Az év elején Németországban a kereskedelmi miniszter 50 magyar vállalatot kínált megvételre a nyugati tőkéseknek. Az ország közvéleménye egyszerre felhergedt e kiárusítás lát­tán. Pedig hajói meggondoljuk, a bürokrácia – mint annyiszor – csak opportunista módon igyekezett a reformista ellenzék elébe vágni. Ezúttal is végső formájában, úgy is mondhat­nánk, hogy következetesen juttatta kifejezésre a tulajdonra vonatkozó ellenzéki követeléseket.

A vállalatok ilyen felkínálása és eladása gazdasági szempontból a vegyes vállalkozások fejlődéséből nőtt ki. Bár a kelet-európai országok közül Magyarországon van a leg­több belőlük (310), még Jugoszláviát is megelőzve (230), és csak tőlünk vihető ki korlátozás nélkül a devizára váltott nyere­ség, még ez a vállalkozási forma sem csalogatta be azt a tőke­mennyiséget, amit a kormányzat és az ellenzék az ország talpra állításához szükségesnek vél. Így mindegyik arra szá­mít, hogy ha – túllépve a vegyes vállalatokon – a nyugati tőke kézbe veszi a vállalatokat, azok megújulnak, beáramlik a tőke és felpezsdül a gazdasági élet. Amikor viszont a bürokrácia, kifogni akarván a szelet a vitorlából, e téren a tettek mezejére lép, az ellenzék feljajdul. Ezt a műfelháborodást azonban nem szabad összekeverni a magyar nép vagyonát őszintén féltő, elkótyavetyélését megakadályozni akaró erők tiltakozásával, melyek 1956 útmutatásából indulnak ki: „földet, gyárat vissza nem adunk!" Mert akik a nyugati tőkére számítanak, ne szisszenjenek fel álszent módon, ha azt gyakorlati lépések köve­tik, akár a bürokrácia részéről is. Vagy-vagy! … A tulajdon kérdésében sem lehet egyszerre két álláspontot képviselni.

Vizsgáljuk meg a Tungsram példáján, hogy mit jelent a nyugati tőke áhított „bevonása", azaz a vállalatok elkótyave­tyélése. (Ténylegesen erről van szó, mert a vállalatok valósá­gos értéke nemcsak azért megállapíthatatlan, mert általában véve nincs reális vagyonértékelési lehetőség, hanem, főleg, mert az önálló magyar gazdaság szempontjából felbecsülhe­tetlen potenciális értékkel bírnak.) A Tungsramot gyorsan el­adták az osztrák Girozentrale bankcsoportnak, amin az állam a tervgazdaság szakértői szerint, máris csaknem 5 milliárd forintot vesztett! Ráadásul a magyar bankügyi bürokraták arra kötelezték magukat, hogy amennyiben a vállalat nem lesz elég jövedelmező, a magyar állam visszavásárolja az érték­papírokat, azaz a gyárat. Az osztrák tőke tehát semmit sem kockáztat, sőt kétszer nyerhet az üzleten – a magyar munkás hátán.

Mert bizony az új vezetésű Tungsram máris azt tervezi, hogy elbocsátja az alkalmazottak mintegy 28%-át, azaz a 18.000 főből több mint ötezret! Ez a kiárusítás lényege! (Az osztrák sajtó nem szégyellte az adatok közlését.)

A Tungsram-ügy, még az elbocsátások szellőztetése nél­kül is (a magyar újságírók és közgazdászok nem tartanák fontosnak az efféle adatok bolygatását? . . .) nagy port vert fel. Mint annyiszor, most is kiderült, hogy – a király meztelen. Ugyanis miként engedheti meg magának a kormány, hogy olyasmit áruljon – sőt elkótyavetyéljen – ami nem az övé? Egyáltalán: kié a vállalat? Nosza megindult a vita e kérdésről, amire azóta se válaszolt senki. Ki rendelkezhet a gyárakkal, vállalatokkal? Úgyszólván mindenki megállapítja, hogy „…a mai formációban hiányzik a valódi, a természetes tulajdonos!" – amint azt Szigethi Teréz megfogalmazza egyik népszerű gazdasági folyóiratunkban. Ugyanő közli, hogy a vállalati bü­rokrácia számára jó az, ha „…nincs pontosan definiálva, ki diszponál… az állami vállalatok fölött". Hozzáteszi, hogy „valójában állami vállalatokat eladni senki sem jogosult". Ám e téren ő maga is bizonytalan és csupán abban reménykedik, „hogy addig is, míg tisztázódik, végső soron ki a tulajdonos, nem vesztik türelmüket az esetleges partnerek".

Holott illő lenne tudni Magyarországon – még akkor is, ha nem divatos ennek kimondása -, hogy az állami vállalatok valóságos és érdemi tulajdonosa a munkásosztály. Fur­csa látvány a közgazdászok és a legkülönfélébb politikusok feszélyezett tojástánca a munkásság tulajdonának elhallgatá­sa, megtagadása érdekében. Mi sem leplezi le jobban a kor­mányzat nem szocialista, nem kommunista, nem munkás, ha­nem azokkal szembenálló bürokrata jellegét, mint az a tény, hogy ebben a tekintetben is egy húron pendül azokkal, akik a munkásságot ki akarják forgatni a jussából. Sőt túl akar rajtuk licitálni. Ez persze megfelel a természetének, hiszen ponto­san ez a bürokrácia és hatalma tette lehetetlenné, hogy a munkásosztály ne csak érdemi, hanem tényleges tulajdonosa is legyen az állami tulajdonnak.

A 100 munkáson felüli gyárak és vállalatok a munkásság mozgalmai és erőteljes támogatása révén váltak állami tulaj­donná 1948-ban. Akkor a munkásság többsége nagy lelke­sedéssel fogadta ezt a lépést, és meg volt győződve, hogy ő fog rendelkezni az üzemek fölött. Csak ezért lehetett megva­lósítani ezt a döntő társadalmi átalakulást. Ám várakozásával ellentétben, nem így történt. Pontosan úgy, mint ahogy egy tehetetlenné vált ember házában eluralkodhat a kapzsi és erőszakos rokon, kegyelemkenyérre és a kemencepadkára szorítva az igazi tulajdonost, ugyanúgy bánik a bürokrácia is a munkássággal, mely nemcsak a tulajdona gyakorlásától van megfosztva, hanem mindannak az elnyomásnak, kiszipolyo­zásnak és megalázásnak is alá van vetve, ami ebből a hely­zetből származik. Övé a gyár, de úgy dolgozik ott, mint egy ki­zsákmányolt, mert nem ő rendelkezik a tulajdonával, hanem a vele szembenálló bürokrácia és diktatúrája.

1956-ban ezt a felháborító ellentmondást szüntette meg a munkásság a vállalatok kézbevételével. Az is napnál világo­sabban kitűnt, hogy válóban a munkásosztály az igazi tulajdo­nos, hiszen a döntő változáshoz csak az kellett, hogy egy-két bürokratát kizavarjon az üzemből, s a kérdés el volt intézve. Ma mégis némelyek kiárusítják a vállalatokat, míg mások esetleg „előnyösebb feltételekkel"(?), de ugyanígy a nyugati tőke rendelkezésére szeretnék bocsátani üzemeinket.

Furcsa dolog végignézni a nyugati tőkének így vagy amúgy felajánlkozók hosszú során, kik nagy többségükben '56 tisztelőinek, követőinek vallják magukat, miközben ilyen otromba módon megtagadják '56 olyan jól megfogalmazott és a gyakorlatban megvalósított üzenetét.

Mindenekelőtt azt a tényt kell hangsúlyozni, amit még na­gyon sok közgazdász is elhallgat, holott jól ismeri, nevezete­sen, hogy a vállalati tulajdon formájának önmagában véve vajmi kevés köze van a piac törvényeinek az adminisztratív béklyókból történő felszabadításához. Államosított tulajdon is ugyanúgy „megélhet" egy piacgazdálkodásban – sőt kapi­talista piacgazdálkodásban -, mint a magántulajdon. A múlt­ban és a jelenben itt-ott megvalósított és esetenként megle­hetősen elterjedt államkapitalizmusok tanúsítják ezt. Sőt pl. annak az Ausztriának a legtöbb nagyvállalata, amelyre pedig olyan bámulattal tekint a legtöbb magántulajdon-hívő, állami kézben van. Csak most, az úgynevezett Egyesült Európához való csatlakozás kapcsán lett „szükség" némi „maszekosításra", és pontosan ezzel párhuzamosan, ha csak nem emiatt kerül majd sor az osztrák termelő apparátus legalább öt szá­zalékának a felszámolására.

Nem a tulajdon formája a döntő, ami azonos jogi kifeje­zése lehet más és más gazdasági-társadalmi tartalomnak, bármennyire a magántulajdon a kapitalizmus legtermészete­sebb formája. Ausztria esetében az állami tulajdon is kapita­lista tulajdon, bár nagy része nem az egyes tőkések kezében van, hanem a tőkés állam közvetítésével, a bankokba szerve­zett és összpontosított össztőke kezében. Magyarországon viszont az állami tulajdon a munkásosztály tulajdonát rögzíti, mert a bürokrácia, bár rendelkezik felette és így a felismerhe­tetlenségig eltorzította, mégsem sajátíthatja azt el a saját számára. Az előbbi példánál maradva, a bürokrácia úgy te­kinthető, mint az olyan „rokon", aki hatalmaskodása és jóléte érdekében kénytelen fenntartani és megvédeni azt az állami tulajdont, amelynek csak a „rablógazdálkodója" és mindig is hűtlen sáfára volt és maradt. Világossá válik így, hogy amint lerántjuk a leplet az állami tulajdon vagy a magántulajdon ha­mis alternatívájáról, a kérdés helyes megközelítése nem a tu­lajdon jellegét, hanem az állam jellegét veti föl. Itt derül ki a leg­szembetűnőbb módon, hogy a gazdaság és a politika nem­csak elválaszthatatlan egymástól, (amit nagyon sok közgaz­dász teljesen figyelmen kívül hagy!), hanem az utóbbi tényleg csak „koncentrált kifejezése" az előbbinek.

Amikor többen olyan hevesen érvelnek amellett, hogy a piaci viszonyok érdekében magántulajdonná kell átalakítani a mai állami tulajdont, valójában a kapitalizmus visszaállítását szorgalmazzák – akár tudatában vannak ennek, akár nem. Akárhogy is van, ez a radikális tulajdonreform" igazából messze túlmegy egy reform keretein. Mélyenszántó társadal­mi (vissza)átalakulást jelent az ország társadalmi-gazdasági szerkezetében, ami felér egy (ellen)forradalommal. Mind­azoknak, akik egy ilyen tulajdonátalakítás mellett törnek lán­dzsát, voltaképpen nincs joguk a reform nevében fellépni. Nyíl­tan színt kell vallaniok, annál inkább, minél fontosabb, hogy akik tévedésből vállalták a döntő átalakítás divatos, de talán nem átgondolt programját, elhatárolhassák magukat a kapita­lizmus visszaállítását szorgalmazó és hirdető köröktől.

Véleményem szerint jelenleg ez a legfontosabb kérdés, amiben világos beszédre van szükség. Csak egy ilyen döntő elhatárolás teszi lehetővé, hogy mindazok, akik elutasítják a kapitalista tulajdon visszaállításának a programját, nyugodtan megvitathassák azokat az elgondolásokat, melyek nem a nyugati tőke kezén, hanem más módokon képzelik el a gazda­ságnak s benne a tulajdonnak a reformját.

Mielőtt erre térnék, hadd idézzem fel – elrettentésül -, hogy mit jelent a tőkés tulajdon magyarországi visszaállítása.

Abban mindenki egyetért, hogy csak nyugati (vagy távol­-keleti) tőkéről lehet szó, hiszen gyakorlatilag nincs magyaror­szági tőke. Az eddigi tapasztalatok viszont aláhúzzák azt az elméleti (marxista) felismerést, hogy a tőke általában a legna­gyobb és a leggyorsabb megtérülése arányában és irányá­ban fektet be. Ez magyarázza, hogy például a kiárusítandó vállalatoknak csak mindössze a felére van érdeklődés. A be­áramló tőke 80-90%-a a kereskedelem és a szolgáltatások területén található. Ennek óriási veszélye nemcsak az, hogy a termelő apparátus válsága elmélyül, hanem önmagában véve az a tény is, hogy a kereskedelmi vállalatokat birtokló tőkét semmi sem akadályozza meg abban, hogy áruit külföldön szerezze be, s így a termelés egészét vagy jó részét teljes és azonnali tönkremenetelre ítélje. Ehhez a kérdéshez csak fele­lőtlen kalandorok közeledhetnek valamilyen, úgynevezett „fo­gyasztói" szemlélettel, mondván, hogy az ilyen verseny a fo­gyasztó érdekeit szolgálja. Az efféle nézet fel sem méri, hogy egész egyszerűen fogyasztók sem lesznek egy olyan ország­ban, amelynek az üzemeit be kell zárni.

A tőke becsalogatásának másik útja az lenne, hogy az el­adható és kiárusítható vállalatokat a nyugati tőke számára kellene kifizetődő üzletté változtatni, melynek első lépése a szigorú (úgynevezett) racionalizálás lenne. Ezzel a dolgozók jó részét elbocsátanak, mint felesleges munkaerőt. A meg­maradtakat megfosztanák vívmányaik jelentős részétől (táp­pénzek, prémiumok, üzemi üdültetés, gyermeknevelési se­gély stb. stb. csökkentése és eltörlése). Ez ugyanis mind túl sokba kerül a tőkésnek. Az esetek nagy részében ma is csak az tartja vissza a nyugati tőkét, hogy rá ne vesse magát a po­tom áron felkínált vállalatokra, hogy a magyar társadalmi és szociális törvényhozás nem engedi meg számára a kényuraságot. Még az olyan sóhivatalszerű bábszervek léte is za­varja tőke őkegyelmességét, mintáz úgynevezett vállalati ta­nácsok.

A bürokrácia nem meri egyszerre megtámadni e vívmá­nyokat. Nem azért, mintha munkásbarát, vagy szocialista len­ne, hanem attól való félelmében, hogy a támadás miatti felhá­borodás elsöpri hatalmát. A kibicnek viszont semmi sem drá­ga. A tőkéspártiak és a tőkések arra hívják fel a hatalmat, hogy az „biztosítsa" a tőkebeáramlás „legjobb feltételeit" – többek között a tulajdon átfogó reformjával. Olyannal, amelynek alap­ján a tulajdonos korlátlanul gyakorolhatja jogait. Vannak irány­zatok és szervezetek, melyek néhány évvel későbbre halaszt­ják a „teljes" átállást, mostanra csak átmenetet javasolnak. Ez attól való félelmükből ered, hogy világosan megfogalmaz­zák munkásidegen programjukat. (Mivel ez tagjaik jelentős ré­szét is eltántorítaná.) Am a bürokrácia már rájött arra (hiszen a hatalmat gyakorolva reálisan lát), hogy a nyugati tőkéhez való viszonyban nem lehet átmeneti és felemás álláspontot elfoglalni. A megegyezésre (konszenzus) és a koalícióra való törekvésnek mindkét oldalról (bürokrácia-ellenzék) az a ma­gyarázata, hogy külön-külön mindegyik fél ujjat húzni a dolgo­zók tömegeivel. Ez nem csoda, hiszen a tét nagy: a tulajdon kérdésén keresztül a munkásosztály helyzete és viszonyai, léte és sorsa forog kockán. De van-e megoldás, és mi az?

Jó néhányan olyan terveket és elképzeléseket dolgoznak ki, amelyekből világosan kiolvasható a vállalatok elkótyave­tyélése miatt érzett aggódás. Legtöbbjüket az a jogos félelem sarkallja, hogy kiárusítani látják az ország vagyonát a nyugati tőke mohó cápáinak. Nem túlzás ugyanis azt állítani, hogy a tulajdon kérdése a legkonkrétebb és kézzelfoghatóbb módon a nemzeti függetlenség ügye. A magyar dolgozó nép nem az­ért küzdött a nemzeti alárendeltség ellen a moszkovita bürok­ráciával szemben, hogy azt felcserélje a nyugati tőke diktátu­mával. Nincs „jó" nemzeti függőség! Ezért első megközelítés­ben azt javasoljuk mindazoknak, akik a nyugati tőke „áldásos" működésére esküsznek, hogy a tulajdon kérdését jó lenne megvizsgálni a nemzeti függetlenség szempontjából is. Ta­lán lehűlne néhányuk lelkesedése, bizonyára tisztábbak len­nének a határvonalak. Ezen a területen érzékelhető, hogy a munkásosztály érdekei mennyire egybevágnak a független­séget óvó nemzeti érdekkel.

Egy sereg olyan elgondolás látott napvilágot (Siklaky Ist­ván, Diczházy Bertalan, bizonyos értelemben az MDF, pél­dául Szabó Tamás, a Hitel 1989. április végi számában), me­lyek a vállalatokat az ott dolgozók közvetlen tulajdonává akar­ják tenni, a nekik kiosztott részvények formájában. Ezen el­képzelések mögött jól felismerhető az az óhaj, mely a nyugati tőkével ellentétben a magyar munkásság tulajdonosi helyze­tét kívánja biztosítani. Ezért rokonszenvesek ezek a tervek. Sajnos teljesen homokra épülnek, és pusztán illúziók, amint arra többek között Soltész S. is rámutat (Ötlet 1989. május .25.) Ezeknek a javarészt Liska Tibor: Ökonosztát című utópiá­jára épült terveknek (melyek persze csak azok számára újak, akik nem ismerik Proudhon múlt századi elképzelését) az a bajuk, hogy egyenlőséget feltételeznek és céloznak meg ott és akkor, ahol és amikor éppen az egyenlőtlenséget szító és tápláló piaci viszonyokat szorgalmazzák. Ez utóbbiak már a kezdeti részvénytársaság-alapítással, a részvények értéke­lésével, vételével egyenlőtlenséget feltételeznek a nagyobb és kisebb tőkével, a jobb és rosszabb piaci feltételekkel ren­delkezők között, ami csak kifejezi a tőkés termelés általános tendenciáját: a részvények (vagyonok) koncentrálását az egyik oldalon, eladását (szegényedést) a másikon. Ki állítja meg a sokkal erősebb nyugati tőkét – különösen, ha (beára­moltatni akarják! -, hogy fokozatosan fel ne vásárolja a rész­vények többségét?! Ennek megakadályozása egy jól működő és hatékony tervgazdálkodást feltételez, mely országos szin­ten szabályozza és ellenőrzi a részvénytöbbség alakulását. De még így sem tudná megakadályozni az egyenlőtlenség ki­fejlődését. Egyébként e tervek legfőbb gyengéje éppen az, hogy állam nélküli társadalmat feltételeznek, azaz telje­sen nyitva hagyják a vállalatok működéséhez szükséges országos szintű gazdasági ügyek eldöntésének a kérdé­sét. Mi a viszony a „részvényesek" által kormányzott vállala­tok és a nélkülük igazgatott gazdasági egész között? (Az egyéni részvényesekre épülő szerveknek csak a módosított változata az a fajta átmeneti terv, amit az SZDSZ javasol, s ami a helyi önkormányzatokkal, alapítványokkal stb. helyette­sítené az egyéni részvényeseket. De ennek a tervnek is ugyanaz a gyengéje, mint az egyéni részvényesekre számító terveknek.)

Sajnos ugyanezek a problémák maradnak válaszolatlanul az úgynevezett „önigazgatási" tervekben is. Kissé részle­tesebben kell szemügyre venni Szalai Erzsébet tervét (Kapu, 1989. május) mert ez a legrokonszenvesebb. Szalai is azt mondja, hogy a tulajdonosi jogok gyakorlására csak az önkor­mányzat a jó, s itt ő is az 1956-os munkástanácsokra, azoknak a vállalatok vezetésére vonatkozó állásfoglalására és gyakor­latára hivatkozik. Ezzel annál inkább egyetérthetünk, mert a sokféle tervezgetés közül egyedül az övé vállalja (tudomásom szerint) ilyen határozottan és tudatosan az '56-os munkásta­nácsok örökségét. Azzal még inkább egyetérthetünk, hogy a munkástanácsokat csak magának a munkásságnak alulról és önállóan megindított mozgalma képes létrehozni. Hogy például – s ezt én teszem hozzá – a Tito-féle felülről szerve­zett, úgynevezett „munkástanácsok" csak a bürokrácia afféle fügefalevelei.

Sajnos, ő sem veti fel azonban a fő problémát: országos szinten ki vezeti azt a gazdaságot, melynek a vállalatait a munkástanácsok birtokolják és vezetik? Az országos gazda­sági vezetés jellege ugyanis kérdésessé teheti a munkástaná­csok tulajdonosi jogait. Ez kiviláglik magának Szalainak a sza­nálásra vonatkozó javaslatából. Szerinte ugyanis a vesztesé­ges vállalatot vagy önként eladja a munkástanács másoknak (de ez azt jelenti, hogy a tulajdonosság csak a szeszélyes pi­aci viszonyok függvénye és nincs védve – azaz a javasolt rendszer csak egy-két évig tartana – s egyáltalán, ki vesz veszteséges vállalatot?), vagy elveszi tőle egy, a parlament ellenőrzése alatt működő tulajdonosi tanács. Így hát Szalai a parlamentet teszi meg a gazdaság egésze irányítójának. Ez persze teljesen illuzórikussá teszi a munkástanácsok tulajdo­nát, mert így az átfogó gazdasági kérdésekhez a vállalatok tulajdonosának semmi köze sem lenne. A munkástanácsok tulajdonosi helyzete, sőt maguk a munkástanácsok sem élné­nek így sokáig.

Az '56-os munkástanácsok ennél többre jutottak. Szerin­tük ugyanis az ország gazdasági kérdéseit a munkástaná­csok összpontosításával létrejövő országos munkástanács intézte volna, mint egy parlament,^* míg az úgynevezett politi­kai kérdések maradtak volna a parlament hatáskörében. Ez a gondolat, melyet már 1918-19-ben Kautsky felvetett, s mellyel azt megelőzően még Zinovjev is rokonszenvezett, a par­lament és a munkástanácsok kettős hatalmának hosszan tar­tó, békés együttélését feltételezi, ami megint csak utópia. A gazdaságtól teljesen elválasztott, sőt elkülönült, úgynevezett „politikának" a létezése merő illúzió. Ebből a szempontból elég feltenni azt a kérdést, hogy vajon melyik szerv vitatja meg az állami költségvetést, és melyik dönt róla, hogy lássuk az ef­féle kettős hatalom tarthatatlanságát. Csak átmeneti formá­ban képzelhető el ez a helyzet, addig, míg a politikai harc el nem dönti, hogy a parlament vagy a munkástanácsok rend­szere hagyja el a színteret a másik javára. Valószínűleg Ma­gyarországon is ez fog majd történni.

Én már a kezdettől amellett vagyok, hogy az '56-os tí­pusú munkástanácsok vegyék át a hatalmat és ne a parla­menti rendszer; egyrészt azért, mert a tulajdon demokratikus jellegével ez a megoldás képez harmonikus összhangot, másrészt azért, mert a parlamenti rendszernél is jóval fejlet­tebb és tágabb demokráciát jelent a tanácsok közvetlen de­mokráciája. (Ebből a szempontból üdvözlendő, hogy a ma­gyar nép máris jóval előbbre tart a demokrácia igényében, és gyakorlatában, mint bármely nyugati polgári demokrácia – mely egyébként mind jobban korlátok közé van szorítva. Hadd utaljak itt például a képviselők leváltását, visszahívását és pótlását gyakorló mozgalomra, mely elképzelhetetlen a pol­gári demokráciákban!) A pártok a vállalatokra, üzemekre épü­lő, de területi, majd országosan központosított munkástaná­csokon belül működnének; a munkástanács-demokrácia el­képzelhetetlen azoknak a pártoknak a működése nélkül, me­lyek a polgári-parlamenti demokráciával szemben ezt a ta­nácsrendszert ismerik el. Nem vitás, hogy a dolgozók fölénye domborodik ki benne, a tőlük elszakadt, függetlenné vált, hi­vatásos politikusokkal szemben, akiknek a paradicsoma a polgári parlamentáris demokrácia…

Tömörített átvétel a IV. Internacionálé című lap 1989. júniusi számából. (3-7 pp.)

Jegyzet

* L. erről a Feitl István által közölt dokumentumot az Eszmélet 2. számában. (A szerk.)

A posztsztálinista vezetés a „létező szocializmus" apológiá­jára kényszerítette a tulajdonviszonyok marxista kutatóit, hogy megakadályozza a sztálinista modellnek, az államszoci­alizmusnak marxista alapokon álló bírálatát. A polgári kritiku­sok számára ez igen kényelmes lehetőséget teremtett arra, hogy a szocializmusnak a szó marxi értelmében vett (formá­cióelméleti) életképtelenségét a fennálló viszonyokkal „bizo­nyítsák", hiszen maga a párt deklarálta e viszonyoknak és a marxi szocializmusnak a lényegi (tipológiai) azonosságát.

Azok, akik a tőkés-bérmunkás-viszony klasszikus vagy modern (participációval, a kisajátítás kollektív formáival, a „tulajdonosi hálóval" leplezett) formáiban látják egy rentábilis, dinamikusan fejlődő, korszerű gazdaság egyetlen vagy leg­főbb bázisát, ma is a fent vázolt fogalomcsúsztatással érvel­nek: a Marx és Engels által kategorikusan elvetett államszo­cializmus (azaz a „létező szocializmus") bírálatával támaszt­ják alá, hogy a jelenlegi válságnak nincs marxi értelemben vett szocialista megoldása, csak a tőkeviszony restaurációja, il­letve modern formáinak megteremtése mutat kiutat.

Az általuk javasolt koncepcióval, illetve az ennek alapját képező közgazdasági szemlélettel szemben két alapvető el­lenvetés tehető.

a) A többek által találóan reformsztálinizmusnak neve­zett, a magyar gazdaságra antidemokratikusan rákényszerített neoliberális koncepció, melyet a szinte minden alternatív szervezet által elítélt átalakulási törvény hivatott legitimálni, már az eddigiekben sem igazolta a hozzáfűzött reményeket, sőt súlyosbította helyzetünket – mint ahogy kudarcot vallott a legtöbb latin-amerikai országban is, melyek hozzánk hason­lóan szintén beleestek a fejlett tőkés országok adósságcsap­dájába. Minthogy ezt a társadalmi-gazdasági modernizációs szakértői csoport anyaga egzakt módon bizonyította, eltekint­hetek a kérdés kifejtésétől. Csak annyit tennék hozzá, hogy e módszerek alkalmazását mint thatcherizmust a fejlett tőkés országokban is mind több szakértő ítéli el, felismerve, hogy még brutálisan antiszociális módszereivel is csak rövid távú sikereket biztosít, miközben aláássa a hosszú távú gaz­dasági fejlődés emberi bázisát.

b) Amikor a csődbe jutott államszocializmus egyetlen al­ternatívájának a termelők és a termelési eszközök, a munka és a tulajdon szétválasztására épülő tőkeviszonyt tüntetik fel, valójában nemhogy meghaladnák, hanem inkább megőrzik az államszocializmus alapstruktúráját, mely maga is ezt a szétválasztást mutatja. Az államszocializmus éppen azon bukott meg, hogy deklarációjával ellentétben, nem tette a dolgozó milliókat valódi tulajdonosokká és ezzel a terme­lés fejlesztésében érdekeltté, aminek negatív következmé­nyei a gazdasági fejlődés intenzív szakaszára való áttéréskor váltak szembeszökővé. Ha néhány tízezer vállalkozótól, ma­gántulajdonostól azt várják, hogy fellendíti a gazdasági életet, mennyivel több várható a fejlődés szocialista alternatívájától, mely gyakorlatilag minden termelőt tulajdonossá, gazda mód­jára dolgozóvá tesz!

Mai vitáinkban a munkástulajdon és a munkásönigazga­tás gondolatát ökonómiailag abszurdnak, történelmileg gyö­kértelennek tünteti fel a neoliberális felfogás. Ám a tulajdonosi és munkavállalói érdek egyesítésével szembeni érvek – ame­lyeken a munkásönigazgatás elleni ökonómiai oppozíció alapszik – olyan viszonyok tapasztalatait extrapolálják, ame­lyeket éppen a tulajdonosi és munkavállalói érdek szétválasz­tása és szembeállítása jellemez. E logikailag is hibás érvelé­sen túlmenően, a történelmi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a munka és a tulajdon termékeny egyesítése még tőkés környezetben sem lehetetlen.

Makó Csaba: A munkástulajdon dilemmái című tanulmá­nya (Gazdaság, 1989/1.) amerikai felmérések, a látványos fejlődést produkáló – sokmillió munkásra kiterjedő – Munka­vállalói Részvényjuttatási Program (ESOP) tapasztalataira hi­vatkozik. Az erről végzett közvéleménykutatás adatai azt bi­zonyították, hogy a megkérdezettek döntő többsége szerint „a tulajdonos dolgozó" keményebben és figyelmesebben dol­gozik, jobban törődik a vállalatával, mint azok, akik nem ren­delkeznek tulajdonosi státusszal. Sőt a megkérdezettek fele azt mondta, hogy tulajdonosi részesedésének növelése érde­kében a biztos azonnali fizetésemelésről is kész volna lemon­dani. A munkástulajdon intézményével szembeni fenntartá­sok mögött pedig a vezetés feletti kontroll hiánya húzódott meg: „a tulajdon teljesítményekre gyakorolt hatásai csak akkor érvényesülnek – írja Makó Csaba -, ha a dolgozók vezetésben való részvétele nő". Ily módon a tulajdon és az önigazgatás-ellenőrzés egymást erősítő összetartozása mindkét összetevő oldaláról igazolódott.

Természetesen a vezetésben való hatékony részvétel, az ennek megfelelő munkásellenőrzés lehetősége tőkés vi­szonyok között ma is rendkívül nagy akadályokba ütközik. A tulajdon és a munka egyesítésének azonban természetesnek kell lennie a bürokrata államszocializmus uralmát megdöntő munkásönigazgatás rendszerében. Semmiképpen sem vélet­len tehát, hogy egy ilyen rendszer megteremtése elemi erővel merült fel például 1956 októberében.

Ma már konszenzus kezd kialakulni abban, hogy a nép­felkelés elindítói a szocializmus megújítását, nem pedig a ka­pitalizmus visszaállítását akarták. Ugyanezekben a körökben azonban hallani sem akarnak a munkástanácsokról, amelyek pedig minden másnál vitathatatlanabb bizonyítékai a mun­kástömegek szocialista törekvéseinek. A privatizáció egyedül üdvözítő módszerét vallók, amikor szembekerülnek a szocia­lizmus alapértékeivel, szembekerülnek az általuk szüntelenül lobogtatott zászlóval: 56 októberével is.

De hivatkozhatunk más példára is. A gorbacsovi reform­törekvések során is kialakult egy spontán mozgalom, mely megfelel a termelők és a termelési eszközök, a munka és a tul­ajdon újraegyesítésére irányuló marxi szocializmusnak. A kezdeményezés lényege (melyet korábban csak a mezőgaz­daságban alkalmaztak), hogy egy vállalat dolgozói munkahe­lyük állóeszközeit bérbe veszik az államtól, s annak használa­táért fix bérleti díjat fizetnek, míg a fennmaradó nyereséggel maguk gazdálkodnak. Az Izvesztyija nyomán a Népszabad­ság is hírt adott arról (1988. II. 27.), hogy emberemlékezet óta deficites vállalatok a bérleti viszony körülményei között nyere­ségessé váltak, hiszen az új formában a dolgozóknak maguk­nak kellett gondoskodniuk megélhetésükről, s ebben a rend­szerben semmiféle bürokratikus előírás nem akadályozta meg őket a gazdálkodás legmegfelelőbb formáinak kialakítá­sában. E kísérlet, mint arról Abalkin akadémikus is beszámolt a HVG interjújában, mindmáig sikeresen folyik a Szovjetunió­ban, s mind több vállalatra terjesztik ki. Egy évvel ezelőtt levél­ben Németh Miklósnak is felhívtam a figyelmét erre, aki azt válaszolta, hogy maga is érdeklődéssel követi a kísérletet, melynek tapasztalatai „a szovjet elvtársak közlései alapján is – valóban nagyon kedvezőek". A szovjet példát a hazai gya­korlat szempontjából is biztatónak ítélte.

Maga a gyakorlat cáfolja tehát azt a gyakran hangoztatott dogmát, hogy csak a tulajdonosi és munkavállalói érdek elvá­lasztása (különböző személyek által való képviselete) bizto­sítja a termelés fejlesztésének, a tulajdon gyarapításának ér­dekeit. E gondolkodás a bérmunkás mentalitását vetíti rá azokra a viszonyokra, amikor a dolgozóknak maguknak kell biztosítaniuk munkavállalói egzisztenciájuk feltételeit is (me­lyet tőkés viszonyok között a munkáltató biztosít), s így akarva-akaratlanul törődniük kell bérüknek a tulajdontól, en­nek gyarapodásától függő bázisával is. Ez már a bérleti vi­szonyban is megnyilvánul, hiszen a fix bérleti díj arra ösztö­nöz, hogy egyre nagyobbá tegyék nyereségük bérfizetésre és fejlesztésre fordítható részét.

A bérleti viszony a legkönnyebben érthető, kipróbált és kedvelt formája a dolgozók önigazgatására, önkormányza­tára épülő szocialista tulajdonviszonyok kifejlesztésének. Minthogy nem kívánok utópisztikus spekulációkba bocsát­kozni, nem próbálom meg kitalálni ezek lehetséges változata­it. Az is nyilvánvaló, hogy a bel- és külföldi magánvállalkozás­nak is tág szerepe lehet a kialakuló vegyes gazdaságban, mint ahogy bizonyos területeken (pl. a villany-, gáz- és vízve­zeték, csatornahálózat, tömegközlekedés) csak állami tulaj­don képzelhető el.

A jövőt azonban csak az a szocialista tulajdon képvisel­heti, mely biztosítja a válság megoldásához szükséges vállal­kozó kedvet nem csupán néhány tízezer magántulajdonos, hanem milliók számára. Ezzel válnak valóra Marxnak a Pá­rizsi Kommün tapasztalataiból leszűrt szavai: a szocialista tu­lajdon „a társadalmi tulajdonnak az a formája, amely a tulaj­dont a munka attribútumává teszi".

Bár a gazdálkodó egységek az államinak nevezett szférában 1968 után is csak kvázi vállalatok, véleményem szerint nem beszélhetünk kizárólagos állami tulajdonlásukról. Először is pontosabb lenne, ha párt-állami tulajdonlásról beszélnénk. Ennél most fontosabb azonban az, hogy az állami és pártbü­rokrácia mellett a vállalati vezetés is a tulajdon részese, még­pedig olyan mértékben, amennyiben a vállalati vagyon mű­ködtetésére vonatkozó alapvető stratégiai döntésekben – ezek elsősorban a vállalati keretekre, a fejlesztésekre és a fő profilokra vonatkozó döntések – akaratát érvényesíteni tudja. A kisebb vállalat vezetése tulajdonjogát általában úgy tudja gyarapítani, ha minél nagyobb távolságot tart az állami és pártbürokráciától. A nagyvállalatok vezetőinek ezzel szem­ben kevésbé van módjuk elmenekülni, lehetőségük van vi­szont az állami és pártbürokrácia döntéseit közvetlenül és je­lentősen befolyásolni, sőt diktáló pozícióba kerülni-e helyzet biztosítja számukra a tulajdonjogok maximumát, mivel ekkor ők maguk határozzák meg a számukra megfogalmazott elvá­rásokat. Az 1968 utáni gazdasági mechanizmusban a vállala­tok általában az állami és pártbürokrácia, valamint az egyes vállalatok vezetésének közös tulajdonát képezik. A vállalatve­zetők tulajdonjoga általában szűkebb, mint kizárólagos tulaj­donjog esetén lenne, de a nagyvállalati vezetőkre ez nem áll. Mivel lehetőségük van a gazdaságpolitika és az újraelosztás komoly befolyásolására, közvetlenül is, közvetve is jelentős hatást gyakorolnak az össztulajdon működtetési módjára – végül is az alapvető tulajdonjogok az állami és párt bürokrá­cia, valamint a nagyvállalati vezetői réteg kezében összpon­tosulnak. Mivel e tulajdonjogok belső megosztása nem nyílt és egyértelmű, e tulajdonviszony diffúz, állandó küzdelmet in­dukál, melynek célja a minél több jog megszerzése és a minél több felelősség elhárítása.

Az átalakulási törvény lényegében nem más, mint eme megosztott tulajdonviszony jogi szentesítése, amelyben ugyanakkor a korábbiaknál jóval kifejezettebbé és erőtelje­sebbé válnak a nagyvállalati vezetők tulajdonosi jogosítvá­nyai – az állami bürokrácia rovására, hiszen a nagyvállalati menedzserek bármiféle kontroll nélkül maguk választhatják meg új tulajdonosaikat. Ez pedig lényegében véve a gazda­sági bajainkért igen nagyrészt felelős túlcentralizált nagyválla­lati szerkezet stabilizálását jelenti.

1968 óta az állam- és pártbürokrácia, valamint a nagyvál­lalati vezetők éles küzdelme az államinak nevezett szféra tu­lajdonjogaiért a társadalom feje fölött zajlott. Tudjuk, hogy ez hova vezetett. Az általam ismert törekvések azonban a ko­rábbi gyakorlat folytatásának szándékát jelzik: a nagyvállalati vezetőknek az átalakulási törvénnyel – de már a vállalati, majd a társasági törvénnyel is – megerősödő tulajdonjogait az ál­lami bürokrácia most a létrehozandó állami vagyonalapon ke­resztül kívánja korlátozni. Szó van például arról, hogy az ál­lami vagyonalap vétójogot kaphasson az önkéntes társa­sággá alakulással szemben, és elővásárlási jogot gyakorol­hasson az értékesítendő vagyonrészek és részvények tekin­tetében. Úgy tűnik tehát, nem történik más, mint hogy a ko­rábbi hatalmi mechanizmusok továbbélnek – új mezben. Az említett korlátozások ugyanis nagy valószínűség szerint az állami bürokrácia és a nagyvállalati vezetők egyéni, informális megállapodásainak tárgyát fogják képezni. A nagyvállalati ve­zetők által kezdeményezett tulajdonosi változások állami va­gyonalapon keresztül történő korlátozása erősíti a „tudjuk hova vezet" egyedi alkumechanizmusok eszköztárát, miköz­ben nem képes komolyan ellenőrzés alá vonni ós korlátozni a nagyvállalati vezetők tulajdoni döntéseit, gazdasági, hatalmi pozícióit. Következtetés: az átalakulási törvény tulajdonvi­szonyokat érintő paragrafusait fel kell függeszteni, a vál­lalati vezetőknek a vállalati és társasági törvényből adódó tulajdonosi jogosítványait pedig széles társadalmi kont­roll alá kell vonni.

A túlcentralizált nagyvállalati szerkezet lebontását töb­ben az átfogó tulajdonreformtól várják. Határozott vélemé­nyem azonban – már tavaly novemberben figyelmeztettem rá (Valóság, 1988/11.), és az átalakulási törvény megszületése is bizonyítja -, hogy az adott nagyvállalati szerkezet mellett átfogó és radikális tulajdonreformot (bármilyen irányú legyen is az) nem lehet végrehajtani, sőt már a változások elindításá­nak lehetősége is kétséges. Mivel az eddigi tapasztalatok alapján a felülről induló, államapparátusi módszerekkel vég­rehajtott decentralizációt nem tartom kivitelezhetőnek, de kí­vánatosnak sem, a megoldást az alulról induló kezdeménye­zések lehetőségeinek jelentős tágításában látom. Konkrét ja­vaslatom lényege az, hogy a nagyvállalatok keretein belül működő gyárak, gyáregységek erősen érzékelhető leválási törekvéseit hagyni kell érvényesülni. Ehhez azonban minél előbb törölni kellene azt a jogszabályt, amely szerint gyár, gyáregység kiválásához a vállalati tanács kétharmados sza­vazata szükséges. A kiválási lehetőséget kb. fél évig, hangsú­lyozottan még az átfogó tulajdonreform előtt kellene biztosíta­ni. Azokat a vagyonmegosztási ügyeket, amelyeket az érintett felek egymás között nem tudnak rendezni, az állami bürokrá­ciától független Gazdasági Bíróság elé kellene, lehetne vinni. (E bíróságnak vétójoga is lenne olyan esetekben, amikor egy-egy gyár, gyáregység leválása bizonyíthatóan megbénítja az anyavállalat tevékenységét.)

Az átfogó tulajdonreformot véleményem szerint csakis a választások után lehet beindítani. Egyrészt azért, mert a tulaj­donreformmal járó jelentős társadalmi feszültségeket vélhe­tően csak egy legitim hatalom lesz képes kezelni. Másrészt azért, mert a tulajdonreform alapelveit csak a legszélesebb körű társadalmi vita alapján lehet kialakítani, ehhez pedig idő kell. Látok tendenciát arra, hogy a társadalom feje felett az elsősorban magánszemélyeket preferáló, egyoldalú pri­vatizálási folyamat indul be, ezt pedig veszélyesnek tar­tom. Még ha politikailag el lehetne is kezdeni az állami tulaj­don személyes magántulajdonra való lebontását, és a gazda­sági racionalitás szempontjából tökéletesen sikerülne is a pri­vatizálás – amikkel kapcsolatban Árva Lászlóhoz hasonlóan (Élet és Irodalom, 1989. augusztus 11.) jelentős kételyeim vannak, de ezeket most nem ismertetem -, a társadalom életszínvonala még viszonylag hosszú időn keresztül nem fog számottevően javulni. (Részben az adósságtörlesztés súlyos terhei miatt, részben azért, mert a gazdasági szerkezet átala­kítása rövidtávon inkább csökkenti, mint növeli a gazdaság összteljesítményét, nem beszélve jelentős társadalmi rétegek szociális biztonságának megingásáról.) Ezért van rá esély, hogy a tulajdon és hatalom nélküli rétegekben kezdetben el­lenérzés, majd határozott agresszió alakul ki, amely – a legkü­lönfélébb ideológiai köntösökben – az új uralkodó elit ellen irá­nyulhat. Nem feltétlenül nagy társadalmi robbanásra gondo­lok – a magyar társadalom sajátosságai miatt ennél valószí­nűbb sok kisebb-nagyobb helyi konfliktus kialakulása -, ezek azonban elegendőek az innováció, a vállalkozókedv lebénításához és a külföldi tőke elriasztásához.

Nem kis részben e megfontolások alapján is a magam ré­széről továbbra is plurális tulajdonviszonyok kialakulását tar­tom kívánatosnak. Ennek kialakítása során a társadalom leg­különbözőbb szereplői (és csoportjai) – magánvállalkozók, helyi önkormányzatok, önigazgató dolgozói kollektívák, köza­lapítványok, közszolgáltató intézmények, bankok, pénzinté­zetek, befektető társaságok stb. – a széles nyilvánosság előtt versenyeznek az államinak nevezett szféra egyes egységei­nek tulajdonlásáért. Az esélyek egyenlőséget tekintve tehát a tulajdonreformnak nemcsak hatékonynak, hanem – amennyire lehet – igazságosnak is kell lennie.

Mondanivalóm lényege: a társadalmi konszenzus nélkül véghezvitt tulajdonreform a politikai konszenzus felborulásá­val járhat. Ezért mindaddig, amíg e kérdésekben nem jön létre társadalmi megegyezés, nem lenne helyes az állami szférát érintő tulajdonváltozásokat kezdeményezni, másrészt e szféra „spontán" tulajdoni változásait a legszélesebb nyilvá­nosság ellenőrzése alá kellene helyezni. E spontán változá­sok ugyanis lényegében véve nem jelentenek mást, mint a je­lenlegi uralkodó osztály és az új elitek csendes osztozkodását az államinak nevezett szféra jogi és szociológiai értelemben vett tulajdonjogán. A privatizálás elindult és pillanatnyilag dön­tően ezt jelenti. A pártvagyon csak a jéghegy csúcsa.

A Szovjetunióban a 30-as években, illetve az ötvenes évek Kelet-Európájában túlcentralizált parancsuralmi gazdaságok jöttek létre. A tervutasításos rendszer általánossá válásával a piaci koordinációt fokozatosan perifériára szorította a bürok­ratikus koordináció, a vállalati gazdálkodásban a profitmotí­vumot a központilag előírt tervszámok teljesítése váltotta fel. A piaci versenyt, az eladók és vevők alkuját háttérbe szorította a vállalatoknak a központi irányító szervekkel folytatott terval­kuja. A központi tervutasítások teljesítésére az államigazga­tási típusú állami vállalatok bizonyultak a legalkalmasabbnak.

A tervutasításos rendszer számtalan „előnnyel" is járt a rendkívül elmaradott, világháború sújtotta, polgárháború fenyegette kelet-európai országok számára. Lehetővé vált, hogy a rendkívül szűkös erőforrásokat „központi elvek" alap­ján osszák el. Lehetővé tett nagy strukturális átalakulásokat, a „prioritást" kapott területek (döntően a nehézipar, a honvédel­met szolgáló iparágak) erőltetett ütemű fejlesztését, más terü­letek elhanyagolását, az erőforrások átszivattyúzását a priori­tásokat kapott területekre is. A szabad munkahelyválasztást nélkülöző teljes foglalkoztatást, az alapvető fogyasztói igé­nyek (egészségügyi, oktatási, szociális) minden állampol­gárra kiterjedő kielégítését.

Kérdés, szükségszerű-e a túlcentralizált parancsuralmi gazdaságok létrejötte a magántőke kisajátításának útjára lé­pett országokban? Szükségszerű-e az államigazgatási típusú állami tulajdon csaknem teljessé tétele? Nem inkább a hábo­rú, a polgárháború által fenyegetett, vagy súlyos válságba ju­tott gazdaságok jellemzője ez? Vajon a nagy világválságot kö­vetően, a világháborút megelőzően nem jellemző-e a tőkés országokban is egyes területek erőltetett ütemű fejlesztése, az alapvető élelmiszerek központi elosztása (a jegyrendszer bevezetése), a munkaerő központi vezénylése, a vállalati mozgástér és személyi szuverenitás korlátozása, az állam­igazgatási típusú állami tulajdon gyors előretörése? Szükség­szerű velejárója-e az államigazgatási tulajdon csaknem tel­jessé tétele a szocialista forradalmaknak?

Különösen élesen vetődik fel ez a kérdés napjainkban, amikor bebizonyosodott, hogy az államigazgatási tulajdonlás nem képes megakadályozni a pazarlást a gazdasági erőforrá­sokkal, a beruházási túlköltekezést, a kihasználatlan kapaci­tások növekedését, a készletek túltartalékolását, a kapun be­lüli munkanélküliséget az egyik oldalon, a beruházási éhsé­get, a kapacitáshiányt, a krónikus anyag-, energia-, alkatrész­hiányt, a munkaerőhiányt a másik oldalon.

Bebizonyosodott, hogy az államigazgatási tulajdonlás nem képes a társadalmi tőkevagyont úgy működtetni, hogy az a leggyorsabb megtérülést, hosszabb távon a legnagyobb jö­vedelmezőséget eredményezze. Vállalatainál nem tudja ér­vényre juttatni a racionális gazdálkodás elvét, mert nem mű­ködik megfelelően a piaci kontroll. Hiányzik a gazdálkodók versenye, legfőképp a gazdálkodók közvetlen érdeke a társa­dalmi tőkevagyon vállalkozásszerű hasznosításában, távlati jövedelemhozó képességének növelésében.

Létezik-e a magántőke kisajátításának másik útja, vagy a válságból való kilábalás egyetlen útja a reprivatizálás, a döntő termelési eszközök visszaadása a magántőke ke­zébe?

Amióta az ipari forradalom, a modern nagyüzemi áruter­melés széttörte a hagyományos kisüzemi kereteket és létre­hozta a modern polgári tulajdont, azóta létezik a korszerű nagyüzemi árutermelésnek egy közösségi tulajdonon alapuló alternatívája, és ez a munkavállalók szövetkezete.

Ez, szemben a tőkés tulajdonnal, a munkavállalók tulaj­donán alapuló kollektív vállalkozás, ahol minden munkavál­lalónak joga van a képességei szerinti munkához, a végzett munkával arányos bérhez, a tiszta eredményből való részese­déshez. A szövetkezetek vezetésében, ellenőrzésében a ta­gok (munkavállalók) önigazgatása érvényesül.

A munkásmozgalom múlt századbeli vezetői nagyra érté­kelték a munkások termelőszövetkezeti mozgalmát, és arra is rámutattak, miért nem tud uralkodó formává válni a szövetke­zeti tulajdon a tőkés viszonyok között. Marx az I. Internacio­nálé genfi kongresszusán így vélekedik erről: „Elismerjük, hogy a szövetkezeti mozgalom egyike a jelenlegi osztályanta-gonizmuson alapuló társadalmat átalakító erőnek. Nagy érde­me, hogy gyakorlatilag megmutatta, hogy a munka alárende­lését a tőkének fel lehet váltani a szabad és egyenlő termelők társulásának rendszerével. De azokra a törpe formákra korlá­tozva, amelyeket az egyéni bérrabszolgák a maguk erejéből tudnak létrehozni, a szövetkezeti mozgalom nem tudja átala­kítani a tőkés társadalmat."(MEM 25. Kossuth, 1975, 249. p.)

A szövetkezeti tulajdon a modern tőkés árutermelés vi­szonyai között életképes formának bizonyult, de elsősorban az alapító vagyonnal rendelkező kistulajdonosok (parasztok, iparosok) körében terjedhetett el.

A századfordulón kibontakozó „második ipari forrada­lom" meggyorsította a tőkekoncentráció és tőkecentralizáció folyamatát. Ez jelentős változásokat eredményezett a tőkés tulajdonformákban és a tőkés vállalat szervezeti formáiban. A XIX. században uralkodó egyéni tőkés tulajdont uralkodó tí­pusként a társasági tőkés tulajdon, az egyéni tőkés vállalatot a részvénytársaság váltja fel.

A részvénytársaságok kezdettől fogva nem kizárólag a tőkések tulajdonában lévő eszközöket egyesítettek. A kis-részvények kibocsátásával mozgósították a középrétegek, a városi kispolgárok, és a munkavállalók megtakarításait is. Kétségtelen tény, hogy a részvények vásárlásával a munka­vállalók mind nagyobb rétege válik résztulajdonossá, tesz szert tulajdonosi jövedelemre is.

Az 1970-es évekig a munkavállalói tulajdon intézménye kevésbé volt elterjedve a tőkés világban. Az 1970-es évek sú­lyosbodó társadalmi, gazdasági problémái, a nagy világgaz­dasági kihívások (mikroelektronikai forradalom, energiavál­ság, szerkezeti válság) irányítják a figyelmet erre az intéz­ményre. Ettől a teljesítménymotiváció erősödését, a vállalat céljaival való jobb azonosulást, az alkotó energiák felszabadí­tását várják. A munkavállalók munkabérük, jutalmuk, nyere­ségrészesedésük egy részét nem pénzben kapják meg, ha­nem a társaság részvényeiben. Az ún. „Munkavállalói Rész­vényjuttatási Program" – angol rövidítésben ESOP – kereté­ben a munkavállalói részvényesek száma az elmúlt tíz esz­tendőben gyors ütemben növekedett. (L. erről többek között Hoerr-Collingwood írását is az Eszmélet 2. számában.)

1986-ban 8.046 vállalat 7.860.000 munkavállalóval dol­gozik az ESOP-formában, és az ESOP kezelésében lévő vál­lalatok 73%-ában van a munkavállalóknak részvénytulajdo­nosi többségük. A munkavállalói részvények az összes rész­vénytőkének persze nem meghatározó részét alkotják. A Federal Reserve Board adatai szerint az amerikai családoknak 2%-a rendelkezik az összes részvények 50%-ával.

A munkavállalói részvények nem változtatják meg az uralkodó tőkés viszonyokat, de bizonyos munkavállalói érdekeltséget teremtenek a tőkemegtérülésben, a tőkefel­halmozásban, a profitráta kedvező alakulásában.

A munkavállalói részvények a tőkések számára is elő­nyösek azáltal is, hogy a munkavállalói jövedelmek egy részét pótlólagos tőkévé változtatják, amelyből a részvénytársasá­gok bővíthetik vállalataikat, fokozhatják gazdasági erejüket, versenyképességüket.

A tapasztalatok azt is mutatják, hogy önmagában a mun­kavállalói részvénytulajdontól nem várhatjuk a teljesítmények jelentős növekedését, az alkotó energiák felszabadítását, a vállalat céljaival való azonosulást. Ezen belül szükséges a tu­lajdonosi döntésekben való tényleges részvétel, a vállalat vezetésében, irányításában, ellenőrzésében való közre­működés, hogy a dolgozók létfeltételeiket maguk alakít­sák, tulajdonosi pozíciójuk alapján ellenőrizzék a me­nedzsert. Ez a feltétel jobban adott a szövetkezetekben, mint a részvénytársaságokban.

Az államigazgatási tulajdonlás anomáliáit próbálták ol­dani azok a reformtörekvések, amelyek Magyarországon és Jugoszláviában a hatvanas években bontakoztak ki.

Magyarországon a vállalati önállóság erősítése, a nyere­ségrészesedési rendszer bevezetése, majd a nyereség töme­gében való érdekeltség a rövid távú folyójövedelem-érdekeltséget erősítette, nem teremtette meg a munkavállalói kollek­tíva hosszú távú vagyonérdekeltségét.

1985-ben történt meg az áttérés az ún. „önigazgató" vál­lalati formákra, a vállalati tanács által irányított, illetve válasz­tott vezetőséggel a dolgozók közgyűlése, küldöttgyűlése által irányított vállalati formára. A vállalati „önkormányzati" szer­vek nagyobb önállóságot kaptak a vállalatnál lévő erőforrások kombinálásában, a tartalékok feltárásában és mozgósításá­ban, a profil módosításában, a változó piaci feltételekhez való alkalmazkodásban. Az intézkedések nyomán elvárható jelen­tős hatékonyságnövekedés mégsem következett be.

Ennek végső okát abban kell keresnünk, hogy a reformin­tézkedések eredményeként sem váltak a munkavállalói kol­lektívák a vállalatuknál lekötött tőke tényleges tulajdonosaivá, sőt résztulajdonosaivá sem. A vállalatnál lekötött tőkével végső soron továbbra is az államigazgatás rendelkezik. Az államigazgatási szervek döntenek a jelentősebb tőkejuttatá­sokról és elvonásokról, olyan adórendszert működtetnek, amely a „tőkehozadék" döntő hányadát elvonja. Így a kollek­tíva nem válhatott érdekeltté a tőke megőrzésében és gyara­pításában, a lekötött tőkével való racionális gazdálkodásban.

A munkavállalói kollektívák csaknem kizárólagos érdeke továbbra is a munkaerő jobb értékesítéséhez, a minél na­gyobb bérjövedelem eléréséhez kötődik. Ez a „mindent maga alá gyűrő" érdek motiválja a teljesítmény nélküli bérki­áramlást, a pazarlást minden olyan erőforrással (nyersanyag­gal, gépi kapacitással, energiával, alkatrésszel stb.), amely a munkadíjazás alapjául szolgáló teljesítményt növeli. A tiszta jövedelem túlzott mértékű költségvetési koncentrációja miatt nem áll rendelkezésre a rugalmas szerkezetalakításhoz szük­séges tőke. A vállalatnál maradó szabad rendelkezésű nyere­ség sokkal inkább függ az államigazgatási szervekkel folyta­tott alkupozíciótól, minta piac által visszaigazolt tényleges tel­jesítményektől.

Nem kedvezőbb a helyzet a „túlállamosított" szövetkeze­tekben sem. A szövetkezeti önállóság korlátozása, a tagság tulajdonosi jogainak megnyirbálása, a tiszta jövedelem döntő hányadának elvonása elidegenítette a vagyont a jogilag tulaj­donos tagságtól. A termelőszövetkezeti kollektívák aktív tag­jai az állami vállalatokéihoz hasonlóan, szinte kizárólag a munkadíjuk növelésében érdekelték.

A jelenlegi vállalati, szövetkezeti önkormányzatok gaz­dálkodási döntései nem felelnek meg a racionális gazdálko­dás követelményeinek, mert gyakran támogatnak indokolat­lan bérnövelési törekvéseket, megalapozatlan beruházáso­kat, túltartalékolást, de nem ritka a folyó jövedelmek növelése érdekében a vagyonfelélés, a vagyonpusztulás eltűrése sem. A vállalati vagyonnal való racionális gazdálkodást csak a vál­lalati vagyon tényleges tulajdonosaitól várhatjuk, akiknek jö­vedelmi helyzete (egzisztenciája) meghatározó mértékben függ a vállalati vagyon hasznosításától, a vagyonhoz viszo­nyított nyereségtől.

Az államigazgatási szervek, legalábbis a versenyszférá­ban, nem tudják a vállalati tőkevagyont a modern termelőerők által diktált hatékonysággal működtetni, ugyanakkor igen szűkre szabták a vállalati kollektívák döntési lehetőségét a leglényegesebb tulajdonosi funkció, „a többlettermék feletti rendelkezés" tekintetében. A vállalati kollektívák által tényle­gesen elsajátított többlettermék sem tulajdonosi jövedelem­ként jelenik meg, hanem mint az államigazgatástól kialkudott adomány.

A ma támogatott reformkoncepciók sem a munkavállalói kollektívákat kívánják tulajdonossá tenni, hanem „külső tulaj­donosokat" keresnek. A javaslatok szerint állami vagyon­kezelő szervezetek, befektető társaságok, biztosító inté­zetek, nyugdíjpénztárak, bankok, községek, városok len­nének a végső tulajdonosok. Ez a megoldás, bár sok szempontból racionálisabban működtetné a társadalmi tőkevagyont, mint az államigazgatási szervek, de az álta­luk képviselt vagyonérdekeltség továbbra is a munkavál­lalói kollektívákra kívülről rákényszerített vagyonérde­keltség volna. A vállalati kollektíva idegenül állna szemben a vállalaton kívüli tőkehatalommal, a külső tőketulajdonos dön­téseire továbbra is tipikus bérmunkásként reagálna.

Ez a megoldás ugyanúgy visszafogna alkotóenergiákat a vállalati vagyonrészek racionális felhasználásában, mint a bérmunkán alapuló magántőkés vállalat vagy az állami válla­lat. Sőt, a társasági forma alkalmassá tehető a munkahelyi de­mokrácia „maradványainak" felszámolására, mivel a kívülről kikényszerített hatékonyság nehezen fér össze a munka­szervezetek demokratikus működésével.

Az államigazgatási bürokrácia uralmát felváltaná a sok kis bürokrácia, a társasági bürokrácia, a községi és városi bü­rokrácia, a bankok, biztosító intézetek, nyugdíjpénztárak bürokráciájának uralma. Ezek a bürokráciák a vállalati me­nedzserréteggel megosztva gyakorolnák a tulajdonosi funk­ciókat. A beosztott dolgozók a menedzseri döntések puszta végrehajtóiként, munkaerejük puszta eladóiként vennének részt a gazdálkodásban.

A munkavállalói kollektívák tulajdonlásával szemben a polgári liberális és az etatista kritika az alábbi bíráló érveket sorakoztatja fel:

Ezek az anomáliák jórészt megszüntethetők, ha a mun­kavállalói kollektívákat a vállalati vagyon legalább egy részé­nek tényleges tulajdonosaivá tesszük, ha a dolgozók rend­szeres bérjövedelmükön felül, éves béralapjukhoz viszo­nyítva jelentős arányú – a vagyonarányos nyereségtől függő – tulajdonosi jövedelmet sajátítanak el.

Hogyan különíthető el a munkavállalói kollektívát megille­tő vagyonrész az egész társadalmat megillető vagyonrésztől? Ki adja vállalkozásba, kik és hogyan ellenőriznék az egész tár­sadalom által birtokolt vagyonrészt, hogy annak működése megfeleljen a racionális gazdálkodás követelményeinek?

Minden vállalati kollektíva saját többletmunkájával ter­meli újra, illetve saját többletmunkájával gyarapítja a vállalati vagyont. Az aktív dolgozók többletmunkájának egy része rendszeresen a vállalati vagyonban materializálódik.

A vállalat vagyona két jól elkülöníthető részre osztható:

A saját felhalmozásból eredő saját vagyonrész a vállalati kol­lektíva elkülönült csoporttulajdonát alkotná, melynek felhasz­nálásáról a munkavállalói kollektíva döntene. A munkavállalói kollektíva tagjait a csoportvagyonrész alapján a vagyonará­nyos nyereségtől függő járadékjellegű jövedelem illetné meg.

A vállalati kollektíva csoportvagyona meghatározó sze­repet játszik a valóságos vállalati önállóság létrejöttében, a vagyonérdekeltség megteremtődésében, a tulajdonosi-gaz­dálkodói döntésekben való munkavállalói részvétel reális alapjának megteremtődésében.

A vállalat vezetésében a munkavállalói kollektíva önigaz­gatása érvényesülne. A menedzsment a tulajdonos kollektíva ellenőrzése alá kerülne. A vállalkozás sikerkritériuma a hosszú távú jövedelmezőség lenne, ennek alapján dönt a tulajdo­nosok kollektívája a menedzserek további megbízatásáról, ettől függően juttatja a kollektíva a menedzsert vállalkozói nyereséghez.

A vállalkozásba adott társadalmi vagyonrész „mozgatá­sa" kizárólag a tőkemegtérülésben érdekelt és a társadalom által sokoldalúan ellenőrzött állami vagyonkezelő szervezetek feladata lenne. A vagyonkezelő szervezetek munkavállaló kollektíváját is közvetlenül érdekeltté kell tenni a vállalko­zásba adott tőkevagyon megtérülésében és gyarapodá­sában.

A vállalati kollektívák az alapító vagyonhoz és annak je­lentős bővítéséhez az állami vagyonkezelő szervezeteken keresztül, vállalkozási verseny útján jutnának. Az állami va­gyonkezelők nem államigazgatási szervek, hanem nyereség­érdekelt üzleti vállalkozások lennének.

A vállalkozók a munkavállalói kollektíva demokratikusan választott és bármikor visszahívható képviselői. A vállalko­zási versenytárgyaláson ők vállalnák a vállalkozásba vett va­gyonérték gyarapítását, a vagyonarányos nyereség megha­tározott mértékét, az ezzel járó járadékfizetési kötelezett­séget.

Nagyon lényeges kérdés az állami vagyonkezelő szerve­zetek társadalmi ellenőrzése a termelők országos érdekkép­viselete által, az ellenőrzésben a szakértelem és a teljes nyilvánosság biztosítása.

A vagyonérdekelt vállalkozókként működő állami va­gyonkezelő szervezetek, mivel az iparág szakmai, területi ér­dekektől függetlenek, kizárólag a tőkemegtérülésben, a tőke­gyarapításban érdekeltek, képesek megvalósítani a tőkeallo­káció társadalmilag leghatékonyabb formáit.

E tulajdoni rendszert jól egészítenék ki a munkavállalók vásárolt vagy jutalomként kapott személyi tulajdonú részvé­nyei, amelyek tovább növelnék a személyes érdekeltséget a vállalati tőkevagyon megőrzésében és gyarapításában.

Az így felépülő tulajdoni rendszerben érvényesíthető a racionális gazdálkodás követelménye:

Mi a baj a mai tulajdonnal?

A reformerők között – úgy tűnik – egyetértés van abban, hogy ma vegyes gazdaságra, piacra és olyan államra van szükség, amely kezelni tudja a piac kárvallottjait. Korántsem értenek azonban egyet abban a tekintetben, hogy mit is jelentenek mindezek, hogy mit kellene leépíteni, és mi az, amivel konkré­tan helyettesíteni lehetne a leépítendőt. A vitázok attól függő­en, hogy hová szeretnének eljutni, különböző megközelítés­ből tárják fel diagnózisaikban a meghaladni kívánt struktúra egyes oldalait:

A vitázók nem fukarkodnak egymás minősítésével sem: fisko-monetárís diktatúraként nevezik meg az adósságcsapdát leí­rók az egyik pólust, míg azok populista demagógiaként minő­sítik a szociális érzékenységet a másik póluson.

Máig érvényes tulajdoni struktúráinkról valójában joggal mondható el mindkét vád, vagyis, hogy ezek se nem hatéko­nyak, se nem szociálisak. Azonban reformunk lehetetlenül el, ha ez a két pólus marad a vitában: egyoldalúságaik egymás erejét oltják ki akkor, amikor éppen összefogásra, a reform­erők egységére lenne szükség!

Melyik tulajdon van válságban?

Az általam „politikai ipari műveknek" nevezett intézmény­rendszerben működtetett politikai tulajdonfajta, amely nálunk eddig uralkodott, gazdaságilag nem hatékony és nem is szoci­ális. Ennek alapvető oka az, hogy e „politikai ipari művekben" nem gazdasági tulajdon, hanem „elpolitikaiasított" tulajdon van jelen. (Az elpolitikaiasítás folyamata nem azonos a polito­lógiában átpolitizáltságnak nevezett jelenséggel. Ez utóbbin azt szokták érteni, hogy a gazdaság gazdaságszerűen műkö­dik, de működési céljait a politika, a hatalom jelöli ki. És mivel a „politikai ipari művek" általában veszteségtermelő üzemek – úgy látszik, a baj az, hogy a politika rosszul jelöli ki a célokat. Ezenfelül ez a forma, minthogy nem gazdasági érték, nem profitcélok vezérlik működését, nem képes elegendő rugal­massággal alkalmazkodni sem a világpiac, sem a belső fo­gyasztás igényeihez.) Véleményem szerint azonban nem csak erről van szó.

A tulajdon elpolitikaiasítása azt jelenti, hogy a „politikai ipari művekben" a termelési eszköz a működését meghatá­rozó célok szerint döntően nem gazdasági jószágokat állít elő, hanem politikai javakat – identitásjavakat és engedelmes­séget; a termelési eszköz nálunk tehát politikai és nem gazda­sági tulajdonban van. Ez a politikai tulajdon, annak ellenére, hogy az ellenkezőjét hirdeti magáról, magántulajdon, mégpe­dig kettős értelemben is: a termelési eszköz magántulajdono­sai mellett a munkaerő-magántulajdonosok, azaz a termelési eszközeiktől elválasztott bérmunkások is jelen vannak benne. A termelési eszközök magántulajdonosai (legalábbis döntő elemüknek, a rendelkezésnek a tulajdonosai) pedig valójában nem is a „politikai ipari művekben" találhatók, ők a pártbizott­ságokon helyezkedtek el (újabban a pénzintézetekben, „va­gyonkezelőségekben" rendezkedtek be), a termelési eszkö­zök politikai magántulajdonosaiként egy politikai komisszár­osztály lényegi magvát alkotva. Ily módon tehát a „politikai ipari műveknek" megnevezhető magántulajdonosai vannak. Ebben a társadalomban továbbá nem létezik a gazdasági csőd, mivelhogy a termelés irányítóitól elsősorban politi­kai teljesítményt várnak: az identitás bővített újratermelé­sét, bármi áron. Szó szerint bármi áron. A politikai komisszár­osztályból ezért még törvényszegés esetén is csak az osz­tályos társak beleegyezésével lehetett a közelmúltig kikerülni. Itt csak a politikai csőd – a kiválasztottság kollektív visszavo­nása – révén lehetett megbukni. Az irányító egyénnek a „poli­tikai ipari művekben" sehol sem szakmai vezetőként, hanem a politikai uralmi szakszerűség hordozójaként, a politikai ma­gántulajdon rendelkezőjeként kellett jelen lennie, és a politikai tulajdont politikai szakszerűséggel, azaz a politikai racionali­tás elvei szerint kellett működtetnie. Azaz a „politikai ipari művekben" is racionalitás, csak nem gazdasági, hanem politikai racionalitás révén folyt a működés. Ez azonban éppen elég ahhoz, hogy a gazdasági hatékonyság elma­radjon.

A politikai tőketulajdon, lévén ez is magántulajdon, ugyanakkor nem működtethető szociálisan. Ennek csak külső megjelenése a népjóléti-szociálpolitikai kormányzat megszüntetése, illetve maradékba szorítása. Lényegét az alávetett társadalmi valóságok belső gyarmatosítása alkotja. E társadalom torz modernizációs stratégiájának és fenn­tartásának árát az alávetett, belső gyarmati sorba süllyesztett résztársadalmak fizették meg – az idősek, a fiata­lok, a nagycsaládosok, a cigányok, a betegek, a kistelepülé­sek stb. társadalmai. Példája ennek a belső, nagyvállalati tő­kekivitel nem iparosított térségeinkbe, ahol az ún. vidék olcsó munkaerejéből, a másodlagos redisztribúció révén koloniális extraprofitra tettek szert, és ezáltal hosszabbították meg éle­tüket a központnak nevezett és egyébként veszteséges „poli­tikai ipari művek".

Hol tart a tulajdonpluralitás ma?

A pártpolitikai magántulajdon tehát gazdaságilag se nem ha­tékony, se nem szociális – mégis uralkodó helyzetű tulajdon­fajta ma Magyarországon.

Vannak azonban más tulajdonformák is. Elszemélytelenített kollektív magántulajdon – ennek persze semmi köze a közösségihez – a mi körülményeink között az állami magántu­lajdon, ahol mindenki egyszerre munkás, bérmunkás, és a másik oldalon a kollektív tőke személytelen tulajdonosaként elvben tőkés is. Mivel azonban a kollektív tőkét is működtetni kell; erre hivatkozva sajátítja ki azt egy másik, készülődő új osztály. Az állami kollektív tőketulajdon a pártpolitikai magán­tulajdontól eltérően kezdettől fogva gazdasági jelleggel is mű­ködött, a kádári puha diktatúra húsz évében pedig egyre in­kább a – szimulált – piac viszonyaihoz igyekezett alkalmaz­kodni.

A szövetkezeti szektorban, ha a munkamegosztás he­lyett a tulajdon felől közelítünk hozzá, megkülönböztethető a kolhoz típusú tulajdon: a politikai agrárüzem, a termelési eszköz magántulajdonán épülő értékesítési, illetve a fogyasztási szö­vetkezet. A hivatalos gazdaságban jelen van a kisárutermelő magántulajdon és a tőkés vállalkozás tőkés magántulajdona is. A második gazdaságban a termelési eszköz és az anyag is állami tulajdonú; e mellett a munkaerő hozott létre magántulaj­donon alapuló munkaerőpiacot.

Működik gazdaságunkban, többféle alakban a valódi közösségi tulajdon is. Erről azonban egyik irányzat sem szól igazán, holott főként ezt a tulajdonformát gyarmatosítják. Csak néhány formáját említve:

A családközösségi tulajdonról külön is szólunk, de nem konzervativizmusból, hanem gazdasági teljesítménye alap­ján. A család – az iskola mellett – a szubjektumtermelés, a ké­pesség- és készségtermelés alapintézménye. Az első ipari forradalomból nálunk maradt gazdasági szemlélet ellenére is ez gazdaságos „üzem", annak ellenére, hogy a monetárisok a „politikai ipari művekkel" együtt csak kifosztásukkor vesz­nek róla tudomást. A munkaerő megtermelésével és napi kar­bantartásával – társadalom-gazdaságtani értelemben – a nemzeti vagyon egyharmadával gazdálkodnak, termelő be­ruházásaik nagyságrendje pedig megközelíti a vállalatokét.

A közösségi tulajdon egy másik szervezeti alakja a kalá­ka. A kalákában mind a termelési eszköz, mind a felhasznált anyag magántulajdonban van, ám a munkaerő közösségi tu­lajdonként működik. Teljesítményének számbavételéhez elegendő a lakásépítésben betöltött szerepére utalnunk.

Végül megemlítjük a kommunális tulajdont. A köznapi szóhasználatban a kommunális nálunk jószerével szennyvíz­elvezetést, illetve a felszín alá épített lakossági infrastruktúrát jelenti (vagy a pejoratív „hippi-tanyát"). Eredeti jelentésében azonban a helyi közösséget, a lokális autonómiákat jelentet­te. Ezek, főként szavakban ma is léteznek nálunk, a valóság­ban azonban a centralizációnak nevezett folyamatban ezeket az autonómiákat politikailag kisajátították. Ennek politikai összefüggéseiről gyakran hallani, gazdasági, ezen belül tulaj­doni oldalairól jóval ritkábban. Az államigazgatási tulajdonban pedig a helyi közösség fosztatik meg gazdasági alany mivoltá­tól, a kommunális tulajdontól (városok esetében ezt municipális tulajdonként is szokták emlegetni). A helyi közösségtől el­vett tulajdonnal aztán a „szakigazgatási szervek" rendelkez­nek: államigazgatási tulajdonként. Ritkán mégis feltámad a helyi közösség, és ekkor „népképviseleti, önkormányzati szerve", a tanács választott grémiuma visszaveszi tulajdonosi funkcióját. (Ilyenkor például, lokális tulajdonát működtetve, művelődési ház formájú emlékmű helyett közhasznú óvodát épít.)

A közösségi tulajdon különböző alakzatairól azért is kel­lett ilyen részletességgel szólnunk, mert mostoha körülmé­nyeik ellenére ezek is részesei annak, hogy válsága ellenére sem roppant össze a makrogazdaság; a mikrogazdaság ezen pótlólagos erőforrásai szolgáltattak energiát a védeke­ző, majd alternatívákat kidolgozó civil társadalom számára.

A mai magyar gazdaság tehát még legegyszerűbb szektorában, az anyagi javakat termelő szektorában is plurális tulajdoni struktúrájú. Ennek következtében nem a tulajdonfajták és a formák pluralitáshiánya az oka gazdasá­gunk erőforrás-felélő működésének, annak, hogy se nem ha­tékony, se nem szociális a tulajdonstruktúránk.

Visszájára forduló gazdasági teljesítményünk okát a tu­lajdon problémája felől közelítve:

A tulajdonreform tartalma

A tulajdonreform – ha ugyan elegendő itt a reform kategóriáját használni – azt jelentheti tehát, hogy olyan tulajdonstruk­túra alakuljon ki, amelyik egyszerre tudja megoldani gaz­dasági konfliktusainkat (gazdasági hatékonyságot bizto­sítva) és szociális konfliktusainkat (a szociális szempon­tok érvényesítése által). Amit reformálnunk kell, tehát nem egy tulajdonfa/fa, hanem a meglévő, de koordinálatlan tulajdonstruktúra.

A tulajdonstruktúra reformja során egyszerre válik szük­ségessé a válságot előidéző tulajdonfajták leépítése, helyet­tesítése más tulajdonfajtákkal, illetve a ma is jól működő tulaj­donfajták megerősítése, végül a plurális tulajdonstruktúra megfelelő koordinációja.

Amit minden körülmények között le kell bontani a tulaj­donreform során, az a „politikai ipari művek" pártpolitikai ma­gántulajdona és a lokális civil társadalmak, illetve a helyi kö­zösségek gazdasági autonómiáját felszámoló államigazga­tási magántulajdon.

A politikai magántulajdon e két alakzata helyén termé­szetesen maradnia kell állami tulajdonnak. Ez az állami tulaj­don azonban azon igények kielégítésében való részvé­telre korlátozandó, amelyeket a többi tulajdonformán alapuló gazdasági tevékenység nem tud kielégíteni. És át is alakítandó; meg kell oldani az államigazgatási tulajdon, azaz egy osztály tulajdona helyett az össztársadalmi műkö­dést, illetve a helyi társadalmak működését garantáló közszol­gáló közigazgatási tulajdonná alakulását. A közigazgatási, közszolgálati működésű korlátozott állami tulajdon mellett a tulajdonreformnak létre kell hoznia „a politikai ipari művek" politikai tulajdona helyén a magán- és a közösségi tulajdon különböző alakzatait. A klasszikus értelemben vett – és orszá­gunkba még bevonandó – nyugati tőke és a hazai pénzvagyonok tőkésítéséből származó tőketípusú magántulajdon mel­lett lehetővé kell tenni a gyárak munkásrészvény-rendszerűvé történő átalakulását is. Ennek az önigazgató típusú mun­kásrészvény-magántulajdonnak a technikai megszerve­zése semmivel sem bonyolultabb, mint az egyéni- vagy részvénytőkés tulajdonba adás. Lehetővé kell tenni ugyan­akkor azt is, hogy az állami tulajdonban maradó termelő­egységeket az ott dolgozó munkások közössége bérbe vegye az államtól, és közösségi tulajdonként birtokolja, illetve működtesse azt. A szövetkezeti tulajdon különböző formái kö­zül a „politikai ipari művek" szövetkezeti területre átültetése­ként működő kolhoz-típusú politikai agrárüzemeket is le kell bontani. Itt az állami gazdaságok esetében ügyelni kell arra, hogy a nagyüzemi termelés előnyeit megőrizve, társadalma­sítsuk a tulajdonviszonyokat, de a nagyüzem előnyeit ne szüntessük meg.

A „politikai ipari művek", a politikai agrárüzemek és az ál­lamigazgatási magántulajdon homogén politikai magántulaj­dona helyén kialakuló plurális tulajdonviszonyok létrejötte esetén is kiemelt figyelmet kell fordítanunk a ma működő, létező közösségi tulajdon különböző alakzataira. Ezek ma is hatékonyan, illetve szociálisan működnek, teljesítményüket nem csupán a lebontás-építés átmeneti szakaszában nem nélkülözhetjük, hanem a feltételezhetően elérhető gazda­sági-szociális konszolidáció idején sem. Az embervagyon – mind a személyes, mind a közösségi – termelése és újrater­melése főként e tulajdonfajta keretei között megy végbe és fog végbemenni akkor is. Ezért a jelenlegi közösségi tulajdonfaj­ták – az újonnan alakulókkal együtt – megerősítést igényelnek és érdemelnek.

A szociális tulajdonról

A magántulajdon és a közösségi tulajdon különféle alakzatai a közigazgatási tulajdonnal együtt már képesek – mind az anyagi javak, mind az emberjavak világában – a hatékony mű­ködésre, és a közösségiek szociális természetűek is. Nem tudhatnak azonban megoldani minden, a gazdaság működé­séből eredő szociális konfliktust. Mint korábban már volt róla szó, szociális konfliktusaink kiélezettsége már ma is olyan mértékű, ami spontán kitörésekhez vezethet, vagy ami ennél is tragikusabb: tömegesen juttathatja állampolgárainkat az elnyomorodás azon szakaszába, amikor leszakadásuk visszafordíthatatlanná válik. A magunk részéről értékren­dünk alapján sem fogadhatunk el egy ilyen következmé­nyekkel járó átalakulást. Még akkor sem, ha ez sokak gyorsabb felemelkedését nehezíti meg. De tömeges mé­retű elnyomorodás és munkanélküliség az átmenet – témánk szempontjából a tulajdonreform – idején ugyanolyan szűk lá­tókörű, rövidlátó megoldás lenne, mint az elmúlt 30 év szavak­ban életszínvonal-kiegyenlítő gazdaságpolitikája. A lesza­kadó tömeg későbbi felzárkóztatásának szükségessége ugyanis gazdaságilag prolongálná a visszaesést, az újabb válságot, és ebből a körből szinte lehetetlen kikeveredni.

Szükség van tehát a társadalmi egyensúlyt biztosító me­chanizmusok belépésére. A társadalombiztosítás újraterme­lés – érzékeny formája lehetne egy olyan szociális tulajdon, amelynek tulajdonosa a nép valamennyi tagja lenne – társa­dalmi igazgatóságát pedig a különböző szociális érdekcso­portok: fiatalok, középkorúak, időskorúak, nagycsaládosok, magányosok stb. képviselői alkotnák. A szociális tulajdon tár­sadalombiztosítási szociális önkormányzatként működhetne.

(Sarkantyú Mihály fotóesszéje)

A tulajdonformák szociális verseny-esélyegyenlősége

A közigazgatási tulajdon, a magántulajdon egyéni és rész­vényformái, a szociális tulajdon és a közösségi tulajdon külön­böző alakzatai hatékony és szociális működést, összessé­gükben hatékony és szociális tulajdonstruktúrát hozhatnak létre. Ma a különböző tulajdonformák egyenlőtlenül kap­nak helyet a nyilvánosságban és már elkészült törvénye­inkben egyaránt. A megváltást a magántulajdontól reméli mindkettő. A magántulajdon jelentőségét hangsúlyozva hív­juk fel a figyelmet arra, hogy önmagában a magántulajdon még sehol sem volt képes felszámolni hatékonyság és szociabilitás konfliktusát. Sőt a legfejlettebb, mintának sokszor idézett államokban is erőteljes korrekcióra volt szükség. A korrekció két irányú, egyfelől az állami tulajdon működésének szocializálása, az elesettek részére szőtt szociálpolitikai vé­dőháló. Másfelől nemcsak a tulajdonműködést szocializálták, hanem a tulajdont magát is. Az Egyesült Államokban például a nyugdíjasok nem csupán választási nagyhatalomként tar­tatnak számon, hanem a gazdaságnak is tényezői a szociális vállalkozásokat bonyolító nyugdíjintézeteken keresztül. Úgy véljük, hogy a gazdasági előrehaladás és a szociális béke fel­tételeit egyszerre biztosítani kényszerülő korunkban az indu­lásnál esélyegyenlőséget kell biztosítanunk mindegyik felsorolt tulajdonforma számára. És a politikai magántulaj­don lebontásánál rajtunk múlik, hogy a vagyont valóban plurá­lisán szabadítjuk-e fel, azaz indulási esélyegyenlőséget bizto­sítunk-e, vagy egy új-monolitikus helyzetet teremtve, tovább élezzük hatékonyság és szociabilitás konfliktusát.

Az indulási esélyegyenlőségnek semmi köze az egyenlősdi hatékonyságromboló tendenciáihoz. A „politikai ipari műveknél" sem az egyenlősítés, ellenkezőleg: a politikailag szervezett osztálykülönbségek ölték ki a teljesítmény-, pontosabban a gazdasági teljesítmény-motivációt, teret hagyva a mérhetetlenül pazarló politikai tulajdonnak.

Az indulás esélyegyenlőségét a társadalmi értelemben vett hatékonyság és a szociabilitás együttes teljesítésé­ben, azaz a hosszú távú eredményességben való ver­senynek kell követnie.

A gazdaság hosszú távon szociálisan hatékony intézménye: a szociális piac

A piac intézménye – a magántulajdonnal egyetemben – meg­kerülhetetlen realitás. Hogy bekerülhessünk a világpiacra, idehaza is meg kell teremtenünk a piacot, mégpedig a kor­szerű piacot.

Arra persze gondolnunk sem lehet, hogy Magyarorszá­gon ma valódi szabadpiac jöhet létre, ami tulajdonképpen már Nyugaton sem létezik; egyes gazdaságtörténészek még azt is tagadják, hogy valaha is létezett volna „szabadpiac". Külső monopóliumok és hazai monopóliumok lepik el a mi szü­letőben lévő piacainkat is, amelyek a szabadversenyt lehe­tetlenné teszik. Sőt számolnunk kell a világpiac két olyan fejle­ményével, amelyek hatásukat a mi piacunkon is éreztetik.

Az egyik a piacok hierarchiálódása. A szabadversenyes piac előfeltevése a kisegzisztenciák horizontális versengésé­nek előfeltevésén alapul. Már régen a helyi kisegzisztenciák helyi piacainak alapsávja fölé rakódott azonban az uninacionális monopolpiac. Erre a piacra annak megszilárdulása után a helyi kisegzisztenciáknak már alig van belépési esélyük. Az uninacionális monopóliumok a verseny szabadságát az állami beavatkozáshoz képest tehát „alulról" korlátozzák. Az unina­cionális monopolpiac urainak viszont éppoly kevés a belépési esélyük a multinacionális monopóliumok piacára, mint a loká­lis kisegzisztenciáknak az ő szintjükre. (Hacsak nem a multi­nacionális piac hézagaiba lép valaki, mint Finnország.) A há­rom piacszint viszonyát pedig nem az egyenlőség, nem a koo­peráció, hanem a dominancia szervezi. A hierarchiában fel­jebb lévő dominálja a lejjebb lévőt, azaz a piacszintek közti szabad áramlás erősen gátolva van. Mi most egy már hierar­chikusan megszervezett világpiaci térbe lépünk be, annak do­minanciaviszonyait kényszerülünk elfogadni.

A másik fejlemény, amely összefügg a piacok hierar­chikus világpiaci térré szerveződésével, hogy mi az első ipari forradalmat alig meghaladó iparszerkezettel érkezünk el a világpiacba lépéshez. Ami azt jelenti, hogy a domináns vi­lágpiaci szinten lévő harmadik generációs ipari struktúra, az információs ipar világa számára szerencsés esetben be­szállítók, rosszabb esetben hulladéktelepük lehetünk. A harmadik ipari forradalom létrehozta struktúra igyekszik meg­szabadulni tőkeigényes, lassú mozgású első, második gene­rációs iparától, és ezért ezeket kitelepíti a szubdomináns vagy csak egyszerűen alávetett piacokra. Ugyanígy igyekszik meg­szabadulni pl. környezetszennyező vegyiparától is, amelynek végtermékeire azonban szüksége van. A hierarchikusan szer­vezett világpiacnak beszállítói vagy lerakodói státusú résztve­vőiként hatékonysági esélyeink, legalábbis világpiaci mérték­kel mérve gyengék: Európa tegnapelőttjével környékezzük meg a világ holnapját. Amit kaphatunk: Európa tegnapja. (Számunkra persze ez is előrelépést hozhat a hatékonyság tekintetében.)

A piacra tehát az előrelépéshez szükségünk van, és ha akarnánk se kerülhetjük el. Ámde milyen szociális esélyeket ígér számunkra korlátozott hatékonyságunk a világpiacon?

Európa tegnap a szociális piacnál tartott. A szociális pia­cot ma az NSZK-ban például úgy tartják számon még a nagy­tőke pártjai is, mint egy „olyan gazdasági rendet, amelynek nincsen alternatívája". Sajnálatos, hogy az Európához való felzárkózásként nálunk mégis szinte kizárólag csak a szabad-versenyes piacról lehet hallani. Nem indok erre az sem, hogy nálunk most indul a piac, még nincsen nagytőke, ezért az „eredeti tőkefelhalmozás" adekvát intézményét, a szabadpia­cot kell létrehoznunk. Legfőképpen azért nem, mert nálunk már most jelen vannak a magánpiaci monopóliumok. Emellett pedig a részvénytársaság viszonylag kis tőke számára biz­tosítja az ellenőrzést nagy részvénytőke fölött. A szociális piac kialakítása azonban kultúrát feltételez, közgazdaságit és politikait egyaránt. Leszámolást a lumpen-burzsoá attitű­dökkel, a bármi áron való gyors gazdagodással, az agresszív piaci manőverezéssel stb. A szociális piac kulturális és társadalompolitikai normája, hogy a szociális biztonság, mindenki szociális biztonsága, nem költség, hanem a hosszú távú kiegyensúlyozott működés előfeltétele. A szociális piac nem a versenyszabályok, a hatékonysági köve­telmények feladását jelenti jótékonysági célból, hanem a szo­ciális szempont beépítését a hatékonysági rendbe. Ez a kompromisszum az ún. „fisko-monetárisoknak" túlságosan sok engedményt, a másik oldalnak viszont túlságosan kevés szocializmust jelent. Tudomásul kell venni azonban, hogy a hatékonyság túlerőltetése éppolyan veszélyes, mint elhanya­golása: szociális robbanáshoz vezethet. A keveslőknek pedig tudomásul kell venniök, hogy a politikai tulajdon erőforrásfel­élő működésének az ára – és csak legjobb esetben fizetendő ára – a szociális piac. (Ennél súlyosabb árat is fizettethetné­nek vele.)

A szociális piacon nem szűnik meg a verseny, sőt minden téren jogaiba van helyezve. De figyelembe kell venni, hogy a verseny a hierarchikus piac különböző szintjein folyik. Ez egy­felől azt jelenti, hogy mivel az új technikai generációk biztosít­ják a domináns piacszintet, a nagytőke egyre feljebb húzódik a piacon. Új igényeket elégít ki, és magasabb technikai szín­vonalon. Felhúzódása a szubdomináns piaci szinteken tőke­hiányt eredményez, aminek következtében hagyományos igények kielégítetlenül maradnak, túlkereslet jelenik meg. Piaci vállalkozó nem lévén, vagy helyi munkával pótolják, vagy ha erre nincs lehetőség: elsorvad az igény. Elsorvadása nyomán azonban feszültségek keletkeznek, ami viszont belül­ről rombolja a struktúrát.

Ma Magyarországon vészes tőkehiány van. A tőkemoz­gás felszabadítása nyomán tömeges igénysorvadás állna elő, amit nem engedhetünk meg. Elsősorban – mint szó volt róla – azért, mert a szociális tűréshatár már olyan közel van, hogy a szociális béke nem kockáztatható újabb feszültségek­kel. A szociális és a közösségi tulajdon valójában kétsze­resen is feszültségoldó hatású lenne. Egyfelől tulajdono­saiknak vállalkozási, alkalmazottainak munkalehetősé­get adnának. Másfelől ellátatlan igények teljesülhetnek általuk. Például megoldhatóvá válna a non-profit elvű humán szolgáltatói rendszer kiépítése. Ehhez persze újfent gazda­sági, piaci kultúra kell. Annak belátása, hogy a szociális béké­nek ára van, amit megfizetni önvédelem. Így az újgazdagok és újszegények halászni tanító alkuja jöhetne létre. Ennek nem elhanyagolható hozadéka lenne a társadalom morális készenléteinek, humanizáltsági szintjének emelkedése.

A szociális tulajdon politizációja: a szociális érdekképviseleti reform

Ahhoz, hogy a szociális tulajdon fennmaradhasson és műkö­dőképes lehessen, a szociális piacon való sikerei mellett politizálódnia is kell.

A magántulajdon politizációjának intézményeit, a párto­kat már beemeltük reformterveink közé. A termelőeszközök magántulajdonosai és az ő világlátásukkal szimpatizálók al­kotják az ún. polgári pártokat, illetve a különböző kamarákat.

A munkaerő-magántulajdon politizációja is két szinten megy végbe: az egyszerű egyéni munkaerő-magántulajdon a szakszervezetekben szerveződik érdekszervezetté. Az egyéni érdekek között a szolidaritás épít hidakat. A munka­erő-magántulajdon osztályérdekű politizációja a munkáspárt. A pártok, illetve a kamara és a szakszervezet a tőkeviszony két oldalának politizációja.        .

A civil társadalom azonban nem erőltethető be teljes egé­szében a tőkeviszonyba. A munka világán kívüli civil társa­dalmi érdekek politizációját nevezzük szociális érdekképvise­letnek. Ahhoz, hogy a szociális érdekek érvényesülhessenek, intézményes képviseletet kell kialakítani számukra. Ezeket az érdekeket – családok, nők, ifjak, gyermekek, idősek stb. érde­kei – két oldalról veszélyeztetik a magánérdekek. Egyfelől a gazdaságban, másfelől a hatalom oldaláról. Ahhoz, hogy a szociális érdekek érvényesíthetők legyenek, azokat jog­ként is és szervezeti alakban is intézményesíteni kell: szükség van a szociális érdekképviselet jogilag rögzített reformjára. A párttörvény mellett törvényt kell alkotni a szo­ciális érdekképviseletről is. A szociális érdekképviseletben te­hát a civil szervezeteknek és – a politikai tehertételtől megsza­badított – szakszervezeteknek együtt kellene részt venniök.

A szociális érdekképviseleten túlmutat a közösségi tulaj­don politizációja. A közösségi tulajdon adekvát politizációja az önkormányzat. A szakmai, a szociális és a lokális ön­kormányzatok jogi intézményei léteznek. Az egyesületi, illetve a tanácstörvény szól róluk. Érvényesülésük azonban eddig erősen korlátozott volt. A tulajdoni, illetve a vele összehangolt képviseleti reform együttesen már szavatolhatja működé­süket.

Erős szociális védőháló állampolgári jogon, erős szociális kormányzat

A magán-, szociális, közszolgálati és önkormányzati tulajdon jól koordinált tulajdonstruktúráját létrehozó tulajdonreform, és a vele összehangolt képviseleti és részvételi struktúrát kiala­kító reform – a pártok, a szociális érdekképviseletek, szak­szervezetek és önkormányzatok – együttesen sem tudják szavatolni az állampolgári szociális biztonságot. Ezért szük­ség van az ún. versenyszférán kívüli szociális biztonságot lé­tesítő szociálpolitikai reformra is.

Szociális alkotmány

A tulajdon, a képviselet és a kárpótlás egyes főbb területeit önálló törvénybe kell foglalni. Hogy ez a reform jogilag intézményesedhessék összefüggéseiben is, meg kell jelennie az alkotmányban is. Mai alkotmányunk azonban nincsen elegen­dően alapozva e szempontok megjelenítéséhez. Az emberi és állampolgári jogoknak megfelelően – a múlthoz képest elő­relépve – a személyiség szabadságjogaiból építkezik. Az Al­kotmány szerint a személyiségek közti kapcsolatokat a szoli­daritás szervezi. Ennek alapján azonban csak formális intéz­mények jöhetnek létre, és az Alkotmányban valóban csak ezek vannak megnevezve. Külön passzus rendelkezik pél­dául a házasságkötésről, de már nem esik szó benne a csa­ládról (az olasz alkotmányban például két fejezet foglalkozik a családdal). Az idősek valamiért helyet kapnak a szövegben, a gyermekek és ifjak azonban nem. Összességében az Al­kotmány tervezete mai alakjában nem alkalmas a szociá­lis jogok biztosítására, a közösségi jogok pedig meg sem jelennek benne. Így az Alkotmány nem intézményesíti sem a tulajdonkonfliktusok megoldásának lehetőségét, sem a képviseleti konfliktusok megoldási lehetőségét, összehan­golásuk jogi megfogalmazására pedig kísérletet sem tesz.

Úgy gondoljuk, hogy egy nem formális alkotmánynak a dilemmákra, amelyek nem rövid távon, hanem korszakosán jelen lesznek társadalmunkban, jogi formát kell találnia. Ezt úgy látjuk megvalósíthatónak, hogy a kiindulásul szolgáló szabadságjog hordozójaként a személyiség mellé egyenér­tékűen fel kell vennie a szociális csoportokat és a közös­ségeket is, és a személyiségi szabadságjogok mellett a szociális és közösségi szabadságjogokat is első helyen kell tartalmaznia. Ennek következetes végig vitelével az Al­kotmánynak ezáltal korszakos konfliktusaink kezelésének jogi alapintézményévé, azaz szociális alkotmánnyá kell vál­nia.¹

Szociális jogállam

A demokratikus jogállam programja jól elkülönít a múlttól, amelyben volt alkotmány, jog, de jogállam nem, és így demok­rácia sem. A jövőt tekintve azonban puszta tautológia ez a cél­megnevezés. Vagy van jogállam, és az akkor demokratikus is, vagy nincs jogállam, és akkor demokrácia sincs. Jogállamisá­gunk valóságos tartalmát kifejező minősítő jelzőt azonban kell találnunk.

A szociális alkotmány, szociális és közösségi tulajdon, szociális piac, szociális érdekképviselet jelentősége vélemé­nyünk szerint indokolttá teheti a szociális jogállam megneve­zést, s célkitűzésként a szociális jogállam megalkotását.

A szociális jogállam, lévén, hogy társadalompolitikai re­formkoncepció, túlmegy a tulajdoni reformon. Úgy gondoljuk azonban, hogy a tulajdon nem egyszerű gazdasági kategória, hanem társadalomszervező elv. Társadalomszervező elvként pedig reformja sem pusztán tulajdoni, hanem társadalompoli­tikai reformot igényel: tulajdon, képviselet, struktúra és jog­rend egyenkénti, de összehangolt reformját.

Hatékony és szociális tulajdoni szerkezet létrehozása, szociális piaci viszonyok közti működtetése, szociális érdek­képviseletben történő politizációja és szociális alkotmányban való kodifikációja nyilvánvalóan mindenki részéről kompro­misszum elfogadását jelenti; ám egyszerre ígéri a működőké­pességet, a politikai mellett a szociális kiegyezést, vagyis végső soron minden vitázó fél pozitív igényének teljesülését. És ez sem kevés akkor, amikor a pártszempontoknál nagyobb kérdés: az ország, a nemzet sorsa forog kockán.

Jegyzet

1 Annál inkább felhívhatjuk a figyelmet erre a szükségletre, mert egy nemzetközi grémium éppen egy magyar közösség, az erdélyi magyarság érdekei védelmé­ben most fogalmazza az Egyetemes Emberi Jogok kiegészítéseképpen a kö­zösségi szabadságjogokat. Ha nem akarunk a világ előtt nevetségessé válni saját alkotmányunk megújításakor, legalább ezt figyelembe kellene venni.