Ahogy közeledünk az évezred végéhez, úgy tűnik, egyre szé­lesebb körűvé válik a „véghangulat". Az ideológia, a társada­lom és a történelem vége után most elérkeztünk a politika végéhez. Valóban, a toryk legutóbbi konferenciájának ez is lehetett volna a mottója: a politika halott, éljen a moralitás!

Akkor hát mondjunk búcsút az államnak és a politikusok­nak, és felejtsük el a politikát? Hogyan kellene fölfognunk ezt a divatos „politika vége" hangulatot? E hangulat képvise­lői szerint a politika a kultúrában oldódott föl; ma már a civil társadalom ezernyi csoportjában zajlik, és az egyénekhez kapcsolódó ügyek sokaságának megszervezését érinti. Meg­érett az idő arra, hogy a politika kevésbé fontos szerepet játsszon a társadalom életében, és a politikai rendszernek igazodnia kell az új „turkáló-shoppingoló társadalomhoz". A pártok hanyatlása elkerülhetetlen. De a folyamat zökkenő­mentes lesz, ha a kudarcot vallott intézményeket olyan új technikák egészítik ki, mint a népszavazások, amelyek szé­lesebb részvételt tesznek lehetővé a demokratikus folyamat­ban.

Martin Jacques egy látomást előlegezett meg a nyáron egy, a Sunday Times-ban közölt cikkében (1993. július 18.), ahol a gazdaság egy hanyatló szektorához hasonlította a politikát, mely nem igazodik a társadalmi változásokhoz, és teljesen eltávolodott az emberek identitásaitól és prioritásaitól. Miköz­ben a társadalom túllépett a hierarchián, a bizonyosságon és a homogenitáson, hogy egy „hipermarket-társadalommá" váljék, amelyet az individualizmus és az egalitarianizmus ve­zérel, a politika nem követi ebben. Ráadásul a munkásosz­tály hanyatlása megfosztja a politikát annak szervezőelvétől. A politika képtelen végrehajtani a szükséges igazodásokat, és a politikai rendszer egész fejlődése a káosz irányába mu­tat. Adjuk hozzá ehhez az állam szerepének drámai hanyat­lását és a politikusok hatalmának és jelentőségének erózió­ját. Eredményként azt kapjuk, hogy a politikusok hagyomá­nyos világa egyre inkább képtelen a társadalom valós kér­déseihez hozzászólni.

Egy ilyen sötét diagnózis természetesen nem áll ellentmon­dásban az 1993-as őszi pártkonferenciákkal. És azt sem ta­gadja senki, hogy a baloldal és jobboldal kategóriái különös­képpen problematikussá váltak. Ez mindenképpen várható volt. Tekintettel arra, ahogy a baloldal képviselte a munkás­osztály érdekeinek védelmét és a szocializmust, nem marad­hatott érintetlen az utóbbi évtizedek szociológiai és politikai átalakulásaitól. Örüljünk-e a bal/jobb megosztottság elhomályosodásának, és úgy üdvözöljük-e azt, mint a demokrácia irányába vivő folyamatot, vagy pedig a demokráciát fenyege­tő veszélyt lássunk benne? Ez az igazi kérdés.

Azok, akik a politika végét ünneplik, úgy ábrázolják napja­ink demokratikus gondolkodásának fejlődését, mint amely ha­tározottan államellenes (antietatista), és amely a civil társa­dalom erényeit hirdeti. A civil társadalom keretein belül mű­ködő önszerveződő csoportok sokaságának megerősödését e gondolatok képviselői úgy tekintik, mint az új igények sza­porodásával megbirkózni képtelen politikai intézmények te­hetetlenségére adott választ. Ez egybecseng azzal az „anti­politikával", amelyet Kelet-Európa másként gondolkodói hir­dettek a kommunizmus összeomlása előtt. Végső soron ez világos rokonságot mutat azzal a filozófiai áramlattal, amelyet Franciaországban olyan szerzők fémjeleznek, mint Gilles Lipovetsky, és akik a „posztmodern individualizmust" és annak a politikával szembeni bizalmatlanságát ünneplik. Ezek az „újdemokratikus individualisták" úgy értelmezik a közügyektől való divatos visszavonulást, és a magáncélok fokozot­tabb előtérbe állítását, mint a pluralista éthosz pozitív hatá­sait. Úgy tekintik ezt, mint a demokratikus folyamat elmélyü­lésének kifejeződését.

Ezek a különböző megközelítések osztanak egy közkeletű felfogást, amely szerint az osztályidentitások megszűnése és az egymással szembehelyezkedő politikák bipoláris rend­szerének eltűnése fontos demokratikus fejlődési folyamatok­nak számítanak. A társadalom alapvető intézményeinek te­kintetében végső soron konszenzus uralkodik, és a legitim alternatívák hiánya garantálja, hogy a liberális demokrácia kihívások nélkül marad. Mivel a fennálló renddel szemben nincs hiteles alternatíva, a politika elavulttá válik. Mindössze az maradt, hogy döntsünk egy sor olyan pragmatikus kér­désben, melyek jobban megoldhatók az egyének közvetlen részvételével és a divatjamúlt ideológiák mellőzésével. Belé­pünk a „videodemokrácia" korába, ahol a modern média nö­vekvő mértékben helyettesíti a reprezentáció hagyományos formáit. Ez azonban egy velejéig hamis perspektíva, ha fi­gyelmünket a politikum összetett természetére fordítjuk. Az ugyanis távolról sem korlátozható pusztán az államra és a politikai rendszerre. A politikum olyan vonás, amely min­den társadalomban megtalálható, és soha nem lehet ki­pusztítani. Az emberi lények közötti viszálykodás jelenségé­vel és a konfliktus mindig jelenlévő lehetőségével van összefüggésben.

Ez a kérdés érthetőbbé válik, ha különbséget teszünk a politikum (the political) és a politika (politics) között. A politi­kum az emberi kapcsolatokban rejlő és számos társadalmi viszonyban megjelenő potenciális antagonizmust jelenti. A politika ezzel szemben különböző diskurzusok, intézmények és technikák olyan együttesét jelöli, amely egy rendszer meg­szilárdítását, az emberi együttélés megszervezését célozza meg egy olyan közegben, mely a politikum jelenléte miatt mindig konfliktusokkal terhelt.

Ebből a szemszögből a modern demokrácia sajátossága a konfliktus felismerésében és legitimációjában nyilvánul meg, valamint abban, hogy elutasítja a konfliktusnak egy tekintély­elvű rend általi elfojtását. Szakítva a társadalmat organikus testként bemutató szimbolikus ábrázolással – ami a társada­lomszervezés holisztikus módjának jellemzője -, a demokra­tikus társadalom a pluralizmust jogként fogja fel, és helyet biztosít az ellentétes érdekek és értékek kifejezésének. A mo­dern demokratikus politika számára a döntő probléma az, hogy hogyan változtassa át a kibékíthetetlen ellenséget el­lenféllé. Egy ilyen váltás feltételezi, hogy a szembenállót töb­bé már nem kibékíthetetlen és elpusztítandó ellenségként szemléljük, hanem olyan ellenfélként, akinek a létezését el­fogadjuk és toleráljuk. A demokratikus rend létrehozásának és fenntartásának ez a legfontosabb követelménye. Harcolni fogunk ellenfelünk eszméi ellen, de nem tesszük kérdésessé a jogát arra, hogy megvédje azokat. A „harcias pluralizmus­nak" ez a típusa a modern demokrácia alapvető része.

Ebből kifolyólag a pluralista demokrácia nemcsak a kon­szenzust követeli meg egy sor általános politikai alapelvben, hanem az eltérő vélemények jelenlétét, és azokat az intéz­ményeket, amelyeken keresztül az ilyen véleménykülönbsé­gek megnyilvánulhatnak. Ez megmagyarázza, hogy miért függ a plurális demokrácia életben maradása a világosan el­különült vélemények körül kialakuló kollektív identitásoktól, valamint a valódi alternatívák közötti választás lehetőségétől. Ahogyan Niklas Luhmann hangsúlyozta, a demokratikus po­litikai rendszer felépítésére „a csúcs meghasadása" jellemző, ami a kormány és az ellenzék közötti elkülönülésen keresztül jön létre. Azért, hogy megfelelően működjön, egy ilyen rend­szernek egy bináris ellentétpárra van szüksége ahhoz, hogy a politikai kurzus lehetséges irányzatai között választani le­hessen. Pontosan ez a funkciója a bal/jobb elkülönülésnek. A bal/jobb megosztottság teremt módot arra, hogy a legitim konfliktus formát öltsön és intézményesüljön.

Miközben a baloldal elismerte a pluralizmus és a libe­rális-demokratikus intézmények jelentőségét, ez szeren­csétlen módon azzal a hittel társult, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy fel kell hagyni minden próbálkozással, amely a fennálló rend alternatívájának létrehozását cé­lozza. Innen ered a konszenzus fetisizálása és számos szo­cialista párt jelenlegi törekvése, hogy elmozduljon a politikai spektrum centruma felé. De a politikai alapelvek körüli kon­szenzus nem zárja ki az azok értelmezését érintő nézetel­térések létét. Egyetérthetünk a mindenki számára biztosított szabadság és egyenlőség jelentőségével, miközben élesen vitatjuk, hogy hogyan alkalmazzuk ezeket az alapelveket. Pontosan ez a demokratikus politika tartalma, és a bal- és jobboldal közötti küzdelemnek erről kellene szólnia. Ezeket a kategóriákat természetesen újra kell definiálni, és még azt is el tudjuk képzelni, hogy más nevet kapnak. Amire minden­képpen szükségünk van, az a politikai értékek körüli valódi, demokratikus konfrontáció, a közös demokratikus hagyo­mány ellentétes értelmezéseiben megfogalmazva. Egy ilyen küzdelem létfontosságú, mert egy demokratikus, plurális tár­sadalom csak a konfliktuson keresztül képes megtalálni az integráció módját. Ez az, amiért a bal/jobb megosztottságot – bármi legyen is a neve és tartalma – úgy kell felfognunk, mint a modern demokrácia alapvető alkotóelemét.

Egy új, harcias pluralizmus főbb vonalainak újrarajzolásában nehézséget okoz az, hogy a társadalom központi konf­liktusa megváltozott, és többé már nem lehet kifejezni az osz­tályelnyomás terminológiájával. A „duális társadalom" kifejlő­désével és a késő kapitalizmusra jellemző krónikus munka­nélküliséggel azok kerülnek a leghátrányosabb helyzetbe, akik ki vannak zárva a termelőfolyamatból. Amint azt Alain Touraine hangsúlyozta, a fő probléma most a kirekesztés. Mindemellett egy növekvő faji és nemi öntudatosság és az alárendeltség sok más formája létrehozta a politikai terek plu­ralitását. Ez az új szituáció igazi kihívást jelent éppúgy a politikai rendszer, mint a bal/jobb alternatíva újrafogalmazása szempontjából.

Természetesen egyesek úgy érvelnének, hogy„ pontosan ezen okok miatt vált irrelevánssá a bal/jobb megosztottság, amelyen mindezek következtében túl kellene lépni. Például Martin Jacques az ideológiától a pragmatizmus felé történő, általa üdvözölt elmozdulást összekapcsolja azzal, hogy a bal/jobb szembenállás már nem számít a politika fő törésvo­nalának. Mindkét oldal elvesztette tájékozódó képességét, a régi megosztottság tartalmát vesztve kiüresedett, és csak egy letűnt kor puszta relikviájaként él tovább. Itt az ideje, hogy megszabaduljunk ezektől az elavult kifejezésektől.

Csakhogy ez nem más, mint figyelmen kívül hagyása an­nak, hogy a politika világába való belépéshez a társada­lomban fölmerült különböző igényeknek egy olyan hegemo­nikus programban kell artikulálódniuk, amely úgy jelenik meg, mint az általános érdek kifejeződése. A demokratikus politika nem nélkülözheti a „közjóra" történő utalást, még akkor sem, ha azt egy olyan horizontnak kell tekintenünk, mely örökre elérhetetlen marad. A politika mindig egységet akar teremteni a konfliktus és a különbözőség közegében, és a „mi-ők" szembenállás megformálásával foglalkozik. A demokratikus politika újdonsága nem ennek a mi-ők szembenállásnak a meghaladása, hanem az az eltérő mód, amelyen keresztül az megvalósul. Amint már jeleztem, ez tartalmazza a konf­liktus legitimálását és az ellenfél tiszteletét.

Amikor a politikai törésvonalak elmosódnak, akkor a poli­tika lendülete megtörik, ami megakadályozza a sajátos poli­tikai identitások kialakulását. Kialakul a politikai pártok iránti ellenszenv, amely csökkenti a politikai életben való részvételi kedvet. Sajnos az eredmény nem egy egészséges, nyugodt, éles megosztottságok nélküli társadalom, hanem a közösségi identitások más típusainak terjedése, mint az önmeghatáro­zás vallásos, nacionalista és etnikai formái. Más szavakkal, amikor a demokratikus politika hiányzik, a politika saját an­tagonisztikus dimenziójában jelenik meg más csatornákon keresztül. Kétségkívül igaza volt Carl Smithnek, amikor kimu­tatta, hogy a politikum képes energiát meríteni a legkülönbö­zőbb emberi motivációkból, amelyek lehetnek vallásiak, mo­rálisak, gazdaságiak, etnikaiak, stb. Az antagonizmusok sok formában megjelenhetnek, és illuzórikus azt gondolni, hogy örökre el lehetne őket tüntetni. Ez az, amiért kívánatosabb egy politikai szelepet kinyitni számukra egy plurális demok­ratikus rendszeren belül.

A modern plurális demokrácia nagy ereje az, hogy olyan intézményeket hoz létre, amelyek teljesen nyilvánvalóan úgy tudják megformálni a szembenállás mozzanatát, hogy. annak antagonisztikus potenciálja szétoszlik. Elias Canetti nagyon világosan látta ezt, amikor „Tömegek és hatalom" című mű­vében kimutatta, hogy a parlamentáris rendszer a harcoló hadseregek pszichológiai struktúráját használja fel, amit olyan küzdelemként kell elképzelni, amelyben az egymással harcoló pártok lemondanak egymás elpusztításáról, és elfo­gadják a többség ítéletét a tekintetben, hogy ki győzött.

A „politika végéről" folyó diskurzusoknak és a bal/jobb el­különülés irrelevanciájának nem az ünneplésre, hanem az aggodalomra kell okot adnia. A hagyományos fogalmi kere­tekre kétségkívül ráfér egy felülvizsgálat, és ez nem a régi szlogenek és dogmatikus bizonyosságok újrafogalmazásá­nak kérdése. De hiba lenne azt hinni, hogy az antagonizmusokat meghaladtuk, és hogy a politika feloldódott a kultúrá­ban. Napjainkban az a feladat, hogy politikaivá tegyük az összes demokratikus küzdelmet, amely a nagyszámú társa­dalmi kapcsolatból emelkedik ki. Hogy újra megszilárduljon a politika centralitása, szükség van egy olyan új politikai törésvonal felrajzolására, amely alkalmas arra, hogy va­lódi impulzusokat biztosítson a demokrácia számára. Egy ilyen törésvonal jelenlegi hiánya bizonyosan nem a haladás jele, hanem annak az űrnek a tünete, amelyik végzetes lehet a demokráciára. A valóságban számos országban ez az űr már teret adott a szélsőjobbnak, amely szorgalmasan kísér­letezik új politikai identitások gyártásával, amelyek – mivel az etnikai, nemzeti és vallási kérdések körül fogalmazódnak meg – veszélyeztetik a demokráciát. Ilyen körülmények kö­zött a szembenállót olyan módon határozzák meg, ahol az már nem egy tiszteletre méltó ellenfél, hanem egy elpusztí­tandó ellenség.

A szélsőjobb számos európai országban megfigyelhető fel­emelkedését a politikai identitás mély válságának abban az összefüggésében kell megértenünk, amellyel a liberális de­mokráciák néznek éppen szembe hagyományos tájékozódási pontjaik elvesztése miatt. A bal/jobb megosztottság elhomályosodása fontos mozzanat, de – paradox módon – a válság csak súlyosbodott, amikor a Nyugat győzelmet aratott régi ellensége felett. A II. világháború óta a demokratikus identi­tást főleg a kommunista „másokkal" való szembenállás hatá­rozta meg. Most, hogy a kommunizmus összeomlott, a poli­tikai törésvonal – mely lehetővé tette számunkra, hogy kü­lönbséget tegyünk barát és ellenség között – elpárolgott, és a demokrácia igazi jelentése kérdésessé vált. Egy új törés­vonalat kell létrehozni, és ez távolról sem könnyű. Kivéve azoknak a szélsőjobboldaliaknak, akik már megtalálták az el­lenségeiket: a bevándorlókat, akiket úgy tüntetnek föl, hogy ők azok, akik fenyegetik az „igazi" európaiak kulturális iden­titását és nemzeti szuverenitását. Sajnálatos módon jelenleg egyedül ezek a pártok képesek világos, bár elfogadhatatlan formáját nyújtani az önmeghatározásnak. Nem csoda, hogy ma már komoly torzulásokat tudnak okozni több ország po­litikai rendszerében.

Sürgősen fel kell ismerni, hogy a konszenzus túlhangsú­lyozása és a konfrontációk visszautasítása apátiához vezet, és könnyen visszaüthet. A politika ilyen visszavonulásának az eredménye a demokratikus keretek között kezelhetetlen antagonizmusok robbanása lehet.

Egy jól működő demokrácia a demokratikus politikai állás­pontok vibráló összeütközését és az érdekek nyílt konfliktu­sát igényli. Ha ez hiányzik, akkor ezt túl könnyen felválthatja a „megkérdőjelezhetetlen" morális értékek vagy az önmeg­határozás fundamentalista formái közötti összeütközés.

A nyilvánosságnak a moralizáló diskurzus által folytatott je­lenlegi kolonizációja egy antidemokratikus kísérlet jele, amely a politikát a moralitással pótolja. Ha ez sikerül, akkor drasz­tikusan szűkíteni fogja a demokratikus vita mozgásterét és hatókörét. Tudatában kell lennünk annak – és messze va­gyunk attól, hogy ezt természetesnek vegyük -, hogy a de­mokráciának védelemre van szüksége. Ma ez azt jelenti, hogy a politikának új életerőt kell adni. Az értékekről folyó vita valóban fontos, de azt olyan keretben kell folytatni, amely az értékek etikai-politikai dimenzióit hangsúlyozza.

A „politika végének" ma divatos felfogását tehát ne ün­nepeljük, hanem utasítsuk el, mert – ha valaha is meg­történne – az valószínűleg a demokrácia végét jelentené.

(Fordította: Huszár Gábor)

Az elmúlt négy-öt évben Közép- és Kelet-európában ismét az egyik központi vitatéma a „fejlett Nyugathoz" történő fel­zárkózás. A térség új politikai rendszerei kivétel nélkül a nyu­gati integrációs szervezetekhez való csatlakozást jelölték meg sarkalatos külpolitikai céljukként. Az „Európába jutás", az „európai értékrend elfogadása" az „európai normák" be­tartása és betartatása, az „európai színvonal" elérése minden tiszteletre méltónak számító kormány-dokumentumban, par­lamenti felszólalásban, vezércikkben és hivatalos pohárkö­szöntőben szerepel.

Az egykori kommunista tömb európai országaiban manap­ság a különféle politikai erők kevés kérdésben értenek egyet, de szinte teljes nézetazonosság mutatkozik közöttük a tekin­tetben, hogy gazdaságuk modernizálásához, születendő pi­acgazdaságuk működőképessé tételéhez, demokratikus in­tézményrendszerük megerősítéséhez, katonai biztonságuk megteremtéséhez és megszilárdításához csakúgy, mint a nemzeti kisebbségek helyzetének javításához a nyugati in­tegrációs szervezetekhez történő minél gyorsabb és minél teljesebb csatlakozásban látják a legfontosabb eszközt. Ver­senyeznek a politikai pártok, hogy bizonyítsák, melyikük ké­pes a leghatékonyabban tevékenykedni az integráció elő­mozdításában, és versenyeznek a térség országai, hogy iga­zolják, melyikük a legérettebb a csatlakozásra, melyikük felel meg leginkább az egyébként nem teljesen világosan megfo­galmazott követelményeknek. Ebből a versenyből csak a szélsőségesnek tartott csoportok maradnak ki, azok a több­ségükben marginális erők, amelyek idealizálják az 1990 előtti állapotokat, vagy hisznek egy harmadik út lehetőségében.

A tudományos és politikai eliteken belüli egyetértés alap­vetően indokolt. Az általuk használt érvek általában megfe­lelnek a történelmi tapasztalatoknak és a világgazdasági-vi­lágpolitikai realitásoknak. Vannak azonban zavarba ejtő moz­zanatok is, ha az integrációs folyamatokba való bekapcsoló­dás tényleges menetét, a bekapcsolódással járó tennivalókat, előnyöket és hátrányokat részletesen elemezzük.

Ilyen zavarba ejtő mozzanat az, hogy az Európa fejlettebb részeihez való felzárkózásnak semmiféle ismert modellje nincs. Valamikor, a XIX. század elején és közepén az akkor határtalannak tűnő gyors fejlődés közepette a legjelentősebb gondolkodók és a közvélemény egyaránt meg volt arról győ­ződve, hogy a legfejlettebb technológia, a leghatékonyabb gazdaságszervező elvek, a leghaladottabb társadalompoliti­kai intézmények szinte automatikusan kiterjednek az elma­radottabb térségekre, a világ integrálódása néhány évtizeden belül „szükségszerűen" bekövetkezik, az „elmaradott" társa­dalmaknak „a fejlettek" a jövőképei, minthogy a fejlődésnek nyilvánvalóan csak egyetlen útja lehetséges, amire minden­kinek rá kell lépnie.

Ezzel a XIX. századi szilárd meggyőződéssel, amely ma ismét feléledt, az a baj, hogy nemcsak a XIX., hanem a XX. század sem igazolta.

Hogyan lehet azt mondani, hogy nem igazolta? Próbálta már valaki a fejlett és elmaradott területek közötti integrációt megvalósítani?

A kérdésre igen a válasz. A modern világgazdaság és vi­lágkereskedelem egész történetének egyik kulcsfejezete Nyugat-Európa déli és keleti irányú expanziójának története, azaz a gyarmati integráció története.

A gyarmati típusú integráció

A világgazdaság és világpolitika egyik legszembetűnőbb té­nye az észak-déli szakadék megléte. Ismeretes, hogy a gyarmatosítás több generáció élettartama során kibontako­zott intenzív szakasza a gazdaságok összekapcsolása révén szinte korlátlan integrációt eredményezett a gyarmatosító és a gyarmatosított között. A gyarmatosítás következtében úgy kezdett kialakulni az egységes világkereskedelem, hogy a meghódított területek az anyaországok gazdaságának része­ivé váltak. A gyarmatosítás egész XIX. és részben XX. szá­zadi története a szabadkereskedelem gyakorlatának kiter­jesztési kísérlete. Az európai hatalmak és az Egyesült Álla­mok Ázsia-politikájának ebben az időben a „Kelet megnyitá­sa" vált a fő jelszavává, vagyis az a törekvés, hogy feltörjék az olyan birodalmakat és országokat (Kína, Korea, Törökor­szág, Perzsia és mások), amelyeknek elzárkózó politikája gá­tolta a világkereskedelem kiterjesztését. Tekintsünk most el az ismert történelmi eseményektől, a katonai intervencióktól, az ópium-háborúktól, a közvetlen és közvetett uralmi formák bevezetését szolgáló akcióktól, fordítsuk figyelmünket a lé­nyegi folyamatokra. Összefoglalóan elmondható, hogy rész­ben vagy egészben az európai jogrendet honosították meg; ahol ez nem sikerült, az európaiak extra-territoriális jogra tet­tek szert; a függő országok védővámjait leszállították, vagy megszüntették; a fejlett országok ipari termékeinek elhelye­zését segítő pénzügyi intézkedéseket foganatosítottak; az új közigazgatás, a kiépülő infrastruktúra, az új, többnyire angol vagy francia nyelvű iskolarendszer alapvetően a világkeres­kedelembe való bekapcsolódást segítette. A függő országok integrációját segítette az is, hogy a helyi elit többnyire elsa­játította, esetenként kizárólagossá tette a domináns idegen ország nyelvét, megismerkedett annak kulturális és tudo­mányos eredményeivel.

A világkereskedelembe kívülről és erőszakkal integrált or­szágok kül- és védelempolitikája is megváltozott, önálló dön­tési lehetőségeik részben vagy teljesen megszűntek, a biz­tonságpolitika iránti felelősséget a protektor-hatalom vállalta magára.

Milyen eredményeket hozott a gyarmati integráció? Nos, a valaha remélt, sőt sokak által szilárdan hitt gazdasági mo­dernizáció, a felzárkózás, a demokratikus eszmények és in­tézmények meggyökerezése meglehetősen korlátozott mér­tékben valósult meg. Kiderült, hogy a nem hasonló szinten álló és nem egyenjogú partnerek egy karámba terelése elősegíti ugyan a világgazdaságba való bekapcsolódást, ám ez a bekapcsolódás torz fejlődéshez, olyan gazdasági és társadalmi szerkezet megjelenéséhez vezetett, amely a világpiac vagy egy-egy domináns állam vagy pénzügyi csoport igényeinek kiszolgálását tette lehetővé (egyesek duális szerkezet létéről beszélnek, megkülönböztetve a tra­dicionális és a modern világpiaci igényeket kielégítő gazda­sági ágazatokat és a nekik megfelelő társadalmi rétegző­dést). A világpiachoz alárendelt módon kapcsolódó társa­dalmak szemben találták magukat a kereskedelmi csereará­nyok romlásával, a saját kutatói-fejlesztői bázis korlátozott­ságával, az állandósuló eladósodással és a pénzügyi függés­sel. A gazdasági bizonytalanságok a társadalmi szerkezet és a politikai élet kiegyensúlyozatlanságához vezettek, alapját képezik a különféle irányzatú heves társadalmi konfliktusok­nak, az etnikainak nevezett nyugtalanságoknak, az erősza­kos cselekedeteknek. Ilyen körülmények között nem a de­mokráciák, hanem a diktatúrák állandósulnak.

Úgy tűnik, a diktatúrák nem a bal- vagy jobboldali, val­lásos vagy nacionalista gerillák és egyéb felforgatók tevé­kenységének eredményeként, a felforgatók pedig nem csu­pán a diktatúrák repressziójának reakciójaként születtek meg. Mindkét jelenség az elmaradottságban, a kilátástalan­ságban, a jobb jövőbe vetett természetes emberi hit elillanásában keresendő. Ma a földkerekség nagyobbik része tarto­zik abba a kategóriába, amelyet vezetőinek egykori optimiz­musa és a külvilág udvariassága „fejlődő" névvel illetett. A nemzetközi szervezetek dokumentumai e hatalmas térség or­szágait ma is ezen a néven jelölik, bár mindenki tudja, hogy többségük a világátlagnál alacsonyabb ütemben fejlődik, és nem, vagy csak korlátozottan érzékelhetők a felzárkózás irányzatai, annál inkább regisztrálhatók viszont a szakadék növekedésének tényei.¹

Az egész gondolatmenettel kapcsolatban nyilvánvalóan ra­cionális az az ellenvetés, amely arra hivatkozva utasít el bár­miféle összehasonlítást, hogy Európa két felét évszázadokon keresztül összeköti egy hasonló kulturális örökség, amely Nyugat-Európa és Ázsia között nyilvánvalóan nem alakult ki. Úgyszintén gyöngíti az összehasonlítás érvényét, hogy a je­len korban is lényegesen kisebb a gazdasági szakadék Eu­rópa két része között, mint Nyugat-Európa és általában a fejlődő országok között. Ezek az érvek korrektek. A fejlett és elmaradott régiók közötti integráció tanulmányozása azonban mégis alkalmat ad bizonyos általános tanulságok levonására. Nevezetesen annak megállapítására, hogy az integráció ön­magában nem jelent elegendő húzóerőt, önmagában csak egy elvont lehetőség, amely még arra sem teremti meg au­tomatikusan az esélyt, hogy csökkenjen a szakadék a gaz­dagok és a szegények között. Ellenkezőleg, a függőség ele­mét hangsúlyozó integráció körülményei között a szakadék állandósulhat és növekedhet.²

Az ázsiai országok két útja

Az integráció-felzárkózás összefüggést kutatóknak azonban van egy sokkal meggyőzőbb ellenérve is. Ez az ellenérv szin­tén az ázsiai országokkal való összevetéssel kapcsolatos, de nem általában az ázsiai fejlődőket, hanem az ún. újonnan iparosodott délkelet-ázsiai országokat vonja be a vizsgálódás körébe. Ezeknek az országoknak az elmúlt két évtizedes di­namikus gazdasági növekedésére és a világkereskedelembe való intenzív bekapcsolódására sokan úgy hivatkoznak, mint olyan működőképes fejlődési modell megnyilvánulásaira, amely az egykori fejlődő országok egy lényeges kategóriájá­nak kétséget kizáróan tapasztalható felzárkózási folyamatát jelenti.

Két egymással összefüggő kérdés vetődik fel. Az első az, vajon ezeknek az országoknak, vagyis Tajvannak, Dél-Ko­reának, Malaysiának, Szingapúrnak (a továbbiakban ezeket az országokat nevezzük ,,első-csoport"-nak) a kiinduló hely­zete a második világháború befejezésétől az ötvenes évek elejéig-közepéig, vagyis a függetlenné válás pillanatában kü­lönbözött-e a jelenleg nagyon rossz mutatókkal rendelkező dél-ázsiai országokétól, mint amilyen India, Pakisztán, Sri Lanka, Myanmar, Nepál és Banglades (a továbbiakban eze­ket az országokat tekintjük a „második-csoport" tagjainak)? Erre az első kérdésre csak azt válaszolhatjuk, hogy alapvető különbség nem mutatható ki a következő lényeges területe­ken:

1. A hagyományos kulturális és vallási értékek.³
2. A gyarmatosító hatalom céljai és módszerei.⁴
3. A függetlenné válás körülményei és időpontja.⁵
4. A társadalmi szerkezet a függetlenné válás körüli idő­szakban.⁶
5. A gazdasági fejlődés mutatói a függetlenné válás körüli időszakban.

Ez utóbbi, 5. számmal jelölt terület különleges figyelmet érdemel. Egyértelműen ki lehet ugyanis mutatni, hogy csak­nem valamennyi lényeges gazdasági és több számszerűsít­hető társadalmi fejlődésre utaló mutató az 50-es évek végén és a 60-as évek elején még többé-kevésbé hasonló volt az első, illetve a második csoport országai között, és csak ek­kortól kezdve nyílt ki közöttük az olló olyan drámai gyorsa­sággal, hogy három évtizeddel később az első csoportban az egy főre jutó össznemzeti termékérték, az export-import értékek, az iskolázottság szintje, a gyermekhalandóság és egyéb fontos mutatók közelítenek a legmagasabb jövedelmű nyugat-európai és észak-amerikai országokéihoz, míg a má­sodik csoport leszakadása véglegesnek tűnik, ugyanis vala­mennyien a legszegényebb és csaknem stagnáló országok kategóriájához tartoznak.⁷

Ha tehát az említett öt területen a lényeges különbségek harminc esztendővel ezelőtt nem voltak meg, jelenleg azon­ban a gazdasági mutatók és velük összefüggésben a társa­dalom szerkezete, mobilitása és stabilitása nagymértékben változott, akkor a második kérdés csak az lehet, vajon van­nak-e olyan tényezők, amelyek közösek a kiugró eredménye­ket produkáló Tajvanon, Dél-Koreában, Malaysiában, Szinga­púrban, de különböznek az igen gyenge gazdasági teljesít­ményű Indiában, Pakisztánban, Sri Lankán, Myanmarban, Nepálban és Bangladesben találhatóktól?

Erre a kérdésre az alapvetően igenlő választ hat pontban foglaljuk össze:

1. Az első csoportban kiélezett társadalmi és politikai küz­delmek folytak, amelyek általában nyílt polgárháborúba tor­kolltak, a háborús cselekmények a hidegháború éveiben az Egyesült Államok, illetve szövetségesei közvetlen jelenlétét eredményezték. A második csoportban a konfliktusok nem polarizálták a társadalmakat ilyen nagymértékben, ezeknek az országoknak a stratégiai szerepe kisebb volt, nem követ­kezett be közvetlen nyugati szerepvállalás.⁸
2. Az első csoport tartós és jelentős külső politikai és ka­tonai támogatást kapott, ez stabilizálta a többségükben ka­tonai vezetésű, egypártrendszeren nyugvó, vagy pártokat nem tűrő tekintélyuralmi rendszereket. A második csoportban nehézkesen működő demokráciák (India, Sri Lanka), labilis, időnként demokratikus kísérletekbe fogó diktatúrák (Pakisz­tán, Banglades), vagy állandó és befejezhetetlennek tűnő háborút folytató katonai rezsimek (Burma) alakultak ki.
3. Az első csoport igen jelentős külföldi tőkéhez, techno­lógiához és piachoz jutott, a másodiknak az ilyen lehetősé­gei nagyon korlátozottak voltak.⁹
4. Az első csoport határozottan ösztönözte a magánkez­deményezést és szigorú protekcionizmust valósított meg, míg a második egyik területen sem bizonyult következetesnek.¹⁰
5. Az első csoportban a különleges hatalommal felruhá­zott állam, egyre növekvő bevételeinek felhasználásával, nagy súlyt fektetett az oktatásra, az önálló tudományos bázis kialakítására és az infrastrukturális beruházásokra, a máso­dikban erre sem az elhatározottság, sem a mozgósítható for­rások nem voltak elegendők.¹¹
6. Az első csoportban mindent elkövettek a termelés szi­gorú rendjének megszervezéséért, jelentősen korlátozták a munkavállalók bérköveteléseit és szervezkedését. A második csoportban az államhatalom kevéssé vállalt szerepet a ter­melési fegyelem biztosításában, és általában eltűrte, sőt ese­tenként támogatta a munkavállalók nem-politikai szervezke­déseit és fellépéseit.

Kapitalizmus és demokrácia

A délkelet-ázsiai modellre történő hivatkozás több, kiutat ke­reső kelet-európai politikus és teoretikus megnyilatkozásai­ban nyomon követhető. Szinte magától értetődő rokonszenv tapasztalható azok részéről, akik eleve kedvelik a tekintély­uralmi formát. Még inkább figyelemre méltó azonban az, hogy a liberális alapállás sem feltétlenül kapcsolja össze a gazdasági modernizációt és a politikai demokráciát.

Érdemes idézni Leszek Balczerowiczot, a sokkterápia egyik atyját, aki saját lengyelországi elméleti és gyakorlati kísérleteit „Demokrácia és kapitalizmus" című tanul­mányában¹² oly módon összegezte, hogy a politikai demok­rácia és a kapitalista termelési és tulajdonviszonyok össze­függéseit állította középpontba. Balczerowicz négy megálla­pítást tesz:

1. önmagában a demokrácia közvetlenül ós döntően nem segíti elő a gyorsabb gazdasági növekedést;
2. az autoriter politikai rendszer sem garancia erre;
3. a kapitalizmus szükséges, de nem elégséges feltétele a gazdasági sikernek;
4. az egykori szocialista országok gazdasági csődjét nem a politikai demokrácia hiánya, hanem a magántulajdon és a piac hiánya idézte elő.

Megítélése szerint az egykori szocialista autokráciákban a demokráciát a gazdaság széles körű privatizációját megelő­zően vezették be, és így e gazdaságok „a történelem új, bi­zonytalan vizein navigálnak".

Ebből a gondolatmenetből könnyen levonható az a követ­keztetés, hogy jelenlegi fejlettségi szintjükön térségünk or­szágai jobban teszik, ha nem a fejlett nyugati országok je­lenlegi modelljét akarják átvenni, hanem gondosan tanul­mányozzák az eredeti felhalmozás egykori nyugat-európai és jelenlegi délkelet-ázsiai körülményeit, azaz korlátozzák demokratikus intézményeik működését, diktatórikus vagy leg­alábbis tekintélyuralmi rendszereket vezetnek be, megkeresik az aktív világkereskedelmi részvétel és a protekcionizmus összeegyeztethetőségének módjait, a termelés rendjét admi­nisztratív eszközökkel is fenntartják. A bevezetett intézkedé­sek nyomán nyílik meg a lehetőség az integrációba való si­keres csatlakozásra.

A fenti fejtegetések és konklúziók alapvetően hamisak. Nemcsak az a baj velük, hogy antidemokratikus törekvések ideológiájául szolgálnak. Látnunk kell, hogy a délkelet-ázsiai modell nem a korai európai kapitalizmust utánozta 150-200 éves késéssel. Ebben a térségben valójában sajátos és különleges történelmi körülmények alakultak ki. A II. világháború után kialakuló bipoláris világrendszer, a tömbök szembenállása biztosított olyan nem reprodukálható nemzet­közi körülményeket, amelyek között Délkelet-Ázsia elmara­dott, a világháború és a polgárháborúk által szétzilált gazda­ságai jelentős tőkeberuházásban részesültek, tekintélyuralmi rendszereik külső támogatással konszolidálódtak, a vezető nyugati hatalmak – főleg az Egyesült Államok – megnyitották piacaikat és tudomásul vették ezeknek az országoknak pro­tekcionista politikáját. Közép- és Kelet-Európában ezzel szemben olyan új körülmények alakultak ki, amelyek nem hasonlítanak sem a XVIII-XIX. századi Nyugat-Európára, sem pedig az elmúlt két évtized Délkelet-Ázsiájára. Csak ebben az értelemben indokolt Balczerowicznak azt a megál­lapítását elfogadni, amely szerint térségünknek a történelem új, ismeretlen vizein kell navigálni. Ez nem jelent mást, mint hogy tudomásul vesszük: Kelet-Európának nincs lehetősége semmiféle létező felzárkózási modellhez igazodni.

Summázat

1. A világgazdasági rendszer kialakulásának és működésé­nek története, ha a vizsgálatba az említett nagy alrendsze­reket vonjuk be, azt bizonyítja, hogy az alárendelt helyzetű, gyenge gazdasági teljesítményű országok integrációja a fej­lettebb térségekhez a magántulajdon, a magánkezdeménye­zés és a piacgazdaság körülményei között sem vezet szük­ségszerűen felzárkózáshoz, modernizációhoz, hanem állan­dósíthatja az elmaradottságot és még növelheti is-a fejlődés­beli különbség szakadékát.

2. Az integrációt elutasító bezárkózás sem lehet növeke­dést szolgáló alternatíva. Bezárkózással nem lehet felzárkóz­ni. Az ilyen irányú kísérletek teljes kudarccal végződtek, bár­milyen eszmei, politikai megfontolásból és alapállásból pró­bálták is ezt megvalósítani. A világgazdaságból és világke­reskedelemből nem lehet büntetlenül kilépni, az „önerőre tá­maszkodás" különféle koncepcióit megvalósítani törekvő or­szágok a tárgyalt térségen belül is súlyos árat fizettek. Nem­csak a közepes méretű Észak-Korea és Myanmar, hanem a földrésznyi Kína sem volt képes a külvilágtól elszigetelt sike­res fejlődési modellt kidolgozni és megvalósítani.

Nemcsak a szuverenitást korlátozó integrálódás, hanem a protekcionista tekintélyuralmi vagy diktatórikus módszerek sem jelentenek olyan követhető utat, amely a gyors növeke­déshez, az átfogó modernizációhoz vezet.

3. Kiderült az is, hogy párhuzamos világgazdasági rend­szert sem lehet létrehozni. Az ilyen irányú szovjet kísérlet nem a 80-as évek végén omlott össze, hanem tulajdonkép­pen mindig fikció volt: soha nem valósult meg egy teljesen öntörvényű „szocialista világgazdasági rendszer".

4. Az egységes világgazdasági rendszerrel szemben a re­gionális integrációk semmiféle alternatívát nem jelentenek. Délkelet-Ázsia fejlődésének nem az ASEAN volt az elindítója, és nem az ASEAN biztosította a növekedés legfontosabb fel­tételeit.

5. Az integráció nyilvánvalóan az állami szuverenitás je­lentős korlátozásával jár együtt. Az igazi probléma azonban nem egyszerűen a szuverenitás korlátozása, hanem az, hogy az integrációhoz történő kapcsolódás az egyoldalú, aláren­delt vagy pedig a kölcsönös függőség körülményei között megy-e végbe. Az egyoldalú függőség, azaz a gyarmati jel­legű integráció katasztrofális eredményekkel jár. Délkelet-Ázsia kis tigrisei jelentős szerepet adtak a 60-as-70-es évek­ben még gyenge gazdaságukat védő és ösztönző államnak, erős támogatásban részesítették a hazai tőkét, és különféle eszközökkel védték a hazai termelőt és fogyasztót.

6. Megkerülhetetlen a jelentős külső források bevonásának kérdése. A sikeresen felzárkózó délkelet-ázsiai országok a dél-ázsiaiakat jelentősen felülmúló (esetenként egy főre vetítve akár százszorosan nagyobb) beruházásban, hitelben és se­gélyben részesültek.

7. A délkelet-ázsiaiak számára nyújtott kedvezmények (tő­keberuházás, piacok megnyitása, protekcionista gazdaság­politika tudomásulvétele) szorosan összefüggtek a nyugati biztonságpolitikai érdekekkel. A gazdasági és katonai integ­ráció elválaszthatatlanul összefonódott. A nyugati viláig, el­sősorban az Egyesült Államok, kiemelkedő stratégiai fontos­ságot tulajdonított – saját biztonsága érdekében – a szóban forgó délkelet-ázsiai országok védelmének, és mindent meg­tett stabilitásuk előmozdítására.

8. A gazdasági és katonai integráció összefüggését a kö­zép- és kelet-európai politikai erők csak részben ismerték fel. Gyakorlatilag a térség minden országának minden számotte­vő politikai csoportja mindkettőt szorgalmazza, de érvrend­szerük nem a világ realitásaihoz alkalmazkodik. Senkit nem hat meg igazán, hogy a közép- és kelet-európaiak „biztonsági vákuumról" beszélnek, nemzeti érdekeik, határaik és kisebb­ségeik veszélyeztetettségét állítják középpontba. A délkelet-ázsiai kis tigrisek nem azért kaptak támogatást, mert bizton­ságukat külső és belső veszélyek fenyegették, hanem azért, mert a nyugati világ a saját biztonságát vagy legalábbis po­zícióit ítélte fenyegetettnek a megítélése szerint mindenkép­pen feltartóztatandó szovjet és kínai „expanzionizmus", ihlet­ve „a kommunista felforgatás" által. A délkelet-ázsiai orszá­gok demokratikus intézményeinek védelme nemigen került szóba, már csak azért sem, mert ezeknek az országoknak az uralkodó rezsimjei jelentették a közvetlen veszélyt saját társadalmaik demokratikus átalakulására. A közép- és kelet-európaiak jobban tennék, ha annak megmagyarázására gyűjtenének érveket, hogy Kelet-Európa destabilizálódása a nyu­gati biztonsági érdekeket is fenyegeti. Együttműködni ugyan­is csak közös érdekeltségű partnerekkel szoktak – az ajtón kopogtató koldus legfeljebb alamizsnát kap.

Jegyzetek

1 Ezt a jelenséget a magyar közgazdászok alaposan tanul­mányozták: Bognár József: A gazdasági növekedés irányítása a fej­lődő világban, Budapest, 1967.; Szentes Tamás: Az elmaradottság és fejlettség dialektikája, Budapest, 1976.

2 Minden számítás szerint a XVIII. század közepétől, vagyis attól az időtől kezdve, amikor Nyugat-Európa országai és az általuk fo­kozatosan meghódított ázsiai országok egy egységesülő gazdasá­gi-kereskedelmi rendszernek kezdtek tagjai lenni, egészen a XX. század fordulójáig, amikorra az anyaország és a gyarmatai közötti integráció folyamatai jelentősen előrehaladtak, az ázsiai (és általá­ban a gyarmati) ipari termelés drámaian visszaesik, nemcsak a világ gyorsan növekvő teljesítményeinek arányában, hanem önmagához képest is. Bairoch sokat idézett számításai szerint a világ ipari tel­jesítménye 1750 és 1900 között százalékosan egyes-fontos térsé­gekben az alábbiak szerint alakult:

Az egész intenzív XX. századi integráció a függő területeken a már jelzett irányzatok további jelenlétét mutatja. Az immár sokkal meg­bízhatóbb modern statisztikák szerint Indiában 1911 és 1946 között a népesség gyors növekedése ellenére az ipari lakosság aránya csökkent. Még meglepőbb, hogy az agrárnépesség abszolút és re­latív növekedése ellenére az élelmiszeripari termelés alig nőtt, a kontinensnyi ország élelmiszer-exportőrből élelmiszer-importőr lett. Forrás: Blyn G.: Agricultural Trends in India. 1891-1947. London, 1966. Erről részletesebben Balogh A.: Társadalom és politika a gyar­mati Indiában, 24-60. oldal.

A II. világháborút követő néhány éven belül az ázsiai országok nagyobbik része, köztük a legnépesebbek, függetlenné váltak. Több­ségük mindmáig nem változtatott az alárendelt típusú integrációs kapcsolatok jellegén. A fejlett és a fejlődő országok közötti szaka­dék tovább mélyült az elmúlt néhány év alatt, a nemzeti össztermék értékek közötti különbségek 4-5-szörösűkre nőttek. Ma a Világbank a magas jövedelmű országok legalsó egy főre jutó GNP-értékét 7620 dollárban határozza meg. Ez az OECD-országokban 18.920 dollár, Indiában 340, Bangladesben és Nepálban 180 dollár, Sri Lan­kán 403 dollár. 1965 és 1988 között az egy főre jutó személyes fogyasztás a fejlett országokban évi 2,5 %-kal nőtt, az előbb em­lített nagyon alacsony szintről induló dél-ázsiai országokban (Sri Lanka kivételével) sokkal alacsonyabb; Indiában 1,2%-kal, Bangla­desben pedig mindössze 0,1 %-kal nőtt. (Forrás: Social Indicators of Development, 1990. A World Bank Publication, 1991.)

3 A fejlődési modelleket vizsgálók kedvenc témája a kulturális és vallási háttér különbségeinek hangsúlyozása, attól a feltételezéstől indíttatva, hogy az e területen található különbségek adják a meg­bízható kulcsot a magyarázat számára. Valóban, a kulturális ós val­lási tényezőknek nem lebecsülendő a szerepük a társadalmi kohézió és a társadalom gazdasági és kereskedelmi orientáltsága szempont­jából, ám a rendelkezésünkre álló információk nem támasztják alá a vallási-kulturális faktor meghatározó szerepét. A gyarmatosítás fénykorában a keresztény értékeket tartották a társadalom és a gaz­daság előrehaladása (beleértve a gazdasági növekedést) fő emel­tyűjének, mintegy Európa fölényét értelmezendő, de ha Délkelet-Ázsia társadalomtörténetét elemezzük, kitűnik, hogy a térség egyet­len és századok óta túlnyomóan keresztény állama, a Fülöp-szige­tek nyújtja a legrosszabb gazdasági teljesítményt. Később a japán csodát a konfucianizmus szellemével igyekeztek magyarázni, és ezt megerősítette a Japán nyomdokaiba lépő Korea, Tajvan, Szingapúr és Hongkong. Néhány évvel később azonban a tajvani és dél-koreai fejlődési modellt sikerrel kezdte követni a többségében muzulmán Malaysia, és a hindu-buddhista hagyományú Thaiföld. Másfelől a dél-ázsiai gyenge teljesítményű csoport vallásilag szintén heterogén: siralmas a teljesítménye a muzulmán Bangladesnek, a buddhista Myanmarnak és a hindu Nepálnak. A fejlődést elősegítő és hátrál­tató tényezőket indokoltabb másutt vagy legalább másutt is keresni.

4 Mindkét csoport országainak többsége brit fennhatóság alatt állt, és bár az egyes gyarmati területek sajátosságai (méretek, öröklött társadalmi és politikai struktúra, gazdasági lehetőségek) jelentős el­téréseket mutatnak, nem érzékelhető alapvető eltérés a gyarmat­politika céljai, eszközei és intézményei között.

5 A függetlenné válás lényegében ugyanabban a történelmi kor­szakban, néhány év leforgása alatt következett be: India és Pakisz­tán 1947-ben; Myanmar és Sri Lanka 1948-ban; Malaysia (az akkori Malájföld) 1957-ben vált függetlenné, Szingapúr 1963-ban Malaysia része, és 1965-től önálló. A Koreai Köztársaság 1945-ben szaba­dult meg a japán uralomtól, de független fejlődése 1953-tól, a há­ború befejezésétől indult meg. Tajvan 1949-től indult el saját útján. Kivételt a mindig is független Thaiföld, és a mindmáig brit gyarmat Hongkong képez. (Forrás: Butler D.-Freeman J.: British Political Facts. 1900-1967. London, 1968. 256. o. Lásd: Balogh A. – Zafar Imam: A Political His-tory of National Liberation Movements in Asia and Africa. Delhi, 1988.)

6 Az idevágó szakirodalom szerint az elmaradott, gyarmati füg­gésben élő társadalmak szerkezete elég nagy hasonlóságot mutat a szóban forgó dél- és délkelet-ázsiai országokban. 80-90%-ot ki­tevő elnyomorodott agrárnépesség, nagybirtokrendszer, uzsorások dominanciája a gazdasági és kereskedelmi életben, többnyire kül­földi érdekeltségű birtokokon nagytömegű bérmunkás, Indián kívül kezdetleges színvonalú és kis befolyású hazai polgárság, primitív ipari bázis, szembetűnő vallási, nemzetiségi és egyéb megosztott­ság jellemezte ezeket a társadalmakat a 40-50-es években. (Áttekintő irodalom: Adas.M.: The Burma Delta: Economic Development and Social Change on an Asian Rice Frontier, 1852-1941. Univ. of Wisconsin Press. Madison, 1971. Balogh A.: Társadalom és politika a gyarmati Indiában, Budapest, 1979. Fisher C. A.: South-East Asia: A Social, Economic and Political Geography, E. P. Dutton. New York, 1964. Hall, D. G. E.: A History of South-East Asia. Mac-Millan. London, 1968. Sardesai, D.R.: South-East Asia. Past and Present. Vikas. Delhi, 1981.)

7 1960 és 1991 között az össz-GDP átlagos évi növekedése In­diában 4,1%, Bangladesben 2,8%, Sri Lankán 3,7%, Nepálban 2,9%, Pakisztánban 5,5%, míg az újonnan iparosodottaknál ez lé­nyegesen magasabb: Malaysiában 6,7%; Szingapúrban 8,4%; Thai­földön 7,2%; Koreában 8,9%; Tajvanon 9,1%. Az egy főre jutó GDP-növekedési ráta különbségei még hangsúlyosabbak. Míg a szegény­csoporthoz tartozó Indiában 1,9%; Bangladesben nincs növekedés, Sri Lankán 1,9%, Nepálban 0,4%, Pakisztánban 2,5%, az újonnan iparosodok csoportjában helyet foglaló Malaysiában 4%, Szingapúr­ban 6,7%, Thaiföldön 4,6%, Koreában 7% Tajvanon 7%.

(Forrás: Handbook of International Trade and Development Statistics, Unctad, United Nations, 1993. 442-443. o.) A jelzett trendek a legutóbbi években is megfigyelhetők. A GDP évi növekedési üteme 1989-ben,1990-ben és 1991-ben Indiában 5%, 4% és 2%, Pakisz­tánban 6%, 2,6% és -0,5%, míg Koreában 6%, 8%, 9% és 8%, Thaiföldön 12%, 10% és 7,9%. (World Economic Outlook, May 1992. International Monetary Fund, Washington; 19. o.) A két ázsiai cso­port közötti különbségek 30 évvel ezelőtt is alig voltak bizonyíthatók a külkereskedelmi mutatók területén. 1961 és 1991 között az ex­port-értékek alakulását vizsgáljuk egy-egy olyan országot összevet­ve, amelyeknek harminc évvel ezelőtti teljesítménye hasonló volt. A 60-as évek elején Sri Lanka exportja 380 millió dollár, Thaiföldé 477 millió dollár volt, 1991-ben Sri Lankáé 1.895 millió dollárra, Thaiföldé 28.324 millió dollárra emelkedett. 1961-ben India exportja 1.386 millió dollár volt, ez 1991-re az előző évekhez képest rekordnagyságot, 28.997 millió dollárt ért el, de ez is eltörpül a még Indiánál is ala­csonyabb szintről induló Korea 1991-es 71.870 millió dolláros ex­portértéke mellett. (Források; Az 1961-es adatokra: International Fi­nancial Statistics Yearbook, 1991. IMF, 121-222. o. Az 1991-es ada­tokra: Handbook of International Trade and Development Statistics. Unctad United Nations New York, 1993, 112-138.)

Az induló helyzet hasonlóságát és a különbségek óriási növeke­dését mutatják a valutakészletekre vonatkozó adatok is. 1961-ben Indiának és Pakisztánnak a készletei 418 millió, illetve 204 millió dollárt tettek ki, készleteik 1990-ben 847, illetve 207 millió dollár értékűek voltak, ezzel szemben Korea 205 millióról 10.163 millió dol­lárra, Thaiföld 389 millióról 9.311 millió dollárra, Szingapúr 123 mil­lióról 19.354 millió dollárra növelte készleteit. (Forrás: International Financial Statistics Yearbook, 1991. Vol. XLIV. IMF, Washington, 60­61. o.)

8 Forradalmak, polgárháborúk és háborúk Kínában (1919-1949), háború és polgárháború Koreában (1950-1953), polgárháború Ma­láj-földön (1945-1950-es évek vége). A második csoport államai kö­zül Sri Lankán és Myanmarban több évtizedes dzsungelháborúk folynak, de ezek elsősorban a nagy világkonfliktusokhoz sohasem kapcsolódott etnikai háborúk, nyugati katonai beavatkozásra és tá­mogatásra nem került sor, nemzetközi stratégiai jelentőségre a bi­polaritás körülményei között sem tettek szert. India és Pakisztán konfliktusai államközi konfliktusok, a nagyhatalmak a háborúkban közvetlenül nem vettek részt. A Pakisztánnak nyújtott amerikai tá­mogatás jellege és mérete más, mint Délkelet-Ázsiában; a Pakisz­tánnak nyújtott egy főre jutott támogatás jelentéktelen a koreaihoz képest. A pakisztáni polgárháború csak nagyon közvetve kapcsoló­dott a nemzetközi politikai és ideológiai csatározásokhoz, a külvilág gyorsan tudomásul vette a polgárháború eredményeképpen Banglades függetlenné válását.

9 A tárgyalt országok felzárkózási trendjeiről igen jó összegfoglalót ad Hernádi András: A csendes-óceáni térség című munkájában (Bu­dapest, 1982.).

10 A második csoport (Nepál kivételével) különféle szocialista mo­delleket igyekezett megvalósítani. A „szocialista" jelző szerepel In­dia alkotmányában, Myanmar több évtizeden át vezető pártjának nevében és Sri Lanka hivatalos nevében. Szükséges azonban meg­jegyezni, hogy ezek az országok nem a kelet-európai modellt kö­vették, hangsúlyozottan elhatárolódtak a marxizmustól, és valamiféle harmadik utat igyekeztek megtalálni. A gazdaságpolitikában a „ve­gyes gazdaság" megteremtését látták célravezetőnek; ennek segít­ségével kívánták elkerülni az ismert modellek gyengeségeit. Nem­csak két ellentétes filozófia egyeztetésére törekedtek, előfordult, hogy egy és ugyanazon országban is többször egymás után meg­változtatták a gazdaságpolitika fő irányait, így az államosítás és pri­vatizáció korszakai helyenként sűrűn váltották egymást, miközben egyiket sem vitték következetesen végig. Az elmúlt néhány évben ennek a csoportnak minden országa a gazdasági liberalizálás meg­lehetősen radikális megvalósításán munkálkodik, a sikerek azonban továbbra is korlátozottak.

11 Az első csoportban az analfabetizmust szinte teljesen felszá­molták, a másodikban a nagy erőfeszítések ellenére is lassú a ha­ladás, sőt több országban az analfabéták abszolút száma még nőtt is. Bangladesben a lakosság 67%-a, Indiában 57%-a, Nepálban 74%-a nem tud írni-olvasni. Ez az arány Malaysiában 27%, Thaiföl­dön 9%, Hongkongban, Szingapúrban és Koreában viszont felszá­molták az írástudatlanságot. (Forrás: Social Indications of Development. 1990. World Bank Publication, 1991.)

12 Leszek Balczerowicz: Demokrácia és kapitalizmus napjainkban. Európa Fórum, 1993. 1. szám.

A kommunizmus vége óta a Nyugat új ellenséget fedezett fel: az iszlámizmust. Eszerint Algériától Pakisztánig, Egyip­tomban és az európai külvárosokban a vallási fundamenta­lizmus halálosan fenyegetné a demokráciát. Ez a leegysze­rűsítő nézet elfedi azoknak a rezsimeknek a diktatórikus jel­legét, melyek szembenállnak a vallási kihívással; az iszlám mozgalmak sokszínűségét is kiiktatja, melyeknek egy része integrálta a pluralizmus és a modernitás értékeit.

Ma már mindenki ismeri az algériai vagy egyiptomi „iszlám erőszakot". Minden tv-híradó közvetítette a Hamasz palesztin kitoloncoltjainak lázadást sugárzó, feszült arckifejezését. Ali Belhadzs, az algériai Iszlám Üdvfront (FIS) egyik vezetőjének rendszeres, rendíthetetlen megnyilatkozásai átjutnak a bör­tönfalakon, hogy gerjesszék a nyugati félelmeket.

De ki tudja azt, hogy a jordániai fundamentalista Leith Sbeliat, akit egykor „terroristaként" börtönöztek be, majd amnesz­tiát kapott, 1990-ben a keresztény közösség egy részének szavazataival és a vallástalan baloldal jelentős támogatásá­val jutott be az ammani parlamentbe? Tudjuk-e vajon, hogy a kis felső-egyiptomi kopt Burtubat falu majdnem teljes egé­szében egy iszlám fundamentalista jelöltre szavazott a leg­utóbbi helyhatósági választásokon?

Ki hallott arról, hogy az egyiptomi keresztények rend­szeresen részt vesznek a (fundamentalista) El Saab újság által szervezett vitákon, és rajta vannak a (fundamentalista) Munkapárt választási listáin? Ki tudja azt, hogy Kairóban a Gamat Iszlamíjja és az El Dzsihád¹ szimpatizánsai néhány muzulmán testvér vigyázó szeme előtt és a nem vallásos baloldal képviselőinek jelenlétében vitatkoznak Khodr atyával – aki libanoni püspök – a keresztény arab nacionalizmus tör­ténetéről?² Végül ki emlékszik arra, hogy az 1986-os válasz­tásokon a szudáni parlamentbe beválasztott első nő – csak­úgy, mint az egyiptomi orvosok szakszervezetének is egy hölgytagja – fundamentalista listáról jutott be?

Vagyis a nyugatiaknak a kettős torzulás miatti ellen­szenv-reflexre épülő leegyszerűsítő képük van az iszlám előretörésről.

Ez, mindent összevetve, abból az érthető tartózkodásból következik, amelyet a beszédmód vált ki, s aminek a haté­konysága azon alapul, hogy a nyugatiakat újra… külföldivé akarja tenni. A régi gyarmati periféria kultúrája meg akarja találni a politikai univerzalitás felé vezető utat, anélkül hogy átvenné a nyugati terminológia teljes készletét: ebből követ­kezik a reiszlamizáció szüksége, és ez az, ami zavaró.

A fundamentalisták politikai retorikája a helyi történelem példáiból meríti erejét. „Bármi is legyen mondandóm tárgya, húzza alá Mohamed Amara egykor baloldali aktivistaként be­börtönzött egyiptomi történész, ha a 'Marx azt mondta, hogy'-formulával kezdem beszédemet, csak a társadalom keve­sebb, mint egy százalékával kommunikálok. Ha úgy vezetem be, hogy 'mint Omar Ibn El Khattab³ is megmondta', közöl­nivalóm gyorsan célba ér."

A második akadály, ami elhomályosítja a nyugatiak felfo­gását, a védekezésbe szorított arab rendszerek propagandá­jának eredménye. De amíg arab földön az ellenzéki iszlám ördögének módszeres falrafestését, és azt, hogy bűnösnek kiáltják ki minden megmozdulásukat, részben enyhíti az a kép, amit a fundamentalista aktivisták önmagukról alakítanak ki a mecsetekben, az egyesületekben ós a szakszervezeti mozgalomban, Nyugaton a kétségbeesett helyzetben lévő re­zsimek szólamainak ismételgetése lassan az elemzés helyé­be lép.

A fundamentalisták sikerei miatt marginalizálódott arab bal­oldali pártok csak ritkán mernek eltérni ettől a retorikától. Mégis egyre több jelentős kivétel van. „Még ha nem értek is egyet a fundamentalistákkal, meg kell állapítanunk, ismeri el Hosszam Aisza, nasszeri irányzatú egyiptomi közgazdász, hogy ma ők ennek az országnak az első számú politikai párt­ja", és hogy „válaszolnak az Egyiptomban felvetődő három nagy történelmi problémára: nemzeti függetlenség, társa­dalmi igazságosság és fejlődés".⁴ Nem sokkal ezelőtt az iro­dalmi Nobel-díjas Nagib Mahfúz, aki aligha vádolható funda­mentalista-szimpátiával, azt jelentette ki, hogy „az iszlám irányzat az egyetlen, amelynek alkalmazható elvei és ötletei vannak", és hogy a hatalmon levő Nemzeti Demokrata párt „elszakadt a tömegektől" és „semmiképpen sincs jelen az egyiptomi utcán".⁵

Igaz, hogy az iszlamista bázis egy részének radikalizációja sem járul hozzá ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan lássuk a helyzetet. Az 1991. decemberi algériai választásokon elosz­latták a korlátozott aktivitású marginális csoportocskák míto­szát. Ez meggyőzte a kormánytényezőket, akik szerint a vá­lasztások során még nem lett volna lehetetlen kezelni iszlám ellenzékük kihívását. Többségük azóta különféle ürüggyel megelőző jellegű elnyomó kampányba kezdett, gyakran kín­zással egybekötve (Tunéziában és Egyiptomban, és egy ide­je Algériában). Ez az algériai szavazás győzteseinek fenn­tartott bánásmód, mint várható volt, leértékelte a demokrati­kus elveket és fellobbantotta az erőszak lángjait, mely kez­detben válasz volt az állami erőszakra. A vezető rétegek módszeres internálása Algírban vagy másutt, csak felerősíti az erőszakot. Általában, ha az ellenzék vezetőit rend­szeresen letartóztatják, sőt likvidálják, ez az állapotok vi­szonylagos enyhülésekor teret ad a spontaneitásnak, és az elkeseredett és a felelősségre fel nem készült egyének vá­ratlanul irányító helyre kerülhetnek.

Így az iszlám fundamentalista mozgalom egyik összetevő­jét alkotó radikalizált frakció előtérbe került, úgy, mintha a mozgalom egészét képviselné. Nem szükségszerűen azért bitorolják ezt a helyet, hogy bosszantsák az inkább a szava­zólapoktól, mint a szélsőségesek bombáitól félő rezsimeket. A legszélsőségesebb elemek médiumokban való megjelení­tése összezavarja a kártyákat, és azt hiteti el, hogy az „isz­lám kórus" minden egyes tagja, a bombák elhelyezőjétől „a parlamenti játék álszent hívéig" ugyanazoknak a titkos utasításoknak engedelmeskedik.

Ez a leegyszerűsítő látásmód összemossa az iszlám moz­galom sokszínűségét. Mégis a belső dinamizmusok, melyek átjárják ezt az áramlatot, megadják a kijutás lehetőségét ab­ból a zsákutcából, ahova az arab világ modernizációba tartó átmenete jutott. Ahhoz, hogy ezt megértsük, először is fel kell idéznünk, hogy az iszlám-hívők és a világiak között zajló politikai vita sokkal kevésbé vezethető vissza ideo­lógiai okokra, mint hinnénk. Még prózaiabban fogalmazva, arról a hatalmi harcról van szó, amely a hatalomban meg­maradni akarók, és az őket elzavarni akarók közt zajlik.

Ebben az összeütközésben mindkét fél igyekszik kisajátí­tani az iszlám tématárat. Ebben a versenyben a helyükön ülő rezsimek, melyek elhasználódtak a hosszú hatalomgya­korlásban és a függetlenség kivívása után végrehajtott sze­kularizációs politikában, több hossz hátránnyal állnak. Ma csak az ellenzéki fundamentalizmusról tűnik úgy, hogy el­nyerhetné a szavazatok többségét. Az a vak visszautasítás, mellyel nem ismerik el a fundamentalisták politikai színtéren elfoglalt helyét, párhuzamba állítható azzal az igyekezettel, ahogy a hatalmon levők a társadalom azon része felé for­dulnak, melyről azt feltételezik, hogy az iszlámisták „ellensé­ges énje" szerepét töltik be: nők, berberek, szúfik, hadsereg stb. Szélesebb értelemben a civil társadalom egésze moz­gósítana egy „harmadik erőt", ami meglazíthatná a fundamen­talisták és a katonák között a satut. De ennek a megközelí­tésnek kevés a valóságalapja, mert pontosan az iszlám „moz­gósítás" szerzői készítették vagy hódították meg azt a sűrű társadalmi szövetet (ennek pl. nők is részesei), mely az állam hatókörén kívül jött létre.

1992. november végén, néhány héttel a földrengés után, akkor, amikor az egyiptomi kormány bebizonyította hanyag­ságát a segélyek megszervezésében, rendeletileg betiltotta a humanitárius célú adománygyűjtő egyleteket. 1993. február 17-e óta a szakszervezeti választások érvényessége, ahol hagyományosan gyengébb a részvétel, mint a parlamenti vagy elnökválasztásokon, az első fordulóban 55%-hoz, a má­sodik 30%-hoz van kötve; ennek hiányában a szervezeteket bírósági felügyelet alá helyezik. Ez a két példa jól megvilá­gítja az egyesületekben meglévő iszlám befolyást.

Másfajta hibába esnénk, ha az iszlám irányzatot teljesen homogénnek, meghatározott programú, akcióstratégiájú és társadalmi bázisú, kimunkált és érinthetetlen politikai prog­ramnak fognánk fel. Ez a mozgalom nem egy olyan politikai ideológia kifejlődéséből vagy újjászületéséből ered, amelynek körvonalai ugyanolyan érinthetetlenek és időtlenek, mint a Koráné. Itt az őshonos, gyarmatosítás előtti (vagy ennek te­kintett) kultúra szimbólumvilágához való visszatérésről van szó, ami így vagy úgy érinti az arab politikai paletta majdnem egészét. Mindez a politikai viselkedés széles skáláját adja.

Ezek szerint az iszlám mozgalom belső dinamikáját és azo­kat az erőviszonyokat kell tanulmányozni, amelyek összeko­vácsolják azt, figyelembe véve megnyilatkozásaik különböző voltát és tizenöt éves lassú kialakulásukat, különös tekintettel a pluralizmus követelményeivel (ha nem is a nyugati demok­rácia egész terminológiájával) való kiengesztelődésükre.

„Készek vagyunk bármilyen, akár kommunista, legálisan megválasztott többséget elismerni" – ezt ismételgeti tíz éve Rasid Gausi, a tunéziai újjászületési (Ennahda) párt vezetője, aki elsőnek fogadta el mozgalmának a demokratikus elvek­hez való csatlakozását.⁶

„Politikai síkon sok szempontból egyetértünk Omar Abder-rahmannal,⁷ – fejti ki Rifát Szajjed Ahmed, az egyiptomi mun­kapárt tisztségviselője, a Minbar El Shark című folyóirat fő­szerkesztője -, elítéljük a Gamat Iszlamijja tagjait ért ezernyi letartóztatást és kínzást. Rámutatunk országunk politikai éle­tének megfojtására, vagy a nyugati hozzáállás méltánytalan­ságára, ahogy az algériai választásokat kezelték… De amíg Omar Abderrahman egyedül Ibn Taimiattól (14. sz.-i iszlám teológus) meríti gondolatait, addig mi őrá is alapozzuk mon­dandónkat, de újabb követőire is. Ki akarunk engesztelődni a történelemmel, ő pedig inkább az attól való elvonatkozta­tásra hajlamos. A sárijáról (iszlám törvény) vallott álláspon­tunk is különbözik: mi globális elgondolásként értelmezzük, amelyet fokozatosan kell megvalósítanunk, ő meg valószínű­leg csak egy globálisan alkalmazandó büntetőszankció-kata­lógust lát benne."

A vallás betű szerinti értelmezésétől és a dogmatizmustól való elszakadás bizonyára részben az egyén szociológiai hátterétől, tanulmányaitól és a modern társadalomba való be­illeszkedési fokától függ. Meghatározó továbbá az egyes tár­sadalmak identitás-igénye és történelme. Tudjuk, hogy a leg­élesebb traumákat mindannak a módszeres elvetése követi, ami a nyugati jelképrendszerből következik. Másrészt egy, a történelemhez való ambivalensebb viszony egyre inkább beilleszti az iszlám lendületét a modernitás értékei kulturális újraelsajátításának logikájába.

Az Észak országaiban gyakran kellemetlen hallani a fun­damentalista követeléseket, mert ezek kétségbe vonják a nyugat kényelmes „legitim" politikagyártó monopóliumát. De a realizmust szem előtt tartva, sürgős lenne különbséget ten­ni a nyugati társadalmak értékei között, amelyeket védünk – bárcsak mindenhol azonos hevességgel tennénk ezt -, és a kifejtéséhez való terminológia között, ami bizonyos történelmi körülmények között tett szolgálatot. A másik kultúra képvise­lői is igyekeznek ezt részben utánozni. Ekképpen az lenne kívánatos, hogy szétválasszuk a helyi kultúra feltámadásának (reiszlamizáció) elemzését a demokratikus viselkedésmód lassú térnyerésének analízisétől, vagy legalább vessünk vé­get annak a felfogásnak, miszerint a reiszlamizáció és a demokratizálódás teljesen ellentétes jelenségek volná­nak.

Jegyzetek

1 A Gamát Iszlamijja és az El Dzsihád az egyiptomi fundamenta­lista áramlat „szélsőségesnek" nevezett alkotóelemei. A Gamát-ot, amely a 70-es évek elején tűnt föl az egyetemeken, egykor Anvar Szádat elnök bátorította a nasszeriánus és marxista ellenzék elleni harcra, mielőtt nyílt konfliktusba kerültek volna egymással a Camp David-i egyezmény 1978-as aláírásával. A Gamáttól eltérően titkos működési formájú El Dzsihád egyik híve a felelős Szádat 1981-es meggyilkolásáért.

2 A kairói Minbar El Shark c. folyóirat szerkesztőségében 1993. februárjában tartott konferencia.

3 Abu Bakr után a második „jól uralkodó" kalifa. (634-644)

4 AI Ahram Weekly, 1993. ápr. 1-7.

5 Beszélgetés Akir Szadá-val, idézi az El Szab, 1992. dec. 12.

6 Lásd különösen az Iszlám Irányultságú Mozgalom (ma: Ennahda) programját, 1981. június.

7 Gyakran őt tekintik az egyiptomi fundamentalista mozgalom leg­radikálisabb gondolkodójának. Omar Abderrahman az El Dzsihád-szervezet muftija volt, felelős Szadat meggyilkolásáért. New York-i száműzetésben él 1990 óta, és mind az El Dzsihád, mind pedig a Gamát Islamijja elismeri vezetőjének. Neve a New-York-i World Tra­de Center elleni 1993. február 26-i merénylet kapcsán merült föl.