A rendszerváltás programjának egyik fontos mozza­nata a polgári ellenőrzés megvalósítása. A fogalmat leg­gyakrabban a hadsereg egyfajta státuszának jellemzé­sére alkalmazzák. E vonatkozásban leginkább akkor beszélnek a polgári ellenőrzés érvényesüléséről, ami­kor:

• a rendszer csúcsán az államfő áll. aki egyben a fegy­veres erők főparancsnoka is;
• a fegyveres erőket érintő ügyekben a parlamentre hárul a főszerep azáltal, hogy dönthet, beszámoltathat, jelentést kérhet, felülvizsgálatot rendelhet el vala­mennyi alapvető kérdésben;
• a gyakorlati irányítói és ellenőrzési feladatok zöme a kormányra hárul, amelyben a fegyveres erő közvet­len irányítását, felügyeletét és ellenőrzését a honvédel­mi miniszter végzi, akinek – a katonai kérdésekben já­ratos – polgári személynek kell lennie;
• a rendszerben a társadalom és a közvélemény aktí­van, alkotóan vesz részt.

Jól látható, hogy a felsorolt kritériumok (az államfői csúcspozíció, a kormányfelügyelet stb.) nem területspecifikusak, vagyis a fogalmi keret alkalmazható az élet más szféráira, így a gazdaságra, a kultúrára stb. is. Szem­beötlő azonban az, hogy hivatásos (tehát nem sorállo­mányú) hadsereg esetén lényegesen nehezebb a polgári ellenőrzés megvalósítása, hiszen abban a társadalom és a közvélemény részvétele felettébb korlátozott. A hiva­tásos hadsereg sokkal könnyebben igénybe vehető bel­ső rendfenntartó feladatokra, ami arra enged következ­tetni, hogy a mi fejlettségi szintünkön a fegyveres tes­tületek professzionalizálódása a latin-amerikanizálódás egyik fontos mozzanataként értelmezhető.

A polgári ellenőrzés fogalma a polgár szó kettős po­litikai jelentése (bourgeois és citoyen) miatt válik kü­lönösen problematikussá. A citoyen (állampolgári) lét ugyanis feltételez egy általános politikai közösséget, amelynek egyenlőségi kritériuma szükségképpen illu­zórikusnak bizonyul a bourgeois (magánpolgári) osz­tály elkülönülése miatt. A parlamentarizmusban – amely a polgári ellenőrzés kulcsintézménye – egyszerre teste­sül meg az emberek közötti politikai egyenlőség (citoyen-elv) és közvetítődnek a civil társadalom egyenlőt­lenségei, a munkamegosztásból és a tulajdonviszo­nyokból fakadó hierarchiái (bourgeois-elv). A polgári politikai intézmények által megvalósított ellenőrzés ezért elméletileg sem azonosítható a társadalmi ellen­őrzés fogalmával.

A rendszerváltás kezdete óta Magyarországon foko­zatosan zajlik a fegyveres erők nyugati normák szerin­ti polgári ellenőrzés alá vonása, a hadsereg szervezeté­nek eszerinti átalakítása. Egyidejűleg azonban – külö­nösen a közbiztonság területén – a fegyveres védelem privatizációja is megfigyelhető, amelynek következté­ben a tőkésőrség sajátos alakulatai jelentek meg. A nyu­gati példákat tekintetbe véve ezt nem tekinthetjük se egyedi példának, se anomáliának. Mert például igaz ugyan az, hogy az Egyesült Államokban a hadsereg pol­gári ellenőrzés alatt áll, de a fegyverviselés szabadsága miatt manapság már zászlóalj nagyságú, összesítve több hadosztályt kitevő irreguláris fegyveres alegységek gya­korlatoznak az ország különböző pontjain.

A rendszerváltó diskurzusban leggyakrabban a had­sereg polgári ellenőrzéséről esik szó, pedig az élet más területein ugyanúgy megfigyelhető az áttérés. így pél­dául a kultúra polgári ellenőrzés alá vonását jelenti, amikor különféle alapítványok kuratóriumai válnak a kulturális célú források legfőbb elosztóivá, illetve ami­kor a kereskedelmi bankok vagy más nagyvállalatok szponzori tevékenysége válik a művészi aktivitás fő motorjává (lásd például a Postabank-kultúrkör kialaku­lását az elmúlt évek során). Az oktatás polgári ellenőr­zésének alapvető eszközeként jelent meg a magyar tár­sadalomban az iskolaszék, amely a szülői munkaközös­ség korábbi konzultatív szerepét döntési pozícióvá ala­kítja, tekintet nélkül arra, hogy a megnövekedett hatal­mú egyének rendelkeznek-e bármiféle pedagógiai kép­zettséggel vagy sem.

A polgári ellenőrzés tehát olyan kritériumrendszert jelent, amelynek megvalósulása esetén a társadalom éle­tének egy területe határozott osztályjelleget ölt. Végső soron egyfajta kollektív privatizációnak tekinthető, és e minőségében szembeállítható egyrészt a demokrati­kus társadalmi ellenőrzéssel, másrészt pedig a hozzá­értésen alapuló, szakmai irányítással is.

A CFE ellentmondásai

A CFE megkötése előtt a két szerződő fél mindent-elkövetett azért, hogy fegyverzet-átcsoportosítással (VSZ) vagy a legfej­lettebb fegyverek „újraelosztásával" (NATO) lehetővé tegye maga számára megfelelőbb arányok kialakítását, és biztosítsa a ré­gebbi harceszközök kiselejtezését. Ennek ismeretében szabad csak véleményt formálni a CFE-egyezményről és értékelni azt, hogy a legnagyobb csökkentésre a helikopterek mellett épp a tankok esetében (összesen 50-50 százalék) kötelezte el magát a két katonai tömb.²

Fontos kérdés, hogy a CFE-szerződés szempontjából minek minősül a magyar-belorusz fegyverüzlet? Innen nézve nem vál­tozik semmi, hiszen a vásárlás, illetve az eladás nem borítja fel

a kialkudott rendet, a harckocsiknak a darabszáma és nem a típusa van meghatározva, továbbá ez az üzlet is hozzájárul ah­hoz, hogy Beloruszia be tudja tartani a CFE-megállapodást. A problémát csak az jelenti, hogy a CFE-szerződés kimondja: a fegyverzetek „csökkentésén szinte kizárólag megsemmisítés ér­tendő".³ Exportra tehát nincs mód: csupán a főszabályként al­kalmazandó megsemmisítés mellett – például – a közszemlére bocsátásra vagy a földi céltárgyként alkalmazásra való átalakí­tásra nyílik lehetőség. A CFE-szerződésnek ez nagyon fontos és előrelátó szabálya. Olyannyira, hogy az exportra szánt fegy­vereket a szerződés megkötésekor be kellett jelenteni, így ezektől függetlenül került megállapításra a megsemmisítésre váró fegy­verek száma. Például Szlovákia exportra 168 darab harckocsit, 237 darab páncélozott harcjárművet és 259 darab tüzérségi esz­közt, valamint 29 repülőgépet jelentett, amelyek a megállapított megsemmisítési kvótákon felül értendők, és amelyeket eladá­sukig nem szabad figyelmen kívül hagyni.⁴ A megsemmisítésre ítéltetett 100 darab T-72-es eladásával Beloruszia, ezek meg­vételével Magyarország – Washington és Moszkva jóváhagyá­sával – egyaránt megsértette a CFE-szerződést.

További probléma a CFE-szerződéssel, hogy akaratlanul is keretet és ösztönzést ad arra, hogy a megadott kvótákon belül a szerződő felek szabadon modernizálják fegyverzetüket. A CFE a szigorúan ellenőrzött fegyverkereskedelmet legitimizálja: nem­zetközi keretet ad a szűnni nem akaró fegyvergyártásnak és fegy­verkereskedelemnek; rendezett keretek közé szorítja a hadse­regek folyamatos modernizációját. A hidegháború minden bel­ső és külső kontrollt nélkülöző, fegyverkező évtizedei után ter­mészetesen mindezt a fegyverzetek korábbinál alacsonyabb szin­tű egyensúlyának megteremtéseként és ezáltal jelentős előre­lépésként is lehet értelmezni – de ugyanúgy a megváltoztathatatlanba való szkeptikus belenyugvásként is. Tény viszont hogy a fegyverkezés, a fegyverzetcserék és a fegyverzetek moderni­zációja nyomon követhetővé vált az Atlanti-óceántól az Urai-hegységig, továbbá sikerült elérni a CFE-szerződés egyik cél­ját, a meglepetésszerű támadás és a nagyarányú támadó had­műveletek kezdeményezésének kisebb esélyét.

Magyarország esetében a CFE-szerződéssel kontrollált fegy­ver-modernizáció azt jelenti, hogy a nagyszámú, de kisebb harc­értékű „harckocsiparkot" és az orosz államadósság fejében meg­kapandó páncélozott „szállítójármű-parkot" (BTR-80) ezáltal egy korszerűbb és lényegesen nagyobb harcértéket képviselő, bár darabszámra lényegesen kevesebb harckocsi- és páncélozott járműpark váltja fel. Magyarország a meglévő 138 darab T-72-es tankhoz vásárolt 100 darab alig használtat, és a meglévő 150 darab BTR-80-as páncélozott szállító harci járműhöz, az orosz államadósság terhére a tervek szerint behoz 450 darabot.⁵ A modernizáció és a CFE előírásai miatt jelentős ráfordítással megsemmisítünk 100 darab T-55-ös tankot és legalább 290 da­rab magyar gyártmányú PSZH-t – feltéve, hogy nem tudjuk eze­ket egy harmadik világbeli piacon értékesíteni. A mennyiségre és minőségre vonatkozó szabályok betartásával, a NATO bele­egyezésével minőségi cserét csinálunk: majdnem megdupláz­zuk a legmodernebb harckocsik számát, és pontosan meghá­romszorozzuk a korszerűbb páncélozott szállítójárművek számát. A magyar hadsereg, a magyar szárazföldi haderő ezáltal lénye­gesen megerősödik, és egyáltalán nem lehetne azon csodálkozni – mint az a MiG-29-es vadászgépek esetén történt -, ha ez ha­sonló lépésre sarkallná a környező országokat is.

Az üzletek külön pikantériája, hogy mindezt az egyik oldalon a volt VSZ-tag, a jelenleg semleges, de minden erejével a NATO-ba igyekvő Magyarország teszi a NATO előzetes hozzájárulá­sával. A másik oldalon, az eladó oldalán a volt szövetséges, a NATO kibővítésének legnagyobb ellenzője és legfontosabb aka­dályozója, Oroszország és a vele katonai szövetségre lépett Beloruszia áll. A fegyverüzlet is jól jelzi egyrészt Magyarország szuverenitásának csorbulását (a nem NATO-tag Magyarország beszerzéseihez mi köze van a NATO-nak?); másrészt a fegy­verüzletnek az érdekeken, a politikán felül álló, a nemzetközi szerződések felett álló mindenhatóságát.

Esemény-rekonstrukció

1996. február végén nem lehetett tankvásárlásra gondolni. El­lenkező esetben a Honvédelmi Minisztérium NATO és Multilate­rális Együttműködési Főosztálya nem írta volna azt az EBESZ tagországainak, hogy „Magyarország 1996-ban a BTR harci jár­műveken kívül más, a tárgykörbe tartozó haditechnikai eszköz, fegyvertípus egyetlen változatát sem tervezi beszerezni".⁶ Nem tudni pontosan, hogy a színfalak mögött mi történt, de egy hó­nappal később a vásárlás terve kiszivárgott. Az Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának (HB) üléséről készült jegyzőkönyv (1996. III. 25.) tanúsága szerint ugyanis Fodor Istvánnal, a HM politikai államtitkárával készült sajtóbeszélgetés során kiderült, hogy a sajtó képviselője valahonnan már előzetesen értesült a készülő harckocsivásárásról, és ezért tehette fel a témára vo­natkozó kérdését. Mivel az államtitkár „nem cáfolta" a vásárlás tényét, a Magyar Hírlap híradása nyomán publikussá vált az ad­dig titokként kezelt vásárlás.⁷ Egy nevének elhallgatását kérő képviselő elmondása szerint a tankvásárlásról a Magyar Hírlap írása előtt is tudtak a HB tagjai, mivel annak terve informálisan eljutott hozzájuk. Sőt – szintén informálisan – azt is jelezték töb­ben, hogy a harckocsivásárlással nem értenek egyet, de ezeket a „jeleket" a HM „nem vette". A tankvásárlással a HB hivatalo­san először csak azután foglalkozott (1996. III. 25.), miután Fo­dor István a sajtóban három nappal korábban „kifecsegte" azt.⁸ A HB zárt ülésen másfél órán keresztül foglalkozott a „harckocsi­vásárlás ügyével", tehát erről nem áll rendelkezésre további in­formáció. A HB-tagok sajtóban megjelent véleménye szerint a HB „megrökönyödéssel vette tudomásul" a vásárlást (Mécs Imre),⁹ illetőleg „a testület kész helyzet elé került, amikor dönte­nie kellett a még alá nem írt, de már véglegesített szerződés jóváhagyásáról" (Gyuricza Béla).¹⁰ így tehát – a Fideszes HB-alelnök által véleményezett keretek között – igaz Keleti György­nek azon megállapítása, hogy „mielőtt megállapodtunk volna a beloruszokkal, a kérdésről a parlament honvédelmi bizottságát tájékoztattuk",¹¹ de semmiképpen nem igaz a HM azon hivata­los véleménye, miszerint „a honvédelmi bizottság a vásárlásról időben tájékoztatást kapott".¹² Utólag az is rekonstruálható, hogy a HM „az üzlet előtt konzultált a NATO illetékeseivel",¹³ továbbá, hogy a kormány titkos, ún. 3000-es határozatban döntött a tank-vásárlásról.¹⁴ Mindezek alapján kijelenthető, hogy a harckocsi­vásárlás esetében HM-nek olyan akciójáról van szó, amelyet tit­kosan akart kezelni, és amelyet a kormánnyal ugyan sikerült el­fogadtatnia, de amiről előzetesen tudta, hogy a HB-tagjai nem támogatják. A HM a vásárlás előtt konzultált a NATO-val és mi­után „a NATO magas rangú személyiségei semmilyen kifogást nem emeltek a vásárlás ellen",¹⁵ a magyar kormány titkosított határozatának birtokában a HM minden vonatkozásban előké­szítette a belorusz féllel a szerződést. A HM államtitkára viszont idő előtt hozta ezt nyilvánosságra, és az akaratlanul kiszivárgott információ miatt elkerülhetetlen volt, hogy a HB-t kihagyják a kommunikációból. A HB az elkészült és a tíz nap múlva aláírás­ra kerülő szerződés tényével ismerkedhet csak meg, a döntés előkészítéséből kihagyták, a vásárlást érdemben nem volt mód­ja befolyásolni. A vásárlás krónikájából az is következik, hogy a NATO előbb tudott a vásárlásról, mint arról a Honvédelmi Bizott­ságot hivatalosan tájékoztatták volna.

Civil kontroll

Alapvető kérdés, hogy a tankvásárlás esetében megvalósult-e a hadsereg polgári ellenőrzése, azaz a civil kontroll? A NATO-csatlakozás egyik legfontosabb, lépten-nyomon emlegetett fel­tétele a civil kontroll érvényesült-e ebben az esetben? Amennyi­ben az ellenzéki és kormánypárti képviselők sajtóban megjelent véleményeit vesszük alapul, akkor nem, ha a HM véleményét vesszük alapul, akkor igen, mert a minisztériumi álláspont sze­rint a „vásárláshoz nincs szükség a bizottság beleegyezésére".¹⁶

A honvédelmi törvény azt mondja, hogy „az Országgyűlés Honvédelmi Bizottsága folyamatosan figyelemmel kíséri a fegy­veres erők feladatainak megvalósítását, felkészültségük és fel­szerelésük színvonalát, a rendelkezésre bocsátott anyagi esz­közök felhasználását", továbbá „az illetékes miniszter a fegyve­res erőket érintő szervezeti intézkedések (jogszabályok, egyedi döntések) tervezeteit a Honvédelmi Bizottságnak bemutatja, ha az intézkedés 1. legalább 1000 főt érint, vagy 2. valamely tevé­kenység megszüntetését vagy új tevékenység megindítását tar­talmazza."¹⁷ A tankvásárlás az első idézett bekezdés alapján gyaníthatóan „civilkontroll-köteles". A második szerint viszont mindenképpen az, mivel a beszerzés egyben olyan szervezeti intézkedés is, amely érint legalább 1000 főt, és bizonyos tevé­kenység megszüntetésével és új tevékenység megindításával szükségszerűen együttjár. Másfelől mivel HB a leírt módon ér­tesült és vélekedett a vásárlásról, szerepe nem jellemezhető kontrollként. A HM és a HB között ún. negatív kooperáció való­sult meg, melynek ismérve az eltitkolás, a megmásítás és a ké­sedelmes információközlés.

A civil kontroll elmaradásával paradox és groteszk helyzet állt elő. A NATO-tagság feltételének nevezett civil kontroll a NATO-felé törekvés finisében nem érvényesült: a HB nem gyakorolhatta ezen törvényadta feladatát, „helyette" a NATO egyezett bele a vásárlásba. A NATO előbb szerzett hivatalosan tudomást a vá­sárlásról, mint a HB, azaz ebben az esetben már a NATO jelen­tette a valódi kontrollt és nem a Honvédelmi Bizottság.

A harckocsik ára

A harckocsik vételárát „a fehérorosz partner kérésére bizalma­san kezelték".¹⁸ A magyar fél csak annyit árult el, hogy „az új harckocsi árának kevesebb mint tíz százalékáért jutottunk" hoz­zá,¹⁹ továbbá, hogy „az új harckocsi árának öt százalékáért ve­hettük meg".²⁰

Egy új T-72-es harckocsi világpiaci áráról eltérő adatok láttak napvilágot, amelyek közül a 3 millió dollár per darab (100 darab esetében 300 millió dollár, azaz mintegy 31,2 milliárd forint) tű­nik a legvalószínűbbnek. A Figyelő című hetilap értesülései sze­rint 120-130 ezer dollárért vettük darabját a tankoknak (azaz a 100 darabot összesen mintegy 1,7 milliárd forintért).²¹ A hivata­los közlésre több mint egy hónapig kellett várni, amikor is a hon­védelmi miniszter képviselői kérdésre mondta el a parlament­ben, hogy „az ár, beleértve a szállítás, az áfa és egyéb, a ma­gyar költségvetés számára befizetendő összegeket, 2,7 milliárd forint az előzetes számítás szerint".²²

Mindezek alapján megállapítható, hogy a tankokat, az új tan­kok világpiaci árának mintegy egyhuszadáért (kb. 5,4 százalé­káért), azaz mintegy 1,7 milliárd forint értékű valutáért vásárol­tuk, vagyis ebből a szempontból valóban „jól járt a Magyar Hon­védség".²³ A probléma itt az, hogy nem vadonatúj tankok véte­léről van szó, hanem olyan alig használt, felújított, újszerű álla­potban lévő, jelenleg használaton kívül, tartós tárolásban lévő tankokról, amelyekre a fehéroroszok megadják az újakra érvé­nyes garanciát. A vételár kiszámításánál tehát nem lehet a va­donatújakra vonatkozó világpiaci árakkal számolni, a viszonyí­tási pont csak az eredeti árat megközelítő, de annál mindenkép­pen alacsonyabb piaci ár lehet. (Tehát az új tankok világpiaci árának 15-20 százalékáért vettük meg a tankokat, ami termé­szetesen még így is kedvező, viszont a hivatalosan állított ará­nyoknál magasabb.)

A honvédelmi miniszter válasza nyomán az is könnyen kiszá­mítható, hogy az ún. járulékos költségek között számontartott „szállítás, az áfa és egyéb, a magyar költségvetés számára be­fizetendő összegek"²⁴ mintegy 1 milliárd forintot tesznek kf; te­hát a tankok rendszerbeállításának költségei ezen felül érten­dők. Az utóbbiak közé tartozik a beérkező harcjárművek szervi­zelése (amennyiben a garancia erre nem terjed ki), a páncélo­sok telepítése, harckocsi-bázisokon való hadrendbe állítása és az infrastruktúra kiépítése. Mivel a hazai harckocsi-bázisok is elavultak, illetve mivel itt a régit részben felváltó korszerűbb harc­kocsik rendszerbeállításáról van szó, a páncélosok telepítése külön pénzbe kerül: a Debrecenbe kerülők esetében elsősorban a tárolóhelyek, míg a Hódmezővásárhelyre telepítendők eseté­ben a teljes infrastruktúra kiépítése jelent újabb kiadást. Mind­ezzel együtt becsülhette összesen 4-5 milliárd forintra a beszer­zés költségeit a Honvédelmi Bizottság alelnöke.²⁵ Ebbe a két adat közötti, mintegy 1,3-2,3 milliárd forintnyi különbségbe azonban minden bizonnyal beletartoznak a vásárlással szükségszerűen együtt járó, a CFE-szerződés betartása érdekében 1996. novem­ber 15-ig végrehajtásra kerülő 100 darab T-55-ös harckocsi megsemmisítésének költségei is (15 ezer dollár/darab, azaz összesen 210 millió forint).²⁶

Mindent egybevetve tehát a vételárat (1,7 md Ft) a járulékos költségek (1 md Ft), a rendszerbeállítással járó költségek (1,1­2,1 md Ft) és a megsemmisítés költségei (210 m Ft) növelik. Tehát részben igaz, hogy a tankvásárlás jó üzlet volt, hiszen az új harckocsik árának 15-20 százalékáért jutottunk a T-72-esekhez., továbbá a T-55-ösök felújítására vonatkozó izraeli ajánlat (mintegy 14 milliárd forint/100 darab) költségeinek mint­egy negyedéért, harmadáért vettünk alig használt T-72-eseket. Viszont az is igaz, hogy maga a tankvásárlás összege az ezzel szükségszerűen együtt járó költségeknek kevesebb mint a felét (34-43%-át) teszi ki, azaz a tranzakció teljes költségkihatása közel 2,3-2,9 szerese a nyilvánosság előtt bevallottnak, azaz mindent egybevetve a vételár többszörösébe kerül az ország­nak.

A szükségszerűen és azonnal (1996-ban) jelentkező költsé­geken kívül azonban lesznek szükségszerűen, de nem azonnal jelentkező költségek is. Például az éjszakai hadműveletekre al­kalmassá tevő optikai célzóberendezés, valamint a honvédelmi miniszter által már bejelentett NATO-szabvány szerinti híradó­eszközök beszerzési és beszerelési költségei.²⁷ Utóbbira a vá­sárlások nélkül is sor került volna. így még azt sem mondhatjuk, hogy olyan modern hadieszközöket vásároltunk, amelyekre a következő években nem kell költeni.

Tankcsata – a törvényekkel

A HM és néhány országygyűlési képviselő között vita alakult ki arról, hogy a harckocsiüzlet a közbeszerzési törvény hatálya alá tartozik-e vagy sem. Keleti György azon a véleményen van, hogy „a T-72-esek megvételét a közbeszerzési törvény alóli kivétel­nek tekintik",²⁸ mivel „a már rendszerbe állított fegyverzet pótlá­sa nem tartozik a közbeszerzési törvény hatálya alá".²⁹ Kövér Lászlónak címzett parlamenti válaszában a miniszter élesen el­különíti egymástól a parlamenti felhatalmazáshoz kötött „korsze­rűsítés" és az ilyen kötelezettséggel nem járó „típuscsere" vagy

„pótlás" fogalmát. Keleti György álláspontja szerint csak a kor­szerűsítés jár tenderkiírási kötelezettséggel, továbbá a korsze­rűsítés fogalmán „a hadseregben típusként nem létező harcesz­közök vagy bármely más technikai eszközök beszerzésére vo­natkozó" vásárlást kell érteni. Mivel – szavai szerint – a magyar hadseregben már régóta rendszeresítve van a T-72-es harcko­csi, és csak az „elhasználódott, korszerűtlen"³⁰ tankok típuscse­réjéről, pótlásáról van szó, nem volt szükség sem tender kiírás­ra, sem pedig parlamenti jóváhagyásra. Érvelése legalább hat szempontból nem állja meg a helyét. Ezek az alábbiak: 1. Nyelv­tani szempontból a korszerűtlen minőségjelzőnek a korszerű az ellentétpárja és nem a típuscsere vagy a pótlás. 2. Keleti György két tankvásárlásról adott interjújában maga is „jóval korszerűbb T-72-esekről",³¹ illetőleg a „maiaknál lényegesen korszerűbb harckocsikról"³² tesz említést. A HM tankügyekben illetékes mun­katársa is „korszerű harckocsikról" beszél.³³ 3. A korszerűsítés­nek soha, semmikor nem kritériuma az, hogy adott országban már rendszeresítették-e az adott harci eszközt vagy sem. A két dolog egész egyszerűen nem függ össze. 4. A T-72-esekkel va­lóban, minden vitát kizáróan korszerűbb lett a magyar harckocsi­állomány. Ezért vettük őket. A típuscsere maga a korszerűsítés egyik formája. 5. A pótlás kifejezés teljesen értelmezhetetlen. Olyannyira nem felel meg a valóságnak, hogy a.) a belorusz tan­kok a CFE-szerződésben megállapított szám feletti mennyisé­get jelentik, így nincs mit pótolni; b.) a CFE-szerződés betartá­sa miatt, a vásárolt tankok okán kell majd megsemmisíteni azo­kat a korszerűtlen harckocsikat, amelyeket a vásárlással most „pótolunk". A vásárlással tehát éppen fölöslegünk támad, de et­től függetlenül sincs mit pótolni. 6. A közbeszerzésről szóló tör­vény nem teszi lehetővé a HM ezen értelmezését.

Közbeszerzési bonyodalmak

A közbeszerzésekről szóló törvény nem ismeri sem a korszerű­sítés, sem a típuscsere, sem pedig a pótlás fogalmát,³⁴ ellen­ben kimondja, hogy a törvény hatálya alá tartozó árubeszerzés az „a visszterhes szerződés alapján megvalósuló tevékenység, mely a forgalomképes és birtokba vehető dolog tulajdonjogának vagy pedig használatára, hasznosítására vonatkozó jognak ha­tározott vagy határozatlan időre történő megszerzésére irá­nyul",³⁵ valamint, hogy a közbeszerzés értékhatára „árubeszer­zés esetében: tízmillió forint".³⁶ Igaz ugyan, hogy a „törvény ha­tálya nem terjed ki azokra az államtitkot vagy szolgálati titkot érin­tő közbeszerzésekre, amelyek vonatkozásában az Országgyű­lés illetékes bizottsága a törvény alkalmazását kizáró előzetes döntést hozott",³⁷ de esetünkben ilyen döntést a Honvédelmi Bi­zottság nem hozott. Egyáltalán kérdéses, hogy olyan közbeszer­zésről van-e itt szó, amely államtitkot vagy szolgálati titkot érint. Az erről rendelkező törvény³⁸ szerint az államtitkok közé azon adatfajták tartoznak, amelyek körét az erről szóló törvény mel­léklete tartalmazza,³⁹ illetőleg szolgálati titok az, amit esetünk­ben a HB elnöke⁴⁰ vagy Keleti György mint a kormány tagja an­nak minősít.⁴¹ A törvény vonatkozó részeinek áttekintése után kijelenthető, hogy mivel az Államtitokköri jegyzéknek sem az Ál­talános adatfajták,⁴² sem pedig a Különös adatfajták⁴³ körébe nem sorolható a nevezett fegyverbeszerzés, ezért államtitokról ez esetben nem lehet szó. Mint említettem, a HB elnöke a vá­sárlást nem minősítette szolgálati titoknak, így esetünkben csak a honvédelmi miniszternek volt erre törvényi felhatalmazása. A miniszternek erre nemcsak a nevezett törvény, hanem a kö­zelmúltban általa kiadott vonatkozó HM-rendelet egyik pontja is lehetőséget adott.⁴⁴ Amennyiben a honvédelmi miniszter – bár­hol szabályozott jogánál fogva – élt a szolgálati titokká minősí­tés lehetőségével, és ezt a rendelkezését nem bírálta felül,⁴⁵ úgy saját államtitkára szegte ezt meg elsőként és azelőtt, hogy a mi­nősítésre a HB elnökének egyáltalán módja lett volna. Azt, hogy nem minősítették szolgálati titokká, valószínűsíti, hogy március 22-től a lapok rendszeresen tudósítottak a vásárlás különböző részleteiről, továbbá az is, hogy a szerződés aláírásának tényét maga a miniszter jelentette be rögtön minszki útjáról visszatér­ve a tököli repülőtéren. Még egy lényeges részlet miatt teljesen érthetetlen a vásárlás titkosítására irányuló szándék: a CFE-szer­ződés miatt az üzletben részt vevő egyik fél sem tarthatta titok­ban a megállapodást. Mindezek folytán le kell szögezni, hogy mivel a harckocsivásárlás egyértelműen árubeszerzésnek minő­sül, egyértelműen meghaladja a törvény által megállapított ér­tékhatárt, továbbá mivel a HB nem hozott a törvény alkalmazá­sát kizáró előzetes döntést, nemkülönben a beszerzésre vonat­kozó hazai jogszabályok és az illetékes személyek nyilatkoza­tai, valamint a CFE-szerződés miatt nem minősülhet állam- vagy szolgálati titoknak. Mindezek okán, továbbá minthogy eljárásnak „a közbeszerzési törvényben meghatározott szabályaitól csak annyiban lehet eltérni, amennyiben azt a közbeszerzési törvény kifejezetten megengedi",⁴⁶ a HM-nek annak ellenére, hogy a kor­mány titkos határozatot hozott a vásárlásról, pályázatot kellett volna kiírnia. Ennek elmaradása miatt a fegyverbeszerzéssel a honvédelmi tárca megszegte a közbeszerzési törvényt.

A Honvédelmi Minisztérium saját bevétele

Az Országgyűlés által a honvédség részére megtervezett és jó­váhagyott kiadások teljeskörű fedezésére, vagyis a HM által ke­zelt honvédelmi kiadásokra a parlament 1992 óta minden év­ben „beépít" a költségvetésbe néhány milliárd forintnyi olyan ter­vezett bevételt, amelyet a HM többek között az állam tulajdoná­ban, de a HM kezelésében lévő ingatlanok eladásából köteles előteremteni. Vagyis a központi költségvetés minden évben a parlament által megállapított szükséges összegnél – megítélés szerint – ennyivel kevesebb vagy több pénzt ad a honvédelmi tárcának, érdekeltté téve őt így is abban, hogy a haderőreform kapcsán fölöslegessé váló ingatlanaitól minél előbb megszaba­duljon.

A HM költségvetési bevételei különböző forrásokból tevődnek össze (intézményi és egyéb működési bevétel, felhalmozási és tőkejellegű bevétel, Országos Egészségügyi Pénztártól szárma­zó bevétel). Ezek között szerepel a feleslegessé váló ingatla­nok és technikai eszközök értékesítéséből származó bevételi tétel is. A HM-nek 1992-ben 7,2, 1993-ban 8, 1994-ben 9,4, 1995-ben 10,7 milliárd forint saját bevételt kellett volna produ­kálnia, de ebből csak 3,2, 2,5, 8,4, (az 1995-ös teljesítés még nem ismert) forintnyi, ezen belül pedig évi mintegy 1 milliárd fo­rintnyi ingatlan eladásából származó tényleges bevételt tudott realizálni.⁴⁷ Ezen tapasztalatokból okulva a tárca 1996-ra össze­sen 4,1 milliárd saját bevételi előirányzatot javasolt, de ennek ellenére a költségvetési törvény 10 milliárd forint saját bevételt írt elő, aminek közel felét (4,5 milliárd Ft) az ingatlanok és a technikai eszközök értékesítéséből kell „előállítania". Ez, az Ország­gyűlésnek törvényi formát öltött szándéka ellentétes a honvé­delmi tárca javaslatával, miszerint az éves költségvetésben a fel­adatokat teljes körűen meg kell finanszírozni, a kötelező bevé­telek előírását meg kell szüntetni, továbbá, hogy az ott képző­dött bevételeket a hadsereg a kincstárba fizesse be, ami aztán a hadsereg részére utóbb visszafizethető.⁴⁸

A HM nehéz helyzetbe került, hiszen javaslatait a költségve­tés évről-évre figyelmen kívül hagyja, évről-évre képtelen telje­síteni az előírt ingatlaneladási kvótát, ami saját költségvetésében nemcsak hiányként, de évről-évre növekvő, felhalmozott hiány­ként jelentkezik. A Honvédelmi Minisztérium idén úgy próbált enyhíteni szorult helyzetén, hogy vevő hiányában az ingatlano­kat vételár fejében átadja értékesítésre az ÁPV Rt.-nek. Ez a megoldás ugyan kifejezetten szellemes, viszont kérdéses, hogy összhangban van-e a privatizációs törvénnyel.

Privatizációs gondok

Mint ismeretes, a honvédelmi tárca a tulajdonában lévő ingatla­nok jövőbeni eladásából, azaz „saját" bevételeiből kívánja finan­szírozni a harckocsivásárlást. A tankvásárláshoz szükséges já­rulékos költségek nélküli összeg (mintegy 1,7 milliárd Ft) előte­remtése érdekében – a Figyelő című hetilap értesülései szerint – a HM a mezőtúri, az ócsai, a nagyatádi és a nagykanizsai hon­védségi ingatlanokat adná el az Állami Privatizációs és Vagyon­kezelő Rt.-nek (ÁPV Rt.), és ez a bevétel folyna be HM kasszá­jába.⁴⁹ A kérdés itt az, hogy az ÁPV Rt. mint vagyonkezelő és tulajdonos szerezhet-e tulajdonjogot az állam tulajdonában és a HM kezelésében lévő ingatlanok felett, és fizethet-e ezért pénzt. A privatizációt szabályozó törvény⁵⁰ tételesen felsorolja, hogy az ÁPV Rt. a saját bevételeit és a hozzá rendelt vagyonból befolyó bevételeket milyen célokra fordíthatja.⁵¹ Ezek között nem szere­pel olyan rendelkezés, amely törvényes lehetőséget adott volna a tulajdonátruházásra és pénzkifizetésre, ezért ezt a pénzügyi tranzakciót törvénytelennek kell tekinteni.

Az is bizonyos, hogy ebben a konstrukcióban a tankvásárlás az ÁPV Rt. tervezett privatizációs bevételeinek terhére, a korábbi privatizációs bevételekből történik. Az „eladó" HM piaci áron most azonnal megszabadul a számára is terhet jelentő, kezelésében lévő ingatlanaitól, és így teljesítette a költségvetés ezirányú elő­írását is. A „vevő" ÁPV Rt. részéről ez kiadás, és amennyiben el tudja az ingatlanokat adni, a bevételeket a privatizációs bevéte­lek között fogja számontartani. A gondot az okozza, hogy ugyan­azokat az ingatlanokat kétszer „privatizálják" (egyszer a HM az ÁPV Rt-nek és egyszer a ÁPV Rt. valakinek). Ám akár el tudja adni az ÁPV Rt. a HM-ingatlant, akár nem, a kormány minden­képpen a költségvetésen felüli, vissza nem térítendő gyorshitelt, a privatizációs bevételekből elvett, tankvásárlásra fordított cél­támogatás adott a HM-nek. Olyan támogatást amelynek vagy meg tudja teremteni később a fedezetét, vagy nem, de a kocká­zatát már az állam, és nem a HM viseli.

Költségvetési kérdések

Amikor az Országgyűlés határoz a honvédelmi költségekről, an­nak kiadási és bevételi oldaláról, azt is pontosan meghatároz­za, hogy ez a pénz mire fordítható. De szerepel-e valamilyen formában a tankvásárlás a költségvetésben? A HM 1996. évi költségvetésének általános indoklása kimondja, hogy „a haderő­átalakítással összefüggésben szükségessé váló haditechnika fejlesztés 1996. évben még nem kezdhető meg", továbbá, hogy „új haditechnikai-eszközök rendszerbeállítására" a honvédség­nek „gyakorlatilag 1996. évben sem lesz módja", valamint, hogy „haditechnika-korszerűsítést a tárca 1996. évben is csak az orosz államadósság-törlesztése terhére hajthat végre", illetőleg, hogy „a nemzeti légtérszuverenitás és légtérgazdálkodási rendszer fejlesztésének, továbbá a csapatok kismagasságú légvédelmi oltalmazásával kapcsolatosan szükséges beruházási feladatok­nak az előkészítése" kezdhető meg.⁵² A HM költségvetésének fejezeti mutatója szerint az 1996. évi „legfontosabb eszközbe­szerzések az elhasználódott eszközök pótlására, az egyes te­rületeken jelentkező hiányok csökkentésére, az üzemeltetéshez nélkülözhetetlen fődarabcserék, javítóanyagok biztosítására szol­gálnak".⁵³ A harckocsi kifejezés akkor fordul elő e fejezeti rész­ben, amikor a szövegben az szerepel, hogy „megkezdődik, ille­tőleg folytatódik – döntően a hazai iparra támaszkodva – a hon­védség jelenlegi eszközparkjából a gazdaságosan felújítható eszközök modernizálása" – köztük a harckocsiké.⁵⁴ A fejezet később konkrétan szól „a harckocsimodernizációs-program meg­kezdéséről". Mindebből egyértelmű, hogy a költségvetés számolt a harckocsi modernizációs program elkezdésével, illetőleg foly­tatásával, de modernizáción 1996-ban egyértelműen á már meglévő harckocsik felújítását érti, amit elsősorban a hazai iparra támaszkodva kívántak megoldani. Tankvásárlás az eszközbe­szerzési, beruházási körbe nem tartozik bele, az előirányzott költségvetési célok között fel nem lelhető, és erre fordítható pénz­ről – sem a kiadási sem pedig a bevételi oldalon – nem tud a költségvetés.

Változtat-e ezen az, hogy a HM saját bevételeinek terhére vá­sárolta a tankokat? Nem, hiszen a költségvetés egységes, a ki­adási és a bevételi oldalról egyaránt rendelkezik. Az ún. saját bevételek tehát a miniszteriális költségvetés szerves részét ké­pezik, amelynek felhasználása kizárólag a parlamenti jóváha­gyás szerint történhet. Ezen az sem változtat, hogy államház­tartásról szóló törvény⁵⁵ a Kormánynak lehetővé teszi a költség­vetés fejezetei közötti előirányzat-átcsoportosítást, de csak ab­ban az esetben, ha ez a „központi költségvetési szervek elői­rányzatainak célját, rendeltetését nem érinti".⁵⁶ A harckocsivá­sárlás nem szerepelt a HM költségvetésében, a fegyverbeszer­zésre való bármilyen HM előirányzat-átcsoportosítás pedig érinti az előirányzat célját és rendeltetését.

A saját bevétel elnevezés megtévesztő lehet, ám nem azt je­lenti, hogy a HM a bevételeivel azt csinál, amit akar; hogy saját bevételeivel, mivel a saját ingatlanait adja el, és ügyességén múlik azok értékesítése, szabadon is gazdálkodhat. A saját be­vétel pontosan ennek ellenkezőjét jelenti. Azt, hogy a tárca a parlament által pontosan meghatározott költségvetési kiadásai a szintén a parlament által meghatározott saját bevétel össze­gével együtt válnak finanszírozhatóvá. A Kormánynak és a HM-nek tehát nem állt jogában a HM saját bevételeinek terhére meg­állapodnia a harckocsivásárlásról. A költségvetési törvényt így a vásárlást jóváhagyó kormány és a vásárlást lebonyolító HM egyaránt megsértette.

Külön említést érdemel, hogy a tankbeszerzés azáltal is meg­sérti a költségvetési törvény előírását, hogy az nem „döntően a hazai iparra támaszkodva" történt,⁵⁷ vagyis a harckocsi-moder­nizáció elmaradása révén a hazai ipar megint kimarad az üzlet­ből. Ez is mutatja a HM és magyar, illetőleg a nemzetközi és a magyar hadiipari lobbi ellentmondásos viszonyát és ellenérde­keltségét.

A költségvetési törvénynél maradva azonban fel kell tenni leg­alább még egy kérdést. Ha az ÁPV Rt.-től előteremthető is a vételár, miből fogja fedezni a HM a vásárlás költségvonzatát (2,3­3,3 milliárd forintot)? Erre több – törvénytelen – lehetősége van, hiszen valamiből mindenképpen el kell venni erre a célra. A költ­ségvetés szól „a rendszerbentartásra kijelölt haditechnikai esz­közök felújításáról"⁵⁸ és a „különféle haditechnikai eszközök és egyéb szakanyagok nagyjavítására, felújítására a dologi kiadá­sokon belül" szolgáló összegről.⁵⁹ Erre a tavalyinál 1 milliárd fo­rinttal többet, azaz összesen közel 2,7 milliárd forintot szánt a költségvetés. Kézenfekvő lenne például, hogy a tárca az ebből az összegből a harckocsi-felújításra fordítható összeget költi tank­vásárlásra, mivel a vásárlás nyomán immár tankfelújításra nem kell költenie. Valószínű, hogy a HM innen akar lecsípni vala­mennyit, hiszen a repülőgépjavításról már megkötött szerződést felbontotta. Mivel nem tervezett plusz bevételekkel reálisan nem számolhat a HM, a költségeket mindenképpen éves költségve­tésének terhére tudja csak „kigazdálkodni". Ám ha a HM ennyi pénzt egy évben ki tud gazdálkodni, akkor súlyos problémák van­nak a költségszámításokkal, és a költségvetés civil ellenőrzé­sével; akkor alaptalan a HM nehéz helyzetével kapcsolatos vészharang-kongatás; illetőleg a hivatásos és sorkatonai állomány helyzetének további rovására történik a hadibeszerzés. (A tank­vásárlásra valahonnan „előállított" milliárdokból a HM nem a használatában lévő 160 laktanyáját, azok konyhai berendezé­seit, vizesblokkjait, fűtési rendszerét, a teljes hibaelhárítást, azaz a humán szférát kívánja „támogatni".) Az is igaz továbbá, hogy a haderőreform sajátos értelmezése folytán az eladásra kerülő ingatlanokból tankok lesznek, és a létszámleépítéssel nem ja­vul a hivatásos katonák helyzete…

Hadilábon a határozatokkal

1. A kormány és a HM azonban nemcsak törvényeket, hanem Országgyűlési határozatot is megszegett a tankvásárlással. Megszegte mindenekelőtt az Országgyűlés által 1993-ban jóvá­hagyott, a Magyar Köztársaság honvédelmének alapelveiről szó­ló határozatot.⁶⁰ „Magyarország figyelembe veszi szomszédainak jogos biztonsági érdekeit" – szól a határozat egyik pontja.⁶¹ Szóba jöhet természetesen ennek megsértése is, de itt elsősor­ban a határozat egészén végighúzódó és annak lényegét adó védelmi jelleg megsértésére – számszerint legalább 5 pont meg­szegésére – gondolok, mivel a tank nem védelmi, hanem táma­dó fegyvernek minősül.⁶²

Abban egységes a hadtudomány, hogy a harckocsikat a szá­razföldi csapatok csapásmérő technikájának tartja, és valószí­nűleg abban is konszenzus van, hogy a T-72-es nem ún. több­funkciós, 25 tonnát meg nem haladó, a védelmi funkcióra legin­kább alkalmas harcjármű. Az is valószínűnek tűnik, hogy-nem elsődlegesen a T-72-esek, és nem elsősorban a harcjárművek azok, amelyekről az alapelvek mint „bárhol alkalmazható" „gyors reagálású" szárazföldi csapatokról beszél, és amire hivatkozás­sal történt a beszerzés. Elsősorban azért van ez így, mert a gyors reagálású erőkhöz a légimozgékonyságú erőkön kívül egyebek mellett tüzérségi eszközök, tüzérségi tűzvezető és vezetési komplexumok, páncéltörő tűzeszközök is tartoznak. Kétségte­len, hogy aT-55-ösnél korszerűbb, mozgékonyabb T-72-es gyor­sabb reagálást tesz lehetővé, csakhogy az alapelvek hadibeszer­zésekről szóló pontja pontosan meghatározza azt, hogy „a Hon­védség haditechnikai fejlesztése arra irányuljon, hogy kielégít­se a korszerű védelem olyan követelményeit, mint a megbízha­tó felderítés, a légimozgékonyság és légi támogatás, a rádiótech­nikai hadviselés, a műszaki akadályok létesítésére való képes­ség, a páncélelhárítás, a mobil légvédelem és korszerű veze­tés".⁶³ Az alapelvek itt olyan – a T-72-es vétellel kapcsolatban nem létező – fejlesztési program szükségességéről tesz emlí­tést, amely a szintén megnevezett célprioritás eléréséhez (fel­derítés, páncélelhárítás, légvédelemhatékonyság növelése, rá­diótechnikai hadviselés, műszaki akadály létesítése, vezetés) szükséges. Ezek elérése érdekében azonban nem tankokra – különösen nem T-72-es harckocsikra – van szükség.

Összességében tehát elmondható, hogy a korszerűbb tankok­kal ugyan jobban eleget lehet tenni a gyors reagálást igénylő feladatoknak, viszont a határozat a katonai védelem koncepció­jához igazította a haderőfejlesztést és a haditechnikai fejlesz­tést. E programhoz kötött koncepció alapján a harckocsibeszerzés még a deklarált célokkal is ellentétes. A „gyors reagálású" csapatok felállításával kapcsolatban, önmagában véve szintén nem meghatározó a harckocsibeszerzés. Ennél sokkal fontosabb, hogy az ezt megelőzendő technikai beszerzések után következ­hetne csak, így ez a beszerzés nemhogy nem indokolható az Országgyűlés határozatával, de egyenesen ellentétes azzal.

A tankvásárlás egy szemléleti problémára is rámutat. A HM nem az új prioritások teljesítése kapcsán „követ el" törvényte­lenségeket, hanem a hagyományos szemlélettől determináltan költekezik. A VSZ utáni magyar hadtudomány és az írott joggá vált szabályok sem elegendők még ahhoz, hogy a HM csúcsain lévők képesek legyenek másként gondolkozni. A tankvásárlás esetében nem a képviselők, a szakértők és az újságírók által legtöbbet hangoztatott érvekkel van baj, .melyek szerint új füg­gőséget hoztunk létre, illetve a beszerzett tankok nem NATO-kompatibilisek.⁶⁴ A vásárlással inkább az a baj, hogy a „szelle­mi" NATO-kompatibilitás elemi megértésének hiányáról árulko­dik.

2. Míg az alapelvek megjelölik a célt és az elérésükhöz ren­delt eszközöket, addig honvédségi hosszú, valamint középtávú átalakításának irányairól és a szükséges létszámról szóló ország­gyűlési határozat a „hogyan" és a „mennyit" kérdésére ad vá­laszt.⁶⁵ Ez a határozat a fejlesztésnek nemcsak az időbeli sza­kaszait jelölte meg (hosszú és középtáv), hanem megkettőzte a honvédelemre a jövőben vonatkozó költségvetést is, vagyis az évenként meghatározandó honvédségi kiadások mellett beve­zette a 4 és 10-15 évre szóló, konkrét katonai beszerzésekre vonatkozó költségvetés intézményét. Rendelkezik arról, hogy hosszú és középtávon a miniszteriális és programköltségvetés keretei között mire, milyen haditechnikai fejlesztésekre lehet az országnak költenie. A programköltségvetés kereti között, hosszú távon kerülnek beszerzésre a harci repülőgépek (1,5 milliárd dollár), közép- és hosszú távon a légvédelmi rakéták (214-229 millió dollár), illetve a rádiólokációs rendszer (143 millió dollár). A határozat azt is kimondja, hogy középtávon, 1998-ig „a hadi­technikai korszerűsítés finanszírozásához" „a különböző segély­programok, kedvezményes hitelkonstrukciók, gyártási együttmű­ködési lehetőségek feltárására, kihasználására, a hazai ipar leg­szélesebb bevonására kell támaszkodni",⁶⁶ valamint, hogy a hon­védséget egyebek mellett „a katonai objektumok számának csök­kentésével úgy kell átalakítani, hogy alapvető feladatai teljesíté­sére folyamatosan képes legyen".⁶⁷ A tankvásárlásnak tehát hi­ányzik a miniszetriális és programköltségvetésben való „szere­peltetése", ez a tétel nincs betervezve 1998-ig, továbbá megha­tározott az eladásokból befolyó jövedelmek rendeltetése.

A haditechnikai eszközök behozataláról kormányrendelet ren­delkezik.⁶⁸ Ez többek között kimondja, hogy megállapodás „a haditermékek behozatalára csak a szerződéskötési engedély kézhezvételét követőén köthető meg",⁶⁹ valamint, hogy behoza­tal „csak olyan esetben engedélyezhető, ha az ügylet nem el­lentétes az Alkotmányban foglalt előírásokkal és a Magyar Köz­társaság nemzetközi szerződésekben vállat kötelezettségével".⁷⁰ Kérdés, hogy a sürgető körülmények között volt-e mód arra, hogy a Soós Károly Attila, az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium po­litikai államtitkára által vezetett Haditechnikai Tárcaközi Bizott­ság⁷¹ engedélyezze a szerződéskötést. Az viszont bizonyos, hogy ha engedélyezte, akkor megsértette a kormányrendelet idézett pontját, mivel Magyarország csak a CFE-szerződés megszegé­se árán (exporttilalom és limit) vehette meg a tankokat.

A magyar-fehérorosz tanküzlettel kapcsolatban számos jog­szabályi kifogás emelhető. A vásárlás egy nemzetközi szerző­dést, négy törvényt (honvédelmi, költségvetési, privatizációs, közbeszerzési), két országgyűlési határozatot (a Magyar Köz­társaság honvédelmének alapelveiről, illetve a Magyar Honvéd­ség hosszú, valamint középtávú fejlesztésének irányairól és lét­számáról nevet viselő határozatot) valamint egy kormányhatá­rozatot sért. A fegyvervásárlás kapcsán a magyar kormány és annak honvédelmi minisztériuma a NATO-csatlakozás négy leg­fontosabb feltétele közül hármat (hadsereg feletti civil kontroll, piacgazdaság szabad érvényesülése, a törvények uralmán ala­puló demokrácia) megsértett, de a negyedik kritérium teljesíté­sét – a szomszédos népekkel való kiegyezést – sem segítette. A vásárlás nyomán 4-5 milliárd forinttal nőtt a HM éves kiadási kerete: a betervezetteken túl a privatizációs és más bevételek­ből ennyit fordított az ország fegyvervásárlásra. Kétségtelen, hogy pénzügyileg a tankvásárlás megérte Magyarországnak. De más szempontból nem fizettünk túl nagy árat?

Jegyzetek

¹ A szerződés pontos neve: Szerződés a Hagyományos Fegyveres Erőkről Európában (Treaty on Conventional Armed Forces in Europe). A CFE-szerződést 1990. november 19-én írta alá a NATO és a Varsói Szerződés összesen 22 tagállama Párizsban. A VSZ megszűnése és Szovjetunió felbomlása miatt került sor a Taskenti Megállapodásra 1992. május 15-én, amely során a CFE Részes Államainak száma 29-re nőtt. Az EBÉÉ Helsinki Utótalálkozóján döntöttek a CFE 1992. július 17-től történő életbeléptetéséről. Csehszlovákia kettéválása miatt, 1993. feb­ruár 5. óta a CFE rendszernek 30 Részes Állama van. Észtország, Lett­ország, Litvánia 1992-ben kikerültek a CFE alkalmazási területéből, vi­szont a többi – 12 – szovjet utódállam csatlakozott a megállapodáshoz. A CFE-szerződésből kimaradtak a semleges országok és az el nem kö­telezett Jugoszlávia. Ezért Magyarország szomszédai közül Ausztria, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, Szlovénia és Horvátország nem tar­tozik az aláíró országok közé. Dr. Nagy László – Siklósi Péter: A CFE-szerződés hatása Magyarország katonai-biztonsági környezetére. Bu­dapest, HM SVKI, Védelmi Tanulmányok 5. sz. 1994.

² Michel Renner: Békére készülődve. A világ helyzete 1993. Budapest, Föld Napja Alapítvány, 1993. 151.

³ Dr. Nagy László – Siklósi Péter: I. m. 8.

⁴ Siklósi Péter: A CFE-szerződés és Magyarország katonai-biztonsá­gi környezete. I-II. Pro Minoritáié, 1995/2., 1995/3-4. sz.

⁵ Dr. Nagy László – Siklósi Péter: I. m.; Siklósi Péter: I. m.

⁶ Az okmányt 1996. február 29-én adták át. Dr. Bokor Imre: Húsvéti ajándék Keleti Györgytől. Új Magyarország, 1996. április 9.

⁷ Lencsés Károly: Használt T-72-es harckocsikat vennénk. Magyar Hírlap, 1996. március 22.

⁸ A „kifecsegéssel" kapcsolatban a „HM illetékese" azt mondta, hogy „nem felel meg a valóságnak, hogy ezt az ügyletet 'kifecsegték' volna, és csak azért került nyilvánosságra: ilyen vásárlást nem is lehet titok­ban tartani." Folytatódik a vita a tankvásárlásról. Népszabadság, 1996. április 22.

⁹ Mócs Imre a HB SZDSZ-es elnöke. Népszabadság, 1996. április 6.

¹⁰ Gyuricza Béla, a HB Fideszes alelnöke. HVG, 1996. április 6.

¹¹ Dési János: Ki fenyegeti Magyarországot? Interjú Keleti Györggyel. Magyar Hírlap, 1996. május 7.

¹² Folytatódik a vita a tankvásárlásról…

¹³ Ki fenyegeti Magyarországot?

¹⁴ Az Országgyűlés azonnali kérdések és válaszok órájában Dr. Kö­vér László (Fidesz) kérdése a miniszterelnökhöz, annak távollétében a honvédelmi miniszterhez 1996. május 7-én. Országgyűlés, Internet.

¹⁵ A „HM-illetékes" szavai. Folytatódik a vita a tankvásárlásról.

¹⁶ M. R: Száz T-72-es harckocsit vásárol a HM. Népszabadság, 1996. március 30.

¹⁷ 1993. évi CX. törvény a honvédelemről. 188. szám. 6. szakasz (1) (3). Magyar Közlöny, 1993. december 27.

¹⁸ Száz harckocsi a honvédségnek. Népszabadság, 1996. április 5.

¹⁹ Uo.

²⁰ Ki fenyegeti Magyarországot?

²¹ Krecz Tibor: Tankcsapda. Figyelő, 1996. április 18. 21-22. Más la­pok szerint 2,7 milliárd. Tömöry Ákos: Hadipolgárok. HVG, 1996. április 20. 114. A Honvédelmi Bizottság alelnöke szerint 4-5 milliárd forintot költünk tankvásárlásra. (Bertók László Attila: „Törvénysértő Keleti György tankvásárlási akciója." Interjú Gyuricza Bélával. Új Magyarország ,1996. április 20.

²² Kövér László (Fidesz) kérdése a miniszterelnöknek aT-72-es harc­kocsik beszerzésének tárgyában.

²³ Keleti György szavai. Népszabadság, 1996. április 5.

²⁴ OGY, Internet

²⁵ Törvénysértő Keleti György tankvásárlási akciója…

²⁶ A harckocsi-megsemmisítést a HM felügyelete alatt álló gödöllői Currus Harcjárműtechnikai Rt. végzi. Ez a megrendelés az Rt.-nek mun­kaalkalmat teremt és a korábbi, a HM-nek végzett nullszaldós megsem­misítésekkel szemben ezen munkájáért már pénzt kér.

²⁷ Ki fenyegeti Magyarországot?

²⁸ Krecz Tibor: Tankcsapda.

²⁹ Keleti György parlamenti válasza Kövér László (Fidesz) keretesére. 1996. május 7. OGY. Internet.

³⁰ Uo.

³¹ Ki fenyegeti Magyarországot?

³² A T-72-esek növelik függőségünket. Népszabadság, 1996. április 6.

³³ Folytatódik a vita a tankvásárlásról…

³⁴ A közbeszerzésről. 1995:XL. tv. Magyar Közlöny, 1995. május 26.

³⁵ 7. szakasz (1).

³⁶ 95. szakasz a.

³⁷ 6. szakasz a.

³⁸ Az államtitokról és a szolgálati titokról. 1995:LXV. tv. Magyar Köz­löny, 1995. június 30.

³⁹ 3. szakasz (1).

⁴⁰ 6.szakasz (1) c.

⁴¹ 6. szakasz (1) m.

⁴² Melléklet. 1-24.

⁴³ 62-78.

⁴⁴ 11/1995. (november 14.) HM rendelet a honvédelmi vonatkozású szolgálati titokkörről. 44. pont. „Az MH fejlesztésére vonatkozó koncep­ciók, pénzügyi tervek… ." A vásárlás jellege (hirtelen jött lehetőség, ter­vezhetetlenség, nemzetközi szerződés léte) miatt a rendelet egyáltalán szóbajöhető pontjai (3., 26., 43., 46., 53.) ezesetben nem kerülhettek alkalmazásra.

⁴⁵ Erre a törvény 10. szakasz (5) bekezdése alapján lett volna lehető­sége.

⁴⁶ 25. szakasz

⁴⁷ Janza Károly: A védelmi források kezelése a piacgazdaságra törté­nő átmenet időszakában. Katonapolitikai és védelempolitikai konferen­cia-sorozat. II. kötet. Budapest, BHKK, 1994. 31.; Mónus Miklós: Mire elég? Interjú Janza Károllyal, a HM helyettes államtitkárával. Magyar Honvéd, 1996. január 12. 7.; A Magyar köztársaság 1996. évi költség­vetéséről. 1994:CIV. tv. Magyar Közlöny, 1984. december 30.; A Ma­gyar Köztársaság 1995. évi költségvetési törvényjavaslatához. Fejezeti Indoklás. I. k. IX. Honvédelmi Minisztérium. Budapest, 1994. X. 9. 3.; Jelentés a Magyar Köztársaság 1994. évi költségvetésének végrehajtá­sáról. II. kötet. IX. Honvédelmi Minisztérium. Budapest, 1995. augusz­tus 9. 10.

⁴⁸ Janza Károly: I. m. 33-34.

⁴⁹ Krecz Tibor: Tankcsapda.

⁵⁰ Az állam tulajdonában lévő vállalkozói vagyon értékesítéséről. 1995:XXXIX. tv. Magyar Közlöny, 1995. május 17.

⁵¹ 22. szakasz (2), 23. szakasz (1), (2), (3),(4).

⁵² A Magyar Köztársaság 1996. évi költségvetése. A HM 1996. évi költségvetésének általános jellemzése. I. k. 95.4.

⁵³ A HM fejezet 1996. évi költségvetésének címek, alcímek szerinti részletezése. II. k.

⁵⁴ Uo.

⁵⁵ Az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény és az ahhoz kapcsolódó egyes rendelkezések módosításáról. 1995:CV. tv. Magyar Közlöny, 1995. december 13.

⁵⁶ 39. szakasz (1).

⁵⁷ Uo.

⁵⁸ HM 1996. évi költségvetésének általános jellemzése. 95.4.

⁵⁹ A Magyar köztársaság 1996. évi költségvetése. Fejezeti indoklás. IX. Honvédelmi Minisztérium.

⁶⁰ Az Országgyűlés 27/1993. (április 23.) határozata a Magyar Köz­társaság honvédelmének alapelveiről. Magyar Közlöny, 1993/48.

⁶¹ _4.

⁶² Ezek: I. 1., 3., III. 18., V 25., 28.

⁶³ 35. pont első mondata. Ezen az sem változtat, hogy az alapelvek ugyanitt úgy fogalmaz, hogy „A haditechnikai fejlesztési programok min­denekelőtt a légierő, valamint a gyors reagálású és a légimozgékonyságú csapatok létrehozását, a felderítés, a páncélelhárítás és a légvédelem és légvédelem hatékonyságát növeljék".

⁶⁴ Valóban nem NATO-kompatibilisek, de a „kiváltott" tankok sem vol­tak azok, továbbá a NATO-ban egymástól eltérő fegyverrendszerek van­nak alkalmazásban. Vélhetően új függőséget sem jelent, mivel a T-72-es alkatrészeit a FÁK országain kívül Lengyelországban és Szlovákiá­ban is gyártják, továbbá a megsemmisítésre kerülő T-55-ösök egyes darabjai is felhasználhatók.

⁶⁵ Az Országgyűlés 88/1995. (július 6.) határozata a Magyar Honvéd­ség hosszú, valamint középtávú átalakításának irányairól és létszámá­ról

⁶⁶ 9. pont b.

⁶⁷ 5. pont.

⁶⁸ A haditechnikai eszközök és szolgáltatások kiviteléről, behozatalá­ról, illetve reexportjáról. 48/1991. (III.27.) Korm. r. Magyar Közlöny, 1992. III. 27. 33.

⁶⁹ 4. szakasz (4).

⁷⁰ 5. szakasz (1).

⁷¹ 10/1995. (IV. 13.) ME határozat.

A sokpárti külpolitikai konszenzus szerint a legjobb biztonság­politikai célállapot Magyarország számára a teljes jogú NATO­-tagság; függetlenül attól, hogy ki más kerül még be régiónkból (bár nem lenne baj, ha a szomszédainkat is felvennék, leszá­mítva persze az ukránokat és talán a szerbeket). A tagság el­nyerése – amihez a Békepartnerség nagy lépést jelent már – garantálja, hogy soha senki nem fog bennünket megtámadni, és ezért – ha elvárják tőlünk – akár a nukleáris fegyverek behoza­talát is vállalnunk kell. Az A változat szerint nem érdekel ben­nünket, hogy mit szólnak mindehhez az oroszok; a B változat szerint meg fogjuk győzni őket, hogy a NATO kiterjesztése és az amerikai fegyvereknek az orruk elé telepítése az ő biztonsá­gukat is szolgálja.

Az alábbiakban a külpolitikai célok és várakozások realitásá­nak megítéléséhez próbálunk adalékokkal szolgálni.¹

NATO-mánia és EUfória

Az 1990-es évek közepén a hazai külpolitikai diskurzus megha­tározó motívumává vált a kelet-közép-európai országok közötti rivalizálás elemzése. Vajon melyik volt szocialista ország a re­formfolyamat és az átmenet „éltanulója"; melyikük épített ki leg­több kapcsolatot a nyugati világgal; melyikük válhat a NATO és az EU tagjává az első kibővítés alkalmával? Magyarországot a 80-as években mindvégig a legnyugatiasabb keleti országnak tekintették (leszámítva a Varsói Szerződésen kívüli Jugoszlávi­át), a rendszerváltás kezdete óta azonban vita folyik arról, hogy Csehország, Lengyelország vagy Magyarország, esetleg Szlo­vénia, netán a tökéletes pénzügyi stabilitást élvező Észtország érdemes-e erre a címre.

Jeles külpolitikai újságírók időnként megírják, hogy – megbíz­ható források szerint – a csehek és a lengyelek a legesélyeseb­bek az EU- vagy NATO-tagságra; máskor elmagyarázzák, hogy a fenti kettő helyett hogyan lehetnénk inkább a szlovénekkel együtt mi a kibővítés „kedvezményezettjei". Léteznek továbbá olyan kiszivárogtatások is, amelyek szerint nem kettő, hanem három ország beléptetését hagyná jóvá Moszkva, amelynek vé­tójoga ugyan nincs az ügyben, véleménye azonban nagyban befolyásolja a nyugati döntést. Időnként azt a kérdést is felte­szik egyes szerzők, hogy valóban a NATO kibővítése-e a leg­jobb biztonságpolitikai forgatókönyv Magyarország, illetve északi, keleti, nyugati és déli szomszédai számára. Arról azonban vég­képp minimális terjedelemben olvashatunk a hazai sajtóban, hogy az EU-integráció milyen változásokat hozhat majd a min­dennapi életben, milyen alternatívákról kell vagy érdemes gon­dolkodnunk az EU-tagság lehetőségén belül, vagy akár azzal szemben.

A magyar televíziónéző meghatározó euro-élménye a Játék határok nélkül című szórakoztató műsor. Az ország különböző pontjain kultúrprogramokkal és gasztronómiai élményekkel egy­bekötött Európa-napok nyújtanak szigorúan objektív tájékozta­tást az érdeklődő polgároknak. A napilapok egyre gyakrabban jelennek meg európai integrációval foglalkozó rovatokkal, mel­lékletekkel, az iskolások számára pedig a Külügyminisztérium már le is bonyolította – talán a Ki tud többet a Szovjetunióról című vetélkedő mintájára – az első Robert Schuman Középis­kolai Tanulmányi Versenyt, amelynek jelszava: „Európa Te Vagy!"

A kampány legalábbis ambivalens. Európát úgy jeleníti meg, mint egyfajta objektív, külső modernizációs kényszert, amelyre hivatkozva a belső rendszerátalakítás legapróbb részletei is iga­zolhatók. Amennyiben „extra Európám non est vita", úgy a be­látható jövőn belüli csatlakozást ígérő politikai erők úgy állíthat­ják be saját magukat, mint amelyek – az átmeneti siralomvölgy után – az ígéret földjére, a paradicsomba tudják vezetni a ma­gyar társadalmat. Abból azonban, hogy a Nyugat-Európához való felzárkózás jelszava eleve hamis,² nem lenne helyes levonni azt a következtetést, hogy Magyarország gazdasági és társadalmi fejlődése nemzetközi illeszkedés, alkalmazkodás és kötelezett­ségek nélkül elképzelhető. A külső normák vállalása és önma­gunkra erőltetése – akár egyfajta Európa-fétis formájában – le­het korlátja az önálló, demokratikus útkeresésnek, de ugyanak­kor a politikai kultúra lezüllesztésének is. A mérleg valószínűleg csak utólag lesz megvonható.

Valószínű azonban, hogy a nemzetközi illeszkedés program­jának euro-atlanti integrációs folyamatként történő megfogalma­zásával a magyar külpolitika saját mozgásterét szűkíti, lemond­va a különféle alternatívák mérlegeléséről és a jövőbeni döntési lehetőségekről. Sajátos árukapcsolás történik, holott a NATO és az EU kérdéseinek szétválasztásán túl magát az európai integ­rációs csomagot is részekre kell bontani, megkülönböztetve a jelenleg működő, erőteljes újraelosztással alátámasztott egysé­ges piacot a tervek szerint 2002 után kialakítandó monetáris uniótól, amelyben az újraelosztás szerepe jelentősen gyengül­het.

Mindenekelőtt azonban emeljük ki a csomagból az észak-at­lanti katonai szövetséghez való tartozás kérdését. A NATO-tag­sággal kapcsolatos vitákban, a hosszú távú biztonságpolitikai döntések meghozatalánál egyetlen kérdéstől lehet elindulni: ki és mi fenyeget bennünket? Az orosz rém (1849, 1945, 1956) mellett régiónk legkomolyabb fenyegető tényezőjeként a kisebb­ségi probléma megoldatlanságát szokták konfliktusforrásként emlegetni. Nos, az orosz hadsereg mindhárom említett alkalom­mal nyugati hívásra, de legalábbis nyugati egyetértéssel nyo­mult be Magyarországra. Azt pedig nagyon nehéz,.elképzelni, hogy miként segíthetne a kisebbségi feszültségek kezelésében az amerikai légierő (márpedig az emberanyaggal történő szigo­rú elszámolás miatt a nyugati szövetség a bombázáson kívül más segítségnyújtásra nem nagyon szokott vállalkozni).

Odaát jól tudják ezt, és ezért is hangoztatják oly gyakran, hogy a felvétel feltétele a kisebbségi feszültségek enyhítése, az ilyen-olyan jogok tiszteletben tartása. Csak arról feledkeznek meg, hogy például a szlovákiai és a romániai magyar kisebb­ség abban különbözik egyes brit és spanyol alattvalóktól, hogy még egyetlen szállodát vagy bankot sem robbantott fel politikai nyomásgyakorlás céljából. Ha 1989 után fölmerült is a közép­kelet-európai területi revízió igénye, az nem a volt szocialista államok között történt, hanem bizonyos német politikai erők részéről a csehek és a lengyelek irányában, valamint olasz rész­ről Szlovénia irányában. Köztudott az is, hogy nem a Lajtától keletre szavaz az állampolgárok tizenöt-huszonöt százaléka különféle szélsőjobboldali, soviniszta pártokra. Nyugodt szívvel mondhatnánk tehát, hogy addig nem kívánunk csatlakozni az „euroatlanti" szervezetekhez, amíg nem rendeződik az Egyesült Királyság katolikus ír alattvalóinak, meg a Spanyol Királyság baszk kisebbségének helyzete. Elvégre nem vehetünk új gon­dokat a nyakunkba, épp eleget importáltunk már a rendszervál­tás során (munkanélküliség, szervezett bűnözés, kábítószere­zés stb.).

Ráadásul a kétpólusú világrend megszűnése óta egyértelmű, hogy ha érdekei úgy diktálják, az USA és a NATO hadereje a tagországok területén kívül is hezitálás nélkül beavatkozik az emberi jogok (a multinacionális befektetői és kereskedelmi ér­dekek) védelme érdekében. Adott esetben tehát – mint a Bal­kánra vagy a Közel-Keletre – hozzánk is bármikor ledobhatnak néhány fegyelmező célzatú bombát, miközben az esetleges új tagországok esetében is szemet hunyhatnak az állami terror gya­korlata fölött – amint azt a török példa is mutatja.

A NATO-párti propaganda helyenként kifejezetten gyermeteg (de legalább mulattató) érveket ad elő a tagság előnyeiről. Ilyen például az, hogy a NATO-tagság megnövelné a külföldi befekte­tők biztonságérzetét, és így számottevően felerősödhetne a tő­kebeáramlás. Akkor vajon miért jött eddig a tőke, és miért áram­lott oly tömegesen Dél-Kelet-Ázsiába a számos NATO-tagország befektetőitől? Vajon nem törpül-e el a katonai szövetségi tag­ság szerepe a közgazdasági tényezők mellett, különösen akkor, amikor a transznacionális beruházások garantálására 1985 óta létezik egy szervezet, a MIGA, amelynek Magyarország is tag­ja? Amennyiben a NATO-tagság és a külföldi tőke bejövetele között mégis lenne kapcsolat, úgy azon kellene elgondolkodni, hogy efféle militarista feltételekkel szükségünk van-e a külföldi tőkére, különös tekintettel arra, hogy Magyarország a térség ve­zető működőtőke-importőreként lényegesen alacsonyabb gaz­dasági növekedést tud felmutatni, mint a kevesebb külföldi tőkét bevonó Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia vagy akár Románia.

Hallható továbbá, hogy NATO-konform (értsd: profi) hadsereg esetén csak az lenne katona, aki ezt az életformát szereti. Tud­valevő persze, hogy nem minden NATO-tagállamnak van profi hadserege; a többség a jövőben is alkalmazni fogja a sorozást. A legszebb azonban az, hogy olyan értelmiségiek is részt vesz­nek a ködösítésben, akik huszonöt évvel ezelőtt – akkor még a kelet-ázsiai szocializmussal szimpatizálva – ugyanilyen lelkesen emelték fel szavukat a vietnami háború ellen, és ha máshonnan nem, hát a Hair című filmből értesülhettek arról, hogy háború esetén a legprofibb hadsereggel rendelkező ország is besoroz­za a fiatalokat. Mellesleg a profi hadseregbe is rendszerint azok jelentkeznek nagy számban, akik a civil gazdaságban nem ta­lálnak munkaalkalmat és megélhetést, de egyébként ugyanúgy gyűlölik a háborút és a katonáskodást, mint egy popzenész vagy egy politológus.

Profi hadsereg esetén a polgár pénzért váltja meg a katonai szolgálatot, hogy az ő ellenőrzése alatt, az általa ellenőrzött par­lament utasítására, az ő érdekében áldozhassa életét a fizetett katona. A „civilizált" polgári hadviselés kétes etikai normáit rög­zíti az ún. Genfi Konvenció, amely a hadifoglyokkal szembeni bánásmód szabályozása mellett garantálja azt is, hogy a hábo­rút indító, megszavazó, kirobbantó, finanszírozó, irányító stb. polgárt még véletlenül se lehessen hadviselő félnek, ellenség­nek tekinteni.

A honvédelem piacosításának útjára lépve – különösen a mai, „globalizálódó" világban – nehéz lenne érveket találni a külföldi zsoldosok alkalmazásával szemben. Amennyiben elfogadjuk az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munka szabad áramlását, és amennyiben elsődleges szempont a hadsereg olcsósága (már­pedig ez igen fontos), akkor a haza védelmében a korábbinál nagyobb szerep hárulhatna a határon túli magyarságra (az el­csatolt területek ismerete külön előny lehet), vagy akár más föld­részekről havi egy-kétszáz dollár reményében is boldogan szer­ződő fiatalokra.

Tudomásul kell azonban venni azt is, hogy zsoldoshadsereg esetén a katona lojalitása csak addig tart, amíg az őt alkalmazó állam fizetőképessége.³ Nem csekély optimizmus kell ahhoz a feltételezéshez, hogy az államháztartási reformmal és a vége­láthatatlan kamattengerrel küzdő magyar állam az előttünk álló évtizedek során nem fog fizetési problémákkal küzdeni.

A pszichológusok elemezhetnék, vajon a NATO iránti magyar lelkesedés párhuzamba állítható-e a szabolcsi munkanélküli be­hívó utáni vágyakozásával. Ha jól nem is élhet, legalább foglal­kozzon vele valaki, legyen fedél a feje fölött, táplálkozhasson rendszeresen és legyen egy váltás ruhája – mindez más költsé­gén. „Úgyis kamu az egész." Nos, ez utóbbi nem biztos. Onnan­tól kezdve, hogy érdekeink közösekké válnak a világgazdaság fölött uralkodó államokéval, a szimbolikus hozzájáruláson túl esetleg nekünk is ki kell vennünk részünket az Öböl-háborúhoz hasonló műveletekből. Mindenki azzal járul hozzá a közös si­kerhez, ami van neki: ők a technikával, mi az emberanyaggal. Á la carte EU még lehet, á la carte NATO nem.

Az „euroatlanti" csatlakozás ügyében fennálló pártpolitikai kon­szenzus feltételezi, hogy ha mi minden áldozatot meghozunk a felvételért, a nyugati fél pedig folyamatosan ígéretet tesz a ki­bővítésre, akkor az meg is fog történni. Valójában azonban a bővítés ténye alig függ a hazai viták érvanyagától és a közvéle­ménytől. Lényegében minden az amerikai, illetve a nyugat-eu­rópai bel- és külpolitika állásán múlik. Ez a NATO esetében explicitebb, hiszen oda tulajdonképpen jelentkezni sem lehet (a belépési szándékaikat kinyilvánító országok meghívót kaphat­nak), de lényegében az EU esetében sincs másképp (nem ak­kor szokott bővülni, amikor arra a jelentkezőnek szüksége van, hanem amikor a szervezetnek van szüksége új tagokra).

A NATO kérdése az amerikai pártpolitikában

A hazai NATO-propaganda gyakran hangoztatja, hogy az észak­atlanti szervezetben konszenzusos döntési mechanizmus műkö­dik – azt azonban sohasem teszik hozzá, hogy ez a konszenzus azt jelenti, hogy az amerikai véleménnyel (akarattal) senki sem helyezkedik szembe. Az Egyesült Államokban pedig az utóbbi néhány évben erőteljes támadás indult (döntően a Republikánus Pártból, de máshonnan is) az USA mindenféle nemzetközi köte­lezettségvállalásai ellen. Az elnök mögött álló demokraták fenn akarják ugyan tartani a nemzetközi intézményeket, de semmikép­pen sem akarják felmérgesíteni az oroszokat.

Az USA mindkét nagy pártja a NATO bővítése mellett "foglalt állást, de más-más megfontolásból, ami eltérő eredményekre vezethet. A republikánusok a lehető legnagyobb mértékben el akarják jelentékteleníteni az ENSZ-t, amely – legalábbis formá­lisan, mint univerzális szervezet – az USA fölött áll, a Biztonsági Tanács keretében több-kevesebb kontrollt gyakorol az amerikai törekvések fölött. A globális biztonság szervének a NATO-t szán­ják, amelynek székhelye és főtitkára lehet európai, mégis egy­értelműen és félreérthetetlenül az Egyesült Államok irányításá­val működő szervezet. Olyan birodalomépítési szándék mutat­ható itt ki, amelyhez szorosan kötődik az USA hadiiparának nem­zetközi marketing-tevékenysége is.

A („realista") hegemonizmus nem idegen a demokratáktól sem, ideológiájuk azonban – Woodrow Wilson óta folyamatosan – a („liberális") univerzalizmust hirdeti. Ez tette lehetővé a Népszö­vetség és az, ENSZ megalakítását, a különféle szakosított szer­vezetekkel együtt. A lehetőségekhez képest most is a globális szervezetek fenntartására törekednek (a szükséges reformok­kal stb.), de nem mondanak határozott nemet a NATO bővítésé­re sem. Egyrészt azért, mert egyes szövetségeseik – különö­sen az egyre ambíciózusabb Németország – ezt szorgalmaz­zák, másrészt pedig azért, mert egyfajta erkölcsi adósságot érez­nek a második világháború után „cserbenhagyott" lengyelek, cse­hek, magyarok stb. iránt.

A demokraták óvatosságát illusztrálja Sam Nunn szenátor nyi­latkozata 1996 szeptemberében. A Szenátus hadügyi bizottsá­gában korábban elnöklő politikus szerint Kelet-Közép-Európát nem fenyegeti veszély, és ezért felesleges politikai és gazdasá­gi megfontolásokból siettetni a NATO bővítését. Ráadásul Nunn szerint térségünk politikai és gazdasági stabilizálása elsősorban Nyugat-Európa érdeke, márpedig az EU láthatóan nem siet az új tagok felvételével. Ha pedig ez így van, akkor értelmetlen eről­tetni a NATO bővítését is, amivel nem a biztonság nőne, hanem az orosz-nyugati feszültség – véli a szenátor."⁴

Ennek ellenére Bill Clinton az elnökjelöltség elfogadásakor ígé­retet tett arra, hogy a kelet-közép-európai „új demokráciák" kö­zül néhányat felvesznek majd a NATO-ba a második elnöki peri­ódusa alatt. Amikor kérdezték, Bob Dole republikánus elnökje­lölt is a kibővítés mellett foglalt állást: tőle akár Oroszország is tagja lehetne a NATO-nak. Ezt a „nagyvonalúságot" leginkább az amerikai hadiipar korlátlan piacbővítési igényei magyarázhat­ják.

Mindebből a legvalószínűbb eshetőség az, hogy – talán a szer­vezet megalakulásának ötvenedik évfordulóján, vagyis 1999-ben – a NATO egyfajta szimbolikus bővítésére kerülhet majd sor, anél­kül, hogy túl sok német érdekeltségű szatellitet vonna be, és anélkül, hogy túlzottan megzavarná Moszkva lelki nyugalmát. Ez pedig azt jelenti, hogy minisztereink még évtizedekig „dobozol­hatnak" a NATO „őrnagyaival" anélkül, hogy a meghozott áldo­zatok (infrastruktúra átengedése, erkölcsi kompromisszumok stb.) ellenére egy centivel is közelebb kerülnénk a száz száza­lékos biztonsági garanciavállaláshoz. A szimbolikus bővítés ugyanis – amint azt jólértesült külpolitikai újságírók megírták, többnyire kiszivárgott amerikai dokumentumokra hivatkozva – valószínűleg az ismét „német-római" tagállamként kezelt Cseh­országot, és a műholdakról egyetlen nagy harckocsi-gyakorló­pályának látszó Lengyelországot érintené.

Az EU-bővítés a nyugat-európai politikában

A NATO-bővítésnél még sokkal zűrzavarosabb az EU újbóli bő­vítése körüli vita. Az 1996 tavaszán megnyílt és nagyjából egy év hosszúságúra tervezett Kormányközi Konferencia feladata az, hogy egyrészt áttekintse a monetáris unió előrehaladásának üte­met, meghatározza az ezzel kapcsolatos feladatokat, esetleges módosításokat, másrészt pedig megteremtse az újabb bővítés feltételeit – már amennyiben ezt a jelenlegi tagországok komo­lyan gondolják, és a konkrét részletekről meg tudnak egyezni.

A hivatalos nyilatkozatok egybehangzóak a tekintetben, hogy bizonyosra veszik az 1991 után társulási szerződést kötött or­szágok majdani csatlakozását. A kelet-európai jelentkezők szün­telenül a felvétel időpontját próbálják kicsikarni az EU-tisztviselőkből és a vezető nyugat-európai politikusokból, a válasz azon­ban vagy csend, vagy valami, amit rövid úton megcáfolnak vagy megváltoztatnak.⁵ A színfalak előtt, de még inkább mögött erő­teljes lobbyzás folyik, aszerint, hogy a különféle érdekcsoportok potenciális riválist vagy szövetségest látnak a jelentkezőkben.

Az eddigi EK- és EU-bővítések során alapvetően kétféle or­szágot vettek fel: amely nettó befizetőként hozzájárult a Közös­ség költségvetéséhez (északi bővítések Írország kivételével), il­letve amelyek politikai stabilizálása a hidegháborús körülmények miatt fontos volt, de csak a Közösségbe való integrálás útján volt lehetséges (déli bővítések). Kelet-Közép-Európa a nettó befi­zetéstől igen távol van, a csatlakozási törekvések egyik fő motí­vuma éppen az összeurópai újraelosztásból való részesedés. A hidegháborús körülmények pedig minden bizonnyal elmúltak, forradalmi helyzet, rivális társadalmi rendszer vagy katonai tömb vonzása nem ösztönzi a nagy gazdasági áldozatok árán törté­nő konszolidációt.

Az Unió jogrendje szerint akár egy kormány vétója is meg­akadályozhatja új tagok felvételét. Ezt pedig a legkönnyebb el­képzelni. A nettó recipiensek (az újraelosztás élvezői: spanyo­lok, portugálok, görögök, írek) megakadályozhatják az újabb for­ráshiányos gazdaságok belépését. Az agrártermelők – az elmúlt évek rombolása ellenére – még mindig tarthatnak egyes jelent­kezők, így Magyarország konkurenciájától. Az atlanti hatalmak (az Egyesült Királyság és Franciaország) tarthatnak attól, hogy a visegrádi országok felvétele még jobban megerősítené a né­met hegemóniát, az északiak pedig azért nehezményeznének egy ilyen négyes vagy – Szlovéniával kiegészített – ötös felvé­telt, mert ők szeretnék a balti érdekeket képviselni. A sérelmek, a kifogások, az aggodalmak és a panaszok sora végtelen lehet.

Közgazdasági szempontból a nyugat-európai tőke két fontos dolgot várhat térségünk integrálásától. Egyrészt piacbővítési le­hetőséget, amelyet azonban a társulási egyezmény és az érin­tett országok többségének laissez fairé külgazdasági politikája következtében a tényleges tagság elérése nélkül is többé-kevés­bé megkap. Másrészt nyerhet azzal, hogy a régió olcsó munka­ereje versenyt támaszt a helyenként még mindig erős nyugat-eu­rópai munkaerőnek, és – a szociális dömping felerősítésével – drasztikus húzóhatást gyakorolhat lefelé a nyugat-európai bér­színvonalra. Látjuk azonban, hogy ez is folyamatban van, a nyu­gat-európai munkavállalói érdekképviseletek hallatlanul gyengék, a szakszervezetek utóvédharcokat folytatnak korporatív jogosít­ványaik és a jóléti vívmányok megtartásáért.

Egészen konkrétan pedig azt kell megvizsgálni, hogyan hat­na a bővítés az integráció már kialakított menetrendjére, milyen viszonyban áll annak kritériumaival. Ezt tette Malcolm Rifkind is, a zürichi egyetemen 1996. szeptember 18-án elmondott be­szédében.⁶ A pártvezéri szerepre aspiráló brit külügyminiszter – Winston Churchill egykori fellépésének színhelyén – előadta, hogy a monetáris unió programja eleve kettéosztja az EU-t, ami pedig eredetileg távol állt az „alapító atyák" szándékaitól. Külö­nösen nyilvánvalóvá tenné ezt a megosztottságot, ha felvennék a társult kelet-közép-európai országokat, amelyek még messze nem értek meg a tagságra. A britek persze elsősorban azt fáj­lalják, hogy amennyiben német-osztrák-francia-benelux körben megvalósulna a monetáris unió, ők a kívül maradó második li­gában kapnának csak helyet, és most már semmivel sem lehet­ne megmagyarázni, hogy ezt nem gyengeségből, hanem vala­miféle „fényes elszigeteltség" jegyében teszik.

Az északi EU-tagok elvileg kevés fáradsággal alkalmassá te­hetők a monetáris unióra, úgy tűnik azonban, hogy mára ők vál­tak az á la carte integráció legharcosabb szószólóivá. Fontos látni azt is, hogy – szemben a hazai politikai elit álláspontjával – az EU-ba legutóbb belépett három országban az uniópártiak je­lentős része sem az euro-atlanti integrációhoz kívánt csatlakoz­ni, hanem csak az EU-hoz. A svéd, de még inkább a finn politi­kai elitek körében nem kifejezetten népszerű a NATO-csatlako­zás gondolata, mert attól szerintük a kelet-európai feszültségek növekedése, az európai megosztottság mélyülése várható, és nem a fokozottabb stabilitás.⁷ Kétségtelen, hogy mind az észak­európai két országban, mind Ausztriában vannak olyan politikai erők, amelyek már a NATO-csatlakozás útját egyengetik, bár a közvélemény meggyőzése ez esetben még sokkal nagyobb fel­adat lesz, mint az utólag csalódásként értékelt EU-népszavazás esetében.

Ritkán esik szó a hazai sajtóban arról, hogy a legutóbbi EU-bővítés során felvett három ország közvéleménye hogyan véle­kedik ma a csatlakozásról. Svédországban és Ausztriában ugyanis igen hasonló a helyzet: a többség csalódott, sőt becsap­va érzi magát. Svédországban, ha most, két év után ismét nép­szavazást rendeznének, a többség nemcsak hogy elutasítaná a belépést, de a közvéleménykutatók által megkérdezettek ötven százalékánál többen hagynák jóvá azt is, hogy az ország lépjen ki az EU-ból. Ausztriában a közvélemény többsége hallani sem akar az egységes európai valuta bevezetéséről, azaz a schilling megszüntetéséről.

A nyugat-európai közvéleményre általában is a megosztott­ság jellemző a monetáris unió ügyében. Az összkép azt mutat­ja, hogy az erős valutával rendelkező országokban a többség inkább az unió ellen van, míg a gyenge valutával rendelkező or­szágokban a többség inkább elfogadja az egységes valuta be­vezetését, saját valutája megszüntetését.⁸ Az erős valutával ren­delkező Dániában és Franciaországban már a Maastrichti Szer­ződés népszavazáson történő jóváhagyatása is csak üggyel-bajjal sikerült, szemben a lényegesen lelkesebb Írországgal. Nagy-Britanniában a kormány nemcsak azért zárkózik el a szer­ződés népszavazásra bocsátásától, mert az ellenkezik az ország íratlan alkotmányával (egyébként az EK-tagság ügyében egy­szer, 1975-ben már volt egy népszavazás ott is), hanem azért, mert a britek nagy valószínűséggel leszavaznák a font sterling megszüntetését.

Gazdaság és biztonság

A sajtóviták már csak terjedelmi okokból sem juthatnak túl az ad hoc jellegű, adok-kapok érvelésen, holott a napirenden levő kérdések általános elméleti szinten is gondolkodásra késztetnek.⁹ Mind a gazdasági fejlődés, mind a biztonságpolitika területén szükség lenne pedig a közkézen forgó érvek és szólamok mö­göttes tartalmának, filozófiájának kibontására, az így felvázol­ható paradigmák, nézetrendszerek összevetésére. A NATO és az EU kérdésével kapcsolatos publicisztika egyik jellegzetes el­lentmondása például az, hogy bár egyetlen csomag részeként beszél a két szervezethez való csatlakozásról, úgy tekinti a nem­zetbiztonság (katonai-politikai) szféráját és a gazdaság világát, mint önálló területeket, nem elemzi a kettő közötti szerves kap­csolatokat.¹⁰

Elemi történelmi tények maradnak figyelmen kívül. így példá­ul az, hogy ahhoz, hogy a NATO-t 1949-ben az Egyesült Álla­mok meg tudja szervezni, szükség volt a szövetkezni kívánó or­szágok gazdasági talpraállítására. Nem állítható, hogy a Marshall-terv kidolgozói egyértelműen egy katonai tömb meg­alapozásaként dolgozták ki az újjáépítés finanszírozásának meg­oldásait, az azonban kétségtelen, hogy e sokat emlegetett, sok­funkciós segélyprogram nélkül Nyugat-Európa egyszerűen nem kerülhetett volna abba az állapotba, hogy egy ütőképes katonai szervezetet állíthasson fel.

A NATO déli bővítései során az Európai Közösségbe való fel­vétel biztosította azt, hogy a katonai rekonstrukció terheit a nem­zetgazdaságok elviseljek. Ez alól Törökország lett az örökös ki­vétel, neki azonban a Nemzetközi Valutaalaptól és a Világbank­tól álltak rendelkezésére bőséges források. Ez úgy értelmezhe­tő, hogy a geostratégiailag kiemelkedő fontosságú ország fölötti befolyást az Egyesült Államok még Nyugat-Európái szövetsé­geseivel sem kívánta megosztani.

Még fontosabb azonban látni azt, hogy a második világhábo­rú után a Nyugat-Európán belüli stabilitás megvalósításának leg­főbb eszköze nem a NATO, hanem a gazdasági integráció volt. Ennek első lépéseként valósult meg az Európai Fizetési Unió (EPU, 1950) és a Szén- és Acélközösség (Montánunió, 1951). Mindkettő az Egyesült Államok kezdeményezésére és útmuta­tása mellett alakult meg, és fejlődött az 1957-es Római Szerző­dés aláírása után Európai Gazdasági Közösséggé.

A nyugat-európai integráció biztonságpolitikai jelentőségét fej­tegette nemrég a hazai sajtóban Dr. Habsburg Ottó, egykori oszt­rák-magyar trónörökös, aki jelenleg a Páneurópai Mozgalom el­nöke. Szerinte a „fő feladatunk az, hogy elérjük Magyarország teljes jogú tagságát az Európai Unióban. Ez mindenekelőtt egy biztonsági közösség és csak másodsorban egyfajta gazdasági rend."¹¹ Függetlenül attól, hogy Dr. Habsburg e cikkben is „or­szágunk" jövőjéről beszél, és pozitív fejleménynek állítja be a közbiztonság összeomlását és a maffiauralmat, e megállapítá­sa figyelmet érdemel. Svájccal példálódzik, amelynek gazdasá­gi virágzását az ország sok évszázadon át tartó politikai stabili­tásának, békés viszonyainak tulajdonítja.

A fejlődés és a biztonság valóban összetartozó és egymást erősítő kategóriák, még akkor is, ha időnként – intézményi szin­ten – ellentmondásba kerülnek egymással. Az elemi összefüg­gés nyilván az, hogy egy lerongyolódott gazdasággal nem lehet drága fegyverrendszereket megvásároltatni. Nem szabad azon­ban itt a biztonság fogalmát leszűkíteni a nemzetbiztonság (ka­tonai-politikai) kategóriájára, hiszen az nem egyszerűen a nem­zetközi politika tárgyát képezi; minden időben konkrét társadal­mi tartalommal rendelkezik. Végső soron a nemzetbiztonság kérdései és válaszai mindig lefordíthatok a szociális biztonság problémáira, hiszen a nemzetbiztonság nem egyszerűen az ál­lamhatárok védelméről szól, hanem egy konkrét társadalmi rend őrzéséről, meghatározott társadalmi csoportok irányításával és szintén meghatározott társadalmi csoportok áldozatvállalásával. (A kettő közötti átfedést nyilván nem zárjuk ki.)

A szociális biztonság¹² azonban a tranzitológiában nem mint az általános stabilitás egyik alapköve szerepel, hanem éppen ellenkezőleg, a gazdasági fejlődés gátjaként értelmeződik, ami­nek végül is negatívan kellene hatnia a nemzetbiztonságra is. A tranzitológia által javasolt biztonsági struktúra ezért – szemben például az egykori Charta 77 szellemiségével – éppen hogy nem tekinti a békesség feltételének az államokon belüli igazságta­lanságok megszüntetését, sőt azok konzerválására tesz javas­latot.

Ebből az összefüggésből következik, hogy a monetáris unió, amely egyet jelent a szociális biztonság (társadalombiztosítás) felszámolásával, a stabilitás legfőbb fenyegetőjének tekinthető, különösen a gyenge versenyképességű gazdaságok esetében. Ha elfogadható is tehát, hogy bizonyos feltételek mellett Magyar­országnak a jelenlegi EU-hoz való csatlakozása több előnnyel, mint hátránnyal járna, nem mondható ez el az EU előkészítés alatt álló új formájáról, a monetáris unióról. Valójában – különö­sen ha „kétsebességű" integráció alakul ki – a monetáris unió feltételeinek teljesítése nem is lesz elvárás Magyarországgal szemben, bár nemritkán előfordul, hogy tekintélyes személyisé­gek (Donald Blinken USA-nagykövet, Alexander Lámfalussy EMI­vezér stb.) úgy nyilatkoznak, mintha ez reális követelmény le­hetne.

A monetáris unió feltételeinek teljesítésére való törekvés, va­gyis a pénzügyi stabilizáció programja már eddig is-a társadal­mi destabilizáció legkülönbözőbb formáihoz vezetett Nyugat-Európában. Ilyennek tekinthető az 1995 végén lezajlott három­hetes sztrájk Franciaországban, valamint az észak-olasz sze­paratizmus fellángolása 1996 kora őszén. Alternatívák pedig vannak, amint azt például az Európai Parlament szocialista és zöld képviselői és szakértőik hosszabb ideje próbálják bizonyí­tani.¹³

A ciklikus pénzügyi stabilizáció térségünkben is már hosszabb ideje az egyik legjelentősebb destabilizáló tényezőnek tekinthe­tő. Nem egy nyugati szakértő mutatott rá arra a párhuzamra, hogy a Valutaalap és a Világbank által diktált stabilizációs és szerkezet­átalakító programok egészen hasonló jelleggel vezettek el a tár­sadalmi stabilitás és az államrend összeomlásához különböző afrikai országokban és Kelet-Európában, különösképpen az egy­kori Jugoszláviában.¹⁴

Az esetleges EU-tagság fontos hozadéka lehetne Magyaror­szág számára, hogy kiszabadítaná a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank öleléséből. Ezek a szervezetek ugyanis alapvetően a fejlődő országokkal, illetve újabban az „éledő" (emerging) gaz­daságokkal foglalkoznak intenzíven, az EU-n belüli ügyekről azonban legfeljebb szerény véleményt mondhatnak. Nem volt ez mindig így. 1976-ban például – és azt megelőzően többször is – a Valutaalap beavatkozott Nagy-Britannia gazdaságpolitiká­jába, de kliensei között szerepelt Olaszország vagy Franciaor­szág is. Ez azonban megváltozott azóta, hogy az EK létrehozta az Európai Monetáris Rendszert (EMS, 1979), és a nyugat-eu­rópai valutaügyek fő iránymutatójává a Bundesbank vált. (A jö­vőre nézve ezt a szerepet a már létező Európai Monetáris Inté­zetnek, illetve az ebből létrejövő európai központi banknak szán­ják.) Az EU-tagság tehát ebből a szempontból védettséget je­lentene, de csak monetáris unió nélkül, hiszen azzal csöbörből vödörbe kerülne a magyar gazdaságpolitika (ha egyáltalán ilyen­ről beszélni lehetne).

Közép-Európa visszatér?

Ha egy pillanatra elfogadjuk is, hogy hosszú távon az EU- és a NATO-csatlakozással egyértelműen jobban járunk, mint nélkü­lük, akkor is gondolkodóba ejthet bennünket a folyamat lassú­sága, az ígérgetések végeláthatatlan folyama. Meg kell néznünk, hogy milyen perspektívát kínál közép távon a valóban létező ál­lapot. Nevezetesen, hogy mi minden szívességet felajánlottunk a felvétel érdekében, a nyugatiak mindezt igénybe is veszik, emel­lett állandóan hangoztatják a bővítés szükségességét, ami vi­szont egyre jobban felzaklatja a tőlünk keletre lakókat, miköz­ben egyetlen feltétel hiányzik csak politikusaink boldogságához: a bővítés ténye maga. Az egyetlen feltétel hiánya miatt ez nem­hogy nem optimális, de felettébb költséges, kockázatos és er­kölcsileg is kétséges helyzetnek tekinthető.

Mivel az EU- és NATO-tagság igényének szüntelen hangoz­tatása végső soron nem más, mint a nyugati politika iránti lojali­tás kifejezése, politikusainktól akkor sem várhatjuk el e retorika megváltoztatását, ha esetleg ők is tisztában vannak e hangoz­tatott törekvések egy részének irrealitásával. Mindaddig azon­ban, amíg nem kerül sor a bővítésre, Közép-Kelet-Európa (a NATO és a FÁK közötti térség) objektíve egy régióvá válik, a kérdés csak az, hogy a régióba beleértendő országok felisme­rik-e az összetartozás tényét és kialakítják-e az ebből követke­ző együttműködés formáit vagy sem.

Gazdasági szempontból ez a CEFTA-beli együttműködés mé­lyítését jelenti anélkül persze, hogy ezt a szervezetet bárki is az EU alternatívájaként fogná fel. Biztonságpolitikai szempontból pedig olyan zóna kialakítására célszerű törekedni, amelyben az államhatárok megváltoztatása deklaráltan senkinek sem célja, és ezért azokat a kétoldalú alapszerződések mellett a keleti és a nyugati védelmi blokk közösen garantálja, törekedve egyúttal arra is, hogy a térség atomfegyverektől mentes maradhasson. Nem látszik, milyen elvi szempont szól az ellen, hogy a térség biztonságát a regionális tömbösödés helyett az EBESZ-re és a Békepartnerségre építsük, hogy a külpolitikától e partnerség gazdasági oldalának erősítését várjuk el, a stabilitást pedig az újbóli militarizálás helyett a gazdasági újjáépítéstől reméljük.

Jegyzetek

¹ Az európai gazdasági integrációval részletesen foglalkoztak az Esz­mélet 26. számának egyes cikkei, a NATO-val pedig az Eszmélet 29. számának egyes részei. Ez az írás nagymértékben támaszkodik az ott kifejtettekre.

² Lásd az Eszmélet 30. számának kislexikon rovatát.

³ Hegedüs hadnagy is az ostrompénzt hiányolta Dobó kapitánytól, mi­előtt árulásra adta fejét. (Gárdonyi Géza: Egri csillagok.)

⁴ Lásd: F. O.: Lassabb lesz a NATO-bővítés? Népszabadság, 1996. szeptember 16.

⁵ A könnyelmű hitegetés lelepleződésének ritka példája a/elt, amikor 1995 őszén Helmut Kohl kancellár Lengyelországban bejelentette, hogy Lengyelország 2000-re az EU tagjává válhat. A lengyel sajtó hihetetle­nül lelkes lett, nem győzték nyugtatni őket a német kormánytisztviselők, akik szerint a kancellár valójában azt mondta, hogy a lengyelek 2000-re már tudni fogják, mikor lehetnek az EU tagjai.

⁶ Magyar Hírlap.

⁷ L.: Népszabadság, 1996. szeptember 21,

⁸ A felmérések szerint a magyar közvéleménynek is alig egyötöde ra­gaszkodna a forint megtartásához.

⁹ A jelenlegi szemellenzős meneteléshez képest a tizenöt-húsz évvel ezelőtti ellenzéki békemozgalmak is komplex, árnyalt képpel rendelkez­tek a biztonságpolitika összefüggéseiről. Egy ilyen dokumentumban pél­dául ezt olvashatjuk: „A béke garantálásához szükség van az államo­kon belüli erőszak és igazságtalanság megszüntetésére, valamint arra, hogy az állami hatóságok minden országban tiszteletben tartsák az emberi és polgári jogokat, mégpedig a politikai meggyőződéssel és a vallásos hittel kapcsolatos emberi szabadságot és méltóságot, a gyüle­kezési és szólásszabadságot stb." A béke oszthatatlansága. A Charta 77 dokumentuma a békéről, szabadságról és demokráciáról. Prága, 1982. március 29.

¹⁰ Ritka kivétel volt ez alól Horn Gyulának a Szocialista Internacioná­lé 1996. szeptemberi kongresszusán elmondott referátuma, amelyben az MSZP elnöke arról értekezett, hogy amennyiben a Nyugat térségünk országait kirekeszti a világgazdaságból, nem részelteti a nemzetközi gazdasági kapcsolatok előnyeiből, akkor a diktatórikus hatalomgyakor­lás visszatérésének veszélye jelentősen megnő. Jellemző módon ez a tézis nem váltott ki semmilyen visszhangot a hazai szellemi életben.

¹¹ L: Nő a fa, avagy bizalom a jövőben. Népszabadság. 1996. szep­tember 6.

¹² A magyar nyelvben itt a fogalomhasadás példájával állunk szem­ben, ami az összefüggést némiképp elrejti. Az angolban azonban a szo­ciális biztonságot és a társadalombiztosítást ugyanaz a kifejezés jelöli (social security), ami jobban érzékelteti, hogy végül is milyen intézmé­nyek között keressük a kapcsolatot.

¹³ Gondolunk itt elsősorban Ken Coats teljes foglalkoztatást célzó prog­ramjára (a Stuart Holland, Michael Barratt Brown és mások közreműkö­désével végzett műhelymunkára), valamint az Alternative Economic Po­licy In Europe munkacsoport Maastricht II and European Monetary Union című kiadványára. (Németül Kopf Oder Zahl: Wem nützt der EURO?)

¹⁴ Lásd: John Walton – David Seddon: Free Markets and Food Riots. Blackwell, 1994.; Michael Barratt Brown: Adósság és háború Jugoszlá­viában. Eszmélet, 21-22.sz. Erről a kérdésről szólnak Michel Chossudovsky különböző írásai is, többek között az Eric Toussaint és Peter Drucker által szerkesztett IMF-World Bank-WTO: The Free Market Fiasco című kötetben.

Az osztály, a nem és az etnikum (az angolszász világban az utób­bi szinonimájaként előszeretettel használják a faj kifejezést) nem önmagukban álló jelenségek. Különböző tudományágak vizsgál­ják bonyolult belső összefüggéseiket, kölcsönös kapcsolódása­ikat. E kutatások lassan-lassan Magyarországon is előtérbe ke­rülnek, mindenekelőtt a nem (gender) és az etnikum probléma­köre vált ki bizonyos intellektuális érdeklődést nálunk is. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy ma a nem és az etnikum körüli konfliktusok élesebbek, mint korábban, és a mai világban egyre inkább háttérbe szorítják a „színtiszta" osztálykérdéseket. Az et­nikum a társadalmi konfliktusokban és a politikában mindenütt a világon egyre fontosabb szerephez jut. A nemek kérdésének élénk hangoztatása a politika és a tudomány berkeiben a való­ságban nemritkán éppenséggel csupán a probléma megkerülé­sét jelzi. A kérdés erőteljesebb felvetése inkább az ún. fejlett or­szágokban végbemenő társadalmi változásokban gyökerezik, még akkor is, ha az olcsó női munkaerő világszerte egyre na­gyobb szerepet játszik – például úgy, hogy a turizmus üzletágá­nak profitját növelve a nyugat-európai férfi szakmunkások és vállalkozók egyre növekvő mértékben a délkelet-ázsiai és ke­let-európai nőket prostituálják. A nem és az etnikum előtérbe kerülésének másik megjelenése az, hogy a nemzetközi, azaz a domináns tudományos és publicisztikai diskurzusban_a. szociá­lis és a gazdasági egyenlőtlenségekről folyó régi, „unalmas", „földhözragadt" vitát – közvetlenül politikai érdekektől vezettet­ve – felcserélik a divatba jött etnoszról szóló magasröptű elmél­kedésekkel.

Mindennek ellenére bizonyos értelemben a tudomány ma még­is kifelé tart a régi módszertani zsákutcákból. A vulgármarxista gondolkodás tipikus tévedése volt az a probléma-megoldási mód, amely a három jelenség közül az osztálymeghatározottságot mechanikusan a másik kettő fölé emelte; elfeledve vagy háttér­be szorítva azt a momentumot, hogy mindegyik jelenségnek megvan a maga önálló világa és világtörténete. És ezzel együtt figyelmen kívül maradt, hogy mindhárom jelenségcsoport ma­gának a kapitalista viszonyrendszernek a megjelenése nemzetileg, regionálisan és egyetemesen is. Másfelől – a hivatalos le­gitimációs ideológia tükrében – az a benyomás keletkezett, mint­ha az államszocialista rendszerek már túlléptek volna e problé­mákon, s csak a „régi rendszer" maradványairól lett volna szó.

Függetlenül attól, hogy elismerjük-e vagy sem az osztálykom­ponens elsődlegességét, a vulgáris osztályszemlélet e tekintet­ben történelmileg meghatározott funkciót töltött be: nevezetesen azt, hogy leértékelje a nemzeti-nemzetiségi-etnikai kérdésnek és a nemek kérdésének jelentőségét, s e problémakörök meg­oldását a (soha el nem ért) jövőbe utalja. A gender-kérdés e mindenkori „jövőbe utaltságának" háttere az, hogy a nemzetkö­zi munkásmozgalom minden kétséget kizáróan a férfi munkás­ság és a férfi értelmiség dominanciája mellett fejlődött, mert az ehhez fűződő közvetlen és mindennapi, kulturális, szervezeti és „magán" jellegű érdekek voltak a meghatározók. Miközben cél­ként mindig megfogalmazták, hogy a nőknek majd utol kell érni­ük a férfiakat, a mindenkori gyakorlatban éppen ezt akadályoz­ták meg. Elsőbbséget élvezett a férfiasan „megkomponált" világ a politikában és otthon, a pártban és a szakszervezetben, a gyár­ban és a felsőoktatásban.

Napjaink „újpolgári világában" Nyugaton és Keleten a társa­dalomtudományok a nem és az etnicitás kérdését sokszor kifor­gatják a gazdasági összefüggésekből, vagy nem hozzák rend­szeres összefüggésbe őket a gazdasági folyamatokkal. Így pél­dául az etnikai konfliktusokat gyakran a gazdasági háttértől és összefüggésrendszertől függetlenül vizsgálják, a nők jogi egyen­lőségét pedig abszolutizálják. Vagyis figyelmen kívül hagyják e jogok gazdasági és szociális realizálhatóságának egész prob­lémakörét, vagy ha érzékelik is a problémát, nem festenek reá­lis képet az egyenjogúság gazdasági alapjainak megteremthetőségéről a kapitalista világban. A mostani neoliberális gazda­sági kurzusra például semmiképpen nem lehet olyan szociálpo­litikát építeni, amely Nyugat-Európában a jóléti állam fejlődésé­nek csúcspontján lehetséges volt. Egy ilyen szociálpolitikai ja­vaslat nem tud mit kezdeni például azzal a problémával, hogy a világon a nőknek csak igen kis százaléka képes a jogi egyenlő­séget anyagi egyenlősséggé transzformálni, nem tud mit kez­deni a rosszul fizetett nők és az egyedül álló anyák növekvő tö­megével.

Mindennek fényében ma a baloldal számára az osztály-etni­kum-nem problémával kapcsolatban az a legfontosabb kérdés, hogy a termelési és újratermelési folyamatok, a gazdasági és társadalmi különbségek és ellentétek mennyiben „etnicizálódnak" és „feminizálódnak" világméretekben, függetlenül attól, hogy mi­ként Ítélkezünk az osztály kérdésének elsőbbségéről. A tárgyalt problémák összefonódása és nem hierarchikus egymásra épü­lése kifejeződik abban a tényben, hogy például egy német szak­munkás életnívójában nagy valószínűséggel közelebb áll egy orosz menedzserhez vagy egy burmai kisvállalkozóhoz, mint egy ózdi munkanélküli acélöntőhöz. Miképpen a budapesti értelmi­ségiek jelentékeny része kultúrájában, értékrendjében és anya­gi viszonyaiban közelebb áll egy New York-i értelmiségihez, mint a magyar paraszthoz vagy agrárbérmunkáshoz. Ez a „zavaros" helyzet fejeződik ki abban is, hogy a magyar társadalom legal­ján lévő etnikum, a cigányság és a zömében felsőbb rétegek­hez tartozó zsidóság egyidejűleg áll az előítéletek, a rasszizmus kereszttüzében. A nemben is kifejeződik ez a bonyolult ellent­mondás. Például lehetséges, hogy egy osztrák szakmunkás ház­tartásbeli feleségének jobban megy a sora, mint egy a maga ide­jén jól kereső tanár özvegyének. Ugyanakkor mindkét nő hely­zete legalább annyira determinált a nembeli, mint az osztálybeli hovatartozás által. A munkásfeleség a férj fizetésétől függ, a ta­nár özvegyének viszont a családi munkával töltött évtizedei mi­att nem jár önálló nyugdíj, csak az özvegyi. Vannak ellenkező jellegű példák, amikor az osztályhoz tartozásból következő mo­mentumok lesznek a meghatározók. A baloldali gondolkodás és praxis számára fontos feladat, hogy ezeket a szempontokat és tényezőket ne engedje egymás ellen kijátszani.

Ugyanakkor az egyének és a társadalmi csoportok szociális, etnikai és nemek szerinti hierarchiája is vizsgálható, amely sok évszázados társadalmi és kulturális folyamatok eredményeként szilárdult meg. Tudománytörténeti konszenzus van a tekintetben, hogy e hierarchikus viszonyok éppen úgy megnyilatkoznak a ter­melés és munkavégzés struktúrájában, mint a világrendszer egyes régiói közötti nemzetközi munkamegosztásban. E rend­szer differentia specifica-ja, hogy állandóan újratermeli azokat az egyenlőtlenségeket, amelyek – változó korokban változó mó­don – egyes társadalmi csoportok esetében hátrányként, má­sok esetében előnyként halmozódnak fel.

A kapitalista világrendszer fejlődési sajátosságának látszik, hogy a felfelé ívelő társadalmi mobilitást mindig nagyobb ará­nyú lesüllyedés kíséri. A legutóbbi hanyatlás a mi régiónkban is alátámasztja, hogy a hátrányos helyzet sajátosan halmozódik. A szociális, az etnikai és a nemi differenciálódás új előnyöket és új hátrányokat hozott létre. Magyarországon például a szub-proletár lét kiterjedése leginkább a más összefüggésben már említett cigány etnikumot sújtja, míg az Egyesült Államokban leg­erősebben a fekete nők esetében halmozódnak fel a hátrányok. Különleges problémája a világrendszernek, hogy a leginkább hát­rányos helyzetű százmilliók képesek a legkevésbé érdekeiket megvédeni vagy akár csak kifejezni.

A fentebb vázolt bonyolult problémakör a kelet-európai rend­szerváltás folyamatában – új formában – ismét előtérbe került. A régió számára a régi, a preszocialista valamint az államszo­cialista korszakból örökölt egyenlőtlenségek és hierarchiák mel­lett megjelentek a pénz- és általában a szabad tőkeviszonyokra jellemző „új" egyenlőtlenségek, illetve uralmi viszonyok is. A prob­lémák egyidejű kiéleződése elválaszthatatlan a háború utáni jó­léti államok szerkezeti „dekonstrukciójától", „demontázsától", ami­nek az elméletre és ideológiára gyakorolt közvetlen hatása könnyen kimutatható. A jóléti állam, a szociális piacgazdaság, a szociáldemokrácia korszaka mint a tőke és munka közötti osz­tálykompromisszum fogalmazódott meg a polgári ideológiában is. A politikai szociológia irányadó személyiségei (Seymour Martin Lipset, Stein Rokkan stb.) ugyanolyan természetességgel, bár nem feltétlenül ugyanabban az értelemben használták az osz­tály kifejezést, mint a marxista elemzők. A hetvenes évek végén bekövetkezett neokonzervatív fordulat – amely az új nemzetkö­zi munkamegosztás kialakulásával, a munkásosztály hagyomá­nyos struktúráinak felbomlásával, szervezeteinek meggyengü­lésével összefüggésben jelentkezett – ezt az osztálykompro­misszumot felborította. A kilencvenes évekre a társadalomkuta­tók napirendjéről levették az osztályelemzés feladatát. A politi­kai diskurzusnak a nemek és a fajok viszonya felé való terelése (utóbbi jellegzetes esete Huntington tevékenysége) az új status quo szentesítésének programjába is illeszkedik, ami csak tovább bonyolítja a progresszív politika útkeresését.

A szociális és gazdasági javak csökkenése új elosztási mó­dozatokat involvál a neoliberális világrendben, melyben tör­vénnyé emelkedett: több munkáért kevesebb bért. Különöskép­pen a kelet-európai munkaerő ára értékelődött le a rendszervál­tás folyamatában. Ha csökken a javak piaci és állami újraelosz­tása, akkor a rendszer a társadalmi ranglétra alsó csoportjait hozza hátrányos helyzetbe, amelyek – mint jeleztük – kevésbé tudják érdekeiket artikulálni. Ebben az összefüggésben is egyi­dejűleg merül föl az „osztály, etnikum, nem" problematika. Ele­mezni kell tehát, hogy a növekvő arányú meg nem fizetett mun­ka kinek a rovására nyert teret, és a fogyasztás csökkentése ki­ket sújt.

Ma a szociális kérdés etnizálódásának vannak más, új di­menziói is. A különféle „Bokros-csomagok" és megszorító in­tézkedések következményei világszerte nemcsak a tömegmé­retű elszegényedéssel járnak együtt. Az államok az állampol­gárok számára átláthatatlan módon – részben vagy egészben – elveszítik a gazdasági folyamatok fölötti ellenőrzésüket és be­avatkozási lehetőségeiket is. Ennek részeként a nemzetgaz­daságokban a korábbi évtizedekben sehol sem tapasztalt egyenlőtlenségek és társadalmi feszültségek alakulnak ki. Az állami bürokratikus és nemzetgazdasági kollektivitás helyét így egyre inkább új „imaginárius", kulturálisan és szociálisan újra és újra megformált, ám nagyon is valóságos önvédelmi funkci­ókat betöltő közösségek foglalják el. Még sohasem éltünk egy annyira közösség nélküli világban, mint ma, és még sohasem halt meg annyi ember egy ilyen világ megteremtéséért, mint századunkban. Tovább élezi az etnikai konfliktust a nemzetközi tőke hatalmi centralizációja, aminek következtében a kis és adós országok parlamentjei gyakorlatilag elveszítették a hagyományos parlamentek számos funkcióját; a nemzetgazdasági létezés maga vált kérdésessé. Ez a folyamat maga is az etnikai ellenté­tek gerjesztőjévé vált, mivel az ellenállás a tőke uralmának ki­terjedésével szemben – a Szovjetunió és általában a kelet-eu­rópai államszocializmus összeomlása után – jórészt nemzeti-etnikai zászló alá vonult. A szociális-szocialista ellenállás periferizálódott. Minél inkább peremre szorított egy régió, annál erősebb ott a társadalmi ellenállás etnikai jellege, noha a „tör­zsi-vallási" ellentétként interpretált konfliktusoknak mind a cent­rum, mind a periféria térségeiben kimutathatók a gazdasági gyö­kerei (ír és baszk szeparatizmus, flamandok és vallonok vitája, skótok és angolok, szerbek, horvátok, bosnyákok és_…szlovének, tuszik és hutuk stb.).

Az osztályellentétek csökkentése érdekében a nyertes cso­portok, olykor saját frakciójukon belül, mindenütt megpróbálnak bűnbakokat állítani. így lesznek bűnbakok – régiónként eltérő módon – a kaukázusiak Oroszországban, a kurdok Törökország­ban és a törökök valamint az ossik (kelet-németek) Németor­szágban, a horvátok vagy a szerbek, a hutuk és a palesztinok stb. Valamely oknál fogva kevésbé kellemetlen arról beszélni, hogy az alsó osztály „néger" vagy „cigány", mint arról, hogy az alsó osztály szegény. A nacionálpopulizmus, annak magyar for­mája, a csurkizmus a „dologtalan szegények" (cigányok) és a „parazita gazdagok" (zsidók) kategóriáival az egész szociális és osztálykérdést eltorzítja, és etnikai kérdéssé transzformálja. A nacionálpopulizmus a munkaerőpiacon a konkurenciát is etni­kai (és nemi) színben tünteti fel. Nem a munkanélküliséget elő­idéző kapitalista struktúrákat és a gazdagokat preferáló magán­tulajdonos-rendszert bírálja, hanem az „idegen" munkavállalók ellen támad.

Az a jelenség, hogy a nőkérdés is újra reflektorfénybe került, számos ponton más okokra vezethető vissza, mint az etnikai kérdés kiéleződése. A nők a háború utáni prosperitás évtizedei­ben Nyugaton és Keleten történelmileg példátlan intenzitással integrálódtak a piaci, illetve az államszocialista termelésbe. A politikai és az állampolgári jogok tekintetében – mint fentebb más összefüggésben hangsúlyoztuk – de facto majdnem mindenhol elérték a teljes egyenjogúságot. Emellett azonban otthon, vagy­is a magánszférában sok tekintetben megmaradtak a patriarchá­lis viszonyok, és érintetlen maradt az egyenlőtlen, hierarchikus munkamegosztás a két nem között. Az integrálódás a hivatalos vagy formális gazdaságba és nyilvánosságba az államilag sza­bályozott szociális biztonságot nyújtó körülmények között történt. A 80-as évektől az itt jelzett „jóléti hátország" fokozatosan le­épül, és így a nők történelmileg egy új szituációval néznek szem­be: a „patriarchális", családi védőhálóból sokan kiszorultak. így a szociális háló összezsugorodása korszakában, a deregulált, kemény, „szabad piaci" viszonyok között sokan a legalsóbb szfé­rákban találják magukat, és szexuális értelemben is – tömege­sebben mint valaha – áruvá válik a női test. A nők szociálisan vesztes rétegeit azért kell külön is kiemelni, mert a periferizálódás kettős vesztesei ők, amennyiben mind a termelésben, mind az otthon végzett munka tekintetében megnövekedtek a terhek. Kelet-Európában sem véletlen a jelszó: vissza a családba, a gye­rekhez, a fakanálhoz. Ez a jelszó ma kevésbé jelenti azt, hogy a nők háztartásbeliekként tényleg visszamenjenek a hagyományos családba. Inkább azt, hogy a munkaerő piaci konkurenciahar­cában perifériális helyzetbe lehessen őket kényszeríteni, és hogy a nők nagy többségének társadalmi státuszát az emlegetett jogi egyenlőség ellenére meggyengítsék.

Vannak persze az utóbbi évtizedek fejlődésének a nők között nyertesei is (főleg a jog és az oktatás terén). Például az értelmi­ségi nők egy része határozottan jobb feltételekhez jutott, mint korábban. Ugyanez igaz, főleg Nyugaton, a politikai és állami szférára nézve is.

A baloldal számára alapvető történelmi tapasztalat, hogy a nemek kérdését nem kezelheti a liberalizmus tartozékaként, mi­ként megbocsáthatatlan bűn lenne, ha az etnikai problémák kö­rét a nacionalisták kompetenciájának tekintené. Ennek tükrében az osztály kérdésköre is sokkal bonyolultabban vetődik fel, mint a hagyományos munkásmozgalom korszakában. A baloldal alap­vető politikai és elméleti feladata a fejlődés e három dimenziójá­nak összekapcsolása annak érdekében, hogy a gazdasági-anya­gi és a kulturális egyenlőtlenségeket mérsékelni lehessen a vi­lágrendszer egészében. Más szavakkal: a baloldalnak többé nem szabad a nemek és az etnikumok kérdését elválasztania a gaz­dasági és szociális egyenlőtlenségek felszámolásának célkitű­zéseitől. Minden program megfogalmazását e három alapkérdés egyidejű megoldásának kell alárendelni.

Az elméleti válaszkeresés ugyanakkor nem helyettesít­heti a gyakorlati lépéseket. Hogy a feladatok sürgetők, azt né­hány alapvető összefüggés könnyen megvilágítja. Elegendő fel­mérni, hogy a gazdasági, a társadalmi és a politikai szerveze­tekben, üzemekben, illetve általában a munkahelyeken a nők és a férfiak, a különböző etnikumok milyen arányban vannak kép­viselve; a különféle vezető csoportok nemi és etnikai összetéte­le megfelel-e a vezetettek nemi és etnikai összetételének. Van­nak-e jogi és törvényes garanciák arra, hogy minden tőkés vál­lalkozó vagy állami intézmény azonos munkáért azonos bért fi­zessen nemtől és etnikai hovatartozástól függetlenül? Vajon szót emel-e bárki is, ha a nemzetközi pénzügyi és politikai szerveze­tekhez való alkalmazkodás ezeken a területeken a kedvezőtlen tendenciákat erősíti fel?

L. Gy.: Az, hogy a Condorcet Kör vitát rendez a nők helyzeté­ről, úgy vélem, magától értetődő gondolatnak mondható. Isme­retes, hogy névadónk nem egy kérdésben, így a nők egyenjo­gúsítása ügyében is megelőzte korát. Condorcet márki a mo­dern európai gondolkodásban elsőként lépett fel azért, hogy a nők a férfiakkal egyenlő jogokat kapjanak, s hogy oktatásuk, kép­zésük társadalmi feladat legyen.

E nőnapi vitaesten természetesen mégsem a múltba kívánunk tekinteni, hanem a nők társadalmunkban elfoglalt helyének té­makörén keresztül elsősorban a jelen közállapotaival szeretnénk foglalkozni. Bevezetőmben egy manapság ritkábban idézett XIX. századi társadalomtudóstól kölcsönöznék egy gondolatot. „A fér­finak a nőhöz való viszonya az embernek az emberhez való leg­természetesebb viszonya… Benne tehát megmutatkozik, mennyi­re lett az ember természetes viszonyulása emberivé, vagy meny­nyire lett az emberi lényeg neki természetes lényeggé, mennyi­re lett emberi természete neki természetté. Ebben a viszonyban az is megmutatkozik, mennyire lett az ember szükséglete em­beri szükségletté, mennyire lett tehát neki a másik ember mint ember szükségletté…" Vajon milyen ma a férfinak a nőhöz való viszonya? Mielőtt azonban eljutnánk az efféle „végső" kérdések­hez, azt kérdezném vendégeinktől: milyen szociológiai, közgaz­dasági, társadalomlélektani és filozófiai jelenségeket, tényeket, tendenciákat tartanak a legfontosabbnak a mai úgynevezett nő-kérdésben?

A. M.: A leltár valószínűleg hosszú lenne. Én most a számomra legfontosabbakat mondom. A magánélet értékei és annak szer­vezése mintha egyre távolabbra kerülnének a racionálisan mű­ködő gazdasági-politikai szférától, és ennek a távolodásnak ál­dozatul esnek az emberi kapcsolatok, többek közt a férfi-nő vi­szony is. Ez a jelenség a világ összes régiójában megfigyelhe­tő. Ami sajátosan magyar, az a prostitúció reflektálatlansága, no meg az, hogy a gyermekekről és az idősekről való gondosko­dás nem tárgya a politikai eszmecserének, holott mindkettő igen­csak érinti a nők életét.

B. E.: Én – a beszélgetés meghívója szerint – mint nyelvész ülök itt, és számomra mindenekelőtt az az érdekes, miért me­rül fel azonnal Magyarországon, ha nőről és férfiról beszélnek, hogy az illető nőies, illetve férfias-e. Engem nagyon zavar, hogy a különböző orgánumok – a Nők Lapjától a Kiskegyedig, a Pú­dertől a Szájfényig – és a különböző rádiós meg televíziós műsorok olyan értékrendeket sugallnak, amelyek logikája egy­fajta heteroszexuális normára épül, mintha csak nők és férfiak élhetnének együtt, és ők is csupán egyfajta általánosításban. Holott, szerintem, az az izgalmas kérdés, hogy melyik nő és melyik férfi, hogy melyik nőcsoport és melyik férficsoport ho­gyan él együtt.

J. M.: „Tanár úr, én nem készültem…"; vagyis nem gondoltam igazából végig a szóbajöhető problémákat, mert túl sok ilyen van. Bár ma épp e témáról beszélgettem a diákjaimmal Platón kap­csán: ő volt az, aki először mondta ki a filozófiatörténetben, hogy a férfi és a nő természete azonos, adottságaik, képességeik egyenlőek. Tehát e tekintetben ő volt az első emancipator.

Ami most leginkább irritál, az nem egyéb, mint a rendszervál­tással bekövetkezett konzervatív fordulat. A nőnek újból elsőd­leges feladata lesz az anyaság, a gyermeknevelés, a háztartás vezetése és az idilli környezet biztosítása a felnövekvő generá­ció számára. Persze nem vonom kétségbe, hogy az anyaság a nőszerep fontos része, az azonban nagyon zavar, hogy ezt egyedüli értékként, mindenféle eszközzel és ideológiákkal alá­támasztva forszírozzák többszázezres példányszámú lapokban. December 1-jén megjelent az Élet és Irodalomban egy cikk „Böl­csőínség" címen, s ebben egy orvos a tudomány teljes súlyával minden visszásságot – az ökológiai válságtól a magas halálozási rátáig, a kötődésképtelenségtől a fogyasztói társadalomig – arra vezet vissza, hogy az emancipált, férfias nők nem maradnak a bölcső mellett, nem szentelik minden energiájukat és szabad­idejüket a gyermeknevelésnek. Úgy gondolom, hogy ez nem egyéb, mint erkölcsi zsarolás.

F. Zs.: Véleményem szerint az igazán érdekes az, hogy miért nincs Magyarországon feminizmus, miért nincs nőmozgalom, noha vannak nők, akik ilyen vagy olyan ernyők alatt időnként összekapaszkodnak.

Az eltelt negyvenvalahány év alatt, mint ember, sokszor érez­tem elnyomva magam, de mint nő nem, bár tudtam, hogy „macho" társadalomban élek. Amikor Heller Ágnesek feszegetni kezdték, hogy férfiak is vehessék igénybe a gyest, akkor a par­lamentben – megvitatandó az ötletet – szerveztek egy nőértekezletet. A felszólalások után (ahol én az apai jogosultságról beszéltem) odajött hozzám két miniszter, és megkérdezte: „Zsu­zsa kedves, mondja már meg, ki fog akkor ebben az országban dolgozni?" A férfi-nő viszony soha nem tematizálódott, semmit nem beszéltünk meg. Az egyetemen pont annyi lány volt„ahány fiú, s amikor elkezdtünk dolgozni, kb. negyedével kevesebb volt a fizetésünk, mint a férfiaké. Dehát Svédországban és Francia­országban is ilyenek voltak a különbségek. Aztán jött a rend­szerváltás és vele a konzervatív törekvések a nők visszaszorí­tására a háztartásba. Ennek persze már az „átkosban" is voltak nyomai, hisz Fekete Gyula és társai mindig ugyanazt mondták – de most ez az áporodottság parlamenti szintre került. A máso­dik választás után ez a törekvés eltűnt ugyan a politikából, de azért a bölcsődék bezárása, ami mégiscsak az egyenjogúság egyik feltétele, folyik tovább. A legújabb gyes-rendelkezés pél­dául szegénységi támogatást csinál a gyes-bői.

A kérdésem az volna, vajon nőkérdés van-e ma Magyarorszá­gon vagy munkanélküliségi-kérdés, nyomorkérdés. Köztudott, hogy nálunk a hivatalos női munkanélküliség egy kicsit alacso­nyabb, mint a férfi, holott az eltűnt 1,5 millió munkahely zöme női volt. Hogy a magyar nők önként és dalolva vonultak-e vissza a háztartásba, avagy csak nem voltak hajlandók a deklarált mun­kanélküliek keserű kenyerét enni, és együttműködni a munkaerő hivatallal, azt nem lehet tudni. Nehéz értelmezni ezt a „dalolva kivonulást" a munkaerőpiacról. Nem lehet tudni, hányan élték meg úgy, hogy végre felszabadultak, nem kell dolgozniuk, il­letve úgy, hogy nem akartak a férfiak a versenytársai lenni – hiszen rájuk szabják, nekik írják ki a pályázatokat. Nem tudjuk, mi történt a 40 év alatt, nem tudjuk, mi történt az Antall-kormány 4 éve alatt, és arról se beszélünk igazán, hogy most mi van az országban. A nőmozgalom hiánya tény, ennek belső, társadal­mi okai vannak, de most sem tudjuk az okokat.

L. Gy.: Nekem az az érzésem, hogy bár keletkezőben van Magyarországon nőmozgalom, ennek a „deficitje" épp olyan nagy, mint bármilyen más mozgalomé. A „civil társadalmiság" ugyanis nálunk egyelőre csupán jelszó, kívánalom, s ezen belül a nők ügyeinek képviselete sincs nagyobb apályban, mint más érdekeké.

A prostitúció problémájához – amelyet Adamik Mária szóba hozott – azt tenném hozzá, hogy mintha egyre szaporodna azok­nak a kérdéseknek a száma, melyeket a társadalom adminiszt­ratív úton, a kezelés szintjén próbál megoldani. Ilyen maga a szegénység, az elnyomorodás problémája, amely intoleranciát, sőt rasszizmust szül, ilyen a kábítószer fogyasztás és a prostitú­ció terjedése is; mindezek „igazgatási" kérdéseknek látszanak. Vajon nincs-e ellentmondás az önvezérelt, piacközpontú társa­dalom kiépülése, meg a között a tény között, hogy a felmerülő társadalmi problémáknak nem vizsgáljuk meg a kiváltó okát, csu­pán igazgatási-rendészeti jelleggel „kezelni" törekszünk őket?

Marton Imre: Szeretném megkérdezni önöktől, hogy azokban az országokban, ahol kiterebélyesedett a feminista mozgalom, ennek mi volt az oka. Netán a nők társadalmi helyzete változott meg, az anyagi helyzetük lett jobb, vagy a női méltóság iránti igény lett erősebb? Egyszóval, szeretném tudni, milyen lélekta­ni, politikai, társadalmi tényezőkkel magyarázható a jelenség. A másik gondolat, ami a vita kapcsán felmerült bennem, az az, hogy az elszegényedő, elnyomorodó családokban a nők szere­pe felértékelődik. És ez nem konzervatív megjegyzés, nem azt jelenti, hogy „a nők térjenek vissza a bölcsőhöz" – ez csupán tapasztalati tény. Jómagam emigrációs családban nőttem fel, és azt vettem észre, hogy amikor édesapám léte bizonytalanná vált, anyám kitüntetett szerephez jutott. A harmadik világ problémái­val foglalkozván is megfigyeltem, hogy a nagycsaládokban a nők igen fontosak a közösség számára, mert az ő tisztük a minden­napi élet feltételeinek biztosítása. Kérdezem: milyen, következ­tetéseket lehet ebből elméletileg, politikailag levonni?

Kozma Zsuzsa: Én a felszabadulás után nőttem fel, és ismer­tem meg azt az „emancipált társadalmat", amelyben szabad volt az anyámnak 8 órát dolgoznia, majd szabad volt bevásárolnia, főznie, háztartást vezetnie, és szabad volt engem egyedül hagy­nia. Vagyis tényleg jelentős változások következtek be a női sze­repek megítélésében. Az itt felmerülő számtalan kérdésből, mint „gyakorló anya" és „munkaerő", most egyre koncentrálnék. Szóba jött a konzervatív családkép újbóli divatja, hogy mi nők legyünk ismét csak gyermeknevelők. Szerintem nem az a baj, ha valaki ezt az utat választja, hanem az, hogy ezzel párhuzamosan má­sodosztályú állampolgárrá lesz. Emlékszem, ha valaki az isko­lában azt mondta, hogy az anyja háztartásbeli, akkor azt min­denki a takarítónővel egy szinten képzelte el. A probléma tehát az, hogy ha én a családanyaságot választom, akkor már nem is lehetek „emancipált nő". Nőmozgalom hiányában ugyanis nincs átjárás a családanya-szerep és a munkaerő-szerep között. Ná­lunk nincs részmunkaidős foglalkoztatás, nincsenek olyan mun­kafeltételek, amelyek mellett ez az átjárás létezhetne. Pedig jó lenne, ha választhatnék, ha szabadon eldönthetném, hogy X idő­ben családanya leszek, azután Y időben folytatom a karrierem építését.

Nagy Tamásné: Én nagyon avantgárdé nő voltam és nagyon avantgárdé anya: Mátészalkán tartottam nagygyűlést, aztán sür­gettem a sofőrt, hogy érjünk haza az esti fürdetésre… Egész éle­tem egy küzdelem volt, hogy dolgozzak és ugyanakkor ne hagy­jam egyedül a gyerekeimet. A szomorú az, hogy felnőtt lányaim szerint szülőként megbuktam, mert csak a „kanyarban" fordul­tam elő. Nem akarnak engem utánozni, másképp akarják csi­nálni. A kisebbik lányom – noha egészen különleges intelligen­ciájú nő -, nem hagyja ott a rossz középiskolát, amelyben tanít, mert közel van a lakásukhoz, és hamar haza tud érni. Az államszocialista emancipációt azonban nem lehet letagadni. Vegyük például a koedukációt! Az én fiatalkoromban a lányok nem ugyanazt tanulták, mint a fiúk. Az általános iskolában lé­nyegesen szegényebb volt a tananyagunk. A gimnáziumban vi­szont a koedukáció már lehetővé tette, hogy mi is ugyanazt ta­nuljuk, mint a fiúk, s ez nem kevés. Majd megjelentek a közért­ben, 1965 után, a félkész, illetve készételek, s ez szintén az emancipáció alapját jelentette egy réteg számára. Most a kapi­talizmusban leépülnek azok a szociális intézmények, melyek el­viselhetőbbé tették annak idején az életünket. A metrón, a villa­moson utazva nézem, hogy ki mit olvas. Most, kérem, nem az „arccal a vasút felé!" a jelszó, hanem az „arccal a Nyugat felé!" A régi Nők Lapja át volt politizálva, a mainak egészen más a hangulata. A mai média célcsoportja a piac, a „Hausfrau"? A lá­nyok elé odaállítják a Barbie-babát, a nők elé a Dallast, hogy legyenek szexisek és elégítsék ki a felnövekvő generáció kapaszkodási ösztönét. Erre szükség is van, mert ha olyanok az óvodák meg az iskolák, amilyenek, akkor csak a szülőbe lehet kapaszkodni. De van a kérdésnek egy másik oldala is. Amikor a Műszaki Egyetemen megalakult az informatikai szak, oda lány szinte egyáltalán nem jelentkezett. Amikor divatba jött a hullám­lovaglás, csak fiúk kezdték űzni ezt a sportot. Pedig senki nem tartotta vissza a lányokat sem az informatikától, sem a hullám­lovaglástól. Emlékszem tanár koromból, hogy érdekes problé­mákat mindig fiúk vetettek fel, noha általában ők voltak a rosszabb tanulók. A lányok célja alapvetően a férjhez menés volt, és ezt nem is szégyellték.

Bíró Ildikó: Egy ombudsman-nőprogram munkatársa vagyok. Rettenetesen zavar, hogy minden gonddal meg kell birkóznunk, hogy „szupernőkké" kell válnunk. Ám hol vannak a férfiak, akik segítenek nekünk? Nem elég a partvonalról szurkolni vagy pfujozni, bár sok nőtársunk is ezt teszi. Közhely, de a két nem kö­zös érdeke, hogy az említett problémákat, meg a nők elleni erő­szak és a prostitúció kérdését megoldja. Ha mi nők alkalmazko­dunk, ha képesek vagyunk erőfeszítésekre, akkor itt az ideje, hogy férfitársaink is felülvizsgálják saját hagyományos szerepe­iket.

J. M.: Valóban, miért csak a nőkről beszélünk, amikor vannak férfiak is? Miért evidencia a dolgozó nő rossz lelkiismerete, mi­ért nem jut eszébe az idősebb nőnemzedéknek, hogy a gyerek­nek apja is van? A szülés után a gyerekkel való törődés felada­tát a férfi és a nő egyaránt teljesítheti. Az apa is pelenkázhat, etethet, mesélhet a gyereknek. A fiatal generáció már tudja ezt. Csak az idősebb nők fejében él még a klasszikus szerepelvá­rás, hogy mindent neki kell megcsinálnia. Át kell alakulnia a gon­dolkodásunknak, oda kell engednünk a pólyázó asztalhoz az apá­kat is, beszélni kell az új férfiszerepekről stb.

Felmerült a vitában, hogy miért van Nyugaton nőmozgalom. Több évig éltem Németországban, és láttam, hogy elég jól áll­nak e téren. Ott a férfi és a nő, vagyis minden ember nagyobb öntudattal rendelkezik, mint nálunk. Kinn még a háziasszonyok polgári öntudata is fejlettebb. Szóvá merik tenni az érdekeiket, szembe mernek szállni az uralkodó normákkal, frau-házakat építenek, és ott összejönnek megbeszélni a gondjaikat. Támo­gatják egymást. Nálunk közröhej tárgya lenne, aki nőcsoportot akarna szervezni. Az elmúlt negyven évben nem alakult ki a pol­gári öntudat, ezért nincs semmilyen polgári mozgatom, komoly civil szerveződés nálunk. A nők öntudata pedig még fejletlenebb, mint a férfiaké, s ezért kevésbé tudják az uralkodó normákkal szemben képviselni önnön érdekeiket.

B. E.: A jelenlévők főleg személyes élményeiket mesélik, s ezt – másokkal ellentétben – én nem tartom hibának, hisz annak van hitele, amit az emberek megéltek. Egyesek rossz néven veszik, ha egy nő a magánéletét emlegeti: szívesebben vennék, ha a köz számára is fontos – teszem azt, politikai jelentőséggel bíró – dolgokról szólna. Holott épp annak kellene kiderülnie, hogy mi történik a négy fal között. Ezt nem szabad agyonhallgatni, mert különben sohasem lesz politikai súlya a kérdésnek, soha nem fognak a parlamentben arról beszélni, mit is jelent ma Magyarországon – különböző társadalmi csoportokban – nőnek lenni.

Szerintem azért nincs nőmozgalom, mert nincs olyan, hogy „magyar nő". Az én érdekeim bizonyos kérdésekben sokkal in­kább egybeesnek egy férfi érdekeivel, bár nem tudom mit jelent az, hogy „férfi", mint egy nőével, noha nem tudom igazából, hogy mi az a „nő". Ha valaki az identitását próbálja megfogalmazni, akkor azonkívül, hogy nő, szólnia kell a műveltségéről, a társa­dalmi csoporthoz, a fajhoz való tartozásáról, mert egészen biz­tos, hogy más egy nyolcgyerekes mátészalkai cigány nőnek az élete, mint például az enyém. A kilencvenes évek elején Auszt­riában éltem, és azt tapasztaltam, hogy az egyetem falain belül a nemiség kutatása igen fejlett, de nincs mögötte nőmozgalom. Nekem az okoz problémát itt, a pódiumon ülve meg az egyete­men kutatva, hogy személy szerint mennyire vagyok bűnrészes abban, hogy a kérdés nem mint politikai kérdés merül fel. Az előttem szólók említették, hogy a családok egy részében csak a nő érzi magát felelősnek a gyermeknevelésért. Sok helyütt fel sem merül, hogy a férfi is vigyázhatna a gyerekre. A megoldás nem az öntudat fejlődése: inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy addig nem is lesz öntudatra ébredés, amíg a társadalom nem ismeri el, hogy nem csak az a munka, amiért munkabért fizetnek. Nehezményezem a nők nyugdíjkorhatárának felemelé­sét 62 évre. Az intézkedés látszólag emancipációnak hat, mivel így a nők a férfiakkal egy időben vonulnának vissza a munka­erőpiacról. De ha tradicionális családban élnek, ez azt jelenti, hogy két állással a hátuk mögött mehetnek ugyanakkor nyugdíj­ba, mint a férfiak. Az egyenlőség gyakorlatilag egyenlőtlensé­get takar. Úgy gondolom, mindez politikai kérdés – a tőke ter­mészete már csak olyan, hogy azt tekinti munkának, ami elad­ható, fogyasztható terméket gyárt, és így a háztartásbeli_j5zük-ségszerűen másodosztályú állampolgár marad. Amíg ez a prob­léma nem jut egyetlen parlamenti képviselő eszébe sem – szán­dékosan nem képviselőnőt mondtam -, addig nem tudunk elő­relépni egy jottányit sem.

A. M.: Ezek a klasszikus viták a fizetett és a nem fizetett mun­káról joggal vetődnek fel, bár ezt most globálisabb perspektívá­ból kell nézni. Tulajdonképpen egyetértek azzal, hogy az itt fel­vetődő kérdések politikaiak, és akként is kellene kezelni őket, de tudni kell, hogy nem nemzetpolitikaiak. Nem nemzetállami politikákon múlik, hogy, teszem azt, egy erős afrikai feminizmus percek alatt tönkremegy a globálissá vált világpiac hatására, füg­getlenül attól, hogy milyen célokat tűzött ki maga elé, és milyen erős mozgalom volt. Ma már nem lehet csak Magyarországról, csak Európáról beszélni. Az ismétlés kedvéért újra leszögezném, hogy mindig férfi- és nőkérdésről, azaz egy viszonyról beszé­lek, amellyel tetszőlegesen játszik egy világpiaci rend. Úgy, ahogy az neki tetszik, és mindig ki tudja zsákmányolni – a szó klasszi­kus marxi értelmében – azt a felet, amelyik gyengébbnek mu­tatkozik. Ezek többnyire kétségtelenül a nők, mert a nagy „fehér üzemmód" egész jutalmazási rendszere – a különféle dominan­ciák fenntartásával meg a tradicionális mentalitások miatt is – olyan, hogy mindig a férfiaknak kedvez.

A nő-férfi-társadalom háromszögben vizsgálódva a nem fo­galma sohasem biológiai értelemben használatos, hanem tár­sadalmilag kidolgozottan. Úgy tűnik, a nők gondolkodását nem formálta át a puszta munkába állás, mert benne rekedtek a bűn­tudatban. Nekem is van egy 18 éves lányom, akit nehéz meg­győzni arról, hogy az anyai szeretet nem arra való, hogy őt nap nap után teljes mértékben kiszolgálja; hogy szükségem van arra, hogy autonóm lénynek tartson, és hogy nem zsarolhat a szere­tetével. Azért nem értjük magunkat, mert elfogadtuk azt a néző­pontot, miszerint a nőkérdés szociálpolitikai kérdés. Mintha a nők élete, a férfiak és a nők viszonya a családi pótlékon, a gyesen, a gyeden, a nyugdíjkorhatáron stb. múlna.

A szexualitás problémáját a vita során nagyon kikerültük, ho­lott érdemes lenne megkérdezni a nőket, hogy mi fáj jobban: ha nem jár a gyes, vagy ha a partner a reciprocitás elvét a magán­szférában mindig felrúgja. A kérdéshez ne csak a politikai rend­szer, hanem az individuum felől is közelítsünk! Az említett le­szűkítő értelmezés, a szociálpolitikára koncentrálás miatt esik például a prostitúció látókörünkön kívül. E jelenség megértése szempontjából nem elég azzal foglalkozni, hogy zömmel állami gondozottak és munkanélküliek lesznek prostituáltak, hanem beszélni kellene arról az évtizedek óta érintetlenül hagyott, megkérdőjelezetlen férfiszexualitásról is, amely itt a brutálisan mohó keresleti oldalt jelenti, s mindezt nem lehet a nyugdíjkorhatár kérdéskörben megtárgyalni.

F. ZS.: Egyre nehezebb folytatni a vitát, mert nagyon sok min­denről kellene beszélni, ugyanakkor válaszolni – legalább is én – semmire sem tudok, legfeljebb tovább tudom görgetni a kér­déseket. Elhangzott egy csomó személyes dolog: lelkiismeret-furdalás, szülők elleni düh… Franciaországban, ahol a nőknek közel akkora hányada dolgozik, mint Magyarországon, szintén nincs részmunkaidő, foghíjas a bölcsőderendszer (bár az' óvo­darendszer tökéletes). Nem tudom, hogy élik meg a munkába állást a francia nők és a francia gyerekek. Kényszerként? Elhagyatottként? Több amerikai vizsgálatot ismerek. Az USA-ban kevesebb nő dolgozik, mint Franciaországban, de aki dolgozik, annál inkább létezik az önvád vagy a lelkiismeret furdalás, mert a női munkavállalás nem norma, a gyermekek helyzete pedig alig megoldott: kevés a gyermekintézmény és inkább a szegények­re szabott. Magyarországon több korszak volt, mélyen változó ideológiákkal. Kering egy kérdés a levegőben: a negyvenvala­hány év retorikája a nők emancipációjáról vagy akár a munkás­osztály vezető szerepéről csak üres és hazug ideológiai szólam volt, vagy modernizációs hatása volt az emberek közötti viszony­ra? A háború előtt a feleség magázta a férjét, az meg tegezhet­te. Ez azért elmúlt. A cselédlány keresztnéven szólításából annyi maradt, hogy a nőket könnyebben hívják a keresztnevükön. Va­lami azért változott nálunk is; kicsit hasonlít a folyamat arra, ami 200 éve történt Franciaországban. A francia forradalom előtt a „Madame", „Monsieur" stb. aszimmetrikus társadalmi viszonyt fejezett ki. Alulról fölfelé a megszólítás „Madame" volt, föntről le­felé viszont nem. Ezért vált kötelezővé a „citoyen" megszólítás. Eltelt jó 30 év, és visszatért a „Monsieur" és a „Madame", csak e megszólítás vertikálisból horizontálissá vált. Ugyanez a válto­zás játszódott le nálunk az „úr" megszólítással. A kérdés tehát az, hogy a bevezetett intézkedések – pl. a nők munkába állása, a koedukációs iskolák elterjedése – mennyire volt csak ránk eről­tetett kényszer, illetve mennyire volt emberközi viszonyokat mo­dernizáló valami. Ha csak fölülről kényszerítették ránk az egyen­jogúságot, akkor az el fog tűnni. A választ e kérdésünkre majd 10-20 év múlva fogjuk megkapni. Azért remélem, hogy nem ez lesz a helyzet. Annál kevésbé, mert ami az emberek közötti vi­szonyban a fenti értelemben történt, az nem valamilyen mester­séges szocialista találmány, hanem egy normális polgári fejlő­dési folyamat része. Teljes nem volt, hiszen a polgárosodás sok eleme hiányzott. Nekünk nem volt polgártudatunk se a háború alatt, se a háború után, de valami azért történt. Hallom Gönczöl Katalintól, hogy az emberek fejlett jogérzékről tesznek tanúbi­zonyságot. Százszámra kapják a leveleket az ombudsman-iroda munkatársai. Számtalan jogsérelem ér bennünket. Eddig eze­ket lenyeltük. Most az emberek kezdenek tiltakozni. Igaz ez egyé­nileg is, a civil társadalom csoportjainak szintjein is. A nyugdíja­sok már artikulálják érdekeiket, a nagycsaládosok és a mozgás­korlátozottak szintúgy. A folyamat a világban is zajlik. Ha egy kisebbség kezdi megjeleníteni az érdekeit, abból előbb-utóbb ENSZ-év lesz… Azt hiszem, a nők éve volt az első ENSZ-év. Nálunk, sajnos, az állampolgári mozgalmakat az igencsak mes­terséges nő-, illetve szakszervezeti mozgalom pótolta. Ezért tar­tunk itt, ahol tartunk.

Hozzászólás, név nélkül: Örülök, hogy a férfiak is bejöttek a képbe, mert a mindenkori magyar politika éppen olyan rossz helyzetbe hozza őket, mint bennünket. Ezért nem szeretem, ha a nőkérdést a férfiak ellenében fogalmazzák meg. Persze elis­merem, hogy a nőket egy plusz politikai és szociális nyomás is sújtja, ami hol erősebb, hol gyengébb. Noha Angliában belesze­rettem a részmunkaidőbe, arra kérek mindenkit, hogy hagyja a külföldi példákat, mert mi itt élünk. Rajtunk nem igazán segít, ha tudjuk, hogy Franciaországban vagy Ukrajnában miként ha­tározzák meg magukat a nők. Mi itt élünk, 1996-ban és Magya­rországon.

B. E.: Pedig borzasztó fontosak a külföldi tapasztalatok abból a szempontból, hogy miként lehet megélni azt, hogy az ember nő, illetve hogy az ember férfi. Más szóval: hogyan lehet átélni a kettőjük közti kapcsolatot. Az emberközi viszonyok moderni­zációján gondolkodva mindig az jut az eszembe, hogy milyen őrületes pszichológiai torzulásokat okozott mindkét nemben, hogy senki nem lehetett önmaga.

Szálai Krisztina: Azon töprengek, miért nem alakult ki negy­ven év alatt nőmozgalom, hogy mi fojtotta el a tízes, húszas évekbeli – Acsádi Judit által leírt – kezdeményezéseket. Legin­kább ugyanis az izgat, hogy a rendszerváltás óta eltelt már pár esztendő, és még mindig nincs nőmozgalom. Pedig egyes ér­dekcsoportok sokkal partikulárisabb érdekek mentén is megszer­vezik magukat. Jómagam egy éve nagyon intenzíven dolgozom egy nőcsoportban és háromnegyed éve kevésbé intenzíven egy másikban. Sok külföldi példát hozunk innen-onnan, de roppant kevés feminista tudja, hogy mi van itthon. A felmérésekből is az derül ki, hogy a nők 75%-a egyetért azzal, ami nekünk, itt az asztalnál ülőknek nem tetszik.

Magam is anglista vagyok, az ELTE angol tanszékén dolgo­zom, de zavar, hogy a magyar nőmozgalom zászlóvivői, a bu­dapesti értelmiségi nők az angolszász kultúra felől közelítenek a problémához, és nem is annyira a brit, mintsem az amerikai ideológiát, propagandát, modelleket veszik át. Mégcsak nem is London a minta, hanem New York. Ne értsenek félre, nem áll szándékomban Amerika-ellenes kirohanást intézni, hiszen sok­ra becsülöm az amerikai demokrácia bizonyos vonásait, de úgy vélem, nem az amerikai feministák javaslatait kellene lefordíta­nunk. Tudom, hogy ez nehézségekbe ütközik, mert a nőszerve­zetek és a civil szervezetek egyaránt az USA-ból kapják a legtöbb pénzt, így aztán illik átvenni tőlük ezt-azt. Mindenesetre fur­csa, hogy nem Berlin, Róma, Madrid felé tekintünk, holott pl. a spanyol nőmozgalom igen energikus, aktivistái sok szép és ér­dekes dolgot csinálnak. A minap egy a családon belüli erőszak­kal foglalkozó konferencián két kiváló osztrák előadást hallot­tam. Csak kapkodtam a fejem, hogy az osztrák pszichológusnő és bírónő által említett példák mennyivel közelebb állnak hoz­zánk. Egyébként az osztrákok számára a nőmozgalom tágabb kategória, mint a feminizmus, s ezzel én egyetértek. A kettő csak Amerikában és az angolszász országokban fedi egymást. Saj­nos mi, akiknek szem előtt kellene tartanunk a nők érdekeit, csak bőszítjük őket azáltal, hogy nem a gondjaikról beszélünk. Ezért itt és most „tetemre hívom" önöket, hogy kutassák ki, mi van ma Magyarországon, hogy ne érjék be a külföldi statisztikák át­vételével, mert ha tudjuk, mi van Amerikában a válás után, ha tudjuk, milyen a bántalmazott svéd gyerek helyzete, attól még nem tudjuk, hogy hogyan érzi magát a magyar nő 1996-ban. Ne feküdjünk az amerikai dömper alá, ha segíteni akarunk.

Lurenszky Ernő: Az emancipációban nagy szerepe volt 1945 után annak, hogy mind a nők, mind a munkás-paraszt gyerekek előtt megnyíltak az iskolakapuk. Aki a tanulás révén magasabb társadalmi rétegbe került, az valóban emancipálódott. De ez nem volt cél, nem érintett nagy tömegeket. A társadalom számára az extenzív iparfejlesztés, a munkaerő utánpótlása volt a fontos, ezért kergették be a nőket meg a földjeikről elűzött parasztokat a gyárakba. Ugyanakkor a férfiak bérét olyan alacsonyan tartot­ták, hogy fokozatosan kialakult a kétkeresős családmodell. A pedagógusok soha nem voltak túlfizetve, de azért a Horthy-kor­szakban egy középiskolai tanár el tudta tartani a feleségét meg a két gyermekét, s fenn tudott tartani egy kétszobás lakást ház­tartási alkalmazottal. Ez a helyzet nem jött vissza a rendszer­változással, noha a szellemi tőke vonzza ide a külföldi befekte­tőket, és az általunk „termelt" szellemi tőkéből lesz a magyar új-burzsoáziának Mercedesé. A helyzetet egyszer rendezni kell. A társadalom többsége bérből és fizetésből él, – tehát nem tartható fenn sokáig a svéd adórendszer meg az albán bérszínvonal. A férfiak azzal tudják támogatni a nők emancipációját, ha mint apák, tanárok, munkahelyi vezetők vagy katonatisztek férfiakat nevelnek a fiúkból. A férfi sokkal inkább erkölcsi, mintsem nemi kategória. Petőfivel vallom: „ha férfi vagy, legyen helyed, hited…" A férfi mivolt leglényegesebb alkotóeleme a felelősségérzet, s ebben, ha modern módon gondolkodik valaki, az is benne van, hogy részt vállal a családi munkamegosztásban. dr Sas Judit kutatásai szerint a gyermekek tanáraik közül a férfias férfiakat és a nőies nőket szeretik a legjobban. A koedukáció nagyszerű dolog, de van hátulütője: a fiúkat néha nyafkává, a lányokat meg durvává teszi. Ezen változtatni kell a szülők, főként az apák se­gítségével. S ez nem idő kérdése! Mert egy jó családban olyan az élet rendje, olyan a szülők példája, hogy az akkor is hat, ha távol vannak, vagy már örökre eltávoztak. Befejezésül: a férfi és a nő közötti harmóniába mindig belekerül egy disszonáns ténye­ző, mert ahogy Karinthy Frigyes írja, tökéletesen soha nem ért­hetik meg egymást. Mindketten mást akarnak: a férfi a nőt, a nő meg a férfit.

J. M.: Én is érzékelem az amerikai tőkekultúra iránti nagyfokú érdeklődést, és nem helyeslem, hogy olyan vitákat importálnak hozzánk, amelyek teljesen lejáratják a feminizmust a magyar köz­vélemény előtt, mert szélsőséges történetek kapcsán ismerjük meg, és így rögvest kiábrándulunk belőle. Olyasmire gondolok, hogy pl. egy amerikai folyóirat potenciális erőszakolóként mutat be egy magyar kisfiút. Ha azután egyes tudósok ebből megalkot­ják a biopolitika fogalmát, és a feminizmust mint valami rassziz­must határozzák meg, akkor végképp sikerül lejáratniuk. Nem sza­bad tehát amerikai példákat importálnunk, mert nekünk az euró­pai kultúrához és nőmozgalmakhoz kell csatlakoznunk. Igyekez­nünk kell olyan eszmecseréket folytatni, amilyeneket az európai országokban folytatnak, lásd a Szálai Kriszta említette osztrák példát, hogy ne nyögjünk az amerikai szellemi import igája alatt.

B. E.: Elhangzott, hogy nincs nőmozgalom, de van nőkutatás. A kettő persze nincs ok-okozati összefüggésben egymással, de kérdés, kaphat-e az ember pénzt az egyetemen ilyen jellegű ku­tatásra. Lehet, hogy a tudományos akadémia X intézetében meg­tűrnek egy ilyen csoportot, hogy jelezzék, folyik ilyen kutatás is, de hogy abból a kis összegű kutatási pénzalapból, ami az egye­temekre szivárog, kapunk-e, az már megint más kérdés. Én az utolsó magnókazettáig az égvilágon mindent saját zsebemből fizetek, még adóvisszatérítést se kérhetek az államtól, támogat­hatom magam mint tudóst a tanári fizetésemből, ha érdekel a nőmozgalom, s beleölhetem az egész időmet ingyen. De amit még aggasztóbbnak tartok, az az, hogy előbb kapok egy ameri­kai szervezettől vagy klubtól pénzt, semmint hazai erőforrásból. És nem csak azért, mert eleve kevés jut kutatásra. Jó, hogy ki­felé fordulunk, de miért nem Kelet-Európa felé tekintünk? A po­litikai változások ezt a régiót nagyjából ugyanúgy érintettek, sok hasonlóságot lehet felfedezni, sőt ez az elmúlt negyven évre is vonatkozik, arra ami történt, illetve nem történt, illetve ahogy tör­tént. Mégsem egy temesvári, egy szófiai vagy egy kijevi kutató­val dugjuk össze a fejünket, mert akkor a szakma nem ismer el bennünket, akkor nem tudjuk megtartani az állásunkat. Ha azt akarjuk, hogy ne tegyenek lapátra bennünket, akkor olyan kap­csolatokra kell szert tennünk, ami pénzt hoz. Az egésznek van tehát egy kőkemény politikai-hatalmi vetülete. Ha mint „impro­duktív munkaerő" herdálom az adófizetők forintjait, akkor már úgy kell herdálnom, hogy ki lehessen tenni a kirakatba – tehát angolszász folyóiratba kell írnom.

F Zs.: Azt hiszem, hogy Nyugaton a nőmozgalmak a válasz­tójog, az „egyenlő munka – egyenlő fizetés", a több bölcsőde és óvoda, valamint a magasabb fokú iskolázottság problémája kö­rül forognak. Ezeket a nagyszerű dolgokat nekünk a pártállam idején fölülről öntötték a nyakunkba, nem kellett kivívnunk. így kevesen érzik, hogy közös az érdekük a másik nővel (talán a nyugdíjkorhatár emelése az egyetlen kivétel). Borzasztóan meg­osztott az ország, borzasztóan globalizálódott a világpiac. Mit csináljunk? Az IMF meg a Világbank létezik, a hiteleket ők ad­ják, a mintákat ránk kényszerítik. S ha beszivárog az ötlet, hogy meg kell újítani – teszem azt – a magyar zsidó életet, akkor nem makói, hanem brooklyni módon kell majd megújítani. S ez nem vicc, mert onnan jön a pénz. Tetszik a javaslat, hogy forduljunk Olaszország, Franciaország és Spanyolország felé, de nehéz megvalósítani, mert itt bizony gyarmatosítás folyik. A következő áldozat a magyar nyugdíjrendszer lesz. Iszonyú nyomulás van az ügyben. A nők közös érdeke nem egyéb, mint az, hogy em­berek maradhassanak, s ugyanaz természetesen a férfiak ér­deke is. Ezért kellene összefogniuk a megmaradásért. Igaz, a nők helyzete előnytelenebb, mint a férfiaké, de a társadalom két­harmadának (a munkanélkülieknek, a létminimum alatt élőknek stb.) is rosszabb lett a helyzete, és mégsem szervezik meg ma­gukat. Szétesik a világ kis lokális csoportokra. Milyen az ideális nőmozgalom? Nem tudok erre válaszolni, de ideje legalább a kérdéseket feltennünk.

Hegedűs Ferencnél Titkárnőként dolgozom és „gyakorló" anyja vagyok egy már majdnem felnőtt lánynak. Azt mondják, nem le­het tudni, hogyan élnek a mai asszonyok. Az adatgyűjtést, a sta­tisztikák elkészítését, szerintem, el lehet kezdeni az önkormány­zatoknál. Tőlük meg lehet tudni, hogy hányan járnak segélyért, ki mennyi gyereket nevel és milyen körülmények között teszi ezt. Újpesten és még pár helyen már elindult valami. A nagycsalá­dosok már szerveződnek, nem várnak az amerikai segítségre. Valahol el kell kezdeni. Ha mi nem segítünk magunkon, akkor senki sem segít rajtunk. Örülök, hogy nem most nevelem egye­dül a gyerekem, mert most nem boldogulnék. A szüleim is öre­gek, támogatnom kellene őket, és a csontjaimat is egyben kel­lene tartanom immáron 62 éves koromig.

A. M.: Ebben az országban tíz- vagy százezer gyerekét egye­dül nevelő nő van: helyzetük most összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint korábban, és sem a politikusok, sem a parlamenti képviselők nem próbálják érdekeiket artikulálni. A nyugdíjasok gondjairól tud a társadalom, az ő problémáikról viszont nem. Miért? Benne van ebben mindaz a bűntudatkeltés, ami folyama­tosan hat, ami miatt a nők nem mernek előjönni, megszerve­ződni, noha őket nem támogatja a Soros Alapítvány vagy más nemzetközi szervezet, mint az elvált apákat. Hogy miért nem szervezik meg magukat? Az az agyonterhelt nő, akinek még a problémáit sem ismerik el, nemcsak pénzbeli támaszt, de esz­mei támogatást sem kap. Nem biztatják, hogy érdemes össze­ülnie és csinálnia egy önsegítő csoportot, s így minden legitimi­tás ki van véve a talpa alól. Ez pedig összefügg a nőmozgalommal, pontosabban annak hiányával. Mi most egy budapesti ér­telmiségi klubban ülünk, s problémáink – mind az emberiek, mind a nőiek – összevethetetlenek a nem középosztálybeliekével. El kellene gondolkoznunk azon, miért nincs bennünk szolidaritás a saját nemünk iránt, ami persze nem kellene hogy ellenséges érzületet jelentsen a férfiakkal szemben, hanem csupán annak a vállalását, hogy bele tudjuk képzelni magunkat egy szabolcsi nő helyzetébe.

Én igyekszem a kutatást és a mozgalmat együtt csinálni, bár­milyen szerényen értendő az, amit mozgalomnak tudok magam körül. Nem akarok a tudománynak abba csapdájába esni, hogy az íróasztal mögött kitalálok valamit, ami nincs a valóságban. A „Nővonal" segítségével lehet némi információhoz jutni. Ami itt az amerikai kulturális gyarmatosítás kapcsán elhangzott, azt én úgy fogalmaznám meg, hogy lehet, hogy a magyar nők, a potenciá­lis nőcsoportok érzik ezt, és mivel nem akarnak csapdába esni, nem szervezik meg magukat. Holott hihetetlenül nagy igény van a gyermeküket egyedül nevelők csoportjának megszervezésé­re. Csakhogy ezt nem támogatja a tudomány, nem támogatják a pártok – amelyekhez amúgy sem kapcsolódnak szívesen az emberek -, s nincsenek anyagi források sem, ami pedig nem nélkülözhető, mert kell egy hely, ahol le lehet ülni. Lehet, hogy megrettentünk az említett befolyástól: a kutatás ahelyett, hogy a feminizmus lehetséges formáiról szólna, ahelyett, hogy a „nagy fehér üzemmódnak" nevezett globalizálódó valamit kritizálná, mindenütt – Keleten, Nyugaton és Amerikában is – csak rész­letkérdésekkel foglalkozik, mintha egy női szubkultúra problémá­járól lenne szó. Megszűnt a nyugat-európai feminizmus társa­dalomkritikai potenciálja, arra való képessége, hogy maga alá gyűrje ezt a rossz irányba haladó társadalmi trendet, fölmutatva embertelen vonásait. Meglehet, hogy csak erre a tehetetlenségre nem vagyunk vevők. Látjuk, hogy milyen jól betagozódnak ebbe a hanyatló világba a nyugat-európai és az amerikai feministák, s talán ezért nézzük őket kívülről. Természetesen jó lenne, ha lennének saját erőforrásaink, mert tényleg túl sok és túl nehéz szociális kérdés megoldása vár ránk. Ha hinnénk női identitá­sunkban, abban, hogy vannak a többi nővel közös érdekeink, akkor a szolidaritásnak ez a gondolata előbb-utóbb megszülne egy nőmozgalmat.

Hozzászólás, név nélkül: Gyermekkoromban alig volt egyedül­álló nő, mert akkor a feleség elviselte a férjét legalább papíron, hiszen szégyen volt egyedül maradni. Most elválhatunk, de 35 év fölött felakaszthatjuk magunkat. Meg kell nézni az Expressz újság álláshirdetéseit: 35 fölött lehetetlen elhelyezkedni, mégis felemelik a nyugdíjkorhatárt. 20-25 év körüli nő kell a munka­helyeken, aki csörög és röfög öt nyelven, de ha véletlenül gye­reket szül, akkor ő is ki van rúgva. Teljesen ki vagyunk szolgál­tatva a teremtés koronáinak.

Hozzászólás, név nélkül: Nekem inkább az a problémám, hogy elvették tőlünk a választás szabadságát, amikor olyan alacsony lett a férfiak munkabére, hogy nekünk is el kellett mennünk dol­gozni. Amerikában eldöntheti egy nő, hogy munkába áll vagy sem; nálunk nem, mert egy fizetésből éhen hal a család. Tanár vagyok, szeretem a hivatásomat, s a nyugdíjkorhatár felemelé­se nem azért zavar, mert nem akarok dolgozni, hanem mert magam szeretném eldönteni, hogy elmegyek-e nyugdíjba vagy sem. S ha elmegyek, akkor részmunkaidőben dolgozom tovább, vagy ha fizikailag már nem bírom, akkor ad hoc munkát végzek. Nekem az a bajom, hogy a politika keményen beleszól a ma­gánéletünkbe, és ránk kényszerít valamit, amit nem akarunk. Vagyis elveszi tőlünk a döntés jogát, a választás szabadságát.

Hozzászólás, név nélkül: Vajon ki veszi el tőlünk a választás szabadságát? Az általunk épített kapitalizmus jelszava: a sza­bad választás. És tényleg sok minden között szabadon választ­hatunk, a Volvo és a Mercedes, a Prill és a Tip között, de az életünk legfontosabb kérdéseiben nem dönthetünk, csak hibáz­tathatjuk az államot vagy a személytelen piacot. Ne felejtsük el, hogy a férfiak sem választhatnak nyugdíjkorhatárt, Hegyeshalom­tól nyugatra is csak 65-70 éves korukban mehetnek nyugdíjba. Az a mulatságos ebben az új ideológiában, hogy miközben a választás szabadságát bálványozza, épp a leglényegesebb dol­gokban nem engedi az állampolgárt dönteni. Régebben hibáz­tathattunk ezért egyeseket, most meg többnyire azt mondjuk, hogy „ilyen az élet". Az a döbbenetes, hogy az emberek bele­nyugszanak abba, hogy munkanélküliek, hogy szegények. És a nők is belenyugszanak elnyomott helyzetükbe, holott öntudatra kellene ébredniük: nekik, a nyugdíjasoknak, a munkanélküliek­nek, az egytized bérrel rendelkezőknek.