Hogyan szervezzünk Munkástanácsot?

A dolgozói önkormányzat klasszikusnak mondható for­mája a munkástanács. Harminchárom év után a válsághelyzet néhány üzemben újra életre hívta a munkások önvédelmének ezt a módját. Az első példák követőkre találtak, a mozgalom terjed. A mozgalom segítésére létrejött a Munkástanácsok In­formációs Irodája, s az erők egyesítésének szükségessége az országos szövetség megalakulásához vezetett. Mivel a külön­böző önkormányzati formák között kitüntetett szerepet tulaj­donítunk a munkástanácsnak, e mozgalom alakulásával a jö­vőben többször is szeretnénk foglalkozni. Most a Munkástaná­csok Országos Irodájának a munkástanácsokhoz szóló útmu­tatóját közöljük, s az egyik elsőként létrejött munkástanács felhívását, amely a munkástanács-alakulás egy tipikus esetét mutatja be.

Mikor merül fel a Munkástanács-alakítás gondolata?

Amikor 1945-ben, 1956-ban bizonytalanná vált a vállalatok irányítása, eltűnt a tulajdonos, a dolgozók kezükbe vették a sorsukat, kielégítet­ték természetes igényüket a tulajdonlás iránt. Az eredményt 1945-47 után az egész világon „magyar csodának" nevezték. 1956-ban a mun­kástanácsoknak nem volt idejük a gondolkodásra, a politikai helyzet akkor politikai akciókat kívánt.

Ma is átmeneti időket élünk. A kormány az IMF nyomására az ál­lami tulajdon privatizálására törekszik, bármi áron hajlandó külföldi tőkéseknek átadni azt. Érthető a dolgozók nyugtalansága, hiszen ed­dig úgy tudták, hogy a vállalatuk társadalmi tulajdonban van, és az ál­lam csak kezeli.

A vállalatvezetők által kezdeményezett átalakulások fő célja saját pozíciójuk átmentése, itt sem történik semmi a hatékonyabb gazdál­kodás érdekében.

A dolgozók viszont szeretnek értelmeset, hasznosat csinálni. Mi­vel értenek saját szakmájukhoz, kínt okoz és felháborodást, ha laiku­sok – csak mert olyan pozícióban vannak – beleszólnak a munkájukba. Az Amerikai Egyesült Államokban a szakszervezetek így fogalmaz­nak: „a munkásoknak több a verítékes munkájuk a vállalatban – és jobban szenvednek, ha azt rosszul irányítják -, mint a részvényesek­nek, vállalatvezetőknek, intézményi beruházóknak. Ezért a munkás a tulajdonosokkal, vállalatvezetőkkel együtt részesedni akar a hatalom­ban (a vállalati döntéshozatalban)".

A részvételi jog – a participáció – tehát igénye a dolgozóknak a magántulajdonú vállalatoknál is. Ennél többet igényelnek a jelenleg állami tulajdonú vállalatok dolgozói. Tudják, hogy ha övék lenne a vállalat, mit csinálnának, hogy jobban menjenek a dolgok. Ezért igénylik a tulajdonjogot. Ez a munkástanácsok alakulásának legmagasabbrendű célja.

A közvetlen kiváltó oka a munkástanácsok megalakulásának az önvédelemre törekvés. Ha a vállalatnál baj van, akkor ébred fel erre az igény.

Természetesen ez a „baj" a legkülönfélébb jellegű lehet. Például:

• a vállalat ellen csődeljárást indítottak,
• jelentős létszámot el kívánnak bocsátani,
• több szervezeti egységből-telephelyből álló vállalatnál valame­lyiket
• meg akarják szüntetni,
• el akarják adni,
• megfosztják az általa termelt nyereségtől a többi javára,
• a vállalatot részben vagy egészben kiárusítják,
• a vezetők milliós prémiumokat vesznek fel „érdem­telenül".

A felsoroltak csak példák, de mindegyik okra jellemző a dolgozók fel­háborodása, félelme és összefogási törekvése.

A célokat az egyes vállalatoknál a helyi problémák határozzák meg. Ilyen célok lehetnek például:

• érdekvédelem a szakszervezet megerősítésével,
• részvétel a vállalatirányításban,
• elszakadás a több telephelyes anyavállalattól,
• a részleges (de többségi) tulajdonjog megszerzése,
• a teljes tulajdonjog, rendelkezési jog megszerzése,
• a vállalat kiárusításának megakadályozása,
• tisztességes, értékarányos, nyilvános tulajdonosváltás,
• tömeges elbocsátások helyett elegendő érdemi munkaalkalom teremtése,
• a vállalat kivezetése a hullámvölgyből.

Miért munkástanács?

A fenti célokat csak a teljes kollektíva támogatásával lehet kiharcolni. Erre a jelenlegi, úgynevezett önkormányzati forma, a vállalati tanács nem alkalmas, hiszen az 1984-es vállalati törvény ezt a rendszert úgy alakította ki, hogy törvényszerű legyen a VT és az igazgató összefonódottsága. Ez természetes, hiszen a VT állapítja meg az igazgató fizeté­sét, aki viszont az ő fizetésüket határozza meg. Az 50 százalékban az igazgató által delegált VT tagok, információmonopóliumuk alapján, könnyűszerrel biztosítják a többségi szavazatot a munkásküldöttek el­lenében. A munkástanács a teljes dolgozói kollektívát magába foglal­ja. Az egyes szervezeti egységek visszahívható küldötteiből álló veze­tőség így tömegbázissal rendelkezik. Egy ilyen csoporttal már le kell ülni tárgyalni.

Hogyan kezdjünk hozzá az MT szervezéséhez?

1. A vállalat egyes szervezeti egységeiben tartsunk munkásgyűlé­seket (ha kell, műszakonként), ahol eldöntjük, hogy mi a célunk a MT megalakításával. A megalakulást titkosan szavazzuk meg, és kössük magunkat a 2/3-os részvételi arányhoz és ezen belül a 2/3-os egyetértő szavazati arányhoz. A munkásgyűlésről készüljön hivatalos jegyző­könyv. A korábban megfogalmazott létszámarányos norma szerint vá­lasszuk meg az egység küldöttjét a vezetőségbe. Második fordulót ja­vaslunk. Először a jelöléshez adjanak a dolgozók titkosan javaslato­kat. Ezek a nevek kerüljenek fel a jelölőlistára, s ezekből válasszanak a résztvevők megint titkosan más küldötte(ke)t.
2. A küldöttek üljenek össze és fogalmazzák meg alapszabály-ter­vezetüket.
3. A küldöttek beszéljék meg választóikkal az alapszabály-terve­zetet, és ha szükséges, többszöri egyeztetés után véglegesítsék.
4. Az egyesülési törvény alapján jegyeztessék be a munkástaná­csot mint egyesületet a bírósági nyilvántartásba.
5. Ezzel az aktussal a munkástanács jogi személlyé vált, és mint ilyen a közösség nevében jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállal­hat.
6. A munkástanács mint jogi személy tárgyalhat tagjai, a teljes dolgozó kollektíva nevében a vállalatvezetéssel, a vállalatot részben vagy teljes körűen megvásárolni szándékozó vevő-aspiránssal, illetve a felsőbb irányító szervekkel, céljai elérése érdekében.
7. A munkástanács – külső szakértők bevonásával – vizsgálja felül a vállalat gazdasági vagy átalakulási programjait, s dolgozzon ki – a dolgozók testületeként – alternatív programot.

(Munkástanácsok Információs Irodája)

(Kaiser Ottó felvétele)

Egy munkástanács születése

Munkások! Alkalmazottak! Gyárunk dolgozói!

Nem hallgathatunk és nem várhatunk tovább! Cselekednünk kell, együtt és azonnal! Gazdaságilag és politikailag valamennyien jogfosz­tottak vagyunk. Magunk és családunk léte, mindannyiunk jövője vált bizonytalanná. A körülöttünk zajló kedvezőtlen folyamatok irányí­tása tőlünk függetlenül és ellenőrizetlenül egy szűk vezetői réteg kezé­ben összpontosul. Nem bízhatjuk sorsunkat azokra, akik eddig sem tö­rődtek velünk, akiknek a legfőbb törekvésük az volt, hogy minél előbb és minél jobban meggazdagodjanak.

Most, amikor az ország a teljes gazdasági csőd és az anarchia felé sodródik, amikor az erkölcsi és a bizalmi válság a mélypontjához köze­ledik, amikor egyre többen kerülnek a létminimum alá, tanúi és bénult szemlélői vagyunk egy szűk érdekcsoport hatalmát átmentő és va­gyonát gyarapító akcióinak. Magas fizetés, extraprémium, a szerke­zetváltás pedig elmarad! És ebben mindenki asszisztál, aki hallgat! Nem hallgathatunk, és nem tétlenkedhetünk tovább!

Be kell látnunk, hogy a nemzeti vagyon elherdálása csak tovább csökkenti mindannyiunk életszínvonalát. Nem engedhetjük, hogy az a vezető réteg döntse el jövőnket, amely meghatározta múltunkat és je­lenünket. Elég volt a sok hazudozásból, a „nagy eredményekkel" való dicsekvésből! Megelégeltük a nélkülünk hozott, de bennünket sújtó, felelőtlen döntésekét.

Világosan látni kell, hogy a hibás káderpolitikai támogatásokkal megszerzett gazdasági hatalom átmentése folyik nálunk napjainkban. Nincs program, és nincs jövőkép! Nem lehet dönteni nélkülünk, mert nem lehet nélkülünk jövőt felépíteni. Nélkülünk nincs kibontakozás és nincs átalakulás!

Gyárunkban jelenleg nincs olyan szervezet, amelyik szembe tudna szállni a már korábban elindult káros folyamatokkal, közöttük a ránk erőszakolt privatizálással. Ezért egy, a munkavállalói érdekkép­viselet elvére épülő munkásönkormányzatra van szükség. Meg kell alakítani a gyári munkástanácsot, amely mint jogi személy az alapsza­bályzatban rögzített célok és feladatok szerint végzi tevékenységét. A Munkástanács biztosítja a munkavállalók részvételét és ellenőrzését a vállalati tevékenység egészét átfogó minden kérdésben. Ennek kereté­ben a gyár vezetőinek munkáját is segíti. Biztosítja a teljes nyilvános­ságot, a kollektív ellenőrzést, a dolgozók aktív részvételét a gyár to­vábbi sorsának alakításában. A Munkástanács további célja elérni, hogy a munkavállalók kapjanak részvényeket, váljanak végre tulajdo­nosokká, vagyonkezelőkké azok, akiket ez a jog megillet.

Munkások!

Gyárunk dolgozói!

Valamennyien támogassátok a Munkástanács megalakítását! A Munkástanácsnak tagja lehet minden dolgozó, aki annak alapszabá­lyát elfogadja. A Munkástanács megalakításáról munkásgyűlés dönt.

Kiskunfélegyháza, 1990. január 17.

Előterjesztők

Az előterjesztők javasolják a vállalat vezetésének és a gyár kol­lektívájának, hogy közösen készítsék elő a vállalat átalakítását és ezzel hosszú távon a vállalat megmentését is, külső szakemberek bevoná­sával.

1990. február 27-én, Budapesten megalakult a Munkástanácsok Országos Szövetsége.

(Kaiser Ottó felvétele)

A mai változások közepette szinte már nem is ildomos Kelet-Európát emlegetni, helyette Közép-Európa járja. Ha mégis ezt az elavult kifejezést választottuk címnek, ezt azért tettük, hogy a Szovjetunió és a Balkán is beleférjen vizsgálódásaink­ba. A Közép-Európa-fogalom éppen az ettől a kettőtől való el­határolódást kívánja ugyanis hangsúlyozni. Ennek az elhatá­rolódásnak van is némi alapja, hiszen az az alrégió, amelyet Közép-Kelet-Európának szoktunk nevezni, valóban sok pon­ton különbözik a másik kettőtől. Azt is rögtön bevezetőben le kell szögezni, hogy Kelet-Európa a mi felfogásunkban törté­neti fogalom, amelyet csak a korai középkortól kezdve le­het használni, szemben az időtől független földrajzi fogalom­mal. És ha történeti fogalom, akkor változó is, hiszen a válto­zás a történetiség lényege. És ha változik, az is elképzelhető, hogy idővel eltűnik, ha valóban egyszer valamiféle, legalábbis alapelveiben egységes Európa kialakul. Ausztria egy ideig, a Habsburg-monarchia révén, beletartozott Közép-Kelet-Euró­pába, 1918-tól kezdve már kivált belőle. Ugyanez mondható el Görögországról, ti. hogy mostanra már kivált. Törökország elsősorban súlypontjának eltolódása miatt vált le a régióról. Lehetséges, hogy a közeljövőben néhány más ország is kivá­lik belőle. A történész nem tud jósolni, csak a múlt fejlődési tendenciáit ítéli meg, azt is óhatatlanul saját kora szempontjá­ból. De a történész túl is van azon az illúzión, hogy saját kora a történelmi folyamat végnapja, lezárása. Nem, a történelmi folyamat halad tovább.

Negyvenegynéhány éven keresztül úgy beszéltünk erről a régióról, mint béketáborról, szocialista táborról. Világos, mára ezek a fogalmak megkérdőjeleződtek. Csakhogy ez még nem jelenti azt, hogy eltűntek volna az egész térség sok évszázados fejlődésének nyomai. Ez az elképzelés olyasfajta voluntarizmus volna, amilyet manapság joggal bírá­lunk félmúltunkban. A történeti fejlődés hosszú trendjei sokáig hatnak; ami volt, nem törölhető el pillanatok alatt, legfeljebb erőszakkal elnyomható, ideig-óráig visszaszorítható.

Ennek a régiónak a legsajátosabb jellemvonása tarka és kevert etnikai-nemzeti összetétele. Lehet azt mondani, hogy ez Európa egyéb részeire is érvényes, tehát nem sajátos jel­lemvonás. Ha azonban csak a nemzetek számát tekintjük is, azonnal szembetűnik, hogy itt több van belőlük, mint Nyuga­ton, és biztos, hogy sokkal kevertebben élnek (részben való­ban csak a modernizáció korától kezdve, ám részben már ko­rábban is, ha a középkorban a nyugat felől, aztán a török kor­ban a dél felől végbemenő bevándorlásra gondolunk). Lénye­ges mozzanat a soknemzetűség azért is, mert az egész törté­neti fejlődésnek egyik alapvető mozgatója éppen ez volt. Nemegyszer az államhatárok változása segítette elő egy-egy nemzet megszületését. A szlovákok azért különültek el a cse­hektől mert hosszú ideig a magyar államhoz tartoztak. Ukrá­nok és beloruszok annak köszönhetik nemzeti létüket, hogy az eredetileg egységes keleti szláv tömbből a litván, majd a lengyel állam fennhatósága alá kerültek. Mindez azt jelenti, hogy Kelet-Európában (óvatosságból hozzá kell tenni, hogy máig) a nemzeti mozzanat az uralkodó.

Persze van más fontos tényező is. A Kelet-Európa­szemléletet többnyire azért bírálták és bírálják, mert éppen a szocialista „béketábor" erőszakolt visszavetítésének tekintik. Holott az a szocializmus, az a rendszer, amely itt alakult, éppen azért volt olyan, amilyen, mert Ke­let-Európában jött létre. A terület gazdasági elmaradottsága nálunk régóta emlegetett tény. Sok helyütt ezt nem szerették elismerni, gondoljunk csak a szovjet történetírás erőfeszíté­seire, hogy az orosz fejlődést mindig párhuzamosnak tekintse a nyugat-európaival, a szovjet korszakról szólván pedig már az élenjárást emlegesse, kiáltó ellentétben a valósággal.

Ma már ez túlhaladott álláspontnak tekinthető. A Nyugat­tól való elmaradottságnak évszázados hagyományai vannak. Szinte már a történelmi végzet súlyával nyomasztanak, sors­csapásként jelennek meg ezek az elmaradások az elszenve­dők szemében (bár a történeti elemzés nagy vonásaiban meg tudja őket magyarázni). Kelet-Európa eleve később indult meg a középkori fejlődés útján, mint a Nyugat. Az egykori ke­let-római, vagyis bizánci előnyt az oszmán-török hódítás fel­számolta. Amikor a hosszú XVI. század során megindult a ka­pitalizmus kibontakozása, a kelet-európai területek, sok egyéb európai alrégióval közösen a perifériára szorultak, a vi­lággazdaság az Atlanti-óceán felé fordult, a keleti kapcsolato­kat az Oszmán birodalom tette lehetetlenné. Az elmaradott­ság megint évszázados lett. Földrajzi helyzete is meghatá­rozta Kelet-Európa elmaradását: elzártsága a világtengerek­től, a természeti erőforrások gyengesége, sok országban az északi fekvés hátrányai. A munka hosszú időn keresztül kény­szer volt, erőszak útján behajtott robot, így a munka kultúrája is nehezebben alakult ki.

A társadalmi különbségek a hagyományos társadalom­ban, mint mindenhol, sokáig itt is erősebbek voltak az etnikai kapcsolatoknál. (De fel kell figyelni arra a sajátosságra, hogy jó néhány etnikumnak vagy nemzetnek nem volt saját feudális elitje, nemessége, homogén paraszti tömegnek tűnhetett.) Vi­szont amilyen ütemben kezdett kibontakozni a modernizáció, úgy szorultak a háttérbe ezek a különbségek. A modernizáció­val együtt járt ugyanis a nemzetek kialakulása. És ebben a pillanatban az egy nyelvet beszélők közösségének a meg­valósítása fontosabbnak tűnt a társadalmi különbségek­nél. A nemzeti egység azóta is sokszor emlegetett fogalma ebben a korban született meg, hozzávetőlegesen a XVIII. szá­zad második és a XIX. század első felében, egyes nemzetek esetében még később. A hagyományos társadalomban elő­térben álló különbségek most csak akkor maradtak meg, ha ezeket nemzeti fogalmakban lehetett értelmezni. A magyar földesúr a román paraszt szemében (ahogy a lengyel az ukrá­néban, az orosz a beloruszéban), a német vagy zsidó vagy görög kereskedő a szlovák vagy a bolgár paraszt, az orosz vagy a lengyel földesúr szemében már ellenség lehetett. A társadalmi ellentétet a nemzeti színezet elfedte, a különb­ségek nemzeti kategóriákban tudatosodtak. Az egy nyel­vet beszélők körében ezeket a különbségeket illett elhall­gatni, nem észrevenni, vagy legalábbis csökkenteni a na­gyobb cél, a nemzeti egység érdekében.

Ezzel el is érkeztünk a politika szférájához, ahol még több történeti hagyománnyal (és a fejlődés gátjával) találkozha­tunk. A középkorig itt nem érdemes visszatekinteni, a központi hatalom és a rendek kettőssége Közép-Kelet-Európában megvolt, máshol nem (vagy mert még fejletlenebb volt a terü­let, vagy egyéb konkrét történeti okoknál fogva). Ami már lé­nyeges sajátosság, az egyfajta abszolutizmus, vagyis az ál­lamhatalom túlereje a társadalommal szemben. A társadalom legnagyobb része a maga bőrén érezte az állam, a hatalom súlyát. Az marsokkal kevésbé volt lényeges, vajon a hatalom csakugyan még törvények által sem korlátozott (mint az orosz vagy még inkább a török), vagy a rendek, a feudális elit, a tör­vények ezt a hatalmat mégis valamilyen formában megnyir­bálhatják, csökkenthetik. A nagy többség számára a hata­lom mindenképpen abszolút volt, korláttalan és szinte kiszámíthatatlan. Az Oszmán Birodalom önkénye vagy a Habsburg Birodalom az egyes országokban és tartományok­ban mégiscsak korlátok közé szorított akarata az alul lévők számára nem jelentett lényeges különbséget. A hatalom, az uralkodó személyében megtestesítve, távolinak tűnt, az adó­szedő vagy a zsákmányoló katona személyében annál kéz­zelfoghatóbbnak és félelmetesnek.

Csakhogy ez a hatalom, mindezek ellenére, mindezektől függetlenül tisztelt hatalom is volt. Az uralkodó keresztény vi­lágnézet (a törököknél az iszlám) az isteni elhivatás, elrende­lés varázserejével fonta körül. Nyilván nem az adószedőt, ha­nem a távoli uralkodót. Hiszen hatalma Istentől van, ezért jo­gosult, megkérdőjelezhetetlen. És ebből a dicsfényből valami még az adószedőnek és a katonának is jutott (az ellenség ka­tonájának persze nem).

Csak a lengyel-litván államban nem volt ilyen erős ha­talom, ott a király csak szimbólum volt, gyakorlatilag a főne­messég kezében volt a hatalom. Ez azonban a nemesség for­mális egyenlősége és beleszólási joga révén inkább az anar­chia elemét vitte be az államéletbe. A hatalom nem volt erős, tehát nem is kellett tisztelni. (Miután a belső anarchia révén a lengyel-litván államot felosztották, a logika már megfordult: az államhatalmat nem kell tisztelni, éppen azért, mert erős.)

A modern kor megfosztotta az uralkodókat az elhiva­tottság dicsfényétől, idővel a hatalomtól is. Egyfajta libera­lizálódás ment végbe, előbb-utóbb mindenhol, még a Balká­non is, az államhatalom legalábbis elvileg mindenfelé korlátok közé szorult, a törvény, a jogállamiság korlátai közé. Forma szerint ez a balkáni kis országokban történt meg a leginkább, alkotmányaik, választójogi rendszereik a századfordulón ha­ladóbbak voltak a Habsburg-monarchia intézményeinél, Oroszországról nem is beszélve. A formális szabadságjogok azonban inkább csak papíron voltak meg, a valóságban az ál­lamhatalom (és most már az uralkodó személyétől függetle­nül, személytelenül) sokkal erősebb volt. Az államhatalom tényleges erejét a Balkánon fokozta, hogy a fejlődést az osz­mán uralom itt különösen messzire vetette hátra, tehát a politi­kai játék formái sokkal nyersebbek, mert archaikusabbak vol­tak. A szovjet államban pedig a cári autokrácia szinte csupán egy rövid epizód után átment a sztálini hatalomba. S hogy azt azután törvények és jogállamiság végképp nem korlátozták, azt ma már nagyon jól tudjuk. És ebben a vonatkozásban a régi mechanizmus abban a formában is tovább működött, hogy az állam erős, tehát tisztelni kell. A kortársak már sokat emlegették annak idején, hogy Sztálin voltaképpen a vörös cár. Az isteni elhivatottságot a forradalmi elhivatottság váltotta fel, a kommunizmus messzi, de diadalmas ígére­te. A mechanizmus működése szempontjából valójában semmi sem változott.

Bevezetőben azt említettük, hogy Kelet-Európában a nemzeti mozzanat a legfontosabb. A történelmi fejlődés sajá­tos paradoxona, hogy ebben a Kelet-Európában – legkésőbb a XVI. századtól – hosszú századokon keresztül valójában soknemzetiségű birodalmak álltak fenn. De tulajdonkép­pen maga Bizánc is az volt, a véletlenek sora révén létrejött későbbiek is, a Bizáncot tovább folytató oszmán, vagy a Habsburg, a lengyel-litván, az orosz. Egyébként a középkor­ban sem volt meg minden etnikumnak a saját állama s gondol­junk csak pl. a balti kis népekre. A soknemzetiségű birodal­mak többek között abban is különböztek egymástól, hogy ezt a vegyes összetételüket tudomásul vették-e vagy sem. Az Oszmán Birodalom elismerte egyéb felekezetek lé­tét, s ezzel tulajdonképpen az etnikai különbségeket is, mert hiszen azok is rejlettek mögöttük. A Habsburg Birodalom elis­merte legalábbis azoknak az etnikumoknak a különállását, amelyeknek megvolt a saját rendi szervezetük, a cseheket, magyarokat, horvátokat, később a lengyeleket. A lengyel-lit­ván állam már kevésbé. Csak a nemesség számított a politikai életben (még a városok sem), és ez a nemesség nagyon ha­mar lengyel öntudatúvá lett. Az állam hivatalos neve ekkor már a Rzecz Pospolita volt, ami köztársaságot jelent, etnikai megjelölés nélkül. Az orosz birodalom fölényesen túltette ma­gát a problémán, a balti német bárók különállását elismerte, mert bárók; az ukránokat és a beloruszokat az orosz nemzet részének tekintette, nyelvüket nyelvjárássá deklarálta, a töb­bieket idegen fajúaknak nevezte, alávetésükben és féken tar­tásukban puszta rendészeti kérdést látott.

Kelet-Európa sokkal több nemzetből állt, mint ahány ál­lamból. És mihelyt ezek a nemzetek öntudatra ébredtek, vagyis kialakult a modern értelemben vett nemzet, a francia példa nyomán saját nemzetállamuk létrehozására törekedtek. Elsőként a balkániak, mert a nem-keresztény oszmán uralom felszámolása, a nem-keresztény szultán hatalma alól való fel­szabadulás viszonylag könnyűnek tűnt, s Európa számára is elfogadhatónak, ahogy ez ki is derült. A nem-oroszok viszont Oroszországban önállósulási törekvéseiket még a félalkotmá­nyos időszakban, 1905-17 között sem merték bevallani (leg­feljebb a lengyelek, de azok is csak az emigrációban szólal­hattak meg).

Mint már utaltunk rá, a nemzetállamot a nagy francia for­radalom „hozta divatba", hogy ezt a tisztelettudatlan kifeje­zést használjuk. Európában valóban mindenhol ezt a példát igyekeztek követni. Senki sem volt hajlandó tudomásul venni, hogy Kelet-Európában – éppen a vegyes etnikai összeté­tel miatt – jóformán sehol sem lehet pontos etnikai hatá­rokat meghúzni, tehát a tiszta nemzetállam megvalósítha­tatlan. És szinte már csak napjaink felismerése, hogy a ve­gyes etnikai összetétel, a másság, a másszinűség inkább előnynek, megtartása erénynek tekintendő. A Kelet-Európá­ban létrejött „nemzetállamok" 1918 után is többnemzetiségűek voltak, csak éppen kicsinyben. Az orosz birodalom nem­zetei forma szerint megkapták saját nemzetállamukat, de a nemzetiségi statisztikákból kiderül, hogy összetételük sok­nemzetiségű jellege egyre erősödik.

Az erős, abszolút államhatalommal kapcsolatban már szó volt a hatalom iránti tiszteletről. De vajon a hatalomban mi­féle tisztelet élt a társadalom iránt? A hatalom is úgy érezte, tartozik bizonyos kötelezettségekkel a társadalom iránt. Pon­tosabban: a középkorban a hatalom a kiváltságosokkal szem­ben érezte ezt a kötelezettséget. Ez összeurópai jelenség volt. Az abszolutizmus idején homályosan felvetődött a széle­sebb kötelességtudat is (ti. a társadalom egyre szélesebb rétegei irányában). Összefüggött ez persze azzal az európai fejlődéssel, hogy a személyes függőségek láncolatát a területi alattvalóság váltotta fel; az állam területi kiterjedése, határai pontosabbakká váltak, és ezen a területen belül mindenki egy uralkodó alattvalója volt. Az uralkodónak pedig kötelessége ezekről az alattvalóiról gondoskodni. Nyilván olyan megfonto­lások is szerepet játszottak ebben, hogy az alattvaló csak ak­kor tud adót fizetni, netán idővel katonát állítani, ha valame­lyest maga is megél. Ezért ezt a valamelyes megélhetést biz­tosítani kell. A Habsburg Birodalomban már 1680-ban kiad­nak egy ún. robotpátenst, amely meg kívánta szabni a robot­kötelezettség felső határát. A kétségtelenül meglévő anyagi természetű megfontolások mellett azonban nem szabad meg­feledkezni arról sem, hogy a keresztény világnézet nemcsak az alattvalókra, hanem az uralkodókra is érvényes volt. Az uralkodók pedig ezt általában komolyan is vették, még ha nem is mindig valósították meg.

Ennek az abszolutizmus korában jelentkező keresztényi kötelességérzetnek egy részben elvilágiasodott változata je­lent meg a felvilágosult abszolutizmus formájában. Az európai periféria általános jelenségéről van persze szó, de Kelet-Európa vonatkozásában úgy tűnik, nagyobb a jelentő­sége. A lényege voltaképpen az, hogy a periféria országai az államhatalom kényszerítő erejével próbáljanak meg fel­zárkózni a nyugati fejlődéshez. Ehhez az uralkodók a felvi­lágosodás különböző áramlatait is felhasználták, okultak, ér­veket válogattak ki belőlük. A meglévő rendszert akarták meg­erősíteni, de gazdasági intézkedéseikkel a modernizációt se­gítették elő, ha nem is döntő mértékben.

Kelet-Európában a felvilágosult abszolutizmus néhány évtizeden át folytatott kormánypolitika volt a Habsburg Biro­dalomban és Oroszországban (a lengyel állam is megpróbál­kozott hasonló intézkedésekkel, csakhogy egészen más poli­tikai körülmények között, tehát reménytelenül). A gazdasági élet fejlesztése állami eszközökkel éppúgy beletartozott ebbe a politikába, mint a társadalmi viszonyokba való beavatkozás (pl. Mária Terézia úrbérrendezése), végső (és meg nem való­sult) formában az egész társadalomnak felülről történő elren­dezése. Lényegéhez tartozik az is, hogy az uralkodó (és taná­csosainak szűkebb köre) meg vannak győződve arról, hogy ők jobban tudják, mi a nép, az alattvalók igazi szükséglete, mint az alattvalók maguk, tehát ezeket meg sem kell kérdezni, hanem felülről boldogítani. Az is biztos, hogy a felvilágosult uralkodókban igen nagy felelősségérzet működött (hogy ke­resztény-vallásos vagy filozofikus-ideológiai alapon, az ebből a szempontból közömbös). Személyes anyagi érdekek nem vezették őket, ez az adott politikai berendezkedésben nem is volt szükséges számukra. A lényeg a felülről boldogítás.

A modernizáció ezt az autoritatív paternalizmust nagyjá­ból felszámolta. Csak nagyjából, mert pl. Ferenc József egész habitusában még sok minden megőrződött ebből, néhány évig kedve szerint tehette is, csak idővel kezdték ebben aka­dályozni mindenféle parlamentek. I. Miklósnak vagy II. Sán­dornak Oroszországban nem kellett ilyen koloncokkal küsz­ködnie.

A két világháború közti kisállamokban sem volt teljesen ismeretlen ez a paternalizmus. Horthy Miklósnak persze, vagy Pilsudskinak megint számolnia kellett a képviseleti szer­vekkel, a balkáni királyi diktatúrák túl tudták magukat tenni ezen. Az autoritatív paternalizmus igazi újjászületését a szocialista rendszerekben élte meg; a Szovjetunióban már Sztálin alatt (persze Lenintől sem volt ez gyökeresen idegen), egyebütt a felszabadulás után. Sztálin legjobb magyar (len­gyel, csehszlovák, bolgár stb.) tanítványai és neosztálinista utódaik mind ugyanezt a paternalizmust képviselték. Titónak nem is volt szüksége a Sztálin-tanítványi szerepkörre, saját tekintélye is elég volt hozzá. A manapság már kérdéses moz­zanat az, mennyi volt a kötelességtudat és a felvilágosodás a népek ezen atyáiban, mennyi az egyéni érdek figyelmen kívül hagyása (vagy éppen elsőrendűsége). Vajon mennyire állják az összevetést a felvilágosult abszolutista uralkodókkal?

Ha így nézzük persze, akkor az egész parlamentariz­mus csak közjátéknak tűnik a felvilágosult abszolutizmus vagy autoritatív paternalizmus két korszaka közt. Orosz­országban valóban csak egy évtizednél alig hosszabb ideig tartott. Könnyebben volt megvalósítható ott, ahol korábban rendi képviseleti testületek működtek, ahol a parlamenti élet­nek – bármennyire korlátozott, de mégis valamelyes – hagyo­mányai voltak. A balkáni országokban, ahol ez hiányzott, a parlamentek szerepe csekélyebb volt. Itt is, vagy egyebütt pl. a Baltikumban is, megint csak autoritatív rendszerek váltották fel a tényleges parlamentarizmust. (Egyedül Csehszlovákia tudott kitartani, amíg az erőszak meg nem törte.)

A történetírás sokat emlegette nálunk is, másutt is a közös ellenségek ellen vívott küzdelmet, vagy még gyakrab­ban azt, hogy erre a küzdelemre szükség volt (lett volna), de nem sikerült az együvé tartozó erőket összefogni. Az össze­fogások hiánya meg kudarca arra a megfontolásra kész­tet, hogy talán nem is volt olyan igazi közös ellenség. Az összefogás virtuális képviselői közül talán nem is egy az ellen­ségben inkább segítőtársra talált saját virtuális vagy illendő szövetségese ellen, elég, ha az 1848-as forradalmak sorára gondolunk a Habsburgok birodalmában.

Amikor az 1860-as évek végén a cseh nemzeti mozga­lom felháborodott a kiegyezésen, és tüntetéseken, tömeggyű­léseken tiltakozott ellene, egy ottani nagybirtokos német her­ceg azt találta mondani: ha a csehek nem akarnak Bécs alá tartozni, nyugodtan menjenek el, de már most gondolkodja­nak azon, hogy Berlin vagy Szentpétervár alá akarnak-e tar­tozni. Az anekdota mögött egy fontos kérdés rejlik: a nagyha­talmak szerepe a kelet-európai nemzetek történetében. Összeurópai jelenség, hogy a kisállamok mindig kénytele­nek engedni a nagyhatalmak befolyásának. Kelet-Európá­ban a helyzet azzal vált bonyolultabbá, hogy a soknemzeti­ségű birodalmak korában a nagyhatalmak „helyben" voltak, a Habsburg, az orosz, a török (a lengyelt kihagyhatjuk, mert nem volt igazi nagyhatalom, aztán meg megszűnt), a német egység létrejötte után, lengyel területei révén, a német. Amíg gyakorlatilag minden terület valamelyik nagyhatalomhoz tar­tozott, a probléma nemzetközi síkon nem jelentkezett, de a balkáni államok felszabadulásával, aztán az első világháború utáni változások révén már előkerült. És teljesen egyértelmű volt, hogy a kisállamoknak már a létrejötte is a nagyhatalmak – és nemcsak a helybeliek – beavatkozásának az eredmé­nye. Ha egy, vagy még inkább ha több nagyhatalom támo­gatta az önállóságot, akkor ez meg is valósult, elsőnek Görög­ország esetében, ahol az utóbbi variáns fordult elő. Bulgária csak az oroszoknak köszönhette felszabadulását, de ez ele­gendő volt a többi nagyhatalom ellenzésének a kivédésére. (1945 után annyiban egyszerűsödött le a helyzet, hogy már csak egy nagyhatalomnak volt beleszólása az itteni kisálla­mok belső ügyeibe, de ez annál egyértelműbb és eldöntőbb volt.)

Ha valóban a nemzeti mozzanat a legfontosabb Kelet-Európában, akkor a nemzeti öntudat és az asszimiláció kér­dését is fel kell vetni. A kettő eléggé szorosan összefügg. A hagyományos társadalomban még egyik sem játszott különö­sebb szerepet. A nemzetek kialakulása párhuzamos volt a ka­pitalizmus fejlődésével, ez utóbbi elősegítette az asszimilá­ciót azzal, hogy lényegesen kibővítette a horizontális mobili­tást (az emberek költözködését az országon belül vagy akár azon kívül), tehát más etnikumú környezetbe kerülésüket. Ez pedig elősegítette az asszimilálódást, az etnikai azonosság felcserélését. A kapitalista viszonyok között ez természetes folyamat volt. Mellette létezett persze mind a mai napig az ál­lamhatalom kísérlete a kényszerített asszimilációra, a nem­zetállam megvalósítására a soknemzetiségű terepen. Magyar vonatkozásban a magyarosodás és magyarosítás fogalom­párjával pontosan el is tudjuk különíteni a kettőt (talán annak jeleként, hogy a történeti Magyarországon mindkettő egy­aránt jelen volt). Azt is hozzátehetjük, hogy a természetes asszimiláció jóval nagyobb tömegeket érintett, mint a kényszerű, ti. Az utóbbi természetesen inkább ellenállást váltott ki.

Az asszimiláció idővel tudatos cserét és új szerepválla­lást jelentett, amit számtalan egyéni tényező is befolyásolt, olyannyira, hogy egy családon belül is különböző utakra térít­hette az egyént. A klasszikus példa három fivér a XX. sz. első évtizedeiből. Az egyik, Iwanowski néven az önálló lengyel ál­lamban miniszteri posztot töltött be. A másik, Ivanauskas, Lit­vániában volt közmegbecsülésnek örvendő tudós, egyetemi tanár. A harmadik pedig, Ivanouszkij, a belorusz burzsoá nemzeti mozgalom egyik vezető egyénisége volt. Ha az ilyen hármas példa bizonyára eléggé ritka, a kettős (hogy testvérek pl. német és magyar vagy német és szlovák nemzetiségűek) már sokkal gyakoribbnak tekinthető.

Ami persze azt is mutatja, hogy az amúgy is nehezen megfogható nemzeti öntudat sok esetben a hagyomány­tól, a családi környezettől is független választás eredmé­nye lehet. A soknemzetiségű Kelet-Európában mindenkép­pen lényeges tényező. Ahogy a kiragadott példák mutatják nyilván az egyén szempontjából is. (De a nemzetek szem­pontjából is, mert létszámuk a természetes demográfiai té­nyezők mellett nemegyszer ilyen faktoroktól is függ.)

A nemzeti öntudat természetesen a saját nemzetről alko­tott, általában pozitív képet is magában foglalja. Ehhez a prob­lémához kapcsolható a más nemzetekről alkotott kép (image) újabban már kutatott problematikája. Más etnikumokról alko­tott sztereotípiák már nagyon régóta ismeretesek, Kelet-Euró­pában azonban zömmel a nemzetek kialakulása óta élnek. Nagyon változatos a soruk, nyilván nem tudjuk itt kimeríteni a változatokat, csak néhányat villanthatunk fel. Általánosság­ban annyit lehet mondani, hogy a másról alkotott kép több­nyire negatív. A feudális elittel nem rendelkező nemzetek esetében a másik típushoz tartozó nemzet a kegyetlen, kizsa­roló földesúr, a másik oldalról: a paraszti nép. A nem-szlávok számára a szlávok tűnnek ellenszenveseknek: alattomosak, lobbanékonyak, akár vadak (pl. a „vad rác" a magyar elképze­lésekben), de persze fordítva is ugyanez a helyzet. A közép­kelet-európaiak megvetik a balkáni nemzeteket, mert azok mindig bajt kevernek, kicsinyesek és elmaradottak. A balká­niak számára már a magyarok vagy a csehek is a Nyugatot je­lentik, és ezért óvakodni kell tőlük. A csehek Kelet-Európa po­roszai, hangzik az egyik nagyon ismert sztereotípia, amely­ben rejtett elismerés keveredik még több irigységgel. A len­gyelek általában mindig rosszul járnak, bárhonnan nézik őket, mert megbízhatatlanok és pontatlanok.

Ezeknek a sztereotípiáknak egy válfaja az „ősellenség­kép", amely a történeti gondolkodásban mindenhol nagy sze­repet játszik. A magyaroknál a németek, azaz a Habsburgok, a szlávok, meg általában a magyarországi nemzetiségek. A cseheknél voltaképpen csak egy az ősellenség, a német, de azt annál hevesebben gyűlölik. A lengyeleknél a német mellett az orosz; az ukránoknál a lengyel és az orosz; a balkániaktól általában a török, meg a közvetlen szomszéd (igaz, zömmel mindig a közvetlen szomszédok kerülnek be ebbe a képbe). A bolgárok esetében a törökök, a görögök és a szerbek. Egé­szen a legújabb időkig ezen az alapon lehetett történetszem­léletet kialakítani.

Hasonló sztereotípiákra vezetett egyébként a vallási, felekezeti különbség is. Itt van mindjárt a nagy vízválasztó a nyugati és a keleti egyház között, ez húzta a legmélyebb árkot Kelet-Európán belül, mert ez választja el valójában – bár az újabb időkben már más formákba is szublimálva – Közép-Ke­let-Európát a régió többi részétől. A latin eretnekség vádja az egyik oldalról, a szakadároknak szóló mély megvetés a má­sikról végigkísérte Kelet-Európát, szinte a hivatalos szakítás előtti időktől kezdve. A másik nagy vízválasztó a keresztények és a muzulmánok („pogány török") közt húzódott (és ugyan­csak kölcsönös volt, hiszen az igazhitű muzulmán meg hitet­len gyaur kutyáknak tekintette a keresztényeket). A nyugati egyház területén a helyzetet azután tovább bonyolította a re­formáció megjelenése. Magyar olvasónak nem kell különösen elmagyarázni a katolikusok és a protestánsok közötti perma­nens viszálykodást. De alapjában véve ez az ellentét okozta a legkevesebb bajt. Hiszen a protestantizmus csak a nyugati egyház területét érintette, az ortodox világban már nem volt érdemleges hatása. A cseheknél és a lengyeleknél meg az el­lenreformáció jórészt, illetve teljesen felszámolta az eleinte többségre jutott protestantizmust, csak a magyaroknál ma­radt fenn a többszínűség (és változott át később Habsburg­pártiság és Habsburg-ellenesség polaritásává és más for­mákká). Ilyen sokszínűséget még az albánoknál találhatunk, ahol a többség muzulmán volt, de egy kisebb rész északon katolikus, délen ortodox. A legtöbb nemzet esetében azért az egy felekezet uralma volt a jellemző. Az ortodoxiát viszont a lengyel és Habsburg-területen megosztotta a papság egy ré­szének az áttérése a nyugati egyházzal való unióra (unitusok vagy görög katolikusok). A szocialista korszak a legtöbb he­lyen felszámolta az unitus egyházakat (Csehszlovákiában és Magyarországon maradt csak fenn). Éppen napjainkban je­lentkezik viszont újra a törekvés az unitus egyházak feltá­masztására is.

A vallási megosztottság a nemzetek közt vagy egy-egy nemzeten belül kétségtelenül elválasztó tényező volt, hozzá­járult az ősellenségkép létrejöttéhez. Viszont a felekezethez való tartozásnak, a kereszténység vállalásának fontos pozitív következményei is voltak. Nyilván nem érdemes különöseb­ben elmélkedni arról, milyen szerepet játszottak az egyházak a középkorban, még a gazdasági életben is, különösen a kul­túra terén, hiszen az írásbeliség, a kulturális tevékenységnek ez az egyik alapvető tényezője, századokon keresztül az egy­házak kezében volt, s már láttuk, az egész gondolkodást is át­hatotta a keresztény tanítás.

De voltaképpen igen jelentős volt az egyházak sze­repe a nemzetek kialakulásában és megtartásában. A Bal­kánon az oszmán uralom idején az ortodox egyház volt az egyetlen, amelyet politikai szereplőként a hatalom is elismert. A kolostorok és iskoláik tartották fenn a nyelv és az etnikai ön­tudat folytonosságát. A lengyelekben a katolikus egyház tar­totta a lelket az orosz pravoszláv elnyomás idején. (Az észtek­ben és a lettekben hasonló körülmények között az evangé­likus egyház). Az egyházak politikai jelentőségét mutatja az is, hogy pl. a bolgárok közt a XVII. század során elterjedt gyakorlat volt az áttérés a katolikus egyházba, abban a reményben, hogy ez nyugati kapcsolatokat és segítséget hoz a felszaba­duláshoz.

Vissza kell térni még a nyugati és keleti egyház különbsé­géhez, mert ez kulturális téren is lényegbevágó különbséget hozott magával. A közösségben és misztikában elmerülő or­todoxiához képest a katolikus egyház a maga skolasztikán edződött racionalizmusával eleve tágabb kulturális lehetősé­get biztosított. Itt korábban köszöntött be a (valójában sehol végbe nem ment) dekrisztianizáció, a gondolkodás világi ele­meinek betörése az emberek tudatába. A reformációval és az ellenreformációnak nevezett katolikus reformmal ezek a moz­zanatok erősödtek. Sok egyéb tényező is hozzájárult persze ahhoz, hogy pl. a Habsburg Birodalom vagy a lengyel terü­let egy sajátos aire culturelle-t, kulturális térséget hozott létre, amelynek bizonyos, többnyire már külsőségekbe átment sajátosságai jóformán napjainkig is érződnek. (Még akkor is, ha pl. Monarchia csupán az étlap bizonyos ele­meiben, pályaudvari épületekben és színházakban maradt fenn, Zágrábtól Lvovig.)

A nagy európai szellemi áramlatok hosszú időn ke­resztül csak a nyugati egyház területére jutottak el, annak a határán megtorpantak. A felvilágosodással fordult meg a helyzet, az már Oroszországba és idővel a Balkánra is eljutott, annak a jeleként, hogy a felekezeti különbségek már háttérbe szorulóban vannak egyéb mozzanatok mögött. Persze, a szellemi áramlatok nyugatról jöttek, hatottak, ha sajátos szí­nezetet kaptak is itt a helyi, vagyis nemzeti különbségek ré­vén. Kelet-Európából jóval kevesebb eredeti áramlat került ki. Igaz, akadt azért.

Talán a legfontosabb – aminek persze ugyancsak van nyugati előzménye, mintaképe – a különböző nemzeti hiva­tástudatok ténye. Az időben első a „kereszténység védőbástyája"-eszme, Közép-Kelet-Európában közkedvelt, csak éppen utólag többször emlegették, mint akkor, amikor való­ban volt igazságtartalma. De lengyelek, magyarok és horvá­tok saját nemzeti küldetésüket látták benne, részben már a XVI-XVII. században. Később az oroszok is kezdték emlegetni, hogy századokon keresztül védték a Nyugatot, a balkániak meg, hogy ők szenvedték meg saját testükön a keleti, mármint az oszmán támadást.

A nemzetté válás korában már speciálisabb hivatástudatok alakultak ki. A magyarok esetében az, hogy az ő feladatuk a Kárpát-medence népeinek átvezetése a polgárosodás min­den problémát megoldó birodalmába (de ez természetesen csak magyar vezetés alatt történhet meg, és a terület egysé­gének a fenntartásával). Az államuktól megfosztott lengyelek úgy tekintettek magukra, mint a népek Krisztusára, aki (illetve akik) saját vére hullatásával hozza meg a szabadságot a többi európai elnyomott nemzetnek. A csehek úgy látták (Masaryk oktatta őket erre nagy hatással), hogy a lelkiismereti szabadság védelmezői a huszita korszaktól kezdve, meg a kis népek szabadságának a szószólói. Meg a demokráciáé (ebben volt a legtöbb igazság). A görögök a „nagy eszme" ne­vében a Bizánci Birodalom feltámasztását tűzték ki céljukul, az egész Balkán egyesítését Konstantinápoly fennhatósága alatt, hiszen az itt élő népek mind görögök, hellének, még ak­kor is, ha pillanatnyilag éppen más nyelven beszélnek.

Az oroszoknak, a többi kelet-európai nemzettől eltérően, teljes mértékben megvolt a saját nemzeti államuk, nem kellett nemzeti ideológiát kitalálniuk az államiság létrehozása végett, ezért az emberiség egészében gondolkodtak, elsőrendűen erkölcsi kategóriákban, és abban látták Oroszország küldeté­sét, hogy elvezesse az embereket a tökéletes erkölcsiség vi­lágába, ahol, mint minden utópiában, a problémák egy csa­pásra megoldódnak. (Amikor a marxizmus-leninizmus került uralomra az országban, ennek egy modernizált és mindenféle keresztény hagyománytól és maradványtól a lehetőség sze­rint megtisztított változatát hirdették meg. Először a világforra­dalom formájában, azután egy országra vonatkoztatva, ké­sőbb megint az országhatárokon túl is. Messzire visszanyúló hagyomány volt ez, voltaképpen Bizáncból öröklődött, ahol a hit tisztaságának, egységének a megőrzése volt az eszmei fő cél, ez pedig a XV. század végén örökségként Oroszországra hárult a „harmadik Róma"-elmélet formájában, amelynek lé­nyege röviden az, hogy az első és a második Róma, vagyis Bizánc, egyaránt eretnekségbe esett – mert a bizánciaknál is volt politikai okokból kísérlet az egyházi unióra -, most már Moszkva, a harmadik Róma, az igazi hit egyedüli őrizője, és negyedik Róma nem lesz.)

(Ogonyok)

Tekintettel a paraszti tömegeknek a gazdasági elmara­dottsággal is összefüggő fennmaradására a modernizáció ko­rában is, a nemzeti hivatástudatok mellett még egy másik, univerzálisabb (bár egyúttal mindenütt nemzeti színezetű áramlat is) létrejött, igaz, eléggé későn, a századfordulón (netán csak a két világháború közti korszakban, mint Magyar­országon). A népiességről van szó. Világos, hogy ez az ideo­lógia csak a kapitalista korszakban jöhetett létre, amikor so­kan azt jósolták, hogy a parasztság eltűnik, de Kelet-Európá­ban ez valahogy nem ment. Racionális módon meg lehetett indokolni a népiességet mint harmadik utat a kapitalizmus és a szovjet típusú szocializmus között. (Korábban romantiku­san, azzal, hogy a parasztság az egyetlen dolgozó osztály, tehát a „munkásosztály" maga – ezt vallotta az orosz narodnyikizmus, majd később az eszerek mozgalma, bár az önma­gát marxistának tartotta.) Vagy azzal, hogy a parasztság a legnépesebb osztály, tehát ez hivatott az ország kormányzá­sára – ez volt pl. a bolgár parasztpárt koncepciója. Paraszt­pártok egyébként a többi országban is alakultak, különféle ne­veken (agrárpárt, néppárt). Többnyire azonban hamarosan polgári értelmiségi vezetés alá kerültek, betagolódtak a parla­menti struktúrákba, és az egyik polgári párttá lettek. Sok eset­ben nem is tudták az egész parasztságot átfogni, mert annak tömegei más, polgári pártok mellé csatlakoztak, többnyire nemzeti alapon.

Itt érdemes visszakanyarodni a parlamentarizmus kérdé­séhez, amelyről más vonatkozásban már volt szó. A nyugati klasszikus megoldás a liberális-konzervatív kettősség volt. Amikor a parlamentarizmust átültették ebbe a régióba, való­ban sok helyt megvoltak ennek a kettősségnek a kezdetei, a cseheknél, a románoknál, a szerbeknél, a bolgároknál is. De csupán a kezdetei, mert a klasszikus polgári pártrendszert hamarosan keresztezték (megint nyugati mintára) világné­zeti (keresztény, többnyire katolikus) pártok, vagy a már em­lített parasztpártok (a munkáspártokra később térünk ki), vagy a nemzeti problematika körül szerveződő pártok (melyek célja állami önállóság elnyerése, megtartása, kiter­jesztése a még fel nem szabadított nemzettestvérekre stb.). Tehát megint csak visszajutottunk a nemzeti kérdéshez.

A parlamentarizmus kapcsán még azt is meg kell említe­ni: a pártok általában elitarius pártok voltak, hiszen a vá­lasztójog is általában szűk körű volt (a tömegek értetlensé­gére való hivatkozással). Ahol pedig szélesebb vagy általános volt a férfiak választójoga (pl. Bulgáriában az 1878-as felsza­badulástól kezdve), ott a választói tömegek valóban alacsony kulturális szintje miatt (hiszen még a századfordulón is magas volt az analfabéták aránya), a politikai elit könnyen tudta a választókat saját érdekei szerint manipulálni. Még a vi­szonylag legerősebb bolgár parasztpárt is csak az első világ­háború utáni években kapott egyszer abszolút többséget a vá­lasztásokon.

A munkásmozgalom a társadalmi struktúra (és persze a gazdasági fejlettségi szint) következtében az első világhábo­rúig valójában értelmiségi csoportok marakodását jelentette, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia és a lengyel területek kivételével nagyon csekély volt a munkásság száma, még csekélyebb a társadalmon belüli aránya. Hozzájárult ehhez, hogy nemzeti jelszavakkal még a meglévő munkások egy részét is más pártok mögé lehetett felsorakoztatni. Amíg a munkásmozgalom valójában értelmiségiek ügye volt, ezek a korai szociáldemokrácia absztrakt nemzetközisége alapján álltak, a mozgalmat igyekeztek ugyan a nemzeti történeti fejlő­dés vonalába beágyazni, de azért e munkásmozgalmak gyakorlatában a szociális kérdések tényleges felvetése mögött a nemzeti problematika mindig háttérbe szorult. Ahol viszont valójában viszonylag széles munkástömegek voltak, ott a mozgalmak, illetve pártok kénytelenek voltak a nemzeti kérdést tudomásul venni és valamilyen formában ál­lást foglalni. A Monarchia osztrák területein a szociáldemok­rata párt ténylegesen egymástól független, nemzeti alapon szerveződő pártokra esett szét, a magyarországi szociálde­mokrácia a másik megoldást választotta és valójában türel­mesen várta a munkások természetes elmagyarosodását, ami az adott pillanatban nem is volt olyan illuzórikus. A lengyeleknél a munkások többségét tömörítő szocialista párt pedig az első célként a nemzeti függetlenség visszaszerzését tűzte ki, csak utána volt hajlandó a szocialista átalakulás kérdései­ről tárgyalni.

Amikor az első világháború után bekövetkezett a mun­kásmozgalom nagy szakadása, a kommunisták még harco­sabban helyezkedtek a nemzetközi proletárforradalom állás­pontjára. Viszont (ugyancsak harcosan) ténylegesen nemzeti álláspontokat foglaltak el a fasizmus előretörésének és a má­sodik világháborúnak a korában. Hogy az 1945 után átme­neti internacionalista periódust követően a nemzetközi­ség folytatólagos hangoztatása mellett hogyan álltak át az egyes pártok kisebb vagy nagyobb mértékben a nem­zeti álláspontra, az már szemünk láttára zajlott le az utóbbi évtizedekben.

Eddig általában nemzetekről esett szó, néha még olyan régebbi korok vonatkozásában is, amelyekkel kapcsolatban e kifejezés használata talán még nem indokolt. Ezért is hasz­náltuk olykor óvatosságból az etnikum kifejezést. Másrészt kialakult nemzetekről esett szó, még akkor is, ha ez a kialaku­lás szinte a szemünk láttára megy végbe, mint pl. a macedó­nok esetében. (Kétségtelennek tartjuk, hogy a XX. század ele­jéig – de akár még később is – a macedónok önmagukat bol­gároknak tekintették, az újonnan létrejött Bulgáriához kíván­tak tartozni. Legkésőbb a második világháború idején azon­ban már létrejött egy olyan macedón értelmiség, amely magát a bolgároktól különálló nemzetnek tekintette. Az a folyamat zajlott és zajlik itt le, amelyen a többi kelet-európai nemzet a XVIII. század végétől és a következő század során ment keresz­tül: a modern nemzet létrejötte. Ez mindenütt az értelmiségiek öntudatosodásával indult meg, az ő körükből terjedt tovább egyéb rétegek felé, a közös nyelv, mint integráló tényező se­gítségével. Nem lehet pontosan tudni, hogy a macedónok esetében mennyire jutott el a mai napra ez a folyamat, meny­nyire hatotta már át az egész társadalmat. A kérdés körül a legutóbbi időkig heves polémiák folytak Bulgária és Jugoszlá­via között, a bolgár felfogás szerint a macedónok ma is bolgá­rok. A macedón nyelv egyébként eredetileg a bolgár egyik nyelvjárása volt, mára már elkülönült tőle, önálló irodalmi nyelvvé alakult ki.)

Itt kell felhívni a figyelmet az irodalmi nyelv jelentősé­gére a nemzetek elkülönülésében. Azt lehet mondani, hogy a különböző etnikumokból, feudális nemzetiségekből ab­ban az esetben jött létre a szó modern értelmében vett nemzet, ha elég nagy létszámban voltak, és ha létrehoz­ták saját nemzeti irodalmi nyelvüket. Két ellenpélda is iga­zolja ezt. A ma az NDK-ban élő szorbok nem teremtettek meg egységes irodalmi nyelvet, nem is voltak kellő létszámban, ma is csak egy feudális nemzetiség szintjén élnek. A másik a ruszinok, vagy kárpát-ukránok példája. A múlt században ér­telmiségüknek abban a csekély hányadában, amely nem ma­gyarosodott el, három felfogás is élt. Az egyik szerint ők volta­képpen oroszok, a másik szerint ukránok, a harmadik pedig az, hogy külön etnikumot alkotnak, a ruszint. 1945-ben ha­talmi szóval ukránoknak deklarálták őket, és úgy tűnik, ez az­óta valóban meg is gyökeresedett. Vagyis itt az ukrán irodalmi nyelv átvétele miatt nem alakult ki ruszin nemzet. Viszont a ju­goszláviai ruszinok körében 1945 óta használatos egy ruszin irodalmi nyelv, tehát itt létrejöhetett volna egy ruszin nemzet, ha a létszámuk nem volna olyan csekély.

A macedónok révén eggyel több, a ruszinok és a szorbok esetében pedig kettővel kevesebb a kelet-európai nemzetek száma. Így is elég sok. (Természetesen a Szovjetunió európai területén élő finnugor, török etnikumokat, vagy a grúzokat és az örményeket nem vettük számításba, mert azok vélemé­nyünk szerint soha nem tartoztak bele a kelet-európai fejlő­désbe.)

Még egy közös vonásról kell megemlékezni, és ez a Nyu­gat felé fordulás. Ezt jórészt indokoltnak is kell tekinteni. A kö­zépkorban a feudalizmus fejlettebb, második szakasza innen jutott Kelet-Európa egyes részeibe, a reformáció, a felvilágo­sodás, a kapitalizmus, még a szocializmus is nyugatról jött. Kelet-Európában ezek másodfőzetei keletkeztek (vagy ha speciális, új vegyület, akkor, ma úgy tűnik, nem volt benne sok köszönet).

A Nyugat felé fordulásban is van azonban negatívum. Az a törekvés, hogy „mi" Európához, vagyis a Nyugathoz tarto­zunk, „mások" azonban már nem. A csehek önmagukat min­dig ide számították, legfeljebb inkább Közép-Európáról be­széltek. Ez volt a helyzet a lengyelek esetében is, és ma nálunk. Mindenki mereven nyugatra néz, és a szomszé­dokról szeret megfeledkezni. Az 1989-ben bekövetkezett nagy földcsuszamlás nyomán pillanatnyilag ebben is változás történt, a magyarok most már legalább a csehekre és a len­gyelekre gondolnak (a szlovákokról már kevesebb szó esik). Félő azonban, hogy a merev nyugatra figyelés, a nyugati segítség körül máris kibontakozó tülekedés megint csak a nemzeti elkülönülés felé visz, amelynek oly mélyen gyö­kerező előzményeiről az eddigiekben szó volt. A „csak mi tar­tozunk Európához" szindróma vészesen felsejlik mindenfelé.

És ezzel már el is érkeztünk forrongó jelenünkhöz – és cikkünk bevezető soraihoz. Ma úgy tűnik, a Nyugathoz, Eu­rópához való csatlakozás Kelet-Európa jelentős részében őszinte óhaj, szinte kormányprogram is. (A Szovjetunió­ban a kérdés még nem dőlt el, a nagyhatalmi hagyományok akadályozzák ezt. Állásfoglalása bizonyára fontos, ha nem is annyira, mint egy-két évvel ezelőtt.) Az óhaj tehát bizonyára megvan, talán az esély is. Különösen abban az esetben, ha a megvalósítás valamiféle összefogást is jelentene, nem különálló kisállami törekvéseket. Kelet-Európa felszá­molódása, a régió beolvadása Európába ma legalábbis nem látszik lehetetlennek. De a felsorolt kelet-európai sajátossá­gok tapasztalatait nem lehet figyelmen kívül hagyni, ezek jele­nünket is nagymértékben meghatározzák.

A kelet-európai fejlődés e néhány tartós hagyományára igyekeztünk rámutatni. A hazai és külföldi pártok tallózhatnak ezekben a hagyományokban. De nem sok örömet lelhetnek bennük.

(Ogonyok)

Különböző jelzőkkel (feudális, kispolgári, burzsoá, mun­kás-, proletár-, utópikus, állam-, nemzeti, keresztény, ag­rár-, stb.) használt kategória, amely jelzős összetételen­ként más-más tartalom kifejezésére szolgál. Ugyanakkor e tartalmak közös vonása, hogy valamilyen formában min­degyikük tagadja a szabadversenyes kapitalizmust: szemben áll annak tőke-logikájával, tisztán profit-motivált piac­gazdaságával.

Az említett szocializmusok több síkon is megjelenhet­nek: létezhetnek elméleti-ideológiai elképzelésként, eb­ből kiinduló társadalmi-politikai mozgalomként, továbbá gyakorlatilag megvalósult társadalmi rendszerként.

Minden szocialista ideológia és mozgalom – az igaz­ságosság, humánum, egyenlőség stb. elveire hivatkozva – a tőkés gazdálkodástól elválaszthatatlan társadalmi konf­liktusok mérséklésére törekszik, de közülük csak a Marx által eredetileg proletárszocializmusnak nevezett típus te­kinti feladatának, hogy a kapitalista rendszert ökonómiailag (ezáltal világtörténelmileg) meghaladja. Nevezetesen, hogy a tőkésnél termelékenyebb gazdálkodási szisztémát, hatékonyabb termelési módot hozzon létre.

A marxi-engelsi elmélet szerint a kapitalizmust világtörténelmi értelemben meghaladó szocialista formáció legfőbb jegyei (alapvető kritériumai) a következők: 1. Osztálynélküli társadalom, amely ezért nem ismer önálló hatalmi-politikai szférát és politikai államot 2 A gazdaság és a társadalom szerveződése önkormányzati alapon megy végbe: maguk az érdekelt egyenek es közösségek döntenek valamennyi gazdálkodásbeli es társadalmi kérdésről. 3. Ennek megfelelően a dolgozók birtokba veszik életük újratermelésének gazdasági feltételeit, vagyis fel­számolják az öntörvényű (ezáltal elidegenült) gazdasági szférát. Helyette szükségleteikből és képességeikből kiinduló termelési módot (társult termelési módot) hoznak létre.

Általában elfogadott nézet, hogy szocialista forradalom (szocialista jellegű forradalom) elvileg egészen különböző gazdasági fejlettségű országokban bekövetkezhet. Ez a forradalom önmagában véve mindössze a politikai hatalom megragadását jelenti valamint azt, hogy az új ha­talom a társadalmi fejlődést – világtörténelmi értelemben vett – szocialista irányba akarja terelni.

A „létező szocializmus" országait sajátos kettősség jellemzi. Ezek az országok radikálisan szembefordultak a tőkés szisztémával. Másreszt viszont nem állt módjukban, hogy kísérletet tegyenek a kapitalizmusénál gazdaságosabban működő termelési rendszer ökonómialiag szerves úton való kialakítására, mivel egyetlen esetben sem gaz­daságilag élenjáróállamban következett be a hatalom megragadása. Társadalmi-politikai gyakorlatuk kezdettől fogva jelentős mertekben inadekvát viszonyban van az ál­taluk irányadónak minősített elmélettel. Olyan bizonyta­lan, eldöntetlen jövőjű társadalmak ezek. amelyek szá­mara továbbra is fennáll a következő alternatíva. 1. telje­sen Integrálodnak a tőkés világrendszerbe; 2. jelenüket a szocializmusba való politikai átmeneti időszak valamelyik – gazdasági, technikai, kulturális fedettségük szerint különböző – szakaszként igazolják. Ezen utólagos igazolódás feltétele azonban: a politikai hatalommal (az állammal) szemben alternatív önkormányzati társadalomszerveződés megteremtése, valamint a tőkésnél termelékenyebb gazdálkodási rendszer kikísérletezése.

A kerekasztal-beszélgetés résztvevői: Beatrix Campbell feminista és kommunista, Eric Hobsbawm, történész és kommunista, John Lloyd, a Financial Times kelet-európai szerkesztője és a Munkáspárt tagja, valamint Mario Telo, politikai író, pártonkívüli olasz szocialista, az OKP szimpatizánsa. A beszélgetést Martin Jacques, a Marxism Today szerkesztője vezeti.

 *

Martin: Az elmúlt hetekben lélegzetelállítóan rövid idő alatt ta­núi voltunk annak a rendkívüli összeomlásnak, amely lénye­gében az összes régi kelet-európai rendszert érinti, és ugyan­akkor láthatjuk a Szovjetunió nagyon is megoldatlan válságát. Azt mondanák ezek után, hogy ez az általunk ismert kommu­nista rendszer végét mutatja?

John: Bár a kelet-európai mozgalmak minden országban egé­szen mások, úgy látom a közös nevezőjük az, hogy minden országban könnyen lehetett felkelésre bírni a népességet a kommunista párt és az ellen a rendszer ellen, amelyet meg­szállónak tekintettek – miután Gorbacsov megtette a kezdő lépést. Valtr Komárek közgazdász, az ellenzék egyik központi alakja Prágában azt mondta, hogy Csehszlovákiában különös rendszer uralkodott, ahol kb. 300 ezer pártfunkcionárius he­lyezkedett szembe a 15 milliós nemzettel.

Úgy gondolom, hogy a jelentős különbségek ellenére ez valamennyi országban így volt. így aztán, hogy Gorbacsov visszavonta a támogatás szavatolását, a felkelt nép igen gyorsan – Csehszlovákiában mindössze két hét alatt – lerázta és működésképtelenné tette azt az apparátust, amelyet csu­pán rájuk kényszerítettnek tekintettek.

Martin: De a következmények kihatása még nagyobb, ugye? Történetileg?

Eric: Igen, úgy hiszem. Úgy gondolom, hogy az októberi forra­dalom uralta korszak végének vagyunk a tanúi. A változás olyan mérvű, hogy a hatások nyilvánvalóan sokkal hosszabb időre terjednek majd, mint ahogy John véli.

Bea: Szerintem ez a bolsevik típusú forradalmi küzdelemnek és így annak a valaminek a vége is, amit marxizmus-leniniz­musnak hívtak. De nem a marxizmus vége, a két dolog nem egy és ugyanaz. Hogy a kommunizmusnak (kis k-val) és an­nak a forradalmi szellemnek és forradalmi kultúrának is a vé­gét jelenti-e, amely megelőzte a bolsevizmust, másik kérdés.

Hasonlóképpen meg kell fogalmazni egy régebbi forradalmi kultúra és mondjuk, a szociáldemokrácia, valamint a ma új szociális erőknek nevezett irányzat kapcsolatát is.

Eric: Bizonyos értelemben az, ami Kelet-Európában történik, felszabadulás az elviselhetetlen diktatórikus rendszerek, a nem túl hatékony gazdaság és általában – szembefordulva a Szovjetunióval – a nem legitim és népszerűtlen kormányzatok alól. De nem ujjonghatunk minden további nélkül, amikor pél­dául ezek közül az országok közül nem egyben a nacionaliz­mus újraéledése, az idegengyűlölet és más reakciós irányza­tok jelentik az alternatívát, nem is beszélve arról a kockázat­ról, hogy felszámolják ezekben az országokban a 40-50 éves pozitív vívmányokat is – és senki sem tudná megmondani, mi­nek a kedvéért. Tudjuk, minden rendbe fog jönni, de az még nem elég, hogy megszüntetik a központi gazdaságirányítást, így, bár mi valamennyien üdvözöljük a történteket, különösen a csehszlovákiaiakat és az NDK-belieket (nem vagyok benne olyan biztos, hogy hasonlóan fenntartások nélkül köszöntöm a magyarországiakat is), a jövőben még igen komoly problé­mákra lehet számítani.

Mario: Ami az októberi forradalom értékeinek a megvalósítá­sát illeti, ebből nem sokat láthatunk a szovjet birodalomban, különösen az 1920-as évek után. És a kelet-európai kor­mányok egyike sem élvezett demokratikus támogatást. Talán Csehszlovákia, 1948-ban, volt az egyetlen kivétel. Eltekintve ettől és Magyarország 1956-os megújulási kísérletétől vagy az 1968-as prágai tavasztól, ennek a történetnek semmi köze sincs az októberi forradalom értékrendjéhez mint a szabad­ságért és szociális átalakulásért vívott küzdelemhez. Ami ma válságban van, az a diktatórikus rendszer és az állami tulajdo­non alapuló elhibázott gazdasági szervezet.

John: Ami Eric véleményét illeti, hogy ismeretlen vizekre hajó­zunk, nos, ez valóban így van, mint mindig, de nem tudom, sőt egyikünk sem állíthatja, hogy tudja, mi is van a felemelt kő alatt. Természetesen sok minden, így a szabadság is, de visszataszító dolgok is. Elkerülhetetlenül az utóbbiak jutnak nap­világra, mint a nacionalizmus, idegengyűlölet és így tovább. Nem szabad elfelejtenünk, hogy sok párt, talán legnyilvánvalóbban a lengyel kommunisták, az antiszemitizmust is fel­használta, ha ez megfelelt a céljainak, s szerephez juttatta a párt „megtisztításában", és így tovább. (…)

Meg kell azonban jegyezni, hogy a lengyel prímás anti­szemita beszédével azonnal szembefordult a Szolidaritás-vezette kormány, amelynek miniszterelnöke katolikus értelmisé­gi; szembeszállt vele Lech Wałęsa is, és így tovább. Más szó­val úgy látom, hogy a felszabadulást végrehajtó erők igen nagy része tisztában van vele: fenn kell tartani és tovább kell erősíteni a reakciós tendenciákkal szemben, amelyek persze léteznek a társadalomban, a saját álláspontjukat. És így leg­alábbis kétségbe vonható, megkérdőjelezhető, hogy felemel­vén a követ valóban negyven éves érzések kerülnek-e elő, ősi, konzervált formában, változatlanul.

Fel szeretném vetni azt a kérdést is, hogy mennyire vá­lasztható el a marxi politikai fejlődés iránya a Lenin létrehozta pártétól. Más szóval, van-e marxizmus, politikai marxizmus, amely nem kényszeríti az embert abba a pártba, amely a pro­letárdiktatúrára épül, s mindarra, ami ebből következik vagy legalábbis eddig következett?

Bea: A marxizmusnak van egy szóhasználata, amely hajla­mossá teszi az olyasfajta torzult politikára, mint amit leniniz­musként szoktunk emlegetni; és bizonyos értelemben éppen ezt tartom olyan izgalmasnak jelenleg, amikor mindezek a fej­lemények megkérdőjelezik magát a marxizmust – tehát ami a legérdekesebb, az az, hogy ez nem először fordul elő. Egy sor politikai szerveződés, amelyhez sokunknak köze volt az el­múlt húsz évben, kifejezetten baloldali kihívást jelentett a mar­xizmus számára, és nem véletlen, hogy a baloldal felismerte: a marxizmus, hogy úgy mondjam, csak azután lépett színre, hogy a felemelkedő munkásosztály egy sor nagyon lényeges harcot végigküzdött – például Angliában -, amelyek létrehoz­tak egy munkásmozgalmat és egyfajta antikapitalista szerve­ződést, amit azután a marxizmus figyelembe is vett.

De van valami, ami még a marxizmus belépése előtt jele­nik meg, és amit persze nem kell túlhangsúlyoznunk, de ami mégis lényeges, hiszen a marxizmus bizonyos értelemben megtagadta – tudniillik hogy a marxizmus előtti szocializmus­nak és kommunizmusnak volt egyfajta kultúrája; márpedig ezt sokan fontosnak tartjuk, pontosan azért, mert éppen a politika kultúrája az, ami túlmutat az intézmények és a hatalom kérdé­sén. Nem egyszerűen az osztályharcról van szó, hanem arról, hogy az emberi lények, születésüktől halálukig, hogyan for­málják saját életüket, világukat, kultúráikat. Ezt nevezem én a politika kultúrájának, és egy olyasfajta viszonyulásnak a ter­melés és a reprodukció világához, amely más jellegű, mint az, amely Marxot foglalkoztatta.

Martin: Eric, azt mondtad a beszélgetés elején, hogy ez az ok­tóberi forradalom korszakának a vége. Hogy érted ezt?

Eric: Vissza kell utalnom arra, amit John mond. Azt hiszem, az a baj az ő marxizmus- és marxizmus-leninizmus-bírálatával, hogy egyoldalú, nagyon is egyoldalú. Feltételezi, hogy egy és csak egyetlen egy dolog van a marxizmusban. Világos, hogy ez nem így van. Ezen az alapon azt is mondhatná, hogy a né­met szociáldemokrácia benne van Marx írásaiban. Világos, hogy Lenin Marx-értelmezése a marxizmus sajátos változatát eredményezte- csak emlékeztetőül: olyan országokban jutott szerephez, ahol a) forradalmi vagy potenciálisan forradalmi helyzet volt, b) amelyek elmaradottak voltak és c) ahol nem volt lehetőség annak a tömegmozgalomnak a kiépítésére, amelyre Marx gondolt. Az élcsapat-párt és minden egyéb így aztán óriási hatást tett ezekre az országokra. Bár még ezekben az országokban sem ez volt a marxizmus egyetlen változata. A mensevikek másként vélekedtek, és nyugodtan állítható, hogy éppen olyan jó értelmezői voltak Marxnak, mint Lenin.

Egyébként 1914 előtt a marxizmusról kialakított klasszi­kus nézet éppen az ellenkezője volt; úgy látták, egyenesen olyasmihez vezetett, mint a német szociáldemokrácia. Azt hit­ték, akár Marx, hogy a kapitalizmusban a szociális ellentmon­dások végül is valami módon a rendszer fölé kerekedő leg­felső ülésszakba torkollanak majd, és nem hittek azokban a forradalmi taktikai lépésekben, s még kevésbé abban a forra­dalmi szervezetben, amelynek Lenin volt az úttörője. Nem mondom, hogy ez nem volt marxizmus, mivel teljesen legitim származék. Azt azonban állítom, hogy a marxizmus és a mar­xizmus-leninizmus nem azonosak, s hogy az egyik nem fog­lalja magában kizárólagosan a másikat.

Ami a marxizmus lenini változatát illeti, az kétségtelenül válságban van, s valószínűleg zsákutcába jutott, mivel, ahogy a beszélgetés elején mondtam, véleményem szerint az októ­beri forradalom kora véget ért. Amennyiben a kapitalizmus természetében végbemenő változásokat előre meg tudjuk ítélni, belátható időn belül nem lesz olyan katasztrofális krízis, amelyből csak forradalmi eszközök segítségével lehet kime­nekülni.

Az, hogy Leninnek igaza volt-e vagy sem, más kérdés, de abban már aligha kételkedünk, hogy 1914 és az 1950-es évek eleje között a világkapitalizmus katasztrofális válságperiódust élt át. Senki, de még az USA sem volt védve ellene, különösen nem a 30-as években. Senki sem volt biztos benne, hogy ez az átok rendszer tartós lesz-e, és hogyan. Ha a harmincas évek elejére gondolunk, volt akkoriban egyfajta politikai turiz­mus: nemcsak baloldaliak, hanem liberálisok és konzervatí­vok is elmentek Moszkvába, hogy megértsék, mi a rendszer működésének a titka – bár nem volt igazán hatékony, ahogy ma már tudjuk – sőt még annál is kevésbé. De a lényeg az, hogy akkor mindenki terveket készített. Az 1950-es évekig mindenki, még a kapitalista világban is, kitartott a tervek mel­lett. Amikor az USA segíteni akart a latin-amerikai országok­nak, azok ragaszkodtak a tervezéshez.

Nos, ne áltasd magad, hogy ez a gondolat csak egy lenini kitérő. Volt vagy 40 év, amikor a bizonytalanság és a kapitaliz­mus válsága, valamint a munkásosztálynak az a meggyőző­dése, hogy csak az éles törés, a teljes változtatás segíthet, egymást erősítette.

Tudjuk, hogy ez nem következett be. És az 50-es évektől világossá vált például, hogy az az érv, miszerint a kapitalista út gazdaságilag járhatatlan, eltűnt. Több mint járható.

Világosnak tűnik számomra: a szovjet és a kelet-európai rendszer szétesésének az a kezdeti jelentősége, hogy meg­szűnt a munkásmozgalom megosztottságnak igazolása, ami az 1917-es forradalom után került felszínre. A mozgalom megoszlott, az Internacionálé is megoszlott azzal, hogy csak egy világforradalmi mozgalom felelt meg neki, erről pedig ha­marosan kiderült, hogy hiú remény, miután nem valósult meg egy-két éven belül. Mégis érvelni lehetett azzal, hogy szükség van a katonai típusú pártokon alapuló forradalmi munkásmoz­galomra – hiszen ez az, amit lényegében demokratikus cent­ralizmusnak hívunk.

Nem is volt ez teljesen hibás elképzelés: a leninizmus legfőbb történelmi tette a fasizmus legyőzése volt, ami egy­részt a Szovjetunió, másrészt pedig az ellenállási és partizán­mozgalmak nélkül, amelyeknek a gerincét a kommunisták al­kották, nem jött volna létre. Nem beszélnénk ma arról, hogy fejlett országok liberális demokráciájában élünk: különféle jobboldali diktatúrákban és jobboldali autoritárius rendszerek alatt léteznénk.

Teljesen világos, hogy mindez ma nincs már így, és a kommunista és a szociáldemokrata mozgalom megosztott­sága korszerűtlen. Napirenden van ezeknek a mozgalmaknak valamilyen formában létrejövő egyesítése. (…)

Martin: A berlini fal lebontása körüli események közül az ha­tott rám a legnagyobb mértékben, hogy, bár úgy lehetett értel­mezni, hogy az egyik rendszer győzedelmeskedik a másik fe­lett, valójában elenyészett a győzelemittas hang. Az ideológiai jobboldal majdnem néma maradt. Azt jelenti-e ez, hogy telje­sen új helyzet van kialakulóban, és a baloldal kilátásai némileg biztatóak?

Bea: Lipcse volt az az első pont, amikor a kelet-európai ese­ményektől izgalomba jöttem. Éreztem a kelet-európai kom­munista pártok összeomlásának elkerülhetetlenségét, s ma­gamban úgy gondoltam, döbbenetes és gyalázatos: lefegyve­rezték és működésképtelenné tették a társadalmat, amelyért felelősek. Örülök, hogy ennek vége. De ez nem okoz örömet, mivel az országok romokban hevernek, és a népek elcsüg­gedtek, s elvesztették kezdeményező kedvüket. De legalább elmondható, hogy az eseményeket ők hozták létre, s ennek így is kell lennie.

De Lipcse mást idézett fel, részben azért, mert úgy gon­dolom, valami volt itt a szocializmusból. A kelet-németországi történésekben az hozott lázba, ami túlmutat a Második és Harmadik Internacionálé újraegyesítésén: ha úgy tetszik, a megőrzésre érdemes kommunista és szociáldemokrata ha­gyomány újraegyesítése. Ez pedig vitába száll azzal az elkép­zeléssel, hogy a kommunizmusnak a szociáldemokráciába való beolvadásáról van szó, s hogy csak a szociáldemokrácia életerős az európai munkás- és szocialista pártokban, ami nyilvánvalóan nincs így.

A kelet-németországi eseményekben számomra első­sorban az a csodálatos, hogy kihívást jelent á valódi pártszer­vezés számára. Olyan kihívás, amely kifejeződését nem ká­oszban, hanem derűs, nyugodt, felnőtt, de igen határozott for­mában találja meg. Nekem ezt jelenti a hétfőn munkájuk vé­geztével blokkoló emberek képe – tudják, hova mennek hét­főnként azokban az utcákban, ahol feltehetően eddig is éltek, de nem találtak egymásra. A tömeg nőttön nőtt, és ellenállha­tatlanná vált. A lipcsei győzelem annak is köszönhető, hogy nem pártpolitika eredménye. Pártok nélkül történt. A Kelet-Németországban történtek jól példázzák egy új politikai forma születését, olyan politikáét, amelyet nem aknáz ki párt, és ezt a leckét még a legtöbb európai szocialista pártnak meg kell ta­nulnia.

Számomra így Lipcse és Drezda mindent megváltozta­tott. Ugyanis ezt megelőzően az autokratikus kommunista tár­sadalmak és kommunista hagyományok szétfoszlását láttuk: ez pedig azt sugallta, hogy a szocializmus tapasztalata olyan szörnyűséges, olyan megalázó, hogy az emberek hallani sem akarnak róla. Ezzel szemben Kelet-Németországban azt mondták: a szocializmus sok szempontból rettenetes volt, de vannak a létező szocializmusban olyan elemek, amelyeket védelmezni és továbbfejleszteni akarunk. Vannak benne olyan tényezők, amelyekkel továbbra is együtt akarunk élni, s azt akarjuk, hogy részesei legyünk saját magunk is a szocia­lizmus felfedezésének. (…)

Mario: A keleti blokk országai rettenetes válságban vannak, de ezt nem a jobboldali, nyugati kapitalisták nyílt győzelme okozta. Az ügy sokkal komplikáltabb. Olyasvalami, ami teljes­séggel váratlan, nemcsak Lipcsében, hanem egész Kelet-Európában, Csehszlovákiában, az NDK-ban stb.

A jövőt illetően optimista vagyok; bízom abban, hogy az európai baloldalt nem gyengítik meg a kelet-európai folyama­tok. Miért? Mert a kelet-európai országok fejlődése a nemzet­közi enyhülés és nem a hidegháború eredménye. Mivel passzivitás helyett fantasztikus és váratlan a tömegek részvétele – a társadalom demokratizálódott. És végül ebben a tömeg­mozgalomban új szocialista áramlatok bukkannak fel. Némely országban fontos szerepet játszanak – Lengyelországban ke­vésbé, Lengyelország valószínűleg még a régi hidegháborús korszak gyermeke. De az NDK-ban, Magyarországon és Csehszlovákiában olyan mozgalmakat látunk, amelyben a baloldal – Bea szavával élve a demokratikus szocialista érté­kek – nagyon fontos szerephez jutottak.

Kelet-Európa szélesebb körű gyarmatosítása természe­tesen valóságos veszély. Ahogy a Neues Forum (Új Fórum) egyik kulcsembere kifejezte: „Nem akarunk Nyugat-Németor­szág Szicíliájává lenni!" Ez bizony valóságos lehetőség. (…)

Marxism Today, 1990. január

(Ford.: Timár Györgyné)

Emberek összetartozásának, együttélésének egyik törté­nelmileg kifejlődött formája. A „nemzet" kategória külön­böző jelentései honosodtak meg.

Az emberek életfolyamatát a gazdasági értelemben vett nemzethez való tartozás (illetve ennek a hiánya) befo­lyásolja a legközvetlenebbül. Gazdasági nemzetről vala­mely állam egységes belső piacának, integrált nemzetgaz­daságának létrejöttétől kezdve indokolt beszélni. A nyu­gat-európai államok többségében a két világháború közöt­ti időszakig, a kelet-európai államok többségében a XX. század hatvanas éveiben bekövetkezett egy ilyen értelem­ben vett nemzet kialakulása. A soknemzetiségű országok közül például Nagy-Britanniában és Svájcban már régeb­ben végbement ez a folyamat, Jugoszláviában vagy a Szovjetunióban viszont mind ez ideig nem jött létre egysé­ges nemzetgazdaság.

A gazdaságilag offenzív helyzetben levő, prosperáló nemzetbe – mint más országokkal szemben gazdasági vé­delmet nyújtó pozitív közösségbe – való integrálódás tár­sadalmi biztonságot jelent, közvetlen előnyöket biztosít a társadalom tagjai számára. Ugyanakkor a gazdasági prob­lémák megjelenésével, illetve a nemzetközi integrációs fo­lyamat megélénkülésével gyengül a nemzet gazdasági tá­maszt nyújtó szerepe, csökken a vele való azonosulás te­hetősége, és bekövetkezik a nemzettudat válsága. Az em­berek jelentős részénél felerősödik a kisközösségek iránti vonzalom, illetve a gazdasági nemzet hitetlenné vált kö­zösségével szemben uralkodóvá válik a kultúrnemzettel való azonosulás, a nemzetiségi tudat.