1989: A sosemvolt forradalom

1989 őszén csaknem mindenki úgy vélte, hogy a közép- és kelet-euró­pai kommunista rendszerek összeomlását populáris felkelések – a Sza­bad Európa Rádió egykori politikai vezetője, J. F. Brown szavaival – a „szabadság ébredése" idézte elő; sőt Timothy Garton Ash, az angol kon­zervatív történész szerint valóságos „népforradalmakat" láthattunk, ame­lyek az 1848-as forradalmi hullámot idézve, új „népek tavaszát" hozzák Európára.¹

Az örömmámor Francis Fukuyamának a „Történelem vége?" címen nevezetessé vált vulgárliberális szellemű tanulmányában tetőzött. Ez az írás a kelet-európai forradalmakban a liberális demokrácia és a szabad­piaci kapitalizmus globális győzelmét megvalósító világtörténelmi folya­mat végpontját látja.² Fukuyama elméletének teleológiai determinizmusa éppen azokban a körökben talárt meleg fogadtatásra, melyektől, első pil­lantásra, ezt a legkevésbé sem várhattuk, éspedig egyes volt kelet-euró­pai marxisták között. Ágh Attila, a magyar politológus például Fukuyama gondolatait visszhangozva, azt írja, hogy az a leghelyesebb, ha a kelet­közép-európai változásokat a modern világrendszer átfogó demokrati­kus átalakulásának „harmadik hullámaként" értelmezzük. Szerinte: „az első hullám a világrendszer központi országait érintette, az ezt követő a második világháború után némely európai országban hozott változást, most pedig a harmadik hullámnak lehetünk tanúi, mely első stádiumá­ban Latin-Amerikán, második stádiumában Dél-Európán, harmadik stá­diumában Közép-Európán söpört végig".³

Ágh Attila az angol-amerikai politikatudományban elterjedt felfogást veszi át, amikor a kommunizmus összeomlásában a diktatórikus uralom­nak először Dél-Európában, majd Latin-Amerikában végbement átalaku­lását látja. E nézet hívei általában a spanyolországi demokratikus átme­netet szokták követendő példaként említeni, lóvén hogy itt volt a legzökkenőmentesebb és a legbékésebb a diktatúrából való kilábalás, s mint ilyen főként talán a magyarországi kommunista rendszer bukásához ha­sonlítható, mely kelet-európai viszonylatban szintén a legfokozatosab­ban s a leginkább erőszakmentesen zajlott le. A változásokat mind Spa­nyolországban, mind Magyarországon a régi berendezkedéshez tartozó reformerek kezdeményezték; maga ez a régi berendezkedés is egy jó ideje már egyfajta „puha diktatúraként", sőt „korlátozott demokráciaként" funkcionált (mint a spanyoloknál a „dietablanda" és a „democradura"), le­hetővé téve a békés, majdhogynem alkotmányos hatalomátadást.⁴

A spanyol példa nemcsak azzal biztat, hogy a Magyarországhoz ha­sonló államok sikeres demokratikus átalakulást hajthatnak végre, hanem azzal is, hogy a „spanyol úr egyben a jövőbeni fejlődéshez is mintául szolgálhat Ezt támasztja alá, hogy a magyar Fiatal Demokraták Szövet­sége 1989 óta tudatosan is a spanyol modellre igyekszik alapozni politi­kai stratégiáját.

Nem sok kommentátor akadt, aki meg merte kérdőjelezni a rendszer­váltás ideológiáját, vagy aki rá mert mutatni a kelet-európai „konzervatív forradalmak" ellentmondásaira. A dolgozó emberek szemében azonban a fordulat csupán felületes változásnak bizonyult: miként egy hat éve Magyarországon élő angol megfigyelő nemrégiben megállapította, a „rendszer mit sem változott… olykor azt hinné az ember, hogy csak az utcatáblákat cserélték ki."⁵

A rendszerváltás ideológiája, ahelyett, hogy magának a mechaniz­musnak a megreformálását hangoztatná, figyelmét az államforma átala­kítására, az államhatalom átadására, illetve megragadására összponto­sítja. Így aztán nem csoda, ha képtelen meghallani az átlagember arról szóló panaszát, hogy ami eddig törtónt, az nem igazi rendszerváltás, csupán elitcsere, és a hatalmat igazoló ideológia átfestése. Mint Krausz Tamás, a magyar társadalomtörténész rámutatott: „a legnagyobb hibát akkor követjük el, ha az átalakulásban meghirdetett céljainak megvaló­sulását látjuk". Krausz Tamás szerint az átalakulás „kapitalizmust teremt kapitalisták nélkül", és a parlamentáris formán belül a bürokratikus dik­tatúra új típusát" hozza létre; ekképp „az alkotmányos állam ideológiai köntösében végbemegy a gazdasági reorganizáció folyamata, megnyit­ván az utat az új kiváltságos osztály előtt, mely sutba dobva a szociális tervezést és az önigazgató tulajdon lehetőségét, még tovább fokozza a végrehajtó hatalom centralizációjár.⁶

Hasonló nézeteket fejtett ki Szálai Erzsébet, magyar közgazdász is, amikor arról beszélt, hogy az országban új hatalmi struktúra alakul ki, továbbörökítve az előző rendszer számos vonását; az új uralkodó rend a tulajdon és a piac fölötti egyre fokozottabb ellenőrzéssel terjeszti ki és szilárdítja meg hatalmát, miközben az új demokratikus ideológiát hasz­nálja helyzetének legitimálására. Szálai Erzsébet az állítja, hogy nem rendszerváltás történik, hanem a „hatalom metamorfózisa". Megkésve bár, de a polgári megfigyelők egy része is kezdi felismerni, hogy a kom­munista rendszerek összeomlása csak a felületet érintette, s hogy a ki­alakuló társadalmak végül is többet örököltek a múltból, mint amennyi újat hoztak a történelembe. Róbert C, Tucker amerikai politikatörtónósz röviddel a kommunizmus kelet-európai bukása után, de még a szovjetu­nióbeli végső összeomlása előtt éleselméjűen megállapította, hogy „az általunk nagyvonalúan »kommunizmusnak« titulált rendszerek oly mé­lyen eresztik gyökereiket a letűnt századokba, hogy nem egykönnyen le­het kitépni őket".⁷

Lassacskán kezd derengeni az igazság. 1991 végén Mark Almond ezt írta a Daily Telegrap-ba: „A kommunizmus zsákutca volt, de nemze­dékek nőttek fel benne, s nehezen tudják kiirtani magukból a beléjük ne­velt gondolkodási mintákat. Kétségtelen, hogy ma már nem ragaszkod­nak Lenin tanításaihoz, de az általa meghonosított probléma megoldási módok mélyen az emberekbe rögződtek." Egy hónappal később Jonathan Steele-nek a Guardianben közzétett hasonló szellemű cikke megál­lapította, hogy „átragasztották a címkéket és más tolvajnyelvet használ­nak, de a rendszer, mely az utóbbi évtizedekben alaposan beásta ma­gát, makacsul tovább él". 1992 elején, az egyik magyar szociáldemokra­ta lap cikkírója ennél is maróbb megjegyzést tett: „A rendszer megbu­kott. A drapéria megváltozott. Az államkapitalizmus marad."⁸

A kelet-európai kisemberek körében meg elterjedtebb a meg­győződés, hogy igazából semmi sem változott, s hogy a látványos sze­mélycserék csak elleplezik: a rendszer valójában megőrizte kontinuitá­sát. Néhány nyugati kommentátor már 1989-ben zavartan tapasztalta, hogy hiányzik az átalakulás iránti lelkesedés és a győzelem fölött érzett öröm. A politikai érdektelenség és közöny 1989 óta csak tovább erősö­dött; erről tanúskodnak a közvélemény-kutatások és a választásokon részt vevők arányának csökkenése. Jadwiga Staniszkis lengyel szocio­lógus megállapította: a társadalom azt látja, nap mint nap egyre nyilván­valóbban, hogy csupán az elitek cserélődtek le, magát a rendszert a tör­téntek egyáltalán nem változtatták meg, mindössze módosításokat haj­tottak végre rajta (megtartva, sőt felerősítve – az intézményi reformok álcája alatt – a régi berendezkedés alapvonásait).⁹

Tanulmányom célja tehát az, hogy megmutassam az átalakulások mögött rejlő lényegi kontinuitást, megmagyarázandó – szemben az át­menet ideológiájával – az 1989-ben kezdődött változások természetét. Bebizonyítom, hogy Kelet-Európa nem hajtott végre rendszerváltást a diktatúrából a demokráciába, hanem a marxista-leninista típusú autoritarizmusból a .populista", illetve „liberális" tekintélyuralom felé halad; más szóval nem jött létre új rendszer, csak a régi formálódik, vedlik át, metamorfózisában is megőrizve főbb vonásait. Mindebből levonhatjuk a következtetést, hogy a demokrácia, a kapitalizmus és a piac erői fölé alighanem egy tekintélyelvű, kollektivista és korporatista rendszer ter­jeszti ki majd hatalmát.

Jóllehet többnyire magyarországi példákkal hozakodom majd elő, a belőlük levont tanulságokat igyekszem tágabb összefüggésbe helyezni, összehasonlításokat téve a régió más államaival. Általában úgy tartják, Magyarországnak vannak talán a legjobb esélyei arra, hogy sikeresen végrehajtsa a megjósolt kapitalista és demokratikus átalakulást; éppen ezért az itteni viszonyok vizsgálata annál meggyőzőbben fogja tanúsíta­ni, vajon igazam van-e akkor, amikor kétségbe vonom egy ilyesfajta for­dulat lehetőségét a volt kommunista világban.

A demokratikus átmenet ideológiája

Az átmenet ideológiája azt hirdeti, hogy a kelet-európai kommunista re­zsimek 1989-es összeomlását 1990-ben „demokratikus átalakulás" kö­veti majd a dél-európai és a latin-amerikai országok mintájára, ahol az 1970-es és az 1980-as években feladta állásait a diktatúra. Talán érde­mes felhívnom a figyelmet arra, hogy e nézet képviselői 1989 előtt csak kevesen foglalkoztak behatóan Kelet-Európa vagy akár a kommunista rendszerek viszonyainak vizsgálatával, s kísérletük a nyugati társada­lomtudományok evolúciós és funkcionalista elméleteire támaszkodó akadémikus és analitikai modellek alkalmazására jobbik esetben félreve­zető és semmitmondó, rosszabbik esetben pedig kulturális imperializ­musba hajló szellemi próbálkozás. Vállalkozásuk helytelenségét bebizo­nyítandó, elég ha rámutatok arra, milyen általános különbségek találha­tók a kelet-európai, valamint a dél-európai és latin-amerikai országok­ban kialakult helyzet között.

Először a leglényegesebb különbség abban a körülményben rejlik, hogy a kelet-európai országok egytől egyig a szovjet birodalom részét alkották, és politikai rendszereik lebontását ennek a birodalomnak a bu­kása tette lehetővé, amikor mind külső kereteiket és támasztékaikat – a moszkvai irányítást és katonai jelenlétet -, mind belső szerkezetüket – a kommunista egypárti berendezkedést, a rendőrséget és a titkos­rendőrséget – vagy kívülről számolták fel, vagy azok egyszerűen csak belülről mállottak szét és omlottak össze. Dél-Európa és Latin-Amerika történelmében nem játszottak szerepet ehhez hasonló külső tényezők, itt sokkal inkább a belső fejlődés volt a politikai változások mozgatórugó­ja. Latin-Amerikában sohasem volt olyan egyértelmű az összefüggés az autoritárius vagy demokratikus hatalomgyakorlás és az idegen állam (ez esetben az USA) imperializmusa között, mint a szovjet érdekszférában Dél-Európában pedig, legalábbis Portugália esetében, éppen az ország saját birodalmi építményének a szóthullása, vagy másutt, mondjuk Gö­rögországban, az egyéb nemzetközi elkötelezettségek okozták a dikta­túra bukását kiváltó problémákat. A valamikori szovjet birodalomhoz tartozó posztkommunista államok tehát nem annyira az új, szárnya­ikat próbálgató dél-európai és latin-amerikai demokráciákkal mutat­nak hasonlóságot, mint inkább a második világháború után a nyu­gati Imperializmus gyarmatrendszeréből kiváló harmadik világbeli országokkal.

Másodszor: főként Dél-Európában a fordulatot gyökeres társadalmi-gazdasági változások előzték meg, létrehozván a későbbi gazdasági fejlődés és politikai demokratizáció alapjait. Ezek a változások a diktatú­rák bukása előtt abban nyilvánultak meg, hogy a multinacionális vállala­tok működése révén hatalmas mennyiségű külföldi tőke áramlott a tér­ségbe, elősegítve a dél-európai országok integrációját a világpiacba és a tőkés világgazdasági rendszerbe; mindezzel párhuzamosan meg­erősödött a gazdaság modernizációját és a közös piaci kapcsolatok fel­újítását sürgető hazai polgárság. E pozitív fejlemények következtében az új termelőerők mindinkább összeütközésbe kerültek a régi társadal­mi-politikai berendezkedéssel, szükségessé, söt elkerülhetetlenné téve a diktatúrával történő „demokratikus szakítást". Közép- és Kelet-Európa államaiban semmi sem történt, ami akár csak távolról is hasonlítható len­ne ezekhez a változásokhoz; még Magyarországon sem, mely pedig a legmesszebb jutott a gazdasági reformok útján. Közép- és Kelet-Euró­pában a diktatúrák bukása valójában megelőzte a jelentős külföldi tőke­beáramlást és az autonóm hazai burzsoázia kialakulását. A válságot itt nem a gazdasági fejlődés, hanem a gazdasági stagnálás és össze­omlás okozta, s ekképp a dél-európai demokratizációs folyamatot elindító belső erők Kelet-Európában csaknem teljesen hiányoztak.

Harmadszor: az említett régiók gazdasági kilátásai a régi rendszer bukásakor a lehető legvégletesebben különböztek egymástól. Dél-Euró­pa és a latin-amerikai országok egy része a gazdasági fellendülés időszakát élte: növekedett az életszínvonal, szaporodtak a külföldi be­fektetések, bővült a gazdaság. Ezzel szemben viszont Közép- és Kelet-Európában hanyatlás és visszaesés volt tapasztalható, a gazdaság egyes helyeken az összeomlás szélén állt, csökkent a bruttó nemzeti össztermék, és a külföldi adósságok növekedésével párhuzamosan fo­kozódott a pénzkiáramlás. Dél-Európában a működőképes, sőt, fejlődő gazdaságok szilárd alapot teremtettek a demokratikus átmenethez; Kö­zép- és Kelet-Európában a sorvadó gazdaságok kiélezték a régi rendszer válságát, de nem készttették elő a terepet egy új létreho­zásához.

Negyedszer: Dél-Európában és Latin-Amerikában a politikai szervez­kedés hagyományai a diktatúra alatt is tovább éltek, és nem szűntek meg tevékenykedni a szakszervezetek sem. A kommunista pártok illega­litásban működtek, nagyszámú tagságot tudhattak maguknak és élvez­ték a lakosság jelentős részének támogatását. Az 1970-es években Por­tugálián sztrájkhullám söpört végig, Spanyolországban megélénkült az autonóm „munkástanácsok" mozgalma, virágzottak a radikális, gyakran maoista irányultságú baloldali diákszervezetek. Az eljövendő jobb- és közép-jobboldali pártok társadalmi bázisa is kialakult a kisvállalkozók és kisgazdák, valamint az újsütetű hazai polgárság körében. Emellett létez­tek alternatív politikai kultúrák, és kikristályosodtak a civiltársadalom szervezeti formái. Mindebben Görögország járt az élen, hiszen a diktatú­ra itt csak hét évig tartott, melynek veresége után visszatértek a porond­ra az előző politikai rendszer személyiségei és intézményei. Újból el kell mondanunk, hogy Közép- és Kelet-Európában nem voltak hasonló poli­tikai erők, nem működtek pártok, nem jöttek számba a szakszervezetek, és nem alakultak ki a civiltársadalom önálló intézményei. Néhány balká­ni ország kivételével nem ténykedtek – visszatérésre készen – jelentős emigráns politikusok vagy szervezetek. A politikai érdekegyesítésnek és érdekkifejezésnek sem voltak meg a térségben a társadalmi-gazdasági alapjai; még a híres magyarországi „második gazdaság", a „szocialista vállalkozók" rétege is messze volt attól, hogy független magánszektort vagy önálló civiltársadalmat alkosson. Bár léteztek ellenzéki csoportok és másként gondolkodók, köreik csupán néhány elszigetelt és margina­lizálódott értelmiségire korlátozódtak. Ami az átlagembereket illeti, őket a kommunista rendszerben arra nevelték, hogy kerüljék a politikát és a magánéletben keressenek vigasztalódóst. A sokéves sulykolás eredmé­nyeképp többségük igyekszik távol tartani magát mindenféle politikai vagy közéleti tevékenységtől, s bármit, ami ehhez kapcsolódik, kö­zönnyel, sőt gyanakvással szemlél. Ilyen körülmények között fölöttébb kétséges, hogy kialakuljon a részvétel elve szerint működő, demokrati­kus politikai kultúra.

Ötödször: a kelet-európai diktatúrák mindig többek voltak egy egy­szerű tekintélyelvű politikai rezsimnél. Annak ellenére, hogy sosem jutot­tak el a tökéletes totalitarizmus állapotába, olyan értelemben – mint né­hány nyugati társadalomtudós állította -, hogy „forradalombiztos" rend­szerként a nézetkülönbség és ellenzékiség minden lehetséges formáját kooptálták és magukba olvasztották volna, társadalmuk mégis monoliti­kusán szerveződött, s – akár a feudalizmusban – az élet minden eleme a politikai hatalomnak rendelődött alá. A dél-európai és latin-amerikai diktatúrák viszont – bár katonai és rendőrállamok voltak, s egy szűk ural­kodó elit érdekében felülről igazgatták országukat – arra sohasem töre­kedtek, hogy totalitárius módon mozgósítsák vagy hogy minden ízében áthassák a társadalmat. A három dél-európai diktatúra élén még csak nem is fasiszta párt állt, és a különböző állami intézményeken kívül a hatalomnak nem volt sem tömegbázisa, sem bármiféle szervezett kap­csolata a lakossággal. Éles ellentétben áll ezzel Közép- és Kelet-Európa, ahol a rezsim a tömegek mozgósítására épült, mélyen behatolt a tár­sadalom sejtjeibe, és a párt „vezető szerepének" nevében mindenfajta gazdasági és társadalmi tevékenységet igyekezett ez ellenőrzése alá vonni. A rendszer tiltott bármiféle független politikai ideológiát vagy önál­ló társadalmi szervezetet, minthogy ezek már a puszta létükkel is két­ségbe vonták legitimitását. A szóban forgó diktatúrák tehát sokkal mé­lyebb és tartósabb hatást fejtettek ki országuk szociális szerkezetére és politikai kultúrájára, mint a dél-európai és a latin-amerikai rezsimek.

Olyan társadalmi rendszert építettek ki. mely a hagyományos tekintély­uralmi berendezkedésnél jóval makacsabbul ellenáll a változásoknak, s éppen ezért elhamarkodott lenne azt állítanunk, hogy idejük lejárt. A kö­zép- és kelet-európai országokban is megindult ugyan a strukturális át­alakulás folyamata, ám a jövőbeni fejlődést még hosszú évekig az el­múlt negyven év sztálinista öröksége fogja meghatározni.

Habár a dél-európai és latin-amerikai átalakulások szerintem nem szolgálhatnak modellül a közép- és kelet-európai változások magyaráza­tához és előrejelzéséhez, sem a posztkommunista országok jövőbeni képének megrajzolásához, azt nem tagadom, hogy hasznos lehet a két régió összehasonlítása. Mindazonáltal látnunk kell, hogy a kelet-európai fejlemények inkább Franco Spanyolországa, a tábornokok Görögorszá­ga, a Perón-féle Argentína vagy a Pinochet uralma alatt álló Chile felé, semmint az eredményesen végrehajtott demokratikus konszolidáció irá­nyába tartanak. Közelebb jutunk a kelet-európai változások megértésé­hez, ha ezeknek az országoknak a kudarcait tanulmányozzuk, mintha a sikeres átalakulásokra függesztjük tekintetünket. Bármilyen kellemetlen, nagyon is lehetséges, hogy – Ken Jowitt ironikus szavaival -: „Kelet-Eu­rópa általános intézményi arculatát a demokraták és a tőkések helyett a demagógok, a papok és a tábornokok fogják megformálni."¹⁰

A szocialista átalakulás mitológiája

Jól ismerjük a demokratikus átalakulás ideológiájának baloldali változa­tait. A baloldal képviselőit már a marxizmus első idejében megigézte az egyrészt történelmi szükségszerűségként, másrészt a kapitalista fej­lődés ellentmondásainak egyedüli megoldásaként értelmezett szocialista átalakulás kikerülhetetlenségéről szőtt mitológia. Ezért aztán túlságo­san Is bíztak a szocialista politikai stratégia hatékonyságában, és túlzott reményeket fűztek a szocialista hatalomátvétel és a gazda­sági kollektivizálás eredményeihez. Így történhetett meg, hogy támo­gatták a szocialista politikai forradalmakat olyan gazdaságilag elmara­dott országokban, melyekben a tőkés rend nem haláltusáját vívta, ha­nem éppen csak születőben volt. Az eredmény ismert: sztálinista totali­tarizmusok Oroszországban és Kelet-Európában, s nem kevésbé autoriter rendszerek Kínában és a harmadik világ országaiban.

A fejlettebb kapitalista országokban nem tört ki forradalom, vagy ha kitört is – mint 1918-1919-ben Németországban, és az 1930-as évek­ben Spanyolországban -, vagy magától elvetélt, vagy csírájában elfojtot­ták. Az 1960-as évek guevarista felkelései és diáklázadásai sem jártak több sikerrel, pedig ezek legalább alternatívát kínáltak a szociáldemokrá­cia és a szovjet marxizmus akkorra már bemerevedett és konzervatívvá vált hagyományaival szemben. Az 1970-es évek közepén egy pillanatra úgy tűnt, hogy megint napirendre kerülnek a szocialista forradalmak, amikor Nyugat-Európa legrégibb diktatúráját, a portugál fasiszta rend­szert megdöntötte egy fiatal, baloldali katonatisztekből álló csoport; a fel­kelők, akiket egy radikális népi mozgalom támogatott, az ország „szocia­lista átalakítását" tervezték. Ezt az időszakot az angol Nemzetkőzi Szo­cialistáktól az amerikai Henry Kissingerig csaknem minden nyugati meg­figyelő a „vörös színek forradalmaként" élte meg; vagy reménykedve, vagy rettegve várva a szocializmus beköszöntét

Nicos Poulantzas görög marxista egyike volt azon kevés kivételek­nek, akik már a kezdetek kezdetén felismerték: Portugáliában nem tár­sadalmi forradalom, hanem a tőke átszervezése zajlik; „a szocialista át­alakulás fel sem merült … a szocializmus valójában egy pillanatig sem volt a napirenden". Poulantzas szerint Portugália kétségtelenül szakított a fasiszta rendszer politikai diktatúrájával, valamint a gazdaságra azelőtt döntő befolyást gyakorló régi nagybirtokkal és gyarmati érdekekkel, megindulva így a modern európai tőkés gazdaság megteremtésének út­ján; ám ez a folyamat, ha a demokráciához elvezet is, a szocializmus kapuit aligha nyitja meg. A hazai polgárság gyengesége miatt a tekinté­lyuralom megdöntéséhez a tömegek mozgalmára volt szükség, melynek következtében a „demokratizációs folyamat a néptömegek vezetésével megy végbe", mihelyt lezárul azonban a gazdasági hatalom átadása, a baloldali erők és a néptömegek kiesnek a nyeregből.¹¹

Poulantzas elutasítja a „permanens forradalom" hagyományos trockista elméletét, vagyis nem ért egyet azzal, hogy a polgári forradalom szükségképpen a szocialistába torkollik; szerinte sohasem volt le­hetőség arra, hogy „a demokratizációs folyamat szocialista átalakulásba váltson át". Poulantzas éppen ezért tagadja, hogy Portugáliában „vere­séget szenvedett volna a születőben lévő szocializmus", ami persze nem jelenti azt, hogy 1974 és 1975 között ne bontakozott volna ki az országban valódi népi szocialista mozgalom. A vállalatvezetést megtisz­tító és dolgozói ellenőrzést megvalósító munkástanácsok, a házfoglalá­sok és a városkörzetek lakógyűlései, a földfoglalások és a mezőgazda­sági szövetkezetek: egytől egyig önálló, spontán társadalmi kezdemé­nyezések voltak. A tömegmozgalom ellenére a portugál forradalom vé­gül is a kapitalizmus konszolidációjához vezetett. A sors iróniája, hogy a fasizmus megdöntése, a tőkés rend megszilárdítása a népi, szocialista nekilendülés nélkül sohasem vált volna valóra.¹²

Most már egyértelmű, hová akarok kilyukadni. Az úgynevezett portu­gáliai szocialista forradalom egyáltalán nem váltotta le az előző társadal­mi-gazdasági rendszert, hanem modernebb, hatékonyabb formában új­jászülte. A szándéka szerint szocialista forradalom Portugáliában a kapi­talista fejlődés válságát oldotta meg. De ha a szocialista átalakulás ne­vében, a népi szocialista mozgalom támogatásával elindult forradalom meghirdetett céljainak éppen az ellenkezőjébe, éspedig a tőkés konszo­lidációba torkollt, akkor talán joggal merül fel a kétely a Kelet- és Közép-Európában zajló úgynevezett „demokratikus átmenet" végeredményeit il­letően.

Ha Portugáliában a szocialista átalakulás jelszavával megvalósított „demokratikus szakítás" a kapitalizmus számára nem egyszerűen a túl­élést, hanem a magasabb fokon való újjászületést jelentette, akkor na­gyon is elképzelhető, hogy a kelet-európai sztálinista diktatúrák bukása szintén valamiféle hasonló helyzetre: a kommunista, más néven állam­szocialista társadalmi rendszerek válságára hoz megoldást Végül is az államszocialista fejlődésnek a sztálinista berendezkedés éppúgy zsákut­cája volt, mint a modern kapitalizmusnak a fasiszta uralom. Mindamellett ha az 1989-re kirobbant „népek forradalmában" nem az államszocializ­mus lerombolóit hanem feltámadásának és újjáéledésének előkészítőit látjuk, akkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy milyen ennek a halot­taiból felkelő hatalmi organizmusnak a valódi természete és hol a helye a világtörténelemben.

Az „államszocializmus" társadalmi-gazdasági rendszere

Miután az elmúlt 40, illetve 70 évben nagyvonalúan kommunistának vagy államszocialistának titulált rendszerek (legalábbis főbb vonalaikban) ma­kacsul tovább élnek – gondoljunk csak a korábban idézett történészek és újságírók megállapításaira -, felmerül a kérdés, hogy pontosan milye­nek is ezek a struktúrák, milyenek voltak 1989 előtt, és milyenné váltak azután.

A nem sztálinista marxisták időt és energiát nem kímélve dolgoztak a sztálinista társadalmi berendezkedés elméleti megfogalmazásán és ka­tegorizálásán, ám erőfeszítéseik kevés sikerrel jártak. Meg voltak győ­ződve arról, hogy a szocializmus – bármennyire elkorcsosult is – maga­sabb rendű forma a kapitalizmusnál, amiből törvényszerűen következett, hogy a legtökéletlenebb sztálinista állam is történelmi előrelépés a tőkés rendhez képest. Az általuk posztkapitalistának kikiáltott társadalmakat vagy az elvont szocialista elmélet fogalmai szerint, vagy a kapitalista, il­letve prekapitalista rendszerek kategóriáiból kiindulva magyarázták. Vizsgálódásaik többnyire nem empirikus kutatásokra, hanem kész elmé­letekre támaszkodtak, s mivel az újat folyvást a régiből, az ismeretlent az ismertből kívánták megérteni, persze hogy nem vették észre, mi a ki­vételes és az egyedülálló ezekben a társadalmakban.

Az „államkapitalizmusról" avagy az „elkorcsosult munkásállamról" szóló teóriák erőltetése helyett, véleményem szerint, sokkal haszno­sabb, ha nem előre ítélkezünk, hanem minden társadalmi-gazdasági formációt saját jogán vizsgálunk, legyen annak akár „államszocializmus", akár bármi más a neve. Úgyis mindegy, milyen címkét ragasztunk rá a létrejött rendszerekre, következésképp fölösleges arról vitatkoznunk, ho­gyan hívják őket. A fontos az, hogy felismerjük jellegzetességeiket, és megértsük működésükéi.

Először az 1970-es évek derekán, a magyar marxista ellenzék köré­ben terjedt el az a felfogás, mely szerint a szovjet típusú szocializmus újfajta társadalmi-gazdasági alakzatot képvisel. Hegedűs András, az egykori miniszterelnök azt állította, hogy „Az Oroszországban és Kelet-Európában hatalomra került kommunista mintájú szocializmus új társa­dalmi-gazdasági rendet hozott létre; eltörölte a termelési eszközök ma­gántulajdonát, s helyébe új társadalomszerkezetet emelt." Hegedűs azonban ennek ellenére meg volt győződve arról, hogy ez nem „az a szocializmus, amit Marx a kapitalizmus utáni fejlődés első állomásaként ír le".¹³ A Rakovski álnéven publikáló Kis János és Bence György, radi­kális másként gondolkodók, túlléptek Hegedűs nézetén, s kifejtették, hogy a szovjet típusú struktúrák új társadalmi formációt testesítenek meg, melyről nem szól a történelmi materializmus marxi elmélete, már csak azért sem, mert fejlődésükkel „sim generis evolúciót képviselnek". Miközben Hegedűs szentül hisz abban, hogy a szovjet típusú társadal­mak magukban hordozzák a továbblépés és a haladás lehetőségét, Bence és Kis arra a következtetésre jut, hogy az ilyen jellegű berendez­kedések történelmi zsákutcát jelentenek.¹⁴

Az idézett vélemények a „bürokratikus kollektivizmus" elméletére em­lékeztetnek: ezt a teóriát Bruno Rizzi, a külön úton járó olasz trockista vezette be az 1930-as években, csak hogy negyven évvel később a nyugati új baloldal egyes körei ismét felfedezzék.¹⁵ Umberto Melotti olasz marxista „Marx és a Harmadik Világ" címmel közzétett tanulmá­nyában a bürokratikus kollektivizmust olyan társadalmi-gazdasági szisz­témaként írja le, mely „minden prekapitalista, kapitalista vagy szocialista termelési módtól gyökeresen különbözik … teljesen új társadalmi-gaz­dasági alakzatot hoz létre, s a Marx által megfogalmazott társadalmi tör­vényektől tökéletesen elütő szabályok szerint működik".¹⁶ Angliában, a Critique és a Revolutionary Communist Party című folyóiratok körül tömö­rülő csoportok is hasonló felfogást képviseltek, és kifejtették – minden addigi trockista elemzést lefőzve -, hogy a szovjet rendszer a tovább­fejlődéshez szükséges összes erőforrását kimerítette, s belső viszonyai teljesen megmerevedtek; szerintük a Szovjetuniónak nincs jövője, és még Gorbacsov vezetésével sem maradt számára kiút.¹⁷ Az említett te­óriákkal szemben csupán egyetlen ellenvetést tennék: alighanem túlsá­gosan is apokaliptikus képet festenek: a rezsim erőforrásai kimerültek, a reform megvalósíthatatlan, nincs más választás: „szocializmus vagy bar­bárság". Ezek a gondolkodók nem ismerik el, hogy a szovjet típusú be­rendezkedések önálló, eredeti társadalmi-gazdasági formációk, melyek a fejlődés saját útját járják.

Ennek ellenére számos szociológus éppen abból a feltételezésből ki­indulva kezdte vizsgálni a szovjet mintájú konstellációkat, hogy „az ál­lamszocializmus önálló társadalmi forma, megvan a maga sajátos intéz­ményi logikája és fejlődési törvényei".¹⁸ E nézet legjelesebb képviselői, Michel Burawoy, David Stark és Szelényi Iván a Kádár-rendszer utolsó éveiben empirikus kutatásokat és belső megfigyeléseket végeztek Ma­gyarországon annak feltárására, hogy az .államszocializmusnak" neve­zett szisztéma milyen sajátos társadalmi és gazdasági mechanizmuso­kat hoz létre. Többségük arra a következtetésre jutott, hogy a szovjet típusú berendezkedések valamiféle „harmadik úton" haladnak a „szocia­lista kevert gazdaság" megvalósítása felé. Bár elismerték, hogy ez a ke­vert gazdaság nem fogja elhozni az igazi, egyenlőségen alapuló szocia­lista társadalmat, a marxista képrombolóktól eltérően mégis meg voltak győződve arról, hogy a struktúra képes a reformra és a továbbfejlődés­re.

Dél-Európában és Latin-Amerikában a diktatúrák felülről tele­pedtek rá a társadalomra, és bukásuk hozzájárult ahhoz, hogy a saját életét élő társadalom – mely maga Is szerepet Játszott a régi re­zsimek leverésében – végre emancipálódjék. Közép- és Kelet-Euró­pában a diktatúrákat nem a népi mozgalmak, s nem Is a belső fejlődésből származó ellentmondások rombolták le; lábuk alól a külső támogatás megszűnése húzta ki a talajt. Ezek a hatalmak rá­adásul nem csupán elnyomták, hanem megszervezték és mobilizálták is a társadalmat minek következtében az semmiféle önálló léttel, külön élettel nem rendelkezett. Az előző berendezkedést összetartó struktúrák zömükben túlérték a régi politikai vezetés és a régi legitimáló ideológia letűnését és kicserélődését. A rendszer nagyjában-egészében ugyan­úgy működik, mint korábban. Ha megérzéseink és érveink valamennyire is megállják a helyüket, akkor még korántsem jött el az ideje annak, hogy elvessük az „államszocializmust"' öntörvényű, saját fejlődési logiká­val bíró szisztémaként magyarázó gondolkodók meglátásait és feltevé­seit Ugyanis ha a szisztéma – a politikai vezetéstől és az ideológiáktól függetlenül – csökönyösen tartja magát, akkor az 1989 előtti viszonyok megértésére kidolgozott nézetek és elméletek a mai események tisztán látásához is hozzásegíthetnek. Ebből a szemszögből kívánom az alábbi­akban megvilágítani a Kelet-Európában 1989 óta végbement változáso­kat, figyelmemet elsősorban a magyarországi átalakulásokra összponto­sítva.

Az új tekintélyuralom veszélyei

A kortárs megfigyelő, politológus vagy szociológus a politikai esemé­nyekben általában a szokatlant, az újat, a törést veszi észre, s a változá­sok mögött rejlő folytonosság felismerése többnyire a történészre vár. Ne féljünk hát kimondani, hogy a kommunizmus összeomlása és születése igen sokban hasonlít egymásra. 1917-ben a bolsevikok hívei és ellenfe­lei egyaránt úgy hitték, hogy világrengető dolgok történnek a szemük előtt. A harcos bolsevikok meg voltak győződve arról, hogy egy új, jobb életet teremtenek; konzervatív ellenlábasaik pedig attól féltek, hogy lerombolják a kipróbált és jól bevált régit. Az idő múlásával azonban az új renden mind jobban kiütköztek elődeinek tulajdonsá­gai; a kommunista vezetők egyre inkább egy új cári dinasztiára kezdtek emlékeztetni, s úgy tetszett, a „létező szocializmus" többet örökölt a múltból, mint amennyit valójában változott.

1989 után, az úgynevezett „népek forradalmát" követően, miközben a jobboldal örömmámorban úszik, a baloldal meg búskomorságba süp­ped, a kommunizmusnak, a szocializmusnak, sőt magának a történe­lemnek a végéről harsogó, a nyugat hidegháborús győzelmét dicsőítő ki­áltásokat hallgatva olyan érzésünk támad, az új idők tanúi ugyanan­nak az illúziónak az áldozatalvó válnak, mint nagyatyáik 1917-ben. Ha a sztálinista rendszer legalább annyira gyökerezik a történelmi múltban, mint a szocialista eszményekben és a marxista ideológiá­ban, akkor a pártállam és a marxizmus-leninizmus kihajításával még nem fogjuk kitépni ezeket a gyökereket, sem radikálisan meg­változtatni a rendszer gazdasági-társadalmi struktúráját.

Itt kell megemlítenünk, hogy Kéri László, magyar politológus nemré­giben megállapította: azok, akik a magyar kommunizmus elmúlt negyven évében csupán terrorisztikus diktatúrát látnak, az elkövetkezőkben nyil­ván a demokráciát fogják üdvözölni. Ám szerinte ez így túl egyszerű len­ne, hiszen a történelemben nem olyan könnyű tabula rasát csinálni. Kéri felidézi továbbá azt a figyelemre méltó párhuzamot, amit Szelényi Iván vont az 1917-es bolsevik forradalommal. Ha 1917 voltaképpen szocia­lista forradalom volt proletariátus nélkül, akkor 1989 ugyanígy pol­gári forradalomnak tekinthető polgárság nélkül. Mindkét esetben az történt, hogy a forradalom volt hivatva létrehozni azt az osztályt, melynek az elmélet szerint a forradalmat vezetnie kellett volna. Mind 1917-ben, mind 1989-ben a hiányzó forradalmi osztály pótlékaként értelmiségi elitek kerültek hatalomra. Szelényi Iván összehasonlításához Kéri hozzáteszi: „Ezt a gondolatmenetet komolyan véve el kell gondol­kodni azon is, hogy ha 1917-es paradox történelmi szerepvállalása szükségképpen diktatúrába vitte az értelmiség kalandját – akkor meny­nyiben fenyeget ez a veszély jelenleg."¹⁹

Nem Kéri László az egyetlen, aki komolyan veszi ezt a veszélyt. A Guardian egyik 1992 februárjában megjelent száma tudósítást tesz köz­zé Lech Walesa, Borisz Jelcin és a volt orosz ellenzéki, Borisz Kagarlickij beszédeiről, melyekben az említettek a Lengyelországot, illetve Oroszországot fenyegető új diktatúra veszélyére hívják fel a figyelmet. A jelentések szerint Walesa elnök úgy nyilatkozott a strasbourgi Európa Tanács előtt, hogy „nem elképzelhetetlen, a demokrácia csupán átme­net lesz a kommunizmusból a tekintélyuralom más formája felé".

Mindamellett úgy tűnik, e veszély Magyarországon fenyeget a leg­kevésbé, látszólag itt a legtöbb esély a kapitalizmus és a demokrácia megteremtésére. Ráadásul Magyarország mint a sikeres posztkommu­nista reformok nagy reményű várományosa, ma – éppúgy, mint Kádár idejében – ismét „a nyugati liberális sajtó egyik kedvence lett". Én mégis amondó vagyok, az új tekintélyuralom Magyarországon éppúgy a küszö­bön leselkedik, mint bárhol másutt az egykori szovjet tömbben. Végül is, hogy a közép- és kelet-európai változások a demokráciához vagy egy újfajta diktatúrához vezetnek-e majd el, az sok mindentői függ, például – hogy csak a legfontosabbakat említsük -: az államhatalom belső struk­turálódásától, a gazdasági reformok eredményeitől, attól, hogy kialakul-e a piacgazdaság, az új vállalkozói osztály, a pluralista pártrendszer és a modern politikai kultúra, valamint a tevékeny és autonóm civiltársada­lom. Ezekre a kérdésekre keresek választ tanulmányom hátralévő ré­szében.

Az államhatalom belső struktúrája

Magyarország már abban is különbözik a többi közép- és kelet-európai volt kommunista államtól, hogy a prezidenciális kormányzás helyett a miniszterelnöki rendszert honosította meg. A prezidenciális kormányzás elutasítása egyenes következménye volt a régi kommunista vezetés és a vele szemben álló felek közt 1989-ben létrejött háromoldalú tárgyalá­soknak – Lengyelországban a kerekasztal töltött be ugyanilyen szere­pet, ahol az ellenzéki erők óva intettek attól, hogy a tekintélyes elnöki tisztség az akkor igen népszerű reformkommunista, Pozsgay Imre kezé­be kerüljön, így mentve át a kommunista hatalmat egy új köntösben díszelgő diktatúra segítségével." „Az Ellenzéki Kerekasztal egységes kiin­duló álláspontja az volt – tudósít Bozóki András -, hogy Magyarországon nem elnöki rendszert, hanem parlamentáris demokráciát kell kiépíteni."²⁰

A gyenge s jórészt ünnepi külsőségekben megnyilvánuló elnöki mél­tóságot az erős parlament hivatott ellenpontozni, s ennek szellemében az előző országgyűlés által 1989 őszén elfogadott új magyar alkotmány a háromoldalú tárgyalások javaslatai alapján biztosította a képviselőház ellenőrzését a végrehajtó hatalom és a törvényhozás folyamata felett. A rendelkezések szerint a legfontosabb, az úgynevezett „alaptörvények" vagy más néven „alkotmányos jelentőségű törvények" elfogadásához a szavazatok kétharmados többsége szükséges. Az alkotmány kikötést tartalmazott a bizalmatlansági indítványról is, melyre lehetőséget adott mind a miniszterelnökkel, mind az egyes miniszterekkel szemben.

Az 1990 márciusában és áprilisában tartott parlamenti választások az Antall József vezette konzervatív Magyar Demokrata Fórum győzelmé­vel, és a kisgazdákkal, valamint a kereszténydemokratákkal közösen alakított koalíciós kormány hivatalba lépésével végződtek; a liberális szabad demokraták a legnagyobb ellenzéki pártként kerültek ki a küzde­lemből. Mindamellett a kormány nem rendelkezett az alaptörvények meghozatalához, illetve módosításához szükséges kétharmados több­séggel, s ezért Antall József felajánlotta a szabad demokratáknak, támo­gatni fogja egyik újonnan megválasztott képviselőjük, Göncz Árpád író köztársasági elnöki jelöltségét, ha az ellenzék cserében hozzájárul a kétharmados többséghez kötött alaptörvények számának húszra csök­kentéséhez. A szabad demokrata vezetők sietve igent mondtak, és alá­írtak egy megállapodást a Magyar Demokrata Fórummal, amelyben ah­hoz is beleegyezésüket adták, hogy a korábbi bizalmatlansági indítványt „konstruktív bizalmatlansági indítványra" cseréljék – a nyugatnémet és a spanyol alkotmány mintájára -, azzal a kiegészítéssel, hogy ez csak a miniszterelnökkel szemben, s csak a leváltására vonatkozó javaslattal együtt lehetséges.

A vezető politikai személyiségek e megállapodást pártjaik feje fölött kötötték, s anélkül, hogy előzőleg egyeztettek volna a koalíció többi tag­jával, valamint politikai szövetségeseikkel. Nem maradtak el hát a bírála­tok, kivált a szabad demokraták körében, ám a nagy tiszteletnek ör­vendő Göncz Árpád elnökké választása élét vette az egyébként igen ko­moly ellenvetéseknek. Hat hónap múltán azonban az ellenzéki pártok kezdtek egyre elégedetlenebbé válni az új kormányzattal, s növekedett a feszültség a kormány meg az elnök között. A politikai jobboldal tiszto­gatásokat, a volt kommunisták elítélését és megbüntetését követelte, ki­teljesítendő a „rendszerváltást"; a kormány pedig a helyi önkormányzati választások, a pótválasztások és a közvélemény-kutatások eredménye­iből népszerűségének csökkenését látva, a konfrontáció stratégiáját vá­lasztotta; igyekezvén megszilárdítani ellenőrzését a tömegkommunikáci­ós médiumok fölött. 1991 őszén az ellenzéki vezetők már nyíltan azzal vádolták a kormányt, hogy egy új nómenklatúra és egy új állampárt megteremtésén munkálkodik, a Demokratikus Chartát aláírásukkal tá­mogató liberális értelmiségiek meg kezdték úgy érezni, hogy ugyanott vannak, ahol több mint egy évtizeddel ezelőtt, amikor megalapították a független szamizdat mozgalmat, és útjára indították a másként gondol­kodó demokratikus ellenzéket.²¹

A mintegy kétéves demokratikus hatalomgyakorlás után világossá vált, hogy a Magyarországon kialakult szisztéma nem valósította meg eredeti célját, a parlamentáris kormányzást, hanem helyébe egy mind diktatórikusabb, kvázi-prezidenciális miniszterelnöki uralmat vezetett be. Miként Bihari Mihály politológus megállapította, a Demokrata Fórumon belül „egy sajátos prezidenciális pártszerkezet… lényegileg egy tekintély­uralmon alapuló vezetési struktúra" vált dominánssá, miközben „egy erősen centralizált, tekintélyelvű vezetés alakult ki a kormányzati rend­szerben."²²

A gazdasági reformok

Magyarországon a szabad demokraták, Hayek és Friedman tanítványai, a „sokkterápia" és a „big bang" hívei, a piac és a magántulajdon totális kiterjesztése mellett szállnak síkra, egyaránt támogatva a külföldi beru­házásokat és a „spontán privatizációt" (a volt funkcionáriusok és vállalat­vezetők vásárlásait). Az 1990-es választások konzervatív és nacionalista érzületű győztesei azonban mérsékeltebb, visszafogottabb tempót dik­táltak. A Magyar Demokrata Fórum vezetői ideológiai gyanakvással szemlélték a külföldi tökét, aggódtak a nemzeti vagyon elvesztése miatt, és ellenezték a „spontán privatizációt", mely a kommunisták által kineve­zett volt igazgatók kezére játszaná a vállalatokat. Ugyanakkor a Fórum mindinkább tekintélyelvű módszerekhez folyamodó képviselői makacsul ragaszkodtak a privatizációs folyamat ellenőrzéséhez, s vonakodtak szabadjára engedni a piaci erőket Az eredményt nagy jóindulattal fon­tolva haladásnak, némi rosszindulattal pedig a magántulajdon és a piac­gazdaság kialakítását szorgalmazó gazdaságpolitika teljes háttérbe szo­rításának nevezhetjük. Az Antall-kormány nyíltan elutasított bármiféle, a lengyelországi megoldásokra emlékeztető „sokkterápiás" programot, éppúgy, mint az „utalványos rendszert", amihez Csehszlovákiában folya­modtak; megakadályozta az előző, kommunista vezetés által kezdemé­nyezett „spontán privatizációt, korlátozta vagy legalábbis gátolta a külföl­diek tulajdonszerzését, és – a kisgazdák nyomására – egyre inkább a „reprivatizációra" hajlott, vagyis vissza akarta adni a vagyonokat 1947 előtti birtokosaik kezébe. A kormány azonban ilyen irányú terveit gyakor­lati okokból kénytelen volt takaréklángra állítani, és megelégedni a „kár­pótlásról" szóló szerény elképzeléssel. 1990 szeptemberében elfogadták a privatizációs törvényt, mely elrendelte a szolgáltatási szférában az üz­letek, éttermek és kisvállalkozások zömének áruba bocsátását. A tör­vény létrehozta az Állami Vagyonügynökséget is a nagy vállalatok priva­tizációjának irányítására; ezek közül húszat – köztük az egykori állami utazási irodát, az IBUSZ-t, valamint több szállodaláncot – szántak el­adásra, megengedve akár a 100%-os külföldi részesedést is.

Egy évvel később a húsz kiszemelt nagyvállalatból még egyet sem sikerült privatizálni – mindahány állami kézben maradt. Az egyik megfi­gyelő megállapítása szerint: „Az Állami Vagyonügynökség kiválóan ért a vállalatok ellenőrzéséhez, csak éppen a magántulajdonba adásukra al­kalmatlan."²³ Még a 10.000 kisvállalkozásból is csupán 515-öt árverez­tek el; kétharmad részüknél csupán hosszú távú bérleti szerződéseket kötöttek, s tulajdonosukat illetően nem törtónt változás. Végül aztán né­hány magyar közgazdász felrótta a politikai vezetésnek, hogy ahol úgy­mond végbement a privatizáció, ott is csak színleg, s az állam különböző állami cégeket és bankokat tulajdonostárssá téve, bár közvetetten, de megőrizte ellenőrzését a vállalatok fölött.²⁴

A privatizáció azért is folyik lassabban a vártnál, mert hiányzik a ha­zai tőke, a külföldi befektetők pedig bizalmatlanok. Sem a régi második gazdaságból kiemelkedett „szocialista vállalkozók", sem a „spontán pri­vatizáció" révén tulajdonossá lett új igazgatók nem hajlandók – mint ahogy korábban sem voltak azok – jelentősebb magántőkét kockáztat­ni. Azok, akik megpróbálták, nem mindig jártak sikerrel – 1992-ben sorra mentek csődbe a gazdaságtalan kisvállalkozások. Ugyanakkor a külföldi beruházók nagyrészt a szolgáltató ágazatba és a tömegkommunikáció területére áramlottak, ahol nem tudják előmozdítani sem az export foko­zását, sem a külföldi adósságok visszafizetését, sem a versenyképe­sebb belgazdaság ügyét.

Ezzel egyidejűleg a külföldi versenytársak felvásárolták a leg­eredményesebb magyar vállalatokat – mint például a Tungsramot – csökkentették bennük a termelést, s a nyugati termékek előretolt helyőrségévé fokozták le őket. Kevés jel mutat arra, hogy a külföldi befektetők a magyar gazdaságnak azon termelő ágazataiba menné­nek, ahol elengedhetetlenül szükséges a fejlődés a honi tőke és a polgárság kialakulásához. A helyzet az, hogy a közép- és kelet-euró­pai gazdaságok felfuttatása veszélyeztetné a nyugati Ipart, károsan hatna az ottani életszínvonalra s a foglalkoztatási szintre.

A tulajdonosváltás lassúságának másik oka az, hogy a kormány fél a munkanélküliségtől és a vele járó politikai következményektől. Végül is a piacgazdaság útja Kelet-Európában nem az 1960-as és az 1970-es évek jóléti állama és teljes foglalkoztatottsága, hanem az 1990-es évek viszonyai közé vezet, amelyeket az intézményesített munkanélküliség, a csökkenő jólét, a kirekesztés, a társadalmi és faji elkülönítés politikája fémjelez. 1989 óta a közép- és kelet-európai térségben – a szolgáltató ágazatot kivéve – átlagosan 25%-kal csökkent a bruttó nemzeti összter­mék – a visszaesés 1991-ben érte el mélypontját. Még Magyarország is súlyos válsággal küszködik, pedig a valamikori szovjet tömb országaiból egyedül itt látták hasznát a tőkebeáramlásnak.

A munkanélküliség 1991-ben több mint kétszeresére, 7%-ra növeke­dett, és várható, hogy 1992-re eléri a 10%-ot vagy még ennél is többet; nem csoda hát, hogy a kormánnyal és az egész politikai rendszerrel szembeni elégedetlenség erősebb, mint valaha.

A mandátumának középidejében járó Antall-kormány egyre inkább az óvatosságra hajlik, s hiába köszöntek le hatalmukról a kommunisták, az állam továbbra is ragaszkodik a nemzeti vagyon feletti ellenőrzéshez.

A végeredmény, mint Voszka Éva megállapította, az, hogy a külön­böző formákban lezajló privatizáció – a várakozásokkal és az ígéretek­kel ellentétben – nem hozta létre sem a magánvállalkozói réteget, sem a piacot, a gazdasági hatékonyságról és növekedésről nem is beszélve. Kiss Judit ennél is továbbmenve arra a következtetésre jutott, hogy a „privatizáció gyakran csupán álneve azoknak a folyamatoknak, melyek ahelyett, hogy segítenék a tulajdonosváltást, csak akadályozzák azt".²⁵

Az új osztályok

Szelényi Iván szociológus már sokszor leírta, hogy hazai, tulajdonos pol­gárság nélkül még soha sem jött létre demokrácia. Szelényi továbbá már 1989 előtt rámutatott arra, hogy Magyarországon elindult a „polgá­rosodás" és a „szocialista kevert gazdaság" kialakulásának folyamata, mely mind a nyugati kapitalizmustól, mind a szovjet típusú szocializmus­tól eltérő mechanizmust fog teremteni. A bizonyítékokat azonban java­részt a magyar parasztságból és az újonnan felemelkedő, tulajdonos vi­déki kispolgárságból vett adatok szolgáltatták. Ezzel szemben a városi gazdaság alakulását vizsgáló kutatások arra a következtetésre jutottak, hogy alkalmasint valóban új osztály keletkezik, ám ez legalább annyira az államszocialista múlt, mint a szabadpiac vagy a demokratizálódás szülötte.

Szálai Erzsébet közgazdász, kifejtette, hogy a Kádár-rendszer utolsó évtizedében új technokrata réteg jelent meg, mely kikezdte a párt- és állami bürokrácia hatalmát, majd az uralkodó rend megdöntésére szö­vetséget kötött az ellenzéki értelmiséggel. Később azonban a technokrá­cia az idők szavának engedve a régit leváltó hatalmi renddel és a nagy, állami tulajdonú vállalatok vezetőivel lépett frigyre. A kialakuló hatalmi struktúra mindjobban kezdett hasonlítani elődjére, lóvén hogy az új elit – bár más legitimáló ideológia meghirdetésével – a tulajdon és a piac fel­etti ellenőrzésének kiterjesztésével kívánja megszilárdítani helyzetét és növelni befolyását.

Hasonló következtetésekre jutott Simon János szociológus is, aki megállapította, hogy mindeddig nem alakult ki valódi középosztály, s a magyaroknak pusztán úgy 55%-a tekinthető a rendszerváltás „győztesé­nek"; ráadásul – állítja Simon – ezek a „győztesek" jórészt olyan embe­rek közül kerülnek ki, akik már az előző berendezkedésnek is haszonél­vezői voltak, s eredményesen kamatoztatják kiváltságaikat – képzettsé­güket, kapcsolataikat és pénzüket – a szabadpiac korszakában.²⁶ Ennél is rosszabb, hogy az új „vállalkozók" gyakran mintha több gondot fordíta­nának a státusszimbólumokra – hogy csillogó autócsodákkal, drága ru­hákkal, télen is napbarnította arcukkal kérkedjenek -, mint a termelő be­ruházásokra, feltehetően abbéli meggyőződésükben, hogy frissen szer­zett gazdagságuk nem tart majd soká. Az eredmény – írja Ken Jowitt -az, hogy a piaci kapitalizmus szabályai helyett a „nyerészkedés far­kastörvényei" uralkodnak, akárcsak Latin-Amerikában, létrehozván egy erősen polarizált társadalmat, amelyben a vagyonos, fogyasz­tói elit szűk, ám annál hivalkodóbb rétege áll szemben az elszegé­nyedő s mindinkább kívülrekedő többséggel.

Hankiss Elemér arra is rámutatott, hogy a régi pártbürokraták és álla­mi vezetők az előző rendszerben kivívott hatalmukat az újban piaci előnyökre tudják „konvertálni"; így nemcsak vagyonukat tudják megőriz­ni, hanem az „az új nagypolgárságban" is szilárd pozíciókat biztosítanak maguknak.²⁷ Ennél is kritikusabb hangot üt meg Borisz Kagarlickij, vala­mikori szovjet ellenzéki, az oroszországi gazdasági reformok kapcsán: „Ami itt folyik, az nem privatizáció, hanem rablás. Jelcin a régi nómen­klatúra és a volt állami vezetők köreit képviseli, akik állami pénzekből finanszírozzák zugvállalatocskáikat, melyek aztán felkapdossák az álla­mi üzemek asztaláról lehulló legzsírosabb morzsákat, vagy kiárusítják azokat a nyugati üzletembereknek."

Dávid Stark amerikai szociológus is hasonló fenntartásainak ad han­got, amikor kifejti, hogy a magyarországi privatizációs folyamat nem a „tervtől a piacig", hanem a „tervgazdaságtól a klángazdasághoz" vezet, s a régi rendszerben meghonosodott maffia stílusú módszerek, a korrup­ció és a .patrónus-kliens" viszonyok átörökítődnek az újba. „A korábbi berendezkedés második természetóvó vált szokások és beidegződések" – írja Stark – tovább élnek, „az új hálózatok működését a régiek képére formálva", s így akadályozzák, sőt meghiúsítják a piacgazdaság kiépíté­sére tett lépéseket. Stark szerint, ha a jövőben sem alakulnak ki a civil­társadalom intézményei, akkor a privatizáció nem dinamikus piacgazda­ságot, hanem egy újfajta gazdasági oligarchiát fog teremteni.²⁸ A tulaj­doni és gazdasági rendszer átalakításának mindazonáltal nem csupán kulturális vagy pszichológiai akadályai vannak. A változásokat – Terry Cox véleménye szerint – „strukturális kényszerek", valamint „társada­lomszerkezeti korlátok is nehezítik, melyek a társadalmi rétegek közt megrögzött érintkezési formákban gyökereznek. A privatizáció jelenlegi gondjai nem tekinthetők csupán „zökkenőnek" egy kikerülhetetlenül vég­bemenő folyamatban. Nem, sőt – állítja Szelényi nyomán Cox – a kelet-európai országokban, úgy látszik, különböző, jóllehet egymást át­fedő, társadalmi-gazdasági struktúrák, mi több „különböző terme­lési módok" (tőkés, állami-redisztributlv, második gazdasághoz tartozó) élnek egymás mellett, s a végkimenetel attól fog függni, hogy ezek miként jutnak szóhoz, s milyen osztályformációkat, stra­tégiákat alakítanak ki. Coxnak meggyőződése, hogy a privatizáció és a piac megteremtése előtt félelmetes, átláthatatlan akadályok meredez­nek, s nem tudhatjuk, vajon tért hódít-e majd a magántulajdon, megszü­letik-e majd a független vállalkozói osztály. Ha lesznek is a privatizáció­nak eredményei, az már kétséges, hogy maga a folyamat „elvezet-e a piacgazdaság kiszélesedéséhez Kelet-Európában"²⁹

Amennyiben a fenti megállapítások megállják a helyüket, elmondhat­juk, hogy Közép- és Kelet-Európában ma nem a nyugatihoz, s még csak nem is a dél-európaihoz hasonló honi polgárság felemelkedésének lehe­tünk tanúi, hanem egy kiváltságos, bürokratikus oligarchia arra irányuló kísérleteinek, hogy érdekhegemóniáját folytassa, sőt megerősítse. Hogy ezt az oligarchiát osztálynak, elitnek vagy uralkodó rendnek nevezzük, az voltaképpen mindegy. Kelet-Európában ma az van napirenden, hogy az eddigi hatalmi csoport politikai uralmat gazdasági uralomra váltsa. 1969-ben Milovan Gyilasz híres könyvéhez Az új osztály-hoz írt, sajnos feledésbe merült kiegészítő tanulmányában azt fejtegeti, hogy „a kom­munistáknak … sohasem sikerült az egyéni vagy kollektív birtokosok osztályává válniuk", mivel országlásuk csupán politikai hatalomra tá­maszkodott, 8 nem vert gyökeret a gazdasági-társadalmi struktúrá­ban.³⁰ A mostani változások azonban végre osztályt kovácsolhatnak az egykori bürokratikus hatalmi csoportból, ami persze nem jelenti azt, hogy a hatalom osztályszerkezete, illetve osztály háttere ugyanolyan lesz, mint nyugaton. Újfajta, bár továbbra sem kapitalista osztálytársada­lom van születőben.

A pártok és a politikai kultúra

1989-ben a magyarok meglehetős közönnyel szemlélték az országuk­ban végbemenő változásokat, olyannyira, hogy egy belga újságíró az eseményekről tudósító könyvének a „A Melankolikus forradalom" címet ad­ta. Az 1990-es választásokon való részvétel aránya itt volt a legalacso­nyabb a térségben. 1991-re már szinte lehetetlenné vált betölteni a megüresedett parlamenti mandátumokat, csak nagy ritkán jött össze a minimális szavazatszám, s a közvélemény-kutatásokon a megkérdezet­tek több mint 60%-a úgy nyilatkozott, hogy nem kíván egyetlen párt mel­lett sem voksolni a következő választásokon. A magyarok zömének az egypártrendszer rossz voltugyan, de a többpártrendszer nyilvánvalóan még rosszabb. A pártok, csaknem kivétel nélkül, értelmiségi elitkörök; tagjaik gyakran régi, személyes jó barátok – sokkal inkább politikai klu­bokra, semmint képviseleti intézményekre hasonlítanak. A kormány mi­niszterei Antall egykori iskolatársaiból verbuválódnak, a szabad demok­raták többsége a valamikori ellenzékhez tartozott, a Fidesz-vezetők nagy része pedig együtt tanúit jogot az egyetemen. Ezek a pártok sem­miképp sem társadalmi intézmények. Nem képviselnek meghatározott társadalmi érdekeket vagy rétegeket, sem valamilyen közös meg­győződést, programot vagy ideológiát. Miként Tamás Gáspár Miklós megállapította: „inkább törzsekre, mint pártokra emlékeztetnek"; tagjai­kat a barátság s a budapesti értelmiségi szubkultúrában gyökerező kö­zös múlt tartja össze. Az általuk megjelenített politikai identitások és el­határolódások hátterében nem áll semmiféle társadalmi érdek, politikai program vagy strukturált néz; rendszer. Sőt, a magyar politika létező határvonalai keresztezik a pártokéit – minden pártnak megvannak a ma­ga liberálisai, nacionalistái, konzervatívjai, a maga szociáldemokratái, populistái, és radikálisai.³¹

Wiktor Weselowski lengyel szociológus „spirituális közösségként" jel­lemezte ezeket a szervezeteket, a magyar Márkus G. György pedig „ér­telmiségi miliő-pártoknak" nevezte őket. Az általuk kínált politikai identi­tás kulturális, érzelmi, sőt spirituális azonosulásokból táplálkozik, melyek révén a hívek azonos magatartásmintákat és életmódokat követő társa­dalmi-kulturális közösségek tagjaivá válnak; így kristályosodik ki politikai stílusuk, és válnak egyöntetűvé viselkedési szokásaik. Ideológiai önazonosításuk gyújtópontjában olyan elvont fogalmak állnak, mint nemzet, faj, vallás, kommunizmusellenesség, Európa vagy egyszerűen csak a Nyugat. Ha róluk van szó, még a liberalizmus vagy a demokrácia ideo­lógiája is érzelmekkel terhelt, manicheus alakot ölt Az így létrejövő poli­tikai megoldásmódok kiválóan alkalmasak arra, hogy az emberek elé el­lenségeket és bűnbakokat állítsanak, ám haszontalannak bizonyulnak, amikor kompromisszumokat kell kialkudni és révbe segíteni. Jók lehet­nek arra, hogy nagy társadalmi változások idején vagy valamilyen fontos közügy érdekében széles tömegeket mozgósítsanak, ám arra már nem szolgálhatnak, hogy a polgárokat a politikai életben való tevékeny köz­reműködésre vagy a demokratikus politikai intézmények megteremtésé­re és fejlesztésére ösztökéljék.

Ezek a pártok csakis elvont fogalmakban és ideológiai terminusokban képesek kifejezni magukat, melyek az átlagembereknek semmit sem mondanak, s még csak nem is érintik a mindennapi gondokat. A „szoci­áldemokrata szavazókör" megnyerésére törekvő szervezetekkel sincs másképp, ők is csak jelszavakat kínálnak „zsíros kenyér" helyett, így fest a premodern pártrendszer „metapolitikája". A szóban forgó pártok való­jában olyan jellegzetességeket mutatnak, mint amilyenekről Durkheim szólt a „mechanikus szolidaritás", vagy Weber a „státuszcsoportok" kap­csán. Tonnies fogalmaiban gondolkodva a „Gesselschafft"-tal szemben a „Gemeinschaft"-ot képviselik. Nem üdvös célok ésszerű megvalósítására szövetkezett társulások, hanem az érdekekre és az értelemre fittyet há­nyó, érzelmileg fűtött közösségek. Semmiben sem hasonlítanak a Nyu­gaton ismeretes modern politikai pártokhoz, melyek a társadalmi érde­kek artikulálására, a szociális gondok megoldására, a politikai irányvo­nalak, elvek megfogalmazására szerveződnek. Ellenkezőleg, Jadwiga Staniszkissel egyetértésben elmondhatjuk, hogy tevékenységükkel csak megnehezítik az egyes társadalmi csoportok és osztályok számára érde­keik megfogalmazását és kinyilvánítását. A társadalom és a politikai elit között húzódó szakadékot sem hogy áthidalnák, inkább elmélyítik, s ennyiben voltaképpen akadályai a demokrácia kiépülésének.

Dávid Stark rámutatott a szokások és beidegződések, az értékek és viselkedésminták jelentősegére, véleménye szerint „nem elég új intéz­ményeket kiválasztanunk, melléjük új szokások is kellenek". Figyelemre­méltó ebből a szempontból Judy Batt megállapítása, aki azt írja: „a kom­munista uralom, mely konzerválta a két világháború közötti politikából rá­hagyományozott tradíciókat, súlyos örökséggel terheli meg a kommuniz­mus utáni fejlődést".³²

Batt kifejti, hogy a szóban forgó tradíciók közé kell sorolnunk az absztrakt modelleket és komplett megoldásokat előnyben részesítő, leg­szívesebben mindent egy szakértői gárdára bízó technokratikus, racio­nalista szemléletet, szemben a pluralista demokrácia lelkét jelentő prag­matista szellemmel, politikai tárgyaló- és kompromisszumkészséggel. E hagyományok átörökítése vezetett odáig, hogy ma már mind az elit tag­jai, mind a lakosság széles rétegei belenyugodtak abba: a politika a szakértek vadászterülete, túl az átlagember hatókörén. A politikusok olyanok, mint az orvosok, dolguk, hogy megállapítsák a diagnózist, és felírják a gyógyszert Innen egyenes út vezet a paternalizmusig; a hatal­mi körök szemét elhomályosítja a dölyf, a lakosságban pedig kialakul a függőség érzése; mindkét félnek egyaránt meggyőződésévé válik, hogy „a nép által" kormányozni – lehetetlenség. És ez a felfogás nem halt ki azzal, hogy az egypártrendszert többpárti demokrácia váltotta fel.

Mindezek következtében a magyarországi viszonyokat a politikával kapcsolatos mélységes kiábrándultság, és szkepticizmus, a pártokkal és a szavukat hallatókkal szembeni bizalmatlanság valamint az általános közéleti passzivitás jellemzi. Az így kialakult állapotokat Ken Kowirt „get­tó" politikai kultúraként" jellemzi. Az átlagembernek gyakorlatilag sem­miféle fogalma nincs a polgári jogokról, és nem látja, miként kap­csolódhatna be tevékenyen a politikába. Nem csoda hát, ha nem megy el szavazni, és nem vesz részt a pártok, egyesületek munkájában, vagy ami még nagyobb baj, hogy nem kezdeményez maga, sorstársa­ival együtt a jelenlegi gazdasági változások társadalmi következmé­nyeinek elhárítására.

A civil társadalom újjászületése – vagy egy új Leviatáné?

Mindazonáltal a politikával kapcsolatos általános szkepticizmusnak van egy másik oldala is. Az 1980-as évek elején Konrád György ellenzéki író Anti-politika című kötetében kifejtette, hogy a kelet-európaiak politikai szkepticizmusa a nép üdvét szolgáló állami vezető illúzióját volt hivatva szétrombolni, és így akár még a valódi közvetlen demokrácia is kisarjad­hat belőle, fokozottabb közéleti aktivitásra serkentve az embereket, mint a hagyományos pártpolitika. Konrád és a többi közép-kelet-európai disszidens felfogásában az 1980-as években központi helyet foglalt el az a gondolat, hogy szükség lenne az autonóm civiltársadalom, az ön­szerveződés és önigazgatás államtól független intézményeinek kialaku­lására, hogy a polgárok tevékenyen közreműködhessenek az ország ügyeinek rendezésében és irányításában. A civiltársadalom kibontako­zása szemükben nemcsak a kommunista pártállam alternatíváját, ha­nem az eljövendő demokratikus berendezkedés biztosítókat is jelentette.³³

1989 óta az egykori ellenzékiek az új politikai osztályok oszlopos tag­jaivá váltak, s a civiltársadalom iránti elkötelezettségükről megfeledkez­ve vakon belevetették magukat a pártharcok világába. Kivétel alig akad. Szálai Erzsébet közgazdász rámutatott arra, hogy ha a reform csak a politikai elit szintjón hoz változást – mint eddig -, akkor a „magyar társa­dalom alapvetően feudális jellege megmarad – csak éppen nyugat-euró­pai ruhába öltöztetve". Szálainak is az a véleménye, hogy az új párt-struktúrák nem képesek pontosan kifejezni a társadalmat átszövő érde­keket, véleményeket, akaratokat, és a régi uralkodó elitet újra cserélő átalakulások nem érintették a mindennapok életét. Úgy látja, csak ma­guk a cselekvő emberek védhetnek meg egy esetleges zsarnokságtól. A „progresszív politikai erőkhöz" fordul tehát, hogy „vegyék komolyan a tár­sadalom önszerveződési kísérleteit.³⁴

Hasonló gondolatoknak ad hangot Ágh Attila politológus is; kifejtvén, hogy Közép-Kelet-Európának „nem egyszerűen új demokráciára, ha­nem újfajta demokráciára van szüksége". Meggyőződése, hogy „a lakos­sági részvétel itt és most sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint a kon­szolidálódott demokráciákban, mert csak így kerülhető el a politika és a nép különválása. Ha nem látjuk be, hogy az átalakulásba a többséget is be kell vonni, akkor az elégedetlen tömegek könnyen félresöpörhetik az egész rendszert, a régit és az újat egyaránt, ki-kirobbanó törvénytelen mozgalmakkal, sztrájkokkal és tüntetésekkel."³⁵ Más értelmiségi kom­mentátorok, abbéli aggodalmukban, hogy a mind csalódottabb és elke­seredettebb tömegek a demokrácia egész épületét lerombolhatják, szin­tén felhívták a figyelmet a „társadalmi felkelés" veszélyére, sőt, félelmük­ben, hogy „Kalibán már a küszöbön áll", cselekvésre szólítottak, míg nem késő.³⁶ Ezek a megfigyelők sajnos – továbbvive az átkos kelet-eu­rópai örökséget – egyáltalán nem a néphez fordulnak, melyet látszólag oly buzgón szeretnének az események részesévé tenni, hanem a politi­kai pártok vezetőit intik, „tartsák távol Kalibánt".

Nem veszik észre, hogy ennek éppen maguk a pártok az egyik legfőbb akadályai.

Az egész rendszerrel szembeni elégedetlenség 1990 októberének végén tetőzött, amikor a váratlan benzináremeléstől nekikeseredett taxi-és teherautósofőrök blokád alá vették Budapestet és a legtöbb vidéki várost. A spontán megmozdulás 24 órán belül országos lakossági tilta­kozássá szélesedett a kormány tehetetlensége és arroganciája ellen. Sem az állami vezetés, sem az ellenzéki pártok nem voltak képesek úrrá lenni a helyzeten, és előmozdítani a megegyezést. Helyettük az érdek­csoportok vezetői, a szakszervezetek, a munkástanácsok, a kisvállalko­zók és a munkáltatók képviselői maguk ültek le a tárgyalóasztalhoz – élőadásban a televíziós kamerák előtt -, hogy kidolgozzanak egy megál­lapodást, amit később aztán a kormány is elfogadott. Miközben a taxis­sztrájk alatt egyetlen párt sem fényeskedett különösebben, az bebizo­nyosodott, hogy a társadalom igenis képes az önszerveződésre, saját érdekeinek képviseletére és konfliktusainak megoldására.

A blokád idején egyértelműen megmutatkozott az új magyar párt­rendszer alapvető gyengesége: hogy mélységes szakadék választja el a nagy többségtől; hogy képtelen kifejezni a társadalmi érdekeket, és köz­vetíteni a kormány meg a lakosság között. A taxissztrájkot csaknem mindegyik parlamenti párt alkotmányellenesnek minősítette. A hatósá­gok először erőszakkal akartak fellépni ellene, majd végül kapituláltak, és fontos engedményeket tettek. Nem tudhatjuk, hogy hasonló inciden­sek a jövőben is ilyen békésen oldódnának-e meg. Elképzelhető: ha más társadalmi-gazdasági csoportok a sofőrök példáját követve a kor­mánnyal szemben akarják majd érdekeiket megvédeni, hasonlóan szé­les tömegtámogatással a hátuk mögött, az ország egyszerűen irányítha­tatlanná válik a demokrácia eszközeivel. Ha nem alakul ki az alku és az érdekegyeztetés mechanizmusa, a kompromisszumok kultúrája; ha az állami vezetők továbbra is csak a kapituláció vagy az erőszak között vá­laszthatnak, akkor jó esély van rá, hogy egy új diktatúra veszi kezébe a gyeplőt, máskülönben kitör a káosz és az anarchia.

A tekintélyuralom veszélye azonban nemcsak azért fenyeget, mert nem alakult ki a modern politikai kultúra és a tevékeny, független civiltár­sadalom, hanem azért is, mert hiányzik a társadalmi struktúrába ágya­zott, fejlett politikai rendszer. Mint Bihari Péter magyar közgazdász kifej­tette: „kialakulóban van egy olyan politikai felépítmény, melynek nincse­nek tartóoszlopai a társadalomban".³⁷ Ez a politikai felépítmény egyrészt képtelen kifejezni a tömegek érdekeit, másrészt híján van egy olyan ural­kodó vagy domináns osztálynak, mely összetartaná és az élére állna. Krausz Tamás szerint kapitalizmus szerveződik „kapitalisták nélkül", a nyomában „egy újfajta bürokratikus diktatúra" emelkedik fel. Bihari Péter azt állítja, hogy a hosszan tartó, mélyülő gazdasági válság „tekintélyelvű megoldások" követeléséhez vezethet, "beszűkítve a kormánydöntések­kel szembeni társadalmi ellenállás lehetőségeit". Az afféle megoldások – a már létrejött pártközi egyezmények és megállapodások szellemében – alighanem elnyernék a parlamenti többség támogatását, s talán még a lakosság körében is kedvező visszhangot váltanának ki. Így nyílna meg az út az „alkotmányos" vagy „legitim" diktatúra előtt.

A fejlődés korlátai

Tekintettel arra, hogy egyrészről a közép- és kelet-, másrészről a dél-eu­rópai demokratikus változások közti legnagyobb különbség abban áll, hogy az előbbiek nem szerves, belső fejlődós, hanem a külső környezet, nevezetesen a szovjet birodalom összeomlása következtében történtek; megvonhatunk egy másik párhuzamot is, méghozzá a harmadik világ­gal, ahol 1945 után, a gyarmatbirodalmak összeomlását követően új, független államok születtek. Akkoriban a frissen létrejött afrikai és ázsiai nemzetállamokban hasonlóképpen a demokrácia nagy reménységeit lát­ták, s mindenki arra számított: ők is megindulnak majd az iparosodott, kapitalista Nyugat nyomában, hogy virágzó, fejlett, modern társadalmak­ká váljanak.

A felzárkózás helyett azonban ezek az országok – kevés kivétellel – mindinkább lemaradtak, szakadékká mélyítve néhány évtized alatt a fej­lett tőkés államok és a nyomorba süppedő harmadik világ közti különb­séget. A történtekkel egyidejűleg a lineáris fejlődés és modernizáció evolúciós modelljeit kezdték kiszorítani az alárendelt fejlődésről szóló el­méletek, majd megszólaltak olyan hangok is, melyek a harmadik világ elszegényedéséért az „elsőt" tették felelőssé. A kapitalista világgazda­ságba történő integráció nemhogy segítené a periférián rekedt országok felemelkedését, csak fokozza a polarizálódást és a globális egyenlőtlen­séget.

Ráadásul: a dél-európai államok felfutásuk idején integrálódtak a vi­lággazdasági rendszerbe, és jól kamatoztatták az Európában megnyíló piaci lehetőségeket. A közép- és kelet-európai gazdaságok azonban gyengék, régóta válsággal küszködnek, és az új versenyhelyzetben csak kudarcok várnak rájuk. A kérdés nem az – mint polgáraik zöme hinni szeretné -, hogy a szociáldemokrata Svédországot vagy a thatcheri Angliát válasszák, hanem hogy lesüllyednek-e Mexikó és Bolívia mellé a harmadik világba. Johan Galtung fejlődésszakértő felvetette: nagyon is elképzelhető, hogy „Kelet-Európa egy részén a központosított szocialista tervgazdaságok sebesen periferikus kapitalizmusokká változnak át, olyan harmadik világbeli vonásokat felvéve, mint a vertikális nemzetközi munkamegosztás, aránytalan fejlesztés, szoros elit-együttműködés, nö­vekvő egyenlőtlenség és munkanélküliség, sőt nyomor a társadalom al­sóbb rétegeiben."³⁸

Az utóbbi idők fejleményei azonban kétségbe vonták az alárendelt fejlődésről és a globális kizsákmányolásról szóló túlzottan borúlátó elmé­leteket; elég, ha az „újonnan párosodott országokra" gondolunk, me­lyek, úgy tűnik, sikeresen maguk mögött hagyták a perifériát, a harmadik világot. A négy délkelet-ázsiai „kis tigris" – Dél-Korea, Tajvan, Hongkong és Szingapúr – jelentősen fokozta termelését, s figyelemreméltó növe­kedési rátákkal dicsekedhet. Sokan úgy vélik, hogy kivált Magyarország követheti példájukat, és ahelyett, hogy lesüllyedne a harmadik világba, a „másodikból" az „elsőbe" léphet. Mindamellett hozzá kell tennünk, hogy az „újonnan iparosodott országok" káprázatos eredményeiket csakis úgy érhették el, hogy a bérek és az adók alacsonyan tartásával, valamint a szakszervezeti mozgalom visszaszorításával hatalmas mennyiségű nemzetközi működötökét csábítottak termelésük szervezetébe. Szelényi Iván azt írja, hogy „a dél-koreai gazdasági csodáért alighanem dél-koreai politikai árat kell fizetnünk"; ám az ár megfizetése még nem teszi törvényszerűvé a sikert. Szelényi szerint „A legtöbb harmadik vi­lágbeli ország lerótta, amit kell – zsarnoki, diktatórikus politikai rendsze­reket épített ki, elnyomja a szakszervezeteket, elfogadja a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségeket, a tömeges munkanélküliséget vagy az alul foglalkoztatottságot – ám továbbra is foglya marad elmaradottságának."³⁹

Magyarország, valamint Közép- és Kelet-Európa másik lehetséges útja a latinamerikanizáció, amelyen – egyes megfigyelők szerint – Len­gyelország már meg is indult. A latin-amerikai demokráciák gyakran igen rövid életűek voltak, törékeny parlamenti rendszereket hoztak létre, me­lyek aztán katonai juntákkal vagy populista elnökökkel voltak kénytele­nek reménytelen küzdelmeket vívni. A latin-amerikai rezsimek élesen megosztott társadalmakra telepedtek rá; szűk városi elitjeik európai élet­módot folytatnak, miközben elszegényedő tömegeik egy része már a „negyedik világba" merült alá. Ezek az országok nagyrészt a transznaci­onális korporációk és a nemzetközi nagyvállalatok működése révén il­leszkedtek be a világgazdaságba, lehetőséget adva a helyi komprádor burzsoázia felemelkedésére.

Andre Gunder Frank véleménye szerint a közép- és kelet-európai ál­lamok csakugyan a latinamerikanizáció szélén állnak, ezt – a demokrá­ciára leselkedő valódi veszélyt – bizonyítják azok „az elnyomó gazdasági intézkedések, melyeket a demokratikus kormányok a világpiaci verseny­képesség érdekében róttak kénytelen-kelletlen népeikre". A világrend­szerbe történő betagozódással, a piac megteremtésével és a privatizáci­óval „csak újfajta társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek alakulnak ki"; a „társadalomnak mindenképpen fizetnie kell … de az eredményt senki sem biztosítja". Frank Argentínát és Brazíliát hozza fel például; azt a két országot, ahol a gazdasági kudarcokból, a kirívó és nem szűnő társadal­mi egyenlőtlenségekből jól láthatjuk, milyen korlátozott lehetőségek van­nak a fejlődésre a tőkés világrendszeren belül.⁴⁰

Samir Amin szintén úgy véli, hogy a kommunista rezsimek összeom­lásával „ezek az országok bekapcsolódnak a kapitalista világrendszer­be", s a végkimeneteit illetően a többi megfigyelőhöz hasonlóan ő is bo­rúlátó. Megállapítja, hogy az „igazi kapitalizmus… mindig nemzetközi­vé szélesíti az egyenlőtlenségeket" egyúttal „polarizálva a belső vi­szonyokat is, melynek következtében növekednek a jövedelmi kü­lönbségek, fokozódik a munkanélküliség és a marginalizáció." A vi­lágrendszerbe való beilleszkedés kedvezőtlenül fog hatni a kelet-európai népekre, mivel „a kapitalista restaurációból hasznot húzó szignifi­káns kisebbség … vágyai netovábbját, a nyugati életszínvonalat csak a tömegek felmorzsolásával érheti el". Amin szintén tart attól, hogy „a demokratikus átmenet diktatúrába torkollik."⁴¹

Immánuel Wallerstein, a „világrendszerekről" szóló elmélet atyja, már elfogulatlanabbnak tűnik, és nem zárja ki a lehetőséget, hogy Magyaror­szág – még ha Dániává nem válhat is soha – követheti esetleg Portugá­lia, Görögország vagy Írország útját. Bizonyos szempontból azonban Wallerstein még az előbbieknél is determinisztikusabb álláspontot foglal el, kijelentve, hogy a Kelet-Európát és a szélesebb világot megosztó egyenlőtlenségek 1989 után sem változnak: „Magyarország szegény or­szág marad. Az volt a kommunizmus előtt, az volt a kommunizmus alatt, és az lesz a kommunizmus után után is." Wallerstein szerint a közép-kelet-európai országok „nem reménykedhetnek komolyan a gazdasági fejlődésben". Mindazonáltal „semmiképp sincsenek különleges helyzet­ben", csupán most mennek át azon – kisebb eltérésekkel -, amin Ázsia, Afrika és Latin-Amerika néhány évvel ezelőtt. „Közép-Kelet-Európa, Ázsia, Afrika és Latin-Amerika népeinek szembe keH nézniük a valóság­gal: a jelenlegi rendszer keretein belül nem fejlődhetnek tovább."⁴²

Az új osztálykonfliktusok kialakulásának esélyei

A kelet-európai események, úgy látszik, alátámasztják Immánuel Wal­lerstein azon régóta hangoztatott nézetét, hogy a szovjet rendszer volta­képpen sofiasem volt „rendszer", s ma is – akárcsak tegnap – mind­össze egyetlen világrendszer létezik. Ehhez a véleményhez csatlakozik Hillel Ticktin is, aki szerint a szovjet felállás még csak önálló „termelési módnak" sem volt tekinthető.

Láthatjuk tehát, hogy a közép-kelet-európai országoknak sem a tár­sadalmi-gazdasági berendezkedése, sem a világrendben elfoglalt helye nem változott meg olyan radikálisan az 1989 előtti állapotokhoz képest, mint ahogy azt a kommentátorok zöme sugallja. Ezzel pedig visszajutot­tunk kiindulópontunkhoz, a kontinuitás elméletéhez, mellyel – elvetve a demokratikus átmenet teóriáját – fogódzót kívántam nyújtani az 1989 óta lezajlott közép-kelet-európai változások megértéséhez.

A változások azt jelentették Magyarország számára, hogy ezen­túl új, közvetlenebb módon kell bekapcsolódnia a kapitalista világ­gazdaságba. Az államszocializmus struktúrája – mely szerintem igenis önálló rendszert képviselt – egyáltalán nem akadályozta az in­tegrációt, sőt, nagyon is megfelelt ennek a célnak. A tegnapi nó­menklatúra, elsősorban is a technokraták és cégigazgatók új nemzedé­ke, nem csinált gondot abból, hogy a pártkönyvecskéjén vett egykori ki­váltságait mára a multinacionális korporációk alkalmazottainak kijáró vál­lalati kocsikra és „repi"-keretből fizetett jólétre cserélje. Az új gazdasági elit ugyanakkor merőben különbözik a latin-amerikai típusú, hagyomá­nyos „komprádor burzsoáziától", s csakhamar belesimul majd a „nem­zetközi transznacionális burzsoáziába", helyesebben „transznacionális tőkésosztályba". Legpregnánsabb képviselője ennek a rétegnek Ma­gyarország volt miniszterelnöke, Németh Miklós, a Harvardon végzett közgazdász, immáron az Európai Együttműködési és Fejlesztési Bank alelnöke, aki ugyanolyan otthonosan mozog a kapitalista világpiacon, mint a kelet-európai bürokrácia útvesztőiben.

1989 után egy darabig úgy tetszett, beteljesedik Szelényi Iván és Konrád György régi jóslata – az íróktól és költőktől zsúfolt képviselőhá­zakat, drámaíró köztársasági elnököket látva úgy érezhettük, Közép-Ke­let-Európában az értelmiség útja tényleg elvezet az osztályhatalomhoz. Ám az igazi hatalom nem az értelmiség kezében összpontosult, az intellektuelek csak az új gazdasági elit számára egyengették a tere­pet. Szelényi jövendölésének megfelelően, a valódi hatalmat hamaro­san a nemzetközi tőke és képviselői ragadták magukhoz, mely utób­biak javarészt az előző rendszer uralkodó rétegéből verbuválódtak.

Igaz, hogy Magyarországnak a nemzetközi gazdaságban elfoglalt új helyzete megjavította az elit életesélyeit, a néptömegek kilátásai viszont sötétebbek, mint azelőtt A hatalmi köröknek egyremegy, Os­lo, Lisszabon, Isztambul, Bangkok vagy Szöul a végállomás, a munká­soknak és parasztoknak azonban nem mindegy, hol kötnek ki. Nemcsak Karol Modzelewski lengyel szocialista tart attól, hogy a Közép- és Kelet-Európában folytatott gazdaságpolitika végül lerombolhatja a térség or­szágainak termelő potenciálját, ami – „anyagi fogalmakban gondolkodva – a harmadik világ szintjére süllyesztené Európának ezt a szögletét". Hasonló aggodalmainak adott hangot Jelcin Oroszországával kapcsolat­ban a volt ellenzéki, Borisz Kagarlickij is, amikor kijelentette: „A kormány gazdasági intézkedéseivel a válságot nem leküzdeni, hanem meglova­golni akarja az új elit érdekében, mely arra ácsingózik, hogy az ország latinamerikanizációján minél többet nyerjen." A szociológiai vizsgálatok Magyarországon is azt mutatják, hogy a rendszerváltás óta egyre népe­sebb rétegeknek okoz gondot megkeresni a kenyérre valót.

Ellentmondásos, de nagyon Is jellegzetes a kelet-európai értelmiségi­eknek a fokozódó egyenlőtlenségekre adott válasza; ők ugyanis nem annyira az igazságtalanság és a nyomor terjedésétől félnek, mint inkább attól, hogy az elkeseredett tömegek fellázadnak, hátukon egy új populis­ta diktatúrát emelve hatalomra. Jadwiga Staniszkis lengyel szociológus attól tart, hogy „újból felkel a mély, robban a társadalom … fellázadnak a tömegek", a magyar társadalomtudósok pedig arra figyelmeztetnek, hogy a mind elégedetlenebb és csalódottabb lakosság az egész demok­ratikus rendszer ellen fordulhat – „Kalibán a küszöbön áll".

Miközben zajlottak az 1989. évi változások, két magyar szociológus, Csepeli György és Örkény Antal kérdőíves attitűdvizsgálatokat végzett a társadalom széles köreiben; az eredményeket elemezve megállapítot­ták, hogy az emberek politikai, ideológiai meggyőződései strukturálisan és szociálisan meghatározottak, gyakran már a „születéssel kódoltak"; kimutatták továbbá, hogy az alsóbb osztályok „zavarodott tömegek-megrögzött politikai tudattal … reakcióik következetlenek, logikailag összeegyeztethetetlen viselkedéselemekből állnak". Csepeli és Örkény szerint az átlagember nem megfelelően szocializált, nincs meg az a kul­turális, politikai és anyagi tőkéje, mely a piacgazdaságban és a demok­ráciában való boldoguláshoz szükséges. Csak az értelmiségiek képesek a következetes és elfogadható nézetrendszerek elsajátítására. A töme­gek – óvnak a szerzők – könnyen áldozatul eshetnek a redisztributív el­veket valló és a piaccal szembeni gyanakvó, a liberalizmus elutasítását az etnocentrikus nacionalizmussal ötvöző populista demagógiának.⁴³

A fenti nézetek a régi lenini dogmák és a liberális elgondolások külö­nös elegyét adják. Továbbviszik például azt a lenini eszmét, hogy a munkások nem képesek maguk kialakítani magukban a szocialista tuda­tot, hanem azt az értelmiségieknek kell „kívülről" beléjük plántálni. Ugyanakkor erősen emlékeztet e felfogás a 19. századi liberálisok de­mokráciával kapcsolatos aggodalmaira is: Ortega y Gasset rettegésére a „tömegek lázadásától", John Stuart Mill és Alexis de Tocqueville félel­meire a „kollektív középszerűség" uralmának és a „többség zsarnoksá­gának" eljövetelétől. Alighanem még beszédesebb Jadwiga Staniszkis intelme, mely szerint egy esetleges jövőbeni lázadás az – általa úgyne­vezett „etikai szocializmus" alakját öltheti magára. Azok után, hogy a marxizmust évtizedekig az erkölcsi meggondolások állítólagos száműzé­sével vádolták, tényleg mindennek a teteje kijelenteni, hogy a demokrá­ciát fenyegető legnagyobb veszély ma az „etikai szocializmus"!

A közép- és kelet-európai értelmiségiek a népi mozgalmakra mindig is ösztönös bizalmatlansággal és félelemmel reagáltak. A legjobb példa erre talán a Kalibán felbukkanásától rettegő magyar intellektuelek vész­kiáltása. Ezek a kelet-európai értelmiségiek szoronganak attól a le­hetőségtől, hogy a gazdasági reformok következményei: a hanyatló élet­színvonal és növekvő munkanélküliség ellen felkelő tömegek hátán egy új diktatúra emelkedhet hatalomra. Nem veszik észre, hogy a diktatóri­kus veszély egész máshol rejlik: saját elitista nézeteikben, a néppel szembeni leereszkedő, gyámkodó magatartásukban, azon meg­győződésükben, hogy az ő szocializációjuk előbbre való, „kulturális tőké­jük" pedig értékesebb. Ennél is rosszabb azonban az, hogy nem veszik tudomásul a népietekben rejlő diktatúraellenességet és alkotótehetsé­get. A kommunizmus összeomlása után alighanem itt az ideje, hogy megint elismételjük Zygmunt Bauman öt évvel ezelőtt megfogalmazott szavait, melyekkel „felhívja az értelmiségi elit figyelmét a népi tekintélyellenesség eleddig nem sejtett radikalizmusára".⁴⁴

Az államszocializmus négy évtizede nemcsak az elnyomás, hanem az ellenállás négy évtizede is volt Hosszú történelmi tanulóidő, melynek során az értelmiségiek egyáltalán nem biztos, hogy több, vagy legalább ugyanannyi tapasztalatot szereztek, mint a tömegek. Azonkívül a harma­dik világgal vont párhuzamok nem szabad hogy elfeledtessék velünk a közép- és kelet-európai országok sajátosságait. Mint Karol Modzelewski rámutatott ,A kelet-európai társadalmak teljesen mások, mint a har­madik világbeliek. Többre vágynak és kevesebbet tűrnek. Amellett jóval iskolázottabbak is. Nemcsak népes értelmiségi rétegük, hanem képzett munkásaik is vannak … (akik) sokkal magasabbra tekintenek."⁴⁵ A kelet-európai alsóbb osztályok aligha néznék egykedvűen, hogy élet­színvonaluk a harmadik világ szintjére süllyedjen. Valószínűleg azt sem engednék, hogy frissen szerzett demokratikus jogaikat akárki megcsor­bítsa. Mondhatnak bármit az értelmiségiek és a tudósok, a tömegek is­kolázottsági szintje lehetővé teszi, hogy megmozdulásaik ne merüljenek ki spontán kenyérlázadásokban és szervezetlen tiltakozásokban.

Közép- és Kelet-Európában az elmúlt negyven év nem volt híján a diktatúra ellen irányuló tudatos és jól szervezett népi mozgalmaknak – ilyenek voltak az 1956-os magyar, az 1968-as csehszlovák és az 1980-1981-es lengyel megmozdulások, hogy csak a legfontosabbakat említ­sük. A kommunista uralom elleni népfelkelésekben ráadásul mindig igen markánsan megmutatkozott az „etikai szocialista" beütés, bizonyítékul a történelmi kontinuitásra, mely aligha enyészik el a régi rendszerek távoz­tával.

A kommunizmus összeomlása hatálytalanította a marxizmust mint politikai programot, és megcáfolta, hogy a szocializmus lenne az embe­riség gondjainak végső megoldása; ez azonban egyáltalán nem jelenti a szocialista mozgalom és ideológia végét; ellenkezőleg, az új korszakban valódi demokrácia csak akkor fog kialakulni, ha feléled az autentikus, te­kintélyellenes népi szocializmus, mely már a kommunista állammal szembeni tiltakozásoknak és felkeléseknek is a kezdetektől fogva forrá­sa volt.

A huszadik századi marxisták ugyan folyvást agóniának nézték a ka­pitalizmus vajúdását, ám félő, hogy a győzelmi mámorban úszó század­végi liberálisok ugyanebbe a hibába esnek, amikor nagy lelkesen a szo­cializmus halotti beszédét Írják. Érhetik még őket meglepetések; mint Mhichael Burawoy és János Lukács nemrégiben megjelent könyvük, a The Radiant Past záró soraiban megjegyezték: „A szocializmusért folytatott küzdelem napja egyáltalán nem áldozott le, ellenkezőleg: még csak most virrad fel."⁴⁶

(Ford.: Szálai Miklós)

Jegyzetek

Cikkem címét Szálai Erzsébettől kölcsönöztem, aki a Valóság 1991. júniusi (6.) számában ugyanilyen címmel jelentetett meg egy tanulmányt

1 J. F. Brown: Surge to Freedom: The End of Communist Ruie in Eastern Euro­pe, USA, Duke University Press, 1991; Timothy Carton Ash: We the People, Camb­ridge, Granta/Penguin, 1990.

2 Francis Fukuyama: The End of History?, in: The National Interest. 1989. nyári, 16-os szám; újra nyomva Francis Fukuyama The End of History and the Last Man című könyvében, London Hamish Hamirton, 1992.

3 Ágh Attila: The „Comparative Revolution" and the Transition in Central and So­uthern Europe, Budapest Papers on Democratic Transition, 7-es szám, Budapest, Hungárián Center tor Democracy Studies Foundation, 1991. 2. o.

4 A spanyol és a magyar átalakulás egyik legszemléletesebb összehasonlítását Bozóki András „The Hungarian Transition in a Comparative Perspective" clmú ta­nulmányában olvashatjuk, In: András Bozóki-András Körösényi- George Schöpflin (szark.): Post-Communist Transition: Emerging Pluralism in Hungary, London, Pin­tér, 1992. 163-191. o.

5 Bob Dent: Rendszerváltás is only a word, in: New Statesman and Society 1992. ápr. 30-31. o.

6 Krausz Tamás: Kik azok a populisták? Megjelent a Népszabadság 1991. ápr. 10-i számában; valamint Krausz Tamás: Konzervatív forradalom vagy demokratikus fordulat?, beszéd, elhangzott a „Szociáldemokrácia és a kelet-közép-európai or­szágok átalakulási folyamata" címmel összehívott nemzetközi konferencián, melyet 1991. szeptemberében tartottak Budapesten.

7 Robert C. Tucker: What time is it in Russla's history?, in: Catherine Merrídale and Chris Ward (szerk.): Perestroika: The Historical Perspecitve, London, Edward Arnold, 1991. 44. o.

8 Mark Almond, Daily Telegraph, 1991, dec. 27-i szám; Jonathan Steele, Guardi­an, 1992. jan. 30-i szám, valamint Hajdú Tibor: A drapéria változott, az államkapi­talizmus marad. Megjelent a Csakazértis 1992. évi első számának 2. kötetében, lásd. a 15, oldalt.

9 Jadwiga Staniszkis: The Dynamics of the Breakthrough in Eastern Europe, London, Cambridge University Press, 1992. 176. o.

10 Ken Jowitt: The Leninist Legacy, in: Ivo Banac (szerk.): Eastern Europe in Re­volution, New York, Cornell University Press, 1992. 220. o.

11 Ninos Poulantzas: The Crisis of the Dictatoriships, London, New Left Books, 1976. 136. és 144. o.

12 A portugál forradalom részletesebb elemzését Id. Bili Lomax tanulmányában: Ideology and lllusion in the Portuguese Revolution, in: Lawrence S. Graham-Douglas L. Wheller (szerk.): In Search of Modern Portugal: The Revolution and its Conseqences, Madison, University of Wisconsin Press, 1982. a népi mozgalomról Id: Nancy Gina Bermeo: The Revolution within the Revolution: Workers, Control in Rural Portugál, Princeton, New Jersey, Princeton University Press, 1986, valamint John L. Hammond: Building Poputar Power: Workers, and Neighbour Movements in the Portuguese Revolution, New York, Monthly Review Press, 1988.

13 András Hegedűs: Democracy and socialism – East and West, in: Ken Coates and Fred Singleton (szerk.): The Just Society, Nottingham, Spokesman, 1977. 165. o.

14 Marc Rakovski (utóirat: György Bence-János Kis): Towards an East European Marxism, London, Allison and Busby, 1978.

15 Bruno Rizzi: The Bureaucratization oithe World, London, Tavistock, 1985.

16 Umberto Melotti: Marx and the Third World, London, Macmillan, 1977. 148. o.

17 Hillel Ticktin: Mikhail Gorbachevand Mrs. Thatcher: Allies in Crisis, in Critique, 1990. 22. szám; valamint Frank Füredi: The Soviet-Union Demystified, London, Jú­nius, 1986.

18 Victor Nee-David Stark: Toward an Institutional Analysis of State Socialism, in: Victor Nee-David Stark (szerk.): Remarking the Economic Institutidns ot Socialism: China and Eastern Europe, Stanford, Calif., Stanlord University Press, 1989. 30. o.

19 Kéri László: Összeomlás után, Budapest, Kossuth, 1991, 126. és 148. o.

20 Bozóki András: Út a rendszerváltáshoz: Az ellenzéki kerekasztal, Mozgó Vi­lág, 1990. aug. 16. köt, 8. sz. 31. o.

21 Judith Ingram: The Political Struggle and the Press, in: Incaptive Minds, Institute for Democracy in Eastern Europe, New York, 1992. tavasz, 5. kötet. 1. sz. (19); valamint Bozóki András: Demokraták a demokrácia ellen? Polgári tiltakozás Magyarországon 1990 óta. 1992. Budapest, kézirat

22 Bihari Mihály: Rendszerváltás és hatalomváltás Magyarországon: 1989­1990, in: Kurtán Sándor-Péter Sándor-Vass László (szerk): Magyarország Politikai Évkönyve 1991, Budapest, Ecomox, 1991. 40-44. o.

23 Károly Okolicsányi: Privatization Drive Slackens, In: Report on East Europe, 1991. oki 25, 2. kötet, 43. sz. 14. o.

24 Móra Mária: Az állami vállalatok (ál)privatizációja, Közgazdasági Szemle, 1991. jún.; valamint Voszka Éva: Privatizációs illúziók, Társadalmi Szemle, 1991. dec.

25 Judit Kiss: Privatization in Hungary, a tanulmányt az International Privatizálj­on: Strategies and Practices című konferencián nyújtották be, 1991 szeptemberé­ben a St Andrews University-n, 1. o.

26 Simon Jánost Irene Czekierska idézi „The get rich quick world of Hungarys's Lada louts" című cikkében, a Guardian 1992. május 2-i számában.

27 Elemér Hankiss: What the Hungarians saw lirst, in: Gwyn Prins (szerk): Spring in Winter: the 1989 Revolutions, Manchester, Manchester University Press, 1990. 26-27. o,

28 David Stark: Privatization In Hungary: From Plan to Markét or From Plan to clan?, in: East Europaan Politcs and Societies? 1990, ősz, 4. kötet, 3. sz. 351-392. o.

29 Terry Cox: Privatization and New Economic Groupings in Hungary, a tanul­mányt a New Directions in Hungary címmel összehívott konferencián nyújtották be. (1992. június, Glasgow University.)

30 Milovan Djilas: The Unperiect Society: Beyond the New Glass, London, Unwin Books, 1969. 187. o.

31 A magyar pártrendszerről részletesebben Id: Paul Lewis-Bill Lomax-Gordon Wightman: The emergence of Multi-Party Systems in the East-Central European Countries: A Comparative Perspective, in; Hans-Dieter Klingemann-Geoffrey Pridham-Talu Vanhanen (szerk.): Rooting Fragile Democracies: Régime Transition in Eastem Europe, Cambridge, Mass., Harvard University Press, megjelenés alatt.

32 Judy Batt: Easf Central Europe from Reform to Transformation, London, Pin­tér, 1991. 45. o.

33 Konrád György: Antipolitika, Budapest, 1989.

34 Szalai Erzsébet: A valódi rendszerváltás esélyei Magyarországon, Budapest, publikálatlan kézirat, 1991.

35 Attila Ágh: Transition to Democracy in East-Central Europe: a Comparative View, in: György Szoboszlai (szerk.): Democracy and Political Transformation, Bu­dapest, Magyar Politikatudományi Társaság, 1991. 119. o.

36 Jadwiga Staniszkis im., 221-225; valamint Csepeli György-György Péter: Ne várjuk Kalibánt, Budapest, Népszabadság, 1991. aug. 24.

37 Péter Bihari: From Where to Where? Rellections on Hungary's Social Revo-lution, in: Ralph Miliband-Leo Panitch (szerk.): The Socialist Regisler 1991, London Merlin Press, 1991.

38 Johan Gartung: Cassandra or Polyanna, Two Scenarios tor Europe, in: inter­national Foundation lor Development Alternatives Dossier, 1990. okt.-dec, 79. sz. 60. o.

39 Iván Szelényi: Alternative Fulures tor Eastern Europe: The Case ot Hungary, in: East-European Politks and Societies, 1990. tavasz, 2. kötet, 2. sz.

40 Andre Gunder Frank: Revolution in Eastern Europe, in; Third World Quarterly, 1990. 12. kötet, 2.sz. 47-49. o.

41 Samir Amin: The Future of Socialism, in: Monthly Revies, 1990 júl.-aug., 42. kötet, 3. sz. 10, 13, 20 és 22. o. L. még: Amin: The Empire of Chaos, New York, Monthly Review Press, 1992.

42 Idézetek az Immanuel Wallersteinnel folytatott beszélgetésekből, megjelentek az Eszmélet-ben és a Mozgó Világ-ban, Budapest, 1990. szeptember és 1991. szeptember. L. még: Immanuel Wallerstein: The Collapse of Liberalism, in: The So-cialist Reghster 1992, London, Merlin Press, 1992.96-110. o.

43 György Csepeli and Antal Örkény: Ideology and Political Beliefs in Hungary, London, Pintér, 1992.

44 Zygmunt Bauman: Intellectuals In East-Central Europe: Continuity and Change, in: Eastern European Politics and Societies, 1987. tavasz, 1. kötet, 2. sz. 186. o.

45 Karol Modzelewski: A Viable Left, in: Uncapive Minds, 1991. ősz, 4. kötet, 3. sz. 111.0.

46 Michael Burawoy-János Lukács: The Radiant Past: Ideology and Reality in Hungary's Road to Capitalism, Chicago, University of Chicago Press, 1992. 174. o.

Szerkesztőségi megjegyzés:

Természetesen nem osztjuk azt a sajnos néhol Bill Lomax elemzésében is érezhető szemléletet, melynek jegyében lényegében a nyugat-európai típusú de­mokrácia irányában megtett haladás foka tekintetik a fejlettség kritériumának. Úgy hisszük, a fejlődés (a demokrácia fejlődése is) bonyolultabb dolog, és a ke­let-európai történelemnek is vannak és lesznek e téren mondandói a Nyugat szá­mára. Lomax Írását azért tartottuk mégis közlésre méltónak, mert közelmúltunk és, jelenünk értelmezéséhez a külső szem" érdekes megfigyeléseivel, sok találó kritikai megjegyzéssel és, meglehet, termékeny megfontolásokkal szolgál.