Az „anarcho-szindikalizmus" kifejezés a szovjet tömegek tudatában vagy az „anarchista banditizmus" zűrzavarával és lényegével, vagy pe­dig ama bizonyos „munkásellenzékkel" társul homályosan, amely az OK(b)P X. kongresszusán fellépett Lenin ellen.

Az Anarcho-szindikalisták Konföderációja nevű szervezet a 20-as évek végéig működött országunkban, amikor is az NKVD áldozatául esett. Szükségesnek tartjuk újjáalakítását.

Elődeinkhez hasonlóan mi sem vagyunk utópisták, és az emberi személyiség felszabadításáért, az állam nélküli szocializmus felépítésé­ért harcolva mi is megértjük az átmeneti időszak szükségességét, külö­nösen a mi állandó önkényuralommal sújtott országunkban. (…) Jel­mondatunk továbbra is a következő Bakunyin-idézet: „A szabadság szocializmus nélkül privilégium és igazságtalanság, a szocializmus sza­badság nélkül – rabszolgaság és csordalét." (…)

Az államszocialistáktól eltérően a termelési eszközök állami tulaj­donát mi nem tartjuk valóban szocialistának. A tapasztalat az anarcho-szindikalista teoretikusok előrejelzéseit igazolja: az állami tulajdon el­kerülhetetlenül a hivatalnokréteg, a „vörös bürokrácia" tulajdonává alakul, és iszonyatos önkényuralomhoz és visszaélésekhez vezet. Ezért fellépünk azért, hogy az üzemeket, agyárakat és a földet adják átázott dolgozó munkahelyi kollektíváknak.

A modern civilizáció története azt mutatja, hogy a politikai pártok nem lehetnek a néptömegek akaratának kifejezői. Sem a több-, sem az egypártrendszer nem képes arra – az utóbbi különösen nem -, hogy a hatalmat a hivatásos politikusok és bürokraták kezéből a nép kezébe adja. Ezért jelszavunk a következő: „A hatalmat a népnek, nem pedig árpolitikai pártoknak!" Ez azt jelenti, hogy az egész köz­ponti és helyi irányítási rendszernek a pártoktól független Tanácsok kezébe kell kerülnie, ahol a munkahelyi kollektívákba szervezett la­kossági csoportok, a független alkotói és szakszervezetek küldötteinek véleménye lesz döntő jelentőségű.

Látjuk, milyen ártalmas a centralizmus elve (nevezzék bár „de­mokratikusnak"), különösen hatalmas államunk példáján. Egyetlen központból nem lehet figyelembe venni a társadalmi érdekek sokféle­ségét. Egyetlen központból nem lehet tervezni és szabályozni az ország gazdasági, politikai és kulturális életét. Csak a föderalizmus, az ön­igazgatási szerveknek a központtól való függetlensége, a teljes autonó­mia vezetheti ki országunkat a válságból, segíthet elkerülni az osz­tályok és népek pusztító polgárháborús összeütközését.

A felülről irányított átalakítást megfojtja és elsekélyesíti a hatal­mas bürokrata apparátus maradisága. Az alternatív pártok megalakí­tására irányuló kísérletek elkerülhetetlenül új bürokratikus struktú­rákhoz vezetnek, ahhoz, hogy nagyravágyó politikai karrieristák kis csoportja aknázza ki könyörtelenül a lelkes népmozgalmat. Felszólít­juk a dolgozókat, hogy maguk vegyék kézbe saját sorsuk alakítását. Hozzatok létre független alkotói és szakszervezeteket, természet- és környezetvédelmi harci szövetségeket, érjétek el, hogy ezek a szerve­zetek teljes körű politikai jogokat és szabadságot kapjanak.

Konföderációnk erejéhez mérten ebben igyekszik segítséget nyújtani nektek. Ha egyetértetek velünk, ha részt akartok venni a füg­getlen társadalmi és szakszervezetek megalakításában – terjesszétek kiadványainkat, követeljétek vállalatotok (intézményetek) vezető­ségétől, hogy rendezzenek találkozókat Konföderációnk tagjaival.

Éljen az önkormányzati szocializmus!

Golosz, 1982. 2. sz.

DEMOKRATIKUS MUNKÁSMOZGALOM

A MUNKÁSOK

FÜGGETLENSÉG

NEVŰ SZAKEGYESÜLETE

MUNKÁSDEMOKRÁCIA A PROLETÁRDIKTATÚRA HELYETT

FELHÍVÁS

A DON- ÉS A KUZNYECKI MEDENCÉBEN SZTRÁJKOL­NAK A MUNKÁSOK!

PITYER MUNKÁSAI!

Először a Kuzbaszban, most pedig a Donbaszban a bányászok be­bizonyították, hogy a munkásosztály volt és marad a legforradalmibb osztály.

A FÜGGETLENSÉG szakszervezet felhívja Leningrád munká­sait, fejezzék ki proletárszolidaritásukat sztrájkoló társaikkal.

Pityeri munkások, gyülekezzetek, ne törődjetek a vezetőséggel, fejezzétek ki, hogy támogatjátok a felkelt bányászokat.

A Kuzbasz és a Donbasz MUNKÁSAINAK ügye – a mi ügyünk! Egyesüljetek a FÜGGETLENSÉG szakszervezetbe!

Akcióitokról küldötteiteken keresztül értesítsétek a FÜGGET­LENSÉG Főhadiszállását: Leningrád, Szadovaja 122-38 (pénteken 19.00-, vasárnap 14.00-).

IKARUSZ-FÜGGETLENSÉG

Egy NDK-beli baloldali csoport programnyilatkozata.

1. Hogyan viszonyul az E. B. a „német egység" kérdéséhez?

Mi az NDK szuverenitásának megvédése mellett állunk ki mindenfajta gyors „újraegyesítés" – valójában az NSZK-ba való betagozódás – kö­vetelésével szemben. Ezzel egy, a kapitalizmussal szembeni valóságos alternatíva esélyeit védjük, a szocialista szabadság és demokrácia társa­dalmát értve ezen. Az önmeghatározás számunkra nem a kapitalizmus politikai és gazdasági rendszerének való alárendelődést jelent, hanem jövőnk autonóm, felelős alakítását. Éppily kevéssé kívánjuk a külföldi tőke feltételei szerinti fokozatos kiárusítást: az NDK-nak az NSZK ol­csó bérköltségű meghosszabbított munkapadjává való átalakítását. Azt akarjuk, hogy mihamarabb kezdődjenek tárgyalások az NSZK-val egy hosszútávú alapszerződés kialakításáról, egy olyan szerződéses együttműködés szellemében, amely megfelel a „két állam – egy nem­zet" alaptételének, és magában foglalja a kölcsönös államjogi elisme­rést. Szoros gazdasági és politikai kapcsolatok fejlesztését kívánjuk a nemzeti összefüggés minden együttes aspektusának kidolgozásával, kialakítva – különösen a béke tekintetében – az össznémet felelősség tudatosításának összekötő kereteit. Támogatjuk, hogy a két német ál­lam közös nyilatkozatban garantálja Lengyelország nyugati határát.

2. Hogyan viszonyul az E. B. a „terv- vagy piacgazdaság" alternatívájához ?

Az NDK-ban nem a tervgazdaság mondott csődöt, hanem egy „terve­zésnek" álcázott bürokratikus, utasításos gazdálkodási rendszer. Ez utóbbi valójában a tervszerűtlenség egy különösen ártalmas formája, mivel itt egy óriási apparátusra támaszkodó parancsuralmi rendszer át­ható sikerpropagandával fedte el tetteinek szánalmas következmé­nyeit. Valójában éppen nem kevesebb, hanem több tervezésre van szükségünk; ámde ennek egy gazdaságilag megalapozott, érték- és ár­szabályozás útján működő, az üzemi önkormányzatra támaszkodó, szükségletcentrikus gazdasági szabályozásnak kell lennie, amely a piaci mechanizmusokat is kihasználva valósul meg. Az infrastrukturá­lis ágazatok tudatos, felelős központi tervezése mellett működniük kell olyan piaci szabályozóknak, amelyek biztosítják a szükségletre irányuló termelést – különösen a tömegfogyasztási cikkekét -, és az arányosságot. Az államnak többé nem utasításokkal, hanem szabályo­zókkal kell hatnia az önigazgató vállalatok üzemgazdasági tervezésére. A tervezés így népgazdasági értelemben – központilag befolyásolt ke­retfeltételek között – „alulról felfelé" valósul meg. A jelenleg folyó vi­tában a „terv- vagy piacgazdaság" látszatalternatíváját a „szociális piacgazdaság" szószólói csak arra használják, hogy „megoldásként" az NDK számára is a kapitalizmust ajánlják – amely sok minden, csak éppen nem szociális.

3. Hogyan vélekedik az E. B. egy NDK-beli pénzreformról?

Az NDK-ban egy azonnali pénzreform, amely a márka teljes konverti­bilitásáig is elmenne, a gazdasági teljesítmény egyidejű fellendülése híján ma a pénznem leértékelését, a bérek és takarékbetétek elérték­telenedését és áremelkedést vonna maga után. Egy pusztán a pénzme­chanizmusokat érintő gazdasági „reform", csillapító állami szabályo­zás nélkül, nem egyéb, mint hazárd sokkterápia. Ez az NDK feladását jelentené gazdaságának szanálása helyett, más szóval kiszolgáltatását az NSZK gazdasági fölényének. Ezzel az eddigi bürokratikus gazdál­kodási kudarc következményeit Európára zúdítanák, ahelyett, hogy az NDK – egy európai kooperáció keretében – a maga erejéből szá­molná fel őket. Mi fokozatosan érvényesíteni kívánjuk a pazarló és ha­tékonyságfékező támogatások leépítésének koncepcióját, melyről oly sok szó esik a nép körében, és szorgalmazzuk a legfontosabb ipari árak hozzáigazítását a világpiacéihoz. Ennek nem szabad a szociálisan hát­rányos helyzetűek rovására történnie. A márka részleges konvertibili­tásának egy összeurópai valutaalap révén való elérése stabilizálná az átváltási árfolyamokat, lehetővé tenné egy szabad rendelkezésű fej­lesztési hitel megteremtését, és hozzájárulna a teljesítmény kívánatos növekedéséhez.

4. Mit tart az E. B. az Európai Közösséghez való csatlakozásról?

A kelet-európai országok stabilizálási szövetkezése, amely egyfajta „adóskartell" gyanánt kísérletet tesz az Európai Közösséggel való szo­ros együttműködésre, kihasználhatja majd azokat a jó lehetőségeket, amelyeket az ecu-re épülő nyugat-európai valutarendszer kínál, felté­ve, hogy a mindkét fél számára előnyös kooperációra készség mutat­kozik. Egyértelműen ellenezzük az egyes KGST-országoknak az EK-val való szoros együttműködését, és előnyben részesítjük a gazdasági kapcsolatok intenzifikálását egy megreformált KGST-n belül. Ha az NDK egyoldalúan csatlakoznék az EK-hoz, annak összes következmé­nyével, az ma nem egyebet jelentene, mint hogy országunk gazdasági cselekvési szabadsága névlegesen is elvész.

5. Hogyan gondolkozunk mi az E. B.-ban az NDK-nak a Varsói Szerződésből való kilépéséről?

Számunkra nem az egyoldalú kilépés a perspektíva, hanem mindkét tömb feloszlatása a politikai enyhülésnek, a szerződéses alapon szabá­lyozott, ellenőrzött leszerelésnek és – mindkét részről – a katonai doktrínák védekezési koncepcióra való átállításának eredményekép­pen (nem pedig előfeltételeként). A két német állam párhuzamos kilé­pése (tehát a semlegesség), tekintettel az NSZK-nak és az NDK-nak a saját szövetségükön belüli eltérő jelentőségére, kevésbé megvalósít­ható, mint a fent vázolt megoldás. A németek lehetősége abban a sze­repben rejlik, amelyet mint előőrs játszhatnak az erőltetett (akár egyoldalú) leszerelési menetben.

6. „Ki nyújt biztonságot az államnak?"

Ma azt mondják: Nincs állambiztonság, nincs nemzetbiztonsági hiva­tal, és a választásokig alkotmányvédelem sincs. De mindenekelőtt a népet kell védeni, nem az államot. Nekünk belbiztonságunkat nem­csak a szélsőjobboldali és fasiszta erőkkel szemben kell megvédenünk, hanem az egykori ÁVM kádereiben megszemélyesülő sztálinizmus el­len is! Az alkotmány legitim védelme hatékonyan csak a bázisdemok­ráciára épülő népmozgalmon és a belügyi jogbiztonságon nyugodhat. Nemcsak parlamenti ellenőrzés alá kell vonni az alkotmányvédelmet, hanem népi ellenőrzés útján azt is meg kell akadályozni, hogy appará­tusa révén önállósítsa magát. Ha ez biztosítva van, akkor egy ilyen be­rendezkedés maga is hozzájárul az alkotmány védelméhez. A hírszer­zés fenntartásának szükségessége a külső biztonság szavatolására ma­gától értetődik számunkra; ezt a szolgáltatást – éppúgy, mint a hadse­reget – ellenőrzés alá kell vonni.

7. Meg kell menteni a környezetet?

A környezet megmentésére, ha még egyáltalán lehetséges lesz, az utolsó pillanatban kerül sor! Ez új gondolkodásmódot követel, amely túllép az országok és rendszerek határain, és amelynek az emberiséget mint szükségközösséget cselekvőképessé kell tennie. Csakis ekkor si­kerülhet. És a lehetőségek kézenfekvőek, ha például a hadiipar eszkö­zeinek koordinált átirányítására gondolunk, amennyiben a világmé­retű leszerelés folyamán feltárulnak ilyen tartalékok. Ezeket az eszkö­zöket az „ökológiai megelőzés" égisze alatt be lehet vetni a globális éh­ség elleni harcban és a technológiai korszerűsítés során (erőforrás kí­mélő gazdálkodás, környezetkárosító technológiák kiváltása stb.), ha egyidejűleg alulról, ökológiai bázismozgalmak révén nyomást gyako­rolnak a kormányokra. Így hát a környezetünkért folytatott küzdelem nemcsak adminisztratív, technológiai vagy ideológiai probléma, ha­nem mindenekelőtt politikai harc, hiszen bizonyos gazdasági különérdekek túlságosan is gyakran, és még mindig a károkat növelik.

8. Ki menti meg városainkat?

A helyi önigazgatás és az állami rendelkezésű eszközök átadása a helyi közösségek tulajdonába segíthet mindazoknak, akik közvetlenül élik meg a városi infrastruktúra elhanyagoltságát. Ők – a szervezett felelőt­lenség következményeinek legfőbb érintettjei – vannak a leginkább abban a helyzetben, hogy helyesen használják fel ezeket az eszközö­ket. A városokat megmenteni, és méltó élettérként fenntartani hosszú távon csak a bennük élő emberek kezdeményezései alapján lehet, még ha sokak számára – egyébként nem alaptalanul – úgy tűnik is, hogy a speciális központi alapítványok és a nemzetközi segítség képezik erre az egyetlen (minthogy az utolsó) eszközt.

9. Mi marad a szocializmusból?

Országunk hosszú ideig önkényeskedő bürokraták parancsuralmának volt kiszolgáltatva, akik gazdasági tehetetlenségüket a szocializmusról szóló elviselhetetlen demagógiával palástolták. A szocializmus fogal­mával való visszaélésüknek egyik legelkeserítőbb következménye, hogy sok honfitársunk a szocializmust a sztálinizmussal kezdte azono­sítani. A Kohltól Honeckerig húzódó nagy koalíció egybehangzóan ál­lította, hogy nincs más alternatíva: vagy a kapitalizmus, vagy ez a bizo­nyos – „szocializmus" gyanánt fellépő – sztálinizmus. Mi azt mondjuk: igenis van ilyen alternatíva, és ez ma is a SZOCIALIZMUS; a szabad­ság és a demokrácia szocializmusa: olyan önigazgató üzemeknek és ön­kormányzó helyi kollektíváknak a népszuverenitáson alapuló kö­zössége, amelyeknek tanácsai közvetlenül képviselik az emberek érde­keit. Ez ma is az az egyszerű elv, amelynek megvalósulását negyven év sztálinizmusa csak megnehezítette. A szocializmus nem bukott meg, hiszen még el sem kezdődött. Mihelyt hozzáfognak, előáll a kapitaliz­mus és a sztálinizmus konkrét alternatívája.

10. Leszámolni vagy elfelejteni?

Aki elfelejti saját tapasztalatait, ismét csak kiszolgáltatja magát. Aki a kapitalizmus és a sztálinizmus alternatíváját, tehát a szocializmust akarja, annak nem szabad elfelejtenie, hogy mi is az a sztálinizmus; el­lenkezőleg, tudatosítania kell, hogy mi tette lehetővé. A sztálinizmus se nem a hatalom cinikus technokratáinak találmánya, se nem törvény­szerű következménye a szocialista alternatívára irányuló eddigi törek­véseknek. Megnevezhető okokból előállt történeti produktumként fogják majd értékelni, melynek gyökerei messze visszanyúlnak száza­dunk történetébe, s amely nem volt elkerülhetetlen. Csakis így lehet leszámolni vele. Ennek a leszámolásnak más a logikája, mint a rend­szer ügynökeivel valónak. Többről van szó, mint a vétkesek megbün­tetéséről. E leszámolásnak ahhoz kell hozzájárulnia, hogy a sztáliniz­mus soha többé ne legyen lehetséges.

(Ford.: Havas Ferenc)

(Felvégi Andrea fotója)

Kelet-Európa eseménynaptára 1988. január 1-től 1989. december 31-ig.

Magyarország, Közép- és Kelet-Európa 1988-1989

Források: Tények könyve '89, Tények könyve '90, MTI Magyar dokumentáció, MTI Világpolitikai dokumentáció

„Nos, kinek a forradalma? A nép forradalma? Avagy az apparátus forradalmi csele ez, hogy hatalmát teljesen átmentse?" Cs. Gyimesi Éva kérdezi ezt a kolozsvári Szabadság című napilapban, s alighanem ezt kérdezi mindenki, aki az eufória elmúltával azon töpreng, mi is történt 1989 végnapjai­ban Romániában. Hivatalos források híján e sorok írója a ro­mániai sajtóra, bukaresti és erdélyi vezetőkkel készített inter­júira és háttérbeszélgetésekre támaszkodva alakítja ki a maga verzióját, ami talán akkor sem lesz teljesen haszonta­lan, hatévesnek bizonyul.

Az 1989 decemberi események egy részének előkészí­tettségét a mostani bukaresti kormányzat hivatalosan cáfolja. Ugyanakkor egyes romániai vezetők némely interjúkban utal­nak arra, hogy a Temesváron, a Bánságban majd Erdély egyes nagyvárosaiban kirobbant diktatúraellenes lázadás azért nőtt felkeléssé (s éppen azért nem nőtt teljesen az­zá), mert Óromániában és Bukarestben ekkor már telje­sen kiérlelődött a Ceauşescu-klán eltávolítását célzó po­litikai-katonai fordulat terve. Sokan tudni vélik, hogy az Ion Iliescu köré csoportosuló reformkommunista ellenzék decem­ber 27-28-29-re tervezte a fordulat kivitelezését, s december huszadikán meg is kezdődtek volna a konkrét előkészületek. E folyamatot azonban szabályosan megzavarta a temesvári lázadás, majd azok továbbterjedése egyes erdélyi területe­ken.

Iliescu csoportjának természetesen nemcsak egy „ud­vari fordulat" állt szándékában. Társadalomlélektani és legiti­mációs célokból egyaránt szüksége volt arra, hogy valamiféle népmozgalom is kialakuljon. A Regátban (és Erdély azon te­rületein), ahol ez a népmozgalom egészen december végéig nem alakult ki, ott ezt meg is szervezték. Ahogy mesterséges eszközökkel sok helyütt megrendezték az „utcai harcokat" is. Sepsiszentgyörgyön például a „hadsereg" egy egész éjjel lőtt a „terroristákra", akiket a városban senki se látott, az ismert szekusok pedig egy laktanyában voltak védőőrizetben. Sok helyütt mondják, hogy a három-négy napon, éjszakán át tartó lövöldözések értelmetlen „tűzijátékok" voltak (ezzel magya­rázható az áldozatok csekély száma is).

Ahol viszont tényleg volt népmozgalom vagy népfelkelés (Bukarest, Temesvár, Arad, Kolozsvár, Marosvásárhely és még néhány település), ott a fordulatot előkészítő csoportot váratlanul érték az események. Két és fél napra volt szüksé­gük ahhoz, hogy a hadsereg átálljon – addig bizony a hadse­reg is a tüntetőket lőtte, legalábbis oszlatta. Szinte bizonyos, hogy a Ceauşescu-testőrség és két másik Securitate-elit ala­kulat kivételével ugyanezen két és fél nap alatt átállt az állam­biztonsági szolgálat zöme is. Ezt látszik igazolni az is, hogy az állambiztonsági apparátus embereinek óriási többségét, a szervezet hierarchikus és anyagi eszközeivel együtt magába olvasztotta a hadsereg.

Az államrezonon túlmenően (a Securitate fegyveres erői ma még nem nélkülözhető elemei Románia kül-, és belbizton­ságának) Iliescu csoportjának legalább annyira érdekében állt az állambiztonsági szolgálattal való kiegyezés, mint az utóbbinak. Nemcsak azért, mert a politikai-katonai fordulat e nélkül egyáltalán nem, vagy csak nagyon hosszú és véres polgárháború révén mehetett volna végbe. (Miközben az alku­dozások folytak, csak a teljes sebességgel érkező târgoviștei páncélos ezred mentette fel a Ceauşescuhoz hű szekus ala­kulatok által már körülzárt bukaresti forradalmi vezérkart.) Azért is, mert – s ezt az utóbbi három hónap politikai fejlemé­nyei világosan mutatják: Iliescuék politikai elképzelései lé­nyegesen különböznek a kifejezetten antikommunista­-klerikális erőkétől, akik a népmozgalmak vezetését már december végén jórészt magukhoz ragadták.

A reformkommunista fordulat előkészítői tehát – ha tet­szik, ha nem – saját hatalmi eszközeik egyik legfontosabbi­kaként kezelik a hadsereg, a rendőrség és a Securitate nem reménytelenül kompromittálódott embereit. Az utóbbiak vi­szont az átállással esélyt kaptak arra, hogy átmentsék magu­kat. Nagy szó ez, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a „civil" pártapparátus és államigazgatás vezető káderei nem­hogy előjogaikat vesztették el, hanem állásukat, lakásukat, létalapjukat is. (Amíg a különféle fegyveres erőkhöz tartozó­kat az ország más területeire irányítva zömmel áthelyezték, addig a „civil" vezetőknek semmi esélyük nincs arra, hogy az új hatalmi-közigazgatási szervekbe kerüljenek.) A helyi köz­igazgatást az egész országban a Nemzeti Megmentést Front­hoz tartozó új emberek vették át, az első perctől kezdve szem­bekerülve az emberek zömét befolyásoló román ortodox pap­sággal, majd az újjáalakuló történelmi pártok képviselőivel.

A diktatúra utáni romániai hatalmi szerkezet születési za­varainak (egyik) lehetséges képlete: reformkommunista for­dulat + kiérleletlen antikommunista lázadás törve de­mokratikus forradalom + jobboldali restaurációs kísér­let. A pluszjelek helyébe mind a nevezőben, mind a számláló­ban egyre inkább mínusz kerül, de egyelőre elég valószínű, hogy a törtvonalhatárt egyik tényező sem akarja vagy tudja át­lépni.

Iliescuék politikáját ugyanis a lakosság körében elemi erejű antikommunizmus abba az irányba tolja, amely felé ha­ladni egy idő után színtiszta önfelszámolást jelent.

A Román Kommunista Párt, amelynek szerepe a Ceauşescu-klán elnyomó hatalmának rituális jelentőségű homlok­zatává degradálódott, decemberben teljesen és véglegesen szétesett. Romjai alól semmiféle baloldali, szocialista-szoci­áldemokrata vagy más mozgalom nem nőhet ki, hisz azonnal a diktatúrával azonosítanak minden ilyen törekvést. Iliescuék kezdettől fogva a nemzeti egység mozgalmának, utóbb párt­jának nevezik magukat, taktikusan óvakodva e tömörülés „pártállásának" tisztázásától. Programjuk egyelőre a több­pártrendszerű parlamenti demokráciára, a jogállam meg­teremtésére és a hatalmi ágak szétválasztására korláto­zódik. Ez ugyan olyan alapprogram, amiben ténylegesen vagy szavakban valamennyi felszínre jutott romániai párt egyetért, de mára felmerült a kérdés: miért éppen Iliescuék hajtsák végre ezt az átmenetet? A Frontból lett politikai párt tehát csak akkor maradhat egyáltalán számottevő erő a közeljövő Romániájában, ha vagy „nemzeti centrum" alapon, vagy baloldali liberális formációként definiálja magát.

A nemzeti centrum kifejezésének kísérlete Iliescuék számára hamvába holt, mielőtt egyáltalán elkezdhették volna. A Maniu-örökséget nyíltan felvállaló Nemzeti Keresz­ténydemokrata Parasztpárt (ehhez csatlakozott a Frontból ki­vált Doina Cornea is) a helyi közigazgatást gyakorló ortodox egyházra és egyre inkább a fiatalabb, aktívan politizáló kato­natisztekre támaszkodva nagyon gyorsan elfoglalta a jobbkö­zepet. A NPP nyilvánvaló célja, hogy minden jobboldali erő gyűjtőpártjává váljon. Balközépen újjáéledt ugyan egy-két szintén történelmi párt – a legfontosabb a Demokrata (Liberá­lis) Párt, ezek közül azonban egyik sem tudott nemhogy gyűj­tőpárttá, még jelentős tagságúvá sem nőni. Iliescu pártjának „természetes" helye a baloldalon lenne, egyesülve (vagy szövetségben) a szocialista-szociáldemokrata kezdemé­nyezésekkel.

Ez utóbbiak azonban egyelőre tétova pártcsírák, tevé­kenységük inkább a Nemzeti Parasztpárt szélsőségesebb ál­lásfoglalásainak bírálata, mint alternatívája. Ráadásul a bal­oldalnak nincsenek hiteles jelszavai, sem a termelőszö­vetkezetek szétosztására váró parasztoknak, sem a tulaj­donreformot váró rétegeknek, sem az attól ódzkodó üzemi munkásoknak nem tud konkrét programot adni. A baloldal szellemi erejét potenciálisan alkotó városi értelmiség körében most nagyobb hatású a vallási reneszánsz, a kisebb­ségek esetében ehhez párosul a most kétségkívül legfonto­sabb nemzetiségi kérdés is.

Az ország jelenleg legnagyobb létszámú politikai tömörü­lése a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, amelynek kollektív tagjai is vannak, hétszázezer egyéni tag mellett. Az RMDSZ egyben szószólója a másik tizenegy nemzeti kisebb­ség érdekeinek. Kérdés azonban, hogy az RMDSZ-en belüli politikai polarizálódás, a máris súlyos taktikai ellentétek hova vezetnek? Felmerül, hogy – az RMDSZ gyűjtőmozgalmi jelle­gének megtartásával – a magyar kisebbség politikai részérde­keit a romániai nagy pártok magyar szekcióinak megalakítá­sával is képviselni kell.

Mind nyíltabb a polarizálódás a jelenleg döntő ténye­zőnek számító hadseregen belül is. A tábornoki-főtiszti kar Iliescuék reformkommunista irányvonalát támogatja, ugyan­akkor az ország több részében a fiatalabb tisztek politikai mozgalmai keményen antikommunisták. (A Nemzeti Paraszt­párt számít is rájuk.)

A várható fejlemények két fő irányba ágazhatnak el.

Nem kizárt az sem, hogy e két erő harcában a hadseregre gyakorolt befolyás mértéke dönt majd. S nem kizárt az sem, hogy a hatalmi harc, a gazdasági szétesés és a társadalmi bé­nultság légkörében fegyveres vágy arra alapuló úton lényegé­ben ismét katonai-bürokratikus diktatúra jön létre.

Azok közé tartozom, akik szerint a „baloldali gondolat" újrafo­galmazásában kitüntetett hely illetheti meg az önkormányzat elvét. Ebben az esetben viszont „el kell számolnunk" a ju­goszláv önigazgatás történetével – hiszen sokak szemé­ben éppen az bizonyítja az önkormányzati társadalom le­hetetlenségét.

Négy évtized az önigazgatási politika jegyében

Magam is úgy vélem, hogy ez a sajátos önigazgatási kísérlet a mai jugoszláv válság egyik legfőbb forrásává vált: nem ol­dotta meg a tulajdonlás, a hosszú távú vagyonérdekeltség problémáját; a „technokratizmus elleni harc" jegyé­ben fogant átszervezések pedig bürokratikus sematiz­musként zárták el az utat a valóban demokratikus önkor­mányzati fejlődés előtt. Ám a reális mérlegelés érdekében néhány megszorítást tennünk kell. Jugoszlávia fejlettségi szintjénél fogva nem lehet maradéktalanul modellértékű ország az önigazgatás társadalmi potenciáljának megíté­lésében. Továbbá: Jugoszlávia története és a jugoszláv önigazgatás története – bár nem szétválasztható, de – egymástól megkülönböztetendő folyamatok. Ezért tud­nunk kell, hogy a válság létrejöttében számos olyan körül­mény is közrejátszott, amely nem (más esetekben nem köz­vetlen) függvénye az önigazgatás politikájának. Ilyenek pl. az állami gazdaságpolitika következetlensége és rendszerte­lensége, a világpiaci kihívások gyors és szabályozatlan rázúdulása egy alig közepes fejlettségű gazdaságra, valamint az ország soknemzetiségű összetétele miatt a fejlett-fejletlen régiók konfliktusainak nemzeti mezben való megjelenése (Olaszország is nehezen viseli saját Észak-Dél-különbségeit, pedig Szicíliában is olaszok élnek!). Másfelől Jugoszlávia korábbi fejlődésében, „békebeli korszakában", az önigaz­gatás által felszabadított energiáknak is szerepük volt. Látnunk kell továbbá, hogy a jugoszláv önigazgatási kísérletet és az önkormányzati társadalom történelmi eszményét – lé­nyegi kapcsolódásaik mellett – elvi különbség választja el egymástól. Mindenekelőtt azért, mert az önkormányzati tár­sadalom eredetileg nem a párt, hanem közvetlenül a mun­kás-öntevékenység termékeként fogalmazódott meg.

Még a korai bolsevizmusban is tisztázatlan volt a párt forrada­lom utáni szerepe – pontosabban úgy vélték, hogy a párt a for­radalom előkészítésével tulajdonképpen betölti szerepét, s az új társadalom már az öntevékenységet megtestesítő taná­csok köztársasága lesz.

Ez a különbség a jugoszláv önigazgatási kísérletnek az önigazgatás egyéb formáitól eltérő történelmi kiindulópontjai­ból adódik. Ugyanis az önigazgatási formák rendszerint ál­talános válságokban, mint harci-hatalmi intézmények jöttek létre, ezzel szemben Jugoszláviában eredendően felülről, a hatalmon lévő monopolpárt legitimációs igé­nyétől motiváltan születtek meg. Ez a kiindulópont lényegé­ben mindmáig kijelölte a jugoszláv önigazgatás tendenciáit és határait. Ugyanis megmaradt a mindenkori pártálláspontok szerinti aprólékos felülről szabályozottság keretében, így mozgalmi jellege nem fejlődhetett ki. Ennek következtében az 1945-48 között kiépült pártállam nem bomlott fel, csak decentralizáltabb és differenciáltabb formát öltött. Ezért az önigazgatás egy bürokratikus elit, a „politokrácia" uralma alatt maradt – bár az általános kelet-európai viszo­nyokhoz képest ez a bürokratikus elit tagoltabb, s mene­dzseri elemekkel színezettebb lett.

Minden folytonossága mellett a jugoszláv önigazgatás közel négy évtizedes története három alapvető, egymástól markánsan eltérő, s más-más tanulságokkal szolgáló sza­kaszra bontható.

1948-ban az általánosságban még a sztálini szocializ­musértelmezést elfogadó Jugoszlávia konfliktusba került a tá­borát birodalmi logika szerint centralizáló-monolitizáló Szovjetunióval. Ennek következménye lett a Jugoszlávia és a „szocialista tábor" közötti hidegháború, mely legitimációs válságba sodorta a JKP-t. Ugyanis Jugoszláviának a szocia­lizmus világából való kiközösítését a Szovjetunióban végbe­ment államkapitalista-hegemonista elfajulás következmé­nyeként értékelték, s egy ilyen kritika után a Szovjetunió nem lehetett többé az a mintaadó társadalom, amelyet eredetileg a jugoszláv szocializmus számára is jelentett. Ezért a JKP nem maradhatott következetlen: miután külpolitikailag és ideoló­giailag az etatikus-bürokratikus torzulások bírálatába kez­dett, az országon belül is meg kellett kezdenie a szovjet példa alapján létrehozott etatizmus kritikáját. E nélkül nem tarthatta volna fenn az országnak a felszabadító háború nyomán kiala­kult viszonylag nagy belső kohézióját, amelynek hátterével egyáltalán szembeszállhatott Sztálinnal.

Az önigazgatási politika meghirdetése, a szocializmus önkormányzati tradícióinak felelevenítése több szempontból is kiutat kínált. Olyan modellre találtak benne, amely:

A másféle modell meghirdetése így a szocializmus új perspektíváját, egyben a szocializmus és a nemzeti érdekek új összekapcsolódását jelentette, s ezzel nagymértékben hozzájárult a hidegháborús nyomás túléléséhez (noha egye­dül természetesen nem magyarázza azt). Fontos, hogy a hangsúly a meghirdetésen (s ezzel a fejlődés tendenciáján) volt, nem az önigazgatás korabeli gyakorlatán, mert az – mint említettük – formális maradt. Az ország adott fejlettségi-mun­kamegosztási-civilizációs szintje; a munkásság számbeli­-politikai gyengesége; a társadalmi konfliktusokat kiváltó okok megszüntethetőségének vagy legalább kompenzálhatóságának alacsony foka; ebből fakadóan a partneri-konszenzu­sos társadalmi viszonyok csökevényessége; az akkori idők centralizált, hadi jellegű szükséggazdálkodása kikerülhetet­len korlátokat képeztek így csak olyan változásokat vezettek be, amelyek megfeleltek ugyan az új ideológia igényeinek (hi­szen az önigazgatási perspektíva rendszerintegratív potenci­áljának érvényesülnie kellett), ugyanakkor az 1948-ig kiépült centralizált hatalmi berendezkedést számottevően nem mó­dosították. Lényegében ez volt a helyzet egészen az 1965-ös gazdasági reformig. Vagyis a jugoszláv társadalom az etatizmustól az önigazgatásig vezető utat 1965 előtt csak az ideológiában tette meg. Az önigazgatás, a piac (és részben az önigazgatási politikától függetlenül az egyéni parasztgaz­daság) elismerése növelte ugyan a gazdaság mozgásterét, s az egyéb társadalmi tevékenységek előtt is megnyílt az a le­hetőség, hogy hosszabb távon saját mozgásformáikban – ne pusztán az államigazgatás szektoraiként – egzisztáljanak, ám a 60-as évek közepéig ezek inkább elvi-perspektivikus, sem­mint reális változások. A társadalom tényleges folyamataiban többet jelentett a hatalom toleránsabbá válása, a közélet és kultúra „megtűrt" jelenségeinek szaporodása, a mindennapi élet szabadságfokának növekedése.

Csak a 60-as évek közepén tettek radikális kísérletet arra, hogy az önigazgatást a másodlagos jelentőségű át­szervezések és az ideológia szféráiból kiterjesszék a reá­lis társadalmi folyamatokra (új alkotmány; radikális gazda­sági reform; a Rankovics-csoportot eltávolító és a párt már ko­rábban meghirdetett új típusú – azaz eszmei-politikai, s nem operatív-államigazgatási – vezető szerepének valóra váltá­sát ígérő brioni pártplénum). Meg is indult a társadalom dezetatizálódása és demokratizálódása, ám rövidesen a vezetés számára váratlan formákat és méreteket öltött a társadalom politizálódása: kibontakoztak az 1971-es horvátországi vál­ságban tetőző „nemzeti mozgalmak", valamint az értelmiségi újbaloldal mozgalmai (68-as diáklázadás, Praxis-kör). A gaz­daságban pedig a piaccal együtt megjelent a menedzseriz­mus: a reform által az önigazgatásnak szánt jogok gyakor­lását az államigazgatástól inkább a technokrata struktú­rák kezdték átvenni.

Ezek az évek az önigazgatás sajátos jugoszláv koncep­ciójának gyakorlati vizsgáját jelentették – s ez a megmérette­tés rámutatott a gyenge pontokra. A JKSZ nem számolt azzal, hogy egy önigazgatásra törekvő társadalom sem nélkü­lözheti a gazdasági, társadalmi és politikai közvetítéseket – ugyanis a nagy társadalmi fordulópontokat jellemző töme­ges aktivitás, „alulról szerveződés" – amennyiben több az új elit születési-kiválasztódási folyamatánál – önmagában át­meneti állapot: a normális mindennapi életet gátló akadályok ledöntésével ellanyhul, vagyis a történelmi közeljövőben nem állandósítható. Így az önigazgatás a neki szánt szerepet többnyire nem tudta átvenni, s az állam visszábbvonulása nyomán keletkezett „űrben" új szereplők léptek fel.

A vezetés ezekben a folyamatokban – nem alaptalanul, de túlozva – az önigazgatást fenyegető technokratikus elide­genedést látott, részben közvetlenül (menedzserizmus), részben közvetve (a JKSZ-t kritizáló politikai erők legfőbb szo­ciális bázisának is a technokráciát tekintették). Ezért a tovább­lépés kulcskérdése az lett, hogy miként kell megvédeni az amúgy is csökevényes önigazgatást most már nemcsak a bürokrácia, hanem a technokrácia, ill. a kettő összenövésé­ből fakadó „techno-bürokrata monopólium" ellen ? A JKSZ az egypártrendszerben továbbra is a kifejlett önigazgatás létre­jöttének „külső", hatalmi-politikai biztosítékát (egyben a sok­nemzetiségű ország integratív elemét) látta, ezért a „techno-bürokrata monopóliummal" közvetlenül az alulról szerveződő önkormányzat perspektíváját állította szembe, s nem a társa­dalmi szerveződések (természetesen a puszta pártpluraliz­muson túlmutató, önkormányzatokat is magukban foglaló) pluralitását.

E politika jegyében alakították ki a 70-es-80-as évek Ju­goszláviájára sajátosan jellemző, önigazgatásinak nevezett, s mára válságba került intézményrendszert – amely valójában a még alig formálódó önigazgatást bürokratikus sematiz­mussá változtatta. Lényegében, itt egy olyan társadalomigazgatási és szervezési modell jött létre („megbeszéléses gazdaság", küldöttrendszer, községi rendszer, „önigaz­gatói érdekközösségek"), amely a pártállami és az önkor­mányzati típusú szerveződés ötvözetének tekinthető. Ebben az „ötvözetben" az etatizmus megőrzi túlsúlyát (bár maga sem maradt a régi, hiszen a köztársaságok súlyának növeke­désével többközpontúvá vált, s a viszonylag kiterjedt piacgaz­dálkodás révén „pórusaiban" megjelentek a menedzseri ele­mek), mert az állam bizonyos jogokat eleve megtart; aprólé­kosan kijelöli az önigazgatás illetékességét, intézményeit, metodikáját stb., szinte semmit sem bízva az egyes közössé­gek autonóm választására; s az informális befolyás révén az önigazgatás illetékességi körébe is behatol. Az ideologikusan kialakított szervezeti-intézményi egységek csak részben fe­dik a társadalom valóságos közösségeit, érdekkifejeződési helyeit. Ugyanakkor a deetatizáció iránya elsősorban a válla­lati és a községi autonómia fokozását célozta, ezért csak az olyan naturális érdekek nyilvánosságba emelését jelentette, amelyek közvetlenül a községi és a vállalati konfliktusok men­tén jelennek meg. De mivel ezek szerveződési lehetőségei is korlátozottak, lényegében ezek is egyedi konfliktusok egy­szerű halmazaként mutatkoznak meg. Vagyis nem jött létre egy, az „etatista szocializmustól" alapvetően eltérő má­sik modell. Ebben a struktúrában természetesen a JKSZ is „állampárt" maradt, bár bizonyos elmozdulások azért e téren is történtek a tipikus kelet-európai viszonyokhoz képest (a JKSZ csak a hatalmi kizárólagosságra törekedett, a politikai és az ideológiai monopólium teljességére nem).

Ugyanakkor a jugoszláv „önigazgatási szocializmus" nem is pusztán a kelet-európai „állami modell" csak külpoliti­kai konfliktusok vagy csupán nemzeti sajátosságok szerinti egyszerű formaváltozata. A JKSZ az „itt és most" lehetséges konkrét formák kereséséről sem lemondva vállalta az önigaz­gatás politikáját, s az ennek jegyében létrejött különbség – ha modellértelemben nem is minőségi, hanem csak mennyiségi-fokozati is – valóságos, nem maradt pusztán ideológiai. A re­gionális és a gazdasági alkufolyamatok többszereplőssé és legalizálttá váltak; a munkástanácsok érvényesíthettek bizo­nyos „szakszervezeti típusú" érdekvédelmet (bérezés, a köz­vetlen vezetéshez való viszony stb.), a „hétköznapi élet"sza­badsága megnőtt. Ne feledjük, hogy többek között éppen az önigazgatás feszültségoldó (de nem pusztán szelepbiztosító) hatása révén Jugoszláviában négy évtizeden át nem torlódtak össze egyetlen általános válsággá az egyes konkrét társa­dalmi konfliktusok – noha a diktatúra már három évtizede „pu­hává" vált.

Összegezve az elmondottakat: a sztálinizmussal szem­beni történelmi jelentőségű ellenállást követő fellendülés, az önigazgatás (nemzetközi értelemben is érvényes!) újrafelfe­dezése után, a 60-as évek közepének főbb változásai azt a törekvést jelezték, hogy az önigazgatást normatív ideológiai eszményből reális társadalmi valósággá tegyék. A reform azonban olyan kihívásokat teremtett – tegyük hozzá: különö­sen a „nemzeti mozgalmakban" valóban nem szélsőségek nélküli kihívásokat! -, amelyekre a JKSZ konzervatív módon, a gazdasági társadalmi közvetítések szükségességének ideologikus minimalizálásával, ebből következően az önigaz­gatás sematizálásával válaszolt. Az egypártrendszerből a közvetlen demokráciába vezető egyenes vonalú átmenet nem bizonyult járhatónak. Csak újabb elbürokratizálódást indított el, bár nem a „szokásos" állami, hanem a formálisan önigazgatási struktúrák burjánzásával. Ám ebben a burokban továbbra is a pártállami monopólium maradt a meghatározó tényező (a mégiscsak létező közvetítést, mivel szükségessé­gének minimalizálásával pluralizálódása is lehetetlenné vált, „természetes" módon monopolizálta az „éppen fennálló" struktúra); noha a reform előtti állapothoz és a többi kelet-­európai országhoz képest decentralizálódott. így a jugoszláv önigazgatási kísérlet az „államszocialista" berendezkedést túlhaladni nem, csak részben megbontani tudta. Ezért véle­ményem szerint három alapvető tanulsággal szolgálhat. Annyiban, hogy még így is képes volt társadalmi energiák felsza­badítására, az önkormányzati perspektíva életképességét bizonyítja. Ugyanakkor bizonyítja az önigazgatás és az egypártrendszer összeférhetetlenségét, valamint azt, hogy az önkormányzati elv általános társadalmi szervező elvvé válása csak magas fejlettségi szinten, s csak egy hosszabb folyamat végeredményeként lehetséges.

Alternatívák a 80-as évek végén

Napjainkban Jugoszlávia is történelmi fordulóponton áll. A válság közvetlen gyökerei a 70-es évek elejéig nyúlnak vissza, amikor – mint említettük – a 60-as évek reformkorszakára konzervatív fordulat következett. A közvélekedéssel ellentét­ben ez a konzervatív fordulat nemcsak a JKSZ és a fejlet­len országrészek bűne volt. Az akkori idők értelmiségi új-baloldala a menedzserizmus elleni differenciálatlan táma­dásaival, valamint az északi köztársaságok – különösen Horvátország – a „nemzeti gazdaságok önállóságának" meglehetősen provinciális formában történő követelésé­vel maguk is csapást mértek a reformra. Végeredményben a jugoszláv desztálinizálás közel két évtizedre elakadt. A gon­dokat a hitelfelvételek ugyan átmenetileg elfedték, de a 70-es, 80-as évek fordulójától a gazdasági helyzet csaknem folya­matosan romlott – noha időközben megpróbálkoztak egy ún. „hosszú távú gazdaságszilárdítási programmal". A mintegy 20 milliárd dolláros adósság és a közel 20%-os munkanélküli­ség mellett az infláció 1989 végén már meghaladta az évi 2000%-ot.

A gazdasági válság mellett a 80-as évek légkörének má­sik meghatározója az 1981 óta állandósult koszovói feszült­ség volt. Koszovó a szerbség ősi földje, a középkori szerb ál­lam központja, ahol azonban a török uralom és a második vi­lágháborús olasz-albán megszállás következtében a szerbek kisebbségbe kerültek. A tartománynak Szerbiától független köztársasági státust követelő 81-es tüntetéseket ugyan lever­ték, de Koszovó elalbánosodását nem tudták megállítani: rendkívüli népszaporulatuk és a szerbek elvándorlása miatt az albánok aránya ma már 85% fölött van.

A halmozódó gondok szorításában a JKSZ1988 júniusá­ban rendkívüli pártkonferenciát tartott, amely meghirdette az ún. hármas (azaz gazdasági, politikai és párt-) reformot. A ki­bontakozás lehetőségét egy olyan újraformált önigazga­tói szocializmusban jelölték meg, amelyben a dezideologizált önigazgató szektor hegemóniáján alapuló több­szektorú piacgazdaság, valamint pluralista, de pártnélküli politikai rendszer működne. Ezek jegyében az 1989. január elsején életbe lépett új vállalati törvény gyakorlatilag hatályon kívül helyezte a társult munkáról szóló törvényt (1976), s radi­kális személyi döntésekkel feloldották a pártvezetőségek és az állami vezető szervek személyi egybefonódását.

A reform azonban Jugoszlávia rendkívüli heterogenitá­sán, illetőleg az egyes köztársaságokon belüli folyamatok eb­ből fakadó különbözőségén – különösen a szerb-szlovén és a szerb-albán konfliktuson – megbicsaklott. Az ország sok­nemzetiségű, ráadásul az etnikai, a gazdasági-fejlettségi, és a civilizációs-kulturális-vallási határok nagyjából azonosak, ezért bármely konfliktus azonnal nemzeti színezetet kaphat. Nem véletlen, hogy a népesség tizedét, viszont a gazdasági teljesítmény negyedét adó, etnikailag majdnem homogén, történelmében és mai mindennapos kapcsolataiban a Nyu­gathoz legközelebb álló Szlovénia másképp reagált a moder­nizációs kihívásokra, mint a nagy, de fejletlenebb és inkább a hagyományos válságágazatokban, energetikában és mező­gazdaságban érdekelt, belül is többnemzetiségű, pravoszláv tradíciójú és a török múlt nyomait ma is viselő, a jugoszláv egységet érzelmileg hagyományosan a leginkább elfogadó Szerbia. Sőt, már maguk a kihívások sem lehettek teljesen azonosak számukra.

A kiútkeresés zavarainak további okai – a bürokratikus elit ellenállásán túl, de ezt nem részletezném, hiszen hazai analógját már csontig rágtuk – a jugoszláv szocializmus sajá­tos különutasságában rejlenek. Mivel Moszkvától már több mint négy évtizede elszakadtak, a mai jugoszláv politikai élet­ből eleve hiányzik a kelet-európai országok ellenzékeit integ­ráló és forradalmait katalizáló tényezők talán legfontosabbi­ka, a szovjetellenes függetlenedési vágy. Továbbá a pártál­lam decentralizálódása, az önkormányzati és a piaci-mene­dzseri elemek megjelenése, az emberek hétköznapi életének szabadsága sokáig éltették a szovjet tömb és Jugoszlávia közötti alapvető másféleségnek és a még nagyobb változá­sok evolúciós lehetőségének az illúzióját. Ráadásul az etnikai sokféleség miatt nem kevesen – és egyébként nem doktriner gondolkodású szakemberek is – az egypártrendszert nélkü­lözhetetlen integráló tényezőnek tartották (ne feledjük, hogy nincs többségi nemzet: a szerbek csak kb. 40%-ot alkotnak). Sarkítva fogalmazva: egy társadalom és párt nyilván nehe­zebben küzdi le saját dogmatizmusát – Jugoszláviában mégiscsak a függetlenségi harccal összefonódó autentikus forradalom zajlott le -, mint a kívülről jötteket, különösen ha ez a dogmatika még nyitottabb is volt a gyakorlat és a változások iránt, mint a szovjet etatizmus ideológiája.

Ezt a sajátosan jugoszláv doktrinerséget jól érzékeltet­hetjük a pártnélküli „önigazgatói politikai pluralizmus" tézisé­vel. A koncepció nem új – bár a 88-89-es megfogalmazástól eltérő hangsúllyal, de a JKSZ 1978-as kongresszusa már hi­vatalos rangra emelte -, s önmagában tekintve rendkívül ha­ladó lépésnek tűnik. Még csak az sem állítható, hogy semmi­féle gyakorlati eredményt nem produkált, mert a különféle új politikai szervezetek a Szocialista Szövetséghez (népfront) való csatlakozásukkal tompítani kényszerültek ugyan élüket, de legalitást és fórumot találhattak – több mai párt kezdte így a szereplését. Mindez persze nem oldhatta fel a koncepció alapvető belső ellentmondását, hogy az egypártrendszer „önfelszámolása" révén kívánt eljutni a pártkötöttségeken túlmu­tató önszerveződések pluralizmusáig.

A reformok legkorábban és legintenzívebben Szlovéniá­ban bontakoztak ki. A legfejlettebb és nemcsak földrajzi érte­lemben legnyugatibb köztársaság a modernizációs kihívást másoknál élesebben érzékelte, a jugoszláv köztársaságok között egyedülálló nemzeti homogenitása pedig megóvta a mellékvágányoktól. Az M. Kucsan elnöksége alatt a JKSZ legreformerebb szervezetévé vált Szlovén KSZ határozottan kezdte érvényesíteni a „hármas reform" követelményeit. Ugyanakkor hamar megindult a társadalom aktivizálódása is – mégpedig nem csupán a „nyers érdekek", hanem a politi­kai-ideológiai irányzatok szerint is.

Az alternatív politizálás előzményei 1982-ig nyúlnak vissza. Ekkor alakult meg a szlovén Szocialista Ifjúsági Szövet­ség (SZISZ – az ottani KISZ) keretében az ún. alternatív mun­kacsoport, amely katalizátora lett az új társadalmi mozgal­maknak (békemozgalom, feministák, zöldek). Részben ez­zel, részben hetilapjának, a Mladinának a radikalizmusával a SZISZ-nek többé-kevésbé sikerült transzmissziós szerepéből kilépve autonóm társadalmi szervezetté válnia. A pluralizáló­dás másik „forrásvidéke" – a politikai életben azóta is igen ak­tív – írószövetség volt, amely 1984-ben bizottságot alapított a szólás- és sajtószabadság védelmére. A szlovén közélet és sajtó hamarosan annyira sokszínű lett, hogy láttukra a köz­ponti hatalom gyakran ellenforradalmat, míg a világsajtó „szlovén tavaszt" emlegetett.

1988 nyara fordulópontnak bizonyult. Májusban megala­kult a parasztszövetség – Jugoszlávia-szerte elsőként a párttá vált új szervezetek közül -, majd a hetek alatt százezer belépőt vonzó emberi jogok védelmi bizottsága. Ez utóbbi az ún. Mladina-per elleni tiltakozásával végérvényesen aktivi­zálta a közvéleményt (a perben „hadititkok kiszivárogtatása miatt" összesen nyolc évre elítélte a Mladina három munka­társát és egy katonatisztet a ljubljanai katonai körzet bírósága – tehát nem egy szlovén testület -, mert a lap cikkeket közölt egy esetleges katonai puccsról és adminisztratív leszámolás­ról). Ezt követően a pluralizálódás felgyorsult. A Szlovéniában kb. 25 ezres tagságával máig legnagyobb új párt, a paraszt­szövetség után 1989 januárjában megalakult – a nemcsak nevében, hanem politikailag is a magyarországi SZDSZ-hez hasonlítható – Szlovén Demokrata Szövetség, majd rövide­sen létrejött a szociáldemokrata és a keresztényszociális mozgalom valamint a zöld párt. A 89 szeptemberi alkotmány­módosítás pedig rögzítette Szlovénia addigi átalakulását: a kiválás jogát is fenntartva kimondták a köztársaság Jugoszlá­vián belüli szuverenitását, és legalizálták a politikai pluraliz­must (bár magát a többpártrendszert tételesen akkor még nem deklarálták).

Az általános modernizációs igények mellett a szlovén de­mokratizálás másik katalizátora az „antibürokratikus forra­dalomtól" (l. később) való félelem volt. A „nagy szerb biro­dalmi törekvések" miatt Szlovénia mindvégig élesen szem­benállt a szerbiai fejleményekkel, elítélte a koszovói rendkí­vüli állapotot, majd betiltotta a Ljubljanába 1989. december 1-ére tervezett szerb-crnagorai szolidaritási nagygyűlést. Ez utóbbira válaszul Szerbia általános szlovénellenes bojkottot hirdetett, amelyhez azonban a Szerbián kívüli vállalatok és in­tézmények közül csak néhány Crna Gora-i vállalat csatla­kozott.

1990 elejére a szlovén politika középpontjába az áprilisi választásokra történő felkészülés került. Az ellenzéki szerve­zetek megalakították közös választási blokkjukat (Szlovén Demokratikus Ellenzék – DEMOS), míg a volt pártállam intéz­ményei közül független párttá alakult a SZISZ, s jelezte ilyen igényét a népfront is. A Szlovén KSZ pedig – amely a forra­dalom tevékeny részese és Belgrád felé védelmezője volt – a demokratikus szocializmus alapján kíván a politikai porondon szerepelni. Ennek megfelelően a megszakadt szövetségi pártkongresszuson a többpártrendszerű konföderatív Ju­goszlávia és a demokratikus szocializmuson alapuló, függet­len köztársasági pártok szövetségeként működő JKSZ plat­formjával lépett fel (a pártkongresszus témájához még vissza­térek), majd kisebbségben maradása után önálló párttá vált.

A szlovéniaitól merőben különböző történések zajlottak le 1988-89-ben Szerbiában: a pártállam egy sajátos nacionalista-populista-neosztálinista platformon megerősödött. Az 1986-ban a Szerb KSZ elnökévé választott S. Milosevics igen sokat átvett a belgrádi értelmiségi-írói ellenzék nemzeti érvei­ből – leghíresebb megfogalmazásuk a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia centenáriumára készített 1986-os ún. írómemorandum volt -, s vezetésével a szerb köztársasági kormányzat energikusan kezdett hozzá Szerbia egyesítésé­hez és Jugoszlávián belüli súlyának erősítéséhez. Politikájuk középpontjába a Koszovó feletti szerb hatalom visszaszer­zése került. Ugyanis a koszovói szerbek elvándorlásáért – 1981-88-ban különböző adatok szerint 30-50 ezren költöz­tek el, Szerbia szerint az albán többség atrocitásai miatt, a 88 előtti koszovói vezetés szerint pedig főleg az általános sze­génység miatt – Szerbia közvetlenül felelőssé tette a tarto­mány „albán nacionalizmussal fertőzött" kormányzatát. Vi­szont a kiterjedt tartományi autonómia folytán eltávolítani nem tudta őket, ezért alkotmánymódosításra volt szüksége. Ezt nyomatékosította az ún. „antibürokratikus forradalom", azaz a koszovói szerb és Crna Gora-i kisebbséggel való szolidari­tási tüntetések sorozata. A legnagyobb demonstráción, 1988. november 20-án Belgrádban, az újvidéki Magyar Szó szerint mintegy 1,3 millióan vettek részt. Ezek a tömegtüntetések ugyan valóban bürokrata és népszerűtlen vezetőségeket kényszerítettek lemondásra, de magát a pártállamot erősítet­ték, mert a tüntetések fő oka az volt, hogy a szerb köztársaság alkotmánymódosítását ellenzőket távolítsák el (vagy Szer­bián kívül legalább beleegyezésre kényszerítsék). Mint pél­dául Újvidéken 1988. október 5-6-án, mert a vajdasági veze­tők az ottani soknemzetiségű összetételre és a szerbiai átlag­nál jobb gazdasági mutatókra hivatkozva – egyben persze sa­ját kvázi-állami vezetői pozícióikat is védve – ellenezték a tar­tományi autonómia csorbítását.

Végeredményben a Szerb KSZ-nek a nemzeti sérelmek felvállalásával átmenetileg sikerült a szerb politikai életet majdnem teljesen homogenizálnia: az elhúzódó gazdasági válságba és a régi vezetők reformretorikába burkolt tehetet­lenségébe belefáradt, Koszovóra érzékeny közvélemény ­beleértve a belgrádi másként gondolkodókat is – fogékonynak bizonyult a nagypolitikában még viszonylag új, ezért szemé­lyes hitellel bíró Milosevics nemzeti jelszavaira. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a nemzeti sérelmek nem voltak alaptalanok. Az ugyan szélsőséges túlzás, hogy „a horvát Tito és a szlovén Kardelj az északiak javára feldarabolta Szerbi­át", vagy hogy – mint azt az újra fellépő, a hivatalosnál is szél­sőségesebb nacionalizmus állítja – „nincs a szerbtől elkülö­nülő macedón, muzulmán és Crna Gora-i nemzet". Az viszont igaz, hogy az 1974-es alkotmányban valóban voltak Szerbi­ára nézve hátrányosnak tartandó elemek: a csaknem köztár­sasági jogokkal felruházott tartományok képviselőházai meg­béníthatták a szerb parlamentet – miközben a szerb köztársa­sági szerveknek alig volt érdemi befolyásuk a tartományok ügyeire. Ráadásul az alkotmányból hiányzott a demokratikus változtatás lehetősége, ezért csak „forradalommal" lehetett módosítani.

A szerb államiság újjászervezésének mámora után azon­ban – az 1989. márciusi köztársasági alkotmánymódosítás ugyanis belgrádi jogkörbe adta többek között a tartományok külügyi, belügyi, tervezési, igazságszolgáltatási ügyeit – a nemzeti egység megbomlott, s a pluralizálódás kezdeti lépé­sei 89 végére Szerbiát is elérték. Számos párt kezdeményező bizottsága jött létre, sőt a Demokratikus Szabadság Párt (lé­nyegében a koszovói szerbek segítésére 1988 végén szerve­ződött humanitárius „Szolidaritás" szervezet mérsékeltebb szárnya – a szélsőségesek a soviniszta Szerb Megújulás Pártját szervezik) már alakuló kongresszusán is túl van.

A kezdődő pártosodás, továbbá az északi köztársaságok demokratizálódása és különösen a posztsztálinizmus általá­nos kelet-európai összeomlása arra késztette a Szerb KSZ-t, hogy 89 decemberi kongresszusán a többpártrendszert elis­merje. Viszont a köztársaságok és a köztársasági tagszerve­zetek önállóságát elutasítva változatlanul a föderatív Ju­goszlávia és az egységes JKSZ távlataiban gondolkodik. Eb­ben benne rejlenek bizonyos sztálinista reflexek, a megerősö­dött Szerbia hegemonisztikus reményei és történelmi nosztal­giája, de az a kétségtelen demográfiai tény is, amely nélkül a szerbek föderációpártisága nem érthető: a szerbek mintegy negyede Szerbián kívül él – míg a szlovének köztársaságuk népességének több mint 90%-át alkotva majdnem kizárólag Szlovéniában.

Az „antibürokratikus forradalom" a többi köztársaság kö­zül csak Crna Gorára terjedt át, ahol 1989. januárban megbu­kott a helyi kormányzat. A többi tagállam, különösen Szlové­nia, élesen szemben állt vele. Magától értetődően ellenállt a koszovói albánság. Az 1974-es alkotmány védelmében 1988 novemberében és 1989 február-márciusában tüntetésekre és sztrájkokra került sor. Szerbia a rendkívüli állapot beveze­tésével és politikai perekkel válaszolt. Az 1990. január végén kezdődött, fő jelszavaiban demokráciát és helyenként újra köztársasági státust követelő tüntetésekkel 14 hónap alatt harmadszor felizzó konfliktus halálos áldozatainak együttes száma január utolsó napjaiban már ötven körül volt.

Széthullás vagy megújulás?

Jugoszlávia több mint másfél éve egy feszültséggel terhes, ál­landóan változó, többesélyes politikai helyzetben él. Az egyes köztársaságok történései jellegükben és ütemükben eltérőek, a szerb-szlovén viszony mélyponton van, Koszovóban ismét lázadoznak, a szövetségi pártkongresszust fel kellett füg­geszteni. Ma számolni lehet az ország szétesésével és az utódállamok legalábbis rövidtávon ellenséges útra lépésével (vagy a teljes felaprózódás, vagy egy horvát-szlovén és egy nagyszerb államra történő kettéhasadás, esetleg „csak" egyik-másik köztársaság, a dolgok pillanatnyi állása szerint leginkább Szlovénia kiválásának formájában).

Ugyanakkor számolhatunk Jugoszlávia demokratikus megújulásával is. A januári rendkívüli JKSZ-kongresszus félbeszakítását vagy akár a szlovén párt kilépését nem sza­bad túldimenzionálni – bár kétségkívül végzetessé válhat. Nem biztos, hogy a szakadást teljesen véglegesnek kell tekin­tenünk. Ezen kívül – s ez a fontosabb – a JKSZ pártállami gé­pezete Jugoszláviának nem az egyetlen lehetséges integráló ereje. Az országot eddig sem csak az egypártrendszer, a fegyveres erők vagy a világpolitikai erőegyensúly követelmé­nyei tartották egyben, hanem történeti (a mégiscsak rokon népek egységtörekvései, a Hitler és Sztálin elleni szabadság­harcok közös élménye); gazdasági (nemcsak a fejletlen Dél szorul az északiak támogatására, hanem Szlovénia is hasz­nát vette a déli nyersanyagnak, energiának, belső vendég­munkának és a számára sokszor monopolhelyzetet biztosító jugoszláv piacnak); és etnikai (a hat köztársaságból öt hetero­gén, ezért az ország széthullása az egyes nemzetek szétsza­kításával vagy több millió ember kényszerű átköltöztetésével fenyegetne) szálak is. Továbbá a partügyek hatásánál vegyük figyelembe, hogy a szlovén távozás közvetlen oka egy olyan pártszervezési vita volt – a túlnyomó többség elvetette a JKSZ független köztársasági pártok szövetségévé való átszervezé­sét -, amelyet megelőzően a kongresszus jóváhagyta a több­pártrendszert és a Markovics-programot (l. alább). Némi túl­zással azt mondhatjuk, hogy csupán egy hatalmát vesztő párt belügyéről volt szó. Ráadásul taktikai elemek is mérgesí­tették a vitát: a szlovén küldöttség a választások előestéjén nem térhetett haza megverten, a szerb vezetés pedig a kivo­nulás apropóját a radikális szlovének pártból való kiszorítá­sára igyekezett felhasználni. Miután ebben a Szerb KSZ csak a Crna Gora-iak támogatására számíthatott – s ami még igen fontossá válhat, a JKSZ-ben külön tagozatot alkotó hadsereg­beli pártszervezetre sem -, a halasztást indítványozó horvát javaslat az egyetlen, bár csak átmeneti kiutat jelenthette.

Figyelembe kell vennünk továbbá, hogy 1989-90 forduló­ján történtek olyan események is – a pluralizmus általános át­törése és a szövetségi miniszterelnökről Markovics-programnak nevezett kormányzati reformcsomag -, amelyek újra fel­erősíthetik a közös kibontakozás igényét. A látványos sike­rekkel – árcsökkenések, a dinárba vetett bizalom feléledése – induló, 1990. január 1-jével életbe lépett Markovics-program a dinár konvertibilitásával, az infláció radikális csökkentésé­vel, (a terv szerint 13%-ra!); az „integrális önigazgatásnak" búcsút mondva, s az egységes jugoszláv piacon érvénye­sülő vegyesgazdaság megteremtésével újra életre keltheti a jugoszláv gazdaságot. A program politikai elemei pedig – a többpártrendszer törvényesítése és a szövetségi központ szerepének valamelyes növelése – elősegítheti a demokra­tikus kibontakozást és mérsékelheti Jugoszlávia évtizedes kormányozhatatlanságát.

A pluralizmus Szlovénia után először Horvátországban bontakozott ki. A hivatalos Zágráb csak 1989 őszén fogadta el a radikális reformokat, korábban a 88-as pártkonferencia szel­lemében középutas politikát folytatott: szembeszállt a nagy­szerb aspirációkkal, de elvetette a szlovén radikalizmust is. Ugyanakkor az alternatív mozgalmak is viszonylag későn jöt­tek létre. Igaz, néhány kisebb csoport (pl. a környezetvédő Svarun) már több éve létezett, de Ljubljana és 1986-ig Belg­rád is fontosabb centruma volt az alternatív politizálásnak, mint Zágráb. A napjainkra jelentőssé váló szervezetek közül elsőként a Jugoszláv Demokratikus Kezdeményezés Egye­sülete (UJDI) alakult meg 1989. február 2-án, de ma már léte­zik szociáldemokrata és szociálliberális szövetség, valamint újjáéledt a történelmi Horvát Parasztpárt is. Pillanatnyilag a legnagyobb ellenzéki erőnek a mintegy 200 ezres tagságú, a magyar politikai színképben az MDF-hez hasonlítható Horvát Demokrata Közösség tekinthető.

1989 végére a pluralizálódás kiterjedt Szerbiára, majd a többi köztársaságra is. Ma már mindenütt vannak pártszerű szervezetek vagy legalábbis kezdeményező bizottságok. Fi­gyelemre méltó, hogy a pártszületések korai szakaszával szemben megszaporodott azoknak a szervezeteknek a száma, amelyek nem nemzeti erőként, hanem összjugoszláv méretekben kívánnak működni (a már ténylege­sen is országos szervezetté vált, s a modern európai baloldali­ság felé orientálódó UJDI, továbbá a Jugoszláv Szövetség, a Jugoszláv-Európai Együttműködés Egyesülete, a Demok­rata Párt), valamint, hogy sor került már az új szervezetek első „nemzetek közötti" találkozóira, habár jóformán az volt az egyetlen konkrétum, amiben egyetértésre jutottak, hogy a megbeszéléseket folytatni fogják. Úgy vélem, amíg fennáll a konföderációs megoldás lehetősége, korai lenne csakis Jugoszlávia széthullásával számolni.

Az új szervezetek tömeges megjelenése mellett a „plura­lista áttörés" másik fontos mozzanata a hivatalos álláspont megváltozása volt. Nem akarom lebecsülni az ellenzéki moz­galmak nyomását, de a fordulatban ki kell emelnünk a külső tényezők és az ún. „aszimmetrikus föderáció" veszélyének szerepét. 1989 őszén, amikor a JKSZ meghatározó erői még csak az „önigazgatói pluralizmusnál" tartottak, drámai gyor­sasággal omlottak össze a kelet-európai diktatúrák. Ezzel végérvényessé vált, hogy az új Európának nem lehet integ­ráns tagja egy nem többpártrendszerű állam. Ezért az egy­pártrendszer, még ha a belső erőviszonyok alapján vala­meddig tartható volna is, gettósítaná Jugoszláviát.

Úgy gondolom, ez a felismerés magyarázza elsősorban a fordulatot: Jugoszláviának igazodnia kell, mert a világ ma­napság nem az önigazgatói társadalom felé halad. A má­sik körülmény, amellyel számot kellett vetni, a szlovén több­pártrendszer volt. Ha ugyanis országosan nem ismerték volna el a pártpluralizmust, akkor „megoldásként" csak a ka­tonai fellépés vagy az „egy országban két rendszer" lehető­sége maradt volna. Nyilvánvaló, hogy egyik sem járható út. Ezek együttesen késztettek arra, hogy a többpártrendszert el­sőként akceptáló Szlovén KSZ után előbb a horvát, majd a szerb, s végül a szövetségi pártkongresszus is elismerje a pártokat is magában foglaló politikai pluralizmust. Ezek után biztos, hogy 1990 tavasza átrajzolja a jugoszláv politikai térké­pet. Az ország nagy részén ugyanis ekkor esedékesek a vá­lasztások, de nyilvánvaló, hogy Szerbiában sem fog egy teljes ciklust megélni az 1989. novemberi előre hozott választások nyomán alakult parlament.

Hogy mi lesz a titói Jugoszlávia sajátos jegyeivel – ön­igazgatás, föderáció, el nem kötelezettség – egy új világ új Ju­goszláviájában? Az államszerkezet várhatóan konfödera­tív, a külpolitika Európa-centrikus lesz. Az önigazgatás pedig a pluralista demokráciában magától értetődően el­veszti „államvallás"-jellegét. Az új, vagy újraformálódó poli­tikai erők a legkülönbözőbb módon viszonyulnak hozzá, a tel­jes elutasítástól a társas igazgatás preferálásán át egy újjáér­telmezett önigazgatás vállalásáig. Ám az „egységes és tel­jes" önigazgatást legfrissebb dokumentumai szerint már a JKSZ sem vallja. Önmagát olyan „euroszocialista" pártként kívánja meghatározni, amely számára az (eleve plurális for­mákat öltő) önigazgatás a termelők és az állampolgárok szerveződési jogainak csak egyike.