Kerekasztal-beszélgetés a TIT Condorcet Köre és az Eszmélet rendezésében a Kossuth Klubban, 1995. május 10-én. Résztvevők: Vámos Tibor, Szecskő Tamás és György Péter. Az Eszmélet szerkesztőségét Z. Karvalics László képviselte

Z Karvalics László (Z. K. L.): Manapság minden valamit magára is adó hetilap „elkövet" egy olyan mellékletet, amelynek bekábelezett bolygó, vagy kibervilág, vagy multimédia a címe. Megpróbálják kor­rekt újságírói szinten áttekinteni azokat a problémákat és kérdéseket, amelyeket az „információs korszak", az „információs társadalom" vagy újabban az „információs szupersztráda" kérdésköre vet föl. Itt az ideje, hogy valamilyen formában ezeknek a megközelítéseknek a hátországát is szemügyre vegyük. Választ kell keresnünk arra a kér­désre, hogy mik a valódi társadalomátalakító léptékei és kihívásai ennek a korszaknak. A jelenlévőit, akiket e vitára meghívtunk, ennek a kérdéskörnek különböző' oldalról adták számtalan érdekes megkö­zelítését és jó néhány orgánumon söpörtek végig intellektuális kar­tácsaikkal: Vámos Tibor akadémikus, aki a műszaki értelmiség kép­viselői közül talán a legelsők között kezdett el foglalkozni a techni­kai-informatikai fejlődésnek a társadalomra vonatkozó hatásaival, Szecskő Tamás, aki kommunikációkutatóként, szociológusként hosszú ideje vizsgálja ezt a kérdéskört és György Péter esztéta, aki­nek számos, tárgyunkra vonatkozó írása vert fel port a hazai köz­gondolkodásban.

Vámos Tibor (V. T.): Akkor kezdjük verni a port. Ez egy új dolog kétségtelen, de azért nem olyan szörnyen új. Mi leírtuk már több mint másfél évtizede azt, ami folyamatban van, ab­ban az értelemben, hogy mit lehet megcsinálni az adott esz­közökkel. Természetesen a technológia azért ezeket a lehe­tőségeket nagyon nagymértékben kiszélesítette, de megvol­tak, tudtuk, hogy ez lesz, terjedni fog, erre föl kell készülni. Ez az első megállapítás, tehát hogy semmi sem születik azért olyan szörnyű gyorsan, csak az emberek akkor szeretik ész­revenni – főleg a széles közvéleményt befolyásoló emberek, és itt a befolyásolásról még lesz szó -, amikor az tömeges jelenséggé kezd válni, pedig jobb a dolgokat már akkor ész­revenni, amikor azok már gyakorlatilag megszülettek. Második dolog: az egészben nincs semmi új és az egészben van ren­geteg új. Nincs semmi új annyiban, hogy a nagy kultúrkörök elég régóta eléggé koherens módon érintkeztek és hatottak egymásra. Ennek a történelmét most én nem fejtem ki, tekin­tettel arra, hogy ez több hónapos kurzusokat igényelne és nem én vagyok ennek az avatott szakértője. De ha meggon­doljuk azt, hogy mondjuk a francia felvilágosodás eszméi mi­lyen sebességgel terjedtek a maguk idejében, akkor láthatjuk azt, hogy még E-mail és egyéb hálózatok nélkül is nagyon érdekes módon ment ez. Balassi Bálintról jegyzik föl, hogy állítólag, amikor Esztergom ostrománál kellemetlen körülmé­nyek között távozott a világból, akkor a nyeregtáskájában két-három éve Franciaországban kiadott könyvek voltak. Tocqueville-t párizsi, francia megjelenése után múlt században két-három évvel már Magyarországon adták ki. Nemcsak az érdekes, hogy kiadták, hanem hogy pontosan tudták, hogy miért adják ki. Rengeteg más példa is van rá, az eszmék, a gondolatok terjednek, méghozzá úgy terjednek, hogy bizo­nyosfajta divatokat gerjesztenek és ezek a divatok ebben az értelemben nem rossz szóként szerepelnek, hanem úgy, ahogy szintén a múlt században használták: uralkodó esz­mékként. Most erre vannak új eszközök. Harmadik dolog: ami új, valóban, erősen új, az a globalizálódásnak a térbeli és időbeli átalakulása és előretörése, tehát az, hogy mindenféle határ megszűnik és a nagy kultúrák közötti határok is nagy­mértékben lejjebb szállnak, ha határfalakról van szó, ami per­sze jelent érdekes, gerjeszt kihívásokat és nagy feszültsége­ket is. A nagy feszültségekről naponta írnak az újságok, az érdekes kihívásokról jóval kevesebbet. Ez egyébként majd a következő pontban szerepel. Gyakorlatilag megszűnnek az időbeli korlátok. Az idézett két-három év is lecsökken, bár az ember, ha azonnal, elektronikus postán megkap egy könyvet, tételezzük fel, akkor is azért egy idő, amíg elolvassa és még több idő, amíg meg is rágja, hogy mi van benne.

A következő különbség egy már-már közhelyként ismétel­getett tény, hogy az ember nevű állatfajta ugyanolyan, mint amilyen valaha volt a kőkorszakban, méghozzá a csiszolat­lanban, ugyanis még teljesen csiszolatlan kövekkel ütötték egymást agyon, és ugyanolyan a mai korszakban, amikor már nagyon csiszolt eszközökkel ütik egymást agyon. Elkövetnek minden olyat, ami az etológia szerint a rosszindulatú, az együttéléshez nem eléggé szokott állatfajták között szokásos dolog. Ebben sincs olyan nagyon új, mindig azt hisszük, hogy pont most keletkeztek a népirtások, nagyon jól tudjuk, hogy milyen tökéletes és nagyszabású népirtások voltak az egész történelem során, állítólag kedves testvéreinket, a neander­völgyit is őseink irtották ki, ez az egyik hipotézis. De mehetünk tovább, olvassák el gondosan az Ószövetséget, nézzék meg a hit terjesztését a szászokkal, a régi poroszokkal, az indiá­nokkal és egyéb népekkel szemben. Úgyhogy megint nincs benne új. És itt jön a kérdés, hogy ebben a vonatkozásban tud-e az ember valamiféleképpen a történelemben megszokott – a „megszokott" a rosszindulatú etológiai jellemzőkre vonat­kozik – viselkedési formáin túl némileg eltérően fölhasználni valamit.  Ez a nyitott kérdés, és erre kell választ adnunk.

A következő pont az, hogy a divatok, és most a divatot már más értelemben használom, azok abban jellegzetesek, hogy igyekeznek a dolgokat különböző pólusok szerint érde­kessé és újjá tenni. Egyébként szerintem óriási haladás most és nagy biztatás az emberiség számára, bizonyos mértékig etológiai módosulást jelez, hogy a női divat az eddigi uniformizálódással szemben szabadon teszi lehetővé az egészen rövid szoknya és az egészen hosszú szoknya egyidejű hasz­nálatát. Ez nagyon nagy dolog. Magának a jelenségnek a kedvessége szempontjából is, amit sokan élvezünk, nyilván a nők is, mert különben nem csinálnák, de azért tükröz vala­mit. A divatokhoz tartozik, a rövid és hosszú szoknya divathoz tartozik, hogy az emberek egyik fele azzal igyekszik vonzerőt találni gondolatainak, hogy tudományos-fantasztikus elképze­léseket gerjeszt és elmondja, hogy milyen csodálatos, a másik fele pedig elmondja azt, hogy ez milyen szörnyűség, és ebben a fantasztikus stílusban próbál rémregényeket komponálni. Mind a kettőnek van tárgyi alapja és mind a kettőről legtöbb­ször ki szokott derülni, de nem mindig, hogy túlzottan polari­záltak. Katasztrófák kétségtelenül időnként előfordulnak és az emberiség nincs bebiztosítva továbbra sem, de a hatások ál­talában kisebbek, mint gondolnák, és azok az új dolgok, amik létrejönnek, és azok az új dolgok, amik úgy tűnik, hogy min­den korábbi dolgot teljesen elsöpörnek, előbb-utóbb elkezde­nek valamiféle békés együttélésben élni mindazokkal a dol­gokkal, amik korábban voltak. Ugyanakkor az is igaz, hogy mindazok a dolgok, amik addig korábban voltak, valamilyen módon ennek hatására módosulnak tartalmukban, megjelené­sükben is, ami általában az egészségükre válik. Ezzel kap­csolatban elmondom egy nagyon kellemes múlt heti élménye­met. A múlt héten jártam Németországban, először Essenben.

Németországban elég sokat, de Essenben először. Ugye ez a Krupp-központ és a Ruhr-vidéknek a központja, a korábbi képek egy teljesen tönkrement természetet, rettenetes környe­zetpusztítást, levegő- és vízpusztítást tükröznek. Essen most, kivéve a túlságosan is modernre szabott és viszonylag szűk belvárost, egy gyönyörű erdőváros, tiszta, zöld, a levegője sokkal jobb, mint a budai hegyvidéken. Mutatja azt – a példa vonatkozik a könyvre is, az információ, a kommunikációk más megjelenési formáira is -, hogy egyszerre kiderül, hogy vala­hol békésebb kiegyenlítődések is történhetnek. Ezért a rioga­tásnak nincs sok értelme. Inkább a felkészülésnek van.

Itt térnék rá az utolsó pontra. A riogatáshoz tartozik, hogy ezen a kapun keresztül, ha ugyan ezt kapunak lehet mondani, de hát miért ne használjuk ezt a metaforát, az emberiség egé­szére ráömlik a gondolati uniformizálódás, az álkultúráknak a pornográfiának, az erőszakpropagandának az elviselhetetlen hulláma és még az a veszély is, hogy az emberiség még inkább két részre szakad, nevezetesen azokra, akik ezt tudják használni, mert van hozzá pénzük, és azokra, akik nem tud­ják, mert nincs rá pénzük. Ebben is van igazság. Néhány hét­tel ezelőtt csináltak nálunk egy kis statisztikát arról, hogy (a szó angol értelmében) akadémiai jellegű, az egyetemi és tu­dományos közösség által elsősorban használt INTERNET há­lózaton mit vesznek igénybe az emberek. Kiderült, hogy az idő többségét pornográf képek tették ki, mert az INTERNET-en keresztül rengeteg pornográfiát lehet venni. Aki hetente olvas­sa a kedves hetilapomat, a Magyar Narancsot, az meg is kap­ja mindig, hogy a http milyen alcímén lehet ezeket is kapni. Persze ez a statisztika is azért hamis, mert ezeknek a képek­nek az átvitele összehasonlíthatatlanul több időt vész igénybe, mint a normál levelezés, és egy olyan pillanatot rögzít, amikor az emberek ismerkednek valamivel, amit még nem, láttak. Ez is igaz, tehát ilyen is van. A világhálózatnak azért az a lénye­ge, hogy ha egy tudományos, társadalmi problémánk van, ak­kor mindig meg tudjuk vitatni azokkal az emberekkel, akik a világban erre érzékenyek. A csecsen válságnak ilyen és olyan oldaláról, a boszniai helyzetről és egy csomó minden másról az emberek a hivatalos információs forrásokon túl is viszony­lag megbízhatóbb és sokoldalúbb képeket tudtak kapni eze­ken a csatornákon keresztül, mert a multinacionális médiatár­saságoknak valóban van egy uniformizáló szerepük. Ha az ember megnézi, hogy az egyébként igen nívós Time vagy Newsweek c. lapok mennyire azonos sztorikat is tálalnak he­tenként, akkor azt kérdezhetném, hogy az elektronika mi újat ad ebben a gondolati uniformizálásban? A hálózatokban vi­szont mindenképpen egy új szabadságlehetőség is nyílik. Nagy viták vannak arról, hogy most mit kell csinálni, be kell-e tiltani a hálózatokon a pornográfiát, be kell-e tiltani ezt, azt, amazt stb., egyébként is, talán a hálózatokat is be kéne tiltani. Nem hiszem, hogy ez az út; betiltásokkal és egyéb speciális korlátozásokkal még soha nem lehetett mit kezdeni és so­pánkodni sem lehet. Állandóan idézem Neumann Jánost, aki azt mondta, hogy a haladás ellen nincsen orvosság. Ez jön, jött, mint ahogy jött az autó és jött az összes többi. A jött, jönre még egy megjegyzés: az igaz, hogy egyfelől a világban a rés szélesedik – de másfelől szűkül is az új technológia kapcsán. Az új technológiák bármelyik fajtája sokkal gyorsab­ban terjed a világban, mint a gazdasági fejlődés. Megdöbbent, ha megnézzük, hogy akár Magyarországon is az egy főre eső nemzeti jövedelem szintjével szemben milyen sebességgel terjed a telefon, a fax, azelőtt a motorizálás, a televízió, a színes televízió stb. Az új technikák tehát sokkal gyorsabban terjednek, mint a fejlődés általában, és ezután ez rengeteg mást gerjeszt, ezt látjuk a fejlődő országokban is. Ennek egyetlen kemény negatív oldalát láttuk, amikor Khomeini mes­ter állítólag a hangszalagokkal került uralomra. Amivel föl tu­dunk készülni, az nem a tiltás, az én meggyőződésem szerint tiltani legfeljebb csak azt szabad, amit az alkotmányok és tör­vények egyáltalán tiltanak más vonatkozásban is. Tehát ne legyen különbség: a gyilkosságot és a gyilkosságra való fel­bujtási a törvény tiltja, tehát ezek a hálózatok gyilkosságokra ne bujtsanak fel stb. A fölkészítés lényegének az oktatásban kell lennie, új írástudásra kell megtanítani a fiatalokat^ az új írástudáson belül a minőségnek az élvezetére, értékelésére, a szabad polgárok szabad választására. Condorcetről van ugye szó, választási kérdésekkel erősen foglalkozott. A sza­bad választáson nem elsősorban szavazásos választást értek, hanem az értékek és a fogyasztás választását. Ez nem egy egyszerű dolog, de ennek ellenére egy konszolidált oktatási kultúra, társadalmi kultúra az, ami a választások színvonalát módosítani tudja.

Szecskő Tamás (Sz. T.): A tegnapi Népszabadságnak az IFABO-val foglalkozó mellékletében volt egy cikk, aminek az volt a címe, hogy „Euroklikk". Rosszhiszemű szociológusként gondoltam, arra utal, hogy az informatikai robbanásnak külön­böző klikkek a haszonélvezeti, melyek egymással szoros kap­csolatban vannak. (A cím persze nem erre utalt, hanem az „egérrel" végzett művelet hangjára.) Mindazonáltal engem ko­molyan érdekel, hogy valójában kik az a világban tapasz­talható informatikai robbanás elsődleges haszonélvezői: az egyes országokon belül mely társadalmi csoportok ezek? Va­jon igaz-e, amit bizonyos kritikusok hangoztatnak, tudniillik, hogy ezek a nagy, globális, multinacionális vállalatok és a kü­lönböző foglalkozáscsoportok közül a pénzügyi szakemberek, mérnökök, jogászok, közgazdák, tervezők. És nálunk vajon mi a helyzet?

Persze globálisan is felvetődik ez a kérdés. Vámos Tibor arra intett bennünket, hogy ne ijesztgessünk. Nem is a rioga­tás végett említem, de még jelenleg is a világ népességének csupán 20 százaléka fogyasztja el a világ által megtermelt javak, áruk és szolgáltatások 80 százalékát. Ez az őrületes szakadék vajon jellemző-e az információháztartásra is? A vi­tában bőven tudok erre statisztikai bizonyítékokat említeni, de azért már itt is vannak reménysugarak. Éppen a minap olvas­tam, hogy Kínában, Brazíliában és Indiában például a szemé­lyi számítógépek piaca évente 40-60 százalékkal bővül – eh­hez persze tudni kell, hogy Brazília volt az egyik első olyan fejlődő ország, ahol a kormány komplex információfejlesztési stratégiát dolgozott ki. Reménysugár az Is – erre Vámos Tibor is utalt -, hogy az információk előállításának és forgalmazá­sának költségei csökkennek. A tenger alatti kábeleken törté­nő hangtovábbítás jelenlegi költségei az 1987-es szintnek csupán 1 százalékát teszik ki. Az adatfeldolgozás és tárolás költségei ötven százalékkal csökkennek minden 18 hónapban – vagyis másfél évenként megfeleződnek. Döbbenetes tény ez, aminek az előnyeit remélhetően nemcsak a fejlett, hanem a fejlődő országok is ki tudják majd aknázni.

Szűkebben, kis hazánkra vonatkozóan vajon a gazdaság szempontjából mit jelent információháztartásunk átalakulása? Egy szakértői csoport Nemzeti Informatikai Stratégia címmel tervezetet dolgozott ki, ami az információgazdaságot úgy ke­zeli, mint kitörési pontok sorozatát a magyar gazdaság szá­mára. Vajon valóságosak-e ezek a kitörési lehetőségek? És szélesebben, a modernizáció szempontjából mit jelent infor­mációháztartásunk átalakulása? Az említett dokumentum igen rokonszenvesen fogalmaz: azt írja, hogy egy intellektuálisan kreatív, kooperatív társadalom kinevelése szükséges. (A ko­operatív jelzőhöz zárójelben hadd tegyem hozzá, hogy Vámos

Tibor volt az első magyar szerző, aki már a nyolcvanas évek elején azt bizonyította, hogy a centralizált hierarchikus rend­szerekkel szemben a decentralizált kooperatív rendszereké a jövő.

És kultúránk hogyan formálódik vagy deformálódik az új ha­tások alatt? Nekem tetszik a szellemes, de kicsit szomorú fogalom, amit a kritikusok közül sokan használnak: „mcdonaldizálódás". Vajon mcdonaldizálódásnak nézünk-e elébe, a popkultúra előre kiszerelt, könnyen emészthető és abszolút mértékig sztenderdizált terjedésének? A kulturális szférán be­lül számomra persze a tömegkommunikáció az elsődleges fontosságú: hol a helye a tömegkommunikációnak ebben a (szép?) új információs világban… A digitalizált világban, a mul­timédia világában? A klasszikus nagy tömegkommunikáció, a „broadcasting", szórta a műsort, szórta az információt, ezzel szemben a tömegkommunikációs fejlődés most a „narrow-casting" felé visz, ami szóról szóra szűk továbbítást, célzott to­vábbítást jelent. Úgy is mondhatnám, hogy a műsorszórással szemben „műsorspriccelés", mert spricceléssel meg tudom célozni az adott közönséget.

Végül, de nem utolsósorban (nálunk is felvetődik már, az idé­zett tanulmány is érinti), milyen állami szerepvállalás szükséges ahhoz, hogy az új információs korszak gyümölcseit ne fanyarnak érezze, hanem ízeinek teljes gazdagságában élvezhesse a tár­sadalom? Az új információs szuperpályákon az állam autópá­lya-felügyelet szerepét töltse be, az autópálya-rendőrségét, vagy pedig, ahogyan egy külföldi szerző kifejezte, söprögető-ként menjen fel rá. Kulcskérdés itt az állam megfelelő szerepé­nek kialakítása. Sorakozó kérdéseink zárásaként hadd térjek vissza a Vámos Tibor által is említett De Tocqueville-hez. „A demokrácia Amerikában" c. munkájában azt írja, hogy „a sajtó a szabadság par excellence demokratikus eszköze". Al Gore amerikai elnökhelyettes, amikor az információs szuperpályák gondolatát felvezette Buenos Airesben (ami, zárójelben jegyzem meg, tulajdonképpen rímel az Eisenhower-adminisztráció alatt meghirdetett nagy autópálya-projektre: ez nagyon sikeres volt, s ezért gondolták, hogy a politikai marketing szempontjából nem rossz, ha ilyen reminisztenciákat keltenek), arról is beszélt, hogy történelmileg ez egy új demokrácia hajnalát jelenti. Vajon mi az igazság ebben? Nem hiszem, hogy De Tocqville ma azt írná le, hogy a szuperpálya a szabadság par excellence de­mokratikus eszköze.

György Péter: Szintén megpróbálom három pontban össze­foglalni, amit gondolok, nyilvánvalóan egészen máshonnan nézem én ezt a dolgot. Máshonnan, mint Tamás, és végképp máshonnan, mint ahogy a Tibor, mégiscsak egy egyszerű használó vagyok. Nem állom meg, hogy ne kapcsolódjak eh­hez a jóslat-ügyhöz. Itt van az a nagyon furcsa dolog – és ez valóban minden számítást megkérdőjelez -, hogy a tech­nikai fejlődés soha nem racionális. Tehát egy dolog a racio­nális gondolkodás, és a technikai fejlődés az egy másik dolog. Nagyon sok komponens és nagyon sok tényező az, amin a technikai fejlődés múlik, szemben a tudományos gondolko­zással, amelyik valóban racionális diskurzusokba szorítható, és joggal lehet azt mondani, hogy európai értelemben ott ér véget, ahol a jobbik argumentum tisztelete. (A Concorcet Kör­ben nyilván nem kell kifejteni, mit jelent a racionális gondola­tok tiszteletben tartása.) Ez a technikai fejlődésre egyáltalán nem érvényes, rengeteg olyan ketyerét, amit ki szoktak fej­leszteni, aminek egy része utána a szemétdombra kerül, utó­lag nagyon nehéz rekonstruálni. Nagyon fontos tudo­mánytörténeti feladat rájönni arra, hogy a technikatörténetben mikor milyen elem volt meghatározó és mikor milyen utca volt zsákutca. Nem lehet megmondani, hogy mi fog történni ma. Ilyenkor jönnek ezek a túlszimpifikált fenyegetőzések vagy ígérgetések, amelyek racionális kalkulusok extrapolációin ala­pulnak, semmi egyében, és ezért mindig tévesek. Ezért na­gyon fontos az a tudománytörténeti megközelítés, amely kü­lönböző médiatörténeti példákon megpróbálja megnézni, hogy mi is történt, így a televízió története különösen tanulságos, akárcsak a rádió története, vagy a telefoné. Karinthy azt mondta, mindig minden másképpen van. Tibornak teljesen igaza van, hogy soha nem az fog történni, amit bármelyikünk is hitt. Ami azért nagyon kellemetlen, mert közben az egész információs társadalom azt állítja magáról, hogy racionális kal­kulus totalizálása lesz.

Úgy gondolom, legalábbis a mindennapi kultúra kutatója­ként, hogy itt egy alapvetően más helyzet áll elő. Nem be­szélnék én popkultúráról, mcdonaldizálásról, pornográfiáról meg végképp nem (azt sem tudom, hogy az micsoda egyéb­ként), én csak azt tudom és látom, hogy az elmúlt 200 évben a szocializáció nagy társadalmi csatornái a modernizáció mel­lett voltak, racionálisak voltak. Ez volt, amit iskolának hívtak, ez volt, amit a modernizáció nagy ütemének hívtak. Kény­szerítettük rá, mi, európaiak a nem európaiakat. Kitaláltuk, hogy a tudományos és racionális gondolkodás mindenekelőtt való, azt mondtuk, hogy ez az a fajta tudás, ami a társada­lomban érvényesül, megfelelően rendeztünk el különböző íz­léskategóriákat, állítottunk föl esztétikákat, határoztunk meg iskolai tudásokat stb. Még a társadalmi beérkezés is ezzel függ össze, a munkaerőpiacon betöltött hely, ami az emberek számára az egyetlenegy szent érték. Mint egy vadállati fétist szokták nézni, hogy ki mennyit keres, amin a nem európai emberek röhögőgörcsöt szoktak kapni, mondván, hogy az élet mégsem arra való, hogy az emberek a munkaerőpiacon be­töltött helyüket vizsgálgassák. De ez mégiscsak egy konszen­zus volt, azt lehetett mondani, hogy valamilyen racionalitás, a haladás vagy a haladás mentén történik valami. Azt, amit közkultúrának hívtak ilyen értelemben, az ennek az alátámasztója volt, így vagy úgy, valamilyen értelemben mégiscsak a kiszolgálója. Valamilyen módon segített fönntartani, valami­lyen értelemben visszaigazolta. (Ebbe most nem szeretnék belemenni, ez egy nagyon bonyolult és hosszú történet, hogy a tömegkultúrából mi az, amit lehet legitimálni.) Volt egy elit­kultúra és volt egy tömegkultúra: azt lehet mondani, hogy az elitkultúrának valóban volt egy affirmatív és fegyelmező funk­ciója, egy regulator-szerepe a tömegkultúrával szemben, és a tömegek számára fölállított egyfajta tudáshierarchiát, ame­lyet illett betartani. Amióta a wilhelmiánus diagnosztika kiala­kult, az orvossal szemben egy meghatározott módon kellett viselkedni. Ma már szabad azt mondani, hogy az orvosok el­mehetnek a fenébe, mert ugyanolyan tanulatlan szamarak stb. Világos, hogy mire gondolok, a modernizáció ebben az érte­lemben felbomlott, s amit posztmodernnek hívnak, az azt ál­lítja, hogy ebben az értelemben az értelmiségi tudás nem él­vez prioritást, az csak egy a tudások sorából. (Ami egyébként nagyon helyes politikailag,.és tisztességes álláspont.) Ma az, amit információs társadalomnak hívnak, akarva-akaratlanul, ez már megtörténik, számtalan esetben ezt a fajta „felhasználói tréfát" segíti elő.

Az információs társadalomban ugyan sok lehetőség van, de már rég senki nem vitatkozik senkivel, és a demokrácia odáig tart, amíg egy érvet egy másik emberrel megvitattak. Az infor­máció önmagában véve semmi. Oda lehet adni mindenkinek, de senki nem megy vele semmire. (Információn én a meg­emésztett információt értem.) Úgy tűnik a dolog az én számom­ra, hogy az információs társadalom vicces módon ahhoz fogja hozzásegíteni a Gutenberg-galaxist, NI. a nagy európai kultúr­történeti hierarchiarendszert, hogy az fölbomoljék. Illetve sze­rintem ez meg is történt, fölbomlott. Mondok két példát, csak hogy érthető legyen. Mi mindannyian megtanultunk az iskolában írni, nem nagyon voltunk abban a helyzetben, hogy kétségbe vonjuk tanárainknak azt az elhivatását, hogy fejünk ütlegelésé­vel, vagy később toleránsabb módszerekkel, de mégiscsak rá­bírják a kis kamaszkorú életük előtt levő gyereket arra az egyéb­ként nonszensz állapotra, hogy kezüket ritmikusan mozgatván, „Ottó ütött, talált ötöt" típusú kijelentéseket írjanak le 400-szor egymás után. Ellenben, ma egy nemzedék úgy mégy iskolába – és ez a fejlett világban történik, ahol egyébként még vannak iskolák, ugyanis a fejletlen világnak, a fejlődésből kimaradt in­formációs világrendnek lassan iskolára se lesz pénze (ez egy másik kérdés, ebből a szempontból a dolog még drámaibb) -, tehát, mondjuk, minálunk a gyermekek jelentős része, amikor iskolába megy, ezekben az éveiben otthon a Sim City nevű szimulációs program első fokozatával szórakozik, értsék jól, az­zal foglalkozik, hogy ül a számítógép előtt egy joystickkai a jobb kezén és mondjuk repülőterekre leszálló repülőgépek ütemes projektjét tervezi meg, hogy hogyan kell leszállni, mik lesznek azok a feltételek, amelyek esetén a légiforgalom akadozni fog, mik azok a feltételek, amelyek mentén a meglehetős sűrűséggel a fel- és leszálló gépek még nem ütköznek, de még elég raci­onális a rendszer stb. Hat-hét éves gyerekek nagyon jól elbol­dogulnak ezzel a szórakoztató játékkal, napi 4-5 órában lelke­sen játsszák, majd másnap be kell menniük az iskolába, ahol arra az ehhez képest valóban gyengeelméjű feladatra bírják őket rá, hogy mondjuk a kezüket rendezzék el egy helyre és írják így, hogy f, f, f. Nem lehet rábírni egy új nemzedéket, kér­dezzék meg az általános iskolában tanítókat, akik őrjöngenek, mert ha megkérdezik, hogy te mit csináltál tegnap, a gyerekek csillogó szemmel azt mondják: …és a végén dinoszauruszokkal leromboltam a repülőteremet, ami szintén belefér a programba. De ez még mindig sokkal jobb nekik, mint leírni egymás után pl. hogy felszabadulásunk nem tudom hányadik évfordulója. Nem is hajlandók rá. Amerikában nagyon komolyan vitatkoznak azon a kérdésen, hogy meg kell-e tanulni olvasni? Ez egy na­gyon érdekes dolog, rosszul fejeztem ki magam, meg kell-e tanulni írni, az olvasás az később jön, hiszen azt mondják, hogy a clipboard mindenki számára nyitva van, és ütögessék ezt a dolgot, ez egy egészen érdekes alternatíva; egy nagyon prag­matikus ember azt mondja, hogy nem kell. És erre azt vála­szolja sok szomorú szociológus: mi lesz azzal, aki nem jut clipboardhoz? Amire azt válaszolja sok kis jobboldali neokonzervatív tanítvány, hogy azoknak nem kell írni tudni. Ez egy nagyon durva dolog, mindenesetre arra nézve is, amit írásbeliségnek és az írásbeliség kultúrájának hívnak, az rohamos tempóban tűnik el. Amit a Gutenberg-galaxis végének hívtak, az nem egy üres metafora, az megtörtént. Aki egy ilyen típusú kultúrán ne­velkedik ebben az értelemben, arra nem lehet azt mondani, hogy tanulatlan, nem lehet azt mondani, hogy rossz tanuló, nem lehet azt mondani, hogy jó tanuló, egészen egyszerűen szá­momra gyalázatos, mert szellemileg semmire sem kötelező ki­fejezést kell használnunk, hogy egy másik világban él. Ez tény­leg nem kötelez semmire szellemileg. Az, hogy másik világban él, azzal nem mondtam semmit, lehet hogy ezzel sokakat meg­bántok. Szerintem a tolerancia a politikában nagyszerű dolog, a tudományokban ellenben semmire nem való. Azt, hogy azt mondom, hogy te légy toleráns, azzal azt mondom, hogy ez politikailag nagyon fontos, mert elfogadom azt, hogy te más vagy, mint én, és ennek ellenére együttműködöm veled. A ra­cionális diskurzus elméletileg intoleráns, mert meg akarja győzni a másikat. Tehát, ha én azt mondom, hogy másik világ, azzal szétteszem a kezemet, azzal semmit nem mondtuk, az az elvvel való lemondás a gondolkodásról. Ez egy másik világ. Azért má­sik világ, mert az általam szent állatként tekintett következési láncolatot, exkurzivitást nem tekinti többé prioritásnak. Egész egyszerűen nem prioritás többet annak a gyereknek, aki az egyik oldalon nagyon racionális lépéseket használ (gondolják csak végig az előzőt, ez a Sim City többmillió példányban el­adott projekt), megtanulja 6-7 éves korában a világ leg bonyolultabb munkájának az egyikét, a reptéri légiforgalmi irányítás­nak a szimulációját elvégezni, azzal szórakozik, hogy repülő­gépeket kellő ütemben enged le- és fölszállni, majd laza moz­dulattal azt mondja, hogy a kis dinók ezt törjék össze. Ami ugye a mi számunkra egy nagyon furcsa mixtúra, gusztustalan, nem érthető, miért teszi. Miért ne tenném, ha a dinoszaurusz ugyan­úgy van, mint a repülőgép, vagy ugyanúgy nincs? Ez minde­nesetre a reális létezésnek és reális nemlétnek egy tökéletesen másik formáját állítja elő. Mégiscsak elmondom a másik formá­ját: az információs társadalom valójában szétveri a mi világun­kat. Mire mondom ezt? Tökmindegy, szétverte. Gondolják csak végig, az elmúlt kétszáz évben a tömegkultúra egyik legfénye­sebb műfaja a krimi volt, amelyik arra épült, hogy van a tettes és van a tette, amelyik egymástól nem elválasztható – monda a nagy Lukács György -, és meg kell találni a gyilkost, mert a bűn annyit jelent, hogy kizökkent a világrend, ha ezt megtalál­juk, akkor helyreáll. Az egyik legújabb film nem kevesebbet állít, minthogy a gyilkosság egy statisztikai véletlennek a kérdése. Az, hogy ki válik gyilkossá, ki válik áldozattá, az esetleges. A film egyik jelenlétében az egyik hős teljesen véletlenül lelövi a hátsó ülésen utazók egyikét. Rákiált a másik, hogy te marha, lelőtted, és ráadásul a hajam tele van agydarabokkal. Mire azt mondja mentegetőzve, hogy öregem, huppanón mentünk át, hát mit tehetek. Az egyetlen probléma a hulla eltüntetésének tech­nikai problémája, amellyel sok bajuk is van, mert még soha életükben nem mostak agyvelőt kocsiból, de egyébként az, hogy ez bármilyen értelemben problémát jelentene,.az nem me­rül föl. Egy mondatot azért nem állok meg Hollywoodról, gon­dolják csak meg, hogy mit jelent az, hogy a Sony bement és a Spielbergék összeállnak a Microsofttal: ennek még a magyar kulturális életre is nagyobb hatása lesz fél éven belül, mint an­nak, hogy az áfával mit csinál Bokros Lajos.

A harmadik dolog a magyarországi kérdés. Én erről két ki­jelentést szeretnék tenni. A negatív kijelentés az, hogy egy nagyon veszélyes helyzet áll elő. A magyar állam, a kulturális intézmények minden olyan technikai intézmény fölött buzgó gyámkodást gyakorolnak, amely veszteséges, és a 19. szá­zadból maradt ránk, a 19. századi nemzeti kultúrának a fo­galmához képest érvényesek. Tehát itt ilyen intézményekkel bütykölhet egy miniszter, mint egy Nemzeti Színház (egy ma­gyar cowboy pályázza meg, és már senki más nem akarja megpályázni). Ez nagyon jellemző egyébként. Aztán vannak neki könyvkiadói, vannak iskolái, amelyek mind-mind nyelik a pénzt, és amelyeket mind a múltból örököltünk. És közben az ország – mint itt többször elhangzott – virul egy csomó másik kulturális dimenzióban. Ha az ember elmegy a Westel 900-hoz vagy a GSM-hez, nem a szegénység nyomait látja, ha­nem tündöklő fiatal lánykákat, amint föl-alá szaladgálnak és 40-80-150 ezer forintnál kevesebbet senki nem keres. El­mentem egy tv-társasághoz, ahol valakit vártam, és az tet­szett nekem, hogy százezer forintnál kisebb összeg nem hagyta el senkinek a száját, pedig egyfolytában pénzről be­széltek. Az egyetemen, ha ennyit valaki megemlít a másiknak, akkor szent rémület ül ki a rektor arcára, hogy már megint hogy levágták. Túl a tréfán, ez életveszélyes. A magyar ál­lamnak és a magyar politikai irányításnak semmilyen informá­cióstratégiája nincs a jelen pillanatban. Amit Szecskő Tamás említett, a legnagyszerűbb kezdeményezések egyike a nem­zeti információs stratégiáról szóló szöveg. Figyelmébe ajánla­nám Finnország példáját, ahol a pénzügyminisztérium maga vette a kezébe az ügyet, és nagyon komoly pénzösszegeket bocsátott a hölgyek és urak rendelkezésére, hogy végre meg­kezdjék egy nemzeti információs stratégia kőkemény végre­hajtását.

A probléma ennél sokkal súlyosabb, a probléma az, amennyiben nincsen egy ilyen stratégiánk, akkor egészen egysze­rűen nem fogunk tudni abba a helyzetbe keveredni, amelybe egyébként tudnánk, hogy meg tudjuk menteni – bármennyire furcsa is – a 19. században kialakult nacionalizmusnak a 20. századra teljesen tönkretett képét, nevezetesen azt,..amit egyetemes magyar kultúrának hívnak. Kérem, gondolják meg a következőt. Mondjuk, nekünk magyaroknak meglehetősen sok problémánk van egy Funar nevű úrral, akinek problémája van velünk. Mindaddig, amíg a magyar-román kulturális cse­reatomok szállításából fog állni, értsd könyvek cipeléséből, Funar úrnak meglehetősen sok lehetősége lesz arra, hogy reggel, délben és este elgyötörjön minket. Azon pillanatban, midőn a magyar-román információcsere, kulturális csere bitek szállításából fog állni, akkor már ennek a jelentősége megjó­solhatóan csökken, kivéve, ha olyan állapotot teremt, hogy rá tudja tenni a bitekre a kezét, de az már megint egy másik állapot, akkor már nem nagyon van miről beszélni többet, az ugyanis annyit jelent, hogy betiltja a postai forgalmazást. Te­hát le tud zárni egy határt, be tud tiltani egy repülőgépforgal­mat, tudja azt mondani, hogy ne közlekedj repülőn, aztán egy pár év múlva már ezt sem tudja mondani. Ugyan nagyon bo­nyolult, hogy milyen típusú adatokat lehet átvinni egy magyar SAT-ról, de azon van mit merengeni, hogy mire költsünk ilyen típusú támogatásokat, ezeket sürgősen és nagyon alaposan meg kellene vizsgálni. Érdemes-e például tankönyvírásba fek­tetni súlyos milliárdokat, főként akkor, ha azt szeretnénk, hogy a Romániában élő magyarul beszélő emberek ne a román történelemtankönyvekből tanuljanak meg magyar történelmi adatokat. Mondjuk egy vagyonba kerül 4-5 vagon elszállítása, miközben egy aktatáskában el lehet vinni annyi CD-romot, amelyen egyébként korlátozhatatlan mennyiségű tudáshoz le­het hozzájutni. Mi az értékesebb? Ha azt állítom, hogy sikerül egy adag programot elvinnem Erdélybe, mondjuk, semmi egyebet, csak egy angol-magyar szótárt, amelyet két diszkről be lehet nyomni akárkinek a komputerébe, már egy 386-osba is, ami nem olyan nagyon drága. Mi a fenét fog csinálni Funar úr? Minden angoltanár Funar ellensége, ez az ősi meggyő­ződésem alakult ki, mint mélymagyarnak, amiben egyébként biztos is vagyok. A franciatanárokra ugyanez érvényes, min­den nyelvtanár Funar úr ellensége. A hatalmas veszély az, hogy az összes olyan kulturális technikát társadalmi kontrollon kívül fogjuk működtetni. Ebből az egyes egyéneknek nagy pénzt lehet csinálni, ugyanakkor azonban nem tudjuk magun­kat olyan helyzetbe hozni, hogy ezt valamilyen értelemben egy nemzeti információs stratégia vagy egy kulturális kihívás részévé tegyük. Maradunk olyan helyzetben, hogy könyörögni fogunk egy adat szponzorálási ajándékért, amit a vállalatok oda fognak nekünk szórni. Nem gondolják komolyan, hogy én meghatódom attól, hogy a Westel vesz ezt, azt, amazt, s ha engem fog szponzorálni, attól fogok a legkevésbé meghatód­ni, mert tudom, hogy ez mind semmi. Azt pontosan be kellene látniuk, hogy nem várható egy multinacionális cégtől, hogy hajlandó legyen egy kis, számára teljesen elképzelhetetlen nyelvű országot támogatni. Külön megőrülnek tőle, hogy ezek­nek van valami szokásuk a külön nemzeti kultúrájukkal, ami­vel kéne valamit tenni, állandóan azt kérdezik tőlünk, hogy miért kínlódnak ezzel a nyelvvel? Azt mondják: lássák be, hogy Szingapúrtól Malajziáig mindenki nagyon jól tanul ango­lul az iskolákban, és milyen gazdasági sikereket érnek el; mit kínlódnak maguk ezzel? Most akkor az ember azt mondja neki, hogy énnekem fontos Arany János. Erre ők azt fogják mondani, hogy náluk ez egyetlenegy cost-benefit elemzésben sem merült föl, ez az én problémám, ezt én fizessem ki. Márpedig az én problémám az, hogy velük akarnám kifizet­tetni. Köszönöm.

Z. K. L.: Annak ellenére, hogy széles spektrumban „szórtak" és szól­tak a résztvevők, azért e spektrum két végén eléggé markáns megál­lapítások hangzottak el. Az egyik vég a legkonkrétabb: egy nemzeti információs stratégia, egy olyan állami vagy társadalmi jövőtervezés, amelyik megpróbálja a változássorozathoz igazítani a maga eszközeit, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a lehető' legoptimálisabb kimenetet biztosítsa magának a folyamat kritikus pontjain. A spektrum másik vége pedig a nagyon sokszor és sok formában megközelített vízió-ol­dala. Azon túl, hogy leíró szinten megállapítjuk a kulturális korszak­váltást, nyilvánvaló, hogy értékelő' megjegyzésekkel is összekapcsol­hatjuk, nagyon nagy történeti ívek részeként is megragadhatjuk.

V. T.: Itt volt egy pár dolog, amire szeretnék reflektálni, neve­zetesen Péter itt földobta nekem Szingapúrt. Két éve, amikor Szingapúrban tartottam előadásokat mindenféle számítástech­nikai dolgokról, akkor éppen a szingapúri miniszterelnök tartott egy nagy beszédet, amiben óriási súlyt helyezett a klasszikus kínai kultúrára, és arra, hogy ahhoz, hogy Szingapúr tovább tudjon létezni – hasonlítsuk össze az egy főre és nemzeti jövedelmeket és egyéb színvonalakat! – ez alapvetően szük­séges. Ehhez még hozzáteszem azt is, hogy ha megnézzük, mekkora volt az írástudás a klasszikus szép, nosztalgikus ko­rokban és hányan élvezték az egész magas kultúrát, akkor nem olyan kétségbeejtő a helyzet. Hozzáteszem még a leg­lényegesebbet. Minden társadalom előbb-utóbb fölismeri, hogy az adott szofisztikáltságú, kifinomultságú környezőihez egy adott szofisztikáltságú szellemi háttér szükséges az egész társadalomban, ezért is változott a különböző korokban a kötelező írástudás színvonala. Ez vonatkozik a mai társa­dalomra is, legalább annyira, mint régen. Ebben a vonatko­zásban egy csomó pozitívumról is be lehet számolni világ­szerte, amelyek a kultúravesztéssel szembeni helyzetet mu­tatják. A kézíráshoz is hozzá kell tennem, hogy terjednek azok az eszközök, amelyeknél a billentyűzet helyett az ember kéz­zel ír, ami sokkal kényelmesebb. A gép amellett még az én csúf kézírásomat is el tudja olvasni. Sok minden érdekesség lehet még a pozitív szcenárióban is.

Most ami a hazai dolgokat illeti, itt az elrágott információnak hosszú története van. Volt Hollywood annak idején az antik­vitásban is. Ugyanúgy és ugyanazok terjedtek. Maguknak a cirkuszi játékoknak a rítusai is az akkori Hollywoodhoz tartoz­tak. Ezek mind végigmentek a történelemben. Akkor, amikor az emberiség számára elő volt írva, hogy egyetlenegy könyvet olvashatnak, az adott uralkodó eszmének megfelelő egyet­lenegy könyvet, akkor igazán előre volt rágva minden… Meny­nyi idő telt el addig, amíg az egykönyvűséggel szemben a többkönyvűség egyáltalán szabadságot nyert, méghozzá sza­badságot az élet fenyegetettségével szemben. Ebben sin­csen különbség, gondoljunk csak a „gleichschaltolásra", azaz az összes német rádiók és a Németország által elfoglalt egész Európa azonosra kapcsolat hírszolgálatára: mindenütt ugyanazt lehetett hallani, vagy gondoljunk a vezetékes rádiók­nak a rendszerére, a másik világban. Tehát ennek is hosszú a története, Péter nagyon jól elmondta a másik oldalát is, hogy most azért van egy óriási robbanási lehetőség a sokar­cúság felé. Most, hogy a magyarországi jelenlegi gazdasági helyzetben pillanatnyilag alkalmazott intézkedések jók-e vagy rosszak…, illetve biztos, hogy rosszak, csakhogy mennyire szükségszerű, ebbe a vitába, azt hiszem, nincs értelme be­lemenni, mert nem ez a vitakérdésünk ma este. Ezt megvi­tatják máshol és máskor. Biztos, hogy itt is vannak pro- és kontra érvek és megfontolások. Nem a mi embereink, hanem a világ gazdasági szakemberei, akik magyarországi felsőok­tatási helyzetet vizsgálják, rendszeresen leírják, hogy furcsa módon a magyarországi felsőoktatási oktatói létszám és hall­gatói létszám valahogy teljesen eltér attól, ami a világ legjobb egyetemein is szokásos. Persze az egyetemek is mások. Szó­val ezek vitakérdések, kétségtelen, amik a maguk vitafóruma­in előbb-utóbb el fognak dőlni. Ennyit talán erről a dologról még azt szeretném hozzátenni, hogy az, amit a Tamás alá­húzott, az valóban egy nagy forradalom, tehát az, hogy min­denki – persze nem teljesen mindenki, de roppant széles ré­tegek férnek hozzá az egész világon rendkívül olcsón és sza­badon a legkülönbözőbb határok nélkül információforrások­hoz. Ha meggondoljuk, hogyan terjedt el az autózás a leg­szegényebb rétegek körében is, és hozzátesszük azt, hogy egy igen jól fölszerelt számítógép ára negyede, ötöde egy autó árának, és pillanatnyilag ott tartunk, hogy a számítógé­peknek, ellentétben az autókkal nincsen használtcikk piaca, pedig lehetne előbb-utóbb, akkor láthatjuk azt, hogy micsoda fantasztikus lehetőségek vannak. Ezeken az információs csa­tornákon az átviteli költségek nagyon kicsik. Az Egyesült Ál­lamokban ma gyakorlatilag ugyanannyiba kerül, ha két szom­széd város között telefonálunk, mint a kontinens másik felébe. Még olcsóbb lesz az átvitel, ha ezek az információs szuper­pályák működnek, egyrészt a nagyon nagy sávszélességű összeköttetések, másrészt az ezzel most újra konkuráló szatelitek révén. Ez utóbbiak nagyon könnyűek, eddig ugyanis nagyon drága és nehéz szatellitek voltak, most jönnek ezek a 10, 20, 30 kg-os valamik, amiket fillérekért fognak fellőni, amik iszonyú sávszélességben fognak dolgozni. Ezek elkez­denek konkurálni a rettenetesen olcsó optikai összekötteté­sekkel, ez drámai módon nyomja le az árakat. Hasonlóképpen millió és tízmillió számban készítik a különböző oktatási, in­formációs és egyéb szoftveranyagokat, ezek ára is radikálisan csökken, és hallatlanul széles piac lesz.

Azzal zárnám, hogy próbáljunk továbblépni a klasszikus ál­lami cselekedeteknek egy lényegesen újabb irányába. A korábbi vita mindig arról szólt, hogy az államnak vagy mindent meg kell csinálnia, így most az információs stratégiát, vagy másik vég­letként teljesen szabadon hagyjunk mindent, a piac elintézi. Eb­ben a vonatkozásban is minden valószínűség szerint egy új fordulat jön létre, amelyikben a beavatkozó állam, tehát az ope­ratív állam, amelyik elefantiózisban szenved, diszfunkcionálissá válik. Ez nemcsak Magyarországon van így. Ha megnézik az Egyesült Államokat, akkor még sokkal inkább, bármilyen furcsa is. Az ilyen állam-mammutnak megszűnnie, és egy olyan gon­dolkodó államnak kell létrejönnie, amelyik bizonyos folyamato­kat tud a maga módján, a maga útjain segíteni és törvényekkel szabályozni. Amennyiben valamit törvényekkel kell szabályozni, és amennyiben valamit a közpénzekből a közösség közös el­határozása alapján érdemes segíteni.

Sz. T.: Ha nem is konkrétan a kérdésre reflektálva, hanem inkább tovább meditálva az eddig elhangzottakon: Péter és Tibor is többször említette Hollywoodot. Valóban mindig vol­tak „hollywoodok" és vannak jelenleg is. Látnunk kell azon­ban azt az újdonságot, amit az információs fejlődés hozott be erre a területre. Nevezetesen, hogy a nagy szórakoztató kong­lomerátumok bevételének egyre tekintélyesebb hányada szár­mazik külföldről. Az USA zeneipara évi forgalmának mintegy 70 százaléka külföldön realizálódik. A Phillips (ma már nem pusztán hardvergyártó cég, hanem szórakoztató szoftvert is gyárt … gyakorlatilag multimédia-cég), évi forgalmának 80 százalékát külföldön bonyolítja. Vagy, hogy egy másik konti­nensről is hozzak példát, a Sony bevételeinek 66 százaléka külföldről származik. Ezt feltétlenül a globalizálódás indiká­torának tekinthetjük. És nagyon figyelemreméltó ebben a fej­lődésben, míg régebben az elsődlegesen nemzeti piacra ké­szült kulturális terméket vitték be a külkereskedelembe, jelen­leg már eleve globális piacra készítik őket. Mondanom sem kell, mennyi következménye van ennek a produkciós folya­matban, a végtermék esztétikai összefüggéseiben stb. Min­denképpen oda kell figyelnünk rá.

Péterhez csatlakozva: örülök, hogy úgy fogalmaztál, hogy az információ számodra tulajdonképpen a megemésztett in­formáció. Nem tudom, hogy a kijelentésed mögé gondoltad-e, de objektíve mindenképpen van mögötte a társadalmak infor­mációháztartásának egy nagyon komoly alapproblémája. A ja­pánok, később holland kutatók mutatták ki, hogy a világban az információtermelés évi átlagban 8-10 százalékkal nő. Az információfogyasztás nem ilyen meredek görbével ábrázolha­tó, s az információ-alkalmazás még laposabb görbével írható le. Szóval paradox módon éppen az információban gazdag társadalmakban egyre növekszik a szakadék a termelés, a fogyasztás és a tényleges alkalmazás, a felhasználás között. Hogy egy pozitív szcenárióban ez hogyan módosul, és hogy esetleg vívőereje lesz-e a további fejlődésnek – én ezt jelen pillanatban még nem látom.

A felsőoktatás tervezett „lefejezéséhez" csak annyit, hogy egyetértek Vámos Tiborral: ennek ágát-bogát nehezen tud­nánk itt megvitatni. Alaptémánk szempontjából azonban vala­mit hadd tegyek hozzá: épp az informatika fejlődése teszi le­hetve, hogy – különösen az információgazdaság szempontjá­ból fejlett országokban – a felsőfokú diplomáknak-egyre nö­vekvő hányadát szerzik be a jelöltek távoktatásban. Mert a távoktatás különböző rendszereinek kifejlesztését épp az in­formációs robbanás segíti elő. Épp a minap találkoztam azzal az adattal, hogy az Angliában szerzett diplomáknak majdnem 20 százaléka származik az Open Universitytől, ami egy táv­oktatási forma.

Z. K. L.: Köszönöm a részvételt.

Amióta a politikusok és a magazinok tömegesen fedezik fel maguknak témaként az információs korszak technikai és tár­sadalmi kihívásait (nagyjából Albert Gore híres-hírhedt 1994 márciusi Buenos Aires-i beszéde óta), megállíthatatlanul dü­börög az „információs szupersztráda" és a „globális informá­ciós társadalom" tömegkommunikációs és ideológiai lavinája. Maga alá temeti az info-szkeptikusokat, akik az informatizálás veszélyeire figyelmeztetnek, multikulturális hordaléka elsodor­ja az autonóm/nemzeti kultúra hídfőállásait, és a nagy recsegés-ropogás közepette alig hallatszanak azok a kétségbeesett hangok, amelyek az amerikanizált és uniform piacközpontú információpolitikai és stratégiai tervezés egyoldalúságaira fi­gyelmeztetnek. A fejlődés árnyoldalai „kis színesek" formájá­ban válnak hírértékűvé, hadd borzongjon a nyájas olvasó, amíg eldönti, hogy mikor, mennyiért és melyik szolgáltató cé­gen keresztül csatlakozik az Internethez. Hiszen mozgósító és felemelő az a tudat, hogy „a hálózatok hálózatának létre­hozása – azaz az információs rendszerek globálissá tétele – alapvető és szükséges feltétele az egész emberiség folyama­tos és tartós fejlődésének, egy új athéni demokrácia fórumai kiépítésének".

Az ígéretes jövőkép fortissimóját nagyon hamissá teszi, hogy a próféta-politikus karmesterek és az üzleti világ első­hegedűsei egyúttal a változások várható kedvezményezettjei. Amikor ugyanis ők húzzák a fejlődés indulóját, azt a jó fülű tömeg hegemóniának, profitmaximalizálásnak, piac-dominan­ciának hallja. Amikor magánszektorra, privatizálásra, az ál­lam visszavonulására hivatkozó futamokat zengenek, az fur­csa mód versenyelőny-megtartásként és fokozásként, piac­nyerésként és a szociális szempontok háttérbe szorulásaként jut el a közönséghez. Ha eljut – az interaktív Piroska ós a farkas multimédia-bűvölete, a hálózati szubkultúra érdekessé­geinek csemegézése, a fantasztikus kapacitásnövekedésekről szóló hírek nemigen alkalmasak mondjuk az információs egyenlőtlenségek bővített újratermelésének felismeréséhez…

De vajon elégséges-e belehátrálni abba az egylátószögű kritikai pozícióba, amelynek alapján az információs társadalom pusztán a centrumországok kedvezményezettjeinek jutalom­játékaként, s nem tényleges társadalomátalakító léptékeinek alapján érdemes a figyelemre? Hiszen a változásokat irányí­tani akarók képmutató érvelésétől függetlenül is érvényesek lehetnek olyan alapállítások, amelyek korunk átalakuló gazda­sági, politikai és társadalmi tartalmait hozzájuk hasonló mó­don ragadják meg! A helyzet társadalomelméleti igényű fel­dolgozásához a hálás, de terméketlen apológia-kritika helyett ezért a valóság minél alaposabb és többszempontú körüljá­rása vezethet el.

I. Információ, gazdaság, politika

(Az információs korszak, mint a nagyhatalmak globális játszmáinak kora)

A világ újrafelosztásáért csatasorba álló nemzetállamok 19. századi sisakos-puskás portréjának helyét mára a centrumor­szágoknak a világpiac újraszegmentálásáért csatasorba álló regionális szövetségeit ábrázoló számítógépes-mobiltelefo­nos, derűt és optimizmust sugárzó önarcképei vették át. A második világháború után hegemón helyzetre szert tevő Egye­sült Államok jóságos nagypapaként uralja a csendélet köze­pét, Nyugat-Európa és Japán éles tekintetének kereszttüzé­ben. A fegyvereket markoló kezeket nem látjuk: mindenki sze­mérmesen a háta mögé rejti. Különben is: a képre nem ke­rülőkkel szemben egységes tömbként állnak szemben a vi­lággazdasági centrumok, a belviszályok nem tartoznak sen­kire.

Pedig érdekes dolog végigkísérni az amerikai hegemónia alakváltozatait. Az ipari tömegtermelés dominanciájára épülő periódus után – éppen akkor, amikor a riválisok együttes pro­dukciója mind fenyegetőbbé kezdett válni – az elektronizációban elfoglalt vezető helyre alapozva a számítástechnika vált a legfőbb dominanciaforrássá, ezzel párhuzamosan az ipari tömegtermelés hagyományos formái mindinkább a riválisok, ill. azok perifériája felé tolódtak át. Az elektronizáció térhódí­tása (az irodaautomatizálás, a számítógép vezérelte nagy hozzáadott érték-igényű termelés, a terebélyesedő médiumok világa) gyors versenyre késztette a konkurenseket, és az elektronikai eszközök tömegtermelésében a nyolcvanas évek közepére – elsősorban a japán kihívás következtében – újra inogni látszott az USA trónja. (A Business Week 1985-ben már egyenesen „Amerika high-tech kríziséről" beszélt (Rácz, 1987). Csakhogy éppen akkorra már az addig elektronizált „szigetek" összekapcsolásának kérdése került napirendre, s a századvég kulcsiparágaként a sokáig tetszhalottnak tűnő távközlés váratlan frissességgel a modern termelési és válla­latvezetési, ill. pénzügyi rendszerek működtetésének és opti­malizálásának letéteményese lett. A monopóliumellenes tör­vény alapján szétszabdalt amerikai távközlési piac Brontoszaurusza (az egykor egyeduralkodó AT&T) helyett ekkorra már nyolc tőkeerős és erős terjeszkedési kényszerrel „megáldott" mozgékony ragadozó (az ún. Baby Béliek) vetette magát az éppen akkor kinyíló távközlési világpiacra, s ez a piac azóta is kiemelkedően gyorsan, évi 20% körül nő a fejlett világban (Pártos, 1987). Nyugodtan le lehetett cserélni az elektronikus tömegtermék-dominancát az ún. „telematikai dominanciára".

Ez a folyamatot a kilencvenes évek közepére keresztezte egy másik, legalább ekkora erejű változássorozat. A számító­gépek – elsősorban a PC-k – tömegpiacának kialakulásával a hegemónia elsődleges tényezőjévé immár a szoftvervilág kulcspozícióinak birtoklása vált, s miközben a világ távolról figyeli az amerikai informatikai business gigászainak (élükön az egykor szinte mindenben éllovas IBM-nek) lélegzetállító vi­adalát az egyeduralkodó Microsofttal szemben, tanácstalanul széttárt kezekkel törődik bele abba az állapotba, hogy a szoft­verrendszerek fejlesztése és kereskedelme „kényszerpályára" került, ahol kívülről legfeljebb „bedolgozóként" (I. pl. az ír „szoftvercsodát") lehet üzleti sikert remélni. (Nota bejae, a Microsoft-vezér Gates ma Amerika leggazdagabb emberének számít…)

A telematikai robbanás, a magánhasználatú informatikai eszközök elterjedése és a legkorszerűbb (multimédia-) rend­szerek kialakulása most egy újabb területtel ígér látványos összeolvadást: a szórakoztató elektronika koraszülöttjei, a számítógépes játékok, a Nintendo-generáció után az elektro­nikus távközlés (a televízió) és a film, illetve a hagyományos betű-alapú tömegkommmunikációs eszközök (elsősorban a hírforrásként működő folyóiratok és magazinok) sorsa lehet a „feloldódás" egy informatikai szuperrendszerben. Az összeol­vadás kezdetei, az „infotainment" (hírakoztatás) és az „edutainment" (szórakoztanítás) formájában már elkezdtek utat törni maguknak, és a legkülönbözőbb szöveges, képes és hangin­formációk tömegfogyasztása a következő évezred legnagyobb üzleti kihívását és sikereit ígéri.

Voltaképpen minden szereplő erre a helyzetre készül. Amikor ugyanis az információk tömeges hálózati fogyasztása a tét, ak­kor a fogyasztást lehetve tévő infrastruktúra üzemeltetése és az azon elérhető információs szolgáltatások birtoklása össze­kapcsolódik: a legnagyobb profitra az számíthat, aki egyszerre kínálja a hálózati infrastruktúrát és az arra telepíthető nagymennyiségű szolgáltatást (tele-vásárlás, telebank, távoktatás, adat­bázis-elérések, elektronikus levelezés, adózás, elektronikus új­ság, interaktív szórakoztatás, filmkölcsönzés stb.). (A szolgálta­tások lehetséges típusairól és magyar elnevezéseikről részlete­sen I. Hanák, 1995 és Élő-Z. Karvalics, 1995.) A hatalmas hely­zeti és lépéselőnyben lévő Egyesült Államok számára a tét a hegemónia megőrzése az új helyzetben is, és erre minden esé­lye meg is van. Ebben az összefüggésben nyeri el ugyanis az értelmét az a „fúziós láz", amelyre mintegy másfél éve érzéke­nyen figyel a világsajtó, s amelyet helyesen értékelnek a kö­vetkező évezredre figyelő stratégiai lépések sorozataként. Ami­kor ugyanis – gondosan lebontva a korábbi médiaközi korláto­zásokat – a nagy amerikai távközlési vállalatok kábeltévés há­lózatokkal, szoftvercégekkel, médiakonszernekkel, hirdetési vál­lalatokkal és filmstúdiókkal olvadnak össze, akkor teljes fegy­verzetben állnak előttünk a majdani információs infrastruktúrát és az azokon elérhető szolgáltatásokat együttesen biztosító tő­keerős info-óriások (minderről részletesen lásd Betsy Reed írá­sát e számban). Az egyesülések anyagi alapjának biztosítását az amerikai tőzsde hihetetlen erejű pozitív várakozása is segíti: az info-közelben lévő vállalatok részvényeinek 4-Ebszörös túl­értékelésével hatalmas dollárállomány vár elköltésre, amelynek legegyszerűbb formája a részvényesek önérzetét fokozó biztos befektetés, a vállalalatfelvásárlás. A vállalatfelvásárlás, amely­nek szolgáltatás-integrációs hatása miatt további járulékos kö­vetkezmény lehet az egyes szolgálattípusokra és költségeknek a közös infrastruktúra miatti csökkentése, ezen keresztül mind többek számára elérhetővé tétele. Ebben a játszmában a világ a partvonalról nézi az amerikai óriások játékát: a Sony rövid­életű kísérletén kívül nemigen tudott senki sem pályára kerülni.

Az Egyesült Államok behuzalozása, az „Information super-highway" (információs szupersztráda) felépítése azonban egy­re kisebb falatnak tűnik a kisebb nemzetállamokéval össze­mérhető tőkeerejű új vállalatmonstrumoknak. Az expanzió egyetlen lehetséges játéktere az egész világ: így válik az USA nemzeti információs infrastruktúra programjából és bi­zottságából (National Information Infrastructure Programme, NII.1993) nagyon gyorsan globális információs infrastruktúra­program és bizottság (Global Information Infrastructure Prog­ramme and Committee, Gll, 1994). Mi kell ahhoz, hogy az Egyesült Államok vezető pozíciót töltsön be az új gazdaság csúcságazataiban? Neki kell kiépíteni annak információs in­frastruktúráját, amelyen keresztül nemzeti nagyvállalatainak és saját kvalifikált munkaerejének világpiaci versenyképessé­gét egyszerre fokozza (Torres, 1995). Mi a terjeszkedés útja? A távközlési piacok teljes liberalizálása, az információs szek­tor teljes privatizációja, az állami beavatkozások és szerep­vállalások eljelentéktelenítése. Mi a jelszó? A magántőke sza­bad áramlása és szabad konkurencia, a vállalatok nemzeti jellegének csökkenése, a szellemi tulajdonjog védelme (!), a beruházások előtt álló akadályok kiküszöbölése. Mit szólnak ehhez a rivális nagyhatalmak, a „szövetségesek"? A G7-ek brüsszeli csúcstalálkozója arról tanúskodik, hogy elfogadják az új alárendeltségi viszonyt, annak reményében, hogy előke­lő helyet tudnak maguknak biztosítani a majdani nemzetközi munkamegosztásban.

A brüsszeli csúcsértekezlet azt is napnál világosabbá tette, hogy a nagyhatalmak politikai vezetői a gazdasági nyomás­gyakorló csoportok és a demokratikus államok képviselői közti cinkos összefonódással nagyot léptek előre a multinacionális cégek kiszolgálóivá degradálódás útján (Torres, 1995). Az EU szakanyagát, az ún. Bangemann-jelentést nagyvállalatok szakértői és igazgatói készítették elő, a brüsszeli találkozó előtt három nagy elektronikai, informatikai és telekommunikációs társaság közös felhívást intézett a kormányokhoz, a ta­nácskozást magát pedig 45 vállalatvezető kerekasztal-érte­kezlete nyitotta meg. Nem csoda, hogy a gazdaság erői által sugallt politikai dokumentumokban, „a színtiszta ideológiának és a gazdasági realizmusnak ebben az egyvelegében a to­tális laissez faire credoja keveredik az álcázott támogatással" (Torres, 1995). A globális piac kisebb falatainak megszerzé­sében bizakodva könnyebben hajtja a fejét az információs já­romba az EU is, hiszen azt kívánja mással megtenni kicsi­ben, mint amit vele tesznek meg nagyban. Jól tükrözik ezt az alap-aszimmetriát az 1994-ben kötött amerikai-európai válla­lati „szövetségek" (az AT&T az Unisource nevű holland-svéd­-svájci televíziós vegyesvállalattal, a francia és a német állami tv a Sprinttel, az USA legnagyobb nagy hatósugarú hálózat­üzemeltetőjével; a British Telecommunications az MCI-vel, az USA második legnagyobb hálózatüzemeltetőjével).

A mostani alaphelyzetet kettős képmutatás teszi kerekké. A liberalizmus apoteózisaként az „Egyesült Államok megnyitja info-piacát azok előtt, akik hasonlóképpen cselekszenek", s az argentin, a chilei, a mexikói és a venezuelai telekommu­nikációs rendszerek privatizációjának példáját lebegteti felszólításszerűen. (Feszülten várjuk azt a pillanatot, amikor egy tő­keerős argentin informatikai cég meghatározó hányadot sze­rez az amerikai piac valamelyik szeletén. Jean-Baptiste Lacordaire szállóigéje – „az erős és a gyenge között a szabad­ság az, ami elnyom, és a jog az, ami felszabadít" – még so­hasem volt ennyire aktuális.)

Még ennél is sokkal borzongatóbb az informatikai világpiac felosztásának programját a „Globális információs társadalom" (Global Information Society, GIS) kiépítésének programjaként marketing-mezbe öltöztetve látni. Egy apró szemantikai csúsz­tatás (Torres, 1995), egy kis multimédia-zsonglőrködés, és fel­készült gondolkodók védtelenül állnak a jövő páratlan lehető­ségeit megcsillogtató dokumentumok ideológiai mélyszántásá­val szemben, amely észrevétlenül emeli társadalomesz­ménnyé az információtechnikai infrastruktúra üzleti szempont­jait. Először is: a világ (még jó ideig) nem „információsként" globális: a növekvő abszolút számú analfabétával és az in­formációs infrastruktúra kirívó Észak-Dél típusú egyenetlen­ségeivel az „információs globalitásból" kiindulni illuzórikus és félrevezető. A „globalitás" eszméje mint felemelő cél valójában pusztán pragmatikus jelszó, amely mögött a nemzeti (vagy regionális) informatikai iparok nemzetközi szintű ^ikeréit elő­segíteni igyekvő szándék rajzolódik ki. Másodszor: amikor – a nyersanyagokért és piacokért folytatott hagyományos ver­seny modem metamorfózisaként – az állampolgárok és a szervezetek információs infrastruktúrájának előállításáért és üzemeltetéséért, illetve az üzemeltetéshez szükséges tudások megszerzéséért folyik mind könyörtelenebb küzdelem, akkor a globalitás pusztán a kedvezményezett és a kizsákmányolt régiók „összekapcsoltságára" utal, és nem az érdekek közös­ségére. Gondoljunk csak a nyersanyagimport helyébe belépő óriási „iparágra", az agyak válogatás nélküli elrablására, a „brain drainre": mindegy, hogy az egészen kedvező gazdasági mutatókkal bíró Tajvanról van-e szó, ahová csak 15%-a tér vissza az Amerikában tanuló diákoknak, vagy az elmaradott Indiáról, akinek hatalmas méretű felsőfokú szakember-kibo­csátását gyakorlatilag a „kis tigrisek" csapolják le. Ami negyed századdal ezelőtt feltételes módban fogalmazódott (Tichenor és mások, 1970), hogy ti. „az információs gazdagság nagyon közeli rokonságban áll a műszaki-technikai téren meglévő gazdagsággal… több információ birtokába juthatnak azok, akik műszakilag fejlettebbek, s ily módon ez a folyamat a műsza­kilag fejlettebbek és fejletlenebbek közötti információs szaka­dék szélesedéséhez vezethet" – az mostanra kétségtelen tény. Harmadszor: az információtechnikai eszközvilág hatal­mas tempójú fejlődési üteme és grandiózus szintézise, vala­mint az információs infrastruktúra gyors ütemű kiépítése je­lenleg nem új társadalmat, hanem új minőségű működés- és kapcsolati módokat generál világszerte, s az a fajta „közös­ség", amit a „globális információs társadalom" sejtet, távol áll a valódi közösségi tartományoktól. (Eközben globális informá­ciós gazdaságról természetesen minden teoretikus gond nél­kül beszélhetünk (Vietorisz, 1991).

Nem véletlen, hogy már jóval az „information superhighway" programjának meghirdetése előtt, „pusztán" a kommunikációs asszimetriákból kiindulva viszonylag egységesen érzékelték mindezt a Dél országai. Az 1976-os colombói csúcsértekezlet politikai nyilatkozatának 161. szakasza félreérthetetlenül dek­larálta: „Az el nem kötelezett országok aggodalommal veszik tudomásul a mély és egyre növekvő szakadékot az el nem kötelezett országok kommunikációs lehetőségei és a fejlett or­szágok lehetőségei között, ami a gyarmati múlt öröksége. Ez a függés és dominancia helyzetét teremtette meg, amelyben az országok többségének pozíciója az eltorzított, helytelen és előítéletekkel teli információ passzív átvevőinek szerepére re­dukálódott." (Néhány évvel később a tanzániai F. L. Masha egyenesen úgy fogalmaz, hogy „az információ dekolonializálása talán az utolsó és legnehezebb akadály az egész dekolonializálási folyamatban" (Smith-Hobson, 1983).

A felismerés eredményeként a hetvenes évek közepétől in­dult el az az akciósorozat, amely az „új információs-kommu­nikációs világrend" megteremtését tűzte ki célul, s amely jó­idéig az UNESCO égisze alatt folyt (McBride-jelentés, 1980), egészen addig, amíg az USA és a médiapiac moguljai több fordulóban – kivonulás a szervezetből (USA, Anglia, Szinga­púr), ellenkonferencia, anyagi ellehetetlenítés – szép lassan el nem „csendesítették" a kezdettől fogva inkább intellektuális, mintsem mozgalmi jellegű kezdeményezést. (Részletesen minderre I. Pavlic-Hamelink, 1982; Pastecka, 1983; Gömbös, 1984; Galtung, 1985; Szekfű,1986.)

A kérdésben érintett tudósok és médiapolitikusok termé­szetesen azóta is folytatják eszmecseréiket, amelyeknek ran­gos keretet ad a rendszeresen megszervezett McBride-kerekasztal. Az új fejlemények voltaképpen semmit sem változtattak a hagyományos alapképleten, csak a „kommunikációs egyen­lőtlenség" helyére az új „vezérfogalom" került: „… az informá­ciós pályák tovább mélyítik a szakadékot az információban gazdagok és szegények között, mind az egyes országokon belül, mind pedig a világ gazdag és szegény régiói között – mégpedig oly mértékig, hogy ez a belátható jövőben áthidal­hatatlanná válik" (Honolulu, 1994 január). (Szecskő, 1994a) Az eszközök is változatlanok: a legújabb fejlemény egy pol­gárjogi természetű dokumentum kiformálására tett kísérlet. A malajziai Penangból 1994 elején indult útjára a People's Communication Charter – Kommunikációs Charta -, és a tervek szerint 1998-ig tartó nemzetközi csiszolása után az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata elfogadásának 50. évforduló­jára készül el (Szecskő, 1994b). Kérdés, hogy az önkorláto­zásra és deklarációkra építő Charta, amelynek egyáltalán nincs jogi szankcionáló ereje, mennyiben lesz képes ellensú­lyozni azt, hogy „miközben a leggazdagabb országok a sza­kadék felé rohannak az információs szupersztrádán, megpró­bálják leszorítani az útról kevésbé vagyonos és szerencsés vetélytársaikat…" (Torres, 1995). Mindenesetre furcsa és so­katmondó tény, hogy amíg az információtechnika új lehetősé­geinek megszületésekor mindig nemzetközi szintű tárgyaláso­kon szabályozták annak jogi kereteit (így volt ez már 1865-ben, a nemzetközi távírási egyezménnyel, 1936-ban a genfi rádiós műsorszórási egyezménnyel, a második "világháború után a televíziózásra és a távközlésre vonatkozó egyezmé­nyekkel), addig most a szabályozás és a jogi tisztázás igénye zavart és megütközést kelt a „szabad információáramlás" hí­veiben. „…Az Egyesült Államokban sokunkat nyugtalanítanak a szabályozással, ellenőrzéssel és a világ tájékoztató eszkö­zeire különféle szabványok rákényszerítésével kapcsolatos ja­vaslatok…" (Charles Wick, az USA Nemzetközi Hírközlési Ügynökségének (USICA igazgatója) (Wick, 1981). A kontraszt annál nagyobb, minél többet tudunk a műszaki és technológiai szabványok új hullámának merev előírás-együtteséről, az ún. ISO-szabványcsomagról, amely nem más, mint a legfejlettebb technológiát birtoklók könyörtelen normarendelkezése: vagy – jelentős költséget vállalva – igazodnak hozzá a gazdálkodó egységek, vagy elvesztik a lehetőségét, hogy a továbbiakban szereplőként, ill. partnerként jelen legyenek a „mértékadó" piacokon (nesze neked, még egyszer, kölcsönösen megnyitott piac…).

Mit tehetnek ebben a helyzetben a kevésbé tőkeerős, el­maradott termelési szerkezetű országok és régiók? A mikro­elektronikában megszűnt a „későn jövő" előnye, a fejlesztésbe önerőből utólag nemigen lehet bekapcsolódni (Artner, 1987). A szolidaritási akciók és a lelkiismereti értékű deklarációk a legcsekélyebb változást sem idézik elő az alapszerkezetben. Az alternatív, regionális hírügynökségi hálózatok (PANA -Pánafrikai Hírügynökség, ALASE – Latin-amerikai „különle­ges" információszolgáltató ügynökség, POOL – az el nem kö­telezettek közös hírszolgálata) periférikus kezdeményezések maradtak: a POOL pl. 1983-ban az AP (Associated Press, az USA egyik vezető hírügynöksége) napi kibocsátásának mind­össze 2 százalékát produkálta…

A „nemzeti információs rend" kialakítása, esetleg regionális­sá bővítése, Smith-Hobson (1983) szerint már sokkal több esélyt kínál az információs asszimmetria megszüntetésére és az evvel is összefüggő felzárkózási trendek elindítására. Azok a heroikus modernizációs kísérletek, amelyek tudatosan az információs szférát állítják a középpontba – elsősorban Bra­zíliára és Indiára gondoljunk -, ugyan alacsonyabb technikai-­technológiai szinten, de képesek voltak követő stratégiák ki­dolgozására. Jellemző például, hogy miközben az úgyneve­zett „Teleház- (telefalu-) -mozgalom" pionír-országaiban, Skandináviában és Angliában az első évtized pezsgése után lassan elhalni látszik a dolog (sorra zárnak be a „telekuny­hók", ezek a kisközségi telematikai miniközpontok), Brazíliá­ban a kormány a távközlési óriásvállalat, a TELEBRAS szö­vetségeseként 2000-ig 3 ezer, hosszú távon 14 ezer (!) tele­ház létrehozását tervezi.

Nem véletlen persze, hogy éppen Brazília, éppen India – és tegyük hozzá a távközlési „ígéret földjét": éppen Kína – a mintaországa információ és modernizáció összekapcsolásá­nak. Kontinensnyi méretük és óriási lakosságuk a majdani in­formációs szupersztráda legnagyobb fogyasztó-tömegét ígé­rik, csakhogy ezt mint piacot meg kell szerezni! így aztán a hasonló célú ópiumháború naszádjainak szerepét a multina­cionális cégek üzletkötői vették át, a legkedvezőtlenebb felté­telek elfogadásától sem visszariadva a piaci jelenlét puszta biztosításáért. Saját „fizikai adottságaik" ily módon olyan ütő­kártyát jelentenek az adott kormányok stratégiatervezésekor, amellyel ügyesen sáfárkodva ellensúlyozni képesek a tőkee­rő- és technikai fejlettségbeli hátrányokat. S ha belegondo­lunk, hogy az információs korszak követelményeinek megfe­lelő, magasan képzett munkaerő szempontjából jelenleg lista­vezető USA számára mekkora potenciális kihívás lehet a né­hány évtized alatt kiformálódó kínai szellemi és információs infrastruktúra, akkor megérezhetjük annak a paradoxonnak az ízét, amely a profitérdekek által Kínába irányított amerikai tőke történelmi szerepét többek között saját nemzeti humán infra­struktúrája legnagyobb versenytársának „kihordásában" találja meg…

És itt kanyarodhatunk vissza az információs korszak „glo­bális játszmáihoz". Mert miközben a G7-ek és a fejlett tőkés országok egységes tömbként foglalják el a világpiaci piramis tetejét, a közös elképzelések és akciók mellett (mint amilyen pl. a legutóbbi csúcson meghirdetett 12 ún. „pilot project" az információs társadalom kiépítésére) mindenki gondosan kidol­gozza saját nemzeti stratégiáját, amivel megtartani vagy javí­tani szeretné helyzetét az élbolyban. Az USA-nak a Gll-ban is megfogalmazott információs infrastruktúra-dömpingje két­ségkívül a közeljövő központi mozzanata – ezért érzik sokan úgy, hogy talán túlzottan is Amerikáról szól a dal, ha informá­ciós társadalomról beszélünk. Emellett azonban erős körvo­nalakkal kirajzolhatók a versenytársak tervezett lépései is. Ja­pán, amelynek viszonylag gyenge a felsőoktatása és törté­neti-nyelvi-kulturális okok miatt korlátozott a külső szellemi tőkefelvevő képessége (Fallows, 1994), most az „intellektuá­lisan kreatív" társadalom kialakításának programjával igyek­szik felkészülni a jövőre, miközben az információs szuper­sztráda japán „kiadását", az ország teljes behuzalozását há­rom ütemben, 2010-ig tervezi megvalósítani. A szigetország ráadásul harapófogóba került: miközben az USA-ra kell figyel­nie, Dél-Korea és a „kis tigrisek" személyében újkeletű riváli­sai támadtak, akik az adaptációs képesség szempontjából ha­sonló kulturális talapzaton és hasonló tudatossággal menetel­nek előre: a kiemelkedően sikeres dél-koreai információs programok, a hihetetlenül konkrét szingapúri stratégia, a va­lutatartalékait csillagászati magasságokba tornászó és elekt­ronikai piaci helyzetét tovább javító Tajvan mellett nem árt figyelnie a Fülöp-szigetekre (National Information Technology Plan), Thaiföldre (The year of Information Technology '95) és a számos mutatójával meglepően jól helyezkedő Ausztráliára sem. Történelmi okok miatt ráadásul a kínai piacért folyó ver­senyfutásban sem remélhet túl sok jót, így aztán csak az ál­lam és a magántőke között kialakított hagyományosan,ered­ményes kooperációban, az eddig kivívott pozíciók megtartá­sában, technopoliszaiban (Cukuba, Hl. újabban Kansai), az „intellektuális kreativitás" tömegessé tételében és „infokommunikációs" hálózatának gyors kiépítésében bízhat. (Mivel az egyébként vonzó japán program idehaza is sűrű hivatkozások tárgya, csendben megkérdezzük, hogy ugyan milyen lehet az a kreativitás, amelyik nem intellektuális, és milyen az a kom­munikáció, amely nem információs természetű? A fogalmi re­dundancia mögött az a kényelmes szemlélődő magatartás áll, amely kritikai ambíció nélkül megelégszik az ismertetés és az átvétel aktusával, s amelyet Jászi Oszkár egy indulatos pilla­natában „üres formulákon gondolatresten kéjelgő verbál-nemzetköziségnek" nevezett [Jászi, 1918]).

Európa „piacközpontú forradalomban" gondolkodik, már amennyire Európa gondolkodásának terméke az ún. Bangemann-jelentés, az „Európa és a globális információs társadalom" c. dokumentum. Nem csoda, hogy az informatizálással kapcso­latos elképzelések zöme a jogi egységesítést, a standardizációt, az (állami) monopóliumok felszámolását, a magánszektor finan­szírozási feladatait részletezi: így jöhet létre a nemzeti-kulturá­lis-nyelvi-jogi széttagoltságból egy egységes európai info-piac, a legnagyobb gyártók és szolgáltatók nagy örömére. Hogy Eu­rópát többek között éppen az teszi Európává, hogy Amerikával ellentétben eddig „szelektíven közelítette meg, hogy életének mely részeit akarja áruba bocsátani" (Fallows, 1984), az a „pi­acközpontú forradalom" számára – az erőtlen francia tiltakozá­sokat leszámítva – érdektelen. Az angol, dán és holland infor­mációs társadalom, Hl. információs szupersztráda-programok nagyjából ugyanannak az intézkedéscsomagnak az elemeit va­riálják, s ez vár az EU felé törekvő Kelet-Európára is. Egységes tömbként volna esélye egy kínai/brazil típusú modernizációs po­zíció elfoglalására, ám az apró előnyök és a kedvező hitelek reményében önálló utakat járó és kizárólag a „Nyugat" felé ori­entálódó kisállamok inkább a nemzeti piacok védtelenné téte­lében és a Bangemann-csomag megvalósításában való kritikát­lan asszisztenciában jeleskednek. Magyarország és a régió számára a francia és a japán tervezési modellhez hasonló, részlegesen privatizált gazdasági rendszer sokkal vonzóbb táv­latokat kínálhatna, mint az „anakronisztikus piaci liberalizmus" (Vietorisz, 1991), félő azonban, hogy a stratégiakereséskor a „mintakövetés" reflexe és a jól helyezkedő lobbycsoportok nyo­mása eresebbnek bizonyulhat a hosszútávú megfontolásoknál. (L. erre még Nagygyörgy Imre tanulmányát e számunkban.)

Kétségkívül fárasztja a szemidegeket a vezető hatalmak fur­csa globális „kacsintgatós" játéka. Japán Dél-Koreára és a „kis tigrisekre", az USA Japánra, Európa az USA-ra figyel, egy kicsit már mindenki Kínára is „készül", mialatt a „primátus" kérdése leginkább a versengő oktatási rendszerek kapcsán merül fel (az elmúlt években különböző kormányprogramok sora jelentette be az igényt az egyes iskolakategóriákban a világelsőség elérése nagyjából az ezredforduló körül (Tuijman, 1993). Régi játszmák új jelmezben: de vajon miként befolyá­solják a globális színdarabot azok a folyamatok, amelyek az információs korszak egyes szereplőit belülről alakítják át? Va­jon megváltozik-e mindettől a dramaturgia, és ha igen, ki lesz a rendező és kik a főszereplők?

II. Információ, gazdaság, hatalom

(Az információs korszak, mint az átalakuló társadalmi tartalmak és kategóriák kora)

Az „információs társadalom" kérdéskörét elemző megközelíté­sek „gyermekbetegsége" a jelen állapotot meghatározó szer­kezeti elemeknek, a jól belátható trendmozgások várható kö­vetkezményeinek és az információtechnikai fejlődés távlati ígéreteinek a – legtöbbször lelkes – összecsúsztatása. Az in­formációs horizonton gyülekező sötét felhők és a ragyogó napsütést ígérő előrejelzések kontrasztja viszont mostanra már akkorára nőtt, hogy alig maradt „közlekedési útvonal" a két szemléleti keret között. Módszertanilag tehát különöskép­pen indokolt, hogy az információs korszak társadalmi változá­sainak tényleges tartalmait keresve kizárólag azokat az összefüggéseket vegyük számba, amelyek napjainkban már kétségkívül meghatároznak folyamatokat, „végbementnek" te­kinthetőek, vagy bizonyítottan megváltoztattak szerkezeteket és működésmódokat.

Hasonlóképpen tisztában kell lenni az „információs társada­lom" fogalmának vonatkoztatási és érvényességi körével. Je­len állapotában – a „globális" retorika ellenére – a fogalom kizárólag a fejlett centrumországokra alkalmazható, annak tu­datában, hogy egyes régiói és országai között óriási minőségi és szerkezeti különbségek vannak az információs javak ter­melési, elosztási, fogyasztási és érték-szerkezetében. Szinga­púr, az „intelligens sziget" esetében egészen más társadalmi­-termelési alakzatokat találunk, mint a társadalom informatizálásában élen járó USA-ban, amelyet a 60 millió PC, a szinte homokszemmentes távközlési gépezet, a „behuzalozottság" rendkívül magas foka, az alkalmazói világok (elsősorban a tudomány, a kormányzat, az egészségügy, a pénzintézetek és a kereskedelem) magas informatizáltsága és a szuper­sztráda-építés alapozó munkáinak megkezdése kétségkívül mintaországgá avat. (Természetesen a „mintának" nem a „kö­vetendő példa" értelmében – bár sokszor abban is -, hanem a „lám, hát így néz ki a dolog megvalósulófélben" szemléltető jelentéssel.) Amikor tehát általában hallunk állításokat az át­alakuló társadalmi tartalmakról, az leggyakrabban azonnal le­fordítható az USA-ra: az ottani „százalékok" jelentik azt az etalont, amihez egyáltalán mérhetőek mások teljesítményei, ill. mutatói. Nincs mit csodálkozni tehát azon sem, hogy az „információs korszak" minden, elmélettörténetileg fontos moz­zanatának forrásvidéke az észak-amerikai kontinens tudo­mányossága: ezzel a hagyománnyal kell kritikailag szembe­sülnie annak, aki az informatizálás egyes részterületeit vizs­gálva akar érvényeset mondani a jelenről.

Változások a gazdaság szerkezetében és működésmódjában

Az „információs szektor" dominancianövekedése révén meg­változott szerkezetű gazdaságnak „információsként" való le­írása Machlup (1962) alapvetése óta a mindenkori vizsgáló­dások kiindulópontja. Az elsősorban munkaerőstatisztikai szempontok alapján megfogalmazott állításra hivatkozva dek­larálja élvezetesen felületes munkájában Naisbitt (1980) az „információs társadalom" létrejöttét, kiegészítve a képet az „in­formációs szektor" finomszerkezetét bemutató Porát (1977) adataival (az „elsődleges" és „másodlagos" tartományok gaz­dasági produkciójának meggyőző százalékarányaival). Az „in­formációgazdaság" irodalma azóta hatalmas méretűvé nőtt, s egyre nehezebb rendet vágni a szakirodalmi dzsungelben. Az „információ-ipar" fejlődéstörvényeire és elemzésére komoly apparátussal vállalkozó „klasszikus" szektorközpontú iskola mellé felnőttek az információ mint termék gazdaságtanával foglalkozó irányzatok, sorra jelentkeznek az információnak a hagyományos termelési-kereskedelmi folyamatokban játszott újszerű szerepét vizsgáló szerzők, és a bit-elvű információ­statisztika új életre keltette a matematikai információelmélet gazdasági alkalmazásának lehetőségeit firtató elméleti vona­lat is. (Mindezekre részletesen I. Szabó J., 1986, Szabó K., 1989, Nagy-Szabó 1989, Vietorisz, 1991, Delapierre-Zimmermann, 1994.)

A következőkben – annak reményében, hogy elkerüljük a rendkívül kiterjedt és sokfelé ágazó kérdéskör elemzésének buktatóit – felsorolásszerűen összegyűjtjük azokat az állításo­kat, amelyek súlyával, ül. a változásokban játszott szerepével kapcsolatban közmegegyezés látszik kialakulni.

– Az információtechnológia szinte mindenütt a hatékony­ság és a versenyképesség kulcsa. Kiemelt fontosságát szinergikus hatása adja: informatika nélkül ma már szinte nincs fejlett termelés, bankrendszer, kereskedelem. Mindez az információtechnológiát a gazdasági növekedés elsődleges for­rásává és a legvonzóbb befektetési célterületté teszi.

– Az információgazdaság a legdinamikusabban növekvő ágazat, gyors megtérülési és magas profitmutatókkal, sajátos ciklus-jellemzőkkel (pl. a beruházások recesszió idején is nő­nek, az informatikai termékek ára másfél évente „feleződik", rendkívül gyorsan felfut a gerjesztett fogyasztás). Az USA Szövetségi Kommunikációs Bizottságának (FCC) 1992-es adatai jól tükrözik az egyes informatikai ágazatok egymáshoz viszonyított nagyságrendjét: a 3,8 billió dolláros piaci forga­lomból 1,4 billió a tömegkommunikáció, 1,2 billió a távközlés, 800 milliárd a komputeriparágak és 400 milliárd a háztartási elektronika részaránya. 1994-ben az összforgalmat már 4,5 billió dollárra becsülik, s az egyes területek integrációjából származó jövedelemkoncentráció perspektívái valóban a csil­lagászati nagyságrendet idézik…

– Az informatikai óriásvállalatok a legfontosabb mutatók (méret, tőkeerő, forgalom, adózás utáni nyereség, foglalkoz­tatottak száma, értékesítési végpontok száma stb.) alapján fel­zárkóztak az olaj- és autóipar konglomerátumaihoz (egy friss adat szerint például Nagy-Britanniában több profitot hoz a rockzene, mint az acélipar: a popzenei export duplája az im­portnak, s az 571 millió fontos nettó nyereséggel az angol rockzene profitábilisabb, mint az acélipar, a fegyveripar vagy a söripar).

– Az informatikai áruk sajátos terméktípusként vannak jelen a piacon: elsősorban a könnyen másolható szoftverek visel­kednek piacellenesen, és nemcsak a „szegény" országokban: a BSA (Business Software Alliance) adatai szerint a földke­rekség egyik legveszélyesebb pontja Japán, ahol a használt csomagoknak mindössze a 20%-áért fizettek a felhasználók.

– Az új piaci „információs térben" („marketplace" helyett „marketspace") a vállalatok számára a kommunikációs csator­nák és az azokon elérhető információk egyre inkább kézmű természetűek (az ún. „outsourcing" vagyis forráskihelyezés gyakorlata ezt látványosan igazolja is). Ennek megfelelően fej­lődnek a vállalati struktúrák is: átalakulnak a vezetési mód­szerek, a belső szerkezet és munkamegosztás, a munkaszer­vezés hagyományos módszerei és maga a „munkanap" is. A közvélekedéssel ellentétben a decentralizálás nem termé­szetes folyománya ezeknek a változásoknak, legalább olyan erősek a centralizáló tendenciák is.

– A gazdasági élet globális és digitális pénzügyi infrastruk­túrája a tranzakciók új minőséget jelent lebonyolítási tempója mellett új tőkemozgási formákhoz is vezet (pl. a „fogadás az opciók opciójának opciójára" típusú tőzsdei manőverekhez). A rendszer páratlan gyorsasága és tökélye azonban felfokozta a pénzügyi talapzat felborulásának veszélyét is, s két-három évente érkezik egy-egy „földlökésszerű" figyelmeztetés a „szuperszimbolikus gazdaság" (Toffler, 1993) instabilitására.

Mindent összevetve azt mondhatjuk, hogy a trendvizsgá­latok előrejelzése a világgazdaság információs „átprogramozódásáról" még nem a jelen valósága: sem a gazdaság egyes szektoraiban, sem a világrendszerben nem válto­zott meg az információs természetű tevékenységek mun­kamegosztásban elfoglalt helye. Szerepük, fontosságuk és arányuk látványos átalakulása azonban a makro- és mikro-gazdasági folyamatok megértésének kulcsa, amely már most is kellő mennyiségű érvet és adatot szolgáltat a mi­nőségi változások gyors bekövetkezését ígérő forgató­könyveknek.

Változások a munka világában

A világtörténelem legnagyobb méretű munkaerőpiaci exodusa az információs korszak egyik legfigyelemreméltóbb és nem kellőképpen kiemelt vonása. Ha azokat az arányszámokat, amelyeket az újkori Angliában vagy a 19-20. század forduló­ján az Egyesült Államokban az iparosítás produkált a mező­gazdaságban dolgozók villámgyors „lecserélésével", az informatizálás nem éri is el, a szerkezetváltás miatt megmozgatott munkaerő létszáma sokszorosan felülmúlja az ipari tarta­léksereggé kényszerített egykori agrárnépességét.

Nagy-Britanniában 1971 és 1984 között tizenhárom év alatt 2,4 millió fővel esett vissza az iparban foglalkoztatottak száma (gyakorlatilag minden harmadik munkahely megszűnt), akik­nek jó része a felemelkedő új ágazatok felé sodródott. (Persze nem mindenki, I. Golding és Murdock, 1986.) Az Egyesült Ál­lamokban a csúcstechnika (automatizáció, robottechnika, szá­mítógépesítés) alkalmazása 25 millió munkahelyet szüntetett meg a nyolcvanas években, miközben mindössze 3 millió újat teremtett. A folyamat pedig gyorsul, s még a változás vezér­hajóira, az informatikai óriáscégekre is igaz: 1984 óta egyedül a távközlési szektorban 300 ezer munkahely szűnt meg, s egyedül az AT&T havi 1000 állást számolt fel. (L. erre Jeff Keefe írását e számunkban.) A prognózisok ugyanakkor szé­dületes adatokról szólnak: az ezredfordulón állítólag gyorsabb lesz a számítógépes munkahelyek számának gyarapodása, mint a Föld természetes népszaporulata.

Az kétségtelen, hogy jó néhány szakmában folyamatos nö­vekedés tapasztalható: a pénzügy, a kereskedelem, a tudo­mányos-műszaki kutatás és oktatás világában, a tömegkom­munikációs területeken. Az itteni összgyarapodás sem vethető azonban össze az egykori betanított munkássereg létszámcsök­kenésének nagyságrendjeivel, s az összmérleg negatív – a munkanélküliségi arányszámok és ezzel együtt a szociális fe­szültségek növekedésnek indultak, az alsó középosztálytól le­felé a szükséges ismeretanyag és az újszerű mentalitás hiá­nyában jól érzékelhetően veszélybe kerültek a generációs élet­kilátások. Ezt az óriási terhet a centrumországok csak a világ más részeiből származó extraprofittal tudják részben ellensú­lyozni, s a grandiózus globális gyarapodási grafikonok mögött az információiparhoz kapcsolódó alacsonyabb szintű tevékeny­ségek nagy részének „kitelepítése" húzódik meg. Az on-line há­lózati kapcsolat következtében nincs már idő- és tér-korlát, a termelés (adatfeldolgozás, alkatrészgyártás stb.) és a kommu­nikáció folyamatos. Az állandó innováció sem gond, hiszen – ahogy a Malone-Rockart szerzőpáros (1991) találóan megálla­pítja – az elektronikus piac egyik napról a másikra lényegében egész „intellektuális zsoldoshadseregeket" toborozhat. (Erről so­kat mesélhetnének például a magasan kvalifikált indiai mate­matikusok ezrei, akik óriási tömegben potom áron látják el ame­rikai cégek programozási feladatait.)

Jól érzékelhető a képzettségi szerkezettel szemben támasz­tott munkaerőpiaci igény eltolódása: az „alsóbb" szakmai ré­tegekhez kapcsolódó tömegtermelési és tömeges „szimbólum­manipulációs" (elsősorban adatfeldolgozási) tevékenységek „kitelepítése", a „felső" rétegekhez szükséges értékes tudások zárt újratermelésének vagy asszimilálásának programjával párhuzamosan. A pozíciószerzéshez szakadatlan tanulás és szakmai megújulás tartozik, a rostán könnyű kihullani, még ha egyúttal a folyamatos átalakulások miatt a gyors előre­menetel esélye is adott – mindez erős és állandó pszichés feszültségforrásként működik. Mindezt csak részben tudja el­lensúlyozni az az újfajta „vállalati szocializmus" (hogy az Apple-vezér Steven Jobs kifejezését idézzük), amely társas összejövetelekkel, mindenkivel való tegeződéssel, sportper­cekkel, demokratikus étkezdével, kitüntetésekkel erősíti a cég-tudatot és a munkahelyi légkört, s amelynek lampionos-hamburgeres fecsegő felszíne mögött új formákban ugyan, de kí­méletlenül reprodukálódik az – elsősorban jövedelmi szint szerinti – hierarchia. A tegeződés ráadásul utasításban sza­bályozott norma, a partykról hiányzókat feljegyzik, a szakszer­vezetek a jó légkört megzavaró mumusok, akiket a közös ren­dezvényeken vetített propagandafilmeken hatásos eszközök­kel lehet diabolizálni… (Rügemer, 1987).

A munka világának másik nagy horderejű fejleménye az ún. távmunka (teleworking) megjelenése, ami megteremtette az új korszak új munkavállalóját (Kronstein, 1991), a „telecom-mutert", a számítógéppel, faxmodemmel és telefon-mellék­állomással felszerelt otthon dolgozó alkalmazottat. Kevesek figyelmét váltotta ki az a meglepő hír, hogy 1995 közepén az Egyesült Államok 150 milliós aktív munkaerő állományának majdnem a harmada, közel 50 millió fő már „távmunkás". (Ter­mészetesen közülük nem mindenki végez számítógépes mun­kát, közülük sokan a hagyományos bedolgozók vagy az ott­hon foglalkoztatott rokkantak közül kerülnek ki.) Amerikában ugyanakkor mintegy 60-62 millió háztartásban van modemes (tehát a hálózatokra csatlakoztatható) személyi számítógép, vagyis a potenciális telecommuterek száma már most jóval nagyobb , mint a ténylegesen ilyen munkát végzőké. Hosszan elidőzhetnénk az otthon történő munkavégzés életszervezési és családi dimenziója, közlekedés-kiváltó környezetvédelmi előnyei és „munkafilozófiai" érdekességei körül, ezúttal azon­ban csak két mozzanatra hívjuk fel a figyelmet.

A távmunka népszerűsége elsősorban a mammutvállalatok között növekszik. A telecommuter átlagosan 20 százalékkal termelékenyebb otthon, s az ekképpen realizált bevételtöbblet és a felszabaduló irodaterülettel kapcsolatos megtakarítás hosszú távon gyümölcsöző befektetés a telematikai appará­tust telepítő cégnek. (Az 1991-es árakon számolt 10 ezer dol­lár helyett ma már 2-3 ezer dollárból biztosítható a színvonalas alap-konfiguráció.) Ám a tömeges használat anyagi alapját még ezzel együtt is csak az állami és szövetségi költségvetés nagyarányú igénybevételével sikerült biztosítani! A távmunka „mintarégiójában", Kaliforniában az 1984-es Los Angeles-i olimpia idején indult el az első nagylélegzetű program, Rea­gan és később Bush elnök hathatós közreműködésével, je­lentős központi források mozgósításával (nesze neked még egyszer, piaci liberalizmus!).

A munka hatékonyságában, infrastrukturális feltételeiben kétségtelenül előrelépést jelentő fejlemények kizárólag önma­gukban értékelhetőek. A munka „humanizálásának", „felsza­badításának", a „kreativitás kibontakoztatásának" diadalfor­dulataival óvatos mértéktartással és az „általános alanyokat" elfelejtve kell élni. Ami ugyanis igaz lehet bizonyos munka­körökben és munkatípusoknál, az egészen másképp néz ki másutt. Ha ugyanis az új körülmények között végzett munka tartalmát, illetve a munkavállaló attitűdjét és viszonyulásait nem vonjuk az elemzésbe, könnyen üres szólamokat szajkóz­hatunk. Mert attól, hogy rossz írógép helyett hálózatba kap­csolt szupergépen otthon kopognak a piros körmök a billentyűkön, igazán nem változott meg a gépíró (ma: beíró) tevékenység „elidegenedettség'! együtthatója". Az utazással megspórolt idő pedig különösen alkalmas a teljesítmény foko­zására (valahonnan annak a plusz 20 százaléknak el kell ke­rülni…) Attól, hogy nem fogaskerekeket, hanem mondjuk tin­tasugaras nyomtató számára patront gyárt, a munka lényegi tartalma nem lett más a rossz levegőjű üzemcsarnokban napi 10-12 órát dolgozó félanalfabéta spanyol ajkú munkásnőnek a Szilikon-völgyben (Rügemer, 1987), még ha tevékenysége az információgazdaság teoretikusainak fogalmi mátrixában az információipar elsődleges szektorába soroltatik is. Az in­formációtechnika „áldásait" a többség egyelőre inkább a magánéletben, fogyasztóként tapasztalja meg, a munka vi­lágában változást a hatékonyságparaméterek szakadatlan növelésével eredményeznek. Van mit behozni: 1850 és 1950 között az ipari dolgozók munkatermelékenysége 1400%-kal emelkedett, ezidő alatt az irodaiaké mindössze 40%-kal. Az információs korszak most néhány évtized alatt produkálja ugyanezt a növekedési arányt – ám a nagytudású eszközök révén szerzett kényelem (mennyivel jobb egy borítékcímző program, pláne egy fax a hagyományos levélküldő „kézimun­kánál") sem a munka tartalmában, sem a tőke-munka vi­szonyban nem hozott változást. S ha egy pillanatra elfelejtjük a légkondicionált irodák monitorainak és armatúráinak hűvö­sen elegáns design-csillogását, és az információtechnika elektronikai háttériparának bugyraiba pillantunk, azonnal más­ként tekintünk a „kényelmi nyereségre" is. W. Rügemernek (1987) az Economic Notes 1984/2-es számának 10. oldalán a chipgyártás technológiai folyamatának 10 lépéséhez szük­séges 26 vegyszernek 45 egészségkárosító hatását sikerült összeszámolnia, s részletesen ismerteti is azt a „munkavé­delmi háborút", amit az elektronikai ipar szakszervezetei foly­tattak a dolgozók egészsége érdekében.

Az ám, szakszervezetek… Az információs korszak látszatra nem kedvez nekik, az érdekérvényesítés hagyományos formái egyre kevésbé tűnnek működőképesnek, ha nem is olyan köz­vetlen módon, mint mondjuk a San Franciscó-i napilapok nyomdászainak és terjesztőinek sztrájkja esetén, amikor az újságok papíron nem készültek el, mégis megjelentek… az előfizetők számítógépének képernyőjén. (Az USA-ban sok na­pi- és hetilap elektronikus formában is megjelenik, több helyi lap esetében kezdi utolérni a papíros példányszámot.) A szak­szervezetellenes „vállalati szocializmusról" már volt szó ko­rábban, az igazi veszély azonban – összefüggésben az igé­nyelt tudások és szakképzettség „felfelé kúszásával" – a tagok „vezetővé válása" fenyegeti a szakszervezeteket (I. ismét Jeff Keefe írását). Mindemellett számos sikeres szakszervezeti tí­pusú fellépést is feljegyeztek a krónikák – különösen a „táv­munkások" 1985-ös mintapere jelentett sokat, amikor bírósági ítélet marasztalta el a munkaterhelést tisztességtelenül növelő anyavállalatot, amely ráadásul a tiltakozni akarókat meg is félemlítette. (Az alvállalkozói státusban végzett darabbérrel honorált munka egyébként gyakorlatilag a középkori ún. „szórt manufaktúrához" való visszatérést jelenti (Kronstein, 1991), s a helyét és legkedvezőbb adózási feltételeit kereső magyar értelmiség számára is tanulságos lehet…)

Változások a társadalomalkotó csoportok szerkezetében és egymáshoz való viszonyában

Idézzünk fel egy tanulságos gondolatmenetet 1988-ból: „… az a klasszikus liberális megközelítés, amely a kormány be­avatkozását a minimumra igyekszik csökkenteni, az új tech­nikák alkalmazása esetében… nem lehet érvénye&4Ha ugyan­is az új technikák esetében a döntést (a »ki, hogyan, minek az érdekében, milyen eredménnyel" szempontjait mérlegelve) kizárólag a magánvállalkozókra bízzuk, s a kormánybeavat­kozást megszüntetjük vagy minimumra csökkentjük, amint azt a klasszikus szabadpiaci elvek előírják, nyilvánvaló, hogy a döntéshozatal minden fokán a profitmotívumok kapnak el­sőbbséget, s ezáltal a társadalmi-gazdasági szakadék még inkább elmélyül…" (Lee-Han, 1988)

A szerzők nem holmi ultrabalos teoretikusok, hanem a dél­koreai modernizációt valódi „információs társadalom" építése­ként felfogó, s ezért a technológiai változások mellett a szo­ciális szempontokra is figyelő szöuli egyetemi tanárok. Aki egy kicsit is érzékeny erre a mozzanatra, annak a világ bármely pontján látnia kell, hogy az „információs társadalom" jelen­legi programjainak legnagyobb veszélyeket magában hor­dó problémája a társadalmi egyenlőtlenségek növekedé­sének lehetősége.

Régóta tudjuk, hogy az új kommunikációs technikákhoz való hozzájutás költségei miatt a gazdagok előnye s a szegények hátránya sokkal nagyobb lesz, mint eddig bármikor. S noha az új kommmunikációs technikák kétségtelenül emelik egyé­nenként is kinek-kinek az információszintjét, de ez a jótékony hatásuk aszerint érvényesül, hogy ki hol helyezkedik el a tár­sadalmi ranglétrán. Amikor az új kommunikációs technikák so­kasága válik viszonylag gyorsan, viszonylag rövid idő alatt elérhetővé, az új technika új információs szakadékot hoz létre, még mielőtt a régi információs szakadék összeszűkülne. (Katzman, már 1974.) Ezen az alaphelyzeten nem változtat az informatikai ipar félelmetes árversenye sem: az olcsóbbá válás mellett mindmáig azonos erejű tendencia a lépéstartás­hoz időről időre szükséges újabb kiadásoké. Amikorra pl. a PC-árak elérhetőek lesznek – írja Lee és Han 1988-ban -, addigra egy újabb technika egy újabb szakadékot hoz… S lám: mit kezdjük ma egy 386-os PC-cskével, amikor legalább a négyszer annyiba kerül Pentium processzoros multimédiás konfigurációra van szükségünk a lépéstartáshoz…

A meglehetősen szkeptikus Astrad Torres (1988), akit ko­rábban többször idéztünk, az egyenlőtlenségek növekedésé­nek mindkét metszetében élesen fogalmaz. ,,[E modell]… a dolgozó népesség tekintélyes részét még az iparilag fejlett országokban is háttérbe szorítja. Pusztán egy új, mérnökök­ből, jogászokból, tervezőkből, pénzügyi szakemberekből … ál­ló privilegizált társadalmi réteg húzhat elegendő hasznot élet-körülményeinek javítására." Tegyük hozzá: közülük sem min­denki. Az USA fegyverkezési programjainak csökkentése miatt egyik pillanatról a másikra munkanélkülivé váló, különlegesen magasan kvalifikált középkorú fejlesztőmérnökök tömege va­lószínűleg nem tekinti magát privilegizáltnak…(I. Szentgyörgyi, 1995). Torres a társadalom kettészakadásának folyamatát Ró­bert Reich amerikai munkaügyi miniszter „szemüvegén ke­resztül" érzékelteti: „a szimbólumok megformálói szívesen fektetik be magánjövedelmük egy részét kollektív vállalkozá­sokba. Az ily módon létesített rendszereket azonban egyre inkább a többi szimbólummegformálóval osztják meg." A „du­alizálódási tétel" természetesen már jóval Reich előtt megfo­galmazódott, legtisztábban Miles és Gershuny 1986-os tanul­mányában: „… [a munkaerő polarizációja során]… egy erősen dualisztikus gazdaság alakul ki, s élesednek a regionális és osztálykülönbségek a biztos munkahellyel rendelkezők, a munkahelyüket fenyegetve érzők és az állandó munkanélkü­liek között." Az új kategóriák megragadásának nehézségeiről híven tanúskodnak azok a kísérletek, amelyek az értelmiség „osztályhatalmának" kialakulásaként értékelik a társadalmi pi­ramis tetején végbemenő őrségváltást, s azok a terminológiai torzszülöttek, amelyek a valódi társadalmi tartalom megraga­dásának hiányát szellemesnek szánt elnevezésekkel vélik pó­tolni. Csak elrettentésül néhány példa: „kognitív meritokraták" (a szellemi tevékenységekkel megszerzett érdemek révén ki­vívott hatalmi pozíciók birtokosai) „kibernaukraták" (az új in­formációs univerzumban, a „kibertérben" hozzáértésük miatt nagyobb sikerrel navigálok és ennek révén a folyamatok irá­nyítását felügyelő kevesek). A világon rendkívül népszerű Alvin Toffler (1993) nyomán ma leginkább a „kognitariátus" a legel­terjedtebb és leggyakrabban használt formula, de ennek el­lentmondásosságára jellemző az a képtelen helyzet, hogy hangzása miatt a társadalmi szakadék mindkét oldalán állókra előszeretettel használják (I. a címszót a Kislexikonban).

A „távolodó társadalmi csoportok" alaphelyzete még az Amerikát hosszú ideje összetartó kötelékek közül is többet meglazíthat. A „kasztosodás" folytán (a mozgékony győztesek elkerülik az érintkezést a „vesztesekkel") az erőt adó közép­osztálybeli életérzést megkezdte felváltani egy kilátástalan, „latin-amerikai" típusú kivetetségi érzés (Fallows, 1994), az oktatás gazdasági értékének növekedésével pedig végképp meginog az igazságos versenybe vetett hit, mivel a milliós tandíjak világában a szegényből gazdaggá (de legalábbis jó­módúvá) válás álma egyre inkább illúzióvá foszlik.

Mindezt azonban az információs szupersztráda csinnadrat­tájában alig lehet érzékelni. Sokkal inkább jellemző még a Beverly Hills épületeibe fagyott „pszichoanalitikus álom" az európai kultúra nosztalgikus divatékszerré fantáziálásaként (Forgács, 1995), a gazdagok és szegények szembefordulásá­nak rémképe helyett. Pedig ha valaki figyelmesen szemléli azokat az országokat, amelyek a problémák „exportálásán" keresztül történő megoldás eszközei, akkor saját mementójára ismerhetne benne. Hivatkozzunk ismét Brazíliára: a gazdagok­ra vigyázó fegyveres őrök száma háromszorosan múlja felül a katonaság és a rendőrség létszámát (Kopátsy, 1995), s a milliós nyomornegyedek néha híradó-kamerák előtt feltűnő infernális-gyermekbűnözéses képei vélhetőleg nem az elmúlt tíz évben innen kimenekített 126 milliárd dollárt juttatják a néző eszébe… (Ki tudja, mi járt Terry Gilliam fejében, amikor nagy hatású és szép filmjének, álmot és valóságot összecsúsztató anti-utópiájának címeként – állítólag hasára ütve – a „Brazil"-t választotta …) Az átlagos angolszász centrumpolgár számára a tükörnek egyik oldala sem veri vissza a fényt: nem látja magát a másikban. Kérdés, hogy meg kell-e várnia, amíg a helyzet kíméletlenül egyértelmű lesz. Amikor Erzsébet királynő a 16. században körutat tett az ipari forradalommal terhes Angliában, keserűen jegyezte meg: „Pauper ubique iacet" (szegények mindenütt). Csakhogy ott is előbb következtek az 1547-es drákói kínzásos-rabszolgaságba taszításos törvé­nyek, mint a szegényeken segíteni igyekvő „Poor Act" – ma­napság pedig sokadszor és sokadik-féleképpen bizonyosodik be, hogy amikor egy gépezet termeli a szegénységet, a jóté­konyság éppen a kollektív lelkiismeret rovására engedi meg­nyugodni az egyéni lelkiismeretet. S ha mindez az árnyék, hiába fény az Internet-használók, gyarapodó (most már 40­45 milliós) tábora (I. Kislexikon): a „virtuális közösségek" szép új világát szemlélő elismerő biccentés nem szoríthatja ki az életkilátásaikat szűkítve újratermelő közösségekkel való szolidaritásérzetet. (S – noha kedvenc témáink közé tartozik – ezért nem időzünk most el a hálózati kultúra körül.)

Változások a hatalom természetében

A hatalom természetének és intézményeinek átalakulása az információs korszak társadalomtudományának talán legvitatottabb kérdése. Hogy az „információs hatalom" felváltja a hatalomgyakorlás archaikusabb és brutálisabb formáit, s hogy az információ stratégiai (mert jövedelemtermelésre és ellenőrzésre egyaránt alkalmas) jellege miatt újfajta elosztási harcokat eredményez, többé-kevésbé elfogadott kiindulópont. Ezt követően azonban a mindent átjáró információtechnika ál­tal elindított változások a szakirodalomban végül is egyetlen dilemmába torkollnak: vajon az Állampolgár nagyobb szabad­ságát eredményezik-e mindazon erőkkel és intézményekkel szemben, amelyekkel autonómiájáért, önrendelkezéséért, el­fogulatlan döntésének lehetőségéért időtlen idők (de leg­alábbis az állam létrejötte) óta hadakozik? Inkább eszközhöz jutnak-e a befolyásolással és manipulációval szemben az ál­lampolgári védekező technikák, vagy éppen ellenkezőleg, szinte korlátlan lehetőségekhez jut az ellenfél? Orwell vagy Athén? – teszik fel eldöntésre legtöbben a kérdést, jelezvén, hogy a probléma természete nem tűr kompromisszumot és köztes megoldást, csakis valamelyik szélsőség győzelmével végződhet. Mivel a témakör hatalmas irodalmát, a meghatá­rozó szempontokat és érveket lapunk e számában remekül összefoglalja Donk és Tops nagyívű áttekintése, valamint Szé­kely Iván tanulmánya, eltekinthetünk ezek summázásától.

Ha elfogadjuk Toffler (1993) jól dokumentált vízióját („Hata­lomváltás" c. könyvének állításait), hogy ti. a nyolcvanas évek végének status quo-rongáló politikai földrengése „ártalmatlan csetepaté az előttünk álló globális hatalmi harchoz képest", s az üzleti szféra átszervezési-felvásárlási láza pusztán az „el­ső lövésváltás az eljövendő, sokkal nagyobb arányú és telje­sen újszerű üzleti ütközetekben", akkor jól látható, hogy a mesterséges dilemmában való állásfoglalás nélkül is van tétje mindannak, ami a hatalom természetrajzának megváltozásá­ban tetten érhető.

Ma a legszembetűnőbbek a politika piacosodásának és „mediatizálódásának" tendenciái (I. részletesen Simonds, 1990 remek tanulmányát). A piacosodással a mindenkori kor­mányok és önkormányzatok autonómiafoka csökkent, egy­szerre védtelenebbek a gazdaság erőcsoportjai és a társa­dalmi nyomásgyakorlás eszközeivel szemben. Ennek követ­keztében valamelyik oldal pillanatnyi sikere azonnal a másik fél vészreakcióit hívja elő, ami fokozódó bizalmatlanságot eredményez minden kapcsolati térben.

A mediatizálódás – ahogy azt számos remek könyvében Herbert F. Schiller bemutatta – az „ideológiai uralom" új hul­lámát és eszköztárát váltja ki, miközben a hatalom elszemély­telenedik: a befolyásolás egyre kevésbé kamarilla-természetű és mindinkább „szélesebb sávban", a szocializáció szinte min­den csatornáján hat. A „tudatformálás média módra" nem azért jelent már régóta akut veszélyt, mert „hamis képet ad a világról" (ahogy azt heves kritikusai előszeretettel ismétel­getik), hanem azért, mert „túl gyakran egyáltalán nem nyújt következetes képet a világról… a töredékes, összefüggéseiből kiszakított, a rendezőelvektől megfosztott, előzmények nélküli és a történelmi folyamatokra való bármiféle utalástól elvonat­koztatott információ az, amely aláássa a megértési képessé­get… (s ekképpen olyanná formálja az információs környeze­tet), amelyben a hatékony politikai cselekvés képessége …gyengül." (Simonds, 1991) A képen – sőt már a nyelven! – keresztül paralizált megértési képesség veszélyeire régóta igyekszik felhívni a figyelmet Noam Chomsky, folytatva azt a hagyományt, amelyet Aldous Huxley a „tudatalatti meggyőzés­ről" és a véleményformálásról az ötvenes évek végén írott esszéivel megnyitott. (Mindketten egy-egy rövidebb szöveggel vannak jelen ebben a számban.)

A folyamat ugyanakkor nem egyetlen irányú. A hírek és is­meretek óriási és hozzáférhető kavalkádjában megszaporod­nak az egyes kérdésekkel kapcsolatos mérlegelhető szem­pontok és háttérismeretek, amelyek a média-repülőbombázások ellenére is szuverénebbé teszik az információk befoga­dóját. Az igazi kérdés tehát már nem az, hogy „mennyi és milyen hírt", hanem az, hogy ezek milyen „vonatkoztatási és feldolgozási" rendszerbe kerülnek – s ha már bekerültek, au­tentikus-e az a tudás, amelynek révén a dolgok „elrendeződ­nek" a fejekben. A veszély-forgatókönyvek éppen ezért figyel­meztetnek elsősorban a politikai-kulturális-nyelvi szocializá­ció „puha" formáinak kisajátíthatóságára, s az ezen keresztül felépített hatalmi pozíciók „észrevehetetlenségére". Mindevvel együtt azonban a „hatalom" gyakorlóinak, „haszonélvezőinek" egykor jól körülírható csoportkontúrjait mind nehezebb meg­rajzolni.

*

Az eddigiekben az információs korszak valóságának nyers le­írását, a legfontosabb érzett aktuális jellemzőket igyekeztünk számba venni. Ugyanezen a ténybázison azonban egészén eltérő elemzési stratégiákkal szögesen eltérő értékelések és forgatókönyvek születhetnek. A jelen állapot vonatkoztatási keretéül szolgáló átfogó szempontokra minden ellentmondá­sosságuk ellenére mégis szükségünk van ahhoz, hogy egy nagyobb folyamat vagy összefüggésrendszer részeként minő­sítsük is a változásokat. A következőkben három lehetséges megközelítési szintet járunk röviden körül.

III. Információ és történetfilozófia

(Az információs korszak mint történeti korszakváltás. De mek­kora?)

A társadalomtörténeti folyamatok vizsgálata elképzelhetetlen szakaszolás nélkül. A felosztások egy része kizárólag arra al­kalmas, hogy külsődleges szempontok alapján elkülönítsen, s ennek révén tegyen tárgyalásra alkalmassá egyes perióduso­kat (őskor/ókor/középkor/újkor/legújabb kor). Más megoldások a társadalmi-gazdasági szerkezet legmeghatározóbbnak ér­zett mozzanatával tagolnak, s ezek egyúttal már az adott kor­szakok „jellemzésére" is vállalkoznak (ősközösségi/rabszolga­tartó/feudális/kapitalista). Újabban a legelfogadottabb tagolás­sá az egyes történeti állapotokra jellemző domináns tevékeny­ségformákra épülő elméleti konstrukció vált (halász-vadász-gyűjtögető/földművelő/ipari/posztindusztriális társadalom). A korszakelnevezéssel tartalmi állításra is vállalkozó felosztások közös jellemzője az, hogy a történelem „motorjaként" a kor­szakok közötti átmenet nagy kérdéseire figyelnek, akár „for­radalomként", akár „a termelési mód megváltozásaként", akár új „társadalmi-gazdasági alakulat" létrejötteként írják le a megszülető minőséget.

Hogy napjainkban a változások felgyorsulása miatt éppen úgy új minőség születését érjük tetten, annak számos bizo­nyítékát láttuk. Azzal azonban, hogy elnevezzük „információs­nak" a formálódó társadalmi képletet, még nem tettünk értel­mes állítást a többi társadalomtörténeti korszakhoz való viszo­nyával – és ezzel összefüggésben tényleges horderejével – kapcsolatban. Ha ebből a szempontból nézzük meg az iro­dalmat, azonnal kiderül, hogy az egyes iskolák egészen más­fajta minőséget értenek „információs társadalmon", s egészen eltérő „forradalmi szerepet" tulajdonítanak az információ­technikának. Minden „posztindusztriális" kiindulópontú elem­zés az „iparit" felváltó minőségként tárgyalja az „információs társadalmat", s ekképpen – Alvin Toffler (1981) legendássá vált könyvének címével – valódi lényege a „harmadik (társa­dalomtörténeti) hullám" (amikor is az első a földművelésre, a második az ipari termelésre való áttérést jelenti).

Valójában nem a „sorszám" az érdekes, és nem is a pontos „besorolás": a változó vizsgálati szempontok függvényében csak részben rivális elméletek születnek, valójában egymást kiegészítve egyidejűleg több is érvényesnek bizonyulhat! A változásszintek egymásra rétegződnek, s emiatt egy adott át­alakulás sorozat több, különböző léptékű, időhatárú és jelen­tőségű történelmi trend lezárója vagy elindítója lehet. Az „in­formációs társadalom" mozgásirányait és ígéreteit e szimultán változásszintekkel összevetve négy, egyre merészebb világ­történeti konstrukcióra építő lehetőséget, ill. magyarázati mó­dot különíthetünk el (ezúttal rövid „portrék" formájában). Esze­rint 1. Az „információs társadalom" a kapitalizmus sikeres ez­redfordulós alkalmazkodási alakváltozata; 2. Az „információs társadalom" a kapitalizmust felváltó minőség előszobája; 3. Az információs korszak a hierarchizált társadalmak tagadásá­nak kezdete; 4. Az információs korszak a poszt-humán világ­állapot előfutára.

1. Az „információs társadalom" a kapitalizmus egyik alakvál­tozata: a hihetetlenül dinamikus és megújulásképes formáci­ónak az ezredvég kihívásaihoz alkalmazkodó metamorfózisa, amely ezzel az alkalmazkodással éppen a lényegi viszonyok (a tőke értékesülése, profit, piaci szabályozás, egyenlőtlen csere) fenntarthatóságát igyekszik egyre több sikerrel biztosí­tani. Ennek természetes következményeként árnyoldalai mind erőteljesebben jelentkeznek, s a profit-logika mind több terü­leten mutatja meg elidegenítő erejét. A technikai forradalom ekképpen nem vezet társadalmi forradalomhoz, hanem az in­formációs rendszerek monopolizálásán és privatizálásán ke­resztül egy új árupiac (és az ezzel járó árufetisizmus) kiala­kulását eredményezi. Az információtechnológia által lehetővé tett demokratizálás ígérete eltakarja a lényeget, illúziókat keltő és rossz irányba téríti el a rendszerkritikus energiákat.

2. Az „információs társadalom" a kapitalizmust mint szerve­ződési- és működési módot váltja fel, a tőke, az érték, a ter­melés és a hatalom új formáival és funkcióival. Eközben meg­maradnak, illetve újakkal egészülnek ki a korábbi hierarchikus és elidegenedési szerkezetek, csak éppen új alanyai (elitcse­re, „elituralom") és megjelenési módjai alakulnak ki. Megvál­tozó áruszerkezet mellett változatlan marad az áruviszony, de a pénzviszonyok radikálisan átalakulása újszerű tervezési-­gazdasági-elosztási rendszereket hív életre, s ezzel együtt a politikai szféra működéstörvényei és játékszabályai is kicse­rélődnek.

3. Az „információs társadalom" a társadalomtörténet legna­gyobb horderejű változásegyüttesét jelenti a termelő tevé­kenység megkezdése, ill. a hierarchizált társadalmi struktúrák kialakulása (nagyjából az ókori magaskultúrák létrejötte) óta.

Ha ugyanis minden, azt követő társadalmi-gazdasági alakzat a hatalmi viszonyok meglétére, elkülönült termelőkre, szétta­golt közösségekre, áru- és piaci viszonyokra s a mindezekkel együtt járó elidegenedés-faktorokra épül, az „elektronikus de­mokráciát", „globális közösséget" és ezzel együtt összekap­csolt termelőket, valamint a piaci logikát tagadó gazdasági mozgásformákat és az elidegenedés csökkentés, sőt leküz­dés („emancipáció") változatos formákban felbukkanó rész­eredményeit megteremteni kezdő új korszak az egész meg­előzőt tagadja. (Erre I. Kapitány Ágnes és Gábor írásait illetve, Yoneji Masuda híres „Komputópiáját" [magyarul Masuda, 1986].)

4. Az információs korszakot lehetővé tévő technikai fejlődés magát a társadalomtörténetet teszi zárójelbe azáltal, hogy sa­játos gépi intelligenciával („silico sapiens") váltja fel a fejlő­déstörténeti sorban az emberit. A hosszú irodalmi előtörténet után sokáig tudományos-fantasztikus köntösben jelentkező forgatókönyv mostanra kidolgozott elméletekig jutott (I. pl. Stonier, 1990, bírálatát I. Darányi, 1993).

Kell-e választanunk a négy „forgatókönyv" között? Az jól lát­ható, hogy minél kisebb horderejű változást prognosztizálunk, annál konkrétabb és annál közelebbi megerősítéseket kapunk magától a valóságtól, a „reálfolyamatoktól". Azt is látni kell azonban, hogy a vázolt átalakulás szintek mindegyikére talá­lunk azt tarthatóvá, plauzibilissé tevő gyakorlati példákat és az adott irányokba mutató változásokat. Mindezzel együtt jelenleg az 1. sz. forgatókönyv mellett sorakoztatható fel a legtöbb érv, ám tegyük hozzá, hogy attól még továbbra is pusztán forgatókönyv marad, és nem a kérdés elméleti „megoldása". Ez egyébként nagyon jól érzékelhető azoknak a pozíciójából, akik egyfajta „nulladik" forgatókönyv híveiként még az információtechnika forradalmában sem hisznek, és semmifajta változást nem tapasztalnak a társadalom mély­szerkezetében. A „pesszimisták" – ahogy Forester (1989) egyáltalán nem találó terminológiája ezt a „tábort" nevezi – a forradalmi változást és az informatizálásnak tulajdonított strukturális átalakító erőt egyaránt megkérdőjelezik (Traber, 1986; Slack-Fejes, 1987; Winston, 1989). Az információs technikák által kiváltott társadalmi hatásegyüttest elismerik, de nem tekintik minőségi ugrásnak. De hát mit is kezdhet az elmélet tisztázni akkor, amikor a valóságban sem egyértel­műek a kérdések? Michael Marién híres táblázata 125 tétel­ben sorakoztatja fel az „új információs technológiák tényleges hatás-következményeit", s a mérleg alig-alig billen el a pozitív irányba: az egyes szempontoknál a pluszok mellett könyörte­lenül ott sorakoznak a mínuszok (Marién, 1989). Ember le­gyen a talpán, aki mégis kiköt valamelyik forgatókönyv mel­lett… Ebben a helyzetben nem számít az írástudók árulásá­nak, ha valaki a kérdést a jelenlegi állás szerint eldönthetet­lennek tartja. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne folyna a rivális elméletek harca, hiszen mint korábban láttuk, ugyan­az a valóság többfajta vonatkoztatási rendszerhez kínál érv­anyagot. Éppen ezért történetfilozófiailag helytelen az „infor­mációs társadalom" kifejezés használata, mert az információ­ban gazdag világ által megkezdett társadalomátalakítás valódi léptékeit a változások elemző tudomásulvételével együtt is csak becsülni tudjuk.

IV. Információ és ember

(Az információs korszak mint antropológiai kihívás)

Úgy tűnik, az információkezelés 19. és 20. századi robbaná­sának különböző utakon induló, önállóan fejlődő eszközei több rész-összekapcsolódás után most olvadnak össze egy­séges rendszerré. A különálló sikertörténetek (telefon, rádió, TV, számítógép, hangrögzítő eszközök) a hatékonyságpara­méterek monoton növelése után e grandiózus egységesülés eredményeként hoznak létre új rendszerminőséget, az in­formációtechnika csak a nyelv és az írás kialakulásához hasonlítható harmadik szakaszának kezdeteként.

Merésznek tűnik az összevetés? Gondoljuk csak végig, hogy a nyelv és az írás hasonlóan hosszú előtörténet után, önállóan fejlődő komponensek összekapcsolódása révén alakult ki, kísértetiesen hasonló forgatókönyvekkel. Az indító lö­kés minden esetben numerikus természetű: a kezelhetőség érdekében reprezentálandó dolgok sokasága (számossága) igényel új technikát, amely siker esetén azon nyomban me­móriatámogató eszközként is funkcionál, majd egy követke­ző, immár harmadik szakaszban a kommunikáció nagy haté­konyságú eszközévé fejlődik. A beszéd esetében a növekvő számú releváns környezetelem, az írásnál a gazdasági élet regisztrációs igénye, a számítógépnél a bonyolult számítási feladatok, a népszámlálási adatok összesítése, ill. a röppályaszámítások jelentették a kezdő impulzust. Mindhárom eset­ben gyorsan kiderül, hogy az új rendszer egyúttal a korábbi­aknál nagyobb hatásfokú emlékezeti produkciót tesz lehetővé: a konvencionális szóalak megőrizte a jelentést, az írás az egyébként kezelhetetlen adattömeget, a számítógép a bitekre lefordítható írott információ mérhetetlen mennyiségét. S csak ezt követően vesznek fel kommunikációs funkciót: a beszéd hatásosabbnak bizonyul, mint a gesztusnyelv, az írás áttöri a szóbeli kommunikáció tér-idő paramétereit, a számítógép… nos, a számítógép csak most kezdi integrálni a kommunikáció professzionálissá fejlesztett elemi technikáit. A postaforgalmi paramétereket túlszárnyaló hálózati levelezés, a digitális kép­telefon még csak az előhírnöke ennek a folyamatnak: ezért tévednek az „információs forradalom" apostolai, akik a tech­nikai lehetőségek fejlődésének óriási ütemét minőségi ugrás­ként értékelik. Szó sincs róla, hogy létrejött volna az új infor­mációtechnikai rendszerminimum – hosszú még az idő, amíg megszületik, amíg elterjed és amíg ugyanolyan természetessé válik, mint a beszéd vagy az írás. Ne felejtsük el, hogy a reprezentálás, az emlékezeti produkció és a kommunikáció új minőségéről van szó, s ez nem egyszerűen a korábbi tech­nikák javított változata lesz, hanem a gondolkodás, a problé­mamegoldás és az érintkezés formáit gyökeresen átprogra­mozó kognitív képességegyüttessel párosul. Nyelv és fogalmi gondolkodás, írás és analiticitás, hypermédia és …? Lehetet­len feladat bármilyen előrejelzésre vállalkozni a kognitív tar­tománnyal kapcsolatban a rendszer megszületése előtt. Annyit azonban biztosan állíthatunk, hogy a hyperelvnek még jó né­hány újszerű tudományos eredményen (elsősorban az agy-és idegrendszeri kutatásokon) alapuló eszközzel kell össze­kapcsolódnia. Ezek közül egynek már látszanak a körvonalai: a mesterséges valóság (virtual reality) jóval több, mint a „leg­hatásosabb szimulációs birodalom". Valójában azzal ke­csegtet, hogy a hagyományos eszközökkel hozzá nem férhető információfajtákat teszi majd kezelhetővé. Mert noha informá­ciófelvételünk és -átadásunk túlnyomó része az akusztikus-vi­zuális sávban történik, rendkívül nagy szerepe van a a szag-, a taktilis (fizikai érintésen alapuló) és az egyensúlyszervek tér-érzékeléséből, a test helyváltoztatásának reprezentációjá­ból származó információnak. Az igazi hypermédiának ezeket is kezelhetővé, tárolhatóvá és kommunikálhatóvá kell majd tennie. Mindez az érzékelésnek, az új ismeretek elsajátításá­nak és továbbításának lehet új közege és technikája, de egyúttal a korábbi információtechnikai megoldások korlátainak megszüntetését is jelentheti. A gondolat információvesztéssel „kényszerül" beszéddé formálódni, az írás csak részben képes visszaadni a beszédaktusok árnyalati gazdagságát; a hyperelv viszont egyszerre teremt új horizontokat és bizonyos mér­tékig felszabadítja a linearitási és nyelvi rabságból a gondol­kodást és a kommunikációt, a vizualitás reneszánszát ered­ményezve.

Ami mindebből jelenleg is kézzelfogható, az a megváltozott információs környezet által igényelt alapképességek rendszere. Miközben az USA-ban már komoly viták folynak arról, hogy kell-e a gyereknek egyáltalán olvasni tudni (I. erre még György Pé­ter gondolatait számunk kerekasztal-vitájában), a tét valójában még nagyobb. A rutinszerűvé tett újításra, a tudástermelés új dimenziójára épülő új képességegyüttes már elsősorban az adaptációt, az információfeldolgozás és -közlés alapkészsége­inek kialakítását feltételezi. A pedagógiai szakirodalomban elfo­gadott álláspont szerint az információtechnikai eszközvilág új generációja alapvetően az emberi agy határtalan lehetőségei­nek operatív feltárását segíti. Olyan készségek egyre tökélete­sebb elsajátítását, amelyek viszont még nagyobb teljesítmény­képességű készségek birtoklásához vezetnek. A számítógép­vonzáspont köré kiépülő új készségek azonban nem önmaguk­ban állnak: szükségszerűen a maguk képére formálják a ha­gyományos alapkészségeket. A három „r-" (reading, writing, arithmetic) kiegészül egy negyedik (a vizuális formanyelv keze­lését lehetővé tévő) egy ötödik (az információkörnyezettel való kétirányú kapcsolattartást biztosító kommunikációs) és egy ha­todik (a megszerzett információk helyes és célirányos feldolgo­zását rutinszerűen lehetővé tévő gondolati-logikai szerkezetek birtoklását jelentő) alapkészséggel, s együttesen alkotják az in­formációs korszak írásbeliségének (information literacy) elemeit. Az imént felsorolt készségek természetesen külön-külön js le­vezethetők napi, praktikus kihívásokból, lényegük éppen az, hogy együttesen a korábbiakban körülírt antropológiai fordulat­hoz köthető jövendő alapképesség lassan szervesül komponen­seiként jelennek meg.

Mindeközben megismeréstörténeti szakaszhatárhoz is ér­keztünk. A technikai lehetőségek jelenlegi fokán már semmi­lyen elvi akadálya nincs annak, hogy a teljes emberi tudás digitalizálható szelete egységes adatbázisba kerüljön és en­nek révén legyen hozzáférhető. Az információ korábban elvá­lasztott formáinak egyesülésével és akadálymentes „kompo­nálásával", keverésével létrejövő formagazdagság „az embe­riség eddig felhalmozott szellemi termelésének és tapasz­talatának majd minden elemét, a valóság minden eddiginél teljesebb képzetét, és a képzelet majd korlátlan valóságát" ígéri (Vámos, 1995). Ehhez az alap-adottsághoz képest má­sodlagos kérdés az adattengerben való eligazodás hatásfoka: igen, hatásfoka, és nem a „belefulladni vagy nem belefulladni" kérdése, mint ahogy azt a posztmodern életérzés beállítani szeretné.

Létezik természetesen az emberi minőséget a technikai fej­lődés által veszélyeztetve látó alternatív antropológiai leve­zetés is, amely az előzőek szöges ellentéteként intellektuális elsatnyulást, további elidegenedéseket és romboló tendenci­ákat lát, néha már-már a Sátánnal azonosítva a mindezt elő­idéző (információ)technikát. (Az álláspont érdekes és nagy erejű kifejtését S. Latouche, 1995, címadó tanulmányát  l. e számban.)

V. Információ és evolúció

(Az információs korszak mint tudományos probléma)

Az „információs korszak" metaforái közül a „közlekedés 19. századát" követő „információs 20. század" különösen népsze­rű. Az „information superhighway" által következetesen to­vábbépített képi világ mögött egyre gyakrabban fel is tűnik az a gondolat, hogy a fejlődésnek nemcsak egymást követő, ha­nem egymást kiegészítő, összekapcsolódó „csapásirányairól" van szó. A „világot behálózó vasúti sínek, közutak, légi és vízi utak" képe mellé a „világot behálózó számítógépes rend­szerek, kábelek, III. telefonvezetékek, műholdas, ill. mikrohul­lámú közvetítő és információtovábbító vonalak" képe került, amely a „behuzalozott Föld" gondolati látványával felidézi mindazt, amit a „globális" jelző általában takar. Hogy azonban ez a globalitás egy új evolúciós rendszerminőség formálódá­sát is jelenti, az csak az élő rendszerek teljes evolúciós tör­ténetének áttekintéséből nyert mozgástörvények aktualizálá­sával válik határozottan megfogalmazható állítássá. Ha ugyanis az evolúciótörténetet a rendszernagyság szempont­jából vesszük szemügyre, azonnal felfigyelhetünk arra, hogy az élő rendszerek már az egysejtű-többsejtű váltástól kezdve igazodnak egy sajátos törvényszerűséghez. Az adott evolúci­ós lépcsőfoknak megfelelő biológiai szerkezet fizikai méretnö­vekedésének ugyanis mindig felső korlátja van, s ezt átlépni kizárólag egy magasabb integrációs egység komponensévé szervesülve képes, miközben identitásának elvesztése, egy magasabb rendszerszintű biológiai rendszer részévé válása az evolúciós ugrás legbiztosabb jele. A rendszerré szervező­dés funkcionális következményeként a komponensek között újszerű anyag-energia-információáramlási útvonalak épülnek ki, s minél magasabb rendszert vizsgálunk az élők hierarchi­ájában, annál inkább leírhatóak ezek az anyag- illetve információtranszfer alakváltozataiként. Ha a társadalomtör­ténet (nyers)anyagszállítási és (kormányzati) információátviteli kapacitásának végessége miatt „kipukkanó" nagy birodalmai a rendszerszint méretének felső határára figyelmeztetnek, a birodalmi típusú integrációs egységeket komponensként ma­gába foglaló „globális rendszerszint" éppen az információtech­nikai behuzalozással vált egyáltalán „elgondolhatóvá".

A Csányi Vilmos (1988) nevéhez köthető általános evolúci­ós elmélet egy lépéssel még ennél is tovább megy. A „globális biokulturális rendszer" – egyfajta planetáris méretű, minden evolúciós alrendszert magába foglaló evolúciós „szuperrend­szer" – nem végállapota a fejlődésnek. Azok a mozgástör­vények, amelyekkel az evolúció minden korábbi lépcsőfoka leírható volt, két forgatókönyvet engednek meg. Vagy létre­jönnek) Föld típusú replikatív egység(ek), az új evolúciós rendszerszintté szerveződés egyedüli esélyeként, vagy – és itt adjuk át Csányinak a szót – „az evolúció csak az alacsony hőmérsékletek fizikájának érdekes részjelensége" lehet. For­dítsuk figyelmünket az első eshetőségre, és azonnal láthatóvá válik, hogy még ki sem alakult a jelenlegi evolúciós rend­szerszint, az interplanetáris anyag- és információtranszfer számos példája már látható – igaz, némi fogalmi erőszak kell ahhoz, hogy a mesterséges égitesteket végpontokként felfog­va „űrhálózatról" beszéljünk. Ám ha valaki túlzásnak étezné az „űrkommunikáció" komolynak szánt emlegetését, elég, ha beleolvas a japán info-kommunikációs programnak a hasonló címet viselő V. fejezetébe – s utána talán másképp látja, hogy a jelenlegi hálózatosodásnak mi is az evolúciós tétje…

Az információs korszak ugyanakkor egyszerre kihívás a leg­különbözőbb tudomány- és tudásterületek számára. Közös fo­galmi és módszertani kiindulópontjuk az az új, szintetizáló ter­mészetű tudomány lehetne, amelyet közel négy évtizede igé­nyel „kvalitatív" (minőségi) információelméletként" világhírű tudósok sora, szemben a matematikai-statisztikai-hírközlési érvényességű „shannon-weaver-i" információelmélettel. Egy ilyen paradigmaváltás (Havass, 1995) útnak indíthatná az in­formációszociológia, az információs társadalom elmélete, a történeti folyamatra pre-információs társadalomként tekintő történettudomány számos új irányzatát (Zalai K., 1992), ame­lyek rendre ötletet adnának és kapnának olyan diszciplínákkal való kölcsönhatások nyomán, mint pl. a kognitív pszichológia, illetve még átfogóbban a megismeréstudományok (cognitive science), s amelyek legvégül az információban gazdag való­ság megismerésének és megértésének magasabb fokához vezetnének.

*

Áldás vagy átok? – vált közhellyé elkoptatottsága miatt az (in­formációtechnikai fejlődés alapdilemmája az ökológia, a kör­nyezetvédelem és a biotechnológia erős szálakkal összekötött kérdéskomplexumával együtt. Ráadásul az ezredvég e két nagy, globális kihívása egyre inkább összekapcsoltán is kezel­hető. „… közös jövőnk… kulturális és információs környeze­tünktől is függ. Az emberiség nem csupán a bioszférában él, hanem egyfajta médiaszférában is. A kommunikációs problé­mák ökológiai kezelését azért tartom különösen hasznosnak, mert hozzásegít, hogy szűk nemzeti vagy egyéb szempontból partikuláris érdekek mögé hatoljunk." Martin Ahtisaari finn el­nök szavai (idézi Szecskő, 1994a) egyszerre biztatnak elekt­ronikus kertjeink művelésére és „információs környezetvéde­lemre". Mi pedig reményteljes várakozással és indokolt gya­nakvással figyeljük a kerítés mögül az információs szuperszt­ráda alapozási munkálatait: vajon mit is hoz számunkra a jövő?

Irodalom

Artner, Annamária: Az informatikai ipar fejlődéstörvényei. Valóság, 1987/3 49-59.

Bell, Dániel: The Corning of Post-lndustrial Society: a Venture in Social Forecasting. New York, Basic Books 1976.

Csányi, Vilmos: Evolúciós rendszerek. Az evolúció általános elmé­lete. Gondolat, 1988.

Darányi, Sándor: Előttünk az özönvíz? Liget, 1993/1

Delapierre, M.-Zimmermann, J.: L'industrie informatique et la glo-balisation de l'industrie et de la technologie. Terminal, 1994/2 (64) 87-106.

Élő, Gábor-Z. Karvalics, László: Ájvé, avagy az Information Super-highway fogalmának elemzése. VGA Monitor, 1995/27-285.

Fallows, J.: Az információs forradalmak és a társadalmak. Interna­tional Herald Tribune, 1994. május 16. (Ism.: Valóság, 1994/9).

Fergurson, M. (ed.): New Communication Technology and the Public Interest. Beverly Hills, Sage, 1986.

Forester, T. ed.: Computers in the Humán Context. MIT Press 1989.

Forgács, Éva: Az anti-városból. Liget, 1995/7 45-47.

Galtung, J.: Új információs-kommunikációs rend felé. Jel-Kép, 1985/3. 189-200.

Gerken, G.: A 2000. év trendjei, Akadémiai, Bp., 1993,

Golding, P.-Murdock, G.: Unequal information: Access and exclusion in the New Communication Market Place. In: Fergurson, 1986.

Gömbös, Ervin: Fejlődő országok – újabb szakadék és kiszolgálta­tottság. III. Az új információs és kommunikációs világrend. In: Infor­matika és hatalom (6. és 9. fej.) SKV, Bp., 1984.

Hanák, Péter: Tele-világ. Huninet hírlevél, 1994. december.

Havass, Miklós: Paradigmaváltások. Magyar Tudomány, 1995/6 679-693.

Jászi, Oszkár: A Monarchia jövője. Bp., 1918. Új Magyarország Rt. 5.

Katzman.N.: The Impact of Communication Technology: Somé The-oretical Premises and their Implications. Ecistics, 225, 1974.

Kopátsy, Sándor: Hogyan járnak azok, akik a Világbankra hallgat­nak. Liget, 1995/7 84-86.

Kronstein, Gábor: Új korszak új munkavállalója: a telecommuter. Szakképzési Szemle, 1991/4.

Latouche, S.: La Megamachine. Edition La Découverte, Paris, 1995.

Lee, Kyung Ja-Han, Kyuan Tae: Dél-Korea az információs társada­lom küszöbén. Jel-Kép, 1988/4. sz. 106-112.

Machlup, Fritz: The Production and Distribution of Knowledge in the United States. Princeton UP. 1962.

Malone, T. W.-Rockart, J. F.: Vállalatok: rugalmas szervezés és piaci stratégia. Tudomány, 1991. november.

Marien, M.: IT: You ain't seen nothing yet. In: Forester (1989) 41-47.

Masuda, Y.: Az információs társadalom. OMIKK, Bp, 1980."'Á Mc-Bride-jelentés (Új nemzetközi kommunikációs rend felé). UNESCO, 1980. Rövidítve magyarul: TK, 1983.

Miles, l.-Gershuny, J.: The Social Economics of Information Tech­nology. In: Fergurson, 1986.

Musto, S.: Az információs társadalom felé. Mozgó Világ, 1993/6.

Pártos, Gyula: A magyar híradástechnika dilemmái. Medvetánc, 1987/3-4 259-288.

Pastecka, J.: Az új információs világrend. MTI Elméleti cik­kek… 1983/23 20-34. (ford. Nowe Drogi, Varsó 1983/5).

Pavlic, B., Hamelink C. J.: Az új nemzetközi gazdasági rend és egy új nemzetközi információs-kommunikációs világrend közötti kölcsönha­tás. TK, Bp., 1982.

Porat, M. U.: The Information Economy: Definition and Measure-ment. Washington DC, 1977.

Rácz, Margit: Az informatikai világpiac sajátosságai a nyolcvanas években. Medvetánc, 1987/3-4 289-311.

Rügemer, W.: A Szilícium-völgy. Kossuth, Bp., 1987

Simonds, A. R: Az ideológiai uralom és a politikai információk piaca. Szociológiai Figyelő, 1990/4 5-36.

Slack, J. D.-Fejes, F. eds: The Ideology of Information Age. Ablex, Norwood 1987.

Smith-Hobson, S.: A Fourth Revolution. The Democratic Journalist, 1983/1.

Stonier, T.: Beyond Information. Springer, 1990.

Szabó János (szerk.): Tanulmányok az információgazdaságról. KSH-OMIKK, 1986.

Szabó J.-Nagy F. (szerk.): Tanulmányok az információgazdaságról. II. KSH-OMIKK, 1989.

Szabó, Katalin: A „lágyuló" gazdaság. KJK, 1989.

Szecskő, Tamás: 1994a: Periszkóp. Magyar Sajtó, 9. sz. 7. 1994b: Emberi alapjog: a kommunikáció. (A Charta szövegének közzététele rövid bevezetővel.) Élet és Irodalom, nov. 11. 8-9.

Szekfű, András: Az új nemzetközi információs-kommunikációs rend – a szocialista országok szempontjából. Jel-Kép, 1986/1 13-18.

Szentgyörgyi, Zsuzsa: Információs véglények globális univerzuma felé? Magyar Tudomány, 1995/6 695.

Tichenor, P. J. és mások: Mass Media Flow and Differential Growth of Knowledge.   Public Opinion Quarterly 34. 1970.

Toffler, A: Hatalomváltás (Tudás, gazdagság és erőszak a XXI. sz. küszöbén). Európa, Bp., 1993. Uő.: The Third Wave. Pan Books, 1981.

Torres, A.: A tombeau ouvert, sur les autoroutes de l'information. Le Monde Diplomatique, 1995. Ápr. 12.

Traber, M. ed.: The Myth of the Information Revolution: Social and Ethical Implications of Communication Technology Sage, Newbury Park 1986.

Tuijman, A.: Csúcs-modellek. HVG, 1993. június 19.

Vámos, Tibor: Szép? Új? Világ? HVG Televilág, 1995. március.

Vietorisz, T.: A globális információs gazdaság, a privatizáció és a szocializmus jövője. Eszmélet, 11-12. (1993) 69-97.

Wick, C: Sajtótájékoztató a tokiói amerikai nagykövetségen. Az an­gol kiadványból idézi Pastecka (1983).

Zalai K., László: Az információelvű történetszemléletről. Magyar Tu­domány, 1992/8.

Winston, B.: The lllusion of Revolution In: Forester (1989) 74-81.

A telekommunikációs rendszerek nagymérvű fejlődése, az in­formációs iparágak hódítása, s a gazdasági globalizáció gyors üteme arra késztette a politikai elemzőket, hogy a városok központi területeinek alkonyát jósolják. A városok központi te­rületei, mint ki szokták fejteni, gazdasági tényezőként immár idejétmúlt képződmények. A hivatalok és gyárak jelentős mér­tékben kiköltöznek a kevésbé sűrű területekre, ahol a költsé­gek a központ kondícióihoz képest alacsonyabbak. Számító­gépre alapozott munkahelyet bárhol ki lehet alakítani, a Ba­hamákon egy tisztviselőket alkalmazó gyárban éppúgy, mint egy tetszőleges külvárosi otthonban.

E felfogásnak megfelelően a városok központi területei im­már csak a négy fő „társadalmi probléma" gyűjtőhelyét adják, amennyiben a szegények, a betegek és kábítószeresek, a haj­léktalanok és a bűnözők ide összpontosulnak. Ha e felfogást továbbvisszük, úgy az következik belőle, hogy a főbb város­politikai elképzeléseknek humanitárius és szociálpolitikai pre­ferenciákat kell követniük.

Amellett szeretnék érvelni, hogy ez a felfogás – tehát hogy a városok központi területei gazdasági egységként idejétmúlt­tá váltak, s hogy ez különösképp a fejlett gazdaság vezető szektorait illetően volna így – olyan részleges magyarázat, amely erőteljesen torzítja az összefüggéseket. Mégpedig olyan értelemben részleges, hogy jelentős elméleti és politikai következményeket von maga után: az úgynevezett lokalizáció nélküli információs gazdaság túlértékeléséhez vezet, s egy­idejűleg a nem-információs szektorok – különösen is a gyári termelés és az ipari szolgáltatások – leértékelését eredmé­nyezi. Abban az értelemben is részleges ez a magyarázat, hogy figyelmen kívül hagyja: az információs gazdaság kulcs­fontosságú összetevői milyen nagy mértékig ágyazódnak a nagyvárosokban koncentrálódó erőforrások sokféleségébe. A torzítások e két csoportjának következményeként az elemzők először is hajlanak arra, hogy társadalmi problémákként fog­ják fel azokat a sokirányú jelenségeket, amelyek legalábbis részben a gazdasági globalizáció társadalmi költségeit és kül­ső következményeit jelentik. A nagyvárosok és a bennük kon­centrálódó népességcsoportok (emigránsok, afrikai amerikai­ak, háztartást vezető asszonyok) aránytalanul nagy mérték­ben kénytelenek magukra vállalni ezeket a költségeket.

A globalizáció, az információs gazdaság és a telekommu­nikációs rendszerek ilyen torzító értelmezésmódjai azt sugall­ják, hogy a lokalizáció immár nem számít, s hogy az egyetlen munkafajta, amely még jelentős szerepet játszik, a magasan képzett értelmiségiek munkamódja. Ez a szemléletmód eleve előnyben részesíti a globális átviteli folyamatok képességét azzal az anyagi infrastruktúrával szemben, amely lehetővé te­szi ezeket az átviteli folyamatokat. Preferálja az információ ki­bocsátást azokkal a munkásokkal szemben – a szakem­berektől a titkárnőkig -, akik létrehozzák ezeket az informá­ciókat. Elfogult az új transznacionális vállalati kultúra iránt, szemben az egyes munkakultúrák sokféleségével – beleértve az emigráns munkakörnyezeteket -, ahol is a globális infor­mációs gazdaság számos „kiegészítő" munkaköre található. Röviden szólva tehát a meghatározó narratíva a tőkemozgá­sok legmagasabb szintjével foglalkozik, nem pedig az alacso­nyabb szinten végbemenő mozgásokkal, s különösen is kitün­tetett figyelmet szentel a tőke hipermobilitásának, ahelyett, hogy törődne a helyhez kötött tőkével is.

Az alábbiakban a globalizáció és az információs iparágak korszakát szem előtt tartva a városok szerepének alternatív elemzésmódjából adok ízelítőt. Bár elemzésem főleg az ame­rikai nagyvárosokra koncentrál, egyre nagyobb mértékben al­kalmazható – amint erre gyakran utalok – a nyugat-európai nagyvárosokra is.

Alternatív szemléletmód: elhelyezkedés, termelés és központ

A gazdasági tevékenységek térbeli szóródásának tömeges tendenciái városi, nemzeti és globális szinten egyaránt jelent­keznek, a folyamatoknak és eseményeknek azonban mintegy csak az egyik irányvételét képviselik. A gazdasági tevékeny­ségek térbeli szóródásának jól dokumentált tendenciája mel­lett megjelentek a legfelső szintű vezetés és az ellenőrzés területi koncentrációjának új formái is. A nemzeti és globális piacok, valamint a globálisan integrált műveletek olyan köz­ponti helyeket előfeltételeznek, ahol mintegy végzik a globa­lizáció munkáját. Az információs iparágak továbbá olyan ha­talmas fizikai infrastruktúrát igényelnek, amelyek stratégiai csomópontokat tartalmaznak a szervezeti és technikai kom­petenciák hiperkoncentrációjával. Végezetül pedig még a leg­fejlettebb információs iparágak is termelési folyamaton alapul­nak.

Amint tekintettel vagyunk a termelés folyamataira, számos további szakma és foglalkozás is bekerül horizontunkba, így például a titkárnők vagy azok a takarítónők, akik a szakem­berek munkahelyét tisztán tartják. Olyan gazdasági színtér bontakozik így ki számunkra, amely lényegesen eltér attól a látásmódtól, amit az információs gazdaság kifejezés su­gall. Visszakerülnek így a belátott dolgok körébe az anya­gi életfeltételek, a termelési helyek, s az a fajta helyhez­kötöttség, amely szintén része a globalizációnak és az in­formációs gazdaságnak. A globalizációban szerephez jutó és a városokban koncentrálódó tevékenységeknek, cégeknek, piacoknak és fizikai infrastruktúrának a részletes szemügyre vétele lehetővé teszi számunkra, hogy tekintettel legyünk azokra a tényleges szerepkörökre, amelyet a városok játsza­nak a globalizáció folyamatában.¹

Amikor a nyolcvanas évek során a telekommunikációs rend­szereket valamennyi fejlett iparágban, jelentős nagyságrend­ben bevezették, azt láttuk, hogy a vezető városokban és a világ vezető nemzetközi üzleti központjaiban – New York, Los Angeles, London, Tokyo, Frankfurt, Sao Paulo, Hong Kong és Sydney városaira gondolok egyebek mellett – vették igénybe korábban sohasem tapasztalt sűrűséggel a központi üzleti ke­rületeket. A nagyobb városok belvárosában elhelyezkedő cé­gek számának ugrásszerű megnövekedése mintegy ellent­mond annak, ami a területi eloszlás lehetőségét hangsúlyozó modellekből következik. Ez utóbbi mellett szól az is, hogy a központokban fizetendő költségek sokkal magasabbak.

A városokat elemző szakirodalom jelentős része a város­rendszerek társadalmi, gazdasági és politikai oldalainak belső aspektusával foglalkozik. A városokat gyakran tekintik egy or­szág belföldi városrendszere részének. A nemzetközi aspek­tusokat pedig tipikusan a nemzetállamok kölcsönviszonyainak tartják fenn, s a városokra kevésbé vannak tekintettel. A nem­zetközi gazdasági tevékenységekkel foglalkozó irodalom más­felől hagyományosan a multinacionális vállalatok és bankok tevékenységével foglalkozik és a multinacionális cégek hatal­mát kulcsfontosságúnak tartja a globalizáció szempontjából. A szolgáltatásokkal, s különösképp szakszolgáltatásokkal és az információs iparágakkal foglalkozó tudományos elemzés a szakértelemre és az információ kibocsátásra, nem pedig a szó­ban forgó termelési folyamatra koncentrál. Ezáltal a termelés elhelyezkedésével, infrastruktúrájával és a munkamódokkal foglalkozó kérdések kikerülnek az elemzés horizontjából.

Egy olyan alternatív elemzési keretet, amely az elhelyezke­désre, termelésre és az új központok kialakulására koncentrál, röviden a következőkben fogalmazhatnánk meg:

1. A gazdasági tevékenységek területi szóródása, amelyek között a globalizáció mindössze egyetlen forma, előmozdítja a központosított funkciók és műveletek növekedését. Az agg­lomerációk új logikájával szembesülünk itt, s azokkal a kulcs­fontosságú feltételekkel, amelyek a fejlett gazdaságokban újó­lag megerősítik a városok megújuló központi jelentőségét. Az információs technológiák, amelyekről gyakorta érvénye­sül az a vélekedés, hogy a szó geográfiai értelmében neutralizáló hatást gyakorolnak, valójában a térbeli koncent­rációt is előmozdítják. Tehát számos tevékenység esetében lehetővé teszik a földrajzi szétterjedést és az egyidejű integ­rációt. Azok a konkrét föltételek azonban, amelyek mellett az ilyen lehetőségek elérhetők, előmozdították a centralizáció fo­lyamatait is a legfejlettebb technikát alkalmazó felhasználók és a legfejlettebb telekommunikációs központok körében. Ez­zel párhuzamos fejlődések figyelhetők meg olyan városokban is, amelyek területi csomópontokként szolgálnak, vagyis a glo­bális városokhoz képest csekélyebb földrajzi léptekben és a komplexitás alacsonyabb szintjén.

2. A gazdasági műveletek földrajzilag szórt konglomerátu­maiban a központosuló ellenőrzés és irányítás nem válik szük­ségképp részévé egy „világrendszernek". Igen specializálódott szolgáltatások hatalmas mennyiségének előállítását is előfel­tételezi, továbbá telekommunikációs infrastruktúrát és ipari szolgáltatásokat. A nagyobb városok a nemzetközi kereske­delem, beruházási tevékenység és vállalatvezetési műveletek kiszolgálásának és pénzügyi hátterének is központjai. Ebben az értelemben stratégiai termelési területei napjaink vezető gazdasági szektorainak. Ez a feladatcsoport abban is érzé­kelhető, ahogy ezek a tevékenységek teret nyernek az érintett gazdaságokban. Másutt rámutattam már arra („Global City", ötödik fejezet), hogy a szolgáltatások térnyerése szempontjá­ból nem pusztán az e szférában felkínált munkakörök bővü­lése a jellegzetes, hanem valamennyi iparágban a vállalatok szervezésének fokozódó szolgáltatás-intenzitása. Globális és regionális szinten egyaránt a városok rendszerint a legkedve­zőbb és legjobb keretet kínálják a szakszolgáltatások biztosí­tásához. Az ilyen szolgáltatások gyors bővülése és aránytalan összpontosulása a városokban mintegy azt mutatja, hogy a városok visszanyerték alapvető szerepüket a termelés elhe­lyezkedése szempontjából, azt az időszakot követően, amikor a tömegtermelés a gazdaság meghatározó szektora volt.

3. Manapság immár – eltérően a közelmúlt tényeitől – nincs egyszerű és egyenes összefüggés a központosulás, illetve a földrajzi egységek között, mint a városközpontok vagy a cent­rális üzleti negyedek. A központ térbeli megfelelője számos földrajzi formában jelentkezhet. Lehet a központi üzleti terület, ahogyan jórészt még ma is van New York Cityben, vagy ki­terjedhet a szélesebb városkörnyezetbe az erőteljes üzleti te­vékenység csomópontjainak hálózataként, ahogyan Los An­gelesben is van. Másutt kifejtettem már (az előbb idézett könyvemben), hogy egyidejűleg tanúi lehetünk egy transz­territoriális „központ" kialakulásának, amely digitális „országutak" és erőteljes gazdasági tranzakciók révén va­lósul meg. Ott amellett érveltem, hogy New York, London és Tokyo felfogható a központosulás ilyen transzterritoriális terü­letének, különösképp bizonyos iparágak és tevékenységi kö­rök vonatkozásában. A fejlődések határán pedig a közpon­tosulás testet nem öltő területeit érzékelhetjük, amelyeknek territoriálisán semmi sem felel meg, s ez az elektronikusan generált tér az, amelyet cyberspace-nek, kibernetikai térnek nevezünk.²

A gazdasági globalizáció és az információs iparágak itt kö­vetett elemzése három fontos szemponttal egészíti ki a" gaz­dasági globalizáció tanulmányozását. Először is, a nemzetál­lamot számos összetevőre tagolja, amelyek jelentősnek bi­zonyulhatnak a nemzetközi gazdasági tevékenységek megér­tésénél. Másodszor, az elemzés így immár nem arra koncent­rál, hogy a nagyvállalatok hatalma milyen értelemben érvé­nyesül a kormányzatokkal és nemzetgazdaságokkal szemben, hanem továbblép azoknak a tevékenységeknek és szervezeti megoldásoknak a spektrumára, amelyek a termelőüzemek, szolgáltatási teljesítmények és piacok globális hálózatának ki­alakításához és fenntartásához szükségesek. E folyamatokat a transznacionális vállalatok és bankok tevékenységei csak részben fogják át. Harmadszor, a figyelmet a gazdasági tevé­kenységek lokális meghatározottságára irányítja, illetve azok­ra a városszociológiai és politikai szerkezetekre, amelyek ezekhez a tevékenységekhez kapcsolódnak.

A centrumok és perifériák új térszerkezete

Az információs iparágak térnyerése s a globális gazdaság nö­vekedése – e két szervesen összetartozó folyamat – hozzájá­rult a központosulás és marginalizálódás új térstruktúrájának létrejöttéhez. Ez az új térszerkezet részben létező egyenlőt­lenségeket termel újra, ugyanakkor a gazdasági növekedés és dinamizmus jelenlegi formáinak sajátos következménye is. Számos formában jelentkezik, sok területen hat, a telekom­munikációs lehetőségek elosztásától kezdve a gazdaság és a foglalkoztatás struktúrájáig. A globális városok a rendkívül erő­teljes hatalomkoncentráció szférái, a globális gazdaság irányí­tási központjai, az egykori gyáripari termelés központjaiban vi­szont rendkívüli hanyatlás érvényesül. A belvárosok és a kijebb eső üzleti központok jelentős beruházásokat kapnak ingat­lanszerzés és telekommunikációs hálózatépítés terén, az ala­csony jövedelmű városrészek viszont elemi forrásokat nélkü­löznek. A magasan kvalifikált dolgozók jövedelme szokatlanul magas szinteket ér el, az alacsony vagy közepes végzettségű emberek jövedelme viszont csökken. A pénzügyi szolgáltatá­sokból szuperprofitok nyerhetők, az ipari szolgáltatások viszont fennmaradási nehézségekkel küszködnek. Ezek a trendek nyil­vánvalóak – még ha eltérő intenzitással jelentkeznek is – a fejlett világ egyre több nagyvárosában.

A központosulás ilyen térstruktúrájának leghatalmasabb vá­rosközi hálózata a jelentős nemzetközi pénzügyi és üzleti köz­pontokat kapcsolja össze: New York, London, Tokyo, Párizs, Frankfurt, Zürich, Amsterdam, Los Angeles, Sydney, Hong Kong érintettek mindenekelőtt benne. E geográfiai képződ­mény immár magában foglalja az olyan városokat is, mint Sao Paulo vagy Mexico City. E városok között a tranzakciók in­tenzitása – különösképp ami a pénzügyi piacokat illeti -, a szolgáltatási szféra és a beruházási tevékenység tranzakciói erőteljesen bővültek, s éppígy növekedtek az itt mozgó nagy­ságrendek. Ugyanakkor élesedő egyenlőtlenség figyelhető meg a stratégiai források és tevékenységek koncentrálódásában e városok között és egyazon országon belül egyaránt.³ Párizs például ma több vezető gazdasági szektort és nagyobb mennyiségű vagyont koncentrál Franciaországban, mint húsz esztendővel ezelőtt, Marseille viszont – ez az egykor jelentős gazdasági központ – elveszítette részesedését, és súlyos ha­nyatlásnak indult.

A városok ilyen új globális és regionális hierarchiáinak ki­alakulása mellett hatalmas területek tettek szert perifériális szerepre, egyre inkább kiszorulva azokból a főbb gazdasági folyamatokból, amelyek mozgatják a gazdasági növekedést az új globális gazdaságban. A korábban fontos gyáripari köz­pontok és kikötővárosok közül számos hely elveszítette fel­adatát és hanyatlásnak indult, nem pusztán a kevésbé fejlett országokban, hanem a leghaladottabb gazdaságokban is. Ez akár a gazdasági globalizálódás további jelentése is lehet. E fejlődésmenet értelmezhető úgy, hogy a központosulás új térstruktúrái jönnek létre, amelyek oldják a szegény és gazdag országok korábbi megosztottságát, s egyidejűleg a periféri­kusság olyan új térstruktúrái alakulnak ki, amelyek nemcsak a kevésbé fejlett világban, hanem a magasan fejlett országok­ban is nyilvánvalók.

A gazdasági tevékenység transznacionális jellegének kiala­kulása fokozta a városok közötti tranzakciók intenzitását és nagyságrendjét. Ezekben a városokban a hangsúlyos orien­tálódás a világpiacok felé azzal kapcsolatos kérdéseket vet fel, hogy az ilyen városokban miként artikulálódik a nemzet­állami jelenlét, a regionális illeszkedés, miként találkoznak a nagyobb társadalmi és gazdasági struktúrák. A városok rend­szerint mélyen regionális környezetük gazdaságába ágyazód­nak, s gyakorta mindmáig tükrözik ezen utóbbi jellegzetessé­geit. A globális gazdaság stratégiai területein található városok azonban részben hajlanak arra, hogy leváljanak közvetlen régiójukról. Ez ellentmond annak a hagyományos felfogásnak, hogy a városrendszerek előmozdítják a regionális és nemzeti gazdaságok területi integrálódását.

Az új városi gazdaság számos vonatkozásban igen proble­matikus. Ez különösen talán a globális városok és regionális megfelelőik esetében nyilvánvaló. A központok és a perifé­rikus területek új térszerkezete bontakozott ki, amely nem­csak a létező egyenlőtlenségek további erősödését idézi elő, hanem az egyenlőtlenségek új dinamikájának számos új összetevőjét is létrehozza. Az új növekedési szektorok -a szakosodott szolgáltatási és pénzügyi ágazatok – a profit­teremtés olyan lehetőségeit kínálják, amelyek messze meg­haladják a hagyományos gazdasági szektorok profitlehetősé­geit. Ez utóbbinak alapvető jelentősége van a városi gazda­ság működésében és lakói napi szükségletének teljesítésé­ben, túlélésük azonban nem garantált abban a helyzetben, amikor a pénzügyek és szakszolgáltatások szférájában szu­perprofitok születnek.

Ez az éles polarizáltság a gazdaság különböző szekto­rainak profitteremtő képességében mindenkor létezett. A mai fejlődések azonban egészen más nagyságrendet képviselnek, s azzal fenyegetnek, hogy a lakásügyektől kezdve a munkapiacig súlyos torzulásokat idéznek elő. Gondoljunk például arra, hogy mennyire magas a tudományos fokozattal rendelkező kezdő munkatársak vagy épp a jogá­szok fizetése, s milyen hirtelen esett vissza az alacsony kép­zettségű munkások és irodalmi alkalmazottak bére. Ezek a hatások érvényesülnek abban is, hogy számos ingat­lanszakértő lépett ki az alacsony és közepes jövedelmekhez illeszkedő lakáspiacról, és tért át a nagy jövedelműeket ki­szolgáló szegmensbe, annak nyomán, hogy megjelent a pia­con a magasan fizetett szakemberek kereslete, és hogy így a lehetséges közvetítői jövedelmek is magasabbak.

A nemzetközi ingatlanpiac gyors fejlődése csak még rosszabbá tette ezeket a diszkrepanciákat. Felszámolódtak így a transznacionális beruházások korlátai, az árak pedig a fejlett világ nagyobb üzleti központjaiban közeledtek egymás­hoz. New York City üzleti központjának árai szorosabban kap­csolódnak a londoni vagy frankfurti ingatlanárakhoz, mintsem a város egyéb részeinek ingatlanáraihoz. A központi elhelyez­kedésű terek iránti fokozódó igény előidézte az árak emelke­dését. Hogyan is kelhetne versenyre egy kisebb kereskedelmi cég a nagyobb beruházókkal és az általuk kínált árakkal?

A növekedési szektorok magas profitteremtő képessége rész­ben spekulációs tevékenységen alapul. A spekulációtól való füg­gőség nagyságrendjét érzékelhetjük a kilencvenes évek válsá­gán is, amely a pénzügyi és ingatlan profitok igen magas – nyolcvanas évekbeli – szintjét követte. Az ingatlan- és pénzügyi válság azonban mintha érintetlenül hagyta volna a szektor alap­vető dinamikáját. A válságot akár úgy is felfoghatjuk, hogy a profitoknak egy indokoltabb (kevésbé spekulációs alapú) szintje alakul ki. A profitszintek polarizálódásának általános dinamikája a városi gazdaságban továbbra is érvényesül, mint ahogy szá­mos piacon belül érvényesülnek ilyen torzulások.

„Idegenek" a globális városban

Vajon milyen hatást gyakorol a gazdasági növekedés ilyen típusa e városok szélesebb társadalmi és gazdasági rendjére? A magasan fejlett országokban, mint ahogy számos kevésbé fejlett régióban is, a dinamikus és erőteljesen bővülő gyáripari szektor – amint ez a vonatkozó tudományos irodalomból ki­derül – hozzájárul a bérek növekedéséhez, az egyenlőtlensé­gek csökkenéséhez és a középosztály kialakulásához. A szol­gáltatási szektornak, s különösen is a gyorsan teret nyerő speciális szolgáltatások szektorának az ilyen hatásaival a szakirodalom sokkal szerényebb mértékben foglalkozik.

Általános tendenciák egyébként megfigyelhetők a városfej­lődés és a városközi fejlődés szintjén egyaránt. Mint a közel­múlt kutatásai is mutatják, a fejlett világ nagyvárosain belül élesen növekednek a társadalmi-gazdasági és egyúttal tér­beli ellentmondások. Ez a felismerés akár oly módon is értel­mezhető, hogy mindössze az egyenlőtlenség mennyiségi nö­vekedéséről van szó. Ugyanakkor felfogható oly módon is, hogy ezek a jelenségek társadalmi és gazdasági újrastruktúrálódást jeleznek, s hogy a magasan fejlett országok nagy­városaiban új társadalmi formák és új osztályszövetségek alakulnak ki. Az olyan változásokra gondolunk, mint az infor­mális gazdaság bővülése, a magas jövedelműek fogyasztás-beli és életmódbeli „dzsentrizálódása" s a hajléktalanok szá­mának ugrásszerű megnövekedése.

Azoknak a gazdasági, politikai és technikai erőknek az összekapcsolódása, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a tö­megtermelés – a gazdaság korábbi mozgató szférája – ha­nyatlásnak indult, előidézte annak a szélesebb intézményes keretnek az erodálódását is, amely korábban meghatározta a foglalkoztatási viszonyokat. A nyolcvanas és kilencvenes években gazdasági húzóerőt kifejtő szolgáltatási ágazatok csoportjában a nagyobb jövedelmek, a foglalkoztatási szóró­dás, a gyenge szakszervezetek jelenségei meghatározók, s az is érvényesült, hogy a kevésbé megfizetett munkakörökön belül növekszik a kiszolgáltatott foglalkozások aránya párhu­zamosan a magas jövedelmű foglalkozások növekvő hánya­dával. Az az itt létrejövő intézményes keret, amely a foglal­koztatási viszonyokat strukturálja, jelentős mértékben külön­bözik a korábbi ilyen kerettől. Ezáltal újrastrukturálódik a tár­sadalmi reprodukció és fogyasztás szférája is, amely a maga részéről visszahat a gazdaság szervezettségére és a fizeté­sekre is. Míg a korábbi periódusban az ilyen jellegű visszahatások a középosztály megerősödéséhez és bővü­léséhez járultak hozzá, addig manapság a növekvő jöve­delmi egyenlőtlenségekhez és a munkapiac bizonytalan­ságának fokozódásához vezetnek. Általános hatásként a fokozódó gazdasági polarizálódás érvényesül.

Amikor a természeti erőforrások, a munkapiaci szervezeti feltételek, a lakáspiac és a fogyasztási struktúra vonatkozá­sában polarizálódásról beszélünk, akkor nem gondolunk fel­tétlenül arra, hogy a középosztály eltűnőben volna. Olyan tár­sadalmi folyamatot tartunk inkább szem előtt, amelynek hatá­sára a gazdasági növekedés nem a középosztályok bővü­lését eredményezi, hanem inkább az egyenlőtlenségek fo­kozódásához járul hozzá, amiként az a második világháborút követő két évtizedben az Egyesült Államokban vagy Japán­ban is volt. Az említett városok közül számos esetben a kö­zéposztály a népesség jelentős hányadát képviseli, s ennél­fogva fontos csatornája annak, ahogyan a jövedelem és az életstílus társadalmi formává kristályosodik. Röviden szólva, a középosztály olyan szegmentálódása figyelhető meg, a­melyben a felfelé és a lefelé vezető elágazás korábbi perió­dusokhoz képest élesebben rajzolódik ki. Azok a feltételek, amelyek korábban hozzájárultak térnyerésükhöz és gazdasá­gi-politikai hatalmukhoz – a tömegtermelés és a tömegfo­gyasztás középponti helyzete a gazdasági növekedésben és a profit realizációban -, a növekedés új forrásainak adták át helyüket. Ez nem pusztán mennyiségi átalakulás; új gazda­sági rend körvonalai vannak kirajzolódóban.

A foglalkoztatási és jövedelmi megoszlás terén megfigyel­hető ilyen változások nemcsak az ipari szerkezet átstrukturá­lódásának következményei, hanem a vállalatok és a munka­piacok szervezetének megváltozását is tükrözik. A szolgálta­tási szférákon alapuló városi gazdaságok elemzése azt mu­tatja, hogy számos olyan vállalat, szektor és foglalkoztatási szerepkör artikulálódik, amelynek első látásra nincs köze a pénzügyek és a szakszolgáltatások által uralt gazdasághoz, valójában azonban mégis fontos funkciókat látnak el ennek a gazdaságnak az integráns részeként. Mindez azonban éles társadalmi, jövedelmi, és gyakorta etnikai szegmentáció kö­zepette megy végbe.

A vezető ipari, pénzügyi és egyéb szakosult komplex szol­gáltatások hétköznapi működésének terén az érintett munka­körök jelentős hányada gyakran nők és emigránsok által vég­zett, alacsonyan fizetett manuális munka. Bár ezeket a mun­kásokat és munkaköröket sohasem mutatják be a globális gazdaság részeként, valójában éppúgy részét képezik a globalizációnak, mint ahogy az a nemzetközi pénzügyek eseté­ben megnyilvánul. Az átértékelődés olyan fajta dinamikája ér­zékelhető itt, amelynek nyomán élesen nőtt a gazdaság ala­csonyan és magasan értékelt, sőt túlértékelt szektorai közötti távolság. A fejlődések következtében a városok vi­lága feszültségekkel és konfliktusokkal telítődik.

Polarizált tér

A globális városokban sokszínűség összpontosul. A városbeli tereket a vállalati kultúra külső jegyei töltik meg, ezen kívül azonban további kultúrák és identitások sokfélesége is jelen van, nem utolsósorban a bevándorlóknak köszönhetően. Nyil­vánvaló a törésvonal: a domináns kultúra csak a város bizo­nyos hányadát képes átfogni. S bár a vállalati szféra hatalma a nem-vállalati kultúrákat és identitásokat a „másság" je­gyével illeti, ezáltal mintegy leértékelve őket, ez utóbbiak valójában mindenütt jelen vannak. New York és Los Ange­les bevándorlóinak kultúrái és informális gazdaságai csak két példát kínálnak e jelenségekre.

A magasan fejlett világ nagyvárosai olyan területet jelente­nek, ahol a globalizációs folyamatok sokfélesége konkrét és lokális formát ölt. Ezek a lokalizált formák jórészt kifejezésre juttatják, hogy milyen módon is zajlik a globalizáció. A váro­sokat ekként úgy is értelmezhetjük, hogy a tőke nemzetközivé válása során jelentkező ellentmondások gyűjtőhelyei. Ha to­vábbá meggondoljuk azt, hogy a nagyvárosok az igen hátrá­nyos helyzetű népességcsoportok egyre nagyobb hányadát összpontosítják – bevándorlókat Európában és az Egyesült Államokban, afrikaiakat és latin-amerikaiakat az Egyesült Ál­lamokban -, úgy felismerhető, hogy a városok számos kon­fliktus és ellentmondás stratégiai területeivé váltak. Egyfelől a vállalati hatalom aránytalanul nagy hányadát összpontosít­ják, s mintegy alapvetően fontos helyként fejezik ki a vállalati gazdaság túlértékeltségét; másfelől az igen hátrányos helyze­tű népességcsoportok aránytalanul nagy hányadát összpon­tosítják, s e népességcsoportok alulértékeltségének alapvető­en fontos területei. Ezek a párhuzamos jelenségek olyan kör­nyezetben jelennek meg, ahol (1) a tőke nemzetközivé válása élesen növekszik, s a városok a globális tőke egyre fontosabb stratégiai területei; (2) a marginális helyzetű emberek pedig kifejezik tiltakozásukat és igényeket fogalmaznak meg a vá­rosok vezetésével szemben. A két jelenségcsoport együttes jelenlétének az is hangsúlyt kölcsönöz, hogy a két oldal kö­zötti távolság növekszik. A központ rendkívüli hatalmat össz­pontosít, a globális ellenőrzés képességének és a szuperpro­fitok termelési képességének alapján. A marginalitás szférája pedig – gyenge gazdasági és politikai hatalma ellenére – egy­re erőteljesebben hallat magáról a kultúra és identitás új po­litikája révén.

Záró gondolatok

Érdekes felfigyelni rá: a gazdasággal foglalkozó szakirodalom főárama azzal a feltételezéssel él, hogy a lokalitás adottságai immár nem számítanak, hogy a telematikus lehetőségeknek köszönhetően a vállalatok bárhol elhelyezkedhetnek, hogy a jelentős iparágak információn alapulnak, és ennek köszönhe­tően nincsenek helyhez kötve. Az ilyen gondolatmenetek le­értékelik a városokat, amelyek egyidejűleg az új kulturális po­litika stratégiai területeivé válnak. A vállalati szféra azáltal is jelentős engedményekre tehet szert a városvezetőségek ré­széről, hogy kilátásba helyezi távozását, ami számos cég ese­tében nemigen merül fel.

Amint a fentiekben kifejtettem, (1) a városok stratégiai je­lentőséggel rendelkeznek a gazdasági globalizációban, mert az irányítás központjai, globális piacok, s az információs gaz­daság termelési területei, valamint (2) a városi gazdaság szá­mos leértékelt területe tényleges kulcsfontosságú funkciót tel­jesít a rendszer számára. Ezeknek az összefüggéseknek a figyelembevételével lehetővé válik, hogy kiegyensúlyozottabban értékeljük a városoknak és azoknak a leértékelt szekto­roknak a jelentőségét, amelyek főleg a nők, illetve – különö­sen is az Egyesült Államokban – a bevándorlók, valamint af­rikaiak és dél-amerikaiak foglalkoztatásán alapulnak. Valójá­ban a gazdaság köztes szektorai (a rutinjellegű hivatali mun­ka, a világpiacokhoz nem kapcsolódó vállalati központok, a nagymértékben elővárosi életmódot folytató középosztályok által igényelt szolgáltatások), és a városi népesség köztes ré­tegei (tehát a középosztályok) azok, amelyek el tudták hagyni és el is hagyták a várost. Az a két szektor, amely benn ma­radt, nevezetesen a központ és a „mások" szférája ugyanis a városokban tevékenységmódjainak és életének létfontos­ságú hátterével rendelkezik,

A városok döntő fontosságú színhelyei a nemzetgazdasá­gok világgazdasági szerepvállalásának. Nagy árat fizetnek azonban ezért a főszerepért. A hajléktalanság és a szegény­ség növekedése jelentős mértékben az az ár, amelyet a glo­bális business folytatásáért le kell róni. A pénzügyi és szakosult szolgáltatások meghatározóvá válása a gazdaság vezető szektoraiként – amelyeknek profitteremtő képessége része maradt e globalizációs folyamatnak – hozzájárult a városok központi területeinek újraértékelődéséhez és számos munka­mód leértékelődéséhez. Mindennek fényében e városok szá­mos jelensége sokkal inkább a gazdaság dinamikájának kö­vetkezménye, mintsem hogy egyéni választásokon és dönté­seken alapulna.

(Fordította: Ács M. György)

Jegyzetek

¹ A globális gazdaság fogalma egyre gyakrabban használatos a vi­lággazdaság ama konkrét szakaszának a megkülönböztetéseként, amely a hetvenes években kezdett kibontakozni. Az olyan tranzakciók és intézmények igen gyors fejlődése jellemzi, amelyek kívül állnak a nemzetek közötti viszonyok régebbi keretein. A globális pénzügyi pia­cok és a multinacionális vállalatok a fő képviselői ennek az új transz­nacionális rendszernek.

² Ez is mond valamit számunkra a kibernetikai térről, amelyet gyak­ran szoktak tisztán technológiai eseményként értelmezni, s ennyiben mintegy az ártatlanság tereként felfogni. A pénzügyi területek kiberne­tikai tere olyan tereket alkot, ahol profittermelés folyik, és ezáltal ha­talom konstitúciójára kerül sor. Amennyiben ezek a technológiák erő­sítik a pénzügyi területek profitteremtő képességét és lehetővé teszik a pénztőke hipermobilitását, hatásaikkal egyidejűleg romboló követ­kezményeket idézhetnek elő más iparágakban, a népesség egyes cso­portjaiban, vagy egész gazdaságokban. A kibernetikai teret – mint bármely más teret – számos úton-módon lehet megjeleníteni, amelyek közül egyesek jótékony és „felvilágosító" hatásúak, mások pedig nem azok. (Foglalkozom ezzel a kérdéssel is „Cities in a World Economy" című könyvemben.)

³ Az olyan összetett kontinens esetében, mint például Európa, a köz­pontosulásnak valójában számos térstruktúrája érhető tetten, egy glo­bális, további kontinentális és országos térstruktúrák. Központi váro­sias hierarchia kapcsolja össze a nagyobb városokat, s ezek közül számos játszik központi szerepet a városok átfogóbb globális rend­szerében, gondoljunk például Párizs, London, Frankfurt, Amsterdam vagy Zürich helyzetére. E városok egyidejűleg részét képezik a pénz­ügyi, kulturális és szolgáltatási fővárosok európai rendjének, amelyek közül egyesek csak egy, továbbiak pedig több funkciót is visznek, ar­tikulálják az európai régiót és valamelyest kevésbé orientáltak a glo­bális gazdaságra, mint Párizs, Frankfurt vagy London. Létezik továbbá a periférikus helyzet számos további térstruktúrája: a nyugat-kelet és észak-dél megosztottság Európában, valamint további újabb megosz­tottságok. Kelet-Európában bizonyos városok és régiók – például Bu­dapest – igen vonzóak a beruházások céljából (európai és nem-eu­rópai üzletemberek körében egyaránt), más területek viszont veszíte­nek súlyukból Romániában, Jugoszláviában és Albániában. Hasonló differenciálódás figyelhető meg Európa déli részén is: Madrid, Barce­lona és Milánó nyertes helyzetben van az új európai hierarchiában, Nápoly, Róma és Marseille viszont nem.

Irodalom

Sassen, Saskia (1991), The Global City: New York, London, Tokyo. Princeton University Press.

Sassen, Saskia (1994), Cities in the World Economy. Thousand Oaks, California: Pine Forge/Sage Press.

Azok a kollégáink, akik a társadalmi változás érdekében a tu­dományos kutatás küzdőterein izzadnak, jól teszik, ha minde­nek előtt azt tanulmányozzák, mi is tartja életben a jelenlegi rendszert? Annak, hogy a kapitalizmus nem omlik össze szá­mos gyengesége és a határozott ellenzéki mozgalmak ellené­re, egyik oka az úgynevezett nonprofit szektor. Nem ez az egyetlen ok, hiszen többek között jelen van a nyílt elnyomás is. Mindenesetre az emberbarát tőkét, annak befektetéseit és elosztását a kapitalizmus bírálói nem méltatják kellő figyelemre. Ami általában e témában megjelenik, a nonprofit szektor nagy­vonalú támogatásával lát napvilágot; csupán alig néhány kutató indul ki Marx és Engels megfigyeléséből: „A burzsoázia egy része orvosolni akarja a társadalmi visszásságokat, hogy ezzel a polgári társadalom fennmaradását biztosítsa. Közgazdászok, emberbarátok, jótét lelkek, a dolgozó osztályok helyzetén javí­tók, jótékonyságszervezők, állatvédők, antialkoholista egyesü­letek alapítói, zugreformerek tartoznak ide a legtarkább válto­zatosságban." (Kommunista Kiáltvány, 1977, 159.)

Az Amerikai Egyesült Államok harmadik szektora méreteit és széles körét tekintve egyedülálló. Évente például négyszáz milliárd dollárt költ különböző támogatásokra (Nonprofit, 1992-93, 9.). Adómentes vagyona valószínűleg számba sem vehető. Gondoljunk csak az alapítványok tulajdonában lévő ingatlanállományra, épületeinek berendezéseire, hozzájuk tartozó földterület vagyontárgyaira, a befektetésekre, melyek egyházi célokat, magánegyetemeket és magániskolákat, mú­zeumokat, állatkerteket, egyetemi klinikákat, hagyományőrző egyesületeket, operaházakat stb. támogatnak. Sőt, amint azt P. D. Hall is megállapította: „Az Egyesült Államok az egyetlen olyan ország a világon, amely legfontosabb kulturális intéz­ményeit szinte kizárólag magánforrásokból tartja fenn. A világ más részein, még az úgyszólván reakciós országokban is, a főbb múzeumok, könyvtárak, kórházak és egyetemek állami finanszírozás és felügyelet alatt állnak." (1975, 464.)

Mindazonáltal a jelenség nemzetközi vizsgálatra is kínálko­zik, tekintettel arra, hogy ezek a pénzek és módszerek már egy jó évszázada terjednek szerte a világon. Az Egyesült Ál­lamok emberbaráti hálózata legújabban tiszta nonprofit szek­torok létrehozásával próbálkozik a kelet-európai országokban. A „bibliai imperializmus" ennek egy korai változata volt; a mo­dernebbek közé tartoznak a 20-as, 30-as években a London School of Economics-nak (Londoni Közgazdaságtudományi Egyetem) nyújtott óriási Rockefeller-adományok (Fisher, 1980), a nagyszámú hallgatói csereprogram és Violeta Chamorro választási kampányának támogatása Nicaraguában, melyet a németországi Konrád Adenauer Alapítvány és ame­rikai források közösen fedeztek (Pinto-Duschinsky, 1991).

Néhányan úgy vélhetik, hogy az e szervezetekből összeálló csillagrendszerek hasznos munkát végeznek: milliónyi fényt gyújtanak. Ámde a nonprofit világot egyfajta hatalomnak is felfoghatjuk, amely a vállalkozási elit érdekeit is szolgálja.

Miben is áll a nonprofit szektor? Az Egyesült Államokban ez egyaránt magában foglal egyházakat, magániskolákat és egyetemeket, kulturális intézményeket, érdekképviseleti cso­portokat, politikai mozgalmakat, kutatóintézeteket, jótékonysá­gi szervezeteket, alapítványokat és még sok minden mást: egyszóval szinte minden szerveződést, kivéve az üzleti életet, a kormányzatot és a családot. Ezen belül különösen figye­lemre méltóak azok a szervezetek, amelyeket az Adótörvény 3. fejezet c) bekezdés 501-es paragrafusa említ.¹ Ezek azok a jótékony célú szervezetek, amelyeknek bevételei adómen­tesek, és amelyeknek támogatását az adományozó leírhatja adójából. Tulajdonképpen csupán az ilyen szervezetek,része­sülnek alapítványi támogatásokban. Viszonzásul ezek tartóz­kodnak a politikai állásfoglalástól, így a választási kampányok­ba sem keveredhetnek bele. Emellett tilos részvénytulajdonosok között nyereséget osztaniuk, bár közülük nem egy foly­tat üzleti jellegű tevékenységet.

A szektoron belül nem mindenki ártalmatlan rendszerőrző tevékenységet űz; akadnak független, általában szegény és alig észrevehető szervezetek is. Ezzel együtt a szervezetek többsége egymáshoz és magánvállalatokhoz is kapcsolódik. Ez tetten érhető a finanszírozási, befektetési, technikai-irányí­tási szövetségekben és az olyan csúcsszervezetekben, mint például a Council on Foundations (Alapítványok Tanácsa) és az Independent Sector (Független Szektor).

Az Independent Sector több száz tagot foglal magában, köztük – 1988 novemberi adatok szerint – az AT&T Alapít­ványt, az Aga Khan Alapítványt, a Közösségek és Gyermek­kollégiumok Amerikai Szövetségét, az Egyetemi Nőoktatók, ill. Nőhallgatók Amerikai Szövetségét, a B'nai B'rith International-t, az Amerikai Cserkészek Szövetségét, a Coors Ala­pítványt, a Környezetvédelmi Jogintézetet, a Mexikói-Ameri­kai Jogi Alapot, az „Anyák az Ittas Vezetés Ellen" egyesületet, az NAACP (Színesbőrűek Egyenjogúságának Országos Szö­vetsége) Jogvédelmi és Oktatási Alapját (LDEF), az Országos Audubon Társaságot, a Sierra Clubot, és a Természetvédelmi Világszövetség Alapítványt. Figyelemre méltó tény, hogy az Egyesült Államokban a hagyományos jótékonysági szerveze­tek és alapítványok mellett jelenleg több mint ezerötszáz olyan alapítvány is létezik, amely profitérdekelt vállalat alá tartozik, hogy ezáltal „a gépezet továbbra is olajozottan működjék" (lásd a táblázatot).

Hogyan is szolgálja ez a szektor a kapitalizmus védelmét? Olyan szerteágazó módon, hogy egy teljes egyetemi oktató­gárdának jutna belőle tanulmányoznivaló. Én itt mindössze néhányra fogok kitérni.

Először is, a nonprofit szervezeteknek nagy szerepe van a profitérdekelt szektor tőkekoncentrációjában és tőkeelosztásá­ban (Hall, 1975). Ezt igazolják például, hogy a kórházi veze­tőtestületek élén üzletemberek, bankárok, ingatlanügynöksé­gek, biztosítási cégek irányítói stb. állnak. Ha ezek vállalko­zásaik kiterjesztése mellett döntenek, az nagy lökést ad az érintett régió gazdasági fejlődésének, de az egyes cégeknek is gyümölcsöző. Ezenkívül az alapítványok és más jótékony­sági intézmények hasonlóan fektetik be vagyonukat rész­vényekbe, kötvényekbe és más értékpapírokba, és így hatal­mat gyakorolnak, mint más intézményes befektetők.²

Másodszor: olyan javakat és szolgáltatásokat pénzelnek, amelyeket a piac képtelen: a hajléktalanok elszállásolásától kezdve operaelőadások és BBC-tévéjátékok létrehozásáig. Ez utóbbiak igen nagy jelentőségűek, tekintve, hogy az értelmi­ség elfordulása már-már fenyegetőbbnek tűnik, mint a nyo­masztó szegénység.

A nem kifizetődő, ám szükséges intézkedéseket a kormány is végre tudná hajtani, amint az számos országban gyakran így is történik. Igaz ugyanakkor, hogy ez a jelenség – nagy­mértékben az Egyesült Államok nonprofit világának hatására – átalakulófélben van. A jótékonykodás, a kultúra, az oktatás és a gazdasági átalakulás magánosítása ugyanis sok előnnyel jár. A pénzforrások tömege másképp adóztatás alá esne, és így kiszélesítené az állami szektort, elosztása politikai viták témájává válna. Ámde ezeket a szervezeteket önkormányza­tok irányítják, önálló működésük felett nem áll demokratikus ellenőrzés. E testületek tagjai elvesztik közszolgálati státuszu­kat és az ebből fakadó egzisztenciális biztonságukat, az em­berbarátiság és annak jól láthatóan ölelő karjai fonják őket körül. Pénzforrásaiban szinte mindegyik szervezet vállalatok­ra, illetve alapítványokra támaszkodik, hiszen a csekélyke adományok és tagdíjak összege csak ritkán elegendő na­gyobb feladatok finanszírozásához, ugyanakkor behajtásuk sok energiát emészt fel. Még az NAACP Jogvédelmi és Ok­tatási Alapja is kritikus mértékű függőségbe került, mert az 1954-es „Brown kontra Oktatásügyi Minisztérium" ügy perre viteléhez alapítványi támogatásra szorult (Whitaker, 1974).

Másfelől viszont jó néhány ilyen, anyagi hasznot nem hozó tevékenységet politikai pártok vagy mozgalmak is folytathat­nának. Ez bevett dolog a világ számos táján, ahol a pártok ifjúsági csoportokat, óvodákat, gyermektáborokat és más jó­tékonysági és oktatási feladatokat támogatnak anyagilag. Az ember azt hihetné, demokráciában különösen kézenfekvő, hogy elsősorban pártok tartsák fenn a társadalmi reformot ku­tató és propagáló központokat, illetve általánosságban a napi politika bázisát. Ám a fizetett tanácsadói testületek állításaival ellentétes és súlyos bizonyítékaink vannak arra, hogy a kü­lönféle pártok hány embert is képviselnek valójában. Az Egye­sült Államokban az érdekképviselet és a társadalmi reform ügyét mindazonáltal nagyrészt a nonprofit szervezetek sajá­títják ki.

Ugyancsak védelmi funkció, hogy az elit az alapítványok révén állást képes biztosítani fiai és leányai számára, akik egyébként munkanélkülivé és mellőzötté válnának, akárcsak az egyéb osztályokból származó ellenzékiek, illetve „kétes elemek". Végy feltételezett és tényleges zavarkeltőket, és e kotyvalékot gazdagon szórd meg aranypénzekkel. Ha ezt fel­hörpinted, biztosan enyhíti panaszaidat. Az a tény, hogy ezek a szervezetek az államtól függetlenül, de nem búvópatakként léteznek, az önzetlenség és az önállóság glóriáját vetíti a fejük köré. Nemzetközi tevékenységüket nézve számukra ez a leg­hasznosabb állapot. Földrajzi és szakterületi értelemben tel­jességre törekednek, és alig akad arra bizonyíték, hogy a filantrópia behatolásának valahol is ellenállnának. Az újabb te­vékenységi körök közé tartozik a kereszténydemokrata pártok, egyesületek, az alulról jövő szervezetek támogatása Latin-Amerika-szerte (Pinto-Duschinsky, 1991); a nonprofit szektor kiépítése Kelet-Európában és az egykori Szovjetunióban; egy nem faji alapú és nem kommunista dél-afrikai rendszer meg­szilárdításának elősegítése és a „fenntartható növekedés" vá­lasza a harmadik világ kizsákmányolását bírálóknak. Termé­szetesen maga az ENSZ is – születése és fejlődési iránya folytán – szorosan kötődik ehhez a multinacionális jótékony­kodáshoz.

A nonprofit rendszer körvonalai tisztábbá válnak, ha a nagy tervező és finanszírozó védőkarokat, más szóval a nagy ala­pítványokat vesszük szemügyre. Ezek egyaránt részt vállal­nak a szabadidő hasznos eltöltésében, a műkincs-kereskede­lemben, a biokémiai kutatásokban és a szokványos jótékony­sági formákban. Legfőbb érdekük azonban mégis a társadalmi átalakulás irányításához fűződhet. Az amerikai gazdasági és politikai rendszer számos hiányosságát pótolják. Ezek közül számunkra az a legfigyelemreméltóbb, hogy ők maguk, illet­ve az általuk létrehozott szervezetek sugallják a politikai átalakulás igényét.

A kiterjedt, sokoldalú alapítványok a 20. század kezdetén jelentek meg, szoros összefüggésben a progresszivizmus el­méletének és gyakorlatának, összességében a társada­lomtudományok fejlődésének megélénkülésével. A „vérszívók" hitványságát követő új milliomosok az alapítványokban külön­féle céljaik szolgálatának eszközeit látták. Először is azért, mivel segítségükkel hatalmas vagyonok szisztematikusan vol­tak elhelyezhetők, figyelembe véve, hogy az elaprózott jóté­konykodás adminisztrációs szempontból lidércnyomásnak tűnt. Másrészt azért, mivel a jótékonykodás igen jelentős társadalmi kontrollt tett lehetővé.³ John D. Rockefeller ezért döntött úgy:…..egy nagy alapítványt kell létrehozni. Ez az ala­pítvány egyetlen központi holding-társaság lesz, amely majd pénzeli az összes többi jótékony célú szervezetet, és így szükségszerűen általános felügyelete alá vonja őket." (Howe, 1980, 29.)

Harmadsorban az alapítványok arra is képesek, hogy az ellenszenvet kiváltó cégek hírnevén javítsanak. Rockefeller e téren kétségkívül sikeresnek bizonyult. A kor liberálisai és baloldali gondolkodói úgy vélték: a Rockefeller Alapítványt azért hozták létre, hogy a ludlowi mészárlás botrányáról a figyelmet eltereljék (U.S. Congress, 1915). „Az alapítvány lét­rehozásának egy másik mozgatórugója, amelyet külön is hangsúlyozott, Rockefellernek az a vágya volt, hogy bebizo­nyítsa a szocialistáknak: a kapitalizmus képes a legszélesebb értelemben vett »közjó« előmozdítására." (Curti & Nash, 1965, 215.)

Ma már a progresszivizmust úgy jellemzik, mint ami a po­litikai korrupció és a gépies politizálás gyógyítására szolgált, egyben az új szakmunkás-osztály lelki elbizonytalanodását is kezelte. Noha ezek a megállapítások is hozzátartoznak a tör­ténethez, mégsem fedik azt fel teljes egészében, hiszen a progresszivizmus populista és szocialista tiltakozásokra való válaszként jött létre a 19-20. század fordulóján (Hays, 1975). A kezdeti időszakban (az I. világháborút megelőzően) még szocialisták is részt vettek benne. Amikor az alapítványok már érdekeltségeket szereztek a társadalmi reform szerveze­teiben, a progresszivizmus az osztályharc minden nyilvánvaló jelét szociális problémává kezdte átfogalmazni, és így a tár­sadalomkutatók hatáskörébe utalni. Még a tömegek sorsának javításánál is égetőbbnek bizonyult, hogy értelmiségieket von­janak be a mozgalom vezetésébe, mivel a közvélemény-for­málók politikai kultúrája mély szocialista érzelmeket hordozott magában.

Az alapítványok elitista és technokrata jellege – a fennsőbbséges és hatalmi megnyilvánulás – természetesen fakad ab­ból a meggyőződésükből, hogy a társadalmi átalakulást és a gondok orvoslását kizárólag magasan képzett – elméleti és gyakorlati – szakemberek irányításával lehet véghezvinni, mi­vel ők rendelkeznek a kellő ismeretekkel, és így javaslatokat tudnak tenni a megoldásra (Arnove, 1980, 18.).

A Russell Sage (a. m. bölcs) Alapítvány élen járt annak a felfogásnak a képviseletében, amely a társadalmi zavarokat, amelyek szakértők beavatkozásával kezelhetők, egyedi mű­ködési zavaroknak tulajdonította. Ezáltal ténylegesen megte­remtette a professzionális szociális munka szakterületét. En­nek jeleként beindította a Survey (Felmérés) című irányadó folyóiratot, kutatásokat, szakmai egyesületeket és a szociális munkások szakképzésére létrehozott új iskolákat támo­gatott (Slaughter & Silva, 1980). Ezt a mintát aztán más ala­pítványok is követték, amikor számos területen próbálkoztak a társadalmi átalakítás kezdeményezésével és irányításával.

A II. világháborút követően az alapítványok politikai szerepe óriásira nőtt. Például a politikai zűrzavartól való félelem – az amerikai társadalmon belüli faji megkülönböztetés (az apart­heid rendszer) és a gazdasági talpraállás bizonytalan követ­kezményei – a Ford Alapítvány keretein belül hosszú távú ál­lapotjavító intézkedéseket eredményezett. Az Alapítvány 1949-es jelentésében, amely első országos színrelépését je­lentette, néhány olyan nehézségre mutatott rá, amelyek az amerikai rendszer megerősítése és a kommunista irány kizá­rása érdekében feltétlenül megoldásra vártak. Ezek közé tar­tozott a polgárháború lezáratlanságának az ügye, a polgárok politikai szerepvállalásának hiánya és a lelki sérültek proble­matikája. Elsődleges intézkedései arra irányultak, hogy finan­szírozza a feketéket és fehéreket egyenjogúként kezelő Fel­lebbviteli Bíróságra utalt peres ügyeket; hogy végbemenjen a büntetőjogi rendszer reformja, és hogy a törvénykezési testü­leteket újonnan nevezzék ki (lásd Roelofs, 1984-85).

A hatvanas években a tömeges méreteket öltő tiltakozó megmozdulásokra a Ford Alapítvány úgy reagált, hogy példát szolgáltatott a közérdekről szóló törvény kidolgozásához. Ügy­védi munkaközösségeket alapított, részt vett jogi tanulmányi programok kialakításában, jogi kérdésekkel foglalkozó szakfo­lyóiratokat jelentetett meg, és megfogalmazott egy mindezt jól átfogó ideológiát. A peres ügyek vitelére létrehozott szerveze­tek közé tartozik a Puerto Ricó-i Jogvédelmi és Oktatási Alap, a Nők Jogi Alapja, a Környezetvédelmi Alap, a Természeti Erőforrások Védelmi Alapja, a Mexikói-Amerikai Jogvédelmi és Oktatási Alap és az Amerikai Születésű Amerikaiak Jog­védelmi és Oktatási Alapja. Több, már korábban is létező for­máció, mint például a Színesbőrűek Jogvédelmi és Oktatási Alapjának Országos Fejlesztési Szövetsége vagy az Amerikai Polgári Szabadságjogok Egyesülete, finanszírozásának függő­sége révén csatlakozott ehhez a rendszerhez.

A fent említett ideológia, melyet konferenciákon, jelentések­ben, továbbá fizetett kutatások és kiadványok áltáfterjesztet-tek, azt hirdette, hogy a radikális tiltakozások a pluralizmus gyengeségeire utalnak; a hátrányos társadalmi csoportok, azaz a feketék, a latin-amerikai bevándorlók, a nők, a gyer­mekek és a szegények segítségre szorulnak jogaik érvénye­sítéséhez (McKay, 1977). Ez azt sugallja, hogy a pénzado­mányok lehetővé teszik számukra, hogy az előnyösebb hely­zetű társadalmi csoportokkal egyenrangúan vegyenek részt az érdekképviseleti folyamatban, és így a jövőben majd nem kényszerülnek tovább energiáikat értelmetlen, ám egyide­jűleg bomlasztó tevékenységekre pazarolni. Figyelem: a sze­gények csak mint az egyik kisebbségi csoport szerepelnek ebben a felfogásban! Minden olyan felvetés, amely a szegény­séget, a militarizmust, a faji előítéletességet és a környezet pusztulását a kapitalizmus melléktermékeként értelmezi – szi­gorúan ki van zárva!

Az alapítványok egy másik válasza a 60-as évekbeli zava­rokra az volt, hogy pénzeket utaltak át már létező szervezeteknek, hogy ezáltal értelmes, pragmatikus célok felé tereljék őket. Többek között, a vállalati érdekeltségű NAACP mellett a feketék tiltakozási mozgalma is megélénkült. Ebben olykor kommunista vezetők is részt vettek a maguk „vészterhes" né­zeteivel, tudniillik hogy az amerikai feketék tekintsék magukat a világ gyarmatosítás elleni harcosainak. Következésképpen pénzek kezdtek csordogálni a feketék mértéktartó szerveze­teibe, köztük a National Úrban League (Országos Városi Szö­vetség), az NAACP, az NAACP/LDEF és a Southern Régiónál Council (Déli Területi Tanács) szervezeteibe.

Harmadik megoldásként új szerveződések létrehozása kínál­kozott, különös tekintettel a status quo helyreállítását szolgáló koalíciókra. így alakult meg 1967-ben a National Úrban Coalition (Országos Városi Koalíció) polgárjogi szervezetek, ala­pítványok és jelentős vállalatok szövetségeként. A folyamat együtt járt a vállalati alapítvány felvirágzásával. Az ezt meg­előző időkben a vállalati jótékonykodás általában a reklámnak, azaz új termék sikeres bevezetésének, az alkalmazottak be­tanításának és hasonlóknak a célját szolgálta. A 60-as évektől kezdődően a legtöbb nagyvállalat olyan alapítványokat hozott létre, amelyek a Ford, a Carnegie, a Rockefeller és más ala­pítványokkal együtt a kapitalizmus általános megerősítéséhez járultak hozzá, és ezek is az Independent Sector tagjaivá vál­tak. A vállalati pénzek jótékony célú felhasználásának jogos­ságát a részvénytulajdonosok gyakran vonják kétségbe. Még­is, a nonprofit szektor ezen új irányzatának jelentőségét a politikai elemzők általában figyelmen kívül hagyják.

Az NUC egyik programja, melyet a Ford Alapítvány irányí­tott, a Közösségfejlesztő Vállalatok megalapítása volt. Ezáltal arra törekedtek, hogy a „feketék hatalma" szlogent az elfo­gadhatóbb „feketék kapitalizmusa" kifejezésre szelídítsék. Ezek a szervezeti egységek, melyeket a kormány, vállalatok és alapítványok közösen tartanak fenn, kisvállalkozásokat és ipari tevékenységeket indítanak be elszegényedett területeken – legyenek ezek bár feketék vagy fehérek által lakott, városi vagy vidéki területek. A legtöbb tanulmány ezeknek a befek­tetéseknek elenyésző vagy semmilyen megtérüléséről számol be (Cummings & Glaser, 1985). Ugyanakkor hasznosságuk lemérhető az érintett területen elért békés közhangulat, a mér­sékelt vezetés kialakítása és az egyéni társadalmi mobilitás skálája szerint.

Az alapítványi-vállalati szövetség egy másik kezdeménye­zése volt a Martin Luther King Jr. Centre for Non-Violent Social Change (Ifj. M. L. K. Központ az Erőszakmentes Társa­dalmi Átalakulásért) életre hívása Atlantában. Az intézmény költségeinek fedezéséhez a nagy alapítványokon kívül olyan vállalatok alapítványai is hozzájárultak, mint például a Ford Motor Company, az Atlantic Richfeld, a Levi Strauss, az Amo-co, a General Motors, a Heublein, a Corning, a Mobil, a Wes­tern Electric, a Procter&Gamble, a US Steel, a Monsanto, a Morgan Guaranty Trust stb. (Foundation Center, 1984.) A köz­pont tevékenységei közé tartozik napközi otthonok működte­tése, alapfokú szakoktatás, konfliktuskezelési műhelyek, szín­padi eladások megszervezése, hajléktalanok elhelyezése, a választásra először jogosultak felkészítése, valamint a dr. Martin Luther King születésnapján rendezendő megemlékezé­sekre vonatkozó tanácsadás. A M. L. King Központ két intéz­kedése különösen meglepő. Számos tevékenységében, ide­értve a tábori lelkészeket segítő programját is, szorosan együttműködik az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumával, a Fegyveres Erők Tábori Lelkészeinek Testületével és más szervezetekkel. A Központ a tábori lelkészekkel az etnikumok és személyek közötti, továbbá az emberi kapcsolatok fejlesz­tése és a konfliktuskezelés tárgykörében dolgozik együtt. A Központ tábori lelkészeket támogató programja révén társ­szponzora a dr. M. L. King születési évfordulója alkalmából rendezendő ünnepi hét szertartásainak, melyet az Egyesült Államok területén és a tengeren túl többszáz katonai állomás­helyen bonyolítanak le. Ezenkívül a felmerülő műszaki igé­nyeknek is eleget tesz (M. L. King Center, I985, 6.).

A M. L. King Központ a University of Georgia-val közösen finanszírozza az évenként sorra kerülő Martin Luther King, Jr.-előadássorozatot, melynek címe: A szabad vállalkozási rendszer: a fokozatos társadalmi átalakulás egyik eszköze (M. L. King Center, 1985, 10.).

Más kisebbségi csoportok is hasonló „bánásmódban" része­sültek. A Southwest Council of La Raza (L. R. Délnyugati Ta­nácsa) és a National Council of La Raza (L. R. Országos Tanácsa) olyan, a Ford Alapítvány által létrehozott szerveze­tek, melyek a délnyugati latin-amerikaiak eredetileg katonai mozgalmait fogadták be és tették szalonképessé (Sierra, 1983). A hatvanas évtized kezdetén amerikai mexikóiak egy felfegyverzett csoportja (Alianza Federal de Mercedes) mint­egy tízezer támogatóval a háta mögött azt a meggyőződését nyilvánította ki, hogy őket az amerikai társadalom gyarmati kisebbségként kezeli, és földjeiket is csalással vették el tőlük (Love, 1971). Húsz évvel később a délnyugati latin-amerikaiak egy alulról jövő kezdeményezése már a Ford Alapítvány mo­delljét követte közösségfejlesztő tevékenysége során: otthon­teremtés, helyi tőkés réteg kialakítása és a McDonalds-hálózat bevezetése szerepelt programjában. Országos szinten az NCLR mint érdekképviseleti szervezet lépett fel a hagyomá­nyos érdekképviseleti folyamat során.

Az az intézkedés is az 1960-as évek tisztázatlan politikai és gazdasági állapotát kívánta megszüntetni, melynek során vezetőképző és szaktanácsadó hálózatot építettek ki, hogy ez­által a tiltakozó- és érdekképviseleti szervezetek tovább fej­lődjenek. Konferenciák, kiadványok és olyan szervezetek, mint a Center for Community Change (Központ a Közösség Átalakulásáért), a Youth (Ifjúsági) Project és a tuftsi székhelyű Lincoln Filene Center for Citizenship and Public Affairs (Köz-és Állampolgári Ügyek L. F. Központja) azt az üzenetet köz­vetítik, hogy a gyakorlatias célok fel fogják lazítani a pénz­szerzési lehetőségek kötöttségeit, és az érintett csoportok el­ismert érdekeket fognak tudni megjeleníteni a pluralista rend­szeren belül. Ezek az alapítványok azt hirdetik, hogy prog­ramjaik révén hozzájárulnak a pluralizmus tökéletesítéséhez. Ám tevékenységük valódi lényege az, hogy fokozzák az ala­pítványi-vállalati összefonódás hatását.

A magánalapítványoktól a közügyekig terjedő hatásláncolat olyan cselekvési terveket jelent, amelyeket az alapítványok „házon belül", illetve általuk létrehozott szervezetekben köz­vetlenül állítanak össze. Olyan cselekvési terveket, amelyeket a finanszírozóik erős befolyása alatt álló szervezetek hajtanak végre. Az alapítványok cselekvési programját olyan személyek szabják meg, akiket az alapítványok által fenntartott tanács­adói testületek képeztek ki és szocializáltak, amelyeknek tag­jai oda-vissza járkálnak a kormányzat és más magas szintű politikai szervezetek, törvényhozói és végrehajtói területek pozíciói között (Colwell, 1993, 196.).

Az alapítványi erőfeszítések hasonlóképp nem jártak ered­ménnyel az állampolgárok politikai részvételének fokozásában sem. A választásra jogosultaknak csupán megközelítően 50 százaléka él választói jogával. Ez a széles körű távolmaradás a legalapvetőbb demokratikus jog gyakorlásától sok különféle tényező eredője, például az elsorvasztott politikai közéleté is. Ide tartozik, hogy a politizálás, a politikai anyagok tanul­mányozása és megvitatása lassan, de biztosan eltávolodik a nyilvános és sokszor helyi közéleti színterektől, környékbeli iskolák és közösségi központok falain kívül marad. Ehelyett a hivatásos „politikacsinálás" intézményeiben zajlik, mint ami­lyen a Brookings Intézet, a Harvard Egyetemen működő Russian Research Center (Orosz Intézet) és a Carnegie Corpo­ration (Lagemann, 1989, 263.).

Nem állítható, hogy az alulról jövő kezdeményezések pó­tolják a választásokon való részvételt, hiszen minden tanul­mány azt bizonyítja, hogy akik a választásokról távol marad­nak, aligha kapcsolódnak be nagyobb politikai aktivitást igény­lő tevékenységbe, még ha az nem több is köznapi politizá­lásnál.

Mint oly sok minden az Egyesült Államok-beli életben, mára már a hivatalos politizálás részesei is megváltoztak. Ugyan­akkor azok a nők és más kisebbségiek, akik a hatalom köz­vetítői között találhatók, általában továbbra is az elit-ideológia saját neveltetésű vagy legalábbis kipróbált emberei.⁴

A jelentős amerikai alapítványok mindig is nemzetközi szempontból mérlegeltek. Az is elmondható, hogy a II. világ­háború előtt aktívabb külpolitikát folytattak, mint az Egyesült Államok kormánya. Tevékenységek széles sorát támogatják jelenleg is külföldön, például a Rockefeller Alapítvány orvosi programhoz biztosít anyagi hátteret Bulgáriában, Kínában, La­tin-Amerikában és másutt. Emellett a U.S. Council on Foreign Relations, ez a kiváló külpolitikai tanácsadó testület is a Rockefeller Alapítvány és a Carnegie Endowment (C. Ado­mány) jóvoltából jött létre, és mind a mai napig alapítványi működtetés alatt áll, akárcsak nemzetközi megfelelője, a Trilateral Commission (Háromoldalú Bizottság). Az ENSZ létre­hozásának ötlete és anyagi háttere szintén nagyban köszön­hető a Rockefeller család jótékonyságának.

Alább csupán néhányat mutatunk be az alapítványok nem­zetközi tevékenységei közül. A Latin-Amerikában kialakult bi­zonytalan helyzetet örömmel üdvözölték a fegyveres testületi „nagykutyák", a CIA és a hadsereg. Ugyanakkor számtalan alapítványi finanszírozású kezdeményezésnek is jól jött, me­lyeket közvetlenül vagy anyagi támogatásuk révén nonprofit szervezetek hajtottak végre. Ezek közé sorolható a nem-kom­munista (főként kereszténydemokrata jellegű) polgári szerve­zeteknek nyújtott segítség, a potenciális politikai vezetők Egyesült Államok-beli képzése (pl. Parvin Alapítvány), vala­mint az egyetemi programok és ösztöndíjak finanszírozása.

Az alapítványok ezen túlmenően megteremtették az Americas Watch-ot (Amerikai Figyelő), és még további hasonló szervezeteket hoztak létre a világ más tájain. Ezek elsődlegesen arra a felfogásra épülnek, hogy a latin-amerikai országokban a forrongásokat a helyi kormányoknak az emberi jogokat sem­mibe vevő viselkedése idézi elő, mely talán nemtörődömségből, gondatlanságból, esetleg a politikai közélet romlottságából fa­kad. Ha az Americas Watch tudomást szerez egy-egy ilyen jogsértésről, arra felhívja a média és a nemzetközi társ­szervezetek figyelmét. Ugyanakkor elutasítja azt a felfogást, miszerint az elnyomás, a meghurcolás és a pusztítás maga akár kormányzati politikai eszköz is lehet – nem csupán pil­lanatnyi „üzemzavar". Annak a lehetőségét sem mérlegeli kel­lő körültekintéssel, hogy a szakmai segítséget nyújtó progra­mok a kínzás módszereit közvetíthetik a nem latin-amerikai országokba. A figyelem most is éppen úgy terelődik el az oli­garchikus irányítás mélyben meghúzódó igazságtalanságairól, ahogy a világháború utáni Egyesült Államokban a hangsúly eltolódott a jogérvényesítés kérdéséről.

Kelet-Európában és a Szovjetunióban éveken át alapítványi támogatás állt az ellenzékiek háta mögött, például a Kelet-Európai Kulturális Alapítvány. Ennek az volt a célja, hogy tu­dósokat és kormányzati tisztviselőket csereprogramok kereté­ben az alapítványok hatása alá vonjon. A kommunista kor­mányok meggyengülése óta az amerikai nonprofit szektor nemcsak egyedileg tartja fenn a különböző nonprofit szer­vezeteket, de azzal is próbálkozik, hogy egy egész világot teremtsen a saját képére. Ezért szakértőket küld az alkot­mányozási folyamatokba, a polgári jog teljes felülvizsgálatá­hoz, az egyetemi tanulmányi programok kialakításához, vala­mint az érintett ország nonprofit szektorának megalapításá­hoz, amely majd ellátja a korábban állami hatáskörbe tartozó jótékonysági, kulturális, szociális és oktatási feladatokat (For­mán, 1993). A hagyományos fenntartókhoz Soros György ala­pítványainak széles sora csatlakozott erre a célra (I. Berndtson and Roelofs, 1991). Maga az Egyesült Államok kormánya is, az alapítványok rendszerét követve, akcióba kezdett a Na­tional Endowment for Democracy (Országos Adomány a De­mokráciáért) formájában, melyet a Kongresszus 1983-ban az­zal a céllal hívott életre, hogy az amerikai Kereskedelmi Mi­nisztérium, az AFL-CIO (American Federation of Labor and Congress of Industrial Organizations, Amerikai Munkás­szövetség és az Ipari Szervezetek Kongresszusa), valamint a Demokrata és a Republikánus Pártok segítségével a ten­gerentúli civil- és politikai szervezeteket pénzbeli támogatás­ban részesítse. E szervezetek közül nem egy menet közben alakult meg, mint például a Demokratikus Erők Egysége, egy nem-kommunista választási szövetség Bulgáriában. Mindez – nem véletlenül – az ENSZ nicaraguai szereplésére emlékez­tet.

A kelet-európai nonprofit szektor a piacosodással járó meg­rázkódtatásokat próbálja enyhíteni: nemcsak a munkanélküli­vé válást és elszegényedést, de a számos, azelőtt termé­szetesnek vélt kulturális és szociális intézmény összeomlásá­nak sokkhatását is.

A környezetvédő mozgalom kibontakozása ugyancsak fenyegetőleg hatott az üzleti világra. Ez különösen vonatkozik arra az esetre, amikor a környezeti pusztulást vállalatok – ha­zaiak és külföldiek egyaránt – tevékenységének rovására ír­ták, és a mozgalomban résztvevő ellenzékiek együtt emleget­ték az imperializmust, a lelket megmérgező rasszizmust és a munkaerő kizsákmányolását. Az alapítványok világából erre az a válasz érkezett, hogy nagy számban hoztak létre szer­vezeteket, tanácsadó testületeket, egyetemi intézeteket, és rendeztek konferenciákat a „fenntartható fejlődés" jegyében, amellett, hogy a „fenntartható fejlődés" ideológiáját magát is hirdették.⁵

Az alapítványi befolyás minden tekintetben meghatározónak bizonyult az 1992 júniusi Rio de Janeiró-ban megrendezett környezetvédelmi ENSZ-konferencián. A „globális fórum" szá­mos résztvevőjét (nem-állami, polgári szervezeteket) alapítvá­nyok támogatták vagy hozták létre. Az alapítványok hálózata erős kezű irányítást gyakorolt: „Egyes szervezetek, mint pél­dául a World Resources Institute (a világ erőforrásait kutató intézet), a Women' s Environment and Development Organization (Nők Környezetvédelmi és Fejlesztési Szervezete) és az International Institute for Environment and Development (Nemzetközi Környezetvédelmi és Fejlesztési Intézet) szorgal­masan vett részt a szövegezési, pozícióelosztási és a médiá­val kapcsolatos munkálatokban." (Maughan, 1992, 15.)

Még a hivatalos kormánydelegációk tagjai is ennek a háló­zatnak az irányítása alatt működtek. Az olyan magánszerve­zetek, mint amilyen a Nemzetközi Környezetvédelmi és Fej­lesztési Alapítvány, szakértői segítséget biztosítottak azoknak a fejlődő országbeli kormányoknak, melyek nem rendelkeztek kellő ismeretekkel a vitában való részvételhez, és kész szö­vegekkel látták el azokat a kormányképviselőket, akik a komp­romisszumok megkötéséhez szükséges diplomáciai nyelveze­tet – a terítéken lévő problémák nem tökéletes ismerete miatt – nem beszélték. A civil szervezetek kutatásai és elemzései szintén nagy súllyal szerepeltek a plenáris vitákon és a szek­cióüléseken (Maughan 1992, 16.).

Az alapítványi világ állampolgári részvétel iránti érdeklődése ma már nemzetközinek mondható. Ez – akárcsak maga a non-profit szektor – a legitimációval kapcsolatos stratégia exportjá­nak a jele (I. Alford and Friedland 1975; Ginsberg 1986). Ter­mészetesen, ahogy a korábbi vezetőképző programok során is, az embereknek itt is azt tanítják, hogy legyenek hatékonyak, azaz válasszanak gyakorlatias, ésszerű célokat. Egy új szerve­zet is létrejött: „A CIVICUS: Világszövetség az Állampolgári Részvételért. Ennek tagjai között egyaránt találhatók adomá­nyozók és adományban részesülők, hogy a Szövetség ezáltal serkentse az állampolgárok részvételét és befolyását világszer­te … A vezetőségi iroda jelenleg az Independent Sector was­hingtoni székházában működik." (World Alliance 1993, 1.)

A harmadik szektor rendszervédő funkciójának e vázlatos áttekintése után hangsúlyoznunk kell, hogy ezek az alapítvá­nyok sok szükséges és hasznos tevékenységet is finanszí­roznak. Hogy ez elegendő-e a Föld gazdasági, környezeti, szociális és politikai pusztulásának késleltetéséhez – ez szé­les körű kutatásokat és alapos megfontolást követelő kérdés. Az viszont már most világosan látszik, hogy a fennálló rend­szer gyökeres átalakításának megfogalmazásához, elfogadta­tásához és bevezetéséhez szükséges energiákat a harmadik szektor – a tőkés rendszert védő funkciói révén – csak el­pazarolja.

(Fordította: Battyán Katalin)

(A tanulmány a Nemzetközi Politikatudományi Társaság XVI. Világ­kongresszusán [1994. augusztus 21-25.] A gazdasági és a politikai demokrácia alapjai című szekcióban elhangzott eladás írott változata.)

A vállalatok által szponzorán alapítványok száma: 1.587

1.587 alapítvány adományai, eszközei 1.366 millió 5.727 millió

Az 50 legnagyobb az 1.587 százalékában   43.5% 34.7%

[Forrás: The Foundation Center]

Jegyzetek

¹ Eszerint: „Vallási, oktatási, jótékonysági, tudományos és irodalmi szervezetek, továbbá a közbiztonságot elősegítő, bizonyos országos és nemzetközi sportversenyeket támogató, illetve a gyermek- és ál­latvédő szervezetek, a magánalapítványokat is ideértve."

² Egy meghökkentő, de korántsem szokatlan példa erre a College Teachers (Főiskolai Oktatók) nyugdíjalapja, mely fő befektetője volt a Mail os America (Amerika Üzletközpontja), az ország legnagyobb be­vásárlóközpontjának Minneapolisban.

³ A nonprofit világnak ezt az ellenőrző funkcióját már azért sem gyen­gítik, mert az egyes vállalati adományozók számára ez különféle rek­lámlehetőségekkel is jár. Például a Philip Morris cég balettet támogat. (A reklám a jelentősebb alapítványok létrehozásában döntő tényező­ként szerepelt: Carnegie és Rockefeller egykor páratlan vérszívóként élt a köztudatban, akiket az értelmiség zöme megvetett.) Sőt: néhány alapítvány abból a célból jött létre, és eszerint is működik, hogy ke­reskedelmi és adókedvezményeket eredményezzen. Még továbbmen­ve: vannak olyan nonprofit irányítók is, akik pozíciójukkal visszaélnek. Az ebből fakadó botrányok és az ezekre adott válaszok gyakran elfedik az itt felvetett problémát: tudniillik, hogy ez az egész egy határokat nem ismerő misszió, a többi csupán kísérőjelenség.

⁴ Egy ehhez kapcsolódó jelenség: Az alapítványi kutatási ösztöndíjért pályázó szakértők és professzorok, ha „túl távol esnek" (ti. politikai felfogásukat tekintve – a ford.), nem részesülnek kedvező elbírálás­ban. Őket nem fogják arra felkérni, hogy vendégoktatóként töltsenek el egy évet akár a Brookings Intézetben akár a Resources for the Future (A Jövő Erőforrásai) Kutatóintézetben. Arra sem fogják őket felkérni, hogy nézeteiket ismertessék a Committee for Economic De­velopment (Gazdasági Fejlesztő Bizottság) vagy a Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa) hallgatói csoportjai előtt (Domhoff, 1983, 208.).

⁵ Íme erre egy-két példa: Institute for Sustainable Communities (Fenntartható Közösségek Intézete) (kelet-európai és volt szovjet­unióbeli érdekeltséggel); a Tufts University Fenntartható Változás és Fejlődés című tanulmányi programja; Az emberek jogai és biztonsága: a fenntartható fejlődés stratégiái a 21. században (konferencia); a svájci Centre for Our Common Future (Központ Közös Jövőn­kért); Oaxaca Népi Mozgalmát Támogató Központ.

Irodalom

Alford, R. and R. Friedland. 1975. Political participation and public policy. Annual Review of Sociology 1: 429-479

Amove, R. (Ed.). 1980. Philanthropy and cultural Imperialism. Bos­ton: G. K. Hall.

Berndtson, E. and J. Roelofs. 1994. Foundations, social scientists and Eastern Europe. In S. Brooks and A. Gagnon (eds.) The Political Influence of Ideas: policy communities and the social sciences. West-port: Praeger.

Colwell, M. 1993. Private foundations and public policy: the political role of philanthropy. New York: Garland.

Cummings, S. and M. Glaser. 1985. Neighborhood participation in community development. Population Research and Policy Review, 4: 267-287.

Curti, M. and R. Nash. 1965. Philanthropy in the shaping of Ame­rican higher education. New Brunswick: Rutgers University Press.

Domhoff, G. W. 1983. Who rules America now? Englewood Cliffs: PrenticeHall.

Fisher, D. 1980. American philanthropy and the social sciences: the reproduction of a conservative ideology. In Amove, R. (ed.). Philanth­ropy and cultural imperialism. Boston: G. K. Hall.

Ford Foundation. 1949. Report of the study for the Ford Foundation on policy and program. Detroit.

Forman, S. 1993. Confronting the challenge of change. Ford Foun­dation Report, Summer, o. 8-24.

Foundation Center. 1984. Grants for Public Policy and Political Sci­ence. New York.

Ginsberg, B. 1986. The Captive public. New York: Basic.

Hall, P. D. 1975. The model of Boston charity: a theory of charitable benevolence and class development. Science and Society, 38: 464­477.

Hays, S. 1957. The response to industrialism: 1885-1914. Chicago: University of Chicago Press.

Howe, B. 1980. The emergence of scientific philanthropy, 1900­1920. In R. Amove (Ed.). Philanthropy and cultural imperialism. Bos­ton: G. K. Hall.

Lagemann, E. 1989. The politics of knowledge. Chicago: Univ. of Chicago Press.

Love, J. 1971. La Raza: Mexican Americans in rebellion. In R. Bins-tock and K. Ely (eds.) The Politics of the powerless. Cambridge: Win-throp.

Martin Luther King, Jr. Center for Non-Violent Social Change, Inc. 1985. Profile. Atlanta.

Marx, K. and F. Engels. (1948). The Communist manifesto. New York: International.

Marx, K. – Engels, F: Kommunista kiáltvány. In: Marx és Engels válogatott művei; Kossuth, 1977.

Maughan, J. 1992. The road from Rio. Ford Foundation Report, Summer: 13

McKay, R. 1977. Nine for equality under law: civil rights litigation. New York: Ford Foundation.

Nonprofit almanach 1992-1993. 1993. Washington: Independent Sector.

Pinto-Duschinsky, M. 1991. Foreign political aid: the German political foundations and their US counterparts. International Affairs, 67 (1): 33-63.

Roelofs, J. 1984-85. Foundations and the Supreme Court. Telos (62): 59-87.

Roelofs, J. 1987. Foundations and social change organizations: the mask of pluralism. Insurgent Sociologist, 14 (3): 31-72.

Sierra, C. 1983. The Political transformation of a minority organiza­tion-Council of La Raza. Ph. D. Dissertation, Stanford.

Slaughter, S. and Silva, E. 1980. Looking backwards: how founda­tions formulated ideology in the progressive period. In R. Amove (Ed.). Philanthropy and cultural imperialism. Boston: G. K. Hall.

U. S. Congress. Commission on Industrial Relations. 1915. Report Whitaker, B. 1974. The foundations. London: Methuen World alliance. Foundation News. Sept/Oct. 1993, 10.

Azt szoktam mondani, hogy egy teljes sebességgel száguldó rakétán ülünk, amely elvesztette a pilótáját. Úgy tűnik nekem, ez a gép arra van ítélve, hogy szétzúzódjék egy akadályon, vagy hogy őrült száguldásának egyik vagy másik pillanatában eltűnjön a világűr mélyén.

Ez a helyzet nem pusztán a technikának vagy a szűkebb értelemben vett technikai civilizációnak köszönhető, ezért sze­retném a kifejtésre javasolt témát mind az okok, mind a kö­vetkezmények tekintetében kibővíteni: az okok vonatkozásá­ban a technikától eljutva a technikai-társadalmi-gazdasági megagépezetig, a következményekkel kapcsolatban pedig nemcsak a nemzeti kultúrákra, hanem a politikumra, vagyis végső soron a társadalmi kapcsolatrendszerre gyakorolt rom­boló hatásokat is vizsgálni fogom.

A pokoli megagépezet

Lewis Mumford és még inkább Cornelius Castoriadis már rá­ébresztett minket arra, hogy az ember által kitalált legkülönö­sebb gépezet nem más, mint maga a társadalmi szervezet. A társadalomról beszélve, az organizmus metaforája „után most a gépezet szó az, amit minduntalan ismételgetünk. Va­lójában ez még a kartéziánus ember-gép vízió a társada­lomnak ugyanarra a mechanisztikus felfogására vezethető vissza.

A racionalizálási törekvések a technika vagy a gazdaság rendszerét célozva végső soron mindig a Cité, a Város meg­szervezésére irányultak. Frank Tinland teljes joggal jegyzi meg a technikai tudományok kapcsán, hogy azokat vizsgálva mindig egy technika-tudomány-gazdaság háromszöget kell szem előtt tartanunk.¹ Bolygónk technikai-gazdasági dinami­kája egy decentralizált mikrorendszert hozott létre, mely meg­lehetősen különbözik a centralizált megagépezettől (a Lewis Mumford által leírt fáraó-államtól vagy a makedón falanxtól), de amelyet én mégis pokolinak nevezek. Érdemes ezt egy kicsit részletesebben is kifejteni. Egyfelől arról van szó, hogy leírjuk ezt a gépezetet, meghatározzuk a jellemzőit, másfelől pedig megindokoljuk, hogy miért is nevezzük pokolinak.

A jelenkori világ működésének mechanikus volta megmu­tatkozik mind a technikai társadalom és a technikai rendszer fejlődésében, mind abban a tényben, hogy az emberek maguk is ennek a gigantikus gépezetnek a csavarjaivá válnak. Egyre több joggal beszélhetünk valamiféle társadalmi kibernetiká­ról.² Mindez az első időkben a technika és a gazdaság eman­cipációjában fejeződik ki, majd a következő lépésben a tech­nika és a gazdaság abszorbeálja a társadalom szövedékét.

A technika és a gazdaság emancipációja és elszabadulása

A technika mint olyan – absztrakt lényegét tekintve – jelen­téktelen tényező, az emberiséggel egyidős dolog, ám az olyan társadalom megjelenése, amelyben a technika immár nem a közösségi célok elérésének egyszerű eszköze, hanem önma­gában vett cél, a rendszer meghaladhatatlan horizontja, nos, az ilyen társadalom megjelenése a hagyományos társadalmi rendezőelvek „emancipációjának" idejére, vagyis a modernitás korára tehető. A technika fejlődése csak az után bontakozik ki igazán, amikor a piacnak és a társadalmi térnek a nemzet keretein belül megvalósuló kompromisszuma felbomlik, ami­kor a nemzeti rendezőelveknek, az egyetemesebb (együttmű­ködés eme ideiglenes helyettesítőinek ideje lejár.

Igen pontosan meg lehet határozni ennek az ugrásnak az időpontját, a mennyiségből a minőségbe való átmenet pilla­natát, amit úgy szoktak nevezni: a harmadik ipari forradalom. Ettől fogva transznacionálissá válnak a technika költségei, po­zitív vagy negatív hatásai (gondoljunk csak Csernobilra!), ezek dinamikája. Ha a világ engedelmeskedik a technikai rendszer törvényeinek – úgy, ahogy azt Jacques Ellul kimutatta -, ez esetben a törvényhozók lehetőségei meglehetősen behatárol­tak. Ez azt jelenti, hogy a tudomány és a technika jelentős mértékben csorbítja a szuverenitás letéteményeseinek, a nép­nek vagy képviselőinek hatalmát. A tudomány és a technika törvényei az államok törvényeinél súlyosabban esnek latba. A kelet-európai totalitarizmusok, melyek szembehelyezkedtek a modern világban uralkodó tudományos és technikai törvé­nyekkel, nagyobb részt éppen emiatt omlottak össze.

A technika hatalomra jutásának következményei között meg kell említenünk a távolságok megszűnését, a Paul Virilio-féle télécité világméretű kialakulását, a világ-falu megjelenését, melynek azonnali hatásaként megszűnt a politikai tér. „Attól a pillanattól fogva – jelenti ki Paul Virilio -, hogy a világnak mint cselekvési térnek a térbeli és időbeli kiterjedése nullára redukálódott, vagyis azóta, hogy a semmi lehet a világ, én itt, a saját kis elefántcsonttornyomban, a saját gettómban, a la­kásomban magam lehetek a világ; másképpen szólva: a világ mindenütt van, és nincs sehol. Ez az, amit a feudalizmus, majd a monarchia, s végül a Forradalom összetört."³

Ennek az önmagunkban való bezárkózásnak egyik fontos következménye a magánháborúk újbóli megjelenése. A földes­úr és a kizárólagos birtoklás elválaszthatatlan fogalmak. A mo­narchia, majd a nemzetállam, aztán a Forradalom kellett ah­hoz, hogy túlléphessünk a magánkonfliktus fogalmán. Ez az, ami újjáéledt tegnap Libanonban, ma Jugoszláviában és Uk­rajnában. A távolságok megszűnése, mely a világméretű té­lécité kialakulását eredményezte, egyidejűleg eltüntette a nemzeti tereket is, és újraélesztette a káoszt, mely lerombolja a nemzetállam alapjait, és elindítja azokat a bomlási folyama­tokat, melyekről naphosszat tudósítanak a médiumok.

A technika emancipációjának elengedhetetlen feltétele a gaz­daság transznacionálissá válása. Megint csak egy régi dologról van szó, amely most új formában tűnik fel. Kezdetben a piac transznacionális, mondhatni világpiacként működött. Több év­századon át tartott a piac és a nemzetállam együttélése. Egy helyi – és már részben transznacionális – központból kiindulva (Hanza-szövetség, Genova és Észak-Európa pénzügyi együtt­működése már a XII-XIII. században) a gazdaság fokozatosan alakította ki a nemzeti piacot. A piac fejlődésének színtere ekkor a nemzeti terület volt. Ám amikor a nemzeti terület meghódítása befejeződött, a piac továbblépett. A hetvenes évek végétől fogva a piac egyre inkább transznacionálissá vált. Transznacionális vállalatok persze mindig is voltak a kapitalizmus történetében (a Fuggerek, Jacques Coeur, a Medicik). Újdonság viszont, hogy immár nem pusztán a finanszírozás vagy a kereskedelem, hanem maga a termelés lett transznacionálissá. A Renault au­tógyár motorjait Spanyolországban készítik. Az IBM-számítógépeket Indonéziában gyártják, Saint Omer-ban szerelik össze, az USA-ban adják el stb. A munkamegosztás tehát nemzetkö­zivé vált, a vállalatok pedig abszolút transznacionálisakká lettek.

Akkoriban, amikor gazdasági tanulmányaimat kezdtem, két­féle gazdaságot különböztettek meg: beszéltek autocentrikus, illetve nyitott gazdaságról. A fejlett országok olyan nemzeti gazdaságok voltak, melyek valamiféle „telített" input-output kapcsolótáblával rendelkeztek, vagyis a nemzetgazdasági ágazatok egymástól kölcsönös függőségben álltak (a francia vegyipar francia nyersanyagokból dolgozott stb.). Azt mond­ták, hogy ezen gazdaságok ipari szövete erős és koherens. A harmadik világ gazdaságainak kapcsolótáblái ellenben üre­sek voltak, vagyis importálták azt, amit fogyasztottak, és ex­portálták, amit termeltek. Azt mondták, hogy ezek a nyitott gazdaságok, a nyugatiak pedig az autocentrikus gazdaságok.

Aztán minden megváltozott. Az autocentrikus gazdaságok belső dinamikája szükségessé tette a nyitást. Amit megterme­lünk (mezőgazdasági termékek, fegyverek stb.), exportáljuk. Amit fogyasztunk (például: háztartási gépek), azt nagy mér­tékben importáljuk. Gazdaságaink statisztikailag most éppen olyan nyitottak, mint a harmadik világbeliek.

Maastricht egyik tétje nem pusztán csak az, hogy ezt a transznacionalizációt európai szinten továbbfejlesszük, hanem az is, hogy lehetővé tegyük a japán, az amerikai és egyéb vállalatoknak az európai térség gyarmatosítását, hogy tovább szélesítsük a gazdasági kapcsolatokat, vagyis hogy engedel­meskedjünk a gazdaság törvényeinek. A GATT-nak és az uruguay-i tárgyalásoknak is az az elsődleges céljuk, hogy a me­zőgazdaságban és a szolgáltatói szektorban is kiteljesítsük a kereskedelem szabadságát.

A tudományhoz és a technikához hasonlóan a gazdaság törvényei is korlátozzák az állampolgárok és a nemzetállam szuverenitását, hiszen kényszerítő erőkként jelennek meg, melyeket legfeljebb kezelni lehet, de amelyekkel semmikép­pen sem lehet szembehelyezkedni. Ha a kényszerekkel szem­ben ennél semmi többet nem tudunk tenni, ez azt jelenti, hogy az emberi kormányzat helyére a dolgok általi irányítás lép; a polgár létének értelme szűnik meg ezáltal. Helyettesíthetjük őt egy szavazógéppel, vagyis egy mindig igent mondó géppel – az eredmény ugyanaz lesz.

A társadalom elgépiesedése

A technika és a gazdaság emancipációja nem jelenti azt, hogy a társadalmi szféra kívül marad ezeken a mechanizmusokon, hogy az megőrizné autonómiáját, hogy különösen a politika képes lenne sajátos céljai szolgálatába állítani ezeket a gé­pezeteket. Éppen ellenkezőleg, amint arra már céloztunk, a technika és a gazdaság autonomizációja, a társadalomról való leválásuk minden tartalomtól megfosztja azt. A fenti autonomizáció csak a társadalom elgépiesítésével, abszorbeálásával mehet végbe, mely végső soron annak teljes összeomlásához vezet. Az emberek, akaratuk, vágyaik a rendszer logikájának foglyai. Az állampolgárok egyszerű felhasználókká válnak. E megagépezet néhány aspektusa már jól ismert, régóta vizs­gálják már. Különösképpen Marx tanulmányozta alaposan a modern világot, s azt olyan rendszemek írta le, melynek mag­ja, a kapitalista termelési mód egy valódi gépezet. Még egy dupla forgókerékről is beszél, amely újratermeli a proletárt mint mindörökre arra ítélt munkaerőt, hogy a tőke szétzúzza őt, s ugyanakkor ugyanez a kapitalista gépezet újra is termeli őt, hiszen mindig egyre több és több munkaerőre van szük­sége. Adam Smith, a maga „láthatatlan kéz" elméletével a modern masinéria nagy prófétája, hiszen a piac csodálatos automatizmusainak feltárását ő kezdte meg. A Felvilágosodás korának gondolkodói, akiket elbűvöltek a korabeli automaták, azt szerették volna, ha a társadalom ugyanilyen mechanikus módon lenne szabályozva. Az elgépiesítés eszméje a modernitás, a társadalom teljes racionalizálásának részét képezte. Messze reményeinken túlmenően sikerült megvalósítani mind­ezt.

Ezekhez a régi gépezetekhez és automatizmusokhoz aztán újabb szerkezetek kapcsolódtak, s ezek tovább növelték gé­pezetet.

A reklám által kondicionált fogyasztók megfelelnek a terme­lési rendszer elvárásainak, mint ahogy a termelők is megfe­lelően reagálnak a piac jeleire és kényszereire. A mérnökök, miközben munkájukat a lehető legjobban végzik, észre sem veszik, hogy voltaképpen a technika korlátlan növekedését, fejlődését szolgálják. És ezek az új technikák mindig újabb és kifinomultabb módszerekkel fosztják meg a polgárokat attól a lehetőségtől, hogy irányíthassák saját életüket. E technikák növelik tovább az Észak és Dél közötti egyenlőtlenséget, s újabb és újabb lökést adnak a fegyverkezési versenynek. A felelős politikusok maguk is a gépezet csavarjaiként működ­nek. Olyan kényszercselekvések végrehajtóivá válnak, melye­ket természetesen képtelenek befolyásolni. A politikusok szint­jén zajló politika médiatizációja karikatúraszerű hatásokkal hangsúlyozza ezt a jelenséget. A politikai játék jelenlegi lé­nyegi dimenziója immár nem a tudom-hogyan-kell-csinálni, hanem a tudom-hogyan-kell-közölni/eladni. A politika egyre in­kább piaccá válik (lásd a politikai marketing fejlődését). Ez relatíve új dolog, és a gépezet immár transznacionális mű­ködésének egyik sajátosságává lett. A gépezet világméretűvé válása és abszolút elgépiesedése új, még csak most kitelje­sülő folyamatnak tekinthető. Az új technológiák felgyorsítják a piac XII. század óta tartó absztrakttá válásával kezdődő de-territorializációs folyamatot. A telekommunikációs műholdak, az adatbankok, a tőzsdei és a különböző ügynökségi számí­tógépek egymásba kapcsolhatósága egy csapásra megterem­ti az újabb transznacionális szférákat. A kommunikációs esz­közök gyorsasága már most is egyre inkább elavulttá teszi a nemzeti szintű szabályozást, megköveteli a rendszer világmé­retű megszervezését. Az európai légtér megosztottsága pél­dául igen nagy fejtörést okoz a közlekedés felelőseinek, és persze óriási anyagi pazarlást jelent.

A technikai-társadalmi megagépezet általánossá váló ano­nimitása szétzülleszti az emberi közösségek társadalmi és politikai kapcsolatait. A politikusokra, a mérnökökre, a gyár­tókra és a fogyasztókra egyaránt ható kényszerek oda vezet­nek, hogy le kell mondanunk bármiféle etikai megfontolások­ról. A gépezetben keringők csak egyetlen közös értéket fo­gadnak el: a hatékonyságot. Az öncéllá lett hatékonyság azonban romboló erő, és a gépezetet pokoli gépezetté teszi.

A megagépezet pokoli jellege

Egy gépezetet akkor nevezhetünk pokolinak, amikor kiszaba­dul alkotóinak kontrollja alól. Márpedig pontosan ez történt azzal a társadalmi gépezettel, amelyről beszélünk. Anonim és felelőtlen, gyakorlatilag irányíthatatlanná vált.

A gépezet ezen lázadása három különböző, de egymást kiegészítő jelenségben mutatkozik meg: 1. ellene szegül bár­miféle szabályozásnak; 2. zsákutcába visz; 3. mélységesen igazságtalan.

Ellenáll bármiféle politikai szabályozásnak

Amikor a gazdasági dinamika még főként a nemzeti kereteken belül hatott, elképzelhető volt, hogy a gépezetet a társadalmi és politikai erők kontrollja alatt tartsák, fennmaradjon a politikai hatalom felette gyakorolt ellenőrzésének egy bizonyos minimu­ma; vagyis a társadalom relatív befolyással bírt mind a tech­nikai fejlődés menetére, mind a nemzeti tőkefelhalmozódás se­bességére, orientációjára, modalitásaira. A gazdaság világmé­retűvé szélesedésével és a társadalmi erők egyre általánosabb transznacionalizációjával szertefoszlott a telekommunikációtól a kultúráig mindent átfogó megagépezet irányíthatóságának il­lúziója. Működésének logikája olyan szintekre helyeződött át, melyek a társadalmi szervezetek által már befolyásolhatatlanok. Ez utóbbiaknak nincs más lehetőségük, csak az engedel­meskedés vagy a lemondás – és általában ez is történik.

Francois Partant már a „Csak hadd súlyosbodjon a válság!" című könyvében megírta: „A francia gazdaság valójában nem élvez nagyobb függetlenséget, mint a breton, a korzikai vagy a languedoci gazdaság. A francia termelőgépezet elválaszt­hatatlan a környező világ termelőgépezetétől. A francia gaz­daságnak nincs saját, különálló léte."⁴

E tény egyik következménye a „politika vége", vagyis az a jelenség, hogy az állampolgári közösségek elveszítik sorsuk irányításának lehetőségét, s mindez egy technokratikus és bü­rokratikus adminisztráció elburjánzásához vezet. Ma már a legnagyobb ipari nemzetállamok politikai hatalmai is olyan helyzetben vannak, mint a hajdani provinciák prefektusai: min­den hatalommal rendelkeznek az alávetettekkel szemben az elnyomó intézkedések precíz végrehajtásához, ugyanakkor pedig a legteljesebb mértékben engedelmeskedniük kell a hierarchizált központi hatalom parancsainak, mely hatalom bár­mikor leválthatja őket. Egészen egyszerűen – és ez nem akár­mi! – a Nagy Testvér központi hatalma teljesen anonimmé és arctalanná vált.

A zsákutca

A fejlődés hajszolása, e folyamat, melynek foglyaivá váltunk, teljesen őrült dolog. A tőke korlátlan növekedése, a technika korlátlan burjánzása, a termelés magáért a termelésért, a technika a technikáért, a fejlődés a fejlődésért, ez az állandó többet akarás, mely a modern társadalmak törvényévé lett, nem folytatható a végtelenségig. Ennek a rendszer dinamikus egyensúlya által megkövetelt állandó előremenekülésnek egy­szer meg kell buknia a világ relatív végességén. A termé­szetes határokat már áthágtuk, bizonyítja ezt a természeti kör­nyezet válsága és az ökológiai aggodalmak felerősödése. Ha meggondoljuk, hogy az életszínvonal növekedésének éves üteme egy évszázada 10%-os volt, ma pedig elérté a 73%-ot, láthatjuk, hogy a rendszer tengelyét képező, a szükségletek és a javak szűkössége közötti helyes mértékű feszültség fenn­maradása is veszélybe került. Lehetünk-e továbbra is olyan vakok, hogy ne lássuk: a legjobb a jó ellensége? Tévedés ne essék: nem egy pre-technikai civilizáció utáni romantikus nosztalgiáról van szó. A jelenlegi technikák, beleértve a leg­merészebb terveket is – mint a kyborgok, a génmanipulációk, a világűr gyarmatosítása – önmagukban még nem őrült dol­gok, nem őrültebbek, mint a kerék, a tűz, a gőzgép feltalálása vagy Amerika felfedezése. Az aggodalmak abból születnek, hogy szakadék tátong a technikai fejlettség jelenlegi szintje és a társadalmi lények előállításának munkáját végző emberi gépezet színvonala között. El lehet képzelni, hogy tucatnyi protézissel ellátott, egészséges társadalmi lényeket gyártunk majd egy, a gépek által benépesített világban. Aggasztó látni, hogy a vállalatok, melyeknek egyetlen törvénye a profit, a ha­talomról álmodozó háború úszítók, a kizárólag a hatékonyságot szem előtt tartó bürokraták bármiféle kontroll nélkül használják fel a legfejlettebb technikákat egy lélektelen, koherencia és jövőkép nélküli világban.

Az igazságtalanság

Bolygónk társadalmi gépezetének dinamikája pokoli abban az értelemben is, hogy mélységesen igazságtalan. Jóllehet arra volt szánva, hogy a lehető legnagyobb boldogságot biztosítsa a lehető legtöbb ember számára, most éppen a többség – ha nem mindenki! – szerencsétlenségét készíti elő, miután bot­rányos módon elősegítette egyesek jólétét. A Világbank adatai szerint bolygónk egymilliárd leggazdagabb lakosának vagyo­na százszorosa a legszegényebb milliárdénak. Ilyen körülmé­nyek között a Nyugat által oly sokat hangoztatott univerzalizmust nem nevezhetjük másnak, mint csalásnak.

„A gazdagodás folyamata, melynek jótéteményeiben eddig csak az iparosodott államok részesültek – írja Francois Par-tant – nem válhat általánossá, nem terjedhet ki az egész vi­lágra. A harmadik világ népei semmiképpen sem tudják meg­szüntetni azt a különbséget, amely elválasztja őket a fejlett államoktól, vagyis nem lesznek képesek annyit termelni és annyit fogyasztani, mint azok."⁵ Nem egyszerűen lemaradtak – mert a lemaradás fogalma azt implikálná, hogy utolérhetik még a mezőnyt -, hanem gyakorlatilag kiestek a versenyből.

És ebben mutatkozik meg a megagépezet működésének egyik legdrámaibb következménye, az, hogy működése nem­csak az uniformizálódás irányába hat, hanem egyeseket ki is zár ebből.

A társadalmi kapcsolatrendszer lerombolása

A megagépezet uniformizál, elpusztítja a gyökereket, s végül megsemmisíti a politikát.

Uniformizálódás/konformizálódás

A bolygó-szintű uniformizálódás jelenségét részletesen ele­meztem „A világ elnyugatiasodása" című munkámban.⁶ A tech­nikai-tudományos Megagépezet, a nyugati úthenger lerombol­ta a különböző kultúrákat, eltüntette a különbségeket, és az Értelem nevében homogenizálta a világot. E folyamat Délen kulturális pusztítással jár, és a kultúra világméretű homogenizálása a konformizmus veszélyével fenyeget mindenkit: az er­kölcsi támpillérek helyét a divatok és a közvélemény-kutatá­sok adatai veszik át. Az életmód és a fogyasztás bolygó szintű univerzalizálódásának lehetünk ma tanúi, s ezzel egyidejűleg láthatjuk a középszerűség diktatúrájának kialakulását, a kivé­teles banalizálódását és a banális felmagasztosulását. Mindez nem más, mint a modernitás programjának megvalósulása ab­ban az értelemben, hogy a modernitás számára az emberiség egyforma emberek, a Felvilágosodás univerzális embereinek absztrakt közössége. Tehát immár nincs értelme annak, hogy másképpen együnk, öltözködjünk, fogyasszunk, mint a többi­ek: mindenki farmert hord és Coca-Colát iszik. A „kulturális" események világeseményekké válnak (Dallas, Olimpiai Játé­kok). A kulturális univerzalizálódás persze nem zárja ki az egyenlők közötti rivalizálást. Ellenkezőleg. Minél inkább ha­sonlítanak egymásra az emberek, annál inkább előtör a gyű­lölet, annál inkább megmaradnak az alapvető azonosságon belüli különbségek. Mindig megfigyelhetjük, hogy a konfliktu­sok nem akkor robbannak ki, amikor a különbségek szélsősé­gesen nagyok, hanem akkor, amikor azok éppen csökkennek (a québeciek és az angol anyanyelvűek Kanadában, az Ottó-mán birodalom felbomlása, ma pedig a szerbek, horvátok, bosnyákok).

A gyökerek kiirtása

A világméretű technikai-gazdasági dinamika megfosztja gyö­kereiktől a népeket, és drámai kulturális pusztulást hoz min­den „tradicionális" társadalomra. A kulturális identitás elvesz­tése, a világ varázstalanítása, a régi kompetenciák elértékte­lenedése, a korábbi státusz elvesztése és az amerikai élet­színvonal elérésének lehetetlensége, vagyis a gazdasági és társadalmi kizártság tudata könnyen robbanáshoz, elkesere­dett tomboláshoz vezethet: gondoljunk csak az ex-Jugoszláviában zajló tragikus eseményekre.

A modern állam és a nemzetállami rend eredeti törzsökéről (európai történelem) levágott, mesterséges oltvány. A népek önrendelkezési joga, melyen a Nemzetek Közössége alapult, ennek a közösségnek a lerombolásához, s ebből következően a nép fogalmának kiürüléséhez vezet. Valójában minden nép csak valamilyen szubjektív összetartozás-tudattal definiálhatja önmagát. Minden emberi közösség, melyet valami összeköt – nyelv, vallás, terület, szokás -, követelheti magának a „nép" címkét, és kérheti államként való elismerését, hiszen ez jog­alanyként való létének alapvető feltétele. És máris eljutunk a „nemzetiségi" vagy „törzsi" szétaprózódáshoz, gyakran e kettő kombinációjához.

A nemzeti(ségi) követelések összemosódnak a szeparatiz­mussal, melyből megszületik egy fanatikus bábállam, melyben nem érlelődhet ki józan civil társadalom.

A modern társadalmakat pusztító individualizmus és a gaz­daság világméretűvé szélesedése mind mikroszkopikusabb csoportocskákra robbantja szét a korábbi történelmi egységeket. E tendenciával szemben csak a már elismert államok szent szö­vetsége lép fel, mely minden eszközzel igyekszik meggátolni, hogy a Nemzetek Közösségének zárt klubjába újabb tagok lép­jenek be. Minden törzs, minden klán, minden vallási csoport érvként használhatja fel különbözőségét mint a társadalmi kö­tőerő egyedüli legitim alapját. A csendes-óceáni Nauru sziget a maga hétezer lakosával önálló állam, pedig a foszfátbányászat miatt valósággal szétverik a szigetet, s a lakosság ezért hama­rosan arra kényszerül, hogy átköltözzön Ausztráliába.

A politika elpusztítása

A problémáknak – beláthatatlan dimenzióik és technikai jelle­gük miatti – átalakulása, a közvetítő-rendszer komplexitása és a médiatikus szimplifikációk megfosztották a választókat (és gyakran a megválasztottakat is) attól a lehetőségtől, hogy megismerhessék és megtapasztalják, milyen is lehet dönté­seket hozni. Az állampolgári jogokat minden tartalomtól meg­fosztotta a manipulációval kombinált tehetetlenség. A megagé­pezet puszta működése már implikálja ezt a jogfosztottságot, mégpedig igen földhözragadt okokból: maga a termelés is jog­fosztó, és eltűnt az állampolgári jogok iránti vágy is.

A jogfosztó termelés

Bőség a legkisebb költséggel: ez a feltétele annak, hogy biz­tosítsuk a lehető legnagyobb jólétet a lehető legtöbb ember­nek, s ez azt feltételezi, hogy a technika nyújtotta minden lehetséges energiát erre fordítunk. A dolgozóvá, fogyasztóvá, felhasználóvá váló állampolgár testét-lelkét aláveti a gépezet­nek. Taylor cinikus nyíltsággal fogalmazta ezt meg: „Nem kér­jük maguktól, hogy gondolkodjanak; vannak emberek, akiket ezért fizetünk!" – állítólag ezt felelte egyszer egy munkásnak. Elválasztva egymástól a tervezői és a kivitelezői munkát, a fordizmus/taylorizmus valósította meg a tömegtermelést, amely a tömegfogyasztás előfeltétele. Ennek az volt az ára, hogy a munkást a gépezet vak kiszolgálójának szerepkörébe kényszerítették.

Visszaadják-e az új technológiák a polgár jogait a vállala­toknál? Talán, de csak azon az áron, hogy kizárják őket a cité, a város életéből. A munkások tevékeny elkötelezettségét igénylik, egy önkéntes – és ha lehetséges, intelligens – oda­figyelést. A modern műhelyekben a numerikus vezérlésű szer­számgép már semmi döntési szabadságot nem hagy meg ki­szolgálójának. Ott, akár csak a rendszer más területein, már nincsenek is olyan emberek, akiket a gondolkodásért fizetné­nek – már azt is gépek végzik! Ami a munkást illeti, ő a saját „hajcsárévá lett, vezérelve ön-kizsákmányolását, és önvezérelve kizsákmányolását".⁷ A minőségi munkát végző munkás beseperhet némi elismerést a vállalati közösség részéről, de közben le kell mondania magánéletének egy fontos részéről. Japánban, mint tudjuk, a polgári jogok már szinte csak a vál­lalaton belül léteznek, és évente negyvenezer munkás hal meg ezekért egyfajta stressz-betegségben, melyet karoshinak hívnak.

Így aztán a polgárból lett aktív termelő, passzív fogyasztó, manipulált választó, szolgáltatás-használó lény a gyárban, az irodában, a piacon, a hétköznapi életben nem más, mint a nagy techno-bürokratikus gépezet egyik kis kereke. Még ha az általunk leírt mechanizmusok nem kárhoztatták volna is tehetetlenségre, ugyan honnan lenne meg benne az a vágy, hogy gyakorolja szuverenitását?

A polgári jogok iránti vágy hiánya

A munkával vagy más idegesítő és fárasztó elfoglaltságokkal töltött nap végén a polgár hazamegy, ahol is számtalan meg­oldandó problémákkal találja szemben magát: a gyerek iskolai ügyei, a befizetendő adó, a Társadalombiztosításnak kitölten­dő adatlapok stb. Úgy érzi, hogy a televíziós játékokat nézve jobban ki tud kapcsolódni, mintha a híradót figyelné. Honnan maradna ideje, energiája arra, hogy elsétáljon az agorára vagy a fórumra, hogy tájékozódjon a város ügyeiről, mérle­gelje az érveket, kiszűrje a beszédekből az üres retorikát, és óvatos vitába bocsátkozzék, hogy végül dönteni tudjon? A médiatikus hírlavina – melynek minőségéről most nem is kívánok beszélni – nem más, mint dezinformáció, és ez éppúgy érinti a legfelsőbb vezetőket, mint a szavazótömegeket.

Környezetemben kis felmérést végeztem az általános tár­sadalmi hozzájárulási törvény megszavazásakor. A törvényja­vaslat kivételesen nagy nyilvános vitát váltott ki a Házban, számos újságcikk jelent meg, sőt, még utcai tüntetésekre is sor került. Végzős jogász hallgatóimat és posztgraduális kép­zésen részt vevő diákjaimat (mindannyian választók) kérdez­tem meg: ismerik-e a megszavazott szöveget, tudják-e, milyen módon fogják kivetni és beszedni ezt az új adót? Egy sem akadt, aki igénnel válaszolt volna!⁸ Pedig a dolog érzékeny pontot érintett, a pénztárcájukat! A megagépezet logikája nem készteti arra a polgárokat, hogy teljesítsék kötelezettségeiket, sem arra, hogy gyakorolják jogaikat. A demokrácia szép terve így aztán elveszti minden tartalmát; marad az anonim tech­nokrácia uralma. Ez utóbbi mérsékelt despotizmussal uralko­dik felettünk, melyet mi felvilágosultnak hiszünk, hiszen öntu­datlanul olyan, amilyen, mi pedig elégedettek lehetünk, hogy olcsón megszabadulhattunk egy csomó nyűgtől.

*

Végezetül még két problémáról szeretnék szólni: a megagépezet korlátairól és az előttünk nyíló perspektívákról.

A korlátok

A megagépezet nem hibátlan, nem teljesen homogén. Jacques Ellulnek a technikai társadalomról szóló elemzései nagy­jából pontosak, de igen pesszimista végkövetkeztetéseit kicsit eltúlzottaknak tartom. A szovjet világ összeomlása azt mutatja, hogy a technikai társadalom és a „kemény" totalitarizmus nem éppen a legjobb párosítás a technikai rendszer fennmaradá­sának biztosítására. Ha a technikai társadalom fejlődéséhez szükség van is totalitarizmusra, az inkább „puha" totalitariz­mus. A piacgazdaság igényeit jobban szolgálja a fogyasztók/­felhasználók gyengéd kondicionálása, mint a kemény, bürok­ratikus elnyomás.

Nem kell túlbecsülni a technika lehetőségeit sem. Számos nagy technikai rendszer csődöt mondott már. És ezek bizony igazi katasztrófák voltak, és a legnagyobb veszély még mindig fenyeget minket. Mindazonáltal ezek a katasztrófák egyszer­smind alkalmat adnak arra, hogy legalább részben megkér­dőjeleződjék a technikába, a tudományba és a fejlődésbe ve­tett abszolút hit. A katasztrófáknak pedagógiai hatásuk van. Már a komoly kételyek ébredtek, melyek megrendítették a technika mítoszát, és ez súlyos válsághoz vezethet.

Nyilvánvaló, hogy az ember technicizálása és a társadalmi tervezés terén mutatkoznak meg a legnagyobb kudarcok. A szovjet techno-bürokratikus gépezet, amely a legjobban kö­zelítette meg a kibernetikus társadalom mítoszát, teljesen al­kalmatlannak bizonyult feladata betöltésére, és minden látszat ellenére hatalma rendkívül törékeny volt. Nagyon komolyan kell venni a társadalmi gépezetekkel kapcsolatos kritikákat, még akkor is, ha azokat humorba csomagolva tálalják, mint Parkinson törvényét vagy a Peter-elvet. Még az ultraliberális piacgazdaságok társadalmi szervezeteire is ugyanilyen veszé­lyek leselkednek. A fogaskerekek közé a társadalom elgépiesítése során kerül a legtöbb homokszem, és ez az egész rendszert blokkolhatja.

Ezzel magyarázható, hogy a technika legnagyobb kudarcait hanyagság, emberi hibák okozták. Csernobil kézenfekvő példa annak bemutatására, hogy micsoda pusztítást idézhet elő a hozzá nem értés és a bürokratikus felelőtlenség párosa. Ale­xander Zinovjev meggyőzően írta le a Sugárzó jövő című mű­vében a bürokrácia Übü királyi működését. A liberális társada­lomban, ahol a formális demokráciának valamiféle minimuma még létezik, a polgárok szervezetei még megkérdőjelezhetik a technikai fejlődés koncepcióját és az eredmények felhasználá­sának módját, esetenként éppen technikai szakemberek véle­ményére támaszkodva. Jó példa erre (persze a maga korláta­ival) mindaz, ami az ökológiai vitákban történik. A médiumok villámgyors fejlődése és a közvélemény manipulálása nem (még nem?) hozott teljes sikert. A gazdasági válságok, az öko­lógiai drámák, a technikai katasztrófák újra és újra arra késztetik az embereket, hogy elgondolkodjanak a technika mindenütt je­lenvalóságából és mindenható voltából fakadó veszélyeken. A kétkedők fontos érvekre találhatnak, ha bebizonyosodik, hogy a Nicholas Rescher által Planck-elv néven leírt mechanizmus valóban úgy működik, ahogy azt ő állítja. Álságosán komolyko­dó formájában a Planck-elv így hangzik: a tudományos kutatás hozadéka csak az arra fordított összegek logaritmusával ará­nyos. Ez azt jelenti, hogy a tudományos fejlődés üteme elke­rülhetetlenül egyre csökkenni fog, és előbb vagy utóbb eljön az a pillanat, amikor zéró-növekedéssel számolhatunk, bármekko­ra legyen is a befektetett összeg.⁹ A tudósok általában tényként fogadják el a tudományos kutatás hozadékának efféle csökke­nését. A XX. század nagy felfedezéseihez általában kisebb be­fektetések is elegendőek voltak. A mostani laboratóriumukban óriási költségekkel folyó kutatások leginkább a szoftver-fejlesz­tésre irányulnak, ami voltaképpen a nagy felfedezések gyakor­lati alkalmazását jelenti. E téren persze még számos lehetőség áll előttünk, mindenesetre ha a Planck-elv igaznak bizonyul, a technikai előremenekülés nem lesz a végtelenségig folytatható.

Az előttünk nyíló perspektívák

A technikai társadalom előtt nyíló perspektívákról szólva tá­volról sem szeretnék olyan optimista álmokat propagálni, mint amilyeneket Pierre Levy sző valamiféle „techno-demokráciáról".¹⁰ Számomra igen problematikusnak tűnik elemzéseinek alapja, ahogy a technika és gazdaság egyenjogúvá válásáról ír. Mindez nem vezet szükségszerűen a szabadsághoz, sőt.

Mindebből következően egyszerűen csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy a világ teljes technicizálása sokkal inkább a science-fiction és a fantazmák birodalmába tartozik: a ta­pasztalható és előre látható valóság más. Nem számíthatunk arra, hogy a társadalmi szervezet képes lesz megvalósítani célját, a világok legjobbikát, hogy azt egyre tovább tudja fej­leszteni és mindeközben működtetni. A technikai rendszer és a társadalom közötti hiátus tragikus diszfunkciók forrása lehet, de mindez alkalmat adhat arra is, hogy az ember újra képes legyen kontroll alá vonni a technikát, hogy egy autentikus posztmodern rendszert teremtsen, vagyis egy olyan társa­dalmat, ahol a gazdaság és a technika újraintegrálódik a tár­sadalomba, ahol Prométheuszt újra leláncolják, ahol a gazda­ság és a technika a saját, alárendelt helyét foglalja el, ahol nincs szó többé arról, hogy legyőzzük a természetet, ahol az emberi problémák megoldását nem az általános és elvakult konkurencia-harctól várjuk.

[Terminal, 64. 1993. ősz]

(Fordította: Takács M. József)

Jegyzetek

¹ Franck Tinland: L'autonomie technique, In: „La technoscience, Les fractures des discours", szerk.: Jacques Prades, L'Harmattan, 1992.

² A társadalom kibernetizálásának tervét kétségkívül soha, sehol nem hajtották annyira túl, mint az ex-Szovjetunióban. Lion Fétichtwanger, a nácik által száműzött, utóbb a második moszkvai perben helyettes ügyészként tevékenykedő kommunista író a Buharinnal együtt elítélt 17 vádlottal kapcsolatban a következőket írja Moszkva 1937 című -1937-ben Amszterdamban kiadott – művében: „A vádlottak nem igazi vádlottak, hanem inkább tudósok, akiktől azt várják, hogy magyaráz­zák meg, miféle technikai hibákat követtek el a Szovjetunióban érvé­nyes tudományos elmélet alkalmazása során. Egy közös cél köti össze a bírákat, ügyészeket és a vádlottakat. Olyanok ők, mint azok a mér­nökök, akik egy bonyolult, újfajta gépezetet igyekeznek kipróbálni. Egyesek, a vádlottak, megrongálták a gépezetet, de nem gonoszság­ból, hanem mert megátalkodottan hittek nyilvánvalóan téves koncep­ciójukban. Módszereik hamisnak bizonyultak: ezért ítélik el őket. És mivel a gépezet maga épp oly közel áll a szívükhöz, mint a bírákéihoz, elfogadják az ítéletet. Ezért hajlandók komolyan venni a tárgyalást. A gép szeretete, a hatékonyság bálványának tekinthető államgépezet szeretete az, ami mindannyiukat összeköti."

³ Paul Virilio: Le Monde-interjú, 1992. január.

⁴ Frangois Partant: Que la cris s'aggrave, Solin, 1978. 107.

⁵ I. m, 77.

⁶ Serge Latouche: L'occidentalisation du monde, essai sur la signification, la portáé et les limites de l'uniformisation planétaire, La découverte, Paris, 1989.

⁷ Michel Perraudeau-tói idézi Michel Kamps: Ouvriers et robots, Spartacus, Paris, 1983. 36.

⁸ Mindazonáltal nemo censetur ignorare legem! (A törvény nem is­merete nem mentesít.)

⁹ Ez Planck egyik megjegyzésének parafázisa: „A tudomány minden sikere növeli a feladat nehézségét."

¹⁰ Pierre Levy: Vers une citoyenneté cosmopolite. In: „La technosci-ence", i. m.