Kelet-Európa konzervatív forradalmai – Fordulat Kelet-Európában: mítosz és valóság

Kelet-Európában a sztálini eredetű struktúrák lebontása nyomán a baloldal a romok alá kerülhet. A konzervatív hagyományok újraéledése, a kisnemzeti messianizmus, a magántulajdon, a reprivatizáció stb. abszolutizálása meggátolja a politikai demokratizálás gazdasági demokráciává fejlődését. A világgazdasági feltételek kedvezőtlenek. A peresztrojka hatásainak ellentmondásossága. Az új rendszerek alatt időzített bombák ketyegnek: munkanélküliség, szegénység, nemzeti viszálykodás stb.

I. A történeti kiindulópont – néhány összefüggés

Kelet-Európában egy korszak lezárult, de még nem dőlt el, mi­lyen korszak következik. Már az átmeneti időszakban is lát­szik, hogy az alternatívák erősen behatároltak, de a helyzet mégsem alternatívák nélküli. A történeti nézőpont adhat csak kulcsot a mostani folyamatok megértéséhez, s erre igencsak szükség lenne, hiszen a kelet-európai intellektuális csoportok erkölcsi széthullása és mindenfajta eredeti szellemi rene­szánsz hiánya fokozza azt a zűrzavart, ami egyébként minden korszakváltás szükségképpeni velejárója. Ráadásul a kelet­-európai átalakulások erősen politikai természetéből fakad, hogy a folyamatokat irányító erők érdekei mindenütt a va­lóságos tendenciák elkendőzését inspirálják. Még a múlt „leleplezése" is e manipulatív törekvés szolgálatában áll; a történettudomány gyakorlatilag hallgat, vagy megint az apoló­gia szánalmas szerepét játssza el, „fantáziával", „elmeéllel" pótolva a források elemzését. Az igazán „hatékony" eszmé­ket a publicisztika, a tömegtájékoztatás termeli a maga „konspiratív" módján (szűk elitcsoportok, pressure groupok irá­nyítása alatt).

A korszakváltás sajátossága a többdimenziós bizonyta­lanság … Ez a helyzet kedvez a mítoszteremtésnek, a már régóta „működésképtelen" régi mítoszok helyét – új formát öltve – mintha még régebbi mítoszok foglalnák el. Egyik nap­ról a másikra szinte mindenütt újjáéled a kisnemzeti messia­nizmus, és sajátos módon lábra kapnak az ennek ellentmon­dó téveszmék, próféciák is, mint például az, mely szerint Ke­let-Európa története véget ért, s megnyílt az út Európába, amelyet eddig úgymond a „kommunista" rendszerek barikádoztak el. Senkit nem érdekel, hogy a „kommunisták" (értsd bürokratikus elituralom) néhány évtizedes uralma előtt néhány évszázaddal már létezett Kelet-Európa mint törté­nelmi régió, s ennek megvannak a kiiktathatatlan követ­kezményei. Mások, a „kommunista" rendszerek egykori ide­ológusai ma egyszerre a kapitalista triumfalizmus felkent pap­jaiként viselkednek. Úgy tűnik, Kelet-Európában minden meg­változott, hogy minden a régiben maradhasson …

Tudjuk, hogy a kelet-európai történelmi régió csak nagyon vi­szonylagos értelemben egység. A régió számos vonásának egyike, hogy itt a nagy átalakulások, forradalmak és ellenfor­radalmak, korszakváltások és rendszerváltások egy időben történnek, de a mögöttük lévő „tartalmak" már nincsenek egé­szen szinkronban, hiszen az egyaránt „kommunista" rend­szernek nevezett Kádár-rendszer és Ceauşescu-rendszer között a különbségeket aligha kell külön hangsúlyozni.

Kelet-Európában a forradalmak sohasem győztek, job­bára megrekedtek a politikai síkon, de mindig értek el részsi­kereket. Csehországot kivéve még az 1918-as polgári jellegű forradalmak is elbuktak vagy torzók maradtak. Ott, ahol kom­binálódtak a szocialista forradalmakkal, népmozgalmakkal (mint 1917-23 között a térség számos országában), Oroszor­szágot kivéve csaknem mindenütt a nemzeti autarkia „abszo­lutizmusa" és egy konzervatív-kapitalista restauráció sö­pörte el őket, s állta el egyúttal az utat az európai civilizáció és kultúra vívmányai előtt is; a munkás- és parasztmozgalmak demokratikus törekvései pedig a tekintélyuralmi diktatúrák martalékává váltak. A Habsburg Birodalom felbomlása a kul­turális-civilizációs hanyatlás korszakává vált. Ezek a nemzeti államok a „német élettérben" (vagy szövetségesként, vagy ál­dozatként, vagy mindkét minőségben) a II. világháborúban felőrlődtek, a régi, történelmi uralkodóosztályok letűntek a színről. A történet ismert.

A szovjet kísérlet, amely oly nagy reményekkel indult, s amely oly mélyen megérintette az egész nyugati világot, már a 20-as évek végén olyan fordulatra kényszerült, amely saját lényegét semmisítette meg: a sztálinista-bürokratikus tekin­télyuralmi diktatúra szilárdult meg, amely a konzervatív ellen­forradalmi tekintélyuralmi diktatúrával szemben a szocialista alternatíva győzelmének látszott.

A II. világháborúban az antifasiszta hatalmak felülkereke­dése átrendezte Kelet-Európa politikai-hatalmi viszonyait, Ke­let-Európa „defasizálása" Jugoszláviát kivéve mindenütt a Szovjetunió közvetlen támogatásával, a kommunista pártok dominanciájával ment végbe. Úgy tűnt, a polgári forradalmak nemzeti és emberjogi követelései a szocialista, „népi demok­ratikus" forradalmak győzelmével mindenütt megvalósulnak. A forradalmak megtörték a magántulajdon uralmát, s egy tör­ténelmi pillanatra úgy látszott, hogy a termelő osztályokat „engedik" a politikai hatalomhoz. Kelet-Európa-szerte lét­rejöttek a népi kezdeményezésű szervezetek, lakóterületi és munkahelyi tanácsok. Ám a valóságban ezek a forradalmak sajátosan értek véget. Sem a polgári demokratikus követe­lések (nemzeti függetlenség, demokratikus szabadságjo­gok), sem a dolgozók állama („munkáshatalom"), a közös­ségi tulajdonlás rendszere nem vált valósággá. A „mun­kásállamból" maradt az állam a maga elkülönült bürokratikus, tekintélyuralmi építményével; a tulajdon dolgozói ellenőrzé­séből államigazgatási tulajdonlás lett = az „államszocializ­mus" valósult meg, ami a régió országaiban tulajdonképpen ellentmondott az alkotmánynak, amely mindenütt „a minden hatalom a dolgozó népé" és a „tiéd a gyár", vagy a „tiéd az or­szág, magadnak építed" jelszavak szellemében fogant. Végső soron sem a polgári, sem a szocialista forradalmak cél­jai nem váltak valóra. A részleges eredmények végül is egyet­len társadalmi osztályt sem elégítettek ki maradéktalanul, a fejlődés egyetlen szakaszában sem. Ennek első bizonyítékai az 50-es évek ismert antisztálinista lázadásai, felkelései. A „népi demokratikus rendszerek" „népi bürokratikus rendsze­rekké" fajultak, amelyek az első „nyers" periódus után az 50-es évek második felétől számottevő eredményeket is elértek a gazdaságfejlődésben. A XX. kongresszussal megindult desztálinizálás a maga eredményeit a 60-as években hozta meg. Az 50-es évek autarkiás fejlesztésével szemben kísér­letet tettek egy „szocialista világgazdaság" megteremté­sére, amely a piaci előnyök kiaknázását és a világpiac negatív hatásainak kiküszöbölését tűzte ki célul, bár nyilván eredeti­leg egyfajta politikai válasz volt a „hidegháborúra", illetve a hi­degháborús korszak lezárulására. A „szocialista világgazda­ság" megteremtésére irányuló törekvések egy ideig igazolták önmagukat, hiszen sikerült csökkenteni az egyébként ugyan­csak viharosan fejlődő nyugat-európai államoktól való lema­radást. A korszak történészei így illusztrálták ezt a folya­matot:1

A nemzeti jövedelem színvonalváltozásai 1937 és 1965 között

Ország, országcsoport

Egy főre jutó átlagos nemzeti jövedelem 1960. évi dollárban

 

 

1937

1960

1965

Közös Piac országai (Belgium, Luxemburg, Hollandia, Franciaország, Olaszország, NSZK)

316

782

956

Más fejlett európai tőkés országok (Anglia, Ausztria, Dánia, Finnország, Írország, Norvégia, Svédország, Svájc)

684

1050

1094

Fejletlen európai tőkés országok (Görögország, Portugália, Spanyolország)

256

286

389

Európa tőkés országai összesen (1+2+3)

542

784

940

Kelet-európai szocialista országok (Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Románia, Bulgária, Jugoszlávia)

213

365

467

Ezek a kedvező gazdasági eredmények a 60-as évek második felében (mindenekelőtt a Szovjetunióban, Lengyelországban, Magyarországon és Csehszlovákiában) megerősítették a „piacszocializmus" híveinek pozícióit, akik a piacgazdaság kiépítése felé mozdultak, de annak politikai-hatalmi konzek­venciáit nem vonták le. 1968 nemcsak Nyugaton, hanem Ke­leten is fordulatot idézett elő. Miközben Magyarországon be­vezették az új gazdasági mechanizmust, Csehszlovákiában éppen elbukott egy, a magyarénál demokratikusabbnak tűnő reformmozgalom. (Hiszen a magyar reformfolyamatot szinte kizárólag felülről indították el, s gyakorlatilag kizárták belőle éppen azokat a dolgozó milliókat, akiknek a sorsát kedvezőbb utakra próbálták irányítani. A demokratizálás liberalizálássá silányult.) A csehszlovákiai fordulat és általában a neosztálinista fordulat a Szovjetunióban kedvezőtlenül hatott a kelet­-nyugati kapcsolatok egész rendszerére is (bár természetesen nem ez idézte elő a kedvezőtlen gazdaságpolitikai feltétel­rendszer kialakulását a 70-es évek elején).

1065_05Krausz1.jpg

(Inprecor)

Azok a modern gazdaságtörténeti és közgazdasági elemzé­sek, amelyek mentesek a polgári liberális apológiától, a mos­tani fordulat egyik kulcsát a 70-es évek elejének nemzet­közi „árforradalmában" találják meg. Ennek fényében nyil­vánvalóvá válik, hogy a kelet-európai országok gazdasági fej­lődésének drámai lelassulása, a pozitív trendek visszafordu­lása nem egyszerűen a központi bürokratikus tervezés nem hatékony működéséből fakadt. Azok, akik Magyarországon végül is a világpiac felé való nyitás mellett döntöttek, nem vol­tak teljesen tisztában e nyitás valóságos következményeivel. Még a reformok élén álló ún. reformközgazdászok sem tud­ták pontosan, hogy az alapjában elkerülhetetlen „nyitás" ho­gyan tartható ellenőrzés alatt. Mivel ezt nem tudták, az orszá­got a válság elhárítására hivatkozva egy új típusú kényszer­pályára állították: az ún. adósságcsapda fogságába kerül­tek. Sem a „reformországok", sem a hagyományos konzerva­tív rendszerek nem találták meg a megfelelő válaszokat. (Az NDK-ban elviselhetetlen volt a társadalmi-politikai atmoszfé­ra, de volt lakás a fiatalok számára; Magyarországon nem volt elegendő lakás, de liberálisabb közhangulat uralkodott, az el­hárításnak alig volt dolga, néhány tucat liberális és ellenzéki marxista értelmiségi zaklatásán kívül legfeljebb március 15­én csináltak a maguk számára munkát.) E kudarcok alapvető oka az volt, hogy a vegyes gazdaság kialakítása, amely a pia­ci verseny és a különböző tulajdonformák egyfajta versenyét tételezte föl, tulajdonreform nélkül nem volt megvalósítható. A tulajdonreform azonban a hatalom kérdését érintette, ezért a bürokratikus-pártállami elitérdekeket sértette volna, hiszen a politikai hatalom új szervezeti formáját hordozta magában. A 70-es évek elején Kelet-Európában a „dogmatikusok" és „li­berálisok" 60-as években kötött kompromiszszumát „újratár­gyalták", s ez a konzervatív-dogmatikus csoport győzelmével végződött. Magyarországon és Jugoszláviában ez nem volt tartós állapot, de a hatalom fenntartása érdekében mindkét irányzat a pragmatikus-ökonomista megfontolást részesítette előnyben, amikor a kritikai marxizmus különböző irányzatait a legalitáson kívülre helyezték. (Érvényes maradt Lukács 68-as megjegyzése a „dogmatikusok és liberálisok titkos szövet­ségéről", és a tisztán gazdasági reform hiábavalóságáról). Ekkor fogalmazódott meg, éppen Bence György és Kis János akkoriban szamizdatban keringő írásában, hogy „még a piac legszélsőségesebb neoliberális apológiáiban sem homályo­sul el teljesen az a tény, hogy a reform nemcsak a különböző gazdálkodási rendszerek teljesítőképességének a kérdését veti föl, hanem a hatalom kérdését is". Azt is az ellenzéki marxizmus fogalmazza meg, hogy az igazi reform csak ak­kor bontakozhat ki, ha – érdemes újra idézni az előbbi szer­zőket – „a munkásosztály részt kaphatna a gazdasági ha­talomból", de „ez a gondolat csak olyanok fejében fordult meg, akik a reformokat nem a reformok kedvéért támogatták, hanem valamilyen távolabbi célra néztek."2 Nos, ilyen célok helyett a 70-es években kizárólag a hatalomkonzerválás logi­kája jutott érvényre. Mivel a marxizmus „reneszánsza": Lu­kács és tanítványai, a jugoszláv Praxis-kör, az NDK-ban Bahro, Lengyelországban Adam Schaff stb. stb. nem szolgál­ták a hatalomfenntartás logikáját, marginalizálódásra ítéltet­tek. A prágai 68-as kísérlet következményei pedig arra in­tették a hatalmon lévőket, hogy a nemzetközi tőke köze­lebbi szövetséges számukra, mint a szocializmus alapér­tékeit és céljait komolyan vevő baloldali radikalizmus.

A gazdasági liberalizálás és a tekintélyi elituralom kombi­nációja nem leheteti tartós, mert a félreismert világgazdasági törvényszerűségek fokozatosan aláásták a kompromisszum tartósságát, s az életszínvonal érzékelhető csökkenése a 80-as években azután általános politikai válságba torkollt. Ezt előkészítette egy másik rendkívüli fontosságú tény, a Szovjet­unió gazdasági növekedésének lelassulása a 70-es évek­ben. Ez a fejlemény a KGST-n belüli kereskedelem megroggyanását is előidézte, s a belső strukturális fogyatékosságo­kat, a régi autarkiás beidegződéseket és mechanizmusokat tovább konzerválta.

A tagországoknak a világgazdaságban elfoglalt helye már a 60-as évek második felétől csökkenésnek indult. 1965 és 1982 között a világkereskedelemben való részarányuk 16,5%-ról 11,3%-ra csökkent. A kelet-európai országok gaz­dasági növekedése megállíthatatlanul hanyatlott. Az alábbi táblázat ábrázolja ezt a hanyatlást (hiányoznak az utóbbi 3 év adatai, melyek azonban csak megerősítik állításunkat).3

Az egyes szocialista országok gazdasági növekedésének alakulása 1950-1986 (%)

Ország

1950-60

1960-70

1970-80

1980-86

Szovjetunió

8,4

7,1

5,1

3,7

Lengyelország

7,6

6,1

5,7

*-0,9

NDK

10,0

4,3

4,8

4,4

Románia

10,3

8,4

9,3

5,0

Csehszlovákia

7,5

4,4

4,6

2,0

Magyarország

5,0

4,8

4,8

2,1

Bulgária

10,9

7,7

7,0

4,0

*1980-85

A KGST-országok a kibontakozó válság hatására fokozato­san szembefordultak egymással, a szervezet működéskép­telenné vált, a világgazdasági kihívásra nem tudott válaszolni. Az NDK-t még csak fenntartotta a belnémet kereskedelem, de Lengyelország, Magyarország, részben Csehszlovákia, Ju­goszlávia, Románia az adósságcsapdából nem tudott mene­külni, és végleg a hanyatlás útjára léptek, s az sem vigasz­talhatta őket, hogy a világ sok más országa is a Nemzet­közi Valuta Alap járszalagjára került. (L. erről Szegő And­rea tanulmányát az Eszmélet 1-es számában.)

A fejlett tőkés országok a 70-es évek első felében az is­mert „árforradalom" útján újraosztották a világpiacon a nem­zeti jövedelmeket, természetesen a maguk javára. E folyamat részeként a kelet-európai (és latin-amerikai stb.) országok a mezőgazdasági piacon leküzdhetetlen gátakba ütköztek. Nem volt elég az „államszocialista" tervgazdaság bürokra­tikus-pazarló szisztémája, még a világpiaci árak átrendező­dése is súlyosbította a helyzetet, ráadásul továbbra is „mű­ködtek" a fejlett tőkés országok által diktált igazságtalan meg­különböztetések, mint a különböző védővámok, előírások, dömpingvád stb. A szabad verseny csak ott létezik, ahol az a fejlett kapitalista országok számára kedvező, a valóság­ban a világkereskedelem 3/4-e nem ún. szabad versenyes kereskedelem útján bonyolódik. Ehhez kínál igazán jó il­lusztrációt a mezőgazdasági árak alakulása.4

A fejlett országok tehát saját kríziseiket elkerülendő a vi­lág más régióiba igyekeztek áttolni a gondokat. A mai feltéte­lek közötti a nemzeti autarkia eleve zsákutca, ami azt jelenti, hogy a kelet-európai országok a válságot nem kerülhették el, függetlenül a „rendszerváltások" végbemenetelétől. A belső gazdasági kifulladás és a világpiaci kényszerek együtte­sen idézték elő az összeomlásokat.

Kelet-Európa sorsa tehát elválaszthatatlan a világgazda­ság egészétől. De a mostani „Fel Európába!"-eufória ellenére is a két világháború közötti korszak és a sztálinista hagyo­mány jól ismert nemzeti izolációs tendenciái, a nemzeti autar­kia végzetes alternatívája rajzolódnak ki. Az egymás között ki­alakult, majd lerombolt gazdasági-piaci kapcsolatok helyére – több ok miatt is – nem áll be Nyugat-Európa vagy Amerika. A nemzetközi tőkés pénzcsoportok az elzárkózásból úgy kí­vánják „kilendíteni" Kelet-Európát mint Latin-Amerikát. Ez az ismerős recept nemhogy nem Európába vezeti a térséget, ha­nem az történik, hogy az adósságcsapdán keresztül megha­ladhatatlan állapottá válik az örökös tőkehiány, hiszen valójá­ban nem is annyira tőkebehozatalról mint inkább tőkekivitelről van szó.

A nemzetközi „tőkebehatolás" számára Kelet-Európa már régi vadászterületnek számít („csak" a fasizmus szovjet legyőzése szakította ki ezt a „vadászterületet"), amely töme­ges olcsó munkaerejével, „ócskapiac" képességével a nyu­gat-európai, kelet-ázsiai és amerikai „centrum" számára kedvező régiónak látszik. A kísérlet persze nem kockázat­mentes . . . ezért a baloldal általános marginalizálásának le­hetőségeit keresik.

Mindennek fényében persze paradoxnak tűnnek azok az illúziók, amelyek a fejlett kapitalista országok „segít­ségnyújtásával" kapcsolatban kialakultak, s amely illú­ziók elválaszthatatlanok az „állampárti" elit hatalomfenn­tartó érdekeitől. (Ebből a szempontból jellemző példaként utalhatunk az utazások erős korlátozására, ami egyfajta mí­toszt font a nyugati életmód és életminőség köré. A kelet-­európai bürokráciák saját privilégiumaik középpontjába éppen a nyugati „presztízsfogyasztást" emelték, miközben a néptömegek számára ez az út persze nem volt követhető, hi­szen a nyugati falak megnyitása nem jelenti automatikusan, hogy a jóléti minták tömegesen elérhetővé válnak; Jugoszlá­via utazási szabadsága és általában Latin-Amerika polgári rendszereinek nyomorúsága nem kecsegtethet sok reménnyel, de ez a tény nem változtat azon, hogy a nyugat-európai­-amerikai mítosz lett az 1989-90-es kelet-európai fordulat ideológiai legitimációjának fontos komponense. Pedig Len­gyelország példája már cáfolni látszott ezeket az illúziókat, hi­szen az „állampárt" „leváltása" és a Szolidaritás hatalom­ba kerülése, vagyis maga a „rendszerváltás" bizonyítja leg­jobban a mítosz mítoszjellegét; a Szolidaritás kormánya, amely 9 millió ember aktív támogatását élvezte, átvette az „ál­lampárt" szerepét. Az egykori „munkásellenzéki" szervezet­ből hatalom lett, a „forradalmárok" elfoglalták a kommunisták­tól átvett zsíros állások egy részét, s jobban teljesítik nem­zetközi pénzügyi „feladataikat", az IMF diktátumainak me­nedzselését, mint a LEMP tette azt korábban. De a dolgozó milliók sorsa nem kevésbé reménytelen.)

A közép-kelet-európai fordulat másik feltételét a Szovjet­unióban végbemenő változásokban kell keresni, amely válto­zások még lényegesebbek, mint a világpiaci „törvényszerűsének" nyomása volt. A konzervatív bürokratikus rendszerek megújulásra való képtelenségét azok is kezdték felismerni, akik korábban ezt eretnek feltételezésnek tartották.

Az 1985-ös gorbacsovi fordulat felgyorsította a kelet-­európai folyamatokat, a világpiaci nyitást, a hatalmi őrségvál­tást, a régi politikai bürokrácia és az új közgazdasági-technok­rata menedzserrétegek hatalmi harcát. Mindez igen jól kive­hető formában végbement Magyarországon, Csehszlovákiá­ban, Lengyelországban. Jugoszláviában a probléma bizo­nyos értelemben más volt, a soknemzetiségű ország eltérő sajátosságokkal rendelkezett. (Az NDK-ban és Romániában mindez leplezettebben, más formákban, de hasonlóképpen lezajlott.)

1065_05Krausz2.jpg

(International Viewpoint)

II. A „peresztrojka" hatása

Ugyanakkor a peresztrojka csak keveseket lelkesített igazán Kelet-Európában, mert nehézségei és öröklött problémái túl­ságosan is jól ismertek voltak ahhoz, hogy követésre vonzott volna. Persze a Gorbacsov iránti szimpátia egyértelmű volt, hiszen a Szovjetunió 1985-től úgyszólván levette kezét Kelet-Európáról, ettől fogva minden ország szabadon kísérletezhe­tett. A szovjetek nem akarták elkövetni az 1948-49-es és ké­sőbbi „hibákat", amikor maguk állták útját a kiszámíthatatlan kelet-európai folyamatoknak. Bizonyossá vált, hogy az ún. ál­lamszocialista rendszerek nem reformálhatók, miként a pe­resztrojka is abból az előfeltevésből indult ki, hogy a 30-as években kiépült társadalmi és gazdasági szerkezetet le kell rombolni, s új társadalomszerveződés alapjait kell megterem­teni. Miközben az „állampártok" mindenütt felbomlottak, vilá­gossá vált, hogy a Szovjetunióban is többpártrendszer jön lét­re, egyfajta parlamentarizmus, amelyről még nem dőlt el, hogy a tömegdemokrácia parlamentjéhez vagy pedig parla­mentáris-bürokratikus diktatúrához vezet-e, egy olyan elit­uralomhoz, amely a piacgazdaságra való áttérés és a nem­zeti értékek megmentése jelszavával a termelő osztályok tulajdontól való megfosztásának alkotmányos szentesí­téséhez vezet. S bár a végleges válasz még nem született meg, mégis azt hiszem, egy nyugat-európai típusú fejlődés lehetősége a Szovjetunióban joggal kizárható (legfeljebb a függetlenedő balti köztársaságok tehetnek-tesznek majd ko­molyabb lépéseket egy ilyen fejlődés irányába).

Mára a Szovjetunióban a 30-as években meggyökerese­dett gazdasági és hatalomgyakorlási szisztémát életre hívó történelmi okok megszűntek létezni. A korábbi rendszert iga­zoló hivatalos ideológia is megszűnt hatékony szellemi erő­ként létezni, elveszítette legitimációs erejét. Olyan „vákuum" jött létre, amelyben a legkülönbözőbb szerveződések, esz­mék, alternatív mozgalmak törtek felszínre, és egymással ver­sengve próbálják kitölteni a „teret". Ezek a társadalmi mozgá­sok, mozgalmak pontosan őrzik azokat a jegyeket is, amelyek a nagyszámú és igen eltérő történelmi kultúrák egymásmellettiségének és egymásra rétegezettségének (és ma már nyílt összeütközésüknek) a lényegéből erednek. Egyidejűleg ke­rültek felszínre az évszázados múlt és a XXI. század önszer­veződő közösségeinek csírái; a hagyományos áruhiány és az űrtechnika vívmányai stb. A bürokratizálódott szovjet forma mögül előtörnek a valóságos – sokáig lefojtott – történelmi tendenciák, a maguk eredeti színeiben. S mindez egy olyan időszakban megy végbe, amikor a sajátos önvizsgálódó izolacionizmus, befelé fordulás keretei között nyitás történik éppen a Nyugat, mindenekelőtt Amerika felé. Az amerikai civilizáció felszínes behatolása tovább bonyolítja azoknak az ellentmon­dásoknak a körét, amelyek ma napvilágra kerülnek. Vannak áramlatok, amelyeket ez megtermékenyít, vannak áramlatok, (mindenekelőtt a tradicionalista-konzervatív irányzatok), amelyeknek az agresszivitását növeli, ellenállásuk erejét fo­kozza. A nemzeti formák mostanában bomlanak ki a maguk teljességében, bár nem a gazdasági szükségletek és „éssze­rűség" mentén. Azokban a történelmi régiókban, ahol a pol­gári kultúra és civilizáció mélyebb gyökereket eresztett, ott a nemzeti szeparatizmus kevésbé agresszív formáival találkozunk, jóllehet az új nemzeti mozgalmak mindenütt erős nacionalizmussal és vallási reneszánsszal kapcso­lódnak össze. (A kibontakozó nemzeti-vallási mozgalmak mögött mindig jól vagy kevésbé jól kitapintható bürokratikus csoportérdekek is meghúzódnak. Másfelől a Szovjetunió népei spontánul lázadnak a sztálini eredetű tekintélyuralmi formák, a bürokratikus diktatúra ellen, amely mindenütt „orosz formában" jelentkezik, abban az értelemben is, hogy az össz-szövetségi bürokrácia és a köztársaságok nagy városainak bürokráciája mindenütt jórészt vagy túlnyomóan orosz nem­zetiségű. Ezzel az antibürokratikus lázadás orosz- és szovjet­ellenes tendenciái úgyszólván érthetők.) Az igazi problémát az okozza, hogy a lázadás, amely szinte mindenütt, még tulaj­donképpen magában Oroszországban is sajátos nemzeti szeparatista jelleget öltött, két irányban is torz pályára került. A kizárólagos nemzeti karakter szinte mindenütt a „Központ", azaz az oroszok (a centrumban pedig az idegenek) ellen for­dul, másfelől a szomszédos népek vagy a legközelebbi nem­zetiségek, nemzeti kisebbségek ellen. Egyszerre van itt jelen a modern antibürokratikus mozgalom és a múlt, néhol, mint Azerbajdzsánban, a „középkor" máig élő szellemi-vallási kul­túrájának szinte minden formája. Történelmileg letűntnek hitt gyűlölködési formák törnek felszínre.

Ezek mögött a konfliktusok mögött mindig konkrét bürok­ratikus-hatalom önfenntartó érdekcsoportok „szervező mun­kája" is megfigyelhető, akik e konfliktusok igazi haszonélve­zői. Miután a nemzeti bürokráciák – részben a helyi orosz bü­rokráciával is konkurálva – keresik a „túlélés" lehetőségeit, nyilvánvalóan éppen a „nemzeti" mozgalmak gerjesztésével igyekeznek ijesztgetni az orosz központot és saját helyi-köz­társasági pozícióikat ily módon megőrizni. Az orosz bürokrá­ciához hasonlóan a nemzeti-nemzetiségi bürokráciák sem tudtak időben reagálni a szovjet gazdaság gyengeségeire, nem szólva most a világgazdasági kihívásokról, amelyek jelentőségét talán most sem értik. Számukra a túlélés nem gazdasági, hanem pusztán politikai-egzisztenciális kérdés. (S ezt most a Központ hű képviselőjéből nemzetivé való átvedlés ígéri, ami egyébként nem speciálisan orosz, hanem általá­nos kelet-európai jelenség.) A lefojtott nemzeti-nemzetiségi konfliktusok mentén tehát nem látszik valóban demokratikus kibontakozás sehol a Szovjetunió egész területén. Itt nem a romantikus mítoszok felbukkanása és a konzervatív ideoló­giai beállítódás az igazi probléma, hanem az, hogy a „szovjetizálás", a „szocializmus" nemzeti kultúrákba való felületi be­hatolása nemigen termelte ki a demokratikus kibontakozás objektív alapjait. Mindez nem jelenti azt, hogy semmiféle de­mokratikus potenciál nem rejtezik e nemzeti mozgalmakban. A régi bürokratikus apparátus megroggyanása segítheti a mo­dernizációs folyamatot egy többszektorú vegyes gazdaság irányába, amelyben megkezdődhet az állami tulajdon társa­dalmasítása egyes térségekben, s megvalósulhat egyes vál­lalati közösségek közvetlen kapcsolatfelvétele más országok hasonló gazdasági egységeivel stb. Egy bizonyos, semmi nem maradhat a régiben.

A Szovjetunió számos területén, a leglátványosabban egyelőre a bányászsztrájkok körzetében lehet látni, hogy a peresztrojka a hagyományos, sztálini eredetű struktúrákat nemcsak a szétforgácsolódás irányába bomlasztja, hanem szociális mozgalmakat is megindít azokon a helyeken, ahol a bürokrácia végképp nem képes a munkát, a termékszállítást stb. megszervezni, megoldani. A sztrájkmozgalmak méretei arra utalnak, hogy a szovjet, mindenekelőtt az oroszországi munkásság a maga mozgalmát még csak ezután mélyíti el. Bár Kelet-Európa nagy mozgalmai, beleértve magukat az oroszokat is, mindenütt a nemzeti jelleg jegyében bonta­koznak ki (s ez arról tanúskodik, hogy e mozgalmak min­denütt értelmiségi vezetés alatt állnak), Szovjet-Oroszor­szágban a történelmi előfeltételek következtében e moz­galmak szociális, antibürokratikus jellegének erősödése is várható.

Ugyanakkor a párt vezetésének egyetlen csoportja, egyetlen irányzata sem képes a hatalom olyan átszervezésé­re, amely a dolgozói és lakóterületi demokratizálás közvetlen formáit erősítené. Ehhez a bürokratikus struktúrákkal és a speciális elitérdekekkel szemben kellene radikálisan fellépni. Ahogy demokratikus kapitalizmus demokratikus nemzeti bur­zsoázia nélkül sehol a világon nem képzelhetőéi, úgy demokra­tikus szocializmus sem képzelhető el a tőkés és bürokratikus struktúrák együttes leépítése nélkül.

Míg az önkormányzati formák, a civil társadalom kiépülé­sének folyamata a demokrácia kibontakozásának igazi felté­tele és forrása, Kelet-Európában megvan a veszélye annak, hogy a többpártrendszeres parlamentarizmus inkább a zűrza­vart fogja fokozni, szemben a korábbi „pártállamilag" meg­szervezett anarchiával. A Szovjetunióban is óriási a harc a tu­lajdonreform körül, mert a, tulajdonszerzés a „túlélés" egyik legfontosabb lehetőségét kínálja. A régi-új elitek-a tömegek számára láthatatlan – harca az állami tulajdon felosztása körül mindinkább éleződni fog, az új elitek, akárcsak Magyarorszá­gon, megpróbálnak felszívódni a menedzser és pénzbürokrá­cia népesedő táborába. A hagyományos államhatalmi-mi­niszteriális bürokrácia „lecserélésének" folyamata egy hosszan tartó folyamat keretein belül képzelhető el, radikális „le­építése" viszont csak akkor lehetséges, ha a „gorbacsovi re­formok" képviselői felismerik: nincs más esélye egy szocia­lista irányú kibontakozásnak, mint hogy ők maguk mernek a munkásság elégedetlenségi megmozdulásainak, sztrájkmoz­galmainak élére állni. Nincs más esélyük arra, hogy a pereszt­rojkát sikerre vigyék. Ma még a lázadozó szovjet munkásság – minden nélkülözés ellenére – nem fordult a peresztrojka el­len, bár Gorbacsov tekintélye csökkenni látszik. A nép nem akar visszatérni a régi tekintélyuralmi rendszerhez, a bürokra­tikus önkény uralmához. Saját tapasztalatain keresztül tudja, hogy az oroszországi bürokrácia gyökerei, hagyománya, mélységes konzervativizmusa és kíméletlensége, kitartása és cinizmusa messze túltesz minden képzeleten. Az oroszor­szági bürokrácia erősebben ellenáll a változásnak, mint pl. a magyar, s már csak óriási létszáma (kb. 20 millió) miatt sem söpörhető ki egyszerre, egyetlen forradalmi aktussal. De bár­milyen paradoxnak tűnjék, éppen az előző 70 év negatív ta­pasztalatai teremtették meg az alapját annak, hogy hosszabb távon demokratikus megoldás szülessék (persze nem a tőke logikájának megfelelő „demokrácia", hanem a termelés de­mokratizálása, a termelői és lakossági önszerveződések megszületése értelmében). A bürokratikus akadályok persze nyilvánvalóak, de gondoljunk arra, hogy a Szovjetunióban vagy utódállamaiban az állami tulajdon társadalmasítását még nem akadályozza meg a magántulajdon jelentősebb uralma. A tőke nem tudta „megmenteni" Oroszországot az utóbbi néhány évszázadban, nem valószínű, hogy éppen a következő egy-két évtizedben ez bekövetkeznék.

Amennyiben a tertium datur, a harmadik lehetőség nem bontakozik ki, akkor az „államszocializmus" és „piacszocializ­mus" terméketlen konfliktusát akár egy szélsőjobboldali (isz­lám vagy feketeszázas) mozgalom is félresöpörheti…

1065_05Krausz3.jpg

(Inprecor)

III. A kelet-európai átalakulás néhány sajátossága

Kelet-Európa csaknem minden országában fennáll ez a ked­vezőtlen alternatíva. A gyors jobbratolódás, amely a parazita rétegek, az uralkodó elit és a bürokrácia egy részében a hata­lomátmentő reflexeket hozta mozgásba, egyúttal erősítette is az elégedetlenségi mozgalmak hagyományos kelet-európai formáit. A tömegek gazdasági helyzetük egyre jelentősebb rosszabbodása miatt (infláció; munkanélküliség; az, hogy számos réteget egyenesen a mindennapi életben maradás szükségletei kötnek le; másfelől a gazdagodás és presztízsfo­gyasztás hivalkodó megnyilvánulásai, újgazdagrétegek meg­jelenése stb.) és a „kommunista", azaz bürokratikus hatalom­tól való elidegenedettségük miatt különben is fogékonyak e „tradicionális" ellenállási formák iránt. A kisnemzeti naciona­lizmusok feléledése, a kisnemzeti messianizmus mindenütt a hivatalos politika rangjára emelkedik, a tömegeket különösen is mobilizálja az intranzigens antikommunista propaganda a hatalom megragadására készülő új-régi elitek részéről (ami természetesen együtt jár az antiszemitizmus é,s általában minden kisebbségekkel szembeni intolerancia növekedésé­vel is). Az átalakulás sajátossága, hogy a nemzeti, általános demokratikus követelések sehol sem párosulnak olyan szociális követelésekkel, amelyek egy új szisztéma ki­alakulásának lehetőségeit tartalmaznák. Amennyiben ilyen jelenségek felszínre kerülnek, azok antikommunista, sőt, anti­szocialista burokban jelentkeznek. Az ilyen típusú antikommu­nista „kommunizmus" mindenekelőtt önvédelmi formákban jön elő, mint pl. Magyarországon a munkástanácsok és ha­sonló szerveződések a munkanélküliség és a tulajdontól való megfosztás hatására. E szerveződések is tradicionális előz­ményekre mennek vissza (1918-1919,1945-48,1956).

Az egypártrendszertől a többpártrendszerre való átme­net nyilvánvaló nehézségét a demokratikus hagyományok hiányán túl az okozza, hogy gazdaságilag nemhogy felemel­kedést nem tud hozni, hanem éppen a világpiacba való beta­gozódás előfeltételei válnak számos további zavar forrásává, mint pl. a hagyományos munkásság szétzúzása á struktúra­váltás jegyében. (Magyarország, Lengyelország, Jugoszlá­via.) Tőke nincs a folyamat előkészítésére, ezért egyszerűen százezreket kergetnek ki az utcára. Az új rendszer ezzel be­építette önmaga alá az első időzített bombát. A szociális konf­liktusok „kezelésének" egyetlen módja – úgy tűnik mindenütt – a már említett „nemzeti messianizmus", amely viszont az új rendszerek számára a második időzített bombát jelenti, amennyiben destabilizáló erőként gátolja a gazdasági kibon­takozást. A magyar kisebbségekkel szemben meglévő ha­gyományos ellenérzések kirobbanása is ilyen, s minél ke­letebbre megyünk, annál erőszakosabb formákban jelent­keznek ezek a konfliktusok (amelyek persze nem „vannak", hanem jelentős mértékben gerjesztik őket): a bolgár-török, al­bán-szerb stb. szembenállások. Jugoszláviában, ahol a kü­lönböző köztársaságok közötti gazdasági színvonalkülönb­ség mindig is nacionalista villongások talajául szolgált, most az is kiderült, hogy a kelet-európai „államszocialista" beren­dezkedések sorsától a jugoszláv önigazgatás sorsa sem tér el. Mivel a helyi menedzserbürokrácia mindenütt kisajátította az „önigazgatói" csoporttulajdont, így ha formailag másként is, de a tulajdon és hatalom újfelosztásának jellegzetes konf­liktusai hasonlóképpen mentek végbe (és fognak még végbe­menni), mint például Magyarországon.

A hatalomváltás „alulról" szemlélve kezdetben „megváltás"-jellegű volt, vagyis Moszkvától Prágáig, Prágától Berli­nig, Berlintől Budapestig mindenkit lenyűgözött a problémák kimondhatóságának szabadsága. Csak a választási kampá­nyok során derül ki mindenütt, hogy a „szabadság" megáll a „kimondhatóság" fokán, a hatalom pedig új értelmiségi és bü­rokrata elitcsoportok kezébe megy át. A régi pártbürokráciák helyét mindenütt elfoglalta az állami és pénzbürokrácia. A ki­ábrándulás felgyorsulása érthető: a többpártrendszer abból az „egypártból" bomlott ki, amely mindenütt magában foglalta a társadalom politikailag leginkább fogékony csoportjait, A kis ellenzéki csoportocskák, amelyek korábban többnyire maguk is a „kommunista" pártból szakadtak ki, most a polgári demok­rácia neofita harcosainak buzgalmával készítik elő saját, végre kiharcolt hatalmukat, hogy „szolgálhassák" a népet. A kelet-európai átalakulások mindennél világosabban mutatják, hogy a megelőző rendszerek „kommunista", „szocialista" jellege mennyire fiktív és felszínes volt.

Ennek strukturális megnyilvánulása, hogy a régi, kon­zervatív bürokrácia jó része – megtéve a maga „antikom­munista" fordulatát – minden további nélkül átállt, a több­pártrendszer „szerves" támaszának nyilvánította magát.

A „kommunizmus" a térség legtöbb országában néhány hét alatt „felszívódott", hogy – mint említettük – az új formában a legkisemmizettebbek megkezdhessék a visszatérést elve­szett „illúzióikhoz", mint amilyen a társadalmi biztonság, a tel­jes foglalkoztatottság, a munkahelyétől mint „sajátjától" való megfosztás megtagadása (azaz önvédelmi szervezeteinek, a munkástanácsoknak a létrehozása) stb. Mindez az NDK4ÓI Magyarországig, Jugoszláviától a Szovjetunióig megfigyel­hető folyamat. Az eltérő nemzeti formák ellenére hasonló szo­ciális tartalom tör felszínre.

Az alapkérdés mindenütt hatalom és tulajdon kérdése. A termelő osztályok hatalomból való kiszorulása éppen a többpártrendszeres választások miatt nem okoz komoly megrázkódtatást, hiszen a korábbi elituralom – legalábbis az utolsó két évtizedben – sehol Kelet-Európában, nem tudott „emberbarát" arculatot felölteni. Á tulajdon más kérdés – a tulajdon kérdése mindenütt a megélhetés szük­ségleteivel kapcsolódik össze. A „szocialista" múltból egyet mindenki megtanult: a társadalmi egyenlőség visszavon­hatatlan értékké vált a nép tudatában, s arra a lakosság jó része emlékszik Magyarországon és Bulgáriában, Jugoszlá­viában és Romániában, hogy a „kommunista" rendszer mil­liók számára anyagi és kulturális felemelkedést jelentett, an­nak ellenére, hogy az utolsó 15 évben a hanyatlás jelei minde­nütt egyértelműek. (S annak ellenére, hogy bürokratikus való­sága sokak számára – különböző mértékű – szenvedések for­rásául is szolgált.)

A kollektív amnézia rövid ideig tart csak, s ezzel az új rendszereknek számolniuk kell Kelet-Európában, mielőtt a tu­lajdon kérdését „végleg" megoldani próbálják. Az új elitek mo­hósága azonban a nyugat-európai modell követésének ideológiájával a munkanélküliség, az infláció, az adós­ságválság, a nacionalizmus, a tömeges elnyomorodás al­ternatívája irányába taszítja a fejlődést Lengyelországban és Magyarországon, de félő, hogy Jugoszlávia és a Szovjet­unió hagyományos szerkezeteinek felbomlása is ilyen megol­dást involvál.

1065_05Krausz4.jpg

(Inprecor)

Hogy ma mit lehet kezdeni a szocializmussal és a marxizmus­sal mint gyakorlati mozgalommal, azt nehéz megmondani, mert ez a mozgalom mint szellemi irányzat is marginalizáló­dott egész Kelet-Európában, de ez a marginalizálódás nem most következett be; a marxizmus legutóbbi súlyos vere­sége a 70-es évek „neosztálinista" reakciójában kere­sendő, amikor a baloldali kritikai fellendülést feláldozták a liberális ökonomizmus oltárán, s a marxizmust mindenütt kis kutatóintézetek, baráti társaságok ügyévé fokozták le. Napjainkra a 70-es évek marxistái jórészt „megtértek" a libe­ralizmus lágy ölére, mert ellene folytatott harcukat nem kísérte siker, sőt, az ellenzéki harc hiábavalósága láttán a liberaliz­mus hajóján vitorláznak be a hatalomba. Mégis – az alábbi szövegükben leírt feltételek gyökeres megváltozása után is-bizonyos értelemben éppen Bence György és Kis János 70-es évekbeli kritikai állásfoglalása tűnik ma is aktuálisnak (amelyben mellesleg jelzik a neosztalinizmusból a „demokra­tikus sztálinizmusba" való mai átmenet valóságos történelmi „mélységét" is):

„Az következik-e ebből, hogy a marxizmusnak semmi esélye sincs rá, hogy visszanyerje társadalmi jelentőségét? Valóban, mai is­mereteink – elméleti eszközeink és tapasztalati információink – alap­ján illuzórikusnak tűnik föl arra várni, hogy az alávetett osztály egy je­lentős része – valamely számottevő funkcionális csoport – a marxista elmélet társadalmi szubjektumává válik. De az is valószínűnek lát­szik, hogy az ellenzéki marxizmus folyamatossága nem fog megsza­kadni. Még ha a rendszer képessé vált is arra, hogy levezesse-vagy legalábbis lokalizálja – az olykor robbanásig fokozódott társadalmi fe­szültségeket, maradnak kis marginális csoportok, amelyek nem integ­rálódnak a társadalom normális működésébe. Főként a fiatalság köré­ben termelődnek újra ezek a csoportok. Számukra a nem marxista ideológiák csupán két lehetőséget kínálnak: tudatosan vállalni a marginalitást, ami általában együtt jár a konzervativizmus sőt, olykor a nyílt reakciósság elfogadásával, mint az új szlavofilizmusban, vagy visszatérni a rendszer által kínált szerepek valamelyikéhez, a sajátos kelet-európai liberalizmus programjának megfelelően." [Azóta a hely­zet annyiban módosult, hogy az első lehetőség sem marginalizáló­dást, hanem a hatalomba való betagozódást kínál – K. T.]

„A kikristályosodott ideológiák között egyedül a marxizmus ma­gatartásában nem kerül szembe a radikális társadálomkritika a társa­dalmi átalakulásban való aktív részvétellel, s nem azonosul az átala­kulásban való részvétel a posztsztálinista korszakra jellemző alkudo­zással.

A marginális csoportok aktivizmusa természetesen nem helyet­tesíti a forradalmi munkásmozgalmat. De a marxista gondolkodás folytonossága magában hordja a lehetőséget, hogy új, realisztiku­sabb marxista elemzések fognak születni a szovjet típusú társa­dalomról. Kevésbé illuzórikusak, mint a hagyományos elméletek, és kevésbé reményvesztettek, mint a jelen tanulmány."5

 

Jegyzetek

1 L. Berend T. I.-Ránki Gy.: Gazdasági növekedés és struktúraválto­zások a kelet-európai szocialista országokban a második világhá­ború után. In.: Uők: Gazdaság és társadalom. Magvető. Bp. 1974. p. 475.)

Berend T. Iván és Ránki György így összegezte a fejlődési perió­dus főbb sajátosságait:

„Az agrártermelés növekedésének szerény mértéke, lassú üteme ugyanakkor azonban jelentős belső átalakulásokat takar. Egyáltalán nem arról volt ugyanis szó, hogy az agrártermelés válto­zatlansága okozta volna a lassúságot.

A változások legfőbb tényezője az agrárnépesség tömeges el­vándorlása volt faluról. Az iparba és az építkezésekbe áramló mun­kástömegek a mezőgazdasági népesség arányát jelentősen csök­kentették. Az agrárnépesség arányának korábbi stabilitása megtört. 1950 és 1965 között az agrárlakosság Csehszlovákiában nem ke­vesebb, mint 44%-kal, Bulgáriában 43%-kal, Magyarországon 37%-kal, Romániában 22%-kal, Lengyelországban pedig 77%-kal csökkent.

A mezőgazdaságban tehát éppen fordított helyzet alakul ki az iparhoz képest. A termelés növekedése nem új munkaerő bevonása révén következett be, hanem a – kétségtelenül szerény – termelés­emelkedés az agrárlakosság hatalmas tömegeinek egyidejű fel­szabadítása ellenére ment végbe. A mezőgazdaságban tehát a nö­vekedés kizárólagos forrása a termelékenység – a termelésnöveke­désnél jóval gyorsabb – emelkedése volt. Jól tükrözi ezt az egy me­zőgazdasági keresőre eső termelési érték úgyszólván ugrásszerű emelkedése…

A fenti adatok áltál tükrözött előrehaladásban vitathatatlanul közrejátszik, hogy a vizsgált országokban történelmileg és a kiindu­lási időszakban is jellemző volt a mezőgazdasági munkaerő részle­ges kihasználatlansága. Az elvándorlás nyomán az egy keresőre jutó termelés emelkedése ebből következően a valóságosnál is na­gyobb fejlődést mutat. A növekedés legfőbb tényezője mégis a gé­pesítés jelentős előrehaladása, a hozamok nagymérvű növelése és az intenzitásnak a termelés szerkezeti változásaiban is kifejezésre jutó fejlődése volt.

A mezőgazdaság gyors gépesítése elsősorban az elvándorolt munkaerő pótlása és a művelési technika fejlesztése céljából volt elengedhetetlen, s részben együtt járt az egyéni parasztgazdaság­ra alapozott mezőgazdaság nagyüzemi átszervezésével is… (p. 459.)

2 Bence Gy.-Kis J.: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. (Párizs, Magyar Füzetek, 5.1983. p. 62.)

3 Gazdaságpolitika és gazdaságfejlődés. Bp., OT. 1988. szept. Dok. p. 47. (Lóránt Károly munkacsoportja)

4 Az idézett tervhivatali beszámoló így értékelte a fejleményeket: „Az alacsony árak igen érzékenyen érintik az élelmiszerexportáló orszá­gokat. Emiatt a 12 fő élelmiszerexportáló ország 1986-ban tanács­kozást tartott, amelyen megállapították, hogy a világ mezőgazda­sági kereskedelmében tűrhetetlen helyzet alakult ki. Ausztrália szakértői kimutatták, hogy az agrártermékek árszintje 16%-kal ala­csonyabb, mint „normál" körülmények között, vagyis az export­szubvenciós verseny nélkül lennie kellene. A búzaárak a második világháború után 1985-ben voltak a legalacsonyabbak. Ennek oka az, hogy az EGK és az USA olyan támogatási politikát folytat, amely nyomán rendkívül nagy készletek halmozódnak fel, ezeket pedig szubvencióval dobják a piacra. Hasonló a helyzet a marhahús ese­tében is. A hetvenes évek elejéig a Közös Piac még nettó importőr volt, az elmúlt években azonban a világ legnagyobb exportőre lett, annak ellenére, hogy rendkívül drágán és hatalmas szubvencióval termel. Az intervenciós készletek ma már 800 ezer tonnára rúgnak, ennek pedig nagyok a raktározási költségei. A torz viszonyok között csak azok az országok tudnak piacon maradni, amelyek a szubven­ciós versenyt állni tudják. Erre pedig egyedül az USA és az EGK ké­pes, de költségvetési forrásaik nekik is végesek. A jelenlegi lehetet­len helyzet javítása tehát mindenkinek érdeke lenne. Abban azon­ban hiábavaló reménykedni, hogy a mezőgazdaságban valamikor is szabadkereskedelem lesz megvalósítható." (Uo. p. 46.)

5 Bence György-Kis János: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. (Párizs, Magyar Füzetek 5.1983. pp. 56-57.)