Na jó, békés átmenettel kitört a polgári demokrácia. Igazából ezek után csak egy dolog izgat, nevezetesen az, hogy kit fog elrabolni nálunk a Rote Armee Frakció, a RAF, Vörös Hadse­reg Csoport. Ami természetesen nem tévesztendő össze a Munkásőrséggel, a Münnich Ferenc Társasággal.

A RAF és az annak megfelelő más szélsőjobb, szélsőbal szervezetek ugyanis tipikusan a nyugat-európai jóléti polgári társadalmak termékei és jelenségei. Most tehát, amikor hata­lomra került a polgári demokrácia, rehabilitálva a szabadsá­got, a tulajdont, bizton számíthatunk arra, hogy ennek a pol­gári demokratikus berendezkedésnek valamennyi résztve­vője meg fog jelenni a magyar politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális, bűnözési stb. közéletben: így a RAF is. S merthogy e RAF magyar lesz, mérget vehetünk rá, hogy nevébe fel fogja venni a nemzeti, a független, a demokratikus szavakat, vagy ezek szinonimáit.

Kit fog tehát elrabolni a Nemzeti Független Demokratikus RAF? Netán megölni? Merthogy létéhez ez éppen úgy hozzá­tartozik, mint rózsához a tövis. A kérdésre próbáljuk a választ megtalálni annak az Európának a gyakorlatából, melyhez most oly elszántan csatlakozni kívánunk. Ámbár ez is eléggé problematikus. Mármint az, hogy mi kívánunk-e csatlakozni, s még az is, hogy Európához-e?

Az ügy ugyanis eléggé antropomorfizált, vagyis hát hungaromorfizált. Mint már nemegyszer a történelem folyamán, mintha megint azt hinnénk, hogy körülöttünk forog a világ, mi formáljuk a glóbusz képét. Kétségtelen, elöl jártunk a békés rendszerváltásban, a Nyugathoz való nyitásban, a társadalom demokratizálásában, de legalábbis Európa politikai térképé­nek újrarajzolásában. Erényeinket azonban próbáljuk meg kí­vülről, s ha lehet kissé felülről nézni: mi vagyunk-e a Föld haj­nalt hozó forgása, vagy a kiskakas, ki a maga szemétdombján méltán hiheti, kukorékolásával adott jelt a virradatra.

Ami jó a Siemensnek. ..

A nyomok az Európai Gazdasági Közösséghez vezetnek. Nem kis civódások közepette, rengeteg gyilkos érdekegyez­tetéssel, de a hetvenes évek elejére a közös piaci országok félig-meddig integrált gazdasága komoly riválisává lett az Amerikai Egyesült Államok gazdaságának, melyet a másik ol­dalról a roppant dinamikus japáni gazdaság is szorongatott. Az USA-riválisok visszaszorítása csak átmenetileg sikerült: Keleten Japán mellett feltűntek a „tigrisgazdaságok" – bár ta­lán éppen Japán körbekerítésére. Tajvan, Dél-Korea, Indoné­zia, Szingapúr inkább sorolható az USA tényleges érdekszfé­rájába, mint Japánéba. Európa, az EKG vezényletével pedig zászlajára tűzte az egységes Európa megteremtését, azaz az országhatárok teljesen jelképessé válását: a tőke, az áru, a munkaerő szabad áramlását. A határidő is kitűzetett: 1992.

Az egységes Európa pedig ismét nagyon komoly és na­gyon veszélyes gazdasági ellenfele az Amerikai Egyesült Ál­lamok gazdaságának. Ez még akkor is így van, ha ma már elvi jelentősége is alig van a földrészeknek, vagy az azokon hú­zódó határoknak. Egy, az egész világot behálózó multinacio­nális konszernbirodalom elsődlegesen nemzetek feletti, s csak másodsorban, de azért el nem hanyagolhatóan amerikai – mondjuk, az „ami jó a General Motorsnak, az jó Ameriká­nak" mondás ma is igaz. S a GM csak egy a sok közül: a multik toplistáját még ma is az amerikai székhelyűek uralják.¹

Az igazi kihívás Európa és az USA, az USA és Japán, va­lamint Európa és Japán között történt. A világgazdaságot ma még szinte egyeduraló Amerika, a roppant innovatív Japán, s azon Európa között, mely felett öt éve még jócskán megkon­gatták a vészharangot: a perifériára szorul, s a jövő kultúrájá­hoz való hozzájárulása kimerül majd abban, hogy hány fokos hőmérsékleten illő fogyasztani a vörösbort.

Az Egyesült Európa a gazdaság egyesülése elsősorban, mert csak egy egyesült gazdaság lehet versenyképes az Egyesült Államok gazdaságával – melynek ma még része a szétszabdalt Európa szétszabdalt gazdasága. A Shell, a Rolls-Royce, a Springer, az Olivetti, a Renault, az Agfa, a Volvo csak úgy szabadulhat az Amerika uralta multik ölelésé­ből, csak úgy lehet azok és a japánok igazán komoly verseny­társa, ha az Egyesült Európa politikai keretében gazdasági egységet alkot, s ha minimálisra csökkenti az Amerikától és részben Japántól való gazdasági függőséget.

A Siemens elnöke nem véletlenül sürgeti például, hogy Nyugat-Európa fogjon össze a chip-gyártásban. A számítógépek, az informatika lelkét jelentő morzsák gyártásából ugyanis

47%-ban részesedik Japán, 41 %-ban az USA, míg az EGK csak 10, az NSZK pedig ezen belül 4%-ban. Gyakorlatilag te­hát Nyugat-Európa ebben a tekintetben kiszolgáltatottja riváli­sainak, s ez valóban megengedhetetlen. „Ami jó a Siemens­nek, az jó Európának is" – fogalmazhatjuk meg tehát az euró­pai egyesülés mottóját.

Az európai multik egyesülésének folyamata már javában tart.² Ebbe a folyamatba tartozik a Delors-terv, azaz közös központi bank, következésképp igazi közös pénz létrehozása. Ugyancsak fontos tárgyalások folynak az európai hatáskörű részvénytársaság egységes jogi lehetőségeinek megterem­tésére, eddig ugyanis csak az egyes országok nemzeti jog­szabályainak megfelelően volt létrehozható tőkeáramoltató társaság. A közös piaci országok viszonylatában a határátke­lés formaságai miatti várakozás a belső forgalom költségei­nek 2%-át teszi, ami 20 milliárd márkának felel meg. Ez elég jelentős összeg ahhoz, hogy eltöröljék a határokat.

A gazdasághoz igazodik a jog, s minden más is, így a po­litikai felépítmény is: az Európa-parlament kialakítása csak következménye a gazdaság egyesülésének.

Multicsoportok egymásért és egymás ellen

Ám nem elég az Összefogás: az Egyesült Európa nem rendezkedhetik be autarkiára. Az amerikai érdekszféra kiterjed az egész világra, az amerikai gazdaság diktálja ma a versenyfel­tételeket dollárkamatláb-változtatásokkal, nyersanyagforrá­sok, közlekedési útvonalak ellenőrzésével, elsősorban az amerikai multik befolyásolják az úgynevezett világpiaci ára­kat, melyekhez mi az utóbbi húsz évben oly kétségbeesetten próbáltunk, nem sok eredménnyel, igazodni. Az MSZMP, de még az MSZP gazdaságpolitikája is egy olyan piacot tétele­zett fel, melyet Marx írt le a szabadversenyes kapitalizmus te­kintetében. E marxi értelemben vett, a dolog természetéből következően jelentős mértékben absztrahált piacfogalmat gazdaságpolitikusaink a huszadik század harmadik harmadá­ban reálisan működő piacként értelmezték, s roppant nagy volt csodálkozásuk, amikor kiderült, ez a piac nem reménye­ink szerint működik. Valószínű, hogy ebbe a hibába, leg­alábbis eleinte, az új magyar „polgári" kormányzat is beleesik. A jelenkori kapitalizmus piaca már messze nem „elismerő" piac, mely objektíven megméri a ráfordítást, a hatékonysá­got, az értéket; a világpiaci árak úgy alakulnak, hogy vezérel­hessék a világpiaci folyamatokat, mégpedig a meghatározó multinacionális csoportok érdekeinek megfelelően. Ennek a piacnak a játékszabályait részint a multinacionális tőkecso­portosulások határozzák meg, részint pedig a különböző cso­portok egymással vívott küzdelméből keletkeznek, jobbára tu­datos kompromisszumként. Erről közgazdászaink – leg­alábbis a napi politika szintjén – nemigen akarnak tudomást venni.

Az Egyesült (Nyugat-)Európának – ideologikus szinten – szüksége van Kelet-Európára, hogy Európa lehessen, gya­korlatban pedig az Európa keleti felében lévő nyersanyagra, félkésztermékre, munkaerőárura, s a ma még ugyan szerény mértékű, de potenciálisan mégis jelentőssé válható fizetőké­pes keresletére van szüksége, arra tehát, hogy e térség köz­vetlenül az ő befolyása, ellenőrzése, irányítása alatt álljon. S ebben egyezik az amerikai törekvésekkel: Amerikának szint­úgy érdeke, hogy Közép-Kelet-Európát ő befolyásolja, ellen­őrizze, irányítsa. Ám ha az érdeke ugyanaz is, indíttatása más. Azt valószínűleg nem tudja, de főképpen nem is akarja megakadályozni, hogy Kelet-Európa gazdasága Nyugat-Eu­rópa gazdaságához integrálódjon. De az igenis érdeke, hogy befolyása legyen a „beleurópai" folyamatokra, hogy gazda­sági riválisának, az Egyesült (Nyugat-)Európának annektált európai kapcsolatait ellenőrizhesse, szükség esetén befolyá­solhassa.

Jó okunk van ezt feltételezni: történt hasonló eset a már emlegetett hetvenes évek elején a híres-nevezetes olajárrob­banásokkal. Dehogyis akarta az Egyesült Államok megfosz­tani Nyugat-Európát, mint komolyodó gazdasági ellenfelét a nélkülözhetetlen olajtól! Csak éppen rontott Nyugat-Európa (no meg Japán) versenyképességén a drága közel-keleti olaj, melyre elsősorban ők voltak rászorulva, sokkal inkább, mint az Egyesült Államok. Az OPEC nem autodidakta szervezet, nem „magától" kezdte a csillagos égig emelni az olaj árát: egy amerikabarát Szaúd-Arábia, Irán, Venezuela nem kockáztat­hatta volna meg, hogy az USA érdekei ellen, még pontosab­ban, hogy ne az USA érdekei szerint viselkedjen. Nem is szólva az ügy olyan apróságairól, hogy az olajbiznisz hét nő­vére közül öt véletlenül éppen amerikai céghelyű (volt akkor).³

A hetvenes évek elejének harca újból fellángolt. Trom András a Népszabadság 1990. május 3-i számában Japán: Jentalány címmel foglalja össze az USA új gazdasági hábo­rúját Japán ellen: „A dollár megerősödése mögött semmikép­pen sem az amerikai gazdaság teljesítőképességének ugrás­szerű javulása áll… – csak politikai okokkal magyarázha­tó … Ma már egyértelműen arra irányul Washington erőfe­szítése, hogy gyengítse Japán külföldi versenyképességét, és befelé fordulásra kényszerítse a távol-keleti nagyhatal­mat…" A cikkben idézi David Williamst, a Tokyo Business Today szemleíróját, aki arra a következtetésre jutott, hogy „miközben a világ Kelet-Európával van elfoglalva – holott a gorbacsovi reformok és a kelet-európai átalakulás a világnak egy kevésbé fontos térségében hozták el egy korszak végét – nem vették észre, hogy az Egyesült Államok Japánnal szem­ben kialakított új politikája a világgazdaságot ütötte szíven… Az igazi forradalom nem Budapesten, Bukarestben, illetve Moszkvában ment végbe, hanem Washingtonban. Washing­ton olyan politikai játszmába kezdett és olyan kereskedelmi háborút folytat Japánnal szemben, amely ma már veszélyez­teti e két nagyhatalom katonai szövetségét is."

Visszatérő karikatúratéma a rozoga USA és a dinamikus, erős Japán. A nyolcvanas évek második felében Japán száz­milliárdos aktívumokat könyvelhetett el az USÁ-val szemben. Az USA ezermilliárd dolláros államadósságának jelentékeny része japán kezekben van, például az 1988 májusában kibo­csátott, 30 éves lejáratú USA-kincstárjegyek több mint 40%-át Japán vásárolta fel. „De a közhiedelemmel ellentétben – írja a Figyelő 1989. november 23-i számában Gara Szabolcs (Kiárusítás vagy életelixír?) – az amerikai piacon nem a japán beruházók a legaktívabbak. A statisztikák tanúsága szerint a legtöbb működő tőke Nagy-Britanniából áramlik be az ország­ba: míg 1979-ben 9,8 milliárd, 1988 végén már mintegy 90 milliárd $ brit tőke működött az amerikai gazdaságban. (…) Részesedésük az összes külföldi működőtőkéből eléri a 29 százalékot. (…) Emlékezetes esemény volt az amerikai Standard 0/7 felvásárlása, amely 7,6 milliárd $-ért került a Bri­tish Petroleum tulajdonába. (…) A külföldi beruházók sorá­ban a holland cégek foglalják el a második helyet, részesedé­sük 1989 elején 17 százalékos volt. (…) A japán beruházók a harmadik helyet foglalják el az amerikai gazdaságban: része­sedésük 16 százalékos, a beruházott tőke nagysága megkö­zelíti az 50 milliárd dollárt. (…) Az amerikai cégek felvásárlá­sára eddig fordított 304 milliárd dollárnyi összegből a kanadai vállalatok 8, a nyugatnémetek 7, a svájciak 5, a franciák pedig 4 százalékkal részesednek. (…) Számítások szerint az ame­rikai nemzeti vagyon mintegy 5 százaléka van külföldi kézben".

Nyugat-Európa ugyanúgy részese e háromoldalú harc­nak, mint az USA vagy Japán – nehezen képzelhető el egy európai-japán összefogás az amerikaiak ellenében, legfel­jebb taktikai megfontolások alapján, átmenetileg.

Az egyesülés gondjai

Az egységes Nyugat-Európa előtt is sok még a kérdőjel. Kér­dés például, hogy a német egyesülés nem zavarja-e meg túl­ságosan Európát az egyesülésben. Az NSZK gazdasága ed­dig is túlontúl erős, de még kiegyensúlyozható volt: felmerül­het az a kérdés, hogy Anglia esetleg nem keres-e menedéket az USA „védőszárnyai" alatt, ellensúlyozandó a megnöveke­dett német gazdasági potenciált. „Bízzunk benne", hogy nem, noha a nőnemű konzervatív brit kormányzat mindig is jobban kacérkodott a filmsztár amerikaival, mint kontinentális partne­reivel.

A francia bizonytalanságokat elemzi a The Economist 1988. március 12-i száma (Nemzetközi Szemle, 88/6.) A Merre tart Franciaország? című cikk „európai sokk"-nak ne­vezi 1992, azaz az egységes Európa jelszavát. Nem francia sajátosság a nemzeti identitás feladása feletti sajnálkozás, annak elemzése, hogy melyik európai ország tesz szert ve­zető szerepre: „A franciáknak, akárcsak a többi nyugat-euró­painak azonban még el kell dönteni, hogy Nyugat-Európát az egész világgal szemben nyitottá kívánják-e tenni, vagy pedig a nemzeti ellenőrzést és protekcionizmust kontinentálissal kí­vánják felváltani. A legtöbb nagy francia cég és bank nyitott Nyugat-Európát kíván. Sok kisebb vállalat és üzleti érdekelt­ség számára azonban az erődített Európa jelszava csalókán vonzónak tűnik." (Nem kétséges kinek lesz igaza. A dilemma kisebb léptékben nálunk is jelentkezik: egyfelől annak hang­súlyozása, hogy Magyarországnak „nyitottnak kell lennie" Európa felé, másfelől némely árvalányhajas elképzelés Ma­gyarország gazdasági önállóságát is megcélozza a politikai önállóság mellett.)

További kérdés a közös piaci országoknak, s Nyugat-Eu­rópa más, megközelítően egyenrangú országainak (elsődle­gesen is a skandinávoknak) az integrációja. A Renault-Volvo házasság példája kecsegtető ebből a szempontból, de a bi­zonytalanság is jól felmérhető. „Remélhetjük", hogy rövide­sen elhárul minden akadály, s Nyugat-Európa tőkecsoportjai kartellbe tömörülnek az USA-monopólium megtörésére, hogy igazi, s európai székhelyű multik ellensúlyozzák a tengerentú­liakat. Mert valamilyen ellensúlyra szükség van.

A versenytárgyalás anomáliái

Eddig a Szovjetunió katonai ereje tartott egyensúlyt a konti­nensek között, mostantól talán majd a multik egyensúlya lép előtérbe; újabb kérdés, lehet-e európai multiteremtődés az amerikai fegyverek árnyékában? Merthogy azok még ott, il­letve itt vannak Európában.⁴

Nem túl divatos dolog ma Leninre hivatkozni, de ami ma Európában (Kelet-Európában, s ebbe beleértve a Szovjet­uniót is) folyik, az nem más, mintáz érdekszférák újrafelosztá­sa. Finomabban szólva annak eldöntése, hogy melyik polgári demokrácia honosodjon meg ebben a térségben. Ha körbe­nézünk a hazai politikai erők között, csakhamar megsejthet­jük, ki melyik lóra tett: az amerikaira-e, vagy a nyugat-európai­ra. A szocdemek (panem et circenses) fennen hirdették, Eu­rópa velünk van; az MDF az Európához való csatlakozást he­lyezte kilátásba; az SZDSZ meg inkább az amerikai kapcsola­tot keresi, de legalábbis az angolszászt. Az MSZP, s annak (akkor még) kormányon levő tagjai próbálkoztak itt is, ott is, hol munkamegosztásban, hol egyszemélyben. Normális vi­szonyok között még egy államférfinak is magánügye, hogy ki a teniszpartnere, kies hazánkban viszont politikai közüggyé lett, hogy a miniszterelnök az amerikai nagykövettel fittneszel, míg a (volt) külügyminiszter ugyan egyedül kocog, de értékes pontokat szerzett a német-német egyesülés elősegítésével.

Ideális az lett volna, ha belpolitikai hatalmi harcukat e szempontból félretéve a kormányzásért versengő erők egyez­ségre jutnak abban, hogy „versenytárgyalást" hirdessenek: na, kedves polgári demokráciák, ki ígér értünk többet? Mit mondjak, a licit nem indult valami magasan: az a jó Bush elnök szinte bagót kínált. (Miért is ne, ha már egyszer ebben a tér­ségben fehér lóért is lehetett országot venni, vagy a helytartó alá elég volt fehér lovat tenni, hogy némi méltósággal vonul­hasson be a fővárosba. Az uralkodó közízlésnek engedményt téve itt arról is szólni kell, hogy aztán volt olyan időszak is, ami­kor elég volt kettős állampolgárságot adni a helytartóknak az ország birtoklásáért.)

Az Egyesült Államok minden jel szerint későn vette észre Közép-Kelet-Európa jelentőségét. Lawrence Eagleburger, az USA első külügyminiszter-helyettese, a kelet-európai orszá­goknak nyújtandó támogatás összehangolója szerint a térség jól képzett, de alacsonyan fizetett munkaereje igen vonzó a nyugati beruházók számára. Amerika vetélytársai ezért, nem­különben geopolitikai megfontolásokból, most versenyt fut­nak, hogy vezető pozíciókat szerezzenek ezekben a gazda­ságokban, így az amerikai gazdaságnak sincs veszíteni való ideje. Mindamellett elutasítja a térségnek nyújtandó új Marshall-terv gondolatát. (Népszabadság, 1990. április 13.)

Egyes üzleti körök drámaibban látják. Andrew Sarlós: „Amerika, Kanada, Anglia elkövetett egy óriási hibát, neveze­tesen, hogy jóformán egész Kelet- és Közép-Európát áten­gedte a német gazdasági befolyásnak. Mintha lemondtak volna erről a területről. Átengedték a Szovjetuniót is gazdasá­gilag. Ezért a hibáért drága árat fognak fizetni, mivel itt igen perspektivikus piacról van szó. A közép-kelet-európai és a szovjet piac végtelenül kecsegtető, s mire Amerika ezt felis­merve vissza fog térni ide, többszörös árat kell fizetnie majd érte." (Népszabadság, 1990. április 11.)

Még a japánok is előbb kapcsoltak, s megjelentek a tér­ségben. Nyilvánvalóan nem segítő szándékkal, hanem hogy Európában vegyék fel a versenyt európai ellenfelükkel.

S ha Magyarországon lett is volna belső egység a ver­senytárgyaláshoz – mint az elképzelhetetlen -, akkor sem ta­láltunk volna sok fogadókészségre; a hatalom megszerzé­séért folytatott kemény küzdelem kizárta ezt a lehetőséget.

Csak a hatalmi viszonyok tisztázódása után nyílt kény­szerítő lehetőség arra, hogy az MDF és az SZDSZ paktumot kössön. Ez a paktum látszólag elsődlegesen belpolitikai jelen­tőségű, ám nem kevésbé fontos a külföldi tőke megnyugtatá­sának szándéka. Az új, szabad és természetesen demokra­tikus parlament első ülésszakára időzített MDF-SZDSZ-paktum létrejöttében bizonyára annak is volt jelentősége, hogy a hatalom új birtokosai két vasat is megpróbáljanak a tűzben tartani: a germán-európaiét és az angol-amerikaiét. Kérdés, az eltérő orientációk összehangolódtak-e a paktum során, vagy pedig nyitott maradt: melyik demokráciát, melyik multi-csoportot csalogassák az országba. Az pedig már csak keve­seket érdekel, hogy a parlamenti „demokráciát" is megcsúfol­va, néhány ember megegyezett egy egész nép feje felett … Hatalom, ellenzék – viszonylagos dolgok, paktumok kérdése.

Amúgy jócskán születtek szép elképzelések arra, hogyan találjuk meg szerencsénket. Jellemző eszmefuttatás Bogár Lászlóé a Valóság 90/3-as számában Változatok egy moder­nizációs stratégia megalapozásához cím alatt. Bogár feltéte­lezi, hogy a kitörés stratégiáját Magyarországon belül lehet megfogalmazni, de legalábbis két- vagy többoldalú egyezke­dések által, melyeken a kitörni igyekvő közel egyenrangú tár­gyaló fél:

„A kialakult társadalmi válságból való kitörés logikája számomra önként adódik az elmondottakból: 1. új alkumecha­nizmusokkal enyhíteni a világtársadalmi alávetettségen mint a belső gyarmatosítást kiprovokáló külső kényszeren; 2. új al­kumechanizmusokkal felszámolni a belső gyarmatosítást. (…) Vagyis külső és belső kiegyezésre van szükség: új ki­egyezésre a világtársadalom nyertesei és vesztesei között, és új kiegyezésre a belső gyarmatosítás vezérelte évtizedek nemzeti társadalmon belüli nyertesei és vesztesei között. A kétféle folyamat természetesen csak együtt és összehangol­tan lehet sikeres. (…) Nyugat-Európának igenis lehet érde­keltsége abban, hogy főként a közép-európai, kelet-közép­-európai válságzónát (Lengyelország, Csehszlovákia, Ma­gyarország, Jugoszlávia) átfogó nemzetközi szerződéses garanciákkal kiépített rendszer keretében reintegrálja, hogy felhizlalva ezt a pusztulás szélére sodródott juhnyájat, ké­sőbb rendszeresen nyírhassa gyapjukat. Fontos persze eh­hez azonnal hozzátenni azt is, hogy mindez azért elsősorban a juhnyájnak érdeke. Sőt az egyetlen lehetséges történelmi választása is … Az egyetlen távlati esély tehát ezeknek az al­ternatív világtársadalom igézetében az 1940-es évek végén kiszakadó társadalmaknak: reintegrálódni a világtársadalom azóta is egyetlenként létező rendszerébe. (…)

A sikeres reintegráció tehát csakis a három moderni­zációs gócpont közötti ügyes lavírozással, valamint a lehető legtöbb materiális és politikai támogatás megszerzésével ér­hető el."

De sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy az érdekeltek egymással alkusznak rólunk, semmint hogy külön-külön ve­lünk. S ez teljesen érthető: ha ketten együtt találnak egy lyu­kas kétfillérest, hát nem a kétfillérest kérdezik, kié akar lenni, azt meg végképp nem, hogy mennyiért. Bogár László is téve­sen hiszi, hogy a „juhnyájnak" bármiféle választási lehető­sége lenne – a „juhnyájat" vagy eteti tulajdonosa, vagy nem, vagy jó legelőre vezeti, vagy hagyja senyvedni a sziken, vagy eladja, elkártyázza, elzálogosítja, vagy nem, mi több: vagy el­rabolják tőle, vagy sem, amikor is részletkérdés, hogy farkas, végrehajtó vagy haramiabanda viszi-e magával.

A magyar birka ideológiája

Sorsunk tehát, így vagy úgy, Európához köttetik, közvetlenül vagy Amerika-ellenőrzötten. Európa nincs „velünk", hanem érdekszférájába vonja keleti felét. Csakhamar kiderül, ha ke­zesbárányként jól viselkedünk, akkor tisztes udvari szállítók lehetünk, mi, kelet-európaiak. Még örülhetünk, hogy rendsze­resen megnyírnak. Nem szégyenletes cím ez, birkának kivált nem, hány cég viselte büszkén hajdanán: királyi és udvari szállító!

Néhányan még bíznak abban, hogy „majd a magyar ész, a magyar termék!". A magyar ész azonban hamarosan az Uraitól az Atlanti-óceánig terjedő Európa óperenciántúli anya-birodalmában keresi az öreg hölgy kegyeit, merthogy az Egyesült Európában természetesen szabadon áramolnak az eszmék, s persze az eszméket, gondolatokat, s ami a fő, az új tudományos eredményeket termelő munkaerők. Európa leg­feljebb majd arra tesz erőfeszítéseket, nehogy a szürkeállo­mány a tengeren túlra vándoroljon, s ott váltsa anyagi erővé a szellemit. Sebaj, akkor majd a príma magyar áru! A világhíres Zsolnay, a mosolygó barack, az aromás, édes guruló málna, az majd kivívja értékének megfelelő árát a minőséget elis­merő piacon, szemben az évente kétszer termő, s emiatt ízet­len délszaki málnák, dinnyék kelendőségével. Európa házi­asszonyai majd körbejárják a piacokat, hogy – igaz hogy drá­gábban, de – hozzájuthassanak eme egyedülálló finomsá­gokhoz, hogy aztán hazatérve kidobálják a szemétbe a rosenthalokat, a meissenieket, vagy éppen kommersz tömeg­cserépedényeiket, hogy csakis és kizárólag zsolnaykban, herendiekben, hollóháziakban tálalhassák szeretteik elé. A gyermekek pedig tapsikolni fognak a magyar jonatánért, ben­ne a magyar kukacért, ami eleven áruvédjegyként bizonyítja, hogy íz, vitamin, s garantáltan vegyszermentes. Magyaror­szág, ha nem is csokréta lesz Isten kalapján, de legalábbis gyönyörűszép termő kertje az Európa-háznak.

Hess madár, hess; hiszen ha úgy lenne is, hogy a magyar áru utánozhatatlan, értékesebb a benne levő szellemi teljesít­mény és/vagy természeti adottságok által, vajon egy józan eszű Európának, az izmosodó euromultiknak érdeke-e elis­merni e (vitatható) árukiválóságot?

A magas fogyasztású rétegek áruellátását nem fogják a frissen kooptált vidékek félmanufakturális, tételezzük fel, a sok élőmunka miatt valóban értékesebb árucikkeivel ellátni, arra már ott vannak saját gyáraik, márkáik. A magyar termé­kek gyakorlatilag csak a tömegfogyasztást szolgálhatják. A tömegfogyasztási cikkek piaca viszont nem fogja elismerni az újratermeléséhez szükséges átlagosnál nagyobb ráfordí­tást, még ha ez a többlet többletértéket hoz is létre.

Ha tetszik, ha nem, a magyar gazdaság feloldódik majd a nyugat-európaiban, annak házicseléde lesz. Ami esetleg érté­kes magyar áru, az is tömegcikként jelenhet csak meg az Egyesült Európa piacán.

Kontinentális alap, kontinentális felépítmény

Kit fog tehát elrabolni a Nemzeti Független Demokratikus RAF? Mérvadónak két esetet vehetünk. Az akkor még nyugat­német RAF elrabolta, majd meggyilkolta Schleyert, az NSZK „gyáriparosok szövetségének" elnökét. Ez idő tájt az olasz RAF elrabolta, majd megölte Morót, azt a politikust, aki az olasz politikai erők nagy történelmi kompromisszumát előké­szítette. E két alapeset ismétlődése némi variációkkal azóta is meg-megtörténik: a nyugatnémet RAF egyik legutóbbi áldo­zata bankár volt, „fináncoligarcha". A germán RAF tehát első­sorban a finánctőke prominens képviselőinek kiiktatásával tá­madja a fennállót: a nyugatnémet RAF (olykor erős francia se­gítséggel) gazdaságorientált. A latin verzió a politikai életből merít, szintúgy a fennálló lerombolása érdekében: ő demok­ráciaorientált.

A gazdaság nemigen ismeri a demokrácia fogalmát, csűrjük, csavarjuk, de ott a profit diktálja a tennivalókat. A „gyáriparosok szövetségének elnöke" nem egy-egy tőkés csoport, nem egy-egy monopólium érdekeit képviseli, hanem arra hivatott, hogy a sokszor érdekellentétben lévő tőkés cso­portok között megteremtse azt a viszonylagos egyensúlyt, ami az optimális tőkehozadékot biztosítja. Egy Schleyer a nyugatnémet össztőke legmagasabb hozadékáért felelős személy volt.

A demokratikusan választott parlament, a koalíciós kor­mányzat pedig igyekszik ehhez a legmegfelelőbb környezetet megteremteni. A nyugatnémet parlament egy wagneri opera komolyságával játszotta el a kurzusváltást azzal, hogy a drá­mai szende liberálisok, a maguk pár százalékos választási eredményével, a szociáldemokratáktól átpártoltak a keresz­ténydemokratákhoz.

Az igazi főszereplő tehát a gazdaság, s bár még mindig nem ildomos (ezúttal éppen) Marxra hivatkozni, a parlamentális demokrácia ehhez a tetszetős köntös.⁵ A wagneri opera szerepeit a gazdaság írta (akkor ráadásul az amerikai gazda­ság: elég megnézni, hogyan alakult az amerikai kamatlábpoli­tika, politikai hatalomra segítendő a konzervatívokat).

Ha a parlamenti demokrácia akadozik, működési zavarai vannak, attól a gazdaság még úgy-ahogy elvan: a sorozatos kormányválságokat átélt Olaszország gazdasága vígan meg­volt, miközben a politikai felépítmény inkább cirkuszhoz, mint komoly operához volt hasonló. Cirkusz vagy opera – tulajdon­képpen egyre megy: mindkettő szórakoztatja a publikumot, s akkor még hol van a kabaré, a társalgási vígjáték, az operett, a népszínmű . .. Ennél sokrétűbb már csak a politikai, a de­mokratikus intézményrendszer.

A germán precizitással dolgozó német RAF tehát a tény­leges mozgató képviselőjének megölésével támadta a rendet, míg a latin megelégedett a színpadi játék egyik szereplőjének kiiktatásával. Nem kétséges, melyik lehet hatékonyabb abban a logikai rendben, mely a RAF-ok viselkedését szabályozza – ha egyáltalában igazán hatékony lenne valamelyik is. Európa eddigi történelme ugyanis azt bizonyítja, hogy nem: sikeres beugrás mindkét esetben lehetséges, politikus helyett jön má­sik politikus, fináncoligarcha helyett egy másik. Mégis: a né­met RAF lényegretörőbb, legalább nem a szarva közt keresi a tőgyét…

Ami eddig országhatárok között zajlott, most kontinens­nyi méretekben jelentkezik: az Egyesült Európa össztőkéjé­nek legnagyobb hozadékáért felelős testületek kellenek, s ezek demokratikus kísérőformái is – Európa-parlament, melyre éppen akkora szerep jut, mint a nemzeti parlamentek­re. Európa szavazati joggal rendelkezői megválaszthatják a politikai felépítmény, a parlamenti színpad szereplőit, akik úgy tesznek majd, mintha mindentől függetlenek, s mindenre hatással levők lennének, s nem az euromultik akaratának „parlamentáris", azaz szalonképes végrehajtói. Európa sza­vazójogú polgárai pedig örülnek, hogy megválaszthatják poli­tikai vezetőiket, ha már a gazdaság vezetőit nem választ­hatják.

Periféria tájkép fiókigazgatókkal

Most már tényleg elkerülhetetlen a kérdés megválaszolása: kit fog elrabolni a magyar Nemzeti Független Demokratikus RAF? Van-e, lesz-e a magyar polgári demokráciában erre ki­csit is érdemes személy? Úgy vélem nem, nincs ilyen, s főleg: nem lesz!

Nincs a politikusok között: tán lett volna egy, Moro-típusú, aki megpróbálta összehozni a diktatórikus rendszer belső és hatalmon kívüli ellenzékét. Kiiktatására nem kellett rablás, gyilkosság – az inszinunáció, a lejáratás, a nevetségessé tétel elégséges volt. S bár sok politikusunk van újsütetű demokrá­ciánkban, ugyan van-e köztük elrablásra méltó?

S lesz-e magyar bankár, lesz-e magyar gyáriparosok szövetségének elnöke, elrablásra alkalmas?

Nemigen.

Legfeljebb fiókigazgatók lesznek, akik egy új birodalom keleti perifériáján viszik az ügyeket, az Egyesült Európának az Egyesült Államokkal vívott harca igényei szerint. Ma Magyar­országon nincs olyan erő, amely a magyar össztőke legna­gyobb hozadékáért érezne felelősséget: a többség Európá­hoz, azaz a formálódó európai multikhoz kíván csatlakozni – a nemzeti össztőke feloldódik az európaiban. Szegény, szeren­csétlen Nemzeti Független Demokratikus Vörös Hadsereg Csoport! Mint a magyar polgári demokrácia résztvevője, nem fogsz szerepet kapni: nem lesz kit elrabolnod. Itthon nem.

A polgári demokratikus társadalom egyik szereplője, a parlament már a színpadon – a többség el is hiszi, hogy ettől polgári egy társadalom. Ám míg a primadonnák előadják ma­gánszámaikat, a polgári társadalom tényleges főszereplője, pontosabban az előadás író-rendezője a háttérben marad, annál is inkább, mert ő nem ebbe a nemzeti társulatba tarto­zik. Internacionális. Az euromultik rövidesen be fogják kebe­lezni egész Közel-Kelet-Európát,⁶ s ezzel kiéleződik az USA-Európa párviadal. Nagy dilemma előtt áll az a Szovjetunió, mely igyekezett jó képet vágni a Jaltában érdekszférájába so­rolt kelet-európai országok elcsatolásához. A litván törekvé­sek óta semmi kétsége sem lehet az iránt, hogy Európa való­ban az Uraiig terjed: folyamatba tétetett a Szovjetunió feldara­bolása.

Pesszimista összefoglalás

Mindez, meglehet, a tények helytelen csoportosításán ala­puló spekuláció. Ám „ott, ahol a spekuláció a végéhez ér, te­hát a valóságos életnél kezdődik a valódi, pozitív tudomány, az emberek gyakorlati tevékenykedésének, gyakorlati fejlő­dési folyamatának ábrázolása. A tudatról szóló frázisok vé­gükhöz érnek, helyükre valódi tudásnak kell lépnie. A valóság ábrázolásával az önálló filozófia elveszíti létezési közegét. Helyére legfeljebb a legáltalánosabb eredmények összefog­lalása léphet, amelyek az emberek történeti fejlődésének szemléletéből vonhatók le. Ezeknek az elvonatkoztatásoknak önmagukban, a valóságos történelemtől elválasztva, egyálta­lán nincs értékük. Csak arra szolgálhatnak, hogy a történeti anyag rendezését megkönnyítsék, egyes rétegeinek egy­másutánját jelezzék. De semmiképpen sem adnak – filozófia módjára – receptet vagy szkémát, amelyhez a történelmi kor­szakokat hozzá lehet nyesegetni. Ellenkezőleg, a nehézség éppen ott kezdődik, amikor az anyag – akár egy elmúlt korsza­ké, akár a jelené – szemügyre vételéhez és rendezéséhez, a valóságos ábrázoláshoz fogunk. E nehézségek elhárítását olyan előfeltételek szabják meg, amelyek semmiképpen sem adhatók itt meg, hanem amelyek csak az egyes korszakokban élő egyének valóságos életfolyamatának és cselekvésének tanulmányozásából adódnak."

S ha már idéztük Marxot és Engelst, A német ideológiát, érdemes még néhányat lapozni:

„A társadalmi hatalom, vagyis az a megsokszorozott ter­melőerő, amely a különböző egyéneknek a munka megosztá­sában megszabott együttműködése által létrejön, ezen egyé­nek számára – minthogy az együttműködés maga nem ön­kéntes, hanem természet adta – nem mint saját, egyesült ha­talmuk jelenik meg, hanem mint idegen, rajtuk kívül álló erő, amelyről nem tudják, honnan és hova tart, amelyen tehát nem lehetnek már úrrá, amely most, ellenkezőleg, sajátságos, az emberek akarásától és megfutásától független, sőt ezt az aka­rást és megfutást éppen irányító szakaszok és fejlődési fokok sorozatán megy át.

Ez az »elidegenülés« – hogy a filozófusok számára ért­hetően fejezzük ki magunkat – természetesen csak két gya­korlati előfeltétellel szüntethető meg. Hogy »elviselhetetlen« hatalommá váljék, vagyis olyan hatalommá,.amely ellen forra­dalmat csinálnak, ahhoz az kell, hogy az emberiség tömegét teljesen »tulajdonnélküliként« hozza létre, s egyszersmind el­lentmondásban a gazdagságnak és műveltségnek egy meg­levő világával – amely gazdagság és műveltség a termelőerő nagy megnövekedését, fejlődésének magas fokát előfeltéte­lezi; másrészt pedig a termelőerők e fejlődése (amivel egyben már adva van az emberek világtörténelmi – s nem helyi – léte­zésében meglevő empirikus egzisztencia) már azért is szük­ségszerű gyakorlati előfeltétel, mert nélküle csak a nélkülö­zést tennék általánossá, tehát az ínséggel szükségképpen is­mét megkezdődnék a harc a szükségesért, s ismét előállna az egész régi szemét, továbbá, mert csak a termelőerőknek ez­zel az egyetemes fejlődésével tételeződik az emberek egye­temes érintkezése, ennélfogva egyrészt valamennyi népben egyidejűleg létrehozza a »tulajdonnélküli« tömeg jelenségét (általános konkurencia), mindegyik népet függővé teszi a töb­binek a forradalmasodásaitól, és végül világtörténelmi, empi­rikusan egyetemes egyéneket állít a helyi jellegű egyének he­lyébe. Enélkül 1. a kommunizmus csak mint helyi jelenség lé­tezhetnék, 2. magának az érintkezésnek a hatalmai nem fej­lődhettek volna ki mint egyetemes, s ezért elviselhetetlen ha­talmak, hazaisütetű-babonás »körülmények« maradtak vol­na, és 3. az érintkezés minden bővülése megszüntetné a helyi kommunizmust. A kommunizmus empirikusan csak az ural­kodó népek tetteként »egyszerre« és egyidejűleg lehetséges, ez pedig a termelőerő egyetemes fejlődését és a vele össze­függő világérintkezést előfeltételezi."

(Peter Kimmel)

Jegyzetek

1 A multinacionalista vállalatok „toplistája" az 1988. évi állapotok sze­rint bruttó üzleti forgalmi számokkal (milliárd francia frank):

A 21-50. helyen 10 amerikai, 5 japán, 4 francia, 3 nyugatnémet, 2-2 dél-koreai, olasz, svájci, egy-egy holland és brit; az 51-100. helyen 20 amerikai, 7 japán, 5-5 francia és nyugatnémet, 4 brit, 2 svéd, egy-egy belga, brazil, indiai, kanadai, kuvaiti, mexikói, svájci cég található.

Az első száz között tehát egyformán 39 az európai és az USA-be­li, valamint 15 a japán. Ám míg az amerikaiak teljes üzleti forgalma 17.874,6 milliárd francia frank a kimutatás szerint, addig az európai­aké csak 5.201,1 milliárd, a japánoké pedig 2.020,1 milliárd. A kimuta­tás természetesen nem tesz utalást a listán szereplők egymás közötti és egymásban való érdekeltségeiről. (Forrás: l'Expansion 1989/Nov., Dec., 1990/Jan. számai.)

2 Az egyik legjelentősebb eseménye ennek a folyamatnak a francia Renault és a svéd Volvo fúziója. Az 1988. évi erőlistán a Renault a 12., a Volvo a 26. helyen szerepelt – egyesülésük előkelőbb helyre hozza fel a közös vállalatot. A folyamat arra is példa, hogyan lehet előkészí­teni a EGK-hez tartozó és az azon kívüli országok politikai egyesülé­sét is.

Az európai multitoplista az L'Expansion 1989/Dec.-1990/Jan. száma alapján egyébként a következő: 1. Royal Dutch-Shell (Holl.-NBr.), 2. British Petroleum (NBr.), 3. IRI (O), 4. Daimler-Benz (NSZK), 5. FIAT (O), 6. Siemens (NSZK), 7. VW (NSZK), 8. Bat Industries (NBr.), 9. Unilever (Holl.-NBr.), 10. Philips (NSZK), 11. Nestlé (Svájc), 12. Renault (F), 13. VEBA (NSZK), 14. ENI (O), 15. BASF (NSZK), 16. Hoechst (NSZK), 17. PSA (F), 18. Bayer (NSZK), 19. CGE (F), 20. Elf Aquitaine (F), 21. ICI (NBr.), 22. Ferruzzi (O), 23. ASEA B. Boveri (S), 24. Thyssen (NSZK), 25. Bosch (NSZK).

Az olasz apokalipszis négy lovasa címmel ír a The Economist 1988. április 2-i számában. Az első lovas, a Carlo De Benedetti tulaj­donában levő Olivetti 1986-ban magába olvasztotta a Triumph Adlert, s ezzel Európa legnagyobb irodai automatikával foglalkozó csoportja lett. A Benedetti-holdinghoz tartoznak francia autóalkatrész-gyárak, élelmiszeripari cégek, sőt érdekelt az Yves Saint-Laurent divatház­ban is.

Silvio Berlusconi indította az első kereskedelmi televízióadót Franciaországban, s ott van az NSZK-beli tömegkommunikációban is.

Gianni Agnelli FIAT-ja francia üzemeket birtokol, Angliában pedig egyenesen Ford-érdekeltségben van részesedése. Partneri viszony­ban áll a franciaországi Hachette mamutkiadóval, otthon pedig a csa­lád birtokában van a La Stampa és ellenőrzi a Corriere della Serát. A távközlés, a televízió sem hagyja hidegen. Agnellit érzékeny szálak fűzik a legnagyobb francia élelmiszeripari csoportosuláshoz, a BSN-hez is.

A Raul Gardini-féle Ferruzzi-csoport uralja a keményítő, a cukor, a lenmag európai piacát, a fluortartalmú vegyszerek és a polipropilén gyártásában pedig világelső. Azzal, hogy felvásárolta a Montedison részvényeinek 42 százalékát, Olaszország második legnagyobb ma­gánkézben lévő csoportosulása lett.

3 Amerikai az Exxon, a Socal, a Texaco, a Mobil, a GulfOil; angol-hol­land a Shell, angol a British Petroleum.

4 Az amerikai katonai jelenlét Európában és a világ más részén nem­csak amerikai érdekeket jelent. Jean Ziegler (Vizsgálat egy minden gyanú fölött álló ország ügyében, Kossuth Könyvkiadó, 1977.) a kö­vetkezőket írja:

„Ha az Egyesült Államok váratlanul lemondana Brazília fölötti uralmáról, azaz ha lemondana arról, hogy finanszírozza, felszerelje, kiképezze a hadsereget, a rendőrséget, és befolyásolja a szakszerve­zeteket valamint a népi szervezetek elnyomására hivatott számos ap­parátust, vajon a brazíliai svájci vállalatok továbbra is bezsebelhet­nék-e azokat a fantasztikus profitokat, amelyekre 19.68 óta szert tesz­nek? Erre a kérdésre nyilvánvalóan nemleges választ kell adnunk. A katonai diktatúra, a nyílt terror és a kínvallatás elengedhetetlen felté­tele annak, hogy az idegen multinacionális társaságok kizsákmányol­hassák az emberi munkát és az ország természeti kincseit. (…) Ma az itt ténykedő európai vagy japán másodlagos imperializmusok kö­zött egyiknek sincsenek elégséges pénzügyi és katonai eszközei. (…) Ha tehát elemezzük az észak-amerikai elsődleges imperializ­mus és a svájci másodlagos imperializmus közös tevékenységét Bra­zíliában, hajlandók lennénk – legalább első látásra – feltételezni, hogy ez utóbbi teljesen függő helyzetben van az előbbitől. Valójában a hely­zet bonyolultabb: a két oligarchia gyakorlata között nem csekély el­lentmondás van."

Hasonló következtetésre jut Liska Tibor is a Szent barmunk – a politika alaprendje című könyvében: „A világkonszernek többségük­ben amerikai eredetűek, és máig is elsősorban amerikai érdekeltség­ben maradtak. De bármily sok érv támasztja is alá a nagyvállalatok internacionalizálása = a világgazdaság amerikanizálása egyenletet, az is tény, hogy a nemzetközi konszerneknek az USA-étól, illetve álta­lában a származási országukétól lényegesen eltérő érdekeik is van­nak. Ezek külön érdekeikben önálló hatalom voltuknak tudatában vannak. Ám ha nem lennének is, önállósodásuk, a nemzeti talajtól való elszakadásuk szinte a természeti törvények szívósságával, mint­egy automatikusan végbemegy. E külön érdekek érvényesülése ma már egyebek között milliárd dolláros nagyságrendben sújtja az USA külkereskedelmi mérlegét."

Mindemellett az is igaz, hogy az amerikai jelenlét terhes, s ahogy az euromultik erősödnek, egyre terhesebb. Ezt példázta Franciaor­szág kiválása a NATO katonai szervezetéből, s ezt példázza a fel-fel­újuló vita az amerikaiak európai haderőinek nagyságáról, a NATO-tagállamok hozzájárulásáról.

Henry Kissinger és Cyrus Vance (Newsweek 1988. június 6.: Na­pirend 1989-re) nem hagy kétséget a jelenlét lényegét illetően: „Az Egyesült Államoknak egyértelművé kell tennie, hogy a NATO nem védhető meg olyan elegendő mennyiségű és típusú nukleáris és ha­gyományos fegyver nélkül, amely képes a nukleáris ellenfelet elret­tenteni, amely továbbra is fölényt élvez a hagyományos erők néhány jelentős kategóriájában és atomfegyverekkel rendelkezik saját terüle­tén . Nem tesz jó szolgálatot a szövetségnek, ha enged a szélsőséges javaslatoknak vagy hóbortos elképzeléseknek – amilyenek például Európa teljes atomfegyver-mentesítése, kötelezettségvállalás arra, hogy nem vetnek be elsőként atomfegyvert, vagy olyan állítások, amelyek szerint az SDI áthatolhatatlan pajzsot jelent majd. Az ilyen utópisztikus elképzelések aláássák a komoly vitát egy közös atlanti stratégiáról, és éppen azokat a fegyvereket bélyegzik meg, amelye­ken a hihető elrettentésnek alapulnia kell a belátható jövőben. (…) Amerika szerepe a világban közvetlenül függ az Egyesült Államok gazdasági erejétől és teljesítményétől. A külpolitika és a gazdaságpo­litika mindinkább kölcsönös összefüggésbe kerül."

Henry Kissinger a Magyarország 1990. április 13-i számában is nyilatkozott: „Az amerikai csapatoknak továbbra is Európában kell maradniuk. Ennek két oka van: az egyik, hogy Eurázsiában ma a Szovjetunió az egyetlen számba vehető atomhatalom. Ezzel szembe kell állítani az amerikai haderőt, hogy a Szovjetunió mindig legyen tu­datában: ha komoly nyomást akarna gyakorolni valakire, szembeke­rül nukleáris ellenfelével. A másik ok az, hogyha netán Németország semlegessé akarna válni, a nyugat-európaiak tudják, hogy óceánon túli barátaik megóvják őket egy ilyen német külpolitikai ábránd követ­kezményeitől.

– Ezt úgy is mondhatnánk, hogy az Egyesült Államok ily módon akarja fenntartani befolyását. Hiszen az európai átalakulás gyengíti itteni pozícióit…

Henry Kissinger: Szerintem a világon már csak egyetlen szuper­hatalom van, s ez az Egyesült Államok. Nem tudom, miért csökkenne feltétlenül a befolyása … Az, hogy egy-két hadosztálya Európában van, önmagában nem garantálja a befolyását. Sokkal fontosabb ga­rancia az, hogy az Egyesült Államoknak szükségszerűen meghatáro­zott szerepet kell betöltenie a kontinensen."

Az amerikai csillagháborús terveket általában a Szovjetunió és az USA összefüggésében elemezték. De nyilvánvaló, hogy az SDI-program – ha egyáltalában megvalósítható – akkor is a világ urává te­szi az USÁ-t, ha a Szovjetunió megszűnik katonai nagyhatalomnak lenni. Nem véletlen, hogy Nyugat-Európa gyorsan felvette az SDI által dobott kesztyűt, s meghirdette saját EUREKA-programját. Az SDI ugyanis, még ha nem hozza is létre a tökéletes ernyőt az USA felett, arra mindenképpen alkalmas, hogy újabb tudományos-technikai for­radalmat indukáljon, az pedig nyilvánvaló hatással van a polgári gaz­daságra is. Az USA különben is élen járt a katonai kutatási eredmé­nyek gyors polgári alkalmazásában: mindenki, aki teflonserpenyőben sütötte meg a reggeli tükörtojását, s elektromos karóráján ellenőrizte az idő múlását, közvetve hozzájárult az amerikai hadiipari kutatások gyors megtérüléséhez. Az EUREKA-program ezt vette figyelembe: az új tudományos-technikai forradalomból Európa nem maradhat ki sa­ját eredmények nélkül, különben gazdasága bánná, ha amerikai kuta­tási eredményekre kellene hagyatkoznia.

Amerikán belül viszont vannak, akik az amerikai gazdaságot fél­tik attól az amerikai katonai potenciától, mely nemcsak az amerikai multik érdekeit védi. Arthur Schlesinger, jr.:

„A katonai erő növelésének és a katonai megoldásoknak meg­szállott kergetése súlyos árat követelt. Amerika katonai vezető szere­pének hiábavaló hajszolása politikai és gazdasági vezető szerepének elvesztésével járt. A roppant katonai költségvetés, párosulva a jelen­tős adócsökkentésekkel, békeidőben példanélküli költségvetési defi­cittel, felértékelt dollárral, továbbá azzal járt, hogy Reagan őrsége ide­jén az Egyesült Államok hitelezőből a világ első számú adósává lett. A tudomány és a technika ráállítása katonai kutatásokra visszatartotta a termelékenység növekedését, és még nagyobb veszélybe sodorta Amerika versenyképességét a világpiacon. Az amerikai tudósok keze – írja a The Economist – meg van kötve. Kutatásaiknak vagy arra kell irányulniuk, hogy elrettentsék az oroszokat, vagy arra, hogy verse­nyezni tudjanak a japánokkal. Nem számíthatnak többé egyetlen olyan szerződésre sem a Pentagontól, amelyek alapján mindkét cél­nak meg tudnak felelni. Reagan katonai prioritásai kiélezték Amerika pénzügyi és ipari sebezhetőségét." (Nemzetközi Szemle, 88/7-8.)

Reagant szidni egy demokrata számára kötelességszerű, mind­amellett a jövőnek tett befektetésként is felfogható a reagani politika. Az amerikai hatalmi körök általában megtalálják annak a módját, pél­dául a „gyenge dollárral", hogy a nem amerikai multik profitját meg­csapolják. De igazsága is van a kritikának: az USA-védernyő alatt a nem USA-székhelyű multik túlontúl megerősödtek – az egységes vi­lággazdaságban általában egymással nem versengő multinacionális tőkecsoportok differenciálódnak, pillanatnyilag a három centrumba. Ma már nem nemzeti imperialista hatalmak vetélkednek a világ újra­felosztásáért, hanem az érdekeiket egyeztetni nem teljesen tudó nemzetek feletti monopóliumok.

5 Egy Marx-tanulmány tévedése cím alatt a Valóság 89/9. számában Fricz Tamás mindazonáltal már helyre teszi Marxot, aki „az általános választások alapján működő parlamentben sem lát mást, mint egy osztály uralmát a másik felett". Fricz elegánsan figyelmen kívül hagy­ja, hogy mi annak a bizonyos uralomnak az alapja, így aztán könnye­dén állítja: „Mindezzel azt kívánom aláhúzni, hogy Marx megközelí­tésmódjával ellentétben polgári demokratikus viszonyok között a par­lamentnek, a politikai államnak létezik egy sajátos sine qua nonja, s ez pedig az általános érdekek képviselete." Fricz eljut arra a következte­tésre, hogy „Ellentétben Marxszal, aki a munkásosztály különös érde­két azonosította a társadalmak általános érdekével, én azt hangsú­lyoznám, hogy a munkásosztálynak is megvan a maga valóságos, nem fő-, hanem részszerepe a társadalomban, amelynek alapján a többi osztályhoz, réteghez hasonlóan meg kell kapnia részarányos szerepét, részarányos képviseletét a demokratikus politikai beren­dezkedésben. És éppen így, ezzel a részarányos politikai képviselet­tel, különérdekeinek ilyen érvényesítésével segítheti elő leginkább az általános, közösségi és nemzeti érdekeknek a társadalmi élet közép­pontjába kerülését. Úgy gondolom, hogy csak egy ilyen, a részará­nyos politikai részvétel szempontjait előtérbe helyező munkáspolitika válhat adekváttá a történelemben, minden ezen túlmutató elképzelés – így a kommunizmus is – csak fölösleges utópizmus, mely adott eset­ben erősen hátráltatja a társadalmi-politikai viszonyok demokratizá­lódását." – Ez (majdnem) tiszta beszéd: a munkásosztály, ha nem is a mennyországba, de legalábbis a parlamentbe megy, részarányo­sán persze. Most már csak az a kérdés, hogy a gazdaság urai, elvita­tott szóhasználattal a termelőeszközök tulajdonosai, a multik, a fináncoligarchák részarányosán vesznek-e részt a parlamentben? S ha igen, akkor miért nem?

„A két szövetségi kamarának együtt 244 képviselője van. Ezek a képviselők együttesen több mint 1000 igazgatótanácsi tagsággal rendelkeznek. Ebből a számból le kell vonni mintegy 250 olyan tagsá­got, amelyek közérdekű részvénytársaságokkal kapcsolatosak (vas­utak, elektromos művek stb.). Mindamellett marad 750 poszt, amely a polgári pártok 115 képviselője között oszlik meg. Ezek igen tekinté­lyes jövedelemmel járó pozíciók a bankbirodalmak, az ingatlanfor­galmi vállalatok, a fegyvergyárak, a multinacionális ipari és kereske­delmi vállalatok-svájciak és külföldiek-igazgatótanácsában … De a tőke 115 képviselője közt is van egy arisztokrácia, amely az oligar­chia adományai közül a legtöbbet halmozza föl: a két kamara 81 pol­gári képviselője egymagában 431 igazgatótanácsi tagsággal rendel­kezik. Peter Hefti államtanácsos, glarisi képviselő egymaga 37 igaz­gatótanácsnak tagja … A nép azon 115 képviselője, akik megválasz­tásuk másnapján átváltoztak a tőke képviselőivé legalább 15 milliárd svájci frankot képviselnek." (Jean Ziegler: Vizsgálat egy…)

A szabad, demokratikus választásokon a magyar parlamentbe jutott képviselők közül mindössze három „munkás" található-megle­hetősen részaránytalan a munkásosztály képviselete. Igaz, igazgató­tanácsi tagok is kevesen. Még.

6 „A létező szocializmus szétesése (…) az elmúlt hónapokban (…) példátlan, senki által el nem képzelt gyorsaságúra váltott. Olyannyira, hogy ez Keleten és Nyugaton egyaránt tanácstalanságot kelt, aggo­dalmat vált ki, a Nyugatnak nincsen erre stratégiája, még taktikája se igen. Maga a Kelet pedig botladozik e próbálatlan úton. A folyamatok jószerével ellenőrizhetetlenek. S a fölszabadulás, az újrakezdés örö­mét csorbítja a félelem: a sodrásban túl sok a tajték, a hordalék. So­vány vigasz, ha tudjuk, hogy a roskatag házat akár fölrobbantják, akár magától dől össze, a romok fölött sokáig szállong a fojtogató por. Ennyi, amit 1990 januárjának végén, lapzártakor írhatunk kiegészítésül. Ennyi, és semmi több." – kesereg Lázár István a Valóság 90/2. szá­mában. Két megjegyzés. Lehet, hogy a valóban el nem képzelt gyor­saságú átalakulásra nincs a „Nyugatnak" (melyiknek?) taktikája. Stratégiája viszont fellelhető. Magyarul is megjelent Brzezinskinek egy cikke az MTI „zöld", belső használatra szóló kiadványában 1988 elején, melyben éppen egy ilyen stratégiát vázol fel, a demokratikus polgári átalakulást. A másik: a romok fölött sokáig szállonghat a parla­mentarizmus, a demokrácia pora. Ahogy a szocializmust, úgy a pol­gári demokráciát sem lehet rendeletileg bevezetni. Az viszont bizo­nyos, hogy a gazdaságot csakhamar integrálja Európa, s ezen belül Németország.

Mi a história? Hangyaboly nyüzsgése, lázálom.

(Kosztolányi)¹

A Danton halálát – a Büchner-életmű legnagyobb hatású darab­ját – az őrület drámájaként szokás emlegetni, melyben a forra­dalom paradox, skizoid vonásaira helyeződik a hangsúly. Most, amikor sorra jelennek meg világhírű, ám nálunk évtizedekig til­tott alkotások (hogy csak Koestler vagy Orwell műveit említ­sem), nem árt utalni arra, hogy az ideológiai cenzúra annak ide­jén Büchner esetében is megtette a magáét. Vannak olyan mű­vek, melyeképp mély társadalmi igazságuk miatt válnak nemkí­vánatossá az elnyomó hatalmat manipulációval, demagógiával fenntartó rendszerek számára. A Danton halála 1835-ben író­dott, de első hazai kiadását csak több mint száz év után – 1955-ben – vehette kézbe a magyar olvasó, s a darab első (1928-as) hazai bemutatójáról ezt írta Schöpflin Aladár: „Ezt a beszédet – Saint-Just beszédéről van szó – letiltotta a rendőri hatóság a Ma­gyar Színház színpadáról. Érthető okból, mert a rendőri hatóság saját intelligenciájának színvonalára igyekszik leszállítani a kultúréletet, és ezen kívül is kiskorúsítja a közönséget, nem téte­lez fel róla annyi értelmet, hogy az egész gondolati struktúrájá­ban forradalomellenes színdarab végső értelmét fel tudja fogni, és ne egyes szavak után induljon."²

Azon túl, hogy Schöpflin figyelemre méltó megállapítást tesz a cenzúra céljára és módszerére vonatkozóan, a darab ér­telmezése szempontjából is érdemes elgondolkodni néhány ál­tala jelzett összefüggésen. A nyíltan ellenforradalmi Horthy-rendszer cenzúrája tehát megijedt Büchner darabjától, annak feltételezett hatásától, attól, hogy lesznek, akik egyes szavak után indulnak. Hogy melyek lennének ezek a szavak? A francia forradalom jelszavai. Büchner drámája a jakobinus diktatúra idején, 1794-ben játszódik. A rendőri hatóság alacsony intelli­genciája ellenére is jól tudta, hogy az 1789-cel kezdődő ese­ménysorozat jóval túlmutat konkrét történelmi jelentőségén. A nagy francia forradalom a mindennapi gondolkodás számára első pillanattól fogva azonos a forradalom mitológiájával, a mindenkori forradalom mitológiájával. S ez a mitológia sza­badságról, egyenlőségről, hősiességről mesél, a tömeg erejéről – s a 20-as évek Magyarországán friss élmény a Tanácsköztársa­ság kaotikus, dezorganizált, ám lelkesedéstől túlfűtött, hősöket és mártírokat szülő időszaka. A hatalom attól fél: a darab hatá­sára újra fellángol az erőszakkal elfojtott forradalmi tűz. De kell-e ettől félnie? Schöpflin arról ír, hogy a darab „egész gondo­lati struktúrájában forradalomellenes". Ugyanezen a vélemé­nyen van Tersánszky Józsi Jenőls: „Mit mondjak általában a da­rab forradalmi tendenciájáról, aminek hatásaitól fél a cenzú­rázó hatóság? Hátténylegennyire félre lehet érteni egy irodalmi drámát? Hiszen ez nem forradalmi, hanem a világ legderűsebb és legügyesebb ellenforradalmi drámája".³

Ha a guillotine surrogó hangját, pengéjének villanását, s a halálos zuhanás nyomán legördülő meredt tekintetű, kosárba gyűjtött fejeket felidézzük – tagadhatatlan – dermedt iszonyat­tal mondunk nemet a Danton halálában kibontakozó véres for­radalomra. A darabnak 27 színpadi szereplője van, de minden színésznél jelentősebb szerep jut egy tárgynak, mely éppúgy a francia forradalom szimbóluma, mint a Marseillaise. A Guillo­tine úr javaslatára 1792-ben hivatalossá vált kivégzőeszköz fon­tos helyet kap a forradalom mitológiájában; ősi mítoszok hatal­mas szörnyalakjainak párja ő, amely állandóan újabb és újabb áldozatokat követel, és legszívesebben azokat falja fel, akik életre keltették.

Persze, nemcsak a vérpad iszonyatos és állandó jelenléte miatt borzadunk a Büchner megidézte párizsi forradalomtól. Valóban az őrület drámáját látjuk, hiteles kórképet kapunk egy skizofrén világ önpusztító pillanatáról. Széthasadt, paradox vi­lág jelenik meg előttünk, melynek figurái szabadnak hiszik ma­gukat, valójában marionettfiguraként kényszerülnek engedel­meskedni a kiismerhetetlen, kegyetlen sors vastörvényeinek. A carmagnole, a szabadság körtánca valójában danse macabre, ahol a halál diktálja a ritmust.

Igen, de Tersánszky szerint a Danton halála a legderűsebb ellenforradalmi darab. Halál és őrület egyik oldalon – nevetés, vidámság a másikon. Mit kezdhetünk ezzel? Pedig igaza van Tersánszkynak, Büchner darabjában mindkettő megjelenik. A Danton halálának derűjét ugyanaz a groteszk, közönségességtől harsogó, örömelvre épülő népi nevetéskultúra⁴ ihlette, mely­nek például Villon és Rabelais alkotásait is köszönhetjük.

Az egyetemes, máig ható, a középkor hivatalos értékrend­jével szemben létrejövő népi nevetéskultúra lényegéhez tarto­zik a kettősség; a hivatalossal, a hierarchikussal szemben egy szabadságra, egyenlőségre épülő demokratikus értékrend való­sul itt meg. A hangsúly az ellentéten van. A népi nevetéskultúra a szellemivel szemben a világ anyagi-testi elvét, a komolyság­gal szemben a vidámságot, az állandósággal szemben a válto­zást hangsúlyozza. Így válik e kultúra legfontosabb műfajává a karnevál, és így lesz a változást kifejező szimbólumává a kerék. Az anyagi-testi elvre épülő groteszk szemléletmód, mely az ivás, evés, ürítés, szaporodás vulgáris elemeinek hangsúlyozása mellett az élet keletkezésére és elmúlására, a születésre és a ha­lálra helyezi a hangsúlyt, jól megfér egyrészt a haláltánc iszo­nyatával, másrészt a forradalmi változás eufóriájával. Büchner darabjában fontos szerep jut e sajátos szemléletmódnak, kultú­rának. Nemcsak a szereplő személyek között emígyen megje­lölt: „férfiak, asszonyok, népség" szájából elhangzó szövegek­ben, hanem a darab egész dialektikájában, egész mondanivaló­jában döntő jelentőséget kap ez az egyetemes, természetes élet­elv, mely az öröm mellett a változást tartja a világ, így az em­beri-társadalmi lét lényegi jellemzőjének. Ez az elv állítja szembe Dantont és Robespierre-t, s ez az elv jelenik meg a mű egészét átszövő paradoxonokban is:

ELSŐ POLGÁR: Mi a törvény?

ROBESPIERRE: A nép akarata.

ELSŐ POLGÁR: Mi vagyunk a nép, és mi azt akarjuk, hogy ne legyen törvény; ergo ez a népakarat: törvény, ergo a törvény nevében nincs törvény.⁵

*

Büchner ismeri és tiszteli a nép ösztönös, univerzális szabad­ság- és egyenlőségvágyát. „Megtanultam – írja egy levelében -, hogy csak a nagy tömegek szükségképpen jelentkező igénye idézhet elő változást, hogy az egyes ember minden mozgoló­dása és kiáltozása hiábavaló ostobaság."⁶

A „legügyesebb ellenforradalmi darab" szerzője – hivatá­sos forradalmár. A forradalom mitológiájával egy időben termé­szetesen megszületik a forradalmár mítosza is, s ezzel a szerep­pel azonosul Büchner, aki apjától örökli a forradalom, a társa­dalmi változások tiszteletét.⁷ 1834-ben (21 évesen) jakobinus mintára megalakítja radikális politikai szervezetét: az Emberi jogok Társaságát, és az illegális szervezet programját Hesseni Hírmondó címen még ugyanebben az évben kinyomatja. Népi összeesküvést kész ítélő, kitűnően szervezi meg mozgalmát, ám a forradalom kirobbanására vonatkozó reményei hamarosan összeomlanak. A jól működő szentszövetségi reakció rövid időn belül nyomára bukkan a szervezkedésnek. Büchner társai közül sokakat elfognak; a röpirat társszerzője, Weidig lelkész a börtönben öngyilkos lesz. Büchnernek is menekülnie kell. Éle­téből mindössze másfél év van hátra, ez lázas irodalmi, politikai és tudományos tevékenységgel telik. Mindvégig az emberiség jövője izgatja. A szociális igazságosság, az egyenlőség és sza­badság lehetséges kombinációi foglalkoztatják. Hivatásos forra­dalmár, mert személyes felelősséget érez az elnyomott tömegek jobb jövőjéért, s ennek a boldogabb jövőnek a megvalósításáért a harcot, a küzdelmet, a megpróbáltatást is kész vállalni.

Ám politikai tevékenységét egy sajátos körülmény determi­nálja: Büchner másodgenerációs forradalmár. Nem családi vo­natkozásban értve ezt: a korszak, amelybe beleszületett, tekint­hető másodgenerációs forradalmi kornak. Egy nemzedékkel ko­rábban lezajlottak a nagy forradalmi változások, örökül hagyva a hősiesség vonzó élményét, azt, hogy az egyes ember úgy érez­heti, nem csak történnek vele a dolgok, hanem maga is cselek­vő, irányító részese a történéseknek, hogy ő csinálja a történel­met. S másfelől e nagy idők örökül hagyják a megoldatlan vagy félig megoldott társadalmi problémákat: a kitűzött forradalmi célok, értékek még érvényesek, megvalósításuk még nem tör­tént meg. A másodgenerációs forradalmi korban születettek még közvetlen élményként élik meg a korszak kínálta történe­lemformáló egyéni lehetőségeket, s emellett fokozottan szenzibilisek a társadalmi igazságtalanságok iránt. Úgy érzik, az ő fel­adatuk a megbomlott világ új rendjének megalkotása.

A feladat látszólag ugyanaz, mint a korábbi dicső korszaké – irányát tekintve azonban épp az ellenkezője annak. A forra­dalmi változás szükséges velejárója – legalábbis az eddigi törté­nelmi analógiák ezt mutatják – a dezorganizáció, a kaotikus társadalmi állapot, és ez önmagában lehetetlenné teszi, hogy a célul kitűzött boldogabb társadalom megvalósuljon, hiszen en­nek legfontosabb eleme, a létbiztonság hiányzik. A forradalmi mozgások után – ezt is a történelmi analógiák mutatják – elemi erővel jelentkezik a rend, a létbiztonság utáni vágy, mely egy­ben alkalmat kínál a vezetést megszerző csoportosulás hatal­mának megszilárdítására is.

A másodgenerációs forradalmárnak, ha az emberiség jobb jövőjét akarja megvalósítani, olyan társadalmi programot kell kidolgoznia, melynek segítségével elkerülhető a káosz, mega­kadályozható az eredeti célokkal ellentétes folyamatok kelet­kezése. Tehát a tudatos irányításnak mindvégig elsődlegesnek kell lennie, miközben az egész társadalmi mozgás alapja – hitük szerint – a tömegekben élő szabadság és egyenlőség utáni vágy, amiről ugyanakkor ők is tudják, hogy ösztönös, önző, s így ki­számíthatatlan.

Paradox vállalkozás. De hogy mennyire nem érzik lehetet­lennek megoldani ezt a feladatot a másodgenerációs forradalmi időszak szülöttei, arra példa, hogy a Büchner-kori Németor­szágban százszámra működtek szervezetek, csoportok, moz­galmak, melyek mind az eredeti eszmék aktuális megvalósulá­sát tűzték ki célul. És a XX. században? Példának okáért a két vi­lágháború között? Elég csak azoknak a szoros értelemben vett baloldali csoportosulásoknak a sokaságát említeni, amelyek a spanyol polgárháborúban harcoltak. Valamennyien lelkesen fogtak fegyvert a köztársaságért, mert igazán hittek abban, hogy (stílusosan szólva) ez a harc lesz a végső, vagyis ez lesz az az al­kalom, amikor az emberiség jobb jövője -a szabadság rendje – megszületik.

A másodgenerációs forradalmi korszak tudathasadásos időszak, szemben a forradalmi korokkal, melyek egyértelmű társadalmi-cselekvési lehetőségeket kínálnak. A másodgenerá­ciós forradalmár csak akkor marad meg az eredeti célkitűzések­nél, ha nem vesz tudomást a realitásokról, vagy ha sajátos lelki mechanizmusok segítségével képes hárítani a megoldhatatlan feszültségeket. Például magához a szervezethez való tartozás lehet olyan pozitív élmény, mely segít az azonosulásban, és problémamentessé teszi a politikai cselekvést. Tág tere van itt a személyiség biztonságát szolgáló lelki játszmáknak; a mártír, az „én jó vagyok, mások rosszak" önigazoló mechanizmusa nagy­szerűen megfér a forradalmár szerepével. A játékszabályok be­tartásának izgalma még azt is képes elfelejtetni, hogy az eszme, a szervezet, a szerep fogva tart; hogy a szabad emberiségért küzdő személyiség saját lelki mechanizmusának foglya. „Ne­vetséges, hogy a gondolataim hogy ellenőrzik egymást" – mondja önmagának önmagáról Robespierre a Danton halálá­ban. Majd tovább: „Nem tudom, mi az, ami bennem lelkem másik felét csalja meg."⁸ A forradalmár erénye és a forradalmi terror így sajátos módon jól megfér egymással.

A másodgenerációs forradalmi kor nem kínál lehetőséget a hatékony politikai tevékenységre, legalábbis abban az értelem­ben, ahogy azt a forradalmi korok emberei megélhették; az egyénnek nem lehet olyan közvetlen élménye, hogy ő csinálja a történelmet. Sőt, minduntalan azt tapasztalja: a valóságos törté­nések nem az elhatározott szándékok szerint zajlanak. A lehet­séges és a tényleges valóság között kibékíthetetlennek látszó el­lentét feszül. Ezt a személyiség skízisként, hasadáskéntéli meg. Mit tehet a hivatásos forradalmár ezekben a korokban, milyen esélye van a cselekvésnek, ha a cél az emberiség jobb jövője?

A másodgenerációs forradalmi kor lényege a paradox-jel­leg. A hivatásos forradalmár első feladata felismerni, hogy nem feloldania kell ezt a feszültséget, hanem éppen ezt kell megra­gadnia, megismerni és kifejezni mint saját történelmi valóságá­nak legfontosabb, legjellemzőbb vonását. A tényleges valóság összefüggéseinek feltárása, a látszat és lényeg szétválasztása hozhat olyan forradalmi felfedezéseket, melyek hatékonyab­ban járulhatnak hozzá az emberiség fejlődéséhez, mint a ha­gyományos politikai tevékenység radikálisnak tűnő formái, le­gyen az bármilyen hatásosnak látszó röpirat, szónoklat vagy akár barikádharc. A történeti kor kettősségének feszültsége csak úgy válhat elviselhetővé a személyiség számára – feltéve, hogy nem akar önnön lelki mechanizmusainak, önvédelmi játszmái­nak rabjává lenni -, ha szembefordul a skízis okozta szorongás­sal, s azt mint a tényleges valóság tényleges vonását veszi sze­mügyre: épp ezt a jelenséget teszi meg a vizsgálódás tárgyává. Ez az erőfeszítés egyrészről a mindennapi gondolkodás és tevé­kenység meghaladását, másrészről az autonóm személyiség in­tegritását eredményezi.

Így jutott túl a másodgenerációs forradalmár skízisén Büch­ner is.

*

Eurünomé (a Mindenség istennője) táncba kezdett, és táncolt, táncolt mindaddig, míg sodró, őrült tánca hatalmas vihart ka­vart, Eurünomé ekkor fölismerte, hogy Boreász, a tánca nyomán keletkező szél, valami önmagában létező, a Kháoszból kiváló önálló lény. Megragadta és sodorgatni kezdte Boreászt, míg létre nem hozta Ophiont, a nagy kígyót, mely körébe tekeredett, és így egyesültek. Eurünomé galamb formában megszülte a vi­lágtojást, melyet Ophion hétszer körültekert és kiköltött. A vi­lágtojás kettétörött, s világra jöttek az istennő gyermekei, vagyis minden, ami csak létezik e világon: a Nap, Hold, csillagok, a Föld és a bolygók. Később Eurünomé Ophiont megtiporta és az alvilágba száműzte, de előbb kitördelte fogait – ebből lettek az emberek.⁹

Ilyen egyszerű. A mitológia mindig pontos képzettel ren­delkezik mindarról, ami a világon egyáltalán lehetséges. Ismeri és megmagyarázza a világ összes létezőjének mineműségét, ke­letkezését és értelmét, egymáshoz való viszonyát – a világ rend­jét. A világ állandóan változik, de e változás kezdete, oka és célja a mitológiai magyarázatban mindig pontosan nyomon kö­vethető. A mítoszok nem mentesek a borzalmaktól, a perverz kegyetlenségű harcoktól; a mitológia varázsa nem a mítoszok szépségéből fakad. A mitológia az univerzum teljes és végérvé­nyes magyarázatát adja – s ezzel semmivel sem pótolható biz­tonságérzethez juttatja az emberiséget. „A mítoszoknak mindig is az volt az egyik fő funkciójuk, hogy megmagyarázzák azt a zavarba ejtő és értelmetlen helyzetet, amelyben az ember az univerzumban találja magát. Azt tűzték ki célul, hogy értelmet adjanak a csüggesztő látomásnak, amelyet az ember a puszta tapasztalatból szerez, és a szenvedések, szerencsétlenségek és nyomorúságok ellenére növeljék az életbe vetett bizalmát. A mítoszok kínálta világszemléletbe így belevegyül a mindennapi élet és az emberi érzés… Az emberi elmének valószínűleg ter­mészetéből fakadó igénye, hogy egységes és összefüggő ábrá­zolása legyen a világról. Az egységes összefüggés hiánya gyak­ran szorongáshoz és skizofréniához vezet."¹⁰

A modern ember keletkezését a forradalom mitológiája meséli el, a francia forradalom mitológiája, mely a modern em­ber legfontosabb tulajdonságának a szabadságot, a modern vi­lág legjellemzőbb jegyének a fejlődést jelöli meg. Sajátosan modern, korszerű mitológia ez, melynek misztériumába nem papok vagy papnők, hanem a történészek avatják be a halandót. A modern ember a mitológia koherens világképét a tudományos igazságoktól várja. A forradalom mint eredetmítosz jelenik meg, s e mítosz História szolgálói révén kapja meg igazi, aktuá­lis jelentését. A mitológia mindig aktuális, mindig érvényes, mindig összhangban van az éppen létező világgal. Ezért alakul ki annyi változata: máshogy mesélik a mítoszokat Kelet-Európá­ban, és máshogy a nyugati világban.

„Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is."¹¹ Az 1984-ből vett, egyik legismertebb Orwell-idézet sajátosan érvényes a nagy francia forradalom jelen­tőségének meghatározásában. A forradalom eseményei attól függően nyertek értelmezést, hogy különféle – országokon és társadalmi rendszereken belül is differenciált-hatalmi csopor­tosulások milyen politikai világkép igazolására kívánták fel­használni a forradalom mitológiáját. Jól érzékelhető volt ez a 200. évforduló megünneplése kapcsán fellángoló vitákban. Annyira élesek voltak ezek a viták, hogy még olyan kérdések­ben sem sikerült egyezségre jutni, hogy mettől meddig számít­sák a nagy francia forradalom időszakát; voltak, akik Napóleon uralkodását már egyenesen ellenforradalmi kornak minősítet­ték, s voltak, akik már a jakobinus diktatúrát sem tekintették a forradalmi folyamat szerves részének. Különösen ez utóbbi kor­szak értékelése okozott nagy izgalmakat. A sztálini felfogás sze­rint – érthető módon – a jakobinus diktatúra tekinthető a forra­dalom legigazibb időszakának, „véleményünk szerint ugyanis a terror és a forradalmi diktatúra képviseli a feudális múlt legradi­kálisabb megtagadását és felszámolását. … 1792-94 között végezték ki a legtöbb embert – tehát ekkor érte el tetőpontját az osztályharc, hiszen hogy is lehetne jobb mércét találni egy tár­sadalmi folyamat eredményességére az adott időegység alatt legördülő fejek számánál?"¹² Épp e sztálini értelmezésnek kö­szönhetően – a Franciaországban nemrég hatalomra jutott kon­zervatív erők ösztönzésére – példátlan rágalomhadjárat indult Robespierre el len. Mindenesetre az figyelemre méltó, hogy ne­ves történészek vontak párhuzamot Sztálin és az ő személye, valamint a sztálini diktatúra és a – franciák által egyszerűen a Terror időszakának nevezett – jakobinus diktatúra között.

Nem véletlen, hogy Büchner drámája épp e vitatott törté­nelmi időszakban, a jakobinus diktatúra utolsó pillanataiban játszódik.

A Nagy Terror napjait a történetírók már a múlt században ún. dérapage, tehát „megcsúszás" eredményeként emlegetik, s a Danton halálában kikerülhetetlen hitelességgel, idioszinkratikus élességgel elevenedik meg ez a szétesett, megbomlott, őrült világ. Nem csoda, hogy a darabot az abszurd drámák elődje­ként emlegetik. Montázstechnikával szerkesztett, expresszív, epikus jellege miatt jogosan sorolják a modern drámák közé. Ám épp az alkotás egyik legmeghatározóbb sajátosságában, magában a témaválasztásban találunk lényegi hasonlóságot az antik tragédiák és a Danton halála között. Büchner éppúgy a mi­tológiához fordult témáért, mint ahogy azt a görögök tették. A mítosz – Danton halála -, melyet műve történésének alapjául választ, ugyanúgy jól ismert saját korában, mint amilyen jól is­merték a hajdani görögök Prométheusz, Elektra vagy Oidipusz történetét. Ahogy az athéniak ismerték a mítoszokat rendszerré összefoglaló mitológiát, ugyanúgy ismerték az emberek a XIX. században a nagy francia forradalom mitológiáját; így Büchner in medias res kezdi művét, számítva rá, hogy az előzmények, körülmények és következmények valamennyi néző számára is­mertek. (Ez már csak azért is fontos, mert a Minotaurosz-guillo­tine-t a darab történését közvetlenül megelőzően több száz girondista áldozattal lakatták jól, s a szörnyeteg, alig két hónappal a darab befejezését jelentő kivégzés, Danton halála után, újabb áldozatot, eddigi táplálóját, Robespierre-t falhatja fel.) A dráma az előzmények és következmények ismeretében nyeri el igazi jelentését.

A Danton halála a leíró történelem szempontjából minden tekintetben hiteles, a személyek és az események, melyeket

Büchner megjelenít – ha csak a puszta tényeket nézzük – a tör­ténelemkönyvek lapjaira is kerülhetnének. „Büchner nemcsak hogy tekintélyes történeti irodalmat dolgozott fel a drámához, de annak nem csekély részét közvetlenül bele is dolgozta a da­rab szövegébe; már a kortársak észrevették, hogy a szöveg majdnem egyhatod része idézet különféle történeti források­ból."¹³

A darab sok szálon kötődik a forradalom mitológiájához, a történelmi tényeken túl megjelennek a forradalom értékei, jel­szavai, szimbólumai – a darab egyik jelenetében felcsendül a Marseillaise. És mégis. A Danton halálában megelevenedő va­lóság lényegileg mond ellent a forradalom mitológiájának. Büchner életre kelti a mitológia szereplőit, s bár azok mindent úgy tesznek, ahogy azt a történelemkönyvek rögzítette mese előírja – a mitológia nem működik, nem tölti be lényegi funk­cióját, nem teremt megismerhető rendet a világ történéseiben.

„Bábuk vagyunk mindnyájan, ismeretlen hatalmak dróton ránci­gálnak, nem magunktól mozgunk."¹⁴

Schöpflin „egész gondolati struktúrájában forradalomelle­nesnek" nevezte a darabot, de talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy Büchner műve mítoszellenes: a Danton halála a forrada­lom mitológiája ellen íródott. Ezt a mítoszellenességet szolgálja a darab logikai felépítése, paradox mivolta, valamint a kifeje­zésmód expresszív jellege, melyben nagy szerep jut a népi ne­vetéskultúra harsányan közönséges, groteszk elemeinek s az iz­galmasan korszerű lélektani ábrázolásnak.

A darab pszichológiai mélységének vizsgálata már önma­gában lehetőséget nyújt Büchner mítoszellenes üzenetének megfejtésére. A személyiség titkainak feltárása szorosan össze­függ a jobb, igazabb valóságértésre való törekvéssel.

„Eh, durvák a mi érzékeink. Egymást érteni?

Ha talán feltörhetnők koponyáink falát,

s gondolatainkat agysejtjeinknél fogva cibálhatnánk ki."¹⁵

Egyetlen – igaz, a darab szempontjából kulcsfontosságú – konf­liktus, Danton és Robespierre harcának lélektani vizsgálata ké­pes érzékeltetni azokat az értékeket, melyek Büchner, a másod­generációs forradalmár számára meghatározóvá váltak. Minde­nekelőtt a szabadság problémájáról van szó, a szabadságéról, ami egyetemes érték, de legérzékletesebben a személyiség sza­badságán keresztül jelenik meg. Mit jelent a személyiség sza­badsága? Mindenekelőtt autonómiát, melyet csak a magas fo­kon integrált személyiség képes megélni. „Az én vezérem ben­sőmből vezérel"¹⁶ élményéről van szó. Danton és Robespierre konfliktusában az autonóm és a gátolt, önmaga lelki mechaniz­musainak kiszolgáltatott ember összeütközése jelenik meg. „A magamfajta férfiak megbecsülhetetlenek a forradalomban; homlokukon a szabadság géniusza lebeg"- mondja önmagáról Danton. – „A sors vezeti karjainkat, de csak kiváló emberek le­hetnek eszközei a sorsnak."¹⁷ „Büchner-Danton eme megnyilat­kozásában jól érzékelhetőek (a romantikus zsenikultuszon túl) a szabad, autonóm egyéniség legfontosabb vonásai. A független személyiség magas fokú önismeretet (és ebből fakadó öntuda­tot), illetve valóságismeretet feltételez. Az ön- és valóságismeret segít a társadalmi cselekvés valódi irányának felismerésében, ez teszi lehetővé, hogy az ember saját választásából válhasson a sors eszközévé. Ez teszi lehetővé továbbá, hogy az egyéniség ál­landóan kontrollálja saját eszköz-mivoltát, s ha a folyamatok, amelyekben részt vesz, szándékával, céljaival ellentétes irányt vesznek, a felismerés után szakítani tudjon bábu-létével, s a dróton rángató hatalommal szembehelyezze saját akaratát.

Dantonnal ellentétben Robespierre, a Megvesztegethetetlen, éppen mert megvesztegethetetlen, saját erkölcsi rendjének foglya. Az erény mint Sollen jelenik meg; a kategorikus impera­tívusz az egyénhez – nemkülönben a valósághoz – képest kül­sődleges, idegen. A személyiség – bármilyen nemes cél érdeké­ben is – saját magát fosztja meg a szabad cselekvés, választás le­hetőségétől, ha alárendeli magát egy elvont érték, elvont tarta­lom érvényességének. Az erkölcsi Jó, ha a személyiség számára mint külső parancs jelenik meg, iszonyatos lelki kínokat okoz­hat. Hiszen az ember nem egy állandó, hanem egy állandóan változó világban él, ahol a külső valóság és saját belső vágyai minduntalan más és más választás választást igényelnek, amit a merev, külső parancshoz való igazodás megakadályoz, vagy – ha mégis a reálisnak engedelmeskedett a személyiség – büntet. Az önpusztító feszültségeket többnyire hárítja a személyiség (ehhez jó módszer például a projekció, mely lehetővé teszi, hogy a világot, a többi embert rossznak, magunkat jónak lássuk).

A Danton halálában a Megvesztegethetetlen erénye halá­los önvédelmi mechanizmusok, gyilkos lélektani játszma¹⁸ for­rásává válik.

ROBESPIERRE: A köztársaság fegyvere a rémuralom, a köztársaság ereje az erény. Az erény, mert nélküle a rémuralom végzetes.¹⁹

Büchner-Danton döbbenetes lelki éleslátással leplezi le Robespierre szavai mögött a játszmát, a kínzó lelki feszültségektől való megszabadulást célzó tranzakciót. Arról a jelenetről van szó, melyben Robespierre és Danton nyíltan szembekerül egy­mással. Danton készül erre a találkozásra, tudja, feltétlenül szükséges, hogy Robespierre nyíltan kimondja (önmaga és a nép előtt) szándékait, mert csak így remélhető, hogy az erény nevében való értelmetlen vérengzés abbamarad.

ROBESPIERRE: Azt mondom neked, hogy aki nyakamba borul, amikor fegyvert akarok ragadni, az ellenségem, bármi legyen is a célja; aki megakadályoz abban, hogy védjem magamat, az nem ölel, hanem – öl.

DANTON: De mihelyt megszűnik a védekezés, kezdődik a gyilkosság. Semmi okunk sincs, hogy tovább öldököljünk.

ROBESPIERRE: A társadalmi forradalom még nem fejeződött be; aki fél­munkát végez a forradalomban, az a tulajdon sírját ássa meg. … A bűnt meg kell büntetni, s az erénynek a rémuralom által kell ural­kodnia.

DANTON: Nem értem ezt a szót: büntetni. Te túlságosan erényes vagy Robespierre! Pénzt senkitől se fogadtál el, nővel se háltál, mindig tiszta kabátot viseltél, berúgva se voltál soha. Robespierre, te felhá­borítóan tisztességes vagy. Én szégyelleném magamat, ha harminc éven át mindig ezzel az erénycsősz arccal járkáltam volna ég és föld között – csupán azért a sanyarú örömért, hogy másokat hitvá­nyabbnak találjak magamnál. Nem szólal meg benned néha egy tit­kos hang, hogy hazudsz, hazudsz!

ROBESPIERRE: A lelkiismeretem tiszta.

DANTON: A lelkiismeret az a tükör, amely előtt csak a majmok gyöt­rődnek. Ki-ki úgy piperézkedik, amint tud, s játssza a maga kis játé­kait. Nem érdemes ilyesmi miatt hajba kapnunk. Ha valaki el akarja rontani kis játékunkat, akkor védekezünk. Azt hiszed, jogod van ahhoz, hogy a guillotine-ból mosóteknőt csinálj, amelyben mások szennyesét szapulod, a levágott főkből pedig folttisztító golyócská­kat, melyekkel mások maszatos ruháját fényesíted, csak azért, mert te mindig tisztára kefélt kabátot viseltél?²⁰

Robespierre – a játszmaelmélet kifejezésével élve – „harmad­fokú" játszmát játszik, melynek az a sajátossága, hogy „életre szólóan" játsszák, s – ahogy Berne megállapítja – „a műtőben, a bíróságon vagy a hullaházban végződik".²¹ Danton jobb ön- és valóságismeretre próbálja rávenni, hogy a deklarált értékek és a valóságos helyzet szinkronba kerüljön. De Robespierre éppen ezt nem képes vállalni: megöli Dantont, és ezzel önmagát.

Robespierre játszmájának leleplezése a forradalmár míto­szának abszurditását is jelzi. „Nem mi csináltuk a forradalmat, hanem a forradalom csinált bennünket"²² – mondja a forra­dalomcsináló Danton. A forradalom valódi dialektikája (objek­tív szükségszerűség és szubjektív akarat összekapcsolódása) fo­galmazódik meg itt, szemben a forradalom mitológiájával, ahol az eszményi jövő a folyamatok kiindulási alapja: az eszmény az elsődleges, a valóság – mely úgyis átalakításra kerül – a másod­lagos. A mitikus képzet szerint az egész olyan egyszerű, mint amikor régi, használhatatlan ruhánk helyett újat varratunk. A forradalmár ebben a folyamatban úgy jelenik meg, mint szabó­legény, aki az eszményi jövendő előre kész szabásmintája alap­ján vágja, szabdalja a vágyott új rend körvonalait. Csakhogy a forradalom mitikus ködében az eredeti – vélt vagy valós, sok­szor csak homályosan sejtett – kontúrok mentén megmaradni ritkán sikerül. (A forradalom mint varróműhely képét idézi fel ironikusan Büchner is: „. . . Barère pedig varr majd egy carmagnole-t, s a vérzubbonykát a Konvent nyakába akasztja."²³ )

A Danton halálában a forradalmár-szabólegény alakja és maga az eszményin alapuló mitikus képzet többszörösen is képtelenné válik. Az az ellentmondás, miszerint a Megvesztegethetetlen erénye a terror gyakorlatában ölt testet, azt igazolja, hogy megvalósulása során az „emberarcú" eszmény gyilkosan emberellenessé, végzetesen embertelenné is válhat. A darab egészében pedig magának az eszményinek a megvalósíthatósá­ga, vagyis a teleologikus történelemformálás is kérdésessé, végső fokon lehetetlenné válik. „Az egyes ember csak hab a hullámon, a nagyság puszta véletlen, a lángész hatalma bábjáték, nevetséges küzdelem a vastörvénnyel, melyet felismerni a leg­főbb dolog, de úrrá lenni rajta képtelenség."²⁴ – írja sokat idézett levelében Büchner. Az abszurd világ tehát tervezhetetlen és irányíthatatlan.

Az abszurd lényegileg mond ellent minden mitikusnak. A mítosz az ember számára nem érthető dolgok, jelenségek ma­gyarázata. Magyarázat arra, amire nincs magyarázat. Az isme­retlen – vagy még inkább az alig ismert – mindig félelem, szo­rongás forrása. A mítosz ismerőssé teszi az ismeretlen jelensé­geket azáltal, hogy mondanivalója van a dolgok mineműségé­ről, a jelenségek, folyamatok összefüggéseiről, az okokról és cé­lokról. Az ily módon kezelhetővé vált valóság – biztonságos. A mitológia a mikro- és makrokozmoszt áttekinthetőnek és rende­zettnek tünteti fel, ahol az egyes embernek meghatározott, jól körülhatárolható helye és funkciója van.

Az abszurd ellenben a képtelenség, a lehetetlenség, a hihetetlenség élményével szembesíti az embert. Az abszurd ábrázo­lás akkor éri el igazi célját, amikor azokat a tényeket sikerül ért­hetetlen, képtelen, ezért riasztó dolgokként bemutatnia, ame­lyeket az ember a legismertebbnek, így a legbiztonságosabbnak hisz. A latin szó (absurdus) eredetileg melléknév, jelentése: kel­lemetlen. S valóban, az abszurd világ mindig elviselhetetlenül kellemetlen, iszonyatos, rémisztő – menekülésre ösztönöz. Me­nekülésre vagy ha ez lehetetlen, a sarokba szorítottság végső el­szántságával szembefordulásra, lázadásra, harcra kényszerít. (Persze, mire az abszurd ábrázolás teret nyer a művészetekben, az emberek némiképp hozzászoktak az irracionalitáshoz, így az abszurd alkotásokkal való találkozásuk – legalábbis ami a külső megnyilvánulásokat illeti – fegyelmezetten, némiképp enerváltan megy végbe. Sőt, mivel az abszurd és a vele gyakran együtt járó groteszk ábrázolás többnyire rendkívül kreatív, az így felidézett valóság még mulatságos és szórakoztató is lehet. Ám a nevetés is ambivalens: a kellemetlenség mindig kísérő él­mény marad.) A kellemetlen feszültségtől a személyiség szaba­dulni igyekszik, valamit tennie kell. Vagy az abszurd világot, vagy, ha az nem megy, saját abszurd viszonyát a világhoz, vagyis önmagát kell megváltoztatnia. A „változtasd meg él­ted"²⁵ Rilke által megénekelt nietzschei gondolata és az ab­szurddá, irracionálissá váló világ kölcsönhatásban van egy­mással.

Abszurd és mitikus tehát kizárja egymást. Az abszurd és a mitikus világfelfogás lényegi ellentéte ugyanakkor lényegi összetartozáson alapszik. Mindkét esetben a valóság megisme­réséről, megértéséről van szó, vagyis a valósághoz való vi­szonyról és nem magáról a valóságról. „Az abszurd a lét ésszel felfoghatatlanságának és az emberi lélek legmélyéről feltörő kí­vánságának szembekerülése, amely világosságot akar. Az ab­szurd épp annyira függ az embertől, mint a világtól" – írja Ca­mus. Ha a világot abszurdnak látjuk is, ez nem jelenti azt, hogy nincs remény a rend, az egység és a koherencia újbóli fölisme­résére, a biztonság megtalálására. Sőt, egyedül az abszurd világ okozta negatív feszültség ösztönözhet ennek keresésére.

A világ abszurditásának bemutatása a legforradalmibb al­kotói gondolat, ami csak megszülethetett a másodgenerációs forradalmi korban. A logikáját tekintve paradox, lélektanára nézve skizoid, kifejezésmódjában abszurd mű a legadekvátabb s egyben legradikálisabb valóságábrázolás eredményeként jött létre. Büchner a Danton halálában a mitologikussal szemben az abszurd, képtelen, őrült világ kifejezésére vállalkozik. „Kilyug­gatott világának"²⁶ üzenetét úgy lehet értelmezni: szörnyű, elvi­selhetetlen a világ, mert hasadás van valóság és a valóságot köz­vetítő tudat, reális és ideális között. Változnia kell a világnak, változnunk kell nekünk, önmagunknak, mindnyájunknak, hogy a kizökkent világ újból otthonos legyen.

Mi ez, ha nem a katarzis lényegi megjelenése? Büchner műve abban is paradox, hogy miközben az epikus színház előd­jeként tagadja a katarzis lehetőségét, darabjának dinamikája mégis a legtisztább katarzis érzelmi és gondolati élményét idézi fel. A katarzis alapja itta modern ember és a modern világ prin­cípiumainak: a szabadságnak és a fejlődésnek erkölcsi érték­ként való felmutatása. Büchner úgy szakít a mitologikus történe­lem- és valóságszemlélettel, hogy a mítosz adekvát jegyeit meg­őrzi, és új, mélyebb-igazabb tartalommal gazdagítva erősíti meg azok érték mivoltát.

Ami vereséget szenved ebben az abszurd értékrendben, az a formális ész. A modern ember mitológiája nem elégszik meg a mese megnyugtató élményével, a modern mitológia az univer­zum rendezettségét elsődlegesen annak ésszerűségében látja. Nincs olyan jelenség – sugallja ez a mitikus szemlélet -, amely­nek magyarázatát ne adná meg előbb-utóbb valamely tudo­mány; nincs olyan tudományos igazság, mely ellentmondana a formális ész logikájának. A tudományos elméletek funkciója ugyanaz, mint korábban a mitikus meséknek: megpróbálják renddé átalakítani a világ káoszát. A modern mitológiát ezen a pontján éri a legnagyobb támadás Büchner darabjában; a racio­nalitás mint a valóságértés és átalakítás totális elve kénytelen le­tenni a fegyvert az abszurd-irracionális valóságábrázolás előtt.

Kosztolányi – a darab fordítója – írta:

„A történelem egy kórtani fejezete tárul elém, mikor min­denki megtébolyodott, s a tömegőrület elérte tetőfokát. Chesterton azt írja, hogy őrült az, aki mindenét elvesztette, kivéve az eszét. Ez a ragyogóan elmés meghatározás különösen áll a fran­cia forradalomra. Akkor valóban az észt ültették a trónra, érte­lemmel akarták korlátozni az életet. Ez nem sikerült. Az élet sokszerűbb, sokszólamúbb, semhogy egyetlen képlettel meg le­hetne oldani.

Itt az ész tébolyában azonban van valaki, aki nemcsak az eszét nem tudta teljesen elveszteni, hanem érzéseit, emberies­ségét, belátását sem, s ez a tragédiája."²⁷

Jegyzetek

A címben szereplő idézet forrása: Büchner: Danton halála. In: Georg Büchner Művei. Európa, 1982. p. 26.

1 Kosztolányi, mint a darab fordítója, több tanulmányt is írta Danton haláláról. Ez az idézet a Színházban jelent meg, 1928-ban.

2 A cenzúra beavatkozása nagy visszhangot váltott ki. A Nyugat 1928-ban több írást is közölt a darabról és az előadásról, melyet a modern színház egyik úttörője, Karlheinz Martin állított színpadra. Schöpflin és Tersánszky írása is a Nyugatban jelent meg.

3 Lásd fenn.

4 A népi nevetéskultúráról M. Bahtyin írt rendkívül érdekes tanulmá­nyokat. In: Bahtyin: A szó esztétikája. Gondolat, 1976.

5 Büchner: i. m. p. 16.

6 Büchner. Levelek. I. m. p. 205.

7 Büchner életrajzáról, így politikai tevékenységéről lásd Walkó György: Georg Büchner kilyuggatott világa című tanulmányát. In: Büch­ner: i. m. Utószó.

8 Büchner: i. m. p. 29.

9 Vö. Graves: A görög mítoszok. Európa, 1970. pp. 35-36.

10 Françoise Jacob: A lehetséges és a tényleges valóság. Mérleg sorozat. Európa, 1986.

11 Orwell: 1984. Európa, 1989. p. 274.

12 Hahner Péter: A francia forradalom sztálinista értelmezéséről. Kritika, 1989/7.

13 Büchner: jegyzetek. Összeállította Fodor Géza. I. m. p. 284.

14 Büchner: i. m. p. 44.

15 Büchner: i. m. p. 9.

16 József Attila: Levegőt!

17 Büchner: i. m. p. 58.

18 A lélektani játszmákról lásd Eric Berne: Emberi játszmák. Gondolat, 1987.

19 Büchner: i. m. p. 19.

20 Büchner. i. m. pp. 27-28.

21 Berne: i. m. p. 82.

22 Büchner: i. m. p. 34.

23 Büchner: i. m. pp. 26-27.

24 Büchner: i. m. p. 271.

25 Rilke: Archaikus Apolló-torzó.

26 Walkó: i. m. p. 259.

27 Kosztolányi írása az Új idők 1929. október 14-i számában jelent meg.

A fegyveres SS kialakulása

Hitler nem sokkal hatalomra jutása után, 1933. március 17-én hozta létre müncheni harcostársaiból az „SS-Stabwache Berlin"-t, amely­nek feladata az ő személyes biztonságának védelme volt. 1933 kora őszén ez az egység a „Wachtbataillon Berlin" nevet kapta, majd a szeptemberben megtartott nürnbergi pártnapokon Hitler engedélyez­te, hogy az egység az ő nevét vegye fel. Ebből a magból fejlődött ki 1944-re a közel egymilliós Waffen SS-birodalom.

Kialakulásában igen nagy szerepet játszottak a Harmadik Biro­dalmon belüli hatalmi harcok. Eleinte Himmler SS-e az SA riválisaként kapott komoly támogatást. Majd a „hosszú kések éjszakáján" történt leszámolás után az így megszerzett pozíciót kihasználva építette ki saját hadseregét. Jellemző például, hogy a Röhm meggyilkolásában tevékenyen résztvevő Sepp Dietrich érte el a Waffen SS-ben a leg­magasabb rangot, az SS-Oberstgruppenführerit. Az SS állam volt az államban, rendőrattasékat küldött külföldi német követségekre, ezek­kel önálló külpolitikát folytatott, saját hírszerzéssel, saját üzemekkel stb. rendelkezett. Himmler presztízskérdést csinált abból, hogy kihar­colja saját elitalakulatainak: mindig jobb felszereléssel rendelkezze­nek, mint a Wehrmacht csapatai. Ezt a saját utas politikát sokszor a német hadsereg érdekei fölé helyezte.

De vajon mi motiválta az egyszerű közkatonákat, különösen a nem német nemzetiségűeket, hogy belépjenek a fegyveres SS-be? A válaszokat keresve akkor jutunk közelebb a megoldáshoz, ha a Waf­fen SS legjellegzetesebb toborzási területeit csoportonként mutatjuk be. (Az indokok bemutatásánál azt a módszert követem, hogy az egyes csoportokban csak az arra a csoportra jellemző okokat tárgya­lom, míg a végén foglalkozom azokkal az általános emberi motivá­ciókkal, melyeket a német propaganda mesterien használt ki.)

A birodalmi német SS-katonák

Először is azt a paradoxont kell feloldani, hogy a német propagandá­ban legyőzhetetlennek hirdetett német hadsereg legkiválóbb alakula­tai állományának alig több mint fele volt német nemzetiségű, és az alakulatok majdnem felénél csak egyes keretegységek, illetve a tisz­tek és főtisztek voltak birodalmi németek, bár tagadhatatlan, hogy a Waffen SS legjobban felszerelt és legnagyobb harcértékű egységei­nek döntő része az ő soraikból került ki. A belépési feltételek, különö­sen kezdetben igen szigorúak voltak; kitűnő fizikai állapot, 178 cm-nél magasabb termet, ép fogazat stb.

Talán a birodalmi németeknél a legkézenfekvőbbek belépésük indítékai. Azokat a katonákat, akik az elkerülhetetlen szolgálatot a pa­raszthadseregnek aposztrofált Waffen SS-ben teljesítették, rendkívül vonzotta a háború utánra ígért földszerzési lehetőség Keleten. Szinte közismert volt abban az időben Hitler terve, mely szerint például a Krím-félszigetet német parasztokkal kívánta benépesíteni. Ebben a tekintetben tehát valóban igaza volt a német propaganda egyik szóla­mának, amely a német katonát a kereszteshadjáratok huszadik szá­zadi folytatójaként mutatta be.

A Harmadik Birodalom területén kívül élő népi németek

A Harmadik Birodalom felemelkedésével, külpolitikai befolyásának növekedésével párhuzamosan kezdte meg a német kisebbség ügyei­vel való foglalkozást. Miután a világháború kitöréséig a legnagyobb tömbben élő német népcsoportokat, Ausztria és a Szudéta-vidék be­kebelezésével már integrálta, fokozódó érdeklődése ekkor fordult Kö­zép- és Délkelet-Európa, Magyarország, Románia, Horvátország, Szlovákia felé. Mindegyik szövetségesére olyan szerződéseket kényszerített, amelyek súlyosan sértették ezen országok szuverenitását, amennyiben a német nemzetiségű állampolgárok az SS-ben teljesí­tették katonai szolgálatukat. A német megszállás alatt levő Bánátban természetesen ilyen szerződésekre nem volt szükség. A toborzások oly „hevességgel" folytak, hogy például egyes olyan német nemzeti­ségű magyar állampolgárokat, akik a magyar hadseregben kívántak szolgálni, erővel kényszerítettek a Waffen SS-be. Itt is, mint a kelet­európai régió annyi más népénél, rendkívül ügyesen kihasználták a nemzetiségi ellentéteket és az egykori kisebbségi sorsból származó indulatokat. Nem véletlen, hogy a jórészt bánáti svábokból álló 7. SS-Freiwitligen-Gebirgs-Division „Prinz Eugen" egész idő alatt Tito parti­zánjai ellen harcolt. Felhasználták továbbá az egységek bevetésénél a népi németek terep- és környezetismeretét, hiszen a magyarországi és erdélyi németekből rekrutálódott 8. SS-Kavallerie-Division „Flórian Geyer" és a 22. SS-Freiwilligen-Kavallerie-Division egységeit Ma­gyarországon vetették be, ezek az egységek a budapesti csatában semmisültek meg. Szintén magyarországi németekből toborozták és Magyarországon vetették be a 18. SS-Freiwilligen Panzer-Grenadier-Division „Horst Wessel"-t.

A Waffen SS-be történő sorozáskor nagy hatásúnak bizonyult a népi németek körében Goebbels propagandája. Sokak számára két­ségkívül hatalmas vonzóerőt jelentett, hogy Európa domináns nagy­hatalma oly hevesen érdeklődött irántuk, és hogy kis csatlósállamok hadseregei helyett a legyőzhetetlen német hadseregben harcolhat­nak. Ezt a motivációt a nemzeti érzelmek mellett az is elősegítette, hogy az SS-toborzók már a háború idejére gazdasági segítséget ígér­tek a katona családjának is.

A megszállt Nyugat-Európában toborzott önkéntesek

1940. június 22-én Compiègne-ben aláírták a francia fegyverszüne­tet. Ezután a kontinentális Európa nyugati felében csak megszállt álla­mok vagy szövetségesek helyezkedtek el. Első pillantásra talán ne­héz megérteni, hogy ezen államok polgáraiból miért álltak be oly so­kan a megszálló német hadseregbe. A differenciáltabb válasz kedvé­ért nézzük a megszállt nyugat-európai országokat külön-külön.

„Fajrokon népek" megjelöléssel illette a korabeli német termino­lógia a megszállt germán államok (Norvégia, Dánia, Hollandia és Flandria) lakosságát. Az ő esetükben látta a legkönnyebb módját a to­borzásnak, felelevenítve a ködbe vesző közös germán múltat. S ezen országokból igen sok önkéntes érezte úgy, hogy eleget kell tennie en­nek a felszólításnak. 1940 szeptemberében veszi kezdetét a későbbi 5. SS-Panzer-Division „Wiking" elődjének felállítása dán, norvég, hol­land és flamand önkéntesekből. Egyharmadában szintén skandináv önkéntesekből toborzódott (a másik kétharmadot pedig erdélyi néme­tek adták a 11. SS-Freiwilligen Panzer-Grenadier-Division „Nordland" egységben). Leginkább azonban a hollandok „tettek ki" magu­kért; több mint két hadosztályra való erővel járultak hozzá a végső győzelemhez. (Némi malíciával meg kell jegyeznem, hogy a több mint 100.000 holland és flamand önkéntesről ma nem kívánnak tudni.) Va­lóban fel kell tehát tételeznünk, hogy a komoly német támogatással dolgozó náci pártok jelentős sikereket értek el, különösen az ifjúság körében. Sokakban tényleg felmerülhetett egy „az alsóbbrendű fajok" elleni pángermán összefogás eszméje.

Különleges helyet foglaltak el a palettán a vallonok. Vezetőjük Leon Degrelle, aki az SS-Standartenführeri rendfokozatig vitte, állan­dóan bizonygatni próbálta, hogy ők is germán származásúak, csak, sajnos, francia hatásra ellatinosodtak. Degrelle el is érte célját, hiszen a cserkaszi katlancsata után kiváló harci erényeiért abban a megtisz­teltetésben részesült, hogy Hitler úgy nyilatkozott: ha valaha fia lenne, azt kívánná, hogy olyan legyen, mint Degrelle.

A franciák esetében is sikerült megtalálni azt a közös történelmi hőst Nagy Károly személyében, aki szimbolikusan egyesíteni tudta a két nép erőit a nagy keleti háborúban. Ezért is kapta a francia SS-alakulat a 33. Waffen-Grenadier-Division der SS „Charlemagne" nevet.

A nyugat-európai önkénteseknél a jobb életviszonyok mellett ta­gadhatatlanul más szempontokat is figyelembe kell venni, ha azt vizs­gáljuk, miért léptek be a megszálló állam katonái közé. Fontos lélek­tani szempont lehetett az, hogy igya vesztes oldalról a győztesnek tű­nők közé kerültek át. Különösen a fiatalok között – és az ő megdolgo­zásukra a propaganda mindig különlegesen nagy súlyt fektetett- ha­tott a „kereszteshadjárat a bolsevizmus ellen" legendája, az a tudat, mely szerint ők az európai kultúrát védik meg Ázsiától és a plutokra­ták, a zsidók mesterkedésétől.

Az európai szövetséges államokból toborzottak

A német hadsereg vesztes csatái, hatalmas ember- és anyagveszte­ségei, Olaszország kiugrása, Magyarország béketapogatózásai mind arra ösztönözték az SS legfelsőbb vezetését Himmlerrel az élén, hogy megbízható német parancsnokság alatt álló, német fegyverekkel fel­szerelt SS-alakulatokat hozzon létre. Hiszen addig csak egy finn ön­kéntes brigádjuk és egy gyenge szlovák SS-alakulatuk volt szövetsé­ges államaikból.

Mussolini kiszabadítása után létrehozza az ún. Salòi Szociális Köztársaságot. Ennek meg kívánja teremteni az önálló fegyveres ere­jét is. Ezért hozzák létre 1944-ben a 29. Waffen-Grenadier-Division der SS alakulatot. Azonban az olasz katonák ismert 2. világháborús harckészsége, a háború olasz szempontból vett céltalansága és a bu­kott Mussolinihez való hűség értelmetlensége miatt ez az alakulat soha nem került bevetésre.

Egészen más a helyzet Magyarország esetében. Szálasi hata­lomátvétele után, aki feladatának a nemzet totális hadba állítását te­kintette, négy Waffen SS-hadosztály felállítását tervezték. Ebből azonban csak kettő valósul úgy-ahogy meg, a 25. Waffen-Grenadier-Division der SS „Hunyadi" és a 26. Waffen-Grenadier-Division der SS „Hungária". A hivatalos megfogalmazás szerint ezek az alakulatok a Magyar Királyi Honvédség önkénteseiből alakulnak meg, továbbra is magyar alárendeltségben maradnak, a szolgálati nyelv a magyar lesz; csupán a kiképzésről és a fegyverzetről gondoskodik a német fél. Úgy tervezték, hogy ezen alakulat, miután Sziléziában Neuhammer térsé­gében megkapta kiképzését, visszatér Magyarországra, és mint elit­egység vesz részt Magyarországnak a Vörös Hadseregtől való meg­tisztításában. A háború azonban ezen terveket meghiúsította.

Az alakulat katonáit a belépésre részben az ígért jobb ellátás ösztönözte, részben pedig az, hogy nem sok illúziójuk lehetett egy esetleges szovjet katonai megszállás következményeiről. Hiszen a magyar tömegtájékoztatás a két világháború között mindig nagy súlyt helyezett arra, hogy kellően elrettentő kép alakuljon ki a szovjetunió­beli viszonyokról, és ehhez bizony a tényeket nem is nagyon kellett el­ferdíteni. Mégis, a legfontosabb tényezőnek azt kell tartanunk, hogy ezzel a belépéssel sokan több hónapra – míg kiképzésüket töltötték – mentesültek a közvetlen frontszolgálattól. A nyilasok kezében levő or­szágrész viszonyainak ismeretében nyilvánvaló, hogy egy felbomló­ban lévő hadseregből igen sokan használják ki a legális „dezertálási" lehetőséget. Ezért kellett már nem sokkal a toborzás kezdete után megszigorítani az „átjelentkezést". Hiszen a reméltnél sokkal többen jelentkeztek.

Magyarországon egyébként négy nagyobb hullámban zajlott a rekruták sorozása. Az első három alkalommal úgyszólván csak népi németeket toboroztak. Az első szervezést egy 1942. február 12-én a magyar és német szervek között létrejött megállapodás szabályozta. Ennek értelmében a Volksbundnak joga van 20.000 népi németet az SS számára toborozni. Itt még több megszorító intézkedés vonatko­zik a bevonulókra, ezek közül legsúlyosabb a magyar állampolgárság elvesztése. A legtöbb jelentkező – a bevonultak több mint fele – Bács-

Bodrog megyéből származott. A toborzás igen sikeres volt, március­ban már több mint 20 000 jelentkezőt tartottak nyilván. A hasonló kö­rülmények között zajlott, 1943. májustól-1944. februárig tartó máso­dik toborzás alkalmával szintén közel 20 000-en vonulnak be. Itt már azonban engedélyezték, hogy a honvédségben szolgálók is jelent­kezzenek. A magyar katonai és politikai vezetés egyaránt támogatta a Volksbund-vezetők bevonulását. A harmadik toborzásra az 1944. március 19-i német megszállás után került sor, ez azonban már in­kább kényszersorozás volt. Ezt az 1944. április 14-én aláírt Csatay-Wesenmayer szerződés szabályozta. A legjelentősebb változás az eddigi feltételekkel szemben, hogy az SS-be lépők nem veszítik el magyar állampolgárságukat. A hovatovább razziákon begyűjtöttek száma ebben a körben kb. 50-55.000 fő volt. A negyedik hullám 1944 novemberében bontakozott ki. Oka az volt, hogy Magyarország kép­telen volt megfelelően felfegyverezni a hadköteleseket. A hadosztá­lyok felállításáról Beregffy Károly hadügyminiszter 1944. november 10-én kiadott parancsa intézkedik. Az alakulatok parancsnokai között voltak olyan hírhedt személyek akik, mint pl. Feketehalmy-Czeydner Ferenc és Grassy József, részt vettek az újvidéki ún. „partizánvadá­szatban", és a vizsgálat előtti időben igen magas SS-rangot értek el. A magyar SS-hadosztályokba és egyes SS-kötelékekbe tartozó ala­kulatokban összesen kb. 40.000 magyar vett részt.

A szövetséges Horvátországban az SS-alakulatok felállításánál egészen más szempontok vezették a németeket. Hiszen a horvátok úgy érezték, hogy a két világháború közötti délszláv államban a szer­bek elnyomták őket. És most, hogy a XI. század óta újra létezik az önálló Horvátország, törleszteniük kell az elszenvedett sérelmekért, és a szerbek deportálásával létrehozhatják a horvát nemzetállamot. Ezért rendkívüli előzékenységgel bocsát a horvát vezetés komoly em­beranyagot SS-hadosztály létrehozásának céljára. Ezekből a kato­nákból hozzák létre a 13. Waffen-Gebirgs-Division „Handschar"-t, a 24. Waffen-Gebirgs-(Karstjäger)-Division der SS-t, illetve kísérletet tesznek a 23. Waffen-Gebirgs-Division der SS „Kama" létrehozására. Ezek az alakulatok a horvát reguláris hadsereg egységeivel együtt­működve vesznek részt a Tito vezette partizánegységek elleni har­cokban. Megjegyzendő, hogy a szerb partizánok és polgári lakosok ellen ezek az egységek követik el a legkegyetlenebb atrocitásokat.

A megszállt Szovjetunió lakosai

Talán az első látásra a legbonyolultabb kérdés, hogy a Szovjetunió polgárai közül miért működtek együtt több mint 600.000-en fegyvere­sen a németekkel. Azonban csak az első pillantásra olyan homályos ez a pont. Valójában a volt szovjet állampolgárok cselekedeteinek in­dítékai is több alapvető csoportra oszthatók.

Az első csoportba a balti államok és Ukrajna tartozik. A háború ki­törése előtt alig egy évvel megszállt balti államokban az NKVD terror­ja, a frissen elveszített függetlenség, százezreknek kis és nagy ma­gántulajdonuktól való megfosztása – mindez a szovjet hatalmat nem pusztán „nemzetietlenítő" hatalomként, hanem szociális ellenfélként tüntette fel e százezrek szemében. A két világháború közötti beren­dezkedés nacionalista jellege is arra predesztinálta őket, hogy a né­meteket felszabadítóként fogadják és maximális támogatásban ré­szesítsék. A németek bevonulása után mindegyik balti államban – né­met irányítás alatt – újjászervezik a rendőrséget, belső karhatalmi ala­kulatok jönnek létre. Ezek képezik a későbbi balti SS-hadosztályokat, mint a lett 15. Waffen-Grenadier-Division der SS, a 19. Waffen-Grena­dier-Division der SS, az észt 20. Waffen-Grenadier-Division der SS.

Az észtek egy zászlóaljjal, az ún. Narwa zászlóaljjal képviseltetik magukat a 11. SS-Freiwilligen-Panzer-Grenadier-Division „Nordland"-ban. Az egykori önálló észt légierő tagjai részt vesznek a Luftwaffe repülő- és légelhárító egységeiben. A finn hadseregben is 1944 júliusában két zászlóalj szolgál, kb. 2.600 fővel. Jelentős számban al­kalmaz a német haditengerészet és légierő észt női és ifjúsági se­gítőket.

Lettországban szintén igen komoly alakulatokat állítottak fel, a már fentebb említett két SS-hadosztályon kívül egy harmadikat is ter­veztek. A német biztonsági szervekkel igen szorosan együttműködő rendőri alakulatok nagyban segítették a német csapatokat. Nem vé­letlen, hogy ebben a térségben nem volt a háború folyamán komoly németellenes partizántevékenység.

Litvániában egy SS-légió alakult kb. 5.000 fővel, míg a Wehrmachtnál kb. 14.000 litván teljesített szolgálatot. Ugyanakkor feltétle­nül említenünk kell, hogy a Szovjetunió területén felállított koncentrá­ciós és gyűjtőtáborok őrszemélyzetének igen jelentős része volt litván.

1944-ben és 1945-ben a kurlandi zsákba bekerített német csapa­tok hatalmas támogatást kaptak a balti államok lakosságától, csak így volt lehetséges, hogy a bekerített 16. és 18. hadsereg hosszú hóna­pokig kitartson.

Az ukránokban szintén élt még az 1918-20 közötti függetlenség emléke. Továbbá a német fajelmélet a szlávságon belül az ukránokat tartotta a legkevésbé „alsóbbrendű" etnikumnak. A hatalmas területe­ken a rend fenntartását, a partizánok elleni harcot már 1941 végétől ukrán egységekre bízták. Ezekből a rendfenntartó alakulatokból jön létre a galíciai ukránokból toborzott 14. Waffen-Grenadier-Division der SS. Szintén egy rendfenntartó egységből jön létre a hírhedt SS-Sturmbrigade „Dirlewanger", amely a 36. Waffen-Grenadier-Division der SS alakulat magját képezte. Ez a Dirlewanger-féle brigád oly ke­gyetlenséggel vett részt az 1944-es varsói felkelés leverésében, hogy Bach-Zelewsky SS-Obergruppenführer und General der Polizei kénytelen ezt az alakulatot a frontvonalból kivonni. Az ukránok visel­kedésénél igen fontos szempont azt is megemlíteni, hogy a kollektivi­zálás alkalmával elpusztultak nagy része ukrán volt. Ukrajnában az első világháború után is német segítséggel jött létre az ukrán állam, il­letve a sok száz éves közös történelem miatt tapintható volt az orosz-ellenesség.

A német hadseregben és a fegyveres SS-ben igen nagy szám­mal vettek részt tatárok, kaukázusi népek és a német terminológiában turkesztáni népeknek nevezett etnikumok (kirgizek, türkmének, üzbé­gek, kazahok és tadzsikok). Már 1941 decemberében hadifoglyokból hozták létre a kaukázusi muzulmán légiót, közel 23.000 fővel. Nagyjá­ból ezzel egy időben 14.000, illetve 11.600 fővel létrejön a grúz és ör­mény légió. Majd 1942-ben krími és volgai tatár alakulatokat hoznak létre. Mint kisegítő alakulatok (építés és szállítás), továbbá mint har­coló egységek a Wehrmachtnál és a fegyveres SS-nél kb. 105.000-en teljesítettek szolgálatot, így történhetett meg, hogy a Normandiában partra szálló szövetséges csapatok meglepődve tapasztalták, hogy német egyenruhába bújtatott ázsiai katonák állnak velük szemben. A mohamedán katonák lelki harckészségének fokozásában a leplezet­lenül németbarát jeruzsálemi főmufti is kivette részét. Ugyanakkor ta­gadhatatlanul fontos volt az, hogy a bevonuló német hadsereg egyik első dolga volt engedélyezni a lakosságnak vallásuk gyakorlását.

Természetesen a szociális és politikai szempontok szerepét hiba lenne alábecsülni. Különösen könnyű volt von Pannwitznak a cári időkben kiváltságos és a polgárháborúban is elsősorban a fehérek ol­dalán részt vett kozákokat a németek oldalára állítani.

A váratlanul magas német veszteségek arra kényszerítették a német vezetést, hogy engedjenek az ortodox fajelméleti értelmezés­ből. Ezért merül fel bennük, hogy hadifoglyokból német oldalon har­coló orosz hadsereget állítsanak fel. Az emberanyagot biztosította, hogy 1941. december végéig három és fél millió szovjet katona esett német hadifogságba.

A németek szervezését segítette, hogy még 1933 februárjában Berlinben A. P. Szvetozarov megalakítja az orosz nemzeti-szocialista mozgalmat, amely a Szovjetunió elleni támadás után azonnal ott is megkezdi propagandáját. A mozgalom élére az 1942. július 12-én fog­ságba esett A. A. Vlaszov állt. Ö az egyik aláírója az ún. szmolenszki felhívásnak, melyet 1942. december 27-én bocsátottak ki. Ebben a felhívásban felszólítja az orosz népet, harcoljon a németek oldalán Sztálin és a bolsevizmus ellen, vegyen részt tevékenyen hazájának felszabadításában egy új, demokratikus, szabad, a németekkel barát­ságban élő Oroszország megteremtésében. Vlaszovék elég lassan tudták csak legyőzni a németek vezető köreinek bizalmatlanságát, ezért az Orosz Felszabadító Hadsereg lassan szerveződött. Csak 1944 augusztusában kezdik el szervezni a nagyrészt orosz és fehér­orosz önkéntesekből álló 30. Waffen-Grenadier-Division der SS-alakulatot. 1943-44 folyamán a hadi helyzet fokozatos romlásával a né­metek egyre sürgetőbbnek érzik, hogy elhárítsanak minden akadályt a hadseregszervezés útjából. így 1944. november 14-én Prágában Vlaszovék kibocsátanak egy manifesztumot „Az orosz nép felszabadítási komitéjának megalapításáról". Ebben a manifesztumban né­met győzelem esetére Vlaszovék egy demokratikus, szociális-jóléti, a magántulajdon elvére épülő, független Oroszország megalapítását ígérik. A 200.000 főre tervezett hadsereg végül is nem alakul meg. Egyes hadosztályai azonban a végsőkig harcolva esnek 1945. május folyamán hadifogságba.

Ha magunk elé idézzük a szovjet hadifoglyok körülményeit a fo­golytáborokban, gyárakban és bányákban, nem nehéz megérteni, hogy számosan megragadták az alkalmat, hogy ebből a reménytelen környezetből kiszabaduljanak. Ugyanakkor nem elhanyagolható szempont, amit emlékirataiban Walter Schellenberg SS-Brigadenführer, az SD-Ausland vezetője fogalmazott meg, miszerint sok elfo­gott kém és hadifogoly, akinek megmutatták a német lakosság élet­színvonalát, vállalkozott a Szovjetunió elleni aktív harcra…

Összegzés

Gyűjtsük össze végül mindazokat a szempontokat, amelyekkel ez az erőszakszervezet az embereket arra motiválta, hogy tagjai közé lépje­nek. Itt elsősorban azokra a tényezőké gondolok, amelyek minden fel­sorolt csoportban többé-kevésbé megtalálhatók.

1. A kaland. A Waffen SS-be belépők átlagos életkora viszonylag alacsony volt, rendkívül hatott rájuk a nagy vállalkozás, a nagy kaland vonzása. Jellemző például a 12. SS-Panzer-Division „Hitlerjugend" halált megvető bátorsága Caen térségében, illetve a falaise-i zsákból való kitöréskor. Ezek a szinte még gyermekek nem is érzékelték, nem fogták fel az életveszélyt, s többnyire azt sem, hogy milyen ügyet szol­gálnak.

2. Az egzisztencia. Abban az időben az egész kontinentális Euró­pában, mely valamely formában Németországhoz kapcsolódott, be­vezették a jegyrendszert. Ilyen viszonyok között rendkívüli vonzerőt jelentett a magasabb ellátás, az SS-katonákat megillető jobb javadal­mazás.

3. A német propaganda hatása. Ez állandóan azt sulykolta, hogy Németország az egész európai kultúráért száll harcba az ázsiai hor­dákkal szemben (ázsiai népek esetén az ellenségkép csak a bolsevizmusra korlátozódott). Úgy ábrázolták, hogy e harcban tudásához mérten mindenkinek szent kötelessége részt venni. Európa összes népének nagy összefogását igen gyakran hasonlították a keresztes­hadjáratokhoz és a harcban részt vevő katonákat a kereszteslova­gokhoz.

4. Menekülési lehetőség. Sok katonának az életben maradást je­lentette, ha belép a Waffen SS-be. A hosszadalmas kiképzés több hó­napra lehetővé tette, hogy megmeneküljön a frontszolgálattól, ez a motivációs tényező különösen 1944 végén erősödött fel. Sok katoná­nak lehetőséget adott, hogy megszabaduljon a fogolytáborok borzal­mas viszonyai közül. És ezzel legalább puszta életét megmenthette.

5. A nemzetiségi ellentétek kihasználása. Az első világháborút lezáró hibás határrendezések, az egész Európát újra elöntő naciona­lista kurzus kitűnő lehetőséget adott arra, hogy kihasználják a nemzeti ellentéteket, és a kis népek Németország érdekének megfelelően számoljanak le egymással. Ezen a kategórián belül külön meg kell említeni a Szovjetuniót, amely hódításaival együtt is azt hirdette, hogy megoldotta a nemzetiségi problémákat. Már akkor is nyilvánvalóvá vált, hogy nem sikerült a kis népek „Endlösung"-ja. A Szovjetunión belüli feszültségek szorosan összekapcsolódtak a következő motí­vumcsoporttal:

6. Szovjetellenes érzelmek. A korabeli Európa bőven el volt látva megdöbbentőbbnél megdöbbentőbb hírekkel és álhírekkel a szovjet rendszer borzalmairól. Állandóan Damoklész kardjaként lebegtették a veszélyt a lakosság feje felett: ha a német hadsereg vereséget szen­ved, egész Európa a bolsevizmus prédájává válik. Azoknak, akik ere­detileg szovjet állampolgárok voltak, nem volt szükségük ilyen fenye­getőzésre. Ok pontosan ismerték, milyen jövő vár rájuk „felszabadu­lásuk" után.

7. Szabadságmozgalmak. Egyes népek nem remélhették, hogy független államot alakíthatnak a szövetségesek győzelme esetén. Ilyen volt például a Subhas Chandra Sose által vezetett Szabad India Ideiglenes Kormánya, ő a német győzelemtől várta – ezért is volt „kormányának" székhelye Berlinben – India angol megszállóktól való felszabadulását. Így jött létre a kb. 2.300 fős Szabad India nevű alaku­lat, amely a 18. SS-Freiwilligen-Panzer-Grenadier-Division „Horst Wessel" hadosztály részeként tevékenykedett. Hasonló célokért har­colt a Koszovóban toborzott albánok alakulata is, a 21. Waffen-Ge­birgs-Division der SS „Skanderbeg".

A fegyveres SS végül is tehát azért tudott komoly sikereket aratni a toborzásban, mert alkalmazkodott a helyi viszonyokhoz, felhasz­nálta a propaganda minden szükséges kellékét, sikerességének talán legfőbb záloga pedig a kiváló anyagi ellátottság volt.

Irodalom

Paul Hausser: Soldaten wie andere auch. Munich Verlag, Osnabrück.

Heinz Höhne: Der Orden unter dem Totenkopt. Die Geschichten der SS. Gütersloh, 1967.

Paul Hausser: Waffen-SS im Einsatz. Plesse Verlag. Göttingen, 1953.

Erich Manstein: Verlorene Siege. Bemard und Graefe Verlag, Koblenz, 1987.

David Littlejohn: Foreign Legions of the Third Reich. R. James Bender Publishing, San Jose, California, 1987.

Sergej Fröhlich: General Wlassow. Markus Verlag, Köln, 1987.

Tilkovszky Loránd: SS-toborzás Magyarországon. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1974.

Andreas Weissenbach: Az SS magyar alakulatai a II. világháborúban. Kézirat: Hadtudo­mányi Könyvtár, Nyt. sz.: 22880.

Paul Carell: Der zweite Weltkrieg. Delphin Verlag, München-Zürich, 1985.

Tartalomjegyzék

1. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Társadalmi harc és erőszak
2. Keresztes Lajos : Az erőszak verbunkja – Egy félelmetes nemzetközi erőszakszervezet: a Waffen SS
3. Interjú dr. Merza Józseffel
4. Interjú Sebeők Jánossal a Voks Humana alapítójával
5. Tót Éva, Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Beszélgetés Immanuel Wallersteinnel a baloldal kelet-európai összeomlásáról
6. Gilbert Girondeaux : A hadiipari komplexumok a leszerelés ellen
7. Ankerl Géza : A nemzeti kisebbség szociálökológiai fennmaradásáról – különös tekintettel a Kárpát-medencei magyar kisebbség helyzetére
8. Bodó László : Kit fog elrabolni a Nemzeti Független Demokratikus RAF?
9. Koháry Ilona : A forradalom, akárcsak Szaturnusz felfalja saját fiait – Büchner a forradalom mitológiájáról
10. Loránd Ferenc : A kényszer szerepe a pedadógiában
11. Maróthy János : Induló és forradalom
12. Porosz Tibor : Anarchizmus és erőszak
13. Rácz József : Erőszak mint önvédelem – Marginális ifjúsági szubkultúrák tagjainak viselkedése és világképe
14. Tót Éva : Interjú Wekler Ferenccel a Faluszövetség szervezőjével, országgyűlési képviselővel, Mecseknádasd tanácselnökével

A kommunizmus és vele a marxizmus elutasításának ér­zelmileg talán legerősebb tényezője az a taszító hatás, amit az e mozgalom hívei és szervezetei által elkövetett erőszak változatos formái váltottak ki.

Ez a kritika előbb liberális szemszögből, később a szocia­lista mozgalom liberalizmussal érintkező áramlatainak szem­szögéből lényegében a marxizmus megszületésétől jelen volt, magán a marxista mozgalmon belül azonban csak a leg­utolsó időben került előtérbe: a sztálinizmus kritikája még nem az erőszak, hanem csak a zsarnokság, a centralizált erőszak elutasítása volt. Csak az orosz modell egészének nyílt vál­sága erősítette föl azt a gondolatot, amely már e modell fogan­tatását, magát a forradalmat veszi gyanúba; felvetvén, hogy a sztálini erőszakhoz logikusan, egy immanens fejlődés szük­ségszerűségével vezettek a bolsevik forradalmi erőszak tech­nikái és szervezetei. Ezt aztán a legkülönfélébb forrásokra ve­zetik vissza: hol a cári Oroszország erőszak-hagyományaira, hol a bolsevizmus anarchista gyökereire, hol magára a mar­xizmusra, amelyről ugyan eredeti formájában kevéssé lehe­tett feltételezni, hogy az erőszak oly primitív alakzatai jelen­hetnek meg a nevében, mint amilyenek megjelentek, de amely a forradalmi erőszak jogosultságának elismerésével mégiscsak nyitott valamiféle rést az erőszak antihumaniz­musa számára.

Az alapkérdés, hogy egy, a humánum kiterjedését célul tűző eszmerendszer milyen viszonyt alakíthat ki az erőszak­hoz, milyen formában építheti be világképébe. Ez az alapkér­dés azonban több további kérdést tételez fel:

1. Mennyiben tartozik az erőszak az ember kiiktathatat­lan alaptermészetéhez? 2. Egyáltalán mit lehet erőszaknak nevezni? 3. Értelmes-e általában vett erőszakról beszélni, vagy csupán az adott történelmi viszonyok függvényében le­het értékelni az erőszaknak minősíthető cselekedeteket? 4. Hogyan viszonyul egymáshoz a hatalom erőszaka, a hata­lomellenes lázadás erőszaka és az apolitikus „mindennapi" erőszak? 5. Mennyiben s hogyan határozzák meg az erőszak jelenlétét az adott formájú társadalmi viszonyok, s mennyiben a szabad akarat? 6. Ha az erőszak évezredek óta erőszakot szül, el lehet-e egyáltalán vágni láncolatát valahol? Ha igen, hogyan, hanem, mit kezdhetünk humanista eszményeinkkel?

E lapszámunk írásait ezek a kérdések inspriálják, s ha mindegyikre nincs is válaszunk, olvasóinkat mindenképpen e kérdések továbbgondolására szeretnénk ösztönözni.

Mi az erőszak?

Ha abból indulunk ki, hogy egyáltalán mit nevezhetünk erő­szaknak, először is nyilván meg kell különböztetni háromféle viszonyt, amelyek összemosása az erőszak fogalmát meghatározhatatlanná teszi: az aktív létezők aktivitását, amely szük­ségképpen hatást gyakorol (passzívabb) környezetükre; az élőlény agresszióját a másik élőlénnyel szemben életfeltételei biztosítása érdekében (a másik élőlény táplálékként elfo­gyasztása, illetve legyőzése a szexuális kiválasztódás vagy élettér biztosítására); illetve a társadalmilag szervezett, tuda­tos erőszakot. Mindháromban van közös vonás. De egymásra épülve egyszersmind különböző fejlődési fokozatokat, a szer­vezettség eltérő minőségeit is képviselik, ezért egyáltalán nem jogosult azonos kategóriaként kezelni őket. Emberek lé­vén, gyakran a harmadik, az emberi viszony sajátosságait ve­títjük a másik kettőbe is, éppúgy sajnálkozván például az ere­sebbnek áldozatul eső állat sorsán, mintha erősebbnek áldo­zatul eső ember lenne. De ezt is azért tehetjük, mert az emberi lét mindent emberi viszonnyá alakított a számunkra. És mi­közben létrehoztuk az erőszak emberi formáját (s ezt az em­beri erőszakot követjük el egymás ellen éppúgy, mint a termé­szettel szemben), egyszersmind humanizált formákat is kifej­lesztettünk a természeti létbe agressziót vivő akcióformák helyettesítésére. Az erőszak erkölcsi megítéltetése éppen amiatt, és csakis amiatt lehetséges, hogy humanizált, átemberiesített formák közötti választásról (vagyis éppen hogy az em­beri viselkedést szabályozó erkölcs voltaképpeni tárgyáról) van szó.

A marxizmus történelmi szemlélete számára nyilvánvaló, hogy az erőszak az erőszak nélküli hétköznapi lét, a terme­lés meghosszabbítása. Megint csak több értelemben is: egy­részt az erőszak adott formái többé-kevésbé levezethetők az adott társadalmi fejlettségi szint általános kulturális sajátossá­gaiból: a hadviselésnek vagy a bűnözésnek megvannak a jel­legzetes ázsiai-birodalmi, antik, feudális, polgári vagy állam­szocialista sajátosságai. Ezek a sajátosságok részint a domi­náns társadalmi szerkezetnek a hadseregben (vagy a deviáns rétegekben) is érvényesülő hatásából következnek, részint az általános technikai fejlődés és a haditechnika ismeretes kölcsönviszonyából; s ugyanilyen kölcsönviszony van persze a hétköznapi társadalmi lét viszonyai, fejlettsége és a hadvise­lési, hadsereg szervezési módszerek között, aminek követ­keztében a fejlettebb társadalmak hadseregei rendre felülke­rekednek a náluk fejletlenebbekéin.

Másrészt olyan értelemben is a hétköznapi lét meghosszabbításáról van szó, hogy a legtöbb erőszak expanzív jelle­gű, arra irányul, hogy a maga mindennapi sajátosságainak ér­vényesülési terét (és időtartamát) az ember (vagy az emberek egy csoportja) kiterjessze. Ebből következik az erőszak alap­vetően negatív tartalma az önmaga bővített újratermelésére orientált emberi lény számára. Az erőszakot elszenvedő szá­mára az erőszak persze magától értetődően negatív, de az a „semleges" emberi nem szempontjából is: jóllehet az erősza­kos cselekményeket igen gyakran követi az emberiség vala­milyen látványos előrehaladása, ez sohasem magából az erőszakból következik, mivel az erőszak mindig csak vala­mely meglévő kiterjesztésére irányul, s nem új minőség létrehozására, sohasem alkotó jellegű. (A forradalom fo­galma ennek látszólag ellentmond, de mint látni fogjuk, ez sem olyan egyértelmű.)

Az erőszak különböző történelmi formái mögött kétség­kívül van egy általános emberi, pszichológiai jelenség, egy­fajta átemberiesített agresszivitás, amit a különböző társa­dalmi viszonyok másképp és másképp mozgósítanak. Az erőszak történeti szerepe annál nagyobb, minél nagyobb az erőszakot mozgósító társadalmi szervezettség. (Ez az emberi történelem haladásával egyenes arányban növeke­dett.) Mivel a „társadalom" fogalmában összemosódik az em­berek együttélési formáinak, viszonyainak valamilyen egyen­súlyban találkozó összessége és a mindenkori uralkodó cso­portok által kialakított jelleg, így az erőszak társadalmi szerve­zettsége is mindig kettős: egyrészt az uralkodó csoportok szervezett erőszaka, másrészt a társadalomnak az erőszak kordában tartására való törekvése. Az előbbi, a hatalmi erő­szak – a társadalom kettős értelmét felhasználva – az utóbbi­val (az egyensúly biztosítására való törekvéssel) legitimálja magát, mivel a társadalom e két fogalma nemcsak az ideoló­giában, hanem a valóságban is egymásba csúszik (a társa­dalom mindennapi rendjének fenntartását és az adott hatalmi forma fenntartását ugyanazok a cselekedetek szolgálhatják), így a hatalmi erőszak gyakran a társadalmi együttélés egyen­súlyát veszélyeztető erőszak ellenében is hat (és viszont). Közismert komplementer viszony van a politikai diktatúrák és a hétköznapi erőszakcselekmények gyakorisága között. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy az uralmi erőszak az agressziót a maga szekerébe fogja, kanalizálja; úgy is, hogy kisüti (mint­egy teljesíti az „egy főre jutó természetes agressziómennyi­séget", s így a hatalmon kívüli társadalom energiáiból már nem sok jut újabb agresszióra, csak a hatalmi erőszak sebei­nek a gyógyítására); de jogosult az az értelmezés is, hogy a hatalom éppenséggel lefojtja a többség agresszióit, ami az­után a hatalom gyengülésével elemi és elborzasztó erővel szabadul fel. S nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt az érvelést sem, miszerint a kétféle erőszak között nincsen lényegi kü­lönbség: az eluralkodó hétköznapi erőszak ugyanúgy egy tár­sadalmi csoport uralmának fenntartását szolgáló hatalmi erő­szak, csak áttételesebb-rafináltabb eszközökkel. A polgári li­berális társadalmakban ahogyan az össztőke uralmát is elfedi és legitimálja a tőke magántőkékre való szétosztottsága, a mindenkinek megadatott lehetőség illúziója, úgy a hatalmi erőszak is le van bontva (és csak ritkábban manifesztálódik nyílt hatalmi erőszakként). A hétköznapi erőszak által fenntar­tott fenyegetettség erősíti a társadalom tagjaiban azt az illú­ziót, hogy az adott viszonyok konzerválása, védelme és a sze­mélyes biztonság védelme egymástól elválaszthatatlanok.

Kérdés, hogy mennyiben lehet egyáltalán megszaba­dulni az erőszaktól? A fentiekből magától értetődően a polgári társadalomnak érdeke, hogy az erőszak örök voltára, pszi­chológiai törvény jellegére hivatkozzék. De attól még, hogy látjuk mögötte az osztályérdeket, nem biztos, hogy a tétel he­lyességét is cáfolhatjuk. (Már csak azért sem, mert az erőszak örök voltát tagadó szocialista ideológia nevében, az erőszak­mentesség társadalmának létrejöttét elősegítendő, a legbor­zasztóbb „időleges" erőszakformákat lehetett bevetni.) A kér­dést úgy lehet megválaszolni, ha tisztázzuk, a társadalom mennyiben ad teret az emberekben mindenképpen jelenlevő agressziónak, illetve mennyire termeli azt? A „mi volt előbb" tyúk-tojás kérdése mindaddig eldönthetetlen, amíg el nem különítjük az erőszakot termelő tényezőket: ezek kiküszöbö­lése után derülhetne ki egyértelműen, hogy ha nem „terme­lik", akkor is létrejön-e (ti. a társadalmi-emberi értelemben vett erőszak)?

Az erőszakot termelő tényezők között első helyen a már említett hatalmi törekvést emelhetjük ki: minden olyan társa­dalmi berendezkedés, amely az emberek alá-fölérendeltsé­gét rögzítő formákra alapul, termeli is a hatalmi erőszakot: a hatalom előnyei (és mindennapivá tett fenntartási mechaniz­musai) arra szocializálják a társadalom tagjait, hogy minden erővel – és így erőszakkal is – törekedjenek a hatalom meg­tartására, illetve megszerzésére.

Hasonló hatása van bármely kizárólagosságra törő ideo­lógiának, amely gyűlöletet indukál. A gyűlölettel az erőszak megint csak termelődik, mert az egyszerű, animális agresszió „megoldására" redukálja a másokhoz való viszonyt, amelyet az érdekérvényesítés humánus-toleráns formáival is meg le­hetne oldani.

Termeli az erőszakot a társadalom individuális alapokra helyezése is, mert egy olyan társadalomban, amelynek alap­egysége a monadikus különállásában tekintett individualitás, az individuum érvényesítése eleve csak expanzív lehet, s ez a rendszer az egyénre bízza, hogy ezt az önkiterjesztést kon­szenzusra törekedve vagy – társadalmilag kifejlett individuali­tásának alapját képező animális egyedisége érvényesítésé­vel – erőszakkal próbálja-e gyakorolni. (Természetesen indi­viduális önkiterjesztésről van szó akkor is, ha valamely cso­port, nemzet stb. expanzív erőszakáról van szó. Ilyenkor a csoport viselkedik önérvényesítő individualitásként, amit a modern nemzeti vagy más csoportideológia ugyanazzal a struggle for life szemlélettel támaszt alá, mint az egyének egy­más ellen feszülésében.)

Más oldalról ugyancsak az erőszak termelője maga a piac, ha a viszonyok meghatározójává emelkedik a társada­lomban. Mivel a piacgazdaságot uraló tőkeviszony absztrakt, ezen absztrakt viszony uralma gyakran semlegesíti a civilizá­ció integrációs, összekötő mechanizmusainak működését. Ilyen összekötő mechanizmusok a kifejlett piacgazdaságban, mondjuk, a modern polgári társadalomban is jelen vannak, sőt, a korábbiakhoz képest bizonyos szempontból jóval erő­teljesebbek is. A tőkeviszony azonban átmetszi, jelentős rész­ben feloldja ezeket. E folyamat szimbólumának tekinthető a nagyváros, a polgári társadalom tipikus településformája, ahol az erőszak feletti közösségi ellenőrzés szinte lehetet­lenné válik. A piaci, keresletre orientált viszonyok másfelől mindig éppúgy kedveznek a civilizációs gátlások alóli felsza­badulásnak, az átemberiesített animális késztetések visszaembertelenítésének, mint a civilizáció, a humanizáció fejlesz­tésének, lévén a piac közömbös a kereslet jellege iránt. (Egy fizetőképes rinocérosz vagy szalamandra a piacon egyenér­tékű egy fizetőképes angyallal.) A hadiipar sokat idézett (ren­tabilitásán alapuló) kivételezettsége a tőkés társadalomban, vagy az erőszak kultuszára építő tükrözési formák sokat kár­hoztatott áradása a polgári tömegkommunikációban csak alesetei azoknak a mechanizmusoknak, amelyek ebben a tár­sadalmi formában az erőszak újratermelői.

A minden osztálytársadalomban jelen lévő hatalmi agressziónak, a partikularitás-védelemből származó into­leranciának a polgári társadalomban a piac közömbös­sége és főként az individuum-elv expanzív jellege ad rendszerspecifikus formákat. Bár a polgári társadalom semmivel sem erőszakosabb más, ismert társadalmaknál, ő is az erőszak társadalmainak egyike, s mivel szervezettsége a többieknél kétségkívül magasabb fokú, a benne megvaló­suló erőszak is sokkal fejlettebb. (Ez a fejlettség több dolgot is jelent egyszerre: a bomba pusztítóbb, mint a karó, a nagyvá­rosi kiszolgáltatottság totálisabb, mint a falusi, jóllehet másfe­lől a bomba gyors agressziója jóval kevésbé borzongató, mint a karóba húzás, és a nagyváros erőszakos eltiprásának való­színűsége is jóval kisebb, mint egy ókori-középkori falué. Azaz József Attilával szólva: „finomul a kín".)

A szocialista mozgalmak a tőkés társadalom erőszaká­nak tagadását is zászlajukra írták. A történelemben minden fejlődési forma az addigi viszonyok erőszaka ellen is mozgó­sít. Több emberséget, békét, biztonságot ígér. S bizonyos szempontból ezt meg is adja. A keresztény feudalizmus fel­szabadította az ókor, az amerikai liberalizmus az amerikai Dél rabszolgáit, a polgári forradalmak nagymértékben csökkentették a rendi társadalom alávetettjeinek kiszolgáltatottságát. A fejlődés nemcsak az erőszak szervezettségét növeli, s „kínjait finomítja", hanem az egyénben is fejleszti az erőszak érzéke­lését: az ember mind több dolgot utasít el (jogtalan) erő­szakként azok közül a viszonyok közül, amelyeket koráb­ban természeteseknek fogadott el. A szocialista forradal­mak is azzal biztattak, hogy felszabadítják a föld rabjait, s bár ehhez erőszakra van szűkség, ez lesz a történelemben az utolsó szervezett erőszak, amelyre egyébként is csak azért van szükség, mert másként nem lehet az elnyomó tőkés osz­tálynak, illetve a tőkés társadalmi viszonyoknak bonyolult és totális erőszakát semlegesíteni, leküzdeni.

A munkásság, az értelmiség és a forradalom

A hagyományos forradalomelmélet megoldása: erőszak ellen erőszakot, ha dialektikusnak látszik is, igazából nem elég dia­lektikus és elméletileg nem eléggé végiggondolt. Kimutatja a fennálló rend látszólagos erőszakmentességében is az erő­szakot, ezzel azonban – lényegében az ősi „fogat fogért" módján – önmagát az erőszakot szegezi szembe, s nem ke­resi meg azt, hogy miképpen lehet az erőszakban az erőszak­mentességet biztosítani. Ennek azután az a következménye, hogy a forradalmi erőszak terrorja forradalom nélküli terror­ként folytatódik (s bizonyos értelemben ellenforradalmi terror­ként is, pl. a sztálinista gyakorlatban). Nem kiküszöbölhető „torzulásról" van szó: ha elméletileg nem lehet határokat húzni a tőkés rendet védő csendőrök elleni erőszak, mondjuk, a cári család elleni erőszak, a forradalommal szembe kerülő forradalmárok elleni erőszak stb. között (márpedig a burzsoá terrorral szembeni vörös terror elméleti alapjáról ezeket a ha­tárvonalakat nem lehet meghúzni), akkor a gyakorlatban sem lehetnek határvonalak. A Beriják karaktere és szerepe termé­szetesen nem azonos a Dzerzsinszkijekével, s már a Csekát vezető Dzerzsinszkijeké sem a barikádhősökével, szükség­képpen váltják föl azonban egymást az irányító posztokon a terror mind gépiesebb képviselői. A terror belső logikája, gépies természete, öntörvényű fejlődése kívánja így.

Ám a terrortól való visszaborzadás önmagában nem vá­laszolja meg a problémát. Történelmietlen az a divatos tárgya­lásmód is, amely a jakobinus diktatúra elutasításával próbálja kihúzni a talajt a szocialista forradalmárok alól is, azzal a so­vány tézissel, hogy minden terror destruktív, és eredménye csak önfelszámolás lehet. A különböző történelmi helyzetek összemosása helyett a szocialista forradalmi erőszak értéke­léséhez először is azt kell megvizsgálni, kik (voltak) e forradal­mak alanyai?

Ezzel kapcsolatban két, többé-kevésbé népszerű megol­dás adódik. Az Eszmélet 4. számában utaltunk az egyik felfo­gás reprezentatív művére, Konrád-Szelényi: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című munkájára, amely egy értel­miségi élcsapat hatalomátvételi kísérleteként jellemzi a szo­cialista forradalmakat. A másik, hagyományosabb felfogás e forradalmakat a proletariátus forradalmaként értelmezi. Úgy véljük, ezen irányzat problematikusságát egyik legnagyobb hatású ideológiai alapvetésén, Lukács György: Történelem és osztálytudat című munkáján keresztül lehet megérteni.

Lukácsnak e talán legnagyobb hatású könyvében éppen a proletariátus szerepének értékelése a legproblematikusabb elem.

Látszólag magától értetődő, hogy a kapitalizmus rend­szere elleni forradalmat csak a kapitalizmus alávetett osz­tálya, a proletariátus hajthatja végre. Ezt Marxék is így látták, nem is láthatták másképpen, hiszen az ő alapélményük éppen az osztályharc történelmi szerepe volt: éppen a társadalom alapvető osztályainak harcaiba való beillesztés által tudták vi­lágtörténelmi leg elhelyezni a maguk értelmiségi kritikáját a kapitalizmus felett. Nem voltak azonban egészen következe­tesek: osztályfelfogásukban a munkásosztálynak a korábbi elnyomott osztályokkal szembeni minőségi különbségét hangsúlyozták, hogy önálló forradalmi alanyként való fellépé­sét indokolják (hiszen egyetlen korábbi társadalomban sem vezettek forradalmakat a kizsákmányolt tömegek¹ ); forrada­lom-felfogásukban a polgári forradalmak tapasztalatait hosszabbították meg, a polgári forradalmak paraszti-kispolgári tömegeinek szerepét egyszerűen a proletárforradalom prole­tárjaira cserélve. Véleményünk szerint mindkét következtetés problematikus. A következetlenséget azzal lehet kiküszöböl­ni, ha feltételezzük: mind a munkásosztály, mind forradalma belül marad a kapitalizmuson. Ugyanúgy nem lép ki belőle, mint ahogy például a parasztfelkelések sem vezetnek ki a feu­dális társadalomból; s elképzelhető, hogy ma ismert formájá­ban maga a forradalom mint sajátos társadalmi akcióforma szintén jellegzetesen polgári jelenség, és kizárólag a polgári társadalmak létrejöttében, illetve átalakulásában játszik sze­repet. A forradalom a) abban különbözik a korábbi felkelés­módoktól, hogy a társadalmi forma (tudatos-radikális) meg­változtatására tör, s ezzel összefüggésben b) egy politikai párt jellegű mozgalom hatalommegragadása. Mindkét tulaj­donság a polgári társadalomé, amely minden társadalmi forma forradalmi megváltoztatását hajtja végre: a tőkeviszony uralmával váltva fel a legkülönfélébb viszonyokat, amelyekkel csak találkozik. Ezt a forradalmat alapjában a gazdasági erők hajtják végre. A politikai forradalmak, éppúgy mint a háborúk, csak segítséget nyújtanak a viszonyok átformálásához, egy aktusba sűrítve felgyorsítják a társadalmak átalakulását. A pártformáról már bizonyítani sem kell, hogy mennyire a pol­gári társadalomhoz kötődik, mennyire a piaci versennyel adekvát politikai forma; s egy-egy párt forradalmi hatalomát­vétele megint csak nyíltabb, gyorsítottabb formája a hatalom áttételesebb eszközökkel való megszerzésének. (Minden esetben arról van szó, hogy a hatalmat, egy részérdek ura­lomra jutását, a „nép" erejének mennyiségi súlya legitimálja, csak az egyik esetben a „népakaratot" választásokon, a sza­vazatok mennyiségi többségével bizonyítják, a másik eset, a forradalom, mintegy a „közfelkiáltás" elementáris súlyára hi­vatkozik.)

A forradalmak „működése" is emlékeztet a tőkés üzeme­kére: a forradalmi tömegek (legyenek parasztok, munkások vagy kispolgárok) a társadalmi változásokat megtermelő tömegmunkások, akiket – mint az üzemeket a menedzser- és technokrata réteg – egy professzionalista élcsapat mozgat egy racionalizált, lépésekre lebontott működési rend szerint a – hasznot hozó – célok felé. A (polgári) forradalmakban az in­dividuum felszabadulása helyett az individuum tömegnek, ön­maga tömegvoltának való hasonló alávetettsége valósul meg, mint a gyári munkában stb.

A munkásosztály tehát részt vesz a forradalmakban, amelyek mind demokratikusabbak lehetnek, s mindinkább építhetnek a dolgozók tömegeire. De ez nem változtat azon a tényen, hogy a forradalmakat nem a munkásosztály, hanem egy értelmiségi avantgarde vezeti. A munkásosztály egész létével a polgárság antagonisztikus ellentéte, de antagonizmusuk össze is köti őket (akárcsak a jobbágyságot a feudális hatalommal). A munkásosztály igazából sohasem lép ki a tő­keviszonyból. (A munkásosztály a tőkeviszony megszünteté­sével azonnal megszűnik; amikor a sztálinizálódó ideológia megpróbálta azt állítani, hogy a szocialista forradalom a tőke­viszonyt megszünteti, de a munkásosztály – és uralma – egy hosszú történelmi időszakon „mint átmeneten" át fennmarad, elméleti abszurdumot hozott létre.² ) Lukács említett műve több ponton árulkodik arról, hogy az elmélet csak önmagán tett erőszak, illetve a nehézségek szőnyeg alá söprése árán tudja megoldani azt a feladatot, hogy az ún. szocialista forra­dalmakat mint a munkásosztálynak a kapitalizmust megdöntő forradalmait értelmezze.³

A munkásosztály tőkeellenes érdeke és a tőkés társa­dalomból való kilépés képtelensége közötti ellentmondást kétféle módon próbálták meg áthidalni (már Marxék is). Az egyik megoldás az a közismert tétel, hogy a forradalmi teóriát – és magát a forradalmat – kívülről kell bevinni a proletár tö­megekbe. Ez a gondolat vezet az élcsapatpárt kialakításához, amely viszont – mint megannyi tapasztalat is oly meggyőzően bizonyítja – a forradalom alanyává válva már semmiképpen sem tekinthető pars pro toto azonosnak a munkásosztállyal.

A másik – egyidejű – megoldás a munkásosztály ideali­zálása a szó kettős értelmében (tudniillik az osztály eszmé­nyítésével és olyan ideák neki tulajdonításával, amellyel mint osztály nem rendelkezik). Lukács említett könyvében az au­tentikus marxista hagyománynak megfelelően a proletariátus osztálytudatát egyrészt a párt képviseli⁴ , másrészt egy olyan absztraktum, amely leginkább az értelmiség vonásait viseli. Csak a proletariátus fellépésével válik befejezetté a társa­dalmi valóság megismerése – írja például. Vagy: „a proletár­osztály harca során a teória egybeesik a praxissal". Ha ezen és hasonló tételekbe az értelmiséget helyettesítjük, kevésbé van szükség nyakatekert bizonyításra: az értelmiség tevé­kenységében a teória és a praxis tényleg egybeesik. Az értel­miség, legalábbis annak jelentős része, valóban a társadalmi valóság megismerésére orientált.

A munkásosztály persze nem „ártatlan" mindebben. Ér­telmiség az osztálytársadalmak kezdeteitől volt. Mégis való­ban csak a proletariátus fellépésével jelent meg a társadalmi öntudat lehetősége (ez is Marxék alapélménye). De nem a proletariátusban, hanem a tőkeviszony megszüntetésére törő értelmiségben. Éppen az által, hogy a tőke a többi réteggel együtt megkezdte az értelmiség bérmunkássá tételét is. A tőke ellen lázadó értelmiség számára e Lukács-könyv azért volt sokáig oly meghatározó alapmű, mert Gramsci elméletén kívül leginkább ez a mű koncentrál az osztályharcból az osztálytudatra, s ezáltal ennek hordozója, az értelmiség, a közép­pontba kerül. Ráadásul úgy, hogy élcsapat szerepét nem kell szégyellnie, és a munkásosztály idealizálása, az osztálynak való alárendelődés le is horgonyozza az értelmiségi lét min­denkori lebegését egy, az anyaggal közvetlenül dolgozó osz­tály nagyon is reálisnak érzett valóságához.⁵

A munkásmozgalomban azonban a viszonyok eltorzul­tak. Az osztálytudatot képviselő élcsapat szerepét az avant­gárdé értelmiségtől mindinkább az értelmiség bürokratizált alakváltozata, a párt és apparátusa vette át. Ezt éppen a mun­kásdemagógia tette lehetővé: nem arról van szó, hogy az ér­telmiség egy része a munkásság vállain hatalomba tornászta magát, hanem arról, hogy a munkásosztálynak és öntudatá­nak absztrakciója – ez a hamis tudati elem – önálló létre tett szert, és hatalmi formát öltött magával a valóságos munkás­osztállyal és az osztályöntudat valóságos hordozójával, az ér­telmiséggel szemben.

Az osztálytársadalmak mindig elválasztották és egymás­tól külön működtették a szellemi és fizikai munkát. A tőke, fenntartva ezt a különállást, egyben egyesítette is őket. Ám az értelmiség munkássá tételével azonnal kiváltotta az ellenirá­nyú folyamatot is: a munkásság értelmiségívé válásának le­hetőségét és az értelmiség legjobbjaiban a törekvést ennek realizálására, a szellemi és fizikai munka közötti társadalmi egyenlőtlenség feloldására, a munkásosztály felszabadításá­ra, a munkáslét megszüntetésére. Mivel a múlt században az értelmiség még nem volt eléggé önálló erő, hogy szembesze­gülhessen a tőkével, szüksége volt a munkásosztály absztrak­ciójára (s ezen absztrakció konkrét munkástömegekké való lebontására) antikapitalista programja megtestesítéséhez. A forradalomban azonban az értelmiségi élcsapat már nem mint értelmiségi, hanem mint a munkásosztály absztrakcióját szimbolizáló párttagja vett részt, és ezt az absztrakciót rögzí­tette meg a forradalom után. Magát az empirikus munkásosz­tályt nem szabadította fel (azaz nem szüntette meg), hanem alárendelte e munkásosztály absztrakciójának, s ezzel egy olyan társadalmat hívott életre, amely úgy tagadása a kapita­lizmusnak, mint maga a munkásosztály: belül maradva a kapi­talizmuson.⁶

Mindez összefügg a forradalmi erőszak jellegével is. Ez az erőszak egyrészt a polgári erőszakformák tükörképe, csak alanya más: a polgári elitcsoportok helyét a munkásosztály absztrakcióját képviselő párt veszi át. Lépései – mint a tőkés viszonyokon belül maradó osztály lépései – egyrészt közvet­lenül másolják a polgári forradalom cselekvésformáit, más­részt, mivel a cselekvés alanya egy absztrakciót képvisel, e lé­pések rugalmatlanok, és a konkrétság humánumára érzéket­lenek.

A szocialista forradalmak egyrészt munkásforradalmak, amennyiben az általánosságában tekintett munkásosztály ér­dekében robbannak ki, és – eleve reménytelen – kísérletet tesznek a munkásosztály megőrizve-kiszakítására a tőke ha­talma alól; másrészt polgári forradalmak, amennyiben min­den forradalom belül marad a polgári paradigmán, s így ered­ménye is valamilyen – jóllehet deviáns – polgárosuláshoz és valamilyen – jóllehet deformált – tőkeviszonyhoz vezet; har­madrészt értelmiségi forradalmak, amennyiben a tőkés társa­dalom tagadásával (korai, s ezért formatévesztett) kísérletet tesznek egy nem-kapitalista társadalom létrehozására, és egy ilyen társadalom irányába mutató eredménynek könyvel­hető el az értelmiség nagymértékű megerősödése is a forra­dalom után kialakuló társadalomban.

A mennyiségelvű meghaladás (a polgári forradalomkon­cepció) alapján sokáig valóban a munkásosztály tűnt a kapita­lizmust egyedül legyőzni képes erőnek. De a munkásosztály forradalma már csak formájában sem lehet egy kapitalizmust meghaladni képes társadalom fogantatásának pillanata: erő­szakának jellege tipikusan az alávetettséggel járó erőszakfor­mákból nő ki. A munkásosztály kétségkívül szemben áll a ka­pitalizmussal, de mivel mindennapi léte nem jelent új, alterna­tív valóságot, szerveződése is a tőke által kialakított egysé­gekben történik (üzemszervezetben, politikai pártban), és lá­zadása sem lép ki a polgári keretek közül. Az alávetettek egyik erőszakformája a rablás, amely, mint régen felismerték, a hát­rányos helyzetben tartottak tiltakozásának egyik módja egy rabló társadalom ellen. Olyan módja azonban, amely csak utánozza a társadalom uralkodó cselekvésmódját. Erkölcsi­leg más szinten, de lényegében hasonló történik akkor is, ami­kor a kisajátítókat (az ismert államosító módon) kisajátítják. Nem mintha nem volna jogos a kizsákmányolás megszünteté­se, hanem mert nem lép a helyébe életteljesebb szisztéma. A termelés és a tulajdonlás rendszerének új formája helyett az értéktöbbletet egyszerűen új tulajdonos (a munkásállam) ke­zébe adják, de a lényeg nem változik. A tőkés termelési rend­ből a „proletárhatalom" nemcsak azért nem tud kilépni, mert eddigi formáiban a fejletlenebb országokban valósult meg, s így gazdaságilag alávettetett a fejlettebb centrumnak, hanem azért is, mert e hatalommegragadás önmagában nem teremt termelési és tulajdonlási alternatívát. A lázadás motivációja is problematikus: bár az igazságos, kizsákmányolás-mentes vi­lág megteremtésének igénye a munkásosztályt erkölcsileg valóban a tőke világa fölé emeli, a hatalomátvétellel kialakított erőszakformákat, a proletárdiktatúra erőszakformáit valóban egy proletár réteg – alávetettsége által deformált – indulatai határozzák meg. A gyűlölet, amely kétségkívül jogos a kizsákmányolókkal szemben, s amelyet az osztályerőszak fenntar­tása érdekében még szítanak is, semmiképpen sem jelenti a kizsákmányolás rendjének erkölcsi meghaladását. Az irigy­ség diktatúrájához vezet, és csak „a nélkülözést teszi általá­nossá".

Az értelmiséget viszont még nehezebb forradalmi osz­tálynak vagy csoportnak nevezni.⁷ A radikális értelmiség a munkásság idealizálásával aláveti magát a munkásosztály­nak (mint bármely más uralkodó osztálynak), némileg erősza­kot téve magán eljátssza az osztályöntudat szerepét, de aztán (az értelmiség megerősödésével és a munkáshatalom kudar­cainak egyértelművé válásával) leveti ezt magáról. A „történe­lem és osztálytudat" hívei megkönnyebbülten tagadják meg korábbi forradalmiságukat, és sietnek vissza a működőképe­sebbnek érzett tőkés társadalom kebelére. Pedig a munkás­osztály és értelmiség összefonódása a tőkés társadalom ki nem iktatható ténye, csakhogy a viszony fordított: az értelmi­ség csak a tőkés viszonyokon belül a munkásosztály akcidenciája – a tőkés társadalom meghaladásában éppen a szellemi termelés a szubsztancia, amelyben a munkásosz­tály feloldódhat. Saját világa kialakításához ugyanakkor az értelmiségnek változatlanul nélkülözhetetlen feltételként kell kezelnie a munkásosztály felszabadítását, azaz megszünte­tését, s ehhez mozgósítani azt.

Persze az értelmiség a tőkés társadalmon belül mindig ambivalens helyzetben van. Hiszen nemcsak a termelésben kap mind nagyobb szerepet a szellemi munka, hanem a vállal­kozásnak is komoly része, s az értelmiségi előtt így mindig adva van a kettős helyzet: a bérmunka, illetve a tőkéssé válás lehetősége. Már csak ezért sem válik osztályszerű, forradalmi erővé. De a kettős helyzet nem csak negatív hatású (mint a „szilárdság" nyelvén megfogalmazták: „ingadozóvá" téve az értelmiséget). Az értelmiségnek a munkássággal való érintke­zése a tőkével szembeni ellenségességet erősíti, a tőkével való érintkezés viszont nemcsak az értelmiséget állítja több-választásos helyzetbe, de a tőke közegében is választási helyzetet hoz létre: létrejöhetnek a termelés olyan szellemi munka-irányította formái, amelyekben a tőke jelenléte felesle­gessé válik. (A profit indukáló szerepével párhuzamosan tért nyernek az önmaga által indukált innováció formái. Habermas kommunikatív cselekvéselmélete például már ezt a hely­zetet tükrözi.) A társadalmi formák változását sohasem a forradalmak hatalommegragadó aktusa, hanem éppen az ilyen alternativitás kialakulása és meggyökerezése ala­pozza meg.

Az következik-e mindebből, hogy az antikapitalista moz­galmak forradalmi irányával szemben egyértelműen annak a reformizmusnak van igaza, amely a tőke rendszerének meg­haladását a békés evolúciótól, a szellemi termelési mód felté­teleinek lassú kialakításától, kialakulásától várja? Vélemé­nyünk szerint nem. A történelemben minden fejlődés valóban küzdelmek árán valósul meg: a radikális minőségi változást eredményező erőfeszítések nem nélkülözhetőek. Lehetnek olyan történelmi pillanatok, amikor a fizikai erőszak alkalma­zását sem lehet elkerülni. De ha abból indulunk ki, hogy a tőke rendszerét történelmileg leváltó erő a szellemi ter­melőké, a radikális, ha úgy tetszik, forradalmi változások formáit a szellemi termelés léthelyzetéből fakadóaknak, azzal adekvátaknak kell feltételeznünk.

Persze a „szellemi termelő" sokféle lehet. Igazodhat, mondjuk, az állam mechanizmusaihoz, s ez esetben a szerve­zett erőszak menedzserévé válhat; elfogadhatja az individuu­mok harcának szemléletét és a terrorista útját választhatja stb. Ezek a formák azonban még az értelmiség önállótlansá­gának megfelelő változatok. Az emberek fizikai elpusztí­tása eleve az olyan társadalmi rendszerek békés, termelő létviszonyainak meghosszabbítása, ahol a hétköznapi, békés termelés az emberek fizikai erejének lassú elhasz­nálásán alapszik. A humanizmus nem utópia, hanem a szel­lemi termelés adekvát viszonya az emberhez: amennyiben a tőkés társadalom fejlődésének legutóbbi szakaszában a ko­rábban említett erőszakformák mellé számos humanista in­tegráló mechanizmus alakult ki, ez éppen a szellemi termelés és a szellemi termelők térhódításának eredménye.

A tőkés társadalom (és az általa fenntartott erőszak) nem fogja magától átadni a helyét, viszonyait forradalmasítani kell,⁸ ez a forradalmasítás azonban nem tömegmozgósítás, hanem a viszonyok radikális átformálását jelenti (azok irányí­tásának befolyásolásán keresztül); nem egyszerű hatalom­megragadó aktusnak, hanem a viszonyok permanens átalakí­tásának kell lennie, teleologikus, folyamatos társadalomalakí­tásnak, a szellemi termelés eleve-teleologikus természete szerint.

Az átalakulás célja a humanizáció: a szellemi termelés nem érdekelt a társadalmi egyenlőtlenség, a kizsákmányoltság, a társadalmilag szervezett erőszak egyetlen for­májának fenntartásában sem. Ebből következően az erő­szak egyetlen formája sem alkalmas társadalmának meg­alapozására. Erőszakkal magától értetődően csak erősza­kon alapuló viszonyformát lehet megalapozni. De a passzív erőszakmentesség sem megoldás. (Az erőszak tűrő taga­dása nem szünteti meg az erőszakot, csak elfojtja, magába szívja. Az erőszak természeti eredetű energiák emberivé-társadalmivá tett formája, a passzív erőszakmentesség ideologi­kus, tulajdonképpen nem természetes forma.) Van azonban egy harmadik megoldás. Hasonlattal élve, néhány távol-keleti küzdősportra, például a dzsiudzsicura utalhatunk, ahol a meg­támadott a támadó energiáját mintegy átvezeti magán, s egyúttal fel is használja, és éppen arra használja fel, hogy ma­gát a támadót harcképtelenné tegye. A társadalmi életben en­nek az felel meg, hogy a minden agresszív akcióban rejlő jo­gos indulati elemet kihasználva, átvéve, az agressziót eltérít­jük, konstruktív, alkotó energiaként építjük be a társadalmi életbe. Az értelmiség – ideológiák termelőjeként – mindig is élt ezzel az eszközzel. A szellemi termelés jelentőségének a növekedésével az erőszak aktív semlegesítésének szerepe, formáinak gazdagsága is növekedni fog. (Hogy a társadalmi létben ily módon többé-kevésbé mellőzhető az erőszak, azt a XX. század második felének humánus tendenciái jelzik, ha végérvényesen még nem bizonyították is be.)

Mert az erőszak mindazonáltal jelen van világunkban. S a tőke és erőszak kapcsolatáról korábban említettek szerint, amíg tőkés társadalom lesz, az erőszak mint magánerőszak, mint fegyverkezés, mint a hatalomvédelem erőszaka s mint hatalomellenes erőszak fenn is marad, s öröknek, az emberi természet velejárójának hirdettetik. Hogy lehet tehát ezt a pa­radoxont feloldani (hogy ti. az adott társadalomban az erő­szak uralkodik, a megdöntésére hivatott erőknek azonban el kellene kerülniük az erőszakot)?

Rosa Luxemburg, aki a forradalmi erőszakszervezet le­nini kiépítésekor jól látta az erőszakszervezetben rejlő veszé­lyes következményeket, azt javasolja, hogy válasszák külön az akadályok leküzdésére megengedhető forradalmi erősza­kot a későbbiektől. Az új társadalom építésében már nem tartja megengedhetőnek az erőszakot. Vele szemben a lenini irányzat képviselői azt hangsúlyozzák, hogy az ilyen szétvá­lasztás a gyakorlatban lehetetlen, mivel (a kapitalizmust ta­gadó társadalom teleologikus természetéből is következően) a gazdasági fejlődés alapjait a politikai állam meghódításán keresztül lehet lerakni. (A történelmi gyakorlat azt bizonyítot­ta, hogy a politikai hatalomátvétel formája valóban meghatá­rozza a későbbi gazdasági fejlődés formáit is. Luxemburg szétválasztási javaslata, ha morálisan körültekintőbb is, ke­vésbé megalapozott.) A párt irányította proletárforradalom hí­vei viszont, mint láttuk, arra hivatkoznak, hogy a proletárforra­dalom – forradalmon az erőszakos akciót értve – a társadalom totalitásszemléletéből következik. Ebben egyrészt csúsztatás van: a totalitásszemléletből a totális-forradalmi társadalom­változtatás következik, s ez nem azonos a társadalmi lét csak egy szeletét érintő (s az embert is egy viszonylatára, politikai oldalára redukáló) politikai forradalommal. Másrészt magá­ban a forradalom alkalmazott fogalmában is ellentmondás van: igaz, hogy az egész változtatása, de mindig egy rész erő­szaka formájában.

Rész és egész dialektikáját a különböző társadalmi rend­szerek általában dialektikátlanul kezelik. A liberalizmus végső soron a társadalmi rend konzerválója, minthogy az egészre irányuló közvetlen változtatási szándékot nem engedi kibon­takoztatni, kizárva azt, hogy bárki az egész nevében léphes­sen fel. A diktatúra viszont konzerválni akar, de eredménye mégis a társadalom destabilizációja: a diktatúra az egész ne­vében lép fel, de mivel ez mindig torzítás, hiszen a társadalom egyetlen rész-összetevője sem azonos a társadalom egészé­vel, így a diktatúra minden egyneműsítő kísérlete ellenére a társadalom előbb-utóbb szétfeslik alóla. A forradalom aktív él­csapata szintén a társadalom egésze nevében lép fel, s csak akkor kerülheti el a diktatúrává válást, ha mihelyt az egész nevében megragadta a hatalmat, azonnal új „rész" lép fel vele szemben az egész képviseletének igényével.⁹ (Mivel minden rendszeren belül vannak rendszeridegen elemek, ez a megoldás alkalmazkodik leginkább a viszonyok valóságos természetéhez: nem rombolja le a rendszert, de nem is simul az éppen adott uralmi forma alá.)¹⁰

A politika szempontjából ezt jelentheti az a permanens forradalom, amit egy kifejlett szellemi termelési módban a tár­sadalmi viszonyok állandó alakítása jelent. Hogy a kapitaliz­mus társadalmának forradalmi átalakítása a politikai forrada­lom valamilyen formáját is feltételezi-e, ez nyilván nagymér­tékben függ a konkrét körülményektől. Azonban mind az ed­digi tapasztalatok, mind az elméleti elemzés alapján az biztos­nak látszik számunkra, hogy ha valóban a kapitalizmust meghaladó társadalmat tekintünk célnak, az erőszakra ebben a forradalmi átalakulásban nem lehet alapozni.

(Peter Kimmel)

Jegyzetek

1 A sztálini vulgarizáció „kiigazította" a következetlenségeket, és a korábbi osztályküzdelmeket, parasztfelkeléseket, rabszolgalázadá­sokat is tudatos, osztályharcos forradalmakként állította be, figyelmen kívül hagyva a marxi történelemfelfogás erre vonatkozó differenciált elemzéseit.

2 Ennek persze megvolt a realitásalapja. Valamit megszüntettek, és valami a szándékok ellenére fennmaradt. Csakhogy amit megszün­tettek, az nem a tőkeviszony volt, csak annak egyes formái; és való­ban hosszabb időre létrejött egy uralmi forma, csak éppen nem a mun­kásosztályé.

3 Lukács például hangsúlyozza, hogy a polgári gondolkodás tabula rasát igyekszik csinálni a középkor kategóriáival szemben, a proletár gondolkodásnak erre nincsen szüksége. Itt és más helyeken a teória a hiányt igyekszik erénynek feltüntetni, pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy a „proletár gondolkodás" nem lép és helyzeténél fogva nem is léphet ki a polgári társadalom keretei közül. Lukács idézi Rosa Luxemburgot, aki még nyíltabban veti fel ezt a problémát, amikor arról beszél, hogy a proletariátus akkor kénytelen megragadni a hatalmat, amikor még a polgári rendszert érzi törvényesnek, amikor még teljes valójában annak a része. Ez így is van, és véleményünk szerint a pro­letárforradalmak éppen ezért sem vezetnek ki a kapitalista társa­dalomból.

4 A kommunista pártnak nincsenek külön érdekei a proletár osztállyal szemben – vélheti még ekkor Lukács -, csak világosabban látja a te­endőket, ő az osztálytudat megtestesülése. A „kommunista párt szer­vezeti önállósága azért szükséges, hogy ezzel a proletariátus saját osztályhatalmát történelmi alakzatként, közvetlenül megpillanthas­sa". (Tükör által homályosan – ironizálhatnánk az itt szükségkép­pen megjelenő idealizmus felett. Ez ugyanis mindig megjelenik, ha egy társadalmi egyenlőtlenség igazolásáról van szó. A párt fokozato­san kialakuló feudalisztikus, rendi, hatalmi jellegét leleplezi a rend le­gitimitásának kifejezésére használt formula, „a párt által kiharcolt és megszolgált bizalom".)

5 Ez az értelmiség természetesen idealizálja a munkásságot, mert az testesíti meg számára a „realitás" világát. Az értelmiség mindig küsz­ködött a realitásproblémával, mert társadalmi helyzete mindenkor ele­melte a termeléstől. Ez az elszakítottság az értelmiség bérmunkássá tételével megszűnik. Ám amikor a szellemi munka ilyen helyzete tö­megessé vált (századunk 60-as éveitől), ez egyúttal azt is jelentette, hogy az értelmiségnek nem volt többé szüksége a munkásosztályra mint idealizált „apára „, hogy önmagát a realitással általa összekösse.

6 Gramsci azt a megoldást találja, hogy az empirikus munkásságot értelmiségivé teheti, felszabadíthatja a mozgalomban való részvétel. Ez igaz. Amit „öntudatos munkásnak" nevezünk, az valójában az ér­telmiségi több jellegzetességét viseli magán. De a folyamat megáll bi­zonyos számú munkás értelmiségivé tétele után, s ezzel csak kiszakít néhány munkást a többi közül. A megoldás csak akkor lehetne valósá­gos, ha a „mozgalom" az élet minden területére kiterjedne, s különö­sen a termelésre. Mivel azonban a hagyományos „munkásmozga­lom" az életnek csak egyik összetevőjére, a politikai harcra irányul, az osztály egészét nem szabad ihatja és nem is szabadítja fel.

7 Természetesen egyetlen társadalmi csoportot sem jogosult egé­szében forradalminak nevezni: nincsenek forradalmi vagy kevésbé forradalmi rétegek, csak forradalmasító helyzetek vannak, amelyek­ben az emberek különféleképpen reagálnak. Cikkünkben mindvégig erős leegyszerűsítéssel élünk: az általában vett „értelmiséggel" vagy „munkássággal" szemben valójában nagyon konkrétan elemzendő (térben és időben változó helyzetű és szerepű) társadalmi csoportok vannak csupán. Az itt megkockáztatott állítások legfeljebb tendenciálisan lehetnek jogosultak.

8 Lukács említett művében helyesen emeli ki, hogy a marxizmusnak mint a kapitalizmus tagadásának a lényege totalitás szemlélete. Ez pedig elválaszthatatlan a forradalom-elvtől, mint a totalitásukban szemlélt viszonyok megváltoztatásától. S ennyiben ez az ideológia – még ha nem a munkásosztály fogja is a kapitalizmus rendszerét meg­dönteni – a kapitalizmust meghaladó társadalmi rend adekvát ideoló­giája.

9 Lenin – akinek politikáját persze a proletárforradalmi koncepció el­lentmondásai behatárolták – kétségkívül érzékelt valamit ebből a dia­lektikából, hiszen saját hatalomra jutott pártja elbürokratizálódása el­len kontrollként egyfajta munkásellenőrzést mozgósított volna. Mind­ez azonban túl későn történt, és az ellenzékteremtés már korántsem volt olyan határozott, mint az előző aktív partikularitás, a párt létreho­zása.

10 Másfelől minél inkább feloldódik az egyén besoroltsága egyetlen meghatározó viszony alá, az egyén annál inkább léphet fel többféle identitás jegyében, s ezáltal rész és egész ellentmondása úgy is meg­szűnhet, hogy (az egyetlen egészért versengő plurális részek világá­val szemben) az egész is elveszti monolit jellegét: tudatosul, hogy az egyetlen világ maga is nagyon sokféleképpen egyetlen, s ez csökkenti a kizárólagosság igényével való fellépés (s vele az in­tolerancia és az erőszak) lehetőségét.

(Szovjetszkoje Foto)