Nem könnyű 1989 után marxista-feminista gondolkodásról írni. A marxizmus, legalábbis világméretű formájában, teljesen eltűnt a történelem színpadáról. Ami maradt, az a sok lerombolt re­mény és gesztus, ahogy megmerevedett a harcban. Mint jelzé­sek ezek nehezen megfejthetők, mivel az ellentétes pozíciók annyira áttekinthetetlenné váltak, akárcsak egykor a női szem­pont érvényesítése a tudományokban. 1989 azonban esélyt is jelent. A pártpolitikai küzdelmektől megszabadulva immár job­ban felmérhető, hogy a marxista örökségből mi az, ami számunk­ra használható, s mi az, ami elmúlt, vagy aminek még van jövő­je.

Hogy kit rejt a számunkra kifejezés? Nos, ez az írás irányult­ságát és alanyát firtató kérdés, vagyis az álláspontra és a pers­pektívára vonatkozó kérdés az egyik olyan vonás, amely össze­köti a marxista és a feminista gondolkodást.¹ Eszerint gondol­kodni és cselekedni a felszabadulás igényével kell, vagyis min­denfajta uralom ellen irányulva, tehát azt a szempontot, amely­ből mindez történik, be kell vonni a gondolkodásba, s nem sza­bad elfedni egy vélt objektivitás nevében. A megnevezendő ke­retfeltételek már maguk is tartalmazzák azoknak a vitás ppntok-nak jó részét, amelyek a hetvenes és nyolcvanas években mar­xizmus és feminizmus között léteztek.²

Mindenekelőtt annak az elismertetéséről volt szó, hogy ne csak a tőkés kizsákmányolás ellen lehessen lázadni, hanem a patri­archális uralom ellen is. E ma már szinte érthetetlennek tűnő vita mögött – mely kezdetben magának a patriarchátusnak a lé­tezéséről, később pedig a patriarchátus és a kapitalizmus össze­függéséről folyt – tudományelméleti és politikai paradigmaváltá­sok húzódtak meg. Támadni kezdték az uralomról való kauzális gondolkodást, s egyúttal azt az egyszerű feltételezést is, mely szerint mindig csak egyetlen fajta uralom van, az egymást köl­csönösen támogató uralmi viszonyok rendszere helyett. A tota­litárius és ugyanakkor ökonomista indíttatású gondolkodás elvetésével a feministák számára megnyílt a tér a kultúr- és hatalomelméletek rendkívül termékeny recepciója előtt. Nem akarván kizárólag a tőkés kizsákmányolásra összpontosítani, kétségbe vonták, hogy a munkásosztály lenne a változás egyet­len lehetséges történelmi alanya. E korábbi legitimitás megtagadását az új társadalmi mozgalmak – melyek közül a nőmoz­galom bizonyult a legnagyobbnak, a legtartósabbnak és a leg-radikálisabbnak – különféle gyakorlati alternatívák felvetésével társították. Amikor a nőmozgalom ilyesfajta állásfoglalásai első ízben a nagy nyilvánosság elé kerültek (hozzávetőleg a hetve­nes évek közepétől), a munkásmozgalom akkori szervezetei – főként a kommunista és szociáldemokrata pártok és szakszer­vezetek – egyértelműen megfogalmazták indulatos ellenérvei­ket. Állításuk szerint a marxizmust és a munkásmozgalmat be­lülről kritizáló feministák gyengítik a mozgalmat, összekeverik a fő irányt egy mellékszállal, s mint kártékony polgári erőkkel fel kell lépni velük szemben. A feminista beavatkozások határozott visszautasításaként értelmezhető például egy tudományos el­kötelezettségű csoport, a Marxista Diákszövetség programja, amely a nők figyelmébe ajánlja, hogy a marxizmus a nőkérdés vonatkozásában megbízható elméleti alapot és megoldást kínál, s minden egyéb töprengés fölösleges. (Ez az álláspont a mun­kásmozgalom továbbra is férfiak által vezetett más csoportjai­ban mind a mai napig viszonylag érintetlenül megőrződött.) A vita szinte valamennyi, akkor még meglévő médiában hangot kapott, s jószerivel minden esetben a harcias feministák kire­kesztésével vagy kilépésével végződött. A marxista érvkészlet erejét bizonyítja, hogy ezek a feministák többnyire ezután is összekötötték egymással a marxista és a feminista gondolko­dást, átalakítva és a nőkérdés számára alkalmassá, téve a mar­xizmust. Pedig az elutasítás gyakorlatilag kétfelől is érintette őket, hiszen a hetvenes és nyolcvanas években a nőmozgalom kép­viselőinek zöme – belefáradva a megmerevedett munkásmoz­galommal való huzakodásba, vagy el se jutva igazán a vele való kapcsolatig – elfordult a marxista gondolkodástól. Nagyobb be­folyásra tett szert a pszichoanalízis (Lacan nyomán), valamint az erőszakkal, a szexualitással, a testiséggel, a nyelvvel és a jelképekkel kapcsolatos irányzatok sokfélesége. A marxista fe­ministák tehát szembefordultak mind a pártos marxizmussal, mind azzal a fajta feminizmussal, amely nem vagy csak alig foglalkozott a gazdaság, a profit és a kizsákmányolás kérdé­seivel.

Visszatekintve könnyen megállapítható, hogy az elutasí­tás, illetve az elfordulás nem erősítette sem a nőmozgalmat, sem a munkásmozgalmat. A vitában feltáruló ellentétek a poli­tikai hatalomvesztést jelezték, jóllehet nem állítom, hogy oksági összefüggés lenne a nőmozgalom gyengülése és a munkásszer­vezetek csökkenő befolyása között.

A feminista-marxista elmélet terén különösen Észak-Ameri­kában fontos viták elindítója lett a kérdésfeltevés és kutatás szempontjának problémája. A női szempont érvényesítése a tu­dományban mint jelszó nagyobb súlyt kapott, mint a tudomány megközelítésének kérdése bármikor a marxizmuson belül. Le­gitimált egy önálló feminista tudományt, a meglévő tudományel­méletek heves kritikájához vezetett, s végül – nem utolsósor­ban a fekete feministák heves beavatkozása következtében – az ismeretszerzés sokféle útját határozta meg (situated knowledges).³

Alekszandra Kollontajtól az autonóm nőmozgalmon keresztül a „tettes és áldozat" elméletéig

Századunk elején Alekszandra Kollontaj, orosz marxista és fe­minista ezt írta: „Az új típusú nő nemcsak a külső láncok ellen lázad, hanem a 'szerelmi börtön' ellen is tiltakozik, fél azoktól a béklyóktól, melyeket a szerelem a korunkra jellemző elkorcso­sult pszichológia folytán a szeretőkre rak." Az új típusú nő sze­rinte „szabad, mint a szél, és magában áll, mint a sztyepp füve. Senkinek sem drága, senki sem védi meg." Ő az, aki „ismeri a szeretett lényhez való alkalmazkodás határát, s az önmegtaga­dás és a szerelemben való feloldódás iránti atavisztikus hajlam összeütközik benne a már kifejlett, határozott emberi személyi­séggel".⁴

Miről is beszél Alekszandra Kollontaj? Mai fogalomvilágunk­ra lefordítva kapcsolatokról, érzelmekről, a nők önismeretéről és megváltozásáról, valamint ennek áráról (a magányosságról), a szerelem és védelem kétarcúságáról egy olyan társada­lomban, amely bár más, mint a miénk, de a nőket illetően ha­sonló kérdéseket vet fel. Privát dolgokról beszél úgy, mint­ha azok a politika aktuális problémái lennének, s ezzel fel­ismerhető módon feministaként beszél. De vajon úgy is, mint marxista? Ha felidézzük a munkásszervezetekben tevé­kenykedő nők tanúvallomásait a késő nyolcvanas évekig, ez utóbbi kérdésre nemmel kell felelnünk. Az államszocialista or­szágok önfeladásáig a marxizmusra hivatkozó publikációkban az szerepelt, hogy a nőkérdés a termelési eszközök magántu­lajdonából fakad, ennélfogva a nők igazi elnyomója a tőke, va­gyis a harcot a férfi munkásokkal együtt a tőke ellen kell foly­tatni, s a termelési eszközök köztulajdonba vételével a nőkér­dés meg fog szűnni. A napi politika szintjén ez azt jelentette, hogy követelni kell a női munka azonos bérezését és szociális biztosítását, továbbá tiltakozni az ellen, hogy nőkkel duzzasszák fel az ipari tartaléksereget. A kutatás a szociális helyzetet tük­röző adatok felmérésére irányult; a politika az állammal szem­ben támasztott egyik követelmény volt, a stratégia pedig a ka­pitalizmus ellen folytatott szocialista harc része. Nyilvánvaló, hogy a legfontosabb fogalmak, úgymint tulajdon, termelőerők, termelési viszonyok, érdek, osztály; vagy egy szinttel lejjebb – munkanélküliség, bér, anyavédelem, óvodák, nyugdíj éppoly távol álltak az új típusú nő Kollontaj által leírt elképzelésétől, mint az emancipált anyával kapcsolatos követelés, melyet glo­bálisan így fogalmaztak meg: „Mindent akarunk – hivatást, csa­ládot, politikát!"⁵

Most, amikor ezt írom, még mindig érzem, hogy a társadalom­ban nőkérdésként artikulált problematika milyen szorongató kö­töttséget jelentett az uralmi viszonyok és a női alárendeltség megértése szempontjából, s újra érzem azt a nyugtalanságot is, amely bennünket, akik már korán olvastuk Kollontajt, fogva tar­tott. Az ő mondatai ugyanis nem csak lelkesedést váltottak ki belőlünk. Mintha olyasvalamit próbáltak volna elvenni tőlünk, amiről nem akartunk lemondani: a szerelmet, a páros életet, a függőséget, a védelemre szorulást. Ugyanakkor kicsit unalmas­nak éreztük mindazt a tevékenységet, amelyet magunk is politi­kának tartottunk. Egyszóval valami nem volt velünk rendben. A hetvenes évek végén jártunk ekkor. Az autonóm nőmozga­lom, amely egyik szervezet mellett sem kötelezte el magát, ad­digra már bőséges tapasztalatokra tett szert mint politikai médi­um; tömegrendezvényeken határolta el magát az önvádra hajla­mos női gyengeségtől is, felháborodottan hibáztatva a férfiakat. A mozgalom képviselői szerint a nő nemcsak a körülmények ál­dozata, mint azt a hagyományos munkáspolitika állította, hanem a férfiaké is. Alekszandra Kollontaj számára pedig megint nem maradt hely.

A munkásmozgalommal, az autonóm nőmozgalommal és nem utolsósorban az önmagammal kapcsolatos tapasztalatok alap­ján az ezt követő időben kialakítottam két hatékony tételt, illetve módszert, melyet marxista-feminista fogalomnak nevezek: a „tet­tes és áldozat tételét" és az emlékezés módszerét (ez utóbbit itt nem fejtem ki).

Abból kiindulva, hogy bosszantott a nőmozgalomban hallott bénító áldozattörténetek tömege; feszített az a nyugtalanság, hogy ismert, de igazi felismeréssé át nem alakított mozzanatok találhatók Marxnál, Gramscinál, Kollontajnál és másoknál; fel­háborított a munkásmozgalmon belül folytatott nőpolitika korlá­tozó szándéka; valamint, hogy milyen tapasztalatokat gyűjtöttem magam és azok a nők is, akikkel a Nyugat-berlini Szocialista Nőszövetségben találkoztam, a következő kutatásvázlatot⁶ ké­szítettem:

Ha egy társadalmi rend már nem pusztán a kényszeren ala­pul, meg kell szereznie tagjai egyetértését. A mi társadalmunk­ban, ahol a nők teljesen alárendelt helyzetben vannak, s csak kis mértékben vesznek részt a gazdasági, a politikai, a tudomá­nyos és a kulturális döntésekben, ahol többnyire rá vannak utal­va egy férfi támogatására, a nők felszabadítása szempontjából az egyik legfontosabb kérdés az, hogy mindezt miért tűrik el. Miért nem vetettek véget a nők már régen ennek az igazságta­lanságnak, miközben ők alkotják a többséget? Az önfeláldozás is tett – hangzott a válasz arra a kérdésre, hogy vajon a nők áldozatokként vagy tettesekként vesznek-e részt elnyomatásuk­ban.

Engem az elnyomatás kérdésének megfordítására indított Marx néhány tétele. Először is a Feuerbach-tézisek, amelyek­ben az emberi lény a társadalmi viszonyok összességeként je­lenik meg, aztán az a tétel, mely szerint az emberek nem csi­nálják ugyan szabadon történelmüket, de ők csinálják – ahogy ezt később Lassalle, majd Rosa Luxemburg is a magáévá tet­te. Végezetül az, hogy az emberek meghatározott formákban valósítják meg életüket, amely gúzsba köti, gátolja és önma­guk ellen fordítja őket, s amelyet le kell rombolniuk, hogy fel­szabaduljanak. Azt a marxi tételt, mely szerint a munkásnak meg kell döntenie az államot személyiségének érvényesítéséhez, úgy változtattam meg, hogy a nőknek meg kell dönteniük a családot személyiségük érvényesítéséhez. A kutatás során megválaszolandó kérdés pedig így hangzott: hogyan alkal­mazkodnak a nők adott életfeltételeikhez? Öntudatosan, el­lenkezéssel, egyetértőn, megalkuvón, netán harcok közepet­te? A hétoldalas kis vázlat⁷ egy tizenöt évig tartó vita elindítója lett, amelyet a DKP-től az SPD-ig a munkásmozgalom legkü­lönbözőbb szárnyainak képviselő(nő)ivel folytattam.⁸ A „tettes és áldozat" elmélete és vitája máig fontos helyet foglal el a marxista-feminista gondolatvilágban és az ilyen orientációjú társadalmi szerveződések körében.

A házimunka-vitától a munkatársadalom térnyeréséig. Új szerződést a nemek között!

A legnagyobb visszhangot kiváltó vita, amely a marxista gon­dolkodásból indult ki, majd hamarosan túllépett rajta és szem­befordult vele, a hatvanas évek elején kezdődött Maria Rosa dalia Costa írásával a házimunkáról.⁹ Mindenekelőtt aziránt támadt kétség, hogy a marxista értékelmélet és az annak részét alkotó munkafogalom használható-e, illetve megfordítva, nem ezekből ered-e a nők és a női munka vitatható kezelése a marxista gon­dolkodástól áthatott munkásszervezetekben. A marxista gondol­kodás gerince elleni támadást megelőzte a klasszikusok egyfaj­ta trónfosztása, egy olyan felszabadító tett, amely nélkül nem is lett volna lehetséges ez a radikális kételkedés. A kritika ugyanis legelőször a klasszikusok férfi mivoltát vette célba. Például A nőkérdés mesebeli bácsikái¹⁰ című könyv igyekezett feltárni a két tanítómester, Engels és Bebel életbölcsességeinek patriar­chális stílusát, összegyűjtötte elszórt megnyilatkozásaikat a nők­ről, és köznevetség tárgyává tette ezeket. Való igaz, elég csak nekilátni, s hamarosan gazdag leletre bukkanunk, ha mondjuk egy olyan nagy becsben álló szöveget, mint A Kommunista Párt kiáltványa, feminista szemmel olvasunk. Az a megfogalmazás, hogy „a burzsoázia nemcsak kikovácsolta a fegyvereket, ame­lyek halálát okozzák; megszülte azokat a férfiakat is, akik e fegy­vereket forgatni fogják – a modern munkásokat, a proletárokat", éppoly magától értetődő módon rekeszti ki a nőket, mint ahogy az a követelés, mely szerint „arról van szó, hogy megszüntes­sük a nőknek azt a helyzetét, amelyben puszta termelési szer­számok", a passzív áldozat szerepére kárhoztatja őket,¹¹ Az ilyes­fajta feltáró és deheroizáló tettek bár felszabadító hatásúak, hosszú távon korlátozott ismeretekkel szolgálnak. Hiszen ily módon megbizonyosodhatunk ugyan arról, hogy Marx és Engels gondolkodása is férfiközpontú volt, ám keveset vagy épp sem­mit sem tudunk meg az elméleti alapról, amelyre a nőkérdés rá­épülhet vagy nem épülhet rá. Jómagam közismert tényként fel­tételezem, hogy Marx ahhoz a saját korában elterjedt elképze­léshez kapcsolódott, mely szerint a munka a társadalmi gazdag­ság forrása, s ebből dolgozta ki, hogy a tőkés kizsákmányolás olyan alapon folyik, hogy áruként veszik meg a munkaerőt, amely több értéket képes termelni, mint amennyire a saját reproduká­lásához szüksége van. A feminista kritika ezzel szemben azt állítja, hogy az ingyenes női munkát, amely lényegében a munkaerőáru újratermelésével csak általánosan körülírt területen folyik, s amely össztársadalmilag láthatatlan, a marxi elmélet egyenesen szisztematikusan eltünteti. A hosszas nemzetközi vita célja lényegében az volt, hogy meg­találják a politikai gazdaságtan kritikájának vakfoltját, máskép­pen szóval bebizonyítsák, hogy a háziasszonyok egyrészt pro­duktív munkát végeznek, másrészt munkájuk ingyen beolvad a munkaerőáru értékébe, hiszen ők is több munkát végeznek, mint amennyi a reprodukciójukhoz szükséges. A női munka­erő e folyamatos ingyenes elsajátítását¹² állandó „eredeti tőke­felhalmozásnak" tekintették, és sürgették az értékelmélet át­alakítását, minthogy az túl erősen támaszkodik az ipari mun­kára.¹³ Az akadémikus stílusú értékelméleti vita végül olyan politikai követelésekbe torkollott, mint a házimunka bérezése vagy az össztársadalmi munkamegosztás gyökeres megváltoz­tatása, és olyan elméletiekbe, mint a nem bérmunka bevoná­sa a produktív munka kategóriájába. Bár a házimunkával kap­csolatos vita visszatekintve meglehetősen különösnek tűnhet, megerősítette azt a tudatot, hogy ez a szektor a kapitalizmus konstitutív része.

A magam részéről javaslom, hogy folytassuk a házimunka le­becsülésének bírálatát, s hozzuk kapcsolatba a házimunka for­máját más létező munkaformákkal. A mi társadalmunkban a házimunkát a bérmunka viszonyában értelmezhetjük leginkább. Ily módon figyelembe vehetjük a történelmi változásokat, s konk­rét politikai lépéseket dolgozhatunk ki. A házimunka nemcsak alárendelt szerepet játszik a bérmunkával szemben, de egyúttal bizonyos fokig anakronizmus is egy olyan társadalomban, ahol az emberek rendszerint saját jövedelmükkel biztosítják létfenn­tartásukat. A „csak" háziasszonyok eszerint olyan nők, akiknek nincs valamilyen kereső foglalkozásból származó, saját jövedel­mük, ezért nem is tudnak a „szokásos" pénzzel fizetni. Mindazt, ami létfenntartásukhoz szükséges, nemileg specifikus módon kell megszerezniük: a férjnek és a gyermek(ek)nek nyújtott, szemé­lyes szolgáltatásokkal. Ez személyes függést, továbbá (történel­mileg fokozódó mértékben) kiszámíthatatlanságot és bizonyta­lanságot jelent ebben a munkaviszonyban. Nincs közvetlen kap­csolat a munka és a létfenntartás között. Ha például a férj mun­kanélküli, a háziasszony munkája megszaporodik, míg az élet­színvonal és a háztartási pénz csökken.

A háziasszonyt strukturálisan és személyesen is akadályozza a házimunka abban, hogy egyenjogú részese legyen a társa­dalmi folyamatoknak. Másfelől fontos azokat az előnyöket is lát­nunk, amelyeket a „csak" háziasszonyi lét a nők számára jelent, mivel másképp nehéz lenne befolyásra szert tennünk. Először is előnynek tartom, hogy a háziasszony szabad a bérmunkától, amelynek korlátozó hatása van az időbeosztás, az utasítási struktúra, a lehetséges kompetencia, a munka mennyisége és minősége tekintetében. Másodszor a háziasszony számára fenn­tartott területek – az élet óvása, őrzése és védelme – a szó pa­tetikus értelmében véve nagyon emberi szférák. A nők épp ezek miatt az előnyök miatt viselik el az alárendeltséget meg a két­ségbeesést, s ugyanakkor táplálják a közösségi életben való re­ményt.

Számomra itt most az a kérdés, hogy mennyire cselekvőké­pesek a nők társadalmunkban, s milyen lépéseket kell tennünk, hogy meg tudjuk szólítani őket. Ebben az összefüggésben sze­retném leszögezni, hogy egy bizonyos életformában – a házi­asszonyéban – annál nehezebb élni, minél elterjedtebb egy bi­zonyos másik forma: a szabályozott bérmunka, a jövedelemmel biztosított létfenntartás. A bérmunka általános érvényűsége tár­sadalmunkban anakronizmussá teszi a házimunka formáját, a nő illetékességi területét pedig peremszélivé és ily módon sajá­tosan elnyomottá. Azt javaslom tehát, hogy a házimunkát a min­denkori társadalom uralkodó életformájához s a létfeltételekkel való rendelkezés kérdéséhez mérjük. Ezáltal új aktualitást kap az a régi követelés, hogy a házimunkát vonjuk be a társadalmi keresőmunka modelljébe.

Ma, mintegy két évtizeddel a házimunka-vita kezdete után, a munkatársadalom átalakításáról folyó vitában általánosan elis­mert dolog a házimunkának a társadalmi összmunkában elfog­lalt helyéről beszélni. Mindenekelőtt azért van ez napirenden, mert áttörés történt a következő két ponton: a mikroelektronika révén a munka bizonyos módon átalakul, úgy is mondhatnánk, „feminizálódik". Az automatizált munka információ feldolgozó te­vékenység, s jellegét tekintve a hagyományos irodai munkához hasonlítható. A tipikusan „női munka" jegyei jobban illenek rá, mint a tipikusan „férfimunka" jegyei. A munkahelyekért folytatott harcban két dolog ellen kell küzdenünk: általában a munkanél­küliség ellen (többek között a munkaidő-csökkentés eszközével) és azellen, hogy az új technológiai berendezésekkel felszerelt munkahelyeket kizárólag férfiak foglalják el. Vagyis meg kell vál­toztatni a képzést és a munkakultúrát, s offenzív munkapolitikát szükséges folytatni a nők érdekében.¹⁴ A változás előtt álló-má­sik terület a széles értelemben vett „házimunka". A konzervatív kormányok több tevékenységet és szolgáltatást is megpróbál­nak újra a családhoz kötni, például az öregek és fogyatékosok gondozását, a gyereknevelést vagy a munkanélküliek fizikai és lelki ellátását. A „kétkeresős" szónak pedig máris konjunktúrája van. Ez ellen a stratégia ellen határozottan fel kell lépni, hogy a válságtól érintett területekre kiterjedjen a társadalmi felelősség. A házimunkával kapcsolatos mai politika azt mutatja, hogy válságban van a tőkés termelési mód, amelyben a profitcé­lú élelmiszer-termelés kiemelt társadalmi tevékenység, míg az élet óvása, őrzése és védelme, vagyis az életmód kérdé­sei magánügynek számítanak, olyan mellékes dolognak, ame­lyért elsősorban a nőket teszik felelőssé. Pedig épp ez a mo­dell, azaz az állítólag csak eszközként szolgáló élelmiszer-ter­melésnek az élet kárára történő megvalósítása jutott válságba. Megsemmisüléssel fenyeget a föld, amit „környezetrombolásnak" neveznek, pedig ez egyúttal az életmód lerombolása is.

A fenti megfontolások miatt lényeges, hogy az új társadalmi szerződés körüli vitákba bevonjuk a nemek közötti új szerződés kérdését. Ez a vita most még csak az elején tart. Nehézséget jelent maga a szerződés gondolata, amelyet a feminista kritika mint férfimesét elvet, de amely ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy egy új társadalmi modell megteremtéséhez a nők saját ta­pasztalataikból és társadalmi helyzetükből kiindulva alternatívá­kat vessenek fel, amelyeket nyilvánosan meg lehetne vitatni mint egyfajta társadalmi szerződést a nemek közötti viszonyban. Már­pedig általános nagy válságok idején az ilyesféle viták lehetsé­gesek és szükségesek is.

A kapitalizmus és a patriarchátus összefüggéséről és az államszocializmus összeomlásáról

Mivel a marxista feministák – még mielőtt elkezdték feminista­ként értelmezni magukat, s az ennek megfelelő elméleti kritikát folytatni – bírálták a kapitalizmust, számukra mindvégig közép­pontban állt a kapitalizmus és patriarchátus összefüggésének kérdése. Jóllehet el akarták vetni azt a feltételezést, hogy a nők elnyomása egyenesen a tőke logikájából következik, s vele együtt el is tűnik, ez nem jelentette azt, hogy ne láttak volna köztük valamilyen belső összefüggést, noha persze tudták, hogy a nők elnyomása régebb óta létezik, mint a kapitalizmus.¹⁵

Az uralmi rendszerek együttéléséről és/vagy összefonódásá­ról folytatott észak-amerikai vita – a dual economy debate – leg­inkább abból a könyvből¹⁶ ismerhető meg, amelynek sokatmon­dó alcíme: A marxizmus és a feminizmus boldogtalan házassá­ga. A frontok addigra régen megmerevedtek. A feminizmus szá­mára a marxizmus nagyrészt érdektelenné vált, az önmagukat marxistának definiáló pártok és csoportosulások pedig nem kí­vánták feminista értelemben tágítani látókörüket. Csak a „bielefeldi iskolához"¹⁷ tartozó nők keltettek feltűnést és váltot­tak ki némi kritikát. Ők Rosa Luxemburg felhalmozás-elméleté­re hivatkozva a nők elnyomását folyamatos eredeti tőkefelhal­mozásként határozták meg, a nőket pedig mint szükséges bel­ső gyarmatot, amely nélkül a kapitalista növekedés lehetetlen. Természetesen ezek a szerzők hamarosan teljes mértékben el­vetették a marxi álláspontot.¹⁸

Az egyszerre marxista ós feminista igényű nézetek és mun­kák elvesztették a produktív vita lehetőségét. Különösen Néme­tországban volt ez így, ahol a szocializmus közelgő összeomlá­sa már előrevetítette árnyát.

A négy évtizedig tartó antikommunista vita 1989 után fonák helyzetbe hozta a nőket Nyugaton. Miközben harcoltunk a nők foglalkoztatásáért, a gyermekek megfelelő ellátásáért, olyan or­szágot akartunk, amelyben a nemek egyenjogúsága magától ér­tetődő, és ugyanakkor kevésbé szürke és kispolgári dologra gon­doltunk, mint ami az NDK-ban megvalósult. Mai ésszel talán azt mondhatnánk, hogy olyan felszabadulásra vágytunk, amelynek eredményeképp a nők szépek és okosak, fantáziadúsak és ele­venek, életörömmel téliek és érzékiek, tettvágyók és közösségi elkötelezettségűek lehetnek. És az antikommunista szorításban, amely a mi nőeszményünk ellen is irányult, nem vettük észre, mit hibázott el az NDK. Mindenesetre úgy éreztük, hogy a fal leomlásával éppen ez a dimenzió nővéreinkben is felszabadít­ható. Nem részletezem, hogyan temették el reményeinket a va­lóságosan létező nők és azok a nyomasztó kényszerek, ame­lyek közé a nők nyomban azután kerültek, hogy az NSZK meg­kezdte a gyarmatosítást. Mindez közismert és gyakran kifejtett téma.

A rákövetkező időkben megpróbáltam feldolgozni azt, hogy az NDK-ban élő nőkből hiányzott a feminizmus, amire mi nem vol­tunk felkészülve. Elkezdtem tehát a szocialista patriarchátus elemzésével foglalkozni, vagyis azzal, hogy miképpen tartozott hozzá a kelet-európai szocializmus alapjaihoz a nők elnyomá­sa. A válaszok¹⁹ ismét arra késztettek, hogy elgondolkodjam a nők elnyomása és a különféle termelési módok közötti lényeges összefüggésen. Most, amikor úgy tűnik, hogy világszerte a ka­pitalizmus az egyetlen alternatíva, úgy érzem, a stratégiai meg­fontolások alapjaként még fontosabb megvizsgálni azt a kérdést, hogy mint termelődik újra a kapitalista patriarchátus. E célból felelevenítettem és átgondoltam azokat az ismereteimet, ame­lyeket az elmúlt két évtizedben a politikáról, a gazdaságról, a kultúráról, az ideológiáról és a nők szocializációjáról szereztem. Végül a következő, bár itt sajnos csak erősen rövidített formá­ban visszaadható megállapításokra jutottam:

A nők elnyomása csak a két nem együttes közreműködé­seként érthető meg, abból a módból, ahogyan az életüket „termelik" – vagyis a nemek közötti viszonyból és a terme­lési viszonyokból. Ezek átszövik az egész társadalmat, struk­túrává s egyúttal mindennapi gyakorlattá váltak. Mozgásuk és a körülöttük folyó harc állandó. Tele vannak ellentmondással, aszinkronitással, miközben szüntelenül újratermelik magukat. Alapjukat az a munkamegosztás alkotja, amely a lét és a lét­fenntartási eszközök termelése során valósul meg. A történe­lem folyamán a különféle tevékenységekhez szociális jelen­tés tapad, ez pedig összeforr az egyes személyekkel. Kultu­rális evidenciák egész hálója tartja fenn a termelési és a ne­mek közti viszonyokat mint uralmi viszonyokat, az öröklött alá- és fölérendeltségekkel együtt. A nők elnyomása a politi­ka, a gazdaság, az erkölcs és a kultúra összhatásaként jön lét­re; minden szférában minden érintett személy cselekvően részt vesz benne, s megváltoztatni Is csak általuk lehet. De ugyanígy igaz megfordítva, hogy a fenti területek egyikén sem képzelhető el szabadság, önrendelkezés, demokrácia, egyéni fejlődés és kibontakozás, sőt a világ és az emberiség túlélése sem lehetsé­ges anélkül, hogy a női nem ne vívná ki emberi teljességét.

A kapitalista patriarchátus kifejezés (amelyhez a patriarchá­tus fogalmának érthető kritikája ellenére ragaszkodnék) önma­gában is érzékeltet bizonyos dominanciákat, bár nem indokolja őket. Olyan nyugati társadalmi rendszerekről van szó, amelyek­ben a férfiuralom sajátosan és sikeresen kapcsolódott össze egy gazdasági móddal, nevezetesen a kapitalizmussal. (Ennek meg­felelően kellene a „szocialista patriarchátus" specifikumát is fel­tárni, jóllehet a dolgok kimenetele eleve azt mutatja, hogy az összekapcsolódás ebben az esetben nem bizonyult annyira si­keresnek.) A nyugati gazdaság kritikájának tehát mindkét irány­ban érvényesülnie kell: a nemek közötti viszony kérdésében, de egyúttal és ezzel összefüggésben olyan kérdésekben is, mint munka és osztályok, növekedés és erőforrások, piac és teljesít­mény, profit és kizsákmányolás. Az egész összefüggésrendszert civilizációs modellnek nevezném. Ez a fogalom alkalmasnak tű­nik arra, hogy a lét és a létfenntartási eszközök termelésének elemzésével a civilizáció folyamatát minden kulturális dimenzió­jával és legitimáló elágazásával elgondoljuk és megértsük mint sajátos fejlődési folyamatot és valódi létezést, de egyúttal elkép­zelhetőnek, átélhetőnek, megvalósíthatónak és mindenekelőtt szükségesnek tartsuk a civilizáció valamely más modelljét.

A szocialista országok összeomlása után még inkább kényte­lenek vagyunk szembesülni a civilizációs fejlődés által teremtett piaci modellel. Úgy tűnik, világszerte ez az egyetlen regulációs rendszer, amely megőrzi a gazdaság termelékenységét és ér­tékelhető teljesítményre ösztönzi az egyéneket. Csak az él kel­lemesen, aki megállja helyét a piacon. Vagyis csak annak van esélye, hogy részesüljön a társadalmi gazdagságból, aki ener­giáit a megfelelő, társadalmilag átlagosnak tekintett idő alatt (vagy ennél gyorsabban) produktív tevékenységgé alakítja, a kész ter­méket piacra viszi, ahol mások mint eladót megkeresik őt. Ma már persze ez nem közvetlenül történik. A munkaerőpiac köz­vetít, a tőke kedvező terepre irányítja az energiákat. Az alapté­tel azonban továbbra is érvényes: a teljesítőképesség és a tel­jesíteni akarás, az Idő egyre racionálisabb, gazdaságosabb, ha­tékonyabb és termelékenyebb eltöltése határozza meg civilizá­ciónkat, annak szabályozó rendszereit és fejlődését, ily módon pedig az egyének cselekvési elveit is, amíg csak át nem esnek ezen a hálón.

De mi történik mindazzal a tevékenységgel, szférával, szük­séglettel, amelyet nem lehet ilyen számításnak alárendelni? Hi­szen könnyen belátható, hogy szinte minden, ami az embereket közvetlenül érinti, a gondozásuk és ápolásuk, de éppígy a ter­mészettel való bánás is szabályozhatatlan vagy csak igen nagy árért szabályozható ezzel az időtakarékossági logikával. A sze­retet, a gyengédség, a mesélés és odafigyelés, a tanulás és tanítás területén az idő felgyorsítása csak hiányosságokat teremthet, nem pedig könnyen eladható termékeket vagy halhatatlan műveket. Az általános képmutatást és perverzitást, amely az emberi kapcsolatokat olyankor jellemzi, ha keveredik egymással a profit, a piacképesség és az emberség, Bertolt Brecht a Mahagonny-dalban gúnyolja ki. A tengerészek sorban állnak a bordélyház előtt, és érzelgős hangon éneklik: átszere­lem nincs időhöz kötve, majd munkaritmusban folytatják: Johnny igyekezz, minden perc számít. Az eltérő időlogíkák összeüt­közése mindkét nem esetében az életminőség rovására megy. Össztársadalmi méretekben persze lehetővé válik az időmodellek együttélése, mégpedig a nők alávetettsége ré­vén. Minden olyan tevékenységet, amelyet időtakarékossággal nem lehet hatékonyabban elvégezni, elhanyagolnak, vagy egy társadalmi „peremcsoportra" hagynak: a nőkre. Maga a struktú­ra, amelyben a társadalmilag domináns terület folyton tovább­fejlődik és profitszempontok szerint szerveződik meg – azaz a piacmodell állandó ideológiai legitimációt kap. Nem csak az irodalomról, bizonyos örök értékekről vagy az erkölcsről van szó. Megfigyelhetjük és tapasztalhatjuk ezeket az ideológiai harco­kat olyankor is, amikor arról folyik a vita, hogy mit szokás mun­kának tekinteni, mi az, ami egyáltalán mint társadalmilag szük­séges tevékenység figyelmet kap – másfelől annak ellenére, hogy a házimunkához képest a bérmunka valójában jóval nagyobb tekintélyt élvez, hogyan osztogatnak elvont morális minősítése­ket, melyek a pénzért végzett kiábrándító tevékenységről, illet­ve a szeretetből való szolgálatról szólnak. Mindkét szféra kísér­tésekkel teli. Ki ne szeretne elegendő pénzzel rendelkezni, hogy kiszolgálhassa magát a kívánságokat beteljesítő piacon, eltekint­ve most attól a rangtól és számos társadalmi lehetőségtől, amellyel a keresőfoglalkozású ember bír a reprodukcióban részt vevő szerető nőhöz képest? De ki ne szeretne ugyanakkor olyan területeken tevékenykedni, ahol nem vizsgálnak meg minden rezdülést a piacképesség szempontjából?

A legtöbb ember számára nem jelent alternatívát az a válasz­tás, hogy pénzért vagy „szerelemből" végezze a dolgát; épp a nők szembesülnek nagy számban mindkét követelménnyel. Ezért megerősítést kell kapniuk, nehogy áldozatul essenek valamely szféra kísértésének a másik rovására. Ilyesfajta megerősítése­ket, amelyeknek elég rugalmasnak kell lenniük ahhoz, hogy az egyik nap egyformán fontosnak nevezzék mindkét területet, a másik nap pedig előnyben részesítsék az egyiket a másikkal szemben, s mindezt állandóan váltakozva tegyék, minden tár­sadalmi szinten találunk. A belső megerősítést a nők szociali­zációja jelenti, megtámasztva az erkölccsel és a különféle érté­kekkel; a külsőt pedig az, hogy a nők számára ténylegesen el­érhetetlenek a kielégítő és jól megfizetett munkahelyek, ráadá­sul rájuk várnak az elvégzetlen házimunkák és a reprodukciós feladatok is.

Ha feminista oldalról vizsgáljuk ezt a társadalmi rendszert, ki­derül, hogy a nők sajátos ellentmondásban élnek. Egy rögzített értékekkel bíró legitimációs rendszerben működnek, amely mind­addig érvényes rájuk nézve, amíg általában embernek tekintik magukat, de érvénytelenné válik nyomban, mihelyt a társada­lom nőtagjaiként lépnek fel. Azt, hogy ne mindig csupán ember­ként viselkedjenek, s az uralkodó értékeket általános érvényű­nek véljék, szintén ügyesen biztosítani kell. Feminista szempont­ból így felismerhető az, ami egyébként csak nehezen érthető, vagyis hogy a polgári társadalomban miért szorítanak be oly sok mindent jogi keretek közé. A sok sajátos törvény, amely az élet, a test és az emberi szervek kérdéseit hivatott szabályozni – pél­dául a magzatelhajtással, a családdal, a házassággal és annak felbontásával, a prostitúcióval, a homoszexualitással, a gyerek­gondozással és a járadékokkal kapcsolatban -, tulajdonképpen csak úgy érthető meg, ha tudatosítjuk, hogy egyébként az egész társadalmat a piac és a profit elvei irányítják, s ez számít általá­nos emberi cselekvésnek. Ahol ezek az elvek nem alkalmazha­tók, vagy akár ellentétes hatással járnak, ott a beavatkozást tör­vények sora biztosítja. Mindez nyilvánvalóvá válik az abortusz körüli vitában. Az a téves megközelítés, hogy a nő itt élet és ha­lál, illetve gyilkosság között dönt, teljesen elfedi, hogy egyálta­lán ezt a kérdést csak azért kell államilag szabályozni, mert a kapitalista-patriarchális civilizáció nem számol az emberi élet reprodukciójának bonyolult összességével. Ezért kell a nőket törvénnyel kényszeríteni, hogy testük és életük bevonásával pri­vát törődjenek ezzel a problémával. A törvény gátat szab an­nak a kísértésnek, hogy a nők a társadalomban amúgy ural­kodó életelvek, a produktivitás, a teljesítmény, a bér és a pro­fit szempontjai szerint viselkedjenek, s ebből következően a gyermeknevelést időpocsékolásnak, nem kifizetődő, nem haté­kony dolognak, életük megrablásának tartsák.

Az ilyesfajta civilizációs modellnek szükségszerű alapja a nők alárendelése. Puszta természeti lényként való besorolásuk le­hetővé teszi, hogy a férfiak saját természetüket legyőzhetőnek gondolják, s következésképp mint uralkodók a természet fölé emelkedjenek. Míg a termelést önmagáért valónak, az állandó növekedés és profitszerzés érdekében végzett tevékenységnek képzelik, a természetet egyfajta kőbányának vélik, melyet nye­reségesen ki kell aknázni. Ez érvényes mind a női, mind általá­ban az emberen kívüli természetre. A férfi-természetet ugyan­akkor absztrakt erővé, például munkaerővé stilizálják.

Ez a rendszer nem utolsósorban az egész emberiség fejlődé­sének kárára válik. Egy olyan társadalom, amelyben csak azok a tevékenységek s a velük kapcsolatos igények fejlődhetnek, amelyek a piacon megállják a helyüket, vagyis amelyek az idő­ráfordítás szempontjából kifizetődőek, elhanyagol minden olyan produkciót és tevékenységet, amelynek sajátossága az exten­zív időráfordítás, megfelelően eladható termék nélkül. A dolog logikájában benne rejlik, hogy a mezőgazdasági tevékenységek legnagyobb része, valamint az erdő- és természetvédelem, de különösen az emberek felnevelése összeegyeztethetetlen a „ter­melékenység fokozásának" kapitalista észjárásával. (A mezőgaz­daság kemizálása, melyet kísérletnek tekinthetünk a természeti folyamatokba való gyorsító és „hozamnövelő" beavatkozásra, nemcsak használatiérték-minőségek óriási mérvű megsemmi­süléséhez vezetett, hanem ökonómiai és ökológiai katasztrófák­hoz is.) Amíg az így létrehozott termékek akár csak rövid távon is nélkülözhetetlenek, a fejlődés az emberiség kettészakadását eredményezi, egyfelől olyanokra, akik mint termelők és fogyasz­tók képesek megkapaszkodni, illetve kielégíteni igényeiket a pi­acon, másfelől olyanokra, akik a piackonform termelők szintje alatt dolgoznak és fogyasztanak. Ide tartozik a harmadik világ és egész elnyomorodása.

Eközben az úgymond időrabló reproduktív tevékenységek nagy része elvégzetlen marad. A tőkés országokban ezért az ipari termelőerőnek és szükségleteinek fejlődése együtt jár a roppant eldurvulással. A bűnözés, a kábítószer élvezet és az alkoholizmus csupán látható jelei egy olyan civilizációnak, amelyben az ember fejlődése alárendelt szerepet kap a rend­kívül racionalizált munkaidő-ráfordítás és a csak ily módon készülő termékek vagy szükségletek fejlődésével szemben. Az anyagi termelőerők növekedése egyáltalán nem szabadítja fel az embereket, hogy emberi fejlődésükkel foglalkozzanak. Ez az általános ipari fejlődésnek mintegy mellékterméke marad – és a nők dolga. így továbbra is aktuális az a tétel, mely szerint az emberiség fejlődésének foka a női emancipáció fokán mérhető le. Vonatkozik mindez az emberek egymás közötti kapcso­lataira, szükségleteikre, arra, hogy milyen a viszonyuk az érzéki örömökhöz, a körülöttük lévő természethez, kezük és elméjük művéhez, valamint önmagukhoz mint egyénekhez.

A marxista és a feminista gondolkodás sokféle terepen jele­nik meg, és különböző elméleti iskolák eredményeit alkalmaz­za. Arra a kérdésre, hogy mi kapcsolja őket össze különösen, egyelőre azt válaszolnám, hogy mindkettő a termelési viszonyok és azok újratermelése tükrében vizsgálja az uralkodást és az alárendeltséget. Jómagam a nemek közötti viszonyt a termelési viszonyok dimenziójaként fogom fel, s ez az elméleti keret to­pábbra is termékenynek tűnik számomra ahhoz, hogy a nőkkel kapcsolatos kutatást a felszabadulás perspektívájától lehessen folytatni.

(Fordította: Glavina Zsuzsa)

Jegyzetek

¹ Mivel a marxizmust általában összekapcsolják a pártos marxizmus­sal és a marxizmus-leninizmussal, a nagyobb nyitottság érdekében a továbbiakban marxista gondolkodásról beszélek, szem előtt tartva a le­hetséges álláspontok sokféleségét. És mert feminizmus nincs, hanem ezzel kapcsolatban is csak érvek és ellenérvek léteznek, itt szintén a jelzős formát részesítem előnyben.

² Az irodalomjegyzék magyarázatot igényel. Feltételezve némi törté­nelmi emlékezetet, nem akartam túl rövidre fogni a listát, hogy az elmé­lettörténethez is támpontot adjak. A válogatásba bekerültek egyrészt olyan szövegek, amelyeknek nagy hatásuk volt, sok nőt foglalkoztattak, és jelentős változásokat indítottak el, másrészt olyanok is, amelyek sa­ját elméleti fejlődésem szempontjából fontosnak bizonyultak. Ennek el­lenére ez csupán egy rövid válogatás, a marxista-feminista elmélet bib­liográfiájának összeállítása továbbra is kívánatos lenne.

³ Vö.: Patricia Hill Collins: The Social Construction of Black Feminist Thought. Signs, 14. sz. 745-773.; Ann Ferguson: Women as a New Revolutionary Class. In: Pat Walker (szerk.): Between Labor and Capital. Boston, 1979.; Donna Haraway: Situated Knowledges. The Science Question in Feminism and the Privilege of Partial Perspective. In: Uő.: Simians, Cyborgs and Women. The Reinvention of Nature. London, 1991.; Sandra Harding: The Science Question in Feminism. Milton Keynes, 1986.; Nancy Hartsock: Money, Sex and Pover. Toward a Feminist Historical Materialism. Boston, 1983.; Dorothy E. Smith: Eine Soziologie für Frauen. In: Elisabeth List – Herlinde Pauer-Studer (szerk.): Denkverháltnisse. Frankfurt am Main, 1989. 353-422.

⁴ Alexandra Kollontai: Die neue Moral und die Arbeiterklasse. Münster, 1977. 39., 12., 20.

⁵ Ez volt az elnevezése a Marxista Tanulmányok és Kutatások Intéze­te által 1982-ben rendezett konferenciának, melynek anyagai 1983-ban jelentek meg ugyanezen címen. Wir wollen alles! Beruf – Familie – Politik. Frauenarbeit und Frauenbewegung. Frankfurt am Main, Institut für marxistische Studien und Forschungen, 1983.; Vö.: Wir wollen alles. Marxistischer Studentenbund Frauenaktionsprogramm. Bonn, 1984.

⁶ Frigga Haug: Frauen. Opfer oder Täter. Das Argument, 123. sz. 643-­649.; vagy In: Uő.: Erinnerungsarbeit. Hamburg, 1993. 9-20.; Uő.: Mánnergeschichte, Frauenbefreiung, Sozialismus. Das Argument, 129. sz. 649-664.

⁷ Vö.: Haug: Frauen. I. m.

⁸ A kutatás során a nők egy közös témáról írták meg szociális tapasz­talataikat. E közösségekben számos kötet született különféle kérdések­ről, mint például nőiség, szexualizálódás, a nő mint alany, ellenállás, politika, félelem, teljesítmény, filmélmények.

⁹ Maria Rosa dalia Costa: Die Frauen und der Umsturz der Gesell-schaft. In: Uő. – Selma James (szerk.): Die Macht der Frauen und der Umsturz der Gesellschaft. Berlin, 1973. 27-66.

¹⁰ Roswitha Burgard – Gaby Karsten: Die Márchenonkel der Frauen-frage. Friedrich Engels und August Bebel. Eine feministische Kritik an Klassikern der sozialistischen Theorie. Berlin, 1973.

¹¹ A Kommunista Párt kiáltványa. In: Marx és Engels Művei. 4. k. Bu­dapest, 1959. 447., 457.

¹² Vö.: Heidi Hartmann:The Unhappy Marriage of Marxism and Femi­nism. In: Lydia Sargent (szerk.): Women and Revolution. London, 1981.

¹³ Összességében véve kritikusan írt erről Gábrielé Dietrich: Die unvollendete Aufgabe einer marxistischen Fassung der Frauenfrage. In: Geschlechterverháltnisse und Frauenpolitik. Projekt sozialistischer Feminismus, Berlin, 1984. 24-41. Ismertté vált még Wally Seccombe: The Housewife and Her Labor under Capitalism. New Left Review, 83. sz., 3-24.; Claudia von Werlhoff: Frauenarbeit. Der blinde Fleck in der kritik der politischen Ökonomie. Beitráge zur feministischen Theorie und Praxis, 1. sz. 18-32.; Veronika Bennholdt-Thomsen: Subsistence Production and Extended Reproduction. In: Kate Young és mások (szerk.): Of Marriage and the Market. London, 1981.16-29.; Maria Mies: Marxistischer Sozialismus und Frauenemanzipation. Den Haag, 1981.; Uó'.: Subsistenzproduktion, Hausfrauisierung, Kolonialísierung. Köln, 1983.; Sigrid Pohl: Entwicklung und Ursachen der Frauenlohndiskrimi-nierung. Ein feministisch-marxistischer Erklárungsansatz. Frankfurt am Main, 1983.

¹⁴ Gerhard Brosius – Frigga Haug (szerk.): Frauen/Männer/Computer. EDV im Biiro. Empirische Untersuchungen. Argument-Sonderband 151. Berlin, 1987.

¹⁵ Ezen a ponton utalnék még a következő munkákra: Michele Barret: Das unterstellte Geschlecht. Umrisse eines materialistischen Feminis­mus. Berlin, 1983.; Ursula Beer (szerk.): Klasse Geschlecht. Feminis-tische Gesellschaftsanalyse und Wissenschaftskritik. Bielefeld, 1987.; Barbara Ehrenreich: Zum Verháltnis von Sozialismus und Feminismus. Pelagea, 9. sz. 9-23.; Frigga Haug – Kornélia Hauser: Geschlechterver­háltnisse. Zur internationalen Diskussion am Marxismus-Feminismus. In: Geschlechterverháltnisse, 65-102.; Rada Ivekovic: Noch einmal zu Marxismus und Feminismus. In: Uo. 103-112.; Carla Pasquinelli: Feministische Bewegung, neue Subjekte und Krise des Marxismus. In: Wolfgang F. Haug – E. Elfferding (szerk.): Neue soziale Bewegungen und Marxismus. Berlin, 1982. 159-170.; Carla Ravaioli: Frauenunter-drückung und Arbeiterbewegung. Feminismus in der KPI. Hamburg, 1977.; Rossana Rossanda: Einmischung. Frankfurt am Main, 1980.; Sheila Rowbotham: Nach dem Scherbengericht. Berlin, 1994.

¹⁶ Hartmann: I. m.

¹⁷ Claudia von Werlhof és mások: Frauen, die letzte Kolonie. Reinbek, 1983.

¹⁸ Christel Neusüss: Die Kopfgeburten der Arbeiterbewegung. Oder: Die Genossin Luxemburg bringt alles durcheinander. Hamburg-Zurich, 1985.

¹⁹ Frigga Haug: Ökonomie der Zeit, darin lost sich schliesslich alle Ökonomie auf. Neue Herausforderungen an einen sozialistischen Femi­nismus. Das Argument, 184. sz. 879-894.