1990. március 30-án James Baker külügyminiszter a texasi Dallasban ülésező Nemzetközi Ügyek Tanácsához intézett beszédében a nyilvá­nosság előtt kevéssé ismert, ám annál fontosabb politikai nyilatkozatot tett. Kijelölte azt az új utat, amit az amerikai külpolitikának a szovjet fe­nyegetés összeomlásával és a hidegháború befejeződésével követnie kell. Baker – abban a meggyőződésben tetszelegve, hogy az amerikai, más néven nyugati stílusú értékek győzedelmeskedtek Kelet-Európá­ban, és útját állták a világban a szovjet terjeszkedésnek – kijelentette, hogy az Egyesült Államok még „nem teljesítette küldetését", s még nem jött el az ideje annak, hogy „bezárkózzunk gondjainkkal". „Túl kell lép­nünk az elszigetelési politikán" – nyilatkozta -, Amerika új hivatása, hogy „támogassa és megszilárdítsa a demokráciát."¹ Amerika a föld népeinek „világítótornya" lehet, ha követni kívánják ezen az úton.

Alig öt hónappal később az Egyesült Államok olyan kalandba kezdett a Perzsa-öbölben, amelynek semmi köze sem volt a demokráciához. Bush elnök augusztusban maga is kimondta, hogy csapatait az „ameri­kai életmód" védelmében küldi az Öbölbe, ami egyet jelent azzal, hogy az ország életszínvonalának megőrzése érdekében a kormányzat min­den áron biztosítja az olaj eljutását a világpiacra. Amikor néhány hónap múltán kongresszusi felülvizsgálatot folytattak az Öbölben indult katonai akció ügyében, Baker még kevésbé takargatta kártyáit, és nyíltan kije­lentette: azért volt szükség a támadásra, mert „amerikai munkahelyek" forogtak kockán. Szó sem esett demokráciáról, amikor az Egyesült Álla­mok vissza akarta helyezni hatalmába a kuvaiti emírt, és támogatni kezdte Fahd szaúdi királyt meg a konzervatív Öböl-államok sejkjeit. Bush elnök megpróbálta a jó és a rossz küzdelmeként beállítani a konf­liktust, új Hitlernek titulálva Szaddam Huszeint, akit nem tűrhet meg a nemzetközi közösség.

Most, hogy a világ népeinek java része megválik az idejét múlt jobb­os baloldali rendszerektől, s szélesebb beleszólási jogot szerez magá­nak az állami és társadalmi ügyekbe, az Egyesült Államok válaszút elé kerül – s ez az amerikai külpolitikai nagy tragédiája -: vagy támogatja, ígéretéhez híven, a demokráciát, vagy saját gazdasági szükségleteinek és érdekeinek engedelmeskedik. Az amerikai vezetők azt bizonygatják, hogy nincs ellentmondás a kettő között, hogy a demokrácia és a szabadversenyes kapitalizmus békében megfér egymás mellett, sőt kéz a kézben járnak. Ez az érvelés azonban túlságosan is leegyszerűsít, és elfedi, hogy milyen összetett és mennyi nehézséggel járó feladat a kül­honi demokratikus intézmények gyámolítása.

Hogy teljes mélységében megérthessük az amerikai demokrácia tra­gédiáját, először azokat az intézményeket és politikai irányelveket kell áttekintenünk, amelyeket a demokrácia nevében a Reagan- és a Bush-kormányzat alakított ki. Ezután térhetünk rá az így formálódott intézmé­nyek és elvek külpolitikai hatásaira, mindenekelőtt a latin-amerikai és ke­let-európai változásokat illető befolyására. Végül magát az amerikai de­mokrácia-fogalmat és annak külpolitikai következményeit vesszük szem­ügyre, nem tartózkodván a bírálattól sem.

A Reagan-kormányzat demokratikus forradalma

A közhiedelemmel ellentétben a Reagan-országlás igenis sokat tett az amerikai demokrácia-fogalom továbbfejlesztéséért, és valójában három irányból is nekilátott, hogy visszaszerezze a „demokrácia" régi helyét az ország külpolitikájában.²

Amikor Ronald Reagan hivatalba lépett, úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok még a korábbi elnökök által elismert, meglehetősen korlátozott demokratikus elvek közül is sutba vág néhányat. Már egészen a korai időktől fogva ferde szemmel nézték az emberi jogok védelmét és a Carter-vezetés diktatúraellenes politikáját, irreálisnak és a kommunizmussal szemben engedékenynek bélyegezve ezeket a törekvéseket. Meggyő­ződésük volt, hogy a perzsa sah bukása, majd a rákövetkező iráni forra­dalom, Somoza megdöntése és a sandinista mozgalom győzelme vagy a salvadori gerillaharcok végül is egyaránt a Carter-kormányzat azon döntésének köszönhetők, hogy az emberi jogok nevében aláássa a régi rendszerek hatalmát.

Jeanne Kirkpatrick „A diktatúrák két útja" című, széles körben ismert­té vált cikke a Reagan-vezetés első időszakára jellemző gondolkodást tükrözi.³ Kirkpatrick kifejtette, hogy alapvető különbség van egyfelől az Amerika-barát tekintélyelvű kormányok, másfelől a totalitárius, kommu­nista rendszerek között. Mert míg – szerinte – az előbbiek magukban hordozzák a demokratikus irányú változás és fejlődés lehetőségét, az utóbbiak hatalomra kerülésük után olyan intézményeket hoznak létre, amelyek a totális elnyomás eszközével mindenféle ellenzéki vagy de­mokratikus mozgalom kialakulásának elejét veszik. A fenti okfejtéssel összhangban Haig külügyminiszter bejelentette, hogy az Egyesült Álla­mok „halk diplomáciába" kezd a világ tekintélyelvű kormányainál. Esze­rint Közép-Amerikában, a Fülöp-szigeteken, Dél-Afrikában, Koreában és más országokban az Egyesült Államok nem lépne fel nyíltan az alapvető demokratikus jogok megsértése ellen, hanem a színfalak mögött látna dolognak, és titkos tárgyalásokon igyekezne a megtévedt vezetőket jobb belátásra bírni.

Habár a Reagan-garnitúra hivatalosan sohasem lépett vissza ettől a politikától, a nemzetközi realitások rákényszerítették arra, hogy más tak­tikához folyamodjék. Az 1980-as évek közepére az Amerikához hű dik­tatúrák szerte a világon ostrom alá kerültek. Amikor George Schultz vál­totta fel Haiget a külügyminiszteri székben, Amerika kapva kapott az al­kalmon, és abban a reményben, hogy így elébe vághat a radikális forra­dalmi mozgalmaknak, útilaput kötött a talpára jó néhány önkényuralmi re­zsimnek. Nem lehetnek kétségeink afelől, hogy a Fülöp-szigeteken Mar-cos, Chilében Pinochet, Haitin Duvalier, Paraguayban pedig Strössner menesztésében az amerikai akciók és diplomáciai manőverek fontos, sőt alighanem döntő szerepet játszottak.

Ezzel egyidejűleg, a Reagan-doktrínaként ismertté vált irányvonal kö­vetkeztében, az Egyesült Államok újból érdekének tekintette, hogy a de­mokrácia lobogója alatt hajózzon. A Regan-vezetés nem kívánta elfo­gadni a harmadik világban kialakult status quo-t, ahol az 1970-es évek­ben tizennégy forradalmi rendszer került hatalomra, és azon volt, hogy fegyveres ellenzéki mozgalmak támogatásával szorítsa vissza vagy döntse meg a marxista, illetve forradalmi kormányokat. Angola, Afga­nisztán és Nicaragua az első számú példái ennek az új politikának.

Az Egyesült Államok, legitimálandó a pártfogásába vett fegyveres mozgalmakat, kijelentette, hogy azok nem a régi rendszerek visszaállítá­sáért, hanem egy új, demokratikus vezetés megteremtésért küzdenek. A kommunistaellenes gerillákat „szabadságharcosoknak" nevezték, és az amerikai alapító atyákhoz hasonlították. Az Angolához, Mozambikhoz és Afganisztánhoz hasonló országok esetében a világ nagy része már csak azért sem dőlt be ezeknek a demokratikus szólamoknak, mert látta, hogy a támogatott ellenforradalmi mozgalmak sokkal inkább a régi hier­archikus törzsi rend restaurálására, semmint a demokrácia kiépítésére törekednek.

Tagadhatatlan azonban, hogy a Reagan által kezdeményezett ideo­lógiai kampánynak mindazonáltal sikerült a világ rokonszenvét némileg megnyernie, és valamivel szalonképesebbé tennie az ellenforradalmi mozgalmakat az emberek szemében. Thatcher Angliája, Kohl Németor­szága, a Pápaság és más prominens nemzetközi vezetők a demokrácia nevében jelképesen, sót esetenként anyagilag is támogatták Reagan külpolitikáját. Egyes harmadik világbeli országokban ennek az ideoló­giai hadjáratnak még a nép „szívét és lelkét" is sikerült meghódítania. Nicaraguában például ezrével álltak át a parasztok az ellenforradalmi erők soraiba, mert tényleg elhitték, hogy a sandinista kormány diktatóri­kus, istentelen és demokráciaellenes volt. A reagani propaganda persze eltorzította a valóságot, de a lényeg az, hogy a demokrácia színeiben tetszelegve az amerikai vezetés, mint oly sokszor, most is el tudta hitetni az emberekkel, hogy a totalitarizmus ellen, a demokráciáért száll síkra.

A „Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért" létrehozása

Az amerikai kormány, a Reagan ellenforradalmi politikájával szemben felmerülő kételyek elaltatására, egy új külpolitikai szervezetet is létreho­zott. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért [National Endowment for Democracy] célja hivatalosan az volt, hogy demokratikus intézményeket létesítsen külföldön. 1982-ben, az angol parlamenthez intézett beszédé­ben Reagan új „kereszteshadjáratot" hirdetett a „demokrácia védelmé­ben". A rákövetkező években jelentós pénzügyi eszközöket mozgósítot­tak egy olyan pártközi intézmény terveinek kidolgozására, amelynek az Amerika-barát demokratikus szervezetek támogatása lenne a célja. A tervek kivitelezése érdekében élénk lobbizás kezdődött.

Korábban, a hidegháború éveiben, a CIA – mind a demokratikus, mind a republikánus érákban – gyakran avatkozott be a választásokba és a politikai életbe határain kívül, támogatandó az amerikai érdekek­nek megfelelő politikai erőket és pártokat. Mindamellett, az 1970-es évekre az orgyilkosságok, puccsok és a CIA más titkos tevékenységei vizsgálatok és a kongresszusi meghallgatások egész sorát indították el, ami végül a CIA külhoni tevékenységét legalább formálisan korlátozó törvényhozáshoz vezetett.⁴

A Reagan-kormány, amely a Szovjetunió és a radikális forradalmi mozgalmak megnyerésére törekedett, a CIA-nak szabott törvényi korlá­tokat feszegetve, kapcsolatba hozott az Alapítvánnyal néhány olyan po­litikai ügynököt és értelmiségit, akik már csaknem egy évtizede szorgal­mazták egy, a külpolitikai tevékenységeket nyíltan finanszírozó új állami intézmény létrehozását. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért szellemi vezérei a neokonzervatívok lettek, soraikban nem egy olyan emberrel, aki szocialista vagy akár marxista múlttal rendelkezett. Tapasztalataikat és körülményeiket tekintve a neokonzervatívok ideális helyzetben voltak ahhoz, hogy elvégezzék azt a szervezeti munkát, amelyet a kommuniz­mus elleni nemzetközi harcnak a demokráciához idomítása megkíván. Az Alapítvány első elnöke, Allen Weinstein és az 1984-ben őt követő Carl Gerschman, aki azóta is a szervezet élén áll, egyaránt vezető neokonzervatív; a kommunizmus elleni küzdelemben szerzett sok éves ta­pasztalataikat elsősorban a szakszervezetekben és értelmiségi körök­ben gazdagították.⁵

Az Alapítvány létrehozása zseniális ötletnek bizonyult a Reagan-kor­mány részéről. Hatékony pártközi támogatást mozgósított egy nagyon is pártos külpolitikához, amelyet heves antikommunizmusáért és tartalékos katonai erők külföldi bevetéséért gyakran illettek bírálattal az ellenzék­ben levő demokraták. Az Irán-kontra-botrány és az ezt követő kong­resszusi kihallgatások jelentik a külpolitikai pártcsatározások tetőpontját. Az Alapítvány, habár a többiekhez hasonlóan ádáz kommunizmuselle­nes célokat tűzött maga elé, azzal, hogy neves demokratákat (mint pél­dául Walter Mondale-t vagy Edmund Muskie-t) tudhatott soraiban, és pénzügyi tevékenységét külpolitikai és polgári szervezetekre korlátozta, sikerrel határolta el magát ezektől a politikai támadásoktól. Az alapítvá­nyi pénzeket négy befolyásos intézmény osztotta el: a Szabad Szak­szervezeti Intézet [Free Trade Union Institute – az AFL-CIO-hoz tartozó szervezet]; a Nemzetközi Magánvállalkozások Központja [Center tor In­ternational Private Enterprise – az Amerikai Kereskedelmi Kamarához tartozó intézmény]; a Nemzeti Demokratikus Társaság [National Democratic Institute – Demokrata Párt]; a Nemzetközi Ügyekkel Foglalkozó Országos Republikánus Intézet [National Republican Institute for Inter­national Affairs – Republikánus Párt].⁶

Az Alapítvány első évei fölöttébb eseménytelenül teltek, mindössze csekély pénzügyi támogatást nyújtott ázsiai, latin-amerikai, afrikai és ke­let-európai politikai szervezeteknek. Az első jelentős „hadműveletre" Chilében került sor, amikor a Kongresszus egymillió dollárt biztosított a diktátor, Augusto Pinochet hatalmon maradásáról döntő, 1988-ban tar­tott népszavazás támogatására. A Reagan-kormány, amely az 1986 de­rekán fellángolt sorozatos politikai felkelések és sztrájkok után egy újabb Nicaraguától tartott, mindenáron meg akart szabadulni Pinochettől, mi­előtt felülkerekednek a baloldali politikai erők. A pénz zömét a diktátorral szembenálló mértéktartó szervezetek, elsősorban a keresztény demok­raták kapták (akik eredetileg Pinochet mellett álltak a választott szocia­lista elnök, Salvador Allende ellen elkövetett puccs utáni kezdeti időszakban). Amikor az 1988 októberében megrendezett népszavazá­son Pinochet vereséget szenvedett, a hatékony demokratikus intéz­ménynek mutatkozó Alapítvány tekintélye jócskán megnövekedett, mind a demokraták, mind a republikánusok körében.⁷

Bush demokratikus előrenyomulása

Amikor Bush hivatalba lépett, olyan külpolitikát kapott örökül, amelynek sikerült a demokrácia fogalmával összekapcsolni a kommunizmus ellen világszerte folytatott hadjáratát. A legkellemetlenebb diktátorok egy ré­sze letűnt a színről, az afrikai, ázsiai és latin-amerikai fegyveres ellenfor­radalmi mozgalmak meghiúsították a marxista és forradalmi kormányok zömének hatalmi konszolidációra irányuló erőfeszítéseit, s végül, de nem utolsósorban, a Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért elősegítette, hogy Reagan külpolitikai törekvései közül jó néhány széles körű pártközi támogatást kapjon.

Mindamellett két kényes, feszültségterhes terület is maradt a Reagan-országlás után: a sandinisták elleni kontra-háború és a panamai diktátor, Manuel Noriega kikezdésére irányuló kampány. Reagan kudar­cai után, de az ő „demokratikus" örökségére támaszkodva, Bushnak mindkét esetben sikerült győzelmet aratnia. Panamában nem csak az Alapítványt használta fel, hanem az 1989 májusában tartott választáso­kon titkos pénzügyi segítséget is nyújtott Noriega hazai ellenzékének. A chilei népszavazás mintájára seregnyi pártközi megfigyelő – köztük olya­nok, mint a demokrata exelnök, Jimmy Carter – indult útnak Panamába, a választások ellenőrzésére. Amikor Noriega a választási szabálytalan­ságok és a – nemegyszer az ellenzék által kiprovokált – politikai zavar­gások miatt érvénytelenítette az eredményeket, az amerikai szakértők egyhangúan Noriegára hárították a felelősséget a sikertelen választáso­kért.⁸

A Noriega elleni pártközi konszenzust és az amerikai közvélemény mesterségesen szított, általános ellenszenvét tekintve nem okozott gon­dot Bushnak, hogy két hónappal később amerikai haderőt vessen be a panamai diktátor megdöntésére, jóllehet ilyen közvetlen katonai fellé­pésre az észak-amerikai kontinensen 1930 óta nem volt példa. A közvé­lemény kutatások szerint a korábban gyenge elnök hírében álló Bush népszerűsége az invázió után hallatlanul megnövekedett. Az, hogy sike­res akciót indított egy diktátor ellen, gyakorlatilag véget vetett a „Viet­nam-szindrómának" – ahogy azt a konzervatívok nevezték -, és le­hetővé tette az elnök számára, hogy hét hónappal később amerikai csa­patokat küldjön a Perzsa-öbölbe.

Nicaraguában a Bush-kormánynak már jóval óvatosabban kellett el­járnia, az amerikai közvélemény jelentős része ugyanis sohasem ked­velte a „szabadságharcosoknak" kikiáltott kontrákat, és a sandinistákat sem tekintette olyan keménykezű vezetőknek, akik ellen közvetlen kato­nai erővel kéne fellépni. Bush azonban, agyafúrt módon, a reagani kül­politikai apparátus legmakulátlanabb szervezetéhez, az Alapítványhoz fordult. Amikor a közép-amerikai békefolyamat részeként a sandinisták bejelentették, hogy novembertől 1990 februárjáig általános választáso­kat tartanak Nicaraguában, a Kongresszus, a Bush-kormány rábeszélésére, 9 millió dollárt ajánlott fel az Alapítványnak a sandinistákkal szem­benálló ellenzék támogatására.

Nem lehetnek kétségeink afelől, hogy az Alapítvány döntő szerepet játszott a sandinista elnök, Daniel Ortega ezt követő megbuktatásában. Az Egyesült Nicaraguai Ellenzék [United Nicaraguan Opposition – UNO] jelöltjeként fellépő Violeta Chamorro támogatására szervezett koalíció 13 pártját – a kommunistáktól a konzervatívokig terjedő vegyescsapatot – a managuai amerikai nagykövetség verbuválta össze, s a szövetséget jórészt alapítványi pénzekből tartották egybe. A pénz a nicaraguai lakos­ságra is nagy hatást tett.⁹ Gondoljunk csak arra, hogy ha a 9 millió dol­lárt az USA lakosságszámával megfelelő arányban felszoroznánk, há­romnegyed milliárd dollárt kapnánk, s tekintve, hogy Nicaraguában jóval alacsonyabb az egy főre jutó nemzeti jövedelem, mint Amerikában, az összeg még jelentősebbnek tűnik. Így aztán nem csoda, hogy a koalíció zsebért dagasztó dollárok láttán sok nicaraguai úgy hitte, Chamorro győzelme nemcsak a kontrákkal vívott hosszú és keserves háborúnak vet majd véget, hanem az amerikaiak nagylelkűségére is garanciát je­lent.

A közép-amerikai kettős győzelem és az 1989-es kelet-európai válto­zások következtében az Egyesült Államok és a Bush-kormány már-már verhetetlennek tűnt. A kommunista rendszerek leköszöntek, vagy leg­alább is komoly bajban voltak, és Kuba kivételével az egész nyugati fél­teken demokratikus, képviseleti kormányok kerültek hatalomra; a hideg­háború lezárult, és úgy tűnik, az Egyesült Államok a helyzet egyedüli ura a világpolitika porondján. Megváltozott a széljárás a politika vizein, és nem csodálkozhatunk, ha Bush elnök és Baker külügyminiszter szerte­len örömében a nyugati demokráciák elsöprő diadaláról zengedezik.

De valóban diadalmaskodott-e az amerikai demokratikus minta? Lét­rejöttek-e új, szilárd, igazi demokratikus intézmények a régi diktatórikus és totalitárius társadalmakban? Ha közelebbről megnézzük, mit hoztak ezek az, úgymond, „demokratikus forradalmak" a világ nagy része szá­mára, felmerülhet az aggály, hogy a Reagan- és Bush-vezetés jószeré­vel csak pürrhoszi győzelmet aratott a demokráciáért meghirdetett har­cában.

A demokrácia ingoványában – Latin-Amerika

Latin-Amerikában és a Karib-térségben egy évtizednyi gazdasági ha­nyatlás után a régió demokratikus intézményei ma ugyanolyan gyenge lábakon állnak, és meglehetősen forró alattuk a politikai talaj. Az egy főre eső növekedési ráta a régió 27 országából mindössze négyben – Chilében, Paraguayban, a Dominikai Köztársaságban és Kolumbiában -emelkededett.¹⁰ Kolumbia fejlődése zömmel a virágzó kábítószer-keres­kedelemnek köszönhető, amelynek valuta behozatalából a helyi beruhá­zások is részesedtek, Chilében és Paraguayban viszont az évtized so­rán olyan diktátorok voltak hatalmon, akik a stabilitást és a gazdasági gyarapodást csupán a szűk uralkodó rétegeknek biztosították. Sem La­tin-Amerikában, sem a Karib-térségben nem találunk olyan demokratiku­san választott kormánnyal rendelkező országot, ahol bármiféle „gazda­sági csoda" ment volna végbe, vagy amely méltán szolgálhatna modellül a többi állam számára.

A 80-as évek egyedüli tanulsága az Egyesült Államok számára, hogy a sokat magasztalt neoliberális gazdaságpolitika egyáltalán nem szilárdította meg a déli országok demokratikus intézményeit. A Nemzetközi Valutaalap az amerikai és más nyugati vezetők irányításával már az 1980-as évek elején megnyitotta Latin-Amerikával szembeni ta­karékossági intézkedéseinek sorát. A nyugati pénzintézeteknek az 1870-es években folyósított nagy összegű hitelei és a harmadik-világ­beli országokban előállított nyersanyagtermékek világpiaci árának esése következtében Latin-Amerika az 1980-as évek elején arra ébredt, hogy képtelen tovább fizetni nemzetközi adósságait. A Nemzetközi Valutaalap nem egy esetben támogatta a különböző országokat adósságaik átren­dezésében, de csak azzal a feltétellel, hogy neoliberális gazdaságprog­ramot vezetnek be. A többi már ebből következett: a szociális kiadáso­kat szigorúan megnyirbálták, az állami vállalatok jórészét kiárusí­tották, a protekcionista intézkedéseket pedig visszavonták, abban a reményben, hogy a helyi piacokra áramló idegen tőke majd meg­szabadítja őket a „gazdaságtalan iparágaktól."¹¹

Bármilyen szépen szónokoltak is a Valutaalap emberei meg az ame­rikai vezetők, politikájuk kudarcot vallott. Latin-Amerika nem indult meg a gazdasági fejlődés útján, csupán a szenvedés és a nyomor fokozódott. A számos országot megrázó társadalmi és politikai földren­gés is jórészt a neoliberalizmusnak köszönhető. A Nemzetközi Valuta­alap programjaira Argentína, Brazília, Venezuela és a Dominikai Köztár­saság lakossága az elmúlt két és fél évben erőszakos felkelések sorával válaszolt. A térség egyik régi, s távolról sem radikális megfigyelője, Anthony P. Maingot megállapította, hogy a neoliberális politika működés­képtelennek bizonyult, és a karibi országok ma a robbanás szélén áll­nak. Maingot szerint: „Megvan a veszélye annak, hogy a »neoliberális« pragmatizmus csak egy újabb ideológiai trükknek mutatkozik, amely semmivel sem hajt majd több hasznot, mint az 1960-as és 1970-es évek szocialista retorikája. Nem biztos, hogy a karibi országok előnyére válik a privatizáció és a piac túlhangsúlyozása."¹²

A neoliberális irányvonal mellett az egyes konkrét amerikai politikai akciók sem sokat, vagy éppen semmit sem tettek a nyugati félgömb de­mokratikus intézményeinek megszilárdításáért. Panama lerohanása, amely állítólag a „demokrácia visszaállítása" érdekében történt, egyálta­lán nem stabilizálta az országot. Guillermo Endara kormányának nem si­került megkedveltetnie magát a nagyközönséggel: egy évvel az invázió után az az általános vélemény alakult ki, hogy egy esetleges népszava­zás vagy választás esetén Endara súlyos vereséget szenvedne. A legfőbb gond az, hogy az elnököt mindenki az amerikaiak bábjának tart­ja, és senki sem bízik abban, hogy javítani tud az ország népének sor­sán.¹³ Endara, aki Panama lerohanásának éjszakáján az amerikai fegy­verek védelmében tette le esküjét, hiába próbált belpolitikai szövetsége­sekre lelni. Az átalakított állambiztonsági erők rosszul szervezett lázadá­sát csak a csatorna-térségből átvezényelt harci egységek beavatkozásá­val sikerült elfojtani. Endarát egyedül a folyamatos katonai jelenlét tartja hatalmon, miközben nőttön nő a népi elégedetlenség.

Nicaragua helyzetének tanulmányozása újabb példával szolgál arra, hogy az amerikaiaknak a demokrácia nevében történő beavatkozása (az új, demokratikus intézmények kiépítése helyett) miként vezet a társadal­mi és politikai széthulláshoz. Nem sokkal Violeta Chamorro 1990 febru­árjában aratott választási győzelme után, a mögötte álló, amerikai diplo­maták által összetoborzott koalíció a győzelmi koncon marakodó frakci­ókra esett szét. Vigilio Godoy alelnök már Chamorro beiktatásának pilla­natától támadásba lendült. Létrehozta saját paramilitáris egységeit, de a sors iróniájaként éppen a régi sandinista hadsereg akadályozta meg ab­ban, hogy komolyabb katonai lépéseket tehessen Chamorro kormánya ellen.

A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért, miután a sandinisták veresé­gével elérte célját, töredékére csökkentette a Nicaraguának nyújtott anyagi támogatást. Az új kormány kapott ugyan az amerikai vezetéstől egy 300 millió dolláros rendkívüli segélyt, ezzel az összeggel azonban nem sikerült az ország gazdasági és politikai helyzetét megszilárdítani. Nicaragua politikailag valójában teljesen szétzilálódott, az országban nincs egyetlen olyan csoport vagy párt sem, amely képes lenne kezébe venni sorsát. Volt kontrák utakat és városokat foglalnak, így próbálván kikényszeríteni azt a pénzügyi segítséget, amelyre a szélnek eresztésük-kor ígéretet kaptak. A sandinista szakszervezetek törvényes sztrájkot folytatnak, hogy a fizetések lépést tartsanak a havonta kétjegyű szám­mal növekvő inflációval, a vidéken pedig új földeket foglalnak a parasz­tok, miközben a régi tulajdonosok visszaszivárognak, hogy birtokukba vegyék tíz évvel ezelőtt államosított vagyonukat. Miként az ország ügye­inek egyik avatott szakértője megállapította: „Nicaragua irányíthatatlan. Senki sem uralja a terepet, csupán kicsiny, helyi hatalmi gócok léteznek."¹⁴

Kétarcú demokrácia

Mexikó még Közép-Amerikánál is szemléletesebben példázza, hogy az amerikai vezetők, hazájuk szűk gazdasági és politikai érdekeit követve, miként bonyolódnak álszent és kétszínű machinációkba. Közép-Amerika esetében talán még el lehetett mondani, hogy a kommunizmus kísértete és a kábítószer-kereskedelem kényszerítette bele az Egyesült Államokat egy kétes értékű politikába. Ám Mexikóban a kommunizmus nem jelen­tett igazi veszélyt, és nemzetbiztonsági szempontok sem jöhettek számí­tásba, csupán némely gazdasági és politikai erő mutatkozott olykor ba­rátságtalannak Amerika irányában.

Az 1980-as évek elején és derekán a Reagan-adminisztráció a neokonzervatívokkal karöltve megkezdte támadását a hatalmon lévő Intéz­ményes Forradalmi Párt (PRI) ellen, kétségbe vonván annak demokrati­kus szándékait. Kormányképviselők – akiket aggasztott Mexikó függet­len fellépése a közép-amerikai konfliktusban és az ország protekcionista tradíciója, nem utolsósorban olajkincse védelmében, rágalomhadjáratot indítottak a Forradalmi Párt ellen, és azt állították, hogy a korrupt és te­kintélyelvű mexikói vezetés hatalmon maradása érdekében az 1930-as évek óta manipulálja a választásokat.¹⁵ A mexikói üzleti körök által is tá­mogatott konzervatív ellenzék, a Nemzeti Cselekvés Pártja (PAN) lett egyszeriben az amerikai politika „szíve választottja". A Nemzeti Alapít­vány a Demokráciáért az 1980-as évek derekáig a PAN-nal rokonszen­vező egyéneket és szervezeteket segítette.

Az 1988-as mexikói elnökválasztás azonban pálfordulásra késztette az amerikai politikát. Az Egyesült Államok először nyomást gyakorolt a PRI-re, hogy tisztességes, szabad választásokat tartson. Ám ekkor poli­tikai földrengés rázta meg a mexikói pártpolitikát: Cuauhtemoc Carde-nas, az 1930-as évek népszerű elnökének fia, kivárt a PRI soraiból, és megalakította a Forradalmi Demokrata Pártot (PRD). A PRD nacionalista és demokratikus populista platformot hirdetett. Nem tisztázott, hogy a PAN-, PRI- és PRD-jelöttek ezt követő elnökválasztási küzdelméből Cardenas vagy a PRI színeiben induló Carlos Salinas Gotari került-e ki győztesen. Azt azonban mindenki elismeri, hogy a PRI súlyos választási visszaélést követett el, és Salinas Gotari semmiképp sem nyerte el a szavazatok 51 %-át, ahogy azt az állami ellenőrzés alatt álló választási bizottság állította.

Az elnökválasztás körüli felzúdulásban az amerikai politikusok csend­ben a háttérbe húzódtak. Nem érkeztek választási szakértők, akik elítél­ték volna a csalást, az amerikai kormányban nem hangoztak el közön­ségnek szánt nyilatkozatok a választások tisztaságáról. Az igazság az, hogy a nacionalista, baloldali irányultságú Cardenas indulása után az Egyesült Államok szívesebben látta Salinas Gotari győzelmét, és meg­szilárdítandó az új vezetés hatalmát, a Bush-kormány egy milliárd dollá­ros rendkívüli hitellel sietett a segítségére (ellenőrzött adatok). Azóta mind a központi, mind a helyi választásokon folytatódnak a visszaélé­sek; kivárt Dél-Mexikóban fajult el a helyzet, ahol a legerősebb a PRD. Salinas tábora egyedül a Baja California tartományban tartott kormány­választásokon ismerte el az ellenzék által szerzett többséget, itt ugyanis az amerikai üzleti körök által támogatott konzervatív PAN párt tört az él­re. Ennél is fontosabb azonban, hogy Mexikóban mindinkább fokozódik az erőszak és az elnyomás, és nem egy PRD-barát illetve -jelölt esett már orgyilkosság áldozatául.¹⁶ Mindamellett a Bush-vezetés továbbra is makacsul hallgat, és semmi jelét nem mutatja, hogy elítélné a demokra­tikus szabadságjogok megsértését Mexikóban.

Főszerepben a gazdasági kezdeményezés

Az olajellátást biztosító Öböl-háború mellett, a hidegháború óta a Kezde­ményezés az Amerikai Országokért [Initiative for the Americas] elneve­zésű indítvány volt a gazdasági érdekeket szolgáló amerikai külpolitika legelfogadhatóbb lépése a közvélemény szemében. Kezdeményezésé­ben, amelyet 1990 decemberében a fontosabb dél-amerikai országok­ban szervezeti körutazása során tett, az elnök azt javasolta, hogy sza­bad kereskedelmi övezetet alakítsanak ki a kontinensen, Alaszkától a Magellán-szorosig. A kezdeményezés stratégiai célja – különös tekintet­tel arra, hogy csaknem vele egyidejűleg kudarcot vallottak a szabad ke­reskedelem kiterjesztésére irányuló GATT-tárgyalások – az, hogy olyan amerikai vezetésű gazdasági tömböt hozzon létre a nyugati félgömbön, amely felveheti a versenyt az egyesült európai gazdasági rendszerrel, és az Ázsiában, valamint a csendes óceáni térségben erősödő japán befolyással. Ha Bush álma valóra válik, valóban félelmetes erejű gazda­sági hatalom születik majd az amerikai kontinensen, amelynek összla­kossága több mint 600 millió.

A földrész demokratikus intézményei azonban nem sok jót várhatnak egy ilyen szabadkereskedelmi övezettől. Munkás- és polgári csoportok, – az amerikai AFL-CIO-t is beleértve – szerte a kontinensen nyíltan szembeszálltak a javaslattal. Azzal érvelnek, hogy a korlátlanul beáram­ló amerikai tőke a legolcsóbb munkaerőpiacokra törekszik majd, aláássa az egyébként is gyenge szakszervezeteket, és megtizedeli a fejlettebb országokban működő iparágakat. A Kezdeményezés hívei ellenben azt bizonygatják, hogy a „szabad kereskedelem" mindenkinek hasznára vá­lik: a Kanadához és az Egyesült Államokhoz hasonló országok ipara modernizálni fogja a térséget, és a fejlett technikájú üzletágakba áramol­tatja majd a tőkét, miáltal a latin-amerikai államokban több millió ember jut jól fizető munkahelyekhez, és így a nagyobb gazdasági biztonság megteremtésével a demokratikus intézményeket is megszilárdítja.

A tények azonban nem támasztják alá a Kezdeményezés szószólói­nak érveit. A szabadkereskedelmi övezet csak még tovább koncentrálja majd a gazdasági hatalmat a kontinensen, fokozza a munkások kizsák­mányolását, és bármilyen demokratikus intézmények létezzenek is, in­kább megingatni, semmint megszilárdítani fogja őket. Az embernek elég egy pillantást vetnie Mexikó gazdasági fejlődésére az elmúlt tíz évben, hogy képet kapjon arról, hová vezetnek az ilyen változások.

Az Egyesült Államok valójában már évek óta kialakította a maga sza­badkereskedelmi övezeteit Mexikóban azokon a területeken, ahova sza­badon beáramolhat az idegen tőke, és olyan iparágakat telepített, ame­lyek elsősorban az amerikai piacra dolgoznak. Amikor 1982-ben adós­ságválság rázta meg Mexikót, és összeomlott a peso, a reálbérek több mint 50%-os csökkenése következtében nagyarányú amerikai tőkebevi­tel kezdődött. A külföldi üzemek által foglalkoztatott munkások száma öt éven belül több mint kétszeresére növekedett, úgyhogy 1988-ra a mexi­kói iparban dolgozó munkaerőnek már mintegy 10%-a állt idegen vállal­kozók, úgynevezett „maquiladorék" alkalmazásában.

A maquiladorék gyáraiban alacsonyak a bérek és szörnyűek a mun­kakörülmények. 1988-ban a Business Week a következőket írta „Az amerikai vállalkozók már a kezdetektől fogva a legkiszolgáltatottabb – és legolcsóbb – munkaerőhöz, a fiatal lányokhoz és nőkhöz fordultak. A maquiladorék által alkalmazott munkások kétharmada nő, nagyrészük serdülőkorú. Ez a foglalkoztatott réteg még mexikói viszonylatban is nyomorúságosan alulfizetett. Egy olyan országban, hol a munkaképes lakosság fele munkanélküli vagy „alulfoglalkoztatott", a munkaerő-fluktu­áció egyes üzemekben eléri az 50, sőt 100%-ot."¹⁷

A Dominikai Köztársaság – Latin-Amerika és a Karib-térség egyetlen, demokratikusan választott kormánnyal rendelkező és az utóbbi években valóban fejlődő országa – szintén megérezte a maquiladorék ténykedé­sét. A Karib-öböl Kezdeményezés [Caribbean Basin Initiative] kereté­ben, amely megnyitotta az amerikai piacokat a térség gazdaságai előtt, a Dominikai Köztársaság hét, összesen 70 000 embert foglalkoztató és évente 200 millió dolláros exportforgalmat lebonyolító szabadkereske­delmi övezetet alakított ki.¹⁸ A munkakörülmények itt is borzalmasak, a maquiladorék egyáltalán nem segítették elő az ország gazdasági fejlő­dését. A krónikus áruhiány és a gazdasági összeomlás miatt a Domini­kai Köztársaság ma a Karib-térség egyik legfeszültebb helyzetű állama. Egy ENSZ-tisztségviselő a köztársaságban tett látogatása után megálla­pította: „Az emberek nyomorúságos életviszonyok között élnek. A sza­badkereskedelmi övezetek csak tovább súlyosbították azokat a körülmé­nyeket, amelyekkel a dominikaiaknak, kivált a nőknek, nap mint nap meg kell birkózniuk."¹⁹

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a tőkehiány, a munkanélküli­ség és a gazdasági fejlődés szükségessége miatt a szabad kereskede­lem és a szabad tőkeáramlás tényleg jótékony hatású lehetne az ameri­kai országokra. Ám tekintve, hogy a Kezdeményezés gyeplőjét az Egye­sült Államok üzleti körei tartanák a kezükben, valószínű, hogy a konti­nentális piac hasznát nem a tömegek, hanem egy szűk réteg zsebelné be. Bush látogatása alkalmával az egyik brazil képviselő találóan jegyezte meg, hogy bár a szabadkereskedelmi indítvány elnevezése „Kezde­ményezés az Amerikai Országokért", az távolról sem az „Amerikai Or­szágok Kezdeményezése". A javaslatot Washingtonban az amerikai gazdasági érdekek szem előtt tartásával dolgozták ki, mégpedig koránt­sem azzal a szándékkal, hogy a földrész országaiban előmozdítsák a demokratikus intézmények kiépülését, és útját állják a növekvő szegény­ségnek.

Demokratikus próbatétel Kelet-Európában

Kelet-Európa Latin-Amerikánál is alkalmasabb terep arra, hogy lemérjük, az Egyesült Államok valóban képes-e kiállni a demokrácia mellett hatá­rain kívül. Ebben a régióban az Egyesült Államok nem rendelkezik olyan komoly gazdasági és kereskedelmi érdekeltségekkel, mint Latin-Ameri­kában és a Közel-Keleten, s így semmi sem akadályozza abban, hogy síkra szálljon a demokrácia megteremtéséért. Kelet-Európa szűzföld a demokrácia számára, népei megdöntötték a „kommunista totalitariz­must" és gazdasági, politikai rendszerük újjáépítéséhez a nyugati orszá­goktól kérnek segítséget. „89 forradalmai", amelyek megbuktatták Len­gyelország, Kelet-Németország, Csehszlovákia, Magyarország, Bulgária és Románia kormányait, reményt és csodálatot keltettek szerte a vilá­gon. Az 1848-as forradalmak vagy akár az 1789-es francia forradalom óta nem látott még Európa ilyen demokratikus nekibuzdulást.

Egy évvel a politikai földrengés után azonban azt kell látnunk, hogy Kelet-Európa lelkesedését és vágyait jócskán lehűtötték. Az 1989-es események nem okoztak olyan mélyreható társadalmi és politikai átala­kulást, mint a huszadik század többi nagy forradalma (például Oroszor­szágban, Kínában és Kubában), amikor reneszánszát élte a kultúra és a művészet, felpezsdült az oktatás, a politika és az egész társadalom.

1989 után Kelet-Európában nyugati típusú, mérsékelt politikai rendsze­reket építettek ki, a régi és az új pártvezetők pedig ahelyett, hogy a tár­sadalom megújítása érdekében bátorítani próbálták volna a feltörő politi­kai és társadalmi energiákat, marakodni kezdtek maguk között a zsák­mányon.²⁰ Ha manapság az ember beszédbe elegyedik valakivel, mondjuk, Magyarországon vagy Bulgáriában és Csehszlovákiában, azt látja, hogy a lakosság cinikus és kiábrándult.²¹ A politikai derűlátás hiá­nya a romló gazdasági körülményekkel együtt érthetővé teszi a kelet-eu­rópaiak eleddig példátlan mértékű külföldre vándorlását. Nem hisznek hazájuk jövőjében, egyetlen vágyuk, hogy mielőbb kijussanak az ország­ból és nyugat-európai testvéreikhez hasonlóan nekilássanak az áru- és vagyonfelhalmozásnak.

Az ember azt hinné, hogy e szűkös politikai terepen végre megfelelő alkalom nyílik az Egyesült Államok számára, hogy a demokráciaterem­tés visszafogott, megegyezésre törekvő módszereit hirdesse. Az ameri­kai vezetők csaknem mindig visszatetszéssel szemlélték Európa és a harmadik világ radikális forradalmi mozgalmait, amelyek erőszakos és véres vállalkozások voltak, és nemegyszer a tulajdon intézményét is cél­ba vették.²² Ám a Bush-kormány ennek ellenére sem sokat tesz azért, hogy Kelet-Európában demokratikus intézmények épüljenek, vagy hogy a meglevők megerősödjenek. Az USA általában a régió legkonzervatí­vabb politikai erőit pártfogolja, s gyakran éppen azokat az erőfeszítései­ket, amelyekkel egy ellentmondásos, viszálykeltő politikát akarnak az or­szágra kényszeríteni.

Amerikának az elmúlt évben Bulgáriában folytatott tevékenységét ta­nulmányozva például megláthatjuk, milyen módszerekkel is dolgozik az Egyesült Államok, s hogy nem ritkán éppenséggel gáncsolja, semmint elősegíti a demokratikus fejlődést. Bulgáriának szoros történelmi kap­csolatai alakultak ki a Szovjetunióval, mivel kétszer is az orosz hadsereg szabadította fel az országot, először a XIX. században, az ottomán törö­kök, majd 1945-ben a nácik megszállása alól. A háború utáni, bolgár an­tifasiszta ellenállókból kikerült kommunista kormány sokkal nagyobb né­pi támogatást élvezett, mint általában kelet-európai társaik. Ennek elle­nére Zsivkov kormánya az 1980-as évek végére ostromzár alá került, el­szigetelődött, s végül őt is elsöpörte a Kelet-Európát megrázó népi moz­galom.

Az első szabad választásokon a Bolgár Szocialista Pártra átkeresz­telt megreformált kommunista párt nagy ellenálló képességről tett tanú­ságot, amikor elnyerte a szavazatok több mint 52%-át: szűk többséget az új parlamentben. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért az ellenzéki Egyesült Demokrata Fronttal rokonszenvező szervezeteket támogatta, ám annak ellenére, hogy a Front a szavatoknak csak 36%-át szerezte meg, az amerikai választási megfigyelők elismerték a választások tiszta­ságát, és nem kérdőjelezték meg a Szocialista Párt jogát a kormányala­kításra.

Az Alapítvány és a hozzá tartozó intézmények azonban továbbra is az ellenzék mellett álltak, és hozzájárultak az új kormány destabilizálásához. Az egyik alapítványi képviselő Washingtonban kijelentette: „Sem­mi közünk a Bolgár Szocialista Párthoz, mert az nem demokratikus."²³ Az Alapítvánnyal együttműködő két legfontosabb szervezet az AFL-CIO és az Amerikai Kereskedelmi Kamara is olyan tevékenységet folytatott, amellyel aláásta az új kormány helyzetét.

Az AFL-CIO a Podkrepát [a. m. Segély], a kis létszámú, félig-med­dig monarchista bolgár szakszervezetet pártfogolta, és szemben állt a legnagyobb szakszervezettel, a Független Bolgár Szakszervezetek Szö­vetségével (FBSZSZ), amely szakított a szocialista párttal, és a politikai élet független szereplőjévé várt. Az amerikai nagykövetség azzal indo­kolta az AFL-CIO állásfoglalását, hogy az FBSZSZ politikai programot hirdetett, és így nem maradt meg a szakszervezetek .zsíroskenyér-poli­tikája" mellett.²⁴ Amikor 1990 végén az FBSZSZ új vezetője az Egyesült Államokba látogatott, ugyancsak hűvös fogadtatásra talárt. Kérését, hogy AFL-CIO-vezetőkkel találkozhasson, rövid úton elutasították. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért Washington DC-ben székelő képvi­selői hallani sem akartak Petkovról, jóllehet az nyíltan szóvá tette a szo­cialista kormány ballépéseit.²⁵

Ezenközben az Amerikai Kereskedelmi Kamara, amely az Alapít­vánnyal való együttműködésével már előkészítette a terepet egy ilyen munkához, úgy döntött, hogy tanulmányt készít a bolgár gazdaságról. A feladat elvégzésére amerikai közgazdászokból álló delegációt küldött az országba. Ezek a szakemberek gyakorlatilag teljesen járatlanok voltak a bulgáriai viszonyokban, ám ez nem akadályozta meg őket abban, hogy az amerikai nagykövetség támogatásával, alig egy hónapos tevékeny­ség után 600 oldalas gazdasági tervezetet készítsenek, a piacgazdaság mielőbbi megteremtését és a magántulajdon intézményesítését sürget­ve.²⁶ A kormány, kissé meghökkenve a jelentés hosszúságán és elbiza­kodottságán, közzétett egy 50 oldalas bírálatot, amelyben néhány javas­latot elfogadott, másokat viszont irreálisnak minősített. Az ellenzéki Bol­gár Demokrata Unió részben a Jelentés alapján támadta az új vezetés gazdasági stabilizációs programját, de jól jöttek az amerikai közgazdá­szok megállapításai a kormány ellen folytatott széles körű politikai had­járatban is.

A minden oldalról ostromlott Bolgár Szocialista Párt képtelen volt ha­tékonyan irányítani az országot. 1990 végén a kabinet megbukott, koalí­ciós kormány alakult, egyenlő számú ellenzéki és szocialista párti képvi­selővel.

Az amerikaiak szektás politikája és az Alapítvánnyal együttműködő szervezetek tevékenysége egyáltalán nem korlátozódik Bulgáriára. A ta­pasztalatok azt mutatják, hogy az Egyesült Államok egész Kelet-Európá­ban a valóban demokratikus intézmények gyámolítása helyett sokkal na­gyobb lelkesedéssel – és korántsem demokratikusan – az amerikai né­zetekkel rokonszenvező, neoliberális gazdaságpolitikát hirdető politiku­sok szekerét tolja. Így van ez Csehszlovákiában is, ahol az amerikai nagykövetség Vaclav Klaust, a neoliberális elvű, privatizációt szorgalma­zó pénzügyminisztert fogadta kegyeibe. Habár – e tanulmány írása ide­jén – formálisan a népszerű drámaíró, Vaclav Havel vezette, voltakép­pen erősen szociáldemokrata beállítottságú Polgári Fórum van hatal­mon, az ország gazdaságpolitikáját elsősorban Klaus diktálja. Drasztiku­san megnyirbálták a szociális kiadásokat, tömegével árusítják ki az álla­mi vállalatokat, és a szabad piac uralkodik mindenek fölött.²⁷ Az Egye­sült Államok, a Nemzetközi Valuta Alappal karöltve, nyíltan Klaus állás­pontja mellett teszi le a voksát, és az új vezetőknek határozottan értésé­re adta, hogy a folyamatos gazdasági támogatásnak feltétele, hogy Csehszlovákia a Klaus által kijelölt utat kövesse.²⁸

„Üzleti" testületek a latin-amerikanizáció szolgálatában

1990 májusában, amikor még nem csitult el az amerikai vezetőknek a kelet-európai változások láttán érzett örömmámora, Bush elnök bejelen­tette a „demokratikus intézmények és piacorientált gazdaságok kiépíté­sét" segítő Polgári Demokrata Testület [Citizens Democracy Corps] megalakulását.²⁹ Az új szervezet azt tűzte ki céljául, hogy előmozdítsa az Amerikában működő önkéntes (magán-)segélyezési programok tevé­kenységét, és kapcsolatba hozza ezeket a kezdeményezéseket a támo­gatásra szoruló kelet-európai intézményekkel. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért egymillió dolláros indulótőkét ajánlott fel, és a Nemzetkö­zi Fejlődés Szervezete ehhez további 300.000 dollárral járult hozzá.

Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a Polgári Demokrata Testület­nek sem a polgársághoz, sem a demokráciához nincsen köze, ám annál szorosabb érdekei fűződnek a magánvállalkozások létrehozásához. Úgy gondolták, hogy a „vállalkozói know-how" és a „gazdasági infrastruktúra" olyan alapfeltételek, amelyek megteremtése nélkül Kelet-Európa nem képes „a nyugati tőke és segítség fogadására".³⁰ A Polgári Demokrata Testület közvetlenül az amerikai üzleti körökhöz kötődik. Kinevezett el­nöke a Union Pacific Corporation élén álló Drew Lewis, a Reagan-kor­mány egykori magas rangú tisztségviselője. A Testület egyik állandó tagja azt nyilatkozta, hogy „szükségünk van az üzleti világ támogatásá­ra, és Drew megszerzi ezt nekünk".³¹

A Béke-hadtest önkéntesei, akik Latin-Amerikában működnek a leg­nagyobb számmal, szintén megjelentek Kelet-Európában. Céljuk nekik sem a közösségfejlesztés vagy a szociális infrastruktúra kialakításának előmozdítása (mint Latin-Amerikában, tevékenységük hajnalán), hanem a régió integrálásának előkészítése a nyugati gazdaságba. Az első húsz önkéntest Csehszlovákiába küldték angolt tanítani, minthogy „ez a nyelv – jelentette ki az egyik amerikai diplomata Prágában – elengedhetetlen a nyugati világgal való kapcsolatteremtéshez". A Béke-hadtest más tag­jai az üzleti mesterség oktatásán buzgólkodnak szerte Kelet-Európában.

Így aztán, akár az egyes országok politikáját, akár az újonnan létre­jött intézményeket tanulmányozzuk, azt látjuk, hogy az amerikai kor­mány Európa ezen vidékén sem tekinti igazi feladatának a demokratikus intézmények kiépítését. Sokkal inkább az a célja, hogy kialakítsa „a sza­bad piacot és a magánvállalkozások rendszerét", ami az amerikai politi­kusok szerint a demokrácia előfeltétele. Ugyanaz történik, mint Latin-Amerikában: a neoliberális gazdasági doktrína játssza a prímet, s ezen az elvi alapon állva a Nemzetközi Valutaalap meg a többi nyugati intéz­mény atyai iránymutatásai mellett csökkentik a szociális kiadásokat, el­adják az állami vállalatokat, és hagyják, hogy szabadon uralkodjék a ke­reslet-kínálat törvénye.

Kelet-Európa „latin-amerikanizálódik". A takarékossági intézke­dések folyományaként növekszik a munkanélküliség, csökken a termelés, polarizálódik a társadalom, akárcsak Latin-Amerikában az 1980-as évek óta. A fokozódó gazdasági kilátástalanság és politikai ci­nizmus sem a legmegfelelőbb talaj a demokrácia megszilárdításához. Minthogy nincs olyan igazi ideológiai erő, mely Kelet-Európa országait összetarthatná, nem csoda, ha szerte a térségben újjáélednek a régi nemzetiségi és etnikai viszályok, tovább rontva a régió gazdasági hely­zetét.

Régi és új tragédiákról

1959-ben William Appleman Williams közzétette nagyhatású művét: Az amerikai diplomácia tragédiáját.³² Ebben a munkájában kifejtette, hogy külügyei vitelében az USA 1890 óta a „nyitott kapu" politikáját folytatja, más szóval minden áron biztosítani kívánja bejutását a világ piacaira. Williams szerint az állami vezetőknek szent meggyőződésük, hogy az amerikai demokrácia csak akkor maradhat fenn, ha külföldi piacokat ta­lálnak gyümölcsöző gazdaságának többletterméke számára. A tragédia az, hogy az Egyesült Államok a kapuk nyitva tartása és demokráciájá­nak megőrzése érdekében az egész XX. században háborút hábo­rú után vívott, és szembeszállt a saját országuk politikai és gazdasági felemelkedéséért harcoló, külföldön indult népi, nemzeti és forradalmi mozgalmakkal.

Sokan vitatták Williams elméletét, mondván, hogy nem fedezhető fel egyértelmű kapcsolat Amerika gazdasági érdekei és külpolitikája között. Michael H. Hunt például azt a nézetet vallja, hogy külkapcsolatai alakítá­sában Amerikát egyfajta belső ideológiai érzék, de mindenekelőtt nem­zeti nagyságába és faji felsőbbrendűségébe vetett hite és ebből fakadó küldetéstudata, valamint a forradalmaktól és társadalmi felfordulásoktól való ódzkodása befolyásolta.³³ Más, az 1970-es és 1980-as években létrejött új-jobboldali, szellemi körökhöz tartozó politikai elemzők azt bi­zonygatják, hogy az Egyesült Államok tiszteletreméltó nemzetközi külde­tést teljesít, és a demokrácia mellett az emberi jogok kiterjesztésére tö­rekszik a világban. Francis Fukuyama, külügyi tisztviselő, a „történelem végéről" szóló teóriájával logikus végkövetkeztetéséig vitte ezt a gondo­latmenetet. Kifejtette, hogy a szovjet fenyegetés összeomlásával és a demokratikus kapitalizmus győzelmével a hagyományos értelemben vett konfliktusok lezárultak, megnyitván a társadalmi béke és kiengesz­telődés új korszakát.

Ennek ellenére a Fukuyama cikke által közölt felmérés Latin-Amerika és Kelet-Európa hidegháború óta végbement fejlődéséről azt tanúsítja, hogy az általunk ismert történelem még távolról sem ért véget. A társa­dalmi és politikai küzdelmek mindenesetre csak erősödtek az utóbbi időkben, különösen a harmadik világban. Williams elmélete az amerikai külpolitikát vezérlő gazdasági érdekekről ma érvényesebb, mint valaha: mind Kelet-Európában, mind Latin-Amerikában és a Közel-Keleten azt látjuk, hogy az USA a szabad kereskedelem megteremtésén és a neoli­berális gondolat meggyökereztetésén buzgólkodik, azaz továbbra is „a kapuk nyitva tartása" az elsőrendű célja. Gazdasági érdekek irányítják a többi kapitalista nagyhatalomhoz – Japánhoz és az egyesült Európához – fűződő kapcsolatait is, miután e téren is elsősorban arra törekszik, hogy mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi termékei elől eltávolítsa a kereskedelmi korlátokat.

Nem bizonyul igaznak Hunt azon állítása sem, hogy az ideológia önálló tényezőként hat a külhoni ügyek alakítására; sokkal inkább úgy tűnik, hogy a hidegháború lezárulása egy csomó ideológiai ballaszttól megszabadította az amerikai külpolitikát. A kommunizmusellenesség, mint mozgósító erő, a múlté. Tény azonban az, hogy a vezetők továbbra is az Egyesült Államok különleges nemzetközi küldetéséről szónokolnak (például az Új Világrend nevében), és még mindig nem szoktak le a vi­lágban bimbózó demokráciák gyámolítását hirdető jelszavakról sem. Ám az amerikai emberek jó része már nem dől be az ilyen hangzatos kije­lentéseknek. Általában – legalábbis az 1990-es években – annak látják az amerikai külpolitikát, ami: korlátlan gazdasági érdekérvényesítés­nek.

Williams könyvének megjelenése óta az amerikai diplomácia tragé­diája még súlyosabbá vált. Ma már nemcsak az USA határain kívüli kor­mányok és mozgalmak szenvednek a beszűkült, gazdaságközpontú szemlélettől – maga az amerikai demokrácia is veszélybe került. Miköz­ben a politikai vezetők az elmúlt három évtizedben mindenféle demokra­tikus küldetésről harsogtak, szisztematikusan megsértették az alkot­mányt, és megnyirbálták az amerikaiak jogart. A vietnami háború, a CIA Chilében, Kubában és Afrikában folytatott titkos tevékenysége, az Irán-kontra-botrány, Bush kijelentése, miszerint hadsereg-főparancsnokként nincsen szüksége az Öböl-háborúhoz a kongresszus „tanácsaira és be­leegyezésére" – nos, ezek a legkirívóbb példái annak, hogyan irányítják az amerikai főemberek tekintélyelvű módszereikkel a külpolitikát, semmi­be véve az alkotmányt, és gúnyt űzve a demokratikus döntéshozás el­véből.

Omladozni kezdett hát otthon is a demokrácia épülete. Rendszeré­nek vitalitását és működőképességét jelenségek egész sora fenyegeti: a mind rémisztőbb hajléktalanság, a kábítószer élvezet és kábítószer bűnö­zés terjedése, a kórházak és iskolák állagának leromlása, a börtönöknek és a feltételesen szabadlábra helyezetteknek az egész fejlett világban példátlanul magas száma, nyomasztó és mind súlyosabbá váló munka­nélküliség, a nagytőkések növekvő szerepe a politikai életben és az amerikai emberek fokozódó elidegenedése hazájuk politikai rendsze­rétől, amit a szavazók lelkesedésének a részvételi statisztikában is meg­jelenő csökkenése mutat.³⁴ Az amerikai demokrácia belső erjedése nem feltétlenül a külpolitikai túlkapásokkal áll közvetlen összefüggésben, az ok inkább az, hogy a politikai vezetők nem voltak hajlandók a hazai gon­dokkal törődni, miközben milliárdokat költöttek külső konfliktusokra és hadügyekre, ami bizonyosan hozzájárult a demokratikus rendszer ha­nyatlásához. A Reagan-országlás idején, amikor párhuzamosan a kato­nai költségvetés példátlan felduzzasztásával befagyasztották illetve megnyirbálták a hazai kiadásokat, még szembeszökőbbé vált a kapcso­lat a belpolitikai helyzet romlása és a kalandor külpolitika között.

Az egyetlen momentum, ami az amerikai demokrácia három évtize­des tragédiájában reményre adhat okot, az, hogy a közvélemény népes rétegei nem tűrték ölbe tett kézzel a demokrácia ellen elkövetett sérel­meket, és a jogtalanságokra széles körben támogatásra lelt polgári moz­galmak alapításával válaszoltak. A folyamat kezdetét a vietnami háború jelzi. A tömeges tiltakozások távozásra késztették Lyndon Johnsont, és az sem kétséges, hogy Nixont és Kissingert a közvélemény háborúellenes­sége kényszerítette az amerikai csapatok visszavonására Vietnamból.

A 1970-es években, de különösen a Carter-kormány idején, az állam­polgári külpolitikai mozgalmak sokkal összetettebbé váltak. Washingtoni emberjogi szervezetek és állampolgári lobbyk törvénymódosításokért harcoltak, és olyan új külpolitikai irányvonal kialakítását szorgalmazták, mely a kommunizmus mumusa helyett inkább az elnyomástól és a gaz­dasági deprivációtól szenvedő harmadik világ szükségleteire figyel. A Reagan-kormány katonai fejlesztése és a harmadik világ ellenforradalmi haderőinek nyújtott támogatás a lakosság körében további, széleskörű háborúellenes és antimilitarista mozgalmak megalakítására ösztönzött. A létrejött független polgári kezdeményezések egyaránt tiltakoztak az atomfegyverkezés, a Dél-Afrikában folytatott apartheid-párti politika és – Nicaragua valamint Salvador kapcsán – az idegen országok belügyeibe való beavatkozás ellen. Ügyüknek nemegyszer az egyházakat, a hely­hatóságokat és városi tanácsokat, hely: szakszervezeteket, nőmozgalmi aktivistákat, olykor a fekete és latin szervezeteket is megnyerték.³⁵ El­lenzéki hangú demokratikus viták és aktív politizálás kezdődött szerte az országban.

Felszíni demokrácia

Végkövetkeztetésként elmondhatjuk, hogy az Egyesült Államok azért nem képes kiállni a világ demokráciái mellett, mert baj van saját demok­rácia-fogalmával és politikai rendszerével is. Elmúltak a régi szép idők, az USA már nem ragyog világítótoronyként a többi nemzet előtt, demok­ratikus intézmények kialakítására és azok további tökéletesítésére buz­dítva Politikai gondolkodók az utóbbi években az amerikai liberális de­mokrácia több belső korlátjára is rámutattak. Benjamin Barber kifejtette, hogy az Egyesült Államokban csak „felszíni demokrácia" létezik, csekély igazi tartalommal.³⁶ Tartanak ugyan időszaki választásokat, de mivel a képviseleti szervezetek fokozatosan elidegenítik és marginalizálják az embereket, az állampolgárok közössége nem nagyon érdekelt a valódi részvételen alapuló, demokratikus politika kialakításában. „Tartalmas de­mokráciát" csak akkor hozhatunk létre, ha lebontjuk azokat a korlátokat, amelyek a demokrácia formális intézményeit elválasztják a lakosságtól.

Norberto Bobbio, olasz teoretikus kiemelte, hogy a „liberalizmus" és a „demokrácia" közötti ellentmondás nagymértékben befolyásolja az Egye­sült Államok és a többi nyugati tőkés ország politikai fejlődését.³⁷ A klasszikus értelemben vett liberalizmus az egyéni jogokat védelmezi a demokratikus többség hatalmával szemben. A klasszikus liberálisok, avagy neoliberálisok az utóbbi évtizedekben a tulajdonjogokat állították figyelmük homlokterébe, és azt hirdetik, hogy a tulajdonjogok a többségi követelések számára érinthetetlenek, és nélkülük nem képzelhető el sem társadalmi stabilitás, sem gazdasági növekedés. Mondanunk sem kell, hogy ez a szemlélet a piac elsőbbségét hirdető neoliberális gazda­sághoz kötődik. A londoni Financial Times egy angol cikkírója odáig ment, hogy kijelentse: a választások jelentősége egyre inkább csökken, és tulajdonképpen már nincs is rájuk szükség, hiszen az átlagpolgár a nyugati országokban nap mint nap leadja szavazatát a piacon.

Az 1989-ben elhunyt Williams a halála előtti években a helyi mozgal­makban és a közvetlen demokráciáért folyó küzdelmekben látta azt a jelentékeny politikai erőt, mely meg tudja változtatni az amerikai társa­dalmat, és véget vethet az amerikai diplomácia tragédiájának. A politika és a neoliberális ideológia számára a legnagyobb kihívást ma a társadal­mi mozgalmak jelentik. A polgárjogi és ökológiai vagy a feminista moz­galmak, a rokkantak és otthontalanok harcai, valamint a már említett há­borúellenes és beavatkozásellenes csoportosulások mind részét képezik az Egyesült Államokban és a nyugati világ többi országában működő, általános, alulról induló demokratikus folyamatnak. És tegyük hozzá, hogy ha létezik egyáltalán valamiféle nyugatról jövő társadalmi és politi­kai „export", akkor azt éppen ezek az öntevékeny mozgalmak képviselik. Kelet-Európában például az igazi politikai megújulást azok a bimbózó társadalmi kezdeményezések segítik elő, amelyek a női egyenjogúság, a környezetvédelem, a hajléktalanok és a rokkantak ügyének védelmé­ben szerveződnek.

Ahogy végéhez közeleg a huszadik század, és a világgazdasági helyzet egyre súlyosabbá válik, a demokrácia és a demokratikus intéz­menyek körüli viták és küzdelmek csak tovább éleződnek. Az Egyesült Államokban nem az lesz a kérdés, hogy az USA tudja-e exportálni a de­mokráciát vagy sem, hanem hogy az alulról kezdeményezett társadalmi mozgalmak meg tudnak-e erősödni annyira, hogy megóvják, esetleg ki is terjesszék az amerikai társadalom demokratikus intézményeit, példát mutatva a világ népeinek. Csak ha-ez sikerül, akkor érhet véget az ame­rikai diplomácia tragédiája.

(Ford.: Náday Judit)

A tanulmányt jelentéktelen rövidítésekkel közöljük. Később megjelent "The Tragedy of American Democracy," in Low Intensity Democracy: Political Power in the New World Order, London: Pluto Press, 1993. (A szerk.)

Jegyzetek

1 James Baker amerikai külügyminiszter beszéde 1990. március 31-én a texasi Dallasban. L. State Department Bulletin.

2 Lásd Orlando Nunezzel közösen írt cikkemet a reagani külpolitika demokrácia felfogásáról: Legacy of the Reagan Decade, CENSA Strategic Perspectivees, 1990. Jan. A Reagan-kormány tisztségviselőinek demokráciafelfogásáról, lásd még: Barbara Epstein: The Reagan Doctrine and Right Wing Democracy, Socialist Review, 1/89, pp. 9-40.

3 Jeanne Kirkpatrick: Dictatorships and Double Standards, Commentary, 1979. Junius.

4 Az Egyházi Bizottságban tartott meghallgatások igen szigorúak voltak, és az­zal végződtek, hogy beszüntették a CIA legjogsértőbb akcióit.

5 A Council on Hemispheric Affairs és az Inter-Hemispheric Education Research Center, valamint a National Endowment for Democracy (NED): A Foreign Policy Branch Gone Awry, pp. 18-19.

6 L. a NED éves jelentését.

7 Állításomat a Nemzeti Demokratikus Társaság képviselőivel 1988 októberé­ben, Santiagóban folytatott személyes beszélgetésekre alapozom.

8 L. az ellenzéket és Noriegát egyaránt bíráló latin-amerikai megfigyelők tudósí­tását. Sem Noriega győzelmét, sem vereségét nem tanúsította elegendő bizonyí­ték.

9 L. Accuracy in the Media Report. Itt is nagymértékben támaszkodtam a vá­lasztások idején folytatott személyes beszélgetésekre.

10 Hivatkozás a CEPAL illetve Castaneda cikkére a World Policy-ben.

11 Arthur MacEvan: Debt and Disorder: International Economic Instability and US Imperial Decline. New York, Monthly Review Press, 1990. Kivált a 3. fejezet érde­mel figyelmet.

12 Anthony P. Maingot: The Difficult Transition in the Carribean: Hemisphere, 1989. ősz, 2. kötet, 1. sz., pp. 6-8.

13 L. a Pensaniento Proprio példányait.

14 Beszélgetés Eric Holt-Gimenezzel, egy Nicaraguába delegált amerikai mezőgazdasági szakértővel.

15 Riportok külügyi tisztségviselőkkel az 1980-as évek derekán, l. például a Craig Johnstone-nal, az Amerika-közi ügyek államtitkárával folytatott beszélgetést.

16 Hivatkozás az amnesztia-jelentésre.

17 L. Will the Maquiladores Build a Better Manana? Business Week, Internatio­nal Edition, 1988. nov. 14.

18 L. Enclave of Entente, South: Business Technology, Politics, Leisure, 1988. május.

19 Riport Lea Guidóval, az ENSZ Össz-Amerikai Egészségügyi Szervezetének képviselőjével, 1990 decemberében.

20 L. az 1990 november közepén megjelent NYT-cikksorozatot, amely bemutatja a korai problémákat és a forradalmakkal kapcsolatos kedvetlenséget.

21 1990 szeptembere és októbere között Kelet-Európában folytatott személyes beszélgetések alapján.

22 Az Egyesült Államok történelmi hagyományokkal rendelkező forradalom-elle­nes külpolitikáját kitűnően mutatja be Michael Hunt: Ideology and U. S. Foreign Policy, Yale University Press, New Haven, 1967. Kivált a 4. fejezetet ajánlom az érdeklődők figyelmébe.

23 Beszélgetés Margaret Ferryvel, a Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért propa­ganda-megbízottjával, 1990 októberében.

24 Beszélgetés Rob Moore amerikai követségi dolgozóval, Szófiában, 1990 októ­berében.

25 Beszélgetések a Független Bolgár Szakszervezetek Szövetségének képvi­selőivel 1990 novemberében.

26 Jelentés a bolgár gazdaság fejlődéséről, átmeneti tervezettel. Készítette a Na­tional Chamber Foundation, az Amerikai Kereskedelmi Kamara szervezete. A fel­mérést irányította és a jelentést szerkesztette: Richard W. Rahn és Ronald D. Utt.

27 Részletesen tárgyalja a csehszlovákiai helyzetet és a neoliberalizmust Roger Burbach és Steve Painter: Capitalist Restoration in Czechoslovakia, 1991. márci­us.

28 Telefon beszélgetések a prágai amerikai nagykövetség tisztségviselőivel. L. még: Chetka News Agency Reports, Prague, Czechoslovakia.

29 A Közép- és Kelet-Európának nyújtott amerikai segítségről szóló időszaki je­lentés, 1990. május. Az Egyesült Államok Amerikai Külügyminisztériuma, Tájékoz­tató Iroda.

30 Uo.

31 Interjú Enud McGifferttel, a Polgári Demokrata Testület állandó tagjával, 1990 októberében.

32 William Appleman Williams: The Tragedy of American Diplomacy, Cleveland, 1959.

33 Hunt: i. m.

34 Részletesen elemzi a nyugati demokráciát Roger Burbach és Orlando Nunez: The End of Socialism or the End of Western Domination? CENSA, Strategic Pers­pectives, 1990. okt. 2.sz.

35 Roger Burbach és Orlando Nunez: Fire in the Americas, Verso Press, 1967. A háborúellenes és beavatkozás-ellenes mozgalmak szerepéről lásd a 4. fejezetet.

36 Benjamin R. Barber: Strong Democracy: Participatory Politics for a New Age, University of California Press, Berkeley and Los Angeles, 1984.

37 Norberto Bobbio: Liberalism and Democracy, London, Verso Press, 1990.

A közép-amerikai környezetet számos veszély fenyegeti, ám ezek közül is a legközvetlenebb az a bulldózerekkel és lombtalanítókkal folytatott háború, amely egyaránt támadja a természetet és az emberi életet. Az alábbiakban Pip Hinman tudósít a régió fejleményeiről, s egyúttal bemu­tat néhány, a válság ellenére is reményteli helyi kezdeményezést.

*

Közép-Amerika ökológiai sokfélesége világviszonylatban is egyedülálló. A morpho-lepke kékes csillogásától a panamai esőerdőkben a legendás guetzalig, amelynek ritka árnyéka beleég Guetamala hegyvidékének kö­débe, a régió természeti jelenségei több generációnyi természetkedvelőt kápráztattak el. Hosszú időn keresztül e zsúfolt földnyelv hídként és át­meneti zónaként szolgált a trópusi és a mérsékelt égövi életformák szá­mára Észak- és Dél-Amerika között. A világon csak itt megtalálható több mint ezer növényfajta orvostudományi és mezőgazdasági kincseket rejt.

Évek óta szenved e térség az erdőirtások, a talajerózió, a rovarirtók és az ipar szennyezése okozta ökológiai pusztítástól. Most azonban Kö­zép-Amerika környezete egy még közvetlenebb veszéllyel kénytelen szembenézni. A Panamától Guetamaláig fegyvereket halmozó hadsere­gek órák alatt megsemmisíthetik azt a természeti szépséget, amelynek több ezer év kellett, hogy létrejöjjön. A bombák, bulldózerek és lombtalanítók, amelyek oly központi szerepet játszottak Vietnamban, most újra színre lépnek a világnak ebben a részében.

Háború és nyomor

A legszörnyűbb pusztítás El Salvadorban ment végbe, ahol az eredeti trópusi erdőknek több mint 95 százaléka tűnt el, s az országnak ma már kevesebb mint 7 százaléka erdős. A Farabundo Marti Nemzeti Felszabadítási Front (FMNL) elleni harcában az Egyesült Államok által támoga­tott salvadori hadsereg az USA vietnami felperzselt föld taktikájához ha­sonló eljárásokat alkalmazott Csupán egyetlen tartományon belül 12 200 hektárnyi területet pusztított el a bombázás okozta tűz, és lombtalanítók­kal permetezték azon hegyvidéki területek erdőit, ahol az FMNL-harcosok menedékre leltek.

Ugyancsak a felperzselt föld taktikáját alkalmazza a guetamalai had­sereg a főként indián közösség okozta zavargások ellen, s a tizenöt éves polgárháború Nicaraguában súlyos gazdasági válságot eredmé­nyezett, amely ellehetetleníti a környezetpusztítás elleni védekezést.

A kétségbeejtő nyomor ugyancsak jelentős tényezője a térségben végbemenő környezetpusztításnak. A földnélküli parasztok (campesinos) erdőket vágnak ki, hogy így csináljanak helyet a mezőgazdaság­nak, ám az erdők lombozatában tartalmazott tápanyagok elvesztése in­stabillá teszi a talajt, úgyhogy számos ilyen farmot csakhamar kénytele­nek feladni. Másutt a campesinók olyan meredek lejtőkön kísérlik meg a növénytermesztést, hogy munkájuk közben gyakorta karókhoz kell kö­tözniük magukat, nehogy lecsússzanak. Az eredmény, természetesen, nagybani talajerózió. Becslések szerint El Salvadorban ez az országnak körülbelül 77 százalékát érinti, míg Costa Ricában az ország 41 száza­lékáról állítható, hogy kisebb vagy súlyosabb mértékben szenved a talaj­eróziótól.

Ugyanakkor a pusztítás mindaddig nem maradhat abba, amíg a mezőgazdaságilag használható földek túlnyomó része a vagyonos elit tulajdonában marad. Guetamalában a művelhető földterület 80 százalé­ka a lakosság 2,1 százalékának tulajdonában van, El Salvadorban a „14 família" néven ismert elit 60 százalékot birtokol, Hondurasban pedig a lakosság 44 százalékának egyáltalán nincs földtulajdona.

Kártevőirtók és szarvasmarha

A szarvasmarha-termelés (az észak-amerikai piacra) riasztó méretű er­dőpusztulást okoz. A jelenlegi trendek alapján a következő éves pusztu­lási adatokkal számolhatunk: 900 négyzetkilométer Guetamalában, 800 Hondurasban, 600 Costa Ricában, 500 Panamában. Míg Costa Ricában a lakosság többsége éhezik, hatalmas földterületeket különítenek el, hogy olyan virágokat termesszenek rajtuk, amelyeket naponta szállíta­nak repülőgéppel New York nagy éttermeibe.

A vízszennyezés okozta gyomorfertőzés és bél-rendellenességek al­kotják a legjelentősebb halálokot Belize, Guetamala, Honduras és Nica­ragua alultáplált lakossága körében. A víz által hordozott fertőzések Hondurasban a halálozás 12 százalékáért felelősek

Az 50-es években megindult fellendülés a gyapottermelésben a rop­pant mérgező organofoszfátok, illetve olyan perzisztens organoklorinok nagybani használatához vezetett, amilyen például a DDT. A 60-as évek­re Közép-Amerika vált az Amerikából importált kártevőirtók egy főre jutó legmagasabb fogyasztású felhasználójává, s egy 1976-ban elvégzett felmérés azt mutatta ki, hogy Honduras és Guetamala vezetik a világ­ranglistát a kártevőirtók okozta mérgezések területén. A Közép-Ameriká­ban alkalmazott kártevőirtók kb. 75 százalékát az USA-ban már betiltot­ták

A nicaraguai kísérlet

A 80-as években a nicaraguai sandinista kormány komoly erőfeszítése­ket tett annak érdekében, hogy radikálisan csökkentse a kártevőirtók al­kalmazását, és lelassítsa az erdőirtás mértékét. A széles körre kiterjedő föld-újraelosztási program jelentősen csökkentette mind az erdőirtást, mind a talajerózió mértékét, a kormány pedig támogatást nyújtott a kör­nyezetvédő szervezetek konzervációs kezdeményezéseihez és olyan, helyi közösségeken alapuló programokhoz, amelyek a földművelés öko­lógiailag is megfelelő módszereinek bevezetését célozták.

Ahogy azonban megerősödött a harc az USA támogatta kontrák el­len, e környezetvédelmi kezdeményezések forrásai kiapadtak, s a sandi­nisták mára különben is kihullottak a hatalomból.

A Managua-tó vize, amelyet súlyosan szennyez a Managuából szár­mazó tisztítatlan szennyvíz illetve az USA-beli Penwalt cég által bele­eresztett nagymennyiségű higany, lassan beleszivárog a város ivóvíz el­látási rendszerébe. Túl ezen, amerikai cégek azt tervezik, hogy az or­szág atlanti partjai mellett mérgező pernyét és nukleáris hulladékot bo­csátanak a tengerbe.

Ki a felelős?

A közép-amerikai környezetpusztításért a felelősség jelentős része azon kormányokat terheli, amelyek lehetővé teszik, hogy a destruktív tenden­ciák korlátlanul növekedhessenek. El Salvadorban és különösen Guate­malában az USA-kormány közvetlen segítséget nyújt a hadseregnek az ökocidium végrehajtásában. Valamennyi közép-amerikai országra igaz, hogy a gazdag földtulajdonosok folytatják a régió természeti erőforrása­inak kizsákmányolását, ügyet sem vetve a jövőre.

Másfelől azonban, a közép-amerikai gazdasági fejlődés mintáját jó­részt az észak-amerikai piac szükségletei határozták meg (európai és japán kereskedők illetve befektetők jelenléte mellett). A nemzetközi ban­kok, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap kétségbeejtő következmé­nyekkel járó fejlesztéseket finanszíroztak Az Egyesült Államok bőkezű támogatást nyújtott az olyan rezsimeknek, amelyek csaknem kizárólago­san a vagyonos eliteket képviselik. Példa erre az USA napi 1,5-2 millió dolláros katonai támogatása a salvadori hadseregnek.

Világos, hogy szinte mit sem lehet tenni a válság ellen, míg meg nem oldódnak a katonai konfliktusok, s véget nem ér a térségben a külső be­avatkozás. Ugyanakkor a pozitív helyi kezdeményezések nemzetközi tá­mogatást igényelnek, különösképpen Nicaraguában, ahol a kormányvál­tozás számos biztató programot és tervet sodort veszélybe.

(Ford.: Várkonyi Gábor)

Green Left Weekly, 63-64.

Azok az alapvető változások, amelyek jelenleg Közép- és Kelet-Euró­pában végbemennek, keleti és nyugati formájukban egyaránt a legna­gyobb kihívást jelentik társadalmaink számára ebben az évszázadban. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a kapitalizmus megnyert egy fontos csa­tát – ám felmerül a kérdés: vajon valóban megnyerte-e a háborút is, ahogyan intellektuális szószólói közül oly sokan állítják? Mostanáig a Nyugat társadalmai meglehetősen hosszú ideig a korábbi „szocialista világgal" való, rendszerek közötti versengés keretein belül fejlődtek. Ennek az antagonisztikus világrendszernek most vége, s ez számos új kérdést vet fel, amelyeket sürgősen meg kell vitatnunk: milyen követ­kezményekkel jár, hogy ez a versengés véget ért? Vajon megkísérli-e a „nyugati rendszer", hogy azt a hegemonikus és hatalmi logikát, ame­lyet a harmadik világgal való viszonyában mindig is követett, kiter­jessze Kelet-Európára is, arra törekedve, hogy a régiót – miután az el­veszítette versenyképességét – „második világként" egy új alárendelt helyzetbe kényszerítse? Azaz a meggyengült Közép- és Kelet-Európá­val való kapcsolatai kezelésének „erőpolitikai" útjaként a zárt határok­nak, a társadalmi és politikai kirekesztésnek, a soviniszta kampányok­nak és a nyugati társadalmakon belüli demokratikus szabadságjogok csökkentésének stratégiáját fogja-e követni? Másfelől, még ha erre megvolna is a spontán tendencia és a politikai akarat, egyáltalán képe­sek lesznek-e ezek az országok arra, hogy így tegyenek? Lehet-e meg­felelően tömöríteni a nyugati társadalmakat egy ilyen neokolonialista elképzelés körül? Nem fog-e a feladat nagysága valamiféle kooperatív gondolkodást kikényszeríteni legalább néhány vezető nyugati politikus esetében? Nem lesznek-e jelentős ellenzékek és ellenmozgalmak egy ilyen felelőtlen politikai stratégiával szemben a nyugati társadalmak­ban?

Másfelől mit jelent ez a nagy kihívás egy összeurópai léptékű, po­litikailag járható alternatív politikai program kidolgozása szempontjá­ból? Félre fogja-e tolni Közép- és Kelet-Európa újjáépítésének feladata azokat a sürgető feladatokat, melyek benne rejlenek az emberiség előtt álló globális kihívásokban? Nem fogják-e a „posztsztálinista" stratégiákkal kapcsolatos közelgő konfrontációk meggyengíteni vagy akár meg szüntetni az ökológiai és a társadalmi emancipációs követelések ha­sát az európai társadalmakra?

1

Az úgynevezett „létező szocializmus" vége Közép- és Kelet-Európá­in, azzal, hogy megnyitotta az utat a demokráciára és egyéni szabad­ágra Irányuló követelések előtt, egyszersmind – ahogyan a jelenlegi események Jugoszláviában, Grúziában és másutt megmutatták – kiengedte az etnikai és nacionalista-soviniszta agresszió gonosz szellemeit abból a palackból, amelyet eddig mintegy lepecsételve tartott a korábbi állami represszió. Ez ismét egészen drámai módon mutatta meg, hogy mind a demokrácia, mind az egyéni, szabadság erőtlen érték, önmagukban elégtelenek egy új társadalmi és kulturális közösség felépítéséhez, posztsztálinizmus alkonyán a közép- és kelet-európai népek nem csak túlhaladták a hatalom és elnyomás egy politikai és társadalmi rendszerét, hanem ugyanennek a folyamatnak során el is vesztettek valami alapvető dolgot: bármifajta reményt arra, hogy az emberiség kreatív képességei kiterjeszthetők azokra a társadalmi struktúrákra is, melyek életmódját formálják. A „reálisan létező szocializmus" bukása a nyugati társadalmakban is mély visszhangra talált: a kapitalizmuson alapuló „modern polgári társadalommal" szembeni alternatívának rész­ben a puszta eszméje is diszkreditálódott, de ha nem, akkor is sokkal nehezebb elgondolni. Azoknak az erőknek, amelyek meg vannak győződve a társadalmi emancipációért folytatott hagyományos harc folytatásának szükségességéről, nemcsak a mélyen átalakult valósággal kell szembenézniük, miután a „rendszerek közötti versengés" megszűnt politikai és gazdasági világrendszer hatékony tényezőjének lenni, egyszersmind át kell gondolniuk a társadalomkritika alapfogalmaira, elméleteire és cselekvésmódjára vonatkozó saját hagyományaikat is, az alapvető emberi értékekhez való közelítésmódjukat, a társadalmi moz­galmaknak és az intézményes politikának az igazi jelentőségét és lehetséges hatását.

Összegyűjtve a szükséges erőt, akaratot és intelligenciát e feladat felvállalásához – ha valóban az a szándékunk, hogy ismét megalkossuk társadalmi emancipáció egy új perspektíváját, és felvázoljuk az emberiség tartós globális problémái megoldásának követelményeit – radi­kálisan új módon keli szembenéznünk a történelmi valósággal, legelemibb kiindulópontjuktól kezdve át kell építenünk politikai stratégiáin­kat, éppúgy, mint elméleti megközelítéseinket.

2

Igen könnyen lehetséges, hogy azok a politikai alapelvek, amelyek legtöbb posztsztálinista társadalomban előtérbe kerültek – a demokrácia, az egyéni emberi jogok, a nemzeti önrendelkezés követelése és piaci mechanizmusok zavartalan működése – semmi mással sem helyettesíthetők. Mégis, minthogy túlhangsúlyozódik bennük a puszta t járásmód mozzanata, önmagukban nem elégségesek arra, hogy felvázoljuk belőlük egy olyan, a korábbiaktól lényegében eltérő társadalommodelljét, amely képes emberi szempontból kielégítő választ találni fő világproblémákra, melyekkel az emberiség egyre sürgetőbben m szembe. Márpedig itt a feladat nem kevesebb, mint egy ökológiai szer pontból elfogadható újratermelési mód megalkotása; az emberiség megbékélése saját jövendő nemzedékeivel és a nem-emberi fajokkal; egy igazságos és konszenzuson alapuló nemzetközi gazdasági, politika és kulturális rend kialakítása, mely mentes a háború, a függőség és az elszegényedés veszélyeitől; a nemek és nemzedékek közötti viszony egyenlőségelvű átalakítása, mint az aluiról jövő népességszabályozás konszenzuson alapuló formájának előfeltétele; a kölcsönös elfogadás kulturális miliőjének kifejlesztése, ahol a különbözőséghez való jogot bőrszínre, etnikai és kulturális háttérre vagy szexuális beállítottság, való tekintet nélkül minden ember alapvető jogának tekintik, és ahol az arra való igény, hogy egy térben-időben meghatározott specifikus emberi közösséggel azonosuljunk, megszűnik a mások kirekesztésére es diszkriminálására való motivációnak lenni.

Annak ellenére, hogy mind Nyugaton, mind Keleten jelenleg a de­mokráciának a tekintélyuralmi gyakorlat felé való visszafejlődésére mutatkozik tendencia, aligha tekinthető bebizonyítottnak az a feltétele­zés, hogy a jövőben ne lenne semmiféle olyan mozgalom egy alternatív társadalom megteremtése érdekében, amely lényegében ugyanazokat az új kérdésfeltevéseket és módszereket mutatja majd fel, mint ame­lyek az 1980-as évek társadalmi mozgalmaiban e feladatok növekvő tudatosodását jelezték; az ökológiai mozgalomra gondolunk, a feminis­ta mozgalomra, a békemozgalomra, a polgárjogi mozgalomra, a nem­zetközi szolidaritási mozgalomra, a faji és nemzeti-soviniszta kirekesz­tés elleni aktív szolidaritási mozgalomra. A gazdasági alternatívákat, az ökológiai követeléseket és a társadalmi emancipáció igényét alulról szerveződő friss szövetségek még kialakítandó formájában kell kombi­nálnunk, amelyben megteremtődhet az önaktivizálás és az ellenjavasla­tok újfajta egyensúlya.

3

Nem lehet többé egyetlen centrális probléma, egyetlen szabadalmazott kapcsolókar", amelynek a megrántása valamiképpen átállítja az összes többit is. Az alapvető és másodlagos ellentmondások közötti különb­ségtétel ideje lejárt. Mégis, az alternatív társadalomba való átmenet több és más lesz, mint egyszerűen az uralkodó „fejlődési modell" peri­odikus változásainak egyike, mivel strukturális változásokat fog magá­val hozni a társadalom összes főbb dimenziójában, átfogó hatását te­kintve pedig átmenetet jelent egy másik újratermelési módhoz.

Á jelenlegi, globális dereguláció irányába mutató tendenciák sem­milyen értelemben sem jelentik részét a jelenlegi civilizációs válság bármiféle előrelátható megoldásának. Éppen ellenkezőleg, maga a köz­ponti probléma nyilvánul meg bennük. A jelennek azt a fenyegető ve­szélyét, hogy visszaesünk a neoliberális destabilizáció, a tekintélyelvű „törvény és rend" politika, a nemzeti-soviniszta „etnocentrizmus" vagy az eltűnésre ítélt technokratikus hatalmi struktúrák (mint a kato­nai-ipari komplexum) visszaállítására tett kísérlet korszakába, semmi­lyen más, kevésbé igényes politikai megközelítéssel nem válaszolhat­juk meg hatékonyan, mint itt és most megvalósítható átfogó politikai alternatívák kidolgozásával.

4

A szükséges többdimenziós átmenet egy alternatív társadalomba többé nem lehet egyetlen, „a történelem szubjektumaként" működő centrális cselekvő tényező műve. Nem lehet továbbá az ilyen történelmi szubjek­tumok valamilyen szervezett szövetségének műve sem. Az átmenet szükségképpen a kialakulóban lévő strukturális változások és a kü­lönböző politikai ágensek mint „történelmen belüli cselekvők" ver­sengő, ha nem éppen egymással ellentétes stratégiáinak együttes eredménye lesz. Ez nem zárja ki, inkább magában foglalja a lehetséges szövetségek és középtávú közös politikai programok tudatos kialakítá­sát, bár ezek korlátozott lehetőségeinek fokozott tudatosítása mellett. Sem egyetlen tematika vagy érdek, sem egyetlen típusú (önszer­veződés nem lehet elégséges alapja önmagában egy alternatív fejlődés­nek, egy más társadalom felé vezető átmenetnek. A társadalmi élet alapszintjén működő társadalmi mozgalmaknak, strukturálisan gyenge helyzetben lévő csoportok érdekvédelmi szervezeteinek (szakszerveze­tek, fogyasztói szövetségek), kulturális kezdeményezéseknek és politikai szervezeteknek egyesíteniük kell erőfeszítéseiket, hogy elérjenek vala­mit, aminek következményei eléggé messzire hatnak, hogy együtt dol­gozzanak az emberiség problémáinak és küszöbönálló feladatainak megoldásán.

5

Bármilyen lehetséges átmenet egy ilyen alternatív társadalomba, az emberi társadalmak történelmi életfolyamatainak különböző dimenzió­iban végbemenő, nem egyidejű, egyenlőtlen és egyenetlen fejlemények konfigurációjának eredménye lesz. Minden nemzeti vagy etnikai kö­zösségnek elvben magának kell meghatároznia azt a specifikus „mó­dot" és „ütemet", amellyel a maga részéről hozzá kíván járulni az átfo­gó folyamathoz.

Ez nem zárja ki a nemzetközi együttműködést és szolidaritást mind a kormányzati, mind az autonóm alapszinteken, ellenkezőleg, különös­képpen lehetségessé és szükségessé teszi mint annak előfeltételét, hogy a központi döntések meghozatalához szükséges hatalmat – és az ésszerű meghozásukért való felelősséget – a döntések által valósá­gosan érintett emberek kezébe adjuk, valamint hogy a területi „nemzetállamok" hatalmának jelentős része a területeiket átfedő regionális társadalmi és kulturális közösségekhez kerüljön.

Új internacionalizmust kell kialakítanunk, amely különbözni fog az „univerzalizmus" hagyományos eurocentrikus és patronáló jellegű for­máitól, anélkül, hogy feladná azt az alapvető gondolatot, miszerint az egyetemes emberi értékek szükségszerű részét képezik egy olyan elfo­gadható világrendnek, amelynek valamennyi emberi kultúra közötti, egyenlő feltételek alapján folyó párbeszéd eredményeként kell kialakulnia.

Mivel nincs „egyetlen legjobb út" egy alternatív újratermelési módhoz, a „különbözőséghez való jognak" érvényesülnie kell a kultúrák között éppúgy, mint az emberek között, egy olyan valós feltételrendszerben, amelyre az emberi jogok megőrzése, a gazdasági racionalitás egy kontrollálható formája jellemző, amelyben – egy békés és egyenlőségelvű világrend keretein belül – széles körben működő de­mokratikus eljárások érvényesülnek, és megszűnik a nemek valamint a nemzedékek közötti viszony diszkriminatív struktúráinak újrater­melődése.

6

A társadalmi mozgalmak lesznek az öko-szocialista társadalmi változá­sok mögött álló hajtóerők. Formáik és céljaik különbözősége meg fog­ja zavarni azokat, akik a valóságot a régi emlékek és dogmák szemüve­gén keresztül nézik.

Néha azt állítják, hogy mindezeknek a mozgalmaknak közelíteniük kell egymáshoz. Ez egy leegyszerűsítő mítosz, amely valójában nem hozhat igazi változást. A konkrét alternatívák a népesség többségét többféle módon egyesíthetik: nem a „legkisebb közös nevező" alapján, hanem azzal, hogy minden egyes társadalmi mozgalom egyedi aspektusait az erő és tartalmi gazdagság forrásának tekintik. Véleményünk szerint az öko-szocialista átalakulás csak a cselekvő erők széles skálá­jának segítségével következhet be, amelyek mindegyikének megvannak a maga saját céljai és tapasztalatai.

A politikai hatalmasságoknak nehéz tiszteletben tartaniuk a társa­dalmi mozgalmak autonómiáját. Új típusú viszonynak kell közöttük kifejlődnie. Még a zöld pártoknak is elővigyázatosaknak keli lenniük, hogy ne próbálják meg „felhasználni" a mozgalmat. Az öko-szocialista átalakulást nem hozhatja meg az állam. Milyen szervezeti formát kellene öltenie akkor ennek az alternatív politikának? Ez az, amit most meg kívánunk tárgyalni.

Szervezeti formák önmagukban nem oldják meg a problémákat. De egyik tétjét jelentik annak a harcnak, amely egyfelől az uralkodó erők és struktúrák (melyek megpróbálják a saját szervezeti formáikat rá­kényszeríteni a társadalomra), másfelől pedig a magában a társada­lom szívében működő olyan áramlatok között folyik, amelyek megpró­bálnak bennünket felszabadítani e korlátok alól.

Évszázadokon át az uralkodó erők ráerőltették a társadalomra azt a gondolatot, hogy a politikai tudatosság kisszámú ember kiváltsága: az „arisztokráciáé", „elité" vagy „élcsapaté". A régi görögök és ró­maiak kora óta a pártokat úgy gondolták el, mint férfias szervezeteket, amelyeknek célja az, hogy az osztályharcot a hatalomért folytatott harccá változtassák.

A jelenkorban Európa két fő típusát ismerte meg a pártoknak: az uralkodó oldalon ott vannak a köztiszteletben álló nemesség vagy előkelőségek pártjai, amelyek az establishmenthez kapcsolódnak; az uralom alatt állók oldalán pedig a tömegpártok, amelyek más társadal­mi területeken éppúgy elkötelezik magukat, mint a tisztán politikai küzdelemben.

Furcsa elvakultság kell ahhoz, hogy valaki a mai világban azt higgye, hogy a politikai tudatosság egy kisebbség számára van fenntartva. A társadalom bonyolultabbá válik, és a politizáló osztály dezintegrálódik. A hagyományos pártoknak nincsenek megoldásaik. Annak ellené­re, hogy egyes frakcióik megpróbálják átvenni vagy megreformálni őket, képtelennek bizonyulnak az alapvető problémák megoldására. Egyre inkább maguk a társadalmak azok – mind Keleten, mind Nyu­gaton -, amelyek a nehézségek, ellentmondások és visszalépések elle­nére megbirkóznak e problémákkal. A nyugati demokráciákban a pár­tok választási és hatalom-menedzselési gépezetekké változnak. Meg­szerveznek jelentős számú állampolgárt, és integrálják őket a politikai rendszerbe. A köztük lévő különbségeken túl valamennyien bizonyos mértékig el vannak telve saját jelentőségük tudatával. Valamennyien, még a legkisebb csoportocskák is, azt állítják, hogy az embereket képviselik, és megoldják helyettük a problémákat. A pártrendszer feltétele­zi a szuverenitás gyakorlásának jogát. A tömegpártok befolyásának a visszatérése, amelyek az ellentmondások egy meghatározott hierarchiájának megfelelően szervezték meg a társadalom egy egész rétegét, nem kívánatos, és valószínűleg nem is lehetséges. Bár nem nehézségek nél­kül, de a társadalom a saját kezébe veszi az átalakulást, sokféle módon, és a politika által megkövetelt kereteken kívül.

Nem kárhoztathatjuk azonban a pártokat a maguk egészében. A po­litikai pártok szerepet játszottak a népesség informálásában, öntudatra ébresztésében és megszervezésében. Ezenfelül az elmélet és gyakorlat jelenlegi szintjén úgy tűnik, hogy a képviseleti demokrácia intézmé­nyei nem tudnak működni az egymással versengő pártok segítsége nél­kül. De nem rejtjük véka alá azt a vágyunkat, hogy megváltoztassuk országaink és Európa intézményeit. Reméljük, hogy a centralizáció és az állami szabályozás inkább kivételek lesznek, mint a dolgok szabá­lyos rendje. Egyértelműen a pártok logikáján kívül helyezkedünk el. Al­ternatív erőként csak úgy van jövőnk, ha meghaladjuk a pártrendszert.

Itt és most szeretnénk hozzálátni egy másfajta politika kipróbálásá­hoz, amely nem próbálja meg majmolni a hagyományos politikát: ki­alakítani egy nem autoriter politikai stílust, ahol az emberek maguk közvetlen felelősséget vállalnak a politika alakításáért és irányításáért. Ez a gyökeres eredetiség az, amit be kellene vinnünk a politika színte­rére és a politikai intézményekbe.

A munkásosztály történelme a megfelelő időben életre hívta a szakszervezeteket; ma az együttműködés új útjai vannak születőben a társadalmi mozgalmakon belül. Mint öko-szocialisták azt akarjuk, hogy az alternatív, független és zöld mozgalmak ereje növekedjen, hogy válaszolni tudjanak az új kezdeményezésekre és teremtsék meg a politikai szervezetek eddig még ismeretlen új formáit. Ezért reméljük, hogy a zöld mozgalom dinamikáját nem fojtja meg a pártpolitika. A párt formájában való szerveződés csak időleges kompromisszumként engedhető meg, abból a célból, hogy megtartsuk függetlenségünket és képesek legyünk részt venni a politikai intézményekben. A nőknek egyenlő képviseletet kell kapniuk. Az eltérő nézeteket ki kell fejezni, és létüket el kell fogadni a mozgalmon belül. A felelősséget meg kell osztani, a felelős posztoknak rotálódniuk kell a tagok között, és el­lenőrzés alatt kell őket tartani. Egyetlen irányvonalnak, csoportnak vagy személynek sem szabad lehetőséget kapnia arra, hogy akaratát a többiekre kényszerítse; eközben azonban az individualitásnak sem sza­bad középszerűségbe, sztereotípiákba fulladnia.

Mi egy másfajta alternatíva mellett vagyunk, és el vagyunk szánva, hogy nem alakítunk pártot vagy mi ni pártokat vagy frakciókat a zöld pártokon belül. Még ha ez azt jelenti is, hogy „ökonaivnak" fognak minket bélyegezni, mi nem a magunk hatalmáért küzdünk. Mi nem akarjuk, hogy úgy lássanak bennünket, mint vezéreket vagy mint gon­dolkodók egy elitjét. Mi csak egy szem vagyunk a láncban. A mi cé­lunk az, hogy eszméink közül legalább néhány termékeny talajjá vál­jon, amelyből egy új társadalom fog kinőni. Szeretnénk képesnek lenni arra, hogy részt vegyünk az olyan akciókban, amelyek konkrét alterna­tívákhoz vezetnek. Nem akarunk monolit egységet alkotni. Éppen mi­vel egyetértünk, nem vagyunk mind egyformák.

Nincs alapvető nézeteltérésünk a zöldekkel, a munkásmozgalom­mal vagy az új társadalmi mozgalmakkal. Mindenkit hívunk, hogy vizsgálja meg a mi elemzéseinket és javaslatainkat. Ha nők és férfiak ezrei akarnak egy valódi alternatívát, és elég sokáig követik a mi gon­dolatmenetünket ahhoz, hogy többé ne legyen rá szükségük, akkor mi győztünk. Azzal, hogy új területeket foglalt el a politikában, az ökoló­gia az etatista osztályozástól függetlennek bizonyult. De különböző áramlatok vannak a soraiban. Kimutattuk az előbbiekben, hogy mi egy olyan áramlathoz tartozunk, amely baloldaliként osztályozható, mivel az értékek, amelyeket magunkénak vallunk, ezek: fel akarjuk szaba­dítani az emberiséget minden kizsákmányolás és elnyomás alól a Felvilágosodás, a munkásmozgalom harcai, az afrikai, ázsiai, latin-amerikai és óceániai felszabadító mozgalmak és a nők felszabadítást mozgalma tradíciójának szellemében.

Úgy érezzük, hogy az ezeken az oldalakon meghatározott stratégia megfelel a társadalom nagy többsége érdekeinek. El vagyunk szánva arra, hogy nem hagyunk figyelmen kívül semmit és senkit, hogy min­den tényezőt megnyerhessünk az öko-szocializmus számára. Tudjuk, hogy a harc hosszú lesz. Mindaddig, amíg nézeteinknek nem nyerjük meg a politikai többséget, különböző helyzetekben szövetségekre lesz szükség. Még ha többségben vagyunk is, a szituációk még mindig kü­lönbözőek lesznek. Szövetségek származhatnak a hatalmi viszonyok­ból, de segíthetnek abban is, hogy megváltoztassuk őket, és lehetővé tehetik számunkra, hogy elérjünk egyes pontosan meghatározott, a tár­sadalom legnagyobb részének és a társadalomnak általában is javát szolgáló célokat, éppúgy, mint hogy fenntartsuk, vagy akár továbbfej­lesszük a szabadságért folyó mozgalmunkat. A lényeg: kizárni annak a lehetőségét, hogy hatalmi (párt-) jellegű szervezetek átvegyék ennek a mozgalomnak a helyét.

(Ford.: Szalai Miklós)

E tézisek az Európa Parlament baloldali zöld képviselőcsoportja által 1991. no­vember 20-21-én rendezett elméleti konferencia számára készültek. (Megszöve­gezte: Frieder-Otto Wolff.)

A fordizmus válsága

szerint dolgozó fran­cia közgazdászok munkáira utal, és a sajátos felhalmozási mo­dellt megtestesítő háború utáni kapitalizmus néhány főbb jelleg­zetességét írja le. E felhalmozási modell három fontos tényezőn alapul:

• A reálbérek a munkatermelékenységgel arányosan növe­kednek, azaz a bérek aránya az összértékhez állandó.
• Növekszik az egy munkásra jutó tőkemennyiség, de mivel ezt a fejlődést a munkatermelékenység növekedése ellensúlyoz­za, a termelésegységre jutó tőke együtthatója állandó marad.
• A fogyasztási szint összhangban van a tömegtermelés igé­nyeivel. A munkások egyre több gyári terméket fogyasztanak, amit fokozódó termelékenységgel ők maguk állítanak elő.

A fenti modell a nyereség csökkenése és a piacok beszűkü­lése következtében válságba került. Az 1974 és 1975 között be­ütött első általános recesszióra a kormányok a hagyományos keynesi eszközökkel, a közkiadások és társadalmi juttatások ki­terjesztésével válaszoltak. Ám ezek az intézkedések egyáltalán nem teremtették meg az egyenletes fejlődés feltételeit, csak fo­kozták a diszfunkciókat (mint: infláció, költségvetési deficit, nem­zetközi stabilitás megbomlása), és az 1980 és 1982 kőzött bekö­vetkezett második általános válságból már kitűnt, hogy itt jóval többről van szó, mint egy egyszerű ciklikus visszaesésről. Reagan és Thatcher hatalomra kerülésével az 1980-as években a liberális irányvonal vette át a kezdeményezést, két fő célt tűzve maga elé: a rentabilitás visszaállítását és a „rugalmatlan­ságukkal" a normális piac működését gátló fordista társadalmi viszonyok, a jóléti állam lebontását. Az új stratégia térhódítása azt jelzi, hogy a gazdasági hatékonyságot és a társadalmi egyenlőséget ezentúl különálló, sőt ellentétes céloknak te­kintik, pedig úgy látszott, hogy a fordizmusnak sikerült egyesítenie a két törekvést.²

A 80-as évek fellendülése

Az 1983-tól 1990-ig terjedő időszak 3,5%-os növekedése alatta maradt ugyan a prosperitás éveinek, de meghaladja az 1974 és 1979 között elért eredményeket (lásd az 1. táblázatot).

A munkanélküliek száma ugyanilyen ütem szerint emelkedett: az OECD-országok egészére nézve az 1970-ben mért 3,1%-ról az 1975-ös 5,2%-ra, majd az 1989-es 6,2%-ra ugrott.

A profitráta hosszabb időszakon át vizsgáit mozgásai szoros összefüggést mutatnak a növekedés ütemével (lásd a fenti gra­fikont). Az elmúlt húsz év történelme ezek szerint a követ­kezőképpen összegezhető. Az 1970-es évek kezdetétől a profit­ráta folyamatos csökkenésnek indult. Az első általános vissza­esés az olajárrobbanással kezdődött, és nyomában mind a pro­fitráta, mind a növekedési ütem csökkenése bekövetkezett. A hagyományos keynesi politika egy időre visszaállította a fejlődést, s csekély mértékben a profitráta emelkedéséi is bizto­sította, ám 1979 és 1982 között ez utóbbi újból zuhanni kezdett. A második általános recesszió lezárulta egyben a liberális évti­zed nyitányát is jelenti, amelynek során, az 1982-től 1989-ig ter­jedő időszakban egyidejűleg sikerült fellendíteni a profitrátát és a növekedési ütemet is. Mindazonáltal a profitráta nem érte el a válság előtti szintet, sőt az 1990-es évekkel újabb gazdasági ha­nyatlás köszöntött be.

A fentiek következtében a profitráta emelkedése a korszak legfeltűnőbb jellegzetessége. Ez az emelkedés, amely maga is kettős folyamat eredménye, mindenekelőtt a bérhányad csökke­nésének tudható be. A válságot a munkatermelékenység erőtel­jes visszaesése kíséri: növekedésének mértéke átlagosan a felére csökken. Fokozatosan lelassul a reálbérek emelkedése is, bár ez számos országban, mint például Franciaországban és Olaszországban heves ellenállásba ütközik. A liberális évtizedet tehát a reálbérek megcsappanása jellemzi, növekedése az ezt követő években a munkatermelékenység alatt marad. E kettős folyamat eredménye a bérhányad visszaesése a főbb ipari or­szágokban; ez alól csak Nagy-Britannia jelent kivételt, ahol e változás már korábban bekövetkezett. (2. táblázat.)

A termelékenységből eredő hasznokat mindinkább a profithá­nyad növelésére, s nem a béremelésekre fordították. Ez a stra­tégia szakít a fordista modell egyik legfontosabb szabályával, a reálbér és a termelékenység párhuzamos fejlesztésével. Ilyen körülmények között a legfőbb kérdés a rendszer újratermelése. Keynesi vagy marxi fogalmakkal élve: a termelékenység és a bérek eltávolodása a realizáció válságához vezet, ha a munkás többet termel, de a bére zsugorodik, ki fogja megvenni a keze alól kikerülő termékeket? A béreket minden iparágban és min­den országban megnyirbálták, ami valószínűleg újabb, ezúttal a szűkülő kereslet következtében előálló válsághoz fog vezetni.

A foglalkoztatás válsága

Az 1980-as évek egyik legfőbb jellegzetessége a munkanél­küliség növekedése. 1989-ben az OECD-országokban 25 mil­lió ember állt munka nélkül, ami annyit jelent, hogy hatalmas tö­megű potenciális munkaidő marad társadalmilag kihaszná­latlanul. Franciaországban a fizetett munka összmennyisége 1970 és 1988 között abszolút számokban kifejezve rendkívüli mértékben csökkent: az évi munkaórák száma 12%-kal, 38-ről 33,4 milliárdra zuhant. Ezzel egyidejűleg 500.000-ről 2.500.000-re ugrott a munkanélküliek száma, és a munkanélküliségi ráta 2,4-ről 10,2%-ra emelkedett.

Ezt az újabb recessziót a munka válságának nevezhetjük: a kapitalizmus, természetéből fakadóan, folyamatosan növeli a társadalmak termelőképességét, miközben csökkenti a termék­egységre jutó munkaidőt. Ez az alapja az eredményeinek. Az így megtakarított munkaidőt azonban semmiféle célra nem hasz­nálják föl; hasznosításával ideális esetben tovább lehetne fokoz­ni a termelést, vagyis, a gyakorlat nyelvére lefordítva, a fölös munkaerőt újból visszairányíthatnák a termelésbe, új iparágakat találva a számára, ahol hasonló termelékenységgel s így hason­ló nyereségességgel dolgozhatna, mint azelőtt. Minthogy ez nem lehetséges, a kapitalizmus a munkanélküliséget, a terme­lésből való kirekesztést választja. A jelenlegi válság legfőbb jel­legzetessége az automatizációból fakadó ellentmondás, ami új fejezetet nyit meg a gazdaság történetében. A munkanélküliség a bérből és fizetésből élők helyzetének általános leromlásához vezet: bizonytalan, kétes, be nem jelentett, részmunkaidős állá­sok teszik ki a munkahelyek mind nagyobb hányadát; például Franciaországban a becslések szerint a munkahelyek egyötö­dét. Ezzel párhuzamosan a szakszervezeti jogok is fokozatosan elsorvadnak.

A tőkés országok mélyülő egyenlőtlensége

Világszerte olyan fejlődés megy végbe, amely mélyülő szakadé­kot teremt az egyes régiók között. 1987-ben a tőkés világban 3,4 milliárd ember élt. Évi átlagos jövedelmük 3.600 dollár volt. Ám a szegényebbek fele alig keresett többet évi 1200 dollárnál, és az összlakosság kétharmadának bére évi 3.000 dollár alatt maradt. Ráadásul 1980 és 1987 között a második világháború óta először történt meg, hogy csökkent az egy főre eső termelés olyan hatalmas népességű térségekben, mint Afrika, a Közel-Kelet és Latin-Amerika. Csak a híres négy délkelet-ázsiai or­szág, a „négy sárkány" (Dél-Korea, Szingapúr, Hongkong, Taj­van) jelent kivételt, de ezek a világ összlakosságának mind­össze 1,4 %-át képviselik.

Néhány tapogatódzó következtetés

Az 1980-as évek legfőbb fejleménye, hogy a világban többé alig­ha lehet általános, akár egyenlőtlen növekedésre számítani. A föld országainak jelentós része egy főre eső nemzeti jövedelmé­nek abszolút csökkenését volt kénytelen megtapasztalni.

Kelet-Európára nézve is határozott prognózist állíthatunk föl: a piacgazdaság térhódítása nem lesz egyenes irányú folyamat. A nemzetközi beruházások egyáltalán nem fogják Kelet-Európa népeit az Eldorádóba röpíteni, ellenkezőleg, olyan szelekciós mechanizmusokat indítanak majd el, amelyek lemorzsolják a nemzetközi munkamegosztásba betagolódni képtelen termelési ágazatokat. Az új technológiákhoz alkalmazkodni nem tudó, ver­senyképtelen iparágak és munkavállalói rétegek kiszorításával és marginalizálásával a térség társadalmai fokozatos bomlásnak indulnak, s végül teljesen polarizálódnak. A külföldi tőke számá­ra kevésbé vonzó országok pedig egy idő után teljesen lemarad­nak. Ne gondoljuk, hogy mindez csak képzelgés, hiszen Mexikó­nak az Egyesült Államok gazdaságába való integrálásával is ha­sonló folyamat ment végbe: az ország ipari exportja növekedett, ám ennek hátoldalaként mélyült az egyenlőtlenség a versenyké­pes, exportorientált ágazat, és a lépést tartani képtelen, a lakos­ság nagy többségét foglalkoztató szektorok között.

(Ford.: Náday Judit)

Jegyzetek

Ez a tanulmány eredetileg előadásként hangzott el az Állam, privati­záció és társadalmi viszonyok című nemzetközi konferencián (Párizs, 1991. június 17-19.). Itt jelentéktelen rövidítésekkel közöljük. (A szerk.)

1 Vö. pl.: Boyer R.: La théorie de la régulation: une analyse critique. Découverte, Párizs, 1986.

2 Érdemes elgondolkozni azon, hogy a világkapitalizmusnak ez a kor­szakváltása milyen szerepet játszik a „létező szocializmusok" összeom­lásában (illetve feladásában). (A szerk.)

Vázlat

1. A piacgazdaságok társadalmi fejlődésének legfőbb jellegzetessége ma világszerte a szegénység rendkívüli megnövekedése. Az 1960-as évek óta 15-ról 62-re, azaz négyszeresére növekedett azoknak az or­szágoknak a száma, amelyekben csökkent az egy főre Jutó bruttó nemzeti termék. A visszaesés ma 12-szer annyi embert érint, mint azelőtt, vagyis 71 millió helyett 808 milliót.
2. A fenti időszakot tekintve az iparosodott országokhoz felzárkózók száma – szintén az egy főre jutó bruttó nemzeti terméket alapul véve – 601 millióról 90 millióra csökkent.
3. A piacgazdaságok összlakosságának emelkedő aránya, 45 helyett 75%-a tapasztal az egy főre jutó nemzeti termék mennyiségében visszaesést, vagy az iparosodott országokhoz képest további lemaradást.
4. A súlyosbodó világszegénység Afrika, Közel-Kelet, Latin-Amerika és a karibi szigetvilág csaknem minden országát érinti. Az egy főre jutó bruttó nemzeti termék Afrikában 1974, a Közel-Keleten 1977, Latin-Amerikában és a karibi szigetvilágban pedig 1980 óta folyamatosan csökken. Vannak olyan országok, amelyeknek gazdasága a 20 évvel ezelőtti szintre esett vissza, és vannak olyanok, ahol 70%-kal zuhant vissza az egy főre jutó bruttó nemzeti termék.
5. Az általánosan tapasztalható trendek eredményeképpen a világ­történelemben eddig soha nem látott mértékűvé tágult a gazdasági egyenlőtlenség.
6. Ilyen körülmények között abban reménykedni, hogy az 1990-es a szélesedő konszenzus és a békés fejlődés évtizede lesz, alapvetően té­vedés. Ha nem küzdjük le a növekvő világszegénységet okozó problé­mákat, a következő tíz évben Észak és Dél konfliktusának kiéleződésére számíthatunk.

Eufória és kijózanodás

Az 1990-es évek kapujában a szocialisták, úgymond, egyedülálló kihí­vásnak néznek elébe. Fukuyama hírhedtté vált cikke nyomán sokan te­szik fel a kérdést, hogy valóban „vége a történelemnek?”, és úgy gon­dolják, hogy a szocialistáknak szembesülniük kell a liberálkapitalizmus és a piacgazdaság világméretű hódításával.

A kérdés feltevői, Fukuyama metafizikáját Reagan, Thatcher és Bush valóságára fordítva azzal a kijelentéssel állottak elő, hogy a szabadversenyes kapitalizmus olyan nemzetközi renddé szélesedett, amely el tud­ja hozni a világnak a gazdasági prosperitást, a liberális demokráciát és a békét. Ráadásul – állítják – a kelet-ázsiai újonnan iparosodott orszá­gok – mint Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr és Hongkong – példái megmu­tatták, hogy a bőség és a szabadság nemcsak a fejlett ipari országok­ban létezik, hanem következetes gazdálkodással a fejletlenek számára is elérhető.¹

Elismerték ugyan, hogy akadnak kivételek, de az a tény, hogy Etiópi­ában és Szudánban százezrek pusztulnak el sorozatos éhínségek miatt, és hogy az UNICEF számításai szerint félmillió gyermek hal meg az adósságválság közvetlen vagy közvetett következményeképpen, mind­össze csak néhány lábjegyzetet érdemelt, és csupán széplelkű jótékony­ságra buzdított. E kivételeket a fejlődés általános trendjétől független anomáliáknak tekintették.

A brit politikusok arról ábrándoztak, hogy az 1990-es évek a nemzet­közi béke, mi több, az „új világrend”, a modern „pragmatizmus” és kiszé­lesedő „kompromisszum” évtizede lesz. Az értelmiséget pedig az „Euró­pa Ház” tervezgetése kötötte le, amelynek falai között persze nem jut hely a harmadik világban élő hatalmas népességnek.²

A szocialistákat egy letűnt korból itt maradt őslényeknek tekintették, akiknek a reaganizmus és a thatcherizmus új, vibráló valóságával kell szembenézniük.

Alig egy év elteltével a világ már egészen más képet mutat. Az 1990-es karácsony az Öböl-háború rémségeinek árnyékában telt. Az adós­ságválság okozta elnyomorodást ma már aligha lehet nem észrevenni. Az amerikai és nagy-britanniai gazdasági prosperitás fénye elhomályo­sult (s ma már mind többen tekintik a teljes pénzpiaci szabadság korát egyszer s mindenkorra lezárultnak). Az új rend megteremtésénél buz­gólkodó kelet-európaiak sem vélik már a szabad piac minden folyomá­nyát egyértelműen pozitívnak. Kétely férkőzött a nagy álomba, hogy az eljövendő évezredben a kapitalizmus diadalmaskodik. Thatcher asszony leköszönt, és a Reagan-országlás olyan súlyos pénzügyi és gazdasági gondok elé állította Amerikát, amilyenekre a Nagy Válság óta nem volt példa.

Piacgazdaság és mélyülő nyomor

A valóság azonban még ennél is sokkal kegyetlenebb. A piacgazdaság mellett kardoskodók éppen az ellenkezőjét állítják az igazságnak. A ka­pitalizmus ma egyáltalán nem a békét és a felvirágzást hozza, hanem a szinte elképzelhetetlen mértékű nyomort – olyan általános elszegénye­dést, mely egyedülálló a második világháború óta. Ez a szegénység, ahelyett, hogy fokozatosan felszámolódnék, mind súlyosabbá és súlyo­sabbá válik.

Az események pontosan az ellenkező irányba haladnak, mint amit a piacgazdaság ideológusai 1989 végén divatossá vált kijelentéseikben meghirdettek. Az 1950-es és az 1960-as években – mint látni fogjuk – még tényleg lehetséges volt arról beszélni, hogy a kapitalizmus emelni fogja a világ népeinek életszínvonalát. Ebben az időszakban példátlan gazdasági növekedés köszöntött be, ez a prosperitás azonban egyes or­szágokban nagyobb volt, mint másutt, és környezetkárosító hatásai mel­lett bizonyos megnyilvánulásaival más veszélyeket is hordozott magá­ban. Mindazonáltal az életszínvonal valóban mindenhol növekedett, és a gazdaságok virágoztak.

Az 1980-as évek kezdetével a helyzet gyökeresen megváltozott. A pi­acgazdaságokat általában többé nem a prosperitás, hanem az abszolút vagy relatív elszegényedés jellemzi. Először törtónt meg a második vi­lágháború óta, hogy a kapitalizmus látványos kudarcot vallott a világmé­retű jólét megteremtésében. Ahelyett, hogy liberálisabbá vált volna a vi­lággazdaság, és javultak volna az életkörülmények, a helyzet mind két­ség beejtőbb képet mutat.

Gazdasági holokauszt

A szegénység olyan méreteket öltött, hogy teljes komolysággal állíthat­juk, – 1945 óta először – egyfajta gazdasági holokauszt közeleg. Most nem arról van szó, hogy egy rezsim kiirt egy vallási közösséget, hanem arról, hogy a piac működése milliókat fog a pusztulásba kergetni.

Hogy e döbbenetes, globális elnyomorodást egyes országok nem érezték meg közvetlenül, annak egyedül az az oka, hogy a 80-as és 90-es években egy szűk sávban, Nyugat-Európában, Észak-Amerikában, Japánban és néhány hűbérgazdaságban – Kelet-Ázsia úgynevezett újonnan iparosodott országaiban – a kapitalizmusnak sikerült tovább gyarapodnia Az emberiség zömének azonban ez nem jutott osztályré­szül, s csak távolról szemlélheti a jólét szigeteit.

De lássunk világosan: szegénységről szólván nem az angliai nincste­lenekre gondolunk, bár az ő helyzetük is sérti a civilizált ember szemét. És nem is a papundekli-városok iszonyatos nyomorára kívánjuk felhívni a figyelmet. Nem, arról a szegénységről beszélünk, mely szó szerint öl, és nem egyeseket, hanem milliókat – közvetve vagy közvetlenül.

Az etiópiaihoz hasonló katasztrófák, néhány nevezetes televíziós műsor és könyv, továbbá az Öböl-válság okait kutató némely komolyabb elemzés már kezdték megsejtetni a nagyközönséggel, hogy mi is folyik Nyugat-Európa, az Egyesült Államok és Japán szűk határain kívül.

Az ismertté vált kirívó jelenségek azonban csak a jéghegy csúcsát je­lentik, csupán rövidke fejezetei az emberiséget sújtó csapássorozatnak. Ennek a tanulmánynak az a célja, hogy a növekvő világszegénységre vonatkozó adatok összegyűjtésével és rendszerezésével feltárja, milyen is a piacgazdaságok helyzete valójában.

Mivel a bemutatott kép esetleg túlságosan ijesztő lehet, s alkalmasint szögesen ellentétes a toryknak, a piac liberális apologétáinak „hagyo­mányos okfejtésével”, előre kell bocsátanunk, hogy a felvonultatott ada­tok nem radikális baloldali közgazdászoktól származnak. Információkért mindannyiszor a nemzetközi kapitalizmus köztiszteletben álló, ortodox szervezeteihez fordultunk – a Nemzetközi Valutaalaphoz, a Gazdasági Együttműködés és Fejlődés Szervezetéhez (OECD), a Világbankhoz és az ENSZ-hez. Mindent egybevéve, három meghatározó körülmény ötlik rögtön a szemünkbe:

• Az emberiség az 1990-es évek elején történelmének legsúlyosabb gazdasági egyenlőtlenségével néz szembe.
• Ha az egy főre jutó bruttó nemzeti terméket vesszük, az ipari orszá­gok mellé felzárkózó államok száma az 1980-as években egyharmadára esett vissza.
• Az 1960-as évek óta megnégyszereződött azoknak az országoknak a száma, ahol az egy főre eső bruttó nemzeti termék abszolút mérték­ben csökkent, és csaknem tucat szorosára duzzadt az a népességtö­meg, mely a gazdasági hanyatlás által érintett államokban él.

Következzék állításaink bizonyítása.

A nemzetközi egyenlőtlenség kialakulása

Ha különböző országokat avagy hosszabb időszakokat kívánunk gazda­ságilag összehasonlítani, az természetesen komoly módszertani problé­mákat vet fel. Figyelőmbe kell vennünk, hogy milyen hatásokat váltanak ki a pénzforgalom mozgásai, az egyes országokban érvényesülő külön­böző árszintek és a termékszerkezet változásai. Nehezíti a helyzetet, hogy a nemzeti jövedelem elosztására vonatkozó, módszeres összeha­sonlításra alkalmas adatok a legtöbb országban hiányoznak. Ha árnya­latnyi, apróbb változásokat akarnánk a nemzetközi szegénység alakulá­sában kimutatni, nehéz lenne határozott következtetésekre jutnunk. Mi­után azonban a változások egyáltalán nem csekélyek, semmi kétséget nem hagynak irányuk felől, és a különböző adatfelmérések – kevés kivé­tellel – ugyanazokat a trendeket tárják elénk, egyértelműen bizonyítva, hogy mi is történik valójában.

Az egyes országok gazdasági helyzetének összehasonlításához per­sze – ideális esetben – olyan, huzamosabb időszakot felölelő számítá­sok szükségeltetnének, amelyek figyelembe veszik a különböző álla­mokban létező árszinteket, azaz megadnák a PPP-re (Parity Purchasing Power – viszonyított vásárlóerő) vonatkozó adatokat. Sajnos, hosszabb periódust figyelembe vevő, összehasonlító PPP-kalkulációk nem állnak rendelkezésünkre minden országból, s így gyakran változatlan, napi ár­folyamadatokkal kell dolgoznunk. Mindazonáltal a világban olyan nagyarányú változások mennek végbe, hogy azok iránya félreérthetetlen – s ezt a már meglévő PPP-vizsgálatok is megerősítik.

Az elmúlt három évtizedben végbement világgazdasági változások főbb vonulatát az első és a második táblázat, valamint az 1. és a 2. ábra mutatja. A főbb következmények nyilvánvalóak.

Mélyülő abszolút szegénység

Ami rögtön a szemünkbe tűnik, az az abszolút értelemben elszegényedő – vagyis a bruttó nemzeti terméküket tekintve visszafejlődő – országok számának drámai megugrása. A visszaesés által érintett országok szá­ma az 1960-70-es évtizedben megadott 15-rói 1970 és 1980 között 27-re, majd az 1980-tól 1988-ig terjedő időszakban 62-re emelkedett (2. táblázat). Ez annyit jelent, hogy az elszegényedés 1960 és 1970 között 71 millió, 1970 és 1980 között már 204 millió, majd 1980-ról 1988-ra összesen 808 millió embert sújtott (3. ábra). Röviden: az egy főre jutó brut­tó nemzeti termékük csökkenését átélő népesség száma az elmúlt har­minc évben megtizenkétszereződött, s a legnagyobb arányú helyzetrom­lás az 1980-as években következett be.

3. ábra: Összlakosság azokban az országokban, ahol csökken az egy főre jutó bruttó nemzeti termék, 1960-1988

Míg az 1960-as években még el lehetett mondani, hogy az abszolút elszegényedés marginális jelenség – a piacgazdaságok lakosságának ekkor még mindössze 3%-a szenvedett országának gazdasági hanyatlá­sától -, az 1970-es években már nyilvánvalóan nem ez volt a kép, hi­szen ekkorra már a piacgazdaságok népességének 7%-a, tizennegyed része ért olyan államokban, ahol abszolút mértékben fogyatkozott a brut­tó nemzeti termék. Az abszolút elnyomorodás az 1980-as évtizedre vált igazán súlyossá – ebben az időszakban már a piacgazdaságok lakossá­gának 23,7%-ára, csaknem egynegyedére volt kihatással a gazdasági visszaesés. Látni fogjuk, hogy a gazdaságok sorvadása nem valami ki­vételes szerencsétlenség, hanem általánosan kibontakozó trend.

A relatív szegénység elmozdulásai

A változások másik iránya az a félreérthetetlen arányeltolódás, amely a gazdasági fejlődési trend szempontjából vett két fő országcsoport között végbement; az egyik csoporthoz tartoznak az ipari és az egy főre jutó bruttó nemzeti termék tekintetében melléjük felzárkózott államok, a má­sikba az abszolút elszegényedő, illetve az egy főre jutó bruttó nemzeti termékük alapján az ipari államoktól mind inkább lemaradó országok.

Az 1950-es és az 1960-as években még a piacgazdaságok népessé­gének többsége, 54%-a élt iparosodott vagy a fejletteket beérő orszá­gokban (1. táblázat). Ez az arány azonban már az 1970-es években 50%-ra csökkent.

Az 1980-as évtizedre már a piacgazdaságok lakosságának zöme, 74%-a élt olyan országokban, ahol vagy visszazuhant az egy főre eső bruttó nemzeti termék (abszolút elszegényedés), vagy, ezt az adatot alapul véve, lemaradás volt tapasztalható az ipari államokhoz képest (relatív elszegényedés). A már tárgyalt, abszolút értelemben szegé­nyedő államok mellett a piacgazdaságok lakosságának növekvő része -1960-tól 1979-ig 43,5%-a, de az 1980-tól 1988-ig terjedő időszakban már 51,1 %-a – él relatíve romló helyzetű országban. Látható a változá­sok kettős iránya: a tényleges gazdasági visszafejlődéstől szenvedő ál­lamok számának radikális megemelkedése, és a fejlett országokat utol­érő népek táborának feltűnő megcsappanása

A két trendet figyelembe véve egyértelmű, hogy miként alakult a fejlődés 1960 és 1980 között. Az 1960-as évtizedben a piacgazdaságok­ban élő emberek javarésze ugyanannyi egy főre jutó bruttó nemzeti ter­méket könyvelhetett el, mint az ipari államok, vagy legalább is jó úton volt afelé, hogy ez utóbbiakat utolérje. Ám az 1980-as évekre a lakos­ságnak már a háromnegyed része panaszkodhatott hazájának csökkenő termeléséről, vagy arról, hogy országát mind mélyebb szakadék választ­ja el a fejlett államoktól.

A felzárkózó államok megfogyatkozása

A nemzetközi szegénység elmélyülésének egyik velejárója, hogy jócs­kán megcsappant azoknak az országoknak a száma, amelyek egy főre jutó bruttó nemzeti termékük tekintetében kezdték beérni az iparosodott államokat. 1967 és 1970 között, dollárban számolva, 35 ilyen ország volt. 1970-től 1980-ig 49-re szaporodtak, ám az 1980-tól 1988-ig terjedő periódusban számuk 14-re zuhant vissza A felzárkózó országok összla­kosságának megfogyatkozása azonban még szembeszökőbb: azok után, hogy az 1967 és 1970 között mért 600,8 milliós adat az 1970 és 1980 közötti évtizedben 700,5 millióra ugrott, 1980-tól 1988-ig közel 90%-os visszaesés következett be, vagyis a szám 89,5 millióra apadt. (1. táblázat.)

Egyszóval a fejlett államokhoz közelítő újonnan iparosodott államok példája egyáltalán nem általánosítható, sőt sokkal inkább kivételnek szá­mít a ma érvényesülő szabály alól. A kelet-ázsiai újonnan iparosodott ál­lamoktól eltekintve – ide tartozik Hongkong, Dél-Korea, Tajvan és Szin­gapúr -, azoknak az országoknak a tábora, amelyeknek gazdasági hely­zete a fejlettekhez viszonyítva javult, mára drámaian csökkent, s mind­össze maroknyi, jelentéktelen és túlszakosodott gazdasággal rendel­kező csoportra szorítkozik (nevezetesen a Bahamák, Barbados, Grenada Málta, Seychelles, St. Vincent, Vanuatu és a volt Jemeni Népi De­mokratikus Köztársaság). Ezek a változások éles ellentétben állnak az 1960-tól 1980-ig terjedő időszak eredményeivel, amikor is olyan orszá­gok indultak meg a felzárkózás útján, mint Algéria, Brazília, Irán, Irak, Mali, Mexikó és Nigéria. A fejlődés azonban megakadt, és a beérkező államok köre mára drasztikusan összeszűkült.

 

 

Amiről a számok beszélnek

A tényekből kibontakozó trendet az 5. ábra illusztrálja – ebből láthatjuk az egy főre jutó bruttó nemzeti termék alakulását a harmadik világ négy fő régiójában (Afrikában, Ázsiában, a nyugati féltekén – az Egyesült Ál­lamokat és Kanadat kivéve -, továbbá a Közel-Keleten), valamint az iparosodott országokban. Az adatokat a Nemzetközi Valutaalap konti­nentális növekedésre vonatkozó összesített számításaira támaszkodva adjuk meg.

Egy főre jutó BNT 1980-ban, US-dollárban, 1960-as árfolyamon, 1960-87

Mint láthatjuk, az 1960-as évtizedben (és a rendelkezésünkre álló in­formációk alapján az 1950-esben is) az összes piacgazdasági övezet „egységesen” fejlődött, vagyis – a gyorsabb iramú Közel-Keletet kivéve – nem volt lényeges különbség az egyes régiók között, az egy főre jutó bruttó nemzeti termék mindenhol növekedett.

Az 1970-es évektől kezdve azonban a helyzet egyszeriben megválto­zott, amikor a kapitalista világ két régióra szakadt: egyfelől a továbbra is fejlődő iparosodott államokra és Ázsiára (A Nemzetközi Valutaalap szá­mításai Kínát is ide sorolják), másfelől a hanyatló gazdaságú Afrikára, Közel-Keletre, Latin-Amerikára és a Karib szigetvilágra.

Vessünk egy pillantást először a visszafejlődő régiókra:

Afrikában az egy főre eső bruttó nemzeti termék növekedése 1974-ben megakadt, majd azok után, hogy évekig stagnált, 1977-et követően csökkenni kezdett (ha Dél-Afrikát beleszámoljuk, ti. a Szaharától délre fekvő fekete-afrikai országok helyzete – mint később látni fogjuk – ennél is rosszabb). 1989-re az egy főre jutó bruttó nemzeti termék 14,1%-kal esett vissza, ami nem kevesebbet jelent, mint hogy a fekete kontinens gazdasága 1969-es szintjére zuhant, azaz csaknem két évtizedet lépett hátra a fejlődésben.

A Közel-Keleten az egy főre jutó bruttó nemzeti termék mennyiségé­nek gyarapodása 1977-ben állt meg, majd innen feltartóztathatatlanul fo­gyatkozásnak indult. 1988-ra 24,9%-kal csökkent, vagyis az 1971-es szintre esett vissza. Másfél évtized gazdasági fejlődése vált ily módon semmivé.

A nyugati féltekén, vagyis Közép- és Dél-Amerikában, valamint a ka­ribi szigetvilágban az egy főre jutó bruttó nemzeti termék növekedése 1980-ban érte el csúcsát, majd ezt követően 10%-kal csökkent. A későbbi gazdasági fellendülés visszaszerzett négy százalékot a veszte­ségből, de az egy főre jutó bruttó nemzeti termék 1988-ban még így is 7,9%-kal alatta maradt az 1980-ban mért adatnak, vagyis nem tudott túl­lépni az 1977-es szinten. 11 év gazdasági fejlődése foszlott szerte.

Hangsúlyoznunk kell, hogy itt mindenütt átlagokról van szó, úgyhogy lehetnek olyan országok, amelyeknek még ennél is rosszabb a helyzete. Zambiában 70%-kal csökkent az egy főre jutó bruttó nemzeti termék, Li­bériában több mint 60%-kal. Nicaragua, ahol az amerikaiak által pénzelt kontra-háború pusztított, több mint 50%-os visszaesést szenvedett el, Zairében és Bolíviában pedig 40%-os volt a visszafejlődés.³

Az általános hanyatlással szemben Ázsia még az iparosodott álla­moknál is gyorsabban növekedett, habár ebben – mint később látni fog­juk – élesen elkülönül az országok többségétől.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy míg az 1950-es és 1960-as években a nemzetközi piacgazdaság egyenletesen fejlődött, és minden régió egyformán fellendülésnek indult, 1970-et követően a helyzet olyannyira megváltozott, hogy egységes felemelkedésről többé nem beszél­hetünk.

Az általános gazdasági progresszió a múlté. Habár az iparosodott or­szágok továbbra is gyarapodnak, ez csak szűk kivétel a jóval nagyobb népességű harmadik világbeli államok zöméhez képest. A piacgazda­ságokban élő népek hatalmas tömegei egyre súlyosbodó nélkülözésnek néznek elébe.

Az egyenlőtlenség alakulása

Ha a pillanatnyi változásokról a hosszabb távú fejlődésre irányítjuk fi­gyelmünket, szembe kell néznünk azzal, hogy Afrikára és a Közel-Kelet­re vonatkozóan nem állnak rendelkezésünkre huzamosabb időszakot felölelő, történelmileg összehasonlítható adatok. Mindazonáltal Angus Maddisonnak sikerült a Gazdasági Együttműködés és Fejlődés Szerve­zete (OECD) számára Ázsiáról, Latin-Amerikáról és az ipari országokról olyan számításokat készítenie, amelyek az egy főre jutó bruttó nemzeti terméket az egész huszadik századon végigvonulva felbecsülik a PPP szempontjából. A Maddison által vizsgált 32 ország a világ bruttó ter­melésének 85, összlakosságának pedig 76%-át adja.

A hatos számú ábra mutatja az egy főre jutó bruttó nemzeti termék abszolút értékeinek hosszú távú alakulását Az ábra alátámasztja a mé­lyülő egyenlőtlenségről mondottakat, azonkívül megvilágítja és összefüg­géseiben magyarázza az elmúlt időszakban Ázsiában végbement relatív fejlődést.

Tekintsük először a Latin-Amerikát az iparosodott OECD-áliamokkal összehasonlító adatokat. Latin-Amerika átlagos bruttó nemzeti terméke 1900-ban 41,8%-a, 1913-ban 44,9%-a, 1929-ben 44,7%-a, 1950-ben 45,3%-a, 1973-ban 35,1 %-a, 1987-ben pedig 29,7%-a volt az OECD-országokénak. Más szóval, Latin-Amerika 1900 és 1913 között kezdte be­érni az OECD-országokat, helyzetét az 1913-tól 1950-ig terjedő időszak­ban is megőrizte, esetleg csekély mértékben javított is rajta, ám ezt kö­vetően mind jobban és jobban lemaradt. 1973 után pedig még gyorsab­bá vált gazdaságának hanyatlása.

Ázsia átlagos bruttó nemzeti terméke 1900-ban 26,7%-a, 1913-ban 24,2%-a, 1929-ben 22,00%-a, 1950-ben 14,2%-a, 1973-ban 13,5%-a, 1987-ben pedig 19,1 %-a volt az OECD-országokénak. Ázsia relatív helyzete az OECD-országokéhoz viszonyítva 1900-tól 1950-ig – az 1930-as és 1940-es évek között bekövetkezett abszolút visszaesést is beleértve – fokozatosan romlott, az 1950-tól 1973-ig terjedő időszakban stagnált vagy kis mértékben hanyatlott, majd 1973-at követően javulás­nak indult. A fejlődés ellenére azonban Ázsia – az 1900 és 1929 közti időszakhoz képest – 1987-re még inkább az iparosodott államok mögé szorult, tekintve, hogy a nagyobb ázsiai országok egy főre jutó bruttó nemzeti terméke 1900-ban egynegyede, 1987-ben pedig mindössze egyötöde volt az OECD-államokénak. Nyilvánvaló tehát, hogy az elmúlt években Ázsiában gazdasági fellendülés következett be, ám a földrész­nek nem sikerült behoznia relatív lemaradását.

Az egyetlen nagyobb állam, amelynek az egy főre jutó bruttó nemzeti termékét alapul véve jelentősen sikerült ebben a században az iparoso­dott országoktól mért távolságát csökkentenie, a Szovjetunió volt – ami érthetővé teszi, hogy az 1950-es és 1960-as évek között miért vált olyan vonzóvá a szovjet modell a fejlődő országok számára A Szovjetunió egy főre jutó bruttó nemzeti terméke 1929-ben 38,3%-a volt az ipari ál­lamokénak. Ez a szám 1950-re, a háború pusztításai ellenére, 63,8%-ra növekedett, ám a fejlődés ezt követően lelassult, és 1973-ra csupán a 64,5%-ig sikerült eljutnia. A rákövetkező években a szovjet gazdaság megtorpant, majd válságba jutott: 1973 és 1987 között az egy főre jutó bruttó nemzeti termék az OECD-országokhoz viszonyítva 58,6%-ra esett vissza.

Relatív növekedési ráták

A kontinensek viszonylagos növekedési rátáit a 7. ábrán láthatjuk. Az ábra logaritmikus skálája nem az egy főre jutó bruttó nemzeti termék ab­szolút különbségét mutatja, hanem az egyes földrészek fejlődési ütemé­nek ingadozását.

 

1900 és 1950 között az ipari államok növekedési üteme lassú volt, az 1950-tól 1973-ig terjedő periódusban jelentősen felgyorsult, majd 1973 és 1987 között megtorpant, de nem esett vissza korábbi szintjére.

Latin-Amerika egy főre jutó bruttó nemzeti termékének növekedési üteme 1900 és 1950 között meghaladta az ipari országokét, ám 1950 után – annak ellenére, hogy ha lassabban is, de továbbfejlődött – már nem sikerült utolérnie a fejlett országok eredményeit, 1973-at követően pedig még inkább az ipari országok mögé szorult.

Ázsia fejlődése 1900 és 1929 között feltűnően lassú volt, és 1929-től 1950-ig abszolút mértékben is visszaesett, ám 1950 után az ázsiai gaz­daságok hirtelen növekedésnek indultak, és fejlődési ütemük 1973-at követően már meghaladta az iparosodott államokét.

(Szovjet-)Oroszország növekedési rátája 1900 és 1913 között egy szinten volt az ipari államokéval. 1913-tól 1929-ig, a forradalmi zűrzavar­nak és utóhatásainak következtében a szovjet gazdaság stagnált, de az 1929-tól 1950-ig terjedő időszakban fejlődési üteme már meghaladta az ipari államokét. 1950 és 1973 között – az ipari országok megugrásának, s nem saját hanyatlásának betudhatóan – a Szovjetunió lemaradt a fej­lett országok mögött, 1973 után pedig helyzete drasztikusan megrom­lott, s már nemcsak az ipari országok, hanem még Ázsia is lehagyta a növekedésben, miközben ő maga egyedül Latin-Amerikánál mutatkozott eredményesebbnek.

A világ országainak relatív helyzete

Ha vizsgálódásainkat a világ összes országának fejlődésére ki akarjuk terjeszteni, felmerül az a nehézség, hogy nem állnak rendelkezésünkre hosszabb időtávot felölelő PPP-számításokon alapuló adatok. Ezek hi­ányában a számokat – a Világbank felméréseire támaszkodva⁴ – valutá­ban, azaz dollárban kell megadnunk. Mint korábban említettük, ez – a le­ás felértékelések következtében – arányeltolódásokhoz és eltérő árszer­kezetekhez vezet. Mindamellett az eredmények, a gazdasági szempont­ból legtarkább képet mutató Ázsia kivételével, a belőlük kibontakozó trend tekintetében lényegében korrelálnak a korábban idézett konstans árszámításokkal és PPP-felmérésekkel. A változás iránya tehát itt is ugyanaz, egyedül az abszolút értékek változnak. A valutában megadott adatok csak megerősítik és nyilvánvalóbbá teszik az általános trendet, ami a 7. ábrán is jól látható.

Az eddigi számításokkal összhangban az a kontinens, amelynek napi dollárárfolyamban kalkulálva leginkább súlyosbodott a helyzete, Afrika volt. A Szaharától délre fekvő országoknak az ipari államokhoz viszonyí­tott relatív helyzete 1976-ban állt a legjobban, amikor b dollárban kifeje­zett egy főre jutó bruttó nemzeti termékük 5,3%-a volt az OECD-országokénak. Ez a szám 1988-ban több mint felére, 1,9%-ra csökkent.

A latin-amerikai gazdaságok visszaesése relatív értelemben nem volt olyan mérvű, mint az afrikai országoké, ám az abszolút számok annál súlyosabb helyzetről tanúskodnak. A dollárban megadott egy főre jutó bruttó nemzeti termék viszonylagos értéke 1976-ban volt a legmaga­sabb – 19,3%-a az ipari országokénak. Ám ez a szám 1988-ban már 10,7 %-ra, csaknem a felére zuhant vissza

A Közel-Keletnek relatív helyzetén 1982-ben sikerült a legtöbbet ja­vítania, dollárban kifejezett egy főre jutó bruttó nemzeti terméke ekkor 10,5%-a volt az ipari országokénak. 1988-ban ez az érték 6,9%-ra esett vissza, ami egyharmados csökkenést jelent.

Mint korábban említettük, Ázsia élesen különbözik az átlagtól, és a folyóárban megadott adatok e földrész esetében térnek el legjobban a Maddison-féle számításoktól. A folyóár-számítások szerint Dél-Ázsia vi­szonylagos helyzete jelentősen romlott az iparosodott államokéhoz ké­pest, míg Maddisonnak a fontosabb dél-ázsiai országokról készített fel­mérései szerint a régió megőrizte pozícióját. 1988-ban a térség egy főre jutó bruttó nemzeti terméke az ipari országok eredményeinek 1,8%-ára csökkent.

Kelet-Ázsia – Kínát is beleértve – 1984-ben dicsekedhetett a legma­gasabb, 4,1%-os, dollárban kifejezett relatív értékkel, ám 1988-ban brut­tó nemzeti terméke már csak 3,2%-a volt az ipari országokénak. Maddi­son PPP-számításai és a konstans árakra vonatkozó adatok azt mutat­ják, hogy Kelet-Ázsia 1987-ig határozottan javított helyzetén (az eltéré­sek jórészt abból adódnak, hogy a térség fontosabb országai egészen az 1980-as évek végéig igyekeztek valutaárfolyamaikat minél alacso­nyabban tartani a dollárhoz képest, ami mesterségesen csökkenti dollár­ban kifejezett bruttó nemzeti termékük összegét az ipari államokéval összehasonlítva). Helyesebb, ha Kelet-Ázsia tekintetében inkább a PPP-adatokat tekintjük irányadónak.

A dollárszámítások tehát – Ázsia kivételével – szemmel láthatóan megerősítik a más úton nyert adatokat. A számok szerint Afrikát és La­tin-Amerikát gazdasági katasztrófa sújtotta, a Közel-Keleten is nagyará­nyú visszaesés következett be. Az egyedüli eltérés az, hogy a konstans árszámítások Afrika esetében az 1974-tól 1977-ig terjedő időszakra, a Közel-Keleten 1977-re, Latin-Amerikában pedig 1980-ra teszik a forduló­pontot, míg a folyóár-adatok alapján történő összehasonlítások szerint Afrikában és Latin-Amerikában 1976-ban, a Közel-Keleten pedig 1980-ban kezdett a gazdaság mind jobban lemaradni az ipari országokhoz ké­pest. A részletkülönbségek azonban nem fedhetik el előlünk a változá­sok általános irányát.

Az adatok egyedül Ázsia esetében ellentmondásosak, ahol az ipari országokkal történő folyóár-összehasonlítások a helyzet romlását, míg a PPP- és a konstansár-kalkulációk a gazdaság fellendülését jelzik. Az utóbbi adatok megbízhatóbbnak tűnnek. A folyóár-számítások és Maddi­son PPP-kalkulációi Latin-Amerika esetében különböző abszolút értéke­ket eredményeznek. Bár Latin-Amerika egy főre jutó bruttó nemzeti ter­méke 1987-ben Maddison adatai szerint egyharmada, a folyóár-számítások szerint pedig egyötöde volt az ipari országokénak, a fejlődés iránya és a fordulat időpontja nagyjából egy. Az abszolút különbségek vizsgá­latánál inkább a PPP-alapú értékekre kell támaszkodnunk, de – a többi számítás mellett – a folyóár-adatok is megerősítik, hogy az 1970-es évek véget követően Latin-Amerika helyzete súlyosan megromlott.

Beruházások

Hogy teljesebbé tegyük a képet, és rámutassunk a jövő fejlődési le­hetőségeire, dolgozatunkat a beruházások földrészenkénti szemrevéte­lezésével zárjuk. Minthogy a beruházások nemcsak törvényszerű velejá­rói, hanem hajtóerői is a növekedésnek, nem képzelhető el, hogy a sze­génységbe süllyedt kontinensek javíthatnának helyzetükön nagyarányú invesztíció nélkül. A beruházások bővülését az egyes földrészeken a nyolcadik ábrán láthatjuk. Ebből kitűnik, hogy Afrikában, Latin-Ameriká­ban és a Közel-Keleten a beruházások még az egy főre jutó bruttó nem­zeti terméknél is drámaibban csökkentek.

 

Afrikában 1977-ben a beruházások a bruttó nemzeti termék 30,7%-át tették ki, ám ez az érték – jórészt az állótőke túlzott arányának köszön­hetően – 1987-ben 18,8%-ra, azaz 40%-kal esett vissza.

A nyugati féltekén a beruházások az 1974-ben mutatkozó 24,8%-ról 17,5%-ra csökkentek 1984-ben (ezek az utolsó rendelkezésre álló ada­tok), ami 30 %-os visszafejlődést jelent.

A Közel-Keleten a beruházások az 1984. évben mért 28,4%-os tetőpontról 1985-ben 22,4%-ra zuhantak vissza – itt tehát 21%-os a visszaesés.

Ázsiában az 1960-as évek elején a bruttó nemzeti termékből beruhá­zásra szánt összeg minden kontinensnél alacsonyabb volt, ám az 1950-es adatok, ahol fellelhetők, Ázsia korábbi elszegényedésének folyomá­nyaként még ennél is rosszabb képet mutatnak. Az 1970-es években a beruházások aránya növekedett, és 1981-ben elérte a legmagasabb szintet, 28,3%-ot. Ezután csekély mértékű visszalépés következett, 26,0%-ra. Az egyes országokra vonatkozó adatokból kitűnik, hogy az ázsiai fejlődés egyáltalán nem jellemző, a beruházások aránya itt jóval magasabb, mint az újonnan iparosodott országokban, viszont alacso­nyabb a többi állam átlagánál.

A változások általános iránya

A beruházási arányok alakulása félreérthetetlenné teszi a már jelzett trendeket, és szemmel láthatóan követi az egy főre jutó bruttó nemzeti termék változásait.

Afrikában a bruttó nemzeti termék 1974 és 1977 között, a beruházá­sokra jutó hányad 1977-ben volt a legtöbb.

A közel-keleti országok 1977-ben termelték a legtöbbet, az ipari or­szágokhoz viszonyított helyzetük, dollárban kifejezve, 1982-ben volt a legjobb, a beruházási hányad pedig 1984-ben érte el a legmagasabb szintet.

A nyugati félgömbön a beruházások aránya 1974-ben volt a legna­gyobb, az iparosodott országokhoz viszonyított, dollárban számított rela­tív helyzet 1976-ban állt a legjobban, az egy főre jutó bruttó nemzeti ter­mék pedig 1980-ban tetőzött.

Ázsia, jelentós belső különbségeitől eltekintve, egészében közeledett az ipari államokhoz, és a bruttó nemzeti termékből beruházásra fordított hányadot is igen magas szinten tartja.

Mindazonáltal a beruházási adatok megerősítik azt, amit az eddig is­mertetett számok már elmondtak a szegényedésről. Hangsúlyoznunk kell, hogy nem ciklikus, hanem kumulatív folyamatról van szó. Ez után a hanyatlás után nem következik fellendülés. Kontinensek jutnak gazda­sági romlásba anélkül, hogy akár csak reményük lehetne a kilábalásra. A beruházások drasztikus csökkenése valójában lehetetlenné teszi, hogy a sorvadó gazdaságú földrészek felépüljenek a nemzetközi helyzet gyökeres megváltoztatása nélkül. A világon mind nagyobb tömegek vál­nak nincstelenné, a beruházások pedig, Ázsia és az iparosodott államok kivételével, drámaian csökkennek.

Ezek azok a változások, amelyeket a piacgazdaság apologétái nem hajlandók a folytonos fejlődésről alkotott képbe berajzolni.

A nagy ugrás – hátra

A világ piacgazdaságainak helyzetéről már akkor áttekintő képet kap­tunk, amikor John Toye az 1987-es OECD-szimpozionon ismertette Morawetznek a gazdasági fejlődésről készített felmérését. Érdemes itt kö­vetkeztetéseinek teljes szövegét idéznünk:

„Rendkívül érdekes, hogy Morawetz, miután áttekintette az elmúlt 20 év fejlődését, 1977-ben az alábbi reményeinek adott kifejezést:

1. kevéssé valószínű, hogy a jövőben az éhínségek tömeges halált okozzanak;
2. nem valószínű, hogy az adósságprobléma útját állná a fejlődő or­szágok széles körű gazdasági megerősödésének;
3. a monokulturális gazdaságból származó gondok előreláthatólag nem fognak olyan súllyal felmerülni, mint korábban;
4. a szegénység felszámolása nem lesz többé olyannyira felkapott téma, mint eddig.

Az emberek zöme, amikor az elmúlt évtized fejlődésére legjellem­zőbb négy probléma megjelölésére kérték, az alábbi válaszokat adta (közülük legalább egyet):

1. pusztító éhínségek okoztak végzetes katasztrófákat, elsősorban Etiópiában és Szudánban 1984-ben és 1985-ben;
2. 1982 óta megoldhatatlannak látszó adósságproblémák szorongat­ják a latin-amerikai államokat és néhány más országot; e súlyos gondok megfordították a pénzáramlás irányát az adós és az OECD-országok kö­zött;
3. olyan újabb monokulturális gazdaságok jelentek meg – Nigéria, Lí­bia, Indonézia, Irán -, amelyek az 1982-1983-as olaj áresés következté­ben válságba kerültek;
4. 1980 után a szegénység enyhítésének gondja gyakorlatilag leke­rült a napirendről a vezető OECD-országokban és a Világbankhoz ha­sonló nemzetközi szervezetekben. Egyes helyeken meg a híres „csur­ran-cseppen” teória is újból megjelent,⁵ s terjedőben van az a nézet, hogy a szegénység tulajdonképpen hasznos, mert kemény munkára ösztönöz, és fokozza a vállalkozó kedvet.”⁶

Nos, miként jelen írásunkból is kitűnik, semmiféle bizonyítók sincsen arra, hogy a világgazdaságban bármi is „csurranna-csöppenne” a fejlődő országoknak; ami pedig a szegénység ösztönző erejét illeti, ennek meg­ítélésére talán javasoljuk, hogy végezzenek egzakt felmérést Etiópia pa­rasztjai vagy a többi hanyatló gazdaságú ország 300 millió lakosa kö­zött.

Mélyülő egyenlőtlenség

A világgazdaság fejlődési irányait vizsgálva az alábbi következtetésekre jutunk:

A nemzetközi egyenlőtlenség általános trendjét elemezve Maddison megállapítja, hogy „A bruttó nemzeti termék átlagos OECD-szintje 1900-ban közel ötszöröse volt az ázsiainak és háromszorosa a latin-amerika­inak. A térségek közti szakadékok tovább mélyülnek… 1987-ben a leg­gazdagabb és a legszegényebb ország bruttó nemzeti termékének ará­nya 36 volt az 1-hez, többszöröse az 1900-ban mért legnagyobb különb­ségnek, amit 8:1-nek kalkuláltak.”⁷

A legszegényebb országok helyzete, amelyekről a Maddison által vizsgált elmúlt 90 évre vonatkozóim nincsenek adataink, még ennél is kétségbe ejtőbb. Az 1987-es World Economic Surveyben olvashatjuk az ENSZ legutóbbi időszakra vonatkozó következtetéseit, amelyek szerint: JK legszegényebb és a leggazdagabb országok közötti szakadék mélyül. Az iparosodott államok átlagos egy főre jutó nemzeti jövedelme mintegy ötszöröse a legfejletlenebb országokénak.”⁸

A Világbanknak a háború utáni időszakra vonatkozó felmérése sze­rint 1967-ben a leggazdagabb országnak, az Egyesült Államoknak egy főre jutó bruttó nemzeti terméke 81-szerese volt Ruandáénak, az akkor legszegényebb államénak. 1987-ben a különbség még nagyobb, a leg­gazdagabb ország, Amerika 141-szer annyi egy főre jutó bruttó nemzeti terméket könyvelhetett el, mint a legszegényebb, Mozambik.⁹

Noha a valutaárfolyamok befolyásolják az arányeltolódásokat, ezek mégis szemléletesen bizonyítják a nemzetközi egyenlőtlenség elmélyü­lését, ami napjainkra történelmileg példátlan mértékűvé vált.

Politikai következmények

A számokból kibontakozó trendek politikai következményei teljesen vilá­gosak. Thatcher, Reagan és Bush hangzatos szavainak semmilyen alapja sincs – pontosan az ellenkezőjük bizonyult igaznak. Az 1950-es és az 1960-as években a tőkés világ még némi joggal állíthatta, hogy a kapitalista rendszer mindenki számára javuló életkörülményeket hoz, ab-szolút vagy relatív értelemben. Ma azonban ez már nem áll. Napjaink­ban már az abszolút értelemben elszegényedő országok egyre széle­sedő táborában él a tőkés országok összlakosságának csaknem egyne­gyede. A kapitalista országok zömében csökken az életszínvonal az ipa­rosodott államok életkörülményeihez viszonyítva, de sok helyen abszolút értelemben is. Mondhatni, jelentéktelenre zsugorodott azoknak az or­szágoknak a száma, ahol az életszínvonal közelít a fejlett államokéhoz.

Növekvő egyenlőtlenség, gyors elszegényedés: ezek, s nem a néhány nyugati állam prosperálása jellemzi valójában a nemzetközi kapitalizmus mai helyzetét, rémisztő, ám igaz válaszként Fukuyamának, a „történelem végéről” szóló mítoszára és a szabad verse­nyes kapitalizmus győzelmére. Ezek a változások a huszadik század végének politikáját is megjósoljak. Hányszor hallottuk, hogy az évezred vége a béke, a konszenzus, az új, haladó világrend kora lesz. Teljesen nyilvánvaló, hogy a gyorsan növekvő világszegénység nem lehet alapja egy ilyen irányú fejlődésnek. Képtelenség, hogy miközben a szó szoros értelmében százmillióknak csökken folyamatosan az életszínvonala, és többezermilliós népesség marad le mindjobban az iparosodott államok mögött, béke és konszenzus uralja a nemzetközi politikát. Ellenkezőleg, ilyen körülmények között csakis az Észak és a Dél sorozatos összecsa­pásaira számíthatunk, olyan ütközetekre, amelyek mellett eltörpülnek majd századunk háborúi. Az „új világrendet” nem a béke fogja jellemez­ni, hanem Észak Dél ellen vonuló hadseregei. A háborúk terhei azonban végül aláássák Észak gazdasági prosperitását, s belegondolni is rossz, mennyi szenvedéssel és pusztulással járnak majd együtt.

Az Észak hiába követel a Déltől lefegyverzést és atomsorompót, amíg a világ nagy részét szegénység és sorscsapások sújtják. Ha a ta­nulmányunkban ismertetett gazdasági körülmények nem fognak javulni, a Dél tűzfészekké válik, s megsokasodnak az Észak nyomasztó fölényé­vel szembeszegülő fegyverek.

Nem maradhat fenn az a rendszer, amely ilyen nagymérvű igazság­talanságon alapul. Valójában minden, e rend tartósítására tett kísérlet a kapitalizmus haszonélvezőinek, Észak országainak békéjét és virágzá­sát dúlja fel, mert egy effajta nemzetközi gazdasági helyzetből nem szü­lethet más, csak konfliktus és háború.

Mindez egy olyan korban, amikor fillérekért vesztegetik a nukleáris és vegyi fegyverek technológiáját, olyan jövőt fest elénk, amely túlságo­san is ijesztő ahhoz, hogy számolni merjünk vele.