Ágh Attila: A kezdet vége. Helyzetkép a politikai átmenet első szakasza után. Mozgó Világ, 1990/12.

Ágh Attila: A szocializmus alapértékei. Világosság, 1989/11.

Ágh Attila: Az önszabályozó társadalom: a civil társadalom Nyugat- és Kelet-Európában. Kos­suth, 1990.

Ágh Attila: Túlcentralizált anarchia. Kritika, 1989/10.

Andor László: Ellenvélemény az adósságválságról. In: Adósság (GT Füzetek), SZGTI, 1990.

Andorka Rudolf-Kolosi Tamás-Vukovich György (szerk.): Társadalmi Riport 1990. Tárki, 1990.

Arató András: Forradalom, civil társadalom és demokrácia Kelet-Európában. Mozgó Világ. 1990/8.

Árva László: A regionális méretű társadalmi-gazdasági reform esélyei az európai szocialista országokban. Valóság, 1989/11.

Bayer József: A szocializmus jövője. Kritika, 1990/10.

Bayer József: Jövőnk, Európa. Az európai integráció kelet-európai szemszögből. Kritika, 1990/2.

Bayer József: Szocialisták útkeresése. Társadalmi Szemle, 1990/10.

Berend T. Iván: Történelmi vállalkozás. Népszabadság, 1989. szept. 23.

Berend T. Iván: A bolsevik forradalom a „pártállam” diktatúrájába torzul. Valóság, 1989/12.

Berend T. Iván: Két békés forradalom. Társadalmi Szemle, 1990/7.

Berend T. Iván: Közép- és Kelet-Európa a „rövid 20. században”. Társadalmi Szemle, 1990/3.

Bihari Mihály: Átmenet a diktatórikus szocializmusból a demokratikus szocializmusba. Világos­ság, 1969/4.

Bihari Mihály: Új magyar parlamentarizmus. Kritika, 1990/7.

Bogár László: Kitörési kísérleteink. KJK, 1989.

Bossányi Katalin: Szólampróba (Beszélgetések az alternatív mozgalmakról.) Láng, 1989.

Bozóki András-Sükösd Miklós: Honnan, hová, miért? Mozgó Világ, 1990/8.

Bozóki András: Politikai irányzatok Magyarországon. In: Magyarország politikai évkönyve, 1990.

Böröcz József: A kádárizmustól a parlagi kapitalizmusig: a fejlett informalizmus építésének idő­szerű kérdései. Mozgó Világ 1990/8.

Böröcz József: Két szék között. (Motívumok egy társadalomképhez.) Valóság, 1989/11. Bruszt László-Simon János: Posztpaternalista politikai orientációk Magyarországon. In: Magyar­ország politikai évkönyve, 1990.

Csaba László: Az új Magyarország a kelet-nyugati kapcsolatrendszerben. Mozgó Világ, 1990/12.

Csaba László: Kelet-Európából Közép-Európába. Valóság, 1990/11.

Csepeli György-Örkény Antal: Az alkony. A mai magyar értelmiség ideológiai-politikai optikája a 80-as évek végén. ELTE 1990.

Csizmadia Ervin: Lehet-e a marxizmusnak reneszánsza? Magyar Nemzet, 1989. júl. 14.

Csizmadia Ervin: Milyen civil társadalom van és milyen nincs Magyarországon? Kritika, 1989/5.

Eörsi István: Az elfojtás és elfojtása. Kritika, 1990/10.

Fehér Ferenc: A kapitalizmus vagy a demokrácia diadala. Világosság, 1991/1.

Ferge Zsuzsa: A negyedik út. KJK, 1989.

Ferge Zsuzsa: Van-e negyedik út? A társadalompolitika esélyei. KJK, 1989.

Fordulat és reform. Medvetánc, 1987. (melléklet).

Földes György: Hatalom és mozgalom. 1956-1989. Reform-Kossuth, 1989.

Fricz Tamás: Mi a politika iránya Magyarországon? Kritika, 1990/5.

Gedeon Péter: Modernizáció és a marxi kategóriarendszer. Világosság, 1989/4.

Gombár Csaba: Túlkínálat bűnbakokból. Mozgó Világ, 1990/3.

Hanák Péter: Közép-Európa: az imaginárius régió. Világosság. 1989/8-9.

Hankiss Elemér: A „Nagy Koalíció”, avagy a halalom konvertálása. Valóság, 1989/2.

Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák. KJK, 1988.

Hardy Péter: A kelet-európai hatalmi vákuum. Mozgó Világ, 1990/3.

Hardy Péter: A kelet-európai változások és Magyarország. In: Magyarország politikai évkönyve, 1990.

Hegedűs András: A Kárpát-medence és Közép-Európa. Kritika, 1990/7.

Heller Ágnes: Európa második reneszánsza. Világosság, 1990/10.

Huszár Tibor: Konszolidáció vagy/és restauráció. Valóság, 1989/12.

Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor: Hová mégy Kelet-Európa? Eszmélet, 4. (1990).

Kende Péter: Szakítani a nemzetállamisággal. 2000. 1990/2.

Kéri László: A harminc éves rendszer agóniája. Társadalmi Szemle, 1990/11.

Kolosi Tamás: Jegyzetlapok 1989 nyarán. Valóság, 1989/10.

Konrád György-Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Gondolat, 1989.

Konrád György: Az autonómia kísértése. Antipolitika Codex Rt, 1989.

Kopátsy Sándor: Egy történelmi korszak utolsó felvonása. Világosság, 1990/5.

Kopátsy Sándor: Még soha, sehol elő nem fordult feladat (Tulajdonreform-koncepció.) Valóság, 1991/2.

Kopátsy Sándor: Miért esett össze a hazai baloldal? Kritika. 1990/5.

Kornai János: A tulajdonformák és a koordinációs mechanizmusok affinitása. (A reformszocia­lizmus néhány tapasztalata.) Valóság, 1990/1.

Kornai János: Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében. HVG Rt, 1989.

Körössényi András: Pártok és szavazók. Parlamenti választások 1990-ben. Mozgó Világ, 1990/8.

Krausz Tamás: Adalékok egy rendszerváltás anatómiájához. Kritika, 1989/11.

Krausz Tamás: Kelet-Európa konzervatív forradalmai. Eszmélet, 6, (1990).

Lengyel László: Elégia a baloldalról. Kritika, 1990/3.

Lengyel László: Ezerkilencszáznyolcvankilenc. Magyarország politikai évkönyve, 1990.

Lengyel László: Tudomány és politika. 2000, 1990/3.

Lengyel László: Végkifejlet. KJK, 1989.

Liska Tibor: Ökonosztát. KJK. 1988.

Liska Tibor: Szent barmunk, a politika alaprendje. Betűvető, 1989.

Litván György: Kitől búcsúzunk? Kritika, 1990/4.

Lóránt Károly: Az adósságcsapda. In: Adósság. GT füzetek. SZGTI, 1990.

Matolcsy György: Helybenjárás. Mozgó Világ, 1989/11.

Márkus Péter: Jövedelemelosztás, hatékonyság, gazdaságpolitikai alternatívák. In: Balra, ki a zűrzavarból, MSZP Népi Demokratkus Platform, 1990.

Niederhauser Emil: Előhang 1989 Kelet-Európájához. Eszmélet, 5. (1990).

Papp Zsolt: A napnyugati politikai kártya alapszínei. Népszabadság, 1990. jan. 13.

Pataki Ferenc: A rendszerváltás parlamentje. Szociálpszichológiai jegyzetek. Társadalmi Szemle, 199072.

Petschnig Mária Zita: Merre előre? A rendszerváltás eredményei és kilátásai. Társadalmi Szem­le, 1990/12.

Pokol Béla: Patthelyzet a csúcson. Márczius Tizenötödike, 1989. márc. 15.

Pokol Béla: Politikai reform és modernizáció. Magvető (Gyorsuló idő), 1989.

Pomogáts Béla: Történelmi válaszutak. Kritika, 1990/8.

S. Horváth Jenő: A szocializmus(kép) zavarai. Kritika, 1989/4.

Schlett István: Politikai programtöredékek. Valóság, 1989/3.

Schlett István: Tradíciók, modellek és körülmények. A politikai tagoltság determinánsai Magyar­országon, Világosság, 1990/6.

Schöpflin György: A demokrácia esélyei Közép- és Kelet-Európában. 2000, 1990/1. Simon J.-Szabó J. (szerk.): A modellváltás anatómiája. Társadalomtudományi Intézet, 1989.

Sinkovics Alfréd: A szocializmus elméletben, az államszocializmus az életben. Társadalmi Szemle, 1990/12.

Szabó András György: Marx és az államszocializmus. Eszmélet, 4. (1990).

Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Medvetánc könyvek, 1990.

Szálai Erzsébet: Szereppróba. Valóság, 1990/2.

Szamuely László: Volt-e a szocializmusnak alternatív buharini modellje? Mozgó Világ, 1989/3.

Szegő Andrea: Világgazdasági függés, eladósodás, válság. Eszmélet, 1, 1989.

Szelényi Iván: Polgárosodás Magyarországon: nemzeti tulajdonos polgárság és polgárosodó értelmiség. Valóság, 1990/1.

Szelényi Iván: Polgárosodásunk esélyei. Népszabadság, 1990. márc. 15.

Szelényi Iván: Új osztály, állam, politika. Európa, 1990.

Szentes Tamás: A sztálini rendszer történelmi zsákutca. Társadalmi Szemle, 1989/11.

Szentes Tamás: Történelmi mulasztás és irányvesztés a hazai gazdaságpolitikában. Társadalmi Szemle. 1990/2.

Szilágyi Ákos: Orosz Weimar. 2000, 1990.

Szoboszlai György: Politikai tagoltság, 1990 – a választások tükrében. Társadalmi Szemle, 1990/8-9.

Tamás Gáspár Miklós: Méla üzenet a baloldalnak. Kritika, 1990/10.

Tamás Gáspár Miklós: Búcsú a baloldaltól. Kritika, 1989/12.

Thoma László: Az alternatívák nélküli társadalom. Eszmélet, 5. (1990).

Tőkei Ferenc: A marxizmus jövőjéről 1990-ben. Világosság, 1990/11.

Tőkés Rudolf: Az új magyar politikai elit. Valóság, 1990/12.

Tütő László: Lukács György reformkoncepciója. Valóság, 1989/5.

Tütő Lászió: Szolgáló állam és „szabadon lebegő” kormányzat. Eszmélet, 4, (1990).

Vígvári András: Eladósodás és adósságkezelés. In: Adósság, (GT füzetek), SZGTI, 1990.

Vitányi Iván: A szociáldemokrácia és Kelet-Közép-Európa. Mozgó Világ. 1990/10.

Vitányi Iván: Kelet forradalma. Valóság, 1990/4.

Völgyes Iván: Ellenőrzött és spontán változások Kelet-Európában. Világosság, 1990/6.

Wiener György: Tulajdonreform és szocialista megújulás; In: Balra, ki a zűrzavarból. MSZP Népi Demokratikus Platform. 1990.

Tartalomjegyzék

1. Marosán György, Mocsáry József, Angyal Ádám, Krausz Tamás : Ki legyen a gazda?
2. Alternatívák nélkül – Bevezető: miért fontos az “orosz modell”
3. V. P. Buldakov : Az októberi forradalom mint szociokulturális jelenség
4. Nagy Péter Tibor : Az októberi forradalom és a Szovjetunió adaptációja az ellenforradalmi Magyarországon
5. Az Egyesült Ellenzék nyilatkozata
6. V. Lepehin : Tudjuk-e merre tartunk? Áttekintés a Szovjetunió mai politikai mozgalmairól
7. Statisztikák a Szovjetunióról
8. Szénási Sándor : A bolsevizmus “két lelke” – Beszélgetés Szilágyi Ákossal
9. Immanuel Wallerstein : A XX. századi szocialista kísérletről
10. Samuel Bowles : A kelet-európai események új erőt adhatnak a baloldali értelmiségnek
11. M. M. : Kit véd a vasfüggöny?
12. Sz. Bíró Zoltán : Válogatott bibliográfia az “orosz modell” történetéhez
13. Krausz Tamás : Bergyajev aktualitása
14. Daniel Singer : Mészáros István: Az ideológia hatalma
15. Kapitány Ágnes, Marton Imre, Kapitány Gábor : Beszélgetés Gilbert Wassermannal az M főszerkesztőjével
16. Pártok harca a dolgozók pénzén avagy mit kell tudni a Szegények és Kiszolgáltatottak Szövetségéről?
17. Tót Éva : A Kertváros és az Oncsa-telep között – Beszélgetés Szili Sándor esztergályossal, országgyűlési képviselővel

Az utóbbi években egyre láthatóbbá és kifejezettebbé válik a perem­helyzetű ifjúsági szubkultúrák erőszakossága. Az erőszak és az ag­resszivitás a legnyilvánvalóbb formában a punk és a skinhead cso­portoknál jelenik meg; ezek a fiatalok nyíltan kifejezik – szóban és cselekedetben – erőszakos, előítéletes és rasszista nézeteiket. Ezek a csoportok gyakran összeverekednek egymással, más csoportokat, illetve külföldi – többnyire színes bőrű – diákokat támadnak meg, tár­gyakat, épületeket rombolnak össze. A fiatalok egy része nyíltan ro­konszenvez a fasizmussal. Az erőszak, az agresszivitás e szubkultú­rák középponti eleme. A tömegkommunikáció időről időre nagy felhá­borodással tudósít e szubkultúrák fenyegető viselkedéséről, félelmet keltő nézeteiről.

Az említett csoportosulásokkal való találkozáskor már első pillan­tásra feltűnő agresszivitásuk: külsejük, megjelenésük, fellépésük fé­lelmet kelt, erő(szakosságo)t sugall. A megjelenésbeli és viselkedés­beli erőszak (viselkedések, tárgyak rongálása) és a nézetekben, a vi­lágképben megjelenő erőszak egymással szorosan összekapcsoló­dik. Az erőszak szubkulturális kontextusban jelenik meg: valakik – megtámadott csoportok tagjai – ellen irányul, mások pedig (a saját csoport tagjai) védettek ellene.

Az is világos, hogy az erőszak, agresszivitás kifejezések csak az első benyomás rögzítésére és megfogalmazására alkalmasak; a ki­fejtés során differenciáltabb fogalomkészletre lesz szükség.

Az interjúk

Egy 1980-ban indult, csövesekkel és más marginális ifjúsági szubkul­túrák tagjaival folytatott interjús és résztvevő megfigyeléses vizsgálat (Rácz, Kéthelyi és Göncz, 1984; Rácz, 1989) folytatásaként 1984-85-ben 60 fiatallal készítettünk félig strukturált interjút. Ezek a fiatalok magukat, illetve kortárscsoportjukat punknak, skinheadnek, oi-nak nevezték. A legtöbb, magát skinheadnek vagy oi-nak nevező fiatal el­mondta, hogy korábban punk volt. A skinheadek és az oi-ok mintegy a punk csoportokból alakultak ki, de közben az eredeti, megmaradó punk csoportok is tovább differenciálódtak; megjelentek az újpunkok, őspunkok, artpunkok.

A fiatalok egymást többnyire öklük és sokszor bakancsuk összeütésével üdvözölték, néha pedig „Sieg Heil!" kiáltással. Punk, illetve skinhead együttesek koncertjeit látogatták. Csoportjaik 8-10 fős, ál­landó jellegű, zárt alakzatok voltak; tagjaik évek óta ismerték egy­mást. A csapattagság feltétele a hasonló identitás (mindenki punknak, skinheadnek stb. tartja magát), a hasonló világkép (egyes csoportok­ban pl. mindenki fasiszta vagy anarchista), a hasonló öltözködés.

(Megjegyzem, hogy a csöves csoportosulásoknál hasonlókat nem tapasztaltunk. A csövesek nagy létszámúak voltak, nyitottak; könnyű volt a be- és kikerülés; a bekerülés feltétele sem az egyforma identitás volt.)

Interjúalanyaink átlagéletkora 17-18 év volt, köztük 51 fiú és mindössze 9 lány (ez tükrözte e csoportok jellemző nemi összetéte­lét). A fiatalok közül 26-an jártak iskolába (középfokú, illetve néhá­nyan felsőoktatási intézménybe), 16-an segéd- vagy betanított mun­kásként dolgoztak. Körükben sok „deviáns" viselkedésforma fordult elő. (Ezekben egyébként a csövesekhez hasonlóak voltak.)

Az interjúkészítés során – az életútjukra vonatkozó rész után – a fiatalabbakat arról kérdeztük, hogyan látják a társadalmat, hol helye­zik el magukat benne, milyen Magyarországon a társadalmi-politikai hatalom, milyen a viszonyuk magyarságukhoz, a kisebbségekhez, a fasizmushoz, az anarchiához.

Az interjúk hólabda-módszerrel készültek, illetve több fiatallal egy nyári közös táborozás (együttéléses résztvevő megfigyelés) során is­merkedtünk meg. Az interjúkat magnóra vettük; a későbbiekben il­lusztrációként ezekből az interjúkból fogok idézni.

1988-ban egy külvárosi művelődési házban készítettünk 20 in­terjút. Ezek a fiatalok a művelődési ház előterébe jártak egymással ta­lálkozni. (Az előző vizsgálat során is készítettünk ugyanennek a mű­velődési háznak a vonzáskörében interjúkat.) A 20 fiatalból 15 fiú és 5 lány volt, életkoruk 17-18 év között mozgott. Közülük tízen dolgoztak szak-, segéd- vagy betanított munkásként, hatan pedig tanultak. A 20 fiatalból kilencnek volt valamilyen „devianciája": kisebb antiszocialitások. Ebből a szempontból ez a második csoport jelentősen különbö­zött az előző interjúalanyoktól, ahol a deviáns viselkedések jóval na­gyobb arányban fordultak elő. A fiatalokat nevezhetjük marginális szubkultúrák tagjainak (találkozási helyük, életstílusuk és a környezet minősítése miatt).

Az alábbiakban azt vizsgálom, hogy az erőszakosság a marginá­lis fiatalok e két szcénájában hogyan jelenik meg, milyen különböző elemeket egyesít.

Tapasztalatok

Tapasztalataim szerint – ahogy már említettem – a fiatalok viselke­désbeli és a nézetek szintjén megjelenő „erőszakossága" egymással összekapcsolódott. Az erőszakosság szubkulturális kontextusba ágyazottságát is említettem. Egy másik, szembeötlő tapasztalat volt, hogy az „erőszakosságban" nagyon sok jelenség, érzés és vélemény csúszik egybe. Egymáshoz szorosan kapcsolódik az erőszakosság, az agresszivitás és a férfiasság; az erőszakosság és a rombolás, a pusztítás; az erőszakosság és a fasizmus, az anarchia, a rasszizmus, ill. az etnocentrizmus különféle formái.

A fasizmus és az agresszió említésénél rögtön meg kell állnunk.

A fiataloknál a fasizmus és az anarchia sajátos formában egyesült egymással. Sokak számára az anarchia az asszociálódó merényle­tek, terroristák miatt, az erőszakon át a fasizmussal megegyező ér­telmű volt. Mások az akkori (1984-85, ill. 1988) társadalmat tartották anarchikusnak (negatív előjellel) és helyette fasizmust akartak (pozi­tív előjellel), vagy éppen fordítva: a társadalmat tartották fasisztának (negatív előjellel) és anarchiát akartak (pozitív előjellel). A kép azon­ban nem volt konzisztens. A legtöbb esetben a fasizmus mintegy az agresszió szinonimája volt: a társadalomellenes düh, lázadás, ag­resszió egy formája, melynek célja az adott társadalmi berendezke­dés lerombolása. Csak ritkábban folytatódott így a gondolatmenet: új társadalom felépítése a kiválasztottak – a faji alapon felsőbbrendűek – által, vagy pedig „magyar élet magyar földön". Utóbbi esetben a faji-biológiai alap helyét az etnocentrizmus vette át. Ez a gondolat azonban sokszor a fasizmus említése nélkül, sőt annak elutasítása mellett is megjelent. A fasizmus és az anarchia fogalmának néhány szociálpszichológiai vonatkozására még visszatérek.

Az interjúrészletekkel itt az említett összecsúszást szeretném ér­zékeltetni. Célom még a szubkulturális kontextus, a vélemények szo­ciálpszichológiai beágyazottságának bemutatása, a saját és a másik­csoport (in- és out-csoport) közötti viszony jelzése. Természetesen hangsúlyoznom kell, hogy ezek az interjúrészletek önmagukban ke­veset bizonyítanak; célom nem is ez, hanem a szemléletes illusztrá­lás, tipikus példák bemutatása. (Egy-egy összefüggő részlet azonos interjúból származik.)

Interjúrészletek a punk, skinhead csoportból

(A punkokról) – „Emberek vannak, akik felsőbbrendűek."

(Világnézet) – „Materialista, jobboldali. Nem vagyok fasiszta, de bizonyos fokig van ben­nem fajgyűlölet. Magyarságtudatom nincs, a fasizmusnak semmi értelmét nem látom. Anar­chia az igen. Magyarországon nincs jövője semminek."

„A legfontosabb szerintem, hogy erőszakos az ember."

„A punkokkal tartok, ez az egyetlen nyílt válaszadás, nagyon fontos. Nagyon sokat jelent számomra az anarchia. Nekem nincsenek fajelméleteim. Jogot tartok arra, hogy minden em­ber igényelje azt, amit akar. Igényelje, csak ő szerezze meg, és ne adják a kezébe, mert az hülyeség. Különben is kézigránát kell. (Fasizmus, újfasizmus.) – Értékes számomra a fasiz­mus, de most már nem lenne értékes, mert ma már más dolgokkal is el lehetne érni azt, amit a fasizmussal elértek. Egy bármilyen fajta kaotika után, amit a fasizmus is keltett, egy jobb és pozitívabb világ jöhet."

„Káosz kell a világban, hogy abból újra lecsapódhasson valami rend."

„Jogosnak tartjuk az agressziót, mert mosolyogva és szelíden nem lehet érvényesülni ebben a világban. Agresszióra csak agresszióval lehet válaszolni, és a világ ebből áll. Nem hiszünk a jövőben, nem látjuk értelmét semmilyen jövőépítésnek, a jelennek élünk, nem foga­dunk el semmilyen társadalmi szabályt, rendszert és kötöttséget, mindenki úgy ól, ahogy jól­esik neki."

„Éljen az agresszió, agresszió ellen csak agresszióval lehet válaszolni. Ez az ideológiája mindenkinek, így nekem is. A magyarokban van ész meg bátorság, több mint másokban. A zsidókat meg a cigányokat nem szeretem, csak azért, mert zsidók, kész; ez elég ahhoz, hogy ne szeressem őket. Agresszió kell agresszióval szemben, meg kell botránkoztatni azokat, akik nem úgy élnek, ahogy mi, nem kellenek rendőrök a világba, mindenki úgy éljen, ahogy akar, ebbe ne szóljon bele senki. A fasizmusban az volta jó, hogy agresszívebb volt, és nem kiméit senkit, aki másképp viselkedett, csak így lehet jó államot csinálni. Az anarchia is jó, mert az is agresszív, állandóan merényleteket csinálnak, nem?"

„Az én világnézetem egy az egyben a punk világnézet, a cigányokat meg a zsidókat utá­lom, és büszke vagyok rá, hogy magyar vagyok. Mert sokkal különb és felsőbbrendű emberek a magyarok, mint a környező országok népei, meg a zsidók. Ezt afaj teszi. A fasiszta rendszer nekem tetszett, és örülök, hogy újra elindultak ezek az újfasiszta nézetek Nyugaton. Mert leg­alább eltüntette a sok zsidót, meg a cigányt, meg a többi ilyen undorító poloskát. És erőszak­kal szabadságot adott volna, és hatalmat azoknak, akik felsőbbrendűek és érdemesek erre. Az anarchia annyiból tetszik, hogy a terroristák legalább jól odatesznek a sok konformális gazdag alaknak."

„Sok agresszióval kell ellenállni az agresszív jogtalanságoknak, nem fogadok el semmi­féle rendszert, mert mind elnyomó hatalom."

„Leszarom az egész kommunista bandát. Szeretnék minden kommunistát a falhoz állí­tani és szétloccsantani az agyvelejüket. Vagy inkább valami jó kis fasiszta módszerrel kiherél­ni, megkínozni, feldarabolni őket."

„A politikai hatalom a kommunistáké, a többi hatalom a rendőrségé. Lehet hogy zsidó va­gyok, nem tudom, mindenesetre utálom őket. A cigányokat mindenképpen gyűlölöm."

„Az anarchizmus az én eszmém. Mindenki mindent, mindig, amit akar. Aki nem védi meg magát, az meg is érdemli. Az anarchiánál nincs jobb életforma. De azért bármilyen forrada­lomba beszállnék. Nem az a lényeg, hogy valaki jobb- vagy baloldali, mindkettő egy szar. De a forradalom, az még ha fasiszták vagy kommunisták csinálják is, jó dolog."

„Fasiszta vagyok. Tetszik a szadizmus, a kegyetlenség. Kedvelem Hitlert. Az általam legismertebb ember. Utálom a zsidókat."

„Apám kommunistát akart belőlem nevelni. Régebben ő is utálta a ruszkikat, nemrég be­lépett a pártba. Azóta azt akarja, hogy KISZ-tag legyek. Én nem leszek KISZ-tag. Hazamen­tem és megmondtam neki, hogy én fasiszta vagyok. Levert."

„Minden rendszer a társadalomban rossz, és harcolni kell ellenük, hát úgy, ahogy lehet, minél durvábban, annál több siker, mert csak ezzel lehet bármit elérni. Mert az emberek olya­nok, hogy csak erővel lehet őket meggyőzni mindenről. Meg, hogy jön egy háború, és úgyis világégés lesz."

„A fasiszta ideológiáról az a véleményem, hogy van, ami elfogadható belőle: az erőszak, az erőszakos diktatúra, a fajelmélet."

„Utálom a cigányokat, a zsidókat, a kommunistákat, a románokat, a lengyeleket. Az ara­bokat is utálom. Gyűlölet, az a punk. Az ilyen újfasiszta szarság. A cigányok azok büdösek, a zsidók zsarolnak. A fasizmus az egy jó, az az igazság. Ők is utálják a cigányokat, a zsidókat, hál' istennek. A vérbeli fasiszta, az benne van mindenben; gyilkosság – szóval ilyen szadizásokban. Csinálnám esküszöm, a törvény nem engedi. Valami oka van biztosan, ha valaki így gondolkozik, miket lehet csinálni manapság? – amit a törvény tilt. A punkok azok jó emberek, a csövesek meg szemetek. Negyven évvel ezelőtt az lehetett: akit szeretek, azt nem bántom, akit gyűlölök, azt bántom. Utáltak és gyilkoltak mindenkit, akit szerettek, azt nem bántották."

„Aminket méltó helyei csakúgy kaphatjuk meg, ha a piszkokat elrugdaljuk az útból. Meg­botránkoztatjuk a polgári bolsevikokat, hogy lássák, mi vagyunk a kiválasztottak, ós megen­gedhetjük magunknak, hogy azt csináljunk, amit akarunk. Nekem, mint tisztafajú árjának, semmi félnivalóm nem lehet tőle, és annak, akit nem küld gázkamrába, meglehetősen jó élet­színvonalat és nyugodt megélhetést biztosít a fasizmus."

Az 1988-as interjúk

„Úgy gondolom, hogy Hitler, amit akart, az jó volt, csak nem a zsidókat kellelt volna, ha­nem a cigányokat, azokat se ilyen haláltáborokba, hanem kitelepíteni."

„A cigányok primitívek, akaratosak, sokkal hamarabb kapnak lakást, mint mi, sokkal több mindenük van. mint a magyaroknak. Hogy őszinte legyek, a fasizmussal egyetértek, mert ők azt akarták, hogy más népek közül kiemelkedjenek. Abban nem érlek egyet, hogy ők azt akar­ták, hogy ők legyenek a világ urai."

„A fiatalokat lenézik, kitagadják, ha tüntetünk, kapunk a fejünkre gumibottal. Sehol nin­csenek a fiatalok! Vigyék ki innen a picsába a ruszki katonákat! Itt magyarok legyenek! Ne arabok, ne cigányok! Utálom ezeket!"

„Ebből az országból akkor lenne ország, ha csak magyarok élnének itt. (Fasizmus) – Ők is valami ilyesmit akartak csinálni, de volt ez a zsidóüldözés, meg ilyesmi, mondjuk az hülye­ség. Amit ezek csináltak, vérengzés, meg az, hogy öltek, ennek semmi értelme. De az, hogy egységes legyen, mint ország, amit ők akartak, az egyértelmű. Igazuk volt! És majdnem meg tudták csinálni. De úgy elítélem például Hitlert is. Szerintem a fasizmus olyan, mint a szocia­lizmus. Majdnem. Mert a fasizmus az volt, hogy Hitler jót akart a népének, ö a világot szipo­lyozta, és a népét jól tartotta."

Az „erőszak" témája

Az erőszak, erőszakosság ezekben a szubkulturális csoportosulások­ban megjelenik úgy is, mint a férfi nemi szerep jellemzője, a férfi, il­letve a felnőtt státusz elérésének kelléke. Az erőszaknak ez a jellem­zője már a klasszikus szubkultúra-tanulmányokban megjelent (Cohen, 1955), csakúgy, mint az a vonása, hogy az erőszak, a kemény­ség valójában minőségileg nem különbözik a környező szociális világ érték- és normarendszerétől (Miller, 1958). Ezekben a csoportosulá­sokban legfeljebb a kifejezés formája más, de nem a tartalma. Utalok arra, hogy interjúalanyaink közül többen elmondták, felnőtt környeze­tük milyen egyetértően fogadta el bizonyos társadalmi csoportokkal kapcsolatos agresszív megnyilvánulásaikat.

Marsh és munkatársai (1978) angol futballszurkolók körében végeztek vizsgálatokat. Közismert az angol szurkolók egy részének agresszivi­tása. Megállapításaik szerint az agresszió a legtöbb esetben nagy­mértékben ritualizált, azaz „valódi" sérüléssel járó verekedésre csak ritkán kerül sor. Az agresszió a fiatalok morális karrierjébe illeszkedik. A szerzők a morális karrier fogalmát Goffmantól vették át, és azt a fo­lyamatot jelölik vele, ahogyan egy rajongó a csoport perifériás pozí­ciójából a többiek által megbecsült, saját maga előtt is „méltósággal" rendelkező, centrális tag lesz. A fiataloknak ez az egyetlen lehetősé­ge, hogy megbecsülésre tegyenek szert, mert a környező szociális rend ezt tőlük folyamatosan megtagadja, leértékeli őket.

Az etológiából jól ismert jelenség, hogy bizonyos fajok megvédik fajtársaiktól életterüket. Hasonló tapasztalatokról városi, fiatalokból álló csoportokkal, galerikkal kapcsolatban is beszámoltak. Marshék vizsgálataihoz hasonlóan angol „futballhuligánok" körében folytatott megfigyelésekről számolt be Taylor (1973). Megállapították, hogy a fiatalok erőszakossága összefügg a territóriumukat veszélyeztető ha­tással: a futballversenyek nemzetivé, sőt nemzetközivé válása, televí­ziós közvetítése azzal az érzéssel járt, hogy a fiatalok elvesztik tradi­cionális befolyásukat, ellenőrzésüket a futballpálya, ill. a futballcsa­pat fölött. Az erőszak(oskodás) e kontroll visszaállítását célozta. A realitástól való még további eltávolodásra utalnak Cohen (1980) vizs­gálatai, aki angol skinheadekkel készített interjúkat. Ezek a fiatalok a 60-as években Londonban, az East End-en egy munkásosztálybeli tovatűnt világot próbáltak meg helyreállítani, megvédve azt a közép­osztálybeli „beszennyeződéstől": öltözködésbeli, hajviseletben, visel­kedésbeli divatoktól (melyek megtestesülései számukra a divatosan öltözködő, diszkóba járó mod-ok voltak).

Az erőszak az utóbb bemutatott esetekben egyre absztraktabb szerepet tölt be, egyre inkább elvonatkoztatható a konkrét helyzettől és a konkrét személyektől: a sokszor ritualizált agresszivitás bizonyos érték- és normarendszert véd, sőt alakít ki más érték- és normarend­szerrel szemben. Az erőszak a saját-csoport védelmét szolgálja. A fo­lyamat az egyén szintjén is értelmezhető. Az egyén, ha észlelése sze­rint olyan szociális környezetbe kerül, ahol őt folyamatosan leértéke­lik, pozitív identitása megőrzése érdekében ezt a szociális környeze­tet (illetve annak érték- és normarendszerét) leértékeli, ill. destruálja (például annak tárgyi szimbólumait vagy azokat a személyeket, akik ezt a leginkább képviselik), valamint olyan érték- és normarendszert választ magának, amellyel magát pozitívan értékelheti {Kaplan, 1980). Az erőszak az önvédelem eszköze.

Hebdige (1979) angol punkokkal kapcsolatos vizsgálatai során megállapította, hogy a fiatalok mire használják a horogkeresztét, mely igen nagy megütközést váltott ki Angliában. A fiatalok részben azonosították magukat a rosszal, a gonosszal (a fasisztákkal), rész­ben pedig azt kívánták bizonyítani, hogy társadalmuk mennyire elő­ítéletes, represszív és fasiszta. Fasiszta azért, mert „fasiszta módon" reagál a horogkeresztre, őket úgy kezeli, mint hajdan a fasiszták a ne­kik nem tetsző csoportokat.

Az előző folyamat elemzésekor arra is felfigyelhetünk, nem pusz­tán arról van szó, hogy az egyik csoport erőszakkal védi meg magát egy másik csoporttól, hanem először is létre kell hozni ezt a saját cso­portot. A szociális kategorizáció, a környezet szereplőinek besorolása valamely (önmagában nem jelentős) ismérv alapján saját-csoportba és külső-csoportba (in- és out-csoportba), majd a saját-csoporttal való identifikáció, a külső-csoport egyre nagyobb különbözőségének ész­lelése, végül a személytelenné vált sémás percepció (mind a saját-, mind a külső-csoporttal kapcsolatban) prototípusokat, sztereotípiákat alakít ki. A kognitív identifikáció bemutatott folyamatában (Turner, 1987) alakul ki a csoport. A csoporttagok közötti kapcsolat tehát nem érzelmi természetű, hanem kognitív tényezőkön, a hasonló kategó­ria-tagságon alapul. Az erőszak (az in- és out-csoport közötti kapcso­lat alapvető formája) nem személyek ellen irányul, hanem absztrakt formában egy másik, sztereotip módon észlelt társadalmi csoport ellen. Az előző folyamat vége etnocentrikus világkép kialakulása is lehet.

A bemutatott folyamatban a szociális kategorizáció alapja bármi lehet: a cigány, a zsidó, a kommunista igazából nem valós társadalmi hovatartozást jelent, hanem egy percipiált szociális kategória-tagsá­got, egy prototípus jellemvonását.

A szociális kategorizáción nyugvó, kognitív csoportidentifikációs elméletet kiegészíthetjük Marsh-ék (illetve más, főleg az angol, ún. új­hullám-szubkultúrakutatások szerzőinek) vizsgálataival. A szociális kategorizáció, a csoportképződés, az „etnocentrikus világkép" (le­gyen szó akár etnikumokról, akár más szociális csoportokról) olyan eszköz, mely szinte csak egymagában áll a fiatalok rendelkezésé­re, hogy elhelyezzék magukat a világban, kialakítsák és megóvják személyes identitásukat, maguk számára perspektívát teremtsenek.

Felmerül azért mégis a kérdés, miért „etnikai" hovatartozások je­lennek meg a szociális kategorizáció szempontjaiként? Ismét le kell szögezni, hogy véleményem szerint ezek nem etnikai kategóriák. Több interjúalanyunk úgy beszélt a zsidókról, hogy nem tudja kik azok, vagy mi az, hogy zsidó; lehet, hogy ő is zsidó, de mindenesetre utálja őket. Néha a zsidó, a bolsevik, a kommunista összemosódik egymással. A történelmi előzményekre, a környező társadalom befo­lyására azt hiszem elég csak utalni. Hogy mennyire nem etnikai kate­góriákról van szó, arra utalhat az Erdélyből áttelepülők iránti ellen­szenv. Őket 1988-as interjúalalanyaink szinte mindegyike csak „ro­mánoknak" nevezte. Mindenesetre az etnikainak tűnő kategóriák a környező társadalomban szinte készen adottak a szociális kategori­záció számára.

A magyar punkok és skinheadek kapcsán azt is meg kell jegyez­ni, hogy erőszakosságuk azután jelent meg, hogy látták, az előző ge­neráció csöves típusú – az ő percepciójuk szerint – „szelíd lázadá­sa" nem vezetett eredményre. A punkok és skinheadek rendkívül rossz társadalmi helyzetében, perspektívanélküliségében, ahol a tár­sadalmi-politikai hatalmat fojtogató konrollként, szorító abroncsként élték meg, csak az „erőszakra adott erőszak" maradt mint egyetlen el­lenállási forma, sőt mint egyetlen „létezési forma".

Szó volt arról, hogy a fasizmus sok esetben az erőszakkal szino­nim. Most a fasizmus-kép egy másik aspektusára utalok.

Úgy vélem, hogy a punkok és skinheadek (percipiált és/vagy va­lós) társadalmi pozíciója olyan, hogy a társadalmat rendkívül leegy­szerűsítve szemlélik: a hatalommal rendelkezők elérhetetlen magas­ságokban vannak, hatalmuk nem is társadalmi, hanem biológiai meghatározottságú (mintha egy más emberfaj lennének); ők pedig a társadalom számkivetettjei. Talán ennél is fontosabb, hogy a társada­lom olyan merev, autoriter, totális rendszer, ahol nemhogy előrejutni, de ahova még bekerülni sem lehet – illetve nem szabad, mert ennek ára egyéniségük, személyiségük elvesztése lenne. Fajelmélet-képükben nézetem szerint ez a társadalomszemlélet fordul meg: immár ők a felsőbbrendűek, a kiválasztottak, méghozzá biológiai alapon. Ki­látástalannak észlelt helyzetükből ezzel a kognitív transzformációval tudnak kilépni, magukat így tudják a társadalom előtt megjeleníteni. Ezt olyan mitikus elemek is segítik, mint a közelgő atomháború, a tár­sadalom elpusztulása (elpusztítása) mint egy ősrobbanás bekövet­kezése, vagy a káosz eljövetele, melyből egy új világ születhet.

Csak megjegyzem, hogy a skinheadekkel szemben 1988-as in­terjúalanyaink nem a társadalmon kívül, hanem azon belül (még ha az alján, vagy viszonylag az alján is) helyezték el magukat.

Egyes interjúalanyoknál konkrétabb stratégiák is megjelentek. Ilyen a „magyar élet magyar földön", továbbá a válság helyett rend-te­remtés, az intézmények helyett (például akár a rendőrség helyett is) vállalt rend-csinálás, („cigánykérdés",."arabkérdés"). Ezeket az in­tézményesedé nézeteket – azaz ideológiákat – a tömegkommuniká­ció, a hivatalos szervek (saját érdekeikben való felhasználás miatt is) kívülről tovább strukturálják. Jórészt a tömegkommunikáció hatásá­nak tartom, hogy utóbbi elemek mint egy fasizmuskép részei jelennek meg, holott ezeket a fasizmustól el kell választani.

Az 1988-as húsz interjúalany közül négyen rokonszenveztek a fasizmussal. A fasizmus szerepéi illetően hangsúlyozták, a németek célja az volt, hogy kiemelkedjenek más népek közül, egységbe szer­vezzék országukat, biztosítsák a nép számára a jó életet. Ebből a fa­sizmusképből lényegében hiányzik a fajelmélet, az erőszak, ami a punkok és skinhaedek egy részénél olyan markánsan megjelent.

Előideológiák

Rokeach (1960) az ideológiákat intézményesített nézetrendszerek­nek, vélekedésrendszereknek („belief") nevezi, és ettől elkülöníti a preideológiákat, melyek személyes viszonyulások. Ezek még nem érték el az intézményesedés, az absztrakttá válás, a szituációtól való eltávolodás olyan mértékét, hogy szociálpszichológiai értelemben ideológiákról lehetne beszélni (Biliig, 1982).

Az előideológia kifejezést interjúalanyaink körében az erőszakkal elfedett nézetek és viszonyulások nagy részére érvényesnek találom. Felmerül a kérdés, hogy miért nincsenek ideológiák a marginális fiata­lok között. A válasz részben az, hogy a szocializmus totalitariánus ideológiai és politikai rendszere felszámolta a nem hivatalos ideoló­giákat, megakadályozta ilyenek kialakulását. A megszüntetés persze nem volt teljes, de a marginális fiatalok körében és szűkebb környe­zetében szinte teljesnek nevezhető. Ami mégis megmaradt, az a preideológiák világa; különböző ideológia-forgácsok és személyes vi­szonyulások halmaza.

A megszüntetés mellett egy másfajta folyamat is működött. A po­litikai állam kisajátította, mintegy államosította a pozitív kollektivisztikus célokat. Rajta kívül más szervezet e céloknak nem felelhetett meg (létre sem jöhetett ilyen), viszont ők e céloknak nem tudtak eleget tenni. A politikai intézmények a „pozitív" célokon túl a „pozitív" ideológiákat (intézményesített nézetrendszereket) is magukhoz ra­gadták.

Interjúinkban erre a folyamatra utal (az 1988-as interjúknál), hogy a fiatalok tekintélyes része szerint a hatalmi intézmények (a vizsgálat idején pl. az állam, az MSZMP, a KISZ, a szakszervezet) pozitív célo­kat tűz ki, és szükség van rájuk. Ez azonban csak egy absztrakt, álta­lános deklaratív szinten igaz. Ugyanezek a fiatalok azt is elmondták, hogy mindennapjaikban, a személyes viszonyulásaik szintjén ők el­határolják magukat e szervezetek, illetve intézmények működésétől és tagságától, negatívan viszonyulnak hozzájuk. Ez a kettős kép, ez a sajátos hasadás az ifjúság politikai viszonyulásában a hazai politoló­giai kutatások visszatérő megfigyelése. Én az előzőekben bemutatott folyamatban ennek egyik magyarázatát látom.

A fiatalok tehát ideológiátlanítottak. Ehhez társul rendkívül rossz társadalmi közérzetük, a világgal szembeni ellenséges, bizalmatlan beállítottságuk. Valójában a társadalomból is kiűzettek, illetve így lát­ják magukat. Rokeach szerint ennek egyik jellegzetes következmé­nye a zárt gondolkodás, mely az előítéletes, a szélsőséges, a szek­tás-dogmatikus vagy a fasiszta gondolkodás, illetve viszonyulás alapjává válhat.

Véleményem szerint az ideológiátlanított, a csak pre-ideologikus nézetekkel rendelkező fiatalok olyan problémaértelmezési, konfliktuskezelési módszerektől vannak megfosztva, hogy ez helyze­tüket veszélyeztetetté teszi. Veszélyeztetetté abból a szempontból, hogy fogékonyak lehetnek koherens elemeket (is) tartalmazó szélső­séges ideológiarendszer(ek) iránt (legyenek azok akár „baloldaliak", akár „jobboldaliak"). A veszélyt fokozza, hogy a fiatalok körében bizo­nyos ideológia-elemek ehhez jelen vannak, pl.: az előítéletesség, etnocentrikusság. Az ideológiátlanítás következménye, hogy az ideoló­giaválasztás akárcsak esetleges szimpátia, szituativitás alapján is tör­ténhet, illetve felszíni hasonlóságok alapján lehetségessé válhat ideológiarendszerek összepárosítása is.

A fiatalok marginális, marginalizálódó csoportjaiban többfajta pre-ideologikus nézet, viszonyulás létezik, mint az előítéletesség, etnocentrikusság, nacionalizmus, agresszivitás, intolerancia, elégedet­lenség, „lázadás", de a szolidaritás, kölcsönösség, reménykedés, vallásosság stb. is. Ezeket a nézeteket (pl.: elégedetlenség és nacio­nalizmus) talán nem is lehetne egy sorban említeni. Én mégis rokon vonásnak tartom ezek között azt, hogy ebben a társadalmi szférában mindezek pre-ideologikus vonások, és ebben a körben a bizonytalan­ság, szabály- és rendnélküliség képzetét keltik. Az egyén szinte le­beg „szabadságával" ( = magárahagyatottságával) a civil szférában.

Mivel nincsenek ideológiák, csak előideológiák, ezért a hagyo­mányos ideológiák illetve politikai irányzatok szempontjából össze­egyeztethetetlen elemek is békésen megférhetnek egymással. Egy­más mellett létezhetnek egy demokratikus értékrend számára pozitív és negatív elemek. Ennek az egész konglomerátumnak a „lefasisztázása" ugyanakkor az előítéletes reakciót, az erőszakot növeli („erő­szakra csak erőszakkal lehet válaszolni") és egymáshoz közelíti eze­ket a különböző elemeket, illetve a különféle véleményeket valló fiata­lokat. A tömegkommunikáció képes arra, hogy strukturálja illetve át­strukturálja a pre-ideológiák, az erőszakon is alapuló viszonyulások világát; a fiatalok azonosulni fognak a róluk kialakított képpel – mint ahogy erre már vannak utalások az interjúkban.

A tömegkommunikáció, egyes társadalmi intézmények (pl. rend­őrség) e szubkultúrák szinte teljes nézetrendszerét saját szűk ideoló­giai-politikai szempontjai szerint ítélte meg. Számos jelenség egy­más mellé került „szocializmusellenesség" címszó alatt. Ugyanakkor, a másik oldalon, éppen emiatt más elemek (pl. fasisztoid nézetek) az ellenállás formájaként jelentek meg. A fasizmus tehát nem fasizmust, hanem „tényleg" szocializmusellenességet jelentett. Amit itt hangsú­lyozni szeretnék, az az, hogy a tömegkommunikáció vagy a rendőr­ség reakciója ténylegesen nem reakció, hanem egy konstitutív ter­mészetű aktus volt. Hogy mennyire így van, arra csak utalok az 1960-as évekbeli galerik, vagy a 70-es, 80-as évtizedforduló csöveseinek említésével. Az erőszak, a fasizmus felemlegetése velük kapcsolat­ban is megjelent. A csövesekkel készült interjúkból tudom, hogy ők mennyire nem voltak agresszívek vagy fasiszták. De találkoztunk olyan fiatalokkal is, akik úgy gondolták, ha „lázadásuk" fasizmusnak minősül, akkor legyen; azonosultak a fasizmussal (illetve annak álta­luk percipiált képével, egyes szimbólumaival).

Zárógondolatok

Minél fojtogatóbb a társadalom valós vagy észlelt elnyomása (a kettő közötti különbség ebből a szempontból nem lényeges), minél remény­telenebb egyes csoportok társadalmi perspektívája, annál nagyobb a valószínűsége, hogy az erőszak kategóriájával elfedetten erőszakos viselkedésformák és nézetrendszerek alakulnak ki. Sőt, valójában nem ^alakulásról van szó, hanem áralakulásról vagy újramegjelenésről, hiszen az erőszak, az agresszivitás, a territóriumért vagy a morális karrier során vívott harc, nemkülönben a „fasizmus" egyes elemei az ifjúsági szubkultúrák egyes köreiben mindig is léteztek. Igazából ne­héz összehasonlításokat tenni, és azt mondani, hogy a skinheadek erőszakosabbak, mint pl. a 60-as évek galerijei.

Mindenesetre ezek az „erőszakos" viselkedés- és nézetformák egyes csoportokban, bizonyos életkori metszetekben jelentősebb mértékben megjelenhetnek. Véleményem szerint azonban ilyenkor is a szűkebb-tágabb szociális környezetük elemeit (viszonyulásait, vé­lekedéseit) tükrözik, vagy pontosabban ezekből az elemekből konst­ruálnak egy többjelentésű szerkezetet. Ez mást jelenthet a fiatalok­nak, mást közvetlen környezetüknek, és mást az erről a sajtóból érte­sülő állampolgárnak.

Ha e szélesebb csoportok reménytelen helyzete megváltozik, re­mény van rá, hogy az erőszak mértéke – és az általa fedett formák ki­terjedtsége – csökken, vagy legalábbis peremhelyzetű csoportokra szorul vissza.

Fontos, hogy az esetleg egyaránt negatív személyes reakciót ki­váltó cselekedetek, viszonyulások között is különbséget tegyünk. Egy-egy erőszakos vagy agresszív, előítéletes viselkedésnek más lehet a szociálpszichológiai jelentése, mintatársadalom felé közvetí­tett, vagy a közvélemény által percipiált értelme. Ha a kedvezőtlen je­lenségek befolyásolására gondolunk, ezt figyelembe kell vennünk. Ugyanúgy azt is számításba kell vennünk, hogy egy adott társa­dalmi kontextusban mely társadalmi-politikai csoportoknak fű­ződik érdekük az „erőszakos" ifjúsági szubkultúrák létéhez. Akár a közösnek vélt etnocentrikusságon, előítéletességen stb. keresztül, akár pedig e szubkultúrák mintegy negatív példaként forgatásával erősítve saját pozíciójukat.

Hivatkozások

Billig M.: Ideology and social psychology. St. Martin's Press, New York, 1982.

Cohen A. K.: Delinquent boys: The culture of the gang. The Free Press, Glencoe, III., 1955.

Cohen P.: Subcultural conflict and working class community. In: Hall S., Critcher C, Jeffer­son T., Clarke J. és Roberts B. (szerk.): Policing the crisis. Macmillan, London, 1980, pp. 78-87.

Hebdige D.: The meaning of style. Methuen, London, 1979.

Kaplan H. B.: Deviant behavior in defense of self. Academic Press, New York, 1980.

Marsh P., Rosser E. és Harré R.: The rules of disorder. Routledge. London, 1978.

Miller W. P.: Lower-class culture as generating milieu of gang delinquency. J. Soc. issues, 1958/14 (Summer): pp. 15-19.

Rácz J.: Ifjúsági szubkultúrák és fiatalkori „devianciák". Magyar Pszichiátriai Társaság „Animula Könyvek", Bp., 1989.

Rácz J., Kéthelyi J. és Göncz D.: A Z. téri „csövesek". Egy szociológiai vizsgálat tapasztala­taiból. Világosság, 1984/11: pp. 674-682.

Rokeach M.: The open and the closed mind. Basic Books, New York, 1960.

Taylor I. R.: Soccer consciousness and soccer hooliganism. In: Taylor IR. és Taylor L. (szerk.): Politics and deviance. Penguin, Harmondsworth, 1973.

Turner J. C.: Rediscovering the social group. A self-categorization theory. Basil Blackwell, Oxford. 1987.

Mecseknádasdon születtem, és mikor elvégeztem az egyetemet, fel­ajánlották nekem, hogy maradjak Pesten, az ELTE-n. De kértem, hogy szerezzenek nekem Pécsett egy állást, mivel Mecseknádasdon akartam lakni. így kerültem Pécsre, tanítani a filozófia tanszékre, Pestről ingáztam le egy-két évig. Aztán elmentem gyesre. Vissza­mentem falura. És onnan jártam be Pécsre dolgozni. Házat építettem, mint minden normális falun élő ember, reggeltől estig dolgoztam és közben bejártam az egyetemre. Akkor jöttek a 35-ös választások. És a faluban mindenki sírt, hogy ez rossz, az rossz, amaz rossz. És tény­leg nem sok minden történt a faluban. Ez egy 2 ezer lakosú kis falu. Két másik falu tartozik hozzá. Nagyrészt nemzetiségek lakta telepü­lés. És a tanácselnök természetesen egy odahívott valamikori hentes vagy kocsmáros volt, akit a település egy szűk rétege fogadott csak be. És mindenki panaszkodott, hogy nem megy semmi. Mikor jöttek a választások, azt mondtam, nem kell itt siránkozni. Itt van a választási törvény, lehetőség van bárkit beválasztani. Hát ez nem egészen igaz, mondták. Majd meglátjátok hogy igaz, csak próbáljátok, csináljátok meg, mondtam én. Jó. De ki legyen az elnök? Mondtam, én elvállalom öt évre, és egyszerűen megválasztottak.

Voltak előre kialakított elképzeléseid, vagy akkor alakultak ki, ami­kor megválasztottak?

Azt tartottam a legfontosabbnak, hogy a falut valamilyen infrastruktu­rális szintre kell hozni. Építeni kell ezt, azt, amazt és egy iskolát. Ezen­kívül nem voltak elképzeléseim. Soha eszembe nem jutott önkor­mányzat vagy ilyesmi. De elkezdtük csinálni. Iskolaépítési bizottsá­got, óvodaépítési bizottságot, egyesületeket, társadalmi bizottságot, független szakértőket. Mindig ahogy a feladatok adták. Tehát nem úgy indultam neki hogy én most egy önkormányzatot fogok létrehoz­ni. Hanem úgy, hogy ezt meg azt a faluban meg kellene csinálni, és én azt akartam megkeresni, hogy hogyan lehet.

Honnan vetődött fel az önkormányzat kérdése?

Ez teljesen automatikus volt. Én meg voltam győződve, hogy sok min­dent meg lehet valósítani egyszerűen összefogással, amit most lehet önkormányzatnak is nevezni, de én úgy fogalmaznám, ha egy falu összefog és bizonyos célokat meg akar oldani, akkor azt meg is tudja oldani. És ehhez nem sok minden kell, csak meg kell fogni az embereket, és meg kell szervezni.

Volt ebben valami tapasztalatod?

Ez volt a gond, hogy nem volt. Semmi. Pontosabban, évtizedekkel ko­rábban, minden faluban megvoltak az ehhez szükséges keretek. De az emberek, ha a tanácsi struktúrán belül próbáltak ezt, azt, amazt csi­nálni, mindig megakadtak ott, hogy a tanácselnök azt mondta, ne csi­nálják, mert úgysincs rá pénz. Mi meg onnan kezdtük, hogy az embe­reket kezdtük rábeszélni arra, hogy fizessenek pénzt az iskolaépítés­hez, jöjjenek el hét végén társadalmi munkában dolgozni. És elkezd­tünk építeni: egy 16 tantermes iskolát, sportcsarnokot, járdát, utat, és mind úgy, hogy az embereket megnyertük. És az volt az első nagy do­log, hogy be lehetett bizonyítani: az embereket meg lehet mozdítani, ha látják, hogy a saját érdekükről van szó. A másik oldala ennek az, hogy a falun belül megindult egyfajta erjedés, mozgolódás, és nem­csak materiális szinten, hanem kulturális szinten is. Egyesületek ala­kultak, kultúrkörök, mindenféle kiadványokat csináltunk. Az utóbbi időben újságokat is társszerkesztettünk. Most éppen falutörténetet adott ki az egyik egyesületünk.

Kik váltak ennek az egész munkának a vezetőivé?

Végül is az a tanácstestület, amelyik újraválasztódott. Olyan embe­rek, akik középvezetői szinten dolgoznak, művezetőként vagy vájár­csapat vezetőjeként. Egyszerű emberek, akik jól tudnak szervezni, akiknek tekintélyük van. És azért van tekintélyük, mert erősek, ők is el tudnak vinni egy cementes zsákot, vagy meg tudnak inni egy pár korsó sört. És akik, ha valamit elhatároznak, azt meg is tudják csinálni. Végig is tudják vinni. Ezek az emberek váltak a motorrá.

Ez olyan falu, ahol eljárók vannak?

Igen. Többnyire eljárók. 75 százaléka, kétharmada a lakosságnak in­gázó. A helyi munkalehetőség minimális. Egy-két kihelyezett részleg van. De különben a faluban tsz sincsen. Visszatérve: a falut viszony­lag gyorsan meg lehetett mozdítani. Akkor derült ki, hogy ugyan na­gyon sok mindent meg lehet önerőből csinálni, de azért mindent nem. És ez a minden rengeteg dolgot jelentett. Egészséges ivóvizet és csa­tornázást, telefont, tisztességes utakat. Mert nincs egyik sem. Meg­próbáltam minél több forrásból pénzt előteremteni. És itt kezdődtek a konfliktusok a felsőbb hatóságokkal. Az alapkonfliktus eleve megvolt azzal, hogy én mint pártonkívüli egy pártjelölttel szemben kerültem oda. Ez egyes embereknél végigkísérte a megítélésemet. De például a megyei vezetés nem teljes egészében képviselte ezt. A másik konf­liktus abból adódott, hogy a meglévő szabályzat nem teszi lehetővé, hogy a helyi pénzeket úgy forgassam, ahogy az a leggazdaságosabb lenne. Hanem, mondjuk, csak az OTP-be helyezhetem el a felesleges pénzeszközeimet, ami 6 százalékot jelent. A másik meg 15, 20 vagy 27 százalékos kamatot jelentene. Még mindig nem lehet azt megcsi­nálni Magyarországon, hogy a pénzeszközökkel a leggazdaságosab­ban bánjunk. De én már három éve csinálom azokat a kiskapus mani­pulációkat, amelyek lehetővé tettek egyfajta mozgásteret és ez évente 2-3 millió forintot hozott a falunak. Miközben a falu fejlesztési lehetőségeire másfél, idén 1,2 millió forint volt biztosítva. Ezt megduplázták ezek a manipulációk. De ennek ellenére fegyelmiket próbáltak osztogatni nekem.

A másik nagy tapasztalatom az ófalusi cirkusz volt. Amikor a ha­tóságokkal kellett az embernek szembetalálkozni. És egyértelműen kiderült, hogy senkit nem érdekel az ember maga, senkit nem érdekel az, aki ott lakik, az hogy a falu milyen helyzetbe jut, ha az atomtemető odakerül. Szóval a tapasztalatok az önkormányzat szilárd korlátaira fi­gyelmeztettek. A deklarációk után sincs meg az önrendelkezés minimális lehetősége sem. Pedig ennek az önkormányzat egyik alapelvének kell lennie. Ezt teljesen a saját tapasztalatomból kellett megtanulnom, a munka mellett. Az önkormányzattal, önigazgatással kapcsolatos elméleti irodalmat nemigen tudtam olvasni. A helyzet ne­vetségesnek tűnik, de egy 2 ezer lakosú falu tanácselnöke egysze­rűen nem ér rá olvasni. Szóval egyszerűen a napi tevékenységem kapcsán jöttem rá, hogy valamin változtatni kell. És ennek lett aztán az az eredménye, hogy összehívtam még 10-15 értelmesebbnek tűnő tanácselnököt a megyéből, és elmondtam nekik a gondjaimat, bajai­mat, mert tisztában voltam vele, hogy nekik ugyanezek a gondjaik, csak nem biztos hogy megfogalmazták maguknak, és ha megfogal­mazták is maguknak, nem biztos hogy lépni tudnak vagy lépni mer­nek. Ez azelőtt történt, hogy a tanácsi önkormányzati szövetséget lét­rehozták. 89 őszén összehívtam őket. Nem volt világos elképzelé­sem, csak egyszerűen izgatott két téma. Az egyik az, hogy a települé­sek (elsősorban gazdasági téren) mennyire kiszolgáltatottak a me­gyei hatalomnak, a megyei vezetésnek. (Mert a politikai kiszolgálta­tottság 89-re elég erősen oldódott ugyan, de azért gazdaságilag egyértelműen jellemző volt.) A megye elosztó szerepe megmaradt. A másik, ami izgatott, hogy magának a tanácselnöknek mint embernek, mint munkavállalónak az érdekvédelme sehol sem volt biztosítva. És így az rúghatott bele, aki csak akart. Az volt az elképzelésem, hogy ezt a két dolgot valahogy próbáljuk megoldani. Egyrészt valamifajta szak­szervezetet létrehozni. A saját érdekünkben. Másrészt a falusiak ér­dekében egy olyan szervezetet, amely ellensúlyozni tudná ezt a me­gyei hatalmat, és el tudná érni, hogy ugyanolyan elbírálásban része­süljenek a falvak a megyén belül, mint amilyenben a városok. Ked­venc példám erre a fejkvóta rendszer Baranya megyében: egy kistele­pülésnek egy lakosra egy évre 450 forintot adott a megye, a nagyköz­ségnek 650 forintot, a városnak 1.100 forintot és Pécs város 1.800 fo­rintot kapott egy főre. Szóval deklaráltan is megvoltak ezek az igen je­lentős különbségek. Összehívtam azt a néhány elnököt, de azonnal elindult egy vizsgálat is, hogy „összeesküvést szövök". Mert a megyei tanács épületébe hívtam össze az embereket, és nem kértem enge­délyt. Egyszerűen csak elkértem valakitől a kulcsot. Akkor onnan ki­rúgtak bennünket. És akkor lépett be a megye, a megyei vezetés, ez­zel az Önkormányzatok Szövetségével, amit közben a belügyminisz­tériumból szorgalmazva létrehoztak.

Azt lehet mondani, hogy az Önkormányzatok Szövetsége tulajdon­képpen a felülről szervezett, hivatalos, megelőző szervezeti lépés volt a tiédhez hasonló kezdeményezésekkel szemben?

Körülbelül párhuzamosan futhatott, bár én nem tudtam róla, hogy ez zajlik. Mi elkezdtük ezt a szervezést 89 őszén és valamikor decem­berre kiemelték azt a 3-4 embert, aki potenciális partner lehetett a he­lyi szervezet létrehozásában. És funkciót kínáltak nekik ebben a fölül­ről kezdeményezett szervezetben. De ebben a szervezetben már az elnevezés nonszensz. Miután nincs önkormányzat, hogy lehet az ön­kormányzatoknak szövetsége? Mindegy. A lényeg az volt, hogy ne­kem újra el kellett kezdenem a szervezést. És akkor lépett be a Haza­fias Népfront ebbe az ügybe, akik közben párhuzamosan kezdték szervezni, szintén felülről, a maguk faluszövetségét. Két szervezés tehát felülről indult, mi meg alulról kezdtük. Végül is a Hazafias Nép­front bennünket is segített annyiban, hogy helyiséget adott, és bizo­nyos minimális infrastrukturális segítséget is. A Hazafias Népfront el­képzelésével azért nem értettem egyet, mert azt is felülről hozták létre és azt gondolták, hogy majd utána csatlakoznak hozzá az emberek. De jellemző, hogy Baranya megyében nekünk, a Faluszövetségnek több a tagja, mint a Népfront Országos Faluszövetségének. Menet közben a másik felülről szervezett szövetségből is elkezdtek vissza­szállingózni az emberek. Azt hiszem rájöttek, hogy nem igazán az ő érdekeiket képviseli ez az úgynevezett Önkormányzati Szövetség.

Szóval nekem meggyőződésem, hogy a falvak alapvetően hátrá­nyos helyzetén csak úgy tudunk változtatni, ha valamilyen önálló szervezetet hozunk létre. Mindenféleképpen kell valami szövetség, és ennek már igazából önkormányzati szövetségnek kell lennie. Hogy a mi szervezetünk át tud-e alakulni falu-önkormányzati szövetséggé, ez kérdéses. Nagy az igény iránta, mindenféle csoportok jelentkez­nek, akik szeretnének hozzánk tagként belépni. Érdekes dolog, hogy általában társközségek jelentkeznek, ahol nincs helyi tanács. Abban várnak segítséget, hogy a helyi közigazgatást segítsünk megterem­teni nekik. És az elszakadásban segítsünk. A kezdeti elképzelésünk az volt, hogy az önkormányzatoknak területi alapon kellene valahogy szerveződni, nem a mostani megyei határokon belül, hanem a valódi gazdasági, politikai és társadalmi vonzáskör, a kisrégiók területén. És ha ezek helyi szinten megszerveződtek, akkor érdemes egyfajta országos, koordinációs szervezetet létrehozni, amely képes lesz majd a mostani Parlamenttel és a mostani kormánnyal szemben egy­fajta ellensúlyt teremteni. Ez a Parlament sajnos nem az a Parlament, amely a plurális érdekeket meg tudja jeleníteni. Ugyanis ez egy pár­tokból összeállt Parlament, és a pártok nem az ország vagy a telepü­lések tényleges érdektagoltsága szerint oszlanak meg. Hogy én benne vagyok a Parlamentben, ez inkább csak unikum, és nem valódi meg­jelenítése a társadalom tényleges érdekpluralitásának. De egy dolog az, hogy mit szeretnénk, és más dolog az, hogy mi annak a realitása. A realitás az, hogy egyik napról a másikra nem lehet Magyarországon önkormányzatot „bevezetni". Akár szétverjük ezt a mostani tanácsi rendszert, akár nem verjük szét, az teljesen egyértelmű, hogy ennek át kell alakulnia. Az is teljesen egyértelmű, hogy minden településnek önálló státuszt kell kapnia, ha élni akar, élhessen vele. A kérdés csak az, hogy ezt milyen gazdasági alapon lehet megteremteni és milyen emberekkel lehet megteremteni? Ebből a szempontból a települések két részre oszlanak. Az egyik részénél meglesz a gazdasági alap. El­sősorban a nagy települések, nagy városok, de sok falu is közéjük tar­tozik. Azok, amelyek jó gazdasági adottságokkal vagy erős termelő­szövetkezettel vagy idegenforgalommal vagy valami olyan bevételi forrással rendelkeznek, ami helyben képződik, és a helyben képződő jövedelmet helyben lehet majd felhasználni. De azért a 3 ezer telepü­lés között nagyon sok olyan van, hogy semmiféle helyben képződő jö­vedelem nincs a kereseteken kívül, és épp azokon a településeken alacsony az egy főre jutó személyi jövedelemadó, ahol nincs munka­hely, ahol az emberek ingáznak, és az ingázás következtében a rosszabbul fizető munkát is kénytelenek elvállalni, csak azért, hogy munkához jussanak. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy milyen különbség van főváros és vidék között. Még az alacsonyabb bérek összehasonlításában is. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy a most hát­rányos települések még hátrányosabb helyzetbe kerülnek akkor, ha az önkormányzat gazdasága a nyakukba szakad. Nekünk az az el­képzelésünk, a koncepciónk, hogy az önkormányzati jogokat minden­kinek korlátozás nélkül meg kell kapnia. És az a település, az a leendő önkormányzat aki élni tud vele, az élhessen vele. Viszont azok a tele­pülések, amelyek nem tudnak élni gazdasági problémáik miatt, azok­ról a településekről az államnak nem szabad kivonulnia. Tehát nem szabad megszüntetni az állami finanszírozást. Meg kéne határozni Magyarországon egy állampolgári alapellátási szintet, amibe bele­tartozik a vízellátás, a csatorna, az utak, az orvos és az alapiskola (hogy melyik településen mi van meg, ezt viszonylag egyszerűen, szociológiai felméréssel meg lehet állapítani). És ahol nincs meg, ott a hiányzót állami segítséggel, amilyen gyorsan lehet, létre kéne hozni. Meggyőződésem hogy kulcsprobléma az alap-infrastuktúra hiánya. Mert ahol nincs alap-infrastruktúra, ott nem lehet vállalkozni, nem le­het munkalehetőséget teremteni, ott semmit nem lehet csinálni, csak ingázni. Sem a külföldi tőke, sem a hazai tőke nem fektet be ott, ahol a megtérülés gazdaságtalan. Ahol az infrastruktúrát ki kell építeni egy munkahely megteremtéséhez, ott a beruházás egyértelműen gazda­ságtalanná válik. Ezért kellene ezeket a településeket valamilyen mó­don állami szerepvállalással gyorsan arra a szintre hozni, hogy esé­lyük legyen a felzárkózásra.

A másik probléma: kik lesznek hajlandók arra, hogy az önkor­mányzatot vezessék, irányítsák, hogy az önkormányzatokban szere­pet vállaljanak. Mert az elmúlt 40 évben úgy lejáratódott a tanácsel­nöki pozíció, hogy egyik napról a másikra ez nem lesz azoknak az ál­lásoknak az egyike, amiért kapkodnak az emberek. Egyrészt nem jö­vedelmező, másrészt az ember valóságos megbecsülése nem biztos hogy megváltozik attól, hogy önkormányzati vezetésnek vagy polgár­mesternek fogjuk hívni.

Hogy látod, mennyiben tartják most fontosnak a pártok, az egyes na­gyobb politikai erők az önkormányzatok kérdését?

A pártok természetesen alapkérdésnek tartják az önkormányzatok ki­alakítását. És még inkább az önkormányzati választásokat. Világos, hogy az embereket közvetlenül ez fogja igazán érinteni. Hogy az or­szágban politikai váltás történt, azt az emberek közvetlenül, a saját bőrükön még nem érzik. Hosszabb távon majd fogják. Egyelőre ezt még nem érezni. De hogy a falun belül váltás történik, azt azonnal ér­zékelni és érezni fogják, azonnal szembesülniük kell azokkal az em­berekkel, akik vezetik őket, és azzal is, amit csinálnak. Így ez pillanat­nyilag még fontosabb kérdés, mint a parlamenti választások voltak.

Tartalomjegyzék

1. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Társadalmi harc és erőszak
2. Keresztes Lajos : Az erőszak verbunkja – Egy félelmetes nemzetközi erőszakszervezet: a Waffen SS
3. Interjú dr. Merza Józseffel
4. Interjú Sebeők Jánossal a Voks Humana alapítójával
5. Tót Éva, Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Beszélgetés Immanuel Wallersteinnel a baloldal kelet-európai összeomlásáról
6. Gilbert Girondeaux : A hadiipari komplexumok a leszerelés ellen
7. Ankerl Géza : A nemzeti kisebbség szociálökológiai fennmaradásáról – különös tekintettel a Kárpát-medencei magyar kisebbség helyzetére
8. Bodó László : Kit fog elrabolni a Nemzeti Független Demokratikus RAF?
9. Koháry Ilona : A forradalom, akárcsak Szaturnusz felfalja saját fiait – Büchner a forradalom mitológiájáról
10. Loránd Ferenc : A kényszer szerepe a pedadógiában
11. Maróthy János : Induló és forradalom
12. Porosz Tibor : Anarchizmus és erőszak
13. Rácz József : Erőszak mint önvédelem – Marginális ifjúsági szubkultúrák tagjainak viselkedése és világképe
14. Tót Éva : Interjú Wekler Ferenccel a Faluszövetség szervezőjével, országgyűlési képviselővel, Mecseknádasd tanácselnökével