Néhány, az államszocializmushoz és a kapitalizmushoz képest egyaránt alternatívát keresd értelmiségi többéves közös gondol­kodása után és erre épülve három és fél esztendeje indult meg a talán ma már nem teljesen ismeretlen Eszmélet folyóirat. Az első számban kitűzött célok, azt hiszem, ma is vállalhatók, és azok lesznek a jövőben is.

E célokat én a magam számára a következő tézisekben tudom összefoglalni:

1. A tőkés társadalmi berendezkedésnek van alternatívája, és ma (is) csak ennek keresése jelenthet progressziót.
2. Ez az alternatíva csak humanista társadalom lehet. Következetes hu­manizmus viszont nem fogadhatja el a kizsákmányolás és az elidegene­dés egyetlen formáját sem. (Tehát szükségképpen antikapitalista, anti-ál­lamszocialista, antifasiszta, antirasszista, antifeudális stb.)
3. Következetes humanizmus ugyanezért nem fogadhatja el az erősza­kot, annak egyetlen formáját sem (vannak történelmi helyzetek, a mikor az eluralkodó barbárságot csak erővel lehet megállítani, de ha már odáig fa­jultak a dolgok, az régen rossz: az erőszak eszkalációja ilyenkor a pozitív erőket is gyakran beszennyezi és eltorzítja); és ugyanezért nem lehet a kö­vetkezetes humanizmus képviselete a szó szűk értelmében – pusztán – politikai mozgalom sem: az ember egészének felszabadítását csupán a tár­sadalom egészének változtatásával lehet elérni. Az ember homo politicussá redukálása, a társadalmi célok politikai célokká torzítása csak árthat az embernek és ezeknek a céloknak.
4. A tőkés társadalomszervezés alternatíváját a szellemi termelési mód jelentheti.
5. Ennek feltétele a szellemi termelés fejlesztése, arányának – és a fej­lesztésére fordított társadalmi költségek arányának – növelése a termelés és az élet minden területén.
6. A szellemi termelésnek megvan a maga logikája a világhoz való vi­szony minden vonatkozásában: sajátos értékrendje, etikai követelményei, együttélési, érdekérvényesítési formái, stb.: egy új – a marxizmus történe­lemfilozófiájának megjelenésével kezdődő, de azzal lenem zárult-para­digmát jelent, amelyhez igazodni – ill. vele szembenállni – a progresszió választóvonala.
7. Az Eszmélet-hez hasonló elméleti lap legfontosabb feladata az lehet, hogy indukáló szerepet vállaljon az e paradigmának megfelelő szemlélet megalapozásában és felépítésében.

Úgy gondolom, az Eszmélet ezután is összhangban lesz e cél­kitűzésekkel. Ennek ellenére és éppen ezért úgy ítélem meg, hogy a főszerkesztő feladatait most a leghelyesebb átadnom. Egyfelől úgy látom, azt a magam elé tűzött célt szerkesztőtársaimmal együtt mindenképpen elértem, hogy sikerült elindítani és éleiben tartani egy olyan folyóiratot, amely

a) egyszerre elutasítva a kapi­talizmust és a sztálinizmust fenntartja egy, a kapitalizmusnál fej­lettebb és emberségesebb világ keresésének reményét;

b) komolyan véve a humanizmus eszményeit, vagdalkozás, személyeskedés és elfogultság nélkül képviseli álláspontját, el­nyervén ezáltal a tőle eszmeileg távol állók megbecsülését is;

c) igyekszik bizonyos baloldali értékek gyűjtőhelyévé, külön­böző baloldali tendenciák megismertetőjévé, egyfajta „ökumeni­kus baloldaliság" kohójává válni.

Mivel ezek az alapok megteremtődtek, a folytatást nyugodt lé­lekkel rábízhatom utódaimra. (Márcsak azért is, mert a szer­kesztőség tagjai lényegében a helyükön maradnak.) Másfelől úgy látom, azt a célt nem sikerült igazán elérni, hogy a lap körül a ka­pitalizmus korszerű, „huszonegyedik századi" alternatívájának igazán hatékony és megfelelőképpen széleskörű szellemi műhe­lye alakuljon ki. Az „ökumenikus baloldaliság" pedig – mint erről e szám egy másik helyén röviden írok – illúziónak bizo­nyult.

A lemondás egyik közvetlen oka az, hogy én magam úgy ér­zem, nem tudom tovább összeegyeztetni az élet más területein vállalt feladataimat a főszerkesztés rendkívül sok időt, energiát kívánó, de igen nagy százalékban meddő (szponzorszerzési, me­nedzselési, kapcsolatkiépítési, terjesztésszervezési, működtetési, adminisztrációs, kiadatási, nyomda-előkészítői stb.) teendőivel, amelyek által a lap eddigi folyamatos működtetését biztosítani le­hetett. (Egyszer majd érdemes lesz megírni az Eszmélet létrejötté­nek és első éveinek olykor abszurd szatírára emlékeztető fordula­tait; mindazt az akadályt, amit a lap létrejötte elé az infrastruktú­ra szinte teljes hiánya, ill. az ellendrukkerek, közömbösök és oly­kor a lelkes támogatók tevékenysége is állított.) Ám itt kell megje­gyeznem azt is, hogy miközben az említett tevékenységekhez semmiféle infrastruktúra sem áll rendelkezésünkre, az, hogy a lap színvonala mégis olyan, amilyen, ez néhány, a lapot szívü­gyének tekintő ember olykor valóban heroikus, önzetlen munká­jának köszönhető. Hogy a lap eljut egy, a lehetségesnél szűkebb, de mégis stabilizálódó olvasótáborhoz, ez önkéntes terjesztőink áldozatos tevékenységét is dicséri. Köszönöm szponzoraink tar­tós bizalmát és a lapot mindezideig életbentartó rokonszenvező segítséget. S – mivel minden, ami a lap eddigi tevékenységében érték, a szerkesztésben résztvettek kollektív munkájának közös eredménye – szeretném megköszönni az egész szerkesztőségnek azt az együttműködési kultúrát, ami mindezt lehetővé tette. Arra azonban, hogy egy lap irányítása, menedzselése mennyire ered­ményes, nagymértékben rányomja bélyegét a szereplők alkata, képességszerkezete. S az is bizonyos, hogy az én fő erősségeim nem a menedzseri tevékenységben vannak. Meg vagyok győ­ződve arról, hogy nálam sokkal alkalmasabb személyre van szükség abból a szempontból, hogy a lap – sok olvasónk által tel­jes joggal felpanaszolt – gyatra önérvényesítésén: gyenge propa­gandáján, sovány terjesztésén, szűkös támogatásán jobb, hozzá­értőbb menedzseléssel gyökeresen változtasson. így hát a helyet átadom.

Mindezt nem rossz szájízzel teszem. Nyugodt szívvel adom át a főszerkesztői szerepkört, s ajánlom olvasóink figyelmébe utó­domul tehetséges ifjú szerkesztőtársamat, Andor Lászlót, akitől a folyóirat továbbfejlesztésének három, szerintem igen fontos te­endője remélhető: 1. a közgazdasági jelleg erősödése, hiszen nincs is ma talán fontosabb teendő egy antikapitalista orgánum számá­ra, mint egy gazdasági-társadalmi alternatíva kimunkálása; 2. a lap kiterjedt nemzetközi kapcsolatainak fenntartása és továbbfej­lesztése, hiszen a „baloldaliságnak" a mind nemzetközibb világ­gazdaságban és világtársadalomban még nagyobb életszükségle­te a nemzetközi tájékozódás, mint eddig; 3. s remélem azt is, hogy a lap szerzőgárdájának bővítésében, új nemzedékeknek a lap kö­ré vonzásában az Eszmélet az eddigieknél is többet fog elérni.

Remélem azt is, hogy a lap jelenlegi 2.000-es példányszáma a többszörösére növekedhet. Az ezutáni Eszmélet szerkesztőinek-ha a lapot a fentiek szellemében folytatják – sok sikert, olvasóink­nak pedig egy mind színvonalasabb, s mindinkább a szívükhöz növő Eszmélet-et kívánva főszerkesztői szerepemet ezzel bevégzettnek tekintem, és saját szerepemet a jövőben abban szeretném megtalálni, amit egyébként a lap szerkesztésével is követni igye­keztem: a társadalom viszonyainak elméleti vizsgálatában.

I.

Az 1968-as év több szempontból is történelmi korszakhatárnak tekinthető, már amennyire bármilyen történelmi jelenség vagy folyamat egyetlen év­számhoz köthető. Szimbolikus értelemben azonban bizonyosan forduló­pontot jelez a XX. század történelmében. Ekkor ért véget az a gazdasági ciklus (Kondratyev-ciklus), amely a fejlett világ (beleértve Kelet-Európát) történetében korábban nem tapasztalt gazdasági fellendülést eredménye­zett, s úgy tűnt, Nyugaton csúcsán áll a jóléti állam, míg Keleten a Szovjetu­nió és szövetségesei értek el minden korábbinál magasabb fejlődési fokot

De már ekkor sokan érzékelték – először talán a nemzetközi baloldal különböző frakciói, irányzatai jelezték – a „fogyasztói társadalom" vál­ságát, a gazdasági növekedés lefékeződését Érzékelték, hogy valaminek vége szakadt, s valami új kezdődik, amiről azonban még egyáltalán nem volt világos elképzelésük. A világrendszer „neoliberális" átrendeződésé­nek, a banktőke soha nem látott megerősödésének és a világ nemzetközi pénzügyi szervezetei, a „multik" uralmának első „eredményeit" csak a 70-es évek első felében regisztrálták, az ún. olajárrobbanás után. 1968 ugyan a baloldal éve volt; de mind a fellendülés, mind a vereség értelmé­ben. Berkeley-Párizs-Prága ennek a baloldalnak különböző formáit hoz­ta felszínre. De egyfelől az antikapitalista s egyszersmind antibürokra­tikus törekvések, másfelől egy közösségi jellegű értékrend előtérbe ke­rülése mégiscsak bizonyos összefüggéseket mutatott ezen mozgalmak között. Az „arányok" persze különböztek, hiszen Kelet-Európában az ál­lamhatalom szorítása – éppen az államszocialista hatalom ideológiai, le­gitimációs, antikapitalista termés2ete miatt- olyan hatást gyakorolt, hogy az ellenzéki antibürokratikus törekvések egyfajta piaci romantikával pá­rosultak, vagy, éppen ellenkezőleg, egy romantikus maoizmus vagy guevarizmus jelent meg az értelmiségi periférián; míg Nyugaton, főleg az újbaloldal szellemi hatása alatt inkább egy nem kevésbé romantikus, de elméletileg artikulált közösségi kommuna-szocializmus gondolata, az „életmód forradalma" eresztett gyökeret, amely bizonyos közvetítések­kel eljutott Kelet-Európába is (pl. Heller Á).

Az il Manifesto Olaszországban, a Praxis-kör Jugoszláviában, Marcuse vagy Lukács – a 68-as bevonulás, a Szovjetunióból való kiábrándu­lás nyomán az államszocializmus és a kapitalizmus egyidejű kritikája: mindez a baloldal különböző megújulási kísérleteiként is felfogható. Ez a „reneszánsz" időben nagyjából egybeesett a kínai kulturális forradalom iránti bizonyos szimpátiával Európában. Sok újbaloldali a szovjet és ke­let-európai reformokban csupán a kapitalizmus visszaállítási törekvéseit látta, s számukra a kínai kulturális forradalom tűnt autentikus szocialista „újjászületésnek", vagy legalábbis egy erre való kísérletnek. Az a bírálat, hogy a kelet-európai „ökonomista, piacgazdasági" megnyilvánulások a hatalmi elit privilégiumának megőrzését szolgálták, nem állt messze a va­lóságtól, de ennél többről és részben másról volt szó. A kelet-európai – pusztán értelmiségi baloldali fellendülés alapjában még a Hruscsov-korszakból származott, amely felszínre hozta a szovjet húszas évek számos elemének demokratikus hagyományát. A NEP vegyesgazdasági hagyo­mánya ösztönözte mindazokat a gazdasági reformokat, amelyek minde­nekelőtt Magyarországon és Csehszlovákiában bontakoztak ki. Ám a hruscsovi reformok „szervetlensége" után a brezsnyevi fordulat éppen a bürokrácia különböző rétegei, az apparátusok és általában a hagyomá­nyos létformából kimozdított társadalmi csoportok számára egyfajta kon­szolidáció volt, s az új hatalom a fordulatot nem a piaci, hanem az irá­nyítási mechanizmusok számítógépes reformjának, szcientista megújítá­sának beharangozásával legitimálta. A Prágai Tavasz ennyiben a hruscsovizmus késői megnyilvánulásának tűnt, miközben Magyarország reform­jait „politikamentességük", laboratóriumi jellegük miatt a szovjet vezetés – 56 tapasztalata ellenére vagy éppen azért – inkább tolerálta. A „Prágai Tavasz", amely vezérei és ideológusai s a benne résztvevők többségének szándékai szerint a „szocialista megújulás" mozgalma volt, eleve vere­ségre ítéltetett, mert magányos, „megkésett" és ideologikus mozgalom­nak bizonyult, s nem tudott kitörni a nemzeti keretek közül. A magyar reformkísérlet azonban éppen technokratikus jellegénél, piaci orientáci­ójánál fogva jobban alkalmazkodott a szovjet tömb feltételrendszeréhez. Lukács ugyan többször figyelmeztetett rá, hogy a gazdasági reformok politikai reformok nélkül nem lehetnek sikeresek, s nem elegendő a korai szovjet tapasztalatok tisztán gazdasági „átörökítése", mert az nem képes az államszocializmus kereteinek áttörésére, legfeljebb egy polgári libe­rális fordulat megtételét készítheti elő; ezt elkerülendő a szocialista re­formfolyamatnak „vissza kell térnie" az önigazgatói szovjet hagyomá­nyokhoz, a termelés és az államhatalom társadalmi ellenőrzéséhez. Ez a lukácsi gondolat mélyen áthatotta a nyugati újbaloldal teoretikusait is, jóllehet ők, mint például Cohn-Bendit, radikálisan szakítottak az „avitt kommunizmussal"és a „technobürokratikus kapitalizmussal", s egy tisz­tán önigazgatói, az anarchista elmélet elemeit is magába foglaló szelle­miségre és praxisra építettek.

Míg Párizsban De Gaulle tankjai „tettek rendet", addig Prágában Brezsnyev és szövetségesei zárták el az utat a társadalmi kísérletezgetés előtt, s állították vissza a háború után kialakult nemzetközi rend alapszer­kezetét, azt a hatalmi megosztottságot, amelynek fenntartásához hozzá­tartozott az amerikaiak vietnami kalandja is.

A baloldal, a „marxizmus reneszánsza" 1968-1973 között rövid epi­zódnak bizonyult, mert sehol sem tudott össztársadalmi méretekben ki­szélesedni. Alapjában értelmiségi mozgalom maradt Látni kell tehát, hogy sem a kelet-európai baloldal, sem a nyugat-európai újbaloldal nem jutott túl a kérdésfelvetéseken, sehol sem jött létre egy végiggondolt szo­cialista koncepció vagy „modell". A 70-es évek elejétől azután a neoli­berális ihletettségű monetarista gazdaságpolitika, amely valójában mé­lyen konzervatív és élesen antiszocialista volt, adta meg a sajátosan „antietatista", és – bármilyen sajnálatos is – realisztikus választ a baloldal kérdésfeltevéseire, sok szempontból romantikus és illuzórikus kísérlete­ire (mintegy e kísérletek „büntetéseképpen" is). Az olajárrobbanás már mindenki számára jelezte a kedvezőtlen történelmi periódus bekövetkez­tét, bár a levont következtetések főleg Kelet-Európában a teljes értetlen­ségről tanúskodtak. A kedvezőtlen gazdasági fázisban a monetarizmus hívei, „ráülve" a baloldal (Lukács, Marcuse, a Praxis-kör stb.) antibürok­ratikus érvelésére, szintén támadást indítottak az állam ellen, de persze nem a marxi értelemben, vagyis nem abban az értelemben, hogy a hata­lom fölötti ellenőrzés közvetlenül a társadalom önszerveződő struktúrá­ihoz kerüljön. Éppen ellenkezőleg. A tőkének egyre többe kerülő „jóléti állam" ellen indítottak támadást Ennek a támadásnak volt a része a tu­lajdon kérdésére adott válasz: a privatizáció is. Nem a véletlen műve te­hát, hogy a magyarországi gazdasági reform érintetlenül hagyta a tu­lajdon kérdését. Egyfelől az állami és menedzserbürokráciának nem lehetett érdeke, hogy az állami tulajdont társadalmi, azaz „dolgozói tulajdonná" alakítsák, hiszen a tulajdon fölötti ellenőrzés adta meg az elkülönült apparátusok igazi hatalmát. Másfelől az állami tulaj­don magántulajdonná alakításához nem voltak adottak a belső" poli­tikai-pszichológiai feltételek és a nemzetközi feltételek sem, hiszen a brezsnyevi időszak első periódusa éppen az államszocialista apparátusok konszolidálására irányult. Ez volt az alapvető, a legáltalánosabb oka an­nak is, hogy Lukács demokratizálásra vonatkozó egész álláspontja, amely a társadalmi önigazgatás gondolatát rehabilitálta, (több mint két évtizedig) nem láthatott napvilágot, amikor pedig olvashatóvá vált a tör­ténelem már eliminálta a szocialista alternatívát Magyarországon is. Mi­után a gazdasági és politikai reformokat Lukács egységes folyamatként kezelte, egész koncepciója alkalmatlannak bizonyult mind a reformkom­munisták többsége, mind a dogmatikusok számára. Lukács hívei minden elméleti útkeresés, a Lukáccsal való filozófiai vita ellenére kitartottak az autentikus szocializmus-gondolat mellett, amely alternatívaként jelent meg az államszocializmus és a kapitalizmus fejlődésvariánsaival szem­ben. Az a történelmi háttér, amely a 70-es évek folyamán formálódott, azonban mindinkább a „piacszocializmus" gondolatkörét erősítette. Má­sok, főleg közgazdászok, ugyanezt a fordulatot már korábban megtették a gazdaságpolitika síkján. A 60-as évek piacszocializmusa azonban még keményen ellenállt mind a kapitalizmus restaurációjával, mind az újbaloldallal szemben.

Ennek ellenére a Kádár-rendszer komoly ellenzéke nem a rendszertől jobbra, hanem balra állt. A rendszer jobbra nyitott, balra zárt volt. Az ellenzék is fokozatosan jobbra", polgári demokratikus irányba tartott, de a szocializmust mint értékrendet sokáig nem adta fel. Bence György és Kis János még 1983-ban Párizsban magyarul publikált könyvükben (A szovjet típusú társadalom marxista szemmel) is egy önigazgatói szo­cializmus lehetőségeit keresik, vagy éppen Bauer Tamás, aki szintén a piacszocializmus teoretikusa volt, még 1985-ben is hitet tett az önigaz­gatói tulajdonlás lehetősége mellett Hogy az államszocializmus e balol­dali kritikája (lásd még Heller-Márkus-Fehér) tartalmazott hagyomá­nyos liberális mozzanatokat is, az önmagában nem meglepő, mivel a fennálló hatalmi szerkezet önigazgatói irányú átalakítása a bürokrácia és az elit vezető csoportjai számára a legkevésbé tűnt ésszerűnek, inkább csak a felületes liberalizálódás látszott járhatónak, amely attól „realista", hogy módot ad az elitnek hatalmi pozícióinak megőrzésére.

Míg a maoista-guevarista romantikus baloldali irányzat, amely kis csoportocskákból állt, nyomtalanul eltűnt – az 1973-as Haraszti-per után többé nem hallottunk róla addig az önigazgatói gondolat mégiscsak tovább élt. A 60-as évek baloldali filozófiai gondolkodását (bár tisztán teoretikusan és nem a politikai gyakorlat síkján) a legkövetkezetesebben Tőkei Ferenc tartotta fenn, amennyiben az „ázsiai termelési mád" kate­góriájának újrafelfedezésével az államszocializmus filozófiai kritikájá­hoz is adalékokat szolgáltatott, s újra rehabilitálta az állami tulajdonnal szembeállítva a közösségi tulajdon fogalmát, amely gondolat azután ter­mékeny talajra hullt az új generáció egyes képviselőinél (hogy csak a fi­lozófus Tütő Lászlóra vagy a közgazdász Márkus Péterre utaljunk).

Bár a legismertebb Lukács-tanítványok a 80-as években már egy „posztmodern antimarxizmusig'' jutottak, a 80-as évek elején még nem adták fel a szocialista alternatívát. Ahogyan Heller Ágnes, Fehér Ferenc és Márkus György a lengyelországi Szolidaritás mozgalmának közvetlen hatása alatt ausztráliai száműzetésükben" a Diktatúra a szükségletek felett c. könyvük 198 l-es előszavában írják „Mindhárman meg va­gyunk győződve arról, hogy mai állapotához képest a világnak több, nem pedig kevesebb szocializmusra van szüksége" (16.o.). Ennek a kitartás­nak több oka van, amelyekre itt csak nagyon részlegesen térhetünk ki. Mindenekelőtt az, hogy a kapitalizmus történelmi lehetőségét Kelet-Eu­rópában egyikük sem látta demokratikus alternatívának. (Érdekes, hogy Hellerék már akkor sem zárták ki a Szovjetunió esetleges rekapitalizálá­sának lehetőségét a nemzetközi tőkés társaságok részéről.) További ok, hogy a belső nemzeti feltételek az államszocializmus összeomlása esetén nem zárták ki egy erős szélsőjobboldal jelentkezésének lehetőségét sem, amelyet e szerzők természetesen szintén nem tarthattak vonzó alternatí­vának. Az idézett könyvben egyébként a szerzők mindennek hangot is adtak.

Érdemes hosszasabban idézni (kiemelések: K. T.):

„Vajon reális alternatíva Kelet-Európában a liberális kapitalizmus versus igazi szocializmus? E kérdés megválaszolása előtt egyértelműen ál­lást kell foglalnunk azzal az alternatívával kapcsolatban, amelyet az (ön­magát „létező szocializmusnak" nevező) szükségletek feletti diktatúra és a liberális kapitalizmus szembeállítása határoz meg. Ha valóban volna – s kizárólag ez volna az egyetlen – alternatíva, úgy – ama tény ellenérc, hogy radikális szocialisták vagyunk, vagy talán épp ezért – nem haboz­nánk elfogadni a liberális kapitalizmust viszonylagos haladásként Ey módon, minthogy a jelenlegi rendszert nem tekintjük szocialistának, semmiféle szocialista vívmány sem menne veszendőbe, a dolgozó nép kizárólag gyarapodna a szabadságjogok terén. A pluralizmus és azzal együtt a politikai élet szabadsága csak fokozódhatna. Nem létezik azon­ban ez az alternatíva, mégpedig különböző okok miatt… (…)

Persze nem abszolút érvényességű argumentumról van szó, hiszen le­het érvelni amellett, hogy megfelelő politikai körülmények között – ami elképzelhető a szovjet apparátusnak valamilyen megrázkódtatást kővető összeomlása után – a multinacionális vállalatok hatalmas együttes ereje bekebelezhetné és átformálhatná a szovjet gazdaságot. Nem zárható ki ez az eshetőség, s olyan helyzetet idézne elő, nevezetesen az amerikai ka­pitalizmus teljes és kihívás nélküli világuralmát, amelyet nagyon is elutasítanánk(…).Van azonban egy olyan további érv, amely megítélésünk szerint döntő jelentőségű: bármennyire meglepően hangozzék is. Azok­ban az országokban, amelyek népessége gyűlöli a világszocializmust, nem akad olyan lényegi társadalmi akarat, amely keresztül vihetne a ka­pitalizmus restaurációját. (…)

A szükségletek fölötti diktatúra államának antiautoritárius alattvaló­ja nem azzal a céllal küzd helyzetének radikális megváltoztatásáért, hogy maga fölött új úrra tegyen szert. A szükségletek fölötti diktatúra versus liberális kapitalizmus ezért nem valós alternatíva. Amint Konrád György helyesen fogalmazott, a kapitalizmus nem állítható helyre demokratikus módon a világnak ebben a régiójában. Ezért hát mindazoknak, akiknek valódi célja a demokrácia, egyúttal az igazi szocializmusra kell töreked­niük." (433-434.0.)

(Azóta ezek a szavak sajnálatosan beigazolódtak, bár szerzőik ma már demokratikusnak nevezik a kapitalizmus etnikai háborúkkal tarkított, „latin-amerikai" típusának visszaállítását.)

II.

A rendszer logikája és, egyáltalán, viszonya egy, közvetlenül a praxisra irányuló baloldali (tehát nem dogmatikus és nem liberális) kritikához kizá­ró és elutasító volt. Természetesen mindez jelentős mértékben függött a nemzetközi feltételektől, magától a Szovjetunióban lejátszódó folyama­toktól és a közvetlen nyomástól, amely annak a dokumentumnak a keletke­zéstörténetétől sem választható el, amellyel az alábbiakban érzékeltetni próbáljuk a rendszer viszonyát a baloldali ellenzéki gondolkodáshoz a 70-es évek elején.

A Politikai Bizottság híres vagy hírhedt 1973. május 8-i határozatáról van szó,¹ amely minősíti Hegedűs András, Heller Ágnes, Márkus Mária, Vajda Mihály, valamint Bence György, Kis János és Márkus György „újabb írásait", illetve az „abban jelentkező ideológiai-politikai koncep­ciót". A dokumentum, amely az MSZMP legfelső szervének álláspontját tükrözi, nevezett szerzők koncepciójában egy olyan strukturális bírálatot lát, amely utópisztikus alapon elutasítja az államszocializmus rendszerét. A dokumentum összegzésében megállapította: „az eddigiekben ismerte­tett koncepció két, egymással szorosan összefüggő eleme a szakítás a marxizmus-leninizmus elméletével, a marxista-leninista elméleti hagyo­mányokkal, az elhatárolódás az ezekhez a hagyományokhoz kapcsolódó nemzetközi munkásmozgalomtól, annak célkitűzéseitől, és az ezeket a cél­kitűzéseket immár gyakorlatilag is realizáló szocialista világrendszertől. A kommunista világmozgalom, a szocializmus építésének több mint fél­évszázados tapasztalatait egyszerűen nem létezőnek tekintve, e tapaszta­latokról gyakorlatilag tudomást sem véve, egy új, revizionista-újbaloldali elméleti-politikai platformot, egy új stratégiai irányvonalat pró­bálnak kidolgozni „egy eljövendő szocialista társadalom", illetve az azért küzdeni kész, ezután létrehozandó „szocialista mozgalom" szá­mára."

Anélkül, hogy itt bármilyen analízisbe foghatnánk a rendszer és ellen­zékének történetileg kialakult viszonyáról, egy dolog bizonyos: a 70-es években semmilyen Jobboldali", „nacionalista", „polgári", „liberális" stb. ellenzék ellen ennyire kizáró határozatot a Politikai Bizottság nem hozott Az „újbaloldal" mint fő ellenfél jól illusztrálja, hogy a rendszer az igazi „strukturális" ellenfelét egy olyan gondolkodásmódban „érezte meg", amely az ő ideológiai legitimációját kérdőjelezte meg, de annak mintegy elméleti továbbgondolását is nyújtotta A „radikális szükségle­tek" fogalma, amely egész elméletüket már a kiindulópontban „túlemel­te" a rendszer keretein, a szocializmus új történelmi fokát, egy nem-bü­rokratikus, és önigazgatói szocializmus lehetőségét involválja. Egy ilyen történelmi lehetőséget a Politikai Bizottság minden „tűréshatáron" kívül rekesztett.

„E „radikális szükségletek" – olvasható a dokumentumban – egy új, kollektív életformát feltételező, az életforma forradalmi átalakítását célzó új törekvésekben, a nyugat-európai és amerikai újbaloldal körüli, illetve annak felbomlása nyomán jelentkező ifjúsági és értelmiségi csoportok mozgalmaiban, az „ellenkultúra"-mozgalmakban, a kommuna-mozga­lomban, az új, nem érdekvédelmi célokért küzdő „női felszabadítási moz­galomban" törnek felszínre, de itt-ott még a munkásosztályon belül is je­lentkeznek azokban a vadsztrájkokban, amelyek a munkásosztály hagyo­mányos érdekvédelmi és politikai szervezeteit megkerülve, vagy azok el­lenében robbannak ki, immár nem a tőkés üzemszervezet tekintélyen ala­puló belső hatalmi struktúrája ellen, hanem a termelési folyamatok feletti ellenőrzés, az irányítás jogáért. Ilyen „radikális szükségleteket" hordozó mozgások és törekvések – Hegedűs András és Márkus Mária szerint – a szocialista országokban, így nálunk is vannak."

S bár a dokumentum a Bence-Kis-Márkus-tanulmány bírálata kap­csán lényegében helyesen mutat rá arra, hogy az általuk feltételezett piaci, árutermelő gazdaság és a szocializmus közösségi társadalma között fe­szülő ellentmondásokat megoldani nem tudják – ennyiben az újbaloldal! kiindulópontokat bizonyos értelemben egy „újjobboldali" liberális kon­cepcióval egészítik ki -, mégis, a dokumentum, mivel a hatalom kiala­kult mechanizmusainak puszta konzerválását tekinti feladatának, nem­hogy a jelzett koncepciók által felvetett kérdésekre nem próbál választ adni, de még a kérdéseket is visszautasítja.

A dokumentum az államszocialista rendszer és pártja „elitstruktúrái­ban" szilárd támaszra talált, hiszen a gazdasági reformkoncepciók teore­tikusai sem keltek a „baloldali ellenzék" védelmére. Ebben a tényben azonban nem a politikai gyávaság jelét kell látnunk, hanem azt a koncep­cionális eltérést reprezentálja, ami a liberalizálás és a demokratizálás, azaz az államszocializmus strukturális átépítése között létezett. (És per­sze létezik ma is, amikor az önigazgatói szocializmus gondolata és poli­tikai megjelenése csaknem ugyanúgy szorul a perifériára, mint 20 évvel ezelőtt). Ez a szellemi-politikai irányzat döntő vereséget szenvedett a 70-es évek első felében.

A rendszer „sikeresen" „kapitalizálta" szocialista ellenzékét, tulajdon­képpen – végső elemzésben – önmaga képére formálta… Nem kívánom a történelmi folyamatból az individuál-szubjektív mozzanatokat kitöröl­ni, de látni kell, ahogy ez az ellenzék a rendszer „támogatásával" egy, a nemzetközi gazdasági és politikai átalakulások által szült új „munkame­gosztási" szerkezet elemévé vált

A marxizmus feladása és a neoliberalizmus új nyelvezete csak kife­jeződési formája annak, hogy ez az ellenzék mindinkább a lényegében a világrendszer centrumában uralkodó liberális értékrend közvetítőjévé vált, bár a szocialista reminiszcenciák megőrződtek egészen a 80-as évek vé­géig, mindaddig, amíg a rendszerváltás félre nem tolta a régi hatalmi épít­ményt.

A Kádár-rendszer korai baloldali ellenzéke szervezetileg sohasem for­málta meg önmagát. Amikor szervezetileg sikerült megszilárdítania ma­gát, már a Kádár-rendszer jobboldali, azaz polgári és nem szocialista el­lenzéke volt. Az önigazgatói szocialista ellenzékiség szervezeti formát csak jóval később, 1988 szeptemberében öltött, de nem szervezte magát párttá (Baloldali Alternatíva Egyesülés), hanem pontosan olyan margi­nális szervezetként funkcionál, amilyenről Bence-Kis még Rakovsky né­ven tett említést a 80-as évek elején.²

*

Mindennek fényében ajánljuk az olvasó figyelmébe a Kemény-pert összegző írást, amely mellesleg újfent igazolja azt a már említett tényt is, hogy a Kádár-rendszer különböző baloldali ellenzékei semmilyen érte­lemben sem keverhetők össze a dogmatikus, „balos" kritikusokkal, akik nem léptek túl sohasem a hatalomkonzerválás logikáján. Kemény Csaba nem tartozott közéjük, letartóztatását éppen a hatalomkonzerváló erők kezdeményezték. (Itt a személyeskedés elkerülése, a dolgok tisztán elméleti-történeti fontossága érdekében nem térünk ki Kemény 1971-es letar­tóztatásának konkrét történeti vizsgálatára. Lemondunk az „igazságté­telről".)

A rendszer irányítói, amikor a reformokat fenyegető „baloldali" erőkről beszéltek, persze szándékosan összemosták a nyugati újbaloldalt utánzó romantikus maoista-guevarista csoportokat, a társadalomszerke­zeti reformokat képviselő elméleti baloldalt és a konzervatív-dogmati­kus, sztálinista erőket, akikben közös csak a rendszer olyan bírálata volt, amely a Kádár-rezsimet nem szocializmusáért marasztalta el, hanem azért, mert „kevéssé" volt szocialista. Ezen azonban az egyik csoport a piacosodást, a másik a túlzott etatizmust, a harmadik az állami min­denhatóság csökkenését értette. Ebből a szempontból is érdekes a Kemény-per.

Jegyzetek

1 Az idézett dokumentum e cikk lezárása óta teljes terjedelmében megjelent a Hiány c. folyóiratban 1993 elején. Ezért itt szándékozott hosszabb idézésétől eltekintünk. A témáról fontos publikációk jelentek meg a Világosság 1989 májusi és a Kritika 1988 júniusi számá­ban is.

2 Bence György-Kis János: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. (Párizs, Ma­gyar Fűzetek 5. 1983. pp. 56-57.)

1. A polgári demokrácia a szavazatra jogosultak közötti többség uralma, következésképp, ha uralni akarod a de­mokráciát, akkor meg kell szerezned a többség egyetér­tését Először is meg kell teremtened a tárgyilagosság lát­szatát, mivel egy nyíltan elkötelezett álláspont gyorsan elvesztheti a többség bizalmát. A „senkit sem képvise­lek" és a „mindenkit képviselek" között könnyű az átjá­rás, s ha megszerezted ezt a pozíciót, félig nyert ügyed van: amit ezután kínálni fogsz, azt mint „a" valóságot fogják elfogadni.

2. A pártatlanság látszatának megteremtéséhez pár­tokra van szükség. Különböző ügyek mentén adj teret egymással ellentétes nézőpontoknak, ügyelve arra, hogy ezek az „ellenfelek" olyan kérdések körül csapjanak össze, amelyek az általad uralni, fenntartani kívánt rend­szert érintetlenül hagyják.

3. Ennek érdekében mindig ki kell jelölni, éppen me­lyek a fő témák, amelyeknek mindenkit foglalkoztatniuk kell. Ha Sikerül elérni, hogy e témák uralkodókká válja­nak a médiában, a „mértékadó orgánumokban", akkor uralkodóvá válnak a társasági beszélgetésekben, a közvé­lekedésben is. A téma ki választás már majdnem vete­mény, hiszen ha jól választód meg a témákat, amelyek egy irányban elítélést, gyűlöletet, más irányban pedig ro­konszenvet, bizalmat ébresztenek, akkor, a közítéletet ily módon saját szempontjaid jegyében terelve, már ki is alakítottad a „közvéleményt".

4. A témák, vélemények, személyek fel- ill. leértékelé­séhez használd a montázshatást. Társíts az elfogadtatni kívánthoz kellemes képzeteket (mint a lágy zenét vagy a kompjuterjátékok gyermekkorhoz kötő kellemes asszo­ciációit az Öböl-háború képeihez), az elítéltetni kívánt­hoz pedig negatívakat Ily módon a befogadó tudatos mérlegelésének megkerülésével bármit és bárkit elfogad­ta ihatsz.

5. Megnövelheted hatékonyságodat, ha te magad tá­masztasz keresletet áruid iránt, azt a látszatot keltve, hogy te csak kiszolgálod az igényeket. Ehhez a médiában egyre nagyobb teret kell adnod olyan álláspontoknak, amelyek a te kínálatod elfogadását elősegítik. (Ha példá­ul erősebb állami beavatkozásra van szükséged, állíts a figyelem előterébe minél több olyan – félelemkeltő – je­lenségét, amitől az emberek többsége vonzónak kezdi érezni az erős államot, és így tovább.)

6. Kulcsfontosságúak a szenzációk. Építs a primer ösztönökre; az erőszak, a szex, a fogyasztási vágy, a fé­lelem, a bűn figyelemkeltő erejére; mindezeket úgy tá­lald, hogy a te céljaidat támogassák. A politikai esemé­nyeket is vidd le erre az ösztönszintre: a ponyva szintjé­re. S ha a befogadó ezekkel gyermeki módon megelége­dett, akkor már a kezedben van: kezelheted gyermek­ként, irányíthatod, amerre neked tetszik.

7. Minthogy szükséged van a vélemények sokaságára, ütközésére – már csak azért is, hogy ha valamelyik árud­ról kiderül, hogy pocsék, használhatatlan, sőt, mérgező, akkor egy másikkal le lehessen cserélni -, pártfogolnod kell az ellenzékiségét. Ez a folyamat új és új politikai árukkal vég nélkül folytatható. Csak arra kelj ügyelned, nehogy bármelyiket azonosítsák a rendszer egészével, így minden elégedetlenség elhárítható a rendszertől: minden rosszért egyes személyek, egyes pártok, egyes irányzatok a felelősek (ha nincs kéznél olyan külső erő, akire a felelősség áthárítható). A „felelősök" a népakarat­nak megfelelően kellő időben lecseréltetnek, a rendszer pedig sértetlen marad.

8. Igazi ellenzékednek csak azokat kell tekintened, akik az egész rendszerre, a rendszer egészére, s benne a Te uralmi helyzetedre kérdeznek rá. Tárgyilagosságod fölényét ellenük fordíthatod. Engedd be őket is a médiá­ba, nyilvánítsanak ők is véleményt, ez megerősíti pártat­lanságod látszatát. Csakhogy e vélemény megítélése már megint tőled fog függeni. Helyezd el úgy az eretnek ál­láspontot, vedd körül olyan „közvélekedéssel", hogy a „pártatlan" szemlélő számára világossá váljék: naiv, utó­pikus; elmebeteg, fanatikus; extrém, nárcisztikus; margi­nális, kisebbségi; inkompetens, ismerethiányos állás­pontról van szó.

9. Befogadóidat pedig tartsd abban a tudatban, hogy a lehetséges világok legjobbikában élnek, hiszen minden­ben az történik, amit ők akarnak. A rendszer visszacsatolódik önmagába: a média megerősíti a többséget abban, hogy ő a többség, és azt kell gondolnia, amit gondol; a többség pedig keresletet nyilvánít arra a véleményre, amit a média – s rajta keresztül a Te hatalmad – el akar vele fogadtatni. És így az idők – időd – végezetéig…

Tartalomjegyzék

1. Robert Daniels : Trockij, Sztálin és a szovjet kommunizmus kialakulása
2. Fekete Gyula : Szabadság és tulajdon – A polittikai jobb és bal kérdéséhez
3. Krausz Tamás : Kapitalizmus-antikapitalizmus-külföldi tőke – Jegyzet egy új-régi politikai amalgámról
4. Szigeti Péter : A baloldal elméleti zsákutcáiról
5. Andrea Komlosy, Susan Zimmermann : Pénzt vagy életet? – Megjegyzések a gyakorlati nőmozgalom körüli vitához
6. Susan Zimmermann : A nyugat-európai típusú jóléti állam születése és kimúlása
7. Giovanni Arrighi : Marxista évszázad, amerikai évszázad: a világ munkásmozgalmának kialakulása és átalakulása
8. Johan Galtung : A terrorizmus okairól és megszűntetéséről
9. Lakatos László, Ernest Mandel : Európa változásai – balszemmel
10. Maróthy János : Mindig-új baloldal
11. Colin Ward : Aktív anarchia (részletek)
12. A baloldali egység megteremtéséért – A Balodali Alternatíva Egyesülés politikai nyilatkozata
13. Henri Lefebvre : A civil társadalom és a polgári jogok
14. Michael Löwy : A romantikus marxizmus – Henri Lefebvre
15. Rémi Hess : Henri Lefebvre válogatott bibliográfiája
16. Tőkei Ferenc : Üzenetek a XIX. századból – Marx a gazdaságtan fejlődéséről és a szocialista forradalmakról
17. Néhány ötletes módszer a demokrácia ellenőrzésére, avagy mit kezdjünk a tömegtájékoztatás eszközeivel?

Aki arra vállalkozik, hogy kifejtse a terrorizmus különböző fajtáit, következményeit, orvoslása lehetséges módjainak fogalmi rend­szereit, tipológiáit, az nem térhet ki azelől, hogy kísérletet tegyen a terrorizmus jelenségének elhelyezésére a világtér elméleté­ben. Nem indulhatunk ki abból a homályos, zsurnalisztikái elkép­zelésből, hogy terrorizmus az, ami akkor történik, ha valakit, aki „ártatlan", és olyasféle, mint amilyenek mi vagyunk, ismeretlen emberek „kiszámíthatatlan" módon túszul ejtenek vagy meggyil­kolnak, olyan indítékoktól vezérelve, amelyeket vagy nem ér­tünk, vagy nem fogadunk el. Ugyanígy nem kevésbé színvonal­talan lenne azt előfeltételeznünk, hogy azok viszont, akik a „mi oldalunkon" állnak, ha ugyanezt teszik, „szabadságharcosok".

Helyesebb lesz tehát a hagyományos társadalomtudomány kiindulópontjával kezdenünk, nevezetesen: ki, mit tesz kivel, hol, mikor, hogyan és miért? Ez a hét szócska többé-kevésbé kiterjed mindarra, ami a terrorizmus: azokra, akik cselekednek, és azokra, akikre ezek a cselekedetek hatnak; a cselekedet tar­talmára, a tér- és időkoordinátákra és további körülményekre, valamint a motivációra. Ennek a fogalmi hálónak elég szélesnek kell lennie ahhoz, hogy fennakadjon rajta mindaz, amit kere­sünk.

Vajon a hét szó közül melyik jelenti a terrorizmus megértésé­nek kulcsát? Nyilvánvalólan nem valamelyikük külön, hanemjn-kább a szavak egy részének bizonyos kombinációja. Pontosít­suk: legyen a mit valamilyen romboló cselekedet; a kivel pedig utaljon egyénekre. A terrorizmus egyik enyhébb formája eszerint az egyén mozgásszabadságának korlátozására irányul, foglyul vagy túszul ejtése útján. Aztán ott van az elme és/vagy test bán­talmazásától és megsértésétől a gyilkolásig terjedő skála. Mind­ezekben az esetekben azonban a célpont, amely bennünket leg­inkább érdekel, általában emberi lény. Egy utasszállító re­pülőgép is megsemmisülhet: ám a célpont nem a repülőgép, ha­nem az utasok. Ehhez talán hozzá kell tennünk, hogy ez a jövőben valószínűleg nem marad így. A terrorizmus kiterjedhet anyagi jellegű dolgokra, objektumokra is; és érvelhetünk úgy is, hogy máris ez történik, ha ugyanis arra a sok akcióra gondolunk, amelyet terroristák nyugat-németországi és olaszországi ameri­kai katonai létesítmények ellen hajtottak végre. Mindazonáltal van egy különbség a terrorizmus és a szabályos hadviselés kö­zött. A terrorizmusban megnyilvánuló romboló cselekedet speci­fikusabb; meghatározott katonai vagy rendőri létesítmény, kor­mány- vagy vállalati épület ellen irányul. Ha van valami, amire a válogatás nélküli erőszakosság jellemző, az nem a terro­rizmus, hanem az államilag szentesített szőnyeg- vagy nuk­leáris bombázás.¹ Ehhez képest a terrorizmust rendkívüli pon­tosság és célirányosság jellemzi.

Többet tudunk meg a terrorizmus jellegéről, ha olyan té­nyezőket veszünk szemügyre, mint a hol, mikor és a hogyan. A terrorizmus megértésének egyik kulcsa a meglepetés, a kiszá­míthatatlanság eleme. Ez a megállapítás nem állja meg a helyét a rögzített objektumok esetében, mert ilyenkor a hol már adott; a meglepetés ez esetben a mikor-ra és a hogyan-ra korlátozódik. Érvényes viszont az emberekre, akik általában mozognak, és ilyenformán a hol, mikor és a hogyan dolgában – egész egy­szerűen azért, mert helyüket változtatják – a kiszámíthatatlanság széles körét teszik lehetővé.² A célpontul kiválasztott egyének sehol, semmikor ne érezzék magukat biztonságban – ez a terro­rizmus mint terror egyik kulcsfontosságú aspektusa. A terroriz­mus bárhol és bármikor lecsaphat. A háborúval ellentétben tér­ben és időben nagy diszkontinuitást mutat – e tőről fakad a ki­számíthatatlanság.

Kiszámíthatatlannak kell lennie azonban a kivel körébe tarto­zó egyénnek is. Ott, ahol a törvény uralma érvényesül, az állam valamilyen destruktív formában – a pénzbüntetéseknek és a bör­tönbüntetéseknek a nyugati törvények szerint ma már bevett for­máiban – adagolja a rosszat. A rossz időnként az emberi test megcsonkításának (iszlám) vagy elpusztításának (iszlám és ke­reszténység) formáját ölti. Mindez azonban nagyon kiszámítha­tó. Azt, hogy egy büntetést hol, mikor, és hogyan hajtanak vég­re, a törvény írja elő: a miért-et az illegális cselekedet szabja meg, a kivel pedig elvileg már a törvény finom határvonalainak átlépése előtt ismert az egyén(ek) számára. A törvény uralma ki­számítható; a terror uralma kiszámíthatatlan. A terror uralmának emberek egy csoportja – például a náci rendszer korai időszaká­ban az ügyvédek – ellen alkalmazott egyik jellegzetes módszere lehet az adott csoport minden tizedik tagjának megbüntetése, mondjuk bebörtönzése, vagy akár kivégzése. Ebben a 10 száza­lékban nincs semmi különös, nincs semmi, amiből az érintett egyének, ha tetteiket a terroristák szemével próbálják mérlegel­ni, előre következtethetnének arra, hogy őket fogják kiválasztani a megsemmisülésre. A terrorista ezzel a módszerrel azt akarja elérni, hogy egy egész csoport – egy szakmai csoport, egy egész ország – gyakoroljon belső ellenőrzést, nehogy bárkire is lesújtson a terroristáknak a csoporttal mint egésszel szemben táplált haragja. Ebben rejlik a terrorizmus elméletének lényege.

Most már csak az első és az utolsó szavak vannak hátra a mondatból: a ki és a miért. Minthogy a miért abban a pillanatban nyilvánvalóvá válik, mihelyt szemügyre vettük a ki-t, kezdjük az előbbivel. Ebből a célból szükségünk van a világtérben szereplő aktorok tipológiájára. A legegyszerűbb tipológiát úgy állíthatjuk elő, ha az aktorokat állami és nem állami, erős és gyenge aktorokra osztjuk fel:

Ez a felosztás inkább logikus, mint empirikus, és semmi esetre sem zár ki olyan – a terrorizmus területén nagyon fontos – kom­binációkat, mint például az állami és a nem állami aktorok közti szövetségek.

Az „erős államok" köre természetesen magába foglalja azo­kat az államokat, amelyek az egész világra kiterjedő szinten erősek, tehát a szuperhatalmakat, de azokat is, amelyek – csak regionális kontextusban erősek (így Izraelt és Iránt, Líbiát és a Dél-afrikai Köztársaságot). A „gyenge államok" az erősekhez ké­pest azok; ez lényegében azt jelenti, hogy nincs olyan összefüg­gés, amelyben nyílt hadviseléssel győzelmet arathatnak,

A nem állami aktorok sokkal bonyolultabbak. Először is alap­vető különbséget kell tennünk nemzeti és multinacionális nem-állami aktorok között. Az utóbbiak körébe nemcsak a multinacio­nális vállalatok tartoznak, de számos nemzetközi népi (vagy „nem kormány-") szervezet és – mint később látni fogjuk – a nemzetközi terrorizmus is. A nem állami aktorok többsége azon­ban államon belüli jelleget ölt, idetartoznak például a nemzeti vállalatok és általában a nemzeti szervezetek. Ez a magánterro­rizmust is magában foglaló „magánszektor".

Az aktorok eme négy típusa alapján lépjünk eggyel tovább, vegyük szemügyre a tizenhat kölcsönös kapcsolatot, vonatkoz­tatván ezeket mind a ki-re és a kivel-re a konfliktusokban, hogy világosabban lássuk, hol üti fel a fejét terrorizmus.

A táblázaton belül néhány értelmezési lehetőséget nyújtunk. A táblázat négy alterületre, – a tizenhatos táblát szimmetrikusan 4×4 egységre bontva – négy „alnégyszögre" oszlik, és mind­egyiknek megvan a maga logikája. Baloldalt fentről (A) a jobb oldali felső részen át (B) a bal oldali alsó részig (C), aztán a jobboldali alsó részig (D) haladva minden kombináció számba vehető a táblázat alapján.

Az A négyszögben hagyományos államközi kapcsolatokkal van dolgunk. Ezek eléggé áttekinthetők és területi jellegűek. A területi rendszer a jelenlegi formában való fennállását jórészt a területi határok mozgatása vagy a más államokban létező politi­kai akadályok elhárítása érdekében alkalmazott erőszaknak kö­szönheti. A módszerek azonban időnként az állami terrorizmus (ÁT) eszköztárából származnak. Megítélésem szerint különösen igaz ez akkor, ha a hatalmi viszonyok aszimmetrikusak: erősek állnak szemben gyengékkel. A szimmetria a csatáknak, a nyílt hadviselésnek kedvez; az aszimmetria a titkos, kiszámíthatatlan módszereknek. így a terrornak.

A B négyszögben ismét egy jól ismert pályán vagyunk: az ál­lamok ellenőrizni próbálják a nem-állami aktorokat. Ha hasonló erejűek, létrejöhet valamilyen alku: a nem-állami aktor kooptálódik az államba, miután utóbbi kellőképpen belehatolt – mindez feltételezi, hogy az állam mindvégig képes megőrizni monopóliu­mát a végrehajtó hatalom fölött. Ha különböző erejűek, a helyzet bonyolultabbá válik. A gyenge állam nem sokat tud felvonultatni az erős nem-állami aktorral szemben, például egy nem kooptált és doktrinálisan nem elkötelezett hadsereg szembe is fordulhat a kormánystruktúrával. Ha történik is valamilyen indoktrináció és kooptálás, valószínűleg inkább a fordított irányban: a tőkés, föld­birtokos és/vagy katonai erők szorítják háttérbe, hasonítják szel­lemiségében és kooptálják a gyenge államot. A mai világban sok állam van, amely már ehhez a típushoz tartozik.

Az erős állam nem enged a gyenge nem-állami aktoroknak, az elnyomás tehát itt állandósul, s előbb utóbb állami terroriz­musba torkollik – lásd a francia ellenzék ellen fellépő jakobinus államot. A terrorizmus rendszerint nemzetközivé válik, ez törté­nik az állami terrorizmussal is: az állami terrorizmust legmaga­sabb szinten űző államok a nemzetközi állami terrorizmusban (NÁT) tömörülnek. Ez volt az Egyesült Államok politikája az 1986-os tokiói csúcsértekezleten a NATO- és EGK-beli nyugati „szövetségesekkel" szemben; az Egyesült Államok vélhetően így reagált arra, hogy Líbia összehangolta a nemzetközi terroriz­must (az állami és a nem-állami keverékeként?).

A C négyszögben azt látjuk, amit a másik szempontból már elmondtunk: a nem-állami aktorok ragadják magukhoz a kezde­ményezést. Megintcsak különbséget kell tenni a felek között egyenletesen megoszló hatalom és az aszimmetria között. A szimmetria, melyet nagy népi lázadás teremt meg, polgárhábo­rúhoz vezet (szemben az A négyszög külső háborújával, különö­sen annak fő átlójával), és előbb vagy utóbb megbékéléshez is, alighanem azután, hogy az államon belül megváltozik a legfon­tosabb erők összetétele. Akárcsak a B négyszög esetében, az aszimmetria a C-ben is nagyon különböző helyzetekhez vezet­het. Az erős nem-állami szereplő indoktrinálja és kooptálja a gyenge államot. A gyenge nem-állami nem képes semmi hason­lóra az erős állammal szemben. Egy erős államban a gyenge nép fegyvere a polgári engedetlenség és a lázongás. A terroriz­mus egy további lépés ezen az úton – szemben a katonai, gaz­dasági, kulturális és/vagy politikai behatolással (amit az erősek „integrálásnak" neveznek) – a nép védelmében.

A 2. táblázatban így jutunk el a terrorizmus két alapvető tipo­lógiájához: alulról és felülről; népi terrorizmus kontra állami terro­rizmus. Egymással szöges ellentétben, szemközti sarkokban ta­láljuk a két szélsőséges kombinációt, de vannak mások is. A terrorizmus általában a gyengék fegyvere az erős állammal szemben; az állami terrorizmus az erős állam fegyvere a gyengékkel szemben. Magától értetődik, hogy a kettő dialekti­kus viszonyban van egymással. A „ki kezdte?" kérdés rokon a tyúk és a tojás kérdésével. A nem-állami és az állami terroris­ta ugyanannak a mai szerkezetében vett világtérrendszer­nek két aspektusa. A terrorizmus a hatalom aszimmetriájá­ból következik, beleértve a táblázat A és D részeit is. Ám nem­csak a gyengék fegyvere, de az erősek fegyvere is.

Valaki azt mondta, a háború a politika folytatása más eszkö­zökkel. Hasonlóképpen, a külső háború a nemzetközi politika és diplomácia folytatása más eszközökkel, a belső háború pedig a belpolitika folytatása más eszközökkel. Ez a gondolkodásmód analitikusan kezeli a fő átlókat a táblázat A, B és C négyszögei­ben. Semmit nem tár fel azonban az erőszak lassabb, csende­sebb formájáról: a strukturális erőszakról,³ azaz a behatolásról, a kooptálásról és végül, bizonyos esetekben, a rendkívül aszim­metrikus helyzetekben érvényesülő intézményesülésről, ami a terrorizmus és az állami terrorizmus szögesen ellentétes végle­teihez vezet. Nem derít fényt a D négyszögbe tartozó esetekre sem, amely cseppfolyósabb és árnyaltabb, s alighanem inkább egy jövőbeli állapotot tükröz. (Ám, mint látni fogjuk, a jövő való­színűleg már itt van, hiszen ma már inkább terroristák magán­bandái harcolnak egymással, mintsem terroristák gyenge vagy erős államokkal.)

Folytassuk tehát ott, ahol Clausewitz elhagyott bennünket: a – mind a négy kombinációjában kétségtelenül közvetlenül erőszakos formát öltő – terrorizmus az erőszak folytatása más eszközökkel. A hadviselés egy nagyon sajátos formája, a népi terrorizmus, amelyhez szorosan kötődik; az állami terrorizmus pedig annak az állami elnyomásnak a tovább fejlesztett változa­ta, amelyhez ugyancsak szorosan kötődik. Akárcsak a szabá­lyos eszközökkel vívott háború, a terrorizmus is politikai célokat szolgál. A terrorizmus csonkít, öl és pusztít. Az összefüggések és a folytonosság hiányában a tér és az idő szempontjából ke­vésbé kiszámítható. És bármennyire pontosak is a politikai vá­lasztásai, kevésbé kiszámítható a tekintetben is, hogy mely egyéneket szemel ki áldozatul. Ám lépjünk tovább. Vajon mi lesz a terrorizmus folytatása más eszközökkel? Nem tudok egyetlen névvel vagy kifejezéssel sem szolgálni. Csak a D négyszögre mutathatok, hogy talán tisztázzak egy jelenséget, amely való­színűleg már jelen van köztünk. Ez bizonyos értelemben a teljes anarchia, „bellum omnium contra omnes", a mindenki háborúja mindenki ellen, az állam minden szervező, monopolizáló hatal­ma nélkül. Ez a hatalom valószínűleg még mindig jelen van, ám ahogy a dolgok állnak, a tehetetlen államok hol visszafogják, hol ösztönzik ezt a kifejletét. Hogy mindez hová vezethet, arra jó példával szolgálnak a világ minden táján egymás ellen harcoló arab és zsidó terrorista szervezetek, amelyek harcában a kies a kivel összemosódik, a hol, a mikor és a hogyan kiszámíthatat­lansága nagyobb nem is lehet, mindkét fél egyformán biztos a miért dolgában, egymást próbálván felülmúlni abban, hogy a mit minél pusztítóbb erejű legyen. És sorolhatnám tovább a példá­kat. Ott vannak a Sendero Luminoso [Fényes Ösvény] ellen har­coló kontrák egész Dél-Amerikában. Vagy ott vannak az Új Népi Hadsereg ellen harcoló önkéntes csoportok a Fülöp-szigeteken.

Vegyünk most búcsút a tipológiáktól, s a konkrétabb elemzés segítségével próbáljunk válaszolni arra az egyszerű kérdésre: mi az, ami újszerű az (állami) terrorizmusban, abban a terrorizmus­ban, amely lényegében az erős állam és a gyenge nem-állami aktorok dialektikus viszonyából keletkezik? Vagy másképp fo­galmazva, mi az oka annak, hogy manapság a terrorizmus mindkét fajtája oly gyakran felüti a fejét? Az alábbiakban először is próbáljuk szemügyre venni a meghatározó tényezőket.

1. Az erős állam erősödött és elnyomóbbá vált.

Ezen a ponton háromféleképpen különböztetem meg azt, aho­gyan az erős állam elnyomóbbá vált, és hajlok rá, hogy ezt a három módot tekintsem a terrorizmus/állami terrorizmus erősö­dése három fő okának, másszóval annak a talajnak, amelyből napjainkban az egymást természetesen kölcsönösen erősítő két jelenség kinő. Ami mind a három esetben közös, az az aszim­metria növekedése az irányítók és az irányítottak között.

a) Nő a strukturális erőszak. Vegyünk csak két típust: az em­berek megfosztását a földtől, és az emberek megfosztását a ta­lajtól. Az előbbi történt a palesztinokkal Nyugat-Ázsiában, és a fehérek által elűzött afrikaiakkal Afrika déli részén. Az áldozatok mindkét esetben nem-állampolgárok vagy másodrendű állam­polgárok lettek saját földjükön. Az utóbbi történik akkor, amikor a gazdag földbirtokosok, a multinacionális vállalatok és mások fel­vásárolják a földet, és ezzel létfenntartásuk legalapvetőbb ter­melési tényezőjétől fosztanak meg embereket. Ez történt Közép-és Dél-Amerikában, Dél- és Kelet-Ázsiában. Röviden: a terroriz­mus válasz a megnövekedett strukturális elnyomásra. A terroriz­mus ebben az értelemben eszköz a föld (amelybe egy zászlót lehet letűzni) és a talaj (amelyben élelmiszert lehet termelni) visszaszerzésére.

b) Nő a közvetlen erőszak. A kínzás gyakorlata a rendelke­zésre álló információk szerint ma nagyobb méreteket ölt, mint valaha; ez nem csupán a mi véleményünk, hanem alátámasztják az Amnesty International és más szervezetek részletes doku­mentumai is. A kínzás mindig is az elnyomás egyik klasszikus eszköze volt, és mint ilyen a folytonosságot bizonyítja az elnyo­más és az állami terrorizmus között. A kínzás gyakorlatához adódik az orwelli dimenzióban mozgó XX. századi állam változó jellege: a magát mindentudónak, mindenhatónak és mindenütt jelenlévőnek feltüntető állam Istent próbálja utánozni, a titkos szervezetek ellenőrzési módszereinek segítségével lecsap min­den másként gondolkodóra, és különféle eszközökkel érvényesí­ti hatalmát velük szemben. Röviden: a terrorizmus válasz a kín­zás növekvő gyakorlatára.

c) Nő a közvetlen erőszak fenyegetése. Közvetlen erőszakot az állam a rendelkezésére álló tömegpusztító fegyverekkel fejt ki: atom-, biológiai, vegyi, ökológiai, radiológiai és – az újabban kifejlesztett – lézer- és részecskesugárzó fegyverekkel. Mint­hogy az állam ma már nagy területeken képes mindent elpusztí­tani, azoknak, akik harcolni kívánnak az erős állam ellen, nyil­vánvalóan szét kell szórniuk erőiket. A gerilla hadviselésben az ilyen erők kis csoportokra osztódnak. A terrorizmus esetében ez az osztódás egy lépéssel előbbre tart, a legkisebb egység egy személyből áll, a pusztító eszközökkel rendelkező egyes terro­ristából. Röviden: a terrorizmus válasz az atomerőre.

2. A távközlési és szállítási eszközök fejlődése következtében a multinacionalizálódás gyorsabb ütemben halad előre, mint vala­ha.

Ez nemcsak a felülről szerzett terrorizmusra érvényes, d_e az alulról folytatott terrorizmusra is. Mint a korábbiakból kiderült, a nemzetközi terrorizmus és az állami nemzetközi terrorizmus egyaránt hasznosítani tudja a nagyon korszerű interakciót, az*ál­lamok vélhetően kedvezőbb helyzetben vannak ezen a téren, mert a nem-állami aktoroknál jobban tudják ellenőrizni a multina­cionális távközlést és szállítást. Azt mondom; „vélhetően", mert elképzelhető, hogy a nem-állami aktorok ügynökeik révén mé­lyen behatolhatnak a távközlést és a szállítást működtető válla­latokba, például a légiforgalmi társaságokba. Ilyenformán, ha terrorista akciók gyakrabban mennek végbe az egyik légiforgal­mi társasággal kapcsolatban, mint a többivel, ez valószínűleg nem azért van, mert az adott légiforgalmi társaság a kivel kate­góriába tartozik, hanem mert a ki kategóriába tartozik, csak nem az irányítási szinten. Ugyanez érvényes a repülőterekre.

3. Az erőszak eszközei mindkét oldalon korszerűsödnek, egyre jobb minőségűvé, könnyebben hozzáférhetővé és olcsóbbá vál­nak.

Úgy tűnik tehát, hogy nő mind a túszejtések gyakorisága – ami a terroristák által alkalmazott erőszak egyik viszonylag enyhébb formája -, mind az állami terroristák által oly gyakran alkalmazott foglyul ejtéseké, nemkülönben a mindkét fél által alkalmazott gyilkosságok gyakorisága. A repülőtereken működő terroristák valószínűleg közvetlenül a gyilkosságra törekednek. A repülőte­reket felügyelő ügynökök ugyanezt teszik, és nemcsak azért, hogy megmentsék az ártatlan szemlélők életét, de azért is, hogy megöljék a terroristákat, mielőtt azok eltűnnének. Ez az erős ál­lamokat dilemma elé állítja. Kétségtelen, hogy a pusztítás na­gyon félelmetes eszközeivel rendelkeznek. Ezek az eszközök azonban inkább alkalmasak a területi hadviselésre, s alkalmazá­suk esetén nagy a valószínűsége, hogy válogatás nélkül min­denkit legyilkolnak, értsd: mindenkit, aki az adott területen és időben éppen jelen van – tehát kevésbé szabályozhatók, mint a terrorizmus meghatározott célpontokra összpontosító eszközei.

Az állam ezt a dilemmát két, meglehetősen különböző mó­don oldhatja fel. A terrorizmus meghatározható úgy, mint egy másik államból eredő jelenség, s ebben az esetben nyilván a gyenge államokra esik a választás, hiszen ők kevésbé tudnak visszavágni. Jól példázzák ezt napjaink legerősebb terrorista ál­lamainak támadásai: az Egyesült Államoké a libanoni síita falvak és a Tripoli lakónegyedeiben élő polgári személyek ellen;⁴ Izra­elé Dél-Libanon (ahol 20.000 palesztin és libanoni pusztult el az 1982-es invázióval összefüggésben) meg Tunisz ellen; a Dél-af­rikai Köztársaság légitámadása három szomszédos állam (Zim­babwe, Zambia és Botswana) ellen; és a Szovjetunió elhúzódó háborúja az afganisztáni nép ellen.⁵ Ezek a támadások többé vagy kevésbé célt érnek (általában kevésbé), s ugyanakkor hoz­zájárulnak az 1. pontban leírt ördögi körhöz.

A másik megközelítési mód az, hogy az állam az alacsony intenzitású konfliktus (AIK) doktrínájának szellemében erőszak­gépezetét halálosztagok, stb. formájában hozzáigazítja a terro­rizmus szétszórtabb jellegéhez⁶ Amint azt a Tower-bizottság, az Irán-kontra ügyben tartott meghallgatások és a The Christic Institute jelentései mindinkább feltárták, ez a megközelítési mód látszik uralni az amerikai törekvéseket.

Az a feltételezés, hogy az állami terrorizmusnak erre a rea­gálására nem lesz terrorista reagálás, ami feltételezi a pusztítás eszkalációját, a másik fél intelligencia-szintjének alapos alábe­csülésére vall, ami csak akkor válik érhetővé, ha az ilyesmit fel­tételező fél intelligencia-szintje nagyon alacsony. Az egyik lehet­séges jövendölés az, hogy az Egyesült Államok, Izrael és a Dél-afrikai Köztársaság nukleáris képességeinek hatására a terroriz­mus viszonylag rövid időn belül maga is nukleáris jelleget fog öl­teni.⁷ Ebben az esetben nem ormótlan rakéták, hanem bőröndök és hátizsákok lesznek a hordozó „járművek". A célpontokat épü­letek és hús-vér emberek alkotnák, nem az igazi problémákat je­lentő strukturális jelenségek, hanem meghatározott emberek és épületek meghatározott célokra történő alkalmazása a föld felett és alatt. A pusztító erőszakban nincs semmi bonyolult. A pusztí­tó erőszak merőben különbözik az árnyalt, erőszakmentes pol­gári engedetlenségtől, mely utóbbi struktúrákat tesz működés­képtelenné, s újakat honosít meg helyettük.⁸

4. Az erőszakot szállító eszközök korszerűsödnek, egyre jobb minőségűvé, könnyebben hozzáférhetővé és olcsóbbá válnak.

A bárhol, bármikor és bármilyen módon történő támadás képes­sége lényegében az emberi fantázia függvénye, márpedig az emberi fantázia nem zárt, hanem nyitott rendszer. Az a mód, ahogyan a Chukahuha japán terrorista csoport alkalmazott házi­lag előállított rakétákat 1984 szeptemberében Osakában, egy évvel később Tokióban, majd 1986 májusában ismét Tokióban (a csúcstalálkozó megzavarása céljából), némi betekintést nyújt a terrorizmus technológiájának jövőjébe általában és az integrált áramkörökébe különösen. Nyilván senki nem lepődik meg azon, hogy a japán terroristák jócskán megelőznek másokat az elekt­ronika hasznosításában. És a nemzetközi terrorizmus hálózatai­nak ismeretében biztosra vehető, hogy a japán terroristák előbb vagy utóbb megosztják másokkal technológiájukat. És ha a terroristák rakétája atomrakéta lesz, a helyzet eléggé elviselhetet­lenné válik. Ezzel is számot kell vetni.

A helyzet azonban nem lesz elviselhetetlenebb, mert már ma is az az állami terrorizmus áldozatai számára (lásd mindazt, amit a Szovjetunió művelt Afganisztánban, az Egyesült Államok Kö­zép-Amerikában és korábban Indokínában, Izrael Libanonban, a Dél-afrikai Köztársaság pedig a frontállamokban és a Dél-afrikai Köztársaság területén)⁹ Ha abból indulunk ki, hogy a modern erős államok a mindentudó, mindenható és mindenütt jelenlévő Isten utódjának vagy eszközének tekintik magukat, a terroristák­ra váró sors a helyettesek útján történő megfigyelés és a képes­ségek megosztásának gyakorlata ismeretében kikövetkeztet­hető. Az űrből származó rendkívül pontos lézersugarak egy im­pulzusa is elég ahhoz, hogy Isten mennykőcsapásához hasonló­an megsemmisítse a célpontul kiszemelt terroristát. Ezzel az es­hetőséggel is számot kell vetnünk.

5. Általában erősödik a vallási/ideológiai fundamentalizmus; ré­szint mint ok, részint mint a másik négy tényező következmé­nye.

A kilátások, enyhén szólva, baljósak. Ebben az öt pontban meg­próbáltam kifejteni, hogy a miért alapvetően a modernizáló állam egyre elnyomóbb jellegében gyökerezik, a ki és a kivel a terro­rizmus és az állami terrorizmus nemzetközi jellege fokozódásá­nak jelenségében, a mit az erőszak eszkalációjában, a hol, a mi­kor és a hogyan pedig a meglepetésszerűség tényezőjének esz­kalációjában. Mindez nagyon távol áll az 1907. évi Hágai Kon­venciótól, amely kiköti, hogy az államok üzenjenek hadat egy­másnak, mielőtt bármiféle háborús cselekedetre ragadtatnák magukat. Törvényesség és rend uralkodjék még az erőszak végrehajtásában is! Ugyanez a rendszer, az államközi rendszer egyáltalán nem magasztosul fel erényei folytán. Ellenkezőleg, mindig is áthatotta, és ma is áthatja a közvetlen és strukturális erőszak. Ez a rendszer ma veszélyben van, különösen a rend­szernek az a része, amely a többinél inkább van a strukturális erőszak középpontjában, s amely a többinél inkább képes köz­vetlen erőszakra és a közvetlen erőszakkal való fenyegetőzésre. Felvetődik tehát a kérdés: hogyan reagálnak a hatalom hordozói az államrendszerben?

Túl azon, hogy megpróbálják a történelmi órát visszaállítani, s úgy tesznek, mintha a terrorizmus az egyik állam háborús cse­lekménye lenne egy másik ellen – s nem embereké is államok, és államoké is emberek ellen -, van egy másik próbálkozás is a terrorizmus mibenlétének meghatározására. A terrorista nem ra­cionális, hűvösen számító államfő (manapság leginkább a líbiai Khadafi, a szír Asszad és az iráni Khomeini jó példa erre), ha­nem megveszekedett bűnöző, nem emberi lény. A semmiből jön, nincs arca. Csak annyi mondható el róla, hogy minden ízé­ben erőszakos teljesen ártatlan emberekkel szemben, s erősza­kossága teljesen kiszámíthatatlan módon nyilvánul meg. Nincse­nek sérelmei, nincsenek indítékai, csak az vezérli, hogy rosszat tegyen, egész egyszerűen azért, mert rossz. Az ok nélküli terro­rizmust testesíti meg. Őrült, veszett kutya, akit mint ilyet nem megölni kell – hiszen ezzel az emberi lények rangjára emelnénk -, hanem elpusztítani, megsemmisíteni. A kétség árnyéka sem férhet hozzá, hogy miért éppen az amerikaiak a célpontok. Az ok csak is az lehet, hogy a Gonosz mindig a Jók köréből szemeli ki áldozatait. A végtelen gonoszság a végtelen jóság ellen, az örök csata a gyűlölet és az irigység, a vallás és az ideológiai fundamentalizmus dualisztikus univerzumában.¹⁰

Mondani sem kell, hogy ez a felfogás, mely szerint a terroris­ták emberi lénynek nem nevezhető aktorok, nem zárja ki azt a felfogást, hogy a terrorizmust felülről szervező állami aktorok ember feletti aktorok. A láncszem például abban a meghatáro­zásban található meg, hogy Khadafi „veszett kutya", akit éppen ezért kell elpusztítani vagy megsemmisíteni. A „muzulmán fana­tizmus" egyet jelent az őrültséggel, mert feltételezhető, hogy aki tűzön-vízen át kitart a hite mellett, akit haszonelvi számítások nem vezérelnek, s akit éppen ezért nem lehet megvásárolni a gazdasági hatalom bármilyen formában történő gyakorlásával, az irracionális. Ez valószínűleg igaz, de akkor minden bizonnyal igaz mindenféle terroristára, tehát az állami terroristákra is. És ki állítja, hogy a haszonelvi számítás a racionalizmus ismérve, a racionalizmus pedig az emberi lényé?¹¹ És ki állítaná, hogy az embernek nem lehetnek elvei?

A terrorizmus jelenségével kapcsolatban tehát nyilvánvalóan adódik a jóslat, hogy a jövőben folytatódik és kiszélesedik. Na­gyon nehéz elképzelni, hogy bármit tesznek is a terroristák, az ne fokozná az állami terroristák arra irányuló erőfeszítéseit, hogy legyőzzék őket, ami viszont a terroristák erőfeszítéseit fokozza majd az állami terroristák legyőzésére. Az állami terroristák mindinkább alkalmazzák a terroristák módszereit. És a terroris­ták mindinkább úgy szerveződnek majd, mintha mindentudó, mindenható és mindenütt jelenlévő állam lennének. Amiből óha­tatlanul adódik a kérdés: van-e kiút mindebből?

Térjünk vissza a jelen tanulmány második bekezdéséhez. Az állami terrorizmus arra törekszik, hogy megtámadja, féken tartsa, likvidálja mindazokat, akik a ki kategóriába tartoznak. Ám ha utóbbiak bizonyos objektív viszonyok termékei, amely viszonyokat csak erősít az állami terrorizmus, ez a tö­rekvés nem válik be. Egy szerényebb megközelítési mód lenne a mit és a hol/mikor/hogyan ellenőrzése oly módon, hogy az állam óriási erőfeszítéseket tesz az erőszak eszközeinek kont­rollálására és a kiszámíthatatlanság körének korlátozására. Jól példázzák ezt a repülőtereken alkalmazott biztonsági berende­zések. A feltételezés az, hogy az erőszak eszközeit át lehet vilá­gítani. Ez a feltételezés azonban már nyilvánvalóan nem állja meg a helyét egy műanyag palackba helyezett Molotov-koktél esetében. És nem állja meg a helyét egy olyan pisztoly eseté­ben sem, amelynek bizonyos alkatrészei műanyagból készültek (Ausztriában az állami szektor állít elő ilyen fegyvereket). A műanyag robbanószerek kiszimatolására képes kutyákat félre lehet vezetni, ha ezeket a robbanószereket bevonjuk valamilyen, erősebb szagú anyaggal. Az ilyen robbanószerek felderítésére is alkalmas szuperkutyákat szuperbevonattal lehet félrevezetni, és így tovább. Akik nem hajlandók gondolkodni, azok soha nem jut­nak ennek a spirálnak a végére.

Következtetés: nincs más megoldás, mint kísérletet tenni a dilemma miért-jének, a motivációkká átalakuló okoknak a feltá­rására. Ez pedig nem jelent sem kevesebbet, sem többet, mint a strukturális erőszak, a közvetlen erőszak és az erőszakkal való fenyegetőzés csökkentését. Más szóval, minthogy ezek alkotják az erőszak három legfontosabb összetevőjét, egész egyszerűen lépéseket kell tenni a béke felé. Ez természetesen elfogad­hatatlan a különösen kizsákmányoló és agresszív rendsze­rek számára, és még inkább azok számára, akik kiválasztott népnek tekintik magukat, amelynek nemcsak joga, de köte­lessége is másokra erőszakolni akaratát. Nem egészen vélet­len, hogy az Egyesült Államokban a puritánok (leszármazottai), Izraelben az (ortodox) zsidók és a Dél-afrikai Köztársaságban a búrok egyesítik az állami terrorizmust a kiválasztott nép tudatá­val – és ezt teszi Khomeini, Khadafi, Abu Nidal, és ezt tették bi­zonyos mértékig a Szovjetunió vezetői is.

Mindazonáltal nem tudom belátni, miért csak az állami terro­ristáktól várjuk a dolgok kívánatosabb állásának megteremtését. A fő okok az ő kezükben vannak, a fő felelősség tehát a terroriz­mus csökkentéséért az irracionalizmusnak fentebb kifejtett két tí­pusával szemben racionális módon őket terheli. Ám az egyre nagyobb méretekben alkalmazott erőszak, a bebörtönzöttek szabadon bocsátásának kicsikarását célzó túszejtések, a foglyok ejtése abban a reményben, hogy ez visszatarthatja a terroristá­kat újabb túszok ejtésétől, az öldöklés azért, hogy az egyik fél bosszút álljon a másik félen, amely azért öldökölt, hogy bosszút álljon az öldöklő másik felen és így tovább – ez mind-mind ak­ció-reakció jelenség két aktor között. Ezt az ördögi kört mindkét fél felülvizsgálhatja.

Mi lenne, ha a gyenge nem-állami aktor inkább az erőszakmentességet választaná?¹² Az erőszakmentesség is fegyver a gyengék kezében. És a gyengéknek vannak más fegyvereik is: zavargások, amelyek időben szétszóródnak, és hirtelen kitörésük kiszámíthatatlan, hasonlóan a terrorista akci­ókhoz, amelyek azonban térben is szétszóródnak. Ezek közé a jelenségek közé tartozik a vallási/ideológiai fundamentalizmus is, részint mint ok, részint mint következmény.

Az erőszakmentesség lényege az, hogy, amint azt Gan­dhi oly jól tudta, hatásos csak akkor lehet, ha tömeges mé­reteket ölt. Az erőszakmentességben van egy átmenet a mennyiségből a minőségbe. Hosszú időn keresztül fontos lehet, ha egy, tíz, száz, vagy akár ezer ember a polgári elégedetlenség cselekedeteit hajtja végre. Ám amikor a nagyságrend olyan ma­gasabb szintekre emelkedik, mint a 10⁴, 10⁵ vagy akár a 10^6-10, még az erős állam is alapjaiban rendülhet meg. A Pentagon-ira­tokból kitűnik, hogy az egyesült államokbeli tömeges méreteket öltő polgári elégedetlenségtől való félelem volt a szerencsétlen vietnamiakkal szemben alkalmazott háborús gépezet legfonto­sabb korlátozó tényezője. Rhodesiában, amikor az még nem Zimbabwe volt, és Indiában, ahol a kormánycsapatok a szikh kö­zösséggel harcoltak, magas rangú rendőrtisztek mondták a jelen­létemben, hogy többé-kevésbé könnyen tudják kezelni az erőszakot, de nem tudnának mitévők lenni, ha „százezer afrikai vonulna fel erőszakmentesen Salisbury ellen", vagy „ha a szikhek több millió résztvevővel a polgári elégedetlenség tömegmozgalmá­vá alakulnának át".¹³

Amit nem tudunk, vagy legalábbis nem elég jól tudunk, az az, hogyan növeljük az erőszakmentesség mennyiségét anélkül, hogy minősége egészen odáig csökkenne, hogy az államhata­lom törvénytelenül strukturális vagy közvetlen erőszakot tudjon alkalmazni ellene. Nem nyilvánvaló az sem, hogy az erőszak­mentesség beválna-e napjaink valószínűleg legképmutatóbb, a terrorizmust a hivatalos politika rangjára emelő államaival, így az Egyesült Államokkal, Izraellel és a Dél-afrikai Köztársasággal szemben. Valójában mindannyiójukról el tudom képzelni, hogy atomfegyvereket vessenek be a tömeges méretet öltő elégedet­lenségekkel szemben. Amilyen mértékben ez előrelátható, olyan mértékben lesznek inkább a terrorizmus és a fundamentalizmus­ból táplálkozó zavargások az ellenállás valószínűsíthető formái.

A terrorizmus egy adott területen alapvető kihívás a weberi állammal, mint a hatalmi monopólium hordozójával szemben.¹⁴ A terrorizmus és az állami terrorizmus – a nemzeti és a nemzet­közi egyaránt – alkalmasint minden korábbinál kevésbé realiszti­kussá teszi a helyi és a nemzetközi törvény uralmát, a nemzeti vagy nemzetközi kormányok rendszereinek végső érvét. Nem vi­lágos, hogy a jelenlegi körülmények között hogyan lehet a cent­rum, a kormányhatalmi monopólium régi formulájának segítsé­gével helyreállítani vagy nemzetközi szinten elérni a rendet. A fent említett öt tényező túlságosan kedvez a terrorizmusnak, és így az állami terrorizmusnak is. Az is lehetséges, hogy egy régi formulát újszerűen alkalmazva, a kormányzás módját kell össz­hangba hozni a pusztítás eszközeivel. Röviden, valószínűleg egy korszak végén járunk, és a terrorizmus csupán egy az okok és a következmények közül.

Mindez pedig egy kevésbé ellenőrzött, decentralizáltabb nemzeti, valamint világrend felé mutat; a közvetlen és struktu­rális erőszakot alkalmazó centralizáltabb ellenőrzés ugyanis nem növeli, hanem csökkenti a rendszer ellenőrizhetőségét.

(Ford.: Szentmiklósi Tamás)

Jegyzetek

Ez a tanulmány eredetileg az IFDA-Dossier 66. számában (1988. jú­lius-augusztus) jelent meg.

1 Nincs éles határvonal. Egy elnök lányának elrablása Salvadorban kétségtelenül specifikus akció, ám az Izraelen belül elkövetett terrorista akciók jórésze nem tűnik különösebben specifikusnak és repülőtéri terro­rizmusnak sem. Erre a terrorista mondhatja, hogy az ő ellensége min­den izraeli, minden amerikai – más szóval a terrorista a háború hagyo­mányos logikáját követi. Nincsenek ártatlan szemlélők. A megkülönböz­tetés mégis érvényes az alcsoportra, továbbá harmadik felekre, úgyhogy akik egy általuk igazságosnak tartott ügyért harcolnak, ha nem erkölcsi, de legalább pedagógiai okokból figyeljenek.

2 Észak-Amerikában a nyilvánosság a jelek szerint levonta a kellő kö­vetkeztetést ebből, s egész egyszerűen otthon maradi 1986 nyarán.

3 Az erőszaknak ez a típusa szabad szemmel nem látható. Az amerikai külpolitikai tanulmányok, amelyek hajlamosak arra, hogy a hatalom ós az erőszak jelenségeinek vizsgálatakor megrekedjenek a felszínen, ne­hezen fogják fel a strukturális erőszak hangtalan működését, s éppen ezért általában meglepődnek, ha egy hirtelen és erőszakos reakciót ta­pasztalnak például a terrorizmus formájában. Ami az Egyesült Államok szemében érthetetlen agresszió, az a terrorista fél szemében egy­szerűen védekezés lehet a strukturális erőszakkal szemben.

4 E cikk megírása idején a szerző még nem hivatkozhatott az Öböl-há­ború tapasztalatára. (A szerk.)

5 A légi támadások specifikus voltukban hasonlítanak a szárazföldi ter­rorizmushoz – szemben az izraeliek libanoni szárazföldi háborújával. Az állam azonban mindmáig monopolizálja az effajta hadviseléshez szük­séges képességeket, ezért a támadások az állami terrorizmus kategóri­ájába tartoznak. A légi támadások nem általános háborút jelentenek, ha­nem csapások sorozatát.

6 Lásd Low Intensity Conflict: The New Battlefield in Central America. (Albuquerque: The Resource Center, 1986).

7 Sokan ezt már régóta előre látták, és ez a szempont fontos érv a pol­gári célokat szolgáló atomerő és a rendőrség közti szoros kapcsolat ki­alakítása mellett Robert Jungk: Der Atomstaat című művében: az atom­erőműveket meg kell védeni a plutónium megszerzésére törekvő terro­ristákkal szemben. Arról lehet vitatkozni, hogy ez valóban a fő motiváció-e, avagy az atomenergia-ipar akarja ily módon megakadályozni, hogy az atomenergiától magát védeni akaró lakosság és/vagy állampolgárok be­tekintést nyerjenek az atomenergia-ipar működésébe. Mindebben nyil­vánvalóan van némi önmagát beteljesítő jövendölés is, ami ötleteket ad a terroristának.

8 A Gandhi-féle erőszakmentességben fontos, hogy nemcsak a rossz struktúrát kell működésképtelenné tenni a polgári elégedetlenség mód­szereinek eredményes alkalmazásával, de egy alternatív struktúrát is ki kell építeni a konstruktív cselekvés segítségével. Lásd Johan Galtung: Gandhi Today. (Torino: Abele, 1987; Wuppertal: Peter Hammer Verlag, 1987, 3. fejezet, „The Political Gandhi").

9 Edward S. Herman: The Real Terror Network (Boston: South End Press, 1982) című művében kitűnően dokumentálja az Egyesült Államok által támogatott állami terrorizmust, különösen Dél- és Közép-Ameriká­ban, valamint a Karib-tengeri térségben. Fontosnak tartom (és azt hi­szem, Hermán ezen a ponton világosabb lehetett volna), hogy lássuk: az amerikai fél és a többi fél egyaránt gyakorolja az inkább „magánvál­lalkozásnak" tekinthető terrorizmust és az állami szektorhoz tartozó álla­mi terrorizmust, Az 1986 őszi Hasenfus-ügy kapcsán az amerikai ható­ságok nagyon nyomatékosan hangsúlyozták az állampolgároknak azt a jogát, hogy az általuk helyesnek tartott módon harcoljanak, amiben a kormány nem akadályozhatja meg őket; ha és amennyiben egyetemes­sé válik, ez a doktrína súlyos következményeket jelenthet az Egyesült Államokra nézve.

10 Ebbe az irányba mutat Jeanne J. Kirkpatricknek, az Egyesült Álla­mok volt ENSZ-nagykövetének állásfoglalása a Harpers 1984. októberi számában (pp. 44-46). „Mind a terroristák, mind a totalitariánusok eluta­sítják a judeo-keresztény civilizáció erkölcsi alapelveit." Kirkpatrick nyil­vánvalóan elutasítja a terrorizmust, és azt hiszi, hogy azt csak az egyik fél alkalmazza. A terrorizmust a háború egyik formájának tartja, de nem látja, vagy nem akarja látni a terrorizmust szülő aszimmetria alapvető ál­lapotát.

11 A válasz erre a szónoki kérdésre eléggé nyilvánvaló, hiszen a gaz­dasági racionalizmust a haszonelvi mérlegelések jellemzik. Más szóval a gazdasági racionalizmus kereskedőket, közgazdászokat és civilizációjuk termékeit jelenti. Az emberek közti interakció azonban nem merül ki pia­ci viszonyokban; léteznek és hasonlóképpen fontosak lehetnek a norma­tív és kényszerviszonyok is. P. Sorokin hosszasan foglalkozik ezzel a Social and Cultural Dynamics (Boston: Porter and Sargent, 1957) című művében.

12 A XX. század két legfontosabb példája a Gandhi nevéhez tapadó tömegmozgalmak Indiában a brit állami uralom ellen, és a Martin Luther King nevéhez tapadó mozgalmak az Egyesült Államok déli részén a fe­hér felsőbbrendűség uralma ellen. Képzeljük el, hol tartanánk ma, ha mindkét mozgalom élt volna a terrorista erőszak eszközeivel?

13 Lásd erről Johan Galtung: Occupied Palestine: Is a Non-violent Solution Possible. – Konferencia az erőszakmentes politikai harcról, az Arab Gondolat Fóruma, Amman (Jordánia), 1986. november 15-17 (megjelent in: The Proceedings, P. Grant és R. Crowe szerkesztésében, Ballinger, Boston, 1988).

14 Ám ez, természetesen, kétélű doktrína, delegitimizál másokat, de ugyanakkor legitimizálja az állam erőszak-monopóliumát.