Az önkormányzat, önigazgatás jelszava a legkülönfélébb pártok prog­ramjában felbukkant. Divatszavak ezek, valamiképpen a kort jellem­zik; az állami mindenhatósággal való szembeszegülés szimbóluma­ként lényegében ez a közös nevező. Beszélgetőpartnereink munkás­ságában azonban nem divatszavakként játszottak szerepet ezek a kategóriák. Másként és másként, de az autonómiaelv melletti hitvallás mindegyikük munkásságát jellemezte és jellemzi. Ma – különböző pártok, mozgalmak közismert résztvevőiként – nyilvánvalóvá válik, hogy ugyanazt a kategóriát igencsak eltérő tartalommal használják, használjuk valamennyien. Talán éppen ezért van értelme erről be­szélgetni.

A beszélgetés résztvevői hol társadalomfilozófiai, hol gazdasági, gazdálkodástechnikai, hol politikai megfontolásokra támaszkodnak, s ezért látnunk kell, hogy nem is mindig ugyanarról beszélnek. Ám az igazi különbség, az igazi vízválasztó a különböző felfogások között az alapvető premissza megválasztásában van (mint ahogy vélemé­nyünk szerint ugyanez a kérdés az igazi határvonal ma a közvéle­ményben is): abból indulunk-e ki, hogy a gazdaság a legfőbb meghatározó, s minden további kérdésfeltevést, döntést, teen­dőt végső soron a piaci racionalitás határoz-e meg, ill. kellene meghatároznia; vagy pedig az emberi szükségleteket tekintjük kiin­dulópontnak, s a szükségletek, a humanizáció racionalitásán épülő társadalomban gondolkozunk.

A két elv vitája – a gazdaság elsődlegességét sulykoló évtizedek után – egyenlőtlen, de az önkormányzat, önigazgatás szerepének meghatározását, behatárolását, vállalását vagy elutasítását is alap­vetően ez a választás határozza meg.

 *

A beszélgetés második részét – amelyben elsősorban a tulajdonlás, az érdekeltség kérdései körül folytatódik a vita – következő, egészé­ben is a „tulajdon" ill. a gazdálkodás kérdésének szentelendő szá­munkban közöljük.

***

Ki mit ért tehát önkormányzaton?

Résztvevők: Juhász Pál, Lengyel László, Tütő László, Varga Csaba. A szerkesztőséget Kapitány Gábor képviselte.

Lengyel László: Az önkormányzatokra vonatkozóan szerintem na­gyon megváltozott a gondolkodás a 80-as években. A 80-as évek elején az önkormányzatban hívők – amennyire én tapasztaltam – nagyon nagy társadalmi lökést kaptak azáltal, hogy Kelet-Európában a lengyel Szolidaritás hatására az üzemi önkormányzat, önigazgatás eszméje ismét valóságos eszmévé vált.

Tehát Kelet-Európában 1956 és 1968 után 1980-81-ben rész­ben a Szolidaritás mellett, részben a Szolidaritással párhuzamosan, azáltal támogatva létrejött a munkás-önigazgatás elméleti és gyakor­lati eszméje. Ez az egyik, ami 80-as évek elején sokakat – én leg­alábbis a közgazdasági gondolkodóknál úgy látom, hogy sokakat – befolyásolt: politikai gondolkodókat is. Ebben az időszakban a másik, a területi önkormányzat, kevésbé volt erőteljes gondolat. Én magam is például ebben az időszakban, '81-82-ben egyértelműen egy önkor­mányzati, önigazgatási változást tartottam szükségesnek a nagyvál­lalati szerkezetben. Ekkor még ennek teljes mértékig híve volt például Bauer Tamás is. Más formában, de híve volt Sós Károly Attila. És a politikában az ellenzék jelentős részét is az önkormányzati, önigazga­tási vállalkozásban való hit jellemezte. A 80-as évek közepére szerin­tem ez a hit eléggé megroppant. Ennek két oka van. Az egyik a jugoszlávok gazdasági összeomlása, illetve a lengyel önkormányzat­nak, önigazgatásnak a befulladása, vagy sikertelensége (amire per­sze az önkormányzathívők azt mondják, hogy nem is egy valóságos önkormányzat, önigazgatás bukott meg Jugoszláviában, és termé­szetesen a Jaruzelski által megbuktatott Szolidaritás, ha kifuthatta volna magát, megcsinálta volna az üzemekben az önigazgatást). Mégis, ez a két bukás drámai volt. És ehhez járult az, amit Magyaror­szágon az 1984-85-ös változások jelentettek: 1984 áprilisában a vál­lalati önigazgatás irányába lökték a vállalati irányítást. Ebben én is tettes vagyok, mármint ennek kigondolásában. A gyakorlatában nem. '86-87-re kiderült, hogy ez teljesen sikertelen. Megint elmondhatom: nem azért, mintha valóban önigazgatást csináltak volna a vállalatok­nál. Nem azért, mert a dolgozók valóságos stratégiai jogokat gyako­roltak. Nem azért, mert kiderült, hogy az önigazgatás képtelen a piaci viszonyok között működni. Ellenkezőleg, én mindig úgy gondoltam, hogy csak piaci viszonyok között van értelme az önigazgatásnak. De ez a fajta önigazgatás, amit kialakítottak, hamis önigazgatás volt, mert valóságos beleszólásuk nem volt a dolgozóknak. Bérérdekelt dolgo­zókat manipuláltan beültettek a vállalati tanácsokba.

Az önigazgatás-hívők a vállalati önigazgatás tekintetében na­gyon háttérbe szorultak. Állandóan azt kellett hallgatniuk, hogy „azt akarjátok, ami most van"? Hogy a bérek kiáramlanak, hogy ezek a munkások itt mindent megszavaznak, amit csak meg lehet szavazni? A vállalat vezetőinek akkora prémiumot adtak, hogy akkor az hihetet­len volt. Még a minisztériumok se adtak volna ekkorát.

Nos szerintem a 80-as évek végére, mára, a vállalati önigazgatás eszméje a munkástanácsos, naturális formából jelentős mértékben átalakult vállalkozói önkormányzati jellegű gondolattá. Itt egy „vállal­kozói közösség"-gondolatról van szó, legalábbis az én fejemben. Az ilyen önkormányzat a tőkepiac megjelenésével felveti a kérdést; ho­gyan lehet ez kisrészvényesek közössége? Lehetséges-e kft. formá­ban, tehát társulásos vagy kisszövetkezet formában vagy más, köz­vetlen tulajdonosi formában megvalósítani? Tehát itt most már nem arról beszélünk, hogy egy óriási üzem tulajdonát kell átadni az ott dolgozóknak, akár csoporttulajdonba, akár valamilyen részvényesi formában. Én legalábbis nem ebben gondolkodom. Ennyit erről.

Mondanék valamit a területi önkormányzati ügyekről is. Szerin­tem ez a kérdés akkor vált aktuálissá, amikor kiderült, hogy a tanácsi önkormányzat a gazdasági csőd felé tántorog. Tehát az önkormány­zatok eltartó képességével baj van. Az adóreform kapcsán már na­gyon éles vitát váltott ki, hogy kik is az alanyai a helyi önkormányzat­nak, milyen ellenőrzést gyakorolhatnak az önkormányzat vagyona és jövedelme fölött. Ez a vagyon már fölvetette az önkormányzati tulaj­don kérdését. A következő kérdés, hogy ha a vagyon és a jövedelem fölött ellenőrzést gyakorol a lakosság, akkor az önkormányzat azon keretei, amelyek ma adva vannak, területileg helyénvalóan vannak-e megszervezve. Tehát közigazgatásilag felveti az „összevonásoknak" a problémáját, a Magyarországon korábban végbevitt buldózerpoli­tika visszacsinálását. A harmadik probléma a közigazgatásban az önkormányzati átalakítás. És végül a negyedik, hogy a földtulajdon kié? Felmerült a kérdés, hogy a földet, ha bérbe adják, vagy akár tulajdonba adják, akkor az ebből származó jövedelmek az önkor­mányzatot illessék, a községi önkormányzatot, hogy ebből az infra­struktúrára tudjon fordítani, s az így kialakult infrastruktúra a föld értékét növelje, a falut gazdagítsa.

Nem beszéltem itt elméleti dolgokról. Például arról, hogy mindez milyen összefüggésben van a marxi önigazgatás eszméjével, ezt majd mondjátok ti. Nem szóltam a szövetkezeti eszmékről, amelyek Nyugat-Európában is élnek. Én csak leszögezném, hogy versengő tulajdonformákban gondolkodom. Ez azt jelenti, hogy akár az ön­igazgatási tulajdonnak, amely a vállalatnál van, akár az önkormány­zati tulajdonnak, amely a tanácsoknál vagy helyi önkormányzatoknál van, versengenie kell a tőke-, és munkaerő- és pénzpiacon a többi vállalattal. Ha az önigazgatás nem tudja a piacon megállni a helyét, akkor többé-kevésbé el kell tűnnie. Most egyenlő esélyekkel kell in­dulnunk a piacon. De ha egy vállalatirányítási forma hátrányos hely­zetbe hozza a benne dolgozókat, akkor ideológiai okokból fenntartani értelmetlen.

Juhász Pál: A szememben a kétféle önkormányzatot – tehát amikor egy dolgozói vagy alkalmazotti csoport vezérli az intézményt és a hagyományos közjogi önkormányzatot – csak a szavak kötik össze, egészen más tartalmú és funkciójú dolgok, csak ugyanazt a szót használjuk rá. Az előbbi esetben arról a lenini eszméről van szó, hogy a tanácsköztársaságban a munkástanács vezeti a vállalatot. De én úgy vélem, hogy ez éppen a tulajdonjogot teszi ködössé, mert akkor most végül is kié az a vállalat? Az államé, a közösség különböző szerveié, vagy az ott dolgozóké? Ez három teljesen különböző dolog. És összeegyeztethetetlen. Igazából a vállalati gazdaságtanban van vállalkozói csoport, van munkásrészvétel és van szövetkezet. Olyan, hogy önigazgatói vállalat, ez egy kelet-európai találmány. Egysze­rűen azért, mert az „önigazgató vállalat"-nál az a közösség a tulajdo­nos, amelyik egy adott pillanatban éppen ott dolgozik. Ilyen értelem­ben valakit a tulajdonából kiforgatni és a tulajdonához hozzájuttatni rendkívül könnyű, csupán egy munkaügyi aktus kérdése, s ettől ez egy nagyon gyenge, bizonytalan érdekeltségű szervezet, nincs hosszú távú érdekeltsége. A szövetkezet viszont egy társasági forma. Gazdasági társasági forma, ahol meg van személyesítve a vagyon. És az egyén saját vagyonérdekeltségében kifejezhetők azok az érde­keltségek, amelyek a hosszú távú jövedelemérdekeltséghez kap­csolódnak.

Ennek ellenére a vállalat-gazdaságtan azt mutatja, hogy még a szövetkezet sem célszerű, mint általános vállalatszervezési forma. Egyszerűen azért nem célszerű, mert a szövetkezetek attól függően, hogy tőkepiac integrálta gazdaságról vagy állam integrálta gazdaság­ról van-e szó, más-más okból, de nem tudnak alkalmazkodni. Államin­tegrált gazdaságban borzasztó a pillanatnyi jövedelemérdekeltség­hez való kötöttségük. Hiszen egy újraelosztási háborúban vesznek részt rendkívül aktívan: s tulajdonképpen érdekük jövedelmeket el­költeni és nem megtakarítani. Hiszen a megtakarítás csak rontja egy szocialista államban az ember újraelosztási vitákban való pozícióját. Tőkés viszonyok között viszont fordított érdekeltség gyengíti gazda­ságilag a szövetkezeteket: az, hogy az emberek túlérdekeltek a mun­kahelyükben, a saját arcukban. Ezért a válsággal szemben a legtöbb áldozatot a szövetkezetek vállalják. Ami nagyon jól hangzik, de ha igazi strukturális válságról van szó, ez azt jelenti, hogy a szövetkezet addig működik, amíg teljesen el nem lehetetlenül. Tehát a teljes pusz­tulásig. Képtelen idejében váltani.

Mindennek ellenére a szövetkezet nagyon célszerű szervező­dési forma volt, éppen a 70-es éveknek főleg a második felében, a nagy világválság után. Tudniillik kiderült, hogy a nagy vállalatbirodal­mak új rendszerekbe csatolódása jobban végbemegy, ha a részeket valamilyen módon önállósítjuk, és a részek megkeresik a maguk he­lyét. Éppen amerikai bankok vagy a svéd állam ehhez nagyon erőtel­jesen alkalmazták a szövetkezeti technikát. Két teljesen ellentétes világnézetű társaság és ellentétes meggondolásokból. De vigyázat, itt pár száz fős egységig terjednek a vállalati méretek, nem további Csak addig, ameddig az illető cég gazdasági profilja elég egyértelmű. Ha már nagyon vegyes profilúvá válik a cég, akkor egy szövetkezet a belső konfliktusok miatt, tehát a belső szerepháborúk miatt, kor­mányozhatatlanná válik. Egyszerűen nem tud mozogni. Nem tud dön­tésre jutni. Impotens lesz. A munkások, a dolgozók birtoklását bonyo­lult szervezetnél csak nagyon speciális tulajdonosi viszony meghatá­rozása mellett tudom elképzelni a mai helyzetben is. Hiszen ha a személyekre lebontott tulajdonosi érdekeltség és felelősség nem érvényesül következetesen az egész rendszerben, akkor ez egy humbug.

A harmadik szint, ahol felmerül a munkás részvétele – a vállalko­zói csoportok.

Ez az eszme egy anti-tayloriánus vállalatszervezési iskolából jön. Inkább onnan, mint a politikai ideológiából. (Csak egyes politikai szer­vezetek, szakszervezetek, a francia autogestion-mozgalom meg a szocialista pártok rácsaptak erre a vállalatszervezési irányzatra.) Itt végül is annak a felismeréséről van szó, hogy nagyon sok technoló­giának a használata attól függ, hogy a résztvevő mennyire tudja azt saját magához igazítani. És a személyes azonosulás magas fokához tartozhat a csoportban való munkamegosztás önkéntes megszerve­zése, az egymás közti elszámolás. Még az üzleti döntések egy részét is egyszerűen célszerű – a külső tőketulajdonos számára célszerűbb – a csoportra bízni, mint kintről belebeszélni.

Nagyon fontos, hogy ezt a tendenciát kifejezetten a magas kép­zettséget igénylő és bonyolult iparágakban észleljük. Ebbe a folya­matba tartozik az is, hogy a bankok tulajdona által a mezőgazdaság szépen a farmerek gyakorlati kezelésébe kerül. Mert a banknak jobb így, mintha ő dirigál. Ebbe a vonulatba tartozik a Volvónak az átalakí­tása, vagy a Philips új rendszerének kialakítása. A legnagyobb lépést ezen a területen az IBM tette meg, amely kialakította a vállalaton belüli profitközpontok elvét: az egyes tevékenységeken belül egymással is versenyző csoportokat engedett létrehozni. Ezeket kvázi bérlőként határozta meg, amelyek a bérleti viszonyban való megkötöttségen túl szabadon üzletelhetnek a vagyonukkal, építhetnek kapcsolatokat és versenyezhetnek még a vállalat másik részével is.

Mindez persze csak feltételes önigazgatás. Egy tulajdonos által odaadott, és ha baj van, visszavonható jog. Illetve szerződések által korlátozott jog.

Nekem a Szolidaritás elképzelései, a lengyel törekvések '80-81-ben élesen vetették fel az önigazgatás elvét és bizonyos értelemben abszurditását. Tehát, hogy ha elfogadnám, hogy a dolgozóé vagy a résztvevőé a tulajdon, akkor legbiztosabban fojtanám meg az államot és a közösséget. Egyszerűen azért, mert a tanácsrendszer, a munkástanács egy a gazdaságszerkezet konzerválásában érdekelt, „túl­érdekelt" tulajdonosi rendszert hozna létre, ahol a munkáscsoportok alkujában az újraelosztás összes hülyesége megvalósulna. És ez például a lengyel gazdaság legbiztosabb összeomlásához vezetne.

Ami a községi önkormányzatokat és a községhez köthető köz­szolgáltató feladatokat illeti, többé-kevésbé világos, hogy amikor a község tulajdonosként – bármilyen demokratikus tulajdonosként is – áll szemben pl. egy iskolával, egy művelődési házzal, egy családse­gítő központtal, ez valamiféle középosztályi, általában felső-közép­osztálybeli gondolkodásmód terrorját jelenti az intézmények fölött. A szegényeket szolgáló intézmények meg azért „rosszak", mert könyöradománnyá és maradékká teszik mindazt, ami a szegényeknek jut. Az állam könnyebben tud nagyvonalú lenni a szegényekkel, mint egy községi tanács. Ezért tehát autonómiát kell keresni – de az egyes feladatokra, funkciókra!

Ugyanakkor viszont ha gazdálkodási oldalról nézzük, az egy te­rületen lévő intézmények szétválasztása igazgatásilag borzasztóan veszélyes. Ezt pontosan láthatjuk Magyarországon. Tehát az, hogy külön rovaton és csatornán szabályozódik az egészségügy, a gyógy­szertár, az iskola, a művelődési ház, hasonlók, az részben azt jelenti, hogy az ingatlanok célszerűtlenül egyfunkciójúak, ami egy község esetében borzasztóan nagy kár. Másrészt azt jelenti, hogy igazán kevés a fregoli foglalkozású ember. . . például a postás, aki egy­szersmind gyógyszerész. Tehát az emberek is szétosztódnak a fel­adatok között, meg az épületek, meg az eszközök is szétoszlanak a feladatok között, ami egyszerűen gazdaságtalan egy csomó esetben. Sőt a legtöbb esetben funkcionálisan sem jó.

Az amerikai rendszer sikeresnek bizonyult abban, hogy pl. egyes értelmiségi értékeket képviselő intézményeket leválasszon a községi korlátoltságról és önjáróvá tegyen, és ezzel fejlett iskolarendszert, közösségi hálózatot meg hasonlót teremtsen, de ugyanakkor elég drága megoldás, azt kell mondanom. Olcsóbbá akkor tehető, ha az önkormányzat fiókosítva funkcionál: intézményi önkormányzatokra bomlik. Aminek az egyik technikája a tanácsi szakbizottságok, a má­sik technikája pedig az egyes funkciók ellátásának az egyesületekre bízása. Nagyon fontos, hogy akár tanácsi szakbizottságokban gon­dolkozunk, akár egyesületekben, amelyek immáron megint csak vá­lasztanak az adott funkció ellátására önkormányzatot – kulturális egyesület, iskolaegyesület, öregekről gondoskodó egyesület, bármi ilyesmi -, akik itt döntést hozók, azok nem lehetnek sem közvetlenül az érdekeltek, sem közvetlenül azok, akik a munkát végzik. Noha azoknak a képviselete bizonyos szempontokból nagyon fontos. Mert csak kívülről tudnak, hogy úgy mondjam, ökonomikus nagyvonalú­sággal viszonyulni a dolgokhoz. Tehát azt nézni, hogy a rendelkezé­sükre álló pénz, az általuk befolyásolható ember hogyan kombinál­ható egyéb tevékenységekkel.

A területi önkormányzatnak olyan lehetőséget kell adni, hogy továbbadja a saját jogait (és saját pénzét is), további önkormányza­toknak. Az általánosabb feladat pedig az, hogy minél több olyan ön­kormányzat működjön s versenyezzen egymással egy országos rendszerben, amelyik nagyjából ugyanarra a célra alakult.

Példának nézzük most az egészségügyet. Ahhoz, hogy az egészségügy kiegyensúlyozottan tudjon működni, részben kellenek azok az egészségügyi biztosító intézetek, amelyek az egészségügyet finanszírozzák. Hogy a magánvállalkozás be tudjon lépni az egész­ségügybe. Ha intézményt finanszírozunk és nem feladatot, akkor nem tud a magánvállalkozás belépni: akkor a monopolrendszer megmere­víti és gazdaságtalanná, sőt diszfunkcionálissá is teszi a szervezet rendszerét. Ezért kell, hogy bizonyos esetekben kívülről finanszíroz­zák, mert akkor bárki lehet a teljesítő fél. Másik oldalról azonban az is igaz, hogy rengeteg blöffel és keresleti-kínálati ingadozással jár a magánvállalkozás belépése. Fontos, hogy a finanszírozásban részt vegyenek mindenféle alapítványok, amelyek valamilyen módon be­szállnak az egészségügybe, és rendkívül fontos, hogy a területi ön­kormányzatok, amelyek viszont a saját területük jobb ellátását vagy az ellátás biztonságát viselik, azok ugyanezt tegyék.

A közösségi vagyonoknak rengeteg formában kell megjelenniük egy társadalomban. Persze a tőkepiaci vagyon nagyobb részének közösségi vagyonnak kell lennie, olyan közösségi vagyonnak, amely önként szerveződött és a résztvevők maguk „áldozták fel" vagyonu­kat.

Tütő László: Én szakmámból adódóan kissé elvontabb szinten fogom megközelíteni a kérdést, de szándékom szerint visszakanyarodom a mai viszonyokhoz. A már előttem elhangzott felvetésekhez kapcso­lódnék. Valóban az önkormányzat többértelmű kategória, így haszná­lata során egészen különböző tartalmak mosódnak egybe. Konkrét jelentése lényegében azon múlik, hogy az „ön"-re, az önállóságra, vagy pedig a kormányzat jellégre helyezzük-e a hangsúlyt. Ettől füg­gően döntően más típusú szerveződéssel van dolgunk. Egy kormány­zás lehet önkormányzás úgy is, hogy ennek az önkormányzásnak a gazdasági és egyéb keretfeltételeit kívülről biztosítják. Így viszonylag könnyű önkormányzatot játszani. Az önállóság esetében viszont, ha ezt komolyan vesszük, anyagi-materiális önállóságról van szó, tehát a közösségi önfenntartás esetével állunk szemben. És csupán ez jelent valóban radikálisan új típusú szerveződést a hagyományos szerveződésekhez képest. Ez az egyik, amit tisztázni szerettem volna.

A másik kérdés, hogy mind a hivatalos dokumentumokban, mind az alternatív szervezetek dokumentumaiban ismételten visszakö­szönő kijelentés: önkormányzatot is akarnak és piaci viszonyokat is akarnak. Lengyel Laci szintén úgy fogalmazott, hogy az önkormány­zatnak csak piaci viszonyok között van értelme. Én ezt a kérdéskört egy kicsit bonyolultabbnak látom. Tudniillik ha önkormányzatról az önállóság és a kollektív önfenntartás értelmében beszélek, akkor eleve bizonyos hierarchiát kell feltételeznem az önkormányzati jelleg és a piaci jelleg között. Vagy az önkormányzatban résztvevőknek az autonómiája érvényesül, az ő szükségleteik, képességeik, törekvé­seik határozzák meg, hogy mettől meddig terjed a piaci logikába való bekapcsolódás, és akkor ez az autonómia szükségképpen korlá­tozza a piaci törvények totális érvényesülését. Vagy pedig a piaci automatizmusok határozzák meg az „önkormányzó" kollektíva tevé­kenységét. Ebben az esetben viszont a szükségletek, képességfel­használások, törekvések személyiség felől vezéreltsége, tehát em­berléptékű jellege korlátozódik. A piaci logika és az emberi logika, vagyis a piaci tőkelogika és az önkormányzati logika sok szempontból ellentétes egymással. Ha egyszerre mondom a kettőt, ha egyszerre akarok önkormányzatot és piacgazdaságot, akkor valamilyen módon hierarchikus viszonyba kerül a kétfajta szerveződés. Abban az eset­ben, ha a piacgazdaságnak az automatizmusai, mechanizmusai vál­nak uralkodóvá, akkor létrejöhet ugyan valamiféle önkormányzat, de csak a piacgazdaság „mellékvizein". A piacgazdaságból kivonható, újraelosztható tőkéből a legkülönbözőbb társadalmi területeken lehet „önkormányzatot" csinálni. De akkor itt már a kategória kormányzat oldalára helyeződik a hangsúly, és nem az önállóságra, az önfenntar­tásra.

Juhász: Miért nem lehetséges, hogy ez a közösség piaci technikák­kal újratermelje magát?

Tütő: El fogok jutni idáig. Tudom, hogy nehéz, de az eddigiektől nagyon eltérő szemléletmódot próbálok érvényesíteni, s ezt próbálom körülhatárolni. Egyelőre csak az alaptéziseket igyekszem tudatosíta­ni. Tehát visszatérve a másik esethez, ha az önkormányzó közössé­geknek mint önfenntartásra törekvő közösségeknek a belső törekvé­sei jutnak túlsúlyra, akkor az önkormányzó közösség a piaci techniká­kat – sok egyéb technika mellett – csak egyik segédeszközként hasz­nálja fel annak érdekében, hogy a saját céljait realizálja.

Ha az önkormányzatban az önállóságra teszem a hangsúlyt, ak­kor nem politikai önkormányzatokban, nem kulturális feladatok önkor­mányzati ellátásában, nem gazdasági részfunkciók önkormányzati eszközökkel való ellátásában kell hogy gondolkodjak, hanem e terü­leteket egyaránt átfogó társadalmi önkormányzatban. Olyan totális társadalmi önkormányzatban, amelyben éppen azért, mert az embe­rekből, az individualitásokból, az egymásra szoruló, egymással összekapcsolódó egyénekből indulok ki, ezért ebben az önkormányzat­ban mind a gazdálkodásban, mind a kultúrában, mind a politikában felmerülő funkcióknak egyfajta közös nevezőre hozása válik szüksé­gessé. Tehát ebben az önkormányzati logikában módot kell biztosí­tani az egyéneknek és az egyének közösségeinek arra, hogy mind­azokat a feladatokat önkormányzati keretek közé vigyék át és vállal­ják fel, amelyekről ők úgy gondolják, hogy a hagyományos szakbü­rokráciához képest, a specialistákhoz képest jobban és olcsóbban, vagy számukra előnyösebb módon képesek ellátni. A társadalmi ön­kormányzat ebben az értelemben totális alulról szerveződést jelent: a személyiségek felől építkező társadalmi mechanizmust. Az em­berek közötti társadalmi viszonyoknak, a társadalmi integrációnak egy sajátos formáját, egy formációelméleti léptékű formáját.

Kapitány Gábor: Igen ám, de ilyen formáció még soha, sehol nem valósult meg. Milyen érv szól amellett, hogy megvalósulhat?

Tütő: Mint társadalmi forma valóban nem valósult, nem valósulhatott meg, hiszen ahhoz nyilván nem elegendő egy vagy két nemzet erőfe­szítése. Azonban, ha nemzeti méretekben gondolkodunk, számos olyan tapasztalat halmozódott fel már a történelemben, ami a terme­lői-gazdálkodói önkormányzat elemeit tartalmazza. Elég csak az 1917-es orosz, az 1918-1919-es, ill. az 1956-os magyar munkásta­nácsokra vagy a modern amerikai munkástulajdonú vállalkozásokra utalni, hogy belássuk, az ilyen önkormányzati törekvések eltiporhatatlanul újra és újra keletkeznek. Tehát ezeket nem kell „kitalálni", mert vannak.

Kapitány: Mi az, ami alapjában megkülönbözteti az általad képviselt önkormányzati mechanizmust a hagyományos gazdaság- és társa­dalomszerveződésektől?

Tütő: Ez a fajta társadalmi integrációs mechanizmus mind az árukö­zösségtől, tehát a piaci viszonyok segítségével való összekapcsoló­dástól, mind pedig a személyes kapcsolatokon nyugvó hierarchikus társadalomszerveződéstől különbözik. Mert egy társadalmi önkor­mányzati integrációban mindazok a szükségletkielégítést szolgáló eszközök, amelyek a piac segítségével, vagy amelyek a személyes összeköttetés segítségével megjelenhetnek, végül is alárendelt sze­repet játszanak. Az önkormányzatban tevékenykedő egyének, cso­portok maguk határozzák meg azt, hogy milyen mértékig érvényesül­hetnek a piaci viszonyok. A „társadalmi önkormányzat"-értelemben vett önkormányzatban tulajdonképpen egy társadalmi „csináld magad"-ról van szó. Arról, hogy az emberek mindazokat a feladatokat másokkal összefogva ellátják, amely feladatok ellátására önszerve­ződő módon képesek – és ebben semmifajta külső erő, külső bürok­ratikus beavatkozás nem akadályozhatja meg őket. Persze ez a meg­oldás nemcsak előnyökkel, hanem hátrányokkal is jár. Hátrányokkal jár, mert időigényesebb azoknak a számára, akik egy ilyen állandó ­úgymond közéleti-tevékenységben kénytelenek részt venni. Előnyösebb viszont azért, mert a körülöttük zajló folyamatokat autonómabb módon tudják vezérelni, jobban tudják befolyásolni, illetve olcsóbb, mert külön pénzeszközöket nem igényel ezeknek a társadalmi felada­toknak a finanszírozása. Tehát ismételten hangsúlyozom: az önkor­mányzat számomra mindenekelőtt önfinanszírozást, kollektív ön­fenntartást jelent. Ez egyrészt a termeléshez, a gazdálkodáshoz, másrészt pedig a közvetlen gazdálkodási feladatokon túlmenően az életkörülményeket, a tágabban vett életkörülmények újratermelését biztosító tevékenységekhez kapcsolódik. Nyilvánvaló persze, hogy szekunder formák is elképzelhetők, hiszen – legalábbis egy próbálko­zás kezdetén – tisztán önkormányzati „logikával" nem oldható meg minden társadalmi jellegű feladat oly módon, hogy emberek össze­fognak ezek elvégzésére.

Néhány szót arról, hogy a tulajdonviszonyokra vonatkozóan mi­lyen konzekvenciák adódnak a korábban vázolt logikából, illetve, hogy önkormányzat és piac mennyiben kapcsolódhat össze. Az egyik kérdés az, hogy az önkormányzati tulajdon mit jelent akkor, ha valami­féle önkormányzati társadalomról, vagyis társadalmi méretű önkor­mányzatról van szó. Ebben az esetben minden erőforrás nemzeti tulajdonként jön számításba, hiszen bármilyen belső megosztása, csoporttulajdonná való átalakítása egyfajta monopolizálást tenne le­hetővé. És ezáltal már az össztársadalmi önkormányzatot korlátozó elemként hatna. Kérdésként merül fel, hogy megvalósítható-e egy nemzeti önkormányzati tulajdonnak gazdaságilag optimális, a vagyonérdekeltséget is biztosító működtetése. A vállalatoknál lévő ter­melési eszközökre éppúgy, mint a községeknél levő földterületre vo­natkozóan olyan megoldást tartok lehetségesnek, illetve a korábban vázolt logikával adekvátnak, amikor semelyik csoport sem monopoli­zálhatja ezeket az erőforrásokat, hiszen ezek nemzeti tulajdonban vannak. Már ma is lehetséges gyakorlat, hogy e tulajdont bérleti for­mában hasznosítsák: mindenkori üzemeltetője megfelelő bérleti díjat fizessen a nemzetnek. Ebben az elképzelésben a dolgozók – pályázat útján – meghatározott időre bérbe veszik az adott üzemet vagy földte­rületet, meghatározott bérleti díjért, ha azt előnyösnek tartják a maguk számára. A nyereséggel, amelyet el tudnák érni az adott időszakban a dolgozók, teljesen szabadon rendelkeznek. Viszont fizetésüket részben készpénz, részben vagyonjegy formájában kapják. A hosszú távú vagyonérdekeltséget garantáló vagyonjegy személyre szóló, élethossziglan érvényes, és évente osztalékot fizetnek utána. Ezen a módon válnak a dolgozók tulajdonosokká, szereznek résztulajdonosi és haszonélvezői jogot az általuk megtermelt nyereség bizonyos há­nyadára. A személyre szóló jelleg két okból szükséges. 1. Ez biztosít­ja, hogy nem forgalmazható a vagyonjegy. Tehát a személyes teljesít­ménynek, személyes munkának megfelelően lesz tulajdonossá a dol­gozó. 2. Amikor már nem annál a vállalatnál dolgozik, nem azon a területen lakik, nyugdíjas stb. akkor is osztalékot kap annak arányá­ban, illetve az illető gazdálkodó egység későbbi produktumainak ará­nyában, ahogyan ő részt vett e gazdálkodó egység felvirágoztatásá­ban, működtetésében. Ez a megoldás kiszűri azt a korlátot, ami a jelenlegi bérleti viszonyokra jellemző, ti., hogy rövid idő alatt megpró­bálják maximálisan kiaknázni az adott eszközökben lévő lehetősége­ket, és teljesen lepusztult állapotban hagyják az utódokra. Itt viszont kifejezetten a hosszú távú vagyonérdekeltségen van a hangsúly.

Még néhány mondat önkormányzat és piac viszonyáról. Amit Lengyel Laci úgy fogalmazott, hogy az önkormányzatnak csak piaci viszonyok között van értelme, azt úgy módosítanám, hogy önkor­mányzatnak csak versenyviszonyok között van pozitív jelentősége. Én a versengést, a gazdasági értelemben vett versengést tágabban értelmezem, mint a piacgazdaság belső automatizmusainak a mű­ködtetését, ill. e mechanizmusok ráengedését a gazdálkodó, vállal­kozó és szükségletkielégítő egyénekre. Egyrészt azért, mert a piac­gazdaság működése eleve tulajdoni hierarchiákra és tulajdonbeli monopóliumokra épül – vagyis nem biztosít egyenlő versenyesélye­ket a tökével kisebb mértékben vagy egyáltalán nem rendelkezők­nek. Másrészt mert pl. a szociális és kulturális szférában nem feltétle­nül a verseny piaci (azaz a tőkelogika által diktált, nyereségmaxima­lizálására ösztönző), hanem valamilyen más formája az előnyösebb az önkormányzó közösség számára. Egy szuverén önkormányzat képes annak kijelölésére, hogy mely területekre terjedjen ki a piaci típusú versengés, és melyekre a versengés nem piaci formája.

Egy önkormányzati társadalom csak versengésre kényszerülő önkormányzatokon alapulhat, az ehhez való átmenet számára a mai Magyarországon valóban a vegyes tulajdoni megoldás merül föl lehe­tőségként, azaz különböző tulajdonformáknak az egymás mellett élése és versengésük a fölény kiküzdésére. Esélyt kell adni arra, hogy bizonyos közösségek, ha úgy látják, hogy a társadalmi tulajdonnak vagy nemzeti tulajdonnak időszakos bérbevétele előnyös a számukra, ak­kor ezt önkormányzati tulajdonként működtethessék. Ott, ahol nem így látják, ott az állami tulajdonnak valamiféle hagyományos alkalma­zása lehetséges. Ott, ahol magántulajdoni viszonyok alakultak ki, ott a magántulajdosi viszonyok érvényesülnek. És ezeknek az egymás mellett élése és a konkurenciája biztosíthatja azt, hogy mindezekben a tulajdoni formákban gazdaságosságot, termelékenységet kikény­szerítő megoldás alakuljon ki. A lényeg, hogy ez a megoldás elmoz­dulást jelentene egy olyan esélyegyenlőség irányába, amely a tőketu­lajdonnal nem rendelkezők számára is módot nyújt arra, hogy beszáll­janak a gazdasági versengésbe, és a saját képességeiknek megfele­lően, saját tartalékenergiájukat mozgósítva igazolódjon vagy cáfolódjon egy ilyen önkormányzati tulajdon – bérleti formában működtetett önkormányzati tulajdon – lehetősége. Nagyon vázlatosan egyelőre ennyit akartam mondani.

Juhász: Egy megjegyzést hadd tegyek. Úgy tűnik, hogy a technikát illetően nem vagyunk kétféle véleményen.

Tütő: Ez nem baj. Nem beszéltünk össze.

Varga Csaba: Nekem könnyebb a helyzetem, mert hárman elmondtátok már a véleményeteket. Ebből két konklúzió rögtön levonható. Igaza­tok van, hogy a fogalmi zűrzavar óriási, s itt egyszer rendet kellene tenni. De ez a „zűrzavar" tulajdonképp normális dolog. A másik, amit mondanék mindjárt az elején, hogy az én utóbbi tíz évemben fokoza­tosan robbantak fel a legkülönfélébb illúziók. Ez valahol ott ért véget, valamikor a 80-as évek közepén, amikorra nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországon az adott társadalmi, gazdasági formációban most nem is lehetséges önkormányzat. Akármit mondunk itt arról, hogy területi vagy tanácsi önkormányzat, akár arról, hogy piaci viszonyok érvényesítése, akár arról esetleg, hogy valamiféle szellemi önkor­mányzás, ezeknek a feltételei nincsenek meg.

Az más kérdés, hogy jó értelmiségi módján mindenki el tud mon­dani egy épkézláb utópiát arról, hogy ő hogyan tudná ezt megoldani. Ha más lenne a történelmi helyzet, más világpiac lenne, más Európa és nem mondom végig a sort. Itt még elmondhatom, talán emlékeztek rá, mi is megírtunk egy Reformvár című utópiát. Utópia idézőjelben. Mert akkor úgy lehetett megírni néhány aktuális gondolatot, hogy „utópia" alcímet adtunk neki. Amiben végül is elmondtuk ugyanazt irodalmi köntösben, amiről idáig beszéltünk, de tudva azt, hogy nincs ennek semmifajta nagyobb realitása az adott korszakban.

Az első kérdés az, hogy önkormányzatról akár mint lehetőségről is csak akkor lehet beszélni, ha egyszerre beszélünk tulajdonról, piac­ról, értékekről vagy információkról. Önmagában nem lehet beszélni önkormányzatról. A másik ilyen állítás, amit a Juhász Pali mondott és nekem ugyanúgy vesszőparipám az utóbbi 3-4 évben, hogy amíg nincs személyre szóló tulajdon, amíg nincs tulajdondarabja mindenki­nek, gazdaságban, politikában, közigazgatásban és minden egyéb­ben, addig se piac nincs Magyarországon, se önkormányzat nincs Magyarországon. És az, hogy milyen technikával lehet azt elérni, hogy a gazdaságtól kezdve a szellemi életig az egyes ember tulajdo­nossá, tehát autonómmá válhasson, ez egy más kérdés.

Aztán ugyanilyen alapkérdés – nem került szóba idáig – ez a bizonyos tulajdonosi tudat. Itt beszélünk – én is – közösségi tulajdon­ról, mint lehetőségről. Csakhogy a mai társadalomban, főleg a falvak­ban a közösségi tulajdonnak a jogi garantálása után és annak a sze­mélyes használatbavétele után még szükség van egy harmadik di­menzióra, bizonyos tudati elfogadásra. Másképpen fogalmazva, én azt látom, hogy a közösségi tulajdont akkor fogja az egyén használni, ha ezt magántulajdonként élheti át. Tehát a számára megfogható konkrét közösségi tulajdondarab akkor fontos neki, ha ezt magántulaj­donosi tudattal működtetheti. Tehát a sajátjának tekintheti.

Én az elmúlt tíz évben ilyen szempontból két dologgal foglalkoz­tam. Az egyik, hogy csináltunk egy kísérletet a területi autonómiára, a területi önkormányzásra a Sió mentén. Másrészt az elmúlt két vagy három évben lényegében gazdasági vállalkozásokat csinálok, kisszö­vetkezetet és kft.-t. És mindkettőből néhány aktuális konzekvencia levonható. Kezdem az utóbbival, mint friss élménnyel. Magyarorszá­gon ma továbbra is „államszocializmus" van. Nincs gazdasági piac, nincs tőkepiac. Ennélfogva a megalakult új szerveződések, bármit is akarunk tenni ez ellen, ugyanúgy működnek, mint a hagyományos, eddigi állammonopolista vállalatok. Ennek sokféle oka van. Néhányat sorolok, számtalan egyéb is felsorolható. Az egyik az, hogy miután az állampolgárnak nincs nagyobb tőkéje, hanem minimális pénzekkel lép ezekbe a vállalkozásokba, az egyéni tőkeérdekeltsége mínusz felé mozog. Tehát ha elveszti a belépő 50 ezer forintját, vagy nem tudom mennyit, akkor se történik semmi. Tehát nincs igazán érde­keltté téve a vállalkozásban, merthogy nem igazán részese. Továbbá: miután a gazdasági információk és gazdasági kapcsolatok éppúgy monopolizáltak, mint korábban, az új szervezetekben is szükségsze­rűen kialakul egy elit, amelyiknek birtokában van jobb esetben az információ is, meg a kapcsolatrendszer is. És a résztvevő tagság, legyen az szövetkezet vagy akár kft.-tagság, nem tesz mást, mint hogy ebben a helyzetben rákényszerül a hagyományos bérmunkás-kívülállásra. Ha tetszik, akkor most itt egy újfajta diktatúra jön létre. Ugyanaz mint a tsz-ekben korábban. A tsz átalakult vállalatszerű szervezetté, ahol egy gazdasági elit – három, öt, tíz ember-tulajdon­képpen minden szempontból diktatúrát tud gyakorolni az egész szer­vezet és az egész tagság fölött. Ugyanez újra megismétlődik. Tehát mindez azt hiszem, jelzi – ha érintőlegesen is -, hogy valójában illúzió, hogy ezekben az új szerveződésekben lehet bármilyen fajta belső demokrácia, bármilyen fajta tulajdonosi érdekeltség vagy bármilyenfajta önkormányzási esély; éppúgy egy nagyon szűk professzionalizált menedzseri réteg kezébe kell letenni a döntéseket. Ez egy ilyen struktúra.

Ugyanezt nézhetjük egy másik szempontból, a területi kísérlete­ink szempontjából is. Ahol ugye mi meghirdettük elvként rögtön az elején – még 79-80-ban -, hogy egyszerre kell gazdasági, közigaz­gatási, politikai, kulturális autonómiát vagy önkormányzást megkísé­relni. Teljesen világos, hogy az adott feltételek között a legjobb szán­dékok mellett is ez tulajdonképpen lehetetlen volt. Bizonyos átmeneti lehetőségek vagy esélyek kirajzolódtak, ezek azonban csak annyiban érdekesek, hogy a mostani, messze nem a végére érő válság eleje vagy közepe táján arról lehet elmélkedni, hogy a lehetséges működési technikák kialakítása érdekében ezek milyen tapasztalatokat jelente­nek. Mondjuk, el lehet mondani ilyen szempontból azt, hogy a kultu­rális egyesületekben az a néhány személy, aki átvette ott a hatalmi, uralmi szerepet egy jól felfogott és esetleg tisztán értelmezett elkép­zelés jegyében, hogyan tudja a helyi hatalmat (és ezen belül a teljes mértékben összefonódott gazdasági és politikai hatalmat) bizonyos mértékig kontrollálni. A töredékes önkormányzat egy elfedett helyi diktatúrába itt-ott legföljebb bele tud piszkálni, de nem tudja megvál­toztatni.

És hát persze itt sokféle utópiát kell még felszámolni. Ugye min­den most megalakult párt vagy szervezet harsogja, hogy „alulról épít­kező társadalom", „alulról építkező reform", vagy egyéb ilyen bohó­ságok. A magyar társadalomban alul az a hárommillió társadalom alatt élő szegény, deprimált, kiszolgáltatott ember van, aki örül, ha majd kenyere lesz, nem hogy alulról szervezzen bármit. Ugyanez igaz a gazdasági szervezetekre is. Ahol a segédmunkás, betanított mun­kás, sőt adminisztrátor réteg számára már az óriási vívmány lenne, ha a mai meglévő minimális jövedelmét konzerválni tudná. Szó nincs arról, hogy bármiféle esélye lenne arra, hogy ö fel tudna nőni egy önkormányzati mechanizmushoz vagy akár ehhez hasonló szerep­hez.

Lengyel Laci azt mondja, hogy az önkormányzat csak akkor tud működni, ha piaci viszonyok közé kerül. Ez nyilván fordítva is igaz. Tehát nincsenek piaci viszonyok önkormányzat nélkül. Ugyanakkor egy harmadik igazság is van, hogy most mit értünk piacon, mit értünk önkormányzaton? Mert ha egy teljesen szabad, kontroll nélküli piac­ban gondolkodunk, akkor ez kizárja az önkormányzatot. Az önállósá­got. És fordítva, ha itt az önkormányzaton valamifajta új, rejtett dikta­túrát értünk, bármilyen formában is, akkor a piacot teljes mértékben kizárjuk. Ezért mondtam az elején azt, hogy jó lenne tisztázni a fogal­makat: mi az, hogy piac, mi az, hogy önkormányzat.

Most az önkormányzat másik értelméről, a területi önkormány­zatról… Magyarországon ma semmilyen területi autonómia nin­csen. Már jogilag is csak részben. Még a közép- vagy nagyobb váro­sok esetében sincs. És hát ebből az következik rögtön, hogy ki kéne találni egy olyan fajta területi szétdaraboltságot, ami nem szétverést jelent (bár van mit szétverni), hanem valamifajta egymáshoz kap­csolódás képességét és lehetőségét. Ebből számos részkérdés adó­dik. Mondjuk a mai feudálsztálinista vármegyéknek a lebontása, az uralkodó megyékből képviselő megyévé való átalakulása, amely mint egy új típusú, nagyobb területi önkormányzat lehetne újabb, második kontrollfolyamat a kormányzás fölött. A Parlament mellett. Mostaná­ban ugye nagyon sokan valamilyen mértékben visszamennek az Erdei-Bibó-féle korábbi koncepcióhoz, hogy településcsoport vagy vá­rosmegye legyen; olyan fajta természetes társadalmi, gazdasági, te­rületi egység, amely esetleg valamikor képes lenne önállóságra az általam mondott értelemben. Tehát hogy képes annyi nemzeti va­gyont termelni, amennyiből van annyi jövedelem, hogy önfinanszíro­zási mechanizmusban is el tudja a településcsoport önmagát tartani. Most ettől nagyon messze vagyunk, mert semmifajta feltétel, begya­korlott működési technika, ehhez kialakult készségek, ehhez hozzáta­padó értékek és információk nincsenek meg. Ezért szembe kell nézni azzal a folyton elfedett kérdéssel, hogy lehetséges-e más típusú tár­sadalom, mint amelyik a piac által lehet képes a gazdasági önkor­mányzásra?

Egy dologban bizonyos vagyok, hogy sokféle tulajdonformára van szükség helyi, területi szinten is, de én is úgy gondolom, nem elég egyszerűen azt mondani, hogy közösségi tulajdon kell, hanem ezt fel kell bontani különböző típusú és különbözőképpen működtetett közösségi tulajdonformákra. Mondhatjuk, hogy legyen helyi önkor­mányzat. De mi ez? Hogyan tudja a tulajdont működtetni? Ezekre milyen gazdasági szervezeteket képes kitalálni, vagy adaptálni? E szervezeteket hogyan tudja „önkormányoztatni"? Ezek az össze­függések egyáltalán nincsenek végiggondolva. Például én is azt mon­dom, hogy az iskolareform egyik alapkérdése az lenne, hogy az álta­lános iskolát vegyük el ettől az állami magántulajdontól és adjuk vissza a köztulajdonba, tehát falu-, vagy várostulajdonba. És bízzuk rá valami fajta helyi – mondjuk – iskolaszékre vagy bárminek nevezhető tulajdonosi szervezetre ennek a helyi tulajdonnak a működtetését, és az egész szellemi irányítását. De itt már rögtön ugyanaz a probléma, amit a Pali már említett, hogy ha ezt az iskolaszéket tulajdonosként és jogos tulajdonosként azok kezébe tesszük le, akik ebben érdekel­tek – a helyi gazdálkodó szervek, a helyi társadalom, különböző csa­ládok képviselői, pedagógusok – akkor itt megint életbe lép egy ko­rábbi szervezetet konzerváló mechanizmus és érdekeltség, és ez aligha lesz sokkal hatékonyabb működés, mint ami eddig volt. Mond­hatjuk azt, hogy legyenek ebben a szervezetben független szakértők, akik épp a függetlenségük miatt valamilyen mértékben kívülről nézik és képesek elszakadni az adott viszonyoktól. De ez aligha kivihető országos méretekben, hogy, mondjuk, háromezer településen kilenc­ezer független szakértőre bízzuk rá a nem tudom hány ezer iskola működését.

Tehát sem elméletileg, sem gyakorlatilag nincsen végiggondolva az, amiről a szólamokban nap mint nap beszélünk.

Történelmi háttér

Az önkormányzat és az önigazgatás elméleti vonatkozásai a két világháború közötti tőkés Európában igen szerteágazók. Elemeik szinte minden baloldali irányzat eszmevilágában megtalálhatók, rövidebb vagy hosszabb történelmi távlatra vonatkoztatva. Jóval szűkebb, bár még mindig a véltnél jóval sokrétűbb az önkormányzat gyakorlata. Itt is beszélhetnénk 1919-1920 torinói gyárfoglalásairól és az ottani üzemi bizott­ságokról; baloldali francia, belga, csehszlovák községtaná­csok tevékenységéről; a „vörös Bécs" városi önkormányzatá­nak nagyarányú szociális programjairól, de még a szociálde­mokrata vezetésű magyarországi Általános Fogyasztási Szö­vetkezet törekvéseiről is. Ám önkormányzó termelőegységek tartós tevékenységéről csak igen korlátozott értelemben szól­hatunk. Ez teszi nagyon jelentőssé a Spanyol Köztársaság­ban az 1936. július 18-i ellenforradalmi lázadás után kibonta­kozott, igen kiterjedt, alulról, spontán módon létrehozott ön­kormányzó gazdasági szektort. Ehhez hasonlót a második világháború után sem igen találunk Európában.

A polgárháború hatalmas irodalmában az önkormányzat problémája aránylag szerény megvilágítást nyer, különösen a hadtörténethez és a politikatörténethez képest. Ennek egyik oka, hogy az „autogestión" főszereplői a spanyol anarcho-szindikalisták voltak, ők pedig nem álltak közel a leggazda­gabb irodalmi termést produkáló polgári, illetve kommunista történetírás szívéhez. Maguk az anarchisták viszont a polgár­háború után többé nem játszottak számottevő szerepet a spa­nyol munkásmozgalomban. Az egyéb okok között a legfőbb, hogy 1936-1939 között a nemzetközi és a belpolitikai körül­mények igen rossz környezetet teremtettek az önkormányzat szabad és sikeres kibontakozásához.

Röviden a keletkezés pillanatáról. A júliusi lázadás után, szeptember 4-ig még polgári köztársasági kormány (José Giralé) vezette az országot. Elődeitől abban különbözik, hogy hajlandó volt felfegyverezni a felkelőkkel harcba szállt mun­kásokat, illetve tudomásul venni, ha önmagukat fegyverezték föl. Szeptember 4-én az Általános Munkásszövetség (UGT) veterán szocialista vezetője, Francisco Largo Caballero ala­kított kormányt – immár szocialista és. kommunista miniszte­rek bevonásával. Ehhez a kormányhoz november 4-én – ál­lam- és politikaellenes doktrínáik szögre akasztásával – az anarchisták és az anarcho-szindikalisták is csatlakoztak négy miniszterrel, átmenetileg alárendelve a kormányrészvételt tiltó doktrínájukat a fasizmus elleni egységes harc követelmé­nyének.

A lázadás szétzilálta a kormányzat és a gazdálkodás ad­digi szövetét. A végletesen kiélezett osztálykonfliktus során a nagy földbirtokosok és a nagyobb gyárak tulajdonosai túlnyo­mórészt vagy a lázadók mellé álltak, vagy – megrémülve a felfegyverkezett nép elementáris megmozdulásaitól – kül­földre távoztak. Ennek nyomán támadt az az új szükséglet, hogy a köztársaságiak birtokában maradt területen az igazga­tást és a termelést saját erőik vegyék a kezükbe. Ám a polgári republikánus kormánynak nem volt olyan apparátusa, amely ezt országos méretekben megoldhatta volna; komoly kísérle­tet sem tettek rá. Egyetlen erő volt, amely ezt a feladatot – a maga módján – megoldhatta: a harcra kelt nép, s ezt nem is habozott megtenni. Az országban több ezer mezőgazdasági kollektíva keletkezett, amelyek a lázadóktól megtisztított terü­leten a művelhető földterület reálisan mintegy egyharmadát (különböző számítások szerint 17-47%-át) művelték. Eredeti formájukban ezek nem voltak teljesen egységesek. Erre (azon túl, hogy különböző irányzatok képviselői domináltak bennük) elégséges magyarázat az, hogy hamarabb alakultak, mintsem bárki rendeleti úton közös mederbe terelhette volna őket. Mindenesetre a dolgozók nagyfokú találékonyságról tet­tek tanúbizonyságot. Nélkülük a lázadás utáni első hetekben nagy valószínűséggel összeomlott volna a termelés és a köz­ellátás, amint a nép által létrehozott új önkormányzati szervek nélkül a közigazgatás is. Egyszersmind az iparban is létrejöt­tek a különböző szakszervezetek képviselőiből álló munkás­ellenőrző bizottságok, illetve – ahol a tulajdonos árulóvá lett, vagy magára hagyta az üzemet – a Vállalati Tanácsok.

A kollektívák aránya és jellege országrészenként nagyon eltért. A baszk tartományokban szinte teljesen fennmaradt a hegemón republikánus burzsoázia magángazdálkodása. Az anarchista többségű Katalóniában és Aragóniában viszont túlnyomórészt kollektív termelőegységek működtek, jól tagolt önkormányzattal.

Az irodalom gyakran hangsúlyozza a kollektivizálás és a kollektív termelés spontán népi jellegét. Ezt azonban csak jelentős megszorításokkal fogadhatjuk el. A kollektív termelő­egységek és a vállalati önkormányzatok ugyanis nem valami­féle, a lázadás után kibontakozó új társadalmi erők vezetésé­vel jöttek létre és tevékenykedtek. Nagyon kevés kivétellel a

Spanyolországban akkor létező két nagy, milliós taglétszámú szakszervezeti szövetség emberei vették kezükbe az esemé­nyek irányítását. Az Országos Munkakonföderáció (CNT) anarcho-szindikalistái és a szocialista vezetésű, de 1935 óta a kommunistákat is felölelő Általános Munkásszövetség (UGT) osztozott a pozíciókon, helyi befolyásuk mértékében.

Talán különös, hogy éppen Katalóniában és Aragóniá­ban, ahol az anarchisták domináltak, került sor először a kol­lektivizálás rendeleti szabályozására. Az agrárviszonyokra vonatkozó határozatok itt a CNT 1936 szeptemberében összehívott parasztkongresszusának javaslatán alapultak;¹ ok­tóberben viszont, a katalán tartományi kormány, a Generalitat adott ki rendeletet az iparvállalatok köztulajdonba vételéről, illetve munkásellenőrzéséről.

A talány csupán látszólagos. Egy országban, ahol a kol­lektív termelői társulások és a rájuk épülő szabad társadalom ideológiájának akkor már legalább 70 éves mozgalmi háttere volt, s ahol milliós taglétszámú anarcho-szindikalista szak­szervezetek működtek, szükségképpen olyanok irányították a helyszínen is a kollektivizálást, akiknek több-kevesebb fo­galma volt a libertáris kommunizmus anarchista teóriáiról, a termelőközösségekre vonatkozó elképzeléseikről. Az imént említett katalán dokumentum is eléggé pontosan szabályozza a kollektivizálás formáit, mértékét és a társadalmasított ter­melőegységek működésének módját. Ám magából a híres október 28-i dekrétumból és az irodalomból is tudjuk, hogy a szabályozást jóval megelőzték a jogilag nem rendezett töme­ges kisajátítások. Ezek esetenként a későbbi szabályozástól eltérő normákat alkalmaztak (elsősorban többet, mást és más módon kollektivizáltak). A lázadással szembefordult tömegek kezdetben láthatóan elvonatkoztattak azoktól a külső körül­ményektől, amelyek később engedményekre, a doktrína la­zább kezelésére kényszerítették magukat az anarcho-szindikalistákat is. (A republikánus burzsoázia vagyonának leg­alább elvi tiszteletben tartása, a középrétegek érdekeinek vala­melyes figyelembevétele; a nem fasiszta tőkés államok polgá­rai anyagi érdekeltségeinek szem előtt tartása, a hadviselés érdekei stb. stb.)

A kollektív gazdálkodó egységek jellege

Ismét utalva a háborút kísérő társadalmi folyamatok bonyo­lultságára, meg kell jegyeznünk, hogy a libertárisok (anarchis­ták) döntő befolyása alatt álló területen a társadalmi átalak ítás jóval messzebb ment, mint más területeken, ahol a népfront pártjai „új típusú demokratikus köztársaság" kialakítására vettek irányt. Éppen emiatt azonban az anarchisták vezette területen alakultak ki a legjellegzetesebb önigazgató képződ­mények, egészen az Aragónia egy részét önállóan irányító, Fraga székhelyű Aragóniái Tanácsig, amely egy éven keresz­tül (1937 augusztusáig) szinte köztársaság volt a köztársasá­gon belül.

Bár a kollektivizálás történetének még jócskán vannak elégtelenül tisztázott vonatkozásai, az 1970-es évek óta e téren sok új eredmény született. Ehelyütt két alapmunkát emelnék ki, a veterán anarcho-szindikalista átélő, Zafón Bayo írását és a hatalmas kutatómunkát végzett német szaktörté­nész, Bernecker monográfiáját.²

A túlságos elvontság elkerülése végett ezúttal nem a kö­zösségek viszonyainak összegezett leírását adnám, hanem egy adott, jellegzetes közösség konkrét képét rajzolnám meg.

Alcorisa 400 lakosú község volt az Aragóniái Tanács igazgatta területen, jó földekkel, és – ami Spanyolországban igen fontos – elegendő vízzel. Határa zömmel nagybirtokok­ból állt, de sok kistulajdonos is volt. A falu lakóinak csak 5%-a végzett ipari tevékenységet egy kis olajütőben, a malomban, egy szappanfőzőben és a szódavíz-"gyárban". A földmunká­sok és az ipari bérmunkások főleg anarcho-szindikalista szer­vezetekhez kötődtek. Volt bizonyos befolyása a köztársasági polgári pártoknak. Azana köztársasági elnök Baloldali Köztár­sasági Pártjának (IR) és a Köztársasági Egyesülésnek (AR) is. Működött a libertáris káderszervezet, az Ibériai Anarchista Föderáció (FAI) egy kis csoportja is.

A felkelés után a község 8 napig a lázadók kezén volt. Mivel azonban távol esett a támadás fő irányaitól, néhány nap elteltével visszafoglalta a lázadók elől a hegyekbe vonult, va­dászpuskákkal és öreg pisztolyokkal fölszerelt munkás-pa­raszt milícia.

Ennek nyomán a faluban Védelmi Bizottság alakult. Tíz taggal képviseltette magát a CNT, 22 taggal az IR és az AR, illetve a FAI. Ugyanebben az arányban épült föl a község 5 tagú központi Intézőbizottsága (CCA). Elhatározták, hogy egységes szakszervezetet hoznak létre (vagyis a szórványo­san jelenlevő l/G7-tagokat is a CNT keretében és elvei alap­ján szervezik).

A bizottságokban heves vita folyt arról, hogy maradjon-e fenn egyelőre a magántulajdon és a magánkereskedelem, vagy vegyenek azonnal mindent a saját kezükbe, a minimális önellátás biztosítása érdekében. Mindez „élesben" vetődött föl, mivel beállt az aratásidő és 500 ember a hadsereg(ek)ben a fronton volt.

Első lépésként – a gépek szűkében lévő gazdaság érdeké­re tekintettel – a CCA elkobozta a nagybirtokosok mezőgazda­sági gépeit és hozzá értő dolgozókból csoportot szervezett a kezelésükre. A falu határát körzetekre osztották, amelyeket a dolgozók meghatározott csoportjai műveltek. Egy-egy képvi­selőjükből bizottság alakult, amely döntött a munkálatok sor­rendjéről. Ez volt a létrejövő termelési közösség magva.

A közösségbe az 1936 júliusa előtti szakszervezeti tagok külön felvételi eljárás nélkül léphettek be, a többiek belépését a közgyűlés hagyta jóvá. A kilépést elvileg lehetővé tették, de a közgyűlés joga volt eldönteni, hogy indokolt-e; ha nem, a kilépő nem vihette ki a javait.

Az Intéző Bizottság (CCA) élén „főtitkár" állt. Többi tagja szakterületeket irányított (mezőgazdaság, ellátás, munka­ügyek, oktatás). A közgyűlés jelölte ki őket, kizárólag szak­szervezeti tagokból (a kivételhez a CNT jóváhagyása kellett). A közgyűlés havonta ült össze, ez volt a néphatalom élő szer­ve. Szabályzatát két haladó, republikánus ügyvéd készítette. Döntéseit egyszerű többséggel hozta; esetleges rendkívüli üléseit a CCA hívhatta össze. A vezetők elvben visszahívha­tók voltak.

A pénzt eltörölték – bonokkal helyettesítették. Ezek nem kapcsolódtak szorosan a munkateljesítményekhez, hanem az életkori szükségletekhez és a család méreteihez igazod­tak. A közgyűlésen minden alkalommal tájékoztatták a lako­sokat a falu anyagi helyzetéről.

Az egyházi javakat elkobozták. A templomot filmvetítő-helyiséggé, egy kisebb kolostort iskolává alakítottak. A két magántulajdonú garázs egyikéből cipészműhely lett, a ked­velt régi főnök vezetésével. Javítómunkákra állandó építőbri­gádot szerveztek. Új létesítmények is születtek. Kolbász­gyártó műhelyt hoztak létre, amely (egyéb termékek fejében) az egész körzetet ellátta. Szállodát és közös tehénistállót épí­tettek. Ennek azért volt jelentősége, mert a nagybirtokosok külterjes állattenyésztése sok kárt okozott a kisparasztok és bérlők parcelláin. A szakszervezeti házat is kibővítették. Egé­szében elmondható, hogy abban a nyomorúságos helyzet­ben, melyben létrehozták, az önkormányzat működött, a falu lakóinak fennmaradását sikerrel biztosította. Legfőbb ered­ményüknek az tekinthető, hogy megszüntették a javak szélső­séges egyenlőtlenségét, a szegények számára is létfeltétele­ket teremtettek; a szolgáltatásokra a közösség minden tagjá­nak eredendően joga volt.

Aragónia, különösen pedig Katalónia más részein a CNT túlsúlya nem volt ennyire elsöprő. Sokhelyütt az UG7-val, vagy a négy munkáspárt egyesüléséből létrejött kommunista PSUC (Katalónia Egyesült Szocialista Pártja) szervezeteivel kellett egyezkedni, megállapodni. Sok községben nem vált el egymástól a községi igazgatás és a létrehozott kollektív ter­melő közösség vezetése. Noha a kisparasztok birtokai elvileg megmaradhattak (és gyakran meg is maradtak), a bizottságok egyetlen közösségként kezelték a lakosságot, egységesen intézték termelési, politikai, művelődési, egészségügyi, ellá­tási ügyeit.

Sokhelyütt kiütköztek a primitív egyenlősdi nyomai. Egyes mezőgazdasági birtokokon a brigádok hetenként vál­tották egymást a kijelölt földdarabokon, nehogy a föld minősé­gének kisebb-nagyobb különbségeiből jövedelmi, majd pedig vagyoni eltérések keletkezzenek.

A városi kommunák kísérletei döcögve haladtak előre. Itt a bér általában fennmaradt, de szélsőséges egyenlősítő ten­denciákkal. Feljegyezték pl., hogy Valenciában 1936 augusz­tusában egy fodrász és a város vezető mérnöke azonos fize­tést kapott. (E primitív egyenlősdi gyökerei az aragóniai föld­munkások nagy többségének földhöz ragadt szegénységére nyúlnak vissza. Amikor fegyveres osztagaikat a nagy váro­sokba vezényelték, egy fürdőszoba látványa elegendő volt ahhoz, hogy valakit a burzsoáziához soroljanak… Spa­nyolország nagy része valóban kevéssé volt érett arra, hogy az önigazgatás kapitalizmus utáni formációként verjen gyöke­ret benne.)

Az Aragóniai Tanácsban és bizottságaiban nem csupán anarchisták hanem szocialisták, kommunisták, a trockista szí­nezetű POUM és a kis Szindikalista Párt hívei is működtek. Mindazonáltal az anarcho-szindikalisták túlsúlya egyértelmű volt. Az összetűzések általában nem a helyszínen keletkez­tek, hanem az országos politika súrlódásainak az áttevődései voltak. A Tanács, amelyet tagjai – és nemcsak a kommunista közreműködők – olykor Aragóniai Szovjetnek neveztek, ér­deklődött a szovjet tapasztalatok iránt is. így került sor arra, hogy 1937 elején küldöttséget menesztettek a Szovjetunióba, két anarcho-szindikalista és egy kommunista részvételével. Moszkvában nagy előzékenységgel fogadták őket, ám első­sorban új nagyüzemeket, szociális intézményeket, kultúrhá­zakat mutattak nekik, igen szoros – szabad tájékozódásra alkalmat nem adó – program keretében. Így hát a delegáció libertáris tagjai elégedetlenül tértek haza, míg a kommunisták jóval pozitívabban ítélték meg a látottakat.

Az önigazgató közösségek „röppályája" a népfront éveiben

Önigazgató termelői és szolgáltató társulások Spanyolor­szágban egészen a polgárháború végéig működtek, bár a hadi helyzetnek megfelelően fokozódó állami-hatósági szabá­lyozás közepette. Az anarchisták vezette kollektívák fénykora 1936 júliusa és 1937 augusztusa közé tehető. Az utóbbi dá­tum – az Aragóniai Tanács feloszlatása – cezúra: ezután újabb közösségek általában már nem alakultak, s a régiek is lassan az országos helyzethez idomultak. Magában véve az is harci tereppé változtatta őket, hogy a köztársaság egyes erői a magántulajdont, mások a központilag erősen szabályo­zott köztulajdont, ismét mások az autonóm önigazgató egysé­gek laza hálózatát tekintették a gazdálkodás kívánatos kere­tének. Ennek megfelelően, ami pl. az anarchisták számára mesebeli vívmány volt, azt a kommunisták vagy a centrista szocialisták anakronisztikus ostobaságnak tekintették. Mind­ez a köztársaság doktrínákkal túlságosan is átitatott politikai életében nagy feszültségeket, olykor gyilkos indulatokat is szült. Erre a talajra telepedett rá azután a köztársaságot jelen­tős támogatásban részesítő, eleinte óriási tekintélynek ör­vendő Szovjetunió akkor kiéleződő politikai deformációinak az áttevődő hatása: a trockisták elleni hajsza, az NKVD titkos spanyolországi tevékenysége, az erőszakos egységesítő tö­rekvések ellentétükbe forduló, megosztó hatása.

Franco uralma egyszeriben „feloldotta" a dilemmát. A közösségek vezetőit súlyos büntetésekkel sújtották. Tisztsé­get nem viselő tagjaikat – ha önként lemondtak a földkisajátí­tás során kapott földekről – nem büntették, de kizárták a föld­bérlés lehetőségéből. Különösen durván büntették a dolgozók oldalára állt értelmiségieket: tanítókat, ügyvédeket, papokat. Az északi vidékeken külön börtönt létesítettek papok és más egyházi személyek számára.

Némi összegzésféle

Ha összegzésül megpróbáljuk a magunk számára értelmezni az 1936-1939 közötti spanyolországi önigazgatási kísérletek (olykor nem is csak kísérletek) tanulságait, a helyzetüket be­folyásoló, sorsukat meghatározó tényezőket két nagy cso­portba sorolhatjuk. Az egyikbe azok a mozzanatok kívánkoz­nak, amelyek szorosan az adott történeti helyzethez kötőd­nek, s így nem is vetíthetők ki más korokra, más színterekre. A másikba azokat a momentumokat sorolhatjuk, amelyek ma­guknak az önigazgató társulásoknak a természetes és el nem hárítható problémái, legalábbis mindaddig, amíg nem olyan gazdasági rendszerben (sőt: világrendszerben) működnek, amely maradéktalanul az önigazgatás logikája szerint épül föl.

1. Az első csoportba sorolhatjuk azt a körülményt, hogy a spanyolországi termelő és szolgáltató kollektívák egy véres és pusztító belháború menetében jöttek létre és fejtették ki a tevékenységüket. Ha mindez a XIX. század valamely polgár­háborújában zajlik, a végletes decentralizáció akár a prog­resszív erők hasznára is válhatott volna. Lehetőséget adha­tott ugyanis arra, hogy az egymástól elvágott termelő és szol­gáltató egységek gazdaságilag és önvédelmi szempontból is életképesek maradjanak. Ám 1936-ban a helyzet más volt. Míg a közösségek saját léte és munkájuk logikája a maximális decentralizációt kívánta volna meg, a háború, a katonai ellá­tás szükségletei az eszközök lehető legnagyobb központosí­tását, bizonyos ágazatok erős kormányzati szintű kézbentar­tását igényelték. A kétféle – egyaránt objektív – szükséglet ta­lálkozása törvényszerűen konfliktusok sorozatának a forrá­sává lett; az összeütközések pedig áttevődtek a politika teré­re, kiélezett szituációkat szültek. Ezeket az anarchizmus és a szocializmus korábbi történeti összeütközései is motiválták. A háború tehát igen ellentmondásos szerepet játszott a kollek­tívák sorsában. Egyrészt egészében neki köszönhették a lé­tüket: ha a lázadás következményei a köztársasági területen nem zilálják szét a termelés magántulajdonon alapuló szerke­zetét, az önigazgató egységek létre sem jöhettek volna. Más­részt a hadviselés mint önigazgató közösségeket kétségtele­nül deformálta őket.

2. Egy másik, erősen korhoz kötött tényező, hogy a kora­beli szocializmus legtöbb szektora idegenkedett az önigaz­gatás decentralizációt sugalló elvétől. A centralizáció háború sugallta szempontja jól illeszkedett a kommunisták, a cent­rista és a jobbszárnyhoz tartozó szocialisták egész jövőképé­be, a központilag tervszerűen irányított szocialista gazdaság hipotézisébe. Az önigazgatás szorgalmazása szemükben a háború szempontjaitól függetlenül is tévútnak, kisiklásnak tűnt. Ami pedig a polgárság republikánus és nemzetiségi párt­jait illeti, ők éppen a kisebb és a közepes magánvállalkozá­sokhoz képest (amelyeknek érdekeit képviselték) vélték törté­neti visszakanyarodásnak az önigazgatást.

3. Végül nem feledkezhetünk meg a korabeli önigazga­tás ideológiájának leegyszerűsítő vonásairól sem, ami abból is fakadt, hogy a kollektívák egy része csak a legszegényeb­bek számára volt vonzó lehetőség. Elsősorban a kezdetleges egalitarizmus ötlik szembe. A közösségektől idegenek voltak nemcsak a számottevőbb jövedelemkülönbségek, hanem az egyéni érdekeltség ennél szelídebb formái is, pl. hogy egy-egy dolgozó tartósan ugyanazt a földdarabot munkálja meg. Külön ütközéseket okozott, hogy ezt a merev egalitarizmust sok közösségben egyeztetni kellett az UGT, vagy a kommu­nisták elképzeléseivel. Tény, hogy a közösségek, legalább 1937 tavaszáig, erősen ideológiai motivációjúak voltak. Ez a praktikum szempontjából hátráltató tényezőnek bizonyult: a bonyolultabb fizikai és a kifejezetten szellemi tevékenység aláértékeléséhez vezetett, ennek minden következményével.

Ha figyelembe vesszük a felsorolt gyengítő tényezőket, ezek elkerülhetők, vagy kiküszöbölhetők. A háborús környe­zet többé-kevésbé kizárható kísérője a mai önigazgatási kí­sérleteknek. A modern kiutat kereső marxista ihletésű szocia­lista ideológiákban előrehaladt az ultracentralizált gazdasági építmény súlyos fogyatékosságainak az erőteljes bírálata, valamiféle önkormányzat fontosságának a felismerése. Az sem szükségszerű, hogy az autodetermináció hívei primitív egalitárius, vagy izolációs elképzelésekre építsék önigazgató közösségeiket. így tehát – mondhatnók – az önigazgatás mai perspektívái jobbak az ötven év előttieknél.

Az önigazgatás bizonyos kérdőjelei azonban már Spa­nyolországban is túlmutattak ezeken a korhoz és helyhez kö­tött mozzanatokon és ma is fennállnak, részben a pillanatnyi szituáció által determinált, részben azonban elvi akadályként.

Minden olyan önigazgatási kísérletnek, amely nem a dol­gozók önkormányzatán alapuló társadalomban (még ke­vésbé önkormányzó társadalmakra épülő világgazdasági rendben) működik, talán leglényegesebb ellentmondása, hogy ilyen ideális helyzet híján a kollektívák külső kapcso­latai elvileg különböznek belső viszonyaik természetétől. A termelő egységen belül jó esetben a kollektív döntések, a nagyfokú egyenlőség, a szolidaritás jegyében folyik a munka.³ Mihelyt azonban a kollektív gazdaság kilép a gazdasági cselekvés nemzeti vagy nemzetközi terepére, ott ettől idegen elvű közegben kell helytállnia. Ez lehet a tőkés piac dzsungele, vagy a szocialista államnak az önigazgatás szempontjaival összhangba nem hozott preferenciarendszere, ezen alapuló szabályozó eljárásai. Ez a környezet könyörtelenül szorít­ja a közösséget vagy arra, hogy belső viszonyait a na­gyobb hatékonyság érdekében hozzáidomítsa a környe­zethez (s ebben az esetben az egyenlőség elvét a teljesít­mény szempontja gyűri maga alá), vagy arra, hogy elszi­getelődjék, begubózzék. Spanyolországban ez abban tük­röződött, hogy azok a közösségek maradtak tovább működő­képesek, amelyek zömmel a helyi ön- és közellátás feladatait látták el. Azok viszont, amelyek korábban szerteágazó áru-és pénzkapcsolatokat tartottak fenn, nagyon hamar kormány­segítségre szorultak (forgótőkehitel, anyagbeszerzés, értéke­sítés dolgában) és ezzel erős állami kontroll alá kerültek, még ha ez nem mindig öltött is tetten érhető jogi formát.

Mai önigazgatók számára viszont ez annyit jelent, hogy először hatékony tőkés (vagy félállami) vállalatként kell bizo­nyítaniuk életképességüket. Ezután kísérelhetik meg, hogy a társadalmat és a termelést a maguk képére formálják, akár csak egy ország méreteiben is.

Összes kérdőjelei ellenére az 1936 és 1939 közötti Spa­nyolország önigazgató törekvései – az egészen más jellegű jugoszláv kísérlettől eltekintve – a legnagyobb tömegeket mozgató és leghosszabb ideig fennálló önigazgató szektor tapasztalatát hagyták ránk, amelyet kár lenne az „anarchis­táknak" szóló szokásos kézlegyintéssel elintézni.

A katalóniai és aragóniai kollektivizálás dokumentumaiból (1936)

Az alább közölt dokumentumok további részleteket világíthat­nak meg ezen önigazgató szektor működésével, a termelő kollektívák életével kapcsolatban.

Az első dokumentum, a CNT által összehívott 1936. szeptemberi katalóniai parasztkongresszus tervezete a földek kol­lektív tulajdonba vételéről, olyan időpontban született, amikor Katalóniában a tényleges hatalom még szinte teljesen az anarchista milíciák kezében volt, bár az autonóm katalán kor­mányt a republikánusok tartották kézben. Ennek megfelelően itt az anarchista doktrínát enyhébben korlátozzák a más szer­vezetekkel folytatott egyezkedésnek a szövegben egyébként külön megemlített szempontjai. A másik két dokumentum (a kongresszus 5., ill. 7. napirendi pontjának vitáját lezáró hatá­rozatok) ugyancsak az anarchisták mezőgazdasági és falusi politikáját tárgyalja.

*

1. Az 1936. szeptemberi katalóniai tartományi parasztkongresszus határozata a föld kollektivizálásáról és a szakszervezeti egységről.

A Bizottság, miután behatóan tanulmányozta azokat a többrétű jelleg­zetességeket, amelyek közepette a katalán mezőgazdaság működik, mélyen elemezve a tartomány parasztjainak lelki beállítottságát, le­hetségesnek látja, hogy felvázolja az alábbi irányelveket. Reméli, hogy ezek normaként szolgálnak, vagy szolgálhatnak majd annak az útnak a kijelölésében, amelyen haladnunk kell, és amely el fog vezetni bennünket a föld teljes kollektivizálásához, amely cél a CNT elveiből következik.

A katalán kisbirtok jellegzetességei a függetlenségnek abból a szellemiségéből erednek, amely mély gyökeret vert parasztjainkban. Miután szenvedélyes vágyuk, hogy megszabaduljanak a bérrabszol­gaságtól vagy attól a kizsigereléstől, amely a részes-, vagy haszon­bérlet révén sújtotta őket, a függetlenséget egyetlen gondolatban, illetve célban sűrítették össze: FÖLDET! Legmesszebb menő törek­vésük pedig az volt, hogy e föld tulajdonosaivá váljanak.

Miként a szerelmes, akinek a szenvedélye elemi önzéssel páro­sul, hajtja magát a paraszt, hogy elérje és megragadja célját. Nem kíméli erejét, éjjel-nappal dolgozik, egyfolytában és pihenés nélkül, éppúgy, mint családtagjai. Elégtelenül táplálkozik, tönkreteszi egész­ségét, valójában csak tengődik, silányabbal, mint az állatai.

Ekkora lemondás és áldozat láttán meg kell értenünk, hogy ha azonnal az összes földek kötelező kollektivizálására törekednénk, azokéra is, amelyekre a munka és az önmegtagadás említett mártírjai már szert tettek, számos akadályba ütköznénk, amelyek meggátolnák a normális haladást céljaink felé!

A kistulajdonos annyira kötődik a nagy nehezen megszerzett földdarabkához, hogy az számára hovatovább életének egy darab­jává lesz. Meggyőződésünk, hogy gyanakodva tekintene bárkire, ha azt hiszi róla, hogy el akarja ragadni tőle, még ha azzal a céllal is, hogy nagyobb jóléthez juttassa őt.

Ezt a bizalmatlanságot számos tényező igazolja. A paraszt ugyanis tapasztalta, hogy mindazok, akik azt ígérték neki, hogy fel­szabadítják, mindig nyomorultul becsapták, hogy az ő rovására jussa­nak előnyhöz. A politikusok bőségesen hozzájárultak ahhoz, hogy kialakuljon ez az egoista észjárás, amely inkább illik egy kispolgárhoz, mint a proletárhoz, és létrejöjjön a tökéletes bizonytalanság hangula­ta, amelynek áldozatai a falu dolgozói.

Mindezeknek a megfontolásoknak az alapján a Bizottság úgy véli, hogy a plénum elé terjesztheti döntés céljából az alábbiakat:

Ebben a következő irányelvek vezes­sék őket:

A)     Ha a faluban lehetséges a kollektivizálás, anélkül, hogy ezzel kiváltanák a már jelzett nehézségeket, hozzá kell látniuk, hogy ezt maradéktalanul és azonnal megvalósítsák.

B)     Ha a helység parasztjainak a többsége ezeket az elveket nem osztja, vagy vannak, akik nem osztják őket, akkor a szakszervezetek tiszteletben tartják a kistulajdonosok művelési módját, és elkezdik a nagybirtokok és a lázadó elemek földbirtokainak a kisajátítását, amely utóbbiakat szintén kollektivizálni kell.

C)     A szakszervezeteket fel kell jogosítani arra, hogy ha a falvak követelményei ezt teszik tanácsossá, függesszék fel a végleges kol­lektivizálás végrehajtását arra a legrövidebb időre, amely ennek az előkészítéséhez szükséges. Tegyék lehetővé a kisbérlőknek, hogy a művelést a kistulajdonosok esetében már említett módon folytassák, fenntartva, hogy az említett földek kollektivizálásra várnak, mihelyt ennek a feltételei előállnak.

A parasztság felszabadítását kiteljesíti kollektív gazdaságok lé­tesítése, ahol mindazok a vívmányok rendelkezésre állnak, amelye­ket a modern földművelés nyújt a merész megvalósítóknak: villamosí­tás, urbanizáció, az elhanyagolt falvak rendbehozatala, öntözés, talaj-egyengetés, mocsárlecsapolás. Végtelen a javító intézkedések sora, amelyek végeredményükben növelik a siker esélyét az új létesítmé­nyekben. Ez a legélőbb ösztönzés arra, hogy az összes parasztot a CNT követeléseiben található nemes törekvések oldalára állítsák.

A határozat záróaktusaként, mint a legszélesebbre nyitott födera­lizmus hű értelmezését (amelyet a CNT mindig képviselt), a Bizottság szükségesnek tartja, hogy minden paraszti településnek a legna­gyobb szabadságot biztosítsák az előbbiekben ismertetett döntések véghezvitelében és formájuk megválasztásában.

A Bizottság⁴

A határozatot egyhangúlag jóváhagyják.

2 Határozat

a napirend ötödik pontjához

Széles körű vita után, amelyben a Bizottság⁵ minden tagja részt vett, a plénum elé terjesztjük a következőket.

Mivel a fasizmus elleni harcot nem egyedül a CNT folytatja, ha­nem részt vesznek benne az összes forradalmi szervezetek; mivel drágán megfizetendő ostobaságnak bizonyulna, ha meg­határozott társadalmi rendszert vezetnénk be; figyelembe véve, hogy híven ki kell tartanunk a forradalmi szövet­ség egyezménye mellett, és tiszteletben tartanunk más proletár cso­portosulások véleményeit, javasoljuk:

(Közli, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta: Harsányi Iván)

Jegyzetek

1 Maria Carmen Garcia-Nieto – Javier M. Donézar: Bases documentales de la España contemporánea. 10. kötet. (La guerra de España 1936-1939). Guadia­na, Madrid, 1974. 153-157., ill. 67-75. old. L. a cikk mellékletét.

2 Juan Zafón Bayo: El consejo Revolucionario de Aragón. Planeta, Barcelona, 1979.; Walter L. Bernecker: Colectividades y revolución social. El anarquismo en la guerra civil española, 1936-1939. Critica, Barcelona, 1982.

3 A „jó esetben" megszorítást azért alkalmazom, mert a kollektívák létrehozása körül nem kevés kényszerítő eljárásról tudunk.

4 Itt a Bizottság tagjainak névsora következik, 23 név, amelyeket, minthogy a mai magyar olvasónak keveset mondanak, mellőzhetőnek tartunk; mindegyi­kük egy-egy járás CNT-szervezeteit képviselte.

5 Ez a Bizottság Katalónia négy megyéje (Barcelona, Tarragona, Lérida, Gero­na) CNT-szervezetének és a barcelonai rádiónak a képviselőiből állt.

6 Consejo de Economía – a katalán regionális kormány gazdasági csúcsszerve.

1919 és 1945 után az alulról jövő spontán önkormányzati mozgalom Magyarországon 1956-ban vált országos méretű­vé. A helyzet rendkívüliségét nem kell bizonyítani. Az 1956. október 23-i felkelés sodrában létrejött munkástanácsok na­pok alatt a termelő üzemek irányítóivá váltak, majd november elejére, miután egyre több közülük elhatárolta magát nemcsak a rákosista, de a polgári visszarendezéstől is, a forradalmi átalakulás meghatározó erőivé nőtték ki ma­gukat. November 4-ét követően pedig e törekvések fóku­szába kerültek. Ez egyrészt annak tudható be, hogy igen ko­moly tömegerőt vonultattak föl maguk mögött Budapesten és vidéken egyaránt. Kezükben tartották az általános sztrájk fegyverét. Másrészt annak ellenére, hogy közvetlenül semmi­lyen tömegkommunikációs eszközzel nem rendelkeztek, szervezettségük igen gyorsan nőtt. November 14-én meg­alakult a Nagybudapesti Központi Munkástanács, és küszö­bön állt az országos munkástanács létrehozása. A szovjet csapatokkal ugyan szétverették a hatalmi intézményeket és a fegyveres ellenállást, a Kádár-kormány a munkások sztrájk­mozgalmával szemben a nyers erőszak alkalmazását nem vállalta. Ez ugyanis óriási anyagi áldozatok árán sem kecseg­tetett feltétlen sikerrel, arra azonban elég lett volna, hogy a kormány „munkás-paraszt" jellegével kapcsolatos reménye­ket és illúziókat szétfoszlassa. A kormány kül-, és belpolitikai szempontból október 23-ával és az ezt követő időszak célkitű­zéseinek mindegyikével nem kívánt frontálisan szembehe­lyezkedni, ez december közepéig tetten érhető magatartásá­ban. A munkástanácsok a Nagybudapesti Központi Munkás­tanács révén így valódi hatalommal rendelkező politikai té­nyezőként kezdték meg a tárgyalásokat a kormánnyal, jólle­het akkora erejük nem volt, hogy hatalmát megtörjék, hiszen annak bázisát, az idegen csapatok aktív jelenlétét, nem lehe­tett felszámolni.

Az önigazgatás irányába induló társadalmi átalakulás 1956-ban tehát egy rendkívül labilis és polarizált hatalmi hely­zetben indult meg, s ez eleve kérdésessé tette tartósságát. A

munkástanácsokkal megjelent lehetőség mindazonáltal igen „jelentős volt.

Az önigazgatási kísérletek ugyanis akkor válnak iga­zán érdekessé, amikor túllépnek a vállalat, a termelőegy­ségek keretein, átlépik a társadalmi szektorok közötti vá­lasztóvonalat, hatalmi aspirációik keletkeznek, és ezáltal megindulnak a társadalmi rendszerré szerveződés útján. Ekkor dőlhet el ugyanis, hogy adott feltételek mellett megvaló­sítható-e a polgári demokratikus elképzelésektől eltérő, de mégis demokratikus társadalomirányítási szisztéma. Olyan fejlett társadalmi alakulat, amely a közvetlen demokrácia intézményei, a gazdasági önigazgatás és egyéb képvise­leti szervek által tömeges részvételt teremt a döntési fo­lyamatokban, és megakadályozza a gazdasági monopol­helyzetek és az igazságtalan szociális és emberi egyen­lőtlenségek elterjedését. Ma, a polgári demokratikus intéz­mények vitalitásának korában sokan és részben joggal táplál­nak az ilyen kísérletek történelmi létjogosultságával szemben fenntartásokat. Lassan két évszázad történelmére pillantva kétségtelennek tűnik, hogy e kísérleteknek többnyire háborús (polgárháborús) vagy más rendkívüli, például forradalmi vagy katasztrófahelyzet, gazdasági válság teremtette meg létalap­ját, majd ezek elmúltával először csökkent a létrejöttükkor megmutatkozó magas fokú emberi áldozatkészség, végül belső ellentétek vagy még inkább külső vereség következté­ben sorsuk megpecsételődött. Tömegbázisukban gyakran az elemi emberi együvé tartozás mutatkozott meg, amely önma­gában nem tartósíthatott érintkezési formákat tömegméretek­ben. De éppen ezért szinte minden esetben megmutatkozott e radikális átalakítási törekvések humánus tartalma, a társa­dalmi lét fenntartásáért és megújításáért vívott küzdelmük heroizmusa. És – visszatérve az 1956-os valósághoz – no­vember közepétől a helyzet egy ideig kétségkívül kedvezett az önigazgatási törekvések képviseletének. Mindenekelőtt azért, mert az élesen szemben álló, de tárgyalni kényszerülő felek között kisebb kérdésektől eltekintve ez volt az egyetlen megegyezési lehetőséggel kecsegtető kérdéskör. A kor­mány gyorsan legalizálta az üzemi munkástanácsokat, majd tárgyalófélként fogadta él a Nagybudapesti Központi Munkás­tanácsot. A szakszervezetek bevonásával megindult a mun­kástanácsok feladatát szabályozó törvényerejű rendelet szö­vegezése, ami a munkahelyi szintű önigazgatási rendszer kérdésében közös megegyezés reményét villantotta fel. Bár az Elnöki Tanács november 22-én napvilágot látott tör­vényerejű rendelete a munkástanácsok szándéka elle­nére az önigazgatást a termelő üzemekre korlátozta, és az állami irányító szerveknek jelentős hatáskört biztosított az üzemek vezetésébe való beleszólásra, a Nagybudapesti Köz­ponti Munkástanács hajlandónak mutatkozott a rendelet kor­rekciója érdekében a tárgyalások felújítására. Ez meg is tör­tént, és a szakszervezetek közvetítésével bizonyos előrelé­pés volt érzékelhető a november végi konzultációkon.¹ A mindkét fél részéről megmutatkozó elkötelezettség az önigaz­gatási rendszer valamilyen változatának bevezetése mellett így az egyébként egyáltalán nem enyhülő szembenállás elle­nére asztalhoz ültette, munkára serkentette és eredményekre ösztökélte a feleket.

Megkerülhetetlen volt természetesen a termelő egysége­ken, a munkahelyen kívüli irányítási rendszer átalakításának kérdése is. Az ezzel kapcsolatos megoldásokat azonban erő­sebben behatárolták a közvetlen hatalmi érdekek. A kormány, tartva a munkástanácsok erejének növekedésétől, kezdettől fogva kategorikusan elzárkózott az országos munkástanács, tehát egyfajta munkásparlament megalakításától. Kádár Já­nos a példaképre, Jugoszláviára hivatkozott, ahol szintén nem volt ilyen hatalmi intézmény. A kormánynak szüksége volt a régi parlamentre, amelytől joggal várhatta hatalma meg­erősítését. Az 1. számú dokumentum kétkamarás rendszere ezért olyan kompromisszumos kísérletnek tekinthető, amely mind a régi parlament fenntartásának, mind az önigazgatási rendszer országos kiépítésének elképzelését ötvözni kí­vánta.

A másik behatároló tényező a szakszervezetek szerepe körüli vitával függött össze. A Magyar Szabad Szakszerveze­tek Országos Szövetségének Gáspár Sándor által irányított vezetése november 4-e után a Kádár-féle vezetés mögé sora­kozott fel, amit a kormány igyekezett úgy kihasználni, hogy a munkástanácsok szakszervezeti vezetés alá kerüljenek. Ez azonban éles visszautasításra talált, mi több, a Nagybuda­pesti Központi Munkástanács teljes újjáválasztás nélkül még legitim tárgyalópartnernek sem ismerte el a szakszervezeti vezetést. Miután azonban mind a munkástanácsok, mind a szakszervezetek újjáválasztásáról megállapodás született, nem volt akadálya annak, hogy a Szakszervezeti Tanács és a Nagybudapesti Központi Munkástanács között kapcsolat és tárgyalások jöjjenek létre. Ezek főleg az önigazgatás kérdésé­vel foglalkoztak. A szakszervezet megpróbált közvetítő és kezdeményező szerepet betölteni a kormány és a munkásta­nács között. Ez azonban kevés volt ahhoz, hogy olyan önigaz­gatási elképzelés esélyt kapjon, amelyben a szakszerveze­teknek – 1919 mintájára – számottevő hatalmi szerepe alakul­hatott volna ki. A Nagybudapesti Központi Munkástanács ettől elzárkózott, és következetesen olyan koncepcióhoz ragasz­kodott, amely valamilyen módon biztosította volna a munkás­tanácsok megalapozó szerepét a konstrukció kiépítésében.

A harmadik politikai tényező az önigazgatási koncepció formálódását illetően a munkástanácsi vezetők bizalmatlan­sága volt az újjászerveződő államigazgatási intézményekkel, konkrétan a minisztériummal szemben, annak ellenére, hogy azokban megvolt az ellenállás az új főhatalom kiszolgálásával szemben is. Ez a rezisztencia azonban az ottani forradalmi bizottságok likvidálása után nem lehetett tartós, és joggal le­hetett arra számítani, hogy rövid időn belül a főhatóságok a kormány meghosszabbított kezeiként működnek majd. Nem véletlen tehát, hogy a 2. számú dokumentum a minisztériu­mokkal szembeni éles, bár nem teljesen indokolt kirohanással kezdődik. Politikai averzióikat ugyanakkor a tervezet készítői a továbbiakban mintegy elvi rangra emelik, amikor a képvise­leti, döntéshozó funkciók mellé a végrehajtási feladatok egy részét is az önkormányzati kamarákra ruházzák, szembehe­lyezkedve a hatalmi ágak elválasztását hirdető polgári politi­kaelméleti felfogással. A szakszervezeti előterjesztés itt is kompromisszumos javaslatra törekedett, nemcsak annyi­ban, hogy radikálisan le akarta építeni az állami bürokráciát, de abban is, hogy kilátásba helyezte a tervezés decentralizá­cióját.

Az önigazgatás országos kiépítésével kapcsolatos tár­gyalásokban november 22-e jelentett fordulatot. Az Elnöki Ta­nács törvényerejű rendelete okozta felháborodás leszerelése érdekében Kádár János az éjszakai megbeszélésen lemon­dott korábbi, a szakszervezetek hegemóniájára épülő elkép­zeléséről és kerületi, illetve parlamenti termelők tanácsának kiépítéséről beszélt a munkástanácsok küldötteinek.² Néhány nappal később, november 27-én került sor a szakszervezet és a központi munkástanácsiak egyeztető tárgyalására e tárgyban, ahol megállapodtak abban, hogy november 30-ig elkészítik terveiket, amelyeket újabb egyeztető tárgyalásokon igyekeznek egységesíteni.³ A szakszervezet november 29-én, a határidő előtt egy nappal a Népakaratban hozta nyilvá­nosságra elképzelését (1. sz. dokumentum). Hasonló, de már az iparkamarákat is megemlítő koncepcióról számolt be a Nagybudapesti Központi Munkástanács 1956. november 30-án megjelent 2. számú tájékoztatója. A november 30-ai és december 1-i hétvégi tárgyalások ennek ellenére nem hoztak megegyezést. Amennyire a december 4-i munkástanács ülé­sének jegyzőkönyvéből rekonstruálni lehet, a kudarcot első­sorban az okozta, hogy a Nagybudapesti Központi Munkás­tanács képviselői nem fogadták el az országos önigazgatási szervezet jogkörének korlátozását, tehát azt, hogy a Terme­lők Tanácsának csak gazdasági, munkaügyi és jóléti kérdé­sekben lehessen kizárólagos döntési jogköre. Ez ugyanis le­hetetlenné tette, hogy az ország szuverenitását, politikai be­rendezését érintő kérdésekben érvényesítse elképzelését.

Nézeteltérés lehetett a minisztériumok és munkástaná­csok, azaz az alulról és felülről építkező szervek viszonyát illetően is. A szakszervezeti javaslat ugyanis sem kamarák­ban, sem területi munkástanácsokban nem gondolkodott. Fel­tehetően az elsejei vitával összefüggésben december 2-án a szakszervezeti vezetés – kompromisszumkészségének han­got adva – már az ipari munkástanácsok szoros együttműkö­désének természetes szükségéről íratott cikket a Népakarat­ban. Ez azonban a kamarák megalakítása mellett magukat végleg elkötelezett munkástanácsiaknak kevés volt.

A sikertelen tárgyalások után a Nagybudapesti Központi Munkástanács december 2-án három szakbizottságot hozott létre (politikait, gazdaságpolitikait és szervezésit). A Ringl István vezetése alatt álló gazdaságpolitikai szakbizottság hozzá is látott az önigazgatással és a népgazdaság irányítá­sával kapcsolatos elképzelések részletesebb kidolgozásá­hoz. A Nagybudapesti Központi Munkástanács 1956. decem­ber 4-i 3. számú tájékoztatójában már az országos forradalmi paraszttanács megalakításának elképzelését is szellőztették a szerkesztők. Végül 1956. december 7-i dátummal került sokszorosításra a munkástanács javaslata az ország gazda­sági életének kibontakoztatására (2. sz. dokumentum), amely az önigazgatás országos kiépítését illetően egy parlamenti törvényhozásba beépülő gazdasági képviseleti és irányító szervezetrendszerben körvonalazta elképzelését. Ezt egé­szítette ki Kársai Sándor, a X. kerületi munkástanács elnöke az 1956. december 8-i utolsó központi munkástanácsülésen azzal a követeléssel, hogy a „karhatalmat is a munkás- és paraszttanácsokra kell építeni. A karhatalomba csakis a mun­kás- és paraszttanácsok ajánlása és felelősségvállalása mel­lett lehessen bejutni…"⁴

Az elgondolás nem juthatott ennél tovább, itt kell hát összegzést végeznünk. Igazán újszerűnek és figyelemre mél­tónak a 2. sz. dokumentumot kell tekintenünk.

A Nagybudapesti Központi Munkástanács javaslata a munkásönigazgatás korporatista politikai intézménye­sülését kívánta megvalósítani, amely a társadalom érdek­tagoltságai közül mindenekelőtt a gazdasági ágazatok közötti különbségek kifejezésére lehetett volna alkalmas.

Bizonyos mértékig egyik előfutára ezzel a Nyugat-Európában más körülmények között a hatvanas, majd a hetvenes évek­ben reneszánszukat élő neokorporatista törekvéseknek.⁵ A hagyományos munkás-tőkés ellentétből eredő munkavál­laló-munkáltató ellentét kifejezése ebben a rendszerben ugyanúgy érdektelen marad, mint a sztálini felfogásban, a különbség csupán az, hogy itt a problémát a munkástanács révén megvalósuló kollektív tulajdonlás útján vélték megold­hatónak. A szakszervezet ennek következtében nem része a korporációs hatalmi rendszernek, hanem a mégis fel­merülő súrlódások – a javaslatban nem kifejtett módon való – elsimításának külső garanciarendszeréhez tartozik.

A tervezet fontos sajátossága, hogy a korporatista ele­mek nem uralják a politikai intézményrendszert, hanem annak egyik meghatározó faktorát képezik. Az önigazgatás nem falja fel szőröstül-bőröstül a parlamentális rendszert, nem kíván visszatérni a bolsevizmus totális tanácshatalmi, még kevésbé a sztálinizmus bürokratikus tanácshivatali meg­oldásaihoz. Egyfajta szimbiózisban kívánja működtetni az önigazgatási és a polgári demokratikus hatalomgyakor­lási mechanizmust. A parlamentarizmus és a kollektív tulaj­donlásra épülő korporatizmus az 1956 végi kettős hatalmi helyzet meghosszabbításaként egymásnak valamiféle ki­egyensúlyozói.

A terv részletes kidolgozására nem maradt idő és a kor­mánnyal való tárgyalások sem kezdődhettek meg. Megkoc­káztatható mégis az az állítás, hogy ha a terv konkrét formát ölt és a munkástanács-mozgalom mögé áll, bevezetésének megteremtődött volna a történelmi realitása. Ebben az eset­ben egyedülálló kísérletnek lehetett volna tanúja a világ. Tör­ténelmi példák mutatnak arra, hogy azokban az országokban, ahol etatista eszközökkel, felülről irányított módon zajlott le a modernizáció, a korporatív megoldások bővítették a társada­lom demokratikus csatornáit, serkentően hatottak a fejlettebb társadalmi és politikai viszonyok elterjedésére. Nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek közepén Magyarországon is voltak, akik az átmenet neokorporatív eszközrendszerre történő megvalósítása irányában gondolkodtak.⁶ 1956 Magyarorszá­gán, a bürokratikus sztálini diktatúra viszonyait követően a munkástanács elképzeléseinek bevezetése forradalmi előre­lépést jelentett volna. A javaslatok ugyanis mind a helyi ön­igazgatás, mind a vállalati önállóság, mind az irányítás szférá­ját illetően óvatos elmozdulást tartalmaztak a piaci viszonyok kiteljesítése, a szabályozott piac megteremtése felé. Ezek az elképzelések tehát nemcsak a politikai intézményrendszer re­formja, hanem a tervutasításos gazdaságirányítási modell le­cserélése felé is vezettek. A magyar társadalom ezzel újra arra a pályára kerülhetett volna, amelyről a negyvenes évek második felében letért és amelyen értelmes módon volt felte­hető az a kérdés, hogy polgári demokratikus vagy önkormányzati-szocialisztikus irányba haladjunk-e tovább.

Jegyzetek

1 . L. ezt részletesebben Feitl István: Törvényerőre emelt önigazgatás – Ma­gyarország, 1956. Kritika, 1989. október.

2 . Párttörténeti Intézet Archívuma, 290. fond. 58. ö. e.

3 . L. Népakarat, 1956. november 28, 3, Párttörténeti Intézet Archívuma, 290. f. 58. ő. e.

4 . Párttörténeti Intézet Archívuma, 290. f. 58. ő. e.

5 . Bruszt László: Korporatizmus-elméletek, Medvetánc, 1983/4.-1984/1.

6 . L: erre Pokol Béla és Bruszt László vitáját. Pokol Béla: Alternatív utak a politikai rendszer reformjára, Valóság, 1986/12., Bruszt László: A több szólamú politikai rendszer felé, Valóság, 1987/5.

1. SZ. DOKUMENTUM

Hozzuk létre a Termelők Tanácsát!

(…)¹

Kétkamarás parlamentet

A szakszervezetek ezért azt javasolják: eddigi államhatalmi szer­vezetünket olyan értelemben változtassuk meg, hogy a munkásosz­tály és más termelő rétegek (állami gazdasági, termelőszövetkezeti dolgozók, kisiparosok) közvetlenül mint termelők is részt kapjanak az államhatalom tényleges gyakorlásából. Az egyénileg dolgozó pa­rasztok természetesen képviselve lesznek a képviselőházban. Ebből a célból javasoljuk a kormánynak, hogy vizsgálja meg a Termelők Tanácsa létrehozásának a kérdését. A Termelők Tanácsa a parla­ment egyik házaként államhatalmunk új szerve lenne. Eddigi egyka­marás államhatalmi szervünket, az országgyűlést tehát kétkamarás rendszerré kellene kiépíteni: a lakóterületi elv szerint titkosan válasz­tott Képviselők Házára – ez a parlament vezető testülete maradna – és a különböző termelői közösségek soraiból ugyancsak titkosan megválasztott küldöttekből álló Termelők Tanácsára. Alkotmányunk elég világosan rögzíti a Képviselők Háza működésének elveit. A Rá­kosi-klikk uralma idején azonban ezek gyakorlatilag nem érvényesül­hettek. Az Alkotmány módosításával a Termelők Tanácsának alap­vető funkcióját abban kellene megjelölni, hogy feladata a termelés és az elosztás irányítása, a gazdasági életre, a szociális és jóléti ügyekre vonatkozó határozatok, törvények hozatala legyen. Eszerint tehát a termelésben közvetlenül résztvevők határoznák meg, hogy az állam hogyan és milyen módon, mire fordítsa pénzeszközeit, értékeit.

A Termelők Tanácsában a nemzeti jövedelem létrehozásában való részvétel aránya szabná meg az egyes termelő rétegek, szekto­rok képviselőinek a számát. Mivel a Termelők Tanácsa – mint a par­lament egyik háza – nem az egész lakosság képviseleti szerve, kizá­rólagos joggal csak a gazdasági, munkaügyi és jóléti kérdésekben dönthetne. Politikai kérdésekben pedig széles javaslattevő jogot kel­lene biztosítani számára a parlament másik háza, a Képviselők Háza felé. A parlament két háza külön-külön is tanácskozhatna és törvénye­ket hozhatna – az Alkotmány által megjelölt területeken. A gyakorlat által megkívánt esetekben pedig csak a parlament két házának együttes ülése, vagy külön-külön adott hozzájárulása dönthetne bizo­nyos törvényjavaslatok, határozatok törvényerőre emelésében.

A szakszervezetek előbb említett javaslatával kapcsolatban fel kell vetnünk, hogy a termelő munka megindításával számos olyan probléma jelentkezik, amelyet a munkástanácsok- bármilyen jogkö­rük legyen is – önmaguk nem képesek helyileg megoldani. Ilyen prob­lémák elsősorban az energiaelosztás, az anyagellátás, a készáru­készletek ésszerű értékesítése stb.

A terveket az üzemek dolgozzák ki

Sok olyan vállalatunk is van, amelynek folyamatos üzemeltetése több más üzemtől – sokszor 10-15 vállalat tevékenységétől – illetve a velük való együttműködéstől függ. Éppen ezért szükséges, hogy a minisztériumok haladéktalanul és a tőlük telhető legteljesebb mérték­ben nyújtsanak segítséget a vállalatoknak, illetve munkástanácsaik­nak, igazgatóiknak. Hiszen a minisztériumok tevékenységére to­vábbra is szükség lesz, mert a gazdasági élet egészének irányítása, összehangolása az üzemek, vállalatok munkástanácsainak erejét, hatáskörét meghaladó feladat. Ez azonban nem jelenti a régi túlmére­tezett, bürokratikus államapparátusra való visszatérést.

A magyar szabad szakszervezetek véleménye, hogy a munkás­tanácsok létrehozásával kialakult új helyzetnek megfelelően – az üzemi önállóság teljes biztosítása érdekében – csökkenteni kell a minisztériumok és egyéb állami szervek apparátusát. Minisztériumo­kat kell összevonni, és feladatukat úgy meghatározni, hogy az üzemek önállóságai a legkisebb mértékben se csökkentsék. Ezért a többi közt meg kell szüntetni a tervezés eddigi bürokratikus, túlzottan központosított módszereit. Biztosítani kell, hogy a terveket az üzemek saját maguk dolgozzák ki. Csak a népgazdaság érdekében legfonto­sabb arányokat és irányszámokat határozza meg a központi felső állami szerv.

Mindennek megoldása, vagyis az államigazgatási szervezet gyökeres reformja sorrendileg tulajdonképpen még előbbre való fel­adat, mint az első részben felvezetett javaslat államhatalmi szerveze­tünk megváltoztatására.

Az iparágak munkástanácsai tartsanak közös megbeszéléseket

Az egy iparágon belül előforduló problémák megoldása érdeké­ben javasoljuk, hogy ugyanazon iparág munkástanácsai tartsanak egymással szoros kapcsolatot, időnként közös tanácskozást, terme­lési tapasztalataik kicserélése és a felvetődő közös problémák megol­dása érdekében.

Az említett problémák megoldását szolgáló időnkénti tanácsko­zásra, értekezletre a munkástanácsok a legmegfelelőbb szakembe­reket delegálnák, hogy ily módon hozzáértő, szakszerű testület dönt­sön az iparág közös problémáiban.

Szükséges, hogy a kormány megfelelő intézkedéseket tegyen erre vonatkozólag, és ezzel is elősegítse a munkástanácsok tényle­ges önállóságát. Egyidejűleg a kormányban tisztázni kell a miniszte­riális szervek és a munkástestületek egymáshoz való viszonyát.

A szakszervezet a dolgozók hivatott érdekvédelmi szerve

A Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetségének egyértelmű álláspontja az, hogy a dolgozók érdekvédelmi szerve vál­tozatlanul a szakszervezet. Éppen ezért a szakszervezeteknek a jö­vőben a dolgozók érdekeit – eltérően az elmúlt időktől – hathatósan, megalkuvás nélkül kell képviselniük mind a kormány, mind a terme­lést irányító munkástanácsok és egyéb szervek előtt.

A szakszervezetek ugyanakkor nyújtsanak sokoldalú segítséget a munkástanácsoknak, hogy azok sikerrel oldhassák meg felelősség­teljes feladatukat. A munkástanácsokat a szakszervezetek egész dol­gozó népünk fontos demokratikus vívmányának tekintik, és ha kell meg is védik. Előfordult, hogy nem odavaló elemek is fórumot kaptak a munkástanácsokban. Meggyőződésünk, hogy ez csupán a rendkí­vüli helyzet következménye, és amikor minden területen visszaáll a normális helyzet, a munkások csak az arra érdemeseket, a legbecsü­letesebbeket, a legjobb szakembereket tüntetik ki bizalmukkal. így a munkástanácsok minden bizonnyal sikerrel töltik be hivatásukat.

A munkástanácsoknak viszont – ha sikeresen akarnak működni – elsősorban a szakszervezetekre kell támaszkodniuk. Forduljanak bizalommal a túlnyomó többségben becsületes, áldozatkész, eddig is fáradhatatlanul a dolgozók érdekeiért küzdő szakszervezeti aktivis­tákhoz, akik maguk is kárvallottjai voltak a Rákosi-rezsimnek. Hasz­nosítsák a szakszervezeti vezetők és aktivisták gazdag tapasztalata­it. A munkástanácsok teljes bizalommal forduljanak a szakszervezeti szervekhez, mint ahogy azok is teljes erejükkel támogatják és támo­gatni akarják a jövőben is a munkástanácsokat.

Népakarat, 1956. november 29. 3. p.

Jegyzet

1 . A cikknek az általános elveket deklaráló bevezető része leszögezi: az „igazi magyar és szocialista demokrácia" megvalósításának legfőbb biztosítéka a dolgozók tényleges bevonása a közügyek intézésébe. Ennek első lépése a munkástanácsok megszületése és törvényessé tétele volt. Teljes kibonta­kozása az ellenforradalom megsemmisítése és függetlenségünk helyreállí­tása után várható volt. Addig is hozzá kell látni azonban az államhatalom olyan átalakításához, amelyben érvényesül a munkásosztály vezető szere­pe. A szakszervezeti javaslat ennek érdekében született.

2. SZ. DOKUMENTUM¹

A Nagybudapesti Központi Munkástanács javaslata az ország gazdasági életének kibontakozására

Az október 23-át követő események után az üzemekben megalakul­tak az üzemi munkástanácsok, amelyek kezükbe vették az üzemek gazdasági életének helyi irányítását.

Ezeknek a munkástanácsoknak központi szerve: a Központi Munkástanács, az üzemi munkástanácsokkal egyetértésben meg­tette az első lépést a gazdasági kibontakozás felé akkor, amikor 1956. november 17-én elrendelte az általános sztrájk beszüntetését és a munka megkezdését.

Több hét telt el azóta, és az üzemi munkástanácsok magukra hagyva próbáltak megbirkózni a súlyos gazdasági feladatokkal. Ezek­ben a hetekben a hatalmasra felduzzasztott minisztériumi apparátu­sok nem tettek és még ma sem tesznek egyebet, mint a saját, de a magyar nép által nem kívánt intézményüket szervezik.

Mit tettek és mivel támogatták a minisztériumok az üzemi mun­kástanácsokat? Határozottan leszögezhetjük – semmivel! Sőt, közü­lük egyesek titkon remélik, hogy az üzemi munkástanácsok, küzdve a jelenlegi gazdasági nehézségekkel – lejáratják magukat.

A munkástanácsok túltették magukat a minisztériumok tétlensé­gén, ezért az ország gazdasági helyzetének további megszilárdítása, valamint az üzemek közötti tervszerű munka megindítása érdekében – alulról jövő kezdeményezés eredményeként – az alábbiakat java­soljuk:

Az egyes gazdasági minisztériumok feladata tehát közigazgatás­ra, gazdasági felügyeletre, gazdaságjogi kérdésekre, találmányi ügyekre stb. terjed ki. Foglalkozik az elvi, műszaki fejlesztési kérdé­sekkel, a tudományos iparfejlesztés elvi problémáival. (…)

A Központi Munkástanács ugyancsak alulról jövő kezdeménye­zés alapján rövidesen ismertetni fogja az egyes kamarák, az Orszá­gos Iparkamara, a Gazdasági Tervbizottság és az Országos Gazda­sági Tanács részletes feladatait, azoknak a kapcsolatait a minisztéri­umokkal, a minisztertanáccsal és az országgyűléssel.

(1956. december 7.)

Sokszorosítvány – Párttörténeti Intézet Archívuma, 290. fond. 58. ö. e.

Jegyzet

1 . A dokumentum Magyarországon itt jelenik meg először nyomtatásban. L. Magyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok. Sajtó alá rend.: Ke­mény István-Bill Lomax, Párizs, Magyar Füzetek (1986.)

A szocialista országokban ma már elfogadott nézet az, hogy nem a rendszer hibáit és hiányosságait kell kijavítani, hanem magát a rendszert. A nekilendülő reform-elképzelések az öni­gazgatást jelölik meg a változások végcéljaként. Ez azt jelenti tehát, hogy a két társadalmi rendszer kérdései egymáshoz közelednének? Nem egészen így van: a kapitalista orszá­gokban az önkormányzatot propagálók figyelmének kö­zéppontjában az egyén-közösség kérdése állott, s így van ez most is, míg a szocialista rendszerekben az állam-tár­sadalom kérdésére koncentrálnak. Az önigazgatás problé­májának e kétféle megközelítése a két társadalomtípus kü­lönböző történeti fejlődéséből következik. (…)

A szocialista országokban a reformelképzelések lényegi­leg gazdasági jellegűek. Elsősorban a piacra és a vállalkozói tevékenységekre vonatkoznak. A legfőbb cél az állam vissza­vonulása a gazdaságból; megszüntetni az árak és a termelési szabályo(zó)k adminisztratív befolyását; tehát „bevezetni" a vállalatok közötti versenyt, megadni ezeknek a működési au­tonómiát.

És itt jelenik meg az önigazgatás képzete, a reformok két, egymással összefüggő dimenziójával kapcsolatosan: a válla­latok önállósága és a vállalati vezetőknek az alkalmazottak által történő kiválasztása. Magától értetődően ez az önigazga­tás maga is a piaci verseny (ki)fejlődésének velejárója, a ver­senynek, s az ezzel kapcsolatos jelenségeknek, melyek az árak és a foglalkoztatás területén megjelennek.

(…)

Önigazgatási perspektívák a szocializmusban

Az átalakítás mellett szóló legfőbb érv az, hogy ezáltal a szocialista társadalmak vitálisabbá válhatnak, elkerülhetik a tragikus regressziót, sőt a szocializmus történelmi kudarcát.

A szovjet reformerek valódi problémákat vetnek fel, s bátran közelítik meg e kérdéseket.

De azért ez még önmagában nem elég. E problémának marxista vizsgálata elvezet a szovjet társadalom osztályvi­szonyainak és erőviszonyainak tanulmányozásához. Legtisz­tábban az ellenerők látszanak: nemcsak a bürokratikus appa­rátus számít annak, hanem a fennálló rendszer egésze. Né­hány momentum rávilágított arra, hogy a munkásosztály álta­lában várakozó álláspontot foglal el, és hogy ennek legalábbis egy részét a konzervatív erők könnyen manipulálhatják. Ezzel kapcsolatban hivatkozhatunk Maurice Descaillot azon tanul­mányára, melyben a szovjet társadalom osztályviszonyainak kérdéseit tárgyalja. (A Szovjetunió és mi, Éditions sociales, 1978.) De túl a szovjet munkásosztály esetleges politikai „gyengeségén", a kérdés az, hogy lehet-e őket olyan terv végrehajtására mozgósítani, amely a következőkön alapul: piacgazdaság, (szabad) vezetőségválasztás, áremelés(ek). Ez a legkevésbé sem evidens. A peresztrojka e pillanatban egy olyan szép karosszériához hasonlít, amelyhez még nem találtak motort. A munkásosztályból még hiányzik az az erős motiváció, mely az átalakítás hívévé tenné.

Az alapkérdés az, hogy van-e értelme egy olyan vegyes szabályozásnak (piac-tervezés), ahol az önigazgatás csak valamiféle „kenőolaj" lenne a gépezetben? Ahogy a dolgok most állnak, az önigazgatás eszméje ma még nem olyan szi­lárd, hogy „hitelesítse" az átalakítást, hogy az ellenállás erő­ivel szemben hasonló erejű mozgalommá növekedjék. A perspektívák világosak: vagy sikerül a bürokráciának még azelőtt leszerelni a mozgalmat, mielőtt az meggyökeresedne a társadalomban, vagy az ellentmondások olyannyira kiéle­ződnek, az önigazgatás eszméje annyira tért hódít, hogy szé­les körű mozgósító erővé válik (ebben áll a glasznoszty jelen­tősége is).

A Szovjetunióban (és máshol) sem hiányoznak azok az emberek, akik tapsolnak a peresztrojkának, s közben azt vár­ják, hogy zátonyra fusson. Legfőbb ütőkártyájuk az, hogy az átalakítási tervnek súlyos hiányossága a társadalmi szabá­lyozórendszer tisztázatlansága; még mindig nem született meg a dinamikus szocializmus globális koncepciója, egy olyan modell, amelyik nem vész el a Terv(ezés)-Piac di­lemmájának útvesztőjében. Az önigazgatás nem egy kész recept, hanem egy (kísérleti) műhely, ahol a „lényeget" még most kell kidolgozni. Mindent összevetve ez a hiány egyál­talán nem meglepő: a marxista gondolkodás történeti hiá­nyosságaiból következik. Az „alapító atya" elképzeléseivel, szándékával ellentétesen, a marxizmus „marxista-leninista" variánsát jelentősen megcsonkították. Leegyszerűsödött a gazdaság és a politika színterére. A politika szorosan hozzákapcsolódott a gazdasághoz, miközben a társa­dalmi formációkról s azok működési szabályairól szóló gondolatok háttérbe szorultak. A marxizmus „közgazda­sági" redukciója – mely különösen a sztálini évtizedek alatt „virult" – súlyos teherként jelentkezik ma: sterilizálta a mai szocializmus fejlődéséhez leginkább szükséges területet. És ez nemcsak a Szovjetunióra vonatkozik – mi is hasonló cipő­ben járunk.

Szabályozás

Az önigazgatás fogalmát könnyen manipulálhatják, át­alakíthatják, mintegy mágikus eszközzé bűvölhetik. Különö­sen az az utópia lett károssá, melyet „társadalmi irenizmusnak" nevezhetünk. Volt egy olyan elképzelés, hit, hogy a tár­sadalom szabályozása biztosítható azzal, hogy egyszerűen összekombinálják, szintetizálják a különböző érdekeket, tö­rekvéseket, és ezzel kényelmesen el lehet jutni a (társadalom­fejlődési) csúcsra. Ez az irenikus koncepció egy ideális, el­lentmondásoktól és feszültségektől mentes társadalom képét rajzolja meg.

Veszélyes az effajta utópia. Magával a fejlődés fogalmá­val áll ellentétben. Nincs haladás – és különösen nem tech­nológiai haladás – a társadalmi formáción belül ható haj­tóerők, feszültségek nélkül. Emlékezzük csak Marxnak az angliai ipari forradalom kezdeteiről és a technikai fejlődés lo­gikájáról szóló elemzéseire: ennek „kifutása" a gőzgép – s ez ugyancsak a feszültség logikájára épül. Minden társadalom csak akkor fejlődhet, ha annak minden alkotórészére – termelékenységének növelése érdekében – nyomást gya­korol a közösség; különben a társadalom „önkonzerválásba", stagnálásba, általános hanyatlásba süllyed.

A kapitalizmus bizonyította, hogy elég félelmetes haté­konyságra képes abban a tekintetben, hogy a társadalmat a termelékenység növekedéséhez szükséges feszültségben tartsa – másfelől ma megmutatja, hogy képes ugyanezt a feladatot továbbra is ellátni a technológiai fejlődéssel kapcso­latban. S mindezt a piac közvetítésével teszi, melynek műkö­dési törvényei közül a maximális profitra való törekvés a leg­főbb – az állam csak akkor avatkozik be a folyamatokba, Ha feltétlenül szükséges. Ez a szabályozás a fenyegetés és az erőszak alapján működik: a munkanélküliség veszélye, az elidegenedés és a kizsákmányolás erőszakossága jellemzi. Mindez jelentős mértékű társadalmi zűrzavarral jár együtt: a válságperiódusok a szélsőségességig fokozzák ezt a zűrza­vart és erőszakot.

A szocialista gondolat az ember „felszabadításának" eszméjén alapul. A szocializmus nem más, mint egy, a tőkelogikával együtt járó erőszaktól, a maximális profit el­véből következő zűrzavartól megszabadított és – minde­nekelőtt – humánus társadalom.

De az erőszak felszámolását (mint célt) gyakran azonosí­tották a társadalmi szerkezetben létező (pozitív) feszültségek eltüntetésével. És így az államszocializmus (az elméletben) olyan rendszerként jelent meg, mely lehetővé teszi az összes társadalmi feszültségek megszüntetését, a tervezésnek és a szocialista demokráciának „köszönhetően". A valóságban minden létező feszültséget igyekeztek elfojtani vagy az állam gondjaira bízni, s ez az erőszak egy új formájának kialakulá­sához vezetett. Ezen erőszak sztálini formája semmiben sem maradt el a kapitalizmus legvadabb időszakától, a sztálini idő­szak utáni formái pedig – köztudomásúlag – csődbe jutottak: a zűrzavar hihetetlen méreteket öltött ebben a (fejlődéshez nélkülözhetetlen belső hajtóerőktől megfosztott) rendszer­ben; egy kisebbség privilégiumainak fenntartását szolgálva általános szabállyá lett a konzervativizmus.

Az államszocializmus eme. válsága nyomán – keleten és nyugaton egyaránt – előtérbe került az önigazgató szocializ­mus eszméje – de úgy tűnik, túl sok utópisztikus vonás keve­redik ezekbe az elképzelésekbe. Az önigazgatás francia hir­detői az önigazgatás „irenikus" („békevágyó") változatának hívei; a nagyobb társadalmi feszültségek kiküszöbölésére irá­nyul programjuk, míg a szovjet reformerek – úgy látszik – abban a hitben élnek, hogy a rendszer hibáit lehetséges pusztán azzal korrigálni, ha a piacnak nagyobb teret, sze­repet adnak. És (mi lenne) ha az önigazgatást nem csupán úgy tekintenék, mint a problémák kezelésének „békés" esz­közét, hanem egy olyan gyakorlórendszernek, mely a fejlő­déshez szükséges feszültségek „megtanulásának" iskolája lenne?

A tőke-logikában gondolkodók az effajta feszültséget nem tudják másképpen elképzelni, csak erőszakkal; ahhoz, hogy el tudjanak képzelni egy hatékony társadalmat, szüksé­gük van olyan fogalmakra, mint a fenyegetés és az alkalma­zással való zsarolás. Elegendő meghallgatni ez ügyben Minc urat és társait, amint az alkalmazáshoz (munkához) való jogot támadják, hogy megérthessük e primitív gondolkodás műkö­dési mechanizmusát. A szükséges társadalmi feszültséget számukra az emberekkel szembeni erőszak egy bizonyos mennyisége testesíti meg. Pedig nem éppen az-e a probléma, hogy miképpen lehetne egy új szabályozó rendszert létrehoz­ni? A feszültség alatt tartás úgy is megvalósulhatna, hogy ezt a gazdasági közeg folyamatos hatékonysági kontrollja szolgáltatná, kiegészítve a minden termelőegységen be­lül működő önellenőrzéssel. A kockázat fogalmát csak egy olyan társadalom tudja integrálni, melyet fejlődés s az ezzel járó változatosság jellemez, s ezt a kockázatot kollektíván kell vállalni, a társadalom egészét, az alrendszereket is átható szolidaritás eszméje alapján.

A varázsos csodaszerként elképzelt – minden problémát egy csapásra megszüntető – önigazgatás, illetve a másik, a „kenőolaj" funkciót betöltő, a terv(ezés) és a piac összehan­golására szánt önigazgatás képzete helyett, azt hiszem, fel­vázolhatunk egy reálisabb fejlődési utat, mely hármas szabá­lyozásra alapulna: terv-önigazgatás-piac, ahol az öni­gazgatás központi helyet foglalna el.

Két dimenzió

Kétdimenziós vetületben lehetne elképzelni ezt az ön­igazgatást: szakmai (ágazati) és regionális (területi) vonatko­zásban, a hangsúlyt arra helyezve, hogy elsődleges funkciója a földrajzi és a (piaci) versenylogika szükségszerű ellentmon­dásainak egyidejű megjelenítése lenne. Az alapegységeknek elégséges autonómiával kell rendelkezniük ahhoz, hogy e két logika között manőverezhessenek. Az általános terv és a piac közé ékelődve, az önigazgatás működésének az a feltétele, hogy a termelő- és szolgáltatóegységek ne legyenek be­zárva egy kizárólagosan vertikális logikába; ez csak ugyanazokat a hatásokat (eredményeket) tudná produkálni, mint a központi irányítás vagy a lobbyk. Épp ellenkezőleg, egy olyan nyitott, szerződéses kapcsolatrendszert kell kiala­kítani, amelyben a különféle társadalmi „logikák" szaba­don konfrontálódhatnak. Másfelől ügyelni kell arra is, ne­hogy a rendszer csak a következő két (alap)logikának érvé­nyesülésére szorítkozzon: a gazdasági hatékonyság szűrő­jére és az ágazati keretekben megjelenő társadalmi szükség­letekre gondolok. Épp ellenkezőleg, keresztezni kell e terüle­teket oly módon, hogy a versenyben megjelenjék a társadalmi felelősség, az egyes régiók és közösségek esetében pedig a gazdasági kompetencia.

A szerződéses forma azonban önmagában még nem je­lenti az önigazgatást. Szükséges még az is, hogy a vállalat­közi megállapodások egy olyan egyezkedési folyamat vége­redményeként szülessenek meg, melynek keretében az érin­tett felek az anyagi és emberi kapacitások felhasználásának megfelelő módozatait meghatározzák. És ez már valódi plu­ralitást feltételez. Nehéz elképzelni, hogy egy olyan ország, mint a Szovjetunió, lemondjon az egypártrendszerről. Viszont akkor a szakszervezeti rendszer alapvető átalakítását, új szervezeti formák megjelenését kell elképzelni: az alkalma­zottak olyan munkahelyi egyesületeket hozhatnak létre, me­lyek egy valódi önigazgatás egyezkedési folyamatainak adná­nak színteret, mivel ezek nélkül az önigazgatás nem lenne más, csak egy újabb haszontalan fogaskerék a gépezetben. Az átalakítás csak akkor lehet sikeres, ha a demokrácia és az áttekinthetőség a termelési rendszer alapjait is áthatja, motiválja és kompetenciával ruházza fel a tömegeket – e nélkül nem születhet semmi más, csak konzervativizmus és erőszak.

Még néhány szó erejéig visszatérnék a kapitalizmusra. Közhelynek számít az a megállapítás, hogy ezek a társadal­mak a profit törvényeinek érvényesülése miatt képesek „ter­mékeny" feszültségben működni. Innen csak egy (gondolati) lépést kell tenni ahhoz – és sokan meg is teszik -, hogy tech­nikai és gazdasági hatékonyságáról kiállítsák a diplomát – megjegyezve ugyanakkor, hogy igen magas társadalmi árat kell fizetni ezért. Ugyanilyen természetességgel következik az újabb „lépés", miszerint a fejlődés érdekében ezt az árat óhatatlanul meg kell fizetni. A japánok példája mutatja legjobban a kapitalizmus hatékonyságát a technikai fejődés terén, sőt megvilágítja a társadalmon belüli feszültségek és a gazdasági eredmények közötti összefüggést is.

Érdemes ezt egy kissé közelebbről is megvizsgálni. A japán eset egészen különleges abban a tekintetben, hogy az ottani kapitalizmus sikeresen használja fel azokat a magatar­tásformákat, értékeket és szabályokat, melyek egy prekapitalista társadalmi formációból öröklődtek át. A japán kapitaliz­mus hatalmas profitra tett szert azáltal, hogy a közösségi szel­lem drákói rendszabályait „vállalati szellemmé" tudta transz­ponálni.

Az igazán szignifikáns példát az Egyesült Államok esete adja, ahol a kapitalizmus valóban a társadalom egészét áthat­ja; az individuális és közösségi értékeket is ez közvetíti. Érde­mes lenne megvizsgálni az amerikai válság jellegét, a külke­reskedelmi és költségvetési deficit rekordméretűvé növeke­désének okait. Vajon csak egyszerű ipari visszaesésről van itt szó, melyet a reagani politika okozott? Nem inkább egy olyan társadalom hanyatlásának vagyunk tanúi, mely a legszélsőségesebb individualizmusra alapul, s mely mára addig jutott, hogy a közösségi elv legelemibb meg­nyilvánulását, az adózást is elutasítja? Nem arról van-e szó, hogy a rendszer megközelítette, elérte saját kiterjedési (terjeszkedési) határait? Elgondolkodtató az a tény, hogy a kapitalizmus eme „tiszta" formája komoly gazdasági nehézségekkel szembesül éppen azon fiatalabb konkuren­seknek köszönhetően, „akik" a társadalmi szabályozás múlt­ból örökölt formáira alapozták rendszereiket. Arra gondolha­tunk mindezek alapján, hogy az amerikai deficitet nem pusz­tán gazdasági okokkal kell magyarázni: inkább annak a jele ez, hogy a kapitalista szabályozórendszerrel van gond. És a reaganizmust nem lehet felelőssé tenni a gazdasági válsá­gért; a reaganizmus inkább az amerikai társadalom strukturá­lis válságának kifejeződése, magának a társadalomszabályo­zásnak a válságába kerülése.

Az amerikai imperializmus azonban rendelkezik azokkal az eszközökkel, melyek lehetővé teszik, hogy a válságot ex­portálva annak hatásait másokra hárítsa – elsősorban a har­madik világ országaira, másrészt az olyan országokra, mint amilyen például Franciaország – de ez már egy másik történet.

MMM – 1988. február, pp. 36-39.

(Ford.: Takács József)

Az alábbi cikket azzal a céllal közöljük, hogy az olvasó világosabb képet alkothasson arról, hol is tart Magyarországon a termelési önkor­mányzat. Bár ez az írás némileg szebbnek tünteti fel a nyugatnémet menyasszonyt, mint amilyen az valójában, s a bemutatott önkormány­zati jogok korántsem jelentik a lehetőségek netovábbját, az egyértel­műen kiderül belőle, hogy az NSZK-ban a dolgozói kollektívának jóval nagyobb befolyása van a termelésre, mint Magyarországon, a tőkéssel szemben lényegesen jobb tárgyalási pozícióval rendelkezik, mint a magyar munkás a bürokráciával szemben.

A magyar kormány mégsem ebből tanul, hanem a kapitalista gazdaság és társadalomszerveződés XIX. századi „modelljében" gon­dolkodik. A magyar bürokráciának – úgy tűnik – semmi sem drága, ha a dolgozói kollektíva érdekeiről van szó… Bezzeg ha a saját érdekeit kell védenie… Ajánljuk megfontolásra a német tapasztala­tokat is.

*

A XIX. században Németországban végbement az agrártársadalom­ból az ipari társadalomba való átmenet. Az ipari munkásság új, gyorsan növekvő rétege kezdetben nagy nyomorban élt és szinte teljesen védtelen és jogfosztott volt. Szervezeteik segítségével azu­tán lassan javítani tudtak anyagi helyzetükön, megteremtve a szociá­lis biztonságot. Az üzemekben viszont a munkavállalók századunk­ban nagyobb függőségben maradtak; a tulajdonos rendelkezési jogát alig korlátozták.

Áttörés a munkásönkormányzat irányába

Ezen a téren csak az utolsó évtizedekben indult el változás. Társa­dalmi rendszerünk alapjának kétségtelenül az emberek önrendelke­zése számít. Adódik ez már a személyiség szabad fejlődésének az alkotmány által szavatolt jogából. Az önrendelkező emberek esz­ményképének viszont ellentmond az, ha a munkavállalót csupán a termelési folyamat egyik alkotórészének tekintik, aki egyedül a kapitalista érdekeknek van alávetve. Ebből az alapgondolatból származik, hogy manapság messzemenő az egyetértés abban, hogy a dolgozók érdekében a vállalati célokat ismertetni kell, és hogy azon vállalkozói döntéseknél, melyek a munkavállaló létérdekét érintik, számára demokratikus beleszólási jogokat kell biztosítani. Az NSZK-ban ezeket a követelményeket a munkavállalók jelentős részét meg­illető, törvényesen biztosított üzemi önkormányzat segítségével pró­bálják igazságosan megvalósítani.

E fejlődés kezdetén keletkezett az 1920. évi üzemi bizottságokról szóló törvény, mely első ízben teremtett arra lehetőséget, hogy a munkások és alkalmazottak megválasztott képviseleteit minden üzemben kialakítsák. A fiatal NSZK 1951-ben a munkavállalói önkor­mányzat irányába komoly lépést tett, mikor az ún. bányász-munkás­önkormányzati törvényt életbe léptette, a bányászat nagy vállalatainál dolgozó munkavállaló számára jelentős munkásönkormányzati jogo­kat nyújtott. Az 1952. évi üzemi alkotmánytörvény csaknem minden üzem munkavállalóinak biztosította a szociális és személyi ügyekben az önkormányzat jogát és a gazdasági döntéseknél a beleszólás lehe­tőségét. Az 1972. évi második üzemi alkotmánytörvény további lénye­ges javulást hozott, mindenekelőtt a munkavállalói képviseletek szá­mára. Az 1976. évi általános munkásönkormányzati törvény végül is egy jelentős reformfolyamat eredménye volt. Az NSZK-ban mind­ezekkel a törvényekkel az „alkotmányos gyár" gondolatát fogalmaz­ták meg. Valósággá vált az, ami néhány évtizeddel ezelőtt utópikus álomnak tűnt. Az alkotmány „szociális állam" elve az élet fontos terü­leteire kiterjedt.

Az üzemi tanács

Az üzemi munkavállalói érdekképviselet legfontosabb intézménye az üzemi tanács. Valamennyi 18. évét betöltött munkavállaló választja meg; a külföldi munkavállaló is választásra jogosult és választható. Valamennyi választásra jogosult jelöltetheti magát, mindegy, hogy szakszervezeti tag-e vagy sem. A gyakorlatban viszont, mindenek­előtt a nagyobb üzemekben, a szakszervezetnek jelentős befolyása van a jelöltek listájának összeállításánál.

Az üzemi tanács taglétszámát a vállalat nagysága szabja meg. Hivatali időszaka 3 évig tart. Mivel a munkaadó megpróbálkozhat azzal, hogy a „kényelmetlenné" vált üzemi tanácstagnak felmondjon, az üzemi tanács tagjai munkaidejük alatt és még egy évig a felmon­dással szemben megerősített védelmet élveznek.

Az üzemi tanács tagjai hivatalukat rendszerint szakmájuk mellett gyakorolják, csak a nagyobb üzemekben kell az üzemi tanács egy vagy több tagját függetlenített állásban tartani.

A közszolgálat hivatalnokainak, alkalmazottainak és munkásai­nak szintén van érdekképviselete, feladatuk és jogkörük hasonló az üzemi tanácsokéhoz.

Az üzemi tanács jogköre

Az üzemi tanácsnak sokrétű jogosultsága van, mindenekelőtt szociá­lis és személyi ügyekben. Némely dolgokba beleszólása van, mások­ban közreműködhet és egyes esetekben végül is valódi önkormány­zati joggal rendelkezik. A „valódi" önkormányzat azt jelenti, hogy a munkaadó az üzemi tanács beleegyezése nélkül nem dönthet. Nem egyezhetnek meg, vagyis üzemi egyeztető bizottság dönt, mely a munkaadó és az üzemi tanács azonos számú képviselőjéből, vala­mint pártatlan elnökből áll. Az üzemi tanács egyetértése nélkül az üzemi vezetés például túlórát és csökkentett munkaidőt nem rendel­het el, nem vezethet be bélyegzőórát vagy egyéb ellenőrző intéz­ményt, nem adhat jutalmat és nem mondhatja fel az üzemi lakásokat. Az üzemi tanács kivívhatja azt is, hogy a be nem töltött vagy újonnan kialakított munkahelyeket az üzemen belül kihirdessék.

Jóllehet egy munkatárs elbocsátását az üzemi tanács nem aka­dályozhatja meg; de minden felmondás előtt ki kell kérni a vélemé­nyét, és bizonyos határok között joga van tiltakozni. Ha tiltakozik és ezen kívül maga az érintett személy keresetet indít a munkaügyi bíró­ságnál, a bírósági döntésig az illetőt tovább foglalkoztatják. Ha a munkaadó nagyobb számú munkatárs elbocsátását tervezi, az üzemi tanácsot idejében értesíteni kell. Ennek alapján joga van olyan „szo­ciális terv" kidolgozását követelni, amely az érintettek számára nem jelent hátrányt, amelyben pl. kártalanítást fizetnek számukra vagy megtérítik az átképzési segélyt.

Az üzemi tanács ott is, ahol csak meghallgatási joga van, ügyes tárgyalásokkal nagyon gyakran könnyítéseket érhet el munkatársai számára. A gyakorlatban az üzemi tanács és a munkaadó csak ritkán áll kibékíthetetlen ellentétben egymással, különben együtt dolgoznak – ahogy ezt a törvény nyomatékosan meg is követeli – és kölcsönösen fáradoznak az értelmes kompromisszumok megkötésén.

Az egyes munkavállalónak – választójoga mellett, amellyel az üzemi tanács tagjait választhatja – joga van arra, hogy meghatározza az üzem „belső szabályait". Így mindenekelőtt joga van tevékenységi módjáról és a munkafolyamatba való besorolásáról információkat kapni, munkabérének kiszámítási módjáról és összetevőiről tudo­mást szerezni, személyi lapjaiba bepillantást nyerni; panaszt emelni, ha megkárosítják vagy jogtalanul bánnak vele. A legtöbb ilyen ügyben a munkavállaló az üzemi bizottság tagjaihoz fordulhat.

Önkormányzat a nagyüzemekben

A vállalat gazdasági ügyvitelére az üzemi tanácsnak nincs befolyása; erről csak bizonyos mértékben kap információt, és csak azokban az üzemekben, ahol a munkavállalók száma 100 fölött van.

A gazdasági önkormányzat azonban különböző formákban majd minden nagyobb üzemben megvan. Az NSZK-ban a nagyvállalatok több mint fele részvénytársaság. A német részvénytársaságnak két vezetősége van; a felügyelő tanács, mint felügyeleti szerv és az igaz­gatóság, mely a folyó ügyeket viszi. Már 1952 óta minden Rt.-nál a felügyelő tanács tagjai harmadának a munkások és alkalmazottak választott képviselőinek kellett lennie. Ez a szabályozás a kis és kö­zép Rt.-ra is érvényes (2.000 foglalkoztatottig) és manapság még más jogi formában működő vállalatokra is, melyek 500-2.000 munkavál­lalót foglalkoztatnak.

A nagyvállalatok számára azonban két külön önkormányzati sza­bályozás van életben; az 1.000 foglalkoztatott fölötti bányászati nagy­üzemekben és a vas- és acéltermelés területén már 1951 óta alkal­mazzák az ún. bányász-önkormányzati törvényt. Ezen törvény értel­mében a felügyelő tanács felét a tőkés és a munkavállaló képviselői alkotják; mindkét oldalon azután további, semleges tagokat kell be­vonni. Az igazgatóságnak a személyzeti és munkaügyi igazgatót, mint teljes jogú tagot kell meghallgatnia különböző kérdésekben, aki vi­szont a felügyelő tanácsban lévő munkavállalók képviselőjének sza­vazatával szemben nem választható meg.

A több mint 2.000 főt foglalkoztató többi ipari nagyvállalatra az 1976-os általános önkormányzati törvény érvényes. Ebben a törvény­ben, mely a bányászat és a nyomdászat kivételével valamennyi gaz­dasági ágazat mintegy 500 vállalatára terjed ki, eléggé bonyolult a szabályozórendszer. Bár a felügyelő tanácsban teljes paritás uralko­dik a tőkés és a munkavállalói oldal között, de szavazategyenlőség esetén az elnök szavazata dönt, aki nem választható meg a tőkés akarata ellenére. A felügyelő tanácshoz a munkavállalók részéről a „vezető alkalmazottak" legalább egy képviselőjének, azaz egy me­nedzserfunkcióban lévő alkalmazottnak is tartoznia kell.

A szakszervezetek szívesen vették volna, ha a bányász-önren­delkezési törvény, melyről 3 évtizede folyik a szó, egyszerűen a többi nagyüzemekre is kiterjedt volna, bár a törvényhozásban az a kétely kerekedett felül, mely ebben a törvényben az alapvető alkotmányos jogok további korlátozását látta a tulajdon területén. A munkaadói szövetségek úgy vélték, hogy a törvény ebben a formában is túlságo­san erősen korlátozza a tulajdonjogokat és panaszt tettek. A szövet­ségi alkotmánybíróság ezt a panaszt elutasította és megállapította, hogy az önkormányzati törvény az alkotmánnyal összeegyeztethető.

A munkavállalói önkormányzat az NSZK gazdasági és társa­dalmi rendszere stabil elemének bizonyult. Ebben a rendszerben vé­gül is nem minden érdekelt volt kész a korrekt együttműködésre, de az aktív együttműködés lehetősége fokozza a munkások és alkalma­zottak munkamotivációját, és ezzel erősíti a német gazdaság teljesí­tőképességét.

Az üzemi tanács jogai

(Fordította: Kádár Zsuzsa)

Szerkesztőségi cikk a „Gesellschaft und Bürger" című kötetben, pp. 256-262, München, 1988.