Nevében új folyóirat, valójában azonban már több mint 250 száma jelent meg. Központja, szerkesztősége az angliai Ox­fordban van, de terjesztési köre behálózza a világ öt földré­szét.

„A New Internationalist azért létezik, hogy jelentéseket küldjön a világszegénységről és egyenlőtlenségről; hogy a figyelmet a hatalmasok és a hatalom nélküliek igazságtalan viszonyára terelje mind a gazdag, mind a szegény országok­ban; hogy fórumot nyújtson a nemzetek közötti rendszerben és az egyes országokon belül szükségesnek tartott radikális változásokért folyó vitáknak és kampányoknak, melyek az alapvető anyagi és lelki szükségletek kielégíthetőségét cé­lozzák; és hogy életközeibe hozza a világfejlődésért folyó küzdelemben résztvevő embereket, gondolatokat és akció­kat."

A lap havonta jelentkezik tematikus számokkal, melyek a világtársadalom valamely fontos problémáját tárgyalják. El­sősorban nem elméleti írások ezek: céljuk, hogy az átlagos műveltségű olvasóknak is el tudják magyarázni a nemzetközi társadalom feszültségeinek eredetét, és az alternatívák fel­vázolásával útmutatást tudjanak nyújtani a cselekvéshez. A lap ezért igen gazdagon illusztrált, számos ábra és kiegészítő rovat segíti elő az éppen feldolgozott témákban kevésbé jár­tas olvasók bevezetését az egyes részletkérdésekbe vagy ter­minológiába.

Néhány téma és cím, mellyel az elmúlt év számai beha­tóan foglalkoztak: Az új imperializmus, Utazás Pinochet Chiléjében, A házimunka politikuma, A túlélés-joga, Funda­mentalizmus, Katasztrófák a Harmadik Világban, A tengerek megmentése, A Világbank belsejében, A zöld fogyasztó, Mo­dern építészet (a design rabjai), Az új globalizmus (multi­nacionális vállalatok).

Az 1993-as évben betekintést nyújtott a lap az ENSZ-nek Kambodzsában, és többek közt a Vörös Khmerek visszahozatalában játszott szerepébe, a fejlődő országok idegenfor­galmi szektorának árnyoldalaiba, a centrumországok érdeke­it szolgáló történelemhamisítás különböző módozataiba. 1994-es januári száma – még a dél-mexikói fegyveres láza­dás kitörése előtt – Mexikó helyzetét, jelenkori átalakulását mutatta be, a szám szerkesztőinek Mexikóban tett utazása alapján, valamint különböző' tanulmányok felhasználásával.

E példa igen jól mutatja, hogy számunkra sem közömbös a Harmadik Világ tanulmányozása, és elsősorban nem vala­miféle meddő sajnálkozás, vagy részvétnyilvánítás jelleggel kell foglalkoznunk e kérdéskörrel. Mexikóé ugyanis a mi­énkhez hasonlóan egy köztes helyzet: Észak- és Dél-Ameri­ka között, mint ahogy a miénk Nyugat- és Kelet-Európa kö­zött. Természetesen az alapvető történelmi különbségek fi­gyelembevételével, de mindenképpen tanulmányozandó szá­munkra is Mexikó csatlakozási kísérlete a nála fejlettebb Egyesült Államokhoz, ami – a mi kompország-jellegünkhöz hasonlóan – komoly múltra tekint már vissza. A New Internationalist nyomozása is e probléma körül forog, kellően realista megállapítással zárva az összeállítást. „Legutóbb, amikor egy mexikói elnök, Porfirio Díaz megpróbálta Uncle Sam (az USA) karjai közé vezetni az országot, ezzel csak a forradalom kitörését alapozta meg. Mexikó megtanult repül­ni az amerikai álom és a közép-amerikai rémálom között. A mexikói álom annyi, mint felhagyni az álmodozásokkal, és elkezdeni a földön járni."

A New Internationalist cikkeit, illusztrációit e számunkban és később is felhasználjuk.

A „harmadik világ" vagy a „fejlődő országok" kifejezések, amelyek egykor maguktól értetődő fogalmak voltak, már rég­óta az idézőjeles, a dupla idézőjeles vagy a kérdőjeles ka­tegóriák tipikus eseteivé váltak. A „harmadik világbeli" orszá­gok és régiók fejlődésének áttekinthetetlen sokfélesége, az egyik oldalon egy egész kontinens (Afrika) lesüllyedése, ez­zel szemben a másikon Kína óriási növekedési rátái, vagy egyfelől Brazília mint a világ tízedik legnagyobb ipari terme­lője, egyúttal azonban az éhséglista hatodik helyezettje, más­felől viszont Dél-Korea, a működő fejlődési csoda, ahol egy­koron talán még a demokrácia is csírázásba kezd – mindezek a tények immár alkalmat adnak mind a polgári, mind a (va­laha) baloldali teoretikusoknak arra, hogy egyáltalában véve a „harmadik világ végéről" beszéljenek.

Mindennek ellenére az OECD tovább vezeti a „developing countries" listáját. Ezen országok száma ez idő tájt 137, és közöttük található Lengyelország, Magyarország, Portugália és Törökország is. Az 1980-as években a fejlődő országok részesedése a világtermelésből 23%-ról 15%-ra esett. Ugyanebben az időben még Dél-Ázsia és Afrika 43 legsze­gényebb országában is (vagy éppen ott) tovább süllyedt az életszínvonal. A világ lakosságának több mint egyötöde ma is abszolút szegénységben él. A pénzügyi világ csak a maga számára „oldotta meg" az „adósságválságot", miközben a „developing countries" továbbra is kénytelenek cipelni annak minden terhét (lásd ezzel kapcsolatban Ottó Kreye írását ugyanebben a számban).

Nem a „harmadik világ" puszta fogalma, hanem az ahhoz kötődő történelmi és elméleti tartalmak azok, amelyek képe­sek megmagyarázni az alulfejlettség alakulását csakúgy, mint Kelet-Európa széles régióinak újkori periferizálódását vagy a periféria új „differenciálódását", valamint a meggazdagodás és elnyomorodás további világméretű összefüggéseit.

A „harmadik világ" kifejezést Frantz Fanon vezette be „A Föld rabjai" című írásával a 60-as években a nemzetközi szóhasz­nálatba. A kifejezés eredetileg csak a gyarmati elnyomás alól nagyrészt éppen felszabaduló afro-ázsiai országokra vonat­kozott, de hamarosan egyre inkább kiterjesztették a gazda­sági szakadékok ós konfliktusok problematikájára általában, és ezzel a latin-amerikai országokra is.

A fogalomnak már e puszta fejlődéstörténete is utal az alul-fejlettség alakulásának központi kérdéseire. Először is a mai „developing countries", beleértve a „developing" Kelet-Euró­pát, nem alkotnak és soha nem is alkottak saját világot, ha­nem részei voltak az egyetlen, az egész földgolyót átfogó világnak. (Ezt mutatja ki Samir Amin e számunkban közre­adott tanulmánya az „első" és a harmadik világbeli baloldali politika kölcsönhatásának pozitív és negatív elemein – méghozzá tudatosan és határozottan a harmadik világ szem­szögéből.) A gyarmati uralom alóli felszabadulás folyamata, amely az Első és a harmadik világ kapcsolatát évtizedeken át meghatározta, éppenséggel nem a népek önrendelkezé­séhez vezetett, hanem új uralmi viszonyokat hozott létre az egyetlen világban. így például nem utolsósorban a harmadik világból származó nyerstermékexportnak a 30-as évek világ­gazdasági válsága nyomán kialakuló drasztikus leértékelődé­se tette lehetővé – kiegészítve az élelmiszerellátás relatív olcsóbbodásával – az Első Világ „fogyasztói tömegtársadal­mát", rádióval, porszívóval és autóval (majdnem) mindenki számára. Egyúttal pedig kezdetét vette a keletkezőben levő harmadik világbeli országok elárasztása azokkal az ipari or­szágokban gyártott fogyasztási cikkekkel, amelyek tönkretet­ték a helyi, falusi és városi kézművességet, és így hozzájá­rultak a városokba irányuló tömeges elvándorláshoz és a vá­rosi nyomor növekedéséhez.

Másodszor: a harmadik világ keletkezésének – itt persze csak egy jellemző összefüggésben ábrázolt – folyamatával és folyamatában megnyilvánult, hogy a Föld alulfejlett fele semmi esetre sem időtlenül változatlan része a glóbusznak. Különösen plasztikus vagy drasztikus példa erre a feketék XVII. és korai XVIII. századi elhurcolása a (későbbi) harma­dik világból, ti. Nyugat-Afrikából a (későbbi) harmadik világ­ba, vagyis a Karib-térségbe. Nagy-Britannia világhatalommá emelkedésének szolgálatában döntően megváltoztatták a nyugat-afrikai társadalmakat, a zöld „nyugat-indiai" szigete­ken pedig egy új, önálló társadalom jött létre a világ ún. tör­ténelem nélküli felében, nemcsak az alávetettség, de az af­rikai hagyomány és az ellenállás saját kultúrájával is. Az 1960-as és 1970-es évek harmadik világában a gyarmati fel­szabadítás és az államalakítás, a tarkadíszes katonai dikta­túrák, a „demokratikus szocializmus" és a „Black Power", a „zöld forradalom", az „importhelyettesítés" és az „utolérő fej­lődés" „szocialista" és kapitalista stratégiái valamennyien az adott helyszínen ható külső és belső erők termékei voltak: a legkülönfélébb erőké, a kisparaszti háztartástól kezdve a he­lyi kliensi rendszereken és agrároligarchiákon keresztül egé­szen a multinacionális konszernekig, a Világbankig és más nemzetközi fejlesztési intézményekig. És éppen ebben az ér­telemben képezik mindezek az erők a harmadik világ legsa­játabb történetét, amely – nem inkább és nem kevésbé, mint az iparosodott Nyugat vagy Kelet-Európa történelme – csak kölcsönös összefüggéseiben érthető meg.

Harmadszor: a (mai) harmadik világ sosem volt egy egy­séges, differenciálatlan világ, amelyben az országok tojás­ként hasonlítottak volna egymásra. Ha az imperialista konkurencia szakaszában a mezőgazdasági termékek kivitele határozta is meg ezen országoknak a világgazdasági mun­kamegosztásban elfoglalt helyét, ez a mezőgazdasági ex­porttermelés (a fenti értelemben vett helyi történelemnek megfelelően) itt ültetvényszerűén, ott paraszti kisgazdaság­ban, amott pedig vegyes szervezeti formában zajlott. Az egyik ország gyarmat volt, a másik protektorátus, a harmadik szabadkereskedelmet folytató, exportorientált piacgazdaság, és amíg egyesek arany után kutattak, mások szedték a föl­dimogyorót. Az egyik helyen tehetős fehér telepesek voltak a hangadók, másutt polgári-városi életformák virágoztak, és megint máshol valahogy egyszerűen tovább éltek a tradicio­nális törzsi társadalmak és a nomád kultúrák.

Végül negyedszer: a harmadik világban a térbeli differen­ciáltság mindig velejárója volt a történelmi fejlődésnek, a har­madik világ ennek köszönhető, mindig új differenciálódása pedig a világrendszer mindig új differenciálódásának képezi részét. A 30-as évek világgazdasági válsága közepette be­következő külgazdasági összeomlásnak pl. éppen a különö­sen export/importorientált és politikailag független latin-ame­rikai országokban kellett az importhelyettesítő iparosításra való korábbi és határozottabb átállás hajtóerejévé válnia, mi­alatt néhány, a világpiaci kellemetlenségektől jobban meg­óvott gyarmat megrekedt az egyre kilátástalanabb agrárex­port-orientáció zsákutcájában. Mindazonáltal ezen országok egyike sem került ezzel a differenciálódással az első világba, és semmi esetre sem tűntek el egyetlen világunk ellentmon­dásai sem.

A 70-es évektől az „új nemzetközi munkamegosztás" struk­turális váltása is az egységen belüli differenciálódásnak eb­ben és csak ebben az összefüggésében nyitotta meg a har­madik világ néhány országa számára a felemelkedés pers­pektíváját (és egyúttal pl. az egykori világhatalomnak, Nagy-Britanniának a dezindusztrializálódás, Kelet-Európa országa­inak pedig az újólagos periferizálódás felé vivő utat). A vi­lágpiac elárasztása a délkelet-ázsiai tigrisek exporttermékei­vel ezen az egyetlen tőkés világgazdaságon belül játszódik le. Ha a harmadik világnak csak egyetlen nagy országa (pl. Kína) próbálna is rálépni erre az útra, a világpiaci kereslet semmiképpen se tudna ezzel lépést tartani. A világgazdaság dinamikája néhány kis tigrist talán elvisel, de nagyot már egyet sem, és ha Magyarország ilyen „tigris" volna, nem le­hetne az Lengyelország.

A harmadik világ „differenciálódását" hangsúlyozó nézetek kétségkívül képesek valóban hamisítatlanul reflektorfénybe állítani helyi jelenségeket, mint olyanokat. A „harmadik világ végére" való végső következtetés azonban sűrű homályba rejti az összefüggéseket. Sem azokat az erőket nem akarja megnevezni, amelyek például Venezuelában megakadályoz­zák a polgári agrárreformot, sem azokat, amelyek a betörő „gazdasági csoda" előzményeként egyáltalán lehetővé tették az ilyen elméleteket. Nem akarja megnevezni azokat az erő­ket, amelyeknek az IMF és a Világbank neoliberális kiigazí­tási politikája köszönhető, de nem akarja megérteni azokat sem, amelyek ezzel a politikával szembehelyezkednek. Vi­lágszerte meg akarja fosztani az alulfejlettséggel és a periferizálódással szembeni ellenállást annak értelmétől és irá­nyától.

Ezek az összefüggések teszik tehát szükségessé és értel­messé a harmadik világgal való ismételt foglalkozást az Esz­mélet lapjain. Csak ha képesek vagyunk megérteni a gazda­sági neoliberalizmussal szembeni ellenállást Jamaikában (vö. Susan Zimmermann és Folker Fröbel írását a mostani szám­ban), vagy az iszlám politikai szerepét (az erről szóló írásokat lásd szintén e számunkban), akkor tudunk majd nem parti­kuláris módon állást foglalni itt, Kelet-Európában a saját konf­liktusaink ügyében.

Rövid jelentés a menedékjog korlátozása óta kialakult helyzetről, a kitoloncolás körülményeiről.

Amióta Németországban megváltoztatták az alkotmányt és korlátoz­ták a menedékjogot, megjelentek a speciális kitoloncolási börtönök is. Minden tartományban, beleértve Hessen és Niedersachsen vö­rös-zöld tartományokat is, felépültek vagy tervezés alatt állnak ezek az új intézmények. A foglyok, sokszor családjaiktól elválasztva, az elé a perspektíva elé néznek, hogy visszakerülnek kálváriájuk kiin­dulópontjához. Legjobb esetben is a teljes gazdasági ellehetetlenü­lés vár rájuk, rosszabb esetben azonban börtön, kínzás, sőt halál­büntetés.

A német kitoloncolási börtönökben nemcsak éhségsztrájk, ön­csonkítás, menekülési próbálkozások vannak napirenden, hanem öngyilkossági kísérletek és végrehajtott öngyilkosságok is. Hivatalos adat minderről persze igen ritkán szivárog ki.

A mindennapi lét ezekben az intézetekben szinte elviselhetetlen. Az egyik börtönben például négy embert helyeztek el egy 15 négy­zetméteres cellában, látogatás havonta egyszer lehetséges egy órá­ra, az is külön engedéllyel; telefon, orvos, tolmács stb. nincs. A felsőbb rendőrségi szervezeteknek problémát jelent, hogy egyáltalán őrszemélyzetet találjanak. Szemet hunynak viszont azok fölött az incidensek fölött, amelyeket az idegengyűlölettől áthatott önkéntes őrök sokasága követ el.

Idézet néhány fogoly kicsempészett leveléből egy tiltakozási akció után: „Ilyen verést Németországban még sohasem láttunk, és nem tudjuk, hogy most mit tegyünk. Ha valamit követelünk, akkor meg­vernek. És ez tény."

[Összefoglalás a Konkret c. folyóirat 1993. decemberi számából.]