A prófétai hajlamú egyének kivételévei senki sem kérkedhet azzal, hogy valamennyire ne lepődött volna meg a kelet-európai és a Szovjetunió­beli politikai és gazdasági rendszerek gyors és totális összeomlásán. A meglepetés múltával azonban helyénvaló visszatekintenünk azokra az elemzésekre, amelyek az elmúlt három évtized során ezekről a rendsze­rekről egyikünk-másikunk tollából napvilágot láttak. Vállalva a szerényte­lenség vádját, ki merem mondani, hogy ami engem illet, én 1960 óta a baloldalnak ahhoz az erősen kisebbségi áramlatához tartoztam, amely fő vonalaiban előre látta mindazt, ami 1989 és 1991 között a maga bru­tális módján bekövetkezett. Természetesen az összeomlás, amit igen valószínűnek tartottunk, nem az egyedül lehetséges kiútja volt a szovjet rendszer válságának. Én a magam részéről legalább is nem hiszek sem­miféle egyenes vonalú történelmi meghatározottságban; a valamennyi társadalmat átszelő ellentmondások társadalmi tartalmuk szerint mindig különböző válaszok által oldódnak meg. Vagyis mindvégig megvolt a lehetősége annak is, hogy a szovjet rendszer jobboldali irányban ömöljék össze (ami ténylegesen bekövetkezett), csakúgy mint an­nak, hogy baloldali fejlődésen menjen át (avagy bukjék el). Ez utóbbi eshetőség, amely jelenleg, s jó időre, lehetetlenné vált, történetileg mindazonáltal napirenden marad, nemcsak azért, mert a történelemnek soha sincs vége, hanem, s főként amiatt, mert nekem erős kétségeim vannak, vajon a kibontakozó jobboldali „megoldás" stabilizálni tudja-e majd a kelet-európai társadalmakat, akár középtávon is. E társadalmak problémáinak másfajta megoldása érdekében tehát a harc kétségtelenül folytatódni fog.

Ilyenformán, ha újraolvasom mindazt, amit e témáról az elmúlt har­minc év folyamán papírra vetettem, nem mulasztom el, hogy rá ne mu­tassak azokra a gyenge pontokra és tévedésekre, amelyek kiigazítására a későbbi fejlődés ismerete már lehetőséget nyújt.

E több-kevesebb valószínűséggel megfogalmazott elemzések, ítéle­tek és előrejelzések mérlegelésekor tekintettel kell lenni az általunk vizs­gált fejlődést meghatározó feltételekre is. Hiszen az elmúlt harminc év során a szovjet rendszer maga is változott, megpróbált válaszokat adni saját válságára, s különböző fejlődési szakaszokon ment keresztül.

Mindezeket a fejlődési irányokat és szakaszokat magukat is a világ­méretekben lejátszódott folyamatok figyelembe vételével kell szemügyre venni: részint a kapitalista expanzió szintjén (az EGK-féle Európa előre­haladása, az USA, Japán és Nyugat-Európa közötti konkurencia, a gaz­dasági folyamatok világméretűvé válásából eredő új jelenségek stb.), ré­szint a két szuperhatalom közötti katonai egyensúly, illetve a fegyverke­zési verseny által kiváltott politikai válaszok szintjén (mint a harmadik vi­lág felé tett szovjet kezdeményezések meg a Kínával való viszály a brezsnyevi érában, vagy mint az amerikai hidegháborús stratégiák, egé­szen a Reagan által 1980-ban útjára indított „csillagháborús" programig). A belső politikai opciók és a nemzetközi politikai folyamatok tehát a har­minc esztendő folyamán mindvégig szorosan összefonódtak.

E bevezető gondolatokat végezetül egy személyes vonatkozású megjegyzéssel is ki kell egészítenem. Egyiptomi lévén, átéltem a nasszeri kísérletet, s a hivalkodás szándóka nélkül hadd emlékeztessek ar­ra, hogy 1960-tól azon a véleményen voltam: a nasszeri rendszer belső logikájának el kell vezetnie oda, ami 1971-től a szadati „infitah" (nyitás) irányvonalával nyírtan kibontakozott: visszakanyarodás egy komprádor jellegű fejlődés útjára. (Hasonló természetű aggodalmaimat kifejtettem más elsőgenerációs afrikai „szocialista" kísérletek Algéria, Mali-Guinea-Ghana kapcsán is, a 60-as évek első felében.) Ez a vélemény, amelyet akkoriban az egyiptomi baloldal abszurdnak minősített s kategorikusan elutasított, vezetett el ahhoz, hogy fő vonalaiban elfogadjam a Kínai KP bírálatát, amelyet a szovjet vezetéssel szemben 1 957-től kezdve még burkolt formában, majd a „25 pontos levélben" (1963) nyíltan megfogal­mazott.

I.

1. 1 960-tól bizonyosan, de inkább már 1957-től, a szovjet társadalmat nem tekintettem többé szocialistának, a szovjet hatalmat pedig munkás jellegűnek, még, a híres trockista kifejezéssel élve, „a bürokrácia által eltorzított" munkáshatalomnak sem. Az uralkodó osztályt (hangsúlyo­zom: osztályt) kezdettől fogva burzsoá jellegű kizsákmányoló osztálynak neveztem. Ezen azt értem, hogy ez az osztály („a nomenklatúra") min­den törekvésében a „Nyugat" szemével tekintett önmagára, annak mo­delljét szerette volna reprodukálni. Ezt fogalmazta meg Mao egy 1963-ból származó mondatában, amikor így szólt a Kínai KP kádereihez: „Ti, a Szovjetunióhoz hasonlóan, burzsoáziát hoztatok létre. Ne feledjétek, hogy a burzsoázia nem akar szocializmust, hanem kapitalizmust akar."

A pártra és a néptömegeknek az effajta hatalomhoz való viszonyara vonatkozó fenti elemzésből azután világosan levontam a megfelelő kö­vetkeztetéseket. Számomra világossá vált. hogy a néptömegek nem te­kintik sajátjuknak az ilyen hatalmat (annak ellenére, hogy az magát to­vábbra is szocialistának nevezi), ellenkezőleg: úgy tekintenek rá, mint tényleges társadalmi ellenfelükre, s nem is alaptalanul. Ilyen körülmé­nyek között a párt olyan „hosszú idő óta oszlásban levő hulla", amely a kizsákmányoló osztályok kezében valójában a néptömegek ellenőrzésé­nek eszközévé várt. A kommunista párt – kiegészítve az elnyomó szer­vek (KGB) szerepét – népi klientúra hálózatot hozott létre (a szociális előnyök – köztük akár a legapróbbak – elosztásának ellenőrzésével), hogy megbénítsa a tömegek esetleges lázadását. E tekintetben az ilyen párt jellegében nem különbözik a harmadik világ számos egypártjától, amelyek hasonló szerepet töltenek be (a radikális nacionalizmus jelsza­vával, mint a nasszerizmus, az algériai FLN, a Baath s az uralkodó pár­tok hosszú sora Maliban, Guineában, Ghánában, Tanzániában stb., avagy éppenséggel e hivatkozás nélkül azokban az országokban, ame­lyek nyíltan a kapitalizmus mellett tették le a voksukat, mint Elefántcsont­parton s másutt).

Az ilyen típusú hatalomgyakorlásnak, amely a klientéla segítségével megosztja a néptömegeket, depolitizáló hatása van, amelynek rombolá­sát nem szabad lebecsülnünk. A tények ma azt mutatják, ez a depolitizálódás a Szovjetunióban olyan mértékű, hogy a tömegek azt hiszik, a rezsim, amitől megszabadulnak, szocialista volt, s emiatt aztán naiv mó­don elfogadják, hogy „a kapitalizmus jobb".

Ezek a pártok azonmód kártyavárként omlanak össze, ha vezetőik kezéből kicsúszik a hatalom: egy ilyen szervezet érdekében ugyanis senki sem hajlandó kockáztatni az életét. Emiatt aztán az ilyen pártok csúcsain zajló harcok mindig palotaforradalmak formáját öltik, amelybe a párttagság nem avatkozhat be, s maradéktalanul el kell fogadnia a feje felett meghozott verdiktet. Én egyáltalán nem lepődtem meg sem az egyiptomi „Szocialista Uniónak" a nasszerizmusról a szadatizmusra va­ló hirtelen áttérésén, sem a más hasonszőrű pártok spontán eltűnésén a harmadik világ különböző országaiban. Ugyanígy nem lepett meg az a passzivitás sem, amelyet a szovjet kommunisták milliói tanúsítanak 1989 óta.

2. De ha számomra nyilvánvaló volt is, hogy a szovjet társadalom nem nevezhető szocialistának, sokkal nehezebbnek tűnt az a kérdés, hogy akkor valójában miként minősíthető ez a rendszer.

Nem óhajtok kitérni azokra a megfontolásokra, amelyek miatt nem voltam hajlandó elismerni, hogy a Szovjetunióban megvalósultak a szo­cializmus alapelvei, hiszen erről többször is szóltam már. Számomra a szocializmus többet jelent a magántulajdon puszta megszüntetésénél (ami negatív meghatározás): másfajta viszonyt feltételez a munkához, mint amely a bérmunkásság létét határozza meg, olyan másféle társa­dalmi viszonyokat, amelyek lehetővé teszik a társadalom egésze (s nem csupán a társadalom nevében cselekvő apparátus) számára, hogy sor­sa irányítását a saját kezébe vegye, ami viszont fejlett demokráciát igé­nyel, fejlettebbet, mint a legszínvonalasabb polgári demokráciák. A szov­jet társadalom e vonatkozások egyike terén sem különbözött az iparilag fejlett polgári társadalmaktól, ha pedig eltért azoktól, még rosszabbnak bizonyult; autokratikus gyakorlata a periférikus kapitalizmus térségeire jellemző modellhez közelítette.

Mindazonáltal arra sem voltam hajlandó, hogy a Szovjetuniót kapita­lista országnak minősítsem, annak ellenére, hogy szerintem uralkodó osztálya burzsoá. Érvem az, hogy a kapitalizmus előfeltételezi a tőke­tulajdon fölaprózottságát, ami a konkurencia alapja, s hogy a tőketulaj­on állami központosítása másfajta akkumulációs logikát követel meg. Ezen túlmenően, politikai síkon érvem az, hogy az 1917-es forradalom nem volt polgári forradalom, sem a benne résztvevő társadalmi erők tekintetében, sem vezető képviselőik ideológiájában és társadalmi cél-(tűzéseiben, s hogy ez a körülmény nem hanyagolható el.

A rendszer pozitív minősítésének ón nem tulajdonítok különösebb je­lentőséget. Használtam vele kapcsolatban az „államkapitalizmus'', illetve z „állammonopolista" fogalmakat – bírálva egyszersmind ezek kétértelműségét -, majd végül kikötöttem a semleges „szovjet termelési mód" kifejezésnél. Ami számomra fontosabbnak tűnt, az a rendszer eredeté­nek, kiformálódásának és fejlődésének, illetve ennek folytán jövőjének (érdese volt.

Nem tartoztam azok közé, akik kárhoztatták az 1917-es forradalmat („nem kellett volna megcsinálni, mert a szocialista építés objektív feltételei nem voltak meg; meg kellett volna állni a polgári forradalomnál"). Számomra ugyanis világos, hogy a kapitalizmus expanziója polarizál, s emiatt elkerülhetetlen, hogy azok a népek, amelyek a rendszer perifériá­in ennek áldozatai, fel ne lázadjanak a következmények ellen. E láza­dások során pedig a népek oldalán kell állnunk. Mármost a polgári forra­dalomnál való „megállás" árulást jelentett volna e népekkel szemben, hi­szen az ilyen forradalomból kialakuló szükségszerűen periférikus kapitalizmus nem képes elfogadható választ adni a lázadást kiváltó problé­mákra.

Az orosz és a kínai forradalom tehát olyan hosszú átmenetet indított el, amelynek kimenetele szükségképpen bizonytalan: fejlődésük dinami­kája elvezethet a (centrális vagy periférikus) kapitalizmushoz, de előmozdíthatja – saját társadalmaik szintjén csakúgy, mint világméretek­ben – a szocialista irányú fejlődést is. Ami a dolgok szemléletében fontos, az az, hogy előrehaladásukat objektív irányuknak megfelelően vizs­gáljuk. A szovjet fejlődés elemzésénél számomra két tétel tűnt lényeges­nek, s ezeket ma is vallom: a) a Sztálin által 1930-tól véghezvitt kollektivizálás szétrombolta az 1917-ben megteremtett munkásparaszt szövet­séget, és a tekintélyelvű államapparátus megteremtésével utat nyitott az .új osztály", a szovjet állami burzsoázia kiformálódása számára; b) a le­ninizmus – sajátos történelmi korlátai folytán – maga is (akaratlanul) előkészítette a terepet ahhoz, hogy ez a végzetes változás bekövetkez­nék. Ezen azt értem, hogy nem szakított radikálisan a II. Internacionálé ökonomizmusával, amint erről többek között a technológia társadalmilag semleges voltáról vallott nézetei tanúskodnak.

A hosszú átmenet társadalma valójában egymásnak ellentmondó követelményekkel kerül szembe: egyrészt bizonyos mértékig „utolérésre" kell törekednie – abban a lapos és banális értelemben, hogy fejlesz­teni kell a termelőerőket -, másrészt viszont a szocializmusra való törek­véséből következően „valami mást kell csinálnia", azaz olyan társadal­mat kell építenie, amely mentes az ökonomista elidegenedéstől, amely természeténél fogva feláldozza „a gazdagság két forrását", az embert (akit munkaerővé fokoz le), illetve a természetet (amit az emberi kizsákmányolás kimeríthetetlen tárgyának tekint). A kérdés: vajon képes-e az átmeneti társadalom erre a „másra"? Én a magam részéről mindig úgy gondoltam, a válasz igenlő, a megvalósítás viszont néz: valójában a jó irányban (a „mást csinálás" irányában) fokozatosan továbbfejlesztett pragmatikus kompromisszum az, amire szükség van. A leninizmus ökonomista szemlélete azonban csírájában má­ban hordta, hogy az „utolérés" fokozatosan felülkerekedjék a „mást csinálás" célján.

Korai – 1958-tól kelteződő – csatlakozásom a maoizmushoz pontosan abból a felismerésből fakadt, hogy a leninizmus nem szakított kielégítő módon a nyugati ökonomizmussal.

A maoizmus a sztálinizmus baloldali kritikáját képviselte, míg Hruscsov jobbról bírált. Hruscsov azt mondta: nem tettünk elég engedményt a gazdasági szükségszerűségeknek, illetve ezek politikai konzekvenciá­nak (több hatalmat kell adni a vállalati vezetőknek, azaz a szovjet bur­zsoáziának). Hruscsov szerint: a feltételek elfogadása esetén meg lehet gyorsítani a felzárkózást. Mao viszont így vélekedett: minden lépésnél tisztában kell lenni a végső céllal. Ez volt az értelme az „állítsuk a politi­kát vezető pozícióba" jelszónak. A végső cél szem elől tévesztésének elkerülése érdekében a maoizmus hangsúlyozta az egyenlőség fontos­ságát, többek között a munkások és a parasztok között (ami lényeges kérdés Kínában, mint ahogy a harmincas évek Oroszországában is az volt), hogy megszilárduljon (ne pedig lazuljon) szövetségük. E célt én a következőképpen fogalmaztam meg: a kérdés az, „miféle értéktörvényt valósítunk meg"; azaz (1) alávetjük-e magunkat a világméretűvé vált kapitalizmus értéktörvényének (s ezzel elfogadjuk a periférikus kapitalista fejlődést), vagy (2) elképzelhetőnek tartjuk egy olyan önmagára össz­pontosító nemzetgazdaság megteremtését, amely különválik ugyan a vi­lágrendszertől, ám amely egyébiránt megfelel a fejlett kapitalizmusnak (a „szovjet állami termelési módot" szabályozó értéktörvény), vagy végül (3) a néptömegek között olyan viszonyokat hozunk létre, amelyek alapja a „szocialista átmenet értéktörvénye"? Mao meg volt győződve róla – joggal, miként a későbbi szovjet fejlődés bizonyította -, hogy meg kell kérdőjelezni a kommunista párt monopóliumát, ami az új burzsoázia képződésének melegágya. Nem hitte, hogy a piaci törvényeknek adott engedmények – a vállalatigazgatóknak biztosított nagyobb önállóság s a vállalatok közötti konkurencia erősítése – elősegítheti a nép társadalmi hatalmát. Tévedett volna? Én nem mondom, hogy nem kell engedmé­nyeket tenni a piacnak. Ezt tette a NEP – a maga idejében sikeresen. Szükség volt rá, sőt, még sokkal merészebb lépésekre lett volna szük­ség. De (a) ennek a politika demokratizálásával kellett volna párosulnia; (b) meg kellett volna szilárdítani a demokráciában a dolgozók tényleges hatalmi eszközeit a burzsoázia és a „technokraták" ellenében; (c) a szo­cialista átmenet értéktörvényén alapuló, határozott állami intézkedések­kel határt kellett volna szabni a piacnak. A jugoszlávok kísérletet tettek erre, ám túlságosan bátortalanul s rosszul: túl nagy külpiaci nyitás, túl­zott engedmények a köztársaságok közötti egyenlőtlenségek növekedé­sét eredményező törekvések számára – a versenyképesség nevében -, szélsőséges decentralizálás, amely az önigazgató kollektívákat kölcsö­nösen egymás konkurenseivé tette. A Szovjetunióban ez irányban sem­mi sem törtónt, Kínában sem, kivéve a puszta szándékot a maói időszakban, amiről azután lemondtak.

3. A „szovjet termelési módról" szólva, véleményem szerint a fő kérdés annak eldöntése, vajon ez az átmenet jegyeit magán viselő instabil for­ma-e (amelynek vagy a kapitalizmus vagy a szocializmus irányában kell fejlődnie), avagy pedig „stabil", új, sőt – hiányosságai ellenére – olyan termelési mód, amely előlegezi más („normálisan" kapitalista) társadal­mak jövőjét.

Ezen a ponton önkritikát kell gyakorolnom. Egy adott időszakban -1975 és 1985 között – úgy gondoltam, a szovjet termelési mód stabil, sőt élenjáró forma, ami felé a kapitalizmus normális fejlődési iránya má­sutt is halad, magából a tőke centralizációjából következően, amely a magántőkés monopóliumok államivá történő átalakulását eredményezi. Annak idején voltak ebbe az irányba mutató jelek. Nem annyira a brezsnyevi Szovjetunió látszólagos stabilitására gondolok. Inkább régeb­bi gondolatokra utalnék (pl. Buharinnak az állammonopolista kapitaliz­musról szóló elméletére), vagy pedig az akkoriban felvetett elképzelé­sekre, a „rendszerek konvergenciájára", amit Jan Tinbergen nemcsak a Szovjetuniónak a Nyugathoz közeledése révén, hanem fordítva is, a fej­lett Nyugatnak a Szovjetunióhoz való közelebb kerülése útján képzelt el. Gondolok továbbá olyan hasonló irányba mutató álláspontokra, mint az erős szociáldemokrata pártok balszárnyaihoz fűződő javaslatok (pl. Svédországban az ipar szakszervetek általi felvásárlásának terve), vagy az eurokommunizmusra stb. Úgy tűnt, hogy a tőkének a konkurenciát kiküszöbölő állami központosítása, s ezáltal a piac áttetszővé válása (amivel egyfelől a monopóliumok, másfelől a Goszplan által diktált árak közötti hasonlóság kecsegtetett) az ideológia dominanciájához való visszatéréshez vezet. Nem az adóztató társadalmak metafizikus vallása­ihoz történő visszakanyarodásról volt szó, hanem a diadalmaskodó áru­viszonyok ideológiájáról. Ott volt Orwell 1984 című művének nagy hatá­sú víziója (a könyv újrafelfedezéséhez az idő tájt magam is hozzájárul­tam), valamint Marcuse Az egydimenziós emberének analízise a liberális­nak és demokratikusnak mondott nyugati társadalmak monolitikus kon­szenzusának alapjairól, ami felidézte bennem a Polányitól olvasottakat. Az „állami termelőmód" mint a kapitalizmus legfelsőbb foka – miért is ne? Ez esetben a szovjet termelési mód, primitív vonásai ellenére (ó, mennyire jól jött volna Sztálinnak a közvélemény egységessé formálása érdekében a Pravda helyett az Öböl-háború óta híressé lett CNN televí­ziós csatorna!) előképe volt a (szomorú) jövőnek. E megfontolásokat ki­egészítettem azzal a szemponttal is, hogy a polgári forradalomban a pa­rasztoknak a hűbérurak elleni harca nem az elnyomottak győzelmével, hanem a „harmadik lator", a burzsoázia felemelkedésével végződött. Mi­ért ne válhatna hát a munkásoknak (vagy a bérből élőknek) a kapitalis­ták elleni küzdelme az „új osztály" ügyének előmozdítójává?

A tények azonban nem igazoltak. Nemcsak a szovjet rendszer nem bizonyult stabilnak, hanem a jobboldal világméretű offenzívája 1980-tól éppen az ellenkező irányban hatott: az uralkodó szélirányt olyan témák szabták meg, mint a dereguláció, a privatizáció…

De hadd térjek vissza még egy pillanatra, a finomítás kedvéért, az önkritikához. Rendben van – a szovjet modell képtelennek mutatkozott arra, hogy végleges, mások által követett alternatívává váljon. A tények bizonyítják, hogy így van. De lehet, hogy ezt csupán saját gyengeségei­nek köszönheti. Nem zárható ki, hogy másutt, a fejlett világban, egyszer majd – ha lecsendesül napjaink liberális utópiájának hulláma, s erre ta­lán nem is kell sokáig várni – a fejlődés a Szovjetunió által felmutatott prehisztorikus modellt fogja követni.

Ami engem illet, én mindenesetre a jelentől kevésbé elrugaszkodott felfogásra tértem át, amelynek középpontjában az átmenet instabil jelle­ge áll, s amelyhez a szovjet modell egy szemünk előtt lezáruló történel­mi ciklus példáját nyújtja. Az idő múltával, ahogy a ciklus kezdett lezárul­ni, úgy tűnt, a „kapitalizmuson túlra" mutató átmenet „szocialista fázis" gyanánt való minősítése inkább félrevezető, semmint hasznos. Lehet persze magát ezt a szocializmust is – ahogy magam is tettem – primitív­nek titulálni stb. Az utóbbi években azonban – de már azelőtt, hogy a szovjet rendszer végső bomlása 1 989-ben megkezdődött volna – úgy láttam, termékenyebb fogalom lenne az átmenetet „nemzeti-népinek" nevezni. Ez ugyanis részint rámutat az e szakasz célja és a világméretű kapitalista expanzió logikája közti ellentmondásra (amit a „nemzeti" jelző fejez ki, utalva egyszersmind az én „lekapcsolódás" fogalmamra), ré­szint pedig kiemeli a népi tömb tartalmi ellentmondásosságát (amely se nem polgári, se nem proletár – azaz szocialista – elhivatottságú). A hosszú átmenet ebben a megközelítésben természeténél fogva instabil. Eljuthat a kapitalizmushoz, miként a Szovjetunió esetében történt. De máshová is elvezethet – erre cikkem befejező részében visszatérek.

4. A szovjet ciklus lezárulásával helyénvaló egyfajta mérleget készíteni. Ez aligha lehet „globálisan pozitív" vagy, ellenkezőleg, „globálisan nega­tív". A Szovjetunió, majd utána Kína s a kis kelet-európai államok olyan modern, önmagukra koncentráló gazdaságokat hoztak létre, amelyekre a periférikus kapitalizmus egyetlen országa sem volt képes. Ennek sze­rintem az az oka, hogy a szovjet burzsoázia egy (szocialistának mon­dott) nemzeti-népi forradalom terméke volt, míg a harmadik világ bur­zsoáziája, amelyet a kapitalizmus világméretű expanziója hívott életre, döntő többségében komprádor természetű. Hasonló módon, a forrada­lom kettős természete – szocialista dimenziója – olyan társadalmat ala­kított ki, amelyben a dolgozók bizonyos szociális jogokat szereztek (munkához való jog, társadalmi juttatások), amelyek mindegyikét nem találjuk meg a fejlett centrális kapitalizmusban sem (ahol egyes ilyen jogokat kemény harcok árán s későn, általában csak 1918 vagy 1945 után sikerült kivívni, részben éppen a kommunizmustól való féle­lemnek köszönhetően), s még kevésbé, természetesen, a periférikus vadkapitalizmusban.

Ma azonban a Szovjetunió és Kelet-Európa kapitalista pálfordulása ismét napirendre tűzi gazdaságuk és társadalmuk periferizálódását, ami­re az etatista uralom depolitizáló hatásától elkápráztatott néptömegek – beleértve a helyi burzsoáziát is – nem készültek fel. Mivel a depolitizálódás pusztító hatásait, amelyek ma már nyilvánvalóak, nem mértem fel kellően, úgy vértem, a kelet-európai népek és vezető rétegeik képesek lesznek kézben tartani a kapitalizmus felé tartó fejlődést, amelyet a foko­zatos politikai demokratizálással párosuló reformokon keresztül megcé­loztak. Úgy vértem, ilyen körülmények között a néptömegek a szocializ­mus általános előrehaladása szempontjából kedvező irányba befolyásol­hatják a fejlődést: megfelelőbb egyensúly alakulhat ki a dolgozók szocia­lista törekvései (itt nemcsak a szociális jogokra, hanem a vállalatok és az ország irányításába való nagyobb dolgozói beleszólásra is gondolok), illetve a piac követelményei között (amelyekben többek között a burzso­ázia aspirációi is kifejeződnek, de amelyek nem korlátozódnak erre az oldalra), ami a nemzeti-népi szövetség megújulásán keresztül világmé­retekben (Nyugaton és a perifériákon egyaránt) újraindíthatja a vitát a szocializmusról. Ez ügyben szintén önkritikát kell gyakorolnom, hiszen ez az eshetőség ma már kizártnak mondható, a vadkapitalizmus felé ha­ladás feltartóztathatatlannak látszik. De vajon tévednék-e hosszabb tá­von is, ha arra az időre gondolunk, amikor a periferizáció következmé­nyei nyilvánvalókká válnak majd, amikor a dolgozók tapasztalni fogják, hogy életszínvonaluk drasztikus zuhanása nem átmeneti áldozatot jelent (mint jelenleg hiszik), hanem tartós csökkenést?

A szovjet rendszer akut válsága tehát, amely végzetesnek bizonyult, hosszú ideje megkezdődött. E válságot, amely a rendszer abbeli soroza­tos kudarcaiban nyilvánult meg, hogy az extenzív felhalmozástól, ami fennállása első felének sikerét adta, eljusson az intenzív felhalmozás szakaszába (s ez a kudarc véleményem szerint bizonyította, hogy nem kapitalista termelési módról van szó, lévén, hogy az per definftionem az intenzív felhalmozáson alapszik) – ezt a krízist tehát a dolgozók ellenál­lásában testet öltő társadalmi harcként értelmeztem (ami a munkához való jognak, illetve annak a körülménynek köszönhető, hogy a vállalati­gazgatók nem rendelkeznek azzal a legitimitással, amivel a tulajdonosok Nyugaton stb.). Más szóval az volt a véleményem, hogy a rendszer első szakaszára jellemző társadalmi kompromisszum, amely az extenzív fejlődést lehetővé tette (ami mögött egyfajta „népi modernizáció": a tö­megek művelődése, nagyfokú társadalmi mobilitás stb. állt), kimerítette tartalékalt. Ezt egyébként a maga módján Togliatti és Berlinguer is meg­mondta. Így hát vagy a szocializmus baloldali kritikája útján kellett halad­ni, vagy pedig meg keltett gyorsítani a (jobboldali) fejlődést a „normális" kapitalizmus és egyfajta – a harmadik világra jellemző – „elitista moder­nizáció" irányában. A burzsoázia ez utóbbi megoldást részesítette előnyben: a piacot (oly módon, hogy a munkanélküliség réme áltál „megdolgoztatják" a néptömegeket, ez volt a bevett szóhasználat már jó ideje) és a privatizációt (úgy, hogy a társadalmi mobilitásból következő túlságosan is nyitott bejutási lehetőség korlátozásával stabilizálják a bur­zsoáziát – ez a követelés csak a rendszer utolsó éveiben fogalmazódott meg nyíltan).

Mindig is elutasítottam (s elutasítom ma is), hogy a „szovjet ter­melőmód" specifikus válságát összemossam a kapitalizmus válságaival, amelyek dinamikája teljesen eltérő.

Ugyancsak elutasítottam mindig (s elutasítom ma is) a szovjet rend­szernek a kapitalista propagandaszervektől származó analízisét, ame­lyet a tömegtájékoztatás népszerűsít.

a) A „hiánygazdaság" (szocializmus) és a „bőség gazdasága" (kapi­talizmus) közötti szembeállítás üres, ideologikus szónoklat. Nyilvánvaló, hogy a hiány (a sorban állás stb.) az árak (szándékos) rögzítéséből eredt, ami a javakhoz való szélesebb körű hozzájutást tett lehetővé, s ami engedmény volt a néptömegektől és a középrétegektől kiinduló egyenlőségi nyomásnak. Nyilvánvaló az is, hogy az árak nagyfokú eme­lésével megszűnnek a sorok, a hiány azonban, bár látszólag eltűnik, va­lójában fennmarad azok számára, akik már nem tudnak fogyasztani. Mexikó vagy Egyiptom üzletei roskadoznak az áruktól, s nem kígyóznak sorok a húsboltok előtt, jóllehet az egy főre eső húsfogyasztás jóval ala­csonyabb, mint Kelet-Európában. Ez a gyermekded tétel mégis hírnevet szerezhetett a Világbank által favorizált magyar Kornainak.

b) Az egyes amerikai egyetemi oktatók által divatba hozott szembe­állítás az „utasításos gazdaság" és az „önszabályozó piac" között szintén merő ideológiai leegyszerűsítés. A valóságos szovjet típusú gazdaság mindig is piaci mechanizmusok (amelyekkel a terv jól-rosszul, utólag vagy előzetesen számolt), illetve adminisztratív utasítások elegyen ala­pult. Az uralkodó liberális ideológia által idealizált piac pedig – a műkö­désének színteret jelentő társadalmi rendszeren és a kereteit megszabó állami politikán túl – sohasem volt önszabályozó. A probléma másutt van: a tőke állami centralizációján alapuló felhalmozás dinamikája (ami egy integrált államosztályhoz kötődik) eltér a kapitalista felhalmozástól, amely a modern korban nem elvont, idealizált módon meghatározott pi­ád törvényeken, hanem a monopóliumok konkurenciáján nyugszik.

c) A gazdasági szervek egészének alárendelése a katonai ágazat elsőbbségéből eredő követelményeknek bizonyos mértékben – leg­alábbis 1935-től – kétségtelen tény volt. De vajon ebből az következik-e, hogy a szovjet rendszer .militarista" jellegű, és – miként sugalmazzák – hogy magában hordozza a külső (hódítás útján való) expanziót, .mint a felhő a vihart"? Mindig is bíráltam az efféle ideologikus ostobaságokat, amelyek annak a leegyszerűsítésnek a megfelelői, miszerint a kapitaliz­mus szükségképpen „háborús gyújtogató". A katonai kiadások relatív jelentősegének és társadalmi terheinek elemzése nem végezhető el pusz­ién a termelési módok logikájának síkján; a feladat a globális, nemzeti (helyi) és nemzetközi (regionális) rendszerek struktúrájának és konjunk­túrájának a vizsgálata. E nézőpontból elég nyilvánvaló, hogy a fegyver­kezési versenyt a Szovjetunióra valóságos ellenségei (és hamis barátai) kényszerítették, azaz a kapitalista hatalmak, élükön az Egyesül Álla­mokkal, amelyek a hidegháborút kezdeményezték.

d) A „totalitarizmusról" folytatott szónoklatok nagyképű egyetemi (Arendt-féle) vagy a médiumok által infantilizált változatai (amelyeknek az a célja, hogy az ellenfelet „a Gonosz birodalmának" állítsák be – a kifejezés egy amerikai elnök szájából hangzott el, akinek a hasonló sza­vakat használó Khomeini ajatollahhal való párhuzamba állításától a tájé­koztatás mindazonáltal tartózkodott) semmivel sem mélyértelműbbek. Feledhető-e, hogy e felfogás szerint az amorffá vált társadalom soha nem tud megszabadulni a despotizmustól?

5. Kezdettől – tehát a 60-as évek közepétől – bírálója voltam a szovjet reformerek javaslatainak. Ezekben a sztálinizmus jobboldali, nem pedig baloldali meghaladásának kísérletét láttam.

E javaslatok azt szemléltetik, amit én .a kapitalisták nélküli kapitaliz­mus építésének utópiája" névvel illettem. A novoszibirszki iskola, ahon­nan Gorbacsov tanácsadóinak zöme kikerült, a walrasi logikát a végsőkig vitte: tiszta, tökéletes önszabályozó piacot képzelt el, amely – ahogyan Walras értelmezte, Barone pedig már 1908-ban kifejtette – nem felosztott magántulajdont igényel, hanem a tulajdon teljes körű álla­mi központosítását, valamint a termelőeszközökhöz való hozzájutás fo­lyamatos árverésre bocsátását, minden olyan egyén számára, aki munkaereje szabad eladójaként vagy a termelés szervezője (vállalkozó) gya­nánt jelenik meg. E régi saint-simoni álom a társadalom tudományos ve­zetéséről – amelyet a német szociáldemokrácia felelevenített (Engels volt az első, aki benne a kapitalisták nélküli kapitalizmus ábrándját látta) – végletekig vitt formájában az egész polgári ideológia ökonomista elide­genedését fejezi ki, amelynek irreális és utópikus természetét a történel­mi materializmus megkísérelte kimutatni.

Mármost Hruscsov és Gorbacsov összes reformkoncepciójának – beleértve a brezsnyevi korszak enyhébb változatait is – ez a filozófiai kulcsa. A történelem bebizonyította, hogy ezek a koncepciók tarthatatla­nok, s hogy a jobboldali elhajlásnak el kell jutnia a végkifejletig: a szovjet burzsoázia „normális'', magántulajdonos burzsoáziává történő átalakulá­sáig,

Ezek a kísérletek magyarázzák, hogy „az 1989-91-es esztendők forradalmát" felülről, magának a vezető osztálynak a kezdeményezésére nem pedig alulról, népi részvétellel hajtották végre. Annak idején hasonló észrevételt tettem az 1971-es „szadati ellenforradalom" kapcsán is, amelyről azt mondtam, hogy nem ellenforradalom volt, hanem egy, már a nasszeri időszakban jelen levő, látens folyamat felgyorsulása. A nyugati tömegtájékoztatás a kelet-európai forradalmakat szeretné a szabadság forradalmainak beállítani, ám óvakodik attól, hogy elemezze a demokratizálás sebezhetőségét, amelynek következtében a demokratizálás könnyen puszta eszközévé válhat a vadkapitalizmusba való átmenetnek, márpedig ez utóbbi – amint azt a kapitalista perifériák történelmi tapasztalatai mutatják – mindig szükségszerűen despotikus jellegű. Azt is mondtam ugyanakkor, hogy ezek a forradalmak a „forradalom" minősítést csak akkor érdemelték volna ki, ha a rendszer meghaladása balról történt volna meg; s hogy bármilyenek legyenek is, valójában csupán a rendszer természetes fejlődésének (kétségtelenül bámulatos, s emiatt váratlan) felgyorsulását jelentik (a totalitarizmus fékező erejéről szóló tétel ellenére).

Gorbacsov mindenesetre azt hitte: kézben tudja tartani a reformfolyamatot, s nem gondolta volna, hogy az általa képviselt osztály (a nomenklatúra) többsége túllép rajta – amit Jelcin sikere mutatott -, mint ahogyan aligha számított a kommunista párt eljelentéktelenedésére, arra, hogy az képtelennek bizonyul a reformterv transzmissziós szíjává válni a néptömegek szintjén. A szovjet burzsoázia (a nomenklatúra) lesz a holnap burzsoáziája, amely most már magántulajdonosként, s nem kollektíve, az állam közvetítésével veszi kezébe a termelőeszközöket.

Itt ismét önkritikával kell élnem. Gorbacsovhoz hasonlóan úgy véltem, a rendszer képes lesz megreformálni önmagát, s ezért feltételeztem, hogy bár a reformtervek inkább jobboldaliak (ami a gazdaság irányítás koncepcióját illeti), kétségtelen demokratikus dimenziójuk a népi erők számára lehetővé teheti, hogy a fejlődést balra mozdítsák. Lebecsültem azonban azt a pusztító hatást, amit a depolitizálódás okozott. Ez népi szinten sebezhetővé teheti a dolgozó osztályokat, amelyek képteleneknek bizonyultak arra, hogy a demokratizálást a maguk javára fordítsák, s pozitív ellenjavaslatokat dolgozzanak ki. Zavarodottságuk passzivitásba és/vagy illúziókba – nevezetesen a nacionalizmusok illúzióiba – taszítot­ta őket.

Hasonlóképpen túlértékeltem a néptömegek (szovjet) patriotizmusát is. Valójában a tömegeket teljes mértékben hidegen hagyja az olyasfajta elégtételérzés, amelyet országuk esetleges rangja okozhatna. A nagy­hatalmi nacionalizmusnak ez a fajta elutasítása bizonyos szempontból talán egészséges jelenség, amennyiben hosszabb távon elsőbbséget adhat a szociális kérdéseknek. Ám egyben igen veszélyes is, mert rövid tavon a külhoni ellenfelek aligha hagyják kihasználatlanul a kínálkozó le­hetőségét, hogy Oroszországot és a megszűnt unió nemzeteit megkísé­relek periferizálni, Nyugat-Európa s főként Németország „Latin-Ameriká­jává'' tenni.

II.

1. A Szovjetunió (miként a történelem bármely más társadalma) számá­ra a külpolitikai alternatívák mindig szorosan összefonódtak a belső tár­sadalmi dinamika követelményeivel. Mint mondtam, azok az ideologikus tézisek, amelyek szerint a Szovjetunió például inherensen agresszív lett volna, vagy, ellenkezőleg, mindig békére törekedett, soha sem tud meggyőzni. Ellenpontként mindig olyan konkrét, realista elemzéseket javasoltam, amelyek külső-belső artikulációja végbemehet egyrészt a Szovjetunióban és Kínában, másrészt a fejlett kapitalizmus különböző régióiban (Egyesült Államok, Japán, az EGK-féle Nyugat-Európa) , s amely ezen keresztül a világrendszert – változó valószínűségi fokkal – különböző lehetséges szcenáriók felé orientálhatja. Ennek fényében ej­tettem ki a hatvanas évek közepétől néhány általam ma is vállalt tézist.

Természetesen semmiféle garancia sincs arra, hogy az ilyen realista elemzések feltétlenül helyesek legyenek. A napi események befolyása következtében ugyanis ki vannak téve a túlhajtott, – s később helytelennek bizonyuló – extrapoláció kockázatának. Mondok néhány példát amelyek mindegyike egyben alkalom az önkritikára.

2, A Szovjetunió mindenkori külpolitikája analízisének, illetve a világmé­retű humanista, demokratikus és szocialista távlatok szemszögéből tör­ténő értékelésének nagymértékben figyelembe kell vennie a világrend­szer adott fázisát, amelyben az adott értékelendő külpolitikai lépések végbemennek.

a) A nyugati – fasiszta és demokratikus – hatalmak 1917 óta soha sem mondtak le arról, hogy legyőzzék a Szovjetuniót, amely az 1945-ös győzelemben játszott meghatározó szerepe ellenére kimerülten, sőt, az Egyesült Államok atom monopóliuma által fenyegetve került ki a háború­ból, ilyen körülmények között a jaltai egyezmények valójában nem a vi­lág felosztását jelentették a győztes imperialista hatalmak között, hanem olyan minimális garanciákat, amelyeket a Szovjetunió saját biztonsága érdekében elért.

b) A Szovjetunió – csakúgy, mint Kína, Vietnam vagy Kuba – soha nem törekedett forradalmának exportjára, hanem mindig is alapvetően óvatos külpolitikát folytatott, fő célja saját államának védelme volt. Emiatt valamennyi forradalom szinte a „nagy testvér" szándékaival szemben jött létre: a kínai forradalom Moszkva tanácsai ellenére, s Vietnamé, illet­ve Kubáé is önmaga erejéből ment végbe. Ez a tény számomra soha nem okozott megrendülést, megpróbáltam az okait megérteni, bár azt azért nem fogadtam el, hogy a forradalmároknak ezeknek alá kell vetniük magukat. Ellenkezőleg: túl kell lépniük rajtuk, csakis saját erőikre sza­bad számítaniuk. Ezt tették egyébként azok a forradalmárok, akik siker­rel jártak (Kína, Kuba, Nicaragua…).

c) A hidegháborút Washington kezdeményezte 1947-ben. A Szovjetunió szigorúan tartotta magát a jaltai felosztáshoz (bizonyíték erre a görög forradalom kapcsán tanúsított magatartása), s történelme során egyetlen pillanatra sem dédelgetett olyan tervet, hogy lerohanja Nyugat-Európát. A szovjet háborúpártiságra vonatkozó szólamok az atlantista propaganda részét képezték. A zsdanovizmus (a két táborra oszlott világ elve) jellegzetesen defenzív koncepció (arra való, hogy igazolja a Szovjetunió be nem avatkozását a jaltai határokon túl), és a Szovjetunió, illetve 1949-től Kína elszigetelődésének időszakát nyitja meg, amelyet az atlanti tömb kényszerített rájuk, mely viszont a maga részéről soha nem habozott beavatkozni a harmadik világban (gyarmati háborúk, izraeli agressziós háborúk stb.).

A Szovjetunió és Kína az elszigeteltségből a bandungi konferencia után (1955) kezdett kitörni, miután megértették, hogy a harmadik világ felszabadító mozgalmainak – akár korlátozott – támogatásából hasznot húzhatnak. Soha nem vetettem szemükre ezt a támogatást, de nem is vártam tőle többet, mint amit adhatott, hiszen a békés egymás mellett élésre törekvés politikája, amit az atlanti blokk elutasított, a támogatásnak határt szabott.

Ezzel párhuzamosan a szovjet katonai erőfeszítések az elrettentés tényleges egyensúlyához vezettek, ám csupán később (1970 körül). Ettől kezdve – de csakis ezután – a Szovjetunió szuperhatalommá vált, s ennek folytán új szakasz vette kezdetét.

3. A bipolaritás, amely az 1989-91-es szovjet összeomlást megelőző húsz esztendőt jellemezte, mindvégig aszimmetrikus maradt, mivel a Szovjetunió csak katonai vonatkozásban volt szuperhatalom, anélkül, hogy a gazdasági befolyás képessége terén versenyre tudott volna kelni a nyugati imperialistákkal.

Egyébként a két szuperhatalom cselekedetei s ezek hordereje között sosem létezett szimmetria. Az Egyesült Államok – s mögötte Nyugat-Európa és Japán – diplomáciai céljai világosak, módszerei pedig is­mertek voltak: biztosítani a maguk számára a perifériák feletti uralmat (a nyersanyagokhoz, a piachoz, a katonai támaszpontokhoz stb. való hozzájutást). E közös stratégia révén az Egyesült Államoknak sikerült hege­móniára szert tenni szövetségesei felett, majd, miután fölénye gazdasági téren erodálódni kezdett, csökkenő hegemóniájának megőrzésére használta fel e stratégiát (melynek legújabb fejezetét az Öböl-háború je­lentette).

A jaltai határokon túli szovjet intervenciókat ezzel szemben nehe­zebb definiálni.

Én azon a véleményen voltam, hogy ezeknek a beavatkozásoknak a célja a nyugati harapófogó szorításának enyhítése, illetve végső soron az atlanti szövetség megbontása, az európaiaknak az Egyesült Államok­ról való leválasztásával. E célkitűzés par excellence eszközét a harma­dik világ felszabadító mozgalmainak, illetve a radikális nacionalista kor­mányzatoknak nyújtott támogatás képezte (Palesztina és az arab világ, Afrika szarva, Angola, Mozambik, Afrika „szocialista" államai…). A Szov­jetunió, azzal, hogy Nyugat-Európát (például kőolaj-utánpótlásának po­tenciális fenyegetésével) emlékeztette sebezhetőségére, arra szerette volna ösztönözni, váljon le az Egyesült Államokról, s tárgyaljon. Ennek ellenére a stratégiai cél nem Nyugat-Európa meggyengítése, majd lero­hanása volt, hanem hatékony békés egymás mellett élésre szorítása, amely alkalmas a Szovjetunió gazdasági fejlődésének támogatására (mely fejlődést saját maga állított jobboldali vágányra). De Gaulle volt az egyedüli nyugat-európai politikus, aki megértette és elfogadta ezt a perspektívát. A szovjet stratégiai elképzelés ily módon tehát megbukott, sem Hruscsov mosolya, sem Brezsnyev furkósbotja nem hozta meg a várt eredményt, ugyanúgy, ahogyan Gorbacsov vagy Jelcin mosolyai sem tudták rávenni a nyugat-európaiakat, hogy feladják fő célkitűzésü­ket, a Szovjetunió maximális meggyengítését, széthullásának elősegíté­sét.

Magától értetődően, ilyen keretek között a Szovjetuniónak a harma­dik világ népei és kormányai részére nyújtott támogatása korlátozott ma­radt. Én belenyugodtam ebbe, elfogadtam olyannak, amilyen (minősíté­sem pozitív volt), ezzel szemben nem értettem egyet az elméleti igazo­lással (mint amilyen a „nem kapitalista út" teóriája volt, amit a maga ide­jében kritizáltam), mivel azt éppen a harmadik világ haladó erőinek sike­re szempontjából károsnak tartottam. Ezért aztán persze le is pocskon­diáztak, mind a Moszkvai Akadémia tömjénezői (akik között ma vezető helyen találunk olyan személyeket, akik magukat „antikommunistáknak" állítják be), mind a Szovjetunió kritikátlan hívei Afrikában, a Közel-Kele­ten, Kubában és Vietnamban.

III.

A szovjet rendszer összeomlása – bár jó ideje előre látható volt – min­den bizonnyal korunk nagy jelentőségű eseménye. Az ezáltal teremtett megváltozott feltételek fényében alighanem újra kell gondolni a jövőre vonatkozó minden érvelést és sémát. Ennek a cikknek azonban nem ez a feladata; az olvasónak ezzel kapcsolatban A káosz birodalma [L'Empire du Chaos] ill. Az amerikai hegemónia geopolitikája [Geopolitique de l'hégémonie américaine] című könyveimet ajánlhatom.

De vajon ez az összeomlás jelenti-e „a szocializmus és a marxizmus végét" – miként az uralkodó médiumok kedvelik beállítani -, „a történe­lem végét", a kapitalista szellem örökkévalóságát biztosító monolitikus konszenzus győzelmét? Azt hiszem, az ilyesmi üres locsogás, még ha – magától értetődően – egy korszak valóban lezárult is.

A XIX. században keletkezett I. Szocializmus korszaka 1914-ben ért véget, a II. Internacionálé szociáldemokrata pártjainak fiaskójával, ame­lyek nyíltan bűnrészeseivé váltak saját nemzeti imperializmusaiknak. Le­nin joggal nyilatkozta ekkor, hogy az I. Szocializmus meghalt.

Az örökébe lépett II. Szocializmus, a III. Internacionálé és a leniniz­mus szocializmusa napjainkban halálozott el. Már 1963-ban azt írtam, hogy a szocializmus előrehaladása ugyanolyan gyökeres szakítást köve­tel meg a szovjet rendszerrel, mint amilyent Lenin hajtott végre 1914­ben. Jellemző egyébként, hogy a „szovjet" rendszer, ma, a kapitalizmus­hoz való nyílt csatlakozása során, a nyugati kultúrában uralkodó harma­dik világ ellenes (tehát az emberiség 75%-ával szembeni!) álláspontot foglal el.

A fiú halála nem támasztja fel az apát. Az unokára hárul a feladat, hogy tovább vigye az elődök művét. Éljen tehát a holnap III. Szocializ­musa!

De vajon felrajzolhatók-e ennek a III. Szocializmusnak a fő vonalai? Azt hiszem, igen, s erre vonatkozóan hadd előlegezzek meg három olyan tanulságot, amelyet az elmúlt harminc esztendő során a szovjet rendszerről, illetve a világkapitalizmusról alkotott kettős bírálatomból szűrtem le:

a) A „mást csinálás" dimenzióját a „minden áron való utolérés" prio­ritása helyébe kell állítani.

b) El kell fogadni, hogy a világméretű polarizálódás megkerülhetetlenné teszi a lekapcsolódást, még akkor is, ha konkrét módozatait újra és újra felül kell vizsgálni az általános fejlődés követelményei fényében.

A modern világ hasonló helyzettel néz szembe, mint a hanyatló Róma. Ahogyan a római birodalom adóztató központosítása akadá­lyozta a barbár népek fejlődését, s ezért e fejlődés ennek a közpon­tosításnak a megszűnését követelte (amit a feudalizmus képviselt, s amelynek talaján sokkal később a többletnek újfajta centralizáci­ója valósulhatott meg – ezt vitte véghez a kapitalizmus -), nos tehát ehhez hasonló módon ma a többletnek a kapitalizmus általi világ­méretű központosítása vált akadályává az emberiség háromnegye­de fejlődésének. Ilyenformán a kapitalista polarizációt meghaladó, újra­egyesített világrendszer megteremtése a többlet kapitalista centralizációján alapuló rendszernek a megszüntetésén (a „lekapcsolódáson") keresztül vezet.

Vajon az emberiség kézben tudja-e tartani (legalább viszonylagosan, mint mindig) ezt az átmenetet? Csakis a III. (világméretű és követ­kezetes) Szocializmus mozgalmának reneszánszt révén lehet képes rá. Ennek híján az objektív kényszerek fognak utat törni maguknak, a társa­dalom hosszú hanyatlásán, az erőszakon és az értelmetlen konfliktuso­kon, vagyis a barbárságon keresztül. Egy olyan korszakban, mint amilyen a mienk, ahol a fegyverzetek alkalmasak a Föld egészének elpusztítására, ahol a médiumok döbbenetes hatékonysági fokkal képesek domesztikálni a tömegeket, ahol az alapértékké emelt nyers egoizmus – az emberellenes individualizmus – a Föld ökológiai túlélését fenyegeti, a barbárság könnyen végzetessé válhat.

Sokkal inkább, mint bármikor, a választás nem: „Kapitalizmus vagy szocializmus", hanem: „Szocializmus vagy Barbárság".

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmányt némileg rövidítve közöljük. (A szerk.)

Hazánkban az utóbbi időben egyre elterjedtebb szokássá vált minduntalan Európára hivatkozni, az európaiságot emlegetni. Európa fogalmát a tudományos és mindennapi életben, valamint a tömegkommunikációban a legkülönbözőbb értelemben hasz­nálják, olykor egymással ellentétes politikai, erkölcsi, vallási tar­talmak kifejezésére. Általánosságban a civilizáltság, a kulturált­ság, a tolerancia jelzőjeként vagy szimbólumaként jelenik meg. Szűkebb értelemben többnyire Nyugat-Európát jelenti: a liberális polgári demokrácia társadalmi és politikai rendszeréből fakadó értékeket. Ide tartozik a politikai pluralizmus és a piacelvű gaz­daság éppúgy, mint a nyugati fogyasztási és életmódminták fa­vorizálása.

Az európaiság mindenkor egyaránt jelentett sajátos gazda­sági és társadalmi viszonyokat, civilizációt és kultúrát, társadal­mi és emberi magatartást, szellemiséget. Alapjait a görög-római antikvitásban találhatjuk meg, illetve a középkori „keresztény Eu­rópában". A keresztény univerzalizmus eszméje a középkorban végig egy fiktív egységet volt hivatva demonstrálni, Európa a va­lóságban azonban történelme során sohasem volt egységes egész. A nyugati térség már a IX. században igyekezett kisajátí­tani Európa fogalmát, a nagy egyházszakadással (1054) pedig még inkább elvált egymástól a nyugati és keleti régió – Róma és Bizánc hatósugara szerint.

Tudjuk, hogy a vallási megosztottság mellett Nyugat-Európa „elkülönülése" társadalmi-politikai téren is megmutatkozott a fej­lett agrárkultúrában, az autonóm városfejlesztésben, a rendi ér­tékek szerint tagolt politikai szféra létrejöttében stb.¹ A volt Karo­ling-birodalom határától, az Elba-Lajta vonaltól keletre távolodva a fenti jellegzetességek egyre kevésbé érvényesültek. Ismert az is, hogy miközben a nyugati fejlődéssel való azonosulás soha sem állt fenn, a határozott „elkanyarodás" a Lajtától keletre fekvő területeken gazdaságilag a XVI. századtól vált hangsúlyossá és döntővé.²

Mindebben – az eltérő belső feltételeken túl – nagy szerepe volt Amerika felfedezésének és gyarmatosításának. A tengeri kereskedelem súlypontja a Földközi-tengerről az Atlanti-óceánra helyeződött át. Az Újvilágból hatalmas mennyiségű nemesfém­kincs áramlott Nyugat-Európába. Ez elősegítette az áru- és pénzviszonyok további nagy fellendülését, a tőkés bérleti rend­szer és a manufaktúraipar elterjedését, megkönnyítette az ere­deti tőkefelhalmozást. Végső soron jelentősen hozzájárult ah­hoz, hogy a feudális társadalmi és politikai rendszer keretei kö­zött kialakuljanak és megerősödjenek a tőkés termelés és társa­dalom előfeltételei.

Ezzel szemben a Lajtától keletre a gazdaság nem kapott ilyen impulzusokat, az eddigi gazdaságfejlődés íve megtört, csak robotoltató majorsági gazdálkodással, a „második jobbágyság" bevezetésével látszott esély a fejlett Nyugathoz való felzárkó­zásra. A feudalizmus e kései, második kiadása azonban inkább visszalépés volt, s évszázadokra állandósította Európa gazdasá­gi megosztottságát. A keleti rész mezőgazdasági termékeket, nyersanyagot szállított a Nyugatnak, illetve a Nyugat iparcikkei­nek felvevő piaca lett.

Az ipari Nyugat és az agrár Kelet közötti áruforgalom és munkamegosztás korántsem volt egyenrangú, de kölcsönös előnyökkel is járt. A fejlett Nyugatnak szüksége volt közép és kelet-európai perifériájára. Ha fáziskéséssel is, de ez utóbbi te­rületeken is kialakult az agrártechnikának és a városfejlesztés­nek egy relatív fejlettsége, amely nélkül a Nyugat sem lett volna az, ami volt. A régiók egymásrautaltságát már a kortársak is fel­ismerték. Montesquieu például 1724-ben a következőket írta Eu­rópa egységéről: „Európa nem más, mint egy hatalmas, több ki­sebb népből összeállított nemzet. Franciaországnak és Angliának szüksége van Lengyelország és Oroszország jólétére, miként az egyik tartomány rá van utalva másikra. Ha valamely állam a szomszédja leverésével akarja a hatalmát növelni, úgy rendsze­rint csak önmagát gyengíti."³ Nyugat és Kelet ily módon, minden ellentétességük ellenére, feltételezte, kiegészítette egymást.

Feltehető mármost a kérdés, vajon melyek voltak az európai identitásnak és szellemiségnek azok az értékei, amelyek az eu­rópai kultúrát a középkorban a legáltalánosabban áthatották? Nyilvánvaló, hogy megosztottsága ellenére a kereszténységből fakadó értékek e téren igen nagy jelentőségűek.⁴ Itt azonban nemcsak az egyház világi és lelki hatalmára, szellemi monopóli­umára, nem is csak az általános vallási érzületnek a mindennapi életet, erkölcsöt, kultúrát átható erejére kell gondolni. Úgy vélem, a kereszténységből fakadtak és az európai szellemiséghez tar­toztak azok az értékek is, amelyek a „hivatalos" kereszténység­gel szemben, az ellene folytatott eszmei és politikai harcban kovácsolódtak ki; a manicheusoktól kezdve a valdensek, albigensek, katharok, husziták, egészen a humanizmus és a reformáció törekvéséig – mind a keresztény eszmekörben mozogtak. A ka­tolicizmust (s gyakran rajta keresztül magát a társadalmi és poli­tikai rendszert) bírálták, támadták, reformálták, egyben gazdagí­tották is. Az eretnekségek sok esetben nem csak a valláskritikai, hanem az antifeudális progressziót, a korai polgári mentalitást is képviselték. Legnagyobb mértékben a protestanizmus, amely vallási megújulási mozgalomból lett a modernebb, világiasabb erkölcs és életfelfogás hirdetője. Új, személyesebb eszménye­ket, pragmatikusabb életelveket és munkakultúrát hirdetett a születő polgári társadalom igényei szerint. Eszméinek radikális politikai töltése folytán méltán válhatott a németalföldi, majd az angol polgári forradalom ideológiájává.⁵

A mai értelemben vett Európa kialakulásában meghatározó szerepet játszott a polgárosodás folyamata. A nyugat-európai polgárosodás főbb ismérvei a következők:

Bár a fenti ismérvek megvalósulása esetenként csak tenden­ciaként értendő, nem vitás, hogy ez a fajta dinamikus moder­nizáció a tőkés tömegtermelés és a polgári szabadságjogok összekapcsolásával megteremtette a mai nyugati polgári de­mokráciák alapjait. Ehhez azonban a régión belül is kivételesen kedvező körülmények kellettek, amelyek csak néhány ország számára voltak adottak. A polgárosodási folyamat legkorábban, egyben a legteljesebben, legkonzekvensebben a korabeli nyu­gat-európai nagyhatalmak (Hollandia, Anglia, Franciaország) esetében ment végbe. A fenti országokban a gazdasági és poli­tikai viszonyok szerves belső fejlődés útján jutottak el a kapitaliz­mus szintjére. Az egyéniség felszabadulása a prekapitalista kor­látok alól a gazdasági szabad versenyben és a politikai szabad­ságjogokban öltött testet. Nem véletlen, hogy az újkor nagy gon­dolkodói (például Kant, Hegel, Marx) a nyugat-európai fejlődést tekintették az emberi történelem szerves, következetes kialaku­lási útjának. A hegeli rendszerben például az Abszolút Szellem önmegvalósítási folyamata az európai „germán világban" éri el a kiteljesedését, ez a szabadság birodalma. A belső szerves fejlődést a külkereskedelem és a gyarmati rendszer világmé­retűvé tágítása nagymértékben ösztönözte, segítette. Például Anglia, a világpiac ura, gyarmatbirodalma segítségével messze Európa határain túlra is kiterjeszthette az európai gazdaság és civilizáció értékeit. így jöhetett létre – az európai értékek talaján, mintegy Európa „meghosszabbításaként" – Észak-Amerika.

Nyugat-Európa és Észak-Amerika fejlődése mindinkább ha­sonló pályán haladt. A XIX. században Angliával együtt az USA is világhatalommá vált, a világkapitalizmus vezető ereje lett. Az európai eredetű polgárosodás amerikai talajba való átültetése révén az USA is „európaizálódott", bár az antik és feudális törté­nelmi hagyományokat természetszerűleg nem lehetett adaptálni. Az angol-amerikai típusú polgárosodás nagy hatással volt a fej­lett országok tágabb környezetére is. A XX. századra hatóköré­be vonta Észak-Európát és Dél-Európa egy részét, de a keleti régió továbbra is megmaradt perifériának. A fejlett országok Ke­let-Európa (és a gyarmati világ) alulfejlettségének tartósításában voltak érdekeltek, a világpiaci alávetés, az egyenlőtlen munka­megosztás viszont akadályozta az utóbbiak kapitalizálódását. Kelet és Nyugat korábbi megosztottsága továbbra is az Elba-Lajta vonal mentén manifesztálódott.

Az Elbától keletre fekvő országoknak a Nyugattól való elma­radása tehát történelmi folyamatszerűséggel alakult ki, nem szubjektív szándékok függvénye volt. Az alulfejlettség a nem szerves, inherens fejlődés útján lezajló és megkésett polgároso­dás terméke volt. Kelet-Európa csak az 1848-as forradalmak után indulhatott meg a kapitalizálódás útján, a túlnyomóan ag­rár-jelleg és a viszonylagos elmaradottság fennmaradásával. A nagybirtok „porosz utas" kapitalizációja a társadalomban és a politikában is a konzervatív-feudális erők átmentésének kedve­zett, állandósította a munkaerő személyi függését, korlátozta a polgári szabadságjogok és a civil társadalom kialakulását. A tér­ségben az eredeti tőkefelhalmozás csak részlegesen ment vég­be, az iparfejlesztés – jórészt külföldi tőkével – csak egyes ipar­ágakra korlátozódott. A polgári és független nemzetté válást a XX. századig lehetetlenné tette a dinasztiák által urait soknem­zetiségű birodalmak elnyomó, beolvasztó tevékenysége.

Ezek után felmerül a kérdés: ha az Elba-Lajta vonal ennyire markánsan és tartósan kijelölte Európa Nyugatra és Keletre való megosztottságát, ha ennyire bipoláris Európát, szinte „két Euró­pát" teremtett, lehet-e valamiféle átmeneti, közbülső régióról, azaz Közép-Európáról beszélni? A probléma régóta élénk vita tárgya. Az mindenesetre nem vitás, hogy ez a „közép" nem egy pontosan behatárolható földrajzi térséget jelent, hanem minden­kor csak a két nagy régióhoz képest, azaz történeti viszonyla­gosságában értelmezhető. Az egyház, a vallás, a szellemiség alapján inkább a Nyugattal, a kései feudalizmus jobbágyrend­szere alapján pedig inkább a Kelettel rokonítható. Ugyanakkor mégsem jellemezhető csupán azzal a fogalom párral, hogy „rész­ben Kelet, részben Nyugat". A történeti értelemben vett Közép-Európa egyedi arculatú, viszonylag önálló alrégiókra bontható, amelyek sajátos kultúrával, szellemiséggel, életmóddal gazdagí­tották és gazdagítják az összeurópai mentalitást. A probléma ab­ban áll, hogy az egyes korokban milyen mértékben ismerjük el a mi régiónknak mind a nyugati, mind a keleti struktúráktól eltérő sajátosságait.⁷

A múlt századi polgárosodás időszakában „Közép-Kelet-Eu­rópát" szűkebb értelemben a Habsburg-monarchia képviselte. A birodalom népek, nemzetek, nemzetiségek sokaságát foglalta széles államkeretbe. Az egyes részek között igen nagy nyelvi, etnikai és fejlettségbeli különbségek voltak az iparilag legfejlet­tebb Csehországtól az ellentétes pólust jelentő Bosznia-Herce­govináig. Bármennyire is az etnikai-nemzeti ellentétek által szét­szabdalt, laza konglomerátumról volt szó, a Monarchiának sok vonatkozásban sikerült mintegy népek, nemzetek feletti kép­ződményként, gazdasági és politikai egységként funkcionálnia. Gazdaságilag egységes és kiterjedt belső piacot teremtett, bizto­sította a belső szabad munkaerőmozgást, az eltérő termelési módszerek, a munkakultúrák és technológiák szabad cseréjét.⁸ Politikailag az egységet az óriási történelmi tradíciókkal és ezen alapuló tekintéllyel rendelkező Habsburg-udvar centralizációja és a „birodalmi érdeket" mindvégig szem előtt tartó egyensúlypo­litikája volt hivatva demonstrálni. A Habsburg államkeret – ha nem felelt is meg az ideális közép-európai föderációt megálmo­dó, különböző utópiáknak – olyan reális államszövetség volt, amely népei előtt nem zárta el (bár korlátozta) a fejlődést a pol­gári nemzetté válás felé. Lehetővé tette, hogy az osztrák és cseh tartományokon keresztül a birodalom népei befogadhassák a nyugat-európai civilizáció szellemi, kulturális értékeit. Ezzel elősegítette, hogy a térség leghaladottabb nemzetei a XX. szá­zadra szétfeszítsék az ekkorra már elavult birodalmi kereteket, és a független, polgári nemzeti fejlődés útjára lépjenek. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a Monarchia politikai-katonai értelem­ben fontos tényezője volt az európai hatalmi egyensúlynak. Olyan integrációt hozott létre, amely hatékony ellensúlyt jelentett akár Anglia, Franciaország, akár Oroszország túlzott kontinentá­lis hatalmával szemben. A Monarchia felbomlása után megada­tott a lehetőség, hogy a térség népei, ha megkésve is, de – nyu­gati mintára, nemzeti és föderatív alapon – szuverén államokat, államszövetségeket hozzanak létre. Ez a lehetőség – nézetem szerint – csak részlegesen és ellentmondásos módon realizáló­dott. Ebben a következő fő okok játszottak közre:

Mivel a régió államai a történelem során gyakran voltak „üt­köző-államok", a XX. században is rendkívül lényeges lett volna egy egységes közép-kelet-európai integráció létrejötte. Ez egyaránt létérdeke lett volna a térség „tagállamainak" és az eu­rópai egyensúlyt őrizni hivatott nagyhatalmaknak. Ennek hiányá­ban a második világháború után az orosz politikai-katonai hata­lom könnyebben felboríthatta az európai status quo-t (amelyet azelőtt a hitleri Németország túlsúlya jellemzett), s érdekszférá­ját az Elbáig kiterjeszthette. Kelet-Európa, s vele együtt Közép-Európa nagy részének „szovjetizálása", szovjet övezetté válása ismét fölerősítette Európa kétpólusú megosztottságát, lefokozta a középső régió specifikumait. A szuperhatalommá váló Szovjet­unió túlzott európai befolyásának ellensúlyozására csak a másik világhatalom, az Egyesült Államok lehetett képes. Európa törté­netében először állt elő az a helyzet, hogy a kontinentális egyen­súlyt nem belső erők, hanem egy területileg nem-európai és egy nagyrészt nem-európai nagyhatalom tartotta fenn. Ez persze ke­vésbé meglepő, ha tudjuk: az USA mintegy „Euro-Amerikaként" évszázadok óta szoros kapcsolatban állt Nyugat-Európával, Oroszország pedig – „ázsiai" vonásai ellenére, legalább is Nagy Péter óta – mint kereskedelmi partner, diplomáciai és katonai ri­vális „bebocsátást nyert" Európába. Annál is inkább fontos kér­dés tehát, hogy mennyire volt „európai" a szovjet típusú szo­cializmus, illetve hogyan befolyásolta az egyes régiók további fejlődését.

Múlt századi elméleti forrásaira nézve a szocializmus euró­pai gondolat, hogy – akár kispolgári-utópista, akár proletár-mar­xi változatát tekintjük. Létét annak köszönheti, hogy a fejlett világ modernizációs paradigmája a társadalomban nemcsak viszony­lagos jólétet és demokráciát, hanem lényeges ellentmondásokat is eredményezett, amelyek megoldására a rendszer keretein be­lül nem rendelkezett kielégítő eszközökkel és stratégiákkal (pél­dául: a periodikus túltermelési válság, a munkásság alulfizetett­sége, kiszolgáltatottsága, az elidegenedés stb.). A szocializmus úgy jelentkezett, mint kiútkeresés ezekből az ellentmondások­ból. Marx és Engels nem kérdőjelezte meg a szerves nyugat-európai polgári fejlődés értékeit (nagyüzemi termelés, urbani­záció, iparosodás, világpiac, „civil társadalom"), inkább termé­szetes előfeltételnek tekintette egy magasabb, posztkapita­lista társadalom megteremtéséhez. Olyan garanciákat keres­tek – elsősorban a tulajdonviszonyok megváltoztatásában, ame­lyek a rendszer lényegéhez tartozó ellentmondások megoldását biztosítják, s ezzel nem tagadják, hanem kiteljesítik az európai fejlődés addigi vívmányait. Marx és Engels eszmeileg is az euró­pai kereszténységhez kapcsolódott, mégpedig annak „forradal­mi" irányzatához, a protestanizmushoz. A polgári forradalmak a megreformál*', a szocialista forradalmak pedig a „szekularizált" kereszténységben, azaz a marxizmusban nyerhettek ideológiai támaszt. „Németország forradalmi múltja ugyanis elméleti, a re­formáció. Ahogyan akkoriban a szerzetes [ti. Luther B. E.], most a filozófus az, akinek agyában a forradalom elkezdődik" – írta Marx 1844-ben.¹⁰ A katolikus Maritain számára sem kétséges, hogy Marx „a zsidó-keresztény hagyomány eretneke, a marxiz­mus… az utolsó keresztény eretnekség."¹¹ Marx persze nem „vi­lágboldogító eszmeként" értelmezte a kommunizmust, hanem olyan „valóságos mozgalomnak", amelynek feltételei a fejlett vi­lágban már fennálló feltételekből adódnak.

A marxi elmélethez képest az úgynevezett „létező szocializ­mus" alapvető problémája az volt, hogy nem a szerves nyugati fejlődés folytatásaként, hanem történelmi „kényszerhelyzetben" született. Nem a centrumban, hanem a periférián, nem a fejtett európai, hanem a marginális „eurázsiai" térségben.¹² Márpedig a kapitalizmusénál alacsonyabb anyagi és szellemi szinten, nemzeti keretekbe „zárkózva", a fejlett Nyugat kizárásával és el­lenére marxi értelemben vett szocializmus nem lehetséges. Már csak azért sem, mert a marxi szocializmus csak világrendszer­ként, „világtörténelmi létezésként" képzelhető el, ami lényegileg annyit jelent, hogy gazdasági értelemben uralomra jut a világpi­acon.

Évszázados tapasztalat, hogy a szocializmus sorsa a fejlett világhoz való felzárkózásától vagy a Nyugatnak a szocializmus­hoz való „csatlakozásától" függ. A gyakorlatban egyik alternatíva sem valósult meg. Ennek okát sokan abban látják, hogy a szov­jet modell történelmi gyökereit tekintve egy sajátos ázsiai terme­lési módból táplálkozott. Ez a felfogás még az orosz marxizmus „atyjától", Plehanovtól ered. Azonban követői, oly nevesek is mint Lenin vagy Trockij, nem osztották az oroszországi történel­mi fejlődés tisztán ázsiai eredetéről szóló tézist. Az 1905 után kibontakozó hosszú-hosszú történelmi vitában mindinkább Oroszország fejlődésének szükségszerűségeiről beszéltek.¹³ Mindenekelőtt az állam nagy szerepe, a despotizmus, a stagná­ló gazdaság és a bürokratizmus tartoztak a sajátszerűségek kö­zé. Túlzás tehát a rég letűnt ázsiai formáció közvetlen tovább­éléséről beszélni, de kétségtelen, hogy visszamaradtak bizo­nyos politikai magatartásformák, közigazgatási-hatalomgyakor­lási hagyományok és gondolkodási sémák, amelyek az „ázsiai" múltra emlékeztettek (például: a világ örök rendjének képzete, az egyén lefokozása a kollektivitáshoz képest). Ezek a jellegze­tességek Kelet és Közép-Európától sem voltak teljesen idege­nek, mivel a régió egy részének történetében a török uralom, sőt a belső fejlődés feudális csökevényei is hasonlóképpen hatottak.

Ily módon nem meglepő, hogy a Kelet-Európára kiterjesztett szovjet modell nem hozta egymáshoz közelebb a „két Európát". Ellenkezőleg: a polgári demokráciát elvető egypárti diktatúra és bürokratikus centralizmus expanzív törekvései elzárkózásra és védekezésre késztették a Nyugatot. A Nyugat és a Kelet közötti szakadék elmélyült, a „szovjetizált" régió, önmagát Moszkva-köz­pontú „világrendszerré" nyilvánítva, kezdetben még a korábbinál is kevesebb nyugati hatást fogadott be. Ilyen körülmények között egy lehetséges kelet-közép-európai integráció esélyei is tovább romlottak, bár a Nyugattól való eltávolodás, a politikai-katonai szembenállás mellett a közeledés, az egymásrautaltság jelei is megmutatkoztak.

A szovjet mintájú államszocializmustól sem lehet azonban teljes mértékben megtagadni az európaiságot. Hiszen a politikai abszolutizmus által vezérelt szocialista gazdaság célja éppen a fejlett Nyugathoz való felzárkózás volt; az, hogy egy tervgazdál­kodással megalapozott, erőltetett modernizáció útján kísérletei tegyen a Kelet évszázados lemaradásának felszámolására. E felzárkózási kísérlet, minden gyengeségével együtt, gazda­ságilag Nyugat-Európának sem volt hátrányos. (Nem számít­va a kelet-európai piac kiesését.) A keleti régió nem jelentke­zett vetélytársként a világpiacon, a relatív elmaradottság le­hetővé tette diszkriminatív szerződések megkötését, a hite­lekre való rászorultság és a „valutaéhség" pedig lehetősé­get nyújtott a szocialista országok gazdasági függésbe vo­nására. Ebben a viszonylatban továbbra is kifejeződött a cent­rum és a periféria hagyományos kapcsolata és ellentmondása.

A fenti áttekintésből kiderül, hogy Európa fogalma, értelme­zésem szerint, nem szűkíthető le Nyugat-Európára. Európa mindvégig csakis (viszonylagosan elkülönült) régióinak együtte­seként s régiók egymásra vonatkozásaként értelmezhető. A fej­lett Nyugat is csak a többi régióhoz képest, velük kölcsönhatás­ban az, ami. Az európaiságot az Európát alkotó régiók által tör­ténelmileg felhalmozott, kiküzdött, megőrzött értékek, s ezen ér­tékek cseréje, kölcsönös gazdagítása jelenti. (Még ha ezek az értékek az idők során a régiók szembenállásában, egymás elleni harcában jutottak is érvényre.) Az európaiság tehát az értékek sokszínűsége, az értékek változatos gazdagsága, kölcsönös tisztelete, gyarapítása.

A kelet-európai államszocializmus bukása után látszólag azonnal elhárult az akadály az elől, hogy a történelem során először megvalósuljon Európa egysége. Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy a kontinens megosztottsága hosszú történelmi korszakokon és sorsfordulókon keresztül alakult ki és szilárdult meg, akkor indokoltnak tűnik a feltételezés, miszerint a megosz­tottság felszámolása is egy történelmi korszakot fog igényelni. Kelet-Közép-Európában, így hazánkban is, a Nyugat-Európához való „csatlakozás" természetesnek és rövidtávon elérhetőnek látszik, nem szabad azonban megfeledkezni néhány alapvető el­vi és gyakorlati nehézségről. Először is: az európai közösségek­hez és szervezetekhez való csatlakozás még nem teszi az or­szágot nyugat-európaivá; egyáltalán: lehetséges-e, szükséges-e közép-európai történelmi és geopolitikai tradíciónkat „feledve" nyugat-európaivá válnunk? Ma a jelszó: „Visszatérés Európá­hoz!" Igen ám, de melyikhez? Akik a visszatérést emlegetik, gyakran úgy vélik, hogy ahhoz a „keresztény Európához" kell visszatérni, amelynek hazánk a szocializmus előtt szellemiségét tekintve része volt. A Nyugat dominánsnak tekintett polgári libe­rális értékrendje azonban már nem „nemzeti keresztény" módon értelmezi az európai kultúra alapjait. Elveti a nacionalizmust és a vallási (etnikai, nyelvi, világnézeti stb.) intoleranciát. E téren ha­zánknak és a szomszédos országoknak még sok történelmileg felhalmozódott problémát kell megoldania. Már csak azért is, mi­vel régiónk belső feszültségei, a kellő gazdasági és politikai együttműködés hiánya a Nyugathoz való óhajtott felzárkózást is nehezítik.

A demokratizálódás és a gazdasági stabilitás az a kettős kö­zös cél, amely egységbe vonhatja a régió egymásra utalt nem­zeteit. Nyitni kell tehát egymás felé, hogy együtt (s nem egymás ellenére) nyithassunk a Nyugat irányában.

Gazdasági téren Kelet- és Közép-Európa egyaránt „válság­övezetnek" tekinthető. Ez nem csak egymásrautaltságunkat fo­kozza, hanem a nyugati segítségre való rászorultságunkat is. A gazdasági válság (infláció, munkanélküliség, valutahiány stb.) leküzdéséhez még hathatós külföldi támogatás és működő tőke esetén is idő kell, s a recesszió a politikai stabilitást is veszé­lyeztetheti. Szembe kell nézni azzal, hogy hazánk (és régiónk) számára sem a parlamentáris demokrácia, sem a piacgazdaság nem lehet egycsapásra olyan csodaszer, amely megszünteti a fejlett Nyugathoz képest marginális, perifériális helyzetünket.

Jegyzetek

1 Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető, 1983. p. 112.

2 Pach Zsigmond Pál: Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a XV.-XVII. században. Kossuth, 1963.

3 Montesquieu: Európa egységéről. Phönix kiadás. 1943. p. 54.

4 Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme. In.: Válogatott ta­nulmányok III. Magvető, 1986. pp. 176-181.

5 Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondo­lat, 1982. pp. 142-143., 167-168., 176-181.

6 Vitányi Iván: Az „Európa-paradigma". Magvető, 1986. pp. 16-32.

7 Niederhauser Emil Kelet-Európát négy alrégióra bontja, koncepciójá­nak szintézisét lásd az Eszmélet 5. számában.

8 Katus László: A Monarchia közös piaca. Magyar Tudomány, 1989/10-11. sz. pp. 808-820.

9 Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In.: Válogatott tanulmányok II. Magvető, 1986. pp. 195-197.

10 Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés. MEM 1. köt. pp. 385-^86.

11 Maritain: Az erkölcs filozófiája. In.: Huszár Tibor szerk.: Modern pol­gári etika III. Bp. 1987. p. 123.

12 A centrum-periféria viszonyról, a világgazdaság mint világrendszer működéséről lásd az Eszmélet 8. és 11-12. számában I. Wallerstein és A. G. Frank írásait.

13 E vita történetéről részletesebben lásd Krausz Tamás: Pártviták és történettudomány. (Viták az „orosz történelmi fejlődés sajátosságairól", különös tekintettel a 20-as évekre.) Akadémiai Kiadó, 1991.

Az 1989-ös átalakulásnak, amely lezárja az 1914-es Nagy Háború és politikai csúcspontja, az 1917-es forradalom által megnyitott kurta hu­szadik századunkat, a diagnózisa még mindig bizonytalan. Függ attól, hogy az európai Északot, bolygónk fejlett, iparosított kisebbségét tartjuk-e szem előtt, Vancouvertől Vlagyivosztokig, annyi lakossal, amennyi Kíná­ban él, vagy a Délt, ahol nagyjából kétszer annyian élnek; ez a Dél, per­sze, már nem oly differenciálatlan, mint a múltban, de bármilyen fejlődé­si stádiumban legyen is, kétségkívül különféle robbanások előtt áll; vagy végül az ázsiai világot, kínai-japán kétpólusosságával és másutt egyenlőtlen fejlődési szintjével, amely világ tíz év óta ismét felfedezte kulturális elszigetelődésének képességét, miközben terjeszkedéséhez hatalmas erkölcsi tartalékaiból merít felmérhetetlen eszközöket, bár ezek csupán korlátozott teret hagynak a demokratikus fejlődés számára. Há­rom világ ez, mindegyik saját logikájával és kulturális tropizmusukkal (amit a gazdasági összefonódás távolról sem simít el, hanem ma inkább élezni látszik), három világ, amely súlyosan zuhan vissza önnönmagába, az emberiség túl korai egyesítésének heroikus és szörnyű prométheuszi kísérlete után, amit az éppen legyőzött kommunizmus erőszakkal, de vi­tathatatlan messianisztikus racionalitással próbált ráerőltetni; amit a rosszul kézben tartott politikai vallásosság már nem egyszer eltérített út­járól, akár egy folyamot az áradás.

A konfuciuszi Ázsiában 1912 és 1945 között, előbb Kínában majd Ja­pánban, két versengő forradalommal kellett szembenéznie a régi csá­szári rendnek: az egyik a falu egyenlősítő forradalma, amely az európai kommunizmustól kölcsönözte szóhasználatát és szertartásait, fejlődési stratégiáját azonban kevésbé; a másik a városok és a környező szigetek kapitalista forradalma, amely pragmatikus okokból az angol-amerikai katonai protektorátusra támaszkodott. Az első forradalom a hetvenes évek végén fejeződött be, a vörös khmerek véres epizódjával Kambo­dzsában, a szocialista ipar növekedésének megtorpanásával Vietnamtól Észak-Koreáig, és a régi maoista gárda eltávolításával Pekingben, Teng Hsziao-ping sikeres thermidorja által. A másik forradalom ezzel szem­ben csak most kezd kiteljesedni, a japán növekedés lendületével, Dél-Korea, Tajvan és a tengerentúli kínai országok kibontakozásával, egész Délkelet-Ázsiában. E két forradalom politikai logikája ellentétes és egy­szersmind egymást kiegészítő: a kínai kulturális forradalom féktelen anarchikus tévelygéseitől eltekintve – amelyeknek különösen gyászos végkifejlete a kambodzsai tragédia -, az ázsiai szocializmus egy köz­pontosított császári, birodalmi állammodellt próbált meg rekonstruálni mandarinéi is közszolgálattal, a „jó kormányzat” évezredek óta használa­tos modelljét: egy Csou En-laj, egy Ho Si Minh pontosan beleülik a hala­dó mandarinoknak ebbe a tradíciójába, ahol még a klasszikus regények hőseinek is helyük van, mint a bátor és őszinte vezér, aki kegyvesztett lesz az uralkodónál (Peng Tö-huaj vagy Dzsiap) és a rókalelkű áruló (Nguyen Chi Thanh, Li Peng). Ezzel szemben, amint Karén Van Wotferen írja mélyen szántó elemzésében Japánról, az állam nélküli társada­lom uralkodik, feudális rétegek – nemrég még kalózok és kereskedők, majd bankárok és exportőrök – versengésének talaján, alávetve gyenge és valódi vezetés nélküli politikai szervezeteknek, és katonai biztonságát sarccal vásárolva meg az Egyesüli Államoktól, a jövőben pedig majd egyesek, mint Thaiföld, valószínűleg magától Kínától. Politikai és katonai síkon a 38. szélességi körtől a Mekongig, míg 1949-tól 1979-ig egymás­sal szemben állt, ma e két modell tökéletesen együttműködik: Brezsnyev ügyetlen politikája Kína bekerítésére Pekinget, Tokiót és Washingtont katonai kvázi-szövetségbe hozta össze; túlnyomó részének finanszíro­zását a japánok lelkesen vállalták, míg a gazdasági hatalom növekvő aránytalansága a belső új birodalmi államot egyre inkább a periférikus szigetvilág „hi-tech” feudális országainak alárendelt alrendszerévé teszi. (Japánban Sin Kanemaru, Szingapúrban Li Kuan Ju a jóindulatú ke­resztszülője ennek a nagy szövetségnek, bölcsen fizetve a stabilitás adóját Észak-Koreának, a Li Peng-csoportnak Kínában, a burmai kato­náknak, hogy fenntartsák az egész együttes stabilitását, időnként azzal a hátsó gondolattal, hogy lassítsák új, konkurens ipari centrumok kiala­kulását Saigonban, Sanghajban, Kantonban, amelyek néhány éves le­maradással megismételnék a dél-koreai csodát.)

A világnak ebben a részében a demokrácia még nem igazán tétje a politikai küzdelmeknek: Japánban és a „négy kis sárkánynál” a kapitalis­ta „nem-állam” a munkahely biztonságával és a jövedelmek emelkedé­sévél biztosítja a növekvő elégedettséget, ami a véleménynyilvánítás szabadságát egyre inkább összeegyeztethetővé teszi magának az igen nyílt és meritokratikus oligarchiának az érdekeivé!. A hatóságok decent­ralizálásának és az alapvető szabadságjogok szélesedésének ez a kom­binációja egyelőre elegendő ahhoz, hogy a tényleges hatalmat hozzáfér­hetetlenné tegye mindenféle demokratikus ellenőrzés számára. A térség belsejében a válságban lévő birodalmi hatalmat továbbra is elfogadja az óriási paraszti többség, amely Kínában egy évtizede, Vietnamban nem­rég, Észak-Koreában pedig holnapra ismét felfedezi a termelés autonó­miáját. Ami a többit illeti, vagyis a mozgás szabadságát (ami pillanatok alatt megfojtaná a nagyvárosokat), a képviselők megválasztásának sza­badságát (ami darabokra törné a központi hatalmat), ezek továbbra sem valami népszerűek, noha a kommunista ideológia a forradalmárok nemzedékének eltűnésével kihalni látszik.

Az ázsiai világ konfliktus-övezete az 1989-es események után, két határfelületre korlátozódik, az egyikük szociális, a másik földrajzi.

A szociális határfelület: a birodalom és a kapitalista perifériák érintke­zési pontjain és mindenekelőtt a nagy városok, Saigon, Kanton, Sang­haj, Peking, Szöul és Tajpej fiatal értelmiségi köreiben nagy a politikai nyugtalanság; a mandarinális szervezet válsága és a kapitalista modernség okozta sokk itt erős igényt ébreszt nemcsak a vállalkozás szabadsága iránt, hanem ezen felül az európai mintájú valódi demokratikus közélet iránt is. Vang Run Nan, az első informatikai magánvállalat alapítója Kínában, aki egymás után két első vonalbeli kommunista pártvezetőnek lett a veje, és a Tienanmen téri diákok guruja volt, különösen jól képviseli ezt az irányzatot. Továbbra is lehetséges, hogy akár a szociális mandarinátus, akár a perifériák kapitalistáinak egy kritikus tömege hosszabb-rövidebb időre egy pragmatikus szövetség felé billen e demokratikus irányzatokkal; ez történt a Fülöp-szigeteken Cory Aquinóval, ez van kialakulóban Thaiföldön, megtörténhet Dél-Koreában, Burmában és, last but not least, magában Kínában: a Peking-Sanghaj szövetségben lehorgonyzott neo-sztálinista bürokráciának többé-kevésbé békés felváltása egy ipari-progresszivista bürokrácia által, amelynek bázisa a Senjang-Tiencsin-Kanton körív lenne. De még egy ilyen történelmi jelentőségű fordulat sem hozna létre közvetlenül demokratikus változást, hanem inkább egy új, dinamikus központ megjelenését jelentené, Japán versenytársát az ázsiai térség belsejében.

A második, a földrajzi határfelület a konfuciánus fejlődési modell, amely északon és nyugaton elérte „természetes” határait (sőt Sinkhungnál néha túl is lépett rajtuk), s tovább terjed délre, Indonézia felé, nem minden civilizációs nehézség nélkül. A maláj világ, amelyet előbb indiai­vá, majd igen nagy többségében iszlámmá tettek, elkeseredetten ellen­áll a kínai terjeszkedésnek, amely az ötvenes években szocialista volt, majd 1980-tól kapitalista lett. Malajziának különösen nagy esélye van arra, hogy etnikai összeütközések színterévé váljék, rasszista jogrendsze­rével, amely az országban élő kínaiak 40%-át kizárja a hatalomból, a be­olvasztás híveivel, akiket Irán és Líbia pénzel, és szinte kizárólag kínai kézben lévő dinamikusan fejlődő iparával, míg a jávai közvélemény már a kínai üzletemberek önkényes megadóztatását kívánja. Japán és a pe­rifériális kis-Kínák gazdasági hatalma azonban itt is túlságosan erős már ahhoz, hogy a fejlődéssel szembeni lokalizált ellenálláson túl bármi is el­képzelhető lenne: ha a maláj-iszlám ideológia igen nyíltan felidézi is unokatestvérét, az arab-iszlám ideológiát, témáit és szóhasználatát il­letően (a cionizmust Kína helyettesíti), befolyása és dinamizmusa korlá­tozottabbnak tűnik. A maláj világ azelőtt Vietnam elszakadását támogat­ta Pekingtől, most pedig azt reméli, hogy Japán ereje ellensúlyozza majd a kínai dinamizmust. E játék sem fenyeget katasztrofális változá­sokkal.

Bolygónk déli része, vagyis az indiai világ, a klasszikus iszlám világ (arab, török és iráni), Fekete-Afrika és Latin-Amerika – Ázsiával ellentét­ben – valamilyen kavargó jelenséget idéz fel; és Antonio Gramsci kifeje­zése ötlik eszünkbe, aki így jellemezte Olaszország déli részét: mérhe­tetlen dezorganizáció. Ázsiával ellentétben a Délt csak felületesen érin­tette a kommunista elképzelés; kétségkívül lázba hozta az elnyugatosodott eliteket (és az etnikai kisebbségeket), a roppant vidéket azonban soha, ez alapjában konzervatív vagy anarchikus (ami, végül is, egyre megy). Az a néhány kommunisztikus központ, amely megszületett, városi utópiák, nasszeri típusú iparosítási modellek, Dél-Afrikában az ANC, helyi kommunista kísértetek Bengáliában és Keralában – mindezek sokkal inkább fennmaradtak, mint nyugati vagy ázsiai megfelelőik; annyira keveset vettek át a Nyugat marxista kultúrájából (még Havannát is ide értve). Egyébiránt, a Szovjetunió globális politikájának összeomlása bizonyos elemektől megfosztja a Délt; kétségkívül megfosztja az agresszió elemétől (Afganisztán), de minden jel szerint megfosztja az egyensúlyozás elemétől is, mégpedig két minőségben: bizonyos szovjet beavatkozások – nevezetesen az angolai – semmiképpen nem tekinthetők politikai katasztrófának; másrészt, az újabb támadások fenyegetése arra késztette az európaiakat és amerikaiakat, hogy valamit befektessenek olyan, igen szegény övezetek stabilitásába, amelyeknek egyetlen értéke földrajzi helyzetük volt a hidegháború keretében. A Moszkva és Washington közötti fegyverszünetet követő közömbösség ily módon szörnyű félresodródást okozott, mégpedig a Dél legszegényebb övezeteiben, Fekete-Afrikában és az indiai szubkontinensen. A szovjet „nagy hátország” elvesztése alig érintette Szaddam Huszein új, agresszív politikáját 1990 elejétől és rövid életű, de viharos megtérését a dzsihád-doktrínához. Radzsiv Gandhi tragikus halála, Benazir Bhutto kiiktatása a politikából felveti a haladó el-nem-kötelezettség politikájának megvalósíthatatlanságát egy olyan pillanatban, amikor a demográfiai bomba teljes erejével sújt le az indiai szubkontinensre.

Az igen gyenge államok – mint Libéria, Szomália, holnapra talán Ru­anda – szinte már el is tűntek a forgatagban anélkül, hogy ez valakinek is különösebb izgalmat okozott volna. Mozambik, Etiópia, Mauritánia, Banglades (100 millió lakossal) sincsenek túl messze az összeroppa­nástól. A szerkezeti egyensúlyvesztések listája (a népesség növekedése meghaladja a gazdasági növekedést, az ivóvíz problémája, a rohamos elsivatagosodás, a nagy városok robbanása, a katasztrofális járványok, mint az AIDS Fekete-Afrikában és a kolera Peruban) ma jól ismert és apokaliptikus jelleget ad a képnek.

Mindazonáltal hiba lenne, ha csupán a görbék negatív menetét re­gisztrálnánk és nem számolnánk az újabb eredményekkel. Es elsősor­ban azokkal, amelyek a hidegháború befejeződéséből következtek. Az amerikai-szovjet együttműködés nélkül elképzelhetetlen lett volna Frederik de Klerk vakmerő politikája Dél-Afrikában. Ez az együttműködés biztosította Angolában is a békét, kilátásba helyezve a szabad választá­sokat, és fokról fokra lehetővé tette a demokratikus viták egész hullámát Fekete-Afrikában (Maliban, Beninben, Togóban, az Elefántcsontparton) azzal a perspektívával, hogy Nigériában stabil kétpárti rendszer épül ki; mindezt abban a mértékben, ahogy a hidegháború befejeződése a Nyu­gat biztonságára nézve ártalmatlanná tette a demokratizálásnak ezt a „veszedelmes” kísérletét. A szovjet visszavonulás Afganisztánból enyhí­tette az indiai-pakisztáni viszonyt, és némi stabilizálódás irányában mó­dosította a regionális arcvonalakat.

A peresztrojka közvetve is elősegítette a demokrácia fejlődését Tö­rökországban, és a Szovjetunió muzulmán köztársaságai számára az ankarai kormányban nagy politikai hátteret és gazdasági stabilizáló erőt biztositól. Végül, napról-napra világosabbá válik, hogy a szabad válasz­tások Nicaraguában egyáltalában nem a sandinizmus elpusztítását szentesítették, hanem éppen lehetővé tettek egyfajta történelmi kompromisszumot, amely megteremti a demokráciát anélkül, hogy megalázná vagy semlegesítené a forradalmi erőket, amelyek így a jövőre nézve tényleges legitimitáshoz juthattak, a váltakozási politika révén.

E mérleghez hozzá kell fűzni azt a jelentős haladást, amelyet 1988 óta az adósság csökkentése terén elértek; nyilvánvaló, hogy az adósság nem lesz az a gazdasági bomba, aminek egyesek még az évtized fordulóján is hitték. Végül, az elmúlt öt évben bekövetkezett a chilei junta és a paraguayi diktatúra eltűnése, Noriega eltávolítása Panamában, politikai pluralizmus bevezetése Mexikóban, a demokrácia megszilárdítása Brazíliában, egy sikeres váltás Argentínában, egy választási meglepetés Peruban, a baloldal győzelme Haitin, a dél-afrikai kommunisták legalizálása, a demokrácia előjelei Algériában, Tunéziában, Jemenben és egyre határozottabban Egyiptomban. A nagy indiai demokrácia elviselte azokat a szörnyű megpróbáltatásokat, amelyeknek egyfolytában ki van téve, és modellje végül is lépésről-lépésre megnyerte valamennyi szomszédos államot, Pakisztánt, Nepált, Bangladest.

Indokolt tehát fenntartani a következő évszázad hajnalára az egyen­súly lehetőségének és a nyilvánvaló politikai haladásnak a képzetét, kü­lönösen, ha a Dél legdinamikusabb övezeteit tartjuk szem előtt: Ausztrál-Amerikát, Mexikót, a Maghrebet, Törökországot, Dél-Afrikát. E haladást mindazonáltal megterhelheti két látszólag ellentétes természetű jelen­ség, amelyek azonban középtávon erősítik egymást.

Az első jelenség: a gazdaságok, a társadalmak destrukturálódása ka­tasztrofális formákat ölthet: a kábítószerek termesztésének szerepe egyes latin-amerikai országokban, egy nemzedék elpusztulása az AIDS által Fekete-Afrikában, a városi szolgáltatások megbénulása a nagy fővárosokban Mexikótól Kalkuttáig, az elitvesztés a kivándorlás miatt Ar­gentínában, a Maghrebben, Iránban. Ez a tömeges destrukturálódás kapcsolatban áll az államok gyengeségével, amelyek gyakran túlságo­san kicsik (Fekete-Afrika, Közel-Kelet), vagy a korrupció és az elitek el­vándorlása aláásta őket.

Második jelenség: a hagyományos keretek szétrobbanása a rend és a szolidaritás eszeveszett kereséséhez vezet, ezeket gyakran a múlt misztifikált látomásában vélik megtalálni; e látomás szorosan kapcsoló­dik az európai politikai romantikához, amint az a francia forradalom más­napján, némileg analóg körülmények között, megjelent. A politikai iszlá­mizmus a legvirulensebb e konzervatív forradalmi mozgalmak között, de már létrejöttek nem-muzulmán megfelelői: az Akali Dal szikhjei, a Bhara­tija Dzsanata tiszta és kemény hinduistái, a szélsőséges vallásos pártok Izraelben. A latin-amerikai posztkommunista felszabadító mozgalmak messianisztikus elhajlói, akiket a felszabadítás teológiái inspirálnak, miközben megszállottan keresik a „hitelességet” és elátkozzák az ipari civilizációt, időnként mintha ugyanerre a lényegét tekintve antidemokrati­kus romantikus irányzatra emlékeztetnének. Az a nyilvánvaló akarat, hogy bármi áron új szerkezetet adjanak a társadalomnak egy új szerves totalitásban, amely egy „áldott” múlttal ismét összekapcsolódik, gyakran az értelmet kijátszva, a törzsi destrukturálódás fokozódásához vezet: az iráni iszlám forradalom a huszadik század legvéresebb muzulmánok kö­zötti háborúját váltja ki; az algériai iszlamizmus, ha győz, oda fog vezet­ni, hogy a Maghreb berber világa politikailag eljelentéktelenedik; a töké­letes hinduizmus szétrobbantja az indiai demokráciát. Mindehhez képest a politikai haladás a latin-amerikai társadalmakban (amelyeknek politikai törvénytára azonos a Nyugatéval) arra enged következtetni, hogy ez utóbbiak védve vannak a komoly fundamentalista mozgalmaktól, még ha a Fényes Ösvény továbbra is gyilkol Peruban, ha az argentínai peronisták és a brazíliai munkásmozgalmárok nem tértek is meg a gazdasági realizmushoz, és ha a salvadori és guatemalai gerillák tovább élnek is (némiképp lankadtabb vehemenciával).

Egyébiránt az integrista veszély az államok felbomlásával arányosan növekszik. A Dél fejlődésének biztosítéka is – ma inkább, mint valaha – elsősorban politikai, nem annyira gazdasági. Csak erős és történelmileg legitim államok képesek felvállalni a negatív tényezők megfordításának óriási munkáját. Ott, ahol ezek az államok még nem léteznek, a lehető legsürgősebben közös piacon alapuló konföderációknak kell a helyükbe lépni (ahogyan az argentinok és a brazilok csinálják). Afrikának nagyon nagy szüksége van Nigériára és Dél-Afrikára, Latin-Amerikának Brazíliá­ra és Mexikóra, Indiának meg kell maradnia annak a regionális nagyha­talomnak, ami ma, egy nagy Maghrebnek kell kiépülnie, Törökországnak meg kell erősödnie stb. Ha nem épülnek meg a stabilitásnak ezek a többközpontú oszlopai, a Dél a következő években sem lát majd „új vi­lágrendet”, egyáltalán semmiféle rendet.

Hátra van még a mi fejlett nyugati világunk, amely mértéktelenül megnőtt a berlini fal leomlásával, és amely egy csapásra ismét megtalál­ta az első európai terjeszkedés igazi dimenzióit, a XVI. század terjesz­kedését, keletre az Amur folyóig, nyugatra, az Atlanti Óceánon át, az amerikai és óceániai Új Világok felé.

Sok tekintetben egyre inkább ide kapcsolódik Latin-Amerika; az észak-amerikai közös piac Mexikó és a Karib-övezet vonatkozásában ugyanúgy hatol dél felé, amint az európai kapitalizmus terjeszkedik Kö­zép-Európa irányában. Ezenfelül az orosz térség, amelyet minden ko­rábbi forgatókönyv a Nyugat befolyásától hermetikusan lezártnak kép­zelt el, ismét magára talál most mint Európa keleti előőrse, átkereszteli nagyvárosait ós, megkapó nyugalommal, lelkes híve a demokratikus fejlődésnek, időnként mélyebben, mint közvetlen kelet-európai szomszé­djai, Lengyelország, Románia vagy Szlovákia. Tökéletesen érthető, hogy az európai kommunizmus összeomlása – nemcsak az államoké, hanem a pártoké is, mint Franciaországban vagy Olaszországban – demokrati­kus fellendülést váltott ki a politika régiójában: az általános választások elsöpörték a parancsuralmi bürokráciát, egészséges intellektuális ver­seny kezd kialakulni ott, ahol Aesopus nyelve és a cenzúra rácsai ural­kodtak. Olaszországban a kommunizmus identitásváltozása felkelti a re­ményt, hogy a választók negyedének körében végbemenő politikai olva­dás véget vet a rendszer leblokkolódásának. Németország, megszaba­dulva biztonsági rögeszméjétől mind jobb, mind bal felől, végre beléphet a demokratikus normalitás kereteibe. Ezen felül, a visszatérés a viszony­lagos stabilitáshoz – megerősödve a hatalom érzésével, amit az Öböl-háború nyújtott a számára – az Egyesült Államokat is arra készteti, hogy revideálja prioritásait, és csökkentse a katona-ipari komplexum súlyát az iparán belül. (Véleményem szerint az a tény, hogy több szociálde­mokrata típusú pártnak – angol munkáspárt, német szociáldemokraták, szövetségben a zöldekkel – nem sikerült kellőképpen figyelembe vennie saját nemzetének stratégiai és katonai érdekeit, sokkal nagyobb szere­pet játszott a baloldal meggyengítésében, mint a konzervatívok többé-kevésbé megfelelő gazdasági programjai.) A hidegháború befejeződésé­vel a Labour és a német szociáldemokrata párt elfeledtetheti az egyol­dalú leszerelés iránt érzett vonzalmát vagy azt, hogy nem kívánta a szovjet birodalom felszámolását.

Mindennek alapján a jövő perspektívája akár derűlátóan is megítél­hető. Az elmaradhatatlan kezdeti nehézségek után, Kelet-Európa, Oroszország és a Karib-medence természeti és emberi forrásainak megnyitása gyorsíthatja az amerikai és a nyugat-európai gyárosok szí­vének meglágyítását; s mindez bizonyára rendkívül kedvező alapot nyújt a demokrácia fejlődése, az emberi szabadság terjeszkedése számára.

Ezt az optimizmust azonban csökkenti két olyan nagyon komoly aka­dály, amely jelenleg elállja ezt a tévesen egyenesnek tekintett utat.

1, A kölcsönhatások új terhei. Míg Sztálin Szovjetuniója magának és környezetének a terror uralmát hozta, ellenfeleinél minden ízében hala­dó jellegű hatást váltott ki: a teljes foglalkoztatottság keynesi ideálja, a beruházások rugalmas tervszerűsítésének fogalma, a szakszervezetek és a szociáldemokrata pártok hegemóniája alatt általánossá tett jóléti állam”. Marshall, Jean Monnet és mások kereskedelmi és tervgazdasági internacionalizmusa (amiket bizony fel kellett találni, hogy elkerüljék a kremli mintájú proletár internacionalizmus előretörését) – mindez megvál­toztatta a Nyugat arculatát, és egymást követő korrekciókkal bevezette a szocialista ideál némely fontos alkatelemét. A verseny ma egy Nyugat és Ázsia közötti polaritásban jelenik meg, ahol a japán modell, miközben a közvetlen érdekelteknek összehasonlíthatatlanul előnyösebb a szovjet­nél, jelentős regressziós tényezőket hoz magával a nyugatiak számára. Kénytelenek vagyunk lépésről lépésre olyan fejlődési modellt alkalmazni, amelyben az állam eltűnik a vertikális feudális nagytőkével szemben, ahol a szakszervezet kiszorul az üzemekből és minőségi körök foglalják el a helyét, ahol az intellektuális konformizmus és a szervezettel szem­beni odaadás kerül olyan transzcendens értékek helyére, mint a köztár­saság, a nemzet, az emberi jogok.

Az európai kontinensen leginkább a német föderalizmus felel meg a japán modellnek (gyenge föderális állammal és igen nagyhatalmú gaz­dasági szervezetekkel), míg a legtöbb potenciális károsodás a francia köztársaságot fenyegetheti. A japán kihívásnak kétségkívül megvannak maga pozitív mellékhatásai: a munkások és technikusok fokozott kép­zését, az ipari munka újraértékelését és méltóságát, a foglalkoztatás szigorúbb garanciáit el kellene tanulnunk nyugaton, és ez hasznunkra vál­na. De ne áltassuk magunkat e modell mindenekelőtt erős fejlődésbeli különbségeket gerjeszt, ezek együtt járnak vele, míg azelőtt még az amerikai és a szovjet modell együttese is konvergálva csökkentette az egyenlőtlenségeket. Ehhez az elsődleges kölcsönhatáshoz járul még a válságban lévő Dél népességtömegeinek elvándorlása Északra, éppen abban a pillanatban, amikor a nagy japán termelékenység okozta sokk a legerősebb lesz. Ezt a népességmozgást nem szabad egysíkúan kezel­ni: a nagymértékben csökkenő német népszaporulat – amint a keleti tartományok konjunkturális munkanélküliségét leküzdötték – a történelmi tradíciókat is követve megkívánja munkások behozatalát és az emberek újrakezdődő folyamatos áramlását a szláv országokból (a Ruhr-vidék lakosságának 35 százaléka lengyel származású). Franciaországot, amely jó egy évszázada folyamodott a bevándorláshoz, kemény csapásként éri a kulturális – mindenekelőtt a vallási – különbözőségek intenzitása és a folyamatok gyorsasága (míg a portugál, a libanoni és holnapra a kelet-európai bevándorlást továbbra is jól fogadja): ennek köszönheti Le Pen Front Nationaljával a kontinens legaktívabb fasiszta mozgalmát. Az Egyesült Államoknak sikerült integrálnia és kordában tartania a latin-amerikai beáramlást, és megfelelő stratégiát találtak a lefékezésére: kö­zös piacot csinálnak Mexikóval. A Maghreb és Törökország Európával való szoros szövetsége nélkül nehezebb lenne megfékezni az illegális bevándorlást, jóllehet a harmadik világ nagy néptömegei nem ott van­nak, hanem Fekete-Afrikában és Indiában.

Mindazonáltal, még viszonylag csekély létszámuk is megrendíti ma Franciaországban az iskolarendszert és a városi életet, és közvetett mó­don megnöveli társadalmainkban az egyenlőtlenségi hatásokat, neveze­tesen a szegény nemzetiségek kárára, akik közvetlenül érintve vannak (hasonlóképpen a fekete és szegény fehér amerikaiak kárára, akik a la­tin-amerikaiak versenyének vannak alávetve). A világ két másik részé­nek hatása ily módon még kézben tartott és megszelídített állapotban is inkább negatív szerepet játszik az euro-amerikai demokrácia jövőjében.

2. A másik akadályt a zárt nemzeti identitások megszületése jelenti, éppen egy olyan pillanatban, amikor a nemzeti magatartás elveszíti te­kintélyét. Világosan és félelem nélkül ki kell mondani: a nemzeti kérdés, a modern nemzetállamok felbukkanása a császári-pápai birodalmi konstrukciók romjain, az európai politika tengelyét képezte egészen 1917-ig. A jakobinus vagy, ha úgy tetszik, Garibaldi-féle nyitott és beil­leszkedő nemzetfelfogás mindenekelőtt szembenáll a Szent Szövetség urtramontán és konzervatív rendszerével, amely, Metternich nyomán, az európai soknemzetiségű birodalom eszméjének fenntartásán alapult, neo-feudális jellegű, egymást támogató részvételeken át: porosz-oszt­rák közös hegemónia a megtizedelt Németország fölött, ugyanezek és Oroszország közös osztozkodása a végtagjaitól megfosztott Lengyelor­szágon, osztrák-pápai közös befolyás a darabokra tört Olaszország fö­lött, egy katolikus és Bourbon Franciaország visszaállítása Madridban és Nápolyban a családi paktumok újraélesztésével.

A nagy 1848-as kiseprűzéssel ez az elképzelés megbukott, és a helyére lépett egyrészt a haladó nacionalizmusok (olasz, magyar, rajnai alapon nagy-német, francia, belga, katalán, lengyel, balkáni, sőt, orosz populista-demokrata és lincolni jenki), amelyeknek Victor Hugo, Garibal­di, a Pál-templomban tartott frankfurti német nemzetgyűlés a szimbólumai. Másrészt a katolikus és konzervatív nacionalizmusok és utódaik szembenállása, protestánsok Poroszországban és az Egyesült Államok déli részén, ortodoxok az orosz birodalomban, akik a Szent Szövetség irracionalista politikai romantikájában találták meg az igazi szervező elvet: a népakarattal és a demokráciával a vért, a talajt, a fajt és igen gyakran a társadalmak archaikus formáinak fenntartását állították szer be (horvátok, Palacký csehei, az orosz pánszlavisták, a porosz „kis-németek”, baszk karlisták, a rabszolgatartás hívei az Egyesült Államok déli részében…). Anélkül, hogy elfogadnánk Marx és Engels eltévelyedését, amikor is „reakciós népekről” beszélnek a csehekkel és horvátokkal kapcsolatban, akik a bécsi, budapesti és velencei forradalmak sírásói, meg kell állapítani, hogy a nemzeti érzés felébredése változó körül­ményeket támaszt, mind az időt, mind az európai térséget illetően. Egymástól csupán néhány száz kilométer távolságra megtaláljuk a liberális nacionalizmus klasszikus modelljét és a Baszkföldet, a faji kizárólagos­ság érzésével. Cseh földön, a nemzeti tényezőt egyre inkább a demokratikus középosztályok és a helyi szabadkőművesség hordozta, míg a szlovák nacionalizmus, a kis protestáns minoritást leszámítva, az ellen­reformáció vadul antiszemita és magyarellenes egyházának a szülötte. A román nemzeti tényezőt egy hellenizált nagybirtokos arisztokrácia je­lentette, amely nagyon ellenséges a demokráciával szemben; a bolgár nemzeti tényezőt demokratikus kispolgárok és tanítók hordozzák, még akkor is, ha hevesen oroszbarát szeretne lenni. Lengyelországban, a hitetlen liberális elitek megtizedelése az orosz elnyomás által szabaddá tette a terepet az egyház és társadalmi csahosai számára a XIX. század végétől fogva, az írországi liberalizmust pedig megtörte az általános Home Rule kudarca 1910 után, és győzött egy klerikális nacionalizmus, amely az erőszak bűvöletében él.

Egy adott nacionalizmust ily módon nem ítélhetünk meg anélkül, hogy megvizsgálnánk történelmi képződésének sajátosságait, mi­után csak ezek teszik lehetővé, hogy helyesen értékeljük egymástól néha igen elütő jellegüket. E jelleg magyarázata pedig abban van. hogy két ellentétes minta létezik – a jakobinizmus és a Szent Szövetség-, és mindkettő egyformán nemzeti érzés termelője. Mármost, e kez­dettől meglévő komplexitás nagymértékben elősegítette a fasiszta elto­lódást az európai lelkiismeretben 1920 és 1945 között. Próbáljuk meg most egy pillanatra a fasizmust Hitler nélkül elképzelni. Nem mintha Hitler nem tartozna hozzá, mintegy megkoronázásaként, hanem mert Hitler őrülete, történelmileg azonos fázisban egész Németország őrületével, végül is idő előtt – és az általános katasztrófában – kioltott egy politikai ciklust, amelyik programjának mérsékeltebb hangvétele miatt Hitler nélkül való­színűleg sokkal hosszabb ideig eltartott volna, vagyis a 70-es évek köze­péig, amikor Spanyolországban Franco uralmának és Németországban Heidegger és Karl Schmidt életének vége lett. Hitler túl korán egyesítette az európai fasiszta mozgalmat, és összezúzta az akadályon, amikor a mozgalom életereje – ellentétben a kommunista mozgalomnak a 80-as évekbeli állapotával – teljes volt. Ma, a nemzeti kérdések olvadása kele­ten, a történelmi revizionizmus hulláma, amelyet – különösképpen Né­metországban – táplál a kommunista felettes-én összeomlása az euró­pai kultúrában, teret ad a szélsőjobb részbeni megújulásának, de minde­nekelőtt egy szélesebb konzervatív szintézisnek, főleg az egész konti­nentális Európában. A hitleri brutalitás nélkül (de részben ezzel a bruta­litással is) kontinentális méretben újraszerveződtek volna a konzervatív és nacionalista erők, hogy mindenütt elpusztítsák a demokratikus öveze­teket, és már a csúcsán megtörjék a munkásmozgalmat: egy salazarista és gyarmati Portugália, a francoista Spanyolország, amely az egyház elsőbbségére és a kasztíliai birodalmi centralizmusra épül, a Mussolini-féle Olaszország, amelyet a Dél nagybirtokosainak és az Észak német­barát nagyiparosainak szövetségében kovácsoltak ki, a pétainista-korporációs Franciaország, a Maurras-nak oly drága „reális ország” revansa a törvényes köztársasági államon, anarchista és szeparatista Fland­ria a liberális Belgium ellen, Giuseppe Motta oligarchikus Svájca, kleriká­lis szlovák szeparatizmus, ugyancsak klerikális horvát szeparatizmus, olaszbarát Albánia, román Vasgárda, magyar, bolgár, görög katonai dik­tatúrák, finn, balti, ukrajnai és – ha Hitler nem tett volna tönkre mindent München után – lengyel nacionalizmus. Ennek az új szent-szövetségi rendszernek a szíve egy megnövekedett Németország lett volna, kato­nailag szuper-erős, ahol a porosz al-államot, amelyet 1920 óta eltulajdo­nított a köztársasági szociáldemokrácia, lebontják a déli és centrális kon­zervatív és katolikus tartományok javára, ahonnan a nácizmus vezető kádereinek zöme származott. Elegendő elolvasni Hitler gyakran késői konzervatív ellenfelei tantételeinek vagy kritikájának néhány töredékét, hogy megértsük, a Nagy Európai Koalícióra vonatkozó elképzelésük, bi­zony, megvalósítható lett volna az angolszászoknak és Sztálinnak tett néhány politikai engedménnyel. Észre kell tehát vennünk: a kommuniz­mus visszahúzódása ma nemcsak egy hatalmas demokratikus térséget szabadít fel, hanem egyben a 30-as évek régi fasiszta térségét is.

Az új Európa, amely a szemünk előtt megszületik, nyilvánvalóan e két (liberális és konzervatív) térség szuperpozíciójának az eredője. Va­jon helytálló-e az a megállapítás, hogy fennáll egy reális fasiszta fenye­getés? Bizonyára nem, még keleten sem, ahol újra megjelennek a régi emlékek és néha a régi vezetők gyermekei, mint Landsbergis Litvániá­ban és Čarnogurský Szlovákiában, ahol a demokrácia hegemóniája még egyáltalában nem a legerősebb. De a konzervatív nacionalizmusok koalíciójának és a régi rend iránti nosztalgiának lehetnek más torz hatá­sai is, mint például a jobboldali államok gyengítése és helyettesítésük a törzsi regionalizmusok és a hatalmas gazdasági korporációk összefonó­dásával, amelyet felülről egyrészt az erős európai technostruktúra, más­részt a neoklerikális lelki pótlék kontrollál. Mert résen kell lenni, XII. Pius pápasága a fasiszta dinamikával való teljes megbékélés jegyében kezdődött, XI. Pius bátor elítélő megnyilvánulásai után. És akkor is csu­pán Hitler vad katolikus-ellenessége és keresztény-ellenessége akadá­lyozta meg az Új Birodalom és az Új Pápa szövetségét. Az analógia per­sze nem állja meg a helyét; II. János Pál perszonalista és a munkáspa­pok védelmezője már 1950 óla, híve a II. vatikáni zsinatnak; aki már 20 évesen ellenállt a nácizmusnak, ellentéte Pacelli pápának. De a kommu­nizmus feletti győzelem ma egy konzervatív-demokrata program ideoló­giai vezérévé teszi, amely a megelőző történelmi mozgalomban összegyűjtött szerves erőforrósokból merít: Spanyolországban Aznar már ott áll Gonzalez mögött, és Prágában a konzervatív monetarista Vaclav Klausnak már több hatalma van, mint Havelnek.

Miután Poroszországot elpusztította a történelemnek az a csele, amit NDK-nak hívtak, az új Németországot Bajorország, a Svábf öld és a Rajnavidék kormányozza, ezek lettek a technológia fővárosai. Franciaor­szág, a gaulle-izmus és a kommunizmus árvája, Le Pennel megtalálja a köztársaság 20%-nyi deklarált ellenségét, Olaszország pedig issza egyenetlen fejlődésének levét, úgyhogy a virágzó Észak már azon töri a fejét, hogy elválik a maffia-gyötörte Déltől, amelynek gazdasági mutatói jelenleg rosszabbak Portugáliáéinál. Két év sem kellett ahhoz, hogy az általános választások keleten elseperjék a forradalom demokratikus kez­deményezőit, Mazowieckit, Geremeket (Lengyelországban), Brazankast (Litvániában), Ante Markovićot (Horvátországban), hogy helyükbe lépje­nek a többé-kevésbé konzervatív-nacionalista populisták: Lengyelor­szágban Wałęsa, Szlovákiában Mečiar, Litvániában Landsbergis, Hor­vátországban Tudjman. A civilizált kereszténydemokráciának és az erőszakos marginális populizmusoknak ez a koalíciója ma uralkodó az új Európában.

Ez a hegemónia azonban nem katasztrofális, és nem végérvényes. Nem katasztrofális, mert társadalmaink demokratikus és törvényes fejlődésének áramlásába tartozik bele, amelynek nem tudja megfordítani az irányát, még ha erősen negatív hullámok táplálják is. És nem végér­vényes, mert legyőzheti egy másik, hatalmasabb és a történelem folya­matába jobban beleillő koalíció, a demokratikus és köztársasági erőké, amely lényegében a baloldalhoz tartozik, de nemcsak a baloldalhoz, ha­nem a világi, liberális és köztársasági centrumhoz is.

Mindamellett meg kell érteni a kleriko-konzervativizmus jelenlegi előnyét lehetséges ellenfeleivel szemben: kevésbé megosztott és job­ban van szervezve. A régi európai baloldal még ott találja az útján a pusztuló kommunizmus által hátrahagyott omladékokat: a kitűnő Gregor Gysi és barátai az életüket áldozzák arra, hogy a sietősen visszavonuló zsaruk és besúgók hagyatékát igazgassák; a dicsőséges olasz kommu­nista párt átalakult egy förtelmes nagygyűléssé, amely felszámolja az el­képedt balosokat; a környezetvédő mozgalmak a maguk állatbarát anti­humanizmusával, miközben figyelmüket teljesen leköti a főld és a táj, a baloldal erőit megbénítva ellenfeleiknek tesznek szolgálatot; a verbális antikapitalizmus eltávolítja a baloldalt a hatalomtól, anélkül, hogy a legki­sebb mértékben is korlátozná az új gazdasági hűbérrendszerek túlkapá­sait, s főleg, a mai anti-etatizmus mindenütt paralizálja a demokratikus államok és az általános választójog védelmét. Ennél is rosszabb, hogy míg azelőtt a baloldal maga volt a nemzetköziség tárgyalóhelye, most ellenfeleinél sokkal de sokkal kevésbé szervezett, a gondola­tok, nemzetről-nemzetre, sokkal távolabb állnak egymástól. A demokrá­cia nem elégedhet meg az arisztokratikus „kozmopolitizmus” jelszóval, amely túlságosan nagyra is sikeredett a számára. A demokrácia nem korlátozódhat arra, hogy csupán megvédje a francia, német, olasz, spanyol állam-nemzeteket (amint azt Jean-Pierre Chevenement tette Jacques Delors-ral, Willy Brandt Oskar Lafontaine-nel, Giorgo Napolitano Achille Occhettoval, Felipe Gonzales pedig a spanyol kommunisták­kal szemben).

Az európai demokráciának képesnek kell lennie arra, hogy összefog­ja – amint 1848-ban és 1889-ben is, a Második Internacionáléban, tette – azokat az erőket, amelyek kezdetben ugyan heterogének, de amelye­ket ugyanaz az egyenjogúsító és republikánus eszme mozgat, miközben tiszteletben tartják egymás nemzeti sajátságait és saját nyelvezetét. Egy rajnai és lotharingiai kereszténydemokrata geográfiával, amelyet a pári­zsi, madridi és római centralizmus várt fel, e demokrácia szembeszegez­heti a nagy szabad városok, Hamburg, Berlin, Prága és Bologna diffe­renciált hálózatát, a Lyon-Barcelona-Milánó ipari háromszöget, és a ré­gi portugál, holland, francia, cseh, magyar, sőt, porosz jogállamok kitar­tását az állam mellett. De ez már egy olyan politikai akaratot, egy olyan politikai kultúrát tételez fel, amelyet még meg kell teremteni.

1. Az Öböl-válság lényege

Az Öböl-válság nem egyéb, mint egy annak rendje és módja szerint megnyilvánuló Észak-Dél konfliktus. Az iraki rezsim ter­mészete, meg Szaddam Huszéin személyisége¹ minden bi­zonnyal érdekes elemek benne, ám másodlagosak. Valójában az egész Nyugat intervenciója – máig nem láttunk hasonló erejű fegyveres erőt – egy percig sem a nemzetközi jog betartására vagy az iraki demokrácia helyreállítására irányult. Egyszerűen a politikai status quo fenntartását és a közel-keleti olaj ellenőrzé­sét szolgálta. Elsősorban az iraki hadsereg szétveréséről volt szó, amit már Tel Aviv is hosszú idő óta áhított (attól a pillanattól fogva ugyanis ez utóbbi, a cionista állam teljes felsőbbrendűsé­ge okán, tetszés szerint tevékenykedhet a térségben). Cél volt továbbá állandósítani a Nyugat rablópolitikáját a mesterséges olajállamok segítségével. Valójában tehát ezek voltak a művelet kizárólagos céljai, a többi csak képmutatás.

Jó húsz éven keresztül a Nyugat támogatta Szaddam Huszeint, a hiábavaló és bűnös tízéves háború során is, mert akkor a Nyugatnak szüksége volt Szaddamra. Ez idő tájt senki sem fe­dezte fel, hogy nem valami túlságosan demokratikus alkat. Egyébként a demokrácia ürügye kicsit nevetségesen hangzik, ha Szaúd-Arábia védelmét tűzték ki célul az intervenció elé, hi­szen ez utóbbi sem éppen a demokrácia modellje. A kuvaiti re­zsim sem sokat ér ezen a téren. Hasonlóképpen: hirtelen előtér­be kerül a kurdok kiirtása. És mi van ugyanezen kurdok állandó gyilkolásával Törökországban és Iránban? És a tuaregek most is zajló irtásával? Magától értetődik, hogy nem nagyon hozzák szóba e gyilkos rezsimek gaztetteit, hiszen ezek a nyugati szö­vetségi rendszer részei. Függetlenség vagy a médiumok aláren­deltsége? Ami a „nemzetközi jogokat" illeti, beszéljünk csak ró­luk. Mit tett a Nyugat, hogy betartassa Izraellel a 242. határoza­tot, miszerint ki kell ürítenie azokat a területeket, amelyeket több mint húsz éve illegálisan tart megszállva? Mit tett a Nyugat, hogy elutasítsa a Golan törvénytelen annektálását? Nem nevet­séges-e hallani Törökország tiltakozását (amely Görögország szövetségese) Kuvait megszállásáért, miközben Törökország, a NATO tagjaként, megszállta Ciprust, és a Nyugat nem szólt egy szót sem?²

2. Az Észak-Dél konfliktus és a harmadik világ újra-kompradorizálása

Az Észak-Dél konfliktus valóban alapvető ellentét annak a világ­jelenségnek a keretében, amelyet én reálisan létező kapitaliz­musnak nevezek. A kapitalizmus mint „reálisan létező" világ­rendszer, kezdeteitől fogva – tehát öt évszázad óta – felelős a világméretű polarizációért, vagyis, modern megfogalmazással élve, felelős az Észak-Dél .elágazásért"! Manapság ez a polari­záció a periférián élő néposztályok számára (tehát az emberiség többsége számára) elviselhetetlen feltételeket teremt, mind gaz­dasági és szociális síkon (növekvő nyomor), mind politikai téren (nemzeti jogok eltiprása, a demokrácia hiánya stb.). Mindez tö­kéletesen beleillik a világméretű tőkefelhalmozáshoz szükséges logikába.

Gyakran mondják, hogy az utóbbi negyven évben az Észak-Dél konfliktust elrejtette a Kelet-Nyugat konfliktus, amelyet fontosabbnak ítélnek. Valójában a Kelet-Nyugat konfliktus szerin­tem hasonló természetű volt, mint amelyet az Észak a Dél sze­mére vet. Az orosz és a kínai forradalmak, szocialisták lévén, végül is nem voltak egyebek, mint a kapitalizmus perifériáján élő népek felemelkedési kísérletei, azon népekéi, amelyeknek társa­dalmi, gazdasági és politikai helyzete elviselhetetlenné vált a ka­pitalizmus miatt (Oroszországban 1917-ben, később Kínában, Kubában vagy Vietnamban). Ezek a forradalmak nagyon is bele­illenek a harmadik világ nemzeti felszabadító mozgalmainak családjába; annyiban térnek el ezektől, hogy a szocialista forra­dalmak a maguk idejében a legradikálisabbak voltak a kapitalis­ta rendszer perifériáján élő népek forradalmai és mozgalmai kö­zül, és ezért a kapitalista Nyugat ezeket ítélte a legveszélye­sebbnek. Persze a Szovjetunióban végbemenő evolúció a má­sodik világháború után, a Szovjetunió felemelkedése katonai szuperhatalommá (s ezen a téren egyenlővé válása az Egyesült Államokkal) módosított néhány nemzetközi viszonyt, ideértve némely Észak-Dél viszonyt is. Ez az evolúció összességében elősegítette a harmadik világ emancipálódását, akkor is, ha csak részleges volt, és a helyi burzsoázia a nemzeti felszabadítási kísérletek nagy részét felszámolta. Másfelől ugyanakkor ez az evolúció bizonyos fokig be is határolta a perifériák népeinek har­cát, meghatározva az elmúlt negyven év „fő ellentmondásait".

Mára megfordult volna minden? Rövid távra minden bizonnyal, mivel a Szovjetunió világosan kinyilvánította szándékát a Nyugathoz való visszacsatlakozásra. Persze könnyen lehet, hogy csak ideiglenes visszafordulásról van szó, hiszen a keleti országok társadalmaiban a kapitalizmus nem old meg semmiféle alapvető problémát. Némelyek már kezdik is érzékelni annak hatását, ahogy lassan a kapitalista világrendszer perifériájára kényszerülnek. Várható tehát, hogy Keleten újabb népi meg­mozdulások lesznek, hasonlóak ahhoz, amelyek a múltban és ma egyaránt megnyilvánulnak a harmadik világ társadalmaiban.

A reálisan létező kapitalizmus alapvető konfliktusai szem­pontjából, vagyis a világméretben uralkodó tőke és a periféri­án élő népek szempontjából a hetvenes és a nyolcvanas évek monoton időszaknak számítanak, amikor a népi erők világméretekben visszaszorultak. Ezt az időszakot, elsősor­ban a harmadik világban, a szétmorzsolódás jellemezte, miután a főleg az ötvenes és a hetvenes években jelentós nasszeri típu­sú nacionalista próbálkozások összeomlottak. Ezzel párhuzamo­san a nyolcvanas években az európai kommunista mozgalmak Nyugaton jórészt elkötelezték magukat az úgynevezett neolibe­rális politika mellett, amelyet a következetes jobboldal (Reagan, Thatcher stb.) folytat. Végül, de nem utolsósorban, megérhettük a kelet-európai kommunista rendszerek és a Szovjetunió össze­omlását. Ilyen körülmények között a nyolcvanas évek második felében részesei lehettünk a nemzetközi tőke hatalmas offenzívájának, amely a harmadik világ új kompradorizálását tűzte zászlajára, vagyis hogy újra alattvalójává alacsonyítsa, alávesse ezen politikai és gazdasági rendszereket a korlát­lan tőketerjeszkedés logikájának. A Valutaalap és a Világbank szanálási előirányzatai e terv szerves részét képezik. Az Öböl­ben folyó intervenció ugyanennek a megnyilvánulási formája, a legerőszakosabb, de nem az első. Megelőzte a kontrák által folytatott háború Nicaraguában; ott volt az intervenció Grenada ellen, hogy amerikai pénzen bábrezsimet hozzanak létre; no és a panamai intervenció, amelyet ugyan elég zavarossá tett az ot­tani elnök magatartása, de célja végül is az amerikai domínium fenntartása volt a térségben, lévén ez, és semmi más, az USA „stratégiája". Számos intervenció volt még, különösen Francia-Afrikában, hogy nem kifejezetten demokratikus államférfiak a helyükön maradhassanak. Regresszív időszakban vagyunk te­hát, abban az értelemben, hogy az utóbbi évek eseményeinek fényében, úgy tűnik, a harmadik világ országainak „újrakompradorizálása" elfogadtatott az ottani uralkodó osztályok által, és hatékonyan működik is.

3. Egy elavult rend vége

A helyzet tehát hirtelen robbant, bizonyosan sok vitatható körül­mény közepette, de a lényeg mégiscsak ez a váratlan változás.

Visszatérek kiindulópontomhoz: a probléma lényege nem Szad­dam Húszéin személyiségében vagy rendszere sajátosságában van. A lényeg az arab világban az olajból származó hatalom kér­désének újra felvetése. S ez a felvetés – az 1990. szeptember havi Le Monde Diplomatique cikkének szerzője szerint is – „az elavult arab rend összeomlásának" köszönhető. A szóban forgó rend nemcsak a franciák és angolok általi, 1919-ben történt fel­osztás terméke volt – mesterséges, mint minden gyarmati fel­osztás -, hanem a különböző bábrezsimek, olajállamok felépíté­sének stratégiai részét is képezi. E felosztás tette lehetővé az alábbi csoda kialakulását: majd minden olajban gazdag ország híján van a népességnek, míg minden népes ország olajban szegény, vagy majdnem az! Ezért hozott létre a Nyugat olyan konstrukciókat, amelyeknek nincs történelmi legitimitása. Le kell szögezni: egy arabnak nem mond semmit Kuvait, az Emirátus vagy Szaúd-Arábia függetlensége, mert ezek nem nemzetek, hanem gyarmati koncesszió-félék, amelyeket államoknak álcáz­nak. Ez az imperialista status quo nemcsak nagyon kedvező volt a Nyugat gazdasági érdekei számára (olaj), hanem sokat hasz­nált politikai érdekeinek is, ugyanis a hetvenes-nyolcvanas években, a radikális nacionalista arab mozgalmak pangása ide­jén, az olajállamoknak illegitim, bár reális hatalmat adott. Szaúd-Arábia, Kuvait, az Emirátusok, Katar stb. preferálása mellett a nyomorúságos országoknak kisebb pénzeket juttattak, ezáltal úgy tűnt, mintha az arab politikát egészében ők irányították vol­na. Nos, ennek szakadt vége. Mert bármi legyen is a harc kime­netele, az Öböl olaj országai most már tudják, hogy csak úgy maradhatnak fenn „függetlenek" gyanánt, ha a nyugati hadsere­gek közvetlenül és állandóan védelmezik őket.

Ez a helyzet viszont végül is azt jelenti, hogy az elavult rend előbb vagy utóbb mindenképpen összeomlik, hiszen bárhogyan is, a katonai megszállás nem tarthat örökké. Mindez azután – a dolgok logikája szerint – egy újabb elhúzódó antikolonialista há­borúba vezet. Ebben az értelemben az Öböl-háború kifejezetten Észak-Dél-válság, más válságok előhírnöke. Mert ez nem pusz­ta véletlen. Hasonló robbanások kitermelődőben vannak a har­madik világ más térségeiben is, más és más formákat öltve. Embrionális állapotban fellelhető volt azokban az éhségfelkelé­sekben is, amelyek a Valutaalap szanálási programja elleni tilta­kozásként robbantak ki. Ezek a hol itt, hol ott fellobbant felkelé­sek a világkapitalizmus által rájuk kényszerített elviselhetetlen rend ellen lassan a Délhez tartozó népek új harcának szaka­szává kristályosodnak ki.

4. Égtájak és politikai régiók

Felmerülhet a kérdés: végül is jogos-e 2Délről" és „Északról" be­szélni – egyes számban -, mint ahogy én teszem?

Ami az Északot illeti, igennel válaszolnék, legalább is egy bi­zonyos pontig. Az Egyesült Államok, Nyugat-Európa és Japán – az utóbbi időkben az egymás közötti konkurenciaharc közben bekövetkezett változások ellenére – egymáshoz közelálló társa­dalmak, és közös érdekeik vannak. Pontosan ezért nem vonja kétségbe sem Európa, sem Japán az Egyesült Államok elsősé­gét, ahogy ezt az Öböl-háborúban is láthattuk. Minden szándék ellenére az amerikaiak döntenek – az európaiak végrehajtanak. Ilyen értelemben a Nyugat teljesen egynemű Kelet-Európa és a Szovjetunió vonatkozásában is. Elég elolvasni ebben a témában a Trilaterális Bizottság legutolsó jelentését a peresztrojkáról,³ hogy megértsük: az esetleges enyhe ellentéteken túlmenően – mindez puszta retorika – a nyugati kormányok, legyenek azok választási szempontból jobb- vagy baloldaliak, egyértelműen kö­zös stratégiát alkalmaznak.

Ezzel szemben sem a Kelet, sem a Dél nem képez ilyen egységes régiót. De soha nem is voltak egységesek. A kapitaliz­mus fejlődésének éppen az a jellemzője, hogy egyenlőtlen, vagyis a központjában teljesen homogén, míg a perifériája a végtelen­ségig egyenetlen.

A hetvenes és nyolcvanas években felmerülő új megkülön­böztetések a harmadik világban – a perifériák féliparosítása, vagy mások „negyedik világiasítása" – nem jelentenek tehát új jelenségeket, csak a kapitalista világexpanzió jelenségének új formáit tapasztalhatjuk. És ha az ipari forradalomtól a máso­dik világháború utánig a centrum-periféria polarizáció nagy vonalakban megfelel az „iparilag fejlett", illetve „fejletlen" megkülönböztetésnek, a második világháború óta ez már nem igaz. A harmadik világ egyenetlen ipari fejlődése képezi a világ polarizációjának új formáját; a centrum uralma a pe­rifériák felett ma már teljesen új formákban jelentkezik, mint amilyen a pénzügyi rendszer, a technológiai és a kommuni­kációs szisztémák. Hasonlóképpen többes számban kell be­szélni a perifériákról is, vagyis nem szabad elkövetni azt a hibát, hogy mindegyiket közös nevezőre hozzuk, mintha azonos társa­dalmi struktúrájuk lenne. Róluk szólván csak abban az értelem­ben szabad általánosságban beszélni, hogy alapvető konfliktus húzódik meg az iparilag fejlett és fejletlen országok népei és a világkapitalizmus logikája között. Mindez igaz, hiszen a félig ipa­rosodott régiókban hevesebbek a harcok, mint a szegényebb te­rületeken.

5. „Viharzóna" a nyugati offenzíva és a „policentrizmus" között

A harmadik világ mindenesetre – miként a kínaiak mondják – a világrendszer .viharzónája" marad. A Nyugat (az USA, Kanada, Ausztrália, a kelet felé terjeszkedő Nyugat-Európa, Izrael, Ja­pán) e tény tudatában a második világháború után működésbe hozott egy sor eszközt – katonaiakat is beleértve -, amelyek biz­tosítják számára a szolidaritást a szervezeten belül, nemkülön­ben a közös stratégia végrehajtását: ilyenek az OECD és a Kö­zös Piac gazdasági téren, az Európa Tanács és a Trilateriális Bi­zottság politikai téren, a NATO katonai téren. Mindezt, úgymond, a „kommunizmus" ellensúlyozására (ez egy olyan elnevezés, amelyet a médiumok adtak a legitimáció érdekében, hogy az USA hegemóniáját ezzel is is biztosítsák; eközben az említett in­tézmények éppenséggel garantálták a nemzetközi status quo-t, amely kedvezett az imperialista uralomnak). Emellett a Kelet-Nyugat közötti konfliktus némi határt szabott a brutális nyugati intervenciónak, de csak meghatározott esetekben és bizonyos mértékig. A világ egyesítése a „piac által" nem a „békét" kény­szeríti ki, hanem, ellenkezőleg, intenzívebbé válnak az erősza­kos intervenciók a népek ellen, amelyek e „béke" áldozataivá válnak.

Tudatára ébredhet-e a harmadik világ a dolgok ilyen állásá­nak, és meg tudja-e szervezni saját kollektív válaszát?

Megismerhettünk már két olyan kísérletet, amelyek ebben az irányban hatnak, és amelyek létrejöttének feltételei egyáltalán nem különböznek – tizenöt év távlatában sem – a mai helyzettől. Az első az „el nem kötelezettek" bandungi értekezlete: e mozga­lom megfelelt az ázsiai és afrikai függetlenségi harcok imponáló növekedésének. A második az 1975-ben létrejött „új nemzetközi gazdasági rend" tervezete, amelyről egyebütt leírtam, hogy a bandungi front győzelmein felbuzduló nemzeti-burzsoá illúzión alapult.

Egy .Dél-front" létrehozásának nehézségei igen számot­tevőek. Ám a perifériákon levő országok helyzetének és „érde­keinek" különbözősége, ahogyan azt a vezető osztályok értel­mezik, nem kisebbíti a harmadik világbeli népek közös érdekei­nek objektív jellegét. A hatalmon levő rezsimek kompradorizálása növeli e nehézségeket, lehetetlenné teszi a „Dél-front" kiala­kítását, mivel ezeket a rezsimeket nem döntik meg nagy szám­ban. Ma, az Öböl-válság alkalmával, újra felvetődik a régi ameri­kai és európai javaslat egy „regionális katonai paktum" megala­kítására (CENTO volt a neve az ötvenes, hatvanas években lé­tező ilyen szervezetnek), amely összefogná a térség komprádor rezsimjeit, s felhívná a Nyugatot a status quo garantálására, meghosszabbítva ezáltal a NATO-t, s felruházva azt egy látszó­lagos legitimitással, hogy bárhol beavatkozhassak, ahol a népek felkelnek. Szeretnék emlékeztetni, hogy a CENTO-t annak ide­jén szovjetellenesként mutatták be, miközben az imperialista status quo védelmének dimenzióját alig-alig leplezték az anti­kommunista retorikával. Lám, ma megint, amikor pedig az (ex-) Szovjetunió megszűnt ellenségnek lenni, újra csak felmerül a CENTO terve.

Ugyanígy a „Szövetség a haladásért" is új életre kel a „de­mokratizálás" hazug álcáját öltve (ha nem a „kábítószer elleni harc" ürügyén) Latin Amerikában; a Közös Piac és az ACP (ki­egészítve a „védelmi paktumokkal") a szubszaharai Afrikában, a SEATO Délkelet-Ázsiában – mindezek a képződmények, a már meglevőkkel (a NATO-val) együtt, olyan, a Nyugat által vezetett hálózatot képeznek, amelynek láncszemei nyilvánvalóan nem kerülnek egymással konfliktusba.

5. No és az ENSZ?

Az utolsó kérdéskör arra vonatkozik, milyen szerepet tölthetne be az ENSZ a jövőben. A mai napig ugyanis soha sem működött úgy ez a nemzetközi szervezet, ahogyan az okmányaiban sze­repel. Hacsak nem arról van szó, ahogy gyakran mondják, hogy munkáját megbénította a Kelet-Nyugat konfliktus. Valójában az ENSZ-t az egész rendszeren uralkodó nyugati uralom bénította meg, attól a pillanattól kezdve, hogy a harmadik világnak adan­dó hely a szervezetben csak a retorikában volt fontos. Soha nem fordult még elő (máig legalábbis nem), hogy az Egyesült Nemzetek képes lett volna bármely ügyet előmozdítani, amely a harmadik világ népeinek érdekeit a nyugati akaratnak ellentmon­dóan szolgálta volna. A világos példa ezen a téren a híres 242. határozat sorsa, amely az 1967-es dátumot viseli!

És mivel lehetne visszaadni az ENSZ-nek pozitív szerepét? Az Öböl-válság fel sem vethet ilyen jellegű kérdést, miután csak az USA brutális kérdésfelvetéséről van szó, aki saját magát „nemzetközi" rendőrnek nevezte ki, saját kizárólagos hasznára, felhívva mindenki mást az ő támogatására. Ám ma egy sor okból kifolyólag – feltehetően a belső közvélemény miatt – egyes eu­rópai kormányok igyekeznek jobban előtérbe helyezni az ENSZ szerepét. De még pontosítani kellene azokat a szükséges felté­teleket, amelyek közepette az ENSZ méltósággal meg tudna fe­lelni feladatainak.

Nem szeretnék hosszasan időzni ezen az összetett témán. Csak nagy vonalakban vázoltam fel a gazdasági, politikai világ­rend újjáépítésének szükségességét, a „policentrizmus" szüksé­gességének felismerése alapján. Ezért a perspektíváért kell har­colni, az egyetlenért, amely képes elkerülni a „globalizáció" bar­bár útját.

[Marx Centouno, 4. 1991. február.]

(Fordította: Földes J. György)

Jegyzetek

1 Huszein az Irán elleni ostoba, bűnös háború után, amelyből nem győztesként került ki, minden bizonnyal valamiféle, a helyzetet meg­mentő „nemzeti aktust" látott kívánatosnak.

2 lrak okkal nem ismerte el sohasem Kuvait „függetlenségét", lévén az az angol diplomácia mesterséges alkotása (mint az Emirátusok, Bah­rein stb.}. Kuvait „egy állami rangra emelt olajtársaság". Úgy tűnik, a ku­vaiti emírt az amerikaiak tudatosan provokatív magatartásra ösztönöz­ték. Az emír iraki olajt szivattyúztatott át az altalajon keresztül; továbbá azzal fenyegetőzött, hogy elvágja Bászra tengeri útvonalát (elég egy tér­képre nézni, hogy lássuk, Iraknak nincsenek tengerre jutási lehetőségei) stb. Taiefből történő visszatérése után, az iraki invázió előestéjén, az emír szélsőséges Irak-ellenes beszédeket mondott. E mögött nyilvánva­lóan az amerikaiak és a szaúdiak álltak, talán azzal a céllal, hogy csap­dát állítsanak Huszeinnek. A csapda-tézist az látszik alátámasztani, hogy Húszéin két nappal Kuvait elözönlése előtt értesítette szándékairól az amerikai nagykövetnőt Bagdadban. Mivel semmilyen negatív reagá­lás nem érkezett az USA részéről, talán azt a következtetést vonta le, hogy zöld utat kapott, és így beesett a csapdába. Ki akarhatta ezt a csapdát? Minden bizonnyal az USA-ban (és Európában) jelenlevő cio­nista klán. Meggyőzték volna Busht – aki igazán kevéssé intelligens -, és követte volna őket anélkül, hogy előzőleg konzultált volna az amerikai establishmenttel? Esetleg az olajlobby szeretné garantálni az Öböl tér­ségének felügyeletét? Netán azok az USA-beliek, akik ezen ellenőrzés segítségével eszközhöz szeretnének jutni Európa és Japán sakkban tar­tásához? (Merthogy éppen Európa és Japán lesznek a biztos áldozatai ennek a korlátlan amerikai ellenőrzésnek.)

3 Amin cikke 1990 novemberében íródott. (A szerk.)