Krausz Tamás:

Az, hogy az elmúlt két esztendőben mi történt Magyarországon és milyen rendszer jött létre, nézetem szerint az Orbán-kormány két évének keretei között nem elemezhető. Vissza kell térnünk a rendszerváltáshoz, hiszen már akkor nagyon naivnak kellett lenniük azoknak a szerzőknek, akik az új rendszer kialakulásának alapjait '89-ben legalább nagy vonalakban nem látták előre. Ezt maga Orbán Viktor is érzékelte, amit egy személyes momentummal tudnék illusztrálni. 1993-ban írtam Orbán Viktorról egy cikket a Népszabadság vidéki lapjaiba – más politikusokról is, de többek közt róla -, s egyedül ő jelentett föl, és két pert indított ellenem az ügy kapcsán. A cikk több pontját is följelentette, de az első mondat volt igazán kriminális számára, amelyben idéztem Bill Lomaxet, aki azt mondta, hogy Magyarországon egyetlen olyan politikus van – ezt Bill valamikor 1990-ben vagy 91-ben mondta-, aki alkatilag is hajlik a diktatórikus politizálás meghonosítására. Nos, mindegy, hogy a per miképpen dőlt el, világos volt, hogy a tekintélyuralmi struktúrák kialakulása mint problematika benne volt már akkor is a levegőben.

Első tézisem ezért az, hogy a napjainkra megszilárdulni látszó tekin­télyelvű rendszer gyökerei már az 1989-es rendszerváltásban benne rejlettek. Tehát főképpen azok a ma is naivnak tetsző vagy magukat an­nak mutató liberális vagy szocial(ista)-liberális szerzők, akik mindenféle demokratikus álmokat kergettek, és azzal szédítették Magyarországon a lakosságot, hogy itt egy nyugat-európai típusú polgári demokrácia ho­nosulhat meg, tulajdonképpen szellemi kártyavárat építettek föl, amely napjainkban már csak a vakok számára nem omlott össze. Mélységes történelmi okok folytán ugyanis lehetetlen a polgári demokrácia nyugati típusának megteremtése Magyarországon. Nincs az az exportja ennek az intézményrendszernek, ami oda vezet el, ahova a nyugat-európai fejlődés sok évszázad alapján eljutott.

A második tézis, hogy ha a történeti összefüggésből nem ragadható ki az Orbán-rendszer, akkor nem lehet kiragadni a kelet-európai régióból sem. Ugyanis mindaz, ami Magyarországon lejátszódik, nemcsak Ma­gyarországon játszódik le, hanem így vagy úgy csaknem egész Kelet­-Európában. Tehát Magyarország nem valami különleges pályát fut be, még akkor sem, ha politikai értelemben jelenleg Magyarország Európa talán legreakciósabb sarka, noha nem hiszem, hogy a balti államok vagy Lengyelország sokkal kedvezőbb helyzetben lennének. Magyarországon sem csak 2/3-a van a jobboldalnak, hanem jóval több, nyolcvan-valahány a Jobbikkal együtt. Ha mindezt beillesztjük ebbe a kelet-európai össze­függésbe és a válságba, akkor sok minden érthetővé válik.

Harmadszor, egyfelől a gazdasági világválság körülményei között, másfelől pedig a Mészáros István által leírt kapitalizmus, tőkerendszer strukturális válságának feltételrendszerében nem is nagyon lehetséges Kelet-Európában kikerülni a tekintélyuralom kibontakozását: Putyin, Lukasenko, Orbán, Fico… és tovább mehetnénk Románia irányába. A félperifériás kelet-európai kapitalizmus liberális menedzselése tehát nem lehet tartós és sikeres. Lehet utalni arra, hogy Csehország és Szlovénia másféle utat reprezentálhat, de ez Kelet-Európának az a nyugati része, amelyik már nagyon közel van – itt nem tudok történeti okokba belemenni – a nyugat-európai fejlődéshez. A magyar rendszer alapja, hogy a jobbol­dali nacionalista politikai hatalmi centrum a maga „hűbéres” támogatóival gyakorlatilag leválthatatlanná válik demokratikus választások útján. Én egyelőre sehol sem látom azokat a politikai erőket Kelet-Európában, amelyek képesek lennének Moszkvától Budapestig széles társadalmi mozgalmak útján, egy újfajta demokrácia megteremtése útján elzavarni a mostani uralkodó kasztot. Elvben, persze, ezt nem lehet kizárni. Mégis látni kell, hogy van egy központi nagy párt, amelyik ellenőriz mindent, a sajtót, az igazságszolgáltatást, a legkülönbözőbb állami vállalatokon keresztül óriási gazdasági és médiahatalommal rendelkezik, ellenőrzi a civil társadalom szinte egészét, a létező összes pártot a kis pártok pozíci­ójába tudja szorítani, úgy, ahogy az tulajdonképpen a Horthy-rendszerben is volt. Még a választási kerületek határait is átszabta. Magyarországon természetesen a Horthy-rendszernek a kulturális-ideológiai feltételei azok, amelyek nagyon meghatározóak, még szociálisan is jelen van a Horthy-rendszer számos eleme. Az „új” keresztény nemzeti hatalmi elit mélyen beágyazott a magyar történelembe: a leszármazottak szintjén is követhető ez, a kultúra szintjén is követhető ez az egész kisnemesi, agyalágyult, befelé forduló nacionalizmus, az etnonacionalista uram­bátyám világ, a korrupció stb. Ezzel függ össze ez az új rasszizmus, ami az egész magyar társadalmat tényleg elborította, hiszen a sokféle ellentmondás bűnbak állítására készteti a lesüllyedéstől rettegő alsó rétegeket és a középrétegek bizonyos csoportjait is. Ennek egyik ideo­lógiai vetülete a régi, tradicionális magyar nacionalizmus restaurálása, egészen a II. világháború folyamán fasizálódott magyar hadseregek mai heroizálásáig. Rokon jelenség ez a balti országokban végbemenő hasonló folyamatokkal.

Utolsó gondolat, negyedszer: a gazdasági szisztéma. Orbán és egész rendszere lényegében – minden látszat ellenére – megfelel a multinacio­nális pénzügyi intézményeknek és a nemzetközi tőkés szervezeteknek, hiszen teljesíti azok alapvető elvárásait. A Nyugat-ellenes populista kuruckodás befelé, a társadalmi bázisnak szól. Miközben jól eljátszik belső politikai okokból ezzel a kuruckodó, nemzeti felszabadító zagyválással, jól felfogott hatalmi törekvéseinek megfelelően mindenben kiszolgálja az EU és az IMF pénzügyi érdekeit. A nyugati elvárásokkal kapcsolatos feladatot tulajdonképpen jobban ellátja, mint korábban az MSZP és az SZDSZ, hiszen képes féken tartani a lakossági elégedetlenséget, miközben sikeresen lerombolja a megmaradt kis számú szociális vív­mányt. Tehát nemhogy rendszeridegen, nagyon is rendszer-immanens a mai Kelet-Európában ez a jobboldali és szélsőjobboldali rezsim, nem véletlen, hogy egész Kelet-Európában rokonszenvet keltett Orbán a helyi hatalmi elitek körében. Az Orbán-rendszer történelmi gyökerei sokkal mélyebbek, mint amit a liberalizmus Magyarországon produkált, társa­dalmi hátterét tekintve mindenképpen. Csak hát mi hagytuk magunkat félrevezetni nagyon sokáig azáltal, hogy nem vettünk tudomást a lényeg­ről: Magyarországon az Orbán-rendszert a megelőző nyolc év és az azt megelőző tizenkét év hívta életre. Tehát mind gazdasági, mind szociális és ideológiai-kulturális téren a szociálliberális politika jelentős mértékben hozzájárult az Orbán-rendszer létrejöttéhez. Anélkül történt ez, hogy a neoliberális gazdaságpolitikával szemben akár csak egyetlen épkézláb ötletet meg tudtak volna fogalmazni. Ennyiben a Gyurcsány-féle MSZP vezetésnek, az SZDSZ-nek, a koalíciós kormánynak a tekintélyuralmi szisztéma kialakulásában történelmi felelőssége van.

Bartha Eszter:

Én a munkásság kutatásával foglalkoztam az államszocializmus idején és a rendszerváltás után; két egykori szocialista mintavállalat, a jénai Carl Zeiss és a győri Rába példáját vizsgáltam. Az alábbiakban három tézist szeretnék aláhúzni, amelyek segíthetnek bennünket abban, hogy kijelöljük a munkásság helyét a két ország újkapitalista társadalmaiban, és rámutassunk a helyi jellegzetességekre.

Az első az, hogy míg Jénában létezett egy komoly munkáskultúra és „törzsökös” munkásság, amelynek kinevelését a gyár nagylelkű szociálpolitikája is segítette, addig a Rábában a munkásság harmada volt bejáró, és jórészt paraszti származású. A magyar szakirodalomban Andorka Rudolf és Kemény István kutatásai is megmutatták, hogy a második világháború után a magyar munkásság jelentős részben a pa­rasztságból nyert utánpótlást, és ennél a csoportnál a döntően paraszti kultúra és lakóhely a gyári munka mellett is fennmaradt, sőt, a háztájinak köszönhetően elterjedt volt a munkás-paraszt életforma.

Az életforma, kultúra, gondolkodás különbségeihez hozzáteszem a régió gazdasági-kulturális elmaradottságát, amelyet az államszocialista időszak egyenlősítő politikája sem tudott felszámolni. Ennek érzékel­tetésére egy jellegzetes adat: 1974-ben a Zeiss férfi munkásainak 6 százaléka volt szakképzetlen; a Rába-gyár kimutatásai szerint 1975-ben a teljes munkaerő egynegyede nem végezte el az általános iskola nyolc osztályát. Ugyanilyen eltéréseket találunk akkor, ha a nők egyenjogúsí­tásának eredményeit vizsgáljuk az oktatásban és a politikában. Ha arra gondolunk, hogy a posztindusztriális társadalmakban a szakképzetlen segédmunkát egyre inkább a gépek helyettesítik, és a tudásjavak kerül­nek előtérbe a munkaerőpiacon, akkor ezek az adatok már 1989 előtt figyelmeztethettek volna a posztindusztriális átmenet nehézségeire, amelyet a rendszerváltás eufórikus hangulatában csak kevesen akartak tudomásul venni.

A második tézis, hogy miközben az állampárt mind az NDK-ban, mind pedig Magyarországon az ún. életszínvonal-politikával igyekezett „koop­tálni” a munkásosztályt a rendszerbe, Magyarországon az így kialakított materialista gondolkodásmód döntően fennmaradt, míg Kelet-Németor­szágban megfigyelhetünk egyfajta elmozdulást a posztmateriális értékek felé. Ezt a különbséget az életszínvonal szubjektív megítélésében is lemérhetjük: az anyagi világban a németek döntő többsége javulásról számolt be: a dolgozók anyagilag gyarapodtak, a munkanélküliek a szolgáltatások terén vették észre elsősorban a fejlődést. Nem így a ma­gyarok, akik döntően stagnáló vagy romló életszínvonalról számoltak be az interjúkban. A Kádár-korszak fő pozitívumai között szerepelt a kiszá­míthatóság és az életszínvonal: a rendszerben ugyan nem voltak nagy perspektívák, de abban mindenki egyetértett, hogy akkor a „kisember” is boldogulhatott. Az interjúalanyok egyöntetűen úgy gondolták, hogy a munkásság volt a rendszerváltás nagy vesztese: szemben a németekkel, a többség nem a társadalmi hierarchiák szigorodását, hanem az anyagi lesüllyedést fájlalta a legjobban. Miközben a németek szemében utólag sem növelte meg a honeckeri állam vonzerejét a kormány által garantált életszínvonal, addig Magyarországon a munkások többsége továbbra is aszerint mérte le a kormányok teljesítményét, hogy mennyire tudják növelni az életszínvonalat. Ezért nem véletlen, hogy sokan – főleg a falvakban élő családanyák – a diktatúra ellenére is inkább választották volna a Kádár-rendszert, mint az újkapitalizmust.

A harmadik tézis, hogy a keletnémetek általában pozitívabban ítélték meg az új demokráciát, mint a magyarok. A rendszerváltást illetően egy­értelmű a kép: senki sem bánta meg, hogy jött a Wende (rendszerváltás), sem az egykori párttagok, sem pedig azok a mérnökök, műszaki rajzolók és könyvelők, akik ideiglenesen vagy akár tartósan is munkanélkülivé váltak az új rendszerben. A magyarok többsége nem vállalt közösséget a rendszerváltással (igaz, a kommunistákkal sem!), és általában megfigyel­hető volt egy igen erős ressentiment (ellenérzés) azokkal a csoportokkal szemben, akik a munkások véleménye szerint a rendszerváltás óta nemcsak elkülönültek a dolgozó emberektől, hanem aránytalanul nagy mértékben profitáltak a nép tulajdonának kiárusításából és az új rend­szerből. Ide sorolták a volt pártkádereket, az értelmiséget és a kialakuló új magántulajdonosi osztályt. A privatizációt kivétel nélkül mind nagyon negatívan ítélték meg a megszólalók: a Rába privatizációját a munkások úgy írták le, hogy a vezetők „szétlopták” a gyárat, de ugyanezt gondolták a többi állami vállalat magánosításáról is. A külföldi tulajdonosokkal szem­beni bizalmatlanságot fokozta, hogy a munkások szerint a külföldi cégek csak a magyar piacokat akarták megszerezni, és leépítették a magyar termelést, vagy pedig bezárták a gyárakat. De a multinacionális vállala­tokról is megvolt a munkások véleménye: kivitték a profitot az országból és kizsákmányolták a magyar munkaerőt. Ezek után nem meglepő, hogy a többség elutasította a nyugati mintájú kapitalizmust, amelynek ők csak a hátrányait érzékelték: a vállalat leépült, a munkáslétszám az ötödére zsugorodott, elveszett a gyár régi presztízse, amit a betelepülő Audi még jobban kihangsúlyozott, és visszaesett a munkások életszínvo­nala. Tovább fokozta a ressentiment-t az új elit „hivalkodó fogyasztása”: nagyon sokan elmondták, hogy régen, a szocializmus idején a vezetők és a munkások között nem voltak akkora anyagi különbségek, mint az új rendszerben.

A magyar munkások körében tehát erős kételyek fogalmazódtak meg mind a rendszerváltással, mind pedig az új demokráciával kapcsolatban. Ezek a kételyek azonban nem egy általános rendszerkritika irányába mutattak, hanem inkább egy sajátos magyar út preferálásába, ahol az állam valamiféle kiegyensúlyozó szerepet játszik egyfelől a multinacio­nális vállalatok és a hazai termelők, másfelől pedig a munkásság és a tőkések érdekei között. Több oka is lehet annak, hogy a magyar politikai baloldal miért nem tudott profitálni ezekből a kételyekből. A német és a magyar mentalitás különbségei mellett érdemes rámutatni a baloldali nyil­vánosság hiányára; elgondolkoztató, hogy még az elkötelezett baloldali szavazók is azt mondták, hogy egyetlen párt sem tekinti feladatának, hogy felvállalja a munkások érdekképviseletét. A munkásosztály látvá­nyos kirekesztődése a politikából, és az érdekvédelem gyengesége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a többség csak az államban reménykedett, amely hitük (vagy reményeik) szerint osztályok felett áll, és mint ilyen, tesz valamit a „kisemberekért”.

Az eredmények segítenek megmagyarázni a Kádár-korszak ambiva­lens megítélését. Az erős állam, a rend és a tekintélyelvű kormányzás utáni vágyakozás összeolvad a nagyobb egyenlőség víziójával, ahogyan azt sok interjúban is megfigyelhettük. Míg a németek azonosultak a Wendével, és még a tartós munkanélküliek sem kívánkoztak vissza a honeckeri „munkásállamba”, addig a magyarok között csak kevesen voltak olyanok, akik úgy érezték, hogy profitáltak a rendszerváltásból és az új demokráciából. A negatív tapasztalatok hatására Magyarországon a többség elutasította a nyugati mintájú kapitalizmust, és a nagyobb és erősebb államban, illetve egy sajátos magyar út preferálásában vélték megtalálni a perifériás fejlődés ellenszerét. A keletnémetek sikeresebb integrációját a kapitalista világgazdaságba tehát egy mentalitásváltozás is kísérte, amit a magyar esetben kevésbé lehet kimutatni.

Ugyanakkor fontos hasonlóságnak tartom, hogy a szakszervezeti és munkásmozgalom helyzetéről egyformán pesszimistán nyilatkoz­tak az interjúalanyok. A magyarok a nagyüzemek megszűnésével és a szakszervezeti mozgalom szándékos szétverésével magyarázták a munkástiltakozás hiányát. A németek úgy vélekedtek, hogy a munkahe­lyen az emberek atomizáltak, magányos harcosok, és mindenkit csak az foglalkoztat, hogyan tartsa meg a munkahelyét. Abban megegyez­tek a vélemények, hogy általában meggyengült az érdekképviselet. A munkások egyik mintában sem vártak az elkövetkező években jelentős társadalmi változásokat; a mindennapok mikrovilágával kapcsolatban azonban sokan kifejezték, hogy nagyobb közösségi életre lenne igényük, mint ami a magányos harcosoknak megadatik.

Esettanulmányaim megerősítik Szalai Erzsébetnek azt a tézisét, hogy a hazai munkások eltérő módon integrálódnak a gazdaságba. Szalai megkülönbözteti a hazai szektorban, jobbára lemaradt infrastruktúrá­ban dolgozó, „buheráló” munkásokat a multinacionális vállalatok jobban fizetett alkalmazottaitól. Ugyanakkor hangsúlyozza a munkásság erősen differenciált jellegét és a hazai szakszervezetek gyengeségét, mint két olyan faktort, ami jelentősen megnehezíti a munkásság „tudatos” osz­tályformálódását. Ferge Zsuzsa beemeli a munkásosztályt a mai magyar társadalmi struktúrába, azzal a megjegyzéssel, hogy a munkásokat „kakukktojásnak” tekinti a hierarchiában. Az alsó, felső, illetve a közép­osztályba való tartozás ugyanis egyértelműen kijelöl egy társadalmi hely­zetet, míg a „munkás” besorolás sokak számára egyaránt jelentheti mind az alsó-, mind pedig a középosztályba való tartozást. Ferge – Szalaihoz hasonlóan – a munkástudat fragmentáló­dásáról beszél.

Mi következik mindebből a mai munkásságra nézve? Egyrészt az, hogy kiszolgáltatott helyzetben van, gyakran feketén alkalmazzák, és a nagy ipari tartaléksereg megléte miatt nem áll módjában tiltakozni. Érdemes itt hangsúlyozni, hogy Magyarországon kirívóan alacsony a foglalkoz­tatottság: míg Németországban 2009-ben a 15-64 éves népesség 71%-át foglalkoztatták, addig Magyarországon a foglalkoztatottak aránya 55%. Ferge Zsuzsa több mint egymillió munkahely el­vesztéséről beszél, Mark Pittaway becslése szerint pedig 2008-ban 23%-kal kevesebb munkahely volt az országban, mint 1989-ben. Az általam meginterjúvolt magyar munkások számára az anyagi biztonság elvesztése, illetve a relatív (vagy nem is annyira relatív) elszegényedés volt a rendszerváltás legfájdalmasabb tapasztalata, míg a németeknél a munkanélküliség. A magyar esethez idézném Ferge Zsuzsa hangsúlyo­zottan bizonytalan becsléseit, aki 45-50%-ra teszi a rendszerváltás veszteseinek arányát, 30-35% helyzete nem javult, de nem is romlott az elmúlt húsz év folyamán, és végül a nyertesek aránya 20-25% lehet. Ami nagyon elgondolkoztató, az a szegénység „tartóssá­ga”: Ferge egy 3.000 fős panelvizsgálata alapján azok, akik 1992-ben sze­gények voltak, többségükben (60 százalék) azok is maradtak tizenöt év után, és csak 7%-nak sikerült jobb módba kerülnie. Ezek nagyon elszomorító adatok, és megerősítik azokat a feltételezéseket, amelyek szerint Magyarország társadalmi értelemben egyre jobban bezáródik.

Másrészt, és ezt is érdemes aláhúzni, a rendszerváltás keletnémet és magyar munkástapasztalatának volt egy közös mozzanata: az emberi kapcsolatok dimenziója. Az új rendszerben az emberi kapcsolatok vál­tozására egyformán negatívan reagáltak a keletnémetek és a magyarok. A német életút-történetekből az derül ki, hogy náluk az individualizáció is erősebben érvényesült, mint a magyaroknál. A kiindulási helyzet is különbözött, hiszen az NDK egy jóval kollektivistább szocializmust próbált megvalósítani, mint a piac kiszélesítésével kísérletező Magyarország. Az, hogy a technikai fejlődés feleslegessé teszi az emberek egy részét, mélyen benne volt a német köztudatban, mint ahogyan az is, hogy az új rendszerben jóval kiélezettebb verseny folyik a munkahelyekért, mint a régiben. Ennek következménye a társadalomban lezajlott nagyfokú individualizáció, a régi közösségi szellem eltűnése a munkahelyekről, a „riválisok” kiszorítása a jó munkahelyi pozíciókból, a magánjellegű kapcsolatok háttérbe szorulása a munkatársak között, a kíméletlen versengés, az információk eltitkolása a másik elől (nehogy ő húzzon hasznot belőle) és a bezárkózás. A német interjúalanyok többsége egyenesen „magányos harcosokról” beszélt. Mind a keletnémetek, mind pedig a magyarok hiányolták a régi munkahelyi kollektívákat és azt a közösségi szellemet, amelyik megvolt a szocializmus idején. Az interjú­alanyok mindkét mintában elmondták, hogy a régi rendszerben máshogy viszonyultak egymáshoz az emberek: közösségibb volt a gondolkodás, kevésbé a haszon, a társadalmi hierarchia és az érdek irányította a tár­sas érintkezést, és egyértelműen jobbak voltak az emberi kapcsolatok. A régi munkahelyi közösségek megszűnésére tehát egyformán negatívan reagáltak a keletnémetek és a magyarok – nem véletlen, hogy ezen a közösségi talajon fogalmazódott meg a magyar és a német munkások körében a leginkább azonos antikapitalista kritika.

Ebből a kritikából sok minden következik. Az osztályfogalom – ennek igen hosszú a története, itt csak érinthetem – mára kiszorult a magyar közbeszédből és az emberek többségének tudatából. Ezért, amikor védelmet keresnek a globális kapitalizmussal szemben, amely tönkre­tette vagy megvásárolta gyáraikat, a „nép tulajdonát”, és fájdalmasan szembesítette őket az új, és a Kádár-korszakhoz képest sokkal nagyobb mértékű anyagi, társadalmi és kulturális egyenlőtlenségekkel, csak egy elképzelt közösségre hagyatkozhatnak. Egy József Attila idézettel szeretném lezárni ezt a gondolatot: „Retteg a szegénytől a gazdag/ s a gazdagtól fél a szegény./ Fortélyos félelem igazgat/ minket s nem csaló­ka remény.” A magyar interjúk tükrében e sorok fájdalmasan aktuálisak; noha a költőnek nem adatott meg, hogy megismerje a posztindusztriális (posztfordista) kapitalizmust, amit Boltanski és Chiapello a kapitalizmus harmadik szellemének nevez.

Földes György:

Én úgy értelmeztem a feladatot, hogy próbáljunk meg eltérni a szokásos politikai értékeléstől, és megnézni a társadalmi-gazdasági hátterét annak, ami most történik. Nem pusztán a gazdasági konjunktúrára gondolok, tehát nem arra, hogy éppen hol áll a GDP-termelés Magyarországon. Nem ezt értem gazdaságon.

Próbáljunk föltenni néhány olyan kérdést ebben a történelmi helyzet­ben, amely segíti az újragondolást a baloldal számára. Ne azt ismétel­gessük, hogy a jobboldaliak, illetve a liberálisok miként rontották el a rendszerváltást, és vitték rossz útra az országot, hanem az újragondo­lásba önkritikai elemeket is bele kellene vinni, illetőleg másfajta megkö­zelítéseket is érdemes lenne fölvetni. Meghívásomat így értelmezem, s köszönöm szépen az Eszmélet szerkesztőségének.

Az első kérdésem az lenne, hogy mi a társadalmi háttere ennek a mos­tani jobboldali kurzusnak. Első tételem az, hogy a magyar középosztály megosztottsága az egyik ok, amit a rendszerváltás élezett ki és vitt vég­letekig. Van a magyar középosztálynak egy városias, a modernizációra, a demokráciára, a liberális értékekre, a baloldali értékekre nyitott része, amely valamennyire a polgári egzisztenciának is birtokában van. Polgári egzisztencián azt értem, hogy a saját életfeltételeit, fogyasztási szük­ségleteit a saját forrásaiból képes fedezni. E középosztály másik része egy vidékies, döntően az önkormányzati és állami kapcsolati rendszerre támaszkodó, vállalkozói és értelmiségi, kispolgári csoport. A köztük lévő nyilvánvaló kulturális választóvonal gazdaságilag is újraértelmeződött az elmúlt 20 évben. A közöttük meglévő ellentétek a globalizációba felülről bekapcsolódott gazdaság, a külföldi tőke beáramlása, illetőleg az Európai Unióba integrált Magyarország kapcsán nemhogy nem eny­hültek, hanem még tovább élesedtek. Úgy is mondhatnám, hogy a késő Kádár-kori elit, amelyik megtalálta az MSZP-ben és az SZDSZ-ben a politikai érdekvédelmét a rendszerváltás után, nagyjából két évtizeden keresztül uralni tudta a magyarországi történéseket, de a gazdasági válság, illetőleg – amire majd kitérek – a rendszerkorrekció elmaradása okán ezt a képességét elveszítette. Ezt tartom az első nagyon-nagyon fontos elemnek.

Meg kell mondani, hogy közben a kádári nép is elfogyott ez alatt a 20 év alatt. Népen azt a társadalmi csoportot értem, amely alapvetően rá van utalva az állam védelmére, az állami juttatásokra, a szolgáltatásokra, ugyanakkor azonban nem vesz részt a közhatalom gyakorlásában. Ez a csoport az elmúlt 20 évben, alapvetően 2010-ig, kis megszakításokkal mindig arra a politikai erőre szavazott, amely a nagyobb biztonságot ígérte. Ha ezt a folyamatot végigkísérjük, ebből a társadalmi csoportból szép számmal kerültek ki vesztesek, de a középosztálynak is megvannak a maga vesztesei. Azok a harcok, amelyek a tulajdonért, a hatalomért, a média fölötti ellenőrzésért folytak e között a két társadalmi csoport között, 2010-ig jobbára a baloldali-liberális beállítottságú csoportok javára dőltek el. De ahogy a kádári középosztály elfogyott, átalakult, úgy a kádári nép is elfogyóban van, átalakul. Nem azt gondolom, hogy demográfiai és tör­téneti-kulturális okok miatt, hanem azért, mert a baloldal elveszítette azt a képességét, hogy ezt a tömeget meg tudja szólítani, és ez áll annak a folyamatnak a hátterében, ami a mai jobboldali tekintélyuralmi rendszer­hez elvezetett. Ez a társadalmi csoport, látva a nép jelentős, politikailag érzékeny része, a baloldali-liberális stb. kötődésű középosztály elgyengü­lését, újraalkotta a szövetségét, és 2010-ben a jobboldali középosztállyal kötött szövetséget. Ez lenne a társadalmi háttér egyik vetülete.

A másik társadalmi vetület, amit – úgy tűnik – a baloldalon nagyon nehéz tudomásul vennünk, az, hogy miután a „népet” megfosztották a kulturális tőkétől, megfosztották az önálló érdekképviseleti lehetőségek jó részétől, ez a „nép” most a saját emancipációs lehetőségeit – vagy egyszerűbben fogalmazva, a védelmi lehetőségeit – alapvetően csak a nemzeti közösségben véli fölfedezni. Mégpedig nem azért, mert horthysta múltja van – ezzel gyökeresen nem értek egyet -, hanem azért, mert bebocsátását az állami védelembe, abba a vélt vagy valóságos politikai közösségbe, amely az ő egzisztenciáját védené, biztosítaná, a nemzeti ideológia segítségével próbálja megoldani. Miután a baloldalnak és a liberális csoportnak a nép ezen része számára évek óta nincs lényeges mondanivalója, e szegmens a nemzetben találta meg magának azt az ideológiát, azt a kötődési rendszert, amivel beemelheti magát a közös­ségbe, vagy legalábbis ellensúlyozhatja a kiszorítására és a társadalom­ból való kizárására törekvő tendenciát.

A második tétel, amit kifejtenék a társadalmi háttér mellett, az a lélek­tani háttere ennek a mai uralomnak, ami persze szorosan összefügg az előző ponttal. Az alapvető lélektani háttér, hogy a politika szellemileg és kulturálisan teljesen kiüresedett az elmúlt 10 évben, miután sem a bal-, sem a jobboldal nem képes perspektívát nyújtani a társadalomnak. A felzárkózási stratégia csődöt mondott, ez igaz, de az már nem, hogy gya­korlatilag eleve kudarcra volt ítélve ez a modernizációs-­demokratizációs kísérlet. Mindenesetre ma nincs jövőképe a magyar társadalomnak.

Mi a közvetlen gazdasági háttere ennek mai jobboldali uralomnak? Azt gondolom, alapvetően az, hogy 20 év alatt sikerült fölélni azokat a komparatív előnyöket, amelyekkel a magyar gazdaság '89/90 tájékán még rendelkezett. Úgy is leírhatjuk e 20 év gazdasági történetét, mint a relatív komparatív előnyök felélésének a történetét. Másodsorban, a magyar gazdaság kitettsége a világgazdaságnak ma sokkal nagyobb, mint a '89/90-es években, és ennek vannak bizonyos előnyös vonat­kozásai, de vannak alapvető hátrányai is. Fontos körülmény az, hogy Magyarországon gyakorlatilag a '70-es évek közepe óta nincs nemzeti felhalmozás. Vagyis a magyar gazdaság fejlesztése nem saját erőforrás­okból történik immáron több mint három évtizede, és ezt egy nemzet nem engedheti meg magának, még a globalizáció körülményei között sem. Végül beszélnék arról a megosztottságról, ami azon a baloldali térfélen van, amit nagyon egyszerűen szellemi és politikai baloldalnak szoktak nevezni. Ez egy metszet, hogy vannak a rendszerkritikus, következetes baloldaliak, akiknek lényegében az elemzésben igazuk van, és vannak a praktikus baloldaliak, akik ezzel szemben részt vettek a hatalomgya­korlásban, nekik azonban nincs elég szellemi muníciójuk. Azt mondom, hogy mind a két fél felelős azért, hogy a baloldali politikát alkotó három elemet, a szakpolitikai elemet, az értelmiségi elemet és a gyakorlati mozgalom-csináló elemet nem tudta és nem tudja egy térbe helyezni, és beszélő viszonyba, kölcsönhatásba hozni egymással. Ez a három elem az elmúlt 20 évben – és főleg az elmúlt 10 évben – nemhogy közeledett volna egymáshoz, hanem távolodott egymástól, aminek kegyetlenül megfizeti az árát a baloldal.

Wiener György:

Elemzésem abból indul ki, hogy a hazai rendszerváltást nem érthetjük meg a kapitalista világrendszerben zajló folyamatok vizsgálata nélkül. Nemcsak Magyarország tért vissza egy jóval korábbi politikai beren­dezkedéshez, hanem ilyen törekvésekkel találkozhatunk Kelet-Közép­-Európa más államaiban is – erre Krausz Tamás már utalt -, sőt olyan térségekben is, melyek régiónktól távol esnek. A török politikában és az „arab tavasz” keretében végbement változások is azt mutatják, hogy a félperiféria számos országában mind a kapitalista, mind a harmadik utas, illetőleg a szocialisztikus jellegű modernizációs kísérletek megbuktak, s az új, vagy megújult berendezkedések a nemzeti és/vagy vallási funda­mentalizmusra épülnek. Amit tehát Egyiptomban, Tunéziában, Líbiában vagy Törökországban látunk, azt nem választhatjuk el teljes mértékben a kelet-közép-európai térség eseményeitől. E folyamatok hátterében többek között a különféle baloldali mozgalmakban való tömeges csaló­dás húzódik meg, amire egyébként számos írásában Wallerstein is utalt; kiábrándulás a nyugat-európai szociáldemokráciából, a kommunista pártokból, valamint a nemzeti felszabadító mozgalmak modernista szár­nyaiból. Mindez azonban, a világrendszer-elmélet vezető képviselőjének feltételezésével ellentétben, nem az újbaloldal fellendüléséhez, hanem a múltba, netán a régmúltba történő visszatérés követeléséhez vezet, melyben a nemzeti burzsoáziának a globális nagytőkével való konfliktusa is kifejeződik.

E változások nagyon lényeges eleme az, ami jelenleg Magyarorszá­gon történik. Ezzel összefüggésben egyébként vitatom Krausz Tamás állítását, hogy más kelet-közép-európai államokban a magyarországival azonos jelenségekkel találkozhatunk. Kétségtelen, hogy a múltba for­dulás Lengyelországban, Szlovákiában és a balti térségben egyaránt megjelenik, elemei azonban egységes politikai rendszerré eddig csupán Magyarországon álltak össze, a 2009-2011 közötti időszakban. Ugyan­akkor az 1989-90-es rendszerváltás bizonyos értelemben a mostani helyzetet már valóban anticipálta, hiszen akkor három koncepció állt szemben egymással: a modellváltó demokratikus szocialista elképzelés, a nyugati mintára épülő polgári demokratikus, polgári liberális alternatíva, valamint a keresztény nemzeti kurzus, amely azonban akkortájt még harmadikutas, népi formában fogalmazódott meg. Több mint két évti­zeddel ezelőtt nem egyszerűen a hazai viszonyok eredményezték azt, hogy a rendszerváltás körüli küzdelmekben a második variáns kerekedett felül, hanem e végkifejletben a külföld is jelentős szerepet játszott. A keresztény nemzeti irányzat akkor egyfelől azért szenvedett vereséget, mert koncepciója nem illeszkedett a szovjet-amerikai megegyezésen alapuló rendszerváltás forgatókönyvéhez, másfelől pedig képviselőinek többsége sem bízott igazán e kurzus visszaállításának lehetőségében. 2009-re viszont egyértelműen felülkerekedett ez a korábban is erős tá­mogatottsággal rendelkező áramlat, melynek gyökerei – és ebben Krausz Tamással teljes mértékben egyetértek – rendkívül mélyek.

Az újabb politikai rendszerváltás hátterében véleményem szerint három alapvető, hosszú távú folyamat húzódik meg. Az egyik az, hogy Magyar­országon 1918 óta tartós legitimációs bizonytalanság áll fenn, ami nem egy sajátos kelet-közép-európai jelenség, hanem mindazon országokat jellemzi, melyekben egy gyors, hirtelen szakítás történt a tradicionális társadalmi berendezkedéssel és államisággal. Magyarországon e törés az 1918-19-es forradalmak során zajlott le, s ezt követően a mai napig nem sikerült konszenzust teremteni abban a kérdésben, hogy milyen politikai berendezkedés lenne igazán kívánatos. Sem a Horthy-korszak­ban, illetőleg az államszocializmus időszakában, sem az 1989-90-es rendszerváltás során egy ilyen jellegű megegyezés nem született meg. Hasonló legitimációs bizonytalanság jellemezte egyébként Spanyolorszá­got, Franciaországot, Portugáliát és Olaszországot másfél évszázadon vagy akár 180 éven keresztül is. Sőt, még a szerves fejlődésűnek tűnő Angliában is az volt a helyzet, hogy az 1640-es polgári forradalom és az 1745-ös jakobita restaurációs kísérlet közötti időszakban a meghatározó jelentőségű társadalmi csoportok a kívánatos állami berendezkedésről alapvetően eltérő nézeteket vallottak. A legitimációs bizonytalanságot tehát nem értékelhetjük kelet-közép-európai „abszurdisztán”-ként, ahogy ezt a liberálisok gondolják.

A második hosszú távú folyamat, a felzárkózási kísérletek sorozatos meghiúsulása a magyar gazdaság félperiferikus jellegéből fakad, s ezért az újabb rendszerváltás gazdasági háttere sokkal mélyebb és problema­tikusabb, mint ezt Földes György felvázolta. Álláspontjával tökéletesen egyetértek abban, hogy a gazdasági növekedés forrásai az 1970-es évek közepétől kimerültek, s ennek következtében az ország – miként ez egyébként a dualizmus időszakában is történt – elsődlegesen külföldi hitelekből, illetőleg működőtőke-importból próbálja fejlődését biztosítani. Az 1989-2011 közötti időszak egyébként a gazdasági növekedés, vagyis a GDP alakulása szempontjából a legnegatívabb periódus. Számításaim, amelyek KSH kiadványokon alapulnak, azt mutatják, hogy a dualizmus utolsó másfél évtizedében az átlagos évi növekedési ütem 2,8% volt, ez a Horthy-korszakban, az 1924/25 és 1938/39 közötti időszakban az előző periódushoz képest nem változott, 1950-89 között 4,6%-ra emel­kedett (ezen belül a Kádár-rendszer első másfél évtizedében 6,8%-ot tett ki), a rendszerváltástól mostanáig viszont 1,1%-ra esett vissza. A váltás nyomán tehát Magyarország a várakozásokkal ellentétben nem zárkózott fel, sőt, világgazdasági pozíciója radikálisan gyengült. Az ország 1989-ben a világ teljes GDP-jének 0,4%-át állította elő, ám 2009-re ez az arány 0,2%-ra csökkent. A gazdaság fejlődése szempont­jából tehát az elmúlt húsz évet kudarcok sorozataként értékelhetjük, s ez lényegében független volt az egyes kormányok teljesítményétől. Ennek ellenére elkülöníthetünk három időszakot, az 1990-96 közötti ún. transzformációs válságot, az 1997-től 2006-ig tartó, Jánossy Ferenc elméletének értelmében vett helyreállítási periódust, és a 2007-tel kez­dődő stagnálást, illetőleg hanyatlást. Ezért megalapozatlannak látszik az a vélekedés, hogy Magyarországot az államszocializmus akadályozta az európai átlagszint elérésében, viszont a rendszerváltás megadta ennek lehetőségét, ám az egymást követő kabinetek ezzel nem tudtak élni. Magyarország ugyanis, mint erre előbb már utaltam, eleve csak egy félperifériás kapitalista országként kerülhetett be a tőkés világgazdaság aszimmetrikus-hierarchikus viszonyrendszerébe, s ez a félperifériás lét a történelmi tapasztalatok szerint többnyire tekintélyuralmi berendezke­désekkel társul. Ugyanakkor látnunk kell, hogy e megjelölés nem mutatja be pontosan az új politikai berendezkedés sajátosságait. Pontosabban úgy fogalmazhatunk, hogy a Fidesz kormányzat egy keresztény ala­pokon álló, részben hivatásrendi államot kíván létrehozni – erre utal a közigazgatási és a rendészeti kamara létrehozása, valamint az Országos Érdekegyeztető Tanács megszüntetése -, amely erőteljesen különbözik az autoriter rendszerek más formáitól, így például a fasiszta sziszté­máktól is. E kísérlet bázisát, mint erre már utaltam, a nemzeti burzsoázia alkotja s ezért inkább e társadalmi csoport helyzetét kellene elemeznünk a késő-kádári középosztály dualitásának vizsgálata helyett. A nemzeti burzsoázia egyébként a multinacionális tőkével vívott konkurenciahar­cában alacsony adókat, alacsony munkabéreket, olcsó hiteleket, állami megrendeléseket és protekcionista gazdaságpolitikát követel. Ezeket az igényeket nem értékelhetjük magyar sajátosságként; akár a XIX. századi német és spanyol, akár más országok gazdaságtörténetéből számos ha­sonló példát hozhatunk fel. A nemzeti burzsoázia egyben arra törekszik, hogy céljai eléréséhez más társadalmi csoportokkal viszonylag tartós és erős szövetséget kössön, lényegében ezt nevezi a kormány a nemzeti együttműködés rendszerének.

Bartha Esztertől eltérően a munkásság politikai beállítottságát most nem elemzem, csak arra utalok, hogy az 1945 előtti törzsökös és az 1945 után létrejött, valóban döntően paraszti eredetű, ám emellett más kispolgári csoportokból is származó munkásság politikai magatartá­sa jelentősen különbözik egymástól. Ez utóbbi a proletarizálódást az államszocialista rendszerben élte meg így szükségszerűen eltérően viszonyult ahhoz, mint az osztály hagyományos csoportja, s így egy részük (illetőleg leszármazottaik) esetenként a jobboldalra is szavazhat. Megalapozatlan állításnak találom ugyanakkor azt a feltételezést, hogy a Jobbik bázisát elsődlegesen kiábrándult egykori szocialista munkássza­vazók képezik, hiszen e formáció híveinek relatív többsége, körülbelül 40%-a a Fidesz táborából áramlott át, csaknem egyharmaduk pedig első szavazó volt vagy korábban sohasem voksolt.

Az új politikai rendszerváltás hátterében meghúzódó harmadik hosszú távú folyamat a globalizáció, mellyel szemben, mint erre korábban szintén utaltam, a világ számos térségében nemzeti, illetőleg vallási fundamentalista mozgalmak lépnek fel. Ezért Krausz Tamással abban a kérdésben is vitatkozom, hogy a multinacionális tőkének a jelenlegi hazai, antiglobalista vonásokat is hordozó szisztéma megfelel. A nemzetközi nagytőke érdekeit a félperiférián természetesen leginkább az autoriter rendszerek szolgálják, ám csak akkor, ha gazdaságpolitikájuk nem a pro­tekcionizmuson, hanem a szabad kereskedelem elvén, a liberalizáción, a dereguláción és a privatizáción alapul. E szisztéma ideáltípusát leginkább Pinochet chilei diktátor alakította ki, ám Franco Spanyolországa is ehhez hasonlított az 1950-es évek végétől. Orbán Viktor új berendezkedése azonban sokkal inkább a harmadik világ nemzeti forradalmainak sajátos­ságaival rendelkezik. Ilyen volt például az 1952-es bolíviai felkelés, mely a nemzeti burzsoázia és az ónbányászok osztályszövetségén alapult, és szervező erejét a korábban fasiszta ideológiai elemeket is befogadó Forradalmi Nemzeti Mozgalom (MIR) képezte. E politikai erő, mely elő­ször Gualberto Villaroelt, majd a forradalom győzelme után Victor Paz Estenssorot juttatta hatalomra, legfontosabb céljának a nemzeti szuvere­nitás megvédését tekintette. Ha Krausz Tamás feltételezéséből indulunk ki, nem érthetjük meg, miért alakulnak ki éles konfliktusok a mostani kormányzat és az Európai Unió, illetőleg az IMF között. Az más kérdés, hogy bizonyos területeken – ilyen például a Nemzeti Bank függetlensége – az Orbán kabinet kénytelen lesz meghátrálni, ám ez a lényegen, az új berendezkedés természetén érdemben semmit sem változtat.

Kállai R. Gábor:

Az előttem szóló érdemes és tanultabb kollégák annyi mindent elmond­tak, hogy nekem viszonylag kevés újdonság maradt, viszont több ponton vitatkozni szeretnék velük.

Az elemzés szempontjából kérdéses, hogy miként ítéljük meg a jelen­legi válságot, azaz a jelenlegi világgazdasági válság a nagy válság-e, vagy egy súlyos válság, de végeredményben a szokásos tízéves válság, ami egybe szokott csúszni több rövid ciklusú válságperiódussal – sze­rintem ez utóbbi történik éppen. Tehát nem a világforradalom vagy a barbárság az aktuális alternatíva, hanem az, hogy belátható időn belül – amennyire rajtunk múlik – létrehozható-e, kitalálható-e, végiggondol­ható-e egy olyan alternatíva, ami élhetőbb lesz, mint a jelenleg fennálló szituáció; a kapitalizmusban is vannak ugyanis élhetőbb meg kevésbé élhető korszakok. Ez az egyik vitapont. A másik vitapont: a mostani, orbáni politikai szisztéma rendszerváltás-e. Szerintem alapvetően nem történt rendszerváltás, a mostani változások, a hatalomgyakorlás módja és tartalma a '89-es rendszerváltás folytatása, ha úgy tetszik, annak ki­teljesedése. Hogy korábban miért nem alakult ki ilyen szituáció, az más kérdés, mindenesetre emlékszem arra, hogy a kilencvenes évek elején a Baloldali Alternatíva Egyesülés közgyűlésein már lefolytattunk hasonló vitákat, tudniillik hogy mikor lesz diktatúra, többségünk talán jelen is volt e vitákon. A viták aztán később is megismétlődtek, úgyszólván minden jobboldali kormányváltás idején.

Más: a most kialakult politikai-igazgatási rendszer is a rendszerváltás­ból fakad. Önmagában az új alaptörvény, a hozzá kapcsolódó sarkalatos törvények olyanok, amilyenek, végső soron a gyakorlat dönti el a minő­ségüket. Ezzel nem azt állítom, hogy jók. Az alaptörvényben van három olyan pont, ami súlyosan sérti a jogállami alapelveket, van hozzá egy visszataszítóan történelemhamisító preambulum, a többi viszont majd­nem szó szerint megegyezik a régi alkotmány tartalmával és szövegével. (Megjegyezném, hogy a többség, a lakosság 99,9 százaléka sem a régi, sem az új alkotmányt nem olvasta el.) Az alkotmánnyal, az 1949. évi XX. törvénnyel kapcsolatban azt kell látni, hogy '90-es verziója hiába volt kiegyensúlyozott polgári alkotmány, mégis annak keretei között lehetett eljutni a mai állapotokig. Tehetünk ugyan bombasztikus kijelentéseket új rendszerváltásról, a neo-horthyzmusról meg egyebekről, de azért lássuk jól: '89-90-től tartó folyamatról van szó, annak egy pontján járunk most. A kiindulópont a baloldal akkori történelmi veresége.

Ha már a jelenlegi politikai rendszerről beszélünk, figyelmetekbe aján­lanék egy válságfilozófust, Franz Kafkát, pontosabban híres regényét, A kastélyt. Tessék csak egyszer újraolvasni és végiggondolni: a regény nem a nyomasztó, végtelen hatalomról szól, hanem egy tökéletesen alkalmatlan hivatalról, úgy is kezdődik, hogy ami a kastélyban történik, annak nincs köze az élethez. A faluban mindenki teszi a maga dolgát, a kastély pedig tökéletesen alkalmatlan rendelkezéseket ad ki, de csak ak­kor, hogyha zaklatják. Egyéb esetben nem történik semmi. Az egyik eddig nem említett tényező, a hatalom dilettantizmusa az, amit figyelembe kell venni a jelen elemzésénél. A másik: vegyük figyelembe a mindennapi életet, a köznapi életet is. Lukács György már 1918-tól próbálja felhívni a figyelmet, hogy annak a strukturális elemzése milyen fontos lenne. Aztán ő sem csinálta meg, de minden művében benne van egy-két ol­dal erről, Az esztétikum sajátosságában egy kicsit több. Mennyi minden változott meg az elmúlt húsz évben? Min jegyzetelünk, min vesszük fel ezt a konferenciát, min kommunikálunk, mi az az utolsó fogyasztási cikk, amit leadunk? Az internet és a sokcsatornás tévé. Csak figyeljünk erre oda. Ez egy másfajta fogyasztási struktúra. Most persze megtanulja a proli, hogy a söre is elmegy, meg az internete is elmegy vagy elmehet a kölcsönnel, bár ezeket még valahogy meg tudja tartani, addig, amíg. Amíg ezek léteznek, meg tud valahogy kapaszkodni. Ezek szimbolikus javak? Igen, de a szimbólum itt a lényegre mutat. Ha egyszer meg tudok nézni valamit, bár oda nem tudok elmenni, de mégiscsak jelen vagyok a világban. Az elnyomás és az elnyomorodás elemzésénél erre is figyelni kell. A nyomor abszolút és hagyományos formája, hogy nincs mit enni, nincs miből fizetni, mind jelen van, csak egy picit másként. Nem tudom, hogy ez a „picit másként” milyen súlyú változás, lehet, hogy lényegtelen, lehet, hogy éppen ellenkezőleg, nem tudom még. Azt hiszem, ezzel nem állok egyedül. Van, aki szívesen ír könyveket a tudásalapú társadalomról, vagy nem tudom, miről, majdnem azt mondtam, hogy szólamgyűjtemé­nyekről. Nem erről van itt szó, hanem másfajta életmódról, a mindennapi élet másfajta struktúrájáról.

Megint más: mostanában fel szoktam vetni Marx alapján a relatív túlnépesség kérdését, amit ő a munkásosztály azon részére használ, amely hol kiesik a termelésből, hol visszatalál oda. Nyilvánvalóan ezt a folyamatot látjuk és tapasztaljuk, amikor arról van szó, hogy általánosan csökken a foglalkoztatottak száma, aminek közvetlen oka részben a technológiai váltás, részben a piacvesztés, részben a gazdaságpolitikai ostobaságok sora stb. De ez egy komplex folyamat. Ami érdekes benne -és ezt tenném még itt hozzá -, hogy ezt a lecsúszást, azt, hogy nem tud kikerülni ebből az állapotból, az értelmiség igazán csak most érzi meg. Az értelmiség nagy tömegű, milliós nagyságrendű, eddig a lecsúszást ki tudták kerülni, aránylag kevesen szóródtak ki a perifériára. Az értelmiség leváltása megtörtént már más történelmi összefüggésben korábban is, de jóval kevesebb embert és szakmát érintett. Az értelmiség lecsúszása ma már igen-igen nagy tömeget érint, nemcsak Magyarországon, ez világjelenség. Az „arab tavaszt” – legalábbis egyes helyeken – részben pont ez a lecsúszó, a termelési folyamatból kikerülő értelmiség is csinálta, az a diákság, amely úgy nagyjából sejti, hogy értelmes munkára vagy lesz lehetősége vagy nem, inkább nem.

Mit is csinál az Orbán-kormány – ha utánagondolunk – úgy igazán az értelmiséggel meg a gazdasággal? Hagyja tönkremenni, mi több rá is segít erre, ha mással nem, az említett dilettantizmussal és a belső kö­rök felsegélyezésével. Nem a Horthy-korszak itt a jó példa, hanem egy jóval korábbi, az a klasszikus kapitalista, kőkemény korszak, amit ma a megszépítő messzeség okán idillinek látunk, azaz a Monarchia első korszaka, a nagy gründolási láz időszaka. Akkor esett meg, hogy az állam mindent és mindenkit lerúgott magáról, az oktatást, a kultúrát, maradt az irgalmatlan verseny, a farkastörvények világa. Ez az a kor, amikor kiépült a vasúthálózat, a nagyipar, de sem társadalombiztosítás, sem szociális háló nem létezett, még abban a kezdetleges formában sem, ami akkoriban már itt-ott szokásos volt. A miniszterelnök úrnak nyilván leszakadna a nyelve, ha kimondaná: amit csinál az bizony a klasszikus liberális gazdaság- és társadalompolitika. Se biztosítás, se háttér, se semmi, küzdj meg a létért, azt szabad, mondták akkoriban. Most talán tilos? Nem, szabad. Sikerül? Nem. De ugyanott vagyunk. Wiener György sokkal jobban és szabadabban kezeli a történeti analógiákat, mint én, és persze mindig nagyon jól, de ha már keresünk, akkor ott keressünk, ahol valóban van analógia. A szimbolika, amit Krausz Tamás meg más is kiemelt, valóban neo-horthyánus – mi más is lenne? Annak idején nagyon jót szórakoztunk, hogy aki konzervatív, mit tudna éppen konzerválni, legfeljebb a Kádár-kort, mert az volt, amit átéltünk.

Itt jutunk vissza tulajdonképpen ahhoz, amivel én felütöttem a válságfi­lozófus aktát; a polgári demokráciához, ami formális, meg tulajdonképpen mindig diktatúra, hiszen a választások arról szólnak, hogy az elnyomók között válogatunk, ahogy Engels írta. A polgári demokrácia folytonosságot is jelent, a jelenlegi kormányért mindig az előző kormány a felelős, azért az azt megelőző, és így tovább. Ha tehát a mostani kormányzat létéért és ténykedéséért az előzőt tesszük felelőssé, mint Krausz Tamás tette, akkor még az ég egy világon semmit sem mondtunk. A demokráciában előbb-utóbb minden miniszterelnök megbukik, merthogy nem ő marad örökké a poszton. Azért mondom, hogy ez még önmagában nem komoly kritika. Ha már áttértünk a politikai kérdésekre, meg kell állapítani, hogy minden kétely és borúlátás teljesen reális. Az erőviszonyok ismeretében ma úgy látszik, hogy a jelenlegi kormány leváltására csak egy széles koa­líció lehet alkalmas; a magyar viszonyoknak megfelelően ne nevezzük se olajfának, se tölgynek, sokkal találóbb a szomorúfűz-koalíció elnevezés. Érvényes politikai cselekvés, ha az az öt-hat potenciális szervezet össze­ül, amit olykor látunk a demonstrációkon, s a választásokon összeszedi a megfelelő mennyiségű szavazatot, azaz az alkotmányozó többséghez szükséges kétharmadot. Ha így folytatódik a kormányzás, ennek meg is van az elvi esélye. Hogy milyen lesz ez a koalíció, ma még nem tudható, lehet, hogy mindenki a saját szemétdobján kukorékol, de ez valahogy összeáll egy szimfóniába – hogy Konfuciusra utaljak.

Szigeti Péter:

Én a magam elemzését a neomarxista állam- és politikaelmélet kate­góriái felől közelíteném meg: az általános meghatározottságokat adó államtípus, a különös államforma, és annak egyedi, nemzeti intézmé­nyesítése, az államrend felől. A rendszer osztályjellegét és a politikai hatalom jellegét kell tisztáznunk. Ez az állandóságnak és a változásnak azokat a problémáit veti fel, amelyeket itt többen érintettek. Azonban nem polemizálni akarok, hanem pusztán megállapítani azt, hogy itt a 91-re meggyökeresedett társadalmi-gazdasági alakulat állandó, mert az egymástól elszigetelten tevékenykedő magántulajdonosok piaci integ­rációja alapján elégítik ki a szükségletek zömét. Ezért lényegében pol­gári társadalmi berendezkedésről, alakulatról beszélhetünk és az ennek megfelelő államtípusról. A polgárság értékrendje, világnézete, jogrend­szere dominál, és a társadalmi cselekvések strukturálisan meghatározott érdekpályái vagy a jövedelemmegoszlás szabályszerűségei nagyon is ezekből a körülményekből vezethetők le. Ez pedig több mint 20 éve így van. Ennek csak egy részletkérdése lehet az a dolog, hogy az említett nemzeti burzsoázia és a transznacionális tőkével meg a globalizációval szervesebb kapcsolatban lévő komprádor burzsoázia között állandó és permanens a kötélhúzás, néhol harc – természetesen a gazdaság- és társadalompolitika szintjén. Ha most a rendszernek a jellegét akarom meghatározni, akkor ez a kötélhúzás nem olyan „vészes”, némiképp természetes. Politikai rezsim- vagy kurzusváltás volt Magyarországon 2010 után. Húsz évig polgári demokrácia volt, csak éppen kiderült, nem tud meggyökeresedni a félperiferikus kapitalizmus viszonyai között, és ezért jött a politikai rezsimváltás, a nemzeti-konzervatív elit és erők győ­zelme a balliberális tábor felett. A polgári demokrácia azért nem tudott meggyökeresedni, mert a rendszer alulteljesített. Alulteljesít a rendszer (nem hozok GDP adatokat, Wiener ezt már megtette; kevesen tudják: 1860 óta az elmúlt 21 év a magyar gazdaságtörténet leggyengébb át­lagos növekedési teljesítménye), csak emlékeztetek arra a társadalmi tényre, hogy a két nagy választási győzelem a rendszer alulteljesítésével kapcsolatos csalódásokból nyerte magyarázatát. Tehát inkább a reményt vagy a biztonság reményét hordozó erők győztek 1994-ben is. „Lehet jobban, lehet másként csinálni a kapitalizmust” – mondotta Horn Gyula, aztán kiderült, hogy nem sokáig. És ugyanígy 2010-ben is, a válság és a neoliberális-restrikciós gazdaságpolitika hatására megroggyant a magyar társadalom. Már csak egy megváltóban bízhatott, ha sem a rendszerváltás, sem az EU integráció nem teljesítette elvárásait. Olyan karizmatikus vezérben, aki sokat tudott ígérni és a reményt hordozta, továbbá reális problémákról (is) beszélt – nem megoldotta ezeket, de beszélt róluk -, és ezért tudott egy domináns többséget maga mögé szervezni, és domináns pártrendszerre áttérni. Tehát a rendszer az ál­lamtípus szintjén polgári berendezkedés, a különös államforma szintjén pedig a parlamentáris köztársaság a kiindulópont. Azonban a különösből úgy tolódik el az egyedi államrend változtatásaival, az elmúlt majd két év újraszabályozásai következtében, hogy a hatalommegosztó jogállamból: (1) felszámolta a hatalommegosztást, (2) felszámolta a jogállamisá­got. Hatalmi állammá vált a hatalommegosztó jogállam. Rechstaatból Machtstaattá. A hatalommegosztást a négy legfontosabb elemében számolta fel: (1) Az alkotmányvédelem szervének a hatásköre bővült is, szűkült is, döntően azonban az egyéb változtatások összetétele követ­keztében rendkívüli módon letompult (noha a joggyakorlata – ugye – az még most fog kialakulni). (2) A bírói függetlenség nagy veszélyeknek van kitéve. Az igazságszolgáltatáson belül az ügyészség az, ahol az ügyészséget mint szervezetet illetné meg a függetlenség, viszont oly mértékben centralizált és pártkatonák kezében lévő szervezetté vált, ami az igazságszolgáltatás függetlenségébe rendkívül negatív módon játszik bele. Szerencsére elképzelhető, hogy vannak olyan bírók, akik kevésbé hagyják afficiálni magukat, de mindenesetre az intézményes változások rossz irányba mutatnak. Továbbá, (3) az alapjog korlátozás­nak a módszerei is rendkívüli módon felvizenyősödtek, kitágultak. Nem akarom ezt most jogdogmatikailag, alkotmányjogilag bemutatni, de ez a helyzet. (4) A hatalommegosztás rendszerében a semleges államfőt még nem említettem, pedig új elem, hogy a semleges államfő fel is oszlathatja a parlamentet (a Költségvetési Tanács javaslata után bizonyos közjogi személyekkel való konzultáció eredményeként), ez legközelebb 2015 elejére életszerű, márciusra lehet jelentősége. Az említettek miatt az elfajulás, tehát a hatalommegosztásnak ezen tényezői lettek visszavéve és redukálva. És akkor még nem szóltam a semleges ellenőrző szervek­ről (ÁSZ, PSZÁF, OVB,), melyeket nem számoltak fel – pontosan kell fogalmazni -, hanem birtokba vettek, megszálltak. Tehát degradálódott a hatalommegosztás, egyébként a konzervatív államépítés és az ún. jó kormányzás jegyében. A jogállamiság kérdésénél nem mondom most el a jogállamiság kritériumait, de az a törvényhozási gyár (403 törvény vagy törvénymódosítás másfél év alatt) és az a jogbizonytalanság, amivel ez járt, lehangoló. Jellemző az az egyszerű körülmény, hogy a visszaható hatály tilalmán – ami a kötelezettséget megállapító normák esetében egyértelműen jogállamisági kritérium – milyen könnyen átlépett a teljha­talom birtokába jutott új politikai rezsim. A teljhatalom, a plena potestas mit jelent? Nemcsak a kormányzati többséget, nemcsak a törvényhozás többségét birtokolják, hanem az alkotmányozó hatalmat is. Tehát olyan szabályokat és azon a jogforrási szinten tudnak írni maguknak, amilyet csak akarnak, és jelentem, ez meg is történt.

Végül a rendszer jellegéről mondom a definíciómat: keresztény, nem­zeti, neokonzervatív, tekintélyuralmi rendszer. A neokonzervatívnak óriási jelentősége van, nem csak a kereszténynek, a nemzetinek és a tekin­télyuralminak. Tehát, ha valaki ezeket a folyamatokat erről a jobboldali politikai térfélről nézi – amihez persze empátia is szükséges -, akkor megértheti, hogy új korszak nyitására vállalkoztak. Húsz év válsága, a tehetetlen liberálisok meg a szocik nem tudtak semmit csinálni, kezdjünk egy új életet, és töröljük el a múltat – mi, a nemzet. Kevesebb jogállamot és több rendet, kormányozhatóságot. Na most, hadd tegyem hozzá Kállai Gábornak, hogy hiába nem olvassák és nem ismerik az állampolgárok az Alaptörvényt, a rendszert azért nem úgy fogják működtetni, ahogy az állampolgárok nem olvassák, hanem ahogy azt a hatóságok alkalmazzák.

Olvasd el például azt, hogy mi van az Alaptörvény átmeneti rendelke­zéseiben, és akkor bizony eléggé rosszkedvre fogsz hangolódni. Tehát azt állítom, hogy a különös és egyedi intézményesülés átszabásával aláásták a parlamentáris köztársaság államformáját, hatalmi állam alakult ki a jogállam helyén, és a hatalommegosztás doktrínáját a teljhatalom jegyében jórészt sikerült közömbösíteni, kikapcsolni.

Ezek után nézzük a politikai tagoltságnak az erőviszony-rendszerét, tudniillik azt, hogy a rendszer balra zár, szélsőjobb felé ellenben nyitott. Ebben nem csak konzervatív tradíciók munkálkodnak, hanem itt a libe­rális értelmiségiek és a nemzeti értelmiségiek is hatalmi tényezők. Húsz évig úgy nevelték a „párt- és ideológiai államapparátusok” (Althusser) az állampolgárokat, az ifjúságot, a magyar társadalom többségét – Bartha Eszternek, Szalai Erzsébetnek kiváló írásai vannak, amelyek a magyar ifjúságnak ezt a szocializációját, attitűdjeit bemutatják -, hogy a rendszer balra zárjon. A szocialista elveket lejáratták, azokból paródiát csináltak. A társadalmi elégedetlenségek ezért csak jobbra tudnak kitörni. Tehát a politikai tagoltság ezért rendeződött át így, és nem véletlen az, hogy 2010-re már nem csak a rendszerváltásban csalódtak, mint 1994-ben, hanem az európai uniós integrációban is, és ebből következik az, hogy a Jobbik új szavazókhoz jutott, és ebből következik az, hogy aki ennek az uniós dolognak a nemzeti függetlenség jegyében való felülbírálásával kecsegtetett, az népszerű ígérgető tudott lenni a magyar társadalom szé­les tömegeinek a szemében. Úgyhogy én ezeket döntőnek tekintem, és nem becsülném le a szimbolikus térnek a jelentőségét, hiszen ha valaki az Alaptörvényt, a jogrendet és a szimbolikus tér mozgásait együtt nézi, akkor láthatja, hogy nagyon szerves kapcsolat van közöttük. Nem arról van szó, hogy buta emberek rossz előhangot írtak, hanem arról, hogy egy egész sereg intézményi változást, felelősségrevonási mechaniz­musokat megalapoztak, lényegében mindenki felelősségre vonható. A hatalmon lévő magyar jobboldal szerint ugyanis volt egy bűnös rendszer (államszocializmus), a bűnös rendszernek voltak bűnös szervezetei, a bűnös szervezeteknek pedig aki tagja volt, szintén felelősségre vonható. Ez az úttörőkre éppúgy vonatkozhat, akár a bélyeggyűjtőkre. Teszem azt, ha a Gagarin-bélyeget eltették és mutogatták, akkor közreműköd­tek a sötétnek vélt rendszer fenntartásában. Kriminalizálják a múltat. A neokonzervatív manicheizmus világképe szerint – á la Reagan és Theacher asszony – az alkotmányos keret ezt megengedi, és ilyen irányban is léphet. Hogy aztán ezt milyen mélységben, hogy fogja ki­használni, nem tudom, de azt nem gondolnám, hogy itt ártatlan dolgokról van szó. A vezérdemokráciának, az antipluralisztikus tendenciáknak a véleményszabadság terén és a médiakorlátozásban óriási jelentősége van. Az állam és az egyház Magyarországon egyre jobban összefonódik, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kap csak támogatást az ELTE-n kívül, további hét jogi kar nem – ez csak egy apró aktuális példa. Nyil­ván ennél fontosabb a normatív finanszírozás egész rendszere, vagy a

Nemzeti hitvallásban a kereszténységnek a nemzetfenntartó szerepe, és amikor így szabályoznak, az nem két külön dolog, hanem ugyan­azon dolognak az ideológiai legitimációja és a konkrét érdekpályákhoz kapcsolódó szabályozási módja. Megalapozta az orbáni politika egyik döntő elemét: a teljes elitcserét. Tehát én ezt gondolom a szimbolikus­-kulturális szféráról.

Továbbá, döntő elem, túlsúlyos mozzanat a politikai tagoltságban az, hogy a szociális kérdés átkerült a jobboldalra. Azért került át, mert nem volt igazi baloldal, legalábbis a parlamentben csak álbaloldal volt. Az MSZP '98 után minden plebejus demokratikus jellegét elvesztette. A Horn-időszakban még volt ilyen neki, de valamikor ez aztán elpárolgott. Nem feltétlenül a dátumot akarnám kiemelni, de mondjuk az elmúlt 8-10 évre a plebejus kötődés aligha jellemző. Az más kérdés, hogy ellenzék­ben megint felfedezi baloldaliságát, ezt azonban már nem nagyon hiszik el neki. Egy ilyen fordulat lehetősége a hagyományos magyar tradícióban is benne volt, hiszen a jobboldali népiesek valójában jobboldali antikapita­listák, sajátlagos magyar úton járni kívánók („a rendszer jó, csak ne lenne az az átkozott pénztőke, meg kamat, meg a külföldi monopóliumok”). Ezeket a globalizáció és az EU-integráció világában kissé anakronisz­tikus álláspontokat próbálgatják fenntartani. Mindenesetre a tömegek mozgósítása és az ideológiai legitimációs harcok szintjén eredményesen. A Kárpát-medencei szupremácia eszméjét nagyon is jól lehet használni és a szomszéd népekkel való kapcsolatban érvényesíteni, ez sajnos ma is így van. Tehát azt gondolom, hogy itt a különnemű dolgok összefügge­nek, a változásokat döntően nem az államtípus és a társadalmi-gazda­sági forma síkján, hanem a különös és az egyedi síkokon kell keresni. A parlamentáris köztársaság hatalommegosztó jogállamából hogy tűnik el a hatalommegosztás meg a jogállamiság, és ez kapcsolódik az ideológiai legitimációhoz meg a szimbolikus térnek az átformálásához. Gondoljunk az utcanevek megváltoztatására, de száz másik példát lehetne mondani. Tehát ezek sajnos egyáltalán nem esetleges dolgok, hanem egy nagyon is átgondolt, hosszú távon berendezkedni óhajtó rezsim politikájának a megnyilvánulásai.

Krausz Tamás:

Van itt egy reális vita, aminek Földes Gyuri igyekezett is hangot adni, bár ő is lényegében a hatalmi elit terminológiájában gondolja végig a dolgokat. Én osztályszempontot részesítek előnyben, ez igaz, bár nem kizárólagosan. Én nem becsülöm alá a középosztály két nagy csoportjának a küzdelmét sem Magyarországon, sem a balti államok­ban, sehol. Az is kétségtelen, hogy a liberalizmus és a nacionalizmus küzdelme nyilatkozik meg ebben. A régióban a nacionalizmus számos történeti ok miatt erősebb a liberalizmusnál, de mindenekelőtt a társa­dalmi háttér következtében. Ugyanis a globális kapitalizmushoz kötődő liberalizmus alábecsülte a gazdaságilag gyenge nemzeti burzsoázia társadalmi befolyását, nacionalista propagandájának erejét, amivel a dolgozó osztályoknak sikeresen elcsavarta a fejét egy korlátozatlan antikommunista propaganda jegyében. S azzal, hogy a liberalizmus is megvetéssel viszonyult a szociális problémákhoz, feltétlenül a naciona­lizmus kezére játszott.

Gyurival ott van egy alapvető vita, hogy nem veszi figyelembe, hogy mégiscsak az a fejlődésnek az alapdimenziója, hogy a létrejött politikai rendszer és annak ún. baloldala '89-ben – most ebből a szempontból mindegy, hogy MSZP-nek vagy SZDSZ-nek hívják – a tőkelogika, a kapitalizmus visszaállításának kizárólagos logikájába helyezkedett bele. Ezt nem tudja Gyuri megkerülni. Tehát ezt nem lehet úgy felfogni, hogy szükségszerűség, elkerülhetetlen, mert akkor mitől baloldali? Csak nem attól, hogy a baloldalnak a jó kapitalizmust kell megteremtenie és a gonosz nacionalisták meg a rossz kapitalizmust akarják ránk kénysze­ríteni? Horn Gyulára emlékszem, milyen viták voltak '89-90-ben, meg a többiekre, beleértve a politikai elemzőket is. Mi, az akkori „radikális ba­losok”, akik mind a régi rendszerrel, mind az újkapitalizmussal szembeni alternatíva felállításával kísérleteztünk (lehet szépen is elbukni!), tudtuk, hogy a „jó kapitalizmus” (értsd itt, centrumkapitalizmus) nem politikai választás kérdése. Hát ez valami őrület, hogy még mindig ennél a vitánál tartunk. Már olyan rossz a helyzet, hogy rettenetesebb alig lehet, őrüle­tes mértékű új szegénység van, fölszámolták a jóléti államot, s nekünk még mindig azon kellene vitatkozni, hogy a kapitalizmusnak van-e jó verziója? Nincs jó verziója. 22 év sem bizonyította, meg a világháborút megelőző évtizedek és évszázadok sem bizonyították, hogy a centrum­-országoknak való alárendelődés „felemeli” Kelet-Európát, legyen szó (etno)nacionalista (és rasszista) vagy liberális hatalommenedzselésről. Naivitás, ideológiai és politikai zsákutca, és tudományos szempontból sem illeszkedik semmilyen általam ismert komoly analízisbe a „nyugat­hoz felzárkózás és utolérés” legújabb gondolati és politikai-ideológiai felemelkedése. Ezt nagyon fontos leszögezni. Ez egy vízválasztó. Nincs utolérés. Nem ez zajlik.

Kállai R. Gáborral is van egy vitapont. Azt mondja, hogy a megelőző kormánynak nincs komoly szerepe a tekintélyuralmi fordulatban. Én értem, hogy egy kicsit mentegeted, Gábor, az előzőt, meg kicsit jobb is volt az előző, mint ez, elismerjük. De mégiscsak a liberalizmus-na­cionalizmus szembenállásából ered mindez, aminek tanúi vagyunk. Ez ugyanannak az éremnek a két oldala, amelyről érzületi okok miatt néha elfeledkezel. Rövid az idő, nem lehet részletesen és differenciál­tan érvelni, de legalább tézisként ez maradjon velünk, mint probléma, mert ezt nem lehet megkerülni. Mi volnánk a harmadik erő állítólag, ez volna a baloldal, amelynek önállóságáról már régen leszoktak azok, akik valamikor ezt értették. Itt Gyuri mondhatja, hogy „gyakorlati” bal­oldal meg „elméleti” baloldal, aztán jön pártalakban a legkíméletlenebb tőkelogika. Én mindig ezt mondtam '89 óta, hiába mondod, hogy nem fejlődtem, ha az a fejlődés mércéje, hogy áttérek a tőkelogika képvi­seletére a munka képviselete helyett. Valóban nem fejlődtem ezen a téren semmit, én nem vagyok hajlandó a tőkelogika alapján szemlélni és értékelni a világot, mert azt védik éppen eleget. Most akkor ne várd el, hogy én kompromisszumot fogok tenni. Tegyél te, mert te „gyakorlati” ember vagy, én nem teszek. Van egy másik ellentmondás, azt mondod, talán nem pontosan idézem fel, hogy itt a nemzetállam a probléma, merthogy az elveszett. No de a kis államok, a kis nemzetek gazdasági értelemben már 15 éve nem léteznek mint nemzet. Az a kérdés, hogy Magyarországon hogyan értelmezzük a nemzeti burzsoázia és a mul­tinacionális tőke konkurenciáját egy olyan feltételrendszerben, amikor az előbbi ezer szállal kötődik az utóbbihoz, vagyis a multinacionális tőkéhez. Csányi kezdi már érteni, a Széles úr még nem, de ez nem számít, ők kompromisszumot fognak kötni, Orbán ezt nagyon jól kife­jezi. Védi az új tekintélyuralmi politikai berendezkedést belül és kívül e kompromisszum érdekében.

Egy mondat a szélsőjobboldalról. Péter mondta, hogy ez az egész rendszer fokozatosan jött létre. Ennek 1992-ben szimbolikus megje­lenése volt, hogy az MDF már akkor betiltotta a vörös csillagot – amit Orbán s a Fidesz többsége támogatott -, és kezdték szűkíteni a valódi antikapitalista, rendszerkritikai erők szerveződési lehetőségeit. Ez ment, és nem változtatott rajta a liberális jogrendszer sem. Sőt, a liberálisok maguk álltak az antikommunista hisztéria élére – még emlékszünk. Még egyszer mondom, Gábor, előkészítették mindezt szellemileg is, politi­kailag is, gazdaságilag is; ebből nem lehet kijönni. Az MSZP-nek 1994-ben 57%-a volt, mégsem tudott ebből a logikából kilépni. Végső soron a kis liberális párt vette szárnyai alá az MSZP-t. A szélsőjobb '89 utáni felemelkedése a szociálliberális kormányok idején még tovább szárnyalt. De a szélsőjobboldal mögött – ezt tényleg már többen elmondták – a neo-horthysta restauráció egyre kontúrosabb folyamatai húzódtak meg. A szélsőjobboldal bázisa két leszakadt réteg. Az egyik az underclasstól retteg, tehát a társadalom alsó rétegéből nem akar még lejjebb zuhanni, azért cigányozik olyan rettenetesen – ezek alkotják a szélsőjobboldal egyik részét. A másik meg a felső rétegekből verbuválódik, a közép­osztály ama rettegő csoportjai, amelyek lezüllhetnek, leszakadhatnak a középosztályról. Ezek meg zsidóznak, ami aztán összefolyik az általános rasszizmussal és idegengyűlölettel. Magyar nácik, hungaristák. Ez a két, látszólag nagyon eltérő erő képezi a szélsőjobboldal társadalmi bázisát. Ez sem tisztán magyar sajátosság, szerte Európában megmutatkozik. Tehát a szélsőjobboldal ennek a 22 éves kapitalizmusnak a történelmi terméke és szerves része, és nincs az a fogalmi bűvészkedés, amivel ezt bármelyik magyar liberális vagy nacionalista ideológus ki tudná magyarázni. Hiába mondják, hogy ez a rendszer a Kádár-rendszerre megy vissza. A fenét! Ez nem a Kádár-rendszer, csak a hagyománya élt a réginek a Kádár-rendszerben is.

Földes György:

Azt gondolom, hogy a Tamás levezetése a baloldal totális eszmei és erkölcsi lefegyverzését jelenti. Nem gondolom, hogy '89-ben már minden eldőlt. Nem gondolom, hogy a globalizáció mindent eldöntött. Azt sem hiszem, hogy a Horthy-korszak itt lebeg közöttünk. Ez az alapállás totális önlefegyverzéshez vezeti a baloldalt, és egyidejűleg a totális önfelmentés útjára. Ebben a gondolati sémában 1989, mint eredendő bűn jelenik meg. Kállai Gábor azt mondta – amivel én egyetértek -, hogy '89 egy történel­mi vereség volt a baloldal számára, és ott sok minden eldőlt. A tőkelogika legyőzött minden más verziót, ezzel egyetértek. Visszatért a világ arra az útra, amiről az államszocializmusok megpróbálták eltéríteni.

Itt azonban mégiscsak fölmerül a kérdés (és ez lehet a baloldalon belüli szakadás magyarázata is), hogy miként definiáljuk a baloldalt. Igaz lenne, hogy a baloldalt csak azon az alapon lehet egyértelműen definiálni, hogy mennyire rendszerkritikus, mennyire lép túl a tőkelo­gikán, mennyire lép túl az éppen fennálló kapitalizmuson? Vagy az is számít, hogy itt és most, a mindenkori többségért – ha tetszik, a kizsákmányoltakért, ha tetszik, az elnyomottakért – mit tud valójában tenni? A következőt teheti: valamifajta politikai cselekvési programot dolgoz ki, bármifajta közpolitikailag is értelmezhető programot, a saját gondolatait kiteszi a gyakorlat próbájának. De ha ilyet nem tud produkálni, viszont szellemileg mindig nagyon nyíltan, következetesen és keményen bírál­ja a fennállót, annak megvan a meghatározó konzekvenciája: a teljes elszigetelődés a való világtól.

A '90-es években alapvetően, sajnos, nem osztályok között zajlott Magyarországon a társadalmi küzdelem, noha rengeteg társadalmi küzdelem volt, hanem alapvetően az osztályokon, a rétegeken belül az új pozíciók megszerzéséért, illetőleg a régi pozíciók megtartásáért. Ezért nem tudjuk beleerőszakolni a saját sémáinkat a klasszikus osztály­harci modellbe. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Magyarországon lezajlott egy eredeti felhalmozás, azonban azóta sincs valódi tőkefelhalmozás, mármint nemzeti értelemben. Amennyiben lemondunk a nemzetről, államformájában, kulturális közösség formájában, szociális közösség for­májában, tehát bármilyen formában, akkor kizárjuk magunkat a politikai mozgástérből, a kulturális mezőből, mert így a magyar baloldal megint csak valami hatalmas világtörténelmi fordulat eredményeképpen, valami külső hatalom baloldalivá válásának körülményeképpen fogja tudni újra megszerezni a hatalmat, illetőleg a közpolitikát a saját igényei szerint formálni. Ezért tehát visszatérnék a magam eredeti álláspontjához, hogy önkritika nélkül, a szellemi és a politikai baloldal egymáshoz való közelítése nélkül egy tapodtat sem fogunk előremenni.

Wiener György:

Földes Györggyel az osztályfelfogás és a világrendszer-elmélet tárgy­körébe tartozó tematikákról nem vitatkozom, mert az alapkérdésekben teljesen eltérő álláspontot foglalunk el, ami ilyen behatárolt terjedelem esetén rendkívül megnehezíti az érdemi eszmecserét. Természetesen az ő véleménye sokkal közelebb áll a hazai baloldal túlnyomó többségének gondolkodásához, mint Szigeti Péter, Krausz Tamás vagy az én nézet­rendszerem. Ugyanakkor megjegyzem, hogy elemzéseim elsősorban nem a rendszerkritika oldaláról közelítik meg a jelenlegi berendezkedést, hanem – megfordítva ezáltal Marx híres Feuerbach-tézisét – inkább az értelmezés oldaláról. Közismert, hogy Marx a 11. tézisben úgy fogalma­zott, hogy a filozófusok a világot eddig csak magyarázták, a feladat pedig az, hogy megváltoztassuk – nem szó szerint idézek, de ez a tézis értel­me. Most viszont azt hangsúlyozom: ahhoz, hogy egyszer majd a világot meg lehessen változtatni, először meg kell értenünk, hogy mi és miért történik. Ha egy félperifériás tőkés berendezkedésről azt feltételezzük, hogy az felzárkózáshoz és jóléthez vezet, majd csökkenti a jövedelmi különbségeket és növeli a foglalkoztatottságot, akkor gondolkodásunk az illúziók foglya marad.

Abban a kérdésben azonban már vitatkozom Földes Györggyel, hogy az MSZP nem igazán munkált ki közpolitikai programokat. Ezek valójá­ban rendelkezésre állnak, nem kidolgozásuk nehéz, hanem megvalósí­tásuk. A szocialisták politikájában nyilvánvalóan nem az volt az alapvető gond, hogy nem rendelkeztek ilyen koncepcióikkal, mondjuk 2001-2002-ben, hanem az, hogy a globalizált liberálkapitalizmus rendszerében, a hazai burzsoázia igényeit is figyelembe véve, illetőleg a liberális köz­gazdász értelmiség elvárásait is teljesítve, ezek csak nagyon rövidtávon érvényesülhettek. Napjainkban is sokan a Medgyessy-kormány kétszer 100 napos programját tartják az eredendő bűnnek, hangsúlyozva, hogy az tette tönkre az országot, s e kérdéskörben a konzervatív és a liberális, valamint a magukat baloldalinak valló közgazdászok között szinte teljes az összhang. Ugyanakkor csaknem mindenki figyelmen kívül hagyja, hogy a sikeresnek mondott '90-es években, amikor Magyarország „éltanuló” volt, a pozitívan értékelt teljesítményt úgy érte el, hogy a Bokros-csomag hatására a reálbérszint az 1966. évire esett vissza. Ez egyébként azt mutatja, hogy a polgári racionális gazdálkodás értelmé­ben az ország csak akkor versenyképes, ha az adókat és a béreket, ha nem is folyamatosan, de időről időre szisztematikusan mérséklik. Más lehetőség a félperiférián a polgári értelemben vett versenyképesség garantálására, azaz a profitráta maximalizálására nem áll fenn, s ebben az ellentmondásrendszerben működnek a baloldali erők, nemcsak az MSZP, hanem a Demokratikus Koalíció, a 4K s a tőlük balra álló szer­vezetek is. E téren tehát nem a tudás hiánya okoz problémát, hiszen semmilyen elméleti modellel nem háríthatjuk el azt a világméretekben megjelenő gazdaságpolitikai igényt, hogy a profitráta tendenciális esé­sét a bérek kordában tartásával, az adók radikális csökkentésével és a környezetvédelmi kiadások minimalizálásával ellensúlyozzák. Más kérdés, hogy e három eszköz alkalmazása elméleti tévedésen alapul, hiszen hosszabb távon a profitráta süllyedését, mint marxisták számá­ra közismert, a tőke megállíthatatlanul növekvő szerves összetétele magyarázza.

Korábbi állításomat részletezve kitérek arra is, miért értékelem neo-horthystaként a jelenlegi rendszert. E kérdésben nemcsak Földes Györggyel vitatkozom, hanem a (bal)liberális sajtó és politikai élet képviselőinek túlnyomó többségével is, akik az új berendezkedés ezen alapvető ismérvét későn vagy egyáltalán nem ismerték fel. Közülük sokan úgy vélik, hogy napjainkban valamilyen neo-kádárista rendszer szerveződik meg, párhuzamot látva az akkori pártállam és a mostani centrális hatalmi erőtér között. E tévedés természetesen nem új keletű; amikor Louis Bonaparte 1851 decemberében államcsínnyel megszerez­te az abszolút hatalmat, Guizot ezt úgy értelmezte, hogy a szocializmus teljes győzelme következett be. E gondolkodásmód azon a feltevésen alapul, hogy minden, ami eltér a liberális berendezkedéstől, az szoci­alista, így aztán napjainkban is a jobb- és szélsőjobboldali autoriter rendszereket szocialistáknak minősíti. Ezt egyébként az érintettek a történelemben többnyire jól kiaknázták, így szerezve számos mun­kásszavazót a fasiszták Olaszországban és a nácik Németországban. Az új berendezkedés neo-horthysta jellegét egyébként lényegében az alaptörvény preambuluma, a Nemzeti hitvallás is elismeri, amikor a jog­folytonosság 1944. március 19-én történt megszakítását deklarálja, és ezáltal vállalja a Horthy-rendszer addigi intézkedéseit. A két világháború közötti időszakhoz kötődik az alaptörvény elnevezés is; a Fidesz-KDNP szövetség kétharmados többségével azért alaptörvényt, s nem alkot­mányt fogadott el, mert ez utóbbi maga a Szent Korona-tan, melyet az alaptörvény egy konkrét történelmi korszakra alkalmaz. Horthysta jellegű az is, hogy az átmeneti törvény, miként erre Szigeti Péter már utalt, az MSZMP jogelődeit, és az MSZMP-t bűnöző szervezeteknek minősíti, melyek tetteiért az MSZP is teljes felelősséggel tartozik. Ily módon ugyanazt a jogi megoldást alkalmazzák, mint 1920-ban a keresztény nemzeti kurzus, amely a Tanácsköztársaságot nem tekintette államnak, hanem úgy érvelt, hogy a hatalmat ideiglenesen egy bűnöző szervezet kaparintotta meg.

Ha már Louis Bonaparte 1851. decemberi államcsínyére hivatkoztam, Marx híres művének, a Brumaire-nek néhány fontos állítását is röviden összegzem. E mű gondolatai rendkívül jelentős mértékben megkönnyítik a mostani helyzet megértését, hiszen Marx ebben az írásában úgy fogal­maz, hogy a bonapartista hatalomátvétellel visszatérnek a régi dátumok, a régi időszámítás, a régi nevek, a régi rendeletek és a régi poroszlók. Feltámadnak a régi dátumok, hiszen a Nemzeti hitvallás kiemelten hi­vatkozik az 1944. március 19. előtti időszakra. Újra megjelennek a régi nevek is, hiszen visszaállítják a járásbíróság, a törvényszék és a kúria el­nevezést. Feltámadnak a régi rendeletek is, mivel az egyházügyi törvényt kimondottan az 1894-es egyházpolitikai reformok alapján alkották meg.

Ami pedig a poroszlókat illeti, visszaállítják a háznagy intézményét, ismét létrejön a házőrség, a köztársasági elnöki palotát pedig a palotaőrség védi, s lehetséges az is, hogy a háznagy utasítására a házőrség tagjai a renitens ellenzéki képviselőket kivezettetik az ülésteremből, miként ez Tisza István alatt történt.

Végezetül az is világosan mutatja az új rendszer jellegét, hogy az állam elnevezését Magyar Köztársaságról Magyarországra változtatták. Ezt sem tekinthetjük véletlen névcserének; hasonlóan járt el Dollfuss, amikor 1934-ben az Osztrák Köztársaságot Osztrák Államnak keresztelte át, majd magát az 1920-as évek Horthyjához hasonlító Pétain marsall, aki 1940-ben az addigi Francia Köztársaságot Francia Államnak nevezte el. Ez utóbbi berendezkedésekben a monarchikus és a republikánus állam közötti átmenet jött létre, amely egyébként a modern jobb- és szélsőjobboldalnak sokkal inkább megfelel, mint az uralkodói hatalmat korlátozó alkotmányos vagy parlamentáris monarchia. Az átkeresztelés egyébként most is azt jelzi, hogy a Fidesztől távol áll a demokratikus köztársaság eszmeisége, ám reálpolitikai okokból az államformát vál­tozatlanul hagyja.

Szigeti Péter:

Úgy látom, hogy Földes Gyuri – szemben Krausz beállításával – nem apologétája ennek a rendszernek. Krausz Tamás pedig az antikapitaliz­mus zászlaját valóban akkor lengeti, amikor ellenforradalmi korszakot élünk. A magam részéről kapitalizmus-kritikus pozíciót öltök fel, amiből következhet a mai fennálló rendszernek nemcsak a bírálata, hanem néminemű javíthatósága is – illúziók nélkül. A múlt elmúlt. Tudniillik azt sem mondanám – és itt Tamás a világrendszer-elméletet eléggé leegyszerűsíti -, hogy soha senki nem tud felzárkózni. Az teljesen igaz, amit Wiener a profitráta süllyedő tendenciájával kapcsolatban mondott, de a legnagyobb kihívás a marxi elméletet a Schumpeter-féle innovációs elmélet felől érte. Az a rossz hírem azonban, hogy ehhez az innovációhoz olyan gazdagnak kell lenni, mint a centrumkapitaliz­mus élenjáró országai, ezért a közepes fejlettség talaján ezt a csodát nehéz előállítani. Kivéve, ha olyan szerencsés történelmi szituáció van, hogy különleges erőforrásokhoz juthat valaki, például a Marshall-terv idején Olaszország, vagy felfedezi az olaját, mint néhány állam, vagy nem tudom, lehet, hogy az édesvíz-készlet is ilyen lesz egyszer. Tehát ilyen szempontból, Tamás, néhány kategorikus kijelentésed, ami – hogy is mondjam csak – lehet, hogy szónoklatnak jó fogás, de ismeretelméletileg és a marxista elmélet szempontjából nem egészen így van. Nem helytálló, hogy soha semmit nem lehet csinálni a világ­kapitalizmusban.

Krausz Tamás:

Én ezt nem is állítottam!

Szigeti Péter:

Dehogyisnem! Feketén-fehéren állítottad, hogy – idézlek – „Nincs utol­érés. Nem ez zajlik.” Hogy nincs felzárkózás. Ellenben Csehország vagy Szlovénia közelített a centrumhoz.

Krausz Tamás:

Nem ezt állítottam. Én Kelet-Európáról beszéltem. Szigeti Péter:

Tamás, vannak, akik jobban csinálták. Az eredendő bűn Kelet-Európán belül Magyarországon a privatizációnak az a módja, amelyben szétvertek komplett termelési apparátusokat és vertikumokat. Nem volt mindenki ilyen bolond. A csehek vagy a szlovének nem voltak ilyen bolondok. Ez a magyar liberális közgazdaságtan hatása! Tragikus, hogy egy liberálissá vált népi értelmiségitől hangzott el a parlamentben az a programadás 1990-ben, hogy „Privatizálni, akár egy forintért is!” Na, ennek a követ­kezménye sok-sok kudarcunk. A kezdet kis hibái súlyosan esnek latba a végelszámolásnál! Persze, ipari tartaléksereg enélkül is lenne, ez termé­szetesen a kapitalizmus velejárója. Én csak azt akarom kicsit tompítani, hogy azért ti egymásnak nézeteitek alapján nem ellenfelei vagytok! Bár az eltérő gondolati alapokból következnek bizonyos ellentétek, de azért azt mégsem gondolnám, hogy egyikőtök a másiknak úgy essen neki, mint ha valamelyikőtök baloldalisága kétségbe vonható volna.

Na, már most, még valamire kitérnék. A „neo”-dolgot én fontosnak érzem, tudniillik hogy mi a neokonzervatív. Egy: ne felejtsük el, hogy az orbáni magyar rendszerben, magántulajdonosi szisztémában – az egykulcsos adóval, a nyereségek privatizálása mellett a veszteségek tár­sadalmasításával – nem ugyanaz az ingatlanra eladósodott népességet közpénzekből támogatni, mint a köztulajdoni szisztémában. A köztulajdon azért volt köztulajdon, mert állampolgári minőségében az is tulajdonosa volt az állami tulajdonnak, aki megkapta a kedvezményt 1988-1989-ben a Németh-kormánytól, hogy a lakását olcsó végtörlesztéssel – talán az összhitel 40%-a volt – megvehesse. Az a közös elosztása volt, a jelenlegi viszont a veszteség társadalmasítása. Kettő: a rendszer magáról jelenti ki, hogy nem működőképes. Hol? Működésképtelen az egészségügyben, az oktatásban, a tudományban. Nem én mondom róla; magáról mondja, hogy fenntarthatatlan. Minden fenntarthatatlan. Mi lesz a fenntartha­tóság a számára? Az, ha piacosítja ezeket a dolgokat. Tehát tipikus neokonzervatív megoldás. Akár a kényszermunka felfedezése vagy a szegénység kriminalizálása. A reagani Amerika a minta, Berlusconi Olaszországa a minta. Nem arról van szó, hogy nincs új a nap alatt; van. Ilyen értelemben tehát nem neo-horthysta, hanem keresztény, nemzeti, neokonzervatív rendszerről van szó. Tradíciókban, szimbolikus erőtér­ben a két háború közötti mintákat veszi át, bizonyos szinten szeretne is visszatérni a történelmi magyar államhoz, csak a globális kapitalizmus erőterében és az Unióban ezt már nem lehet megtennie. Vagy legalábbis csak nagyon korlátozottan. Orbán azt gondolja magáról, hogy meg fogja csinálni, és ő lesz a példaadó. Én úgy gondolom, hogy nem fogja tudni megcsinálni, kivéve, ha szétesik az Európai Unió.

Kállai R. Gábor:

Wiener Gyuri, nagyon nehéz veled vitatkozni, mert istenien kevered az absztrakciós szinteket. Egy bekezdés társadalomelméleti szint, és mindjárt utána jön, hogy a Bokros mit mondott a kávéházban tegnapelőtt. Tehát emiatt nagyon nehéz megfogni az érvelésed. Neked is, korábban Krausz Tamásnak is felhívtam arra a figyelmét, hogy itt és most nem a kapitalizmus megdöntése van napirenden. Meg is kaptam, hogy nem vagyok antikapitalista. Holott akkor is csak körülbelül azt mondtam, hogy annak idején az amúgy eléggé antikapitalista Lenin is sokat írt valami olyasmiről, hogy van egy minimális program, meg van egy maximális program. Azért emlegettem itt még Kafkát, a mindennapi életet is azért hivatkoztam, hogy nagyon szép dolog társadalmi perspektívákban gondolkodni – szereti is az ember, meg ez is a szakmája -, mondjuk arról, hogy mi lesz száz év múlva. De Szász Gábor találó kérdése sze­rint: addig mi lesz? Némelyikünknek van még öt, másnak húsz, megint másnak negyven éve, ezt próbáljuk valahogy rendesen leélni. Tehát azért mondom, hogy maximálisan érvényesek a minimál-programok. Azzal nem megyünk túl sokra, hogy annyira lefegyverzően realista vagy pesszimista elemzéseket állítunk össze, hogy az olvasó azt választja majd, hogy vagy kiugrik az ablakon, vagy a gázt nyitja ki. Most éppen látunk ilyet akár Mészárostól, akár Debreczenitől. így nem lehet politikai cselekvést elvárni, pláne nem mozgalmat szervezni. Lehet, hogy ez a realitás, és legközelebb majd a vagon ajtajában a marharépaadag elosztásán fogunk vitatkozni, de ha ebből indulunk ki, mint ahogy teszi mondjuk a Facebookon – állandóan találkozunk – az amerikai magyar Népszavás kolléga, vagy mások, akkor kár is bármibe belefogni. Valóban, akár realitás, akár nem, mindenképpen kell a minimál- meg maximál-program egyaránt. Tehát ezért nem igazán jó állandóan arra hivatkozni – ami amúgy teljesen igaz -, hogy úgy alkalmatlan az összes szocialista vezető, ahogy van. De csak ez a választék.

Krausz Tamás:

Tudtam, hogy mindenki azt produkálja majd, amit szokott. Tudtam, hogy Földes Gyuri össze fogja keverni a politikai és elméleti síkot, mert számára egyúttal minden rögtön politika is. Számomra viszont nem, én vele ellentétben nem taktikázom, elmondok egy elemzési konstrukciót, amiből önmagában még nem következik közvetlenül semmilyen politikai megfontolás. Hát ezt miért nem lehet akceptálni? Most arról beszéltünk, hogy milyen ez a nyomorult rendszer. Egy szó a baloldal lefejezéséről… Nem én idéztem elő a kétharmadot, azt hiszem, hanem a Gyurcsányék.

Nem én voltam az, aki idevezettem az MSZP-t, hanem ők. Én voltam, aki bíráltam ezt az egészet sok éven át. Ha emlékszel, 2009-ben azért léptem ki, mert felismertem, hogy nincsen mód Gyurcsányékkal a változ­tatásra, elkerülhetetlenül a kétharmad fog bekövetkezni. Hát nehogy már ez legyen a lefejezés, meg egy elméleti koncepció legyen a lefejezés. Vicces. Gyurcsányék szétzavarták saját természetes társadalmi bázi­sukat. Kállai Gábornak mondom: ebből még nem következik az, hogy nem kell minimális program, de ennek tisztázása egy másik gyűlés, egy másik vita feladata. Itt csak annyit – és Szigeti Péternek is mondom -, hogy törekedni kell arra, hogy a „minimális” és „maximális” feladatokat összekapcsoljuk egy baloldali, rendszerkritikai civil organizációban vagy organizációkban. Bármily gyenge mozgalmi csírában is a példa szintjén legalább felszámolható a régi betegség, az elmerülés a partikularitásban, a részlegességben. Nem lehet örökösen bírálni a polgári baloldalt és semmit nem tenni a gyakorlati politizálás szintjén. Innen az én mozgalmi elkötelezettségem egy ellenforradalmi időszakban is. Én is pontosan tudom, hogy új szocialista tömegmozgalmak körvonalai sem látszanak a mi térségünkben. Neked, Péter, abban igazad van, hogy mindig lehet politikai okokból egy régióban valamely országot felhozni, és „utol tud érni”, idézőjelben. Na de mégiscsak az az alapstruktúra Kelet-Európában – és ezt hangsúlyoztam a legelején -, hogy Szlovénia és Csehország külön alrégió. Tehát őnekik van talán egyedül esélyük ebben a régióban, hogy tényleg betagozódjanak és felzárkózzanak Nyugat-Európához, a többi esélytelen. És ebből mi következik? Hogy most támogassuk, amit az elemzés síkján korábban elvetettünk? De ez a felzárkózó stratégia abban az értelemben is esélytelen, ahogy te mondod: semmilyen speci­fikus ok nincs, hogy a régió bármelyik országát felhozzák a centrumba, ilyen tőkeérdeklődés sincs, ilyen világpolitikai érdeklődés sincs. Úgyhogy ezt az „utolérés”-dolgot inkább Wiener Gyuri látja most pontosan. Amikor Wiener szóvá teszi, hogy a tekintélyuralmi rendszer csak Magyaror­szágon szilárdult meg, elfelejti hozzátenni, a tendencia szinte az egész régióban megvan.

Földes György:

Nem az közöttünk a különbség, Tamás, hogy te elméleti elemzést adsz, én meg belefulladok a gyakorlat mocsárba. Az a baj, hogy te nem érted, hogy mi az elmélet fogalma. A tudományos elemzés, az tudományos elemzés. Az még nem elmélet. Elméletnek azt nevezzük, amiből követke­zik valami a politika számára. Az elmélet olyan elemzés, ami ki tud jelölni politikai stratégiákat, amelyre épülhet a politikánk, irányt ad a politikának. Ami ezzel a kritériummal nem rendelkezik, az bármilyen igaz is, tehát tu­dományosan bármennyire is tartható, ha nem következik belőle egy olyan alapállás, amire egy politikai stratégiát föl lehet építeni, akkor az ebben az értelemben nem elmélet, nem segít a baloldalnak, mert nem segít a népnek. Ez a probléma. A társadalmi formák elmélete, vagy a világrend­szer-elmélet rendkívül fontos ma is a baloldal számára. Természetesen ezeknek nem az a szerepük, hogy iránytűként szolgáljanak a rövid- és középtávú társadalompolitikai cselekvéshez. Ezek a „nagy elméletek” részei a baloldali progresszió kincsestárának, arculatának. Igazságaik a világ mélyebb megismeréséhez vezetnek, de az újragondolás követelmé­nye rájuk is érvényes, hiszen segíteniük kell egy új, érvényes és vonzó társadalmi, gazdasági, és politikai praxis kialakításában.

Ezért el kell különíteni egymástól a síkokat, és az elmélet az, amely majd ezeket összekapcsolja. Az elvont társadalomkritikai igazság, a politikai cselekvéssé formálódás útján jut érvényre, a gyakorlat révén igazolódik. Ezt nevezik elméletnek.

Krausz Tamás:

Természetesen az elméletből következik valamiféle politikai gyakorlat, de nem azzal a közvetlenséggel, ahogyan azt te elképzeled, Gyuri. Nem szabad keverni az elmélet és az ideológia fogalmát, mint fentebb már hangsúlyoztam. Más politikai és elméleti keretekben mozgunk, én a rend­szerkritikai szempontokat éppenséggel egyszerre elméleti és gyakorlati összefüggésként fogom fel. A polgári baloldal keretei között képviselni valamiféle antikapitalista rendszerkritikát, ráadásul mindenféle szervezeti elkülönülés nélkül (a Baloldali Tömörülés, amely gyakorlatilag már nem létezik a maga eredeti célkitűzéseivel, legalább sokáig egy szervezeti hátteret adott az ilyen kritikának) – számomra teljességgel lehetetlen.

Mészáros István a tőke strukturális válságával, egyáltalán a válsággal foglalkozó tanulmányában zseniálisan megírja, hogy mitől más az utolsó pár évtizedben a tőkerendszer válsága, és miért nem lehet helyreállíta­ni, hogy úgy működjön a világrendszer, mint a korábbi periódusokban működött. Vége a „jó kapitalizmus” mítoszának, noha még baloldali emberek sokasága sem érti meg ezt a fejleményt. Ami egyik helyen picit jobb helyzetet idéz elő, az más helyen rosszabb fejleményeket ösztönöz, ráadásul a modern világrendszerben a nemzeti és Európa-centrizmus sem adekvát szemlélet már. De mindezt nem szabad persze úgy fölfogni – én sem úgy fogom fel -, hogy ebből holnap következik bárhol egy olyan világforradalom, ami egy lépéssel, egy politikai aktussal elvezet valahová. Egész másról van szó. A Földes Gyuri és köztem lévő különbség nem az a különbség, hogy az én elméletem el van vágva a valóságtól vagy a praxistól, és az ő elmélete meg a praxisnak és az elméletnek egy totális és ellentmondás nélküli kibontakozása, hanem az az igazság, hogy az én „elméletem” szerint az MSZP megbukott, mint baloldali párt. Az ő elméletében nem, ő még variál vele. Az én elméleti álláspontomból az következik, hogy a megfelelő időben elmaradt az MSZP újjászervezése baloldali alapokon és az idő túllépett rajta. Már régebb óta érvelek és cselekszem amellett, hogy egy másik típusú baloldali organizációt, poli­tikai tevékenységre is alkalmas civil organizációt kell felépíteni, egy olyan szerveződést, amelyik nem a tőkelogika mentén gondolja végig a maga történelmi pályafutását és célkitűzéseit. Én nem gondolom, különösen a neo-horthysta fordulat után, hogy az Orbán-rendszer demokratikus választásokon legyőzhető, mert a rendszer lényegéből fakad, hogy ilyen úton nem leváltható. Ez a dolognak a lényege. Ennek következtében felértékelődnek majd – hogy mikor, azt megjósolni aligha lehet – a ma még nem létező rendszerellenes tömegmozgalmak és persze a külföldi befolyások is.

Szalai Erzsébet: Koordinátákon kívül. Fiatal felnőttek a mai Magyarországon, Budapest, Új Mandátum Kiadó, 2011

Már régóta senki sem kételkedik abban, hogy Szalai Erzsébet – az Esz­mélet gyakori munkatársa – hazánk egyik legfontosabb szociológusa. Legújabb művével állításunkat újra igazolja. Lényegbevágó kérdésekre keres választ – az Eszmélet szellemében -, amelyek közül a legfonto­sabb: „vajon a mai fiatal felnőttek generációvá szerveződnek-e vagy fognak-e szerveződni […] és társadalmi cselekedetei milyen irányba befolyásolhatják a jövő Magyarországának társadalmi és politikai viszo­nyait”. Kutatásában rákérdez: milyen ennek a nemzedéknek a gondolko­dása, szokásai és önazonosságtudata, illetve mi foglalkoztatja leginkább, legalábbis városi környezetben.

A cikk a Die Linke (a német Balpárt) 2011. októberében Erfurtban elfogadott programját mutatja be.

2012 első heteiben bárhová is néz a megfigyelő, gazdasági válságje­lenségeket lát. A kontinens és ezen belül az Európai Unió megannyi országában ez politikai válságjelenségekkel párosul – természetesen nem egyforma tartalommal és lehetséges következményekkel. Társada­lomszerkezeti válságtüneteket is regisztrálnak a műszerek. E válságok a XX. századiakkal sem előzményeikben, sem következményeikben nem hasonlíthatók össze, mert 1914-ben és 1939-ben Európából kiinduló világháborúkba torkollott a felgyülemlett feszültség, az 1929-ben Ameri­kából kiindult válság Európában Hitlert és új európai rendjét adta ki ma­gából. Aminek most tanúi és elszenvedői vagyunk, az emberek millióinak és több generációnak az életében kitörölhetetlen negatív nyomokat hagy, de ezúttal mégsem látszanak olyan ellenőrizhetetlenné váló folyamatok jelei, mint e kontinens kapitalizmusának korábbi válságaiban.

A bajoknak több azonosítható forrása van. Valószínűleg első helyre kí­vánkozik az a tény, hogy már kibontakozott a globalizálódott világgazda­ságban az a mélyreható és történelmileg példa nélkül álló pozíciócsere, ami a nyugati félteke, az angolszász dominancia és vele együtt egész Európa meghatározó befolyásának a gyorsuló leépülésében manifesz­tálódik. Egy angol betűszó, a BRIC, pontosabban az, amit kifejez, tehát Brazília, Oroszország, India és Kína lett és még inkább lesz (kiegészülve már ma is néhány más „fejlődő” országgal) a felváltója annak, ami Ame­rika felfedezése óta euro-atlanti térség néven, évszázadokon keresztül az emberiség sorsának alakulását irányító erőcentrum volt. Tehát Euró­pában globális léptékben az is lemaradóban van, aki egyébként továbbra is szolidnak mondható növekedési pályán mozog.

A bajok másik, beazonosítható gyökere azoknak a változásoknak az irányában és minőségében található, amik az európai szocialista rend­szerek összeomlását követően, de immár húsz éve, egy egészen saját­ságos belső ellentmondást termeltek ki; hatalompolitikai megfontolásból és akkor még amerikai dominancia jegyében egy olyan 27 tagú Európai Uniót hoztak létre, amelyen belül a különbségek nem hogy fokozatosan csökkennének, hanem kezelhetetlen gyorsasággal növekszenek. Rész­leteibe ennek a jelenségnek éppen ezekben a hetekben bizonyára nem kell belemennünk.

A válsághoz vezető út harmadik tényezőjeként arról kell megemlékez­nünk, hogy az a neoliberális gazdaságpolitika, amit akkori erejével és befolyásával a Thatcher-Reagan kettős zúdított a világra, úgy bontotta meg a kapitalizmus korábbi működési rendjét, hogy a materiális javak és szolgáltatások előállításából keletkeztethető profitot felváltotta a pénzpi­aci manipulációkból származó, elképesztő méretű és régen fedezetlen jövedelemszerzés. Ennek illusztrálására álljon itt két adat: a Világbank kimutatása szerint a világ országainak bruttó társadalmi terméke 2008-ban 45 billió (negyvenötezer milliárd) dollárt tett ki. Az Egyesült Államok pénzügyi felügyeletének (Controller of the Currency) kimutatása sze­rint 2010 első negyedében csak az USA-ban 216.000 milliárdnyi volt a különböző értékpapír-­derivátumok forgalma.

Ezeket a globális összefüggéseket azért említettük a német Die Linke, [a Balpárt] első programjának a bemutatását megelőzően, mert érzékel­nünk kell azokat a viszonyokat és feltételeket, amelyek közepette egy radikális szocialista pártnak ma válaszokat kell keresnie és találnia az adott helyzet kezelésére, és távlatilag a globális kapitalizmus meghala­dására. A Balpárt létrejöttének történetével az Eszmélet olvasói már a 67. számban megismerkedhettek. Most csak felidézzük, hogy 2005-ben, amikor Schröder szociáldemokratái elveszítették a választásokat és kezdetét vette Angela Merkel konzervatív kormányzása, e folyamat „mel­lékhajtásaként” többé nem elhanyagolható parlamenti erőként bejelent­kezett egy Európában mindmáig egyedülálló szocialista formáció, mely ötvözni próbálja mindazt, ami elvitathatatlanul pozitív eredménye a XX. század szociáldemokrata és kommunista pártjainak. A párt folyamatosan szembesíti önmagát a közvélemény előtt is mindazzal, amit meghalad, elvet, vagy éppenséggel megtagad. A közeg – Németország -, melyben ez a munka folyik, ismétlődő válságoktól nem mentes, de a fejlett tőkés országok körében összességében sikeres. Őrzi a változó világgazdaság feltételei között is az egyik meghatározó erejű ország pozícióját, de belül több törésvonal mentén is állandó feszültségben él. Húsz év múltával sem sikerült az egységes államon belül eggyé olvasztani az egykori NDK-t a hajdani Nyugat-Németországgal. Keleten a bérek és a jövedel­mek ma is törvényileg „szabályozottan” alacsonyabbak, mint Nyugaton. De a Nyugaton belül is szakadék keletkezett a szegények és a gazdagok között, részben a változó méretű strukturális munkanélküliség, részben a neoliberális jövedelemelosztási rend felülkerekedése nyomán. Az NDK-ban a nálunk is megvolt szerény, de biztos egzisztenciális körülmények, a régi NSZK-ban pedig a nagyon sikeres szociális piacgazdaság évtize­deken át garantált, szélesen terített jóléti rendszere adta át a helyét egy roppantul hullámzó berendezkedésnek, amelyben a proletariátus helyébe a prekariátus lépett, magyarul: minden, a nem kizsákmányoló osztályhoz tartozó réteg viszonylagos elszegényedése, létbizonytalansága. Nem mellesleg: ezt a tényt a polgári politikai elemzők sem tagadják, és a mai Németország alapvető gondjaként definiálják.

Tipikusnak nem mondható politikai menetrend – ami viszont a fentebb vázoltakból következett -, hogy a Balpárt, megalakulását követően, 2005­ben azonnal bejutott a szövetségi parlamentbe, azóta ugyan hullámzó sikerrel, de mind több tartományi törvényhozásba is bekerült, ám alakuló kongresszusát csak két évvel később, 2007-ben tartotta Berlinben, és további négy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 2011 őszén a párt vég­leges, ideológiai pozícióit is megfogalmazó programot fogadjon el. Az első mozzanat magyarázata, hogy Schröder neoliberális gazdaság- és szociálpolitikája nyomán a szociáldemokrata párt széles törzsválasztói körben elveszítette támogatóit; s ebben a történelmi pillanatban a szoci­áldemokrata pártelnökségéről tiltakozása kifejezéseképp már korábban lemondott Oskar Lafontaine, a nyugati német baloldal évtizedek óta karizmatikus személyisége megbízható partnerre talált Gregor Gysiben, aki ekkor a keleti „utódpárt”, a PDS első embere volt. Nem kétséges, hogy e két személyiség tekintélye, hitele és szerepe kulcstényező volt és maradt mindmáig. Gysi a demokratikus szabadságjogoknak elköte­lezett kommunista ügyvéd volt az NDK-ban, tehát ilyen értelemben sem Ulbrichtnak, sem Honeckernek nem tanítványa, Lafontaine viszont Willy Brandt egyik legkedvesebb embere, a kapitalizmust nem a történelem kiteljesedéseként látó szocialista.

Ötmillió munkanélküli volt 2005-ben az ára annak, hogy a választók nem egészen 10 százaléka úgy artikulálja politikai véleményét a viszo­nyokról és saját helyzetéről, hogy egy ilyen pártot a parlamentbe küldjön. Ez volt az első, valóban baloldali, szocialista áttörés azt követően, hogy Európában összeomlottak a szovjet érdekszféra országai.

A párt már két éve nem csak működött, hanem Németország egyik politikai tényezője is lett, amikor megtartotta alakuló kongresszusát. Ennek a bizonyos értelemben fordított sorrendnek a magyarázata, hogy az akut társadalmi igény egy antikapitalista pártra előbb vált ténnyé, mintsem, hogy a formáció létre tudott volna jönni. Ne feledjük, hogy az újraegyesítés Németországban úgy ment végbe, hogy a győztes oldal magába olvasztotta a vesztest, és eközben mindent elkövetett azért, hogy az NDK tényleges szocialista vívmányait is megtagadja, és össztűz alatt tartsa nemcsak a bukott Német Szocialista Egységpártot, hanem annak tagjait és a társadalom minden olyan tagját, aki nem volt hajlandó csak és kizárólag hibának, bűnök végtelen sorozatának látni a kudarcba fulladt kísérletet. Miután a Német Szocialista Egységpárt kinyilvánított utódaként azonnal létrejött PDS, a Demokratikus Szocializmus Pártja egyetlen pillanatig sem viselkedett és politizált úgy, mint például az MSZP, időbe telt, amíg az emberek előbb Keleten, később Nyugaton is felismerték benne a prekariátus lehetséges érdekvédőjét.

Másfelől, Nyugaton nem történhetett meg egyik napról a másikra an­nak felismerése, hogy az SPD hátat fordított nemcsak régmúlt marxista hagyományainak és osztálypárt jellegének, mert hisz ez már 1959-ben megtörtént a godesbergi program elfogadásával, hanem feladta a létező kapitalista rendet belülről bíráló, és ily módon jó irányba korrigálni próbá­ló, és ezzel korábban nem lebecsülendő eredményeket elérő irányvonalát is; és 1998-ban, tehát már az újraegyesített országban megszerezvén a kormányhatalmat, a legkeményebb neoliberális gazdaság- és szociálpo­litikát valósította meg. Az SPD baloldalán belül alakult ki az a kezdetben igen szerény létszámú formáció, amely aztán Lafontaine drámai erejű fellépése és útkeresése nyomán vállalta a közösséget a volt kommu­nistákkal.

Különböző élet- és politikai tapasztalatokkal érkezett emberek új politi­kai közösségét kellett megteremteni és ezért döntött úgy mind a két oldal, hogy időt kell adni a homogén és teherbíró tartalom és arculat kialakítá­sához. A „keletiek” – érthető módon – határozottan és gyorsan akarnak olyan irányban haladni, hogy legalább részben, koalíciós partnerként ismét részeivé váljanak a végrehajtó hatalomnak. E törekvésüket csak erősíti az a körülmény, hogy az egykori NDK helyén a legtöbb tartomány­ban a Balpárt sorozatosan a második helyen végez emitt a CDU, amott az SPD mögött. Több tartományban, a fővárosban (Berlinben) hosszabb-rövidebb ideig junior partnerként kormányon is voltak már, illetve vannak ma is. A „nyugatiak” között többeknek a türelmetlensége sokkal inkább a rendszert radikálisan elutasító, szektás, és emiatt reálpolitikailag nem értelmezhető. Állandó, nem is egyszer mérhető politikai veszteséget okozó vitákban, konfliktusokon keresztül jutott el a Balpárt odáig, hogy 2007-ben imponálóan egységes arculatú kongresszusukon ki tudták mondani, hogy a párttá válás procedúrája sikeresen lezárult.

2008-ban természetesen Németországot is utolérték az Egyesült Államokból kiinduló pénzügyi válság negatív következményei, s ez a körülmény felerősítette a Balpárt elfogadottságát nyugaton is. Az eredmény: a 2005-ös választásokon elért 8,7%-nyi szavazat 2009-re 11,2%-nyira duzzadt. Nem mellékes mutatója ennek a folyamatnak, hogy a szociáldemokraták ekkor már a nagykoalícióból is kiestek, a baloldalon belül tovább folytatódott a Balpárt erősödésének tendenciája. A párt – képviselőjelöltjeinek körültekintő kiválasztásával – kezdettől elérte azt, hogy a Bundestagban, a szövetségi törvényho­zásban képviselői minden bizottságban és természetesen a plénumon is magas szakmai színvonalon jelenítik meg és képviselik nézeteiket. Nincs frázispufogtatás, nincsenek hatásvadász, demagóg szónoklatok, s ez a körülmény a polgári médiavilágból is kikényszeríti az informálást a Balpárt politikájáról.

De ez a párt tevékenységének és építésének csak az egyik oldala. A másik a 2011. október 23-án elfogadott pártprogram kidolgozását szol­gáló munka a tagság és a szimpatizánsok folyamatos bevonásával. A polgári oldalról érkező és hosszú időn át gúnyolódó kritika rendszeresen nevetség tárgyává tette azt a tényt, hogy a pártnak nem volt elfogadott programja. De bő négy évi munka, és számtalan, olykor késhegyig menő vita volt az ára annak, hogy amit a két politikai égtáj felől érkezett szocialista meggyőződésű delegátusok Erfurtban végül is elfogadtak, teherbírónak ígérkezik.

A program öt fejezetre oszlik. Az első arról szól, hogy „honnan jöttünk”. A második a jelenkori kapitalizmus, a civilizáció válságtüneteit írja le és elemzi. A harmadik fejezet címe: Demokratikus szocializmus a XXI. században. A negyedik fejezet a baloldali reformprojektekről szól, hat témacsoportra bontva. Ezek közül az első címe: Hogyan akarunk élni? Jó munkát, szociális biztonságot és igazságosságot. A második témacsoport a társadalom demokratikus berendezkedésére vonatkozó téziseket és követeléseket tartalmazza. Ezt a művelődésre és a kutatásra vonatkozó programpontok követik, majd a „zöld” tézisek következnek, tehát a párt törekvései egy szociális-ökológiai rend megteremtésére. A hatodik téma­csoportban tárgyalja a program a béke, a leszerelés, a kollektív biztonság és az emberiség közös fejlődésének a problematikáját.

Az ötödik fejezetben a párt baloldali szövetségi politikája, a neoliberális ideológiával folytatott küzdelem és ezek fórumai, a különböző népképvi­seletek arculatáról és funkcióiról vallott nézetek szerepelnek.

A program kapitalizmuskritikai része nem ismétli meg azokat a XX. század elején megfogalmazott, akkor hiteles, később sematikus dog­mákká merevedett megállapításokat, amelyek mára részben érvényüket vesztették, részben nem is bizonyultak helytállónak. Tehát nem szólít fel a kapitalizmus megdöntésére, mert ez irreális célkitűzés lenne, de bonckés alá veszi mindazokat a jelenségeket – osztályviszonyok, a nemek közötti viszony, magának a rendszernek a belső változásai, különös tekintettel a finánctőke dominanciájára, és az ennek nyomán kirobbant pénzügyi válságokra, a polgári demokratikus rend kiüresedése -, amelyek ma a német viszonyokat és (tegyük hozzá) nem csak azokat jellemzik. Külön kitér az elemzés az új évszázadot kezdettől jellemző világgazdasági válságjelenségekre és azok okaira.

Minthogy a Linke természetesen (!) határozottan és érvekkel alátá­masztva tekint önmaga részben kommunista előéletére, a programnak ez a kapitalizmust elemző része nagyon is szembeötlő módon tér el azoktól a sematikus tételektől, melyek a szovjet kommunista ideológusok szűklá­tókörű, propagandisztikus megközelítése nyomán évtizedekig rányomták bélyegüket a forradalmi szocializmus pártjainak majdnem totális kudarcba torkolló működésére. A program – miközben távlati célként a kapitalizmus meghaladását tűzi ki baloldali feladatként – a rendszer ma érvényes ismérvein belül is radikális változtatásokat ajánl. Tehát nem arra játszik, hogy ma bármilyen realitása is lenne a kapitalizmus megdöntésének.

Példa erre a Linke egyik legmarkánsabb személyiségének, a korábban a párton belüli kommunista platformot vezető Sahra Wagenknecht asszonynak minap, már a program elfogadását követően megjelent könyvé­ből az a követelés, hogy a piacgazdaságot meg kell szabadítani a kapita­lizmustól, miként a tervgazdaságtól a szocializmust kell megszabadítani ahhoz, hogy valóban a versenyre és a teljesítményre épüljön a társadalmi berendezkedés. A magyar olvasónak ezt olvasva természetesen eszébe jutnak azok az 1956-ot követően először teljesen félretett, majd 1968-ban mégis elővett kísérletek a szocialista piacgazdaság megteremtésére, amelyekhez sokban hasonlító megoldások juttatták el a modern Kínát és Vietnamot a gazdasági növekedés immár évtizedek óta tartó példátlan folyamatosságához, úgy, hogy közben a társadalom többsége – minden megmutatkozó feszültség ellenére – állandóan emelkedő pályán tudhatja magát. Ismerve a német társadalom nagyobbik részének mindmáig alap­vetően konzervatív beállítottságát, fölöttébb találó és egyben provokatív is a háború utáni nyugatnémet gazdasági felemelkedés atyjaként tisztelt konzervatív Ludwig Erhard híres követelésének baloldali feltámasztása: Jólétet mindenkinek!

A Balpárt annak tudatában adott önmagának programot, hogy a ma élő németek többségének meghatározó történelmi élménye az a szociális piacgazdaság nyugaton, melynek sikere Európában először szolgált bizonyítékul arra, hogy a kapitalizmus rendszerébe be lehet építeni olyan fékeket és egyensúlyokat, amelyek hosszú időn át alkalmasak a ciklikus válságok negatív következményeinek tompítására. Éppen ez a berendezkedés ment tönkre az angolszász világból kiinduló, de az egész világgazdaságot súlyosan megfertőző neoliberális irányzat felül-kerekedésével, ami Németországban ráadásul párhuzamosan hatott az újraegyesítés önmagában véve is hatalmas terheivel.

A XXI. század demokratikus szocializmusáról vallott felfogása a párt­nak erős szociáldemokrata gyökerekből táplálkozik. Ennek magyará­zata a II. Világháborút követő nyugatnémet berendezkedésben játszott szerepben leli magyarázatát. Mert az SPD, még mielőtt osztálypártból 1959-ben, godesbergi programjával, átértelmezte önmagát néppárttá, tehát olyan politikai formációvá, amely a munkásosztályon túlmenően széles kispolgári rétegek és sok értelmiségi számára is választhatóvá tette a pártot, igen jelentős vívmányokat harcolt ki. Ezek közül a legfon­tosabbak közé tartozik, hogy a régi NSZK-ban szociáldemokrata vezetés mellett egységes volt és maradt mindmáig a szakszervezeti mozgalom. Ez nemcsak azt eredményezte, hogy a szakmai bontásban zajló, minden­kori bértarifa-tárgyalások során a szakszervezeti érdekvédelem nem volt megosztható, hanem ezen túlmenően az üzemi tanácsok intézménye­sülésével a munka feltételeit, a munkakörülményeket is eredményeket hozó erővel tudta befolyásolni.

Annak már gazdaságpolitikai jelentősége is volt és van, hogy a nehézipar legfontosabb ágazataiban létrejött az úgynevezett paritá­sos beleszólás joga a munkavállalóknak. A nagy részvénytársaságok felügyelőbizottságaiban helye van a munkavállalói oldal képviselőinek is, az operatív cégirányításban pedig jelen van a „munkaigazgató”, akinek beleszólása van az üzleti döntésekbe is. Igaz ugyan, hogy a menedzs­menteken belül ez csak kisebbségi pozíció, de a tulajdonosi érdekeket képviselő többségnek mégis számolnia kell azzal, hogy az Arbeitsdirektor javaslatai, vagy kifogásai mögött rendszerint fenntartások nélkül állnak a munkavállalók.

Noha a régi NSZK-ban soha sem voltak olyan tömegsztrájkok, mint például Franciaországban vagy Olaszországban, kiélezett konfliktushely­zetek ott is előfordultak. A szociáldemokrata politizálás egyik kulcssikere volt az ún. koncentrált akció, ami azt jelentette, hogy országos válsággal fenyegető helyzetekben a mindenkori szövetségi kancellár tárgyalóasz­talhoz kérte a munkaadók és a munkavállalók képviselőjét és addig nem álltak fel az asztal mellől, amíg kompromisszumot nem tudtak elérni.

Ez a roppant hatékony politikai kultúra azért tudott kialakulni, a tőke azért ment bele hatalmának folyamatos politikai ellenőrzésébe és bi­zonyos mértékű korlátozásába, mert a megosztott Németországban a Vörös Hadsereg az Elbánál állt, Nyugat-Európa sok országában erős kommunista pártok működtek, és felismert, a nyugati nagyhatalmak által nyomatékosan támogatott érdek fűződött mindenféle radikálisan szocialista politikai irányzat távoltartásához. A hidegháborús európai szembenállásnak a nyugatnémet társadalom ilyen értelemben a ha­szonélvezője volt.

Ezt a jól bevált, szociális piacgazdaságnak nevezett rendet a tőke abban a pillanatban felborította, amint Európából eltűnt az úgynevezett kommunista veszély. Minthogy a neoliberális profitmaximalizáló gazda­ságpolitika már jelen volt a kontinentális Európában is, amikor 1989-ben a még létező Szovjetunió által sorsára hagyott NDK összeomlott, és az újraegyesítés valójában a szétesett Kelet-Németország gazdasági, politikai és jogi bekebelezéseként ment végbe, a társadalomszerkezeti térkép radikálisan megváltozott egész Németországban.

Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy programjában a Balpárt sok tekintetben ma nem akar többet, mint helyreállítva korszerűsíteni az egyszer már volt nyugatnémet viszonyokat. Tehát azt, hogy a politikai felépítményhez tartozó intézményrendszer visszanyerje legalább korábbi befolyását, és ne folytatódjék a politikai hatalom térvesztése a globalizá­lódó kapitalizmussal szemben.

A viszonyok mára annyira megváltoztak, hogy e célt néhány radikális, a tulajdonviszonyokat komolyan érintő változtatás követelése nélkül nem lehet elérni. A párt elfogadott programja ebben a vonatkozásban továbbra is egyedülálló a német politikai palettán, holott a nemzetközi pénzügyi, uniós, az eurót és mindezek nyomán a gazdaságot is sújtó válság még Merkel kancellárasszony konzervatív-liberális koalícióját is rákényszerítette olyan lépésekre, amik korábban elképzelhetetlenek lettek volna.

Bankok államosítása, illetve a pénzpiacok szigorú állami ellenőrzése. A Balpárt ezt intézményesíteni akarja, mert programja szerint a nemzetközi pénzügyi válságot kiváltó globális spekulációt csak így lehet ellenőrzés alá vonni. 2011-ben a berlini kormány sorozatosan kényszerült nagy pénzintézetek megmentésére közpénzekből, mert – érthetően – elejét akarták venni az egész pénzügyi rendszer összeomlásának. De hang­súlyozták, hogy ez csak ideiglenes megoldás, és a válság elmúltával ismét privatizálják az állami tulajdonba került pénzintézeteket. A Balpárt programja ezzel szemben azt a követelményt állítja fel, hogy a pénzinté­zeteknek ismét a reálgazdaságot kell szolgálniuk, és nem a materiálisan értelmezhető gazdasági teljesítményt messze meghaladó fináncspeku­lációval sodorni újabb és újabb válságba a világot.

A program szerint ismét napirendre kell tűzni a köz-, a közösségi, a kommunális és a magántulajdon különböző formáinak kialakításával a gazdasági folyamatok demokratikus ellenőrzését a munkavállalói érdekek hatékonyabb védelmének szolgálatában. A program szembe­helyezkedik azzal a neoliberális offenzívával, ami szerint csak a magán­tulajdonban lévő termelőeszközöket lehet hatékonyan működtetni. A régi NSZK-ban a gazdaságnak majdnem minden ágazatában voltak állami vagy kommunális tulajdonban lévő vállalatok és azok éppúgy helytálltak a versenyben, mint a magántulajdonban lévő konkurencia. Vagy kellő motiváció hiányában éppúgy tönkrementek, mint privát vetélytársaik. Másfelől, a közösségi tulajdon bármely formája tönkretehető, ha nem versenyhelyzetben, irreális központi tervek kényszerzubbonyában kell a vállalatoknak működniük, ahogyan arra az egykori NDK-ban bőven volt példa.

A párt határozottan kiáll a kis és a közepes méretű magánvállalatok fennmaradása mellett, mert a német gazdaságnak ezek továbbra is a leghatékonyabban működő, leginnovatívabb pillérei, és ezek adják a GDP nagyobb részét.

A program ezen a ponton érkezik el a német – és tegyük hozzá, a leg­több európai – társadalom központi problémájának kezeléséhez, ez pedig a munka világának a szabályozása, a szociális háló sűrűsége, tehát a társadalom létbiztonsága. Azt, hogy Németország exportteljesítménye 2011-ben a történelemben először meghaladta az ezer milliárd (egy billió) eurót, a gazdaság nemcsak gépipara innovatív teljesítményeinek, hanem elsősorban annak köszönheti, hogy a fejlett EU-országok közül az elmúlt tíz évben Németországban növekedtek a legkevésbé a bérek. Az út ehhez az eredményhez a 2005-ben majdnem ötmillió munkanélküli közül valamivel több, mint kétmilliónak az újbóli munkába állításának árán vált járhatóvá. Azon az áron, hogy Németországban ma 25 millió munkavállaló dolgozik minimálbérért. De még a minimálbér szakmánkénti különbségét is talán a közeljövőben sikerül majd megszüntetni – köszön­hetően nem utolsósorban a Linke állandó parlamenti követelésének és a szakszervezetek ezt támogató kampányainak. Hivatalos statisztikák sze­rint a továbbra is gazdag országnak minősülő szövetségi köztársaságban tizenkét millió ember tengődik a létminimum alatti jövedelemből. És nem utolsósorban: a folyamatosan három millió körül ingadozó munkanélküli tartaléksereg nagyobbik fele csak a szociális segélynek megfelelő mun­kanélküli ellátást kapja, ami különösen durván sújtja az idősebb korú, elhelyezkedni többé már nem tudó embereket. A középosztály jelentős tömegei pedig azáltal jutottak a prekariátus soraiba, hogy tömeges a határidőhöz kötött munkaszerződések aránya, amikor is hosszabbításra csak bérlefaragás tudomásulvételével lehet számítani.

Természetes, hogy a Linke ezekre a témákra programjában is kiemel­kedően nagy súlyt helyez, hiszen a közvélemény-kutatások is kimutatják, hogy az emberek legnagyobb félelme – a megkérdezettek több, mint 70 százaléka szerint – a munkahely elvesztése. A párt, programját követve, nap mint nap azt igyekszik megértetni az emberekkel, hogy egy ember­séges gazdasági, tehát nem globálkapitalista rendben az elsődleges cél nem a minél nagyobb profit, hanem az emberek jóléte és biztonsága.

A mai német valóság egyik jellemzője, hogy ebben a ma is gazdag országban vannak a mi Szabolcs megyénkre hasonlító régiók. Elsősor­ban a volt NDK északkeleti része ilyen, de ugyancsak a keleti országrész egykori külszíni barnaszénfejtő vidékei is folyamatosan néptelenednek el, mert a megszűnt munkahelyek pótlására újak nem létesültek, és a fiatalok helyzete emiatt reménytelen. A pártprogram e feladatnak külön fejezetet szentel, hasonlóképpen egy olyan agrárpolitika kialakításának, ami tartós, megbízható választ adna azoknak a vidéki embereknek a problémáira, akik alól kihúzták a termelőszövetkezeti talajt és emiatt vagy krónikusan munkanélküliek, vagy minimálbéren foglalkoztatott mezőgaz­dasági munkások az 1945 előtti nagybirtokosoknak visszaadott földeken. (Ide toboroznak fiatal magyar orvosokat, akiket az állam ugyan megfizet, de lepusztuló vidékekre kerülnek, ahonnan német kollégáik tömegesen menekülnek nyugatra.)

Szembeötlő, hogy a párt programja milyen határozottan és részletekbe menően áll ki a parlamentáris rendszer, az emberi- és polgári jogok, a nemek közötti egyenlőség, a szexuális önrendelkezési jog, a sokmillió­nyi végleg letelepült, máshonnan jött embert megillető azonos elbánás mellett. E tekintetben a program részben természetes folytatása annak a nemzetközi szocialista tradíciónak, ami – elvileg – soha, sehol nem szűnt meg létezni és hatni, másfelől markáns elhatárolódás attól a tragikusan represszív államfelfogástól és hatalomgyakorlástól, ami az egykori NDK-ra letagadhatatlanul és elfelejthetetlenül jellemző volt. A pártprogram nagyon határozottan kimondja, hogy a Linke a plurális, parlamentáris rendszer fenntartásával kívánja elérni szocialista céljait.

A napjainkban Európában magukat valamilyen formában és valamilyen mértékben szocialistának valló pártok közül a német Die Linke az egyet­len, amely programjában fenntartások és mellébeszélés nélkül kimondja és követeli a nagy vagyonok érezhető megadóztatását, a személyi jö­vedelmeket terhelő adók és járadékok átrendezését a szegény rétegek javára, a gazdagok rovására, a nyugdíjrendszer olyan átalakítását, ami az idős embereket megóvja az öregkori elnyomorodástól.

A források felhasználásának átrendezésével fedezhetők egy olyan oktatási és képzési rendszer hozzáférhetőségének a költségei, amihez mindenkinek a képességei szerint hozzá kell jutnia ahhoz, hogy a munka világából felkészültség hiányában ne maradjon ki. Mert Németország e tekintetben – a hivatalos beismerések szerint is – rosszul áll. Az egykori NDK jórészt lerombolt bölcsődei és óvodai hálózatát most próbálják az egész országra kiterjedően újjáépíteni, ami nemcsak a gyermekek jó időben elkezdődő felkészítését szolgálja, hanem a fiatal nők esélyegyen­lőségét is a munka világában. Ennek várható következménye lehet a Németországban is a miénkre emlékeztető, súlyosan negatív demográ­fiai trend megváltozása. A Balpárt az elérhető források újraelosztásával akarja rendbe tenni a felsőfokú képzés széles körben ismert ellentmon­dásait: túlzsúfolt, roppant egyenetlen színvonalú egyetemek és főiskolák emitt, méregdrága elitképző magánintézmények amott, állandósítva az osztálykülönbségeket az értelmiségi táboron belül is.

Németország nemzetközi helyzete, európai gazdasági túlsúlya, a glo­bális gazdasági viszonyok alakításában játszott szerepe és tényleges, vagy lehetséges befolyása révén a Föld sok válság- vagy veszélyzóná­jában olyan tény, ami már ma is, és kiszámíthatóan a jövőben is a nem­zetközi erőviszonyok alakításának egyik fontos szereplőjévé teszi. Egy következetes és radikális szocialista pártnak Németországban történelmi okokból különösen nagy a felelőssége. Ennek megfelelően a Balpárt kö­vetkezetesen és folyamatosan szembehelyezkedik minden olyan politikai vagy katonai intervenciós döntéssel, amit az ország kormányai NATO-kötelezettségükre hivatkozva meghoztak. Sem Afganisztánban, sem a Balkánon nincs helye német katonának. A Balpárt szerint az ország iparának le kell mondania a fegyverexportról, jóllehet ma Németország ebben is az elsők között van a világon.

A Balpárt határozottan kiáll az európai integráció mellett és a szo­lidaritás erősítését követeli a fejlett és a kevésbé fejlett tagok között, hozzátéve ehhez, hogy Brüsszel évek óta folytatott neoliberális gazda­ságpolitikája elfogadhatatlan, és az eurózóna stabilizálása is csak akkor sikerülhet, ha az eladósodott országokat nem a magánbankok és a minősítő ügynökségek kényszerítik megszorító intézkedésekre, hanem állami-politikai irányítású pénzintézetek kezelik az adósságokat – spe­kulációs manőverek és kamatmaximalizálási trükkök nélkül.

A Linke tavaly októberben elfogadott első pártprogramjának azokat az elemeit foglaltuk össze – nem térve ki a német belső viszonyok rész­elemeire vonatkozó, megannyi jellemző és fontos rész bemutatására -, amelyeknek üzenetértéke van az olyan európai országok szocialista meggyőződésű polgárai számára, akik a németországira többé vagy kevésbé hasonlító viszonyok között keresnek érvényes válaszokat. A II. Világháborút követően Nyugat-Németországban kiépült politikai rendszer az első időszak mélyen reakciós, de gazdaságilag sikeres évei után, a hatvanas évek második felétől, egy igen mélyreható önvizsgálati, és ennek eredményeképp demokratizálódási folyamaton ment keresztül. A szociáldemokrata Willy Brandt miniszterelnök és liberális partnerei – akik akkoriban jelenítettek meg egy nem a totális piaci liberalizmust erőltető politikát – igen nagy szolgálatot tettek a német népnek, egész Euró­pának. Engedtessék meg annak kimondása, hogy más minőségű volt az akkori, ottani antikommunista krédó, mint az a bárgyú, nacionalista, kleptokratikus berendezkedés, ami felénk teljesedett ki a szovjet típusú szocialista kísérlet összeomlását követően.

Sem a kereszténydemokrata jobboldal, sem a szociáldemokrácia nem üdvözölte a Balpárt megjelenését a politikai arénában, ma is folyama­tosak a parlamenti és azon kívüli diszkriminációs kísérletek. Egy-egy jobboldali pártkorifeus kirohanásán ott is tetten érhető a politikai gyerek­szoba hiánya, ott is vannak neonácik, de nem ülnek 17 százalékkal a parlamentben, ahol pedig tartományi szinten vannak képviselőik, azokat módszeresen kirekesztik a demokratikus pártok közösségéből.

Abban, hogy ez így alakult az ottani rendszerváltást, tehát az újra­egyesítést követően, nem kis szerepe volt és van azoknak a nőknek és férfiaknak, akik bátran szembenéztek az eszméiket botrányosan kompromittáló múlttal, anélkül, hogy feladták volna eszméik lényegét, és annak világtörténelmi, ma és a jövőben is érvényes üzenetét. Ez nem az önátmentés magatartása és politikája, hanem az újrakezdésé.

Mindig is voltak olyan történelmi helyzetek, melyekben tízegynéhány százalék többet ért 30, 40, akár 50%-nál is. Csak ehhez vízió és tartás szükségeltetik.

Perújrafelvétel – alapos gazdaságtani elemzés keretében. A szerző a szocializmus fundamentumát a bérmunkán és a kompetitív piaci kapcsolatokon alapuló termelési viszonyok radikális elvetésével keresi. E nézőpontból mindenféle piaciszocializmus-elképzelés csakis zsákutca lehet, szemben a munkásosztály politikai gazdaságtana keretében kibontható demokratikus tervezéssel, amelynek a létfenntartási szükségletek köre mellett az egészséges környezetet és ,,az emberi képességek kibontakoztatását mint öncélt" kell előmozdítania.

Mi sem lenne tehát hamisabb és idétlenebb, mint a csereérték, a pénz alapján azt elő­feltételezni […] hogy az egyesült egyének ellenőrzik össztermelésüket. (K. Marx)¹

A szocializmus marxi felfogásának centrális része az a gondolat, hogy a gazdasági életet lehetséges „defetisizálni”, hogy az emberi lényeket fel lehet szabadítani a személytelen gazdasági törvényeknek való alá­vetettségükből, hogy a javak és szolgáltatás termelését a piac vak erői helyett meg lehet szervezni egy tudatos terv szerint. A marxi szocializmus „szíve” tehát egy, az árucserén, az értéktörvényen és a pénzen túljutott társadalom víziója. Az elmúlt években a baloldalon szokásossá vált úgy elintézni ezt a felfogást, mint ami csak a „szocializmus fundamentalista-eszkatologikus” felfogásán csüggő „elvakult dogmatikusok” szellemi áruja, s nem méltó arra, hogy felelős ember egyáltalán foglalkozzon vele.² Ámde a napjainkban tapasztalható lelkesedés a „piaci szocializmusért”, mint Marx álláspontjának megfelelő alternatívájáért, túl sokszor siklik el a megválaszolásra váró komoly érvek felett. A baloldalon elfogadhatóvá vált az áruk, az árak, a pénz és a profit fennmaradásáról beszélni a jö­vőbeli szocialista társadalomban – anélkül, hogy egyáltalán tudomásul vennék azt az erőteljes érvelést, amelyet Marx fejtett ki az első piaci szocialisták – Thomas Hodgskin, John Gray, John Francis Bray és külö­nösen Pierre Joseph Proudhon ellenében. Mi több, e diszkussziók során általában gyakorlatilag ignorálják Marx kritikáját azok fölött a szocialista áramlatok fölött, amelyek a munkaértéken alapuló cserében és a mun­kapénz-tervezetekben látták a piacgazdaság egalitárius átalakításának eszközét.³

Így például – anélkül, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is meg­próbálná tisztázni, mi a vita tétje – Alec Nove (1989, 235) azt mondja nekünk, hogy „annak az elképzelésnek, hogy az »érték« nem fog létez­ni a szocializmusban, egyszerűen nincs értelme”. Alan Carling pedig, akinek „racionális választáselméleti” marxizmus-változatára a mai piaci szocializmus sokszor hivatkozik elméleti alapként, azt írja (1989, 194), hogy „a piac valóban szabad teret nyújt a társadalom tagjainak”- mintha a piacnak nem is létezne megvitatásra méltó kritikája. Hasonlóképpen, Robin Blackburn figyelmünkbe ajánlja Proudhonnak „a Marxénál na­gyobb érzékenységét a kistermelés és a kiskereskedelem kérdésével kapcsolatban”, anélkül, hogy akárcsak egy csekély gesztust tenne Marx irányában az áruk, a csere, az érték és a pénz kategóriái körüli proudhoni zűrzavarral szemben A Filozófia nyomorúságában, a Grundrissében, A politikai gazdaságtan bírálatához c. művében és A tőke első kötetében kifejtett alapos kritikája felé. Blackburn ezután továbbmegy a maga fejtegetéseiben, és a szocializmus válságára adott magyarázata közép­pontjába „a Mises és Hayek által” a szocialista gazdasági tervezés bár­mely formájával szemben „kifejtett elméleti kritika adekvát voltát” állítja. Ezenfelül nem veszi észre, hogy – marxi nézőpontból – az osztrák iskola szocializmuskritikája a „vulgáris közgazdaságtan” egy szélsőséges esete – olyan gazdaságfelfogás, amely az emberi lényeket a termelés puszta technikai tényezőiként, a piacot pedig mint a javak és szolgáltatások raci­onális elosztása egyedül lehetséges mechanizmusaként kezeli -, s nem veszi észre azt sem, hogy ennek mélyreható következményei vannak magának a „gazdálkodás” fogalmának az értelmezésére is. (Blakcburn 1991, 15, 41, és általában a 31-63. oldalak)⁴

A legtöbb piaci szocialista persze úgy fog érvelni, hogy ők nem be­csülik alá a piaci rendszer hiányosságait, hogy sok mindent elfogadnak a teljesen szabad piaci rendszer marxi kritikájából. Pontosan a piacgaz­dasághoz szervesen hozzátartozó egyenlőtlenségek kiegyensúlyozása céljából javasolják a fő termelőeszközök közösségi tulajdonát, garantált évi jövedelmet, ingyenesen nyújtott szociális szolgáltatásokat stb. Ámde ragaszkodnak hozzá, hogy a szocializmus eszméje napjainkban a gaz­dasági racionalitásával kapcsolatos válsággal néz szembe, melynek oka az, hogy a szocializmus nem tudott hatékony nem-piaci módszereket körvonalazni és kidolgozni a javak és szolgáltatások termelésének és el­osztásának a megszervezésére. A Szovjetunió és Kelet-Európa elriasztó példájára hivatkozva amellett érvelnek, hogy a javak és szolgáltatások nem-piaci allokációja rendkívül pazarlónak és alacsony hatékonyságúnak bizonyult. S levonják azt a következtetést, hogy ha meg akarjuk menteni a szocializmus alapvető célkitűzéseit, akkor a szocializmusban fel kell használnunk a piaci mechanizmusban rejlő gazdasági racionalitást.

Ebben a szellemben Alec Nove is a piachoz fordul, amikor felvázolja az ő „megvalósítható szocializmusa” körvonalait. Nove kompetitív piacot javasol, amelyen kialakulnának „a keresletet és kínálatot kiegyensúlyozó, a termelési költséget és a használati értéket is tükröző” árak. Elfogadja a profit, a kamat és a járadék, valamint a bérskálákat meghatározó munka­erőpiac szükségszerűségét a szocializmusban. S amellett érvel, hogy a szocializmusban még mindig az „érték” fogja meghatározni a gazdaság egyes részei közötti kölcsönös kapcsolatokat. (Nove 1989, 234-238)

Ámde ez a felfogás sokkal többet involvál, mint bizonyos piaci mecha­nizmusok fennmaradását a szocialista gazdaságban – ha csak ennyiről volna szó, akkor kevés okunk lenne a vitára. Ámde a kérdés ennél sokkal többről szól: arról, milyen következményei vannak annak, ha a gazdaságot a kompetitív ármechanizmus szabályozza, amelyben az összes, a termelési folyamatba belépő inputot – beleértve a munkaerőt is – a piac árazza, hiszen ez az egyetlen módja a „racionális piaci árak” kialakulásának, annak, hogy a javakat és szolgáltatásokat a termelőkhöz és a fogyasztókhoz eljutó árjelzések alapján osszák el a különböző fel­használási lehetőségek között. Amiről tehát a vitában szó van, az nem a piaci mechanizmusok felhasználása a szocialista tervezés keretein belül, hanem valami ennél sokkal alapvetőbb: a szocializmus összeegyeztet­hetősége a gazdaság piaci irányításával.

Jelen fejezet legnagyobb részét ennek a kérdésnek szenteljük. Anélkül, hogy alábecsülném a demokratikus szocialista tervezés bonyolultságát országos szinten – a nemzetközi szintről már nem is szólva -, úgy hi­szem, a szocialistáknak világosan kell beszélniük arról, mi forog kockán ebben a vitában, s ez a világosság szembetűnően hiányzik sok mai disz­kusszióból. Nincs értelme nyakra-főre belemenni a szocialista gazdaság technikai részletkérdéseibe akkor, ha az alapvető elvi kérdéseket rosszul tesszük fel. S a jelenlegi, a baloldal jelentős részét érintő „piaci fordulat” egyik figyelemreméltó vonása az, hogy a piacot úgy fogadják el, mintha az a javak és szolgáltatások elosztásának tisztán technikai eszköze lenne, anélkül, hogy megvizsgálnák a piac működésének mélyebb társa­dalmi és gazdasági következményeit. Ámde mielőtt még bármennyivel is előreléphetnénk a szocialista gazdaság kérdéseinek a megvitatásában, meg kell birkóznunk az alapelvek kérdésével.

Kezdjük tehát az összes piaci szocialista alapvető előfeltevésével, azzal, hogy a piac a leghatékonyabb eszköze a javak és szolgáltatások elosztásának, éspedig azért, mert egy automatikus folyamat révén ár-jelzéseket küld a termelőknek és a fogyasztóknak a javak kínálatáról és keresletéről. Tekintettel arra, hogy milyen hatalmas mennyiségű javakat és szolgáltatásokat állít elő egy modern gazdaság, s hogy mennyire bonyolult feladat a rájuk irányuló kereslet felbecsülése, valamint a terme­lésükhöz szükséges inputok (nyersanyagok, technológiák, munkakészsé­gek) meghatározása, a hatékonyság megköveteli, hogy a piac határozza meg az erőforrások elosztását. Eddig az érvelés eléggé ártatlannak tűnik. Amit azonban az ilyen diszkussziókban rendszerint figyelmen kívül hagy­nak, az az, hogy egy árjelzések által irányított gazdaság szükségképpen olyan gazdaság, amelyben piaci szempontok határozzák meg az összes, a gazdaságban szerepet játszó input és termék értékét. Ebből pedig, amint Nove felismeri, az következik, hogy minden javat és szolgáltatást, az emberi munkaerőt is beleértve, egy univerzális értékmérőre (a pénzre) való kicserélésük révén kell árazni. Azonban ez olyan következmények­kel jár, amelyeket érdemes megvizsgálnunk. Tekintettel arra, hogy az ultraliberálisok, akiknek érvei jelentős szerepet játszanak napjainkban a szocializmusról és a piacról folyó vitákban, világosan látták legalább a vita néhány alapkérdését, érvelésük hasznos kiindulópont lesz ahhoz, amit mondani akarunk. Vegyük hát megfelelő példának Mises klasszi­kus antiszocialista hitvallását, az „Economic Calculation in a Socialist Commonwealth”-t.

Mises érvelésének a lényegét néhány, a gazdasági racionalitással kapcsolatos állítás alkotja. Először is Mises azt állítja, hogy „gazdasági kalkuláció nélkül nincs gazdálkodás”. Másodszor: ilyen kalkuláció nélkül „nem beszélhetünk racionális termelésről”. Harmadszor: a kalkuláció és a racionális termelés lehetetlenek „árazási mechanizmus” nélkül. Negyedszer: az árazási mechanizmus működéséhez léteznie kell egy szabad és kompetitív piacnak. Ötödször: a kompetitív piacgazdaság – az egyedül valódi, azaz racionális gazdálkodási rendszer – megköveteli „a termelőeszközök magántulajdonát”, mivel a termelési javaknak nem lesz racionális áruk, ha nem magáncégek adják és veszik őket, melyek egyetlen gazdálkodási kritériuma az árak versengése révén végbemenő profitmaximalizálás. (Mises 1935, 105, 111, 112) Mindebből következik, hogy a piac nem irányíthatja a gazdaságot a termelőeszközök magán­tulajdona, a verseny, a piac-meghatározta pénzbeli árak és a profitma­ximalizálás elve nélkül.

Ha ilyen módon közelítjük meg a kérdést, akkor nehéz belátni, hogyan lehetséges bármiféle közeledés a szocializmus és a neoliberális álláspont között. Blackburn nem tesz semmilyen erőfeszítést, hogy egyenesen szembenézzen ezzel a kérdéssel, mert láthatóan nincs tudatában annak, mi is a vita tétje. Ámde Brus és Laski világosan felismerik, mi is forog kockán. A From Marx to the Marketben megállapítják, hogy még a piaci szocializmus is, amikor azt javasolja, hogy a gazdaság egyes részeit vonják ki a piaci szabályozás alól, „ki van téve” Mises és Hayek „szélső­-liberális álláspontja” felől jövő kritikájának. Ennek az álláspontnak ugyanis a lényegéhez tartozik, hogy az összes gazdasági tranzakciókat és viszo­nyokat a piac kell, hogy szabályozza; ha fennmarad egy olyan gazdasági szektor, amelyet a piacitól eltérő kritériumok alapján szabályoznak, akkor ez felborítja a gazdasági racionalitás egész épületét. Megértve ennek az érvelésnek az erejét, Brus és Laski meg is jegyzik, hogy „ha a pia­cosítás a változások helyes iránya, akkor konzisztensen kell ezt az utat követnünk”. Ez pedig magában foglalja egy tőkepiac szükségességét, amelyen a profitmaximalizáló cégek versenghetnek a hitelekért, éppúgy, mint a munkanélküliség és a gazdasági fluktuációk elkerülhetetlenségét. Nem meglepő hát, hogy Brus és Laski azzal a megállapítással fejezik be a maguk gondolatmenetét, hogy ha a piacosítás az egyedüli járható út a szocialista gazdaságok számára, akkor „nemcsak az eredeti marxi ígéretet kell anakronisztikusként félretennünk, hanem magának a kapita­lizmusból a szocializmusba való átmenetnek a fogalmát is”. (Brus – Laski 1989, 105-117, 151)

Ezek az érvelés igazi tétjei. Hogyha a racionális gazdálkodás egyet­len lehetséges mechanizmusa a piac, akkor a piacnak kell irányítania a gazdasági élet minden aspektusát. S mint lentebb részletesen ki fogom fejteni, nincs értelme azt mondani, hogy a piaci szocializmus kombinálni akarja a szocialista célkitűzéseket a piac irányította forrásallokációval. Ez ugyanis annyi, mint kitérni a döntő kérdés elől: lehetséges-e az, hogy olyan gazdaságunk legyen, amelyet a piaci árak szabályoznak, ámde emellett, legalábbis részben, egy nem-piaci logikának engedelmeskedik. Nem a piaci tranzakciók és mechanizmusok fennmaradása itt a kérdés, hanem a gazdaság piaci szabályozásához inherensen hozzátartozó gazdasági logika; vagyis a kérdés az, hogy a javak, szolgáltatások, munkaerő, és beruházási alapok elosztását a különböző termelési célok között a kompetitív piacokon kialakuló árak által jelzett profitszerzési lehetőségek határozzák-e meg, vagy sem. Ha igen, akkor ez azt jelenti, hogy többé semmilyen jelentése nem lesz a „szocializmus” fogalmának, mint ezt Brus és Laski is elismerik. A választás tehát, ami előttünk áll: vagy szocializmus vagy piaci gazdaságirányítás. Márpedig jobb, ha világosan kimondjuk ezt, mint ha Frederic Jameson ironikus szavaival azt állítjuk, hogy „a szocializmusnak többé semmi köze sincs magához a szocializmushoz”. (Jameson 1990, 98)

Ugyanis, amit a piaci szocialisták – a legtöbb esetben persze nem telje­sen tudatosan – javasolnak, az egy, a munkaerőpiacon és a bérmunkán alapuló „szocializmus”, tehát egy olyan rendszer, amelyben a bérmunka áruvá válik. A piaci szabályozás, amint lentebb vázolni fogom, csak akkor lehetséges, ha a munkaerőt a piacon adják-veszik. Valódi árai az áruknak csak akkor alakulhatnak ki, ha a termelési folyamatba belépő munka-in­putok értékét is a piac határozza meg (szabja meg az árukat). Ez pedig megköveteli, hogy a munkások a piac által meghatározott béreket kap­janak, hogy munkájuk a bérmunka formáját öltse. Ezen a ponton Mises nem is fogalmazhatna világosabban. A piacgazdaságban, írja, „mások munkáját ugyanúgy kezeljük, mint az összes többi szűkösen rendelkezés­re álló termelési tényezőt”. Majd így folytatja: „amíg bérek léteznek, addig a munkaerőt ugyanúgy kezeljük, mint a termelés összes többi anyagi tényezőjét, s a piacon adjuk és vesszük”. (Mises 1949, 590-591)

Ám ezek a megállapítások átvisznek bennünket Marx terepére. Hiszen Marx volt az, aki bebizonyította, hogy a kapitalizmus igazi „titka” a munka­erő áruvá válása, s ezen alapul a kapitalista kizsákmányolás és felhalmo­zás. A kapitalista gazdaság kulcsa tehát az emberi munkaerő piaca. S ez a meglátás, ha szisztematikusan nyomon követjük, szétfeszíti a klasszikus politikai gazdaságtan egész – az árufetisizmuson alapuló – világképét, s képtelenséggé tesz minden „piaci szocializmusról” szóló elképzelést.

Bérmunka, felhalmozás és piaci szabályozás

A kapitalista társadalom lényegi természetét az határozza meg, hogy a munkaerőpiac válik azzá a tényezővé, amely strukturálja és uralja a gazdasági tevékenységek túlnyomó részét. Ami a kapitalizmust minden más társadalomtól megkülönbözteti, az nem a piac létezése önmagában, inkább az, hogy a termelő és a kizsákmányoló osztályok közötti alapvető társadalmi viszony piaci struktúrákra – az emberi munkaerő adásvételé­re – épül. Ennek az a következménye, hogy a tőkés gazdaságot a piac révén megnyilvánuló értéktörvény irányítja, amely az emberi munkaerőt „dologgá” redukálja, s létrehozza a múltbeli munka termékeinek (a holt­munkának, a tőkének) az uralmát az élőmunka (az itt és most végzett munka) fölött. Továbbmenve: a piac mindaddig nem lehet a társadalom gazdasági önreprodukciójának irányítója amíg a munkaerő nem válik áruvá: „Csak ott, ahol a bérmunka a bázisa, erőszakolja rá magát az árutermelés az egész társadalomra.” (Marx 1967 I, 548) Ugyanis amíg a munkaerő nem válik áruvá, addig az árutermelés és a csere alaptörvénye (az értéktörvény) – amely azt diktálja, hogy az árucsere a társadalmilag szükséges átlagmunkaidőknek megfelelően menjen végbe – nem sza­bályozza a gazdaságot.

Az olyan gazdaságban, ahol a közvetlen termelőket elválasztották a termelőeszközöktől – vagy akár ott, ahol az önálló termelők a piactól füg­genek, azaz termelési költségeiket a piac határozza meg, s megélhetésük azon múlik, el tudják-e adni áruikat termelési költségeiket fedező, vagy azokat meghaladó piaci árakon -, a konkrét munka termékeit olyan áron kell kicserélni, amely elégséges arra, hogy a közvetlen termelők fenn tudják tartani („újratermelni”) önmagukat. Amellett ez a csere olyan árak mellett kell, hogy végbemenjen, amelyek fedezik, vagy meghaladják ere­deti termelési költségeiket. Csak ekkor van dolgunk a csere által irányított termeléssel, olyan helyzettel, amelyben a gazdasági reprodukció attól függ, a termelők meg tudják-e szervezni konkrét munkafolyamataikat a piac standardjainak (az absztrakt emberi munka átlagmennyiségeinek) megfelelően. Minden, a termelési folyamatba belépő input most a piacon halad keresztül, s pénzformát ölt (pénzbeli árat kap). Csak ekkor mond­hatjuk, hogy a piac szabályozza a munka, valamint az összes javak és szolgáltatások elosztását: „a termék csak akkor veszi fel mindenoldalú-an az áru alakját – mind azáltal, hogy az egész terméket csereértékké kell átváltoztatni, mind azáltal, hogy termelésének összetevői maguk is árukként kerülnek bele”. (Marx 1976 III, 64)⁵

Ha a közvetlen termelőkön nem a piac uralkodik – nem a piac ha­tározza meg termelőeszközeik és megélhetésük költségeit, s nem is kényszeríti őket rá, hogy a termelékenység társadalmilag átlagos szintjein a piacra termeljenek -, akkor a munkaidő értékét nem a piac határozza meg. Történelmileg a dolgozóknak a termelőeszközöktől és a megélhetés eszközeitől való elválasztása, s a bérmunka rendszerének a megteremté­se voltak az alapvető előfeltételei az áru- és piaci viszonyok általánossá válásának. Ez két mozzanatból állt: a termelők milliói piacfüggővé váltak, azért, mert megfosztották őket a megélhetés nem-piaci eszközeitől (föld, szokásjogon alapuló juttatások stb.); majd pedig munkaerejük ezt követő áruvá válása megteremtett egy valódi munkaerőpiacot, amelyen a munka egy további, a piac által meghatározott termelési költségre redukálódott.

E viszonyok között a társadalom tagjaira folyamatos nyomás nehezedik, hogy az árutermeléshez szükséges konkrét munkafolyamatokat a társa­dalmi termelékenység átlagos szintjeinek feleltessék meg, azaz a konkrét munkát absztrakt munkává alakítsák át. E nélkül a piac nem hozhat létre „racionális piaci árakat”, azaz olyanokat, amelyek az áruk értékének piaci meghatározásán alapulnak. A munkafolyamat áruvá válása volt történelmileg a kulcsa a „racionális” piaci árak kialakulásának. Mielőtt továbbhaladnánk, álljunk meg egy pillanatra, hogy tisztázzunk néhány lényeges fogalmat!

A „konkrét munka” azokat az egyedi termelési eljárásokat jelenti, ame­lyeket az egyén vállal, míg az absztrakt munka ennek a piaci árucserében kifejeződő társadalmi értékét írja le, (az áru termeléséhez „társadalmilag szükséges” munkaidő által meghatározott értékét). Így 10 óra valamely áru termelésére fordított munka lehet, hogy csak 8 órányi társadalmi átlagmunkát ér, amikor más termékekre cserélődik ki a piacon. Más sza­vakkal: a piac a konkrét (egyéni) munkát (absztrakt) társadalmi munkára cseréli ki, s ezt a pénz közvetítésével teszi.

A cserére irányuló, nem társadalmasított termelés rendszerében az áru társadalmi értéke csak a piacon jelenik meg. A piac az, amely azáltal, hogy „közli” a termelővel, milyen áron cserélheti ki áruját, tár­sadalmi létezést és társadalmi értéket ad az árunak. A specifikus áru ezért valami önmagán kívülivel kell, hogy kifejezze társadalmi értékét. Hiszen végül is lehetetlen, hogy bármely specifikus áru azt a munkát, amelyet a termelésére fordítottak, közvetlenül társadalmi munkaként jelenítse meg. Mivel az egyéni (konkrét) és a társadalmi (absztrakt) munka elkülönül egymástól, ezért az áru a maga társadalmi értékét csak közvetetten, valami másnak a révén fejezi ki. Ez a közvetítő szerep jut a pénznek, hogy „általános egyenértékesként” működjön, az absztrakt emberi munka reprezentálójaként, amely minden csereakciót közvetít, s a konkrét munka minden egyes aktusának mennyiségileg meghatározott társadalmi értéket ad.

Ez világossá teszi a veszélyt, amely mindig ott lebeg azoknak a ter­melőknek a feje felett, akiknek munkáját a csere irányítja (ellentétben azokkal, akiknek önreprodukcióját nem a piaci folyamatok szabályozzák). Ugyanis az áruforma természetében rejlik, hogy a használati értéknek csereértékké, a konkrét munkának absztrakt munkává való átalakulása esetenként nem történik meg, hogy a konkrét munka specifikus aktusai nem mennek át a piac „tesztjén”, hogy a termelők nem lesznek képesek vásárlót találni az általuk megtermelt használati értékekre. Majdnem ugyanilyen veszélyes számukra az a lehetőség, hogy a konkrét munka absztrakt munkává való átalakítása, a piaci árak és az eredeti termelési költségek közötti arány nem lesz megfelelő az árutermelő egység rep­rodukálásához.

Ugyanis nem elég az, hogy egy használati érték csereértékként reali­zálódjék (pénzre kicserélődve), hogy az előállításához szükséges konkrét munka társadalmilag szükséges absztrakt munkává alakuljon át. Még ha ez az átalakulás végbe is megy, minél nagyobb a rés a két mennyiség között, minél kevésbé közelíti meg a konkrét munka termelékenysége a termelékenység átlagos, a társadalmilag szükséges átlagmunkaidő mennyiségben megjelenő szintjét, annál nagyobb a kockázat, hogy ez az átalakulás olyan feltételek mellett megy végbe, amelyek ellehetetlenítik a termelőegység önújratermelését (azaz a piaci jövedelmek a termelési költségek alá esnek). Emiatt az árutermelők az értéktörvényt – a társadal­milag szükséges munkaidő által megszabott cserét – külső nyomásként élik meg. Hogyha nem tudnak elég hatékonyan termelni, akkor a piacon uralkodó árak nem lesznek elegendőek ahhoz, hogy fedezzék tényleges termelési költségeiket. Az eredménye ennek az, hogy a termelőegység nem tudja reprodukálni önmagát (tehát a csőd).

Mivel a csere sikere nem garantált, ezért a termelők egymással ver­sengve tülekednek a piacon, hogy elérjék vagy meghaladják a termelé­kenység átlagos szintjét (a társadalmilag szükséges átlagmunkaidőt). Az áruformában jelenlévő gazdasági megosztottság így a termelőegységek közötti verseny formájában reprodukálódik. Ez pedig azt jelenti, hogy a termelőegységek, amelyek kölcsönhatásait a piac szabályozza, egymás­hoz tőkékként viszonyulnak. A tőke, ahogyan azt Marx fáradhatatlanul ismételgette, egy társadalmi viszony, amelynek az egyik kulcsfontosságú aspektusa az, hogy az egyes termelőegységeket (a csőd fenyegetésével) arra kényszeríti, hogy megpróbálják túlszárnyalni a többi egység terme­lékenységét. A konkrét munka absztrakt munkává való átalakításának, az áru pénzre való kicserélésének szükségessége a versenyt az egyes termelőegységek közötti kapcsolatok meghatározó vonásává teszi – mi több, ez az egyik alapvető tény, amely az ilyen piacorientált egységeket tőkékké teszi.

Erre gondolt Marx, amikor azt írta, hogy „a tőkék közötti kölcsönös taszítás már benne rejlik a tőke, mint realizált csereérték fogalmában”, s ez az oka annak, hogy a tőke csak sok tőke formájában létezhet. Mivel az árutermelés rendszerében elkülönül az egyes (konkrét) és a társa­dalmi (absztrakt) munka, ezért csak az egyes termelők között termékeik társadalmi értékének realizálásáért folyó versengés révén újraegyesíthetőek. Az áru és a tőke fogalmának lényegéhez tartozó megosztottságok (emberek és termelőegységek között) így a tőkék közötti verseny for­májában nyilvánulnak meg: „fogalmilag a verseny nem más, mint a tőke belső természete, lényegi jellemvonása, belső tendencia, amely külső szükségszerűségként, a sok tőke egymással való kölcsönhatásaként fejeződik ki és valósul meg”. (Marx 1984 I, 421-424)

És mi a tőkének ez a „belső természete”, „belső tendenciája”? Egy­szerűen a felhalmozásra irányuló dinamika. Tömören megfogalmazva: a rendszer működését előrehajtó, a kizsákmányolás révén végbemenő felhalmozás. Ugyanis az áru- illetve piacgazdaság lényegéhez tartozik, hogy a termelők a termelőerők fejlesztésére való nyomásként érzékelik az értéktörvény (a termelékenység társadalmilag szükséges átlagos szintjeinek megfelelően végbemenő termelés) rájuk nehezedő nyomását. A piaci verseny túlélésének legbiztosabb módja ugyanis a munka terme­lékenységének folyamatos emelése, az, hogyha egy adott terméket minél rövidebb idő alatt állítanak elő. „A tőkének ezért benső törekvése és állandó tendenciája a munka termelőerejének fokozása, hogy az árut és az áru olcsóbbítása révén magát a munkást olcsóbbá tegye.” (Marx 1967 I, 300)

Ez pedig csakis szisztematikus kizsákmányolást jelenthet. Ugyanis a munka termelékenysége növelésének kulcsa a legfejlettebb termelőesz­közök alkalmazása, ez pedig hatalmas összegek beruházását követeli meg, amelyeket a termelőegységek profitjaiból (a többletértékből) kell kitermelni. Ebből pedig az következik, hogy a sikeres felhalmozás a tőkének az értéktöbblet – termelőeszközként a tőke formájában megje­lenő, meg nem fizetett többletmunka – maximalizálására való folyamatos törekvésén alapul. A felhalmozásra irányuló törekvés így nem más, mint törekvés a többletérték maximalizálására, amely azután új és hatéko­nyabb termelőeszközökké alakítható át: „Felhalmozni, felhalmozni! Ez a Szentírás! […] Tehát takarékoskodjatok, takarékoskodjatok, azaz változ­tassátok vissza az értéktöbblet, illetve a többlettermék lehető legnagyobb részét tőkévé!” (Marx 1967 I, 556)

A kapitalizmussal kapcsolatos egyik legsúlyosabb félreértés az az elképzelés, hogy ezek a tendenciák a termelőeszközök tulajdonosainak személyes motivációiból fakadnak. A valóság egészen más: a kizsák­mányolás révén végbemenő felhalmozásra való törekvés szervesen hozzátartozik az áruforma általánossá válásához. Az áruformán alapuló gazdaság, amelyben a gazdaság reprodukciója a piaci kritériumoknak (a társadalmilag szükséges munkaidőnek) megfelelően megy végbe, elkerülhetetlenül létrehozza az árutermelés összes alapvető viszonyait, függetlenül attól, hogy a tulajdon pontosan milyen formákat ölt. Mert a kapitalizmus létrejötte szempontjából a döntő nem a termelőeszközök tulajdonának specifikus formája, hanem a tőkeviszony, az a viszony, amelyben a közvetlen termelőkön a termelőeszközök, illetve a termelő­eszközök továbbfejlesztésének és bővítésének permanens szükséglete uralkodik. Marx ragaszkodik hozzá, hogy „a kapitalista uralma a munkás fölött nem más, mint a munka önállósult feltételeinek uralma a munkás fölött”. Nem a kapitalista az, aki ezeket a feltételeket megteremti, hanem a feltételek teremtik meg a kapitalistát: „a tőkésnek csak mint a tőke meg-személyesülésének van hatalma”. Ezt jelenti az, amikor Marx máshol azt írja, hogy „a tőke szükségképpen egyszersmind tőkés”, a kapitalizmus azoknak a társadalmi viszonyoknak a rendszerét jelenti, amelyek között a munkások a kizsákmányoló felhalmozás nyomásának vannak alávet­ve, a termelőegységeknek az árucsere viszonyai közötti fennmaradása érdekében. (Marx 1988, 133; Marx 1984 I, 390)⁶

Mi több, ezek a viszonyok létezhetnek még ott is, ahol látszólag nin­csenek kapitalisták. Keveset számít, hogy a munkások saját ellenőrzésük alatt álló kollektíváknak „adják el” munkaerejüket. Mindaddig, amíg ezek a vállalatok árutermeléssel foglalkoznak, mindaddig, amíg jövedelmüket a piaci bevételek hozzák létre, a bérmunka rendszere érvényben marad, hiszen a bérek összegét az árukért kapott piaci árak határozzák meg. És amíg a dolgozók arra kényszerülnek, hogy felhalmozzanak, azért, hogy elérjék a munkaidők társadalmilag átlagosan szükséges, a piacon meghatározódó szintjét, addig az, hogy milyen béreket kapnak, azon fog múlni, hogy milyen sikerrel folytatják az „önkizsákmányolás” különböző stratégiáit, azaz saját munkájukból olyan többletértéket halmozzanak fel, amely lehetővé teszi, hogy a cég piaci életképességét biztosító minőségű és mennyiségű termelőeszközt alkalmazzanak. Ez az oka annak, hogy még a piacra árukat termelő munkásszövetkezetek is elkerülhetetlenül hajlamosak a „saját maguk tőkései”-vé válni – a piaci verseny hajtja őket, hogy növekvő mennyiségű értéket halmozzanak fel -, azért, hogy új termelőeszközökbe ruházzák be, melyek a piaci küzdelemben a fenn­maradás esélyét nyújtják nekik. (Marx 1974 III, 419)

A „saját kapitalistájukként” működő munkások gondolata különösen hangozhat azok számára, akikbe beleivódott az a kép a tőkéről, hogy a tőke nem más, mint a beazonosítható magántulajdonosok és munkaadók összessége. De ha egyszer megértettük, hogy a tőke valójában az áru­forma – különösen a munkaerő vonatkozásában – általánossá válásában rejlő társadalmi viszony, akkor világos lesz, hogy teljesen másodlagos kérdés, pontosan milyen formában „személyesül meg”. A kulcskérdés az, hogy a termelők rákényszerülnek-e a kompetitív felhalmozásra, amely maga után vonja a holtmunka uralmát az élőmunka felett – s ez létezhet még egy, a munkások által irányított, piacra termelő cégnél is. A szocializmusért folyó harc tehát nem pusztán, és még csak nem is elsődlegesen a kapitalisták egy bizonyos csoportja elleni harc, bármilyen fontos legyen is ez, mint a harc kiindulópontja. Sokkal fontosabb ennél a tőkének magának – a bérmunka rendszerének, s alapvető dinamiká­jának – a legyőzése.

„[…] egyes szocialistáknak az a gondolata, hogy a tőkére szükségünk van, de a tőkésekre nem, teljességgel hibás. A tőke fogalmában tételezve van az, hogy a munka objektív feltételei – s ezek a saját termékei – a munkával szemben személyiségre tesznek szert, vagy ami ugyanaz, hogy egy a munkás számára idegen személyiség tulajdonaként vannak tételezve.” (Marx 1984 I, 390)⁷ A kapitalista viszonyok és a rendszerre jellemző szükségszerűségek tehát beépülnek az olyan gazdaságba, amelyet az árutermelés és a csere szabályoznak, amelyben minden egyes termelőegység folyamatos nyomás alatt van, hogy a munkaerő rovására növelje a termelékenység szintjét. Ezért nem elégséges a munkások számára az, ha ellenőrzésük alá vonják a munkahelyeiket. Bármilyen fontos legyen is a vállalati önigazgatás, nem szabadulhat ki a piac logikájából, ha a munkásosztály nem tudja létrehozni a gazdaság egészének demokratikus, tervezett kontrollját. A munkásoknak a terme­lőeszközökkel való újraegyesítése ezért többet jelent, mint munkásirá­nyítást a vállalat szintjén, mert megköveteli a társadalom gazdaságának önújratermelése fölötti folyamatos demokratikus irányítást is – különben a termelőeszközök továbbra is alá lesznek vetve az élőmunka rovására történő felhalmozás piac diktálta kényszerének. Ez pedig nem más, mint a munkások termelőeszközöktől való elválasztottságának egyik formája. Ennek az elválasztottságnak a meghaladása megköveteli, hogy újra egyesítsük az „összmunkást” – a munkásosztály egészét – a társadalom termelőeszközeivel. Ez pedig feltételezi a termelőegységek közötti, a piacgazdaságot jellemző gazdasági elkülönültség meghaladását. Más szavakkal: a munkások ellenőrzése a termelés fölött nem lehetséges ak­kor, ha a munkások egyes csoportjai továbbra is a piac révén kapcsolják össze a maguk munkáját és annak termékeit a többi munkáséval. Amíg a konkrét munka aktusai csak a piac révén kapcsolódnak össze, addig a társadalom termelőeszközei az öncélú felhalmozásra irányuló verseny kényszerének lesznek alávetve, és továbbra sem állnak a közvetlen termelők irányítása alatt – ami azt jelenti, hogy továbbra is a tőke egyik formáját alkotják.

A klasszikus marxizmus és a piaci szocializmus közötti vita tehát nem egy közös cél elérésének különböző eszközeiről szól. Ami kockán forog, az magának a gazdasági élet defetisizálásának a lehetősége, annak a lehetősége, hogy a „szabadon társult termelőket” egy olyan demokratikus folyamatban egyesítsük, amelynek révén ők maguk szabályoznák és terveznék meg az emberi munkaerő-ráfordításokat és a termelőeszkö­zök felhasználását, a szabadon kinyilvánított társadalmi szükségletek kielégítése céljából. Elvetni ezt a lehetőséget annyi, mint elfogadni az elidegenedett munka, a kizsákmányolás, és a kompetitív felhasználásra irányuló koordinálatlan és anarchikus törekvés elkerülhetetlenségét – azaz feladni bármi olyasminek a megvalósítását, ami még felismerhetően szocializmusnak számítana.

A munkásosztály politikai gazdaságtana

Bármilyen kényszerítő erejű legyen is az áruk, a pénz és a piac fenti elemzése, kivált egy nyilvánvaló kérdést: képes-e ez a kritika realizálni magát, képes-e az elméleti vizsgálódás helyett a gyakorlati politika terepére lépni? Más szavakkal: lehetséges-e kibontakoztatni egy, az áruk és a piac meghaladására irányuló értelmes politikai gyakorlatot? S képes lenne-e ez a gyakorlat olyan alapelveket körvonalazni, amelyek egy nem-piaci szocializmus gazdaságirányítását vezérelhetnék? Ezek a kérdések döntő jelentőségűek, ha figyelembe vesszük Marx jól ismert ellenséges beállítottságát az absztrakt spekulációval és az utópisztikus jövendölésekkel szemben.⁸ Marx szerint a társadalomkritikának csak akkor van értelme, ha valódi társadalmi mozgalmon alapszik. Ebből pedig az következik, hogy a szocializmus gazdaságtanáról szóló bármilyen ko­moly diszkussziónak a kapitalizmus elleni proletár osztályharc tényleges politikai gazdaságtanából kell kiindulnia.

A kommentátorok általában figyelmen kívül hagyják, hogy Marx – jelentős részben – éppen ezt kísérelte meg. A Nemzetközi Munkás­szövetség Alapító Üzenetében (1864. szeptember) „a munkásosztály politikai gazdaságtanának” két győzelmét írja le: a Tízórás Törvényt, amely bizonyos korlátokat szabott a munkanapnak, s a munkások által vezetett szövetkezeti gyárak létrehozását. (Marx 1964b, 8-9) Ezeknek a „győzelmeknek” a mibenléte kulcsunk lehet a munkásosztály politikai gazdaságtanának felfejtéséhez.

A tőke politikai gazdaságtanának lényege a munkaerő kizsákmányo­lása, a tőkének jutó értéktöbblet maximalizálása. De miközben a tőke a társadalmi gazdagságot a többletmunka maximalizálásának fogalmával határozza meg, a munkások számára „a vagyon a rendelkezésre álló idő, és semmi más”. A Tízórás Törvény, éppen úgy, mint a munkásosztály rá­következő több mint egy évszázados nemzetközi harcai, azt bizonyítják, hogy a munkások annak az időnek a korlátozására törekszenek, amely alatt a tőke diktátumainak vannak alávetve, azért, hogy időt nyerjenek sa­ját szabad önfejlődésük számára. Hiszen a munkások számára „a szabad idő, a rendelkezésre álló idő maga a gazdagság – részben a termékek élvezetére, részben a szabad tevékenységre, amelyet nem határoz meg, mint a munkát, egy külső cél kényszere”. (Marx 1976 III, 232)

Ebből az alapelvből folyik a szocialista gazdaság alapvető dinamikája, az a tendenciája, hogy nem a többletérték felhalmozása céljából fejleszti a termelőerőket, hanem azért, hogy csökkentse tagjainak társadalmilag szükséges összmunkaidejét. A szabadon társult termelők társadalma tehát a következő alapelvet szem előtt tartva fogja megszervezni a termelést:

„Az egyéniségek szabad fejlődése – és ezért nem a szükséges munkaidő redukálása azért, hogy többletmunkát tételezzen, hanem egyáltalában a társadalom szükséges munkájának egy minimumra redu­kálása, amelynek azután megfelel az egyének művészi, tudományos stb. kiképződése a valamennyiük számára szabaddá vált idő és létrehozott eszközök révén.” (Marx 1984 II, 169)

Ez az alapelv, amely a munkásoknak a munkanap lerövidítéséért folytatott harcaiban öltött testet, Marx szemében már megtalálta a neki megfelelő termelési formát: a szövetkezeti üzemet. A szövetkezetek – hangoztatta Marx – „megmutatták, hogy a nagy méretekben és a modern tudomány követelményeivel összhangban folyó termelés az uralkodó osztály létezése nélkül is elvégezhető”. Nem mintha Marx va­kon lelkesedett volna a kapitalizmuson belüli szövetkezeti termelésért. Éppen ellenkezőleg: felismerte, hogy mivel ezek a gyárak az árucsere atomizált rendszerén belül működnek, elkerülhetetlenül reprodukálni fogják „a fennálló rendszer valamennyi fogyatékosságát”, azzal, hogy arra kényszerítik a munkásokat, hogy „saját maguk tőkéseivé” váljanak, s alávessék magukat a munkájuk kizsákmányolására irányuló kompeti­tív nyomásnak. (Marx 1964b, 9; Marx 1974 III, 418-419) Azonban eme komoly hiányosságok ellenére a szövetkezeti termelés előrevetíti „a társult munkán” alapuló társadalmat, mi több, éppen a kapitalizmuson belül működő szövetkezeti munkahelyek hiányosságai mutatják meg, hogy a munkásoknak meg kell dönteniük a tőke uralmát. A kapitalizmus által a munkások szövetkezése elé állított korlátok rávilágítanak arra a tényre, hogy „Ahhoz, hogy a társadalmi termelést a szabad és szövet­kezett munka egységes, nagy és harmonikus rendszerévé változtassuk, általános társadalmi változások szükségesek” amelyek „csakis úgy va­lósíthatók meg, ha a társadalom szervezett erői, azaz az államhatalom, a tőkésektől és földtulajdonosoktól magukhoz a termelőkhöz kerülnek.” (Marx 1964a, 176, idézi Lebowitz 1992, 72)⁹ Márpedig, mint fentebb említettem, a munkásoknak a termelőeszközökkel való újraegyesítése sokkal többet involvál a munkásirányításnak a vállalat szintjén való intéz­ményesítésénél, mert egyszersmind megköveteli a társadalom gazdasági irányításának egész folyamata feletti demokratikus kontroll létrehozását. A munkásosztály politikai gazdaságtanának érvényesítéséért folytatott harc tehát nem más, mint küzdelem a gazdasági rendszer teljesen új alapelvek szerinti újjáépítéséért.

Önmagában a munkaidő csökkentése és a szövetkezeti gyárak nem összeegyeztethetetlenek a tőke uralmával. De olyan alapelveket jele­nítenek meg – a szabad, rendelkezésre álló idő maximalizálását, és a szövetkezeti termelést -, amelyek ellentétesek a kapitalizmus működési elveinek érvényesülésével. Ezenfelül az ezeken az elveken alapuló osz­tályharc világossá teszi az emberek számára: a tőke uralma és a mun­kásosztály politikai gazdaságtana összeegyeztethetetlenek egymással. Miközben a tőke politikai gazdaságtana megköveteli „a kínálat-kereslet elvének vak érvényesülését”, addig a munkásosztály alternatív politikai gazdaságtanának érvényesítéséért folytatott harc „a társadalmi előrelátás által szabályozott társadalmi termelés” irányába mutat. Ezenfelül a tőke szakadatlan erőfeszítései a munkásoknak a kapitalizmuson belül elért vívmányai felvizezésére, aláásására és visszagörgetésére, világossá teszik a munkások számára, hogy meg kell szerezniük a politikai hatal­mat. E nélkül a munkásosztály politikai gazdaságtana nem válhat egy új társadalom alapjává. (Marx 1964b, 10, 79-80)¹⁰

De mit ért Marx „a társadalmi előrelátás által irányított termelésen” alapuló társadalmon? A válasz részben abban áll, hogy Marx olyan társadalmat akar, amelyben a termelést „a szabadon társult emberek végzik […] saját tudatos és tervszerű irányításuk alatt”, vagyis a „sza­badon társult termelők” társadalmát. A „szabad társulás” fogalmában benne rejlik egy döntő jelentőségű politikai elképzelés, az, hogy a szo­cialista társadalom önkormányzó társadalom lesz, olyan társadalom, amelyben nincs szükség egy, az egyének fölött és velük szemben álló külső szervezetre (az államra). Mi több, Marxnak a kapitalista piaccal szembeni ellenséges beállítottsága szervesen összefügg az állam­mal szembeni ellenségességével: mindkét intézmény a társadalmi elidegenedés egyik aspektusát fejezi ki, amelynek viszonyai között az emberi lények nem képesek demokratikusan szabályozni és irányítani gazdasági és politikai ügyeiket, s ezért számukra kontrollálhatatlan intézmények és mechanizmusok uralják életüket. Ez a pontot érdemes aláhúznunk – mert Marx érvelésének része -, hogy a piac által uralt társadalom megköveteli az állam létezését. Az állam – mondja nekünk Marx a hegeli Jogfilozófia általa írt kritikájában – az elidegenedett élettevékenység kifejeződése. S korai írásaiban fő erőfeszítése arra irányult, hogy megmutassa: ahol az emberi lények nem irányítják sa­ját munkájukat, legalapvetőbb nembeli élettevékenységüket, ott nem lesznek képesek társadalmi és politikai interakcióik irányítására sem. Ahol egy elidegenedett mechanizmusra – a piacra – van szükség a gazdasági élet irányításához, ott szükség lesz egy elkülönült és elide­genült intézményre (vagy intézményrendszerre) ahhoz, hogy valamilyen rendet kényszerítsen az emberekre mint politikai közösségre. Ellentét­ben tehát némely piaci szocialisták felfogásával, a piac nem az állam alternatívája, hanem az egyik feltételezi a másikat.¹¹ Éppen ezért csak a gazdasági életnek a piacot transzcendáló forradalmi demokratizálása vezethet el az elidegenedett politikai hatalom felbomlásához. Az állam elleni harc szervesen összefügg a piac elleni harccal.

A társadalmi termelés tehát szükségessé teszi a demokratikus irá­nyítást. Láttuk, hogy megkívánja a „társadalmi előrelátást” is, ez pedig csakis gazdasági tervezést jelenthet. Marx például beszél egy olyan társadalomról, „ahol a termelők termelésüket előre elkészített terv szerint szabályozzák”, s azt vallja, hogy ennek a tervezési folyamatnak a legalapvetőbb jellemvonása a társadalmi összmunkaidő „tervszerű” elosztása lesz. (Marx 1974 III, 248; Marx 1967 I, 80) Az emberi mun­kának és termékei elosztásának tudatos megszervezése a társadalmi szervezet minőségileg magasabb rendű formájának ismertetőjegye. Ami Marx számára elsődleges, az nem valamilyen, a gazdasági élet összes jelenségeinek össztársadalmi irányítására szolgáló nagy adminisztratív terv, hanem a legfontosabb emberi élettevékenységnek – a munkának – a felszabadítása egy elidegenedett és még nem teljesen emberi létezési mód diktátumai alól.

A termelés társadalmi tervezése először, és mindenekelőtt a termelők bevonását jelenti annak a meghatározásába, hogy munkájuk hogyan járuljon hozzá a szabadon megállapított társadalmi szükségletek kielé­gítéséhez. Ez nem öntudatlan módon, a dolgok közötti kölcsönhatások révén dől el, hanem inkább maguk a termelők közötti tudatos interakciók révén megoldandó kérdés. Ezt jelenti az, amikor a társadalmi termelést irányító „társadalmi előrelátásról” beszélünk. Ebből az következik, hogy „az egyesnek a munkája eleve mint társadalmi munka van tételezve […]

Az egyesnek ezért nem is kell semmiféle különös terméket kicserélnie. Terméke nem csereérték.” Ezért „egy, a termelőeszközök köztulajdonán alapuló kollektív társadalomban” a termékek létrehozására fordított mun­ka „nem e termékek értékeként, egyik dologi tulajdonságaként jelenik meg, mivel akkor, a tőkés társadalommal ellentétben, az egyéni munkák már nem kerülőúton, hanem közvetlenül az összmunka alkotórészeiként léteznek”. (Marx 1984, 87; Marx 1969a, 17)

Ez elvezet bennünket a gazdasági kalkuláció problémájának küszö­béhez, ahhoz a kérdéshez, hogy milyen mutatókat kell majd használni a szocialista gazdasági tervezés irányításához. De mielőtt hozzáfognánk ennek a megtárgyalásához, fontos megválaszolnunk öt alapvető, tipikus ellenvetést, amellyel a marxista társadalmi perspektíva sokszor szembe­kerül. Ha ezeket megválaszoltuk, akkor eljutunk egy olyan pontra, ahol jobban meg tudjuk tárgyalni a gazdasági élet szocialista tervezése előtt álló valódi kihívásokat.¹²

Öt ellenvetés: egyének, szükségletek, bőség, terv és átmenet

A szocializmus marxi koncepciójával szembeni első ellenvetés, amelyet meg fogunk vizsgálni, a leggyengébb: az az állítás, hogy Marx szocializ­musa mindenfajta magánszféra megszüntetését képzeli el, az egyénnek a társadalomban való teljes feloldódását. Jean Cohen szerint Marx híres „társadalmi egyén” fogalma olyan egyén, aki meg van fosztva „minden partikularitástól”, még attól is, amit az egy meghatározott társadalmi osztályba tartozás jelent. „Mivel Marx sohasem tárgyalta meg a »privát« vagy »partikuláris« egyént, kivéve olyasvalamiként, amit meg kell, hogy szüntessen a kapitalizmus eltörlése, […] csak azt feltételezhetjük, hogy A tőkében elképzelt teljesen transzparens társadalmasult kommunista rendszerben az egyén többé nem fog létezni.” (Cohen 1982, 184) Ez meghökkentő állítás. Úgy tűnik, Cohennek nem számít, hogy „feltétele­zését” meghazudtolja a szövegek legfutólagosabb vizsgálata is. Vegyük észre például, hogy Marx nem egyszerűen a „társadalmi egyénekre”, hanem a „szabad társadalmi egyénekre” utal, s hogy a szocialista tár­sadalom alapvető ismertetőjegyeként kezeli „az egyéniségek szabad fejlődését”, vagy másképp megfogalmazva „az egyéniség teljes kibon­takozását”. Továbbá Marx minden erejével ragaszkodik ahhoz, hogy az idő „az a tér, amelyben az emberi fejlődés végbemegy”, ami képtelenség lenne, ha nem vesszük észre, hogy az egyes egyének azok, akik a társa­dalmi termelés kényszere alól felszabadult idejüket önfejlődésükre fogják felhasználni. (Marx 1984 I, 109; II, 169 [kiemelés – d. M.]; Marx 1974 III, 773; Marx 1964c, 132)¹³ De a szocializmus eme centrális céljának – az egyén szabad fejlődésének – van egy lényegi előfeltétele: a gazdasági életnek a kollektív és demokratikus irányítás alá vetése. A „szabad társadalmi egyén” kialakulása „az egyének egyetemes fejlődésére, s közösségi, társadalmi termelékenységük mint társadalmi képességük alárendelésére” kell, hogy alapozódjék. (Marx 1984 I, 75; lásd még: Marx 1974 III, 772-773)

Ez elvezet bennünket egy második, komolyabb ellenérvhez: ahhoz, hogy Marx egész diszkussziója a szükségletekre való termelésről alapvetően inkoherens. Ezt az állítást a legmeggyőzőbben Kate Soper fejtette ki On Human Needs c. munkájában. Soper felismeri, hogy meny­nyire meggyőző érvek alapján ragaszkodik Marx ahhoz, hogy az emberi szükségletek nem lefixáltak és előre meghatározottak, hanem nyitottak és történetiek. Ámde Soper határozottan állítja, hogy maga ez az állás­pont aláássa Marx kapitalizmus-kritikáját, amely szerint a kapitalizmus nem tudja kielégíteni az emberek többségének „igazi szükségleteit”. Végül is az „igazi szükségletek” nézőpontjából kiinduló kritika előfelté­telezi a rögzített, bizonyíthatóan létező emberi szükségleteket, amelyek mércéjének a kapitalizmus nem tud megfelelni, s ezen az alapon ítéljük el. Tehát feloldhatatlan feszültség van a Marxnál található „kognitív és normatív diskurzusok” között, a szükségletek történelmiként és nyitottként való fogalmi megragadása, s a kapitalizmuson „az igazi szükségletek” álláspontjáról gyakorolt kritikája között. Eme elméleti feszültség eredmé­nyeként Marx állítólag a politika „naturalizálásának” hibájába esik, visszatérve ahhoz a gondolathoz, hogy vannak beazonosítható természetes emberi szükségletek, amelyek kielégítése lenne a szocialista társadalom központi célja. (Soper 1981, 134, 91-92, 99, 108, 194)

Ennek az érvelésnek az egésze azon alapul, hogy Soper nem tudta megérteni Marx kritikai elméletének igazi alapjait. Hiszen Marx munkás­ságának egész fő vonulata, az, amiért elvetette a baloldali hegeliánusok és az utópista szocialisták absztrakt moralizálását, abból eredt, hogy elkötelezte magát az immanens társadalomkritika eszményének. Egy­szerűen megfogalmazva: Marx Hegelnek azt a híres kijelentését, hogy „a filozófia is: saját kora gondolatokban megragadva”, azzá a felfogássá formálta át, hogy a társadalom valóban mélyreható és átfogó kritikájának a társadalmi átalakulás irányába ható tényleges társadalmi-történelmi erőkre kell alapozódnia, elvetve az absztrakt spekulációt és az intellek­tuális csapongást. (Hegel 1971, 21 – kiemelés az eredetiben)¹⁴ A szoci­alista társadalmi átalakulás erőinek a kapitalista társadalmon belül kell kifejlődniük; egyébként a szocializmus egy teljesen absztrakt (és ezért irreális) utópia. S az ezeket az erőket alkotó emberi lények – a munkás­osztály – vonatkozásában ez csak azt jelentheti, hogy a munkások olyan szükségleteket fejlesztenek ki, amelyek kielégítése megköveteli a fenn­álló társadalmi rend megdöntését. Marxnak a kapitalizmuson gyakorolt kritikája alátámasztásához nincs szüksége a természetes szükségletek egy absztrakt és történetietlen elméletére; ez a kritika azon a tényen áll vagy bukik, hogy a munkások a maguk történelmileg létrejött, a jelenlegi rendszer (a tőkefelhalmozás) követelményeivel összeütköző szükségle­teiknek a kielégítésére törekszenek.¹⁵

Nyilvánvalónak tűnik, hogy bármilyen fontos lenne is a szükségletek egy teljes skálája, a legfontosabb ezek közül Marx számára az egyénnek az önfejlődésre irányuló szükséglete. Marx, amikor nagy vonalakban az emberi szabadság kifejlődésének fokozataival kategorizálja a tár­sadalmakat, három nagy szakaszt lát a gazdasági élet fejlődésében. Elsőként olyan társadalmi formákat, amelyekben a társadalom tagjait a közösséghez (gyakran hierarchikus és kizsákmányoló jellegű) személyes függőség köti. Másodszor azt a társadalmi formát, amelyben az emberek „felszabadulnak” az ilyen közösségi kötelékek uralma alól, s az árukon, árakon, és a pénzen alapuló csereviszonyok révén létrejövő elidegene­dett viszonyok között kifejlődik személyes „függetlenségük”, végül pedig ez utóbbi formán belül megtalálja a kibontakozó lehetőségét egy olyan új társadalmi formának, amelyben megvalósul az emberek „konkrét univerzalitása”, amelyben a közösség berendezkedése megteremti a kereteket az olyan emberi társuláshoz, ahol „minden egyes egyén szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele”. (Marx – Engels 1959, 460)

A kapitalizmus a másodikat alkotja e három fázis közül. Itt, ebben a társadalomban – írja Marx – „alakul ki első ízben az általános társadalmi anyagcsere-folyamatnak, az egyetemes kapcsolatoknak, a mindenoldalúan kifejlett szükségleteknek és képességeknek a rendszere”. Marx ragaszkodik hozzá, hogy ezeknek az „univerzális”, jóllehet csak absztrakt értelemben vett univerzális kapcsolatoknak, s „mindenoldalúan fejlett szükségleteknek és képességeknek” (amelyek persze teljesen nem bontakozhatnak ki) a kifejlődése nélkül nem lehetséges semmiféle valós alapja a kapitalizmussal szembeni szocialista kritikának: „ha nem találjuk meg a társadalomban, úgy, ahogy létezik, az osztálynélküli társadalom létrejöttéhez szükséges anyagi termelési feltételeket s az azoknak meg­felelő csereviszonyokat, akkor minden kísérlet a rendszer megdöntésére csakis Don Quijote-izmus lehet”. (Marx 1984 I, 75-76)

Marx álláspontja tehát nem feltételezi a „természettől adott” emberi szükségletek egy elméletét. Marx felfogása csupán annak az elméleti megragadását követeli meg, hogy 1. a kapitalizmus olyan szükségleteket (mindenekelőtt az egyéni önfejlődés szükségleteit) hoz létre, amelyeket szisztematikusan nem tud kielégíteni; 2. a tőkés társadalom e szükség­letek kielégítésére való képtelensége osztályharcokhoz vezet, amelyek során a munkásosztály oldalán kialakul a megfelelő hajtóerő a társada­lom átalakítására; 3. hogy a kapitalizmuson belül létrejövő termelőerők és egyetemes cserekapcsolatok kollektíven és demokratikusan irányíthatóak (ezt a lehetőséget már előrevetítik a munkások szövetkezetei).

Most eljutottunk a harmadik ellenvetéshez: ahhoz az elképzeléshez, amely szerint Marx leírása az egyének egyetemes és mindenoldalú fejlődéséről olyan viszonyokat feltételez, ahol a javak és szolgáltatások korlátlanul állnak rendelkezésre. Ezt az ellenvetést általában olyan módon fogalmazzák meg (különösen Alec Nove), ami arra mutat, hogy a kérdéses szerzőket teljesen bekebelezte a polgári közgazdaságtan. A közgazdaságtan főárama jellemző módon fogyasztóként, nem pedig termelőként gondolja el az egyént. Az árverezési aukció, nem pedig a ter­melés, a munkahely modelljéből indul ki. E premisszával megegyezően Nove azt képzeli, hogy Marxnak a bőség társadalmáról szóló fejtegetése a fogyasztási javak (s az előállításukhoz szükséges termelői javak) kor­látlan (s feltehetően végtelen) kínálatát feltételezi. Ez pedig, kifogásolja Nove, annyi, mint amolyan szellemi bűvészmutatvánnyal „eltüntetni” a közgazdaságtan központi kategóriáját – a szűkösséget. Marx tehát kézlegyintéssel oldja meg a közgazdaságtan problémáit – állítja Nove (1989, 15-16). Azonban eddigi diszkussziónk nyomán már nyilvánvaló kell legyen, hogy a bőségnek Marx számára radikálisan más jelentése van. Kiindulva abból a felfogásból, hogy az emberi lények termelők, Marx felismeri, hogy a javak és szolgáltatások kínálata emberi munkaerő ráfordításokat feltételez. Ezenfelül Marx úgy véli, hogy bármennyivel is jobbá teszik a munkafeltételeket, a munka mindig a „szükségszerűség birodalma” marad. Mi több, „a szabadság birodalma valójában csak ott kezdődik” – írja Marx -, „ahol a hasznosság és a külső szükségletek által meghatározott munka végződik; természeténél fogva túl van a vol­taképpeni anyagi termelés szféráján”. Ebből következően Marx számára a bőség nem egyszerűen az anyagi javak és szolgáltatások egy szolid és biztos szintjéről való gondoskodást jelenti, hanem maga után vonja a munkából kiszakított időt is, időt „az egyén szabad szellemi és társadalmi tevékenységére”. (Marx 1974, 772-773; Marx 1967, 492)

A bőség tehát azt jelenti, hogy a társadalom a tudomány és az emberi együttműködés hatalmának alkalmazása révén emeli a munka termelé­kenységét. Azt jelenti, hogy a társadalom lerövidíti a munkanapot (vagy munkahetet), hogy nagyobb mennyiségű szabadidőt hozzon létre a szük­séges munka szféráján kívül, s egyszersmind azt is kell, hogy jelentse, hogy radikálisan csökkentik a magánkeretek között végzett szükséges ön-újratermelési munka (gyermeknevelés, főzés, takarítás) mennyiségét is, azáltal, hogy e tevékenységek jelentős részét közösségi formában végzik el. Marx bőség-fogalma tehát szervesen összekapcsolódik az emberi szabadságról alkotott felfogásával. Megköveteli, hogy felismer­jük az egyének életének és idejének a végességét, s ezáltal létrejöjjön egy egyensúly az anyagi és kulturális javakra irányuló szükségletek és a „szabad szellemi és társadalmi tevékenységre” irányuló szükségle­tek között. Ezért, mint minden gazdaságban, itt is az idő elosztása a kulcskérdés. Nyilvánvalóan tehát minden posztkapitalista gazdaságnak két különböző szükségszerűség között kell egyensúlyoznia: egyfelől mindenki számára szolid és biztos életszínvonalat kell biztosítania, más­felől a dolgozó embereknek több időt a „szabad szellemi és társadalmi tevékenységekre”. Bizonyos, hogy e két törekvés között valódi feszültség van. A munkásállam valódi ismertetőjegye az lesz, hogy az állampol­gárok – munkástanácsok és lakóhelyi bizottságok révén – általánosan részt vesznek a tömegdemokrácia ama intézményesült döntéshozatali eljárásaiban, amelyek közvetíteni igyekeznek majd e különböző tár­sadalmi szükségletek között. De ahhoz, hogy ezeket a döntéshozatali eljárásokat olyan módon folytassák le a dolgozók, amely összhangban van a szabad egyéni önfejlődésre való törekvéssel, szükség van egy olyan társadalmi keretre, ahol:

„A társult termelők a természettel való emberi anyagcserét racionáli­san folytatják le a lehető legkevesebb energia kifejtésével, s az emberi természetnek leginkább megfelelő s ahhoz leginkább méltó feltételek között. Ámde ez mindig megmarad a szükségszerűség birodalmának. A szabadság igazi birodalma, az emberi képesség öncélként való kifejlesz­tésének birodalma ezen túl kezdődik, jóllehet csak a szükségszerűség birodalmának bázisán virágozhat ki. Lényegi előfeltétele a munkanap lerövidülése.” (Marx 1974, 772-773)¹⁶

Ez az az „értékelési probléma” amely fennmarad a posztkapitalista társadalomban is: az egyéni munkaidőnek az önfejlődés szükségleteivel összhangban való demokratikus és közösségi szabályozása. Amikor Marx azt írja, hogy „az idővel való gazdálkodás: végső soron minden gazdálkodás erre redukálódik”, akkor erre az emberi kritériumra gondol. Mint biológiai lények, az emberek meg kell termeljék a megélhetés esz­közeit, s azokat a termelőeszközöket, amelyek ezt lehetővé teszik. Ez a materialista történelemfelfogás alapelve. De egy olyan társadalomban, amely termelőerőit addig a pontig fejlesztette, ahol az emberek életéből száműzni lehet a biológiai létezést fenyegető szűkösséget, mi több, fenn lehet tartani a kulturális önkifejezés és interakciók egy magas szintjét, s amelyben a munka kizsákmányolása megszűnt, „az idővel való gazdálko­dás, együtt a munkaidőnek a különböző termelési ágak közötti tervszerű elosztásával, megmarad az elsődleges gazdasági törvénynek”. Ahelyett a még nem társadalmasult berendezkedés helyett, ahol az emberek előbb dolgoznak, s csak utólag, a pénz és a piac közvetítése révén tudják meg: termelőtevékenységük megfelel-e a társadalmi szükségleteknek, a szocialista gazdaság egy olyan demokratikus döntéshozatali folyamaton alapul, amely megteremti annak keretfeltételeit, hogy ez az összehango­lás a tudatos emberi tevékenység révén menjen végbe.

Ebben a helyzetben „az egyén munkája kezdettől fogva társadalmasult munka”. Az egyénnek „nincs különös terméke, amelyet kicserélhetne. Terméke nem csereérték.” Mindazonáltal ez nem szüntet meg minden gazdálkodási problémát: „közösségi termelést feltételezve az időmegha­tározás természetesen lényeges marad”. (Marx 1984 I, 76)¹⁷ Azonban ez a társadalom ezt a problémát kiemeli az áruk és a pénz eldologiasodott világából, s a társult egyének demokratikus döntéseinek rendeli alá.

Ez elvezet bennünket a negyedik ellenvetéshez, ahhoz az állításhoz, hogy a tervezés marxi koncepciója valamiféle mindentudást feltételez a közvetlen termelők részéről – ez a tétel centrális helyet tölt be Nove ér­velésében, s visszhangozza Blackburn is. Ámde Marx álláspontja az volt, hogy a tévedés bizonyos mértéke elkerülhetetlen, éppúgy, mint az anyagi és társadalmi-gazdasági feltételekben bekövetkező véletlenszerű és nem várt változások. Ebből kifolyólag Marx azt sugallta, hogy az uralkodó tendencia a szocialista gazdaságban az „állandó relatív túltermelés” kell, hogy legyen. Csak ezen a módon védheti meg a társadalom polgárait a hiányok lehetőségével szemben. Ezért beszélt Marx a „többlettermék” betervezett létrehozásáról, „biztosítási- és tartalékalap formájában”, hogy a társadalom kivédhesse az elégtelen termelést és a hiányt. Mi több, a betervezett túltermelés Marx szerint (1968, 426) „egyenértékű a társadalom kontrolljával saját reprodukciójának tárgyi eszközei felett”, hiszen azt jelenti, hogy az emberi lények tudatosan termelnek azért, hogy elkerüljék az emberi életre legártalmasabb állapotot – az elégtelen termelést és a szűkösséget.

Elvileg nincs semmi különösebb nehézség a betervezett túltermeléssel. A termelési és fogyasztási javak zöme nem romlandó, egy (mondjuk 5 százalékos) betervezett túltermelés nem jelent megoldhatatlan technikai vagy logisztikai problémát. Ami itt a valódi kérdés, az nem a minden­tudás, hanem a demokrácia. Amit a szocialista tervezés kritikusainak bizonyítaniuk kellene, az az: miért ne lehetne a munkások választott delegátusait és a lakóhelyi bizottságokat bevonni egy olyan nemzetgaz­dasági keretterv megalkotásába, amely a demokratikusan megállapított társadalmi prioritások skálájából kiindulva határozná meg például az élelmezésre, a lakásokra, egészségügyre, az oktatásra és gyermek­gondozási lehetőségekre, a ruházkodásra, könyvtárakra, szállításra, az elektromosságra, valamint a kulturális és rekreációs javakra fordítandó erőforrásokat. Bizonyos persze, hogy ez részletes információkat igényel a termelés technikai együtthatóiról, a termelési javakat előállító iparágakba beruházott erőforrásokról, az egyes terveknek megfelelő társadalmilag szükséges munkaidő-ráfordítások mértékéről, a különböző alternatívák különböző környezeti hatásairól, arról hogy mennyit kell feláldoznunk más javakból, ha bizonyos javakból többet, vagy kevesebbet termelünk, és így tovább. S mindez kétségkívül megköveteli, hogy jelentős mennyiségű olyan „szakértői” információ álljon a tervezők rendelkezésére, amely nem magától értetődően elérhető mindenki számára. De miért ne lehetne az ilyen információk gyűjtéséért és szolgáltatásáért felelős szerveket de­mokratikus irányítás alá helyezni? S miért ne lehetne a számítógépesített leltárellenőrzési és „just-in-time” szállítási rendszereket a demokratikus tervezés feladataira alkalmazni? Annyira leküzdhetetlenek a problémák ezen a ponton, hogy jobban tesszük, ha megragadunk az áraknál és a pénznél, a kizsákmányolásnál és a válságoknál?

Nove válasza egyszerű erre a kérdésre: a piac, az árak és a pénz egyedüli alternatívája egy a társadalmon uralkodó, sztálinista bürokrácia. De ez egy olyan állítás, amely végső soron csak arra támaszkodhat, hogy az emberek állítólag természettől fogva lusták és önérdekűek (a szó szűkebb, aszociális, a polgári közgazdaságtanban használt értelmében).

Tehát, mivel a demokratikus tervezés nem lehetséges, a legtöbb, amit remélhetünk a kompetitív piacokon hozott személyes döntések révén megvalósuló fogyasztói szuverenitás „demokráciája”. (Nove 1989, 19, 215, 229, 233, 225) Mint a piaci szocializmus legtöbb változatánál, ahová e fejtegetések kilyukadnak, az a piac plusz az állam fennmaradása, egy olyan államé, amely feltűnően hasonlít a kapitalista társadalom bürok­ratikus gépezetére. Tehát marad nekünk egy olyan perspektíva, ahol az „árutermelést és a piacokat” úgy festik le, mint egyedüli alternatívát a bü­rokratikus állami zsarnoksággal szemben – más szavakkal az az állítás, hogy semmilyen elérhető társadalmi forma sem kedvezőbb a szabadság ügyére, mint a piacgazdaság. Nem csoda, hogy Nove könyve végén úgy érzi, hogy fel kell tennie a kérdést: „vajon szocializmus-e ez”? Ez a kérdés válasz után kiált – s nemleges választ kell adnunk rá.

Ez végül elvezet bennünket a legszubtilisabb ellenvetéshez Marx álláspontjával szemben: ahhoz, hogy az alternatív gazdasági rendről adott vázlata „eltünteti” azokat a valós problémákat, amelyeket egy tény­legesen létező társadalomnak meg kell oldania egy még felismerhetően kapitalista társadalomból a megvalósítható szocializmusba való átmenet során. Marx, mondják nekünk, keveset mond, már ha egyáltalán valamit, a szocialista gazdaság égető problémáiról -, arról, milyen utat kell vá­lasztania egy, a szocializmus felé elinduló társadalomnak. Még ha Marx szocialista ideálja védhető is – bár Nove szerint nem az -, akkor sem releváns a ma előttünk álló kérdésekkel kapcsolatban.

Igaz, hogy Marx mint elitista szellemi játékot, elvetette a jövő társadal­mára vonatkozó tervezgetést, de nem ellenezte az olyan átfogó elvek felvázolását, amelyeket a kapitalista társadalom fejlődési tendenciáiból és a munkások osztályharcának trendjeiből vezetünk le.¹⁸ így például A gothai program kritikájában expliciten megvitatja „egy olyan kommunista társadalom” problémáját, amely „még nem a saját bázisán fejlődött ki, hanem, éppen ellenkezőleg, most alakult ki a kapitalista társadalomból, s ezért minden aspektusában, gazdasági, erkölcsi és szellemi szempontból annak a régi társadalomnak jegyeit hordja magán, amelynek méhéből született”.

Itt még nem lehet – mutatja ki Marx – a gazdasági életet a „min­denkinek szükségletei szerint” elve alapján megszervezni. Ez az elv a gazdasági és kulturális fejlődés olyan szintjét előfeltételezi, amelyet a társadalom ekkor még nem fog elérni. Először tehát az elosztást a „mindenkinek képességei szerint” elv fogja megszabni, azaz mindenki annak arányában vételezhet a társadalom vagyonának készleteiből, amennyivel egyénileg hozzájárult a termeléshez. Ez, mondja Marx egy „utalvány” alapján fog végbemenni, amely minden egyént feljogosít arra, hogy annak arányában vételezzen „a fogyasztási eszközök társadalmi készletéből”, amennyivel hozzájárult ahhoz. Ez, persze, ugyanazt az alapelvet involválja, amely a kapitalista társadalomban „az áruk cseréjét szabályozza” – cserét a munkaidő alapján. Ámde, ragaszkodik hozzá Marx, „itt a csere formája és tartalma megváltozik, hiszen a megváltozott feltételek között senki sem adhat mást, mint munkáját, s ezért semmi sem kerülhet az egyének tulajdonába, az egyéni fogyasztási eszközökön kí­vül”. Tehát átmeneti berendezkedéssel van dolgunk, amely még mindig „a polgári korlátozottság bélyegét viseli magán”; mivel az egyének különbö­ző vonatkozásokban (életkor, fizikai erő, képzettség stb.) egyenlőtlenek, ezért a munka szerinti elosztás „az egyenlőtlenség joga”. Ami megelőzi azt, hogy ez a strukturális egyenlőtlenségek és kizsákmányolás alapjává váljon az az állam politikai formája, a munkások tömegdemokráciája és a termelőeszközök társadalmi tulajdona. Ez utóbbiak nem vethetők alá a piaci verseny, az egyéni tulajdonlás, vagy a profitabilitás kritériumainak, különben a polgári jogból újra létrejönnének a polgári termelési viszonyok is… (Marx 1969a, 18)

Mi a helyzet hát Marxnak a munkautalványokkal kapcsolatos disz­kussziójával? Vajon nem annak a puszta elismerése ez, hogy egy ilyen átmeneti társadalmat még mindig a pénz fog szabályozni? Ezen a ponton a mai, a piaci szocializmusról folyó vita sok résztvevőjénél alapvető fo­galomzavarral találkozunk. Azok az utalványok, amelyek egyszerűen az elvégzett munkaórák összegét reprezentálják, nem jelentenek „pénzt” a szó semmilyen felismerhetően kapitalista értelmében. A pénz, mint fen­tebb kifejtettük, az a mechanizmus, amely meghatározza és méri a még nem-társadalmasult kontextusban elvégzett elidegenedett munka értékét; a pénz az a „dolog”, amely a konkrét munkákat absztrakt munkákká ala­kítja át. Ahol a munka közösségi jellegű, s elosztása előre meghatározott, egy utalvány vagy nyugta nem pénz, nem az a mechanizmus, amely az egyéni munka társadalmi jellegét érvényessé teszi, sem nem alakítja át az előbbit az utóbbivá. Jóllehet az ilyen utalványok csereeszközöket je­lentenek, nem ezek informálják a termelőket magánmunkájuk társadalmi értékéről. A munkautalványok egyszerűen csak megteremtik annak a lehetőségét, hogy adott munkaráfordításokat az emberek kicserélhes­senek a közös munka által létrehozott összes termékek készletének egy részére. De ez nem árucsere, mert a munka „értéke”, a társadalmi gazdagságban való részesedésre való jogosultsága a termelés előtt jön létre. Következésképpen „a termelés társadalmi jellege a terméket kez­dettől fogva közösségi, általános termékké teszi”. Kidolgozva egy ilyen termelési rendszert, Marx (1984 I, 86) a következő módon állítja szembe ezt az árutermeléssel:

„A csereérték bázisán nyugvó termelésben a munka csak a csere révén tételeződik általános munkaként. De ezen az alapzaton, (a közösségi gazdálkodás alapzatán) a csere előtt tételeződik ilyenként; azaz a ter­mékek cseréje semmi esetre sem lesz az a közeg, amelynek révén az egyénnek az általános termelésben való részesedése közvetítődik.”

A munkautalványok szerepe az, hogy lehetővé tegyék az egyéni és társadalmi munka közötti közvetítés végbemenését. De ez a közvetítés nem az egyéni munka társadalmi értékének megalapozója, hiszen ez kezdettől fogva adott, hanem pusztán a munka munkára való kicserélé­sének eszköze. Tehát amit Marx mond (1967, 95. 1. lábjegyzet) Owen „munkapénz”-éről az vonatkozik az ő munkautalványaira is: „ugyanúgy nem pénz többé, mint a színházjegy”. Mindazonáltal a munkautalványok révén való társadalmi elosztás pusztán átmeneti forma, olyan, „amely még mindig a polgári korlátozottság bélyegét viseli magán”. Hogy halhat el ez a fajta elosztás?

A kérdés lényege itt az, hogy az átmeneti gazdaságban folyamatosan növekszik a társadalmasult fogyasztási szektor, ezt a szektort pedig már a szükséglet, nem a képesség szabályozza. Abban a mértékben, aho­gyan a lakás, az alapvető élelmiszerek, a ruházkodás, az egészségügy, az oktatás, a gyermekgondozás, az elektromosság, a víz, a betegápolás, a szállítás, valamint a kulturális és rekreációs tevékenységekhez való hozzáférés garantált szociális jogokká válnak, a „burzsoá jog” területe összehúzódik. A fejlett kapitalizmusban már hosszú ideje léteznek – jólle­het a tőkefelhalmozás által eltorzított és annak alárendelt formában – az egészségügy, az oktatás és hasonló szolgáltatások társadalmasítására irányuló tendenciák, részben a munkásosztály nyomása, részben pedig a tőkének a munkaerő fizikai és kulturális reprodukálására való szük­séglete miatt. Egy, a kizsákmányolás dinamikájától megszabadult, és a felhalmozás kényszerétől mentessé vált gazdaságban a garantált társa­dalmi fogyasztásnak ez a szférája fokozatosan kiterjeszkedik az életnek a csere által szabályozott részére is. Az anyagi és kulturális értelemben vett megélhetés egyre kevésbé fog a munkautalványokat, vagy bármilyen hasonló pénz-pótlékot igénylő tranzakcióktól függeni.

A garantált fogyasztási szektor tehát az egyik oldala a munkaerő áru­jelleg alóli felszabadulásának. A megélhetés, az emberi élet különböző örömei és a kulturális önfejlődés egyre kevésbé fognak az elvégzett egyéni munkamennyiség által megszabott egyéni vásárlástól függeni (habár az egészséges felnőttekkel szemben mindig érvényben marad az a követelmény, hogy részt vegyenek a társadalom munkájában). Mi több, a termelőerők fejlődésével s a műveltségi szint emelkedésével a társadalmilag garantált fogyasztás szisztematikusan bővülni fog. A társadalmi gazdagság elosztását az egyéni szükségleteken alapuló szociális jogok fogják szabályozni. így a piacon át megvalósuló egyéni fogyasztás szférája – amelyen belül sok árat, mint lentebb megtárgya­lom, szintén szabályozni lehet majd társadalmi kritériumoknak megfe­lelően – arányaiban, még ha talán abszolút értelemben nem is, össze fog zsugorodni. Ezeknek a piacoknak, miközben kiegészítő szerepet töltenek be az olyan egyéni, személyes szükségletek vonatkozásában, amelyeket a legjobban a társadalmasult fogyasztási szektoron kívül lehet kielégíteni, marginális, még ha nem is jelentéktelen szerepük lesz a társadalomban, mivel a társadalmasult szektor bővülése a piac és az áruviszonyok felszámolásának, a pénz háttérbeszorításának a logikáját követi.

Az általam tárgyalt gazdasági modell nem kell, hogy központilag meg­szabja az egyének fogyasztását. Például miért ne lehetne egy társadalmi­lag garantált fogyasztási csomag úgy megalkotva, hogy gondoskodjék az egyéni preferenciák kielégítéséről, oly módon, hogy megenged különböző fogyasztási menüket, egy sor lehetséges „behelyettesítéssel” – például lehetőséget adva arra, hogy aki az átlagosnál jobb lakást szeretne a társadalomtól, az csökkenthesse igényeit más területeken, vagy hogy az utazási utalványokat (légi, vasúti és gépkocsi-használati kuponokat) „ki lehessen cserélni” különösen jó ruházkodásra, vagy zeneszerszámokra, vagy megengedve az embereknek, hogy több társadalmilag szükséges munkát végezzenek (s ezzel feláldozzák az önfejlődésre fordítható idejük egy részét) azért, hogy többet vásárolhassanak a fogyasztási cikkekből. Ezenfelül a fogyasztási szerkezet rugalmasságát biztosíthatja az is, ha a különböző javakat, utalványokat, vagy kuponokat személyesen cseré­lik ki egymás között az egyének (például utazási jegyeket elcserélnek kulturális eseményekre szóló belépőkkel). Az ilyen egyéni tranzakciók természetesen nem árucserék (hanem puszta használati értékek cseréi) s még ha az emberek szabályos piaci árakon is cserélnek, akkor sem involválják azt, ami a tőkés piacgazdaság lényege: hogy az egyének önreprodukcióját egy, az absztrakt munkát reprezentáló fizetőeszköz szabályozza.

A gazdasági kalkuláció kérdése

Ezen a ponton érvelésemet kritikusaim azzal fogják támadni, hogy amo­lyan „fundamentalista” módon nem akarok megbirkózni a gazdasági kalkuláció problémájával, amely pedig létezni fog a szocializmusban (vagy a szocializmusba való átmenet társadalmában). Robin Blackburn (1991, 31-55) különösen egyértelműen úgy véli, hogy a marxisták nem tudtak megfelelő választ adni Ludwig von Mises és Friedrich von Hayek érveire, akik szerint a racionális gazdasági döntéshozatal lehetetlen a termelőeszközök magántulajdonán és a profitorientált beruházásokon alapuló valódi kompetitív piacok által nyújtott árjelzések nélkül.

Amikor elvetjük a Mises-Hayek féle nézőpontot a kalkuláció kérdé­sében, akkor ez nem egyszerűen kitérés a nehézségek elől. Inkább azt jelenti, hogy bevallottan szembefordulunk a gazdasági élet telje­sen fetisisztikus módon való elképzelésével. Ugyanis, mint Joseph Schumpeter kimutatta, az osztrák iskola antiszocialista közgazdászai egy „Robinson Crusoe-gazdaság modelljéből” indulnak ki, amelyben az atomizált, önérdek vezérelte egyének választásai szabják meg egymástól elszigetelten elvégzett munkáik termékeinek cseréjét. Ezen túlmenően a legabszurdabb végletekig viszik ennek a modellnek a szubjektivizmusát és individualizmusát. Kitartanak amellett, hogy az egész gazdasági életet a fogyasztók szükségletei hajtják előre, ily módon kényelmesen ignorálják a munka szerepét a gazdasági életben. Miután eldologiasították úgy az egyént, mint fogyasztói státusát, ezután egyszerűen összezavarják a gazdasági élet egészét a piaci cserével. Élni annyi, mint cserélni. Eb­ből, Mises és Hayek egy modern követőjének szavaival, az következik, hogy „a gazdaságelmélet magja a piacok elmélete”. (Schumpeter 1954, 986-987, idézi Kirzner 1992, 201)

Ezzel az érveléssel kapcsolatban két alapvető dolgot kell megállapíta­nunk a piacok természetét illetően.

Először is, a legtöbb, amit a piacok elvégezhetnek, az, hogy infor­mációkat nyújtanak az embereknek egy sor, számukra mint elszigetelt egyének számára elérhető privát jellegű gazdasági választásról. A piacok nem képesek semmiféle értelmes információt nyújtani a magánjelle­gű gazdasági tranzakciók társadalmi hatásairól. Ámde, amint a jóléti közgazdaságtan területén született jelentős mennyiségű szakirodalom kimutatta, gyakorlatilag az összes állítólag magánjellegű gazdasági ak­tusnak vannak ilyen közösségi kihatásai, a modern közgazdaság nyelvét használva „externalitásai”.

Tehát bármit is mondjanak a piacoknak az egyéni döntéshozatalra vonatkozó információk nyújtására való képességéről – s ezt is nagy­mértékben túlértékelik -, a piacok biztosan nem alkalmasak a gazdasági döntések egyéneken túlmutató következményeinek kikalkulálására, s ilyenformán a piacok alkalmazása negatívan érinti a társadalmi dön­téshozatal lehetőségeit. A gazdasági cselekvés társadalmi hatásainak kikalkulálása olyan információkat igényel, amelyeket a piacok nem nyújtanak és nem is nyújthatnak. Nem csak atomizált egyéneket fel­tételeznek a piacok, hanem azáltal, hogy megfosztják az egyéneket a döntéseik társadalmi kihatásaival kapcsolatos információktól, s csak a magánjellegű, nem-társadalmi kritériumok szerint meghozott döntéseket jutalmazzák, a társadalomban állandósítják az atomizáltságot. Amellett, mivel társadalmi kihatásaik ellenőrizhetetlenek, a piacok működése a társadalmi hatékonyság szempontjából rendkívüli negatívumokkal jár. Ezért nem túlzás, amikor a Quiet Revolution in Welfare Economics szerzői azt írják, hogy:

„A piacok elterelik és akadályozzák a lényeges információk terjedését, előmozdítják az antiszociális ösztönző tényezők működését az emberek­ben a más, ugyanolyan erős motivációk rovására, amelyek nem járnának szükségképpen együtt társadalmilag destruktív következményekkel, s egyre alacsonyabb társadalmi hatékonyságú forrásallokációs döntések­hez vezetnek […] Összefoglalóan […] a piacok – függetlenül attól, hogy a magán- vagy a köztulajdonú vállalatokkal kombinálódnak – az egyre erő­södő individualizmust mozdítják elő a társadalomban, ami bizonyíthatóan nem-optimális következményekkel jár.” (Hahnel – Albert 1990, 218)

Érdemes azt is megemlítenünk ebben a vonatkozásban, hogy a szak­irodalomban komoly kutatások meggyőző érvekkel igazolták, hogy a piac által kialakított vállalati hierarchiák az egyes termelőegységeken belül is alacsony hatékonysághoz vezetnek. (Leibenstein 1978a; Leibenstein 1978b, 12. fej.)

Ez elvezet bennünket a második általános igazsághoz, amelyet a piaccal kapcsolatban le kell szögeznünk: a piaci információ arra sem alkalmas, hogy racionális kritériumokat nyújtson a beruházásokhoz. Az osztrák és a neo-osztrák közgazdaságtan képtelen volt megalkotni a tőke­hatékonyság és a beruházás egy értelmes elméletét – ezt a hiányosságot csak gyengén leplezi a „bizonytalanságról”, a „vállalkozói képességről”, és az „innovációról” szóló retorika. A piacok nem nyújtanak racionális kritériumot, amely iránymutatást adna az utak, csatornák, acélművek, távközlési hálózatok, iskolák, parkok, ruhagyárak, gyermekgondozási központok, kórházak, pékségek vagy vízierőművek építéséhez.

Amint egy közgazdász írja, „egyetlen egyéni vállalkozó sem […] tudja egyedül a piaci adatok alapján felbecsülni a beruházások termelékeny­ségét, mielőtt a többi vállalkozó beruházási tervei kialakulnának. Hogyan mondhatnák meg, hogy vajon milyen lesz a beruházás jövedelmezősége egy meghatározott városban ha nem tudják: fel fog-e épülni az új vasút­vonal vagy sem? Itt ahhoz hasonló bizonytalansággal van dolgunk, mint a külső hatásoknál a termelés esetében.” (Baumol 1965, 131-132)

Az ilyen beruházási döntések a kollektív szükségletek hosszú távú felmérését követelik meg. Ámde az árakkal kapcsolatban pontosan az a lényeg, hogy a jelenlegi gazdasági adatokat tükrözik. A beruházások elkerülhetetlenül megváltoztatják az idők során ezeket az adatokat azzal, hogy új jövedelmeket teremtenek, megváltoztatják a termelés technikai feltételeit, megváltoztatják a fogyasztói preferenciákat (új javakat nyújt­va) és így tovább. Minél hosszabb időhorizontban gondolkodunk, annál nyilvánvalóbbá válik ez a probléma. Hogyan szabályozná a piac a köz­javakkal kapcsolatos döntéseket, amelyeket – legalábbis nagyrészt – a következő nemzedék fog használni?

Ha egyszer kilépünk a Robinson Crusoe-gazdaság Akcióinak világából, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a piacok teljesen képtelenek fogódzókat nyújtani a nagyszámú ember jóllétét érintő gazdasági döntésekhez, akár hosszú időhorizontokat, akár a közjavakkal – amilyenek a kórházak vagy a parkok – kapcsolatos választásokat involválnak ezek. Ezért helyesen állapítja meg egy közgazdász, hogy a piacok elmélete „nem nyújt kielé­gítő »kompetitív megoldást« az időhorizontok, a termelőeszközök végső elhasználódása, vagy általában a beruházás problémáira”. A neo-osztrák közgazdászok valójában elismerik ezt a tényt, amikor elvetik az általános egyensúlyelmélet modelljeinek fiktív világát. A beruházási döntések, pon­tosan azért, mert egy olyan világban, amelyet az árjelzések irányítanak, mindig az ismeretlenbe tett lépést jelentenek, nagymérvű instabilitást teremtenek. Egy szabályok nélkül működő gazdaságban számos beru­házás kudarcot fog vallani, némelyik kimenetele bizonytalan lesz, mások túl sikeresek (ezért inflációgerjesztőek). Ebből az következik, hogy a beruházás egy piac vezérelte rendszerben mindig egyensúlyhiányt fog létrehozni, nem pedig a neoklasszikus közgazdaságtan önkorrigáló egyensúlyát.¹⁹

De ha a piac nem nyújt a szocialista gazdaságirányításhoz szükséges információkat – mi több, olyan mechanizmusok jellemzik működését, amelyek kifejezetten akadályozzák az információáramlást -, akkor milyen mechanizmusokkal és eljárásokkal szabályozhatja magát egy szocialista gazdaság? Válaszként erre a kérdésre több általános szempontot is megadhatunk.

Először is a kulcsváltozók, amelyeket a gazdaság kereteinek megha­tározásában fel kell használnunk a fogyasztás társadalmi struktúrájának szerkezete s a beruházások üteme, iránya. A fogyasztás struktúrája határozza meg, hogy milyen prioritások szerint elégítsük ki a szükség­letek teljes skáláját, s így a termelési erőforrások elosztását az étel, ruházkodás, szállítási és kommunikációs eszközök, lakás, egészségügyi ellátás, oktatás és további szükségletek között. A beruházások struktúrája hasonlóképpen prioritásokat határoz meg – hosszabb időtartamokra. Ugyanakkor a beruházások rátája „meghatározza azt, amit a jólét időbeni elosztásának nevezhetünk”: azt, hogy a jelenlegi össztermék mekkora hányadát kell az itt és most létező szükségletekre, s mennyit a jövőbeliek­re fordítani. (Graaff , 1963, 99) A társadalmi terméknek a fogyasztás és a beruházás közötti megoszlása tehát a jelenlegi és a jövőbeli szükségletek közötti társadalmi választásokat tükrözi.

A kapitalizmus ezeket a kérdéseket a profitabilitás kritériuma szerint oldja meg. A fogyasztás szerkezetét a kapitalistáknak az olyan javak megtermelésére vonatkozó döntései határozzák meg, amelyek a jö­vedelem jelenlegi megoszlása mellett várhatóan a legnagyobb profitot hozzák. Hasonlóképpen a beruházások szerkezetét és rátáját a tőké­nek a különböző beruházási projektek lehetséges profitjára vonatkozó becslései határozzák meg. Mindkét esetben az ezekre a kérdésekre vonatkozó demokratikus társadalmi vita vagy a közvélemény kialakult ítélete irreleváns. Ezek magánjellegű döntések, amelyek a tulajdonjogok alapján meghatározzák, mi történjék a tőkékkel, függetlenül attól, hogyan érinti ez a többség jólétét.

A szocializmus politikai gazdaságtanának alapvető része az, hogy a szocializmus demokratikus kontroll alá kívánja vetni a fogyasztás alapszerkezetét, valamint a beruházások rátáját és struktúráját. Eh­hez hozzátartozik annak a felismerése, hogy ezek lényegüknél fogva társadalmi folyamatok, s ebből a megfelelő következtetések levonása, továbbá az is, hogy a gazdaságban a makroökonómiai döntések lesznek az elsődlegesek. Ebből adódik, hogy el kell vetni a piaci közgazdaság­tan metodológiai individualizmusát, misztifikáló jellegét, s azt, hogy a makro­ökonómiai döntéseket az egyéni, magánjellegű döntések puszta aggregátumaként fogja fel.

Azáltal, hogy a makrogazdaságot az egyéni, mikro szintű döntések puszta végösszegeként kezeli, a piacok elmélete tulajdonképpen azt állítja, hogy „ha a környezetet lerombolják, ha a lakhatás és az egész­ségügyi ellátás elégtelen, miközben bőségesen kaphatóak a dezodorok és a hajlakkok, vagy ha a termékek nem biztonságosak, akkor ez azért van, mert az emberek »így akarják«„. (Gregory 1989, 39) Marx piacgaz­daságon gyakorolt kritikájának egyik fő eredménye, hogy megmutatta az e mögött rejlő gondolkodási hibát: a szubjektum és az objektum, a célok és az eszközök viszonyának a megfordítását. Szemben azzal a felfogással, hogy az árutermelési, piaci mechanizmusok tisztán technikai jellegűek, és bármilyen tetszőleges értékpreferenciáknak alá­rendelhetőek, Marx bebizonyította, hogy a piaci gazdaságszabályozás (amely az értéktörvény működésében nyilvánul meg), természetesként kezeli azokat a viszonyokat, amelyek valójában keresztül-kasul társadalmi viszonyok és folyamatok: a munkaerő áruvá válását, a használati ér­téknek a csereérték, a szükségleteknek a profit és a fogyasztásnak a felhalmozás alá rendelését.

A marxizmus, amikor bizonyítja, hogy a piaci gazdaságszabályozás lényege az emberi szükségletek alárendelése az eldologiasodott, au­tomatikusan érvényesülő gazdasági törvényszerűségeknek, ezzel egy­szersmind a gazdasági élet társadalmasítása és piac alóli felszabadítása mellett foglal állást. Ez nem más, mint ugyanannak az érmének a két oldala. Szocializálni a makro­ökonómiai döntéseket – valódi demokratikus és közösségi ellenőrzésnek vetni alá őket – annyi, mint szűkebbre szabni a piac területét, érvényesíteni a többség jogát arra, hogy irányítsa azokat a folyamatokat, amelyek eddig uralkodtak az életén.

Az első alapelvhez, a makro­ökonómiai döntéshozatal társadalmasítá­sához szorosan kapcsolódik egy másik: a létfenntartás kivonása a piac hatóköréből. A piacgazdaság ideológiája azt állítja, hogy a piac (az áruk által tükrözött) emberi szükségletek kifejezésére szolgáló mechanizmus, és egy adott áru utáni kereslet szintje azt tükrözi, hogy adott kínálat mel­lett más javakhoz képest mekkora „szüksége” van erre az árura az embe­reknek. Ennek a felfogásnak az abszurditását számtalan kritikus mutatta ki: ha valamilyen áru hiánya felhajtja az árakat és redukálja a keresletet és a fogyasztást, ebből az következik, hogy az erre az árura irányuló „szükséglet” csökkent. Mivel „az emberi szükségletek csak a piacokon léteznek”, jegyzi meg a kritikusok egyike, a piac ideológiája azt implikálja, hogy „az árak emelkedése csökkenti az emberi szükségleteket” (mivel ezek csak a piaci kereslet segítségével mérhetőek). (Gregory 1989, 40) Egy egyszerű példa – az éhínségé – megmutatja ennek az érvnek az erkölcsileg alantas voltát. A piacgazdaságban hétköznapi dolog, hogy emberek éhen halnak, miközben az éhség sújtotta övezetből élelmiszert exportálnak. Ez – a piaci elvek szempontjából – teljesen „racionális” végeredmény. Mi több, mivel az élelmiszerre irányuló hazai kereslet (a fizetőképes keresletben mérve) csekély, ezért a piaci közgazdaság szerint nincs hazai „szükséglet”. Itt egy alapigazság jelenik meg előttünk: a piac nem veszi és nem is veheti tudomásul az olyan szükségleteket, amelyek nem engedelmeskednek diktátumainak – a csereeszközzel (az absztrakt emberi munka reprezentálójával) való fizetés igényének. Hiszen nem a szükségletek számítanak, hanem a „jogosultság”, a ké­pesség arra, hogy a piaci egyenérték szerint fizessünk. Tehát, Amartya Sen szavaival (1981, 161-162): „az éhség sújtotta területekről exportált élelmiszer »természetes« jellemzője lehet a piacgazdaságnak, amely csak az anyagi javakra való jogcímeket, nem pedig az emberi szükség­leteket veszi figyelembe”.

Ezzel a fajta fejtetőre állított logikával szemben a szocializmus a szükségletekről való közvetlen megbizonyosodás elvét érvényesíti. A szocializmus elveti azt az elképzelést, hogy az emberi szükségletek csak annyiban léteznek, amennyiben a piaci viszonyok és a pénz közvetíti őket. A szocializmus így arra törekszik, hogy elválassza a megélhetési eszközökhöz való hozzáférést a piaci cserétől – ez pedig, mint fentebb érveltem, azt vonja maga után, hogy a szocializált fogyasztási szektor révén nyújtott „társadalmi bér” egyre növekedjék.

Ezen a ponton a türelmetlen kritikus valószínűleg két további ellenér­vet fog felvetni. Először is: ésszerűen elképzelhető-e, hogy a társadalmi tervezés megfelelően gondoskodik az áruk és szolgáltatások ama sokféleségéről, amelyekhez a legtöbb ember a fejlett kapitalista társa­dalmakban már hozzászokott? Másodszor pedig: azt akarom-e állítani, hogy a szocialista gazdálkodás közömbös lesz a termelés és az elosztás hatékonyságának kérdéseivel szemben? Mindkét kérdésre a válaszom: nem. De ez sokkal kisebb engedményt jelent a piacnak, mint kritikusom vélhetően hinné.

Hadd kezdjem azzal, hogy az nem várható ésszerűen a társadalom­tól, hogy pontosan megtervezze a sokszázezer áru megtermelendő mennyiségét. Azonban nem látom be, miért kellene ennek a ténynek különösebben zavarnia a szocialistákat. Kezdjük azzal, hogy az emberi megélhetést zömében az alapvető javak egy meglehetősen behatárolt készlete biztosítja. Mint Ernest Mandel kimutatja, még a fejlett tőkés országok esetében is az „egyéni fogyasztók egész életpályájuk alatt mindössze néhány ezer különböző árut vásárolhatnak (de sokukat ille­tően még ez a becslés is túlzott)”. Az ilyen javak termelésének ütemét könnyen meg lehet határozni piaci árjelzések nélkül is, hiszen még a kapitalista társadalmakban is „a mai termelés zöme azoknak a kialakult fogyasztási szokásoknak és előre meghatározott termelési technikáknak megfelelően folyik, amelyek nagyjából, még ha nem is teljesen, de füg­getlenek a piactól”. (Mandel 1986, 10-11)²⁰ Ami a kereslet ingadozásait illeti, a legtöbb termék vonatkozásában erről is csak azt mondhatjuk: az árinformáció hiánya nem okoz különösebb problémát. Nem sok haté­konysági problémát okoz a termelésben, ha úgy döntünk, hogy a javak egy széles skáláját – például a szappanokat, a samponokat, a dobozos és számos csomagolt ételt, háztartási eszközöket, ruházkodási javakat, ceruzákat, tollakat, jegyzetfüzeteket és így tovább – ésszerű tárolási időt feltételezve – túltermeljük Ugyanez vonatkozik számos iparcikkre, a golyóscsapágyaktól az alumíniumig és az elektromos generátorokig. Ráadásul a leltárellenőrzési rendszerek az árjelzéseknél sokkal haté­konyabban tudják nyomon követni az áruk utáni kereslet változásait – éppen ezért fordítanak a kapitalisták oly sok erőfeszítést és beruházást a tökéletesítésükre. Ahogyan Pat Devine (1988, 242) megjegyzi: „az árváltozások jelzéseire nem kell támaszkodnunk, amikor valahol meg kell változtatni a termelési kapacitások összetételét. A kereslet változása ugyanis először az adott áron eladott mennyiség változásában mutatko­zik meg, s ezért látható lesz a készletekben vagy a rendelésekben. Az ilyen változások teljesen megfelelő módon jelzik, hogy a kereslet és a jelenlegi termelés egyensúlya megbomlott. A keresletben bekövetkezett változásokra válaszként bekövetkező árváltozások tehát nem szüksége­sek ahhoz, hogy információink legyenek arról, amikor a kapacitásokat hozzá kell igazítani a kereslethez.”

Érdemes megjegyeznünk, hogy ez az érvelés nem csak a fogyasztási javak kínálatára érvényes. A gyártási folyamatok részeinek és össze­tevőinek előállítására kifejlesztett számítógépes vezérlésű just-in-time szállítási rendszerek igazolják, hogy az árjelzések nem szükségesek ahhoz, hogy a végtermék legyártásához szükséges összes termelési javak mind rendelkezésre álljanak. A modern cégek sokkal nagyobb mértékben terveznek, mint ahogy ezt a közgazdaságtan főárama látni szeretné. Nincs semmi okunk feltételezni, hogy a szocialista gazdaság ne tudná finomítani és továbbfejleszteni az ilyen, vállalaton belüli tervezési rendszereket.

Ennek ellenére jó indokaink vannak arra, hogy ne foglaljunk bele min­den árut és szolgáltatást egy össztársadalmi tervbe. Azokat az árukat, amelyek általánosságban kevésbé fontosak a közösségnek, azokat, amelyeknél a szűkösség fontos tényező, és azokat, amelyek erősen specializált igényeket elégítenek ki, a legjobb, ha az egyéni piaci adás­vételre bízzuk. Hogy pontosan mely áruk tartozzanak ebbe a szférába, az elsősorban a szocializált szektor összetételétől függ. De tegyük fel, hogy a „luxusjavak” egész sorát piaci adásvétellel osztják el: finom borok, egzotikus teák és kávék, speciális ruházat és bútorok, bizonyos elektromos cikkek és hasonlók tartoznának ide. Tegyük fel azt is, hogy ez a szektor osztja el azokat a javakat is, amelyekről a társadalom úgy dönt, hogy inkább leszoktatni próbálja az embereket a fogyasztásukról, mint például a cigaretta. Továbbá tegyük fel, hogy ebben a szférában elérhetők lesznek bizonyos fajta személyi szolgáltatások is, például a fodrászat vagy a plasztikai sebészet.

Egy ilyen szektor létezése lehetővé tenné, hogy nagyszámú egyéni preferencia kielégítése a kereslet és kínálat törvényeihez igazodjék. De ez nem kell, hogy túl nagy engedményt jelentsen a piaci elveknek, olvasóim számára most már feltehetően világos, hogy miért nem. Először is, ennek a szektornak a kiterjedése korlátozott lesz. Mindaddig, amíg a megélhetési javak zöméről nem a piac révén gondoskodik a társadalom, addig a piac nem szabályozza az emberi lények társadalmi és anyagi újratermelését. Másodszor pedig, még ezt a szférát illetően sincs okunk azt gondolni, hogy a piac mondaná ki a végső szót az árakról. Számos piaci árat közösségi szempontok alapján szabályoznának. A cigaretta az egyik nyilvánvaló esete ennek. Ha a társadalom le kívánja szoktatni tagjait az ilyen áruk fogyasztásáról, vagy ha arra akarja kényszeríteni a fogyasztókat, hogy fizessenek az ilyen javak fogyasztásának nyilvánvaló negatív externalitásaiért, akkor könnyen „megadóztathatja” ezeket (ahogy a modern tőkés társadalmak is teszik), azzal, hogy az árakat jóval a ter­melési költségek felett rögzíti, s gondoskodik róla, hogy ne változzanak meg a csökkenő kereslet hatására sem. Az ilyen módon felhalmozódott „adókat” a közösség hatóságai felhasználhatják a szocializált fogyasztási szektor árainak támogatására, speciális alapok létrehozására (például környezetvédelmi célokra), vagy arra, hogy csökkentsék bizonyos, még mindig a piac révén elosztott javak (például esetleg a keményfedelű könyvek) árait. A döntő itt az, hogy még ezt a behatárolt piaci szektort is társadalmi kritériumok alapján szabályoznák, s ezért nem kellene, hogy bármilyen, a piaci logika felé való elmozdulást involváljon.²¹ Włodzimierz Brus szavaival:

„Egy olyan társadalom, amely tudatosan alakítja ki gazdaságának működési mechanizmusait, választhat a közvetlen és a piaci elosztási formák között, s alárendeli az áruviszonyokat a racionalitás autonóm módon definiált céljainak és kritériumainak. Ezen az úton a társadalom túlléphet az árufetisizmuson.” (Brus 1973, 55)²²

Ez a megállapítás tovább visz bennünket kritikusunk második ellen­vetéséhez – a hatékonyság problémájához. Vegyük észre, hogy Brus „a racionalitás kritériumaira” utal, amelyeket autonóm módon állapítanak meg. A hangsúly itt a többes számon van: a kritériumokon. Ugyanis a piacon túllépő gazdaság egyik jellemvonása az, hogy felszabadul az ér­téktörvénynek, a szükséges munkaidőnek az értéktöbblet és a maximális felhalmozás érdekében való csökkentésének könyörtelen kényszere alól. Mint fentebb már kifejtettem, ez nem jelenti azt, hogy az idővel való gazdálkodás eltűnne a szocialista társadalomból. Azt azonban igenis je­lenti, hogy az idő problémája a munkásosztály politikai gazdaságtanának keretein belül jelenik meg.

Ennek a politikai gazdaságtannak az alapelve „az egyéniségek szabad fejlődése”, az „emberi képességek kibontakoztatása, mint öncél”. (Marx 1984 II, 169; Marx 1974 III, 773) Az emberi munka megszűnik egy meg­határozott cél – a tőkefelhalmozás – eszközének lenni. Egyre inkább az egyének sokoldalú kreatív energiáinak és készségeinek kibontakoztatása válik a társadalom végső céljává. Természetesen biológiai és társadalmi felépítésünk elkerülhetetlenné teszi, hogy a társadalom a külső szükség­szerűség által diktált munkát is elvégezze. De a szocialista társadalom arra törekszik, hogy az ilyen munkát redukálja, annak érdekében, hogy maximálisra növelje az egyéni önfejlődésre fordított időt. Hiszen „a tár­sadalmi gazdagság” – ahogyan Marx megfogalmazza – „a rendelkezésre álló idő és semmi más”. (Marx 1976 III, 230)

Ebből az következik, hogy a szocialista gazdálkodásba beépül egy ha­tékonyságnövelési tendencia: az emberek rendelkezésére álló szabad idő maximalizálására való törekvés. S ez a tendencia a munkások irányította vállalatoknál kibontakoztatható úgy, mint az ösztönzési rendszer egyik eleme. Ha egyszer a társadalom – a társadalmi igényszintnek, az elérhe­tő erőforrásoknak és technológiáknak, valamint a munkaerő elosztásá­nak megfelelő tervezés alapján – meghatározta az egyes munkahelyek termékcéljait, akkor a munkásoknak szabadságukban áll, hogy olyan újításokat vezessenek be a munkafolyamatba, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy ezeket a célokat kevesebb munkaóra alatt teljesítsék, miközben eleget tesznek a minőségi kritériumoknak is.²³ Mindaddig, amíg a munkások a maguk termékcéljait az előre jelzettnél kevesebb idő alatt és a minőség csökkenése nélkül teljesítik, a munkaidő után a munkások szabadon, tetszésük szerint rendelkezhetnek a társadalmi munkafolyamattól elvont megnövekedett idejükkel. Lehetséges dönté­seik közé tartozhat az is, hogy (feltéve, hogy rendelkeznek a megkívánt készségekkel) többletmunkát vállalnak más munkahelyeken, ahol a valamilyen áru utáni váratlanul megnövekedett keresletet kell kielégíteni, s ezzel kiegészíthetik „pénzbeli bérüket” (munkautalványaikat), s többet vásárolhatnak a fogyasztási cikkek piacán.

De hogyha a szocializmus gazdálkodása az önfejlődésre szolgáló idő maximalizálásának elvén alapszik, akkor mit jelent az, hogy ragaszko­dunk a gazdasági racionalitás kritériumainak sokféleségéhez? Az erre a kérdésre adott válaszunk egy része benne rejlik a fentebbi, a minőség­ellenőrzésre való utalásban. Jóllehet a társadalom gazdagsága jelentős részben a rendelkezésre álló időben rejlik, a munkásosztály politikai gazdaságtana ennél többről is szól. A kulcskérdés nem egyszerűen a munkások rendelkezésére álló idő mennyisége, hanem az idő minősége is – a társadalmilag szükséges munka területén belül, de azon kívül is. Ugyanis a társadalom gazdagságának Marx szerint mércéje a kielégített szükségletek sokfélesége és gazdagsága is (amihez hozzátartozik, hogy a társadalom egyszerre tartsa szem előtt a javak és szolgáltatások egyre bővülő körének a megtermelését és az önmegvalósításra szolgáló idő növelését.)

Marx szerint a kapitalizmus egyik progresszív vonása, hogy új szük­ségleteket fejleszt ki az emberekben, hogy felébreszti és kiműveli érzé­keiket s kibővíti örömeik körét: a termelőerők kapitalista fejlődése során „a termelők maguk is változnak, amennyiben új minőségeket alakítanak ki önmagukban, kibontakoztatják lényüket a termelésben, átalakítják önmagukat, új képességeket és gondolatokat, új érintkezési módokat, új szükségleteket és új nyelvet fejlesztenek ki magukban”. (Marx 1984 I, 373) Ez azonban ellentmondásos és egyoldalú módon megy végbe. A kapitalizmus, miközben az önfejlődésre való új törekvéseket fejleszt ki a termelőkben, egyszersmind korlátozza az ezek megvalósítására való esélyeiket. A szocializmus átveszi és továbbfejleszti a tőkének azt a tendenciáját, hogy kiművelje az emberi lényt „olyan formában, amely a le­hető leggazdagabb szükségletekben, mert gazdag emberi minőségeiben és relációiban”. Azonban a szocializmus olyan módon teszi ezt, amely a tőkefelhalmozásnak ezt a pozitív oldalát megszabadítja a hozzá társuló elidegenedéstől és kizsákmányolástól. (Marx 1984 I, 373; Lebowitz 1992, 17-26; Mészáros 1982)

Három dolog következik ebből. Először: a társadalmilag szükséges összmunkaidő csökkentése nem mehet végbe az emberi szükségletek kielégítésének rovására. Éppen ellenkezőleg, a munkának a termelőerők fejlesztése révén létrejövő megnövekedett termelékenységét a társa­dalom kétféle, nem pedig egy módon fogja felhasználni: a társadalmi össztermék növelésére, hogy emelje a fogyasztás szintjét (és esetleg egyes javakat átutaljon a piaci csere szférájából a társadalmasított fogyasztás szektorába), s ezután a társadalmilag szükséges munkaidő csökkentésére. A második: a minőségi kritériumokból az következik, hogy a szükséges munkaidő csökkentése nem mehet végbe a munka­feltételek rovására. A munkásosztály politikai gazdaságtanával ellen­tétes, hogy fokozódjék a munka fárasztó jellege, egyhangúsága vagy kockázatai. Ezért ragaszkodik Marx ahhoz, mégpedig éppen ugyanab­ban a szakaszban, ahol kifejti „az emberi képességek öncélként való kibontakoztatásának” kritériumát mint a szocializmus célját, hogy ennek a célnak előfeltétele az is, hogy a termelők „emberi természetükhöz leg­méltóbb és annak leginkább megfelelő feltételek” között dolgozzanak. (Marx 1974 III, 773)²⁴

Végül pedig a szükséges munkaidő csökkenése nem mehet végbe a munkahelyen kívüli természeti és társadalmi környezet rovására. Marx felfogásának centrális része az, hogy az embert „a természet részeként” értelmezi, hogy a természet az emberi lény „szervetlen teste”. (Marx 1962, 49) Ennek a „testnek” az egészsége és jóléte valódi emberi szükséglet. Elfogadhatatlan lenne ezért az, hogy a munkások egyik csoportja olyan technikai újítást vezessen be, amely növeli a termelékenységet a munka­helyen, miközben veszélyes szennyező anyagokat juttat a földbe, a vízbe vagy a légkörbe. Ráadásul a termelékenység környezeti szempontból kockázatos növelése társadalmilag alacsony hatékonyságú lenne, hiszen ebben az esetben a társadalomnak több munkaerőt kellene fordítania új környezetvédelmi berendezésekre, a környezetszennyezés következ­ményeinek elhárítására, s hasonlókra. A kapitalizmusra, ahogyan Engels megfogalmazta, az a jellemző „úgy a természet, mint a társadalom vo­natkozásában, hogy döntően csak a közvetlen, a könnyen megragadható eredmény érdekli”. A kapitalizmus ezért a környezetet úgy kezeli, mint puszta eszközét egyetlen célnak, a tőkefelhalmozásnak. De ez rettenetes mértékű pusztításhoz vezet. Ráadásul a természet „bosszút áll” azért, ha erőszakot tesznek rajta; az emberi lények, mint a természet részei, maguk is szenvednek a természet tönkretételétől. A tőkés mezőgazdaság példáját használva ennek illusztrálására, Marx kifejtette, hogy a tőkés termelési mód csak úgy tudja növelni a társadalmi többletterméket, hogy „egyide­jűleg tönkreteszi minden társadalmi gazdagság eredeti forrásait: a talajt és a dolgozó embert.” (Marx 1967 I, 472; Engels 1963b, 459)

A szocializmus másfajta logikát fog követni. A rövidtávú hatékonysági szempontok követésének – amely meghatározza azt a termelési módot, amelynek irányító elve a többletérték maximalizálása – az eredménye a munkások degradálása és a környezet tönkretétele. A munkásosztály politikai gazdaságtanának szempontjából viszont a környezet épsége – a tiszta levegő és víz, az ózonréteg védelme, az esőerdők helyreállítása, és így tovább – éppoly alapvető szükséglet, mint a munkafolyamat el­idegenedésének lebontása.

A szocialista tervezés többek között éppen azért jelent előrelépést a tőkés piacgazdasággal szemben, mert a modern emberi létezéshez szükséges gazdag és változatos szükségletek nem rendelhetők alá egyetlen, egyöntetűen működő gazdasági törvénynek. A szocialista tervezés lényege az, hogy az emberek demokratikus módon vesznek részt azokban a döntési folyamatokban, amelyekkel ezeket a kritériu­mokat (de még továbbiakat is) egymással egyensúlyba hozzák. Éppen ezt jelenti az, hogy a vak szükségszerűség birodalmából az emberiség átlép a szabadság birodalmába. Ebben a gondolatban nincs semmi „me­tafizikus”. Egyszerűen azt a tényt jelzi, hogy a demokrácia és a tudatos emberi döntések fogják irányítani a társadalom gazdasági reprodukcióját. Ebben a kontextusban a hatékonyság kritériuma öncél helyett – amely­nek minden más emberi szükségletet alárendelnek – az emberi célok eszközévé fog válni.

De mi a helyzet a gazdasági kalkulációk hatékonyságával, hogyan lesznek ezek összhangban a szocialista tervezést vezérlő más krité­riumokkal? Vajon nem döntő fontosságúak-e ezen a ponton a relatív költségek mutatószámai? És vajon nem az-e a nagy előnye az áraknak, hogy ilyen mutatószámokat nyújtanak nekünk? Hogyan kalkulálhatjuk ki a különböző termelési módszerek nagyobb vagy kisebb hatékonyságát, ha nem valamilyen egységes mércével mérjük az összes felhasznált inputok értékét?

Már maga az, ahogy ezeket a kérdéseket felvetik, sok mindent megmu­tat abból, hogy mi is a baj a piaccal kapcsolatos mai közgondolkodással. Ugyanis a kérdés ilyen felvetése arra utal, hogy nem tudjuk elgondolni a gazdasági kalkulációt piaci árak nélkül. Ámde, amint azt Oskar Lange kimutatta (1964, 61), amikor – alapvető meglátásokat megfogalmazva – hozzászólt a kalkulációs vitához, ez az álláspont összekeveri „a szűkebb értelemben vett árakat, azaz az áruk piaci cserearányait, az árakkal a szó tágabb értelmében, abban az értelemben, hogy az »árak eszközök az egymással szembenálló alternatívák összemérésére«„. Mises, Hayek és tanítványaik vélekedése ellenére elvileg semmi okunk nincs azt gondolni, hogy ilyen relatív mutatószámokat – vagy „tervezési árakat” – ne tud­nánk megalkotni anélkül, hogy a piachoz folyamodnánk. Mi több, annak, ha a piactól függetlenül kalkuláljuk ki ezeket az árakat, az egyik óriási előnye az, hogy az „externalitások” költségei közvetlenül beépíthetőek az „árakba”. A tervezési árakat így megszabadíthatjuk a piaci kalkuláci­óban benne rejlő információs korlátoktól. Ráadásul, ellentétben a piac által nyújtott statikus adatokkal, a tervezési árak (egy egyenletrendszer révén) alakíthatóak úgy, hogy számításba vegyék a beruházások által létrejövő változó gazdasági paramétereket is. Ha ilyen módon vetjük fel a kérdést, akkor nyilvánvaló, hogy Schumpeternek igaza volt, amikor arra a következtetésre jutott: „a szocializmussal tisztán logikai szempontból nincs semmi baj”, mi több, a logikai, elméleti szinten „a gazdaság szoci­alista rendszere a racionalitás magasabb szintjét képviseli, mint a tiszta kapitalizmus”.(Schumpeter 1975, 172, 196)²⁵

Az egyik általános ellenvetés ezzel az érveléssel szemben, hogy akár megoldható tisztán elméletben, logikailag a tervezés, akár nem, a szóban forgó kalkulációk puszta mennyisége bármilyen tervezési javaslatot megvalósíthatatlanná tesz. Hadd jegyezzem meg, hogy ez az ellenvetés a szocialista tervezés előtt álló feladatnak, a megoldandó kalkulációs egyenletek mennyiségének a végletes eltúlzásán alapszik. Fontos szempont az is, hogy Langénak alighanem akkor is igaza volt, amikor rámutatott a számítógépek fölényére a piacokkal szemben olyankor, amikor egyidejűleg kell megoldani számos egyenletet – ez a fölény elsődlegesen a dinamikusan változó gazdaság feladatainak kal­kulálásánál érvényesül. A számítógépes programok magukba építhetik a növekedés, a beruházás, és a közös politikai döntések által létrehozott változások következményeit olyan módon, ami a piaci árrendszerben teljesen lehetetlen.

A számítógép ezért nem pusztán a piac helyettesítője, hanem másfajta kalkulációs képességekkel is rendelkezik, mint a piac. „Ha felállítunk egy objektív függvényt (például a nemzeti jövedelem maximalizálását bizonyos időn át), és figyelembe veszünk bizonyos gazdasági korláto­kat, akkor a jövőre vonatkozó árnyékárakat is felállíthatunk. Ezeket az árnyékárakat azután felhasználhatjuk a hosszú távú fejlesztési tervek költségeinek kiszámítására. A tényleges piaci árak itt nem elégségesek, szükség van a programozott jövőbeni árnyékárak ismeretére is.

A matematikai programozás az optimális hosszú távú tervezés lényegi eszközének bizonyult. Itt az elektromos számítógép nem egyszerűen helyettesíti a piacot, hanem olyan funkciót tölt be amelyet a piac sohasem volt képes elvégezni.” (Lange 1967, 161)²⁶

A nem-piaci „áraknak” így több valódi előnyük van a gazdasági kalku­lációt illetően: képesek magukba építeni a társadalmi költségeket (az externalitásokat), figyelembe tudják venni azokat a változó gazdasági paramétereket, amelyeket az egyes vállalatokon kívül meghozott gaz­dasági döntések határoznak meg, s alkalmazhatók úgy is, hogy számí­tásba vegyék a hosszú távú fejlesztési tervek várható kihatásait. […]

Szeretném hozzátenni, hogy a kalkuláció bármilyen mennyiségi mód­szerét alá kell rendelni a minőségi kritériumoknak. A hatékonysági kalku­lációk csak akkor relevánsak a gazdasági alternatívák közötti választá­soknál, ha az összes többi megfontolás egyenlően, vagy közel egyenlően szól mindkét lehetőség mellett. Pontosan azért, mert a minőségi szempontok önálló szerephez jutnak gazdálkodásában, a szocialista társadalom választhat rövid- vagy középtávon kevésbé költséghatékony termelési módszereket olyankor, amikor a hatékonyabb alternatívák kevé­sbé kielégítő munkafeltételekkel, vagy a természeti erőforrások hosszú távú kimerülésével járnának. Ez a lehetőség egyike a tervgazdaság pozitívumainak, amelyek megkülönböztetik a piacgazdaságtól.

Figyelembe véve a számítógépek lineáris programozásra való fel­használásában rejlő lehetőségeket, elvileg nincs semmi okunk azt gon­dolni, hogy elszámoltatható gazdasági szervek miért ne alkothatnának meg a piacot szabályozó áraknál sokkal átfogóbb és dinamikusabb „tervezési árakat”. Egy olyan szocializmus tehát, amely nem kapitulál a piac előtt, megvalósítható és életképes.

(Fordította: Szalai Miklós)

(Eredeti megjelenés: David McNally: Beyond the Market. In: Against the Market. Political Economy, Market Socialism and the Marxist Critique. London – New York, Verso, 1993. 170-217.)

Jegyzetek

¹ Marx 1984 I, 76

² Mindkét idézett kifejezés Nove könyvéből származik (1989, 203, 30). Nove könyve tele van az ilyen denunciálásokkal és sommás elutasításokkal a marxi – az egész szövegben folyamatosan félreértett – alapfogalmakat illetően, ami aligha pótolja a velük való precíz és következetes szembenézést. A megvalósít­ható szocializmus kitűnő példája lehet annak, amit Geras úgy ír le, mint „a marxi gondolat töménytelen karikatúráját, tájékozatlanságból fakadó leegyszerűsítését és általában véve felszínes megtárgyalását”, amely pillanatnyilag a baloldalon folyó oly sok vitát jellemez. (Geras 1990, 6)

³ Nem csak Nove az, aki az áruk, az árak, a pénz és a piac fennmaradásáról beszél a szocializmusban. Ugyanígy jár el, jóllehet bizonyos lentebb megtárgya­landó megszorításokat alkalmazva, Włodzimierz Brus (1971), valamint Diane Elson (1988) is. Brus korábbi intellektuális elővigyázatossága nagyjából eltűnt a kérdéssel kapcsolatos legutóbbi szellemi teljesítményét reprezentáló, Kazimierz Laskival írott könyvéből (1989).

⁴ Mondandónk szempontjából tanulságos, hogy az az értékelmélet, amelyet Nove itt alkalmaz, a neoklasszikus polgári közgazdaságtanból származik. Carling megközelítése legalább konzisztens, következesen elfogadja a liberális indi­vidualizmus tételeit. Carling és a „racionális választások marxizmusa” kritikus értékelését illetően lásd Wood (1989) és Lebowitz (1988) munkáit.

⁵ Emlékeztetnünk kell rá, hogy a független árutermelőket (köztük a parasztokat), akiknek az önreprodukciója a piactól függ – azaz a piac által meghatározott pénzjáradékokat kapnak, úgy a termelési, mint a fogyasztási javakat a piacon kell, hogy megvásárolják, s így arra kényszerülnek, hogy árutermelés révén jussanak több pénzhez – szintén a piac irányítja.

⁶ Természetesen mindez maga után vonja a termelőeszközök magántulajdoná­nak és/vagy magánirányításának valamilyen formáját, de ez nem kell, hogy azt jelentse, hogy bizonyos egyéneknek törvényes jogigényük van a termelőesz­közökre, csak annyit, hogy ezeket nem a társadalom tulajdonolja és irányítja. Az elidegenedett munka és az áruforma maga után vonja a nem-társadalmi (és ezért magán- illetve partikularisztikus jellegű) tulajdon- és irányítási formákat – de ezek a formák sokfélék lehetnek, mint arra még visszatérek.

⁷ Ezen az alapon beszélhettek Marx és Engels arról, hogy bizonyos esetekben az állam játssza a kapitalista szerepét. Lásd Marx 1969b, 231 és Engels 1963, 273-274.

⁸ Erről lásd Draper 1977, 9. és 10. fej; Hegel 1952, 11. A nagyon kevés olyan munka egyike, amely meg tudja ragadni, mennyire centrális volt Marx gondol­kodásában az immanens kritika fogalma: Murray 1988.

⁹ Lebowitz fontos munkájának egész 4. fejezete közvetlenül érinti ezeket a kér­déseket.

¹⁰ Hangsúlyozom itt, hogy tendenciákról beszélek. A kapitalizmus ugyanakkor táplálja a tömegekben azt a fetisisztikus szemléletet is, amely természetesnek, magától értetődőnek tekinti a tőke és a bérmunka viszonyát, s ez az egyik fő oka a reformizmusra irányuló tendenciának a munkásmozgalomban.

¹¹ Ezen a ponton láthatjuk mennyire konzisztens Nove, amikor az ellen érvelve, hogy a piac és az állam társadalomszervező szerepének bármilyen alternatí­vája lehetséges lenne; elfogadja mindkettő fennmaradásának szükségességét. (Nove 1989, 74-75)

¹² Egy további ellenvetést – a szocializmusnak a racionális gazdasági kalkulációra való képessége kérdését – ennek a fejezetnek a következő alfejezetére hagyok. Ebben a munkában nem foglalkozom a leggyakoribb ellenvetéssel: ama nézet­tel, hogy Kelet-Európa „parancsgazdaságainak” tapasztalatai bebizonyították a gazdasági tervezés bármilyen kísérletének katasztrofális következményeit. Mint a jelen munka kezdetén jeleztem, én elfogadom azt az erős érvelést, amelyet amellett fejtettek ki marxista szakértők, hogy ezeket a rendszereket a legjobban „államkapitalizmusként” írhatjuk le. Hozzá kell tennem, hogy ez az érvelés nem csak egy szlogen, hanem az elméleti és empirikus elemzések imponáló korpu­szán alapszik. Bőségesen illusztrálja ezt Chris Harman kiemelkedő munkássága az elmúlt húsz év során. Lásd különösen: Harman 1971; Harman 1974; új és bővített kiadása: Harman 1985; Harman 1976-1977; Harman – Zebrowski 1988; Harman – Zebrowski 1990.

¹³ Oly sok példa van erre, hogy felsorolásuknak és magyarázatuknak egy külön munkát lehetne szentelni. Egy olyan munkát, amely felismeri a „szabad egyé­niség” szerepét Marx álláspontjában, lásd Gould 1978.

¹⁴ A nagyon kevés olyan munka egyike, amely meg tudja ragadni, mennyire cent­rális volt Marx gondolkodásában az immanens kritika fogalma, Murray 1988.

¹⁵ Ennek a kérdésnek a kitűnő megtárgyalását lásd: Lebowitz 1992, 23-27.

¹⁶ Marx számára éppen annyira fontos a társadalmi termelési folyamat elidege­nedésének lehető legteljesebb felszámolása, mint a társadalmilag szükséges összes munkaidő csökkentése.

¹⁷ Amit itt Marx mond, az lényegesnek tűnik számomra, annyiban, hogy teljessé teszi azt a fontos meglátásokban gazdag diszkussziót a „bőség” fogalmáról, amelyet Norman Geras nyújt esszéjében (1986, 51-54).

¹⁸ Marxnak az elitista társadalmi utópiákkal kapcsolatos ellenszenvét illetően lásd Draper 1977, 10. fej.

¹⁹ Az általános egyensúlyelméletnek a neo-osztrák iskola általi elvetését illető lásd Kirzner 1992, 2. fej. és Shand 1984, 37-41. Robin Blackburn, úgy tűnik, teljes mértékben szem elől téveszti azt a tényt, hogy a gazdasági kalkuláció őt annyira megragadó neo-osztrák elmélete a gazdasági instabilitás és egyensúlyhiány elméletét vonja maga után.

²⁰ Mandel egyébként nagyon hasznos cikkének egyetlen óriási hiányossága van: az, hogy nem vitatja meg a munkaerőpiacnak és a munkaerő áruvá-válásának, mint a piacgazdaság meghatározó vonásának a kérdését. Ez komolyan meg-gyengíti a piaci szocializmuson gyakorolt kritikáját.

²¹ Erre utal Pat Devine, amikor – helyesen – ragaszkodik ahhoz, hogy különbséget kell tennünk a piaci csere (amelyet a szocializmus bizonyos korlátok között elfogadhat) és a piaci erők között (amelyek a szocializmussal ellentétesek, bármennyire is meg kell tűrni és meg kell szelídíteni őket egy ideig). Sajnálatos módon azonban Devine nagymértékben aláássa saját érvelését azzal, hogy elfogadja a munkaerőpiac (s ezáltal a munka áruvá válása) szükségességét egy szocialista társadalomban, valamint azzal, hogy túl nagy szerepet szán a piaci árjelzéseknek a forrásallokációs folyamatban.

²² Ez Brus legjobb könyve a szocializmus közgazdaságtanáról. Valójában ez a könyv – különösen az „Árufetisizmus és szocializmus” c. 4. fejezet – messze felette áll legismertebb könyvének, a Market in a Socialist Economy-nak. Jóllehet az utóbbi munka mond bizonyos érdekes dolgokat a „szabályozott árakról”, az értéktörvénynek a szocializmusra való alkalmazhatósága mélységes félreértéséről árulkodik, ami azután összezavarja az egész diszkussziót. Brus legutóbbi írásai drámai elmozdulást jelentenek Alec Nove álláspontja irányába. Lásd például: Brus 1985, 43-62.

²³ A minőségfelügyelők elszámolással fognak tartozni a közéleti szervek felé. Az olyan silány minőségi termékek legyártása tehát, amelyeket ezek a felügyelők nem fogadnak el, azzal fog járni, hogy azoknak a munkásoknak, akik nem tettek eleget a megállapított minőségi standardoknak, több munkaórát kell dolgozniuk.

²⁴ Itt emlékeztetnünk kell arra, hogy Marx elveti a változatlan emberi természet gondolatát. Az az emberi természet, amelyről itt szó van, a társadalmilag és történelmileg kialakult emberi természet.

²⁵ Az, hogy Schumpeter megállapítását elfogadjuk, nem jelenti azt, hogy magunké­vá tennénk Schumpeter hipotetikus szocialista gazdaságmodelljét is. Akárcsak Lange, Taylor és Dobb, Schumpeter is túlságosan készségesen elfogadta azt, ahogy Mises és Hayek kijelölték a vita kereteit. Ámde ezen a ponton nyilván­valóan igaza van.

²⁶ Miközben nem értek egyet Lange szocialista tervezési modelljével, ezen a ponton nem látok semmi hibát érvelésében.

Hivatkozott irodalom

Baumol, William J. 1965: Welfare Economics and the State. London, London School of Economics and Political Science

Blakcburn, Robin 1991: Fin de Siécle: Socialism After the Crash. New Left Review 185

Brus, Włodzimierz 1971: The Market in a Socialist Economy. London, Routledge and Kegan Paul

Brus, Włodzimierz 1973: The Economics and Politics of Socialism. London, Routledge and Kegan Paul

Brus, Włodzimierz 1985: Socialism – Feasible and Viable. New Left Review 153. 43-62.

Brus, Włodzimierz – Laski, Kazimierz 1989: From Marx to the Market: Socialism in Search of an Economic System. Oxford, Oxford University Press

Carling, Alan 1989: „Rational Choice Marxism”. In: Approaches to Marx. (Szerk.: Mark Cowling – Lawrence Wilde – Milton Keynes) Philadelphia, Open University Press

Cohen, Jean 1982: Class and Civil Society: The Limits of Marxian Critical Theory. Amherst, University of Massachusetts Press

Devine, Pat 1988: Democracy and Economic Planning. Cambridge, Polity

Draper, Hal 1977: Karl Marx's Theory of Revolution. Volume One: State and Bureaucracy. (9. és 10. fej.) New York, Monthy Review Press,

Elson, Diane 1988: Market Socialism or the Socialization of the Market? New Left Review, 172

Engels, Friedrich 1963a: Anti-Dühring. Budapest, Kossuth Kiadó

Engels, Friedrich 1963b: A természet dialektikája. MEM 20. köt. Budapest, Kos­suth Könyvkiadó

Geras, Norman 1986: The Controversy About Marx and Justice. In: Literature of revolution: Essays on Marxism. London, Verso, 51-54.

Geras, Norman 1990: Seven Types of Obloquy: Travesties of Marxism. In: Socialist Register 1990: The Retreat of the Intellectuals. (Szerk.: Ralph Miliband – Leo Panitch) London, Merlin

Gould, Carol 1978: Marx's Social Ontology: Individuality and Community in Marx's Theory of Social Reality. Cambridge, Mass. MIT Press

Graaff, J. De V. 1963: Theoretical Welfare Economics (Cambirdge: Cambridge University Press)

Gregory, Thomas R. De 1989: Power and Illusion in the Marketplace: Institutions and Technology. In: Marc R. Tool – Warren J. Samuels (szerk.): The Economy as a System of Power. (2. kiad.) New Brunswick, N. J. Transaction

Hahnel, Robin – Albert, Michael 1990: Quiet Revolution in Welfare Economics. Princeton, Princeton University Press

Harman, Chris 1971: The Eastern Bloc. In: World Crisis: Essays in Revolutionary Socialism. (Szerk.: Nigel Harris – John Palmer) London, Hutchinson

Harman, Chris 1974: Bureaucracy and Revolution in Eastern Europe. London, Pluto

Harman, Chris 1985: Class Struggles in Eastern Europe. London, Bookmarks

Harman, Chris 1976-1977: Poland: The Crisis of State Capitalism I-II. International Socialism 93. (1976. november-december); 94. (1977. január)

Harman, Chris – Zebrowski, Andy 1988: Glasnost Before the Storm. International Socialism 39. (1988. nyár)

Harman, Chris – Zebrowski, Andy 1990: The Storm Breaks. International Socialism 46. (1990. tavasz)

Hegel, G. W. F. 1952: Philosophy of Right. London, Oxford University Press

Hegel, G. W. F. 1971: A jogfilozófia alapvonalai. Budapest, Akadémiai Kiadó

Jameson, Frederic 1990: Postmodernism and the Market. Socialist Register 1990.

Kirzner, Israel M. 1992: The Meaning of Market Process: Essays int he Development of Austrian Economics. London, Routledge

Lange, Oskar 1964: On the Economic Theory of Socialism. In: Oskar Lange – Fred M. Taylor: On the Economic Theory of Socialism. New York, McGraw Hill

Lange, Oskar 1967: The Computer and the Market. In: Socialism, Capitalism and Economic Growth: Essays presented to Maurice Dobb. Cambridge, Cambridge University Press

Lebowitz, Michael 1988: Is „Analytical Marxism” Marxism? Science and Society 52.

Lebowitz, Michael 1992: Beyond Capital: Marx's Political Economy of the Working Class. New York, St. Martin's Press

Leibenstein, Harvey 1978a: General X-efficiency Theory and Economic Development. New York, Oxford University Press

Leibenstein, Harvey 1978b: Inside the Firm: The Inefficiencies of Hierarchy. Cambridge, Cambridge University Press

Mandel, Ernest 1986: In Defence of Socialist Planning. New Left Review 159.

Marx, Karl 1962: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1964a: Instrukciók az Ideiglenes Központi Tanács küldöttei számára. Különféle kérdések. MEM 16. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1964b: A Nemzetközi Munkásszövetség alapító üzenete. MEM 16. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1964c: Bér, ár és profit. MEM 16. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1967: A tőke I. MEM 23. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1968: A tőke II. köt. MEM 24. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1974: A tőke III. MEM 25. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1969a: A gothai program kritikája. MEM 19. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1969b: Széljegyzetek A. Wagner Lehrbuch derpolitische Ökonomie-jához. MEM 19. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1976: Értéktöbblet-elméletek III. MEM 26/III. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1984: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai I-II. MEM 46/I-II. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1988: A közvetlen termelési folyamat eredményei (A tőke kiadatlan hatodik fejezete). Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl – Engels, Friedrich 1959: A Kommunista Párt kiáltványa. MEM 4. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Mészáros, István 1982: Marx „Philosopher”. In: Eric Hobsbawm (szerk.): The History of Marxism. Volume One: Marxism in Marx's Day. Bloomington, Indiana University Press

Mises, Ludwig von 1935: Economic Calculation in the Socialist Commonwealth. In: Collectivist Economic Planning. (Szerk.: Friedrich A. von Hayek), London, Routledge and Sons

Mises, Ludwig von 1949: Human Action. New Haven, Yale University Press

Murray, Patrick 1988: Marx's Theory of Knowledge. New Jersey, Humanities Press

Nove, Alec 1989: A megvalósítható szocializmus. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Sen, Amartya 1981: Poverty and famines. Oxford, Oxford University Press

Shand, Alexander H. 1984: The Capitalist Alternative: An Introduction to Neo-Austrian Economics. Brighton, Wheatsheaf

Soper, Kate 1981: On Human Need: Open and Closed Theories in a Marxist Perspective. Sussex, Harvester

Schumpeter, Joseph A. 1954: History of Economic Analysis. New York, Oxford University Press

Schumpeter, Joseph A. 1975: Capitalism, Socialism and Democracy. (3. kiad.) New York, Harper and Row

Wood, Ellen Meiksins 1989: Rational Choice Marxism: Is the Game Worth the Candle? New Left Review 177.

A koreai háborúban az amerikai légierő az KNDK területére több bombát dobott le, mint a csendes-óceáni hadszíntér egészére a II. világháborúban. Az északkoreaiak embervesztesége arányaiban a Szovjetunió világháborús veszteségével volt egyenlő. A háborút követő újjáépítés során a KNDK egyedülálló (1953-1960 között évi 39%-os) gazdasági növekedési ütemet produkált, amit az észak-koreaiak áldozatkészsége és a „baráti" szocialista országok – főként a Szovjetunió, Kína és a Német Demokratikus Köztársaság – nagylelkű gazdasági és technikai támogatása biztosított.

Míg a koreai háború az Egyesült Államok és az ENSZ-csapatok szem­pontjából „korlátozott harci cselekménynek” minősült, addig a koreaiak számára totális háborút jelentett. A háború Észak- és Dél-Korea emberi és anyagi erőforrásait a végsőkig kimerítette. A fizikai pusztítás és az emberi veszteségek mindkét oldalon józan ésszel szinte fel sem mér­hetők voltak, ám Észak-Korea szenvedte el a súlyosabb csapást, mert az amerikai légierő megsemmisítő mennyiségű robbanóanyagot vetett be a bombatámadások során, és a visszavonuló ENSZ-csapatokkal együtt a felperzselt föld stratégiáját alkalmazta.¹ Az amerikai légierő becslései szerint az Észak-Korea ellen intézett támadás arányaiban nagyobb mértékű pusztítást okozott, mint amit Japán a második világ­háborúban elszenvedett, pedig ott az USA hatvannégy nagyvárost tett a földdel egyenlővé, és két város elpusztítására még az atombombát is bevetette. Az amerikai bombázók 635.000 tonna bombát dobtak le Koreára – azaz alapvetően Észak-Koreára -, benne 32.557 tonna na­palmot. Ezt az adatot érdemes egybevetnünk a második világháború idején a csendes-óceáni hadszíntéren összességében ledobott 503.000 tonnával. (Foot 1990, 207-208) A háború végén a halottak, sebesültek és eltűntek száma Koreában megközelítette a hárommilliót, azaz a teljes népesség tíz százalékát. A halottak döntő többsége Észak-Koreában pusztult el, ahol a déli országrész lakosságának csak mintegy fele élt. Bár a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság nem adott ki hivatalos adatokat, valószínűsíthető, hogy a lakosságnak tizenkét-tizenöt száza­léka pusztult el a háborúban; ez az arány megközelíti vagy tán meg is haladja a második világháborúban meggyilkolt szovjet állampolgárok számarányát. (Halliday 1981, 29)

A koreai háborúban a legtöbb áldozatot követelő cselekmény, amely az észak-koreaiak szerint az Egyesült Államok mindenkori történelmé­nek legnagyobb szabású háborús bűntette volt, az észak-koreai polgári lakosság településeinek bombázása volt. A koreai légtérben az amerikai katonai fölény elsöprő mértékű volt. A szovjet MIG-ek, amelyeket szovjet, kínai és koreai pilóták vezettek, időnként eredményesen vették fel a har­cot az amerikai légierővel szemben. De Sztálin parancsának megfelelően a szovjet harci gépek száma és repülési távolsága szigorúan korlátozva volt, nehogy az összecsapások egy esetleges amerikai-szovjet légi háborúvá terebélyesedjenek.² A szovjet légi segítség egyébként is csak 1950 végétől vált számottevővé. Nyáron és ősszel az észak-koreai lég­védelem gyakorlatilag nem is létezett. A megszállt Észak-Koreában a könnyű fegyverekkel felszerelt, helyi önvédelmi alakulatok tehetetlenül nézték, ahogyan városaikat és falvaikat, illetve rokonaikat, honfitársaikat sorra megsemmisítik a levegőből.³ A háború végén Észak-Korea állítása szerint Phenjanban mindössze két modern épület maradt használható állapotban.

Az amerikaiak számára a stratégiai bombázások óriási haszonnal jártak, mert az amerikai technikai felkészültség jelentős előnnyel bírt a számbeli fölénnyel rendelkező ellenséggel szemben. Az amerikai parancsnokság elvetette a brit politikusok aggodalmát, miszerint a tömeges bombázás ellenük fordítja a világ közvéleményét, és kitartot­tak amellett, hogy a légi csapások pontosak lesznek, a civil áldozatok száma pedig ésszerű határokon belül marad. (Crane 2000, 42-43) Az amerikaiak elengedték a fülük mellett az oroszoknak a civil célpontok ellen indított, válogatás nélküli támadásokra vonatkozó vádjait. De az észak-koreaiak tudatában mély és tartós nyomot hagyott az amerikaiak ellenük vívott légi háborúja, az az időszak, amikor közel három évig éltek a B-29-esek életveszélyes támadásainak, sőt, egy esetleges amerikai atomcsapás rémének árnyékában. A Koreai Népi Demokratikus Köztár­saság sohasem felejtette el a leckét, vagyis az amerikai légitámadások idején tapasztalt kiszolgáltatottságát, és a békeszerződést követően még fél évszázadig folytonosan a harci repülők elhárításának felada­tával foglalkozott, föld alatti bunkereket épített, végül pedig nukleáris fegyvereket is kifejlesztett annak érdekében, hogy Észak-Korea soha többé ne kerülhessen hasonló helyzetbe. Aligha lehet túlbecsülni a háborúnak az egész észak-koreai társadalomra gyakorolt pszichológiai hatásait. Az Egyesült Államok ellen vívott háború minden más történelmi tapasztalatnál erősebben bevéste az észak-koreaiak tudatába a külső fenyegetéstől való kollektív félelem és rettegés élményét, ami aztán máig is ható, meghatározó erő lett.

Az észak-koreaiaknak a felszabadulást követő jelentős gazdasági sike­reit a háború csaknem teljesen megsemmisítette. 1949-re a tervgazdaság két éve alatt Észak-Korea kilábalt a felszabadulást követő káoszból, és a gazdaság teljesítménye elérte a gyarmati korszak szintjét.⁴ Az 1950-re előirányzott tervek szerint a termelési eredmények újabb egyharmaddal növekedtek volna Észak-Koreában, és a Koreai Népi Demokratikus Köz­társaság vezetői arra számítottak, hogy a mezőgazdasági szempontból jóval termelékenyebb déli országrésszel való egyesülés további jótékony gazdasági hatást eredményez majd. A KNDK adatai szerint a háborúban megsemmisült 8.700 gyár, 5.000 iskola, 1.000 kórház és 600.000 lakóház. (The Three Year Plan 1956, 5-6) E létesítmények döntő többsége 1950-ben és 1951-ben vált a földdel egyenlővé. Hogy a bombák pusztításától megmentsék, a koreaiak teljes gyárakat telepítettek a föld alá, de ide menekítettek iskolákat, kórházakat, kormányhivatalokat és a lakosság nagy részét is. A mezőgazdaság teljesen megsemmisült, az emberek éheztek. A parasztok napközben földalatti bunkerekben rejtőztek, és éjjel művelték a földeket. Az élőállatok elpusztultak, hiány volt vetőmagból, mezőgazdasági gépekből és trágyából, akárcsak munkaerőből – ilyen körülmények között a mezőgazdaság a legjobb esetben is pusztán az életben maradáshoz szükséges termést biztosította. A Nodong Sinmun című lap 1951-et úgy emlegette, mint „az elviselhetetlen megpróbáltatá­sok esztendejét” (1952. március 16.); ez a kifejezés aztán visszatért az 1990-es években az éhínség idején. Ám a legrosszabb még hátravolt. 1952 őszére már nem maradtak az amerikai bombázógépek számára érdemleges célpontok. Észak-Korea minden jelentős városa, ipari terü­lete romokban hevert. 1953 tavaszán az amerikai légierő a Jalu folyón lévő, az öntözőcsatornákat ellátó duzzasztógátakat kezdte felszámolni, egyrészt azért, hogy az észak-koreai rizstermelést megsemmisítsék, másrészt, hogy nyomást gyakoroljanak a kínaiakra, akik az északi országrészbe több élelmiszersegélyt akartak küldeni. Öt víztárolót ta­láltak el, vízzel árasztva el ezzel több ezer holdnyi termőföldet, egész városokat, és letarolták az észak-koreaiak millióinak alapvető élelmiszert biztosító területeket. (MacDonald 1956, 241-242) Az egész országot sújtó éhínséget csak az állította meg, hogy Kína, a Szovjetunió és más szocialista országok a vészhelyzetre való tekintettel segélyszállítmányo­kat küldtek az országba.

Észak-Korea újjáépítése mint „baráti szocialista vállalkozás”

Amikor a harcok 1953 nyarán véget értek, az egész koreai félsziget romokban hevert. A demilitarizált zónától délre az Egyesült Államok és szövetségesei becsvágyó és anyagilag jól megalapozott erőfeszítést tettek Dél-Korea rehabilitálása érdekében az ENSZ Korea Újjáépítési Ügynöksége (United Nations Korea Reconstruction Agency – UNKRA) felügyelete alatt.⁵ Észak-Koreának – amelyet a déli országrésznél nagyobb méretű pusztítás sújtott, és hatalmas munkaerőhiányban is szenvedett a háborús veszteségek következtében – sokkal kevesebb forrás állt rendelkezésére az újjáépítéshez. Ennek ellenére a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság hamarosan olyan gazdasági növekedési ütemet produkált, mely egészen az 1970-es évekig jóval túlszárnyalta a dél-koreai fejlődési tempót. E gazdasági teljesítményt az észak-koreaiak lenyűgöző erőfeszítései és áldozatkészsége, a „baráti” szocialista orszá­gok nagylelkű gazdasági és technikai támogatása biztosította, továbbá az, hogy a háború előtti ipari infrastruktúra a dél-koreaihoz képest jóval fejlettebb volt. Az 1950-es évek végén Észak-Korea teljes ipari termelésé­nek (1953 és 1960 között átlagosan 39%-os) növekedési üteme minden bizonnyal a legmagasabb volt az egész világon. (Tai Kuark 1966, 32; Chung 1974, 146-147)

Észak-Korea iparát gyakorlatilag teljesen elpusztították, és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság vezetőinek első számú célkitűzése az ipar újjáépítése volt. A fegyverszünetet követő napokban Kim Ir Szen jegyzéket küldött a phenjani szovjet nagykövetségnek, melyben részle­tesen számba vette a háborús károkat, és kérte a szovjetek segítségét az észak-koreai ipargazdaság helyreállításához. A Koreai Népi De­mokratikus Köztársaság már a háború időszakában részesült a „baráti” segítségnyújtásban. Természetes, hogy a közvetlen katonai támogatás jórészt a Szovjetunióból és Kínából érkezett, de a kelet-európai „népi demokráciák” is jelentősen hozzájárultak a háborús erőfeszítésekhez: logisztikai támogatást, technikai segítséget, orvosi felszerelést és ehhez hasonló segélyeket biztosítottak az országnak. A támogatásnak talán a legmegrendítőbb formája az volt, amikor ezek az országok több ezer koreai árvát befogadtak. Csak Romániában például 1.500 árváról gondoskodtak, akiket aztán az 1957-1961-es ötéves terv befejeztével visszavittek szülőhazájukba. A koreai árvák első, 205 fős csoportja 1953 januárjában érkezett meg a Német Demokratikus Köztársaságba. Évekkel később őket is, illetve több száz társukat visszatelepítették Észak-Koreába.

1953 szeptemberében Kim Ir Szen vezetésével koreai küldöttség érkezett Moszkvába; a látogatás elsődleges célja az volt, hogy megál­lapodás szülessen a szovjet támogatás feltételeiről. A szovjet kormány beleegyezett abba, hogy egészében lemondjon a tetemes észak-koreai kölcsönök visszafizetéséről, illetve hogy a visszafizetés határidejét kitolja, és megerősítette azt az ígéretét, hogy egymilliárd rubel értékű segélyt nyújt Észak-Koreának részint készpénzben, részint ipari felszerelések és fogyasztási cikkek formájában. Szovjet műszaki szakembereket küldtek Észak-Koreába az újjáépítés elősegítése érdekében. A háború utáni gyárépítéseket túlnyomórészt szovjet szakértők irányították Észak-Ko­reában. Phenjan ígéretet kapott a kelet-európai országoktól és a Mongol Népköztársaságtól is, hogy segítséget nyújtanak a talpra állásban; utóbbi 86.500 darabból álló állatállományt ígért a lerombolt országot támoga­tandó. A Szovjetunió és Kína után a harmadik legjelentősebb támogató a Német Demokratikus Köztársaság volt, amely döntő szerepet játszott Hamhungnak, Észak-Korea második legnagyobb városának és jelentős ipari központjának az életre keltésében.

Kim Ir Szen novemberben ellátogatott Pekingbe is, ahol hasonlóan nagylelkű ígéreteket kapott a Kínai Népköztársaság vezetőitől, ami egyfelől a kínai kormánynak az észak-koreai befolyásra vonatkozó, a Szovjetunióval folytatott vetélkedését tükrözte. Kína is lemondott a koreai háború idején keletkezett észak-koreai tartozásokról, és a Koreai

Népi Demokratikus Köztársaságnak felajánlott 800 millió jüan értékű, az 1954-1957 közötti időszakban folyósítandó segélyt, melyből 300 milliót az első évben utaltak át. Észak-Korea és Kína is aláírt a gazdasági és kulturális kapcsolatok fejlesztéséről szóló egyezményt, hasonlóan az 1949-ben Moszkva és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság között született megállapodáshoz. Kína segítséget nyújtott az észak-koreai gyáripar feltámasztásában, noha nem olyan nagy mértékben, mint azt a Szovjetunió tette, és egyik fő beszerzési forrása lett az észak­-koreai fogyasztási cikkek, többek között a textiláruk, a gyapot és az élelmiszer piacának. Kínai szakemberek érkeztek Észak-Koreába, és a koreaiak Kínába utaztak a műszaki ismeretek elsajátítására. Kína talán legjelentősebb hozzájárulása az észak-koreai újjáépítéshez – túl a pénzügyi segítségen és az adósság elengedésén – a munkaerő volt, amelyet a kínai népi önkéntesek csapatai képviseltek, akik egészen 1958-ig Észak-Koreában maradtak. Ezek a csapatok, melyeknek a létszáma ezrekben mérhető, segítettek a háborúban megsemmisített vagy megrongált utak és vasútvonalak helyreállításában, számos iskolát, hidat, alagutat és öntözőgátat építettek. A munkaerőhiánnyal küszködő Észak-Koreában felbecsülhetetlen jelentőségük volt a kínai népi önkéntes csapatoknak a háború által megrongált infrastruktúra megteremtésében.

A háború utáni helyreállítás időszaka volt az első és egyetlen pe­riódus, amikor a Szovjetunió, Kína és a SZU-val szövetséges kelet­-európai államok, valamint Mongólia együttműködtek egy ilyen típusú, nagyszabású ipari projekt keretében. Ez az időszak jelentette a „nemzetközi szocialista szolidaritás” csúcspontját, amit aztán soha többé nem lehetett megismételni, miután az 1960-as években a Szovjetunió és Kína között megromlott a viszony. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a Szovjetunió maga is a második világháború okozta pusztítás felszámolásával küszködött, továbbá hogy Kínában csak nemrég feje­ződött be a polgárháború, és hogy a Német Demokratikus Köztársaság (a harmadik legjelentősebb támogató) szintén a háború utáni újjáépí­téssel volt elfoglalva. A korabeli szovjet források szerint a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságnak 1953 és 1960 között nyújtott külföldi támogatás összegének egyharmada származott a Szovjetunióból; ezt a munkamegosztást kétségtelenül Moszkva sugalmazta. Az újjáépítési kiadásoknak pontosan egyharmada (33,3%) származott a Szovjetunió­tól, 29,4%-a Kínától és 37,3%-a a többi országtól. E számadatok nem tartalmazzák a munkaerő formájában érkező segélyt, amely különösen jelentős volt a kínaiak részéről.

Az Észak-Korea iparának helyreállításához szükséges anyagi fedezet több mint 80%-át a baráti segélynyújtás biztosította 1954 és 1956 között, a hároméves terv időszakában.

A baráti országok által nyújtott segély összege (millió rubelben számolva)
SZSZSZR	292,5
Kína	258,4
NDK	122,7
Lengyelország	81,9
Csehszlovákia	61,0
Románia	22,0
Magyarország	21,0
Bulgária	18,7
Albánia	0,6
Mongólia	0,4
Észak-Vietnám	0,1
Összesen	879,3
Forrás: SSSS i Koreja, 1988, Moscow, USSR Academy of Sciences, 256

Nagyon valószínű, hogy Észak-Korea nem tudta volna gazdaságát ilyen gyorsan talpra állítani e hatalmas mennyiségű segély és támogatás nélkül, amely gyakorlatilag a termelés és fogyasztás minden területére beáramlott. Ám a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság hamarosan már nem hagyatkozott a segélyekre. Ez részben kényszerűségből fa­kadt, mivel a szocialista tömb országai a pénzügyi és egyéb támogatást kezdetektől fogva az újjáépítés befejezéséig szándékoztak folyósítani. Mégis figyelemre méltó, hogy Észak-Korea milyen hamar képes volt saját lábára állni. Az 1950-es évek végén az észak-koreaiak deklarálták „önállóságukat”, s ez a bejelentés nem nélkülözte a megfelelő háttérfelté­teleket. 1954-ben az észak-koreai állami bevételnek 33,4%-a származott a külföldi segélyekből, 1960-ban ez az arány alig 2,6%-ra esett vissza. Ezzel ellentétben a dél-koreai állami bevételeknek jóval több mint fele külföldi forrásból érkezett 1956-ban. Az 1960-as évek elejére, még jóval azelőtt, hogy a dél-koreai gazdaság felívelése megindult volna, az északi országrész lenyűgöző mértékben építette újjá iparát. Ezt a különbsé­get nem lehet pusztán a külföldi segély összegével magyarázni, mivel abszolút számokban tekintve a külföldi támogatás jóval nagyobb volt Dél-Koreában, mint északon. Ennek a teljesítménynek az eléréséhez elengedhetetlenül szükség volt az észak-koreai rezsimnek arra a képes­ségére, amellyel az észak-koreai lakosságot mozgósítani tudta. Ahogyan Kim Ir Szen mondta, a gazdaság talpra állításának elengedhetetlen feltétele, hogy az észak-koreai nép rendelkezésére álló minden forrást és munkaerőt bevessenek.

Phenjan és Hamhung újjáépítése

Phenjan rekonstrukciójában, hasonlóan az észak-koreai gazdaság talpra állításához általában, a baráti segítség igen jelentős, sokrétű és döntő fontosságú volt. Akkoriban a baráti országok segítségnyújtását a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság sajtója melegen üdvözölte és széles körűen méltatta. Az 1960-as éveket követően azonban, amikor az önel­látás vált a domináns jelszóvá, és ez volt az a perspektíva is, amely felől a korábbi észak-koreai tapasztalatokat, történéseket megítélték, a kül­földieknek a háború utáni újjáépítésben játszott szerepét alig, vagy egy­általán nem említették. Általában véve, Kína elsődlegesen munkaerővel és könnyűipari fogyasztási cikkekkel segítette Észak-Koreát, a szovjetek és a kelet-németek technikai segítséget és szakértelmet biztosítottak, a többi kelet-európai ország felszereléseket és technikai segítséget nyúj­tott egyes speciális iparágak kifejlesztéséhez. Kim Ir Szen nyilvánosan köszönetet mondott a kínai népi önkénteseknek, akik „vállvetve” harcol­tak a koreai népi hadsereg tagjaival, továbbá a háború utáni újjáépítés során tanúsított folytatólagos erőfeszítéseikért. A kínai népi önkéntesek segítettek hidak, általános iskolák, gyárak, lakóházak újjáépítésében. 1955 februárjában például a kínai népi önkéntes csapatok 47. számú brigádja újjáépítette a phenjani villamosvasúti üzemet. 1954 novembe­rétől 1956 végéig több mint 770, e munkálatok irányításával foglalkozó kínai építőipari szakember tartózkodott Phenjanban. Albánia aszfaltot adományozott az utak újjáépítéséhez, Csehszlovákia buszokat adott, Magyarország precíziós szerszámgépgyárat épített, a Német Demokra­tikus Köztársaság telefonkészülékekkel és kapcsoló-berendezésekkel látta el a városi kommunikációs szolgálatokat, és modernizálta a Nemzeti Filmipari Központot. Lengyelország építette meg a nyugat-phenjani vasúti üzemet, Bulgária faipari szerszámokat készítő gyárat állított fel, Románia építette fel a phenjani központi kórházat, és a Szovjetunió, Kína valamint a Német Demokratikus Köztársaság egyaránt küldött motorokat, teher- és személyszállító autókat az észak-koreai közúti járműgyártás fejlesztésé­re. A hároméves terv időszakában számos kelet-európai vezető látogatott el Phenjanba, ahol meleg fogadtatásban részesültek, és az észak-koreai politikusok hálásan megköszönték nekik az országaik nyújtotta segítséget a háború utáni újjáépítésben; ekkor járt Észak-Koreában többek között a Német Demokratikus Köztársaság vezetője, Otto Grotewohl, az albániai Enver Hodzsa és a román Georghiu-Dej.

1950 november végén, december elején, amikor a kínai csapatok elő­retörtek, az USA X. Hadteste visszavonult a Hamhung-­Hungnam körzet­be, hogy a tengeri evakuálásra felkészüljenek. Hamhungot az amerikai légierő már korábban is bombázta, de a X. Hadtest azt a parancsot kapta, hogy távozása előtt „semmisítsen meg minden készletet és szállítóesz­közt, amelyeknek a kommunista csapatok hasznát vennék”. December 11-től kezdve a X. Hadtest 85. műszaki zászlóalja napokon át bombázta Hungnam ipari körzetét, mintegy négy tonna dinamitot használtak fel, és mindent megsemmisítettek, ami a gyárakból még megmaradt. December 15-én felrobbantották a Hamhungból dél felé vezető vasútvonalon átívelő hidat. A környéken található összes közúti hidat is hasonlóképpen felszá­molták. Három nappal később az Első Osztag a Hungnamtól mintegy nyolc kilométerre délre fekvő hamhungi Jongpo repülőtér összes épületét és repülési felszereléseit gázolajjal, nyomjelző lövedékekkel és gráná­tokkal elpusztította; mindennek a tetejében aznap délután a tengerről is lőtték a repülőteret. Az időközben partra érkező amerikai egység mintegy százezer észak-koreai menekültet szállított el Hungnamból Dél-Koreába az ún. „karácsonyi evakuálás” keretében, december 19. és 24. között. A teljesen felégetett és elnéptelenedett Hamhung romjain az észak-kore­aiak és a keletnémetek egy új iparvárost építettek fel.

Nem tudjuk pontosan, mikor és kik hozták meg a döntést, de az a határozat született, hogy a keletnémet segélynyújtás Hamhung városára koncentrálódjék. Nagyon valószínűnek látszik, hogy Otto Grotewohl, a Német Demokratikus Köztársaság miniszterelnöke személyesen tett ígé­retet Kim Ir Szennek arra, hogy segítenek a város újjáépítésében, amikor a két vezető 1954-ben a genfi értekezleten találkozott. Ugyanezen év június végén vagy július elején az egyik észak-koreai vezető (feltehetőleg maga Kim Ir Szen) ezt írta Grotewohlnak:

„A kormányt és az egész koreai népet végtelenül meghatja és mélységes hálára készteti a genfi értekezleten a delegációnknak tett ígérete, kedves miniszterelnök úr, hogy a Német Demokratikus Köz­társaság erőfeszítései révén újjáépíti egyik lerombolt városunkat […] Köztársaságunk kormánya úgy határozott, hogy az önök kormányá­nak segítségével kivitelezendő rekonstrukció és újjáépítés helyszíne Hamhung városa, Köztársaságunk egyik vidéki központja lesz.” (Idézi Frank 1996: 23)

Lehetséges, hogy Grotewohlt, aki maga is egy háború sújtotta ország élén állt, meghatotta a koreaiakkal közös helyzet tudata; lehet, hogy a szovjetek nyomására döntött úgy, hogy a keletnémet segély egy nagy­város feltámasztására irányuljon, és ne a fővároséra, amely a szovjet segélynyújtás kirakatául szolgált. Mindenesetre tény, hogy a „német munkacsoport” (Deutsche Arbeitsgruppe, DAG) élén Grotewohl állt, és a projektet személyesen irányította. Több száz keletnémet mérnök, tech­nikus, szakember érkezett családostul Hamhungba, közülük néhányan évekig ott éltek, és a kissé ironikus, németesen hangzó hamhunger be­cenevet kapták a helyiektől. 1954 őszén keletnémet delegáció látogatott Hamhungba, hogy körvonalazzák az újjáépítési munkálatok terveit, és a következő évben a keletnémet kormány nyilvánosságra hozta határozatát arról, hogy az 1955-1964 közötti időszakban segítséget nyújt Hamhung újjáépítésében.

Alig öt év alatt az észak-koreaiak a keletnémetek támogatásával Hamhungot modern iparvárossá fejlesztették, és évtizedeken át a fő­város, Phenjan mellett ez a város volt Észak-Korea fő ipari központja. 1960-ban – jóval azelőtt, hogy Dél-Koreával kapcsolatban ez a kifejezés elhangzott volna – a keletnémet sajtó az országot „a Távol-Kelet gazda­sági csodájaként” emlegette. (Radmann 1960, 27) 1965 júniusában Kim Ir Szen Kelet-Németországba látogatott, és személyesen is köszönetet mondott a keletnémetek által nyújtott segítségért.⁶ Ám a rekonstrukció elindulásától kezdve a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság vezeté­se a külföldi segítségnyújtást korlátozott folyamatnak tekintette, amely fokozatosan átadja majd a helyét az észak-koreai önállóságnak. (Kim é.n., 395-417) 1955 decemberében Kim Ir Szen elmondta később so­kat emlegetett, nevezetes beszédét az önerőre támaszkodásról vagy dzsucséról, ami eredetileg elsődlegesen a Szovjetuniótól való ideológiai függetlenséget jelentette, ám a következő két évtizedben az észak-koreai viszonyrendszerek mindegyikét fokozatosan áthatotta, kezdve a politiká­val a gazdaságon át a katonai védelemig.

A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság 1962-ben, vagyis két évvel a tervezett kivitelezés előtt be­fejezettnek nyilvánította a hamhungi projektet. A német szakemberek és családtagjaik visszatértek hazájukba. Ezzel egyidejűleg a német, román és más kelet-európai családok által befogadott több ezer koreai árvát visszaküldték Koreába. Néhány észak-koreai diák továbbra is Kelet­-Európában és a Szovjetunióban maradt tanulmányai folytatására, de a szoros „baráti együttműködés” korszakának végképp befellegzett. Észak­-Korea újjáépült, és ettől kezdve saját politikai és gazdasági fejlődési útját követte, melyet összehangolt a szocialista országok közösségével, de sohasem rendelt alá annak.

(Fordította: Baráth Katalin)

(Eredeti megjelenés: Charles Armstrong: The Destruction and Reconstruction of North Korea, 1950 – 1960 The Asia-Pacific Journal: Japan Focus, http://www.japanfocus.org/-charles_k_-armstrong/3460)

Jegyzetek

¹ A Távol-keleti Parancsnokság arra utasította Walker tábornokot, hogy „sem­misítsen meg mindent, amit az ellenség esetleg fel tudna használni”, amikor a Nyolcadik Hadsereg 1950 decemberében dél felé menekült. (Appelman 1989, 360)

² A szovjet légierő koreai részvétele sokáig a hidegháború titka maradt, és a részletek­re csak a Szovjetunió összeomlását követően derült fény. (Lásd Xiaoming 2002.)

³ US Nemzeti Levéltár, 242. jegyzékcsoport, 2013. szállítási ajánlás, 1/191. szám. A Fegyveres Honvédelmi Egységek (Koreai Népi Demokratikus Köztársaság) szervezeti felépítése, 1950. szeptember. A jelentések között szerepel a Jochon városa ellen augusztus 26-án végrehajtott légitámadás grafikus leírása, illetve egy általános iskola elleni légitámadás szeptember elsején.

⁴ US National Archives, Record Group 59. US Embassy to State, „Economic Conditions in North Korea”, October 11. 1949, 8. (USA Nemzeti Levéltár, 1949. október 11., 59. jegyzékcsoport. Az USA nagykövetsége a kormányzatnak: „Gazdasági viszonyok Észak-Koreában”)

⁵ Dél-Korea háború utáni újjáépítése akkoriban a világ legjelentősebb multilate­rális fejlesztési tervezete volt. (Lásd Lee 2002, 357-396.)

⁶ GDR Foreign Ministry, Korea section. „Visit of a Government Delegation of the DPRK in the GDR, June 1956.” MfAA A 6927, Fiche 1.

Felhasznált irodalom

Appelman, Roy E. 1989: Disaster in Korea: The Chinese Confront MacArthur. College Station, Texas A&M Press

Chung, Joseph S. 1974: The North Korean Economy: Structure and Development. Stanford, Hoover Institution Press

Crane, Conrad C. 2000: American Airpower Strategy in Korea, 1950-1953. Lawrence, University Press of Kansas

Foot, Rosemary 1990: A Substitute for Victory: The Politics of Peacemaking at the Korean Armistice Talks. Ithaca, Cornell University Press

Frank, Ruediger 1996: Die DDR und Nordkorea: Dier Wiederaufbau der Stadt Hamhung von 1954-1962. Aachen, Shaker

Halliday, Jon 1981: The North Korean Enigma. New Left Review 127 (May-June)

Kim, Il Sung é.n.: On Eliminating Dogmatism and Formalism and Establishing Juche in Ideological Work. Works, vol. 9.

Lee, Stephen Hugh 2002: The United Nations Korea Reconstruction Agency in War and Peace. In: Chae-Jin Lee and Young-ick Lew (Eds.): Korea and the Korean War. Seoul, Yonsei University Press

MacDonald, Callum 1986: Korea: The War Before Vietnam. London, Macmillan

Radmann, Martin 1960: Ein Wirtschafstwunder im Fernen Osten. Neues Deutschland, December 27.

Tai Kuark, John Yoon 1966: A Comparative Study of Economic Development in North and South Korea during the Post-Korean War Period. (Ph.D. dissertation) University of Minnesota

The Three Year Plan 1956, Kyöngje könsöl [Economic Construction], September

Xiaoming, Zhang 2002: Red Wings over the Yalu: China, the Soviet Union, and the Air War in Korea. College Station, Texas A&M University Press