A sokpárti külpolitikai konszenzus szerint a legjobb biztonság­politikai célállapot Magyarország számára a teljes jogú NATO­-tagság; függetlenül attól, hogy ki más kerül még be régiónkból (bár nem lenne baj, ha a szomszédainkat is felvennék, leszá­mítva persze az ukránokat és talán a szerbeket). A tagság el­nyerése – amihez a Békepartnerség nagy lépést jelent már – garantálja, hogy soha senki nem fog bennünket megtámadni, és ezért – ha elvárják tőlünk – akár a nukleáris fegyverek behoza­talát is vállalnunk kell. Az A változat szerint nem érdekel ben­nünket, hogy mit szólnak mindehhez az oroszok; a B változat szerint meg fogjuk győzni őket, hogy a NATO kiterjesztése és az amerikai fegyvereknek az orruk elé telepítése az ő biztonsá­gukat is szolgálja.

Az alábbiakban a külpolitikai célok és várakozások realitásá­nak megítéléséhez próbálunk adalékokkal szolgálni.¹

NATO-mánia és EUfória

Az 1990-es évek közepén a hazai külpolitikai diskurzus megha­tározó motívumává vált a kelet-közép-európai országok közötti rivalizálás elemzése. Vajon melyik volt szocialista ország a re­formfolyamat és az átmenet „éltanulója"; melyikük épített ki leg­több kapcsolatot a nyugati világgal; melyikük válhat a NATO és az EU tagjává az első kibővítés alkalmával? Magyarországot a 80-as években mindvégig a legnyugatiasabb keleti országnak tekintették (leszámítva a Varsói Szerződésen kívüli Jugoszlávi­át), a rendszerváltás kezdete óta azonban vita folyik arról, hogy Csehország, Lengyelország vagy Magyarország, esetleg Szlo­vénia, netán a tökéletes pénzügyi stabilitást élvező Észtország érdemes-e erre a címre.

Jeles külpolitikai újságírók időnként megírják, hogy – megbíz­ható források szerint – a csehek és a lengyelek a legesélyeseb­bek az EU- vagy NATO-tagságra; máskor elmagyarázzák, hogy a fenti kettő helyett hogyan lehetnénk inkább a szlovénekkel együtt mi a kibővítés „kedvezményezettjei". Léteznek továbbá olyan kiszivárogtatások is, amelyek szerint nem kettő, hanem három ország beléptetését hagyná jóvá Moszkva, amelynek vé­tójoga ugyan nincs az ügyben, véleménye azonban nagyban befolyásolja a nyugati döntést. Időnként azt a kérdést is felte­szik egyes szerzők, hogy valóban a NATO kibővítése-e a leg­jobb biztonságpolitikai forgatókönyv Magyarország, illetve északi, keleti, nyugati és déli szomszédai számára. Arról azonban vég­képp minimális terjedelemben olvashatunk a hazai sajtóban, hogy az EU-integráció milyen változásokat hozhat majd a min­dennapi életben, milyen alternatívákról kell vagy érdemes gon­dolkodnunk az EU-tagság lehetőségén belül, vagy akár azzal szemben.

A magyar televíziónéző meghatározó euro-élménye a Játék határok nélkül című szórakoztató műsor. Az ország különböző pontjain kultúrprogramokkal és gasztronómiai élményekkel egy­bekötött Európa-napok nyújtanak szigorúan objektív tájékozta­tást az érdeklődő polgároknak. A napilapok egyre gyakrabban jelennek meg európai integrációval foglalkozó rovatokkal, mel­lékletekkel, az iskolások számára pedig a Külügyminisztérium már le is bonyolította – talán a Ki tud többet a Szovjetunióról című vetélkedő mintájára – az első Robert Schuman Középis­kolai Tanulmányi Versenyt, amelynek jelszava: „Európa Te Vagy!"

A kampány legalábbis ambivalens. Európát úgy jeleníti meg, mint egyfajta objektív, külső modernizációs kényszert, amelyre hivatkozva a belső rendszerátalakítás legapróbb részletei is iga­zolhatók. Amennyiben „extra Európám non est vita", úgy a be­látható jövőn belüli csatlakozást ígérő politikai erők úgy állíthat­ják be saját magukat, mint amelyek – az átmeneti siralomvölgy után – az ígéret földjére, a paradicsomba tudják vezetni a ma­gyar társadalmat. Abból azonban, hogy a Nyugat-Európához való felzárkózás jelszava eleve hamis,² nem lenne helyes levonni azt a következtetést, hogy Magyarország gazdasági és társadalmi fejlődése nemzetközi illeszkedés, alkalmazkodás és kötelezett­ségek nélkül elképzelhető. A külső normák vállalása és önma­gunkra erőltetése – akár egyfajta Európa-fétis formájában – le­het korlátja az önálló, demokratikus útkeresésnek, de ugyanak­kor a politikai kultúra lezüllesztésének is. A mérleg valószínűleg csak utólag lesz megvonható.

Valószínű azonban, hogy a nemzetközi illeszkedés program­jának euro-atlanti integrációs folyamatként történő megfogalma­zásával a magyar külpolitika saját mozgásterét szűkíti, lemond­va a különféle alternatívák mérlegeléséről és a jövőbeni döntési lehetőségekről. Sajátos árukapcsolás történik, holott a NATO és az EU kérdéseinek szétválasztásán túl magát az európai integ­rációs csomagot is részekre kell bontani, megkülönböztetve a jelenleg működő, erőteljes újraelosztással alátámasztott egysé­ges piacot a tervek szerint 2002 után kialakítandó monetáris uniótól, amelyben az újraelosztás szerepe jelentősen gyengül­het.

Mindenekelőtt azonban emeljük ki a csomagból az észak-at­lanti katonai szövetséghez való tartozás kérdését. A NATO-tag­sággal kapcsolatos vitákban, a hosszú távú biztonságpolitikai döntések meghozatalánál egyetlen kérdéstől lehet elindulni: ki és mi fenyeget bennünket? Az orosz rém (1849, 1945, 1956) mellett régiónk legkomolyabb fenyegető tényezőjeként a kisebb­ségi probléma megoldatlanságát szokták konfliktusforrásként emlegetni. Nos, az orosz hadsereg mindhárom említett alkalom­mal nyugati hívásra, de legalábbis nyugati egyetértéssel nyo­mult be Magyarországra. Azt pedig nagyon nehéz,.elképzelni, hogy miként segíthetne a kisebbségi feszültségek kezelésében az amerikai légierő (márpedig az emberanyaggal történő szigo­rú elszámolás miatt a nyugati szövetség a bombázáson kívül más segítségnyújtásra nem nagyon szokott vállalkozni).

Odaát jól tudják ezt, és ezért is hangoztatják oly gyakran, hogy a felvétel feltétele a kisebbségi feszültségek enyhítése, az ilyen-olyan jogok tiszteletben tartása. Csak arról feledkeznek meg, hogy például a szlovákiai és a romániai magyar kisebb­ség abban különbözik egyes brit és spanyol alattvalóktól, hogy még egyetlen szállodát vagy bankot sem robbantott fel politikai nyomásgyakorlás céljából. Ha 1989 után fölmerült is a közép­kelet-európai területi revízió igénye, az nem a volt szocialista államok között történt, hanem bizonyos német politikai erők részéről a csehek és a lengyelek irányában, valamint olasz rész­ről Szlovénia irányában. Köztudott az is, hogy nem a Lajtától keletre szavaz az állampolgárok tizenöt-huszonöt százaléka különféle szélsőjobboldali, soviniszta pártokra. Nyugodt szívvel mondhatnánk tehát, hogy addig nem kívánunk csatlakozni az „euroatlanti" szervezetekhez, amíg nem rendeződik az Egyesült Királyság katolikus ír alattvalóinak, meg a Spanyol Királyság baszk kisebbségének helyzete. Elvégre nem vehetünk új gon­dokat a nyakunkba, épp eleget importáltunk már a rendszervál­tás során (munkanélküliség, szervezett bűnözés, kábítószere­zés stb.).

Ráadásul a kétpólusú világrend megszűnése óta egyértelmű, hogy ha érdekei úgy diktálják, az USA és a NATO hadereje a tagországok területén kívül is hezitálás nélkül beavatkozik az emberi jogok (a multinacionális befektetői és kereskedelmi ér­dekek) védelme érdekében. Adott esetben tehát – mint a Bal­kánra vagy a Közel-Keletre – hozzánk is bármikor ledobhatnak néhány fegyelmező célzatú bombát, miközben az esetleges új tagországok esetében is szemet hunyhatnak az állami terror gya­korlata fölött – amint azt a török példa is mutatja.

A NATO-párti propaganda helyenként kifejezetten gyermeteg (de legalább mulattató) érveket ad elő a tagság előnyeiről. Ilyen például az, hogy a NATO-tagság megnövelné a külföldi befekte­tők biztonságérzetét, és így számottevően felerősödhetne a tő­kebeáramlás. Akkor vajon miért jött eddig a tőke, és miért áram­lott oly tömegesen Dél-Kelet-Ázsiába a számos NATO-tagország befektetőitől? Vajon nem törpül-e el a katonai szövetségi tag­ság szerepe a közgazdasági tényezők mellett, különösen akkor, amikor a transznacionális beruházások garantálására 1985 óta létezik egy szervezet, a MIGA, amelynek Magyarország is tag­ja? Amennyiben a NATO-tagság és a külföldi tőke bejövetele között mégis lenne kapcsolat, úgy azon kellene elgondolkodni, hogy efféle militarista feltételekkel szükségünk van-e a külföldi tőkére, különös tekintettel arra, hogy Magyarország a térség ve­zető működőtőke-importőreként lényegesen alacsonyabb gaz­dasági növekedést tud felmutatni, mint a kevesebb külföldi tőkét bevonó Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia vagy akár Románia.

Hallható továbbá, hogy NATO-konform (értsd: profi) hadsereg esetén csak az lenne katona, aki ezt az életformát szereti. Tud­valevő persze, hogy nem minden NATO-tagállamnak van profi hadserege; a többség a jövőben is alkalmazni fogja a sorozást. A legszebb azonban az, hogy olyan értelmiségiek is részt vesz­nek a ködösítésben, akik huszonöt évvel ezelőtt – akkor még a kelet-ázsiai szocializmussal szimpatizálva – ugyanilyen lelkesen emelték fel szavukat a vietnami háború ellen, és ha máshonnan nem, hát a Hair című filmből értesülhettek arról, hogy háború esetén a legprofibb hadsereggel rendelkező ország is besoroz­za a fiatalokat. Mellesleg a profi hadseregbe is rendszerint azok jelentkeznek nagy számban, akik a civil gazdaságban nem ta­lálnak munkaalkalmat és megélhetést, de egyébként ugyanúgy gyűlölik a háborút és a katonáskodást, mint egy popzenész vagy egy politológus.

Profi hadsereg esetén a polgár pénzért váltja meg a katonai szolgálatot, hogy az ő ellenőrzése alatt, az általa ellenőrzött par­lament utasítására, az ő érdekében áldozhassa életét a fizetett katona. A „civilizált" polgári hadviselés kétes etikai normáit rög­zíti az ún. Genfi Konvenció, amely a hadifoglyokkal szembeni bánásmód szabályozása mellett garantálja azt is, hogy a hábo­rút indító, megszavazó, kirobbantó, finanszírozó, irányító stb. polgárt még véletlenül se lehessen hadviselő félnek, ellenség­nek tekinteni.

A honvédelem piacosításának útjára lépve – különösen a mai, „globalizálódó" világban – nehéz lenne érveket találni a külföldi zsoldosok alkalmazásával szemben. Amennyiben elfogadjuk az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munka szabad áramlását, és amennyiben elsődleges szempont a hadsereg olcsósága (már­pedig ez igen fontos), akkor a haza védelmében a korábbinál nagyobb szerep hárulhatna a határon túli magyarságra (az el­csatolt területek ismerete külön előny lehet), vagy akár más föld­részekről havi egy-kétszáz dollár reményében is boldogan szer­ződő fiatalokra.

Tudomásul kell azonban venni azt is, hogy zsoldoshadsereg esetén a katona lojalitása csak addig tart, amíg az őt alkalmazó állam fizetőképessége.³ Nem csekély optimizmus kell ahhoz a feltételezéshez, hogy az államháztartási reformmal és a vége­láthatatlan kamattengerrel küzdő magyar állam az előttünk álló évtizedek során nem fog fizetési problémákkal küzdeni.

A pszichológusok elemezhetnék, vajon a NATO iránti magyar lelkesedés párhuzamba állítható-e a szabolcsi munkanélküli be­hívó utáni vágyakozásával. Ha jól nem is élhet, legalább foglal­kozzon vele valaki, legyen fedél a feje fölött, táplálkozhasson rendszeresen és legyen egy váltás ruhája – mindez más költsé­gén. „Úgyis kamu az egész." Nos, ez utóbbi nem biztos. Onnan­tól kezdve, hogy érdekeink közösekké válnak a világgazdaság fölött uralkodó államokéval, a szimbolikus hozzájáruláson túl esetleg nekünk is ki kell vennünk részünket az Öböl-háborúhoz hasonló műveletekből. Mindenki azzal járul hozzá a közös si­kerhez, ami van neki: ők a technikával, mi az emberanyaggal. Á la carte EU még lehet, á la carte NATO nem.

Az „euroatlanti" csatlakozás ügyében fennálló pártpolitikai kon­szenzus feltételezi, hogy ha mi minden áldozatot meghozunk a felvételért, a nyugati fél pedig folyamatosan ígéretet tesz a ki­bővítésre, akkor az meg is fog történni. Valójában azonban a bővítés ténye alig függ a hazai viták érvanyagától és a közvéle­ménytől. Lényegében minden az amerikai, illetve a nyugat-eu­rópai bel- és külpolitika állásán múlik. Ez a NATO esetében explicitebb, hiszen oda tulajdonképpen jelentkezni sem lehet (a belépési szándékaikat kinyilvánító országok meghívót kaphat­nak), de lényegében az EU esetében sincs másképp (nem ak­kor szokott bővülni, amikor arra a jelentkezőnek szüksége van, hanem amikor a szervezetnek van szüksége új tagokra).

A NATO kérdése az amerikai pártpolitikában

A hazai NATO-propaganda gyakran hangoztatja, hogy az észak­atlanti szervezetben konszenzusos döntési mechanizmus műkö­dik – azt azonban sohasem teszik hozzá, hogy ez a konszenzus azt jelenti, hogy az amerikai véleménnyel (akarattal) senki sem helyezkedik szembe. Az Egyesült Államokban pedig az utóbbi néhány évben erőteljes támadás indult (döntően a Republikánus Pártból, de máshonnan is) az USA mindenféle nemzetközi köte­lezettségvállalásai ellen. Az elnök mögött álló demokraták fenn akarják ugyan tartani a nemzetközi intézményeket, de semmikép­pen sem akarják felmérgesíteni az oroszokat.

Az USA mindkét nagy pártja a NATO bővítése mellett "foglalt állást, de más-más megfontolásból, ami eltérő eredményekre vezethet. A republikánusok a lehető legnagyobb mértékben el akarják jelentékteleníteni az ENSZ-t, amely – legalábbis formá­lisan, mint univerzális szervezet – az USA fölött áll, a Biztonsági Tanács keretében több-kevesebb kontrollt gyakorol az amerikai törekvések fölött. A globális biztonság szervének a NATO-t szán­ják, amelynek székhelye és főtitkára lehet európai, mégis egy­értelműen és félreérthetetlenül az Egyesült Államok irányításá­val működő szervezet. Olyan birodalomépítési szándék mutat­ható itt ki, amelyhez szorosan kötődik az USA hadiiparának nem­zetközi marketing-tevékenysége is.

A („realista") hegemonizmus nem idegen a demokratáktól sem, ideológiájuk azonban – Woodrow Wilson óta folyamatosan – a („liberális") univerzalizmust hirdeti. Ez tette lehetővé a Népszö­vetség és az, ENSZ megalakítását, a különféle szakosított szer­vezetekkel együtt. A lehetőségekhez képest most is a globális szervezetek fenntartására törekednek (a szükséges reformok­kal stb.), de nem mondanak határozott nemet a NATO bővítésé­re sem. Egyrészt azért, mert egyes szövetségeseik – különö­sen az egyre ambíciózusabb Németország – ezt szorgalmaz­zák, másrészt pedig azért, mert egyfajta erkölcsi adósságot érez­nek a második világháború után „cserbenhagyott" lengyelek, cse­hek, magyarok stb. iránt.

A demokraták óvatosságát illusztrálja Sam Nunn szenátor nyi­latkozata 1996 szeptemberében. A Szenátus hadügyi bizottsá­gában korábban elnöklő politikus szerint Kelet-Közép-Európát nem fenyegeti veszély, és ezért felesleges politikai és gazdasá­gi megfontolásokból siettetni a NATO bővítését. Ráadásul Nunn szerint térségünk politikai és gazdasági stabilizálása elsősorban Nyugat-Európa érdeke, márpedig az EU láthatóan nem siet az új tagok felvételével. Ha pedig ez így van, akkor értelmetlen eről­tetni a NATO bővítését is, amivel nem a biztonság nőne, hanem az orosz-nyugati feszültség – véli a szenátor."⁴

Ennek ellenére Bill Clinton az elnökjelöltség elfogadásakor ígé­retet tett arra, hogy a kelet-közép-európai „új demokráciák" kö­zül néhányat felvesznek majd a NATO-ba a második elnöki peri­ódusa alatt. Amikor kérdezték, Bob Dole republikánus elnökje­lölt is a kibővítés mellett foglalt állást: tőle akár Oroszország is tagja lehetne a NATO-nak. Ezt a „nagyvonalúságot" leginkább az amerikai hadiipar korlátlan piacbővítési igényei magyarázhat­ják.

Mindebből a legvalószínűbb eshetőség az, hogy – talán a szer­vezet megalakulásának ötvenedik évfordulóján, vagyis 1999-ben – a NATO egyfajta szimbolikus bővítésére kerülhet majd sor, anél­kül, hogy túl sok német érdekeltségű szatellitet vonna be, és anélkül, hogy túlzottan megzavarná Moszkva lelki nyugalmát. Ez pedig azt jelenti, hogy minisztereink még évtizedekig „dobozol­hatnak" a NATO „őrnagyaival" anélkül, hogy a meghozott áldo­zatok (infrastruktúra átengedése, erkölcsi kompromisszumok stb.) ellenére egy centivel is közelebb kerülnénk a száz száza­lékos biztonsági garanciavállaláshoz. A szimbolikus bővítés ugyanis – amint azt jólértesült külpolitikai újságírók megírták, többnyire kiszivárgott amerikai dokumentumokra hivatkozva – valószínűleg az ismét „német-római" tagállamként kezelt Cseh­országot, és a műholdakról egyetlen nagy harckocsi-gyakorló­pályának látszó Lengyelországot érintené.

Az EU-bővítés a nyugat-európai politikában

A NATO-bővítésnél még sokkal zűrzavarosabb az EU újbóli bő­vítése körüli vita. Az 1996 tavaszán megnyílt és nagyjából egy év hosszúságúra tervezett Kormányközi Konferencia feladata az, hogy egyrészt áttekintse a monetáris unió előrehaladásának üte­met, meghatározza az ezzel kapcsolatos feladatokat, esetleges módosításokat, másrészt pedig megteremtse az újabb bővítés feltételeit – már amennyiben ezt a jelenlegi tagországok komo­lyan gondolják, és a konkrét részletekről meg tudnak egyezni.

A hivatalos nyilatkozatok egybehangzóak a tekintetben, hogy bizonyosra veszik az 1991 után társulási szerződést kötött or­szágok majdani csatlakozását. A kelet-európai jelentkezők szün­telenül a felvétel időpontját próbálják kicsikarni az EU-tisztviselőkből és a vezető nyugat-európai politikusokból, a válasz azon­ban vagy csend, vagy valami, amit rövid úton megcáfolnak vagy megváltoztatnak.⁵ A színfalak előtt, de még inkább mögött erő­teljes lobbyzás folyik, aszerint, hogy a különféle érdekcsoportok potenciális riválist vagy szövetségest látnak a jelentkezőkben.

Az eddigi EK- és EU-bővítések során alapvetően kétféle or­szágot vettek fel: amely nettó befizetőként hozzájárult a Közös­ség költségvetéséhez (északi bővítések Írország kivételével), il­letve amelyek politikai stabilizálása a hidegháborús körülmények miatt fontos volt, de csak a Közösségbe való integrálás útján volt lehetséges (déli bővítések). Kelet-Közép-Európa a nettó befi­zetéstől igen távol van, a csatlakozási törekvések egyik fő motí­vuma éppen az összeurópai újraelosztásból való részesedés. A hidegháborús körülmények pedig minden bizonnyal elmúltak, forradalmi helyzet, rivális társadalmi rendszer vagy katonai tömb vonzása nem ösztönzi a nagy gazdasági áldozatok árán törté­nő konszolidációt.

Az Unió jogrendje szerint akár egy kormány vétója is meg­akadályozhatja új tagok felvételét. Ezt pedig a legkönnyebb el­képzelni. A nettó recipiensek (az újraelosztás élvezői: spanyo­lok, portugálok, görögök, írek) megakadályozhatják az újabb for­ráshiányos gazdaságok belépését. Az agrártermelők – az elmúlt évek rombolása ellenére – még mindig tarthatnak egyes jelent­kezők, így Magyarország konkurenciájától. Az atlanti hatalmak (az Egyesült Királyság és Franciaország) tarthatnak attól, hogy a visegrádi országok felvétele még jobban megerősítené a né­met hegemóniát, az északiak pedig azért nehezményeznének egy ilyen négyes vagy – Szlovéniával kiegészített – ötös felvé­telt, mert ők szeretnék a balti érdekeket képviselni. A sérelmek, a kifogások, az aggodalmak és a panaszok sora végtelen lehet.

Közgazdasági szempontból a nyugat-európai tőke két fontos dolgot várhat térségünk integrálásától. Egyrészt piacbővítési le­hetőséget, amelyet azonban a társulási egyezmény és az érin­tett országok többségének laissez fairé külgazdasági politikája következtében a tényleges tagság elérése nélkül is többé-kevés­bé megkap. Másrészt nyerhet azzal, hogy a régió olcsó munka­ereje versenyt támaszt a helyenként még mindig erős nyugat-eu­rópai munkaerőnek, és – a szociális dömping felerősítésével – drasztikus húzóhatást gyakorolhat lefelé a nyugat-európai bér­színvonalra. Látjuk azonban, hogy ez is folyamatban van, a nyu­gat-európai munkavállalói érdekképviseletek hallatlanul gyengék, a szakszervezetek utóvédharcokat folytatnak korporatív jogosít­ványaik és a jóléti vívmányok megtartásáért.

Egészen konkrétan pedig azt kell megvizsgálni, hogyan hat­na a bővítés az integráció már kialakított menetrendjére, milyen viszonyban áll annak kritériumaival. Ezt tette Malcolm Rifkind is, a zürichi egyetemen 1996. szeptember 18-án elmondott be­szédében.⁶ A pártvezéri szerepre aspiráló brit külügyminiszter – Winston Churchill egykori fellépésének színhelyén – előadta, hogy a monetáris unió programja eleve kettéosztja az EU-t, ami pedig eredetileg távol állt az „alapító atyák" szándékaitól. Külö­nösen nyilvánvalóvá tenné ezt a megosztottságot, ha felvennék a társult kelet-közép-európai országokat, amelyek még messze nem értek meg a tagságra. A britek persze elsősorban azt fáj­lalják, hogy amennyiben német-osztrák-francia-benelux körben megvalósulna a monetáris unió, ők a kívül maradó második li­gában kapnának csak helyet, és most már semmivel sem lehet­ne megmagyarázni, hogy ezt nem gyengeségből, hanem vala­miféle „fényes elszigeteltség" jegyében teszik.

Az északi EU-tagok elvileg kevés fáradsággal alkalmassá te­hetők a monetáris unióra, úgy tűnik azonban, hogy mára ők vál­tak az á la carte integráció legharcosabb szószólóivá. Fontos látni azt is, hogy – szemben a hazai politikai elit álláspontjával – az EU-ba legutóbb belépett három országban az uniópártiak je­lentős része sem az euro-atlanti integrációhoz kívánt csatlakoz­ni, hanem csak az EU-hoz. A svéd, de még inkább a finn politi­kai elitek körében nem kifejezetten népszerű a NATO-csatlako­zás gondolata, mert attól szerintük a kelet-európai feszültségek növekedése, az európai megosztottság mélyülése várható, és nem a fokozottabb stabilitás.⁷ Kétségtelen, hogy mind az észak­európai két országban, mind Ausztriában vannak olyan politikai erők, amelyek már a NATO-csatlakozás útját egyengetik, bár a közvélemény meggyőzése ez esetben még sokkal nagyobb fel­adat lesz, mint az utólag csalódásként értékelt EU-népszavazás esetében.

Ritkán esik szó a hazai sajtóban arról, hogy a legutóbbi EU-bővítés során felvett három ország közvéleménye hogyan véle­kedik ma a csatlakozásról. Svédországban és Ausztriában ugyanis igen hasonló a helyzet: a többség csalódott, sőt becsap­va érzi magát. Svédországban, ha most, két év után ismét nép­szavazást rendeznének, a többség nemcsak hogy elutasítaná a belépést, de a közvéleménykutatók által megkérdezettek ötven százalékánál többen hagynák jóvá azt is, hogy az ország lépjen ki az EU-ból. Ausztriában a közvélemény többsége hallani sem akar az egységes európai valuta bevezetéséről, azaz a schilling megszüntetéséről.

A nyugat-európai közvéleményre általában is a megosztott­ság jellemző a monetáris unió ügyében. Az összkép azt mutat­ja, hogy az erős valutával rendelkező országokban a többség inkább az unió ellen van, míg a gyenge valutával rendelkező or­szágokban a többség inkább elfogadja az egységes valuta be­vezetését, saját valutája megszüntetését.⁸ Az erős valutával ren­delkező Dániában és Franciaországban már a Maastrichti Szer­ződés népszavazáson történő jóváhagyatása is csak üggyel-bajjal sikerült, szemben a lényegesen lelkesebb Írországgal. Nagy-Britanniában a kormány nemcsak azért zárkózik el a szer­ződés népszavazásra bocsátásától, mert az ellenkezik az ország íratlan alkotmányával (egyébként az EK-tagság ügyében egy­szer, 1975-ben már volt egy népszavazás ott is), hanem azért, mert a britek nagy valószínűséggel leszavaznák a font sterling megszüntetését.

Gazdaság és biztonság

A sajtóviták már csak terjedelmi okokból sem juthatnak túl az ad hoc jellegű, adok-kapok érvelésen, holott a napirenden levő kérdések általános elméleti szinten is gondolkodásra késztetnek.⁹ Mind a gazdasági fejlődés, mind a biztonságpolitika területén szükség lenne pedig a közkézen forgó érvek és szólamok mö­göttes tartalmának, filozófiájának kibontására, az így felvázol­ható paradigmák, nézetrendszerek összevetésére. A NATO és az EU kérdésével kapcsolatos publicisztika egyik jellegzetes el­lentmondása például az, hogy bár egyetlen csomag részeként beszél a két szervezethez való csatlakozásról, úgy tekinti a nem­zetbiztonság (katonai-politikai) szféráját és a gazdaság világát, mint önálló területeket, nem elemzi a kettő közötti szerves kap­csolatokat.¹⁰

Elemi történelmi tények maradnak figyelmen kívül. így példá­ul az, hogy ahhoz, hogy a NATO-t 1949-ben az Egyesült Álla­mok meg tudja szervezni, szükség volt a szövetkezni kívánó or­szágok gazdasági talpraállítására. Nem állítható, hogy a Marshall-terv kidolgozói egyértelműen egy katonai tömb meg­alapozásaként dolgozták ki az újjáépítés finanszírozásának meg­oldásait, az azonban kétségtelen, hogy e sokat emlegetett, sok­funkciós segélyprogram nélkül Nyugat-Európa egyszerűen nem kerülhetett volna abba az állapotba, hogy egy ütőképes katonai szervezetet állíthasson fel.

A NATO déli bővítései során az Európai Közösségbe való fel­vétel biztosította azt, hogy a katonai rekonstrukció terheit a nem­zetgazdaságok elviseljek. Ez alól Törökország lett az örökös ki­vétel, neki azonban a Nemzetközi Valutaalaptól és a Világbank­tól álltak rendelkezésére bőséges források. Ez úgy értelmezhe­tő, hogy a geostratégiailag kiemelkedő fontosságú ország fölötti befolyást az Egyesült Államok még Nyugat-Európái szövetsé­geseivel sem kívánta megosztani.

Még fontosabb azonban látni azt, hogy a második világhábo­rú után a Nyugat-Európán belüli stabilitás megvalósításának leg­főbb eszköze nem a NATO, hanem a gazdasági integráció volt. Ennek első lépéseként valósult meg az Európai Fizetési Unió (EPU, 1950) és a Szén- és Acélközösség (Montánunió, 1951). Mindkettő az Egyesült Államok kezdeményezésére és útmuta­tása mellett alakult meg, és fejlődött az 1957-es Római Szerző­dés aláírása után Európai Gazdasági Közösséggé.

A nyugat-európai integráció biztonságpolitikai jelentőségét fej­tegette nemrég a hazai sajtóban Dr. Habsburg Ottó, egykori oszt­rák-magyar trónörökös, aki jelenleg a Páneurópai Mozgalom el­nöke. Szerinte a „fő feladatunk az, hogy elérjük Magyarország teljes jogú tagságát az Európai Unióban. Ez mindenekelőtt egy biztonsági közösség és csak másodsorban egyfajta gazdasági rend."¹¹ Függetlenül attól, hogy Dr. Habsburg e cikkben is „or­szágunk" jövőjéről beszél, és pozitív fejleménynek állítja be a közbiztonság összeomlását és a maffiauralmat, e megállapítá­sa figyelmet érdemel. Svájccal példálódzik, amelynek gazdasá­gi virágzását az ország sok évszázadon át tartó politikai stabili­tásának, békés viszonyainak tulajdonítja.

A fejlődés és a biztonság valóban összetartozó és egymást erősítő kategóriák, még akkor is, ha időnként – intézményi szin­ten – ellentmondásba kerülnek egymással. Az elemi összefüg­gés nyilván az, hogy egy lerongyolódott gazdasággal nem lehet drága fegyverrendszereket megvásároltatni. Nem szabad azon­ban itt a biztonság fogalmát leszűkíteni a nemzetbiztonság (ka­tonai-politikai) kategóriájára, hiszen az nem egyszerűen a nem­zetközi politika tárgyát képezi; minden időben konkrét társadal­mi tartalommal rendelkezik. Végső soron a nemzetbiztonság kérdései és válaszai mindig lefordíthatok a szociális biztonság problémáira, hiszen a nemzetbiztonság nem egyszerűen az ál­lamhatárok védelméről szól, hanem egy konkrét társadalmi rend őrzéséről, meghatározott társadalmi csoportok irányításával és szintén meghatározott társadalmi csoportok áldozatvállalásával. (A kettő közötti átfedést nyilván nem zárjuk ki.)

A szociális biztonság¹² azonban a tranzitológiában nem mint az általános stabilitás egyik alapköve szerepel, hanem éppen ellenkezőleg, a gazdasági fejlődés gátjaként értelmeződik, ami­nek végül is negatívan kellene hatnia a nemzetbiztonságra is. A tranzitológia által javasolt biztonsági struktúra ezért – szemben például az egykori Charta 77 szellemiségével – éppen hogy nem tekinti a békesség feltételének az államokon belüli igazságta­lanságok megszüntetését, sőt azok konzerválására tesz javas­latot.

Ebből az összefüggésből következik, hogy a monetáris unió, amely egyet jelent a szociális biztonság (társadalombiztosítás) felszámolásával, a stabilitás legfőbb fenyegetőjének tekinthető, különösen a gyenge versenyképességű gazdaságok esetében. Ha elfogadható is tehát, hogy bizonyos feltételek mellett Magyar­országnak a jelenlegi EU-hoz való csatlakozása több előnnyel, mint hátránnyal járna, nem mondható ez el az EU előkészítés alatt álló új formájáról, a monetáris unióról. Valójában – különö­sen ha „kétsebességű" integráció alakul ki – a monetáris unió feltételeinek teljesítése nem is lesz elvárás Magyarországgal szemben, bár nemritkán előfordul, hogy tekintélyes személyisé­gek (Donald Blinken USA-nagykövet, Alexander Lámfalussy EMI­vezér stb.) úgy nyilatkoznak, mintha ez reális követelmény le­hetne.

A monetáris unió feltételeinek teljesítésére való törekvés, va­gyis a pénzügyi stabilizáció programja már eddig is-a társadal­mi destabilizáció legkülönbözőbb formáihoz vezetett Nyugat-Európában. Ilyennek tekinthető az 1995 végén lezajlott három­hetes sztrájk Franciaországban, valamint az észak-olasz sze­paratizmus fellángolása 1996 kora őszén. Alternatívák pedig vannak, amint azt például az Európai Parlament szocialista és zöld képviselői és szakértőik hosszabb ideje próbálják bizonyí­tani.¹³

A ciklikus pénzügyi stabilizáció térségünkben is már hosszabb ideje az egyik legjelentősebb destabilizáló tényezőnek tekinthe­tő. Nem egy nyugati szakértő mutatott rá arra a párhuzamra, hogy a Valutaalap és a Világbank által diktált stabilizációs és szerkezet­átalakító programok egészen hasonló jelleggel vezettek el a tár­sadalmi stabilitás és az államrend összeomlásához különböző afrikai országokban és Kelet-Európában, különösképpen az egy­kori Jugoszláviában.¹⁴

Az esetleges EU-tagság fontos hozadéka lehetne Magyaror­szág számára, hogy kiszabadítaná a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank öleléséből. Ezek a szervezetek ugyanis alapvetően a fejlődő országokkal, illetve újabban az „éledő" (emerging) gaz­daságokkal foglalkoznak intenzíven, az EU-n belüli ügyekről azonban legfeljebb szerény véleményt mondhatnak. Nem volt ez mindig így. 1976-ban például – és azt megelőzően többször is – a Valutaalap beavatkozott Nagy-Britannia gazdaságpolitiká­jába, de kliensei között szerepelt Olaszország vagy Franciaor­szág is. Ez azonban megváltozott azóta, hogy az EK létrehozta az Európai Monetáris Rendszert (EMS, 1979), és a nyugat-eu­rópai valutaügyek fő iránymutatójává a Bundesbank vált. (A jö­vőre nézve ezt a szerepet a már létező Európai Monetáris Inté­zetnek, illetve az ebből létrejövő európai központi banknak szán­ják.) Az EU-tagság tehát ebből a szempontból védettséget je­lentene, de csak monetáris unió nélkül, hiszen azzal csöbörből vödörbe kerülne a magyar gazdaságpolitika (ha egyáltalán ilyen­ről beszélni lehetne).

Közép-Európa visszatér?

Ha egy pillanatra elfogadjuk is, hogy hosszú távon az EU- és a NATO-csatlakozással egyértelműen jobban járunk, mint nélkü­lük, akkor is gondolkodóba ejthet bennünket a folyamat lassú­sága, az ígérgetések végeláthatatlan folyama. Meg kell néznünk, hogy milyen perspektívát kínál közép távon a valóban létező ál­lapot. Nevezetesen, hogy mi minden szívességet felajánlottunk a felvétel érdekében, a nyugatiak mindezt igénybe is veszik, emel­lett állandóan hangoztatják a bővítés szükségességét, ami vi­szont egyre jobban felzaklatja a tőlünk keletre lakókat, miköz­ben egyetlen feltétel hiányzik csak politikusaink boldogságához: a bővítés ténye maga. Az egyetlen feltétel hiánya miatt ez nem­hogy nem optimális, de felettébb költséges, kockázatos és er­kölcsileg is kétséges helyzetnek tekinthető.

Mivel az EU- és NATO-tagság igényének szüntelen hangoz­tatása végső soron nem más, mint a nyugati politika iránti lojali­tás kifejezése, politikusainktól akkor sem várhatjuk el e retorika megváltoztatását, ha esetleg ők is tisztában vannak e hangoz­tatott törekvések egy részének irrealitásával. Mindaddig azon­ban, amíg nem kerül sor a bővítésre, Közép-Kelet-Európa (a NATO és a FÁK közötti térség) objektíve egy régióvá válik, a kérdés csak az, hogy a régióba beleértendő országok felisme­rik-e az összetartozás tényét és kialakítják-e az ebből követke­ző együttműködés formáit vagy sem.

Gazdasági szempontból ez a CEFTA-beli együttműködés mé­lyítését jelenti anélkül persze, hogy ezt a szervezetet bárki is az EU alternatívájaként fogná fel. Biztonságpolitikai szempontból pedig olyan zóna kialakítására célszerű törekedni, amelyben az államhatárok megváltoztatása deklaráltan senkinek sem célja, és ezért azokat a kétoldalú alapszerződések mellett a keleti és a nyugati védelmi blokk közösen garantálja, törekedve egyúttal arra is, hogy a térség atomfegyverektől mentes maradhasson. Nem látszik, milyen elvi szempont szól az ellen, hogy a térség biztonságát a regionális tömbösödés helyett az EBESZ-re és a Békepartnerségre építsük, hogy a külpolitikától e partnerség gazdasági oldalának erősítését várjuk el, a stabilitást pedig az újbóli militarizálás helyett a gazdasági újjáépítéstől reméljük.

Jegyzetek

¹ Az európai gazdasági integrációval részletesen foglalkoztak az Esz­mélet 26. számának egyes cikkei, a NATO-val pedig az Eszmélet 29. számának egyes részei. Ez az írás nagymértékben támaszkodik az ott kifejtettekre.

² Lásd az Eszmélet 30. számának kislexikon rovatát.

³ Hegedüs hadnagy is az ostrompénzt hiányolta Dobó kapitánytól, mi­előtt árulásra adta fejét. (Gárdonyi Géza: Egri csillagok.)

⁴ Lásd: F. O.: Lassabb lesz a NATO-bővítés? Népszabadság, 1996. szeptember 16.

⁵ A könnyelmű hitegetés lelepleződésének ritka példája a/elt, amikor 1995 őszén Helmut Kohl kancellár Lengyelországban bejelentette, hogy Lengyelország 2000-re az EU tagjává válhat. A lengyel sajtó hihetetle­nül lelkes lett, nem győzték nyugtatni őket a német kormánytisztviselők, akik szerint a kancellár valójában azt mondta, hogy a lengyelek 2000-re már tudni fogják, mikor lehetnek az EU tagjai.

⁶ Magyar Hírlap.

⁷ L.: Népszabadság, 1996. szeptember 21,

⁸ A felmérések szerint a magyar közvéleménynek is alig egyötöde ra­gaszkodna a forint megtartásához.

⁹ A jelenlegi szemellenzős meneteléshez képest a tizenöt-húsz évvel ezelőtti ellenzéki békemozgalmak is komplex, árnyalt képpel rendelkez­tek a biztonságpolitika összefüggéseiről. Egy ilyen dokumentumban pél­dául ezt olvashatjuk: „A béke garantálásához szükség van az államo­kon belüli erőszak és igazságtalanság megszüntetésére, valamint arra, hogy az állami hatóságok minden országban tiszteletben tartsák az emberi és polgári jogokat, mégpedig a politikai meggyőződéssel és a vallásos hittel kapcsolatos emberi szabadságot és méltóságot, a gyüle­kezési és szólásszabadságot stb." A béke oszthatatlansága. A Charta 77 dokumentuma a békéről, szabadságról és demokráciáról. Prága, 1982. március 29.

¹⁰ Ritka kivétel volt ez alól Horn Gyulának a Szocialista Internacioná­lé 1996. szeptemberi kongresszusán elmondott referátuma, amelyben az MSZP elnöke arról értekezett, hogy amennyiben a Nyugat térségünk országait kirekeszti a világgazdaságból, nem részelteti a nemzetközi gazdasági kapcsolatok előnyeiből, akkor a diktatórikus hatalomgyakor­lás visszatérésének veszélye jelentősen megnő. Jellemző módon ez a tézis nem váltott ki semmilyen visszhangot a hazai szellemi életben.

¹¹ L: Nő a fa, avagy bizalom a jövőben. Népszabadság. 1996. szep­tember 6.

¹² A magyar nyelvben itt a fogalomhasadás példájával állunk szem­ben, ami az összefüggést némiképp elrejti. Az angolban azonban a szo­ciális biztonságot és a társadalombiztosítást ugyanaz a kifejezés jelöli (social security), ami jobban érzékelteti, hogy végül is milyen intézmé­nyek között keressük a kapcsolatot.

¹³ Gondolunk itt elsősorban Ken Coats teljes foglalkoztatást célzó prog­ramjára (a Stuart Holland, Michael Barratt Brown és mások közreműkö­désével végzett műhelymunkára), valamint az Alternative Economic Po­licy In Europe munkacsoport Maastricht II and European Monetary Union című kiadványára. (Németül Kopf Oder Zahl: Wem nützt der EURO?)

¹⁴ Lásd: John Walton – David Seddon: Free Markets and Food Riots. Blackwell, 1994.; Michael Barratt Brown: Adósság és háború Jugoszlá­viában. Eszmélet, 21-22.sz. Erről a kérdésről szólnak Michel Chossudovsky különböző írásai is, többek között az Eric Toussaint és Peter Drucker által szerkesztett IMF-World Bank-WTO: The Free Market Fiasco című kötetben.

Az osztály, a nem és az etnikum (az angolszász világban az utób­bi szinonimájaként előszeretettel használják a faj kifejezést) nem önmagukban álló jelenségek. Különböző tudományágak vizsgál­ják bonyolult belső összefüggéseiket, kölcsönös kapcsolódása­ikat. E kutatások lassan-lassan Magyarországon is előtérbe ke­rülnek, mindenekelőtt a nem (gender) és az etnikum probléma­köre vált ki bizonyos intellektuális érdeklődést nálunk is. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy ma a nem és az etnikum körüli konfliktusok élesebbek, mint korábban, és a mai világban egyre inkább háttérbe szorítják a „színtiszta" osztálykérdéseket. Az et­nikum a társadalmi konfliktusokban és a politikában mindenütt a világon egyre fontosabb szerephez jut. A nemek kérdésének élénk hangoztatása a politika és a tudomány berkeiben a való­ságban nemritkán éppenséggel csupán a probléma megkerülé­sét jelzi. A kérdés erőteljesebb felvetése inkább az ún. fejlett or­szágokban végbemenő társadalmi változásokban gyökerezik, még akkor is, ha az olcsó női munkaerő világszerte egyre na­gyobb szerepet játszik – például úgy, hogy a turizmus üzletágá­nak profitját növelve a nyugat-európai férfi szakmunkások és vállalkozók egyre növekvő mértékben a délkelet-ázsiai és ke­let-európai nőket prostituálják. A nem és az etnikum előtérbe kerülésének másik megjelenése az, hogy a nemzetközi, azaz a domináns tudományos és publicisztikai diskurzusban_a. szociá­lis és a gazdasági egyenlőtlenségekről folyó régi, „unalmas", „földhözragadt" vitát – közvetlenül politikai érdekektől vezettet­ve – felcserélik a divatba jött etnoszról szóló magasröptű elmél­kedésekkel.

Mindennek ellenére bizonyos értelemben a tudomány ma még­is kifelé tart a régi módszertani zsákutcákból. A vulgármarxista gondolkodás tipikus tévedése volt az a probléma-megoldási mód, amely a három jelenség közül az osztálymeghatározottságot mechanikusan a másik kettő fölé emelte; elfeledve vagy háttér­be szorítva azt a momentumot, hogy mindegyik jelenségnek megvan a maga önálló világa és világtörténete. És ezzel együtt figyelmen kívül maradt, hogy mindhárom jelenségcsoport ma­gának a kapitalista viszonyrendszernek a megjelenése nemzetileg, regionálisan és egyetemesen is. Másfelől – a hivatalos le­gitimációs ideológia tükrében – az a benyomás keletkezett, mint­ha az államszocialista rendszerek már túlléptek volna e problé­mákon, s csak a „régi rendszer" maradványairól lett volna szó.

Függetlenül attól, hogy elismerjük-e vagy sem az osztálykom­ponens elsődlegességét, a vulgáris osztályszemlélet e tekintet­ben történelmileg meghatározott funkciót töltött be: nevezetesen azt, hogy leértékelje a nemzeti-nemzetiségi-etnikai kérdésnek és a nemek kérdésének jelentőségét, s e problémakörök meg­oldását a (soha el nem ért) jövőbe utalja. A gender-kérdés e mindenkori „jövőbe utaltságának" háttere az, hogy a nemzetkö­zi munkásmozgalom minden kétséget kizáróan a férfi munkás­ság és a férfi értelmiség dominanciája mellett fejlődött, mert az ehhez fűződő közvetlen és mindennapi, kulturális, szervezeti és „magán" jellegű érdekek voltak a meghatározók. Miközben cél­ként mindig megfogalmazták, hogy a nőknek majd utol kell érni­ük a férfiakat, a mindenkori gyakorlatban éppen ezt akadályoz­ták meg. Elsőbbséget élvezett a férfiasan „megkomponált" világ a politikában és otthon, a pártban és a szakszervezetben, a gyár­ban és a felsőoktatásban.

Napjaink „újpolgári világában" Nyugaton és Keleten a társa­dalomtudományok a nem és az etnicitás kérdését sokszor kifor­gatják a gazdasági összefüggésekből, vagy nem hozzák rend­szeres összefüggésbe őket a gazdasági folyamatokkal. Így pél­dául az etnikai konfliktusokat gyakran a gazdasági háttértől és összefüggésrendszertől függetlenül vizsgálják, a nők jogi egyen­lőségét pedig abszolutizálják. Vagyis figyelmen kívül hagyják e jogok gazdasági és szociális realizálhatóságának egész prob­lémakörét, vagy ha érzékelik is a problémát, nem festenek reá­lis képet az egyenjogúság gazdasági alapjainak megteremthetőségéről a kapitalista világban. A mostani neoliberális gazda­sági kurzusra például semmiképpen nem lehet olyan szociálpo­litikát építeni, amely Nyugat-Európában a jóléti állam fejlődésé­nek csúcspontján lehetséges volt. Egy ilyen szociálpolitikai ja­vaslat nem tud mit kezdeni például azzal a problémával, hogy a világon a nőknek csak igen kis százaléka képes a jogi egyenlő­séget anyagi egyenlősséggé transzformálni, nem tud mit kez­deni a rosszul fizetett nők és az egyedül álló anyák növekvő tö­megével.

Mindennek fényében ma a baloldal számára az osztály-etni­kum-nem problémával kapcsolatban az a legfontosabb kérdés, hogy a termelési és újratermelési folyamatok, a gazdasági és társadalmi különbségek és ellentétek mennyiben „etnicizálódnak" és „feminizálódnak" világméretekben, függetlenül attól, hogy mi­ként Ítélkezünk az osztály kérdésének elsőbbségéről. A tárgyalt problémák összefonódása és nem hierarchikus egymásra épü­lése kifejeződik abban a tényben, hogy például egy német szak­munkás életnívójában nagy valószínűséggel közelebb áll egy orosz menedzserhez vagy egy burmai kisvállalkozóhoz, mint egy ózdi munkanélküli acélöntőhöz. Miképpen a budapesti értelmi­ségiek jelentékeny része kultúrájában, értékrendjében és anya­gi viszonyaiban közelebb áll egy New York-i értelmiségihez, mint a magyar paraszthoz vagy agrárbérmunkáshoz. Ez a „zavaros" helyzet fejeződik ki abban is, hogy a magyar társadalom legal­ján lévő etnikum, a cigányság és a zömében felsőbb rétegek­hez tartozó zsidóság egyidejűleg áll az előítéletek, a rasszizmus kereszttüzében. A nemben is kifejeződik ez a bonyolult ellent­mondás. Például lehetséges, hogy egy osztrák szakmunkás ház­tartásbeli feleségének jobban megy a sora, mint egy a maga ide­jén jól kereső tanár özvegyének. Ugyanakkor mindkét nő hely­zete legalább annyira determinált a nembeli, mint az osztálybeli hovatartozás által. A munkásfeleség a férj fizetésétől függ, a ta­nár özvegyének viszont a családi munkával töltött évtizedei mi­att nem jár önálló nyugdíj, csak az özvegyi. Vannak ellenkező jellegű példák, amikor az osztályhoz tartozásból következő mo­mentumok lesznek a meghatározók. A baloldali gondolkodás és praxis számára fontos feladat, hogy ezeket a szempontokat és tényezőket ne engedje egymás ellen kijátszani.

Ugyanakkor az egyének és a társadalmi csoportok szociális, etnikai és nemek szerinti hierarchiája is vizsgálható, amely sok évszázados társadalmi és kulturális folyamatok eredményeként szilárdult meg. Tudománytörténeti konszenzus van a tekintetben, hogy e hierarchikus viszonyok éppen úgy megnyilatkoznak a ter­melés és munkavégzés struktúrájában, mint a világrendszer egyes régiói közötti nemzetközi munkamegosztásban. E rend­szer differentia specifica-ja, hogy állandóan újratermeli azokat az egyenlőtlenségeket, amelyek – változó korokban változó mó­don – egyes társadalmi csoportok esetében hátrányként, má­sok esetében előnyként halmozódnak fel.

A kapitalista világrendszer fejlődési sajátosságának látszik, hogy a felfelé ívelő társadalmi mobilitást mindig nagyobb ará­nyú lesüllyedés kíséri. A legutóbbi hanyatlás a mi régiónkban is alátámasztja, hogy a hátrányos helyzet sajátosan halmozódik. A szociális, az etnikai és a nemi differenciálódás új előnyöket és új hátrányokat hozott létre. Magyarországon például a szub-proletár lét kiterjedése leginkább a más összefüggésben már említett cigány etnikumot sújtja, míg az Egyesült Államokban leg­erősebben a fekete nők esetében halmozódnak fel a hátrányok. Különleges problémája a világrendszernek, hogy a leginkább hát­rányos helyzetű százmilliók képesek a legkevésbé érdekeiket megvédeni vagy akár csak kifejezni.

A fentebb vázolt bonyolult problémakör a kelet-európai rend­szerváltás folyamatában – új formában – ismét előtérbe került. A régió számára a régi, a preszocialista valamint az államszo­cialista korszakból örökölt egyenlőtlenségek és hierarchiák mel­lett megjelentek a pénz- és általában a szabad tőkeviszonyokra jellemző „új" egyenlőtlenségek, illetve uralmi viszonyok is. A prob­lémák egyidejű kiéleződése elválaszthatatlan a háború utáni jó­léti államok szerkezeti „dekonstrukciójától", „demontázsától", ami­nek az elméletre és ideológiára gyakorolt közvetlen hatása könnyen kimutatható. A jóléti állam, a szociális piacgazdaság, a szociáldemokrácia korszaka mint a tőke és munka közötti osz­tálykompromisszum fogalmazódott meg a polgári ideológiában is. A politikai szociológia irányadó személyiségei (Seymour Martin Lipset, Stein Rokkan stb.) ugyanolyan természetességgel, bár nem feltétlenül ugyanabban az értelemben használták az osz­tály kifejezést, mint a marxista elemzők. A hetvenes évek végén bekövetkezett neokonzervatív fordulat – amely az új nemzetkö­zi munkamegosztás kialakulásával, a munkásosztály hagyomá­nyos struktúráinak felbomlásával, szervezeteinek meggyengü­lésével összefüggésben jelentkezett – ezt az osztálykompro­misszumot felborította. A kilencvenes évekre a társadalomkuta­tók napirendjéről levették az osztályelemzés feladatát. A politi­kai diskurzusnak a nemek és a fajok viszonya felé való terelése (utóbbi jellegzetes esete Huntington tevékenysége) az új status quo szentesítésének programjába is illeszkedik, ami csak tovább bonyolítja a progresszív politika útkeresését.

A szociális és gazdasági javak csökkenése új elosztási mó­dozatokat involvál a neoliberális világrendben, melyben tör­vénnyé emelkedett: több munkáért kevesebb bért. Különöskép­pen a kelet-európai munkaerő ára értékelődött le a rendszervál­tás folyamatában. Ha csökken a javak piaci és állami újraelosz­tása, akkor a rendszer a társadalmi ranglétra alsó csoportjait hozza hátrányos helyzetbe, amelyek – mint jeleztük – kevésbé tudják érdekeiket artikulálni. Ebben az összefüggésben is egyi­dejűleg merül föl az „osztály, etnikum, nem" problematika. Ele­mezni kell tehát, hogy a növekvő arányú meg nem fizetett mun­ka kinek a rovására nyert teret, és a fogyasztás csökkentése ki­ket sújt.

Ma a szociális kérdés etnizálódásának vannak más, új di­menziói is. A különféle „Bokros-csomagok" és megszorító in­tézkedések következményei világszerte nemcsak a tömegmé­retű elszegényedéssel járnak együtt. Az államok az állampol­gárok számára átláthatatlan módon – részben vagy egészben – elveszítik a gazdasági folyamatok fölötti ellenőrzésüket és be­avatkozási lehetőségeiket is. Ennek részeként a nemzetgaz­daságokban a korábbi évtizedekben sehol sem tapasztalt egyenlőtlenségek és társadalmi feszültségek alakulnak ki. Az állami bürokratikus és nemzetgazdasági kollektivitás helyét így egyre inkább új „imaginárius", kulturálisan és szociálisan újra és újra megformált, ám nagyon is valóságos önvédelmi funkci­ókat betöltő közösségek foglalják el. Még sohasem éltünk egy annyira közösség nélküli világban, mint ma, és még sohasem halt meg annyi ember egy ilyen világ megteremtéséért, mint századunkban. Tovább élezi az etnikai konfliktust a nemzetközi tőke hatalmi centralizációja, aminek következtében a kis és adós országok parlamentjei gyakorlatilag elveszítették a hagyományos parlamentek számos funkcióját; a nemzetgazdasági létezés maga vált kérdésessé. Ez a folyamat maga is az etnikai ellenté­tek gerjesztőjévé vált, mivel az ellenállás a tőke uralmának ki­terjedésével szemben – a Szovjetunió és általában a kelet-eu­rópai államszocializmus összeomlása után – jórészt nemzeti-etnikai zászló alá vonult. A szociális-szocialista ellenállás periferizálódott. Minél inkább peremre szorított egy régió, annál erősebb ott a társadalmi ellenállás etnikai jellege, noha a „tör­zsi-vallási" ellentétként interpretált konfliktusoknak mind a cent­rum, mind a periféria térségeiben kimutathatók a gazdasági gyö­kerei (ír és baszk szeparatizmus, flamandok és vallonok vitája, skótok és angolok, szerbek, horvátok, bosnyákok és_…szlovének, tuszik és hutuk stb.).

Az osztályellentétek csökkentése érdekében a nyertes cso­portok, olykor saját frakciójukon belül, mindenütt megpróbálnak bűnbakokat állítani. így lesznek bűnbakok – régiónként eltérő módon – a kaukázusiak Oroszországban, a kurdok Törökország­ban és a törökök valamint az ossik (kelet-németek) Németor­szágban, a horvátok vagy a szerbek, a hutuk és a palesztinok stb. Valamely oknál fogva kevésbé kellemetlen arról beszélni, hogy az alsó osztály „néger" vagy „cigány", mint arról, hogy az alsó osztály szegény. A nacionálpopulizmus, annak magyar for­mája, a csurkizmus a „dologtalan szegények" (cigányok) és a „parazita gazdagok" (zsidók) kategóriáival az egész szociális és osztálykérdést eltorzítja, és etnikai kérdéssé transzformálja. A nacionálpopulizmus a munkaerőpiacon a konkurenciát is etni­kai (és nemi) színben tünteti fel. Nem a munkanélküliséget elő­idéző kapitalista struktúrákat és a gazdagokat preferáló magán­tulajdonos-rendszert bírálja, hanem az „idegen" munkavállalók ellen támad.

Az a jelenség, hogy a nőkérdés is újra reflektorfénybe került, számos ponton más okokra vezethető vissza, mint az etnikai kérdés kiéleződése. A nők a háború utáni prosperitás évtizedei­ben Nyugaton és Keleten történelmileg példátlan intenzitással integrálódtak a piaci, illetve az államszocialista termelésbe. A politikai és az állampolgári jogok tekintetében – mint fentebb más összefüggésben hangsúlyoztuk – de facto majdnem mindenhol elérték a teljes egyenjogúságot. Emellett azonban otthon, vagy­is a magánszférában sok tekintetben megmaradtak a patriarchá­lis viszonyok, és érintetlen maradt az egyenlőtlen, hierarchikus munkamegosztás a két nem között. Az integrálódás a hivatalos vagy formális gazdaságba és nyilvánosságba az államilag sza­bályozott szociális biztonságot nyújtó körülmények között történt. A 80-as évektől az itt jelzett „jóléti hátország" fokozatosan le­épül, és így a nők történelmileg egy új szituációval néznek szem­be: a „patriarchális", családi védőhálóból sokan kiszorultak. így a szociális háló összezsugorodása korszakában, a deregulált, kemény, „szabad piaci" viszonyok között sokan a legalsóbb szfé­rákban találják magukat, és szexuális értelemben is – tömege­sebben mint valaha – áruvá válik a női test. A nők szociálisan vesztes rétegeit azért kell külön is kiemelni, mert a periferizálódás kettős vesztesei ők, amennyiben mind a termelésben, mind az otthon végzett munka tekintetében megnövekedtek a terhek. Kelet-Európában sem véletlen a jelszó: vissza a családba, a gye­rekhez, a fakanálhoz. Ez a jelszó ma kevésbé jelenti azt, hogy a nők háztartásbeliekként tényleg visszamenjenek a hagyományos családba. Inkább azt, hogy a munkaerő piaci konkurenciahar­cában perifériális helyzetbe lehessen őket kényszeríteni, és hogy a nők nagy többségének társadalmi státuszát az emlegetett jogi egyenlőség ellenére meggyengítsék.

Vannak persze az utóbbi évtizedek fejlődésének a nők között nyertesei is (főleg a jog és az oktatás terén). Például az értelmi­ségi nők egy része határozottan jobb feltételekhez jutott, mint korábban. Ugyanez igaz, főleg Nyugaton, a politikai és állami szférára nézve is.

A baloldal számára alapvető történelmi tapasztalat, hogy a nemek kérdését nem kezelheti a liberalizmus tartozékaként, mi­ként megbocsáthatatlan bűn lenne, ha az etnikai problémák kö­rét a nacionalisták kompetenciájának tekintené. Ennek tükrében az osztály kérdésköre is sokkal bonyolultabban vetődik fel, mint a hagyományos munkásmozgalom korszakában. A baloldal alap­vető politikai és elméleti feladata a fejlődés e három dimenziójá­nak összekapcsolása annak érdekében, hogy a gazdasági-anya­gi és a kulturális egyenlőtlenségeket mérsékelni lehessen a vi­lágrendszer egészében. Más szavakkal: a baloldalnak többé nem szabad a nemek és az etnikumok kérdését elválasztania a gaz­dasági és szociális egyenlőtlenségek felszámolásának célkitű­zéseitől. Minden program megfogalmazását e három alapkérdés egyidejű megoldásának kell alárendelni.

Az elméleti válaszkeresés ugyanakkor nem helyettesít­heti a gyakorlati lépéseket. Hogy a feladatok sürgetők, azt né­hány alapvető összefüggés könnyen megvilágítja. Elegendő fel­mérni, hogy a gazdasági, a társadalmi és a politikai szerveze­tekben, üzemekben, illetve általában a munkahelyeken a nők és a férfiak, a különböző etnikumok milyen arányban vannak kép­viselve; a különféle vezető csoportok nemi és etnikai összetéte­le megfelel-e a vezetettek nemi és etnikai összetételének. Van­nak-e jogi és törvényes garanciák arra, hogy minden tőkés vál­lalkozó vagy állami intézmény azonos munkáért azonos bért fi­zessen nemtől és etnikai hovatartozástól függetlenül? Vajon szót emel-e bárki is, ha a nemzetközi pénzügyi és politikai szerveze­tekhez való alkalmazkodás ezeken a területeken a kedvezőtlen tendenciákat erősíti fel?

L. Gy.: Az, hogy a Condorcet Kör vitát rendez a nők helyzeté­ről, úgy vélem, magától értetődő gondolatnak mondható. Isme­retes, hogy névadónk nem egy kérdésben, így a nők egyenjo­gúsítása ügyében is megelőzte korát. Condorcet márki a mo­dern európai gondolkodásban elsőként lépett fel azért, hogy a nők a férfiakkal egyenlő jogokat kapjanak, s hogy oktatásuk, kép­zésük társadalmi feladat legyen.

E nőnapi vitaesten természetesen mégsem a múltba kívánunk tekinteni, hanem a nők társadalmunkban elfoglalt helyének té­makörén keresztül elsősorban a jelen közállapotaival szeretnénk foglalkozni. Bevezetőmben egy manapság ritkábban idézett XIX. századi társadalomtudóstól kölcsönöznék egy gondolatot. „A fér­finak a nőhöz való viszonya az embernek az emberhez való leg­természetesebb viszonya… Benne tehát megmutatkozik, mennyi­re lett az ember természetes viszonyulása emberivé, vagy meny­nyire lett az emberi lényeg neki természetes lényeggé, mennyi­re lett emberi természete neki természetté. Ebben a viszonyban az is megmutatkozik, mennyire lett az ember szükséglete em­beri szükségletté, mennyire lett tehát neki a másik ember mint ember szükségletté…" Vajon milyen ma a férfinak a nőhöz való viszonya? Mielőtt azonban eljutnánk az efféle „végső" kérdések­hez, azt kérdezném vendégeinktől: milyen szociológiai, közgaz­dasági, társadalomlélektani és filozófiai jelenségeket, tényeket, tendenciákat tartanak a legfontosabbnak a mai úgynevezett nő-kérdésben?

A. M.: A leltár valószínűleg hosszú lenne. Én most a számomra legfontosabbakat mondom. A magánélet értékei és annak szer­vezése mintha egyre távolabbra kerülnének a racionálisan mű­ködő gazdasági-politikai szférától, és ennek a távolodásnak ál­dozatul esnek az emberi kapcsolatok, többek közt a férfi-nő vi­szony is. Ez a jelenség a világ összes régiójában megfigyelhe­tő. Ami sajátosan magyar, az a prostitúció reflektálatlansága, no meg az, hogy a gyermekekről és az idősekről való gondosko­dás nem tárgya a politikai eszmecserének, holott mindkettő igen­csak érinti a nők életét.

B. E.: Én – a beszélgetés meghívója szerint – mint nyelvész ülök itt, és számomra mindenekelőtt az az érdekes, miért me­rül fel azonnal Magyarországon, ha nőről és férfiról beszélnek, hogy az illető nőies, illetve férfias-e. Engem nagyon zavar, hogy a különböző orgánumok – a Nők Lapjától a Kiskegyedig, a Pú­dertől a Szájfényig – és a különböző rádiós meg televíziós műsorok olyan értékrendeket sugallnak, amelyek logikája egy­fajta heteroszexuális normára épül, mintha csak nők és férfiak élhetnének együtt, és ők is csupán egyfajta általánosításban. Holott, szerintem, az az izgalmas kérdés, hogy melyik nő és melyik férfi, hogy melyik nőcsoport és melyik férficsoport ho­gyan él együtt.

J. M.: „Tanár úr, én nem készültem…"; vagyis nem gondoltam igazából végig a szóbajöhető problémákat, mert túl sok ilyen van. Bár ma épp e témáról beszélgettem a diákjaimmal Platón kap­csán: ő volt az, aki először mondta ki a filozófiatörténetben, hogy a férfi és a nő természete azonos, adottságaik, képességeik egyenlőek. Tehát e tekintetben ő volt az első emancipator.

Ami most leginkább irritál, az nem egyéb, mint a rendszervál­tással bekövetkezett konzervatív fordulat. A nőnek újból elsőd­leges feladata lesz az anyaság, a gyermeknevelés, a háztartás vezetése és az idilli környezet biztosítása a felnövekvő generá­ció számára. Persze nem vonom kétségbe, hogy az anyaság a nőszerep fontos része, az azonban nagyon zavar, hogy ezt egyedüli értékként, mindenféle eszközzel és ideológiákkal alá­támasztva forszírozzák többszázezres példányszámú lapokban. December 1-jén megjelent az Élet és Irodalomban egy cikk „Böl­csőínség" címen, s ebben egy orvos a tudomány teljes súlyával minden visszásságot – az ökológiai válságtól a magas halálozási rátáig, a kötődésképtelenségtől a fogyasztói társadalomig – arra vezet vissza, hogy az emancipált, férfias nők nem maradnak a bölcső mellett, nem szentelik minden energiájukat és szabad­idejüket a gyermeknevelésnek. Úgy gondolom, hogy ez nem egyéb, mint erkölcsi zsarolás.

F. Zs.: Véleményem szerint az igazán érdekes az, hogy miért nincs Magyarországon feminizmus, miért nincs nőmozgalom, noha vannak nők, akik ilyen vagy olyan ernyők alatt időnként összekapaszkodnak.

Az eltelt negyvenvalahány év alatt, mint ember, sokszor érez­tem elnyomva magam, de mint nő nem, bár tudtam, hogy „macho" társadalomban élek. Amikor Heller Ágnesek feszegetni kezdték, hogy férfiak is vehessék igénybe a gyest, akkor a par­lamentben – megvitatandó az ötletet – szerveztek egy nőértekezletet. A felszólalások után (ahol én az apai jogosultságról beszéltem) odajött hozzám két miniszter, és megkérdezte: „Zsu­zsa kedves, mondja már meg, ki fog akkor ebben az országban dolgozni?" A férfi-nő viszony soha nem tematizálódott, semmit nem beszéltünk meg. Az egyetemen pont annyi lány volt„ahány fiú, s amikor elkezdtünk dolgozni, kb. negyedével kevesebb volt a fizetésünk, mint a férfiaké. Dehát Svédországban és Francia­országban is ilyenek voltak a különbségek. Aztán jött a rend­szerváltás és vele a konzervatív törekvések a nők visszaszorí­tására a háztartásba. Ennek persze már az „átkosban" is voltak nyomai, hisz Fekete Gyula és társai mindig ugyanazt mondták – de most ez az áporodottság parlamenti szintre került. A máso­dik választás után ez a törekvés eltűnt ugyan a politikából, de azért a bölcsődék bezárása, ami mégiscsak az egyenjogúság egyik feltétele, folyik tovább. A legújabb gyes-rendelkezés pél­dául szegénységi támogatást csinál a gyes-bői.

A kérdésem az volna, vajon nőkérdés van-e ma Magyarorszá­gon vagy munkanélküliségi-kérdés, nyomorkérdés. Köztudott, hogy nálunk a hivatalos női munkanélküliség egy kicsit alacso­nyabb, mint a férfi, holott az eltűnt 1,5 millió munkahely zöme női volt. Hogy a magyar nők önként és dalolva vonultak-e vissza a háztartásba, avagy csak nem voltak hajlandók a deklarált mun­kanélküliek keserű kenyerét enni, és együttműködni a munkaerő hivatallal, azt nem lehet tudni. Nehéz értelmezni ezt a „dalolva kivonulást" a munkaerőpiacról. Nem lehet tudni, hányan élték meg úgy, hogy végre felszabadultak, nem kell dolgozniuk, il­letve úgy, hogy nem akartak a férfiak a versenytársai lenni – hiszen rájuk szabják, nekik írják ki a pályázatokat. Nem tudjuk, mi történt a 40 év alatt, nem tudjuk, mi történt az Antall-kormány 4 éve alatt, és arról se beszélünk igazán, hogy most mi van az országban. A nőmozgalom hiánya tény, ennek belső, társadal­mi okai vannak, de most sem tudjuk az okokat.

L. Gy.: Nekem az az érzésem, hogy bár keletkezőben van Magyarországon nőmozgalom, ennek a „deficitje" épp olyan nagy, mint bármilyen más mozgalomé. A „civil társadalmiság" ugyanis nálunk egyelőre csupán jelszó, kívánalom, s ezen belül a nők ügyeinek képviselete sincs nagyobb apályban, mint más érdekeké.

A prostitúció problémájához – amelyet Adamik Mária szóba hozott – azt tenném hozzá, hogy mintha egyre szaporodna azok­nak a kérdéseknek a száma, melyeket a társadalom adminiszt­ratív úton, a kezelés szintjén próbál megoldani. Ilyen maga a szegénység, az elnyomorodás problémája, amely intoleranciát, sőt rasszizmust szül, ilyen a kábítószer fogyasztás és a prostitú­ció terjedése is; mindezek „igazgatási" kérdéseknek látszanak. Vajon nincs-e ellentmondás az önvezérelt, piacközpontú társa­dalom kiépülése, meg a között a tény között, hogy a felmerülő társadalmi problémáknak nem vizsgáljuk meg a kiváltó okát, csu­pán igazgatási-rendészeti jelleggel „kezelni" törekszünk őket?

Marton Imre: Szeretném megkérdezni önöktől, hogy azokban az országokban, ahol kiterebélyesedett a feminista mozgalom, ennek mi volt az oka. Netán a nők társadalmi helyzete változott meg, az anyagi helyzetük lett jobb, vagy a női méltóság iránti igény lett erősebb? Egyszóval, szeretném tudni, milyen lélekta­ni, politikai, társadalmi tényezőkkel magyarázható a jelenség. A másik gondolat, ami a vita kapcsán felmerült bennem, az az, hogy az elszegényedő, elnyomorodó családokban a nők szere­pe felértékelődik. És ez nem konzervatív megjegyzés, nem azt jelenti, hogy „a nők térjenek vissza a bölcsőhöz" – ez csupán tapasztalati tény. Jómagam emigrációs családban nőttem fel, és azt vettem észre, hogy amikor édesapám léte bizonytalanná vált, anyám kitüntetett szerephez jutott. A harmadik világ problémái­val foglalkozván is megfigyeltem, hogy a nagycsaládokban a nők igen fontosak a közösség számára, mert az ő tisztük a minden­napi élet feltételeinek biztosítása. Kérdezem: milyen, következ­tetéseket lehet ebből elméletileg, politikailag levonni?

Kozma Zsuzsa: Én a felszabadulás után nőttem fel, és ismer­tem meg azt az „emancipált társadalmat", amelyben szabad volt az anyámnak 8 órát dolgoznia, majd szabad volt bevásárolnia, főznie, háztartást vezetnie, és szabad volt engem egyedül hagy­nia. Vagyis tényleg jelentős változások következtek be a női sze­repek megítélésében. Az itt felmerülő számtalan kérdésből, mint „gyakorló anya" és „munkaerő", most egyre koncentrálnék. Szóba jött a konzervatív családkép újbóli divatja, hogy mi nők legyünk ismét csak gyermeknevelők. Szerintem nem az a baj, ha valaki ezt az utat választja, hanem az, hogy ezzel párhuzamosan má­sodosztályú állampolgárrá lesz. Emlékszem, ha valaki az isko­lában azt mondta, hogy az anyja háztartásbeli, akkor azt min­denki a takarítónővel egy szinten képzelte el. A probléma tehát az, hogy ha én a családanyaságot választom, akkor már nem is lehetek „emancipált nő". Nőmozgalom hiányában ugyanis nincs átjárás a családanya-szerep és a munkaerő-szerep között. Ná­lunk nincs részmunkaidős foglalkoztatás, nincsenek olyan mun­kafeltételek, amelyek mellett ez az átjárás létezhetne. Pedig jó lenne, ha választhatnék, ha szabadon eldönthetném, hogy X idő­ben családanya leszek, azután Y időben folytatom a karrierem építését.

Nagy Tamásné: Én nagyon avantgárdé nő voltam és nagyon avantgárdé anya: Mátészalkán tartottam nagygyűlést, aztán sür­gettem a sofőrt, hogy érjünk haza az esti fürdetésre… Egész éle­tem egy küzdelem volt, hogy dolgozzak és ugyanakkor ne hagy­jam egyedül a gyerekeimet. A szomorú az, hogy felnőtt lányaim szerint szülőként megbuktam, mert csak a „kanyarban" fordul­tam elő. Nem akarnak engem utánozni, másképp akarják csi­nálni. A kisebbik lányom – noha egészen különleges intelligen­ciájú nő -, nem hagyja ott a rossz középiskolát, amelyben tanít, mert közel van a lakásukhoz, és hamar haza tud érni. Az államszocialista emancipációt azonban nem lehet letagadni. Vegyük például a koedukációt! Az én fiatalkoromban a lányok nem ugyanazt tanulták, mint a fiúk. Az általános iskolában lé­nyegesen szegényebb volt a tananyagunk. A gimnáziumban vi­szont a koedukáció már lehetővé tette, hogy mi is ugyanazt ta­nuljuk, mint a fiúk, s ez nem kevés. Majd megjelentek a közért­ben, 1965 után, a félkész, illetve készételek, s ez szintén az emancipáció alapját jelentette egy réteg számára. Most a kapi­talizmusban leépülnek azok a szociális intézmények, melyek el­viselhetőbbé tették annak idején az életünket. A metrón, a villa­moson utazva nézem, hogy ki mit olvas. Most, kérem, nem az „arccal a vasút felé!" a jelszó, hanem az „arccal a Nyugat felé!" A régi Nők Lapja át volt politizálva, a mainak egészen más a hangulata. A mai média célcsoportja a piac, a „Hausfrau"? A lá­nyok elé odaállítják a Barbie-babát, a nők elé a Dallast, hogy legyenek szexisek és elégítsék ki a felnövekvő generáció kapaszkodási ösztönét. Erre szükség is van, mert ha olyanok az óvodák meg az iskolák, amilyenek, akkor csak a szülőbe lehet kapaszkodni. De van a kérdésnek egy másik oldala is. Amikor a Műszaki Egyetemen megalakult az informatikai szak, oda lány szinte egyáltalán nem jelentkezett. Amikor divatba jött a hullám­lovaglás, csak fiúk kezdték űzni ezt a sportot. Pedig senki nem tartotta vissza a lányokat sem az informatikától, sem a hullám­lovaglástól. Emlékszem tanár koromból, hogy érdekes problé­mákat mindig fiúk vetettek fel, noha általában ők voltak a rosszabb tanulók. A lányok célja alapvetően a férjhez menés volt, és ezt nem is szégyellték.

Bíró Ildikó: Egy ombudsman-nőprogram munkatársa vagyok. Rettenetesen zavar, hogy minden gonddal meg kell birkóznunk, hogy „szupernőkké" kell válnunk. Ám hol vannak a férfiak, akik segítenek nekünk? Nem elég a partvonalról szurkolni vagy pfujozni, bár sok nőtársunk is ezt teszi. Közhely, de a két nem kö­zös érdeke, hogy az említett problémákat, meg a nők elleni erő­szak és a prostitúció kérdését megoldja. Ha mi nők alkalmazko­dunk, ha képesek vagyunk erőfeszítésekre, akkor itt az ideje, hogy férfitársaink is felülvizsgálják saját hagyományos szerepe­iket.

J. M.: Valóban, miért csak a nőkről beszélünk, amikor vannak férfiak is? Miért evidencia a dolgozó nő rossz lelkiismerete, mi­ért nem jut eszébe az idősebb nőnemzedéknek, hogy a gyerek­nek apja is van? A szülés után a gyerekkel való törődés felada­tát a férfi és a nő egyaránt teljesítheti. Az apa is pelenkázhat, etethet, mesélhet a gyereknek. A fiatal generáció már tudja ezt. Csak az idősebb nők fejében él még a klasszikus szerepelvá­rás, hogy mindent neki kell megcsinálnia. Át kell alakulnia a gon­dolkodásunknak, oda kell engednünk a pólyázó asztalhoz az apá­kat is, beszélni kell az új férfiszerepekről stb.

Felmerült a vitában, hogy miért van Nyugaton nőmozgalom. Több évig éltem Németországban, és láttam, hogy elég jól áll­nak e téren. Ott a férfi és a nő, vagyis minden ember nagyobb öntudattal rendelkezik, mint nálunk. Kinn még a háziasszonyok polgári öntudata is fejlettebb. Szóvá merik tenni az érdekeiket, szembe mernek szállni az uralkodó normákkal, frau-házakat építenek, és ott összejönnek megbeszélni a gondjaikat. Támo­gatják egymást. Nálunk közröhej tárgya lenne, aki nőcsoportot akarna szervezni. Az elmúlt negyven évben nem alakult ki a pol­gári öntudat, ezért nincs semmilyen polgári mozgatom, komoly civil szerveződés nálunk. A nők öntudata pedig még fejletlenebb, mint a férfiaké, s ezért kevésbé tudják az uralkodó normákkal szemben képviselni önnön érdekeiket.

B. E.: A jelenlévők főleg személyes élményeiket mesélik, s ezt – másokkal ellentétben – én nem tartom hibának, hisz annak van hitele, amit az emberek megéltek. Egyesek rossz néven veszik, ha egy nő a magánéletét emlegeti: szívesebben vennék, ha a köz számára is fontos – teszem azt, politikai jelentőséggel bíró – dolgokról szólna. Holott épp annak kellene kiderülnie, hogy mi történik a négy fal között. Ezt nem szabad agyonhallgatni, mert különben sohasem lesz politikai súlya a kérdésnek, soha nem fognak a parlamentben arról beszélni, mit is jelent ma Magyarországon – különböző társadalmi csoportokban – nőnek lenni.

Szerintem azért nincs nőmozgalom, mert nincs olyan, hogy „magyar nő". Az én érdekeim bizonyos kérdésekben sokkal in­kább egybeesnek egy férfi érdekeivel, bár nem tudom mit jelent az, hogy „férfi", mint egy nőével, noha nem tudom igazából, hogy mi az a „nő". Ha valaki az identitását próbálja megfogalmazni, akkor azonkívül, hogy nő, szólnia kell a műveltségéről, a társa­dalmi csoporthoz, a fajhoz való tartozásáról, mert egészen biz­tos, hogy más egy nyolcgyerekes mátészalkai cigány nőnek az élete, mint például az enyém. A kilencvenes évek elején Auszt­riában éltem, és azt tapasztaltam, hogy az egyetem falain belül a nemiség kutatása igen fejlett, de nincs mögötte nőmozgalom. Nekem az okoz problémát itt, a pódiumon ülve meg az egyete­men kutatva, hogy személy szerint mennyire vagyok bűnrészes abban, hogy a kérdés nem mint politikai kérdés merül fel. Az előttem szólók említették, hogy a családok egy részében csak a nő érzi magát felelősnek a gyermeknevelésért. Sok helyütt fel sem merül, hogy a férfi is vigyázhatna a gyerekre. A megoldás nem az öntudat fejlődése: inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy addig nem is lesz öntudatra ébredés, amíg a társadalom nem ismeri el, hogy nem csak az a munka, amiért munkabért fizetnek. Nehezményezem a nők nyugdíjkorhatárának felemelé­sét 62 évre. Az intézkedés látszólag emancipációnak hat, mivel így a nők a férfiakkal egy időben vonulnának vissza a munka­erőpiacról. De ha tradicionális családban élnek, ez azt jelenti, hogy két állással a hátuk mögött mehetnek ugyanakkor nyugdíj­ba, mint a férfiak. Az egyenlőség gyakorlatilag egyenlőtlensé­get takar. Úgy gondolom, mindez politikai kérdés – a tőke ter­mészete már csak olyan, hogy azt tekinti munkának, ami elad­ható, fogyasztható terméket gyárt, és így a háztartásbeli_j5zük-ségszerűen másodosztályú állampolgár marad. Amíg ez a prob­léma nem jut egyetlen parlamenti képviselő eszébe sem – szán­dékosan nem képviselőnőt mondtam -, addig nem tudunk elő­relépni egy jottányit sem.

A. M.: Ezek a klasszikus viták a fizetett és a nem fizetett mun­káról joggal vetődnek fel, bár ezt most globálisabb perspektívá­ból kell nézni. Tulajdonképpen egyetértek azzal, hogy az itt fel­vetődő kérdések politikaiak, és akként is kellene kezelni őket, de tudni kell, hogy nem nemzetpolitikaiak. Nem nemzetállami politikákon múlik, hogy, teszem azt, egy erős afrikai feminizmus percek alatt tönkremegy a globálissá vált világpiac hatására, füg­getlenül attól, hogy milyen célokat tűzött ki maga elé, és milyen erős mozgalom volt. Ma már nem lehet csak Magyarországról, csak Európáról beszélni. Az ismétlés kedvéért újra leszögezném, hogy mindig férfi- és nőkérdésről, azaz egy viszonyról beszé­lek, amellyel tetszőlegesen játszik egy világpiaci rend. Úgy, ahogy az neki tetszik, és mindig ki tudja zsákmányolni – a szó klasszi­kus marxi értelmében – azt a felet, amelyik gyengébbnek mu­tatkozik. Ezek többnyire kétségtelenül a nők, mert a nagy „fehér üzemmód" egész jutalmazási rendszere – a különféle dominan­ciák fenntartásával meg a tradicionális mentalitások miatt is – olyan, hogy mindig a férfiaknak kedvez.

A nő-férfi-társadalom háromszögben vizsgálódva a nem fo­galma sohasem biológiai értelemben használatos, hanem tár­sadalmilag kidolgozottan. Úgy tűnik, a nők gondolkodását nem formálta át a puszta munkába állás, mert benne rekedtek a bűn­tudatban. Nekem is van egy 18 éves lányom, akit nehéz meg­győzni arról, hogy az anyai szeretet nem arra való, hogy őt nap nap után teljes mértékben kiszolgálja; hogy szükségem van arra, hogy autonóm lénynek tartson, és hogy nem zsarolhat a szere­tetével. Azért nem értjük magunkat, mert elfogadtuk azt a néző­pontot, miszerint a nőkérdés szociálpolitikai kérdés. Mintha a nők élete, a férfiak és a nők viszonya a családi pótlékon, a gyesen, a gyeden, a nyugdíjkorhatáron stb. múlna.

A szexualitás problémáját a vita során nagyon kikerültük, ho­lott érdemes lenne megkérdezni a nőket, hogy mi fáj jobban: ha nem jár a gyes, vagy ha a partner a reciprocitás elvét a magán­szférában mindig felrúgja. A kérdéshez ne csak a politikai rend­szer, hanem az individuum felől is közelítsünk! Az említett le­szűkítő értelmezés, a szociálpolitikára koncentrálás miatt esik például a prostitúció látókörünkön kívül. E jelenség megértése szempontjából nem elég azzal foglalkozni, hogy zömmel állami gondozottak és munkanélküliek lesznek prostituáltak, hanem beszélni kellene arról az évtizedek óta érintetlenül hagyott, megkérdőjelezetlen férfiszexualitásról is, amely itt a brutálisan mohó keresleti oldalt jelenti, s mindezt nem lehet a nyugdíjkorhatár kérdéskörben megtárgyalni.

F. ZS.: Egyre nehezebb folytatni a vitát, mert nagyon sok min­denről kellene beszélni, ugyanakkor válaszolni – legalább is én – semmire sem tudok, legfeljebb tovább tudom görgetni a kér­déseket. Elhangzott egy csomó személyes dolog: lelkiismeret-furdalás, szülők elleni düh… Franciaországban, ahol a nőknek közel akkora hányada dolgozik, mint Magyarországon, szintén nincs részmunkaidő, foghíjas a bölcsőderendszer (bár az' óvo­darendszer tökéletes). Nem tudom, hogy élik meg a munkába állást a francia nők és a francia gyerekek. Kényszerként? Elhagyatottként? Több amerikai vizsgálatot ismerek. Az USA-ban kevesebb nő dolgozik, mint Franciaországban, de aki dolgozik, annál inkább létezik az önvád vagy a lelkiismeret furdalás, mert a női munkavállalás nem norma, a gyermekek helyzete pedig alig megoldott: kevés a gyermekintézmény és inkább a szegények­re szabott. Magyarországon több korszak volt, mélyen változó ideológiákkal. Kering egy kérdés a levegőben: a negyvenvala­hány év retorikája a nők emancipációjáról vagy akár a munkás­osztály vezető szerepéről csak üres és hazug ideológiai szólam volt, vagy modernizációs hatása volt az emberek közötti viszony­ra? A háború előtt a feleség magázta a férjét, az meg tegezhet­te. Ez azért elmúlt. A cselédlány keresztnéven szólításából annyi maradt, hogy a nőket könnyebben hívják a keresztnevükön. Va­lami azért változott nálunk is; kicsit hasonlít a folyamat arra, ami 200 éve történt Franciaországban. A francia forradalom előtt a „Madame", „Monsieur" stb. aszimmetrikus társadalmi viszonyt fejezett ki. Alulról fölfelé a megszólítás „Madame" volt, föntről le­felé viszont nem. Ezért vált kötelezővé a „citoyen" megszólítás. Eltelt jó 30 év, és visszatért a „Monsieur" és a „Madame", csak e megszólítás vertikálisból horizontálissá vált. Ugyanez a válto­zás játszódott le nálunk az „úr" megszólítással. A kérdés tehát az, hogy a bevezetett intézkedések – pl. a nők munkába állása, a koedukációs iskolák elterjedése – mennyire volt csak ránk eről­tetett kényszer, illetve mennyire volt emberközi viszonyokat mo­dernizáló valami. Ha csak fölülről kényszerítették ránk az egyen­jogúságot, akkor az el fog tűnni. A választ e kérdésünkre majd 10-20 év múlva fogjuk megkapni. Azért remélem, hogy nem ez lesz a helyzet. Annál kevésbé, mert ami az emberek közötti vi­szonyban a fenti értelemben történt, az nem valamilyen mester­séges szocialista találmány, hanem egy normális polgári fejlő­dési folyamat része. Teljes nem volt, hiszen a polgárosodás sok eleme hiányzott. Nekünk nem volt polgártudatunk se a háború alatt, se a háború után, de valami azért történt. Hallom Gönczöl Katalintól, hogy az emberek fejlett jogérzékről tesznek tanúbi­zonyságot. Százszámra kapják a leveleket az ombudsman-iroda munkatársai. Számtalan jogsérelem ér bennünket. Eddig eze­ket lenyeltük. Most az emberek kezdenek tiltakozni. Igaz ez egyé­nileg is, a civil társadalom csoportjainak szintjein is. A nyugdíja­sok már artikulálják érdekeiket, a nagycsaládosok és a mozgás­korlátozottak szintúgy. A folyamat a világban is zajlik. Ha egy kisebbség kezdi megjeleníteni az érdekeit, abból előbb-utóbb ENSZ-év lesz… Azt hiszem, a nők éve volt az első ENSZ-év. Nálunk, sajnos, az állampolgári mozgalmakat az igencsak mes­terséges nő-, illetve szakszervezeti mozgalom pótolta. Ezért tar­tunk itt, ahol tartunk.

Hozzászólás, név nélkül: Örülök, hogy a férfiak is bejöttek a képbe, mert a mindenkori magyar politika éppen olyan rossz helyzetbe hozza őket, mint bennünket. Ezért nem szeretem, ha a nőkérdést a férfiak ellenében fogalmazzák meg. Persze elis­merem, hogy a nőket egy plusz politikai és szociális nyomás is sújtja, ami hol erősebb, hol gyengébb. Noha Angliában belesze­rettem a részmunkaidőbe, arra kérek mindenkit, hogy hagyja a külföldi példákat, mert mi itt élünk. Rajtunk nem igazán segít, ha tudjuk, hogy Franciaországban vagy Ukrajnában miként ha­tározzák meg magukat a nők. Mi itt élünk, 1996-ban és Magya­rországon.

B. E.: Pedig borzasztó fontosak a külföldi tapasztalatok abból a szempontból, hogy miként lehet megélni azt, hogy az ember nő, illetve hogy az ember férfi. Más szóval: hogyan lehet átélni a kettőjük közti kapcsolatot. Az emberközi viszonyok moderni­zációján gondolkodva mindig az jut az eszembe, hogy milyen őrületes pszichológiai torzulásokat okozott mindkét nemben, hogy senki nem lehetett önmaga.

Szálai Krisztina: Azon töprengek, miért nem alakult ki negy­ven év alatt nőmozgalom, hogy mi fojtotta el a tízes, húszas évekbeli – Acsádi Judit által leírt – kezdeményezéseket. Legin­kább ugyanis az izgat, hogy a rendszerváltás óta eltelt már pár esztendő, és még mindig nincs nőmozgalom. Pedig egyes ér­dekcsoportok sokkal partikulárisabb érdekek mentén is megszer­vezik magukat. Jómagam egy éve nagyon intenzíven dolgozom egy nőcsoportban és háromnegyed éve kevésbé intenzíven egy másikban. Sok külföldi példát hozunk innen-onnan, de roppant kevés feminista tudja, hogy mi van itthon. A felmérésekből is az derül ki, hogy a nők 75%-a egyetért azzal, ami nekünk, itt az asztalnál ülőknek nem tetszik.

Magam is anglista vagyok, az ELTE angol tanszékén dolgo­zom, de zavar, hogy a magyar nőmozgalom zászlóvivői, a bu­dapesti értelmiségi nők az angolszász kultúra felől közelítenek a problémához, és nem is annyira a brit, mintsem az amerikai ideológiát, propagandát, modelleket veszik át. Mégcsak nem is London a minta, hanem New York. Ne értsenek félre, nem áll szándékomban Amerika-ellenes kirohanást intézni, hiszen sok­ra becsülöm az amerikai demokrácia bizonyos vonásait, de úgy vélem, nem az amerikai feministák javaslatait kellene lefordíta­nunk. Tudom, hogy ez nehézségekbe ütközik, mert a nőszerve­zetek és a civil szervezetek egyaránt az USA-ból kapják a legtöbb pénzt, így aztán illik átvenni tőlük ezt-azt. Mindenesetre fur­csa, hogy nem Berlin, Róma, Madrid felé tekintünk, holott pl. a spanyol nőmozgalom igen energikus, aktivistái sok szép és ér­dekes dolgot csinálnak. A minap egy a családon belüli erőszak­kal foglalkozó konferencián két kiváló osztrák előadást hallot­tam. Csak kapkodtam a fejem, hogy az osztrák pszichológusnő és bírónő által említett példák mennyivel közelebb állnak hoz­zánk. Egyébként az osztrákok számára a nőmozgalom tágabb kategória, mint a feminizmus, s ezzel én egyetértek. A kettő csak Amerikában és az angolszász országokban fedi egymást. Saj­nos mi, akiknek szem előtt kellene tartanunk a nők érdekeit, csak bőszítjük őket azáltal, hogy nem a gondjaikról beszélünk. Ezért itt és most „tetemre hívom" önöket, hogy kutassák ki, mi van ma Magyarországon, hogy ne érjék be a külföldi statisztikák át­vételével, mert ha tudjuk, mi van Amerikában a válás után, ha tudjuk, milyen a bántalmazott svéd gyerek helyzete, attól még nem tudjuk, hogy hogyan érzi magát a magyar nő 1996-ban. Ne feküdjünk az amerikai dömper alá, ha segíteni akarunk.

Lurenszky Ernő: Az emancipációban nagy szerepe volt 1945 után annak, hogy mind a nők, mind a munkás-paraszt gyerekek előtt megnyíltak az iskolakapuk. Aki a tanulás révén magasabb társadalmi rétegbe került, az valóban emancipálódott. De ez nem volt cél, nem érintett nagy tömegeket. A társadalom számára az extenzív iparfejlesztés, a munkaerő utánpótlása volt a fontos, ezért kergették be a nőket meg a földjeikről elűzött parasztokat a gyárakba. Ugyanakkor a férfiak bérét olyan alacsonyan tartot­ták, hogy fokozatosan kialakult a kétkeresős családmodell. A pedagógusok soha nem voltak túlfizetve, de azért a Horthy-kor­szakban egy középiskolai tanár el tudta tartani a feleségét meg a két gyermekét, s fenn tudott tartani egy kétszobás lakást ház­tartási alkalmazottal. Ez a helyzet nem jött vissza a rendszer­változással, noha a szellemi tőke vonzza ide a külföldi befekte­tőket, és az általunk „termelt" szellemi tőkéből lesz a magyar új-burzsoáziának Mercedesé. A helyzetet egyszer rendezni kell. A társadalom többsége bérből és fizetésből él, – tehát nem tartható fenn sokáig a svéd adórendszer meg az albán bérszínvonal. A férfiak azzal tudják támogatni a nők emancipációját, ha mint apák, tanárok, munkahelyi vezetők vagy katonatisztek férfiakat nevelnek a fiúkból. A férfi sokkal inkább erkölcsi, mintsem nemi kategória. Petőfivel vallom: „ha férfi vagy, legyen helyed, hited…" A férfi mivolt leglényegesebb alkotóeleme a felelősségérzet, s ebben, ha modern módon gondolkodik valaki, az is benne van, hogy részt vállal a családi munkamegosztásban. dr Sas Judit kutatásai szerint a gyermekek tanáraik közül a férfias férfiakat és a nőies nőket szeretik a legjobban. A koedukáció nagyszerű dolog, de van hátulütője: a fiúkat néha nyafkává, a lányokat meg durvává teszi. Ezen változtatni kell a szülők, főként az apák se­gítségével. S ez nem idő kérdése! Mert egy jó családban olyan az élet rendje, olyan a szülők példája, hogy az akkor is hat, ha távol vannak, vagy már örökre eltávoztak. Befejezésül: a férfi és a nő közötti harmóniába mindig belekerül egy disszonáns ténye­ző, mert ahogy Karinthy Frigyes írja, tökéletesen soha nem ért­hetik meg egymást. Mindketten mást akarnak: a férfi a nőt, a nő meg a férfit.

J. M.: Én is érzékelem az amerikai tőkekultúra iránti nagyfokú érdeklődést, és nem helyeslem, hogy olyan vitákat importálnak hozzánk, amelyek teljesen lejáratják a feminizmust a magyar köz­vélemény előtt, mert szélsőséges történetek kapcsán ismerjük meg, és így rögvest kiábrándulunk belőle. Olyasmire gondolok, hogy pl. egy amerikai folyóirat potenciális erőszakolóként mutat be egy magyar kisfiút. Ha azután egyes tudósok ebből megalkot­ják a biopolitika fogalmát, és a feminizmust mint valami rassziz­must határozzák meg, akkor végképp sikerül lejáratniuk. Nem sza­bad tehát amerikai példákat importálnunk, mert nekünk az euró­pai kultúrához és nőmozgalmakhoz kell csatlakoznunk. Igyekez­nünk kell olyan eszmecseréket folytatni, amilyeneket az európai országokban folytatnak, lásd a Szálai Kriszta említette osztrák példát, hogy ne nyögjünk az amerikai szellemi import igája alatt.

B. E.: Elhangzott, hogy nincs nőmozgalom, de van nőkutatás. A kettő persze nincs ok-okozati összefüggésben egymással, de kérdés, kaphat-e az ember pénzt az egyetemen ilyen jellegű ku­tatásra. Lehet, hogy a tudományos akadémia X intézetében meg­tűrnek egy ilyen csoportot, hogy jelezzék, folyik ilyen kutatás is, de hogy abból a kis összegű kutatási pénzalapból, ami az egye­temekre szivárog, kapunk-e, az már megint más kérdés. Én az utolsó magnókazettáig az égvilágon mindent saját zsebemből fizetek, még adóvisszatérítést se kérhetek az államtól, támogat­hatom magam mint tudóst a tanári fizetésemből, ha érdekel a nőmozgalom, s beleölhetem az egész időmet ingyen. De amit még aggasztóbbnak tartok, az az, hogy előbb kapok egy ameri­kai szervezettől vagy klubtól pénzt, semmint hazai erőforrásból. És nem csak azért, mert eleve kevés jut kutatásra. Jó, hogy ki­felé fordulunk, de miért nem Kelet-Európa felé tekintünk? A po­litikai változások ezt a régiót nagyjából ugyanúgy érintettek, sok hasonlóságot lehet felfedezni, sőt ez az elmúlt negyven évre is vonatkozik, arra ami történt, illetve nem történt, illetve ahogy tör­tént. Mégsem egy temesvári, egy szófiai vagy egy kijevi kutató­val dugjuk össze a fejünket, mert akkor a szakma nem ismer el bennünket, akkor nem tudjuk megtartani az állásunkat. Ha azt akarjuk, hogy ne tegyenek lapátra bennünket, akkor olyan kap­csolatokra kell szert tennünk, ami pénzt hoz. Az egésznek van tehát egy kőkemény politikai-hatalmi vetülete. Ha mint „impro­duktív munkaerő" herdálom az adófizetők forintjait, akkor már úgy kell herdálnom, hogy ki lehessen tenni a kirakatba – tehát angolszász folyóiratba kell írnom.

F Zs.: Azt hiszem, hogy Nyugaton a nőmozgalmak a válasz­tójog, az „egyenlő munka – egyenlő fizetés", a több bölcsőde és óvoda, valamint a magasabb fokú iskolázottság problémája kö­rül forognak. Ezeket a nagyszerű dolgokat nekünk a pártállam idején fölülről öntötték a nyakunkba, nem kellett kivívnunk. így kevesen érzik, hogy közös az érdekük a másik nővel (talán a nyugdíjkorhatár emelése az egyetlen kivétel). Borzasztóan meg­osztott az ország, borzasztóan globalizálódott a világpiac. Mit csináljunk? Az IMF meg a Világbank létezik, a hiteleket ők ad­ják, a mintákat ránk kényszerítik. S ha beszivárog az ötlet, hogy meg kell újítani – teszem azt – a magyar zsidó életet, akkor nem makói, hanem brooklyni módon kell majd megújítani. S ez nem vicc, mert onnan jön a pénz. Tetszik a javaslat, hogy forduljunk Olaszország, Franciaország és Spanyolország felé, de nehéz megvalósítani, mert itt bizony gyarmatosítás folyik. A következő áldozat a magyar nyugdíjrendszer lesz. Iszonyú nyomulás van az ügyben. A nők közös érdeke nem egyéb, mint az, hogy em­berek maradhassanak, s ugyanaz természetesen a férfiak ér­deke is. Ezért kellene összefogniuk a megmaradásért. Igaz, a nők helyzete előnytelenebb, mint a férfiaké, de a társadalom két­harmadának (a munkanélkülieknek, a létminimum alatt élőknek stb.) is rosszabb lett a helyzete, és mégsem szervezik meg ma­gukat. Szétesik a világ kis lokális csoportokra. Milyen az ideális nőmozgalom? Nem tudok erre válaszolni, de ideje legalább a kérdéseket feltennünk.

Hegedűs Ferencnél Titkárnőként dolgozom és „gyakorló" anyja vagyok egy már majdnem felnőtt lánynak. Azt mondják, nem le­het tudni, hogyan élnek a mai asszonyok. Az adatgyűjtést, a sta­tisztikák elkészítését, szerintem, el lehet kezdeni az önkormány­zatoknál. Tőlük meg lehet tudni, hogy hányan járnak segélyért, ki mennyi gyereket nevel és milyen körülmények között teszi ezt. Újpesten és még pár helyen már elindult valami. A nagycsalá­dosok már szerveződnek, nem várnak az amerikai segítségre. Valahol el kell kezdeni. Ha mi nem segítünk magunkon, akkor senki sem segít rajtunk. Örülök, hogy nem most nevelem egye­dül a gyerekem, mert most nem boldogulnék. A szüleim is öre­gek, támogatnom kellene őket, és a csontjaimat is egyben kel­lene tartanom immáron 62 éves koromig.

A. M.: Ebben az országban tíz- vagy százezer gyerekét egye­dül nevelő nő van: helyzetük most összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint korábban, és sem a politikusok, sem a parlamenti képviselők nem próbálják érdekeiket artikulálni. A nyugdíjasok gondjairól tud a társadalom, az ő problémáikról viszont nem. Miért? Benne van ebben mindaz a bűntudatkeltés, ami folyama­tosan hat, ami miatt a nők nem mernek előjönni, megszerve­ződni, noha őket nem támogatja a Soros Alapítvány vagy más nemzetközi szervezet, mint az elvált apákat. Hogy miért nem szervezik meg magukat? Az az agyonterhelt nő, akinek még a problémáit sem ismerik el, nemcsak pénzbeli támaszt, de esz­mei támogatást sem kap. Nem biztatják, hogy érdemes össze­ülnie és csinálnia egy önsegítő csoportot, s így minden legitimi­tás ki van véve a talpa alól. Ez pedig összefügg a nőmozgalommal, pontosabban annak hiányával. Mi most egy budapesti ér­telmiségi klubban ülünk, s problémáink – mind az emberiek, mind a nőiek – összevethetetlenek a nem középosztálybeliekével. El kellene gondolkoznunk azon, miért nincs bennünk szolidaritás a saját nemünk iránt, ami persze nem kellene hogy ellenséges érzületet jelentsen a férfiakkal szemben, hanem csupán annak a vállalását, hogy bele tudjuk képzelni magunkat egy szabolcsi nő helyzetébe.

Én igyekszem a kutatást és a mozgalmat együtt csinálni, bár­milyen szerényen értendő az, amit mozgalomnak tudok magam körül. Nem akarok a tudománynak abba csapdájába esni, hogy az íróasztal mögött kitalálok valamit, ami nincs a valóságban. A „Nővonal" segítségével lehet némi információhoz jutni. Ami itt az amerikai kulturális gyarmatosítás kapcsán elhangzott, azt én úgy fogalmaznám meg, hogy lehet, hogy a magyar nők, a potenciá­lis nőcsoportok érzik ezt, és mivel nem akarnak csapdába esni, nem szervezik meg magukat. Holott hihetetlenül nagy igény van a gyermeküket egyedül nevelők csoportjának megszervezésé­re. Csakhogy ezt nem támogatja a tudomány, nem támogatják a pártok – amelyekhez amúgy sem kapcsolódnak szívesen az emberek -, s nincsenek anyagi források sem, ami pedig nem nélkülözhető, mert kell egy hely, ahol le lehet ülni. Lehet, hogy megrettentünk az említett befolyástól: a kutatás ahelyett, hogy a feminizmus lehetséges formáiról szólna, ahelyett, hogy a „nagy fehér üzemmódnak" nevezett globalizálódó valamit kritizálná, mindenütt – Keleten, Nyugaton és Amerikában is – csak rész­letkérdésekkel foglalkozik, mintha egy női szubkultúra problémá­járól lenne szó. Megszűnt a nyugat-európai feminizmus társa­dalomkritikai potenciálja, arra való képessége, hogy maga alá gyűrje ezt a rossz irányba haladó társadalmi trendet, fölmutatva embertelen vonásait. Meglehet, hogy csak erre a tehetetlenségre nem vagyunk vevők. Látjuk, hogy milyen jól betagozódnak ebbe a hanyatló világba a nyugat-európai és az amerikai feministák, s talán ezért nézzük őket kívülről. Természetesen jó lenne, ha lennének saját erőforrásaink, mert tényleg túl sok és túl nehéz szociális kérdés megoldása vár ránk. Ha hinnénk női identitá­sunkban, abban, hogy vannak a többi nővel közös érdekeink, akkor a szolidaritásnak ez a gondolata előbb-utóbb megszülne egy nőmozgalmat.

Hozzászólás, név nélkül: Gyermekkoromban alig volt egyedül­álló nő, mert akkor a feleség elviselte a férjét legalább papíron, hiszen szégyen volt egyedül maradni. Most elválhatunk, de 35 év fölött felakaszthatjuk magunkat. Meg kell nézni az Expressz újság álláshirdetéseit: 35 fölött lehetetlen elhelyezkedni, mégis felemelik a nyugdíjkorhatárt. 20-25 év körüli nő kell a munka­helyeken, aki csörög és röfög öt nyelven, de ha véletlenül gye­reket szül, akkor ő is ki van rúgva. Teljesen ki vagyunk szolgál­tatva a teremtés koronáinak.

Hozzászólás, név nélkül: Nekem inkább az a problémám, hogy elvették tőlünk a választás szabadságát, amikor olyan alacsony lett a férfiak munkabére, hogy nekünk is el kellett mennünk dol­gozni. Amerikában eldöntheti egy nő, hogy munkába áll vagy sem; nálunk nem, mert egy fizetésből éhen hal a család. Tanár vagyok, szeretem a hivatásomat, s a nyugdíjkorhatár felemelé­se nem azért zavar, mert nem akarok dolgozni, hanem mert magam szeretném eldönteni, hogy elmegyek-e nyugdíjba vagy sem. S ha elmegyek, akkor részmunkaidőben dolgozom tovább, vagy ha fizikailag már nem bírom, akkor ad hoc munkát végzek. Nekem az a bajom, hogy a politika keményen beleszól a ma­gánéletünkbe, és ránk kényszerít valamit, amit nem akarunk. Vagyis elveszi tőlünk a döntés jogát, a választás szabadságát.

Hozzászólás, név nélkül: Vajon ki veszi el tőlünk a választás szabadságát? Az általunk épített kapitalizmus jelszava: a sza­bad választás. És tényleg sok minden között szabadon választ­hatunk, a Volvo és a Mercedes, a Prill és a Tip között, de az életünk legfontosabb kérdéseiben nem dönthetünk, csak hibáz­tathatjuk az államot vagy a személytelen piacot. Ne felejtsük el, hogy a férfiak sem választhatnak nyugdíjkorhatárt, Hegyeshalom­tól nyugatra is csak 65-70 éves korukban mehetnek nyugdíjba. Az a mulatságos ebben az új ideológiában, hogy miközben a választás szabadságát bálványozza, épp a leglényegesebb dol­gokban nem engedi az állampolgárt dönteni. Régebben hibáz­tathattunk ezért egyeseket, most meg többnyire azt mondjuk, hogy „ilyen az élet". Az a döbbenetes, hogy az emberek bele­nyugszanak abba, hogy munkanélküliek, hogy szegények. És a nők is belenyugszanak elnyomott helyzetükbe, holott öntudatra kellene ébredniük: nekik, a nyugdíjasoknak, a munkanélküliek­nek, az egytized bérrel rendelkezőknek.

„Az új bizonyítékok három fontos dol­got tisztáznak. Egyrészt a társadalmi kohézió erősödése, amit mindannyian kívánatosnak tartunk, nagyban függ a jövedelemkülönbségek csökkentésé­nek mértékétől. Másrészt a szűkebb jö­vedelemkülönbségek és a növekvő tár­sadalmi kohézió nagyon erőteljes sze­repet játszik nemcsak az erőszakos bűncselekmények csökkentésében, ha­nem azon nemzeti halálozási mutatók javításában is, amelyek a legjelentő­sebb betegségekből adódnak. Harmad­részt tekintet nélkül arra, hogy a múlt­ban mi volt érvényes, a modern gazda­sági életben a szűkülő jövedelemkü­lönbségek kapcsolatban állnak a gyor­sabb – nem lassabb – gazdasági nö­vekedéssel." (Richarc F. Wilkinson)¹

Bevezetés

Az 1990-es évek közepén a magyar kormány az ország roma lakosságával kapcsolatban szerencsétlen helyzetben találta ma­gát. A „piacgazdaságba" való átmenet a legtöbb roma életében romboló hatással járt. A képzetlen munkaerő iránti kereslet visszaesése drámaian csökkentette a roma férfiak foglalkozta­tottságát, az 1984-es 85%-ról 1994-re 26%-ra. A roma nők es­tében még rosszabb a helyzet: a foglalkoztatottsági szint ugyan­ebben az időszakban 53%-ról 18%-ra csökkent.² A hosszú távú, strukturális munkanélküliség kelepcéjében (amely arra késztet­te a Munkaügyi Minisztériumot, hogy új kategóriát vezessen be a munkamegosztásba, nevezetesen a „cigányok" kategóriáját)³ a Magyarországon élő romák 70%-a a szegénység állapotába került.⁴ A szegénység növekedésével és ennek társadalmi, ok­tatási és egészségi állapotbeli következményeivel párhuzamo­san az állam a romákkal kapcsolatban újfajta megközelítésmó­dot fogadott el. 1984 óta növekvő hangsúlyt helyezett a romák­kal folytatott „párbeszéd" ösztönözésére. Kezdetben ez egy or­szágos és több megyei szintű Cigány Tanács megalakítását és a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének (MKCSZ) megalapítását jelentette, de azóta a romák által létrehozott szer­vezetek révén és a kisebbségi önkormányzati rendszer kialakí­tásán át fejlődött tovább.

Ennek az írásnak az a célja, hogy megvizsgálja a romák kö­rében növekvő szegénység és a politikai „párbeszéd" közötti kapcsolatot. Azt a látszólagos paradoxont elemzi, miszerint a történelem egy adott időszakában, amikor a romák (potenciális) követelései nagymértékben megnőttek, az állam elősegítette, hogy olyan politikai követeléseknek adjanak hangot, amelyeket nem képes teljesíteni. Azt állítja, hogy a „párbeszéd jó", mivel a legkisebb rossz elvét követi annyiban, amennyiben a kialakult helyzetre a kormányzatnak viszonylag korlátozottan rendelkezé­sére álló eszközökkel kellett reagálnia. Azonban a „párbeszéd egyszersmind rossz" is, mert reakciós jelleggel bír, és elkerül­hetővé teszi azon lényegi problémák megnevezését, amelyek­nek kezelése eleve külön politikákat követelne meg. A romák érdekkinyilvánításra való buzdításának „csúf" következménye pedig, a potenciális követelések skálájának drasztikus bővíté­sével egyidőben az, hogy a kormányzat a kinyilvánított követe­lések olyan szoros ellenőrzésére törekszik, amely aláássa a roma képviselők befolyását. Mind a társadalmi konvenciók, mind a kohézió szempontjából egyértelműen szükséges annak biztosí­tása, hogy az állam sikeresen kezelje a problémát. Felmerül te­hát a kérdés, mennyire hatásos hosszú távon a jelenlegi roma­politika.

A „párbeszéd" politikájának kifejlődése

Magyarország modernizációja és iparosodása módosította a korábbi egyensúlyt az ország roma népessége és az állam kö­zött. A születés előtti és a gyermekgondozási szolgáltatások megnövekedett hozzáférhetősége lehetővé tette, hogy a roma népesség mind abszolút, mind relatív értelemben a Holocaust előtti 100.000⁵ főről kb. félmillióra⁶ növekedjen, bár egyéb becs­lések magasabb értéket is mutatnak. A romák ma a teljes né­pességének legalább 5%-át teszik ki. 1961-től a kommunista re­zsim olyan politikát kezdett kifejleszteni, amely a romák margi­nalizálódásának és szegénységének a megszüntetését céloz­ta. Az újfajta megközelítési mód mögött kettős motiváció rejlett. Egyrészt az, hogy a romák nem maradhatnak el a társadalom többi részének fejlődése mögött, mivel ez nemcsak feltárná a szocializmusnak az egyetemes haladás megvalósításával kap­csolatos hiányosságát, hanem a romáknak a többiektől való nö­vekvő társadalmi és gazdasági eltávolodása csökkentené is a társadalmi stabilitást. Másrészt a romák növekvő számától, a munkakínálat növekedését, valamint a képzettebb foglalkozások felé áramló munkaerő felváltását várták. Ilyen okokból célozták meg az intézkedések a romák lakás-, egészségügyi és oktatási színvonalának emelését, javítva ezzel a roma munkaerő minő­ségét és hozzáférhetőségét.

Egy negyedszázad leforgása alatt ez a megközelítés néhány figyelemre méltó eredményt produkált. A romák foglalkoztatott­sága az egyharmados arányról a társadalom többi részéhez ha­sonló szintre emelkedett. Javultak az életfeltételek, ami sok roma számára biztosította az elektromos áramhoz, a folyóvízhez és egyéb létfontosságú forráshoz való hozzájutást. Az oktatás szín­vonala lassan, de biztosan olyan szintet ért el, hogy a roma gyer­mekek több mint fele kijárta az általános iskolát, és 20%-uk kö­zépiskolában tanult tovább.⁷ Sajnos az 1980-as évek gazdasá­gi válságával ez az időszak véget ért. Két tényező együttes je­lenléte, a képzetlen (roma) munkaerő iránti kereslet mérséklő­dése és a kormányzati kiadások csökkentésére irányuló nyomás arra késztette a kormányzatot, hogy újragondolja elképzeléseit. Olyan kritikák láttak napvilágot, amelyek megkérdőjelezték a vonzó statisztikák mögötti valóságot, különösen a lakáshelyzet alacsony színvonalára és a romák által végzett kellemetlen, alul­fizetett munkákra hivatkozva. A kormánynak ekkor már az elért eredmények elvesztésével kellett szembenéznie. Mivel a kor­mányzat a romákat minden korábbinál nagyobb függőségbe hoz­ta a társadalom többségétől és az államtól, így már nem vetheti el magától egyszerűen a felelősséget, és nem engedheti meg, hogy a dolgok maguktól fejlődjenek, hiszen az elkerülhetetlen társadalmi katasztrófához vezetne.

A megoldás, amellyel a kormány előállt, a „párbeszéd" politi­kájának bevezetése volt. Ahelyett, hogy. a romák életkörülmé­nyeinek javítására összpontosítottak volna, a figyelem azokra az eszközökre terelődött, amelyek segítségével a politikai ügyeket meg lehetett vitatni a romákkal, pontosabban a roma lakosság képviselőivel. Számos tényező közrejátszott egy ilyen irányú vál­tozásban, nem utolsó sorban a romák (bár szűk) intellektuális rétege (amely az oktatáshoz és a munkalehetőségekhez való hozzáférésben történt előrelépésnek a terméke volt), továbbá az európai roma mozgalom erősödése⁸ és a kisebbségekre a Helsinki Egyezmény eredményeképpen fordított nagyobb figye­lem. Azonban a változások legfontosabb oka a gazdasági vál­ság és a roma programok költsége volt. Ezt a kapcsolatot A Ha­zafias Népfront szerepe a cigány lakosság segítésében című dokumentum tette explicitté, amely 1984-ben jelezte az újfajta politika bevezetését. Eszerint: „[természetesen a cigányságról van szó]… Felzárkózásukat… korlátozza nehéz gazdasági hely­zetük … aminek következtében a cigányságot mint az új köz­megegyezés létrehozásában fontos szerepet játszó népcsopor­tot kell figyelembe vennünk."

Más szóval a gazdasági válság eredményeképpen az integ­rációs politikát felváltotta a romákkal folytatott „párbeszéd" kiépí­tése.

Az előző rezsim hanyatlásának évei alatt ez a „párbeszéd" az 1985-86-ban alapított országos és megyei szintű Cigány Taná­csok kizárólagos hatáskörébe tartozott. A központ megőrizte az ellenőrzést ezen politikaifórum-kezdemények felett, amelyeknek tagságát a Hazafias Népfront Titkársága hagyta jóvá. Egy ké­sőbbi testület, a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége 1986-ban alakult meg. Mint neve is jelzi, ez egy kevésbé politi­kai irányultságú intézmény volt, amely elsősorban a roma mű­vészek támogatását tartotta feladatának. Bár a rendszerváltás a Cigány Tanácsok végét jelentette, a kormány romapolitikája megmaradt a párbeszéd ösztönzésénél. Ez nem meglepő, hi­szen azok a problémák, amelyekkel az első posztkommunista kormány szembekerült, hasonlítottak az öt évvel azelőttiekhez, habár még súlyosabbak voltak. Azonban az eszközök, amelyek­kel a politikát végrehajtották, módosultak. Az állam elkezdte pénz­ügyileg támogatni a növekvő számú roma szervezeteket, ami­nek következtében ezeknek száma drámaian emelkedett: míg 1989-ben 2,1990-ben pedig 18, addig 1993-ban már 200 körüli volt a számuk.

A párbeszéd politikája később, 1993-ban újabb lépést tett előre a „nemzeti ós etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény" (kisebbségi törvény) elfogadásával, amelynek legfon­tosabb eleme a kisebbségi önkormányzati rendszer volt. A tör­vény engedélyezte, hogy a romák (éppúgy, mint a másik 12 el­ismert kisebbségi közösség tagjai) önkormányzatot hozzanak létre helyi és nemzeti szinten. Lényeges, hogy a párbeszéd po­litikájából ez az, ami intézményesült, s tisztázta azt, hogy a roma közösségekből kikkel tárgyalhatnak a kormány és az egyéb ad­minisztratív szervek. Bár a rendszert nemcsak a romáknak al­kották, ők azok, akik azt leginkább használták, létrehozva 483 kisebbségi önkormányzatot, amelyek a hasonló intézmények két­harmadát teszik ki, s ezzel nagyobb arányban vannak jelen, mint amekkorát a magyarországi nem magyar polgárok között képvi­selnek.⁹

Eredménytelen válságkezelés

Míg az elmúlt évtizedben a párbeszéd mechanizmusának kiépí­tése képezte a kormány romákhoz való viszonyulásának gerin­cét, a párbeszéd nem az egyedül követett politika volt. Számos programot hajtottak végre, elsősorban az oktatásban és a fog­lalkoztatásban, ám e programok nem tudták megállítani a ha­nyatlást ezeken a területeken: a munkanélküliség nőtt, az isko­lázottsági mutatók romlottak. E programok sikertelenségének fő oka a rájuk áldozott források korlátozottsága, nemkülönben az, hogy zavar mutatkozik a kitűzött célok és az azok eléréséhez szükséges módszerek, röviden – egy gyakran használt kifeje­zést használva – a válságkezelés tekintetében.

A romák iskolázottsági mutatóinak javítása hosszú távon a leg­jobb megoldásnak látszik a munkanélküliség és a szegénység problémájára. Az 1960-as évektől kezdődő, általános javulás el­lenére a romák és a társadalom többi része között meglévő tá­volság nem szükségszerűen mérséklődött az országos színvo­nal javulásából adódóan. Míg számos romának lehetősége volt középfokú végzettséget szerezni, ez majdnem teljes egészében a szakmunkásképző iskolákra korlátozódott, kevesebb mint 2%-uk járt gimnáziumba, és kevesebb mint 1%-uk tanult tovább a felsőoktatásban.¹⁰ A kormánypolitika törekszik a roma gyerme­kek támogatására a hátrányos helyzetű tanulók és a nem ma­gyar anyanyelvűek (arányuk kisebb, mint az ország roma lakos­ságának 30%-a) számára létrehozott pótlólagos alapokon ke­resztül. Emellett jelentős forrásokat fektettek egy speciális cigány iskola, a Gandhi Gimnázium létrehozásába. A kisebbségi tör­vény engedélyezi, hogy a kisebbségi önkormányzatok oktatási tevékenységet végezzenek, és néhány helyi hatóság épületet is biztosított számukra erre a célra. Ezek a lépések a roma gyer­mekek külön iskolákba történő szegregációjának folyamatára emlékeztethetnek, azonban a szülőknek még mindig megvan a joguk arra, hogy gyermekeik a klasszikus iskolarendszeren be­lül tanulhassanak. A fő kérdés az, hogy a javul-e színvonal egyál­talában véve, illetve a társadalom többi részéhez képest. Saj­nos a rendszerváltás óta folytatott politikák nem vezetettek a szín­vonal növekedéséhez. Az utóbbi években az iskolázottság emel­kedő trendje nemcsak hogy megállt, de meg is fordult. Azon roma gyermekek aránya, akik az általános iskola után folytatják tanul­mányaikat, 22%-ról 11,8%-ra csökkent,¹¹ azoké pedig, akik gim­náziumba, szakközépiskolába vagy technikumba járnak, az 1988-89-es 0,23%-hoz képest 1992-93-ra 0,19%-ra csökkent.¹²

A romák foglalkoztatottsága az utóbbi években drámaian be­szűkült. Az 1980-as évek végén a romákra aránytalanul voltak hatással az országban jelentkező munkaerőbőség első hullámai, bár sokan képesek voltak helyzetükön javítani a korkedvezmé­nyes és a rokkantsági nyugdíj révén. Számos tényező felelős a romák között kialakult magas munkanélküliségért, köztük a roma népesség földrajzi elhelyezkedése is, többségük ugyanis az or­szág szegényebb északi és keleti megyéiben, nem urbanizált régióiban lakik. A roma népességben túlsúlyban lévő fiatalok aránya is arra utal, hogy sok munkanélkülinek nincsen semmi­lyen munkatapasztalata. Az alacsony képzettségi szint, ideért­ve az újfajta képzettségek – a nyelvek és a számítógép haszná­latának ismerete-teljes hiányát, csökkenti a lehetőségeket. Még akkor is, ha a romák rendelkeznek a munkához szükséges kép­zettséggel, a diszkrimináció gyakran akadályozza meg őket ab­ban, hogy munkát találjanak.¹³

Az MDF vezette kormány (1990-94) nem rendelkezett átfogó romafoglakoztatás-politikával, bár 1993-ban a Munkaügyi Minisz­tériumban elkészült egy Munkaterv a cigány munkanélküliség csökkentésére és foglalkoztatottságuk támogatására. Ez azon­ban inkább az információgyűjtésre összpontosított, mintsem a foglalkoztatás tulajdonképpeni növelésére, és gyakran még a korlátozott javaslatokat sem ültették át a gyakorlatba.¹⁴ 1992-ben bevezették a „szociális földprogramot", amely megengedte, hogy a roma közösségek (1996-ban 124) az üresen hagyott föld­területeken élelmiszert termeljenek a maguk számára. Ez ugyan bizonyosan sok embernek nyújt segítséget, illetve mezőgazda­sági jártasságot is ad, hosszú távon azonban nem tekinthető megfelelő megoldásnak. Az igazi esélyegyenlőséghez, valamint a szegények és a társadalom többi része közötti szakadék csök­kentéséhez, amely a társadalom stabilitásához szükséges, a romáknak képesekké kell válniuk egyenlő eséllyel versenyezni minden állásért, és nem szabad a gazdaságnak egy fejletlen te­rületére sodródniuk.

A színre lépett MSZP-SZDSZ koalíció nagyobb elkötelezett­séget tanúsított a romák munkanélkülisége csökkentésének ügyében. 1994 októberében megalakult a Cigány Válságkezelő Programiroda, azonban az annyira áhított válságmenedzselési program soha nem öltött testet, így a hivatalt 1995 végén meg­szüntették. A kormánypolitika ma arra helyezi a hangsúlyt, hogy a romákat segítse saját gazdasági vállalkozásaik megalapítá­sában. 1995-ben 150 millió forint tőkével megalakult a Magyar­országi Cigányokért Közalapítvány (MCK), azzal a szándékkal, hogy roma közösségeket, főként önkormányzatokat támogassák kereskedelmi vállalkozások létrehozásában. Sok tekintetben ez annak a nagy és hivatalos változata, amivel az Autonómia Köz­alapítvány 1990 óta foglalkozik, így nem meglepő, hogy az Au­tonómia alapítóját, Bíró Andrást nevezték ki az MCK vezetőjé­nek, A romák foglalkoztatottságának efféle támogatását csak üdvözölni lehet: azonban ahhoz, hogy egy életképes vállalko­zás jöjjön létre, több kell, mint egy jó terv és a sikeres alkalma­zás. Ha nincs a megtermelt árunak piaca, az üzlet túlélése hosszú távon kétséges, mint ahogy az Autonómia fel is ismerte, „hogy az alapítvány akciói minden erőfeszítés mellett sem vol­tak sikeresek".¹⁵ Gazdasági növekedés nélkül, főként azokban a szektorokban, melyekben a képzetlen munkaerő iránt növe­kedni fog a kereslet, és azokban a régióban, melyekben sok roma él, kevés kilátás van arra, hogy a jelenlegi intézkedések jelentő­sen csökkentenék a roma munkanélküliséget.

A politika címszó alatt azokat az erőfeszítéseket is meg lehet említeni, amelyeket a kormány tett annak érdekében, hogy kife­jezze a romák egyenlőségét a többi állampolgárral, illetve jogu­kat arra, hogy elfoglalják helyüket a magyar társdalomban. A ki­sebbségi törvény harmadik paragrafusa (1) szerint „a Magyar Köztársaságban élő kisebbségek részesei a népi hatalomnak: államalkotó tényezők, Kultúrájuk része a magyarországi kultú­rának." Horn miniszterelnök ennél messzebbre ment a Roma Napon (1994. augusztus 3.) annak hangsúlyozásával: „a magyar­országi cigányok igenis ennek a hazának gyermekei, nem befo­gadott, hanem jogokkal született polgárok".¹⁶ 1995 decemberé­ben a kormány deklarálta, hogy a romák szegénysége nemzeti érdekeket érintő kérdés, és a következő márciusban kijelölte a parlament munkarendjének egy napját a romákról szóló politi­kai vitának, amelyen az összes párt képviselője fel is szólalt.

A hivatalos befogadó diskurzus ellenére az utóbbi években hanyatlás volt tapasztalható a romák szociális helyzetében. Pár­tos Ferenc 1979-es kutatása arra az eredményre jutott, hogy a legtöbb magyarnak, aki romák környezetében él és/vagy dolgo­zik, pozitív a hozzáállása a kérdéshez – viszont ezt erősen el­lensúlyozza azoknak a negatív véleménye, akik kevésbé van­nak kapcsolatban romákkal.¹⁷ Az 1980-as évek közepére meg­jelent a cigányellenes skinhead-mozgalom, és Kenedi János megjegyezte, hogy „a cigányságtól való megkülönböztetés ré­vén újra magához kezd térni egy egyre inkább kiüresedő ma­gyar etnikai öntudat".¹⁸ Egy 1994-es kutatás megállapította, hogy a romák kevésbé népszerűek, mint a kínaiak, az afrikaiak, vagy az arabok (valójában mint minden, a kutatásban résztvevő egyéb csoport), s a válaszadóknak csupán 18%-a mondta, hogy „szí­vesen fogadna" cigányt barátjául, 15%-a pedig azt, hogy szom­szédjául.¹⁹ Valószínű, hogy a tömeges szegénység és az ah­hoz kapcsolódó jelenségek, mint a növekvő bűnözés, droghasz­nálat, prostitúció és a szorongás, teljesen meghiúsítják a romák szociális helyzetén javítani kívánó hivatalos próbálkozásokat. Va­lóban sok megfigyelő van azon az állásponton, hogy ezek a té­nyezők valószínűleg növekvő feszültségekhez és konfliktusok­hoz vezetnek majd, különösen a falusi térségekben.

Időt nyerni

Ebben a kritikus állapotban a tömeges, strukturális munkanélküli­ségnek és a hozzá fűződő jelenségeknek (növekvő bűnözés, tár­sadalmi feszültségek, az egészségi állapot színvonalának romlá­sa) a távoli jövőbe történő elhúzódása, valamint a iskolázottság zuhanó trendje miatt a legtöbb roma számára kilátástalan a hely­zet. Magától értetődő annak szükségessége, hogy hatékony meg­oldást találjunk ezekre a problémákra, nem csak azért, hogy meg­mentsünk 100.000 nehéz sorsra ítéltet, hanem azért is, mert ha engedjük, hogy ezek a nehézségek fennmaradjanak, akkor előbb-utóbb alá fogják ásni az ország gazdasági, társadalmi és politikai szerkezetét. Ezért a „párbeszédre", amelyet a kormány a romák­kal kapcsolatos elsődleges politikai eszköznek tekint, nagy fele­lőség hárul a problémák megoldásának elősegítésében.

Sajnos ez a párbeszéd önmagában nem rendelkezik a mun­kanélküliség csökkentéséhez és az iskolázottság színvonala ja­vításához szükséges eszközökkel. Nem tudja növelni a roma munkaerő és szolgáltatások iránti keresletet, nem tesz ételt az asztalra, nem csökkenti a kirekesztettek osztályának méretét, és nem száll szembe a diszkriminációval. Mindezek alapvetően a gazdasági fejlődéstől függnek. Ha nincs a romák munkájára ke­reslet, az állam nem fog különösebben invesztálni sem munka­helyekbe, sem szakmai gyakorlatba, és forrásokat sem fog biz­tosítani a roma iskolarendszer számára, ha a végzősökre csak a segély vár. Történnek ugyan intézkedések a rasszista meg­nyilvánulások betiltására, ám a romák általános társadalmi hely­zete nem fog javulni, ha a valóság: szegénység és szorongás. A párbeszéd legfeljebb a helyzet jelentős javulását eredményez­heti, de azt önmagában nem képes megteremteni.

Ezzel nem azt állítjuk, hogy a párbeszéd nem tudja javítani a romák többségének helyzetét. Annak ellenére, hogy ennek a politikának tudatosan az a célja, hogy felváltsa azon korábbia­kat, amelyek a romák társadalmi és gazdasági integrációját cé­lozták, a kommunikációs csatornák javítása elősegítheti olyan politikák hatékonyabb kifejlesztését és alkalmazását, amelyek csökkenthetik a szegénységet. A romák nézeteinek ismeretében a politika alkotói és tervezői olyan programokat javasolhatnak, amelyek a romák törekvéseivel jobban összhangban vannak, és így hatékonyabbá is válhatnak. Az önkormányzati rendszer a közösségi alapú roma intézmények százait összefogó hálózat megalkotásával létrehozott egy olyan mechanizmust, amelyen belül átfogó politikát lehet folytatni. Egy másik demokratikus érv az lehet, hogy a roma érdekek képviseletének elősegítése erő­sítheti a roma képviselői lobbikat, ami ahhoz vezethet, hogy a nemzeti jövedelemnek egy nagyobb szeletét fektetik majd pél­dául munkahelyteremtésbe. Ez az érv kevésbé meggyőző, mi­vel Magyarországon az egész közösségi szektor válságban van, nemcsak az a terület, amely a romákkal foglalkozik. Egy véges tortából bármely újabb, roma ügyekre fordított szelet hátrányt je­lenthet egy másik csoport számára. Nem valószínű, hogy ez megtörténik bármilyen méretben, bármely esetben tekintettel a romák mint csoport és szervezeteik politikai gyengeségére, de ha mégis megtörténne, valószínűleg konfliktust okozna a poten­ciális „vesztesekkel", akik saját részesedésük megőrzésére tö­rekednek.

Melyek a lehetőségei annak, hogy a párbeszéd jelentős vál­tozások katalizátoraként működjön? A tendencia nem túl bizta­tó, ha arra gondolunk, hogy miként fogant meg ez a politika, s hogy a kormányzat kudarcot vallott a romák létfeltételeinek biztosításában és az oktatási eredmények javításában. Az alapve­tő problémák a jelenleg divatos makrogazdasági fejlődés esz­méjében keresendők. A magyar gazdaság strukturális kiigazítá­sa, ami az exportra helyezi a hangsúlyt – a hazai kereslet elfoj­tása és a kormányzati kiadások szűkítése mellett -, nemhogy nem segíti elő a romák sorsának javulását, hanem inkább fele­lősség terheli a jelenleg létező tragikus körülmények kialakulá­sáért. A világ országainak tapasztalatai Bolíviától Nagy-Britan­niáig jól mutatják, hogy az efféle politikák nemcsak növelik a sze­gények számát, de a szegénység csapdájában is tartják őket. A szegényekkel az a gond, hogy túl sokba kerülnek. Nemcsak az életben tartásukhoz szükséges költségek merülnek fel, hanem azok a spekulatív költségek is, amelyek a szegényeknek a tár­sadalom többi tagjával egyenlő szintre emeléséhez lennének szükségesek. A sors iróniája, hogy olyan politikák gyakorlása, amelyek a nyomor magasabb szintjét termelik ki, az olyan álla­mi költekezés iránt növelik a keresletet, amelyet éppen most kur­títanak meg – és ezért jellemző a kormányokra, hogy aláássák a jogosultságok morális alapjait. Mivel számos roma elszántan igényli a jogosultságot (például az elviselhető életszínvonal ér­dekében), a jelenlegi helyzet, úgy tűnik, strukturálisan nem ked­vez olyan politikák kifejlesztésének, amelyek valóban újra mun­kához juttatnák a romákat, és segítenék csökkenteni a szegény­séggel járó problémákat. Ha így tekintjük, akkor láthatóvá válik, hogy a párbeszéd politikája nem annyira kifinomult politikai esz­köz egy demokratikus korban, hanem inkább egy gyorsan fel­húzott rozoga gát a problémák mindent elöntő áradata ellen. Az időnyerés módszere, abban a reményben, hogy a körülmények változni fognak, és majd lehetővé teszik, hogy szembeszálljunk a problémákkal és enyhítsük őket, mielőtt véglegesen elboríta­nak mindent.

Mi van Pandora szelencéjében?

A párbeszéd politikájának két jellegzetességét tartják számon. Elsőként azt, hogy egy gazdasági válságra adott válaszból fej­lődött ki, s szükségszerűen azt az űrt töltötte be, amely az elő­ző politikákkal való felhagyást követően keletkezett. Másodsor­ban a párbeszéd lényegében reakciós. Azzal, hogy olyan for­mális struktúrák megteremtésére összpontosít, amelyek azt a benyomást keltik, hogy valami történik, a párbeszéd csökkenti a kormányok indíttatását arra, hogy valódi problémákat vessenek fel és hatékony megoldásokkal álljanak elő. Azonban van en­nek a párbeszédnek egy harmadik jellemzője is, amely látszó­lag szöges ellentéte az első kettőnek. Arra irányul ugyanis, hogy növelje az állammal szemben támasztott követelések számát, melynek következtében olyanok is előkerülnek, amelyeket az ál­lam nem tud vagy nem akar teljesíteni, s ezzel egy potenciáli­san robbanásveszélyes politikai konfliktusnak biztosít talajt. Egy ilyen helyzetben világos, hogy a párbeszédet úgy kell irányítani, hogy megelőzhető legyen az olyan követelésekre irányuló poli­tikai nyomás kialakulása, amelyeknek a kormányok nem hajlan­dók eleget tenni. A romapolitika utóbbi tíz év alatt végbement fejlődésének vizsgálata jól mutatja, hogy ez volt a helyzet.

A kommunista időszakban a romák politikai képviselete feletti ellenőrzés viszonylag egyszerűen történt: „megerősített" szemé­lyeket választottak a Cigány Tanácsok tagjainak. Mindamellett a kormány még ebben a korai szakaszban sem számíthatott az összes roma értelmiségi feltétlen támogatására. A romák ma­gyar társadalomban elfoglalt hátrányos helyzetének, s az 1984-es kormánypolitikában bekövetkezett változásoknak következ­tében s egy valószínűleg még nehezebb jövőnek tudatában nem meglepő, hogy néhány roma, akit kirekesztettek a hivatalos ro­mapolitikából, elégedetlenségét fejezte ki a kormány hozzáállá­sával kapcsolatban. Magyarország hangsúlyosabb nyugati ori­entációjának, a kisebbségi jogok növekvő tudatosodásának és az Európai Roma Mozgalom erősödésének hatására a („ma­gyar") politikai ellenzék szorgalmazta, hogy a romák kisebbségi jogokat kapjanak. Maguknak a roma intézményeknek a kialaku­lása volt az ellenzék központi témája az MCKSZ megalakítása körüli vitában 1986-ban. Olyan személyiségek, mint például Daróczi Ágnes, azt követelték, hogy a roma érdekékét mind a politikaiakat, mind a kulturálisokat – egyetlen olyan szervezet­ben képviseljék, amely érzékenyen tud reagálni a roma közös­ségek szükségleteire és kívánságaira. Független szervezetek megalakításának a lehetősége nélkül ezek az ellenzéki hangok háttérbe szorulhatnának, s ha továbbra is kritikus hangot ütné­nek meg, rendőri beavatkozással is fenyegethetnék őket.²⁰

Megtervezett demokrácia

A rendszerváltás azzal, hogy a politikai tevékenységnek új ke­reteket szabott, más eszközök megteremtését tette szükséges­sé a roma érdekképviselet ellenőrzés alatt tartására. Annak az okait, hogy a kormánynak miért kell ellenőriznie a roma politika fejlődését, Báthory János, a kormány fő cigányügyi tanácsadó­ja világosan vázolta A nemzeti egységtörekvések és a cigány mozgalom című bizalmas dokumentumban,²¹ amelyet 1989-ben készített az MSZMP-nek. Az 1990-es választásokat követően Báthory lett az MDF vezette kormány cigányügyi szakértője. A dokumentumban kifejezett nézeteit beépítette a Nemzeti és Et­nikai Kisebbségi Hivatal (NEKH, felállítva 1990-ben) munkájába – ezzel biztosítva a folytonosságot a kommunista és a poszt­kommunista korszak között.

Báthory azt hangoztatta, hogy a „cigány mozgalom" (ahogy ő nevezte) potenciális veszélyt jelent a nemzeti egységre (amely egy másik kifejezés a politikai stabilitásra). Beismeri ugyan, hogy az asszimilációs politikákkal felhagytak, valamint hogy a cigány­ügyek lekerültek a nagypolitika napirendjéről. De megjegyzi: „nemzetközi példák mutatják, hogy hátrányos szociális helyzet és etnikai mozgalom ideológiája kétkomponensű társadalmi rob­banóanyagként fogható fel". A kormánynak nemcsak a nem je­lentéktelen roma népességgel kell szembeszállnia, hanem az­zal is, hogy a roma ügyek megvitatása által gerjesztett indula­tok nagy teret engednek az egységtörekvés megbontásának, az indulatok eltérítésének és a bűnbakkeresésnek, ami lehetővé teszi a demagógoknak, hogy a romák ügyéből politikai tőkét ko­vácsoljanak.

Báthory elég éles eszű volt ahhoz, hogy felismerje: a kialaku­ló roma politizálás a veszélyek mellett lehetőségeket is hordoz magában a kormány számára. A kisebbségpolitika alapelveként elfogadott pluralista szemlélet megszabadította az államot a ro­mák társadalmi és gazdasági integrációjával kapcsolatos fele­lősségétől, s ezzel arra redukálta szerepét, hogy elősegítse „az optimálisként feltételezett folyamat érvényesülését". A roma po­litikát a külpolitikában is fel lehetett használni (konkrétan a szupranacionális európai intézményekhez való csatlakozáshoz és a szomszédos országokra történő nyomásgyakorláshoz a magyar kisebbségek védelmében), hiszen „a magyar külpoliti­kai eszközrendszer lényeges része, hogy európai normáknak megfelelő kisebbségi politikát kíván folytatni és ezt a nemzetkö­zi kapcsolatban érvként kívánja használni".

Az elkerülendő veszély az volt, hogy a romapolitikát olyan „ra­dikálisok" uralják, akik „túl sokat" követelnének az államtól. A ro­mákat Báthory „a megszokott játékszabályok között gyenge nyo­másgyakorló csoport"-nak tekintette, amelyet kivételes körülmé­nyek etnikai felkelésre késztethetnek. Csodálta azt, ahogy a „de­mokratikus rendszerek sikeresen kanalizálták, 'pacifikálták' az agresszív etnikai mozgalmakat" azáltal, hogy intézményesítet­ték őket a főáramú politikai rendszeren belül. Javasolta a Ma­gyarországi Cigányok Demokratikus Szövetségének (MCDSZ) támogatását, amelyet nemrég alakítottak a Cigány Tanácsok re­formszellemű romái, mivel „nem támaszt teljesíthetetlen feltéte­leket, mozgalmi módszere a hivatalos tárgyalás, egyezkedés". Felismerte, hogy a küszöbönálló pluralizmus következtében a romák nyilvánosan is kritizálhatnák a hivatalos romapolitikát: ezért a „mérsékeltek" gyors támogatását sürgette, hogy védő­pajzsul szolgáljanak a radikalizációval szemben. Báthory azt is javasolta, hogy a romák választott hivatalnokok lehessenek. Ez „a rendszerben érdekeltté" tenné a roma képviselőket, akik így hajlanának a kompromisszumra.

A Roma Parlament tündöklése és bukása

Közvetlenül a rendszerváltást követő években úgy tűnt, hogy Báthory félelmei valóra válnak. Amikor a roma radikalizmus ve­szélyeiről írt, legbelül a kommunista rezsimmel szemben kriti­kus, növekvő számú roma értelmiségi politizálására gondolt. 1989 áprilisában sokan közülük (mint Osztojkán Béla, Zsigó Jenő, Horváth Aladár, Hága Antónia, majd később Daróczi Ág­nes) megalakították a Phralipe nevű független szervezetet. Ez a csoport akkor már kapcsolatokat épített ki a liberális ellenzék­kel olyan kampányok-ügyek során, mint a miskolci „gettóügy". Az 1990-es választások hajrájában a Phralipe és az SZDSZ vá­lasztási paktumot kötött, melynek eredményeként Horváth Ala­dár és Hága Antónia lett az első két roma képviselő az első poszt­kommunista parlamentben.

A Phralipe aktivistái gyorsan kezdeményező szerephez jutot­tak a roma politikai életben, és ők voltak a Roma Parlament 1991. januári megalakulásának legfőbb kezdeményezői. A Par­lamentet, amelyet tizennégy tagszervezet csúcsszervezeteként alakítottak meg, azért hozták létre, „hogy a tagszervezetek ér­dekeit képviselje, és érvényre juttassa a Magyar Köztársaság legfelsőbb döntéshozó és végrehajtó fórumain", s tagjai között „radikálisok", „lojalisták" csakúgy szerepeltek, mint újonnan po­litizáló romák.²² Phralipe-tagok foglalták el a vezető helyek több­ségét az új szervezetben, habár Nadáy Gyulát, az MCDSZ ve­zetőjét választották alelnöknek. Annak ellenére, hogy a formális egység megvolt, folytatódott a már korábban elkezdett küzde­lem a két tábor között, kezdetben a Roma Parlament keretein belül. Egy éven belül Nadáy pénzlopással vádolta meg a Phralipe tagjait, és tüntetést szervezett a Parlament irodái előtt. Az MCDSZ-t 1992 elején kizárták a Parlamentből. A Parlament 1992. februári II. Kongresszusán Raduly József (100 tagú Ci­gányzenekar) sikertelen elnöki kampányt folytatott azzal a jel­szóval, hogy kiveszi a Parlament irányítását a „radikálisok" ke­zéből. Az év végére ő és Farkas Flórián (Lungo Drom) kivonták szervezeteiket a Roma Parlamentből miután azzal vádolták meg őket, hogy bizalmas információkat továbbítottak a NEKH-nek.²³

A Roma Parlament külső ellenállással is szembesült. Rövid­del a Parlament megalapítása után az MDF létrehozta a Cigány Szervezetek Érdekszövetségét, amely Rostás Farkas Györgyöt támogatta. 1991 végén Mohácsi Attila alakította meg a Roma Fórumot, amelynek az MSZP székházában voltak az irodái, és a következő évben Raduly. József és Farkas Flórián alapította meg az Együttélés Magyarországi Cigányok Szövetségét, amely „a másik két ellencsúcsszervezettel együtt támadta a Roma Par­lament 'radikális' irányvonalát".²⁴ A Roma Parlamenttel ellentét­ben egyik szervezet sem törekedett tömegbázis kialakítására vagy a roma érdekek képviseletére a Kisebbségi Kerekasztalban (amelyet 1991-ben állították fel azért, hogy a beterjesztett kisebb­ségi törvényről tárgyaljon a kormánnyal). Ezek lényegében elit­formációk voltak, amelyek az aktivisták csak egy szűk csoport­jának biztosítottak állást. Ezek a szervezetek eszközök lettek a nagyobb pártok kezében, amelyeket a roma politika uralkodó erejének érzékelhető SZDSZ-orientációja ellen fordíthattak.

Pár évig a Roma Parlament volt a legdinamikusabb roma po­litikai szervezet. Petíciót szervezett, amelyben kárpótlást jöve­telt a Holocaust okozta veszteségekért, valamint azt, hogy a kor­mány valósítson meg egy kétmilliárd forintos foglalkoztatási és továbbképzési programot, amely a romák munkába való vissza­állítását célozná.²⁵ Tüntetéseket kezdeményezett romák elleni rasszista támadások ellen (Eger és Gyöngyös), és egy sor köz­életi kérdésben állást foglalt. A Parlament a Kisebbségi Kerekasztalban is a legaktívabb roma hang volt, s a kisebbségi testület szóvivője is a Parlamentből került ki (Zsigó Jenő). A Par­lament egyre erősebben kritizálta a kormány előterjesztéseit, különösen miután a kisebbségi törvény ún. „konszenzus-vázla­tát" egyoldalúan visszavonták 1992-ben; szóvá tette a törvényi és pénzügyi garanciák hiányát, amely nem teszi lehetővé az önkormányzati rendszer hatékony működését. A Parlament ak­tivitása magához vonzott számos újonnan alakult roma szerve­zetet: tagszervezeteinek száma az alapítástól számított tizen­nyolc hónap alatt 44-re emelkedett.

A Phralipe vezetősége ugyanakkor megosztott lett. Daróczi Ágnes röviddel az alakulás után távozott a Roma Parlamentből, mondván: kár minden erőfeszítés a korábbi riválisokkal való kö­zös munka érdekében. Hamarosan követte őt Hága Antónia, aki Péli Tamással, az MSZP roma parlamenti képviselőjével karölt­ve később azt szorgalmazta, hogy a Parlamentet váltsa fel egy információs központ.²⁶ A korábbi ellenségek és szövetségesek távozásával egyre inkább a Horváth Aladár – Zsigó Jenő -Osztojkán Béla alkotta 'triumvirátus' gyakorolta a hatalmat a Roma Parlamentben. 1993 elejére Osztojkánnak kétségei me­rültek fel a Parlament megítélésével kapcsolatban. 1992-ben a megváltozott szabályok kizárták a Roma Parlamentet a közvet­len állami támogatást kapók köréből, ami arra késztette, hogy hozzájárulásokat csikarjon ki a tagszervezetektől. Elterjedt az a hiedelem is, hogy maguknak a tagszervezeteknek a támogatá­sa azért csökken, mert a kormány ellenségesen szemléli a Par­lamentben való részvételüket. A Roma Parlament döntésképes­ségére nézve fenyegetőleg hatott, hogy a tagszervezetek szá­ma 1993 februárjára 25-re esett vissza. Osztojkán úgy vélte, hogy a Parlament kritikája a küszöbön álló kisebbségi törvényről túl összetett és érthetetlen a romák nagy tömege számára. Míg a vezetők, akik közelről követték a Kisebbségi Kerekasztalban foly­tatott vitákat, tisztában lehettek a Parlament aggályaival, addig a romák többsége (valójában az állampolgárok többsége) szá­mára egy megalkotásra váró kisebbségi törvény önmagában pozitív dolog volt.²⁷ Ezeket az aggodalmakat nem lehetett a Roma Parlamenten belül tartani, így Osztojkán rövidesen vissza­vonult, és követte őt a Phralipe-szervezetek többsége. Egy év­vel később Zsigó és Horváth összekülönbözése az önkormány­zati választásokon való részvétel kérdésében újabb töréshez vezetett, melynek eredményeképpen a Roma Parlament egy maroknyi szervezetre zsugorodott, és elvesztette befolyását a roma politikában.

A lojalizmus győzelme a liberalizmus felett

A Roma Parlament elhalása nagyban tulajdonítható a kisebb­ségi önkormányzati rendszer előretörésének, amely a roma po­litika újrarendeződését vonta maga után. A rendszerben elnyer­hető „díj" az 53 Országos Roma Kisebbségi Önkormányzat (ORKÖ) – a tagszervezetek – feletti ellenőrzés megszerzése volt. Az önkormányzati rendszer előnyben részesíti a jól pénzelt or­szágos szervezeteket. A helyi aktivisták érdeke, hogy szövet­ségre lépjenek egy olyan szervezettel, amelytől pénzügyi és po­litikai támogatást kaphatnak és így növeljék esélyeiket az ön­kormányzati választásokon. Az országos szervezetek pedig hasznot húznak abból, hogy minden lehetséges jelöltet támo­gatnak, hiszen az ORKÖ-t egy olyan választási bizottság választ­ja, amely főleg helyi önkormányzati képviselőkből áll. Mivel a helyi szintű romapolitika alapja nem az ideológia, és a helyi ügyek kevésbé fontosak, mint a nagypolitikaiak, az országos szerve­zetek sikere nagyban múlik azon, hogy jelen tudnak-e lenni egy körzetben, amit viszont nagyban meghatároznak a rendelkezé­sükre álló pénzügyi és személyi források.

Az első helyi kisebbségi önkormányzati választásokat 1994 decemberében tartották és 422 roma intézmény megalakulását eredményezték. A választások hajrájában világossá vált, hogy az igazi versenyzők a Farkas Flórián vezette Lungo Drom, és az Osztojkán-féle Phralipe. Ők ketten támogatták az összes nem független jelölt 83%-át. 1995 áprilisában az ORKÖ megválasz­tására Szolnokon, a Lungo Drom városában került sor. Négy je­löltlistát állítottak fel, amelyeket Farkas, Osztojkán, Nadáy és Horváth vezetett, és a választás eredménye az volt, hogy a Lungo Drom listájáról mind az 53 jelöltet megválasztották, s az 54 megválasztott képviselőjelölt közül csak egy szerepelt a Phralipe listáján. A Lungo Drom és a Phralipe közti viszony, amely már eleve rossz volt, tovább romlott azzal, hogy Osztojkán sikertelenül megóvta az eredményt. Amikor a bíróságok vissza­utasították azt a panaszát, hogy a kormány manipulálta a vá­lasztást, Osztojkán megalakította a Cigány Kisebbségi Önkor­mányzati Képviselők Országos Szövetségét, hogy az ÖRKÖ el­lenpólusaként működjön. Egy kifejlet nélküli megvesztegetési botrány következményeként Osztojkán végül is az ORKÖ tagja lett, de hamarosan kizárták az ülésekről a jogorvoslat lehetősé­ge nélkül.

Farkas Flóriánt azonnal megválasztották az első ORKÖ elnö­kének. Az ő pályafutása az 1980-as évek végén kezdődött az Országos Cigánytanácsban, majd az MCDSZ-ben folytatódott, amelynek a főtitkára volt. 1990-ben megalapította saját szerve­zetét, a Lungo Dromot, amellyel folytatta azt a közeledést a kor­mányzó MDF felé, amely már az MCDSZ politikáját is meghatá­rozta. Miután elhagyta a Roma Parlamentet, a Lungo Drom sa­ját szervezeti bázisának kiépítésére összpontosított, melyben az is segítségére volt, hogy több állami támogatásban részesült, mint bármely más roma szervezet. Farkas úgy fogalmazott, hogy a Lungo Drom azért kapott több pénzt, mert több politikai és társadalmi tevékenységben vett részt, mint a rivális szerveze­tek.²⁸ A Lungo Drom bevételének nagy részét költötte az ön­kormányzati választásokra, amelynek jelentőségét a Lungo Drom sokkal előbb felismerte, mint a többi roma szervezet. A Lungo Drom láthatóan jó kapcsolatokat létesített az NEKH-val, és annak egyik hivatalnokát, Kurunczi Sándort, akinek a pénz­ügyi támogatásokkal kapcsolatos javaslattétel volt a feladata, Farkas a választási győzelmet követően ki is nevezte az ORKÖ főállású titkárává.²⁹

1989 és 1996 között a roma politika kereke egy teljes fordula­tot tett, A rendszerváltás lehetőséget biztosított azoknak a roma aktivistáknak, akik azelőtt ki voltak zárva a hivatalos kommunis­ta roma politikából, hogy az új korszakban magukhoz vegyék a kezdeményezést a roma politika irányának meghatározásában a Roma Parlament keretén belül. Mindazonáltal a radikálisok di­namizmusa nem tudta elfedni az alapvető nézetkülönbségeket. Az egyes csoportok-irányzatok a belső és külső csatározások eredményeképpen leszakadtak: amikor ez a folyamat megállt és helyébe egy olyan politizálás lépett, amely jobban alkalmazko­dott azokhoz a keretekhez, amelyeket a kormányzat hozott lét­re. Ma a roma politizálást az Osztojkán-féle 'mérsékelt' Phralipe és a Lungo Drom vezette koalíció szeli ketté: ez utóbbinak töb­bek között tagjai Mohácsi Attila, Raduly József és Rostás Far­kas György, s „lényegében azoknak az egységfrontja, akik a HNF cigányszervezeteiben kezdték és a Roma Parlamenttel szem­ben létrehozott csúcsszervezetekben folytatták a 'radikálisok' el­leni harcukat".³⁰

Biztatás a kompromisszumra

A Lungo Drom-koalíció győzelme nyomán Báthory elképzelése vált valóra: a roma politikát olyan aktivisták határozzák meg, akik 'megbízhatóak' a kormány számára. Azonban azt, hogy mely egyének vagy szervezetek lesznek 'benn' vagy 'kinn', nem egy zenei székfoglaló játszma döntötte el, amelynek végén a leg­ügyesebbek vagy legtapasztaltabbak kerülnek ki győztesként. Ez inkább a roma politizálás környezetének a kormányzat veze­tése alatt történő újjászervezéséből következett. Báthory felis­merte, hogy az új rendszerben nem lesz elegendő azokat támo­gatni, akik már korábban mérsékeltnek mutatták magukat, mivel a roma politikában rejlő potenciál azt jelenti, hogy egy gyökeres változás követelése elhomályosíthatja vagy akár radikalizálhatja is az együttérző romákat. Egy olyan struktúrát kell megalkotni, amely arra ösztönzi a roma képviselőket, hogy inkább a kor­mánnyal, mint a kormány ellen dolgozzanak; ő úgy látta, hogy egy ilyen struktúrának hozzá kell segítenie a roma képviselőket ahhoz, hogy választott hivatalokhoz juthassanak. Valójában a kormányok által a rendszerváltás óta alkalmazott eszközök, ame­lyekkel azt biztosították, hogy a roma képviselők ne követelje­nek túl sokat az államtól, bonyolultabbak, mint ahogy azt Báthory eredetileg 1989-ben elgondolta. A fő eszközök a roma szerve­zetek állami pénzelése és a roma politikai tevékenység állami­lag ellenőrzött kereteinek, más néven az önkormányzati rend­szernek a megteremtése voltak.

Báthory érdeme a romák pontos azonosítása volt: egy olyan „gyenge nyomásgyakorló csoport [amelynek] nincsenek hatékony politikai, gazdasági eszközök a kezében (például munkaerejé­nek visszatartásával nem tud komoly hatást gyakorolni a kor­mányra)". Szervezetelméleti szemszögből a roma népesség zö­mének szegénysége azt jelenti, hogy a roma szervezetek nem tudják finanszírozni önmagukat a közösségen belülről: bevétel­ük legnagyobb, ha nem teljes része az állami támogatástól függ. A szervezeteknek jutó állami pénzt a Roma Parlament osztja szét, miután az Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottság mérlegelte a NEKH javaslatát. Habár léteznek objektív kritériu­mok a szervezetek finanszírozásával kapcsolatban, általánosan elfogadott, hogy az állami források megkaparintásáért folytatott harc áll a romák közötti viszony középpontjában. Csalog, Zsolt szerint „ez a pénz nem az önszerveződés segítését, hanem épp ellenkezőleg, riválisok összeugrasztását, a kisebbség szervező­désének manipulálását, végső tönkretételét célozta".³¹ Bogdán Béla, az NEKH főosztályvezetője is beismerte, hogy egyes szer­vezetek azért lobbiznak a kormánynál, „hogy saját érdekeiket szembeállítsák egy másik szervezet érdekével: magyarán elkö­vetnek mindent, hogy azt a másikat a sárga földig lehordják".³² A finanszírozási mechanizmus a roma szervezeteknek ahhoz szolgál eszközként, hogy demonstrálják kormány iránti lojalitá­sukat. A Blaha-Havas-Révész szerzőhármasnak a források el­osztásáról készített elemzése emellett megmutatja, hogy a sza­bályokat gyakran figyelmen kívül hagyják, és hogy „a pénzek el­osztásában sokszor jelentősebb szerepet játszottak a politikai hűségnyilatkozatok, a diplomáciai manőverek (beleértve a felje­lentői buzgalmat is), mint a bizottsági határozat kritériumai vagy a szervezetek tényleges teljesítménye".³³

Míg az állami finanszírozás hozzájárult a roma politizálás újra­rendeződéséhez (mint pl. a csúcsszervezetek kizárása), hatáso­sabb újítás volt az önkormányzati rendszer. A kisebbségi törvény, amellett, hogy a roma intézmények számának rohamos növeke­dését eredményezi, mind több romát vonz a közéletbe, és lehető­vé teszi, hogy a politikai tevékenység mélyebbre hatoljon a roma közösségekben. Egyúttal a romák politikai tevékenységét is sza­bályozza azzal, hogy megmondja: mi az, amit ezek az intézmé­nyek megtehetnek, és mi az, amit nem. A jogi és pénzügyi garan­ciák hiánya azzal kapcsolatban, hogy az önkormányzatok a ki­sebbségi törvényben lefektetett módon gyakorolhassák jogaikat, azt jelenti, hogy a romák politikai tevékenységének felügyelete na­gyobbrészt a helyi hatóságokra tartozik. A helyi önkormányzatok a kisebbségi önkormányzatok politikai és pénzügyi támogatásá­nak elsődleges forrásai, mindamellett ők maguk is egyre szigorodó pénzügyi felügyelet alá kerültek az utóbbi években. Az önkormány­zati rendszer valóban hozzájárulhat a problémák javításához he­lyi és országos szinten egyaránt, de inkább csak katalizátorként, amely a politikai és pénzügyi támogatásba történő befektetést hatékony programokká változtatja. Önmagában képtelen elérni sok mindent, és ellenséges körülmények között még növelheti is a tár­sadalmi különbségeket, hiszen nézetkülönbségek esetén (mond­juk a helyi önkormányzat és a hozzá tartozó roma kisebbségi ön­kormányzat között) az intézmények általában az őket támogatók mozgósítására törekednek. A rendszer jelenlegi formájában tar­talmaz egyfajta kompromisszumkényszert, mivel a helyi roma kép­viselők, eredendő gyengeségük tudatában, tisztában vannak az­zal, hogy jó kapcsolatokat kell létesíteniük a helyi hatóságokkal, ha bármit is el akarnak érni. Sőt, a magas munkanélküliség miatt számos képviselő rá van utalva képviselői jövedelmére, hiszen az adja az összes jövedelmének túlnyomó részét. Az pedig, hogy mindenki szavazhat egy önkormányzatra, azt jelenti, hogy az olyan aktivistát, aki a nem roma többség érdekeit valamilyen módon sértő követeléseket támasztott, a következő alkalommal már nem biz­tos, hogy megválasztják.

Következtetés

Az utóbbi tíz év katasztrofálisnak bizonyult Magyarország roma népességére nézve. A korábban munkával rendelkezők többsé­ge munkanélküli lett, és a fiatalok előtt nem nyílnak lehetősé­gek. A félgőzzel haladó kormánypolitikának, amely a romák tár­sadalmi és gazdasági helyzetét hivatott javítani, nem sikerült megállítania a romák rohamos elszegényedését. Olyan szegény­séggel kapcsolatos problémák megoldásához sem látott hozzá, mint az oktatás csökkenő színvonala, a szorongás, a rossz egészségi állapot, a bűnözés, a prostitúció stb. A gondok egyre halmozódnak, és szembe kell nézni velük, ha Magyarország bármiféle társadalmi, politikai vagy gazdasági előrelépést kíván tenni hosszú távon. Mialatt az integráció folyamata a visszájára fordult és dezintegrációvá vált, a romák lehetőségei a közpoliti­kai arénába történő belépésre jelentősen kibővültek.

Első pillantásra paradoxnak tűnik, hogy annak ellenére, hogy egy érdekcsoport lehetőségei a formális politikai nyomásgyakor­lásra megsokszorozódtak, a csoport zömének életkörülményei rosszabbodnak. Azonban közelebbről megvizsgálva kitűnik, hogy valóban létezik okozati összefüggés a két jelenség között. A roma képviselőkkel való „párbeszéd" kialakítása 1986 óta a kormány­politika sarokköve. Ezt a politikát egészen pontosan azon politi­kákat felváltandó fejlesztették ki, amelyek a romák életszínvo­nalának javítását és a nagyobb társadalmi integrációt tűzték ki célul. Elsőre ez bölcs lépésnek tűnik. A gazdasági válság miatt a korábbi politikák finanszírozhatatlanná váltak, és a párbeszéd, az olcsóbb változat szükséges volt annak az űrnek a betöltésé­re, amelynek nem volt szabad létrejönnie. A párbeszéd azon­ban nem olyan politika, amely önmagában képes kezelni a léte­ző, valódi problémákat. Ezzel csak időt nyer a kormányzat, azt remélve, hogy a körülmények megváltoznak, lehetővé válik a befektetés a szegénység és az azzal járó nehézségek enyhíté­sébe. Mivel a körülmények ilyetén megváltozása az előrelátha­tó jövőben valószínűtlennek tűnik, a párbeszéd annak lett a mód­ja, hogy hogyan kerüljük meg a problémák súlyosságának^jelis­merését, és hogyan előzzük meg fantáziadúsabb és hatékonyabb kormányzati intézkedések kialakulását.

A jelenlegi helyzetben csak idő kérdése, hogy a követelések dagálya elmossa azoknak a politikusoknak a szavahihetőségét, akik azt állítják, hogy minden lehetőt megtesznek. A roma politi­zálás rendszerváltás utáni története jól mutatja, hogy milyen erő­feszítéseket kellett tennie a kormányoknak annak érdekében, hogy a romák törekvései ellenőrizhető szinten maradjanak. Ugyanakkor mivel az egyetlen reális politika a kínálatban olyan, amely azt teszi lehetővé az embereknek, hogy képviselőkön ke­resztül hangoztassák követeléseiket, az állam számtalan re­ménnyel kecsegtet a politikai folyamatban. Ezt fenntartandó a reményeket éltetni kell azzal, hogy az emberek életében valódi javulások mennek végbe. A kormányok mind a mai napig sike­resek voltak a romák mint politikai erő strukturális gyengeségei, valamint amiatt, hogy a gyengék nem hajlandók felvállalni a konf­liktust. Mindazonáltal a párbeszéd óhatatlanul növeli majd a ro­mákban a hajlamot, hogy a politikai folyamaton keresztül tegyék jobbá életüket. Ezért, ha a kormány nem hoz hatékony intézke­déseket a roma szegénység széles körű visszaszorítására, ak­kor a párbeszéd politikája saját bukását fogja elősegíteni.

(Fordította: Kocsis Viktória és Szikszai Szabolcs)

Jegyzetek

¹ Wilkinson, R. (1996): For richer not poorer. Guardian [Society], szep­tember, 11.6.

² Mezey B. (1986): A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985. Kossuth Könyvkiadó, 276., Beszámoló a magyarországi roma (cigány) népesség helyzetével foglalkozó, 1993 októbere és 1994 januárja között végzett kutatásról. MTA Szociológiai Intézet (kézirat).

³ Ágoston E. (1994): Hungary – The State of Crisis Management in the Social Stratum of Unemployed Gypsies. Ministry of Labor, 2.

⁴ Népszabadság, 1995. május 13.

⁵ Pomogyi L. (1995): Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon. Osiris-Századvég, 10.

⁶ Havas G. – Kertesi G. – Kemény I. (1995): The statistics of Depri­vation. Hungarian Quarterly nyár, 67.

⁷ Uo. 73.

⁸ A Roma Világkongresszus Háborús Bűnök Bizottsága (the War Crimes Commision of the World Romany Congress) 1974-ben Magya­rországra látogatott, és „javasolta", hogy a romáknak adjarjak nemzeti státuszt. A kormány válaszul formálisan újjáélesztette az 1961-ben meg­szüntetett Cigányszövetséget, habár a szervezetnek „nem volt semmi­féle tényleges hatása a cigányok ügyeire". Crowe D. (1991): The Gypsies in Hungary. In: Crowe D. – Kolsti J.: The Gypsies of Eastern Europe. ME Sharpé, Armonk, 124.

⁹ 422 roma önkormányzatot alapítottak 1994-ben, további 61-et pedig 1995-ben. Mivel azóta közülük számos feloszlott, jelenleg 476 helyi roma önkormányzat létezik.

¹⁰ Havas-Kertesi-Kemény: I. m.

¹¹ Uo.

¹² Kertesi G. (1995): Cigány gyerekek az iskolában, cigány felnőttek a munkaerőpiacon. Közgazdasági Szemle, 1. sz. 58.

¹³ Az utóbbi hónapokban nagyobb hajlandóság mutatkozott a kormány részéről a munkahelyi romaellenes diszkrimináció mértékének felisme­résére, amely lehetővé teheti egy, a Brit Fajok Közötti Viszonyról Szóló Törvényhez (Britain's Race Relations Act) hasonló törvény megalkotá­sát.

¹⁴ Ágoston: I. m.

¹⁵ Mikor pénzről van szó, mindig vigyázni kell. Interjú Bíró Andrással. In: Osztojkán B. (1994): Megkérdezem Önt is. Phralipe, 53.

¹⁶ Amaro Drom, 1994. október, 2.

¹⁷ Pártos F. (1980): A cigány és a nem cigány lakosság véleménye a főbb társadalompolitikai célkitűzésekről. Szociológia, 1. sz. 4.

¹⁸ Kenedi J. (1986): Why is the Gypsy the scapegoat and not the Jew? East European Reporter, 2/1. 12.

¹⁹ Lendvay J. – Szabó I. (1994): Zárt karokkal. HVG, április 29. 105­106.

²⁰ Osztojkán B. (1995): Verőviszonyok. Phralipe, 7-9. sz. 26-28.

²¹ A dokumentum teljes szövegét I.: Phralipe, 7-9. sz. 104-108.

²² A Roma Parlament Alapító Nyilatkozata. In: Vajda I. – Zsigó J. (szerk.) (1993): Roma Parlament '92 – Válogatás a Magyarországi Roma Parlament 1992. évi Dokumentumaiból. I. k. 1.

²³ Blaha M. – Havas G. – Révész L. (1995): Nyerőviszonyok. Beszé­lő, 19. sz. 27.

²⁴ Uo.

²⁵ A petíció teljes szövegét lásd Vajda I. – Zsigó J.: lm. 88-89.

²⁶ Osztojkán B.: I. m. 114.

²⁷ Uo. 144.

²⁸ Az önkormányzat nem lesz a politika cigánysora. Interjú Farkas Fló­riánnal. Lungo Drom, 1994. február 4-5.

²⁹ Blaha-Havas-Révész: I. m. 26.

³⁰ Uo. 28.

³¹ Amaro Drom, 2. sz. 28.

³² Miért ne lehetne kormányához lojális egy szervezet. Interjú Bogdán Bélával. In: Osztojkán B: I. m. 140.

³³ Blaha-Havas-Révész: I. m. 28.

A „felhalmozás társadalmi szerkezete"- paradigma (social structure of accumulation – SSA)¹ új megvilágításba helyezte a munka­erőpiaci elemzéseket. A neomarxista osztály-elemzés beeme­lése a munkaerőpiaci tagozódás (szegmentáció) modelljeibe nagy részben a 70-es évek végén, 80-as évek elején kialakuló SSA-megközelítésnek volt köszönhető (Edwards, 1979.; Weiss-kopf, 1981.; Gordon, 1982.; Bowles, 1983.).

Az SSA képviselői a munkafolyamatot és a munkaerőpiac fej­lődését helyezik modelljeik középpontjába. A tőkés fejlődés vizs­gálatakor a munka szerepének kiemelése egyrészt jól mutatja a marxi hatást, másrészt egybeesik a modell készítőinek hangoz­tatott politikai céljaival: a tőkés viszonyok meghaladásával, és a demokratikusabb, egalitáriánus viszonyok kialakításával.

Mégis, mivel ennek a fogalmi rendszernek a képviselői túlhang­súlyozzák az osztályviszonyoknak a munkafolyamatban és a munkaerőpiacok fejlődésében betöltött szerepét, egyúttal alábe­csülik az etnikai és a nemi különbségek szerepét.

Ebben a cikkben azokat a hiányosságokat kívánjuk bemutatni, melyek abból eredtek, hogy az Egyesült Államok második világhá­ború utáni történelmét vizsgáló elmélet nem szentelt elég figyelmet az etnikai és a nemi különbségek hatásainak. A problémák döntő­en két forrásból erednek. Egyrészt az SSA követői az etnikai és a nemi viszonyokat egyfajta „kiegészítő" státuszba helyezték, így nem vizsgálták ezen időszak egyik legfontosabb munkaerőpiaci folya­matát: a színes bőrű nők és férfiak folyamatos beáramlását az ipa­ri szektorokba. Az etnikai és a nemi különbségek ugyanakkor a munkaerőpiaci szegmentáción túlmutatóan is megosztják a mun­kásokat. Másként fogalmazva, az etnikai és a nemi különbségek által megosztott társadalomban a nem osztályjellegű viszonyok ugyanolyan meghatározó szerepet játszanak a gazdasági intézmé­nyék és a tömegmozgalmak alakulásában. Etnikum és nem prob­lematikájának az SSA-ba való beemelése teljesebb és pontosabb elméletet ad, valamint jobb fogódzót nyújt a társadalmi változások­kal kapcsolatos stratégia kialakításakor.

Az SSA képviselői a gazdasági fejlődést egymást követő álla­potok sorozataként ábrázolják: valamely társadalmi struktúra (SSA) megszilárdulása – ennek a szerkezetnek a válsága – po­litikai és gazdasági küzdelmek a fejlődés irányításáért – végül egy új struktúra kialakulása. A második világháború utáni idő­szakot fogjuk elemezni, és azt állítjuk, hogy az etnikai és a nemi különbségek vizsgálata gazdagítja a gazdasági változások meg­értését, különösen a munkaerőpiacok fejlődésének tekintetében.

Tőke-munka megegyezés és munkaerőpiaci szegmentáció

A háború utáni SSA három alappillérének egyike a „korlátozott tőkés-munkás egyezmény" volt (Bowles és szerzőtársai, 1983.; Kotz, 1987.). Ezen megállapodás szerint az újonnan szervezett szakszervezetek, illetve a munkások (különösen a feldolgozó­iparban) tartózkodtak a sztrájkoktól, cserébe biztos állást kap­tak, illetve részesedést a gazdasági növekedés eredményeiből² . A szövetség egyenletesen növekvő termelést biztosított, mely folyamatosan bővülő fogyasztással párosult. A tőkés-munkás kiegyezés biztosította az alapot a felhalmozási folyamat három komponenséhez: segített kialakítani a munka alkalmazásának módjait (M-C), szabályokat adott a termelési folyamat állandó működéséhez (C-C'), valamint a megnövekedett bérek segítet­ték az értékesítés felgyorsulását (C'-M'). A szövetség alapja a gazdasági növekedés volt. Egy idő után pedig az újonnan kiala­kuló világméretű piacoknak, illetve az állami beavatkozásnak köszönhetően ez a növekedés kézzelfoghatóvá vált.

Hangsúlyozni kell, hogy az egyezmény „korlátozott" volt: a tőke csak a munkások egyes csoportjainak nyújtott garanciákat, és a munkások igen széles csoportja egyáltalán nem részesedhe­tett az egyezmény előnyeiből. Gordon és szerzőtársai a munka­erőpiacnak ezt a fajta megkülönböztetését nevezik szegmentá­ciónak. A szegmentációt két tengely mentén vizsgálják: egyfelől megkülönböztetnek „központi" (komoly piaci erővel rendelkező nagyobb cégek) és „periférikus" vállalatokat, másrészt az egyes vállalatokon belül kevésbé és jobban privilegizált állásokat. Az ilyen típusú szegmentáció ellentétben áll a századforduló USA-jában, tapasztalható munkaerőn belüli „homogenizációval".

Néhány korábbi munkát (Doeringer-Piore, 1971.; Edwards, 1979.) alapul véve Gordon és szerzőtársai kétfajta foglalkozási kategóriát különböztetnek meg (elsődleges és másodlagos), de az elsődleges foglalkozásokon belül különbséget tesznek füg­getlen, illetve alsóbbrendű állások között. Ezek a foglalkozási csoportok „szegmentáltak" abban az értelemben, hogy minden egyes csoport más-más jellemzőkkel rendelkezik, továbbá ke­vés lehetőség adódik a foglalkozási osztályok közötti mobilitás­ra. A független elsődleges állásokat nagyrészt fehérgalléros, jól képzett munkások töltik be. A ranglétra egyértelmű, a szabályok rugalmasak, a fizetés viszonylag magas. Az alsóbbrendű (de el­sődleges) állások szintén nyújtanak felemelkedési lehetőséget (vagy legalább az előléptetéssel járó béremelést), többé-kevés­bé magas fizetést, ugyanakkor sokkal kevesebb rugalmasságot a munkaszabályzat területén. Ezek a foglalkozások leggyakrab­ban kékgalléros, átlagosan jól képzett, „központi" vállalatoknál dolgozó feldolgozóipari munkásokhoz köthetők. A másodlagos munkaerőpiaci állásokat az alacsony fizetés, kevés felemelke­dési lehetőség, gyakori cserélődés, illetve a munkajogi szabá­lyokba való beleszólási lehetőségek teljes hiánya jellemzi.

A munkaerőpiac tagolódásával foglalkozó modellek az egyes foglalkozások jellemzőit kutatják, ugyanakkor ezek a szegmensek etnikai és nemi meghatározottsággal is rendelkeznek. A függet­len elsődleges állásokat egyre inkább fehér bőrű munkások, az alsóbbrendűeket pedig többnyire férfiak töltik be, A másodlagos állásokba szorulnak a nők, illetve a színes bőrű férfiak. Gordon és szerzőtársai felismerik ezt a jelenséget: „A szegmentáció irá­nyába mutató fejlődés közvetlen kapcsolatban van a [nők és kü­lönböző etnikai és etnikai csoportok] növekvő munkaerőpiaci rész­vételével. Egyfelől a munkaerőpiaci szegmentáció befolyásolta és korlátozta a nők és a kisebbségi csoportok munkalehetőségeit. Másrészt a diszkriminációt, illetve szegregációt újratermelő me­chanizmusok elősegítették a szegregáció kialakulását." (204.)

Az Egyesült Államok munkásságának történetét az etnikai és nemi meghatározottság szempontjából vizsgáló kutató számá­ra két megjegyzés adódik. Az egyik, hogy a szegmentációnak mint a munkaerőpiacok új tulajdonságának hangsúlyozása egy­értelműen csak a fehér férfiak esetében meghatározó. A másik pedig az, hogy a munkaerőpiaci szegmensek hármas osztályo­zásának magyarázó ereje csökken, amint az etnikai és a nemi problematikát beemeljük az elemzésbe. Elsőként az előbbi meg­jegyzést vizsgáljuk kissé részletesebben, majd az utóbbira is röviden kitérünk.

Szegmentáció – de kinek?

A háború utáni időszakban kialakuló munkaerőpiaci tagolódás a nők és a színes bőrűek számára nem jelentett új élményt. Még 90 évvel ezelőtt is (a Gordon és társai által definiált, a munkás­ság „homogenizálódásaként" jellemzett korszak közepén) az et­nikai és a nemi különbségek szigorú választóvonalat jelentettek egyes foglalkozási területeken.

A századfordulón a bérmunkásnak minősülő fehér nők ház­tartási munkát végeztek vagy a kisméretű, munkaintenzív ipari vállalkozásokban koncentrálódtak (l. 1. táblázat).

Az összes női foglalkozás – definíció szerint – kilátástalan volt. Ahogy a történész Alice Kessler-Harris (128.) rámutat: „A mun­kaerőpiac etnikai vagy osztály-szempontoktól függetlenül lehe­tetlenné tette a nők számára, hogy karriervágyuktól hajtva sike­reket érjenek el."

Ami még fontosabb, a fehér bőrű nők döntő többségének mun­kája otthoni házimunka volt (2. táblázat) – olyan típusú munka­végzés, ami élesen elválasztotta őket a férfiaktól. Az ilyen mun­káért nem járt fizetés, ugyanakkor együtt járt a szolgáltatások és az áruk piacába való bekapcsolódással. Ilyen volt többek kö­zött a mosás, varrás, illetve egyéb munkák (főzés, takarítás) al­bérlők számára.

Az afro-amerikaiak (és, tegyük hozzá, a mexikói-amerikaiak, az indiánok és a puerto ricóiak) a századfordulón, igaz, már nem rabszolgákként, de arra kényszerültek, hogy továbbra is a me­zőgazdaságban dolgozzanak (1.1.és 3. táblázat). Báron (1971.) a következőképpen jellemzi ezt a helyzetet: ,,[A fekete munkás] lényegében egy etnikailag meghatározott agrármunkás-státuszba volt belekényszerítve, amelyben ráadásul sokkal jobban kizsák­mányolták, mint a fehéreket. […] A mezőgazdaságon kívül feke­te munkásokat legnagyobb tömegben vagy a helyi, illetve sze­mélyes szolgáltatásokban, vagy pedig a szakképzetlen cseléd-munkát követelő területeken foglalkoztattak. A déli országrész­ben ezeket a munkákat egyszerűen 'néger munkáknak' nevez­ték." (13., 16.)

A fehér nőkhöz hasonlóan lényegében a fekete férfiakat is ki­zárták a nagyüzemi feldolgozóiparból, az építőiparból, illetve a szállításból. A fekete nők kiszorultak a fehér nők által betöltött feldolgozóipari állásokból, és sok esetben házimunkára kény­szerültek.

Ez az 1900 körül tapasztalható nemi és etnikai szegregáció általános szabállyá (és nem kivétellé) vált az Egyesült Államok történetében. A kapitalizmus kezdete óta az USA-ban a fehérek fölénye és a patriarchális kontroll korlátozta a munkaerőpiacra való belépés lehetőségeit a fehér és színes bőrű nők, illetve a színes bőrű férfiak számára. Állandóan beleütköztek azokba a korlátokba, amelyek a differenciált és szegmentált munkaerőpiaci lehetőségekből, a munkaszabályzatból, az ellenőrzési eszközök­ből, az oktatási és a képességbeli különbségek eltérő kompen­zációjából, illetve az alacsonyabb bérekből eredtek. A szóba jö­hető állások megváltozhattak ugyan, de a foglalkozások társa­dalmi rangsorolása – illetve alsóbb szinteken a mobilitás hiánya – lényegében változatlan maradt.

Nem mondhatjuk, hogy a háborút követő időszakban a mun­kásoknak ugyanilyen helyzettel kellett szembenézniük – épp el­lenkezőleg. Két különböző, de egyaránt meghatározó változás formálta át a munkaerőpiacokat:

Mikor Gordon és társai a szegmentáció megjelenéséről be­szélnek, egy sor változásra hivatkoznak a kékgalléros munká­sok körülményeiben, akik az alsóbbrendű elsődleges szektort alkotják. Az 1920-as évek „Amerikai Terve" tapasztalatait, illetve ami még fontosabb, az 1930-as és 1940-es évek szakszerveze­ti sikereit megelőzően a kékgalléros foglalkozások eleget tesz­nek a másodlagos munkaerőpiac definíciójának (lásd fent). Az 1940-es évekre ezeknek a munkásoknak a többsége stabil ál­láshoz és jelentős béremeléshez jutott a termelékenységben bekövetkezett növekedés miatt, melynek következtében egyút­tal maguk a foglalkozások is átalakultak. Ezek a változások fő­leg fehér bőrű, döntően férfi munkásokat érintettek.

A másik fontos átalakulás – a fehér bőrű nők és a színes bő­rűek integrálása az új tőkés rendszerbe – kevesebb figyelmet kapott az SSA irodalomban (Albelda, 1985.). 1930-ban, a nagy válság kezdetén a fehér nők négyötöde hiányzott a „fizetett" munkaerőpiacról, a döntő többségük otthoni, fizetetlen munkát végzett (2. táblázat). A fennmaradó 20% többségét egyedülálló nők alkották, akik még házasság előtt voltak a „fizetett" munka­erőpiac tagjai. Ezeknek a nőknek 13%-a dolgozott helyi szol­gáltatásokban. A színes bőrű nők 40%-a kapcsolódott a „fize­tett" munkaerőpiachoz. Ezeknek a bérmunkásoknak 54%-a dol­gozott cselédként, és közel egynegyedük a mezőgazdaságban (Amott-Matthaei, 1991.; illetve I. 1. táblázat). A színes bőrű fér­fiakat lényegében a mezőgazdaságban és a kitermelő iparágak­ban foglalkoztatták. Ennek következtében ezek a csoportok még mindig messze álltak az iparosodott tőkés munkaerőpiacoktól.

Az ellentétes folyamatok az 1980-as években kezdődtek. A fe­hér nők „elhagyták" otthonaikat, a színes bőrű nők pedig elhagy­ták a fehérek otthonait. 1990-ben a nőknek jóval több mint a fele – 57,5%-a 1990-ben (U.S. Council of Economic Advisors, 1991.) – található a „fizetett" munkaerőpiacon. A fehér, illetve színes bőrű nők foglalkozási struktúrája igen hasonló képet mutat. A legna­gyobb számban az egyházi, a szolgáltatási, a szakértői és a ke­reskedelmi szférában találhatók (1.1. táblázat). A helyi szolgálta­tások és a mezőgazdasági munkák visszaszorultak még a fekete nők körében is: csupán 4%-uk dolgozott ezen a két területen.

A színes bőrű férfiak szintén elhagyták az agrárszektort: ke­vesebb mint 4%-uk dolgozott a mezőgazdaságban, az erdőgaz­dálkodásban és a halászatban. Igaz ugyanakkor, hogy a latin-amerikai férfiak 10%-a továbbra is ezekben az állásokban ma­radt. A fekete férfiak a kékgalléros szakmákban, illetve a szol­gáltatási szférában koncentrálódtak (3. táblázat).

Röviden összefoglalva, az elmúlt ötven év során, a nők és a színes bőrű férfiak új munkahelyekre kerültek – aránytalanul nagy részük került a másodlagos munkaerőpiacokra, szolgáltatási, kereskedelmi, egyházi, illetve segédmunkás állásokba. Miért? A magyarázat egyrészt a háború utáni időszak hatalmas mérté­kű gazdasági növekedésében keresendő: a foglalkoztatás szintje gyorsan nőtt, a legnagyobb mértékben a kiskereskedelemben, a szolgáltatásokban és az állami szektorban. A másik ok a be­vándorlók viszonylag alacsonyabb száma volt: ők korábban el­özönlötték a másodlagos munkaerőpiacokat. A korábbi nagyará­nyú bevándorlás Mexikóból, Puerto Rico-ból, majd később a karibi országokból, illetve Ázsiából egyszerűen nem bizonyult elegendőnek az új állások betöltéséhez.

Valójában a tőkés-munkás kiegyezés, miközben hozzájárult az alsóbbrendű elsődleges szektor kiépüléséhez, ösztönözte az alacsony fizetésű munkások iránti keresletet a szolgáltatási, ke­reskedelmi, illetve egyházi szektorokban. A munkahelyeken az előírásoknak megfelelő bürokratikus ellenőrzés hatalma (I. Edwards, 1979.), illetve az állami szektor súlyának növekedése megnövelte az egyházi alkalmazottak iránti keresletet. A férfi családfők magasabb bérei átalakultak a személyi szolgáltatások­ban és a kiskereskedelemben jelentkező növekvő munkakeres­letté. A tömegtermelés/tömegfogyasztás nemcsak a termelési eszközöket, hanem a fogyasztási szerkezetet is átalakította, kü­lönös tekintettel az autó általánossá válására, amely lehetővé tette a vásárlás, az evés, a szórakozás iránti kereslet további szélesedését. Azok a tőkések, akiket korlátozott a fenti szövet­ség, igyekeztek minél több olyan munkást alkalmazni, akik kívül rekedtek rajta. Az etnikai és nemi alapon rétegződött munkaerő­piacok a XX. század közepét megelőzően elegendő mennyisé­gű alacsony bérű munkaerőt biztosítottak.

Ezért a fehér nők legtöbbje számára a háború utáni társadal­mi struktúra kialakulása inkább proletarizálódásnak, mint a szeg­mentációnak volt nevezhető. A nők és a színes bőrű férfiak ese­tében, akik már korábban proletarizálódtak és egyben perifériá­lis ágazatokban koncentrálódtak, a megfelelő fogalom a tőkés gazdaságba való integrálódás volt. Gordon és szerzőtársai ezek­nek a döntő elemeknek a vizsgálatát csak a fehér férfiak eseté­re korlátozzák. A releváns csoportot lényegében a feldolgozó­ipar munkásaiban határozzák meg, ezzel egyben perifériális stá­tuszba helyezik a mezőgazdasági munkát, a helyi szolgáltatást, a fizetés nélküli házimunkát, illetve a szélesedő szolgáltatási szférát. Ez a kiindulópont tipikus az etnikai és a nemi különbsé­geket figyelmen kívül helyező elemzések esetében.

Nem csak azt állítjuk, hogy a fehér nők és a színes bőrűek munkaerőpiaci tapasztalatai különböztek a fehér férfiakétól, ha­nem, hogy legalább annyira vagy talán még fontosabbak^voltak a tőkefelhalmozás intézményi alapját tekintve. A feldolgozóipar ugyan központi tényező az Egyesült Államok gazdasági növe­kedésében, de az utóbbi néhány évtized során nem játszott ko­moly szerepet a munkalehetőségek számának növekedésében. Még 1940-ben is a foglalkoztatottak többsége az árutermelésen kívül maradt, míg az 1980-as évek végére a munkások keve­sebb mint egynegyedét foglalkoztatták a közvetlen termelő ága­zatokban. A legnagyobb növekedést felmutató iparágak a há­ború után a kiskereskedelem, a pénzügy, a szolgáltatások, a kor­mányzat – ahol a foglalkoztatás növekedése 226% (kiskereske­delem) és 501% (szolgáltatások) között mozgott 1946 és 1990 között, miközben a feldolgozóipar 30%-os növekedést produkált ugyanebben az időszakban. A kibocsátás növekedésében mu­tatkozó különbségek ezen évtizedek alatt nem olyan drámaiak. Igaz, a szolgáltatások 315%-os GNP-növekedése egyértelmű­en felülmúlta az áruk 251%-os GNP-növekedését (US Council of Economic Advisors, 1991.). A fehér nők és a színes bőrűek, akik a fenti iparágak alsóbb szintjein dolgoztak az új gazdaság gyalogos katonáivá váltak. Az 1980-as évek végére a nők és a színes bőrűek alkották a munkaerőpiac döntő hányadát.³

Egy tökéletlen elemzés

Az SSA-modell egy különálló kritikája felveti a kérdést a munka­erőpiac háromelemű osztályozásával kapcsolatban. A Gordon és társai által bevezetett csoportosítás komoly magyarázó erő­vel bír, de a nők és a színes bőrűek foglalkozásainak elemzése során nemigen használható (Albelda, 1985.). Egy igen fontos tényt figyelmen hagynak ugyanis: mégpedig azt, hogy a nőknek és a színes bőrűeknek a legrosszabb állásokat kellett betölteni­ük.⁴ Egy adott – ágazat, foglalkozás és/vagy vállalat jellemzői által meghatározott – munkaerőpiaci szegmensen belül az etni­kai, illetve nemi különbségek sok esetben meghatározóbbak a foglalkozások egyéb jellemzőinél.

Ezek a problémák különösen a nemi különbségek esetében nyilvánvalóak. Az elsődleges munkaerőpiacon belül a női fog­lalkozások nem járnak együtt azokkal a privilégiumokkal, mint a férfi állások. Az alapvetően női foglalkozások (ápolónő, ta­nár), melyeket független elsődleges foglalkozásnak neveznek, nem járnak együtt azzal a rugalmassággal, ellenőrzéssel, bé­rekkel, mint a férfi állások. A General Motors titkárnői alacso­nyabb béreket kapnak, mint az ugyanott dolgozó fizikai mun­kások, annak ellenére, hogy az alsóbbrendű elsődleges szek­torba tartoznak. Azok az empirikus vizsgálatok, melyek az el­sődleges és másodlagos munkaerőpiacok különbségeit vizs­gálták, csak a férfiak esetében mutatkoztak gyümölcsözőnek (Dickens és társai, 1988.).

Az SSA válsága

Az SSA képviselői a háború utáni társadalmi szerkezet kudar­cát elemezve rengeteg okot sorakoztatnak fel – részben helyie­ket, részben nemzetközieket. A foglalkoztatás területén a tőkés­munkás egyezmény bukását hangsúlyozzák, aminek oka sze­rintük abban keresendő, hogy a munkások egyre engedetleneb­bé és követelődzőbbé váltak, különösen a lassúbb növekedés időszakaiban. A nők és a színes bőrűek követeléseit külön ke­zelték a szövetségen belüli munkásokéitól. Ahogy Bowles és tár­sai írják: „A munkások egy részének a [tőkés-munkás] szövet­ségből való kizárása [nagyon] problematikussá vált. (…) A nö­vekedési koalíció rasszizmusa, szexizmusa és az elosztási igaz­ságtalanságai elleni tiltakozás négy különböző, de meghatáro­zó mozgalmat hozott felszínre: a polgárjogit, a jólétit, a nyugdí­jasok és a nők mozgalmát. Ezek a mozgalmak mind állami be­avatkozáshoz vezettek." (85., 87.)

A felszínen úgy tűnik, mintha a fehér nők és a színes bőrűek csupán a társadalmi szerkezet válságában játszanának szere­pet. De újra hangsúlyozni kívánjuk, hogy a Bowles és társai ál­tal végzett elemzés több helyen figyelmen kívül hagy bizonyos elemeket. Egyrészt a mozgalmaknak kizárólag az állam iránti követeléseit emelik ki, elfelejtve a tőke iránti követeléseket. Más­részt azt állítják, hogy a mozgalmakat a szövetségből való kizá­rás indította el – például a szegmentáció -, ami viszont lénye­gében a proletarizálódásnak és az integrációnak volt az ered­ménye. Harmadrészt pedig (implicit módon) nem számolnak a nők és a színes bőrűek küzdelmeinek fontosságával. Mindegyik hiányosságot megvizsgáljuk.⁵

Az állam vagy a tőke iránti követelések?

A polgárjogi vagy a nőmozgalom, vagy esetleg más mozgalmak első látásra kormányzati beavatkozást kényszerítenek ki: az 1964-es Polgárjogi Törvény; buszok, iskolák és szálláshelyek integrációja; megerősítő lépések; abortusszal kapcsolatos jogok. Ezen mozgalmak dinamikájának központi részét nagyon is az állam iránti követelések és az ezen követelésekre tett állami en­gedmények jelentették. De ha közelebbről megnézzük, sok eset­ben láthatjuk, hogy ezeket a mozgalmakat a munkás emberek követelései, a tőke követelései és inkább a tőke, mint az állam engedményei jellemzik.

Miközben a színes bőrű és női mozgalmak kisajátítják a libe­rális demokrata értékek nyelvezetét (ahogy a munkásmozgalmak is tették az 1930-as években), továbbra is azon az etnikai és nemi identitáson alapultak és alapulnak, amely a munkahelyet és a közösséget összeköti. A feminista mozgalom 59 centes kampánya, az összehasonlító érték és az a követelés, hogy nők is betölthessék a nem hagyományos állásokat, mind arra szol­gálnak, hogy a nők mint pénzkeresők egyenlőtlenségével fog­lalkozzanak. Az afro-amerikaiak és más színes bőrűek követel­ték, hogy nyissák meg előttük a zárt üzleti kereskedelmet, sztrájk­őrséget állítottak és bojkottálták azokat az üzleteket, amelyek nem voltak hajlandók színes bőrűeket alkalmazni. (Egy valós be­számoló olvasható arról, hogyan keletkeztek ezek a követelé­sek egy adott város feketéinek mobilizációja részeként – lásd King, 1981.). A fekete közösségek fejlődésének újra aktuális té­mája, hogy biztosítsák, hogy a fekete fogyasztók a feketék tulaj­donában lévő és feketéket alkalmazó üzletekben vásárolhassa­nak, és hogy valóban ott vásároljanak. Ahogy Malcolm X sze­rette mondani (Epps, 1968. 141.):

„Amikor pénzt veszel el az egyik kerülettől, és egy másik ke­rületben költöd el, az a kerület, ahol elköltőd, egyre gazdagabb lesz, és az a kerület, ahonnét elveszed, egyre szegényebb lesz. Ez gettót hoz létre. Meg kell tanítani népünket annak fontossá­gára, hogy hol költik el a dollárjaikat."

A nők és színes bőrűek mozgalmainak erőteljes munkakom­ponensén túl erőteljes etnikai és nemi komponensek is vannak az új SSA munkásmozgalmaiban. Figyeljük meg a munkásmoz­galom legdinamikusabb elemeit az 1960-as évektől kezdve (fő­leg a nem szakszervezeti tag munkások irányításának területén): közalkalmazottak, egészségügyi dolgozók és egyházi alkalma­zottak. Mindhárom csoportban aránytalanul sok fekete és nő van. És valóban, a District 1199's East Coast kórház az 1960-as és a korai 70-es évek kampányainak szervezésekor kifejezetten a polgárjogi mozgalmakra és a fekete büszkeségre épített. Az egy­házi szervezésű, 9-től 5-ig tartó rendezvények, a Service Emplo­yees International Union (Szolgáltatási Alkalmazottak Nemzet­közi Egyesülete) és a District 65 felhasználták a nők követelé­seit a tiszteletért és egyenlő bánásmódért. Az ország legnagyobb egyesülete többé már nem a Teamsters, hanem a National Education Association (Nemzeti Oktatásügyi Szövetség) – és még a Teamsters is a tanárokhoz, a nővérekhez és a szolgálta­tási dolgozókhoz fordult, mivel hagyományos bázisa elenyészik.

Ezen túlmenően sok esetben nincs pontos különbség az ál­lam iránti követelések és a tőkekövetelések között. Megerősítő lépések esetében az állam beavatkozik, hogy megakadályozza a munkaadók lépéseit. Más esetekben a munkaadók léphetnek először. Például egy nagy biztosítási társaság személyzeti igaz­gatója elmondta egyikünknek, hogy miért változtatja meg a vál­lalat a személyzeti politikáját, hogy segítse a dolgozó anyákat (Tilly, 1989.):

„A dolgozó szülők problémája sokkal nagyobb figyelmet kap az országban. A vállalatok úgy érzik, ha nem lépünk, valami­lyen állami vagy szövetségi szabályozást vezetnek be. Az ilyen vállaltok, mint mi, nem szeretik, ha ilyen módon szabályozzák őket. Jobban szeretünk mi lépni." (197.)

A mozgalmak gyökerei: szegmentáció vagy proletarizáció/integráció

Miért indultak a polgárjogi és női mozgalmak akkor, amikor erre sor került? Bowles és társai ezen mozgalmak kirobbanását a tőke-munka egyezményből való kizárásra vezetik vissza. Újra megjegyezzük, hogy a fehér nőket és a színes bőrűeket mindig kizárták azokból az előnyökből, amelyeket a fehér férfiak élvez­tek – semmi új nem volt a dolgok ezen állásával kapcsolatban. Ami új volt, az e csoportok felgyorsult proletarizációja és integ­rációja.

A mozgalmak stratégiái és követelései tükrözik ezt. A montgomery busz-bojkott pontosan ebből eredt, mert a déli fe­keték a városi munkaerő szerves részévé váltak – és ugyanemiatt volt hatékony. Az abortusz és a születésszabályozási jogok kö­rüli figyelem is nagy részben a hők hagyományos munkaerőben megnövekedett részvételét tükrözi (és azt a megszakítást, ame­lyet a gyerekvállalás jelent); a gyermekellátás és a szülői sza­badságért való jogok jelentik az érem másik oldalát. A megerő­sítő lépések és az egyenlő munkavállalási lehetőség törvénye az egy cégen belüli magasabb színvonalú munkák elérhetősé­gét hangsúlyozza – szemben egyszerűen bármilyen murikéval -, mert színes bőrűek és nők már korábban is dolgoztak jelen­tős cégeknél, de a munkahierarchia alján maradtak.

Proletarizációs és integrációs gyökereik ellenére a nők és a színes bőrűek általában nem voltak részei egy széles bázisú osztálymozgalomnak. Ez az, ahol a szegmentáció nagyon is szá­mít Sok esetben, főleg a korai években a női és a színes bőrű munkások nem voltak szervezettek, és ezért nem közvetlenül csatlakoztak a munkásosztály önkifejező intézményéhez – a szakszervezetekhez. Perifériális iparágakban, foglalkozásokban és cégekben tömörültek. Általában kapcsolatuk a munkaerő köz­ponti részével mindig kényelmetlen volt. Például amíg az AFL-

CIO támogatta a polgárjogi küzdelmet, a szakmai szakszerve­zetek elutasították színes bőrűek belépését.

Mennyire fontos?

Bowles és szerzőtársai azt sugalmazzák, anélkül, hogy ezt nyíl­tan kijelentenék, hogy a nők és a színes bőrűek követelései sok­kal kevésbé veszélyeztették a háború utáni SSA-t,, mint azok­nak – a főleg fehér férfiaknak – a követelései, akik a tőke-mun­ka-egyezmény hatáskörébe estek. Féloldalnyi terjedelemben ír­nak a női és polgárjogi mozgalmak hatásának fontosságáról, amelyet egy négyoldalas vita követ arról, hogyan rázták meg az SSA-t az egyezmény haszonélvezőinek követelései (87-91.). Ál­talánosságban fenntartják, hogy a tőke-munka-egyezményt be­lülről aknázták alá. Ez a megközelítés, alábecsüli az etnikai és a nemi alapú ellentmondások tartósságát. Mint fentebb megjegyez­tük, a színes bőrű nők, férfiak és a fehér nők a munkásmozga­lom legdinamikusabb (bár nem leghatásosabb) részeiben helyez­kednek el, és a leggyorsabban fejlődő iparágakban tömörülnek. Habár a tőke-munka-egyezmény nyilvánvalóan sok cégben és iparágban szétmorzsolódott, ahol korábban uralkodó jellegű volt, azonban egyre inkább lényegtelenné is vált, amint azok a szek­torok, ahol sosem alkalmazták az egyezményt, túlnőtték azokat a szektorokat, ahol igen. Nem állítjuk, hogy a nők és a színes bőrűek követelései voltak azok a fő erők, amelyek a háború utá­ni SSA-t felborították. Valójában azt gondoljuk, hogy a megnö­vekedett nemzetközi verseny és konfliktus (aminek Bowles és társai öt oldalt szentelnek, 79-84.) volt a fő ok. De igenis úgy tartjuk, hogy a nők és a színes bőrűek változó pozíciója nagyon is központi helyzetű volt az SSA hanyatlásában, és ennek meg­felelően központi helyzetű a gazdaság jelenlegi konfliktusában, amely témával az alábbiakban foglalkozunk.

Jelenlegi konfliktusok és politikai következmények

A munkaerőpiac váratlan eredményekre vezető etnikai és nemi alapú elemzése további fényt vet a tömegek jelenlegi gazdasá­gi átszervezésére adott politikai válaszokra. A jelenlegi gazda­sági problémákról elhangzott sok baloldali eszmecsere hangsú­lyozza a „középosztály" összezsugorodását, a jó munkahelyek rossz munkahelyekkel való felcserélését, és az átlagos életszín­vonal csökkenését (Tilly, 1990.). Az LMS elemzés szintjén ezek a megfigyelések megfelelnek az alárendelt elsődleges munka­erőpiaci szegmens méretcsökkenésének. Amint ez a szegmens szűkül, a munkaerő független elsődleges és másodlagos szeg­mensekre polarizálódik, ahol is a másodlagos szegmens nő a leggyorsabban.

Milyen várható következményei vannak ezeknek a változá­soknak? Közgazdaság-elméleti kitérőn keresztül jutunk a politi­kai következményekhez. Gordon és társai és Bowles és szerző­társai vitatják, hogy a tagolódás megosztotta volna a munkáso­kat, csökkentve képességüket az egyesített gazdasági és politi­kai küzdelemben. Ha a szegmentáció lenne a fő megosztó erő a munkások között, akkor az alárendelt elsődleges szegmens csökkenése a munkásosztály többsége „rehomogenizációjának" tűnhetne, és a munkásosztály régi magva és perifériális része közötti közös alap lehetőségét jelentené. Harrison és Bluestone (1988.) így írnak erről: „Amerikaiak egyre szélesebb és változa­tosabb 'szivárványa' – beleértve sok középosztálybelit – áldo­zata annak a stagnálásnak és növekvő egyenlőtlenségnek, amely a fejlődő posztindusztriális társadalmakat jellemzi. Ez meg­teremtette egy olyan új politikai koalíció létrehozásának körül­ményeit, amely progresszív változást követelhetne." (195.)

Ám a Jesse Jackson 1984-es és 1988-as kampányai körül lét­rejött Szivárvány Koalíció (Rainbow Coalition) ígérete ellenére semmilyen széles, hatalmas, munkásosztály-központú koalíció nem alakult ki. Úgy gondoljuk, hogy ennek okai szoros kapcso­latban vannak az etnikum és a nem folyamatosan kiemelkedő szerepével az Egyesült Államok gazdaságában és politikájában. Most három ilyen okot vizsgálunk meg: a gazdasági válság aránytalan hatását a színes bőrűekre és közösségeikre; a há­zaspár-családok azon képességét, hogy azáltal tompítsák a je­lenlegi válság gazdasági hatásait, hogy növelik a feleségek munkavállalását; és a politika egy történelmi hagyatékát, amely et­nikai és nemi felosztáson, nem pedig osztályfelosztáson alap­szik.

A válság aránytalan hatása a színes bőrűekre

A háború utáni SSA romlása nyilvánvalóan sokkal inkább rom­boló hatású a színes bőrűekre, mint a fehérekre. A fehér/fekete jövedelmi rés tovább nőtt (férfiaknál és nőknél egyaránt), leg­alább az 1980-as évek eleje óta. A fekete és latin-amerikai csa­ládok jövedelemátlagainak aránya a fehér családokhoz képest az 1970-es évek közepe óta csökkenek. A fekete családok jövedelemátlaga 62%-a volt a fehér családok jövedelmének 1975-ben, de 58%-ra esett 1989-re; a latin-amerikai aránya az 1974-es 71%-ról 63%-ra süllyedt 1989-re (US Bureau of the Census, 1990.).

Hasonlóan, míg a feketék munkanélküliségi rátája a fehérek­hez képest csökkent az 1950-es és 60-as évek fellendülésekor, az 1970-es évektől kezdve a feketék területet vesztettek az üz­leti ciklusok csúcsain, ami azt sugallja, hogy minden rövidtávú gazdasági fellendülés esetén tovább marginalizálódnak. Példá­ul az 1981-82-es recesszió idején a feketék munkanélküliségi rátája 18,9%-ra emelkedett – 2,2-szer magasabbra, mint a fe­héreké; a „fellendülés" 1988-ban egy alacsonyabb, 11,7%-os munkanélküliségi rátát eredményezett a feketék esetében, de a feketék munkanélkülisége közel 3-szorosa volt a fehérek mun­kanélküliségének. A feketék növekvő munkanélküliségi hátrányait tetézi csökkenő részvételük a munkaerőben.

Röviden: a színes bőrűek, családjaik és közösségeik arány­talanul viselik a felhalmozási uralom átruházásának terheit: meg­maradt a munkaerő és a népesség erős etnikai szegmentáció­ja. Ez mobilizációra ösztönözte a fekete és latin-amerikai közös­ségeket, gyakran választási koalíciókon keresztül. Azonban a fehér munkások – legalábbis általában – nemcsak el vannak szi­getelve a legrosszabb gazdasági hatásoktól, hanem leggyakrab­ban fizikailag eltávolítják őket az erőszak helyétől. A feketéket háromszor gyakrabban rabolják ki, mint a fehéreket; fekete nő­ket háromszor annyiszor erőszakolnak meg, mint fehér nőket (US Justice Department, 1987. 3.7. táblázat). A fehérek és nem fe­hérek közötti növekvő szakadék miatt a fehérek sajnos gazda­ságilag és politikailag is elkülönülnek a feketéktől, a latin-ameri­kaiaktól és az ázsiaiaktól, ahelyett, hogy közös pontokat keres­nének.

Növekvő női munkavállalás

A második módosító tényező a háború utáni SSA lefelé tartó ívén a megnövekedett női munkavállalási ráta. A nők gazdasági hoz­zájárulása a családi élethez fontos gazdasági és politikai hatá­sokkal járt, amit nem érthetünk meg a nők proletarizálódásának világos elemzése nélkül. Mind a két keresővel rendelkező csa­ládok, mind a nő vezette családok nagyszámú elterjedése an­nak tulajdonítható, hogy a nők növekvő számban vállalnak fize­tett munkát – az utóbbi esetben a gazdasági függetlenség há­zassági függetlenséghez vezet (McCrate,1987.).

Melyek a női proletarizáció következményei? A fizetett női munka összességében nem növelte a családok közötti jövede­lemkülönbséget, részben azért, mert az alacsony jövedelmű csa­ládok női tagjai azok, akik valószínűleg elmennek dolgozni (Tilly, 1990.). De a nők fokozott részvétele két másik hatással jár: az egyiket a kétkeresős családok növekedése, a másikat a nő ve­zette családokban növekedése tartja fenn. A kétkeresős csalá­dokban a nők bére ellensúlyozta a jelenlegi gazdasági válság családi gazdasági hatását, ami megállította a jövedelemcsök­kenést. Ezért míg az átlagos reálbérek a korai 70-es évek óta csökkentek (vagy legjobb esetben stagnáltak), a családi jöve­delem némileg nőtt. A javulás azért keletkezett, mert a férfiak csökkentették munkájukat, míg a nők növelték. Ám mivel a nők jelentősen kevesebbet keresnek, mint a férfiak, több családi időbe került az a munka, amely fenntartotta a családi jövedelemszin­tet (Albeld-Tilly, 1992.).

Ami az egyedül élő anyák családjait illeti, a női gazdasági au­tonómia lehetősége és azon realitás közé szorulnak, hogy a csa­ládjukat férfi-jövedelem nélkül nevelő nők mindig is szegények voltak. Az egyedül élő anyák növekvő száma az államtól függő nők növekvő számát jelentette. Mivel a nőktől most már „elvár­ják", hogy bérért dolgozzanak, az állam egyre kelletlenebbül véd­te meg ezeket a családokat, az anyák munkába állítása nélkül. A nők proletarizációjának ezután kétélű hatása volt a jelenlegi gazdasági zsákutcában. A családok egyik csoportjának időt ta­karított meg, míg egy másiknak tovább fokozta a nélkülözését. Mindkét esetben eltűnt a széles osztály koalíció létrehozásának lendülete.

Az osztálypolitika vákuuma

Egy új osztályalapú politikai hullám hiányának harmadik oka egy ugyanilyen régi hullám hiánya. Az Egyesült Államoknak – európai ipari ellenfeleivel szemben – sohasem volt tartós, tisztességes munkapártja. A legjobb megközelítés a New Deal demokrata ko­alíció volt, amely szervezett munkásságot foglalt magában, de fel­ölelte (mint nem munkásokat) a zsidókat, a katolikusokat, a feke­téket és a farmereket is. Ez a koalíció, amely a világgazdasági válság idején kovácsolódott, de a háborús és az 1950-es évek növekedésekor szilárdult meg, kezdett fellazulni, mikor a gazda­sági növekedés botladozott, és jelenleg teljes káoszban van.

Érdekes módon az új progresszív politika létrehozására tett legkreatívabb próbálkozások többsége a fekete és a női moz­galmaktól származik. Nemzeti szinten az elnökjelölt Jesse Jackson, Pat Schroeder és Sonia Johnson felvették a progresszív stílust. Helyi szinten a fekete jelöltek, mint Harold Washington, David Dinkins és a sikertelen bostoni polgármesterjelölt, Mel King városszerte a Szivárvány Koalíciót reklámozták. De az etnikai és a nemi szakadások behatárolták ezeknek a kezdeményezé­seknek a hatását. Az, hogy a Demokrata Párt kitért Jesse Jackson elől, azt hangsúlyozza, hogy a párt képtelen felvállalni új szociáldemokrata vagy populista alternatívákat. A gazdasági növekedés hullámának elmúltával a progresszivizmus és még a liberalizmus is a nemi és az etnikai megosztottság zátonyán vesztegelt.

Másrészt a konzervatívok ki tudták használni a gazdasági változásokat, amelyek szétrombolják az osztályszövetségeket és ugyanakkor összetapasztják az etnikai és a nemi uralmon ala­puló azonosságokat. A konzervatívok két legsikeresebb mozgó­sító vitatémája az adócsökkentés (és ezzel együtt szolgálatcsök­kentés) és a bűnözés volt. Mivel a válság fő súlya leginkább a színes bőrűekre és a nő vezette háztartásokra nehezedik, sok fehér munkásosztálybeli család (főleg a két felnőtt keresővel ren­delkezők) rossz néven veszi, hogy egy olyan jóléti államért fi­zetnek, amely más emberek problémáinak növekvő terheit vise­li. Ugyanakkor követelik, hogy a válság tüneteit (bűnözés) fé­kezzék meg. Ezek a vélemények szülték a győzedelmes 1988-as republikánus elnöki kampány legsikeresebb képeit: a meg­szökött fekete szatír, Willie Horton (és a célzás, hogy a demokraták „puhák" voltak a bűnözés ügyében), és Bush szlogenja: „Olvass az ajkaimról: nem lesznek új adók!"

A nők proletarizációja felvetett egy sor megosztó problémát a jobboldal részéről. Amíg a jobboldal néhány szószólója a „segély­ből élő anyák" munkavégzési kötelezettsége mellett kardoskodik, addig mások (és néhány esetben ugyanazok) azt követelik, hogy a házas nők ne vállaljanak munkát a „család" érdekében. Az utóbbi irányzat hisztérikus része az abortusz elleni mozgalom, amely a gyermekvállalás erőszakos rehabilitálását akarja.

De nem kell a szélsőjobboldalra tekinteni, hogy megtaláljuk a nosztalgikusán elképzelt régi „szent" család utáni vágyakozást. A munkásság férfiak uralta része hajlik arra, hogy támogassa azokat a gazdasági és politikai intézkedéseket, amelyeket a fér­fi kereste „családi pénz" visszaállítására hoztak létre, s amely lehetővé tenné, hogy a nők – legalábbis a bizonyos gazdasági területeken dolgozó férjezett nők – otthon maradhassanak. Fő­leg az AFL-CIO-beli hangok érveltek a részidős, időszaki és más „flexibilis" munkaformák korlátozása mellett, mivel aláássák a (fő­leg férfi) állandó munkások keresetét. Ahogy John Zalusky, az AFL-CIO közgazdásza megállapította: „Ennek a nemzetnek több munkahelyre van égetően szüksége, nem pedig arra, hogy kü­lönböző formákban embereket vonjanak a munkaerőpiacra, vagy, hogy újratervezzék a 40 órás munkahetet, vagy, hogy újradefi­niálják a munkavállaló/munkaadó és a munka kapcsolatát. Mun­kások egy új alosztályát hozzák létre." (Bureau of National Affairs, 1986.98.)

A vita hasonlatos a XIX. századi brit családi jövedelem képvi­seletéhez (Humphries, 1977.). Mint a korábbi kampány, ez a stra­tégia is a munkásosztály életszínvonalának megóvásáért küzd – de fenntartja a nők alárendeltségét is. Ezen stratégia támoga­tása ellentétes a munkásmozgalom más részeinek (főleg a nagy női tagsággal rendelkező szervezetek, úgymint a Service Employees – Szolgáltatási Alkalmazottak – és az American Federation of State, County and Municipal Employees – Állami, Megyei és Városi Alkalmazottak Amerikai Szövetsége) azon kö­veteléseivel, hogy fejlesszék a részidős és az időszaki munka­helyeket, és növeljék a munkavállalók iránti rugalmasságot. . Összességében az emberek tapasztalatait a jelenlegi gazda­sági válságról alapvetően az etnikai és a nemi megosztottság alakítja, és tetteik olyan azonosságokból nőnek ki, amelyek alapja legalább annyira az etnikum és a nem, mint amennyire az osz­tály. Hogy valaki hogyan értékeli a jelenlegi SSA hanyatlása mi­att bekövetkezett összeütközéseket, bizonyosan meghatározza azon stratégiák kiválasztását, amelyek új intézmények és struk­túrák új csoportját hivatott létrehozni. Most ezekről a valószínű választásokról lesz szó.

Az új SSA létrehozása

A baloldalnak az SSA elemzése során megértést kell tanúsíta­nia nemcsak az osztály, hanem az etnikum és a nem tekinteté­ben is. Amikor a jövőbe tekint, le kell vennie a szemellenzőit, és nemcsak a vállalat és az állam átformálást kell elképzelnie, ha­nem a családét és a közösségét is. A lehetséges stratégiák tiszta képe fontos lesz.

Míg az elméletek még nem tartalmazták tisztán az új SSA megalkotásának módját (I. például McDonough), általában fel­tételezik, hogy az új SSA megalkotásához a gazdasági növeke­dés új motorjára lesz szükség. A tömegtermelés és a tömegfo­gyasztás háború utáni fordista uralma a nagyméretű „középosz­tály" megnövekedésére támaszkodott, ami a háború utáni SSA-ben lökést ad a gazdasági növekedésnek. De a középréteg most zsugorodik. Mi lesz a növekedés új motorja, és mely munkaerő­szegmensek fogják biztosítani a növekedés forrását?

A felső réteg konszolidációja?

A konzervatívok választása világos: a jövedelemelosztás felső ré­sze pozíciójának konszolidációja a Mike Davis-i (1984.) „túlfogyasz­tási rendszerben". Az ilyen stratégia a független elsődleges szek­tor (yuppie-k és vállalkozók) méretének növekedésére támaszko­dik, amely megfelelő fogyasztást generál, és így táplálja a gazda­ságot. Ez a megoldás olyan ipari politikát követelne, amely lökést ad a magas szintű műszaki alkalmazásoknak, az üzleti szolgálta­tásoknak és a luxusfogyasztásnak, valamint olyan makrogazda­sági és közfinanszírozási politikát, amely folyatja a gazdagság újraelosztását a „szegényektől" a „gazdagokhoz".

De eddig a „túlfogyasztás" gyümölcsei elég silányak voltak. Míg a vállalkozók száma nőtt, legtöbbjük tulajdonképpen alacsony jövedelmű önálló vállalkozó: a maszek, nem gazdálkodásból származó magánjövedelem átlaga 1987-ben 7000 dollár volt (US Bureau of Census, 1989.).⁶ És bár a szakmai és műszaki mun­kások a munkaerő nagyobb részét teszik ki, a teljes munkaide­jű, egész évben dolgozó, szakmunkások majdnem háromnegye­de keresett kevesebbet 35 000 dollárnál 1990-ben (US Bureau of the Census,1991.). Az 1980-as évek fogyasztási növekedése az adósságnak, s nem a jövedelemnek köszönhető. A felső ré­teg konszolidációja legjobb állapotában is az 1920-as évekre em­lékeztet. Most, mint akkor is, ez a megoldás valószínűleg nem fog olyan megfelelő fogyasztást teremteni, amely fenntartaná a meghosszabbított növekedést.

A középréteg újjáépítése?

Ennek a konzervatív stratégiának egy progresszív alternatívája két lehetséges alakban képzelhető el: a középréteg újjáépíté­sével vagy az alsó réteg felemelésével. A talán legnyilvánvalóbb politikai válasz az alárendelt elsődleges szektor sorvadására az, hogy megpróbálnak gazdasági jólétet nyújtani a hagyományos munkásosztálynak. A cél az volna, hogy a tömegtermelésen-tömegfogyasztáson keresztül újjáépítsék a középosztályt, és visszaállítsák a politikai jólétet. Ez a megoldás amellett érvel, hogy szükséges a gyáripari szektornak mint a gazdaság gerin­cének a felélesztése, és a New Deal-koalíció mint politikai kulcs­szereplő felújítása. Ez leírja a szervezett munkásság nagy ré­szének napirendjét éppúgy, mint a támogatók egy csoportját a liberálistól a baloldaliig.

Ugyanakkor nem tűnik valószínűnek, hogy ez az út járható len­ne. Először is a stratégia gazdasági bázisa megkérdőjelezhető. A megváltozott nemzetközi versenyhelyzet szigorú korlátokat szabott a gyáriparnak, és ezek a korlátok nem változnak – ha­csak el nem törli őket a protekcionizmus, amely azonban egy­maga megnyirbálja a növekedést. Másodszor a politikai alap is bizonytalan. A New Deal-koalíció kimerültnek tűnik. Valószínű­leg sem a Demokraták, sem pedig a mostanában megalkotott AFL-CIO nem fog egy új progresszív koalíció sarokkövévé vál­ni. Végül pedig az újjáépített középréteg kétségkívül az alsó ré­tegekre támaszkodva jönne létre, ami újratermelné a most is lé­tező etnikai és nemi megosztottságot. Ahelyett, hogy a háború utáni növekedést ismételné meg, ahhoz vezethet, amit Peter Glotz (1986.), a Német Szociáldemokrata Párt belügyminiszte­re „kétharmados társadalominak hív: az alsó harmadot meg­bélyegzi és marginalizálja az etnikai és nemi vezérszerep, a kö­zépső harmad tolakszik, nehogy az alsó harmadba kerüljön, azo­nosul a felső harmaddal – és csak a felső harmad élvezi a gaz­dasági biztonságot.

Az alsó réteg felemelése?

A végső stratégia az alsó réteg felemelése lenne. Ennek a meg­közelítésnek a támogatói a szakszervezesítés, a törvényhozás és a munkaadói befektetés kombinációjaként egy fejlettebb tech­nológiával átalakíttatnák a nem megfelelő szolgáltatási munka­helyeket jó munkahelyekké; szeretnék állandósítani a szolgálta­tói iparágakat a gazdaság vezető szektoraiban. Egy megnagyob­bított és újra definiált jóléti államot követelnének, amely megnö­velné a legalacsonyabb gazdasági réteg fogyasztását. Ennek a stratégiának a politikai ügynöke egy kiterjesztett „szivárvány ko­alíció" lenne, amely összegyűjtené a munkások, a nők, a színes bőrűek és más csoportok mozgalmait. Egy ilyen koalíció úgy harcolna a politikai hatalomért, hogy „kibővítené választói bázi­sát, amely magában foglalná a nem szavazó feketék, hispániai-ak, szegények és munkásosztálybeli szavazók millióit, és kifej­lesztené a baloldali szociáldemokrácia egy amerikai változatát, amely támadná a vállalatok hatalmát" (Manning Marable, 1990. 20.). Mint Marable hozzáteszi, a mozgalomnak túl kell lépnie a választásokon, hogy befogadhassa a tüntető felfogások széles skáláját és az ellenintézmények létrehozását.

Ez a stratégia a gazdasági igazságosságot kombinálja a gazdasági és politikai siker egy lehetséges képletével. A növe­kedés motorjaként nagyméretű, növekvő, de jelenleg alacsony termelékenységű szolgáltatói iparágakat használ. Ez a megkö­zelítés azzal a lehetőséggel kecsegtet, hogy meg lehet nyerni a tőke politikai támogatását a szolgáltatási szektorban is. Amint azt jelentések, mint a Munkaerő 2000-ben (Johnson és Packer, 1987.) és az Amerika választása; magas képzettség vagy ala­csony bérek (National Center on Education and the Economy, 1990.), bemutatják, az Egyesült Államok tőkéjének jelentős ré­szét megzavarta a másodlagos munkaerőpiac terjeszkedése, és most más alternatívákat keres. Peter Drucker (1991.), a manage­ment-guru, a szolgáltatói munkák termelékenységének növelé­sét az egyik leglényegesebb gazdasági céllal azonosítja, és a fehérgalléros meg a szolgáltatási szektorbeli alkalmazottak or­szágszerte a teljes minőségi managementtel, munkavállalói köz­reműködéssel és folyamatos fejlesztéssel kísérleteznek. Schlesinger és Heskett (1991.), a Harvard Business School mun­katársai egy lehetséges erkölcsi ciklust ajánlanak a szolgáltatá­si szektor munkaadóinak: az alkalmazottak jobb díjazása és kép­zése; jobban képzett, elkötelezett, hosszú távon dolgozó alkal­mazottak; következésképp több vásárló megnyerésének és meg­tartásának képessége.

Ennek a management-elméletnek és -gyakorlatnak, amely a szolgáltatási szektor termelékenységét hivatott növelni, vannak ellentmondásos elemei: a fokozott taylorizmus, és egy lehetsé­ges új tőke-munka-egyezmény, amelyben a munkások kárpót­láshoz, tisztelethez és még hatalomhoz is jutnának. A prog­resszív politikusok segíthetnének eltolni az egyensúlyt az új, ked­vezőbb egyezmény irányába azáltal, hogy olyan politikát támo­gatnak, amely szubvencionál vagy díjaz néhány munkaadói re­akciót (mint a kiterjesztett kutatás és fejlesztés vagy eredeti mun­kásrészvétel), míg büntet vagy korlátoz másokat (pl. azzal, hogy egyenlő fizetést és előnyöket követel meg a részidős dolgozók­nak). Az újjáélesztett munkásmozgalom kulcsszerepet játszana bármilyen progresszív eredmény esetében. Ebben az esetben a szakszervezeteknek szükségük lesz a törvényhozásra, hogy megkönnyítse a szakszervezet munkáját és a sztrájkolok folya­matos cseréjének betiltását.

Azáltal, hogy a gazdasági erőforrásokat lefelé koncentrálja, az alsó réteg felemelésének stratégiája a teljes fogyasztás növelé­sét kínálja, mivel a marginális és az átlagos fogyasztói hajlan­dóság az alacsony jövedelmű csoportok esetében a legmaga­sabb. A jóléti állam kiterjesztését valószínűleg olyan egyetemes „családi jövedelmi politika" köré kell építeni, mint az egyetemes (de progresszív szerkezetű) gyermekjárulék és gyermekgondo­zási ellátás, annak érdekében, hogy a munkaerő széles rétegé­nek nyerje el a tetszését. Mivel az ilyen jövedelemtámogatás emeli a bérküszöböt, kiegészíti a másodlagos munkaerőpiaci munkahelyeket fejlesztő vállalatközpontú politikát.

Végül, ez a stratégia biztosítja az alapot a demokrácia kiszé­lesítéséhez a korábban „kizárt" csoportok – a legrosszabbul fi­zetett munkások és munkanélküliek, különösen a színes bőrű közösségek – megnövekedett részvételével.

Konklúzió

Az etnikum és a nem nagyon sokat számít az Egyesült Államok munkaerőpiacain – mind az egyesített identitások alapjaként, mind pedig választóvonalként. Fontos volt a felhalmozás hábo­rú utáni társadalmi szerkezetének fellendülésében és hanyatlá­sában, fontos a politikai küzdelem jelenlegi alakulásában és az eljövendő évtizedek igazságosabb és szilárdabb gazdaságának létrehozásáért tett kísérletben.

S mivel az etnikum és a nem ennyire fontos, az SSA-elmélet annyira meg fog erősödni, hogy megadja ezeknek a fogalomkö­röknek, ami őket illeti. Az SSA szerkezetének szükségszerű át­dolgozása extenzív feladat; ebben a fejezetben mi egyszerűen csak felvázoltuk a feladat egyik részét. Azoknak, akik a felhal­mozás társadalmi szerkezetét koncepcióként használják a gaz­dasági változás és stabilitás megtervezésekor, az elmélet etni­kai és nemi „vakfoltjainak" orvoslása folyamatos kihívást jelent.

(Fordította Szabó Miklós és Gedeon Béla)

Jegyzetek

¹ Az SSA elméletének áttekintését lásd David Kotz cikkében az Esz­mélet 20-21. számában. – A szerk.

² Az SSA másik két oszlopa a tőkés-polgár egyezmény (amely kiter­jesztett szerepet szán az államnak mind az üzletek támogatásában, mind abban, hogy gazdasági biztonságot nyújt a polgároknak) és az Egye­sült Államok hegemóniája a nemzetközi gazdasági, politikai és katonai kapcsolatokban.

³ Míg mi a háború utáni SSA-re korlátoztuk fejtegetéseinket, a külön­böző munkaerők nemi és etnikai logikája kiterjeszthető korábbi SSA-kre. Például az 1820-tól 1980-ig tartó SSA a gyáripari fehér női munká­sok homogenizációjával jellemezhető – otthoni textiltermelési gyakorla­tuk átvétele és mechanizálása, hasonlóan ahhoz a folyamathoz, ame­lyen a férfi kisiparosok is átmentek későbbi évtizedekben. Az az SSA a fehér házas nők számára egy honosítási időszakot is hozott, mivel a közszükségleti cikkek termelését áthelyezték az otthonokból/földekről az ipari szektorba. Az afro-amerikai munkások szemszögéből nehéz önálló időszakként besorolni 1820-1890-et, ismerve azt a drámai válto­zást, amelyet az emancipáció és az újjáépítés jelentett; hasonló érve­léssel élhetnénk az indiánok esetében.

⁴ Ez semmi esetben sem új vagy eredeti kritikája a (neo)marxista el­méletnek, pl. I. Hartmann, 1981.

⁵ Más problémák is találhatók abban az empirikus bizonyításban, amit Bowles és szerzőtársai állításuk alátámasztásában használnak. Először is gyakran (pl. a 6. fejezetben) használják az átlagos munkaerőpiaci és a vállalati mutatók változásait úgy, mintha hosszú távú változásokat je­lentenének vállalatok egy rögzített halmazában. Valójában a változás egy fontos forrása a gazdaság eltolódó ipari szerkezete, ami viszont a munkaerő szerkezetének etnikai és nemi változásaihoz kapcsolódik. Má­sodszor a fehér férfiak keresetének és a nők és a fekete férfiak kerese­tének súlyozott átlagának arányát használják a jövedelmi egyenlőtlen­ség mutatójaként, és úgy találják, hogy az index 1948 és 1966 között drámaian emelkedett. De ez a növekedés teljes mértékben annak tud­ható be, hogy nőtt a fehér férfiak és nők keresetének aránya; a fehér férfiak keresetének és a fekete férfiak keresetének aránya lényegében nem változott ebben az időszakban. A munkaerő változásának teljes és pontos képe diszaggregációt követel meg.

⁶ A nem gazdálkodásból származó magánjövedelem átlaga 15.000 dollár volt; nagyon is jobbra ferde elosztás.

Irodalom

Albelda, Randy (1985.): „Nice Work If You Can Get It": Segmentaion of White and Black Women in the Post-War Period. Review of Radical Political Economics, 17/3. sz. 72-85.

Albelda, Randy – Chris Tilly, (1992.): All in the Family: Family Types, Access to Income, and Family Income Policies. Policy Studies Journal, 20/3. sz. 388-404.

Amott, Teresa L. – Julie A. Matthaei (1991.): Race, Gender, and Work: A Multicultural Ecocnomic History of Women in the United States. Bos­ton, South End Press.

Baron, Harold (1971.): The Demand for Black Labor: Historical Notes on the Political Economy of Racism. Radical America, 5/2. sz. 1-46.

Bowles, Samuel – David Gordon – Thomas Weisskopf (1983): Beyond the Waste Land: A Democratic Alternative to Economic Decline. Garden City, N.J., Ancjor Press-Doubleday.

Bureau of National Affairs (1986.): The Changing Workplace: New Directions in Staffing and Scheduling. Washington, D.C.

Current Population Reports, 162. sz. Money Income of Households, Families, and Persons in the United States: 1987. Washington, D.C, Government Printing Office, 1989.

Current Population Reports, 168. sz. Money Income Households, Families, and Persons in the United States: 1989. Washington, D.C, Government Printing Office, 1990.

Current Population Reports, 174. sz. Money Income Households, Families, and Persons in the United States: 1990. Washington, D.C, Government Printing Office, 1991.

Davis, Mike (1984.): The Political Economy of Late-Imperial America, New Left Review, 143. sz. 6-38.

Dickens, William T. – Rachel Friedberg – Kevin Lang (1988.): Is the Relation Between Gender and Labor Market Segmentation Changing? Mimeo.

Dickens, William T. – Kevin Lang (1985.): A Test of Dual Labor Market Theory. American Economic Review, 75/4. sz. 792-805.

Doeringer, Peter – Michael Piore (1971.): Internal Labor Markets and Manpower Analysis. Lexington, Lexington Books.

Drucker, Peter (1991.): The New Productivity Challenge. Harvard Bu­siness Review, 69/6. sz. 69-78.

Edwards, Richard (1979.): Contested Terrain:The Transformation of the Workplace in the Twentieth Century. New York, Basic Books.

Edwards, Richard – Michael Reich – (David Gordon (szerk.,…;L975.): Labor Market Segmentation. Lexington/Lexington Books.

Epps, Arcie (szerk., 1968.): The Speeches of Malcolm X at Harvard. New York, Morrow. /

Glotz, Peter (1986.): Forward to Europe. Dissent, 33/3. sz. 327-39.

Gordon, David M. – Richard Edwards – Michael Reaich (1982.): Segmented Work, Divided Workers. Cambridge University Press.

Harrison, Bennet – Barry Bluestone (1988.): The Great U-Turn. New York, Basic Books.

Hartmann, Heidi (1981): The Unhappy Marriage of Marxism and Feminism: Toward a More Progressive:Union. In: Lydia Sargent (szerk.): Women and Revolution: A Discussion of the Unhappy Marriage of Marxism and Feminism. Boston, South End Press, 1-41.

Humphries, Jane (1977.): The Working Class Family, Women's Liberation and Class Struggle: The Case of Nineteenth-Century British History. Review of Radical Political Economics, 9/3. sz. 25-41.

Johnson, William B. – Arnold E. Packer (1987.): Workforce 2000: Work and Workers for the 21st Century. Indianapolis, Hudson Institute.

Kessler-Harris, Alice (1982.): Out to Work: A History of Wage-Earning Women in the United States. Oxford University Press.

King, Mel (1981.): Chain of Change: Struggles for Black Community Development. Boston, South End Press.

Kotz, David (1987.): Long Wawes and Social Structure of Accumu­lation: A Critique and Reinterpretation. Review of Radical Political Economics, 19/4. sz., 16-38.

McCrate, Elaine (1987.): Trade, Merger and Employment: Economic Theory on Marriage. Review of Radical Political Economics, 19/1. sz. 73-89.

Marable, Manning (1990.): A New Black Politics. The Progressive, 54/ 8. sz. 18-23.

National Center on Education and the Economy (1990.): America's Choice: High Skills or Low Wages. Rochester, National Center on Education and the Economy.

Reich, Michael (1981.): Racial Economic Inequality: A Political Economic Analysis. Princeton University Press.

Segmented Labour: Time Series Hypothesis and Evidence. Cambrid­ge Journal of Economics, 1984. 8. sz. 63-82.

Schlesinger, Leonard – James Heskett (1991.): The Service-Driven Company. Harvard Business Review, 69/5. sz. 71-81.

Tilly, Chris (1989): Half a Job: How Service Firms Use Part-time Workers. Ph.D. dissertation, Departments of Economics and Urban Studies and Planning, MIT, Cambridge.

The Politics of the New Inequality. Socialist Review, 1990. 20/1. sz. 103-20.

US Bureau of the Census (1983.): 1980 Census of Population, vol. 1, ch. c, „General Social and Economic Characteristics, „ part 1, „United States Summary," pc80-1-c1. Washinton, D.C, Government Printing Office.

US Bureau of Labor Statistics, (1991.): Employment and Earnings, 38/1.

US Council of Economic Advisors (1991.): Economic Report of the President. Washington, D.C, Government Printing Office.

US Justice Department (1987.): Sourcebook of Criminal Justice Statistics: 1987. Washington, D.C, Government Printing Office.

Weisskopf, Thomas (1981.): The Current Economic Crisis in Historical Perspective. Socialist Review, 11/3. sz. 9-53.