Szerkesztőségünk különös érdeklődéssel fogadja a Kelet-Európában születő független baloldali mozgalmak megalaku­lásáról és működéséről érkező híreket. Ma, amikor minden baloldaliság kompromittáltnak tűnik, amikor minden, ami új, ami jövőre orientált, az menekül a baloldaliságnak még a lát­szatától is, különösen fontosnak gondoljuk azokat a szervező­déseket, amelyek mind az eddigi hatalomtól, mind pedig a vi­lág kapitalizmusától a baloldali értékeket (a humanitás, a tár­sadalmi-gazdasági egyenjogúság, a tényleges szabadság mind­két rendszer által korlátozott értékeit) kérik számon. S úgy tű­nik, ilyen mozgalmak, szervezetek Kelet-Európa minden or­szágában létrejönnek. Ezek dokumentumai közül mutatunk be most néhányat.

*

A csehszlovák Baloldali Alternatíva csoport tézisei

Mozgalom a demokratikus és önkormányzati szocializmusért

1. Csehszlovákiában a második világháború után a kapitalista ter­melési mód leküzdése teljes egészében a sztálinizmus jegyében folyt. Az addigi, parlamenti demokrácián nyugvó politikai rendszert meg­szüntették anélkül, hogy helyébe más demokratikus szabályozási rendszer lépett volna. A burzsoáziát mint osztályt megsemmisítették, a dolgozó emberek azonban nem szabadultak meg a kizsákmányolás­tól, hanem még sokkal nagyobb elnyomás és gazdasági nyomás alá ke­rültek.

2. Ez a fejlődés a politikai baloldalra is hatással volt. A szociálde­mokratákat erőszakkal egyesítették a kommunista párttal, amely tel­jes egészében bürokratizálódott, és a munkásosztály politikai pártja egy, az egész társadalmon uralkodó, direktív, adminisztrációs módsze­reket alkalmazó hatalmi struktúrává alakult. A többi, e hatalmaknak nem alárendelt baloldali szerveződést szisztematikus üldözésnek, majd likvidálásnak vetették alá.

3. A kommunista párt most kettős karakterű. A pártapparátus összefonódik az állami szervekkel, és bürokratikus hatalmi mechaniz­must képez. A párttagság a párt alapvető szociális bázisa. A párt tagjai kisebb-nagyobb privilégiumok birtokosai. Már régen nem baloldali politikai erőről van szó. Konzervatív, ellenáll a mélyreható társadalmi változásoknak, a reformokat pedig kizárólag a pillanatnyi szituáció nyomásának engedve kezdi meg.

4. Ez a demokrácia- és szocializmus-ellenes rendszer, amely aka­dályozza és megrendszabályozza a politikai, a gazdasági és az egész társadalmi életet, bebizonyította, hogy teljesítőképességgel nem ren­delkezik, alkalmatlan a termelőerők és a társadalom egészének fejlő­dését lehetővé tenni – hát még stimulálni. Bebizonyította azt is, hogy képtelen biztosítani minden egyén szabad fejlődését. Ennek eredmé­nye, a gazdasági megtorpanás mellett, az állampolgári és az általános emberi szabadság hiánya, a munkától való igen mélyreható elidegene­dés és a társadalom erkölcsi válsága. Ez az uralkodó politikai és gazda­sági rendszer, nevezzük akár sztálinizmusnak, neosztálinizmusnak, vagy reális szocializmusnak, az eltelt 40 év alatt nem vált be, s most elengedhetetlenül szükséges a legyőzése. Ez a rendszer azonban kielé­gíti a pártállam bürokráciáját, hiszen a kezdetektől saját elképzelései­nek megfelelően és igényei szerint szerveződött. Kedvez továbbá olyan élősködő szociális csoportoknak, melyek igen jól adaptálódtak az állandó diszfunkcióhoz, és busás hasznot húztak belőle.

5. Hívei vagyunk a szocialista társadalmi berendezkedésnek.

6. Véleményünk szerint a szocializmus alapja a következetes és alkotmányban kodifikált politikai pluralizmus, vagyis egyebek között, különböző politikai pártok (nem szocialisták is), társadalmi csoporto­sulások, szervezetek és kezdeményezések pluralitása. Figyelembe véve a csehszlovák társadalom történelmi fejlődését és jelenlegi törek­véseit, úgy gondoljuk, e demokratikus rendszer alapja a parlamentáris és a gazdasági önkormányzat típusú képviseleti demokrácia lesz. A parlamentáris rendszert védeni kell a politikai pártok fennhatósága, il­letve vezető testületeik társadalom feletti uralma ellen. A képviseleti rendszerben az állampolgárok és a dolgozók helyett a küldöttek és a demokratikus választások küldöttei döntenek, s felelőséggel tartoznak nekik, folyamatos ellenőrzésük alatt állnak, és akármikor visszahívha­tók. Folyamatosan tovább kell bővíteni az emberek közvetlen részvé­telét a közügyek intézésében. A szólásszabadság, a gyülekezési és egyesülési jog magától értetődő, természetes jog. A mai világban ki kell használni a számítás- és híradástechnika adta lehetőségeket. Így lehetségessé válik – a regresszív, elnyomó és manipulálható bürokra­tikus társadalmi csoportok, valamint a burzsoázia teljes hiánya mellett – a politikai rendszernek a klasszikus parlamentarizmusból a társa­dalmi önkormányzat irányába való fejlődése. A demokrácia köteles védeni a kisebbségek, a társadalom perifériájára szorult csoportok és az egyének jogait, s garantálni fejlődésüket. Úgy ítéljük meg, hogy ha­tékonyan föl kell lépni a nemzetiségi, vallási és más gyűlölet hirdetői, valamint a fajgyűlölet és a sovinizmus ellen.

7. Meggyőződésünk szerint a szocializmus kizárólag a szociális igazságosság és egyenjogúság elveire épülhet. Ezért ellenezzük az olyan gazdasági rendszert, amelyben a tőke tulajdonosai, illetve a tőke fölött rendelkezők kezében összpontosul a gazdasági hatalom, kizárva a dolgozók döntéshozatalának lehetőségét a gazdasági tevékenység­ben és annak következményeit illetően. A valódi demokrácia országa­iban is, ahol ez a politikai-gazdasági rendszer a társadalom többségé­nek beleegyezésével valósul meg, jellegzetesen manipulációs karak­terű a tőkés tulajdonra és az afeletti rendelkezési jogra épített ha­talom. A politikai hatalom a gazdasági hatalomból indul ki. Még ha a pénz uralma, a személyre szóló egyoldalú teljesítményorien­táció, a társadalom privatizációja (mely elválaszthatatlan a kizsákmá­nyolástól), úgy tűnik, elfogadhatóbbak is a mai csehszlovák helyzet­nél, mi elutasítjuk, mint helytelen alternatívát, amely, igaz, megemel­hetné az átlagos életszínvonalat, egyidejűleg azonban éles szociális dif­ferenciálódáshoz vezetne. Ez az „új" ún. fogyasztói társadalom más tí­pusú, a Nyugat számára tipikus kríziseket hordozna magában. A gaz­dasági önkormányzat alapját, melyet a nemzetgazdaság közép- és nagyvállalatai részére fogunk javasolni, a gazdasági tervek demokrati­kus megalkotása képezi, valamint minden egyes dolgozó egyre na­gyobb részesedése a munkájával kapcsolatos döntésekben, azok ered­ményeiben és feltételeinek megteremtésében. Gazdasági szükségsze­rűségnek tartjuk a piac teljes kibontakoztatását, vagyis a pénz- és az áruviszonyok teljes rehabilitációját. A piac hatásmechanizmusait az általános gazdasági törvényeknek megfelelően kell szabályozni. A piacon versengő gazdasági szubjektumok, egyének és tőkeerős cso­portok (külföldi cégek, monopóliumok) helyett maguk a vállalatok lennének azok, melyek egyre inkább a dolgozók igazgatása alatt mű­ködnének. Ezzel párhuzamosan a központi gazdasági irányítást az ál­lami központ kezéből fokozatosan át kell engedni a társadalmi önkor­mányzatnak. Azt a gazdasági önkormányzatot, amely egyedülálló vál­lalatokra korlátozódik, nem tudjuk elégségesnek tekinteni. Amennyi­ben kisvállalatokról van szó, s nem csupán a szolgáltatási és a kisipar területén, a szövetkezeti típusú gazdálkodást kell támogatni.

Az emberi munkaerő és a termelési eszközök összekapcsolódásá­nak ilyen változatát igen humánus és demokratikus módszernek tart­juk. Ezeknek a valódi szövetkezeteknek azonban az állami bürokrá­ciától független, működő belső demokráciával és önkormányzattal kell rendelkezniük. Támogatjuk továbbá a termelőeszköz magántulaj­donát a családi vállalkozás és az ehhez hasonló típusú vállalkozások esetében. A többszektoros gazdaság egy bizonyos idő múlva elkerül­hetetlen realitássá fog válni. Mint szocialisták, úgy gondoljuk, hogy a magángazdaságok jelentős önrészesedése nem felel meg a társadalom valóságos érdekeinek. Nem csupán a nagy-, de a közép- és kisvállala­tok támogatását is ellenezzük. Nem utasítjuk el azonban azt a kisvál­lalkozást, amely hozzásegít az állampolgárok szükségleteinek jobb ki­elégítéséhez és dinamikus elemeket visz a gazdaságba. De a társa­dalom nem tolerálhatja a kizsákmányoló termelési viszonyok fejlő­dését.

8. A fentebb vázolt politikai és az új áru- és pénzviszonyokon nyugvó gazdasági rendszer megvalósításában alapvető szerep jut az első időben az államnak. Feladata lesz a fölmerülő szociális egyenlőt­lenségek és feszültségek békítése és kiküszöbölése. Erőfeszítéseket fogunk tenni annak érdekében, hogy korlátozzuk az állam beleszólását a társadalmi életbe. Az ilyesféle beavatkozások gyakorisága és intenzi­tása olyan mértékben fog csökkenni, ahogyan az önkormányzati társa­dalomban, a szabad közmegegyezés társadalmában az emberek – mint állampolgárok és dolgozók – önszervező képessége javulni fog. Az, ami az államról fentebb elhangzott, érvényes a jogra is. A jog jövőbe­ni, perspektivikus pozícióvesztése nem vezethet a jog elhamarkodott elvetéséhez, vagy alábecsüléséhez. Jogtalanságot nem szabad jognél­küliséggel helyettesíteni.

9. A dolgozók jogainak érdekében feltétlenül szükséges – a gaz­dasági reformok időszakában jobban, mint bármikor – a demokratikus, önkormányzati, harcos és bürokráciamentes szakszervezetek léte, amelyek természetesen nem függenek sem az állami, sem a gazdasági, sem az önkormányzati intézményektől. A szakszervezeti mozgalmat vissza kell helyezni természetes alapjaira, mikoris a tevékenység köz­pontjában a bürokratikus apparátus helyett a tagság áll. A szakszerve­zeti mozgalom megújhodása mára szükségszerűvé vált. A dolgozók­nak kell eldönteniük, hogy a már létező szakszervezeteket használ­ják-e föl saját érdekeik védelmének eszközéül, vagy új szakszervezeti közösségeket hoznak létre érdekeik védelmére.

10. Az ökológiai válság sürgős megoldást igényel. A megoldást a működő visszajelzésekkel rendelkező társadalom önregulációjában látjuk, a demokratikus mechanizmusokban, a hatékony állami el­lenőrzésben és irányításban, s mindenekelőtt a korlátlan nyilvánosság­ban. Ez a válság, valamint az egyre inkább lemaradó, sőt kasztrend­szerhez hasonlítható differenciáltságú egészségügy okolható a lakos­ság egészségi állapotának gyors és egyre vészesebb romlásáért. Az ökológiai problémák valódi és eredményes megoldásához a politi­kai rendszer megváltoztatása és a demokratizálás nélkülözhetetlen.

11. Kelet-Európa népei most válaszút előtt állnak. Az eddigi tár­sadalmi rendszer szétesőben van. Nyugat-Európa és Észak-Amerika fejlett országaival összehasonlítva, gazdasági és műszaki szempontból ez a térség igen elmaradott. Reális veszély, hogy a kelet-európai népek gazdasági és politikai függőségbe kerülnek, azaz a fejlett kapitalista or­szágok fejlődő gyarmataivá válnak, amelyek biztosítják az olcsó mun­kaerőt és nyersanyagot, területük olyan körzetté alakul át, ahová el le­het szállítani az ökológiailag szennyezett és fejletlen technológiákat és az ökológiailag veszélyes hulladékot. A kelet-európai országok állami és pártvezetései, köztük Csehszlovákiáé is, a Nyugattal olyan egyéni és nem koordinált gazdasági kapcsolatokat építenek ki, amelyek figyel­men kívül hagyják ezt a reális veszélyt. Azoknak a forradalmi változá­soknak, melyek most ezekben az országokban zajlanak és megszaba­dítják népeiket a bürokratikus uralomtól, nem csupán a gazdasági re­formokra kellene koncentrálnia, amely megteremti a valós áru- és pénzviszonyokat és a gazdasági önkormányzatot, hanem Európa eme részének szűkebb gazdasági és politikai integrációjára is. Az önkéntes integráció demokratikus elvek érvényesítésével lenne megvalósítható, konföderációs és a gazdasági célszerűség alapján. Példaként szolgálhat ehhez Nyugat-Európa fokozatos integrációja. Európa népeinek és az egész világnak a fejlődése olyan irányba mutat, hogy az államok közti határok fokozatosan el fogják veszíteni jelentőségüket.

12. A világ egyenlőtlen fejlődését, amely egyre mélyülő szaka­dékként jelenik meg az igen fejlett kisebbség és a szenvedő fejlődő vi­lág között, alapvető problémának tartjuk, mind gazdasági, mind poli­tikai, morális és ökológiai aspektusból. Ebbe az állapotba nem szabad belenyugodni. Népünk problémáit mindig egyetemes összefüggései­ben kell szemlélnünk, mivel az emberiség és jogai oszthatatlanok. Igyekezni fogunk Csehszlovákiában tevékenyen szolidaritást vállalni a világ fejlődő országaival és propagálni fogjuk a világ gazdasági és poli­tikai rendszere megváltoztatásának szükségességét.

13. A Baloldali Alternatíva szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy társadalmunkban kifejlődjön az erős, alulról szerveződő általános tár­sadalmi és politikai aktivitás, amelyben nem csupán formális szerveze­tek, pártok és szövetségek vesznek majd részt, inkább nem formális társadalmi csoportok, kezdeményezések, mozgalmak. Tevékenysé­gük visszajelzést jelent majd, és az ellenőrzés eszközévé válik a hata­lom máig létező társadalomigazgatási struktúráiban és központjaiban, valamint biztosíték lesz a társadalmi élet új bürokratizálódása ellen.

14. A most születő csehszlovák politikai spektrum részének tart­juk magunkat. Hajlandóak vagyunk együttműködni mindenkivel, aki komolyan küzd a demokratikus forradalom győzelméért, vagyis a pártállam bürokratikus apparátusával szemben harcol a demokrá­ciáért és küzd a pozitív politikai és gazdasági változásokért. A Balol­dali Alternatíva tevékenységében részt vehet mindenki, aki egyetért e tézisek fő gondolataival, melyek nyitottak a további vitákra is. A Baloldali Alternatíva tagsága tevékenykedhet más független kezde­ményezésekben, társadalmi mozgalmakban, s akár hivatalos szerveze­tekben is. Mozgalmunk azonban zárt azok számára, akiket felelősség terhel a politikai megtorlásokért, a szociális elnyomásért és az ország gazdasági megtorpanásáért.

1989. november 26.

A Baloldali Alternatíva csoport alapító tagjainak nevében:

Egon Bondy (szül. Zbyněk Fišer), Alexandr Kramer, Petr Kuzvart, Vladimír Říha, Petr Uhl

(Ford.: Hódos Mária)

A Lengyel Szocialista Párt – a Demokratikus Forradalomért nevű szervezetről

E dokumentumértékű nyilatkozat Josef Piniortól származik. Pinior a Szolidaritás szakszerve­zet egyik wrocławi vezetője volt. 1981. december 13. után illegalitásban látta el feladatát. 1983-ban letartóztatták, s azóta többször volt börtönben, ahol megszakításokkal, mintegy há­rom évet töltött. Kiss Rita kérdéseire 1989 júliusában az alábbiakat mondta el szervezetéről.

 *

A Lengyel Szocialista Párt – a Demokratikus Forradalomért elneve­zésű szervezeten belül három fő irányzat van:

1. Az „új baloldalé", amely különböző szocialista irányzatokat tömörít, egészen a szociáldemokraták balszárnyáig;

2. a „forradalmi baloldalé", amely programjában a IV. Interna­cionálé Ernest Mandel-féle vonalát követi,

3. A „szociáldemokratáké", amely a régi, sztálinizmus előtti len­gyel szocialisták nyomdokán halad.

Az LSzP-DF a Szolidaritássá] együttműködő szervezet. Tagságá­nak többsége egyidejűleg a Szolidaritásnak is aktivistája. Elsősorban a dolgozók fiatal nemzedékének és a diákoknak a pártja. Harcolni akar a neosztálinista bürokrácia ellen, de a kapitalizmus minden for­máját is elutasítja. Az általunk képviselt új szocialista alternatíva: az önkormányzat eszközével a munkáshatalomért küzdeni.

A fiatal nemzedéket érdekli egy független munkásmozgalom és a dolgozói önkormányzat létrehozásának kérdése. Ez a perspektíva új Lengyelországban, és a szocialista ellenzék számára széles horizontot adhat.

Pártunk nem világnézeti alapon szerveződik. Mindenki számára nyitott, aki akár vallási, akár filozófiai, akár valami más megfontolás­ból az önkormányzat híve.

A Lengyel Szocialista Párt – a Demokratikus Forradalomért a munkásmozgalom számára új szocialista alternatívát kínál Lengyelor­szágban. Programunkat azonban nemcsak Lengyelország számára dol­goztuk ki: internacionalista párt akarunk lenni, a szó jó értelmében. Tehát nem nacionalista párt vagyunk, hanem a keleti és a nyugati mun­kásmozgalom számára egyaránt használható alternatívát keresünk.

Úgy véljük, hogy a neosztálinista rendszert nem lehet egyedül Lengyelországban felszámolni: azt az egész keleti blokkban kell szét­zúzni. Ezért szándékunkban áll akcióinkat koordinálni a többi függet­len szocialista mozgalommal Kelet-Európában. Internacionalista ak­ció volt például 1989. február 1-jei demonstrációnk a román nagykö­vetség előtt, amelyen kinyilvánítottuk szolidaritásunkat Románia dik­tatúra ellen harcoló társadalmával és dolgozóival. Kelet-európai egy­ségfrontot akarunk létrehozni a neosztálinista rendszer ellen. E rend­szert megreformálni annyit jelent, mint az egész rendszert szétzúzni. Tényleges alternatíva csak a dolgozói önkormányzat (önadminisztrálás) alternatívája lehet. A társadalom (a civil társadalom) emancipá­lása szempontjából a legelső kérdés a munkásdemokrácia kérdése. A második pedig az új szocialista alternatíva, vagyis a dolgozói önkor­mányzat kérdése. Ebből a programból fakad taktikánk. Ezért mi nem egy kerekasztal körül vitatkoztunk a hatalmon levőkkel. A kerekasz­tal-tárgyalás a bürokrácia védekezési taktikája a dolgozók mozgalma ellen. Mi a dolgozók sztrájkjait, demonstrációit akarjuk segíteni azért, hogy rátaláljanak az önkormányzati alternatíva útjára. Katowicében megszervezzük a valóban alternatív ellenzék kongresszusát, azon el­lenzéki erők számára, amelyek elutasítják a kerekasztal-tárgyalá­sokat.

Mint a kerekasztal-megbeszélések is bebizonyították, a Szolidari­tás jelenlegi vezetősége reformista, bázisát viszont munkások adják, akiknek jelentős része harcol a szervezet elbürokratizálódása ellen.

Az LSzP-DF kritikusan viszonyul a gorbacsovi politikához. Úgy véli, hogy a felülről jövő reformokkal szemben nem szabad illúziókat táplálni. Szerinte igazi rendszerváltást csupán egy alulról jövő forrada­lom hozhat létre. A szakszervezeteknek és a munkásosztálynak a bü­rokrácia minden szektorával szembeni függetlenségét követeli.

Az LSzP-DF végső célkitűzése egy globálisan működő önigazga­tási alternatíva társadalmi rendszerként való megvalósítása, amelyben a társadalom tagjai öntudatra ébredt, cselekvő állampolgárok. Ehhez mindenekelőtt arra van szükség, hogy a munkásosztály létrehozza sa­ját átmeneti programját, mely a sztálinizmusból a szocializmusba való átmeneti időszakra vonatkozik. E program célja a bürokratikus ha­talmi viszonyok eltörlése és a dolgozók érdekeinek érvényre juttatása.

Az LSzP-DF programja a dolgozók számára a vállalati önkor­mányzatért való harc programja. Úgy véljük, hogy Lengyelországban a dolgozóknak kell a vállalatokat irányítani, a gazdasági hatalommal rendelkezni, és el kell érni saját politikai képviseletük kialakítását. Mozgalmat akarunk létrehozni annak érdekében, hogy a dolgozók gyakorolják a hatalmat a vállalatoknál, és megteremtsék demokra­tikus képviseletüket a társadalomban. Nézetünk szerint ezt csak a sztrájk eszközével lehet elérni.

A gazdaság társadalmasítása a munkásönkormányzat megvalósí­tásának alapfeltétele. A gazdaság társadalmasítása a társadalom teljes ellenőrzését jelenti a gazdaság működése felett. A társadalmi tulajdon az egész nemzet tulajdonát képezi. Ez csak úgy jöhet létre, ha a széles néptömegek közvetlen, demokratikus hatalmat gyakorolnak a terme­lőeszközök felett. Ebben az esetben a demokratikusan szerveződő tár­sadalom, azaz az össztársadalom (nemcsak munkahelyhez, de a la­kóhelyhez is kötötten) különböző szinteken ellenőrzi a társadalmi tulajdoni, amely ez által a társadalmi ellenőrzés által válik szocialistává.

Ez a folyamat azonban elválaszthatatlan a politikai rendszer de­mokratizálásától, a tömegek alulról való szerveződésétől.

A munkásönkormányzat a közvetlen demokrácia gyakorlását je­lenti. De a jelenlegi időszakban a népképviseleti parlamentáris de­mokráciát is támogatjuk. A kerekasztal-tárgyalások után kétkamarás rendszer jött létre. Az LSzP-DF nincs a kétkamarás rendszer ellen, de szeretné, ha a parlamenti rendszer önkormányzati szervezetek népkép­viseletévé válna.

A népképviseleti demokrácia nem zárja ki a közvetlen demokrá­ciát. Ez bizonyosodott be a Párizsi Kommün idején, de így működött egy bizonyos ideig a szovjetek kongresszusa is. E történelmi tradíciót Lengyelországban az önkormányzó munkásmozgalom egy új harci for­mával egészíti ki: a sztrájkbizottságokkal. A sztrájkbizottságok ha­talomgyakorlásával a bürokrácia mozgásképtelenné válik. A munkás­képviselet demokratikus koncepcióját pedig már a Szolidaritás kidol­gozta 1980-81-es programjában.

Az esetleges tömegsztrájkok következtében – mikoris a sztrájkbi­zottságok a Párizsi Kommünhöz hasonló módon működnének – alter­natív munkáshatalom jöhet létre a bürokrácia hatalomgyakorlásával szemben.

A sztrájkbizottságok feladatai közé tartozik a termelőeszközök társadalmasítása, ami az aktív sztrájkok folyamán valósul meg. Mind­ezek a gazdasági folyamatok azonban csak kedvező feltételek mellett mehetnek végbe: ehhez szükség van a politikai szerveződés szabadsá­gára, a pluralizmusra és a különböző pártok működésére. A politikai pluralizmus, a szakszervezetek, társadalmi mozgalmak és szerveze­tek garanciák mindennemű politikai manipuláció és diktatúra ellen.

A sztrájkbizottságok a munkáshatalom szervei, míg a politikai pártok az állampolgári tevékenységek, a társadalmi szerveződések ki­fejeződési formái. Ez határozza meg mindkét szerveződési forma moz­gásterét. Míg a politikai pártok választások útján küzdenek meg egy­mással, addig a sztrájkbizottságok egészen más funkciót töltenek be: a munkahelyhez kötötten működnek, és a közvetlen demokratikus szer­veződés, az aktív cselekvés jellemzi őket. A munkahelyeken, a gyá­rakban a munkások szakszervezetekbe tömörülnek, de ugyanezek az aktivisták lehetnek különböző politikai meggyőződésűek is, akik más és más politikai szervezet tagjai; például környezetvédők, vallási, nő-mozgalmi, vagy más szervezetek aktivistái.

(Összeállította és fordította: Kiss Rita)

Az „anarcho-szindikalizmus" kifejezés a szovjet tömegek tudatában vagy az „anarchista banditizmus" zűrzavarával és lényegével, vagy pe­dig ama bizonyos „munkásellenzékkel" társul homályosan, amely az OK(b)P X. kongresszusán fellépett Lenin ellen.

Az Anarcho-szindikalisták Konföderációja nevű szervezet a 20-as évek végéig működött országunkban, amikor is az NKVD áldozatául esett. Szükségesnek tartjuk újjáalakítását.

Elődeinkhez hasonlóan mi sem vagyunk utópisták, és az emberi személyiség felszabadításáért, az állam nélküli szocializmus felépítésé­ért harcolva mi is megértjük az átmeneti időszak szükségességét, külö­nösen a mi állandó önkényuralommal sújtott országunkban. (…) Jel­mondatunk továbbra is a következő Bakunyin-idézet: „A szabadság szocializmus nélkül privilégium és igazságtalanság, a szocializmus sza­badság nélkül – rabszolgaság és csordalét." (…)

Az államszocialistáktól eltérően a termelési eszközök állami tulaj­donát mi nem tartjuk valóban szocialistának. A tapasztalat az anarcho-szindikalista teoretikusok előrejelzéseit igazolja: az állami tulajdon el­kerülhetetlenül a hivatalnokréteg, a „vörös bürokrácia" tulajdonává alakul, és iszonyatos önkényuralomhoz és visszaélésekhez vezet. Ezért fellépünk azért, hogy az üzemeket, agyárakat és a földet adják átázott dolgozó munkahelyi kollektíváknak.

A modern civilizáció története azt mutatja, hogy a politikai pártok nem lehetnek a néptömegek akaratának kifejezői. Sem a több-, sem az egypártrendszer nem képes arra – az utóbbi különösen nem -, hogy a hatalmat a hivatásos politikusok és bürokraták kezéből a nép kezébe adja. Ezért jelszavunk a következő: „A hatalmat a népnek, nem pedig árpolitikai pártoknak!" Ez azt jelenti, hogy az egész köz­ponti és helyi irányítási rendszernek a pártoktól független Tanácsok kezébe kell kerülnie, ahol a munkahelyi kollektívákba szervezett la­kossági csoportok, a független alkotói és szakszervezetek küldötteinek véleménye lesz döntő jelentőségű.

Látjuk, milyen ártalmas a centralizmus elve (nevezzék bár „de­mokratikusnak"), különösen hatalmas államunk példáján. Egyetlen központból nem lehet figyelembe venni a társadalmi érdekek sokféle­ségét. Egyetlen központból nem lehet tervezni és szabályozni az ország gazdasági, politikai és kulturális életét. Csak a föderalizmus, az ön­igazgatási szerveknek a központtól való függetlensége, a teljes autonó­mia vezetheti ki országunkat a válságból, segíthet elkerülni az osz­tályok és népek pusztító polgárháborús összeütközését.

A felülről irányított átalakítást megfojtja és elsekélyesíti a hatal­mas bürokrata apparátus maradisága. Az alternatív pártok megalakí­tására irányuló kísérletek elkerülhetetlenül új bürokratikus struktú­rákhoz vezetnek, ahhoz, hogy nagyravágyó politikai karrieristák kis csoportja aknázza ki könyörtelenül a lelkes népmozgalmat. Felszólít­juk a dolgozókat, hogy maguk vegyék kézbe saját sorsuk alakítását. Hozzatok létre független alkotói és szakszervezeteket, természet- és környezetvédelmi harci szövetségeket, érjétek el, hogy ezek a szerve­zetek teljes körű politikai jogokat és szabadságot kapjanak.

Konföderációnk erejéhez mérten ebben igyekszik segítséget nyújtani nektek. Ha egyetértetek velünk, ha részt akartok venni a füg­getlen társadalmi és szakszervezetek megalakításában – terjesszétek kiadványainkat, követeljétek vállalatotok (intézményetek) vezető­ségétől, hogy rendezzenek találkozókat Konföderációnk tagjaival.

Éljen az önkormányzati szocializmus!

Golosz, 1982. 2. sz.

DEMOKRATIKUS MUNKÁSMOZGALOM

A MUNKÁSOK

FÜGGETLENSÉG

NEVŰ SZAKEGYESÜLETE

MUNKÁSDEMOKRÁCIA A PROLETÁRDIKTATÚRA HELYETT

FELHÍVÁS

A DON- ÉS A KUZNYECKI MEDENCÉBEN SZTRÁJKOL­NAK A MUNKÁSOK!

PITYER MUNKÁSAI!

Először a Kuzbaszban, most pedig a Donbaszban a bányászok be­bizonyították, hogy a munkásosztály volt és marad a legforradalmibb osztály.

A FÜGGETLENSÉG szakszervezet felhívja Leningrád munká­sait, fejezzék ki proletárszolidaritásukat sztrájkoló társaikkal.

Pityeri munkások, gyülekezzetek, ne törődjetek a vezetőséggel, fejezzétek ki, hogy támogatjátok a felkelt bányászokat.

A Kuzbasz és a Donbasz MUNKÁSAINAK ügye – a mi ügyünk! Egyesüljetek a FÜGGETLENSÉG szakszervezetbe!

Akcióitokról küldötteiteken keresztül értesítsétek a FÜGGET­LENSÉG Főhadiszállását: Leningrád, Szadovaja 122-38 (pénteken 19.00-, vasárnap 14.00-).

IKARUSZ-FÜGGETLENSÉG

Egy NDK-beli baloldali csoport programnyilatkozata.

1. Hogyan viszonyul az E. B. a „német egység" kérdéséhez?

Mi az NDK szuverenitásának megvédése mellett állunk ki mindenfajta gyors „újraegyesítés" – valójában az NSZK-ba való betagozódás – kö­vetelésével szemben. Ezzel egy, a kapitalizmussal szembeni valóságos alternatíva esélyeit védjük, a szocialista szabadság és demokrácia társa­dalmát értve ezen. Az önmeghatározás számunkra nem a kapitalizmus politikai és gazdasági rendszerének való alárendelődést jelent, hanem jövőnk autonóm, felelős alakítását. Éppily kevéssé kívánjuk a külföldi tőke feltételei szerinti fokozatos kiárusítást: az NDK-nak az NSZK ol­csó bérköltségű meghosszabbított munkapadjává való átalakítását. Azt akarjuk, hogy mihamarabb kezdődjenek tárgyalások az NSZK-val egy hosszútávú alapszerződés kialakításáról, egy olyan szerződéses együttműködés szellemében, amely megfelel a „két állam – egy nem­zet" alaptételének, és magában foglalja a kölcsönös államjogi elisme­rést. Szoros gazdasági és politikai kapcsolatok fejlesztését kívánjuk a nemzeti összefüggés minden együttes aspektusának kidolgozásával, kialakítva – különösen a béke tekintetében – az össznémet felelősség tudatosításának összekötő kereteit. Támogatjuk, hogy a két német ál­lam közös nyilatkozatban garantálja Lengyelország nyugati határát.

2. Hogyan viszonyul az E. B. a „terv- vagy piacgazdaság" alternatívájához ?

Az NDK-ban nem a tervgazdaság mondott csődöt, hanem egy „terve­zésnek" álcázott bürokratikus, utasításos gazdálkodási rendszer. Ez utóbbi valójában a tervszerűtlenség egy különösen ártalmas formája, mivel itt egy óriási apparátusra támaszkodó parancsuralmi rendszer át­ható sikerpropagandával fedte el tetteinek szánalmas következmé­nyeit. Valójában éppen nem kevesebb, hanem több tervezésre van szükségünk; ámde ennek egy gazdaságilag megalapozott, érték- és ár­szabályozás útján működő, az üzemi önkormányzatra támaszkodó, szükségletcentrikus gazdasági szabályozásnak kell lennie, amely a piaci mechanizmusokat is kihasználva valósul meg. Az infrastrukturá­lis ágazatok tudatos, felelős központi tervezése mellett működniük kell olyan piaci szabályozóknak, amelyek biztosítják a szükségletre irányuló termelést – különösen a tömegfogyasztási cikkekét -, és az arányosságot. Az államnak többé nem utasításokkal, hanem szabályo­zókkal kell hatnia az önigazgató vállalatok üzemgazdasági tervezésére. A tervezés így népgazdasági értelemben – központilag befolyásolt ke­retfeltételek között – „alulról felfelé" valósul meg. A jelenleg folyó vi­tában a „terv- vagy piacgazdaság" látszatalternatíváját a „szociális piacgazdaság" szószólói csak arra használják, hogy „megoldásként" az NDK számára is a kapitalizmust ajánlják – amely sok minden, csak éppen nem szociális.

3. Hogyan vélekedik az E. B. egy NDK-beli pénzreformról?

Az NDK-ban egy azonnali pénzreform, amely a márka teljes konverti­bilitásáig is elmenne, a gazdasági teljesítmény egyidejű fellendülése híján ma a pénznem leértékelését, a bérek és takarékbetétek elérték­telenedését és áremelkedést vonna maga után. Egy pusztán a pénzme­chanizmusokat érintő gazdasági „reform", csillapító állami szabályo­zás nélkül, nem egyéb, mint hazárd sokkterápia. Ez az NDK feladását jelentené gazdaságának szanálása helyett, más szóval kiszolgáltatását az NSZK gazdasági fölényének. Ezzel az eddigi bürokratikus gazdál­kodási kudarc következményeit Európára zúdítanák, ahelyett, hogy az NDK – egy európai kooperáció keretében – a maga erejéből szá­molná fel őket. Mi fokozatosan érvényesíteni kívánjuk a pazarló és ha­tékonyságfékező támogatások leépítésének koncepcióját, melyről oly sok szó esik a nép körében, és szorgalmazzuk a legfontosabb ipari árak hozzáigazítását a világpiacéihoz. Ennek nem szabad a szociálisan hát­rányos helyzetűek rovására történnie. A márka részleges konvertibili­tásának egy összeurópai valutaalap révén való elérése stabilizálná az átváltási árfolyamokat, lehetővé tenné egy szabad rendelkezésű fej­lesztési hitel megteremtését, és hozzájárulna a teljesítmény kívánatos növekedéséhez.

4. Mit tart az E. B. az Európai Közösséghez való csatlakozásról?

A kelet-európai országok stabilizálási szövetkezése, amely egyfajta „adóskartell" gyanánt kísérletet tesz az Európai Közösséggel való szo­ros együttműködésre, kihasználhatja majd azokat a jó lehetőségeket, amelyeket az ecu-re épülő nyugat-európai valutarendszer kínál, felté­ve, hogy a mindkét fél számára előnyös kooperációra készség mutat­kozik. Egyértelműen ellenezzük az egyes KGST-országoknak az EK-val való szoros együttműködését, és előnyben részesítjük a gazdasági kapcsolatok intenzifikálását egy megreformált KGST-n belül. Ha az NDK egyoldalúan csatlakoznék az EK-hoz, annak összes következmé­nyével, az ma nem egyebet jelentene, mint hogy országunk gazdasági cselekvési szabadsága névlegesen is elvész.

5. Hogyan gondolkozunk mi az E. B.-ban az NDK-nak a Varsói Szerződésből való kilépéséről?

Számunkra nem az egyoldalú kilépés a perspektíva, hanem mindkét tömb feloszlatása a politikai enyhülésnek, a szerződéses alapon szabá­lyozott, ellenőrzött leszerelésnek és – mindkét részről – a katonai doktrínák védekezési koncepcióra való átállításának eredményekép­pen (nem pedig előfeltételeként). A két német állam párhuzamos kilé­pése (tehát a semlegesség), tekintettel az NSZK-nak és az NDK-nak a saját szövetségükön belüli eltérő jelentőségére, kevésbé megvalósít­ható, mint a fent vázolt megoldás. A németek lehetősége abban a sze­repben rejlik, amelyet mint előőrs játszhatnak az erőltetett (akár egyoldalú) leszerelési menetben.

6. „Ki nyújt biztonságot az államnak?"

Ma azt mondják: Nincs állambiztonság, nincs nemzetbiztonsági hiva­tal, és a választásokig alkotmányvédelem sincs. De mindenekelőtt a népet kell védeni, nem az államot. Nekünk belbiztonságunkat nem­csak a szélsőjobboldali és fasiszta erőkkel szemben kell megvédenünk, hanem az egykori ÁVM kádereiben megszemélyesülő sztálinizmus el­len is! Az alkotmány legitim védelme hatékonyan csak a bázisdemok­ráciára épülő népmozgalmon és a belügyi jogbiztonságon nyugodhat. Nemcsak parlamenti ellenőrzés alá kell vonni az alkotmányvédelmet, hanem népi ellenőrzés útján azt is meg kell akadályozni, hogy appará­tusa révén önállósítsa magát. Ha ez biztosítva van, akkor egy ilyen be­rendezkedés maga is hozzájárul az alkotmány védelméhez. A hírszer­zés fenntartásának szükségessége a külső biztonság szavatolására ma­gától értetődik számunkra; ezt a szolgáltatást – éppúgy, mint a hadse­reget – ellenőrzés alá kell vonni.

7. Meg kell menteni a környezetet?

A környezet megmentésére, ha még egyáltalán lehetséges lesz, az utolsó pillanatban kerül sor! Ez új gondolkodásmódot követel, amely túllép az országok és rendszerek határain, és amelynek az emberiséget mint szükségközösséget cselekvőképessé kell tennie. Csakis ekkor si­kerülhet. És a lehetőségek kézenfekvőek, ha például a hadiipar eszkö­zeinek koordinált átirányítására gondolunk, amennyiben a világmé­retű leszerelés folyamán feltárulnak ilyen tartalékok. Ezeket az eszkö­zöket az „ökológiai megelőzés" égisze alatt be lehet vetni a globális éh­ség elleni harcban és a technológiai korszerűsítés során (erőforrás kí­mélő gazdálkodás, környezetkárosító technológiák kiváltása stb.), ha egyidejűleg alulról, ökológiai bázismozgalmak révén nyomást gyako­rolnak a kormányokra. Így hát a környezetünkért folytatott küzdelem nemcsak adminisztratív, technológiai vagy ideológiai probléma, ha­nem mindenekelőtt politikai harc, hiszen bizonyos gazdasági különérdekek túlságosan is gyakran, és még mindig a károkat növelik.

8. Ki menti meg városainkat?

A helyi önigazgatás és az állami rendelkezésű eszközök átadása a helyi közösségek tulajdonába segíthet mindazoknak, akik közvetlenül élik meg a városi infrastruktúra elhanyagoltságát. Ők – a szervezett felelőt­lenség következményeinek legfőbb érintettjei – vannak a leginkább abban a helyzetben, hogy helyesen használják fel ezeket az eszközö­ket. A városokat megmenteni, és méltó élettérként fenntartani hosszú távon csak a bennük élő emberek kezdeményezései alapján lehet, még ha sokak számára – egyébként nem alaptalanul – úgy tűnik is, hogy a speciális központi alapítványok és a nemzetközi segítség képezik erre az egyetlen (minthogy az utolsó) eszközt.

9. Mi marad a szocializmusból?

Országunk hosszú ideig önkényeskedő bürokraták parancsuralmának volt kiszolgáltatva, akik gazdasági tehetetlenségüket a szocializmusról szóló elviselhetetlen demagógiával palástolták. A szocializmus fogal­mával való visszaélésüknek egyik legelkeserítőbb következménye, hogy sok honfitársunk a szocializmust a sztálinizmussal kezdte azono­sítani. A Kohltól Honeckerig húzódó nagy koalíció egybehangzóan ál­lította, hogy nincs más alternatíva: vagy a kapitalizmus, vagy ez a bizo­nyos – „szocializmus" gyanánt fellépő – sztálinizmus. Mi azt mondjuk: igenis van ilyen alternatíva, és ez ma is a SZOCIALIZMUS; a szabad­ság és a demokrácia szocializmusa: olyan önigazgató üzemeknek és ön­kormányzó helyi kollektíváknak a népszuverenitáson alapuló kö­zössége, amelyeknek tanácsai közvetlenül képviselik az emberek érde­keit. Ez ma is az az egyszerű elv, amelynek megvalósulását negyven év sztálinizmusa csak megnehezítette. A szocializmus nem bukott meg, hiszen még el sem kezdődött. Mihelyt hozzáfognak, előáll a kapitaliz­mus és a sztálinizmus konkrét alternatívája.

10. Leszámolni vagy elfelejteni?

Aki elfelejti saját tapasztalatait, ismét csak kiszolgáltatja magát. Aki a kapitalizmus és a sztálinizmus alternatíváját, tehát a szocializmust akarja, annak nem szabad elfelejtenie, hogy mi is az a sztálinizmus; el­lenkezőleg, tudatosítania kell, hogy mi tette lehetővé. A sztálinizmus se nem a hatalom cinikus technokratáinak találmánya, se nem törvény­szerű következménye a szocialista alternatívára irányuló eddigi törek­véseknek. Megnevezhető okokból előállt történeti produktumként fogják majd értékelni, melynek gyökerei messze visszanyúlnak száza­dunk történetébe, s amely nem volt elkerülhetetlen. Csakis így lehet leszámolni vele. Ennek a leszámolásnak más a logikája, mint a rend­szer ügynökeivel valónak. Többről van szó, mint a vétkesek megbün­tetéséről. E leszámolásnak ahhoz kell hozzájárulnia, hogy a sztáliniz­mus soha többé ne legyen lehetséges.

(Ford.: Havas Ferenc)

(Felvégi Andrea fotója)

Avreh, A. Ja.: Sztolipin i tretyja duma 1968.

Avrich, P.: Kronstadt 1921 1969.

Avrich, P.: The Russian Anarchists 1967.

Ascher, R.: Pavel Akselrod and the Development of Menshevism 1973.

Bernshtam, M. S.: Nyezaviszimoje rabocseje dvizsenije v 1918 godu. In: Dokumenti i matyeriali, 1981 (YMCA Press).

Bertelheim, C: Class Struggle in the USSR: First Period, 1917-1923 1974.

Burdzsalov, E. N.: Vtoraja Russzkaja Revoljucija 1967. (Partial English-language translation

available in Soviet Studies in History, Summer 1979. Ed. by D. J. Raleigh.)

Carr, E. H.: The Bolshevik Revolution. Vol. 1. (10). 1950.

Carr, E. H.: The Bolshevik Revolution, 1917-1923. Vol. 2, 1935.

Carr, E. H.: The Interregnum, 1923-1924 1954.

Carr, E. H.: The Russian Revolution: From Lenin to Stalin 1979.

Carr, E. H.: Socialism in One Country, 1924-1926. Vol. 1.

Cohen, S. F.: Bukharin and the Bolshevik Revolution 1973.

Dan, F.: The Origins of Russian Communism 1960.

Deutscher, I.: The Prophet Armed: Trotskii, 1917-1921 1954.

Deutscher, I,: Stalin 1949 (or second edition).

Dobb, M.: Soviet Economic Development since 1917 London, 1966.

Dumova, N. G.; Kadetszkaja kontrrevoljucija ijejo razgrom 1982.

Emmons, T.: The Formation of Political Parties and the First National Elections in Russia 1983.

Erlich, A.: The Soviet Industrialization Debate, 1924-1928 1967.

Fegyukin, S. A.: Borba sz burzsuaznojigyeologijej v uszlovijah perehoda k NEPu 1977.

Fischer, G.: Russian Liberalism from Gentry to Intelligentsia 1957.

Fitzpatrick, S.: Education and Social Mobility in the Soviet Union, 1921-1932 1-979.

Fitzpatrick, S.: The Russian Revolution 1982.

Florinsky, M. T.: A History and an Interpretation 1954.

Florinsky, M. T.: The End of the Russian Empire 1931.

Golinkov, D. L: Krah vrazseszkogo podpolja: Iz isztorii borbi sz kontrrevoljucijej v Szovjetszkof Rosszii v 1917-1924 gg. 1970.

Gorogyeckij, E.: Rozsgyenije Szovjetszkogo goszudarszlva, 1917-1918 1965.

Gyenyikin, A.: Ocserkirusszkojszmuti, 1921-1926.

Hamburg, G.: Politics of the Russian Nobility, 1881-1905 1984.

Hewett, R. (ed.): Reforming the Soviet Economy 1988.

Izmenyenyija szocialnoj sztrukturi szovetszkogo obscsesztva, Oktyabr 1917-1920 1976.

Joffe, G. Z.: Krah rosszijszkoj monarhicseszkoj kontrrevoljucii 1977.

Joravsky, D.: Soviet Marxism and the Natural Sciences, 1917-1932 1961.

Katkov, G.: Russia, 1917: The February Revolution 1967.

Lane, D.: Politics and Society in the USSR 1978.

Lewin, M.: Lenin's Last Struggle 1968.

Lewin, M.; Russian Peasants and Soviet Power 1968.

Martov, L., Maszlov, P., Potreszov, A.: Obscsesztvennoje dvizsenyije v Rosszii vnacsaleXX veka, 1909-1914.

Medvegyev, R.: Let History Judge: The Origins and Consequences of Stalinism 1971. Melgunov, S. P.: Kak bolseviki zahvatyili vlaszty: Oktyabrszkijperevorot 1917 goda 1953. Mendel, A.: Dilemmas of Progress in Tsarist Russia: Legal Marxism and Legal Populism 1961.

Miljukov, P. N.: Isztorija vtoroj russzkoj revoljucii, Vol. 7. Part 1. 1921-1924.

Miljukov, P. N.: Isztorija vtoroj russzkoj revoljucii. Vol. 1, Parts 2 and 3. 1921-1924. (English translation by Richard Stites.)

Miljukov, P.: Ocserki iz isztorii russzkoj kulturi, 1931.

Misiunas, R.-Taagepera, R.: The Baltic States: the years of dependence (1940-1980) 1983. Nove, A.: An Economic History of the USSR 1969.

Nove, A.: Political Economy and Soviet Socialism 1980.

Nove, A.: Stalinism and after 1975.

Nyevszkij, V. I.: Ocserkipo isztorii rosszijszkoj szocial-demokratyicseszkojpartyii 1925. Pipes, R.: Russia Under the Old Regime 1982.

Pipes, R.: Social Democracy and the St. Petersburg Labour Movement 1885-1897 1963.

Rabinovitch, A.: The Bolsheviks Come to Power 1976.

Rauch, G. von: The Baltic States: the years of independence (1917-1940) 1974.

Resenyija Partyii i pravityelsztva po hozjajsztvennim voproszam (1917-1967) v 5 toman. Moszkva, 1967.

Rigby, T. H.: Lenin's Government: Sovnarkom, 1917-1923 1979.

Schapiro, L. B.: The Communist Party of the Soviet Union 1960.

Seton-Watson, H.: The Russian Empire (1801-1917) 1967.

Sirianni, C: Workers' Control and Socialist Democracy: The Soviet Experience 1982.

Sljapnyikov, A.: Kanun szemnadcatogo goda 2 vols, 1923. Szemnadcatij god Vol. 1,1923.

Szpirin, L. M.: Krusenyije pomescsicsjih i burzsuaznih partyij v Rosszii 1977.

Sztarcev, V. I.: Ocserki po isztorii Petrogradszkoj Krasznoj Gvargyii i rabocsej milicii 1965.

Trockij, L: Isztorija Russzkoj Revolucii 1930-1933.

Tucker, R.: Stalin as Revolutionary, 1879-1929 1973.

Tucker, R.: Stalinism: Essays in Historical Interpretation 1977.

Tucker, R. C: The Soviet Political Mind 1971.

Ulam, A.: The Bolsheviks 1965.

Ulam, A.: Stalin, The Man and His Era 1973.

Von Laue, T. H.: Sergei Witte and the Industrialization of Russia 1963.

Magyar nyelven:

Bergyajev. Nyikolaj: Az orosz kommunizmus értelme és eredete Századvég, 1989.

Béládi László-Krausz Tamás: Életrajzok a bolsevizmus történetéből ELTE, ÁJTK, Politikatu­dományi Füzetek 4., 1987.

Béládi László-Krausz Tamás: Sztálin Láng, 1988.

Béládi László-Miszlivetz Ferenc (szerk.): Rosa Luxemburg és az orosz forradalom ELTE, AJTK, Politikatudományi Füzetek 2., 1982.

Buharin, Nyikolaj: Töprengések a szocializmusról (Vál.: Kun Miklós) Kossuth, 1988. Buharin, Nyikolaj: Demokrácia, cézárizmus, szocializmus (Vál.: Krausz Tamás) ELTE, AJTK, Politikatudományi Füzetek 8., 1988.

Ciepielewski, Jerzy: A Szovjetunió gazdaságtörténete Kossuth, 1977.

Csaba László: A radikális reform a szovjet gyakorlatban KOPENI, 1987.

Ðilasz, Milovan: Találkozások Sztálinnal Magvető, 1989.

Dolmányos István: A nemzetiségi politika története a Szovjetunióban, Kossuth, 1964.

Dolmányos István: A Szovjetunió története Kossuth, 1971.

Krausz Tamás: A cártól a komisszárokig Kossuth, 1987.

Krausz Tamás: Bolsevizmus és nemzeti kérdés Akadémiai, 1989.

Krausz Tamás (vál.): Szakszervezetek és államhatalom ELTE, ÁJTK, Politikatudományi Füzetek 5., 1985.

Krausz Tamás-Szvák Gyula (vál.): Az orosz történelem egyetemessége és különössége ELTE, ÁJTK, Fejlődéstanulmányok, Regionális sorozat I., 1983.

Krausz Tamás-Tütö László (szerk.): Válaszúton ELTE. ÁJTK, Politikatudományi Füzetek, 7., 1988.

Kun Miklós: Buharin Szabad Tér, 1988.

Kun Miklós: 1917: egy év krónikája Kossuth, 1988.

Menyhárt Lajos: Az orosz társadalompolitikai gondolkodás a századfordulón (1895-1906) Akadémiai, 1985.

Szamuely László: Az első szocialista gazdasági mechanizmusok KJK, 1971.

Szilágyi Ákos (szerk.): Befejezetlen forradalom Szabad Tér, 1987.

Szilágyi Ákos (szerk.): A negyedik Oroszország. Az orosz nacionalizmus családfája Szabad Tér, 1989.

Trockij, Lev: Életem Kossuth, 1989.

Trockij, Lev: Az elárult forradalom Áramlat, 1990.