A Világbank akkori alelnöké, az ÜSA jelenlegi pénz­ügyminiszter-helyettese, a Nobel-díjas Paul Samuelson unokaöccse, a Harvard Egyetem professzora, Lawrence Summers által 1992-ben hírhedtté tett környezetgazda­sági szakkifejezés. Lényege, hogy használója különb­séget tesz a világ különböző országai, ország csoportjai, régiói között aszerint, hogy a mindenkit érintő környe­zetszennyezés terheiből ki milyen arányban veszi ki ré­szét. Alulszennyezettnek számít az a térség vagy ország, amelyet a világnépességből és a természeti környezet­ből való részesedése alatti arányban érintenek a külön­féle környezeti károk.

Közgazdaságilag az alulszennyezettség problematiká­ja összefüggésbe hozható az úgynevezett potyautas problémával. Eszerint egy adott közösség közös költ­ségeiből mindenkinek egyformán illik kivennie a ré­szét. Vannak azonban olyanok, akik ügyeskedéssel, kis­kapuk megtalálásával, mondvacsinált szempontokra hivatkozva kivonják magukat a rájuk méltányosan ki­rótt teher viselése alól. Ilyen esetben a közösség egé­szét képviselő szervezetnek vagy személyeknek fel kell lépniük az egyensúly helyreállításáért.

Lawrence Summers titkosnak szánt, ám a sajtóban mégis megszellőztetett tanulmánya értelmében korunk ökológiai potyautasai a harmadik világ országai. A fej­lett tőkés országok (Nyugat-Európa, Észak-Amerika, Kelet-Ázsia) a terület és népesség egységére vetítve egyaránt jóval szennyezettebbek, mint a latin-amerikai, afrikai, dél-ázsiai területek. Ezért indokolt, hogy az erő­sen környezetszennyező iparágakat, termelési részfolya­matokat az utóbbi térségekbe telepítsék ki.

Hasonlóképp kívánatos lenne – érvelt Summers -, hogy azokat a munkafeladatokat, amelyek hosszú tá­von okoznak súlyos, esetleg halálos kimenetelű egész­ségkárosodást (ilyenek például a higany vagy ólom gya­kori érintésével járó tevékenységek), áthelyezzék olyan régiókba, ahol a népesség születéskor várható életkora negyven és ötven év között van. így az a munka, amely halált okozónak tekinthető például az Egyesült Álla­mokban vagy Németországban, nem kap ilyen minősí­tést a harmadik világban, hiszen a károsodó egészségű alkalmazottak a betegség kibontakozása előtt, más okok (éhínség, fertőző betegségek, népirtás stb.) következtében nagy valószínűséggel elhaláloznak.

A Világbank már korábban, a tudományos alátámasz­tás megszületése előtt is sokat tett azért, hogy az embe­riség különböző csoportjai közötti Ökológiai tehervise­lés arányai kiegyenlítődjenek. A nyolcvanas évek ele­jén az Amazonas őserdőn keresztül vezető autópálya építését finanszírozták, a kilencvenes évek elején pe­dig Thaiföldön finanszíroztak vízierőmű-építést, amely tönkretette a Mekong folyó ökoszisztémáját. A számos világbanki támogatással épült infrastrukturális projekt által lakóhelye elhagyására kényszerített emberek szá­ma ma már milliós nagyságrendben mérhető. A nyolc­vanas évek adósságválságának kezeléseié kidolgozott szerkezeti kiigazítási programok pedig árra késztették a devizaéhségtől is. szenvedő fejlődő országokat, hogy természeti erőforrásaikat gyorsított ütemben, leértékel­ve, a hosszú távú szempontok háttérbe szorításával áru­sítsák ki.

A természeti környezet állapotáért aggódó társadal­mi mozgalmak gyűjtőnévé. A politológiai irodalom egy része feltételezi, hogy a zöldek többé-kevésbé egységes politikai mozgalmat is alkotnák, és így a jelenkori nyu­gat-európai politikai színkép negyedik komponensét képezik (a kereszténydemokraták, a szociáldemokraták és a liberálisok mellett). A legutóbbi negyedszázad fo­lyamán a különféle zöld pártok váltakozó sikerrel je­lentek meg a polgári politika porondján, nem állítható azonban, hogy a környezetvédő vagy ökológiai politi­ka az alapvető politikai irányzatokkal egyenrangú pó­lust képezne,

A természeti környezet megóvásának ügye nem egy Önálló politikai irányzat alapja, hanem olyan kérdés, amelyre a különféle politikai irányzatok mindegyiké­nek van sajátos – implicit vagy explicit – válasza, poli­tikája. A hagyományos konzervatívok elsősorban a ter­mészeti környezet konzerválására helyezik a hangsúlyt, és – csakúgy, mint más kérdésekben – a modernizáci­ót, a tradicionális létformák felborítását tekintik a prob­lémák forrásának. A klasszikus (piaci) liberalizmus fel­tételezi, hogy maga a piaci mechanizmus alkalmas a környezet megóvására, hiszen ha például egy nyers­anyag fogytán van, annak piaci ára megemelkedik, és a felhasználás üteme automatikusan csökkenni fog. A jóléti (reformer) liberalizmus a nevelést hangsúlyozza, egyúttal feltételezi, hogy az egyéni érdekeltség össz­hangba hozható a természeti környezet szempontjaival; képviselői a legkülönbözőbb piackonform intézkedé­seket (környezetszennyezés bírságolása, természeti erő­források megfelelő árazása, szennyezési jogok piaca stb.) javasolják.

A demokratikus (reformer) szocialisták számára a „környezet" többet jelent, mint a „természet". Elfogad­ják tehát a technikai fejlődés tényét, de úgy látják, hogy ez hosszú távon csak a társadalmi tulajdon talaján hoz­ható összhangba a természeti környezet kiegyensúlyo­zott gondozásával. Szükségesnek tartják a tőkés gazda­ság szigorú állami szabályozását. A forradalmi szocia­listák a környezet megóvásának ügyét – hasonlóan a nemek közötti emancipáció, a béke vagy a harmadik világgal való szolidaritás ügyével – végső soron a vi­lágkapitalizmus elleni harc egyik területének tekintik. Számukra az ökologikus társadalom a kommunista tár­sadalommal egylényegű, hiszen az szüntethet csak meg mindenfajta kizsákmányolást, így a természetét is. Az anarchisták szempontjából a környezet ügye a decent­ralizáló törekvésekkel, a „szerves társadalom" keresé­sével kerül összhangba. Elutasítják, az osztályelemzést és az államközpontú megoldásokat; az egyéni, kiscso­portos, kommunális akcióknak szánják a fő szerepet.

Nyugat-Európában a jelenkori zöld politika főárama a jóléti liberalizmus (A) és a demokratikus szocializmus (B) megközelítését ötvözi. A társadalmi változásban az egyéni kezdeményezést hangsúlyozzák (A), de szüksé­gesnek látják a társadalom szerkezetének megváltozta­tását is (B). Nem utasítják el a kapitalizmust; annak de­centralizált változatait kifejezetten támogatják (A), ugyanakkor a társadalmi szükségletek és a környezet­minőség szempontjait a profitmotívum fölé kívánják helyezni (B). Elismerik az állam jótékony szerepét (B) az egyéni felelősség erősítésében (A). A természetet a társadalmi törvények forrásának tekintik (A), kötődnek azonban a társadalmi igazságosság gondolatához is (B). Nagy hangsúlyt kap filozófiájukban a racionalitás és a demokrácia (A és B), gyakran hangsúlyozva mind az egyéni szabadság (A), mind a közösség (B) fontosságát.

A zöld gondolatkör eklektikus jellege magyarázza, hogy a környezetvédő mozgalmakból kinőtt Zöld Pár­tok más irányzatokhoz hasonlóan ide-oda mozoghatnak a politikai palettán. Például a nyugatnémet Zöld Párt kezdetben az anarchisták és a demokratikus szocialis­ták között helyezkedett el (lásd programjukat az Esz­mélet 2. számában), mára azonban a jóléti liberalizmus jellegzetes képviselőjévé vált.

A kialakuló magyar pluralizmus viszonyai még ne­hezebben átláthatók voltak. Sajátos, de ugyanakkor az igazodási segítő jel volt azonban például az, hogy a magyar „zöldek" a nyolcvanas években, mint „kékek" jelentek meg. A zöld irányzatok sokféleségét illusztrálta rövidéletű kísérletével az 1994-es választásokon orszá­gos listát állító Magyarországi Zöld Párt, amelyről ha­mar kiderült, hogy valójában „barna". Sajátos színfolt­ként jelent meg az erőművi beruházásokat támogató programjával a Reális Zöldék mozgalma. Magyarorszá­gon a nyugati főáramhoz legközelebb a Zöld Alternatí­va áll.

Derrida, az ünnepelt francia filozófus, igazat akar mondani: hirdetni kívánja, amit ő igaznak tart. Beszélni kíván a tőkés vi­lágrend embertelenségéről, és egy humanista társadalom meg­teremtésének szükségességéről.

Derrida igazat akar mondani, de – posztmodernnek is nevezett – korunkban a tudományos igazságot többnyire érdektelennek, a tudományos, racionális érvelést szürkének, sőt gyanúsnak tekin­tik, illetve ha esetleg mégsem, akkor sem lehet vele különösebb feltűnést kelteni. Ha egy filozófus népszerűségre, vagy akár csak komolyabb meghallgatásra tart igényt, akkor meg kell találnia azt a kifejezésmódot, amely felhívja magára a figyelmet. Szokatlansága, talányossága vagy egyéb kuriozitása, extrasága képes „el­adni" a filozófust, vagy legalább néhány gondolatát. Derrida új szavak kitalálásával, nyelvi leleményekkel, szójátékokkal, logikai ellentmondásokkal teszi magát érdekessé (szokatlanná, újszerű­vé, nehezen érthetővé) – ezáltal „piacképessé".

1993 tavaszán nemzetközi kollokviumot szerveztek a Univer­sity of Californián. A kollokvium meghirdetett címe („Merre tart a marxizmus?") egyúttal sugallta is a választ, hogy semerre. A rész­vételre felkért Derrida „Marx kísértetei" címmel tartott két elő­adást. Provokatív tartalmú elemzései és manapság nem nép­szerű következtetései feltehetően kevés örömet okoztak a szer­vezőknek. A szalonképessé redukált, tudóssá szelídített, politi­kailag semlegesített Marx helyett a politikailag aktív marxizmus megalapítóját ünnepli. A liberális kapitalizmus igazolása helyett annak „elnyűttségét", túléltségét hangoztatja. A „kommunizmus" halála helyett egy kommunista jövő szükségességéről beszél. A „törvényes" jog helyett egy magasabb rendű történelmi igaz­ságossághoz fordul.

A nyelvi játékokban, a – többnyire – a közlés érthetőségét meg­nehezítő – nyelvi sziporkákban, egyéni szófűzésekben és szó­alkotásokban, „posztmodern" öncélúságokban tobzódó filozófus az elején kezdi: azoknál a filozófiai, etikai és politikai problémák­nál, amelyek a „merre tart?" kérdés elemzéséből adódnak. A „merre tart?", „merre tartunk?" kérdés valójában a jövőre vonat­kozik: arra, hogy milyen jövőt szánunk a jelennek. Arra, hogy milyen irányba kívánjuk elmozdítani, milyen irányban kívánjuk élővé tenni a jelenünket,

A „merre tart?" kérdést a jövő lehetősége, a jövő befolyásolá­sának lehetősége élteti. Ez a kérdés valójában a jövőből szár­mazik. Azt fejezi ki, hogy a jövő alakítható. De amennyiben ala­kítható, annyiban felelősség is. A „merre tart?" kérdés végső so­ron etikai kérdés: a jövőért való felelősség kérdése. Derrida le­szögezi: minden etika és politika felelőtlen, amely nincs tekin­tettel a múltra és a jövőre (így az élők mellett azokra is, akik még nincsenek, még meg sem születtek).

Az elutasított jelen: a neoliberális kapitalizmus

„A világ rosszul megy" – szögezi le a filozófus. Nem akarja azt mondani, hogy válságban van, ezért – némiképp posztmoder­nül – inkább képet fest róla. Mint fogalmaz: fekete képet egy fe­kete lapra. Címet is ad festményének: „Ami rosszul megy ma a világban". Különböző bűntettek éltetik ezt a rossz világot, amely­ben „egy új világrendetlenség próbál berendezkedni a maga neokapitalizmusával és neoliberalizmusával".

A festegető filozófus hamarosan műfajt vált, és tíz tézisből álló táviratot küld az olvasónak, összegezve a tőkés világrend – úgy­mond – „csapásait". Melyik ez a tíz kapitalista csapás?

1. Az új munkanélküliség „jól kiszámított rendellenessége". Abban különbözik a régi munkanélküliségtől, hogy a rendszer szerves része, éltető eleme, amellyel előre kalkulálnak, amelyet kézben tartanak és „szocializálnak". „A társadalmi tétlenség, a nem-munka vagy alulfoglalkoztatottság funkciója egy,új korszak­ba lépett."

2. A hajléktalanok tömeges kizárása az állampolgári létből. A menekültek és bevándorlók kiutasítása vagy deportálása. De a választópolgárok sem járnak sokkal jobban. A parlamentáris demokrácia „soha nem volt olyan működésképtelen, mint a nyu­gati demokráciáknak nevezett rendszerekben". A létező parla­menti struktúrák nem felelnek meg a demokráciának. A válasz­tott képviselet „egyre kevésbé érvényesül abban a nyilvánosság­ban, amelyet egyre mélyebben felforgatnak a techno-telemediatikus apparátusok, … az általuk képviselt erők gépezetei".

3. Az Európa, Egyesült Államok és Japán közötti kíméletlen gazdasági háború uralja a nemzetközi jogot, ezáltal a különbö­ző fegyveres háborúkat. A jog nem az igazságszolgáltatás, ha­nem az erőszak önkényének eszköze.

4. A liberális piac ellentmondásai. A tőkés államok protekcio­nizmusa, intervenciói a hasonló védettséggel nem rendelkezők­kel szemben. A semlegesnek hirdetett piac valójában nem a sza­bad verseny, hanem az egyenlőtlenség intézménye: az ún. vi­lágpiac a gazdagok erőfölényét hivatott „törvényesíteni".

5. „A külső adósságteher éhségre és reménytelenségre kár­hoztatja az emberiség nagy részét." Miközben emberi jogokról és demokratizálásról beszélnek, mindinkább kizárják a piacról az eladósodott régiókat. A liberális-demokrata vagy szociálde­mokrata kapitalizmus „emberi jogokra hivatkozó jogi és formális retorikája egyre kiáltóbb képmutatás". Az emberi jogokról szóló beszéd mindaddig képmutató és formális marad, „amíg a piac törvénye, a 'külső adósság', a technikai-tudományos, a katonai és a gazdasági fejlődés egyenlőtlensége egy olyan szörnyű tény­leges egyenlőtlenséget fog fenntartani, mint amilyen ma, inkább, mint bármikor, az emberiség történelmét jellemzi". A külső adós­ság rendszere „az általában vett tőke érdeke, mély a mai világ­rendben, vagyis a világpiacon az emberiség nagy tömegét tart­ja igája alatt, egy új rabszolgaságban. Mindig egy állami vagy nemzetközi szervezet formája teszi lehetővé vagy hitelesíti. Kö­vetkezésképpen a külső adósság problémáját – és mindazt, ami ennek metonímiája – nem tárgyalhatjuk… a piac kritikája, a tőke logikájának kritikája, és annak kritikája nélkül, ami az államot és a nemzetközi jogot ehhez a piachoz köti."

6. A fegyveripar a nyugati demokráciák tudományos kutatá­sának és gazdaságának meghatározó részét képezi. Visszafo­gása – vagy akár fejlesztésének lassítása – a rendszerre nézve hatalmas kockázattal járna.

7. „Az atomfegyverek elterjedése ugyanazon országok jóvol­tából, amelyek szavakban meg kívánják akadályozni." Új fejle­mény, hogy az atomfegyverek már nem állnak az állami szervek ellenőrzése alatt.

8. Az etnikumok közötti háborúk elszaporodása. Nemzetálla­mok meggyökeresedése népek, lakosok elüldözése árán.

9. Világkonzorciumok, maffiák alakjában „kapitalista fantom­államok" keletkeztek, melyek világméretű, minden földrészre ki­terjedő hatalma – a fennálló körülmények között – korlátozhatatlan.

10. A nemzetközi jog néhány nemzetállam uralmának van alá­vetve. Változásait ezek gazdasági, technikai, katonai szükség­letei irányítják. A világban zajló erőszak (apartheid stb.) szerves része, pusztán átfordított tünete a nyugati demokráciák diktálta EGÉSZ-nek, a világkapitalizmust jellemző erőszaknak.

A neokapitalizmus „obszcénül eufóriás" ünneplése

A marxizmusra hivatkozó kelet-európai rendszerek – fogalmaz Derrida – az ötvenes évektől déjá vu jelleget öltöttek. Ekkorra lepleződött le egyértelműen, hogy szerveződésüket, működésü­ket nem a humánum, hanem a politikum, nem az emberi eman­cipáció célja, hanem a hatalom természete uralja. Történetük leginkább egy humanista kommunizmustól való félelem történe­teként értelmezhető. A kilencvenes évekre bekövetkezett buká­suk kettős következménnyel járt. Egyrészt a korábbinál egyér­telműbben ráirányította a figyelmet a parlamentarizmus jelenle­gi formájának túléltségére, „nyűttségére". Másrészt felerősítette ennek az elnyűtt, kivénhedt, de most külső ellenfél nélkül ma­radt rendszernek az önigazolási rohamait. „A győztes kapitaliz­mus legszebb ideológiai kirakataként mutogatott" Fukuyama ki­mondja: a liberális demokrácia eszményét elvi értelemben nem lehet meghaladni.

Az uralkodó ideológia a hatalom nézőpontját jeleníti meg. Ma „a marxizmus végének dogmája" az uralkodó beszéd. „Ez az ural­kodó beszély gyakran abban a mániákus, diadalmaskodó és rá­olvasó formában jelentkezik, amelyet Freud a gyász munkájá­nak úgynevezett triumfáns szakaszához rendelt. A ráolvasás ismétlődik és ritualizálódik, formulákra tesz szert és ragaszko­dik hozzájuk, mint minden mágikus animizmus. Visszatér a szó­lamhoz és a refrénhez. Ütemes lépés ritmusára skandálja: a kom­munizmus halott, igenis halott, reményeivel, beszélyével, elmé­leteivel és gyakorlatával együtt, éljen a kapitalizmus, éljen a piac, éljen soká a gazdasági és politikai liberalizmus!" (Ez a beszéd, jegyzi meg Derrida, különösen azért gyanús, mert azt igyekszik elleplezni, hogy még soha „nem volt ennyire gyászos, fenyege­tő és fenyegetett annak horizontja, aminek túlélését ünnepli – vagyis a kapitalista és liberális világ valamennyi régi modelljéé.")

A neoliberális kapitalizmus apológiája három különböző terü­leten hódít, amely területek egyetlen közös gépezet részei.

1. A „politikai osztály" retorikájában. A hegemón helyzetben levő pártok és politikusok hivatalos beszédmódja uralja az úgy­nevezett politikai kultúrát.
2. A tömegkommunikációban, amelynek hatalma, befolyása látványosan megnövekedett, és a „kommunista" rezsimek buká­sához is hathatósan hozzájárult. A nyilvánosság, közvélemény befolyásolásának ez a monopolhelyzetben levő eszköze végzi a „közlemények" és értelmezéseik szétsugárzását, az „informá­ciók" szelektív és hierarchizált termelését.
3. A tudományos vagy akadémiai kultúrában. A történészek, szociológusok, politológusok stb. elvégzik a rendszer igazolá­sának nehéz munkáját, és az általuk gyártott apológia azután minden csatornán, „akadémiai, kereskedelmi és általában véve tömegközlési változatban is terjed".

A kultúra említett három szintjének apparátusai „minden pilla­natban a legnagyobb erő irányában kommunikálnak és konver­gálnak az említett hegemónia vagy imperializmus biztosítása érdekében… A politikai-gazdasági hegemónia, akárcsak az in­tellektuális és diszkurzív dominancia, soha nem látott mérték­ben és formákban érvényesül a technikai-mediatikus hatalmon keresztül – azaz egy olyan hatalmon keresztül, mely differenci­ált és ellentétes módon egyszerre tesz lehetővé és veszélyeztet minden demokráciát."

Az egyén haldoklása és felelőssége

A modern kapitalizmus fő kárvallottja az egyén, pontosabban annak személyes ÉN-je. „Hogy megvédje életét, hogy egyszeri élő énként létesüljön, hogy mint ugyanaz viszonyuljon önmagá­hoz", immúnissá kell tennie magát minden nem-énnel, mint el­lenséggel, mint „a halál megannyi alakzatával" szemben.

Az egyén számára a legfőbb etikai feladat: „megtanulni élni". Nem kényelmesebben, gazdagabban, hanem igazabban, igaz­ságosabban. Nem azoktól, akik iskolamesterként meg akarnak tanítani, hanem önmagunktól, egyedül megtanulni, „magunktól tanulni meg élni".

Az egyén kettősen létezik: mint véges lény, és mint a végességen eszmeileg túllépni képes értelmes lény. Mint véges lény realista. Jobban akar élni, azaz ki akarja elégíteni véges szük­ségleteit. Másrészt azonban az egyén vágyakkal rendelkezik, amelyek túlmutatnak a szükségletein. A vágyak túlvezetik az egyént véges egyediségén. Akinél a vágyak egybeesnek a szük­ségletekkel, akinél megsemmisül a vágy és a szükséglet közötti eltérés, arról megállapítható, hogy benne elsorvadt a személyes én, és nem működik a lelkiismeret.

Az embert az értelem, a szellem, a lelkiismeret (összefoglaló­an: az egyén nem véges oldala) teszi képessé a mások iránti, a véges lények iránti, a jövő iránti felelősségre. Az egyén mint ér­telem, szellem, lelkiismeret (mint gondolkodó és erkölcsi lény) – tudjuk meg Derridától – igazságosságra van kötelezve. De az igazságosság nincs jelen. A jelen az igazságosság hiányát mu­tatja: szenved az igazságosság távollététől, hiányától. Az igaz­ságosság túl van a jelenen, túllép a jelenleg érvényben levő jog­renden. Mi következik mindebből? Ha él bennünk az igazsá­gosság iránti vágy, ha lelkiismeretünk igazságosságra kötelez, akkor él bennünk annak a vágya, hogy a jövőért is éljünk, a jövőben is éljünk. (A jelen jövőjében. A jelen igazságosabb jö­vőjében. A jövőben mint kívánt jelenben. A jelenben vágyott jövő jelenében. A jelen feladataként felfogott igazságosabb jö­vőben.)

Az értelem, a lelkiismeret, a vágyak kiemelik, kiszabadítják az egyént a kielégíthető Véges szükségletek fogságából. Ugyanakkor a vágyak, a magasabb rendű vágyak az adott vi­lágban többnyire időszerűtleneknek mutatkoznak: túlmutatnak a fennálló valóságon, mivel annak keretei között nem elégíthe­tők ki. De az értelem, a szellem, a lelkiismeret vállalja az időszerűtlenséget. „És ha egy időszerűtlenségnek nincs többé-kevésbé kiszámított esélye arra, hogy éppen időben érkezzék, tehát egy (politikai vagy más) stratégiához alkalmatlan, attól még tanúskodhat az igazságosságról, igaz tanúságot tehet leg­alább a kívánatos igazságosságról." Az időszerűtlennek is le­het politikai erénye. Valami jobbnak a bejelentése, meghirde­tése – időszerűtlensége esetén is – kihívást, fenyegetést je­lent a rosszabbnak.

Az igazságos társadalom eszményének időszerűtlen időszerűsége

Derrida nem avatja be az olvasót az általa oly sűrűn használt „igazságosság" jelentésébe. Nem mondja meg pontosan, hogy mi ez a sokat emlegetett igazságosság. Ebben azonban nincs semmi meglepő, hiszen Derrida soha nem mondja meg ponto­san, hogy mire gondol. Feltehetőleg – céljai elérésére – alkal­matlannak tartja a pontos beszédet. Vagy ami szintén nem tel­jesen kizárható: nem gondol semmire pontosan, óvakodik attól, hogy bármiről pontosan gondolkodjon, hiszen:

1. A rend, a pontosság, a tudományosság újkori, polgári for­mája nem ártatlan a természeti környezet pusztításában, a pi­acgazdaság antihumánus irracionalitásaiban, a hitleri és a kon­zervatív, a sztálini és a liberális állami diktatúrák rendszeretet­ében, az emberek közötti társadalmi kapcsolatok elszemélytelenítésében, a magukat szakembereknek nevező paraziták erő­szakos diktátumaiban, a személyes én elsorvasztásában.
2. A gondolkodás pontossága, a pontos gondolat tudományos kifejezése egyáltalán nem újszerű, és a jelenkori tapasztalatok szerint nem méltó a figyelemre, nem figyelmet felkeltő. Olyan „déjá vu"- ahogy Derrida szereti megfogalmazni (különböző je­lenségekkel kapcsolatban) a minősítését. Márpedig ő aligha en­gedheti meg magának, hogy a „déjá vu" gyanújába keveredjen.

Derrida tehát nem mondja meg, hogy milyen az általa vágyott, a jelen kapitalizmusának ellenpontjaként kitűzött igazságos tár­sadalom, így az olvasó arra kénytelen hagyatkozni, amit szöve­gei sejteni engednek. Nála az „igazságosság" leginkább bizo­nyos negatívumok hiányaként érhető utol.

Ha a negatívumokról szóló állításokat átfordítjuk pozitívba, lé­nyegében a következő képet kapjuk az igazságosságról: olyan társadalom, amelyben mesterséges kényszerek nem korlátoz­zák az egyediséget, az egyéni én, személyes én mozgását, meg­valósulását. A Derrida-féle igazságos társadalomban a szemé­lyes én szabadsága az az általános forma (az ÉN formája), amely egyénenként, személyiségenként különböző tartalommal, egyedi tartalommal töltődik meg. Ebből következően az igazságos tár­sadalom működése kiszámíthatatlan, megjósolhatatlan – min­den utópiától eltérően nem képzelhető el zárt rendszerként. („Az egyediség és a másik végtelen mássága végtelen tiszteletét épp­úgy megköveteli, mint a névtelen egyediségek alanyi egyenlő­ségét.")

Kísért a szellem: az emberi SZELLEM kísértete

Derrida számára a „merre tart?" kérdés elemzésének fg tanul­sága az, hogy a mindenkori jelen nem egyidejű, nem azonos idejű önmagával: egyszerre lüktet benne a jelenvaló jelen és az eljövő, igazságosabbnak minősített jelen. A jövő: esély – az igazságosság esélye. Egy igazságos jövő megteremtésének esélye. Mivel a felelősség, a lelkiismeret, az etika megtöri a jelenek li­neáris rendjét, ezért elkerülhetetlen, hogy „az igazságosság az életet túlvigye a jelenlévő életen". Az igazságosság vágya, kö­telezettsége, jelen-nem-lévő jelenléte (azaz jelenlévő jelen-nem­léte) megbontja az élő jelen önmagával való azonosságát. („Te­hát van szellem. Szellemek. És számolni kell velük.")

Némely korok azonban önmagukban megálló, befejezett, ön­magukat igazoló jelenként próbálják feltüntetni magukat (ezáltal védve ki a velük szembeni kritikát), és igyekeznek megállítani minden történelmi haladást: eltorlaszolni az igazságosabb jövő felé mutató utat. Az ilyen korok ideje (Derrida Shakespeare-től kölcsönzött kifejezése szerint): kizökkent idő. A folyamat kizök­kent, eltörött, megbomlott. A kizökkent jelen nem engedi meg jövő és jelen összekapcsolását, kizár minden közvetlenül a jö­vőért való cselekvést. Csak az erkölcsi felháborodás, a lelkiis­meret, a filozófiai szellem virraszt a jövőért.

A nem-egyidejűség (az egymással összefüggő dolgok szét­válása) lehet termékeny: egy új, magasabb összhang kialakulá­sának előfoka. De korunk kapitalista világrendjének „szétváltságai", „megbontottságai" nem ilyenek. Ezek öncélú „szétváltságok", „megbontottságok" – egy rendellenessé vált rendszer tü­netei. A modern kapitalizmus – vallja Derrida – törvénnyé tette a rendellenességet: megbontotta az idő összhangját, „kizökken­tette az időt", hogy saját létét megvédhesse és dicsőíthesse, működését igazolhassa. Megszakította a történelmi haladást: keresztbe fordította az időt, hogy eltorlaszolja az emberiség jö­vője felé vezető utat.

Ám amikor megbontottságról, kizökkentségről tanúskodik a TA­PASZTALAT, akkor az egység, az összhang, a jövő nevében fel­lázad, tiltakozásba kezd a SZELLEM, az erkölcs, vagyis az em­bernek az a része, amely ki tud emelkedni a puszta empíriából, el tud rugaszkodni a megtapasztalt világ szimpla adottságaitól. És a tiltakozó, lázadó szellem megtestesüléseiként jönnek a fan­tomok, a kísértetek, hogy egyenesbe fordítsák a kizökkent, ke­resztben álló időt. Shakespeare, Marx, Heidegger az összefüggéstelenségek, rendellenességek megtapasztalt világában arra törekszik, hogy tudatosítsa az összhangnak, jelen és jövő egy­idejűségének, az igazságosságnak a lehetőségét, ezáltal együtt tartsa az adott kor tapasztalatai szerint össze nem függőt.

A múlt század közepén testet öltött, megtapasztalható erővé vált a kommunizmus kísértete. A kapitalista valóság miatt – min­den ideológiai tagadás ellenére – korunknak lehetetlen megsza­badulnia ettől a kísértettől. A kommunista kísértet – különböző formákban – ma is ijesztgeti a kapitalista világrend híveit, hiszen „az erőszak, az egyenlőtlenség, a kizárás, az éhség, azaz a gaz­dasági elnyomás soha nem érintett még ennyi emberi lényt a világ és az emberiség történelme folyamán" (vagy egy másik megfogalmazásban: „soha még ennyi embert, asszonyt és gye­reket nem tettek szolgává, nem éheztettek és nem pusztítottak el a Földön"), mint napjainkban. A kísértetek – Derrida szerint – Hamlet apjának szelleme óta a kizökkent világ elleni összees­küvésre szólítanak fel. Ez a dolguk, ennyit tehetnek az élő és a még meg sem született emberekért.

Miért tiszteleg Derrida Marxnak?

A kelet-európai „kommunizmus" bukása után felelőtlenség nem komolyan venni Marxot, véli Derrida, és ő maga három síkon tartja fontosnak Marx tanulmányozását: tudományfelfogásának, politikai koncepciójának és történetfilozófiájának síkján. A mar­xi filozófia következő sajátosságait emeli ki.

Marx a tapasztalati tények között – igazságértékük szempont­jából – különbségeket állapít meg, hierarchiákat vesz észre. Szembehelyezkedik az empirikus szétváltsággal, megbontottsággal: a látszatok és a valóságos tények különválasztása, a ré­szeknek az egészeken belüli értelmezése révén eljut a filozófiai tudás összhangjáig. Ezzel a jelenleg uralkodó szcientista ideo­lógia pozitív alternatíváját képezi.

Marx érdeme – állítja Derrida -, hogy nem alkot filozófiai rend­szert. Tanítása nyelvileg is heterogén marad. Sőt, mivel a tudo­mányt a gyakorlat egyfajta mutációjának tekinti, maga szólít fel tanainak aktualizálására, történelmi átalakítására. (Ha Derridát nem kötnék a posztmodern szabályok, akkor felismerné, hogy a – gondolati, illetve nyelvi heterogenitás – nem feltétlenül a rend­szeralkotás tagadása. Felismerné továbbá, hogy egyes tézisek hozzáigazítása az újabb tapasztalati tényekhez és tudományos meglátásokhoz önmagában még nem mond ellent egy egysé­ges bölcseleti rendszer meglétének. A „posztmodern előtti" szak­irodalom az említett jelenségeket Derridától eltérően értelmezi. Amit Derrida Marx önaktualizálásaként ír le, az a rendszeralko­tás egy specifikus változatára utal: az önkorrekciós, önszabá­lyozó rendszerre. Marxnál ez a törekvés formailag-strukturálisan zárt, ugyanakkor az új impulzusokra érzékeny, ezért tartal­milag nyitott bölcseleti rendszert eredményez. Hasonló a hely­zet a Derrida által megfigyelt és ünnepelt heterogenitással. Erre a marxi nézetrendszer általános filozófiai és középszintű eme­leti rétegének megkülönböztetése ad magyarázatot. Tehát a ma­guknak abszolút ésszerűséget vindikáló nézetrendszerekkel szembeni – a posztmodernre is jellemző – elutasításból egyál­talán nem következik minden szisztematikus, rendszerszerű gon­dolkodásnak – a posztmodernre jellemző – tagadása.)

Marx filozófiája – mutat rá Derrida – életfilozófia, az élő, való­ságos individuum filozófiája. Ebből adódó specifikuma, hogy eti­kai és politikai következtetései nem választhatók le róla. E filo­zófia célja és értelme a gyakorlati alkalmazás. A tudományos elemzés mint kritikai elemzés egyúttal felszólítás politikai cse­lekvésre: a kizökkent, keresztbe fordult társadalmi rendszer egye­nesbe tételére. Ezért tartja Derrida hamisításnak azt a divatot, amely megpróbálja leválasztani Marx politikus beszédét filozófi­ai beszédéről, illetve kijátszani a tudós Marxot a cselekvő mar­xizmus ellen. „Akarjuk vagy sem, ez a viszonylag újsütetű szte­reotípia arra szolgál, hogy mélységében depolitizálja a marxista hivatkozást, a tolerancia színét mutatva mindent megtegyen azért, hogy semlegesítsen egy potenciális erőt, mindenekelőtt azáltal, hogy elzsibbasztja a corpust, elnémítja benne a láza­dást (elfogadják a visszatérést, feltéve, hogy nem jön vissza vele a lázadás, mely mindenekelőtt a felkelést, az elégedetlenséget, a népmozgalmat, a forradalmi lendületet ösztönözte). Készek volnának elfogadni Marx visszatérését vagy a visszatérést Marx­hoz, azzal a feltétellel, hogy hallgatás övezi mindazt, ami benne nemcsak megfejtésre kötelez, hanem tettre, vagyis arra, hogy a megfejtésből (értelmezésből) egy olyan transzformáció legyen, mely 'megváltoztatja a világot'. Az olvasat régi fogalma nevében ez a mai semlegesítés egy veszedelmet próbál megbűvölni: most, hogy Marx halott, s különösen, hogy a marxizmus, mint némelyek mondják, teljesen felbomlani látszik, lehetséges lesz Marxszal foglalkozni anélkül, hogy zavarnák az embert a mar­xisták, vagy miért ne, maga Marx, vagyis egy fantom, aki tovább­ra is beszél. Derűsen, tárgyilagosan, pártatlanul fogják taglalni: az akadémiai szabályok szerint, egyetemen, könyvtárban, kol­lokviumokon! Módszeresen fognak eljárni, tiszteletben tartva a hermeneutikai, filológiai és filozófiai szövegmagyarázat szabá­lyait. Csak egy kicsit kell hegyeznünk a fülünket, s máris halljuk a mormogást: Marx, mint látjuk, mindennek ellenére éppen olyan filozófus volt, mint a többi, sőt, ma már, hogy a sok marxista hall­gat, azt is kimondhatjuk, hogy nagy filozófus volt, méltó arra, hogy a tananyagban szerepeljen, ahonnan túl sokáig volt kitiltva. Nem a kommunistáké, a marxistáké, a pártoké, ott kell szerepelnie a nyugati politikai filozófia nagy kánonjában."

Marx nem alkot – zárt, befejezett – rendszert, így nem ad ab­szolút válaszokat. Sőt – hangsúlyozza Derrida -, nem is kérdé­sekre válaszol, hanem felszólít: az életünket feszítő problémák gyakorlati megoldására ösztönöz. Marxnál nem található állan­dó, mérték nélküli követelmény, hanem csupán a politikai lehe­tőségek kihasználásának mindig jelenlevő követelménye. „Eti­kai és politikai imperatívuszról van itt szó, egy… feltétlen felszó­lításról."

A politikai felszólítás, parancsolat nem alkalmazkodik semmi­lyen előzetes konvencióhoz: maga teremt törvényt, alkotmányt, intézményt. A kizökkent világ jogrendjével egy jogrenden túli, magasabb jogra hivatkozó igazságosságot helyez szembe. Az összhangteremtés követelménye, parancsa felette áll minden tételes jognak. A szétváltság, megbontottság jogrendje megbu­kik, érvényét veszti az újraegyesítés, az összhang igazságos­sága előtt.

A történelmi igazságtétel: a szétváltság megszüntetése, az összhang megteremtése. A kommunizmus a teljes ember, az emberi szükségletek elsőbbsége, az elidegenedéstől való men­tesség gondja és feladata. Marx kommunizmusa az újraegyesítők mozgalma: egy „kötelék, szervezet, párt, nemzet, állam, tu­lajdon nélküli újraegyesítés szövetsége".

Az áru kísértete

Az egyén vágyai, eszményei, lelkiismerete, az ember értelme, szelleme pozitív, segítő kísérteteket teremtenek, amelyek a fenn­álló világ megváltoztatására ösztönöznek. De vannak negatív, ártó kísértetek is, amelyek a személyes én, a személyiség tel­jessége, illetve ennek külső feltétele, az igazságos társadalom megvalósulása ellen hatnak. Derrida szerint Marxnál ilyen sze­repet játszik a munkatermék áruként való kísértetiesülése. Ahogy a kommunizmus kísértetének létrejötte az emberi szellem hiány­érzetéről tanúskodik, úgy fejez ki egyfajta hiányérzetet az áru (a pénz, a tőke) társadalmi fetisizálódása.

Mivel az emberek, az egyének mint személyiségek saját ma­guk nem alakítják ki társadalmi együttműködésüket, nem szer­vezik meg társadalmi viszonyrendszerüket, ezért ezt a szerepet átveheti tőlük a termékük. Az emberek terméke áru formájában emancipálja magát létrehozója alól. Az emberekkel szemben önálló életre tesz szert, és ebben a tekintetben autonóm lesz. Sőt, a termelők társadalmi kapcsolatait valamint mozgásait meghatározóvá, és ennyiben az emberek fölötti hatalommá, rajtuk uralkodó szubjektummá válik.

Ugyanakkor – értelmezi Derrida Marxot – a megelevenedni látszó, és az emberekkel szemben tényleges elevenségre szert tevő áru „egyfajta automata, szereplő, bábu marad, melynek mozgása egy program technikai rigiditásaihoz igazodik". Az áru szabadsága mechanikus szabadság, autonómiája csak az au­tomatizmus álarca: automatikus autonómia (végső soron az au­tomatizmus autonómiája). Az áru tehát egyszerre eleven és holt, találékony és gépies, szubjektum és dolog. Ebből következik az árutermelő társadalom tagjának kettős alávetettsége. Egyrészt fennhatósága alatt tartja a terméke mint áru, másrészt uralko­dik rajta az árut irányító piaci mechanizmus.

Az áru testi mivolta közömbös: nem bír társadalmi jelentőség­gel. Tényleges tartalma nem érzékelhető, független a testi meg­jelenésétől. Az áru tartalma testetlen: érzékileg érzékfeletti. Moz­gása teszi az érzékelhetetlent érzékelhetővé, hatalommal ren­delkezővé, kísértetszerűvé.

Az áru hatalma relációból születik: abból, hogy az embereket összeköti, piaci kapcsolatrendszerbe állítja, társadalmi viszonyok­ba szervezi. Az árukapcsolat felfüggeszti, társadalmi vonatko­zásaikban eltörli az egyének, egyedi személyiségek közötti kü­lönbségeket. Az áruk lépnek egymással társadalmi kapcsolat­ra, a piacon alakítják ki mindenoldalú viszonyrendszerüket, és az áruknak mint dolgoknak ez a rendszere működik az egyének társadalmi viszonyrendszereként.

A piaci kapcsolatokban az egyének egyetlen értéke: termé­keik árukként való értéke. Mind az emberi szellem, mind az em­beri élet foglya marad ennek a dologiságnak. A piacon – írja Derrida – minden önmaga protéziséhez hasonlít.

Az áruk kísértetekként irányítják az emberek gazdasági-tár­sadalmi viselkedését. „Az 'emberek'-nek nevezettek – fogalmaz Derrida – …alá vannak vetve társadalmi viszonyaikban ezeknek a kísérteteknek." Az egyének társadalmivá válása kísérte­tiesülésen keresztül zajlik.

Az áru – vonja le a következtetést Derrida – kizökkent forma, az emberek társadalmi jellegének természetellenes formája. Szubjektum és objektum, emberi hatalom és dologi hatalom fel­cserélése, visszájára fordulása megkergült állapot – de véges megkergültség. Megérett arra, hogy véget érjen.

Derrida meghirdeti az új Internacionálét

A marxizmus – fogalmaz Derrida – egyszerre elégtelen és nél­külözhetetlen. A hagyományos marxizmus elégtelen, amennyi­ben – Marx tanításának és szellemének megfelelően – átalakí­tásra szorul: alkalmazást, nyitottá tételt igényel ott, ahol új felté­telek keletkeztek. Ugyanakkor nélkülözhetetlen a marxista típu­sú elemzés: az igazságos társadalom vágya és ígérete. Az „igaz­ságosság eszméjéé – amelyet mindig megkülönböztetünk a jog­tól, sőt az emberi jogoktól -, és a demokrácia eszméjéé – ame­lyet megkülönböztetünk aktuális fogalmától." A marxizmus örök­sége e feladat vállalása és végrehajtása.

Derrida új Internacionálét hirdet. Az „új 'marxizmus' nem ab­ban az alakban fog megjelenni, amelyben azonosítani és szét­verni szokták. Talán már nem félnek a marxistáktól, de még fél­nek egyes nem-marxistáktól, akik nem mondtak le Marx örök­ségéről…, akik készek volnának olyan alakban vagy idézőjelben feltámasztani, amelynek leleplezésére az antikommunizmus ag­godalmas szakértői nincsenek kiképezve."

A Derrida által meghirdetett új internacionálé a marxizmus, il­letve a marxi kommunizmus örökösének tekinti magát. Felada­tának tartja a nemzetközi jog, az állam, a nemzet jelenlegi for­májának radikális elméleti és gyakorlati kritikáját. Leleplezi a „pénzügyi, állami és magánjellegű tőkekoncentráció által besuly­kolt nemzetközi tekintélyeket". Olyan új nemzetközi jogrendet és országhatárokon túlnyúló szuperállampt akar, amely erőszakkal is megfékezi a magánjellegű gazdasági-társadalmi hatalmak által gyakorolt kisajátítást.

A meghirdetett új Internacionálé nem csupán egy új nemzet­közi jog keresése, hanem egyúttal a remény köteléke. Intézmény nélküli baráti szövetkezésre szólítja fel mindazokat, akik „ihletet merítenek Marx vagy a marxizmus legalább egyik szelleméből", és hisznek egy igazságos társadalom létrehozásának, a tényle­ges demokrácia és humanizmus megvalósulásaként felfogott kommunizmus megteremtésének lehetőségében.

*** 

Jacques Derrida: Marx kísértetei (Az adósállam, a gyász munkája és az új Internacionálé) című, eredetileg 1993-as könyve magyarul 1996-ban jelent meg a Jelenkor Kiadónál. (A szerk.)

A gyakran hallható figyelmeztetések szerint az emberiség lé­tét ökológiai katasztrófa fenyegeti. Ritkábban találkozhatunk azonban olyan elemzésekkel, amelyek a természeti környe­zet állapotát a társadalmi folyamatokkal összefüggésben vizs­gálják. Ezúttal közreadunk néhány olyan írást, amelyek meg­próbálják elhelyezni az ökológiai problémát a kapitalizmus politikai gazdaságtanában. Összeállításunk adós marad a kör­nyezetrombolás hazai trendjeinek bemutatásával, az elméle­ti írások azonban ösztönzést adhatnak a téma újszerű meg­közelítéséhez.

A szám további részében új és régi vitákba tekintünk be. Vajon érdemes-e alkotmányozással foglalkozni a mai Magyar­országon? Hibáztak-e a kelet-európai országok, hogy nem a kínai típusú reformok útját járták? (A szerkesztőségben is komoly vitát kiváltott tanulmányokra felkért opponensek rea­gálnak.) S végül: mi használható a világhírű Kornai János gaz­daságelméleti és -politikai munkásságából?

Tartalomjegyzék

1. Mészáros István : Kapitalizmus és környezetrombolás
2. Pål Steigan : Az ökológia politikai gazdaságtanához
3. James O’Connor : A kapitalizmus második ellentmondása
4. Eszmélet : Capitalism, Nature, Socialism
5. Eszmélet : Bős-Nagymaros
6. Eszmélet : Alulszennyezettség
7. Eszmélet : Zöldek
8. Elmar Altvater : Ökologikus átalakítás: egy fenntartható európai gazdaság felé – Tíz tézis
9. Andor László : Vörös és zöld – interjú Pat Devine-nel
10. Alkotmányelőkészítő Társadalmi Bizottság : Állásfoglalás az új Alkotmány szabályozási elveiről
11. Szigeti Péter : Alkotmányozás itt és most – Kommentár az AEB tervezetéhez (1996. május)
12. Geoffrey Owen : A kínai gazdasági reform tanulságai
13. Mark Selden : Kiutak a közösből -Oroszország és Kína mezőgazdaságának szocialista és posztszocialista fejlődése
14. Mitja Saje, Jana Rošker, Polonyi Péter, Nyíri Pál : Jó példa-e Kína?
15. Bárdos-Féltoronyi Miklós : Az elosztás politikai kérdés – Egy majdnem Nobel-díjas nagy magyar közgazdász töprengéseiről és politikai állásfoglalásáról
16. Szabó László : A “hiány-modell” sematizmusáról
17. Magyar Jenő : Derrida felfedezi a kommunizmust

Egy évtizede a világ Walt Rostowjai még mindig magabiztosan prédikálták az amerikai mintájú „magas szintű tömegfogyasztás" egyetemes elterjedését egyetlen évszázadon belül. Nem zavar­tatták magukat az olyan alapvető, de elengedhetetlen számítá­sok elvégzésével, melyek megmutatták volna, hogy ennek a modellnek az egyetemessé válása esetén – nem is szólva az elképzelés gazdasági, társadalmi és politikai abszurditásáról -bolygónk ökológiai erőforrásai jóval annak az évszázadnak a vége előtt kimerülnének. Végül is azokban az időkben a vezető politikusok és agytrösztjeik nem az ökológia szekerén ültek, ha­nem a világűr meghódításával és határtalan katonai lehetősé­gekkel teli képzelet steril űrkapszuláiban. Akkoriban semmi sem tűnt túl nagynak, túl messzinek és túl nehéznek azok számára, akik hittek – vagy azt akarták, hogy mi higgyünk – a technológi­ai mindenhatóság vallásában és egy Űrodüsszeiában, amely a következő sarkon vár bennünket.

Nagyon sok dolog megváltozott ez alatt a rövid évtized alatt. A katonai hatalom arroganciája elszenvedett néhány súlyos vere­séget nemcsak Vietnamban, de Kubában és az „amerikai félteke" más részein is. A nemzetközi hatalmi viszonyok több jelentős vál­tozáson mentek át, elsősorban Kína és Japán óriási mértékű fej­lődésével, nevetségessé téve az eszkaláció-szakértők szépen ki­dolgozott számításait. Emiatt most nekik nemcsak egy teljesen új többszereplős sakkjátékot kell kitalálniuk, hanem az azt játszó sze­replőtípusokat is, a valós helyzetnek megfelelően. „AjDőség tár­sadalma" mára a fullasztó tobzódás társadalma lett, és az állító­lag mindenható technika még a patkányok inváziójával is képte­len megbirkózni a lerobbant külvárosok fekete gettóiban. Az Űrodüsszeia vallása sem vezetett semmi jobbra, a beleölt csilla­gászati összegek ellenére sem: mostanában még maga a tanult Dr. Werner von Braun is kénytelen volt összekapcsolni a „csilla­gok utáni vágyakozásának" legutóbbi változatát a levegőszennye­zés közönséges kérdésével (bár eddig még nem túl sok sikerrel).

A technikai mindenhatóság képzetében elbukott Isten most újjáéledt, és megint felbukkant az egyetemes „ökológiai ügy" esernyője alatt. Tíz évvel ezelőtt az ökológiáról könnyű volt tu­domást sem venni, vagy elutasítani mint teljesen irreleváns té­nyezőt. Ma groteszk módon túlreprezentált és egyoldalúan fel­nagyított kérdés, úgyhogy segítségével az emberek figyelmét – az apokaliptikus hangú prédikációk által megfelelően befo­lyásolva – sikeresen lehet elvonni az égető társadalmi és po­litikai problémákról. Afrikaiak, ázsiaiak, latin-amerikaiak (külö­nösen a latin-amerikaiak) nem szaporodhatnak kedvük szerint – még Isten kedve szerint sem, ha római katolikusok -, mert ez korlátozások hiányában „elviselhetetlen ökológiai terhelés­hez" vezethet. Ami magyarul azt jelenti, hogy ez még az ural­kodó társadalmi erőviszonyokat, a tőke uralmát is veszélyez­tetheti. Hasonlóképpen az emberek felejtsék csak el a csilla­gászati hadikiadásokat, és fogadják el életszínvonaluk jelen­tős csökkenését, hogy fedezzék a „környezeti rehabilitáció" költségeit, ami valójában a növekvő hulladéktermelés rendsze­rének olajozott működéséhez szükséges költségeket jelenti. Nem is szólva arról a jótékony mellékhatásról, hogy az embe­rekkel – az „emberiség túlélése" ürügyén – megfizettetik a tár­sadalmi-gazdasági rendszer túlélését, mely rendszernek most meg kell birkóznia az erősödő nemzetközi verseny és a saját termelési struktúráján belül az élősködő szektorok javára tör­ténő eltolódás miatti hátrányokkal.

Hogy a kapitalizmus ilyen módon – mégpedig a maga módján – kapcsolódik az ökológiához, annak a legkevésbé sem kellene meglepnie bennünket: az lenne csoda, ha nem így történne. Mégis, a témának az „új ipari állam" – hogy Galbraith professzor egy szép kifejezésével éljek – által történő kihasználása nem jelenti azt, hogy megengedhetnénk az elhanyagolását. Mint prob­léma önmagában valós, bármire használják is fel manapság.

Valóban, már jó ideje létező probléma ez, bár természetesen a kapitalista növekedés szükségességének inherens okai miatt kevesen ejtettek róla szót. Marx azonban – és ez hihetetlenül hangozhat azok számára, akik ismételten úgy temetik, mint „jó­vátehetetlenül irreleváns tizenkilencedik századi ideológust" – taglalta ezt a kérdést, mégpedig igazi társadalmi-gazdasági je­lentőségében, több mint százhuszonöt évvel ezelőtt.

Bírálva az absztrakt és idealista retorikát, mellyel Feuerbach leírta az ember és természet közötti kapcsolatot, Marx azt írta:

„Feuerbach… minden alkalommal a külső természetbe mene­kül, mégpedig abba a természetbe, amely még nincs az embe­rek uralma alá vetve. De minden új találmánnyal, az ipar min­den haladásával újabb rész szakad le erről a területről, s az a talaj, melyben az efféle feuerbachi tételek számára a példák nő­nek, így egyre kisebb. Hogy az egyik tételnél maradjunk, a hal 'lényege' a léte', a víz. A folyami hal 'lényege' egy folyónak a vize. De ez a víz megszűnik a hal 'lényege' lenni, számára töb­bé meg nem felelő létezési közeggé válik, mihelyt ezt a folyót alávetik az iparnak, mihelyt festőanyagokkal és egyéb hulladé­kokkal beszennyezik, mihelyt gőzhajók járják, mihelyt vizét csa­tornákba vezetik, amelyekben egyszerű leeresztéssel el lehet vonni a haltól létezési közegét."¹

Így jelent meg Marxnál a téma az 1840-es évek elején. Szük­ségtelen megjegyezni, hogy ő kategorikusan elutasította azt a gondolatot, hogy az ilyen fejlődés elkerülhetetlenül következik az „emberi természetből", és következésképpen az lenne a fő probléma, hogy miként alkalmazkodjunk hozzá a mindennapi életben. Marx már akkor jól látta, hogy az emberi érintkezés és hatalom uralkodó módjának radikális megváltoztatása a szük­séges feltétele a természet erői feletti hatékony uralomnak, mert ezeket vak és végső soron önpusztító módon működtetik az ural­kodó, elidegenített és tárgyiasított érintkezési és uralmi formák. Nem csoda ezek után, hogy az ő profetikus diagnózisai a létező uralmi rendszerek védelmezői számára nem egyebek, mint „pro­vinciális anakronizmusok".

Azt mondani, hogy „környezetünk megtisztításának költségeit végül is a közösségnek kell viselnie", egyaránt nyilvánvaló köz­hely és tipikus kibúvó, bár úgy látszik, hogy az erről prédikáló politikusok tényleg azt hiszik, hogy megtalálták a bölcsek kövét. Természetesen mindig a termelők közössége az, amely szem­besül mindennek a költségeivel. De az a tény, hogy mindig szá­molni kell a költségekkel, nem jelenti azt, hogy ezt meg is tud­ják csinálni. Valójában az elidegenített társadalmi ellenőrzés adott (és uralkodó) módja mellett biztosak lehetünk abbarr, hogy nem lesznek képesek rá.

Ezen túlmenően, annak sugalmazása, hogy a már megfizet­hetetlen költségeket bizonyosan fedezni lehet majd á többletnö­vekedésből származó források egy bizonyos részének félrerakásából – olyankor, amikor a gazdaság nulla százalékos növekedése növekvő munkanélküliséggel és növekvő inflációval pá­rosul -, még Feuerbach üres retorikájánál is rosszabb. Nem is szólva a gyorsuló kapitalista növekedésből szükségszerűen következő további problémákról.

Aki ehhez hozzáteszi azt, hogy „de ekkor már a növekedés ellenőrzött növekedés lesz", teljesen félreérti a helyzetet. Nem az a fontos, hogy termelünk-e vagy sem valamiféle szabályozás mellett, hanem hogy milyen szabályozás mellett tesszük ezt; hiszen a fennálló helyzet a tőke „vasöklű szabályozása" alatt ala­kult ki, és ez – politikusaink szerint – előreláthatóan életünk alap­vető szabályozó ereje marad a jövőben is.

Végül pedig azt mondani, hogy „a tudomány és a technika hosszú távon képes megoldani minden problémánkat", sokkal rosszabb, mint a boszorkányságban hinni; mivel ez a szemlélet tendenciózusan nem vesz tudomást a mai tudomány és techni­ka pusztuló társadalmi beágyazottságáról. Ebből a szempont­ból sem az a kérdés, hogy használjuk-e vagy sem a tudományt és a technikát problémáink megoldására – nyilvánvalóan hasz­nálnunk kell -, hanem hogy sikerül-e radikálisan megváltoztatni az irányukat, mely jelenleg a profitmaximalizáció önfenntartó szükségleteire szűkül le.

Ezek a főbb okai annak, hogy miért vagyunk kénytelenek két­ségeket táplálni a dolgok a mai intézményesülése iránt. Vajúd­nak a hegyek, és egér születik; az ökológiai távollátás szuperin­tézményeinek eredményei sokkal szerényebbek, mint önigazo­ló retorikájuk: inkább a Középosztály Kényelmét Védő Miniszté­riumoknak kellene hívni őket.

(Fordította; Heltai László)

Jegyzet

¹ Karl Marx és Friedrich Engels művei. Budapest, 1976. 3. k. 47.