Marx és elképzelései inkább élnek és virágoznak ma, mint bármely más XIX. századi elemzőéi. És ez azt ígéri, hogy központiak maradnak a XXI. század világrendszerének társadalmi életében is. A marxizmus-leninizmus mint stratégia és ideológia viszont eljátszotta történelmi sze­repét, és marginálissá vált a világrendszer politikai-gaz­dasági fejleményeinek sodrában. A modern világrendszer­ben a szocialista tapasztalatok – ha egyáltalán így hívhatjuk őket – nagyon összezavarodtak, és vagy tovább élnek vala­mely formában, amelyet szocialistának fognak elismerni, vagy nem élnek tovább.

A marxizmus-leninizmusnak mint a modern világrend­szer történelmi jelenségének, kezdeteitől napjainkig tartó elemzését javaslom, hat kérdésre keresve a választ: (1) Miért „leninizmus”? (2) Miért Oroszországban volt először leninista forradalom? (3) Miért sztálinizmus? (4) Miért szovjet biroda­lom? (5) Miért desztalinizáció? (6) Miért peresztrojka és glasznoszty?

1

A leninizmust vagy bolsevizmust hagyományosan úgy tekin­tik, hogy az szervezetileg 1902-ben jött létre, Lenin vitaterve­zetével, amelyet Plehanovnak az Összoroszországi Szociál­demokrata Munkás Párt 1903 nyarán tartott II. kongresszu­sára (az ún. egyesülési kongresszusra) készített szövegéhez írt. Mint tudjuk, a kongresszus pártszakadáshoz vezetett. Le­nin kitűnő belharcosnak bizonyult a politikában, és egy olyan párt befolyása által emelkedett fel, amely (némiképpen kétes módon) a „bolsevik” elnevezést társította magához.

Ma közkeletű leegyszerűsíteni a világ szocialista mozgal­mainak történetét két tendencia történelmi szétválására, ame­lyek közül az egyiket Eduárd Bernstein, a másikat Lenin szim­bolizálja, s amelyek 1921 után két Internacionálé, a II. és a III. Internacionálé egymástól elkülönült létében nyertek szervezeti formát. Ez a képlet ugyanolyan leegyszerűsítés, mint a reform és a forradalom különválasztása. De hát az ember per­sze folyton bírálhatja a leegyszerűsítések együgyűséget [the simplism of simplifications], a XX. század első felére ez a klasszikus formula számomra lényegében mégis korrektnek tűnik.

A „revizionisták” fő érve a világrendszer fejlődésének egyenes vonalú és meglehetősen gazdasági jellegű felfogá­sából fakad. Ők egy olyan megállíthatatlan technológiai fejlő­dési folyamatot láttak, amely az ipari munkásosztály mind szélesebbé válásához vezet. Feltételezték, hogy a politikai jo­gok (legfőképpen a választójog) elkerülhetetlen kiszélesedé­sének-feltehetőleg a kapitalista racionalizációnak és a mun­kásosztály harcának együttes, egymást erősítő nyomására – meglesznek a politikai következményei. Úgy gondolták, hogy az idők folyamán az ipari munkásosztály számszerűleg is uralni fogja a politikai arénát, és eképpen meglehetősen egy­szerűen hatalomba „szavazza” önmagát. Egyszer majd be­következik az, hogy a munkásosztály törvényesen kinyilvá­nítja a kapitalizmus végét és a szocialista társadalom mega­lapítását. Ebből a gondolatmenetből az következett, hogy az optimális politikai taktika a munkásosztály minél nagyobb ré­szének (és szimpatizánsaiknak) politikai és társadalmi meg­szervezése egy tömegpártba.

Az érvelés világos volt, és sokak számára vonzó. Tényle­gesen azonban e scenarióról a valóságban kiderült, hogy csak részben igaz. A technikai fejlődés folytatódott és az ipari munkásság mérete növekedett. Az általános választójog va­lósággá vált. Mindamellett az nem igazolódott, hogy az ipari munkásosztály a szavazó népesség nagy többségét fogja reprezentálni. Az sem igazolódott, hogy valamennyi munkás a szocialista pártra fog szavazni. A II. Internacionálé pártjai az országok egész sorában hatalomra jutottak, mégsem iktatták törvénybe a kapitalizmus végét. Inkább az ún. jóléti államot törvényesítették.

Miért szegült szembe Lenin ezzel az érveléssel? Ez azért történt, mert Lenin más változatokat csempészett be a scenarióba. Az első és legfontosabb változtatás, amelyhez ragasz­kodott, annak feltételezése volt, hogy a kapitalista rétegek erővel állnának ellen megszüntetésüknek. Feltételezte, hogy a tőkések az államapparátus fölött meglévő ellenőrzésüket felhasználnák arra, hogy bármilyen eszközzel (tisztességes vagy tisztességtelen eszközökkel), de harcoljanak pozícióik megőrzéséért. így hát azt gondolta, hogy az a koncepció, mely szerint a kapitalistákat ki lehet szavazni a hatalomból, teljességgel alaptalan. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy az egyedüli út, ahogy a munkásosztály hatalomra juthat: a forra­dalom, a felkelés. Ezt politikai-katonai jellegűnek tekintette, és ezért, teljesen érthetően, kitartott amellett, hogy a siker lé­nyeges alkotóeleme egy nagyon fegyelmezett szervezet lét­rejötte. A párt szerkezetéről vallott elképzelései ebből már lo­gikusan következtek. Minthogy a burzsoázia bármely eszközt felhasználna arra, hogy hatalomban maradjon, és minthogy a politikai-katonai harc fegyelmezett szervezetet kíván, a párt­nak kinevezett és (többé-kevésbé) főállású káderekből kell áll­nia, és, legalábbis részben, illegálisan kell működnie. Lenin úgy gondolkodott, hogy amikor elérkezik a megfelelő pillanat, a párt így meg tudja ragadni a hatalmat, és bevezetheti az ún. proletárdiktatúrát. Az ő víziója arról, hogy mi történik majd a hatalom megragadása után, nem nagyon különbözött a revizionistákétól. Az új kormány (amint megragadja a hatalmat) törvénybe iktatja a kapitalizmus végét és a szocialista társa­dalom megalakítását.

Ez az érvelés is világos volt és szintén sokak számára vonzó. Ténylegesen azonban ez a scenario is csak részben bizonyult igaznak a valóságban. A felkelések csak néhány or­szágban jártak sikerrel. Valójában az orosz eset maga is csak részben írható le ezen a módon. Igazából Kína lett volna az, amely a lenini scenariót a leginkább megközelítette, ahol való­ban egy fegyelmezett káderpárt szervezett hosszú politikai-katonai harcot, s ragadta meg ténylegesen a hatalmat, beve­zetve a proletariátus diktatúráját. Az mindenesetre tény, hogy ahol a III. Internacionálé pártjai hatalomra kerültek (bármilyen módon), ott többé-kevésbé törvénybe iktatták a kapitalizmus végét (abban a szűk értelemben, hogy a legtermelékenyebb ágazatokban felszámolták a magántulajdont). Hogy vajon szocialista társadalmat alapoztak-e meg, az immár hetven éve vita tárgya. És soha inkább, mint éppen az utóbbi néhány évben.

Lenin gondolatmenetében volt egy meghatározatlan elő­feltevés. Ő Oroszországban harcolt, és Oroszország nem Né­metország volt, s végképp nem Anglia. Ez annyit jelent, hogy Oroszország olyan ország volt, ahol a technológia fejlődése elmaradt Nyugat-Európához és Észak-Amerikához képest. Mi több, Oroszország olyan ország volt, amely (nagyon rövid szakaszokat leszámítva) még parlamentáris rendszerrel sem rendelkezett, legkevésbé azzal a reménnyel, hogy belátható időn belül az általános választójog felé fog haladni. De még ha lett volna is általános választójog, ipari munkás akkor is na­gyon kevés volt. A népesség nagy többsége mezőgazdasági munkásokból és parasztokból állt. Így a revizionista scenario teljesen irrelevánsnak tűnt az orosz helyzetben, azt viszont el kell ismerni, hogy Lenin lényegében helyesen ítélte meg a helyzetet. Ezért úgy tűnt a számára, hogy az egyetlen életké­pes alternatíva az ő programja. Hogy ez vajon helyes volt-e vagy sem, azt nehéz utólagos bölcsességgel felbecsülni. De tény, hogy a szocialista mozgalom mindenütt egyik vagy má­sik irányban haladt, vagy a revizionizmus, vagy a leninizmus (gyakran, de nem mindig, a marxizmus-leninizmus) irányá­ban.

2

Közismert, hogy az 1917-es orosz forradalom meglepetés volt, abban az értelemben, hogy a világ szocialista mozgalmá­ban jóformán mindenki azt várta: az első szocialista állam Né­metország lesz. Maguk a bolsevikok is ezt várták. Még Lenin is. Hogy 1900-tól kezdve miért nem Nagy-Britanniától, Marx je­löltjétől várták azt, hogy az első szocialista állam legyen, en­nek a kérdésnek érdemes lenne utánajárni, de erre most itt nincs mód. Viszont ez a tény mindenképpen azt mutatja, hogy mind a revizionisták, mind a bolsevikok okfejtésében más rejtett premisszák működtek, mint Marxéban.

Amint tudjuk, Leninnek 1917 októberében nagy erőfeszí­tésébe került rábeszélnie társait, hogy próbálják megragadni a hatalmat. Végül is mindenki azt érezte, hogy ez az aberrá­ció ti., hogy Oroszország megelőzte Németországot, hamaro­san korrigálódik. Sokan természetesen úgy érveltek, hogy az új szovjet állam nem tud életben maradni, hacsak gyorsan nem történik valami Németországban. Tudjuk, hogy ez a vára­kozás soha nem teljesült be, és körülbelül öt évvel később véglegesen feladták.

Mégis, miért fordult a visszájára ez a várakozás? E. H. Carr – miközben megpróbálja történelmi perspektívába he­lyezni az orosz forradalmat – így érvel: „Ugyanaz az ambiva­lencia, amely Oroszország XIX. századi történelmén végig húzódott, jellemezte a bolsevik forradalmat is. Ez egyrészt csúcspontja volt a nyugatosodási folyamatnak, másrészt lá­zadás az európai behatás ellen.”¹

1914-ben Oroszország európai ország volt, katonai nagyhatalom és jelentős ipari szektorral rendelkező or­szág. Ám mint ipari ország kétségtelenül a leggyengébb volt az európai államok között. 1914-ben Oroszország ugyanakkor nem-európai vagy nem-nyugati ország is volt, egyszersmind elsőlegesen mezőgazdasági ország. Ám mint mezőgazdasági ország egyértelműen a legerő­sebb nem-nyugati állam volt. Ennélfogva – a mi használa­tos terminológiánkkal élve – ez az ország a centrum országok közül a leggyengébb, a periférián pedig a legerősebb volt. Természetesen egyszerre volt mindkettő, és így ténylegesen annak példája, amit ma úgy hívunk hogy félperifériális ország.

Amellett szeretnék érvelni, hogy a lenini stratégia csak egy félperifériális országban járhat sikerrel. Így visszate­kintve egyáltalán nem meglepő, hogy az első szocialista „for­radalom” Oroszországban következett be. Valószínűleg ez volt az egyetlen hely, ahol erre tényleges lehetőség volt ebben az időszakban. Ez három fő okból is világos. Először is egy ilyen felkelés nem volt lehetséges a kapitalista világgaz­daság centrumövezetében, mivel a munkásosztálynak ott túl sok választása volt, amelyek rövid távon vonzóbbnak tűntek számukra, anélkül, hogy egy felkelésben való részvé­tel roppant nagy kockázatával jártak volna. Ez kétségkívül vi­lágossá vált az 1917 utáni esztendőkben. De a forradalom idején nem tűnhetett ilyen egyértelműnek.

Másodszor, meg kell értenünk, hogy egy forradalom tö­megtámogatásának mozgósítása nem kizárólag az osz­tály bázisán gyakorol vonzerőt. Az osztálymotívumokhoz hozzá kell adni egy jó adag nemzeti érzületet is, amelyet később antiimperializmusnak hívtak. De a centrumövezet­ben az országok többsége már túl volt a nemzeti teljesít­mény érzésén, csak Németországban és Olaszországban válhatott ez uralkodó tényezővé, és persze következéskép­pen éppen ezek az országok lettek a két háború közötti idő­szak fasiszta mozgalmainak fő színtereivé.

S végül egy sikeres felkeléshez a városi humán infra­struktúra jelentős szektorainak, megfelelő méretű és ön-tudatú munkásosztálynak és értelmiségnek jelenlétére van szükség. A legtöbb perifériaövezet 1917-ben még nem rendelkezett ezekkel a feltételekkel, de Oroszország igen. Így a marxizmus-leninizmus – ahogy azt későbbi törté­nete is bizonyította – a rendszerellenes aktivitás hatásos ideo­lógiájaként került előtérbe a XX. század elején, a félperiféria számára.

3

Miért sztálinizmus? Utólag ez is egyértelműnek tűnik. A forra­dalom egy káderpárt műve volt. Ami meghatározásából kö­vetkezően egy kis csoportot jelent. Azzal a perspektívával indult, hogy feladata politikailag nagyon nehéz, mivel tö­rekvéseivel szemben a helyi és világburzsoázia könyörte­len ellenállását feltételezte. És valóban, ezt a feltételezést megerősítette a Szovjetunió tapasztalata, mégpedig nem­csak az 1917 utáni néhány évben, hanem a későbbiekben is.

A polgárháború és a külföldi intervenció mellett Oroszor­szág olyan háború pusztította ország is volt, amelynek gazda­sági ereje egyáltalán nem állt az első helyen. Csak az államot egyben tartani is hatalmas feladat volt, különösen hogy Orosz­ország birodalom volt, és nem nemzeti állam. Az a gyors fo­lyamat, amely az egypárti államhoz, a „szocializmus egy or­szágban” merkantilista politikájához és a III. Internacionálénak a körülzárt „első szocialista államot” támogató világné­zeti) rendszerré való átalakulásához vezetett, bizonyára nem meglepő eredményei az akkori helyzetnek.

A nagy kérdőjel, ha valaki ma átgondolja a szovjet törté­nelmet, az, vajon a bolsevikok számára nem lett volna-e célra­vezetőbb, ha más attitűddel közelítenek a parasztsághoz? Vi­lágos, hogy az erőltetett kollektivizálás döntő elhatározás és fordulópont volt, és olyan helyzetet teremtett, amelynek még ma is megvannak a visszahatásai. De elkerülhetetlen és még inkább bölcs dolog volt-e ez? A marxista kultúra bizonyára rosszul készítette fel a szocialistákat arra, hogy bárhol is politi­kailag intelligens alapállást alakítsanak ki a parasztsághoz való viszonyban. Marx híres és infámis megfogalmazása sze­rint „krumpliszsáknak” tekintették őket. Lenin, azt gondolhat­nánk, jobban csinálhatta volna. Lenin végül is szerzője volt egy remek elemzésnek a kései cári Oroszország falusi társa­dalmi viszonyainak fejlődéséről. Ő, Marxszal ellentétben, leg­alább tanulmányozta a parasztságot. De túlságosan foglya volt a hivatásos forradalmár manipulatív politikájának ahhoz, hogy kamatoztatni tudja kissé akadémikus elméleti tanulmá­nyát a politikai taktika leckéjének megoldásában. Vajon Lenin valóban hitt a NEP-ben?

Tény az, hogy Oroszország félperifériális ország volt, és az ország vezetése (és itt kontinuitás van von Wittetől Sztáli­nig) az ország gyors iparosításában határozta meg világgaz­dasági prioritását. Lenin jelszava, miszerint „a kommuniz­mus = szovjethatalom + villamosítás”, állandóan nagy transzparenseken függött Moszkvában, még néhány évvel ezelőtt is. Az egész vezetés hitt a szocialista tőkefelhalmo­zásban, és büszke volt az 1980-as évekig ennek a célnak kö­vetésében elért nagy sikerekre. Ha az acélgyárak jelentik min­dennek kezdetét és végét a szocialista tervezésben, akkor tényleg nem számíthat sok együttérzésre a parasztság, akit kifosztottak és proletarizáltak. A helyzetből következő taktikai visszavonulás – igen, de alapvető hozzájuk igazodás – soha!

Ma könnyű buharinistának lenni. Kevésbé világos, hogy Buharin mérsékelt politikája politikailag megvalósítható volt-e? Bárhogy volt is, nem kerekedett fölül. Azt hiszem, annak, hogy ez a politika nem érvényesülhetett, az volt az alapvető oka, hogy az 1920-as években a politikailag aktív elemek többsége nem volt meggyőződve arról, hogy a szovjet ál­lam igazán képes lenne fennmaradni, ha a buharini politi­kát folytatja. De az erőltetett kollektivizálás természetesen olyan feltételeket teremtett, amelyek közvetlenül (ha ugyan nem elkerülhetetlenül) terrorhoz és tisztogatásokhoz ve­zettek.

A sztálinizmust elősegítették geopolitikai tényezők is. Az 1933-tól 41-ig tartó időszakban világos volt, hogy mind Németország, mind a nyugati triász (USA, Egyesült Királyság, Franciaország) úgy manővereztek, hogy valamiféle módját ejthessék a szovjet állam lerombolásának. Sztálin azon érve, hogy az ő politikája védekezés volt a külső és hatalmas el­lenség ellen, és az egyetlen lehetséges mód a szovjet ál­lam védelmére, lehet, hogy nem volt korrekt, de sokakat meggyőzött, és fontos vonatkozásban bizonyos népi legi­timációt teremtett a sztálinizmus számára. A Nagy Hon­védő Háború időszakában ez a legitimáció természetesen óri­ási mértékben megerősödött.

Azonkívül volt még egy külső tényező, amiről nem sza­bad megfeledkeznünk. Túl könnyedén feltételezzük, hogy az USA Szovjetunió iránti politikájában fordulat történt a roose­velti alkalmazkodástól Truman és követői hidegháborús ellen­ségességéig. Ezzel én nem értek egyet. Számomra úgy tűnik, hogy a retorikai változások mögött az USA politikája lé­nyegében folytonos volt. Az USA egy sztálinista Szovjet­uniót akart, egy kis országok gyűrűjéből álló birodalommal körülvéve. (Feltéve ha ez lényegében megmarad az 1945/48-as határok között.) A sztálinizmus ideológiai igazolást jelen­tett az USA-nak, és megerősítette az USA világrendszer­beli hegemóniáját. A sztálinizmus inkább mérséklő, mint radikalizáló hatással bírt a világnak a fennálló rendszerrel szemben álló erőire. A sztálinizmus garantálta a rendet a vi­lág harmadán, és ebben az értelemben a Szovjetunió egy, az USA melletti szubdomináns imperialista hatalom sze­repét játszotta el. Amerikai szempontból Sztálin halála óta a Szovjetunió körül minden romlásnak indult. A mélyben meg­húzódó általános összefonódottság bizonyítéka az is, ahogy a Gorbacsov-jelenség hat ma az USA-ban.

4

Miért hozott létre a Szovjetunió egy birodalmat 1945 után? Legyünk óvatosak annak megállapításában, hogy mi is tör­tént. Az nem is kérdéses, hogy a Szovjetunió és a bevonuló Vörös Hadsereg hat olyan államban segítette hatalomra a kommunista pártokat, ahol máskülönben sem választások, sem felkelés által nem kerülhettek volna ilyen helyzetbe. (A hat ország természetesen Lengyelország, Bulgária, Romá­nia, Magyarország, Csehszlovákia és az NDK.)

Úgy gondolom, hogy ennek az akciósorozatnak a magya­rázata nagyon is egyszerű, sőt, földhözragadt. Először is a Szovjetunió félt az USA egy esetleges ellene irányuló katonai akciójától és egy német felkeléstől, s meg kívánta erősíteni katonai pozícióit. (Valójában ez az USA stratégiájának teljes félreértésén alapult, de mindazonáltal így hitték.) Másodszor, a Szovjetunió háborús jóvátételeket kívánt – gazdaságilag szüksége is volt ezekre -, és úgy érezte, hogy az egyetlen mód, ahogyan ezeket biztosan megkaphatja, ha maga veszi el. És harmadszor, a Szovjetunió valójában félt az egyes országok hazai kommunista mozgalmainak potenciális erejétől (és ezáltali függetlenségüktől), ezért biztosítani akarta, hogy a kelet-európai pártok szatellitpártok legye­nek.

Természetesen a kommunista pártok ilyen módon való hatalomra juttatása szükségszerűen kiirtotta bármiféle 45 előtt megvolt legitimitásukat. Az egyetlen lehetséges és átme­neti kivétel Csehszlovákiában volt, ahol a kommunista párt­nak volt valamiféle természetes helyi ereje. Az 1948-49-es tisztogatások valójában antinacionalista jellegűek voltak, de nem burzsoánacionalista-ellenesek, hanem kommunistana­cionalista-ellenesek. A tisztogatásokkal felkerült a fügefale­vél. És csak idő kérdése volt, hogy a nacionalista (és ezért szovjetellenes) érzelmek politikailag hatásos formában törhessenek felszínre.

Mindezzel ellentétben a Szovjetunió és a Vörös Hadse­reg semmit sem tudott tenni a Jugoszláviában, Albániában, Kínában hatalomra került kommunista gerilla-mozgalmakkal. És ezért nem véletlen, hogy a háború utáni időszakban mind e három kommunista kormány elég látványos, nyílt törésre vitte a dolgot a Szovjetunióval. Közülük egyik sem volt soha „sza-tellit”-jellegű. És nem lehetett rájuk azt mondani, hogy a szov­jet „birodalom” részei. Rövid időre szövetségesek voltak, de semmi több. Sztálin ezt a kezdetektől fogva megértette. Ezért javasolta a kínai kommunista pártnak – a tanácsot nem vették figyelembe -, hogy egyezzenek ki a Kuomintanggal. Ezért ál­lította le már kezdeteinél a jugoszláv-bolgár föderációt, amit Dimitrov igyekezett előmozdítani. És természetesen ez az az ok, amiért a szovjet csapatok visszavonultak Észak-Iránból 1946-ban, és amiért a Szovjetunió cserbenhagyta a görög kommunista felkelést 1947-ben. Sztálin nem csupán hogy nem támogatta, de kifejezetten ellene volt annak, hogy tőle független hazai, nemzetileg legitim kommunista pár­tok hatalomra kerüljenek.

Biztosak lehetünk abban, hogy a birodalom legalább akkora tehernek bizonyult, mint amennyire előnyt jelen­tett. De nem olyan tehernek, melytől a Szovjetunió könnye­dén megvált volna. 1968 és Csehszlovákia elözönlése után

Brezsnyev-doktrínáról kezdtünk beszélni, értve ezen a szatel­lit-státus változtathatatlanságát. Nem kellett volna ezt inkább Brezsnyev–Johnson-doktrínának neveznünk? Nem adta-e meg Lyndon Johnson Brezsnyevnek a szükséges garanciá­kat? És ha igen, akkor miért? A válasz világosnak tűnik a számomra. Az USA azt akarta, hogy a Szovjetunió továbbra is vállalja (jó és rossz értelemben egyaránt) a birodalom terhe­it, ő maga viszont természetesen nem akarta vállalni sem a káosz kockázatát, sem az eredményes leválasztás elősegíté­sének gazdasági költségeit.

Johnson két évtizeddel késleltette az elkerülhetetlent. George Bush ma azokkal a nehézségekkel gyötrődik, ame­lyeket a bolygórendszer szétbomlásának végülis megindult folyamata okozott.

5

Miért de-sztalinizáció? Ma ez ostoba kérdésnek tűnik. Ki sze­reti a sztálinizmust? Természetesen mindenki meg akarja szüntetni. Emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy nem ré­gebben, mint az 1980-as évek közepén, sok, a szocialista or­szágokon kívüli és azokon belüli elemző úgy gondolta, hogy a desztalinizálás lehetetlen elképzelés. Még olyanok is voltak, akik amellett érveltek, hogy Hruscsov beszéde, és a kínai-szovjet szakadás egyszerűen trükk vagy ámítás volt csupán. 1953-ban, a Sztálin halála utáni hetekben Isaac Deutscher egy könyvet kezdett írni, a „sztálini érával való szakítást” jósol­va. Ahogy az előszóban mondja: „Barátaim, köztük a szovjet ügyek legjobb tanulmányozói, szkeptikusan ingatták a fejü­ket.”² Deutscher prognózisának lényege egy mondatban összefoglalva: „az a gazdasági fejlődés, amely a sztálini idő­szakban végbement, közel hozta az embereket a jólét egy bi­zonyos fokához, amely lehetővé tenné a sztálinizmus szabá­lyos felszámolását, és egy fokozatos demokratikus fejlő­dést”.³

Deutscher alapvíziójának óriási hitele lehetne, de kide­rült, hogy csak részben van igaza. Amit Deutscher megjósolt, az mint hruscsovizmus lépett életbe, és a hruscsovizmus ku­darc volt. Hruscsov nem azért bukott el, mert ingerlékeny ter­mészete volt, hanem azért, mert még ö is mélységesen hitt, és makacsul ragaszkodott ahhoz a fejlődés–fejlesztés-elvűséghez, amely mindig is a szovjet gazdaságpolitika alapja volt. „2000-re eltemetünk benneteket” – mondta az ameri­kaiaknak. Ez ma abszurdnak tűnik. De akkor egyáltalán nem tűnt abszurdnak. És elemeznünk kellene, hogy miért nem. A megjegyzés a kapitalista világgazdaság körülbelül 1948 és 1967 között tartó, hihetetlen mértékű expanziója idején tör­tént. Akkor mindenki „fejlődő” volt. De voltak néhányan, akik jobban csinálták ezt, mint mások. A KGST-országok növeke­dési aránya figyelemreméltó volt. És előre vetítette, hogy a Szovjetunió, ha nem is 2000-re, de egy vagy két évtizeddel később „befoghatja” az USA-t.

Ezek a növekedési arányok ráadásul nemcsak a cent­rum országokhoz viszonyítva voltak magasak, de különösen jónak tűntek a harmadik világ országaival összevetve. Persze Japán is jelentős növekedési arányt ért el, de erre az 50-es években csak kevesen figyeltek. A szovjet fejlődéselvűség így nemcsak az uralmon lévő kommunista pártok számára volt büszkeség forrása, de bizonyító érveket szolgáltatott a harmadik világ nemzeti felszabadító mozgalmai számára is. Az 1950-es években a Szovjetunióba mint a gazdasági fej­lődés modelljébe vetett hit széleskörűen elterjedt. Jóllehet persze sohasem vált univerzálissá. És – különösen a harma­dik világban, de nem kizárólag ott – a leninizmus hatékony­sága volt a magyarázat erre a sikerre. Inkább leninizmust mondok, mint marxizmus-leninizmust, mivel részben célsze­rűségből, részben kulturális ellenállás miatt sok harmadik vi­lágbeli mozgalom szívesebben importálta a leninizmust (különösen a pártszerkezetet és az állami tervezést) a marxizmus (különösen a belső osztályharc koncepciója és az Európa-centrizmus) importálása nélkül.

Hruscsov nem újult meg: fejlődéselvű maradt. Gyakorla­tilag továbbvitte Lenin és Sztálin örökségét. Az ő újítása a szovjet rendszer azon kádereinek az érdekképviseleté­ben állt, akik két dolgot akartak: a hatalom terrorja elleni biztosítékokat és a fogyasztói jelleg növekedését. Hrus­csov naivitása végül is az volt, hogy úgy vélte, kontrollálni lehet a gyeplő lazításának folyamatát a politikai alapstruktúra re­formja nélkül. A hruscsovizmus épp annyira a Szovjetunió szociológiai átalakulásának lényegi alábecsülését jelentette, mint amennyire a modern világrendszer működésének a félre­értelmezését.

A hruscsovizmus egyfajta, a szovjet retorikába vetette hi­tet testesít meg, egy olyan hibát, amit Sztálin igazán sohasem követettel.

A rangidős káderek, akik akarták azt, amit Hruscsov megkísérelt, megrémültek, mihelyt látták, hogy milyen szelle­met ereszthetnek ki a palackból. A brezsnyevizmus kísérletet – jóllehet tudjuk, hogy hiábavaló kísérletet – tett arra, hogy e szellemet visszatessékelje a palackba. Két tényező volt, amit Hruscsov nem vett figyelembe: az urbanizációnak, a szovjet munkaerő átalakulásának mértéke, illetve a kapi­talista világgazdaság ciklikus természete.

Amikor Hruscsov lehetőségeket nyitott a Szovjetunióban (s hasonlóképpen a KGST-országokban is) némi politikai libe­ralizációra és a fogyasztói jelleg erősítésére, mérhetetlenül alábecsülte az igényeket. Régóta közhely a szociológiai elem­zésben, hogy könnyebb egy államhatalom számára a totális elnyomás megvalósítása, mint kicsiny, de inadekvát mozgás­teret nyitni a politikai és kulturális pluralizmus számára. A meg­nyitott kicsi rés megnöveli az étvágyat, anélkül, hogy kie­légítené azt, és ezzel még jobban felbátorítja az igénye­ket. Hogy mennyi tér szükséges a politikai nyugalom visszaté­réséhez, ezt nehéz felbecsülni, de az biztos, hogy Hruscsov túl keveset ajánlott fel. A brezsnyevi megoldás egyértelműen az ellenkező irányban mozdult el, anélkül, hogy közvetlenül az életet fenyegető terrort vezetett volna be (ami visszavetette volna a vezető kádereket a félelem légkörébe). Egy ilyen visszaforduló politika működni tud egy ideig (mint ahogy műkö­dött is Brezsnyev alatt, mind a Szovjetunióban, mind Kelet-Európában).

De Hruscsov még nagyobb hibája volt, hogy nem volt tisztában azzal, hogyan is működik valójában a kapitalista vi­lággazdaság. A kedvező benyomást keltő növekedési ráták a Szovjetunióban elsősorban egy magas munkaintenzitású, ex­tenzív növekedés elégtelen bázisára voltak alapozva. Egy da­rabig, amíg a világgazdaság terjeszkedőben volt, ez a GNP, sőt az egy főre jutó GNP növekedését eredményezhette. De a módszer elégtelensége következtében elértek egy csúcshoz, amelyen a fejlődés nem lendült túl, az életszínvonal növeke­dése pedig rendre elmaradt a centrum-övezeteknek ugyanab­ban az időszakban elért fejlődésétől. Sőt, talán a legperiférikusabb övezetekétől is. Előbb vagy utóbb a szocialista gaz­daságok eljutottak oda, hogy nem tudták többé kielégí­teni az emberek egyre szélesebb rétegeinek előbbre jutási elvárásait, akik pedig eléggé jól voltak informálva ahhoz, hogy tisztában legyenek minden elmaradásukkal. Termé­szetesen mindez kevésbé volt súlyos olyan hatékonyabb gaz­daságokban, mint az NDK-é, Csehszlovákiáé, de még ott is csak idő kérdése volt, hogy a többletek elégtelenségének érzékelése politikailag reális követelményekkel találkozzék.

Amikor a világgazdaságban recesszió következett be, a szocialista országok gazdasági folyamatai nem is különböz­tek annyira a harmadik világéitól. Az 1970-es években néhány ország hasznot húzott az olajbevételekből, és köztük volt a Szovjetunió is. A nyugati pénzügyi intézmények kölcsönö­ket kényszerítettek mindezekre az országokra, hogy fenntartsák a tényleges kereslet világát, és nem kevés szocialista ország került az egy főre jutó adósságállo­mány szerint leginkább eladósodott országok közé. Hogy aztán a 80-as években az adósságszolgálat teljesítésének teljes képtelenségétől szenvedjenek, és még kevésbé gon­dolhassanak arra, hogy vissza is fizetik a kölcsönöket. (Vagy ha visszafizeti valaki, akkor ez csak olyan hihetetlen emberi és társadalmi áron lehetséges, mint amilyennek Románia tette ki magát.) És a szocialista országok – nem kevésbé, mint a har­madik világ országai – hatalmas nehézségekkel találták szemben magukat, hogy el tudják adni termékeiket a világpia­con, hogy – divatos zsargonnal élve – kompetitívek legyenek, így a szocialista országok – nem kevésbé, mint a harmadik vi­lág országai – inflációs nyomástól és az életszínvonal romlásá­tól szenvedtek. A harmadik világ országainak többségéhez hasonlóan a szocialista országok is menedéket kezdtek keresni (és kényszerítve voltak arra, hogy ebben keresse­nek menedéket) piacuk liberalizálásában. És a harmadik világ országainak többségéhez hasonlóan a szocialista or­szágok fokozódó nyitása a piac felé legjobb esetben is csak egy parányit enyhítette gazdasági nehézségeiket.

6

A peresztrojkát és a glásznosztyot úgy tekinthetjük, mint konjunkturális választ egy általános dilemmára, és valóban én is pontosan ezen a módon írtam le. Pedig több annál. A leniniz­mushoz való visszatérés leple alatt valójában az elitek kísér­lete ez az átcsoportosításra, a (marxizmus-)leninizmusnak mint ideológiának és stratégiának világméretű összeomlása nyomán. Ennek folyamán a Szovjetunió végre dekolonializál (és nem csak a szocialista táboron, hanem saját határain be­lül is).

Mindenki Gorbacsov dilemmájáról beszél: a peresztrojka dilemmájáról, mivel az még mindig nem működik; a glasz­noszty dilemmájáról, mivel az még nem haladt annyira előre, hogy az emberek többségét kielégítse, de eléggé előrehaladt ahhoz, hogy jelentős belső zavart és nyugtalanságot eredmé­nyezzen. Es végül itt van a De Gaulle módjára kikényszerített dekolonializáció dilemmája, egy olyan kedvező világgazda­sági légkör nélkül, amilyenből De Gaulle annak idején hasznot húzott. Mindez igaz, de nézetem szerint másodla­gos. Gorbacsov fő dilemmája az, hogy nincs alternatív ideológiája és stratégiája, amely helyettesíthetné a ki­ürült marxizmus-leninizmust. Biztos, hogy Gorbacsov ki­váló taktikus. Valóban felszámolta – méghozzá sajátkezűén számolta fel – a hidegháborút, és ezáltal többet tett a világfej­lődésnek (és a Szovjetunió pozitív irányú fejlődésének) bizto­sításáért, mint bármely más kortárs vezető. De végül is mi tör­tént a szocialista kísérlettel?

Én azt hiszem, hogy végre fel kell becsülnünk a marxiz­mus-leninizmus égisze alatt történt szocialista kísérleteket, és úgy kell tekinteni őket, mint történelmileg érthető, de átme­neti jelenségeket a modern világrendszer történeti fejlődésé­ben. Nem arról van szó, hogy kudarcot vallottak. A kudarc ter­mészetesen feltételezi, hogy léteztek elfogadható történelmi alternatívák. Én azt hiszem, hogy a szociáldemokráciának (amely felemelkedett a nyugati világban), a marxizmus-leni­nizmusnak (legalább is a Szovjetunióban és Kínában) és a nemzeti felszabadítási mozgalmaknak (amelyek a harma­dik világban jutottak hatalomra) nem voltak ilyen plauzibilis alternatívái. Ez az egész folyamat körülbelül egy évszázadot fog át, 1870-től, amikor ezek a mozgalmak valójában megszü­lettek, 1968-ig, amit én szimbolikus fordulópontnak tekintek ezeknek a mozgalmaknak a történetében.⁴

A háromféle mozgalom ténylegesen inkább egyetlen stratégia három variációját képviselte: az államhatalom megragadását egy párt által, amely a népakarat megteste­sítőjének szerepében lép fel, és amely az államhatalmat az ország „fejlesztésére” használja. Ez a stratégia végül is működésképtelennek bizonyult, ám ezt nem lehetett érzékelni 1870-ben, de még 1945-ben sem. Nem lehet hibáztatni eze­ket a mozgalmakat azért, hogy koruk történelmi korlátainak termékei. De mi most egy más légkörben élünk. René Dumont azt mondta: „finis les lendemains qui chantent” [vége az éneklő holnapoknak].⁵ Én magam nem hiszem, hogy az utópi­ának vége. Éppen ellenkezőleg. Talán éppen most van mó­dunk „utópikus utópiákat” kigondolni.⁶

A szocializmus létrejötte a világon, ha be kell követ­keznie, akkor még előttünk van. Mint szabad választás, de aligha mint kényszerű bizonyosság. Az úgynevezett reálisan létező szocialista kísérletek nagyobbrészt a negatív példák­kal okíthatnak bennünket, s kisebb részben pozitív példáikkal. Jó lesz megjegyezni, hogy a marxizmus-leninizmus a való­ságban végül inkább a nemzeti fejlődés ideológiájaként működött, mintsem a szocialista rendszer ideológiája­ként. A nemzeti fejlődés mindazonáltal lényegében illuzórikus koncepció a kapitalista világgazdaság keretei között.⁷ Egy soha el nem érhető – s még részlegesen sem elérhető – cél a legtöbb ország számára. Annak, hogy mára a marxizmus-le­ninizmus mint ideológia kihunyóban van, az az oka, hogy va­lamennyi fejlődéselvű ideológia a végét járja.

A marxizmus azonban nem a „nemzeti” fejlődés ideológiá­jaként indult, és nincs arra ítélve, hogy csak ebben a leszűkí­tett formájában értelmezzük. Marxnak más lehetséges olva­satai is vannak. És az elkövetkezendő évtizedekben lehet, sőt, valószínűleg lesz is olyan újabb gondolkodás és gyakor­lat, amely lehetővé teszi számunkra, hogy új ideológiai kon­szenzushoz érkezzünk el, egy új tudományos episztemológiához, új történelemfelfogáshoz, amely magába fogja foglalni Marx alapvető intuícióit és értékeit, és marxista módon túllép azokon egy új felemelkedéshez [Aufhebung], és amely lehe­tővé teszi egy demokratikusabb, egyenlőségelvűbb világ lét­rehozását.

(Ford.: Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor)

A szerző e tanulmányát első közlésre az Eszmélet számára ajánlotta fel. (A szerk.)

Jegyzetek

1 Edward Hallett Carr: The Soviet Impact on the Western World. New York, Mac Millan, 1947 p. 105.

2 Isaac Deutscher: Russia, What Next? New York, Oxford University Press, 1953 p. v.

3 Uo. p. 221.

4 Lásd 1968, Revolution in the World-System: Theses and Queries című előszómat a Theory and Society című könyvben.

5 Paris, Seeir, 1983.

6 Korábban tárgyaltam a marxizmus és az utópiák viszonyát Marxism as Utopia: Evolving Ideologies című munkámban, in: American Jour­nal of Sociology XCI, 6, May 1986, 1295-1308. Ebben a cikkben a következőképpen érveltem; Az utópiák mindig ideologikusak. Itt Engelsnek (és Marxnak) igaza volt, feltéve, ha valaki emlékszik arra is, hogy nem volt igazuk az implicit utópiában, amely azt a következte­tést rejti magában, hogy valaha vége lehet a történelemnek, és létre­jön egy világ, amelyben többé nincsenek ideológiák. Ha mi fejlődést csinálunk, úgy tűnik, nemcsak hogy az ellentmondást kell elfogad­nunk a társadalmi valóság megoldásának kulcsaként, hanem el kell fogadnunk az ellentmondás tartós elkerülhetetlenségét is, s ez olyan lehetőség, amely ellentétes az ortodox marxizmussal. Az el­lentmondás az emberi állapot. A mi utópiánknak nem minden ellentmondás megszüntetésére kell törekednie, hanem a mate­riális egyenlőtlenség vulgáris, brutális, szükségtelen következ­ményeinek kiirtására. Újabban ez tűnik számomra egy lényege szerint egészében teljesíthető célnak. (p. 1307)

7 Ezt a Development: Lodestar or Illusion? című írás néhány részleté­ben fejtem ki. Economic and Politican Weekly, XXIII, 39, szept. 24, 1988, pp. 2017-2023.

Mint sok más baloldali értelmiségit, engem is gyakran megkérdeznek manapság, hogyan élem meg a marxizmus trónfosztását és a kommu­nizmus kimúlását Kelet-Európában. Másokhoz hasonlóan azt szoktam válaszolni: ez nem egy álom vége, hanem egy rémálomé.

Véleményem szerint a jelenlegi kelet-európai események aligha fordíthatják vissza azt a folyamatot, hogy egyetemeinken a hatvanas évek végétől szembetűnően növekszik a baloldali érzelmű oktatók száma, és az értelmiségi pályakezdők egyre nagyobb hányada viszonyul kritikusan az amerikai kapitalizmushoz.

Mi tagadás, Kelet-Európa ma divatos jelszavainak forrása nem a Kommunista Kiáltvány, de hát nem is A nemzetek gazdasága; inkább az Emberi jogok nyilatkozata meg a Tom Paine-féle Józan ész szavaira em­lékeztetnek. A prágai és moszkvai tömegmegmozdulások képei nem 1917 Szentpétervárát idézik fel; nekem sokkal inkább az 1964-es Berkeleyt vagy 1968 Párizsát juttatják eszembe.

Paradox módon, miközben a jobboldal „a gonosz birodalmának” bukását ünnepli, a baloldal is többé-kevésbé ugyanezt teszi, hozzátéve, hogy a hidegháború vége csak megerősíti a pártosodás szükségességét. A jobboldal viszont komoly másnapos fejfájással lesz kénytelen ráéb­redni, hogy ezek után nélkülöznie kell az „istentelen marxizmus” és a sztálinizmus rémképeit, amelyek hosszú ideig arra voltak hivatva, hogy megkérdőjelezzék az Egyesült Államok szocialistáinak erkölcsiségét, lojalitását, sőt, egyáltalán a demokrácia iránti elkötelezettségüket. Per­sze a baloldalnak is újra kell gondolnia egyet, s mást ám ez a kihívás még meg is szilárdíthatja a helyzetét az amerikai egyetemeken.

Tévedés lenne túlértékelni a kommunista világeseményeinek kiha­tását az USA baloldali tudományos értelmiségének pozícióira. Képvise­lőinek többsége nálunk nem a szocializmusra, hanem elsősorban a ka­pitalizmusra gondolt, amikor Marx követőjének vallotta magát. Márpe­dig az USA kapitalizmusa nagyon is tartotta magát Marx prognózisá­hoz: az utóbbi évtizedben egyre mélyült a szakadék a gazdagok és a szegények között, a bérek képtelenek voltak felvenni a versenyt az inflá­cióval, a fenyegető ökológiai válság meg a fokozódó pénzügyi spekulá­ció pedig világossá tette, hogy mennyire ésszerűtlen ez a gazdaság, amely kizárólag a dollár csáberejére támaszkodik. Mi több, a gazdasági hatékonyság növekedése csigalassúságúra csökkent, a pénzeszsákok pedig egyre nyíltabb politikai befolyásra tettek szert.

Van egy másik oka is, hogy a kelet-európai felfordulás miért okoz a vártnál kisebb problémát az amerikai marxisták számára. Kelet-Európa egyáltalán nem olyan útra lépett, amely valamiféle USA-típusú szabad-vállalkozásos kapitalizmushoz vezethetne. Persze tagadhatatlan, hogy hátat fordítván a bürokratikus tervezésnek, újabban nyitottabbá váltak a külföldi beruházások előtt, és egyre nagyobb mértékben hagyatkoznak a piaci mechanizmusokra – ez azonban önmagában még aligha vezet kapitalizmushoz. (A lenini Szovjetunió a húszas években ugyancsak je­lentős mértékű külföldi beruházást vonzott, és piaci jellegű reformokat vezetett be.)

Kelet-Európa ugyanakkor egy reagani gazdaságra sem vágyik. Egy, a New York Times-ban tavaly megjelent közvélemény-kutatás adatai szerint Csehszlovákiában a megkérdezettek 47%-a meghagyná a gaz­daság állami irányítását, 44%-uk vegyes gazdaságot szeretne, és csak 3% választaná modellül a kapitalizmust. Ugyanilyen meglepő ered­ményt hozott egy Szovjetunióbeli felmérés, ahol az derült ki, hogy bár a meglévő gazdálkodással való elégedetlenség a tetőfokára hágott, az em­berek többsége a központi irányításra való visszatérést preferálta, nem pedig a „szabad piacot”.

Az emberek Kelet-Európában azért vonulnak ki az utcára, mert demokráciát kívánnak, és véget akarnak vetni a gazdasági pangásnak. Az Egyesült Államok a maga elidegenedett választási rendszerével és lanyhuló gazdasági teljesítményével aligha szolgálhat mintául egy ilyen vállalkozáshoz; akkor már elfogadhatóbb modellnek látszanak Európa szociáldemokráciái: Svédország, Norvégia, Ausztria.

A kommunista világ eseményei végül azért sem ássák alá az ameri­kai baloldal programját, mert nem mondhatni, hogy ami elképzelése­inkben ez a világ a minta szerepét játszotta volna. Az Egyesült Államok baloldali értelmiségének gyökerei a hatvanas évek emberi jogi, háború­ellenes és feminista mozgalmaiban találhatók. A címkéknek sohasem tulajdonítottunk túlzott jelentőséget. Kutatásban és oktatásban sokan használtunk Marx műveiből származó eszméket, mint például hogy a társadalom osztályokra tagozódik, és hogy az ismeretek és nézetek mé­lyen összefüggnek a társadalmi körülményekkel és a gazdasági érdekekkel. Néhányunk marxistának nevezte magát, mások szocialistának, is­mét mások tartózkodtak mindkét megjelöléstől. Mindazonáltal többé-kevésbé mindannyian egyetértünk a tőkés társadalom bírálatában, és abban, hogy egy olyan valóban demokratikus hatalomgyakorlásra lenne szükség, amely nem a felhalmozott vagyon igényeire, hanem az egyszerű emberek szükségleteire van tekintettel. A gazdaságban, ha­sonlóképpen, egy demokratikusabb rend hívei vagyunk, amely bizto­sítja a nyereség igazságosabb elosztását, a munkahelyek demokratikus igazgatását, a beruházások demokratikus ellenőrzését, és amely felszá­molja a faji és nemi diszkriminációból eredő egyenlőtlenséget.

Sem a köztulajdon^* megteremtése, sem a piac felszámolása soha nem volt cél az amerikai szocialisták számára. Számba jöhető eszközök voltak egy korrekt berendezkedés és a demokrácia elérésére. Többek között azért neveztük magunkat új baloldalnak, hogy világossá tegyük: számunkra sem a tőke köztulajdona, sem a központi tervezés nem je­lenti a bölcsek kövét.

Amikor bírálóink a központosított bürokrácia híveinek minősítettek bennünket, egyszerűen nem fogták fel, amit hallottak vagy olvastak tőlünk. A baloldali értelmiség történelmileg azt a mélyen gyökerező, de­mokratikus amerikai hagyományt nyilvánította meg, amely Tom Paine-től az agrárpopulizmusig ível; a gazdálkodásban általában decentrali­zált gazdasági demokráciát szorgalmazott; a politikatudományban pe­dig támadta a tőkés rendszerű államot, mert az szemben áll a népi rész­vétélés a demokratikus elszámoltatás eszméjével.

Ám bármennyire igazságtalan volt is a vád, hogy a bürokratikus centralizmust képviseljük, időnként mégis sikerült ránk ragasztani ezt a címkét. Ennek két oka is van, és mindkettő megérdemelné, hogy a balol­dal komoly megfontolás tárgyává tegye.

Először is, a baloldal ritkán fejtette ki világosan, hogy pontosan ho­gyan is képzeli el a demokratikus társadalmat. Természetesen bárhogy képzeltük is, aligha voltunk olyan helyzetben, hogy megvalósítsuk; de mégis: az, hogy nem nyilatkoztunk ebben a kérdésben, hozzájárult, hogy a szocializmus fogalmát – alaptalanul – a köztulajdonnal és a köz­ponti tervezéssel asszociálják. Másodszor: Kelet-Európát és a Szovjet­uniót ritkán bíráltuk akárcsak megközelítőleg is azzal az energiával, amellyel a kapitalizmust támadtuk – részben azért, mert abban a fagyos ideológiai légkörben, amely a mcchartizmustól a reaganizmusig körül­vett bennünket, nem volt kedvünk részt venni a vörösök csépelésében, egy független kritika kifejtésének pedig nemigen láttuk lehetőségét. Össze sem tudom számolni, hányszor küldtek „vissza Oroszországba”, gyakran olyan gazdasági javaslataimért, amelyek Svédországban vagy. akár csak Kanadában is konzervatívnak számítottak volna.

A kelet-európai események ugyanakkor köteleznek is bennünket. Hiszen a népi mozgalmak ott azzal a gyakorlati problémával fogják szembetalálni magukat, hogy mi módon lehet megvalósítani éppen ezt az általunk mindeddig csak körvonalazott demokratikus szocialista tár­sadalmat. Kétség nem fér hozzá, hogy nemzetenként különböző pályá­kat járnak majd be, és ezek mindegyike potenciális aranybánya a balol­dali kutatások számára. Részben ezért is vizsgálják most nálunk a balol­dali elkötelezettségű kutatók a demokratikus szocialista társadalom szerkezetének alkotóelemeit, ezért igyekeznek ismét tisztázni az érdek­érvényesítés és a célul kitűzött gazdasági igazságosság viszonyát, ele­mezni a piacok, a munkahelyi demokrácia és a tervezés összefüggéseit. Eltérően a nagy gazdasági világválság [Great Depression] idején lefolyt hasonló jellegű szenvedélyes vitától, e mostaniban már képesek leszünk átfogóan felmérni nemcsak a kapitalizmus, hanem a központi tervezés negatívumait is.

A hivatalos marxizmus kimúlása nem kevésbé örvendetes, mintáz, hogy búcsút veszünk a bürokratikus szocializmustól. Az a Marx, akit ma Kelet-Európában temetnek, egy szimplifikált gazdasági determinizmus prófétája, nem pedig az a gondolkodó, aki arra tanít, hogy az egyszerű emberek küzdelmei alkotják a történelem lényegét, hogy a kapitalista társadalomban a munka egyre inkább nemcsak alulfizetett, de töredé­kes és értelmetlen is, hogy a kapitalizmus áruként kezeli az embert, ez­zel emberségében megalázza, összemberi kibontakozásában megbék­lyózza. S van Marxnak egy további tanítása is, mely ma Kelet-Európá­ban köszön vissza: az elnyomás maga hozza létre saját ellenzékét, hi­szen szolidáris közösséggé kovácsolja az elnyomottakat; ezért aztán a történelem útjának korszaknyitó felkelések a határkövei.

Ámde megtehetjük-e, hogy egyszerűen elhatárolódunk a marxiz­mus általunk oly kifogásolhatónak ítélt elemeitől? E kérdésre válaszo­landó, újra kell gondolnunk a marxi hagyomány lényegét. Mindeddig az a légkör, amely a marxizmust a terrorizmus szinonimájaként tüntette föl, visszariasztotta a baloldalt attól, hogy elfogulatlan bírálat tárgyává tegye a marxi teljesítményt és követőinek hagyományát. Állandóan ta­pasztaljuk, mennyi időnkbe és energiánkba kerül bebizonyítani, hogy Marx jelentős gondolkodó volt, akivel tanítványainknak feltétlenül meg kell ismerkedniük. Tekintettel azonban arra, hogy Marxnál vannak rész­ben vagy egészben félrevezető megfogalmazások is, például olyan té­mákban, mint a nemek, a környezet, az individuális választás stb., tág tere nyílik az újrafogalmazásoknak és kiegészítéseknek. Ez a régen ese­dékes újraértékelés már megkezdődött, tanúsítja két fontos új folyóirat is, az egyik a Rethinking Marxism [Újragondolt marxizmus], a másik a Capitalism, Socialism, Nature [Kapitalizmus, szocializmus, természet] címet viseli.

A kelet-európai bürokratikus centralizmus és a hivatalos marxiz­mus hosszú ideje kínos tehertétel volt az amerikai egyetemek baloldali értelmisége számára, nagy könnyebbség megszabadulni tőle. Nekünk is szembe kell néznünk a kelet-európai átalakulások kihívásával, de ma már szerencsére egy olyan intellektuális légkörben, amely nyitottabb, mint amilyet valaha is megértem.

(Ford.: Havas Ferenc)

The Chronicle of Higher Education, 1990. április

Samuel Bowles a közgazdaságtan professzora a massachusettsi egyetemen Amherstben. egy­idejűleg a Közgazdasági ismeretterjesztő központ [Center for Popular Economics] állandó gaz­dasági tanácsadója. Herbert Cintiss-szel együtt ő a szerzője a Democracy and Capitalism című könyvnek. (Basic Books, 1986.)

* Meg kell jegyeznünk, hogy a szerző itt és a továbbiakban a köztulajdon fogal­mát az absztrakt állami tulajdonnal ekvivalens kategóriaként kezeli. (A szerk.)

A vasfüggöny leomlott. Legalábbis egy darabja bekerült George Bush szuvenírgyűjteményébe. Az emigránsok, s velük a harminc, negyven, ötven éve elharapott gondolatok, vágyak, ködök és gyűlöletek hazatér­hetnek. (Feltűnően sokan nem térnek haza, megmaradnak látogatónak, új otthonuk nagyobb biztonságot nyújt a számukra.)

A vasfüggöny leomlott. Kelet-Európa országai, Németország keleti felével az élen kitárt karraj, egymás elé furakodó sietséggel tódulnak nyugati testvéreik kirakatai felé.

És a nyugati testvérek a tulajdonos józan reflexével villámgyorsan leengedik a rolót. Még csak az kellene, hogy ez a hangoskodó, primitív, szegényes mocskos atyafiság elárassza őket. Ismerik már az ilyet: bezú­dultak már Európába és az Egyesült Államokba Afrika, Ázsia kimenőt kapott cselédnépei, máig sem sikerült onnan kiutálni őket. (Olyan na­gyon persze nem is akarták: a piszkos munkát a fejlett centrumokban is el kell valakinek végezni, csak arra kell ügyelni, hogy ne jöjjenek egy­szerre túl sokan.)

A rolókat leengedik. Vízumkényszer, fokozott határőrizet.

És felmerül a kérdés: vajon eddig kit védett a vasfüggöny? A Keletet védte csupán a fellazító nyugati hatások beáramlásától? Hiszen azok csak át-átcsúsztak a határokon. A Keletet védte attól, hogy népei elme­neküljenek?

Vagy talán éppen fordítva. Talán már kezdettől fogva Nyugat-Eu­rópa védelmét (is) szolgálta ez a rendszer? Hogy limes legyen a szegény hátsóudvar, a második jobbágyság országai, a barbár sztyeppék felé. Hogy megtartsa ezt a régiót a maga elmaradottságában, s ezt segítő elkü­lönültségében. Hiszen már Orwell is látta: az elfoglalt állatfarm szom­szédjai voltaképpen nem bánják a forradalmat: ha az ő jószágaikra nem terjed át, még hasznukra is válik a konkurens gazda kiesése. Ha a Kelet nem bírja az innovációs versenyt -s miért is bírná-, a vasfüggöny mögé zárt munka haszna előbb-utóbb így is, úgy is hozzájuk vándorol.

Az erős, fenyegető katonai tömböt mint ellenfelet persze gyengí­teni kell. És megnyugtatóbb az is, ha ugyanaz a hatalom érvényesül a külvárosokban is, mint amely az üzleti negyedeket kormányozza. A dik­tatúra tagadását, a szabadság propagandájának üzenetét biztató, baráti mosollyal lehet tehát átküldeni a vasfüggönyön a szabadságra éhes s szabadságukban olyannyira korlátozott népeknek. De pénzt?! Tanulja­tok meg dolgozni – mondják a koldusoknak évezredek óta a gazdagok, akiknek gazdagodása koldussá tette őket. Tanuljatok meg dolgozni, gazdálkodni, akkor ti is olyan jól éltek majd, mint mi. Majd mi meg­mondjuk, mit tegyetek. Mi majd jóváhagyjuk, kijelöljük megfelelő veze­tőiteket, rendőreiteket, behajtjuk tartozásaitokat. Ti csak maradjatok ott, ahol vagytok.

De hát miért is csodálkoznának mindezen a kelet-európaiak, akik évtizedek óta játsszák a Nyugat jólöltözött nézőserege előtt tragédiái­kat, tragikomédiáikat, opera buffáikat és kabaréjeleneteiket? A vasfüg­göny látszólag a színpadhoz tartozik. Látszólag a színpadot védi a gya­lázatos alakításokon felháborodott nézők záptojás- és paradicsomzápora ellen. Valójában azonban, s ez köztudott, arra való, hogy ha tűz ütne ki a színpadtérben, megakadályozza, hogy az átterjedjen a néző­térre is.

Avreh, A. Ja.: Sztolipin i tretyja duma 1968.

Avrich, P.: Kronstadt 1921 1969.

Avrich, P.: The Russian Anarchists 1967.

Ascher, R.: Pavel Akselrod and the Development of Menshevism 1973.

Bernshtam, M. S.: Nyezaviszimoje rabocseje dvizsenije v 1918 godu. In: Dokumenti i matyeriali, 1981 (YMCA Press).

Bertelheim, C: Class Struggle in the USSR: First Period, 1917-1923 1974.

Burdzsalov, E. N.: Vtoraja Russzkaja Revoljucija 1967. (Partial English-language translation

available in Soviet Studies in History, Summer 1979. Ed. by D. J. Raleigh.)

Carr, E. H.: The Bolshevik Revolution. Vol. 1. (10). 1950.

Carr, E. H.: The Bolshevik Revolution, 1917-1923. Vol. 2, 1935.

Carr, E. H.: The Interregnum, 1923-1924 1954.

Carr, E. H.: The Russian Revolution: From Lenin to Stalin 1979.

Carr, E. H.: Socialism in One Country, 1924-1926. Vol. 1.

Cohen, S. F.: Bukharin and the Bolshevik Revolution 1973.

Dan, F.: The Origins of Russian Communism 1960.

Deutscher, I.: The Prophet Armed: Trotskii, 1917-1921 1954.

Deutscher, I,: Stalin 1949 (or second edition).

Dobb, M.: Soviet Economic Development since 1917 London, 1966.

Dumova, N. G.; Kadetszkaja kontrrevoljucija ijejo razgrom 1982.

Emmons, T.: The Formation of Political Parties and the First National Elections in Russia 1983.

Erlich, A.: The Soviet Industrialization Debate, 1924-1928 1967.

Fegyukin, S. A.: Borba sz burzsuaznojigyeologijej v uszlovijah perehoda k NEPu 1977.

Fischer, G.: Russian Liberalism from Gentry to Intelligentsia 1957.

Fitzpatrick, S.: Education and Social Mobility in the Soviet Union, 1921-1932 1-979.

Fitzpatrick, S.: The Russian Revolution 1982.

Florinsky, M. T.: A History and an Interpretation 1954.

Florinsky, M. T.: The End of the Russian Empire 1931.

Golinkov, D. L: Krah vrazseszkogo podpolja: Iz isztorii borbi sz kontrrevoljucijej v Szovjetszkof Rosszii v 1917-1924 gg. 1970.

Gorogyeckij, E.: Rozsgyenije Szovjetszkogo goszudarszlva, 1917-1918 1965.

Gyenyikin, A.: Ocserkirusszkojszmuti, 1921-1926.

Hamburg, G.: Politics of the Russian Nobility, 1881-1905 1984.

Hewett, R. (ed.): Reforming the Soviet Economy 1988.

Izmenyenyija szocialnoj sztrukturi szovetszkogo obscsesztva, Oktyabr 1917-1920 1976.

Joffe, G. Z.: Krah rosszijszkoj monarhicseszkoj kontrrevoljucii 1977.

Joravsky, D.: Soviet Marxism and the Natural Sciences, 1917-1932 1961.

Katkov, G.: Russia, 1917: The February Revolution 1967.

Lane, D.: Politics and Society in the USSR 1978.

Lewin, M.: Lenin's Last Struggle 1968.

Lewin, M.; Russian Peasants and Soviet Power 1968.

Martov, L., Maszlov, P., Potreszov, A.: Obscsesztvennoje dvizsenyije v Rosszii vnacsaleXX veka, 1909-1914.

Medvegyev, R.: Let History Judge: The Origins and Consequences of Stalinism 1971. Melgunov, S. P.: Kak bolseviki zahvatyili vlaszty: Oktyabrszkijperevorot 1917 goda 1953. Mendel, A.: Dilemmas of Progress in Tsarist Russia: Legal Marxism and Legal Populism 1961.

Miljukov, P. N.: Isztorija vtoroj russzkoj revoljucii, Vol. 7. Part 1. 1921-1924.

Miljukov, P. N.: Isztorija vtoroj russzkoj revoljucii. Vol. 1, Parts 2 and 3. 1921-1924. (English translation by Richard Stites.)

Miljukov, P.: Ocserki iz isztorii russzkoj kulturi, 1931.

Misiunas, R.-Taagepera, R.: The Baltic States: the years of dependence (1940-1980) 1983. Nove, A.: An Economic History of the USSR 1969.

Nove, A.: Political Economy and Soviet Socialism 1980.

Nove, A.: Stalinism and after 1975.

Nyevszkij, V. I.: Ocserkipo isztorii rosszijszkoj szocial-demokratyicseszkojpartyii 1925. Pipes, R.: Russia Under the Old Regime 1982.

Pipes, R.: Social Democracy and the St. Petersburg Labour Movement 1885-1897 1963.

Rabinovitch, A.: The Bolsheviks Come to Power 1976.

Rauch, G. von: The Baltic States: the years of independence (1917-1940) 1974.

Resenyija Partyii i pravityelsztva po hozjajsztvennim voproszam (1917-1967) v 5 toman. Moszkva, 1967.

Rigby, T. H.: Lenin's Government: Sovnarkom, 1917-1923 1979.

Schapiro, L. B.: The Communist Party of the Soviet Union 1960.

Seton-Watson, H.: The Russian Empire (1801-1917) 1967.

Sirianni, C: Workers' Control and Socialist Democracy: The Soviet Experience 1982.

Sljapnyikov, A.: Kanun szemnadcatogo goda 2 vols, 1923. Szemnadcatij god Vol. 1,1923.

Szpirin, L. M.: Krusenyije pomescsicsjih i burzsuaznih partyij v Rosszii 1977.

Sztarcev, V. I.: Ocserki po isztorii Petrogradszkoj Krasznoj Gvargyii i rabocsej milicii 1965.

Trockij, L: Isztorija Russzkoj Revolucii 1930-1933.

Tucker, R.: Stalin as Revolutionary, 1879-1929 1973.

Tucker, R.: Stalinism: Essays in Historical Interpretation 1977.

Tucker, R. C: The Soviet Political Mind 1971.

Ulam, A.: The Bolsheviks 1965.

Ulam, A.: Stalin, The Man and His Era 1973.

Von Laue, T. H.: Sergei Witte and the Industrialization of Russia 1963.

Magyar nyelven:

Bergyajev. Nyikolaj: Az orosz kommunizmus értelme és eredete Századvég, 1989.

Béládi László-Krausz Tamás: Életrajzok a bolsevizmus történetéből ELTE, ÁJTK, Politikatu­dományi Füzetek 4., 1987.

Béládi László-Krausz Tamás: Sztálin Láng, 1988.

Béládi László-Miszlivetz Ferenc (szerk.): Rosa Luxemburg és az orosz forradalom ELTE, AJTK, Politikatudományi Füzetek 2., 1982.

Buharin, Nyikolaj: Töprengések a szocializmusról (Vál.: Kun Miklós) Kossuth, 1988. Buharin, Nyikolaj: Demokrácia, cézárizmus, szocializmus (Vál.: Krausz Tamás) ELTE, AJTK, Politikatudományi Füzetek 8., 1988.

Ciepielewski, Jerzy: A Szovjetunió gazdaságtörténete Kossuth, 1977.

Csaba László: A radikális reform a szovjet gyakorlatban KOPENI, 1987.

Ðilasz, Milovan: Találkozások Sztálinnal Magvető, 1989.

Dolmányos István: A nemzetiségi politika története a Szovjetunióban, Kossuth, 1964.

Dolmányos István: A Szovjetunió története Kossuth, 1971.

Krausz Tamás: A cártól a komisszárokig Kossuth, 1987.

Krausz Tamás: Bolsevizmus és nemzeti kérdés Akadémiai, 1989.

Krausz Tamás (vál.): Szakszervezetek és államhatalom ELTE, ÁJTK, Politikatudományi Füzetek 5., 1985.

Krausz Tamás-Szvák Gyula (vál.): Az orosz történelem egyetemessége és különössége ELTE, ÁJTK, Fejlődéstanulmányok, Regionális sorozat I., 1983.

Krausz Tamás-Tütö László (szerk.): Válaszúton ELTE. ÁJTK, Politikatudományi Füzetek, 7., 1988.

Kun Miklós: Buharin Szabad Tér, 1988.

Kun Miklós: 1917: egy év krónikája Kossuth, 1988.

Menyhárt Lajos: Az orosz társadalompolitikai gondolkodás a századfordulón (1895-1906) Akadémiai, 1985.

Szamuely László: Az első szocialista gazdasági mechanizmusok KJK, 1971.

Szilágyi Ákos (szerk.): Befejezetlen forradalom Szabad Tér, 1987.

Szilágyi Ákos (szerk.): A negyedik Oroszország. Az orosz nacionalizmus családfája Szabad Tér, 1989.

Trockij, Lev: Életem Kossuth, 1989.

Trockij, Lev: Az elárult forradalom Áramlat, 1990.

Nyikolaj Bergyajev bonyolult pályán keringett az orosz és az európai szellemi életben egyaránt: marxizmus, liberalizmus, keresztény perszonalizmus, hogy csak a legfőbb állomásokat jelezzük pályáján, amelyen különös fordulatokat éppen a for­radalmak jelöltek ki. Az októberi forradalom után egy rövid ideig a szovjethatalom támogatottja volt, annak ellenére, hogy nem szolgált a szovjethatalomnak, de azután 1922-ben ő is a számkivetettek listájára került.

Ez a tény nyilván mély nyomokat hagyott pályáján, de tu­dományos igényességét nem áldozta fel az alantas politikai harc oltárán az emigrációban sem. Ezúttal egyik legfontosabb művét ajánljuk az olvasó figyelmébe: Az orosz kommunizmus értelme és eredete című munkáját, amely 1989-ben a Szá­zadvég Füzetek sorozatban (5. szám) Sz. Bíró Zoltán kitűnő szerkesztői és jegyzetírói gondozásában magyarul is megje­lent. Eredetileg németül és angolul látott napvilágot, még 1937-ben.

A mű mostani kelet-európai „aktualitása” abban a tény­ben gyökeredzik, hogy a „nagy” rendszerváltások közepette az októberi forradalom és általában az „orosz kommunizmus” újraértékelése is folyamatban van. Bergyajev könyvének alapkérdése ugyanis éppen az oroszországi (és ma látjuk iga­zán: kelet-európai) történelmi fejlődés sajátszerűségeinek problematikája, mindenekelőtt az orosz forradalmi hagyo­mány és a marxizmus oroszországi elterjedésének, „behato­lásának” egész bonyolult témaköre, amely elválaszthatatla­nul kapcsolódik a „bolsevizmus” és „sztálinizmus” máig meg-emésztetlen történelmi folyamataihoz.

A kiindulópont az, hogy a nyugati szellemi befolyások és az orosz társadalmi-gazdasági feltételek között már a múlt század 30-as éveiben áthidalhatatlan volt a diszkre­pancia, s ez hovatovább olyan „hagyomány” lett, amely mindmáig foglalkoztatja az orosz és kelet-európai értelmisé­get. Maga Bergyajev az ellentmondást igen szemléletesen írja le:

„Az oroszok akkor voltak saint-simonisták, fourieristák, proudhonisták, amikor még javában fönnállt a jobbágyrend­szer és az abszolutisztikus monarchia. Akkor csatlakoztak a hegelianizmushoz és a schellingianizmushoz, amikor Orosz­országban még nyoma sem volt semmiféle filozófiai kultúrá­nak, és a filozofálás eleve gyanakvást keltett. Ám a művelt orosz emberek hallatlanul megkedvelték a világ nagy kérdé­seiről folyó, éjszakába nyúló, véget nem érő beszélgetéseket és vitákat, amelyeknek a harmincas-negyvenes években ki­alakuló kis körök és szalonok adtak otthont.” (29. o.)

E valóságtól elszakadt körök „szociális álmodozásai­nak”, ahogyan Bergyajev megfogalmazta, „semmi sem sza­bott határt”, s mégis útjára indítottak valamit, ami máig sem le­zárult folyamat. S bár e folyamat kezdőpontja alighanem Nagy Péterig vezethető vissza, a probléma megértése csak jóval ké­sőbb vált lehetségessé, nem függetlenül a marxizmus orosz­országi behatolásának tényétől.

Bergyajev és a marxizmus

Maga Bergyajev, akit a marxi mű fiatal korában megterméke­nyített, bár később sem tagadta meg a marxizmus tudomá­nyos jelentőségét, úgy vélte, hogy Marx alábecsülte az egyén szerepét és jelentőségét a történelemben. Bergyajev Marx­szal való késői polémiája rendkívül tanulságos, és ha a türel­mes olvasó lehántja Bergyajev koncepciójáról a miszticizmus burkát, számos tudományos szempontból jelentős felismerés körvonalazódik.

Akárcsak az orosz marxisták, Bergyajev is érzékelte, hogy a szlavofilok és a nyugatosok szembenállása „kutya–macska-barátság”, ahol „Oroszország egyeseknek az anyát, másoknak a fiút jelentette”. A két fő irányvonal, eltekintve belső áramlataiktól, egymás nélkül nem létezhetett, kérdéseik és válaszaik mintha csak egymást feltételezték volna. Végül is a szlavofil múltba fordulás és a nyugatos „nyugatra fordu­lás” egyképpen egyoldalúnak bizonyult, mert egyik sem felelt meg azoknak a történelmi feltételeknek, amelyeket az orosz történelem valóságos sajátszerűségei jelentettek:

„Egy részük – a szlavofilek – a Péter-kor előtti eszmé­nyinek vélt Oroszországot álmodták vissza, másik részük – a nyugatosok – viszont egy eszményinek vélt Nyugatról ábrándoztak. A szlavofilek konzervatív múltba fordulása mögött egy tökéletes rend, egy tökéletes élet utópiája rej­lett, s voltaképp a nyugatosok is egy olyan Nyugatot bál­ványoztak, amelyet valójában alig-alig ismertek.” (35. o.)

Bergyajev végigköveti az orosz gondolkodás történeté­ben a „külön orosz út” gondolatának önálló doktrínává for­málódását, amely később a bolsevik-mensevik szembenál­lásban éppen úgy visszaköszön, mint a bolsevizmus és a sztálinizmus szétválásában, vagy a 60-as-70-es évek vitái­ban, hogy a „peresztrojkát” már ne is említsük.

Bergyajev az „orosz kommunizmus” történetében meg­határozó szerepet tulajdonított a tradíciónak. S valóban, bár a marxizmus Oroszországban és általában az orosz forra­dalmi gondolkodás történetében radikális fordulatot hozott, hiba lenne nem látni, hogy a forradalmi gyakorlat és az abból kinövő bolsevizmus „népi” irányzatai szerves folytonosság­ban álltak a megelőző orosz forradalmi hagyománnyal.

A marxizmus „oroszra fordítására” akkor kezdtek érle­lődni a feltételek, amikor Herzen megpróbálta mintegy közelí­teni egymáshoz a szlavofil és nyugatos „érdekeket”. Bergya­jev így elemezte a helyzetet:

„Ő – mármint Herzen [K. T.] – indította el a narodnyikok sa­játosan orosz mozgalmát, s az ő közvetítésével került közelebb a nyugatos irány a szlavofil mozgalom bizonyos sajátosságai­hoz. A nyugatosok tábora két részre szakadt: Herzen és a narodnyik szocialisták hittek abban, hogy létezik egy külön orosz út, s Oroszországnak az a küldetése, hogy a Nyugatnál hamarabb és magasabb szinten valósítsa meg a társadalmi igazságot. Hittek abban, hogy Oroszország elkerülheti a kapi­talizmus rémségeit. A másik szárny, a liberálisok viszont úgy vélték, hogy Oroszországnak ugyanazt az utat kell járnia, mint Nyugat-Európának.”

A „külön út” eszméje hamar átkerült az orosz forra­dalmi hagyomány kelléktárába, és a forradalmi messianiz­mus „megváltó” elméletévé stilizálódott. Nyecsajev, Ba­kunyin, Tkacsov forradalmi messianizmusa nélkül nyilván nem érthető a XX. századi orosz forradalmi mozgalom sem, beleértve a bolsevik mozgalmat is. De Bergyajev is – mint nyomában ma is oly sokan – túlságosan is közel hozta egy­máshoz Tkacsovot és Lenint azon az alapon, hogy mindket­ten konspiratív forradalmi szervezet, a forradalmi kisebbség „megváltó” szerepének képviselői és teoretikusai. Az a beállí­tás, hogy Tkacsov közvetlenül Lenin előfutára lenne, több ponton is sántít. Bár Lenin kétségtelenül az orosz forradalmi hagyomány számos tendenciájának szerves folytatója volt, a diszkontinuus mozzanatok – a lényeg megértése szempont­jából – mégis jelentősebbnek tűnnek. A legszembetűnőbb do­log itt az, hogy Lenin Tkacsovval ellentétben „antimessianisztikus” gondolkodó volt, s a politikai erőviszonyokat a minden­kori konkrét helyzet analíziséből közelítette meg, elvetve a tkacsovi „kalandorságot”; Lenin a tudomány „megszállottjá­nak” tekintendő. Ezzel nem tagadjuk Bergyajev számos össze­függésben maradandó és mélyenszántó elemzésének vég­eredményét, nevezetesen azt, hogy a bolsevizmus mint népmozgalom az orosz történelem szerves és „logikus” követ­kezménye. Ezzel összefüggésben és bizonyos értelemben önkritikusan hangsúlyozza Bergyajev, hogy „Oroszország­ban nem a kommunista forradalom bizonyult utópiának, ha­nem a liberális polgári forradalom”. (80. o.)

Egy „klasszikus” polgári forradalomnak nem volt helye Oroszországban, hiszen a nyugat-európai típusú tőkefelhal­mozás történelmi erői egyszerűen hiányoztak; maga az orosz burzsoázia politikailag még a XX. század elején is gyermek maradt, méghozzá igen félresikerült gyermek. Oroszország­ban még a szent orthodoxia is, a narodnyik értelmezés pedig különösen, magába építette a társadalmi igazsá­gosság, egyfajta egalitarianizmus követelményét. Ez a mélyen népi eredetű évszázados álom az oroszországi szociáldemokráciában a marxi eszközrendszerrel tudo­mányos alátámasztást nyert. Úgy tűnik, hogy a megelőző orosz történelem szellemileg-kulturálisan a „kommunizmus” (értsd „nyerskommunizmus”) számára készítette elő a talajt. A marxi kommunizmus éppen ennek a történelmi előfelté­tel-rendszernek került a fogságába az októberi forrada­lom után. Bergyajev utal arra, hogy például az 1881. március 1-jén, a II. Sándor ellen végrehajtott merénylet egyik fő sze­replője, A. Zseljabov is Jézus Krisztus tanításának lényegét az elnyomottak felszabadításában, a társadalmi igazságos­ság „hitvallásában” határozta meg.

„A merénylet utáni bírósági tárgyaláson megkérdezték tőle, hogy orthodox vallású-e. Így felelt: »Orthodox hitűnek ke­reszteltek, de tagadom az orthodoxiát. Jézus Krisztus tanítá­sának lényegét azonban elismerem, sőt, erkölcsi felfogásom lényeges pontjain érvényesítem. Hiszek e tanítás igazságá­ban és igazságosságában, s ünnepélyesen kijelentem, hogy a hit tett nélkül holt elem, s minden igaz kereszténynek harcolnia kell az igazságért, az elnyomottak s nyomorultak jogaiért, s ha kell, a szenvedést is vállalni kell értük. Ez az én hitval­lásom.«

Kivégzése előtt megcsókolta a keresztet.”

Persze tudományos szempontból nagy merészség lenne – amit Bergyajev még megtett -, hogy Zseljabovot is a kom­munisták közvetlen előfutáraként aposztrofáljuk. A Zseljabov által is megtestesített anarchisztikus lázadás, a végső áldoza­tokra való képesség, a finalitások iránti vonzalom azonban kétségkívül a bolsevizmust naggyá tevő forradalmi mun­kásmozgalomban is jelen volt – ha transzformálódott is. Ha a bolsevizmuson belüli irányzatokat akarjuk tanulmányozni a 20-as években, akkor ezt a hagyományt sem kerülhetjük meg. A bolsevizmus bonyolult mozgalom, több forrásból táplálkozó erő volt. Az intellektuális forradalmi csoportosulások olyan européer marxista vezetőkkel, mint amilyen Lenin volt, maguk sem voltak homogén képződmények, hát még a társadalmi bázisuk. Kétségtelenül fontos komponens volt az az anar­chisztikus paraszti-proletár elem, amely forrásait valóban igen „közel”, a XIX. század harmadik harmadának forradalmi ha­gyományaiban leli. De a falusi és városi bolsevizmus közötti különbségtétel mellett természetesen ma már megkülönböz­tetjük például a „lumpen-bolsevizmus”jelenségét is, amellyel a forradalom után a hatalomhoz csapódott, s tulajdonképpen minden forradalomban benne rejlő erőre utalunk. Mindezt a különbségtételt természetesen nem tudjuk megtenni, ha a bolsevizmust egyszerűen összekeverjük a sztálinizmus fogal­mával.

Bergyajev azonban természetesen pontosan tudja, hogy itt különböző jelenségekről és különböző hagyományokról van szó. A „hagyományt” az orosz irodalom profetikus jellegé­ről szóló fejezetben is felmutatja. Az eszébe sem jut, hogy az orosz forradalmi mozgalom történetét és értékeit a nyugat-európai értékeken mérje le, vagy hogy az oroszoktól azt kérje számon, ami Nyugat-Európában valósult meg. A reformáció, a céhes fejlődés, a rendiség „hiánya” az orosz kultúrában, a történeti gondolkodásban éppúgy meghagyta a maga lenyo­matát, mint magában az „orosz kommunizmus” hagyomá­nyában. A sematikus gondolkodás viszont – s ez ma Magyar­országon reneszánszát éli – nem képes egybekapcsolni az „orosz különösség és egyetemesség” problematikáját, belső és szerves összefüggéseiket. Pedig enélkül nem érthető, hogy a fennálló cári önkényuralom elleni lázadás, felkelés vagy forradalom szükségképpen öltött „kollektivista” és anti­kapitalista jelleget, formát. A forradalmi „megoldás” alternatí­vája csak egy primitív, tősgyökeres orosz konzervativizmus lehetett, s ez 1905-1907-ben sokak számára vált világossá. Bergyajev így foglalta össze ezt a problematikát:

„Az orosz gondolkodás és az orosz irodalom arról tanús­kodik, hogy a cári Oroszországban nem volt egységes kultúra, mély szakadék választotta el a művelt rétegeket és a népet, a régi rendszernek pedig már semmiféle morális támasza nem volt. Hiányoztak a kulturált formában megjelenő konzervatív eszmék és erők is. Mindenki arról álmodozott, hogyan halad­ható meg a kollektivizmus valamely formája által az oroszsá­got megosztó szakadás. Oroszország haladt a forradalom fe­lé…”(102. o.)

Ha egy pillanatra engedünk a történelem „perszonifikálásának” (amit Bergyajev igazán kedvelt), akkor azt látjuk, hogy az orosz marxizmus eredeti irányzatait Plehanov és Potre-szov, Akszelrod és Bogdanov, Martov és Lenin képviselik, akik a belső irányzatokat a következő évtizedekben meg is ha­tározták. S bizony ebbe a szellemi örökségbe nem tartozik bele Sztálin, sem mint gondolkodó, sem mint politikai sze­replő. A forradalmi marxizmus Oroszországban a legnyugatosabb irányzatként honosodott meg. S bár ez a marxizmus az orosz talajon „megromlott”, ehhez Leninnek éppoly kevés köze volt, mint az orosz szociáldemokrácia bármely irányza­tának.

Ez a dolog azonban főleg azon a tényen múlott, amit ko­rábban maga Bergyajev is hangsúlyozott: a liberális forra­dalom Oroszországban nem több utópiánál, ezért a siker re­ményében a munkásmozgalom nem léphetett a nyugati „mo­dell” másolásának útjára, mert annak történelmi feltételei nem voltak meg; s ezzel a ténnyel függ össze a mensevikek törté­nelmi veresége is. Egyedül a bolsevikok értették meg, hogy a marxizmus „oroszra fordítása” azt jelenti: indulj ki az orosz fel­tételekből és haladd meg a nemzetközi forradalom támogatá­sával az orosz sajátosságokat. Az orosz forradalmi fejlődés előbb említett egyetemessége – s ezt más összefüggésben Bergyajev is elismeri – az orosz marxizmus orthodox szárnyá­nak a legsajátabb karakterjegye. Ezt Bergyajev szerint éppen Lukács György filozófiája képviseli a legmagasabb gondolati színvonalon:

„Lukács György az egyik legműveltebb, legárnyaltabban gondolkodó kommunista szerző – aki egyébként magyar volt, de németül írt – igen sajátosan, ám véleményem szerint helyt­állóan definiálta a forradalmiság lényegét. A forradalmiságot eszerint nem az határozza meg, mennyire radikálisak a kitű­zött célok, még csak az sem, milyen eszközöket alkalmaznak a forradalmi küzdelmekben. A forradalmiság ugyanis totalitá­son alapuló, az élet minden egyes aktusát osztatlanul kezelő viszonyt jelent, forradalmár pedig az, aki minden egyes tettét az egészhez, a társadalom egészéhez méri, s egy centrális és oszthatatlan eszmének rendeli alá. A forradalmár szemében nem léteznek elkülönült szférák, nem lehet érvényes a diffe­renciált szemlélet, a gondolkodás nem élvezhet autonómiát a tettel szemben, sem a tett a gondolkodással szemben. A for­radalmár integrált világnézetében az elmélet és a gyakorlat szerves egységet alkot.

A forradalmi életfelfogás alapvető jegye: a mindenre ki­terjedő totalitárius szemlélet.” (115. o.)

Persze ez a „totalitás”-szemlélet a modern forradalmak sajátja, amelyek a „részek” átalakítását csak az „egész” át­alakításának tényében képesek megragadni.

Bergyajev számára a bolsevik „totalitarianizmus” minde­nekelőtt azt a problémát jelentette, amit már Gramsci is más szempontból megfogalmazott, amikor arról írt, hogy az októ­beri forradalom A tőke ellenében ment végbe. Az a törté­nelmi tény, hogy a proletariátus kisebbségben volt Oroszor­szágban, azt bizonyítja, hogy itt egy „mítosz” nyer megvaló­sulást, miután az a történelmi erő, amelyre a bolsevikok hivat­koztak, nem vált valóban uralkodó erővé.

„A bolsevik marxizmusban – írja Bergyajev – a prole­tariátust mint empirikus realitást negligálják, helyette a proletariátusnak csak az eszméje jelenik meg, méghozzá olyan eszmeként, amelynek egyedüli letéteményese csak egy elenyésző kisebbség lehet.”

Valójában a proletariátus mint „vallásos eszme” csak a sztálinizmusban nyerte el „bergyajevi” formáját. A lenini idő­szakban az egész kérdéskör hozzá volt kötve a nemzetközi kapcsolatok, Trockij megfogalmazásában a világpiac fogal­mához, s az, ami kényszer volt, nem erényként mutatkozott meg egy „vallási” kompenzáció formájában.

A messianisztikus utópizmus ténylegesen a sztálini jelen­ség lényegi mozzanata lesz majd, amit Szilágyi Ákos a Bergyajev-kötethez írt előszavában nagyon találóan úgy ábrázol, mint a „megvalósulás és a megvalósítás” szembekerülését.

Mind a mai napig keressük az adekvát választ arra az alapproblémára, amelyre már Lenin sem tudott választ adni: mi történik, ha végleg izolálódik a forradalom, és kiszakad abból a történelmi civilizációból, amelynek „segítségé­vel” az orosz valóság „megváltására” törekedett?

Nyilvánvaló, hogy Bergyajev Lenin személyiségét, törté­nelmi jelentőségét is Sztálin tükrében vizsgálta. Néhány pon­ton zavaróan összekuszálódnak a szálak, s nem mindig derül ki, hogy két egészen különböző típusú történelmi személyi­ségről van szó, akik nem egymás „meghosszabbításai”, ha­nem minden szervezeti és politikai kapcsolatuk ellenére is egy új történelmi mozgalom két eltérő minőségű „irányzatát” kép­viselték. Sőt, éppen ebben az összefüggésben zavaróan buk­kan föl a bergyajevi miszticizmus, olyan megállapításokban például, mint „Lenin a végzet embere, élete a sors rendelése”. Lenin és a történelem ebben a beállításban túlságosan is azonossá válik, a közvetítések néhol eltűnnek.

Bergyajev Leninben az egész orosz értelmiség proble­matikáját meg akarta „fejteni”, nemcsak az orosz forradalom titkát látta benne. Az a körülmény, hogy az orosz értelmiség forradalmiságának mély történelmi gyökereit Bergyajev iga­zán jól ismerte, még nem jelentette azt, hogy abból levonta volna a megfelelő következtetéseket. Bergyajev több ponton elfogadni látszik, hogy nem lenne helyes a bolsevizmus folyo­mányának tekinteni azt, ami valójában egyszerűen az orosz történelem terméke volt. Az orosz értelmiségnek a szociális igazságosság iránti vágya és a demokratikus hatalom­gyakorlás iránti egyfajta érzéketlensége maga is olyan történelmi termék volt, amely a polgárháború időszaká­ban romantikus erénnyé stilizálódott, miközben a néptö­megek körében egy igen erős értelmiségellenes gyűlölet halmozódott fel, ami megint csak organikus történelmi pro­duktumnak tűnik. Bergyajev ezt a tényt is nagyon pontosan regisztrálta:

„A nép már a múltban is érzékelte a dolgozók elnyomá­sán és kizsákmányolásán alapuló szociális rend igazságta­lanságát, de szelíd alázattal tűrte szenvedéssel teli sorsát. Ám egyszer csak vége szakadt türelmének, s alkata is gyöke­resen megváltozott. Tipikus folyamat: a szelídség és alázat minden további nélkül átválthat dühbe és tombolásba. A nép lelki alkatának e gyökeres átalakulása nélkül Lenin sem hajt­hatta volna végre a forradalom és a hatalomátvétel tervét.”

Ebből a szempontból rendkívül érdekes, amit Krupszkaja, Lenin felesége írt az orosz értelmiség és a nép viszonyáról egy Clara Zetkinnek szóló magánlevelében. E válaszlevél 1925 júliusában keletkezett:

„Egyetértek Önnel, hogy ír az értelmiség kérdéséről. Én csak a következőt akartam hozzátenni. Nálunk nagyon élesen merül föl ez a kérdés, mert a parasztok és munkások széles rétegei azonosítják az értelmiséget a nagy földesurakkal és a burzsoáziával. Erős a nép gyűlölete az értelmiség iránt. … Feltételezem, tiogy külföldön nem lesz ilyen a gyűlölet. Más összefüggésben a helyzet kedvezőbben áll. A mi burzsoáziánk nemcsak gazdaságilag volt gyenge, hanem ideológiailag is. Ezért a mi értelmiségijeink nem voltak olyan mértékben át­hatva a burzsoá ideológiával, mint Nyugat-Európa értelmi­sége és Amerikáé.”

Krupszkaja – Bergyajevvel ellentétben – éppen a bolse­vikok mögé felsorakozott néptömegek értelmiségellenességéről ír, míg Bergyajev – némi csúsztatással – általában a bolsevikok értelmiségellenességéről, ami azért differenciálat­lan általánosításnak tűnik.

Bergyajev észrevette, hogy Lenin Állam és forradalom című, legérdekesebbnek számító munkáját elméletileg „illik” komolyan venni. Ugyanakkor ezt a Lenin által is egyértelmű­en antietatistának tartott gondolatmenetet ő etatista jellegű írásként értelmezte, vélhetően azért, hogy a lenini elmélettel támassza alá azt az egyébként helyes tézist, amely szerint Oroszországban az alapprobléma éppen a szocializmus megvalósíthatatlanságában rejlik, s ami, ha nem is abban a kategorikus formában, ahogyan Bergyajev fogalmazta, de jó­részt figyelmen kívül maradt Lenin elméleti munkásságában:

„Lenin egy dolgot nem látott előre. Azt, hogy az osztályel­nyomás teljesen új, a kapitalistától eltérő formákban is jelent­kezhet. Az államhatalom megszilárdítására törekvő proletár­diktatúra kolosszális méretű bürokráciát alakít ki, amely az egész országot behálózza, s alárendelt helyzetbe kényszeríti. Ez az új szovjet bürokrácia még a cári hivatalnokseregnél is erősebb, s egy olyan új, kiváltságos osztályt hoz létre, amely kegyetlenül kizsákmányolhatja a néptömegeket. És ez így is történik. Az egyszerű munkás havi 75 rubelt keres mindenütt, míg egy szovjet hivatalnok, egy szakember megkapja a havi 1.500 rubelt is. És ez a rettenetes egyenlőtlenség egy kom­munista államban van! Szovjet-Oroszországban államka­pitalizmus van, amely a magángazdaságokat is minden további nélkül kizsákmányolhatja. Az átmeneti időszak a végtelenségig is elhúzódhat. Az uralmon lévők hozzászokhat­nak a hatalom előnyeihez, és hallani sem akarnak majd azok­ról a változásokról, amelyek pedig elkerülhetetlenek lesznek ahhoz, hogy végleg megvalósuljon a kommunizmus. A ha­talom akarása önérvényű eszme lesz, nem puszta eszköz, hanem tényleges cél, a harc tétje. Mindez azonban vég­képp kívül maradt Lenin látókörén, szemlélete ezen a ponton különösen utópikus és naiv.”

Bergyajev forradalom felfogásával most nem foglalko­zunk, mert az már kívül esik a tudomány keretein, ill. elem­zése átcsúszik a vallás, az „irracionalitás” szférájába, aho­gyan maga is hangsúlyozza: „Ám a historiozófia is csak akkor közelítheti meg a forradalom értelmét, ha vallásos alapon áll.” Bár ebben az összefüggésben is számos szellemes értelme­zést olvashatunk. Míg a „kommunizmus” valóságos sikerei­nek és esélyének Nyugaton jósol kedvezőbb jövőt, azt egyér­telműen leszögezi, hogy a népi tudat a bolsevizmust „orosz népforradalomként, a zabolátlan népi ösztön áradataként” ke­zelte. (141. o.) Bergyajevnek az a gondolata viszont, ami az orosz nép feminin jellegére vonatkozik, már a tiszta spekulá­ció területéhez tartozik.

Bergyajev kommunizmus-felfogásának filozófiai-világ­nézeti gyökereire talán érdemes egy szaktudományos tanul­mányban külön kitérni. Módszertani szempontból csupán egyetlen dologra hívnám fel a figyelmet.

Bár azt, amit Bergyajev „kommunizmusnak” nevez, mi már régóta sztálinizmusnak hívjuk, maga a jelenség – ellen­tétben a legkülönbözőbb mostanában divatos (hivatalos és nem hivatalos pártpolitikai és más apologetikus) áltudomá­nyos megfontolásokkal – a bergyajevi koncepcióban nem egyéb, mint a végigvitt etatizmus, amely a kapitalizmus „rossz” alternatívája. Bergyajev sajátos „harmadik út” állás­ponthoz jut el: a nyers kollektivizmussal és a nyers individua­lizmussal a keresztény-szocializmus perszonalista utópiáját állítja szembe, amely mindkét rendszer humanizálását tűzné ki célul, anélkül teszi ezt azonban, hogy bármilyen gyakorlati útmutatást is kínálna egy ilyen elmélet megvalósíthatósága vagy megvalósulása számára. De, mint tudjuk, az utópiák nem is valósíthatók meg, ha megpróbálják megvalósítani, zsarnokság születik belőle. A tudományos szocializmus meg-valósulatlansága éppen a baloldal számára szolgálhat érvül, még Bergyajev történetfilozófiája szerint is, amennyiben a baloldal mint elmélet és mozgalom legfontosabb sajá­tossága: (a forradalom) emberközpontúsága – s ez az, ami a valóban strukturálisan emberellenes, a kapitaliz­mus puszta „kollektivizálását” jelentő sztálini „kommu­nizmusban” eliminálódott.

Bergyajev a szovjet fejlődés alapproblémáját könyve vé­gén igen termékeny módon ragadta meg. Korábbi elemzé­seinek ellentmondva – elkülöníti mind a szocializmus, mind a kommunizmus fogalmától.

„Az egész világ afelé tart, hogy megszüntesse a régi ka­pitalista társadalmakat és fölülemelkedjen az éltető alapjukat jelentő szellemen. A világ a szocializmus felé halad – a szo­cializmust azonban itt tág értelemben, nem doktriner módon kell értelmeznünk. A világ azonban csak bizonyos átmeneti stádiumok után jut el ahhoz az új társadalomhoz, amely­nek képe még egyébként sem rajzolódott ki pontosan. Az egyik ilyen átmeneti stádiumot kötött, szabályozott államkapi­talizmusnak nevezik. E bonyolult folyamatot az állam ab­szolutizálása kíséri. Szovjet-Oroszországban például épp az abszolút állam egykori tradíciói teremtettek ked­vező feltételeket e stádium elindításához, amely azonban még egyáltalán nem nevezhető szocializmusnak, specifi­kusan kommunista sajátosságok pedig végképp nincse­nek benne. Annál inkább jelen vannak azonban az írástu­datlanságból épp csak kilábaló munkás-paraszt tömegek primitív civilizációjának elemei.” (166. o.)