Varga Zsuzsanna: Az agrárlobbi tündöklése és bukása az államszocializmus időszakában. Budapest, Gondolat Kiadó, 2013

Ma, amikor a totalitárius paradigma (a nácizmust a kommunizmussal rokonító, hidegháborús ideológia) reneszánszát éli Kelet-Európában, különösen üdítő egy olyan könyvet olvasni, amelyik már alaptézisében is az ellenkezőjéből indul ki: ti. annak elismeréséből, hogy az államszocia¬lizmusban (is) voltak politikai csoportérdekek, sőt, lobbik is szerveződtek – még ha korlátozott módon is. Egyébként éppen a totalitárius paradigma neofita híveinek érdemes hangsúlyozni: ezt így látta az akkor „létező szocializmus” osztálykritikájának két, külföldön a legismertebb elemző¬je, Konrád György és Szelényi Iván is, akik racionális¹ redisztribúcióról beszélnek az államszocializmus kapcsán. „A Központi Bizottság és a parlament viszonya mindennél szemléletesebben érzékelteti a párt és az állam viszonyát. A Központi Bizottság ülésein részt vesz az uralkodó rend minden reprezentatív tagja – szinte automatikusan tagja a Központi Bizottságnak a pártközpont valamennyi titkára és osztályvezetője, a párt és az állam nagyobb területigazgatási szerveinek vezetői, minden mi¬nisztérium és minden országos hatáskörű igazgatási szervezet vezetője (a Nemzeti Bank elnökétől a Statisztikai Hivatal elnökéig és a Tudomá¬nyos Akadémia főtitkáráig), minden napilap főszerkesztője, a rádió és a televízió elnökei, a legnagyobb vállalatok vezetői, s nem utolsósorban a hadsereg és a rendőrség főnökei, ott van tehát mindenki, aki hivatalánál fogva kiemelkedő hatalommal rendelkezik, s ennélfogva országos jelen¬tőségű redisztributív döntések részese lehet” (Konrád-Szelényi 1989, 203-204). A pártelit azonban – ez magától értetődőnek számít, de azért hangsúlyozzuk a „totalitáriusok” kedvéért: éppúgy nem volt egységes, ahogyan a párttagság sem volt az; sőt, a pártvezetés – akár azért, mert rákényszerült, akár más okból – de figyelembe vette a lakosság vélemé¬nyét, közkeletű szóval a közhangulatot, és ahogyan Varga Zsuzsanna új könyve is bizonyítja, érdekvédelmi szervezetek, lobbik is alakultak az egyes csoportok képviseletére.
A kötet egy befolyásos és társadalmilag nagyon fontos érdekvédelmi csoportnak, az agrárlobbinak a történetét dolgozza fel, kiválóan bele¬ágyazva a szerző széles körű levéltári és interjús kutatásait Magyaror¬szág és Kelet-Európa tágabb politikatörténetébe, amelynek Varga Zsu¬zsanna jó ismerője. Mivel jómagam nem vagyok agrártörténész, átfogó szakmai bírálatra nem vállalkozhatom; ezért azonban magas elismerést kapott a szerző, aki kutatómunkájáért Bolyai emlékplakettben részesült. Én társadalomtörténészként csak néhány szempontot emelnék ki, ame¬lyeket a könyv nagy érdemeinek gondolok.
Először, a kötet szépen felépített logikával és pontosan végigköveti az agrárlobbi kialakulásának előzményeit egy olyan korszakban, ahol éppen nem szokás lobbikról beszélni, sőt, az agrárium komoly válságba került, olyannyira, hogy a mezőgazdaságáról híres Magyarország a sa¬ját állampolgárait sem tudta rendszeresen ellátni élelmiszerrel, vagyis a Rákosi-korszakban, amikor mechanikusan lemásolták a szovjet mintát (a sztálini erőszakos kollektivizálás – amelyet angolszász szerzők a város falu ellen vívott háborújaként is aposztrofáltak – katasztrofális következményekkel járt a Szovjetunióban, később pedig a maoista Kí¬nában is). Nem véletlen, hogy a Nagy Imre köré szerveződött kör, ame¬lyet a szerző pontosan feltérképez, éppen a mezőgazdaság területén ígért elsősorban javulást, ahol nemcsak tűzoltó jellegű intézkedéseket hoznak (szakítás az erőszakos kollektivizálás politikájával, a kötelező beadási terhek csökkentése, az elviselhetetlenné duzzadt adók elenge¬dése), hanem kezd kibontakozni egy átfogóbb reformpolitika, amelynek egyik vezető teoretikusa Erdei Ferenc (aki régebben maga is támogatta a kollektivizálást). Varga Zsuzsanna jó pszichológiai érzékkel tárja fel, mit jelentett ez a teher azon többnyire paraszti származású, egykori népi kollégista vezetők számára, akik hasonló damaszkuszi utat jártak be, és az interjúk során beszámoltak lelkiismereti válságukról. A faluban vívott „osztályharc” szörnyű következményeit Sánta Ferenc pontosan dokumentálja a Húsz óra című kisregényében: az egykori gazdasági cseléd, a II. világháború után földet osztó Jóska üldözi el a faluból a sztálinista rendőrt, aki 1956 után az erőfitogtatás és a bosszú jegyében agyonlövi Bénit, az egykori gazdasági cselédet… miközben a háború előtt mindhárman „egy kenyéren, egy szegénységben” voltak… Varga Zsuzsanna az olyan hidegháborús őrültségekről sem felejt el megem¬lékezni, mint a gumipitypang erőltetése. Noha Nagy Imre egy szovjet hatalmi harc következtében kerül előtérbe (majd ennek is köszönheti a bukását), de a szerző – jó társadalompolitikai érzékkel – nem mu¬lasztja el megemlíteni a mellette szóló „elvtársi” érveket: „Nagy elvtárs megfelelő lenne a Minisztertanács elnökének (párthű, magyar, ismeri a mezőgazdaságot)” (Varga 2013, 17). Ez mutatja, hogy a szovjet veze¬tésen belül (is) volt egy enyhén antiszemita vonal (vagy a megjegyzés inkább a szovjet elvtársak tájékozottságáról tanúskodik?). De hason¬lóan régi előítéletek továbbélését mutatja Szabó Istvánnak, a TOT (Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa) elnökének megállapítása: „Az V. kerületi fiúk […] megtanulták, hogy a Szabó Pistát vissza kell hívni” (Varga 2013, 140).
A könyv második nagy érdeme a kelet-európai és a nemzetközi kite¬kintés. Belülről bemutatja, hogy Kádáréknak 1956 után elemi érdekük volt a parasztsággal kötött béke; hiszen, ha az ipari sztrájkok mellett élelmiszerhiány is van, nem tudják konszolidálni az új rendszert. Így került sor a kötelező beszolgáltatás eltörlésére, majd pedig az Agrárpolitikai Tézisek lefektetésére, ahol kimondták: a parasztokat gazdasági tényezők (is) mozgatják, és ezt figyelembe kell venni a mindenkori agrárpolitika kialakításakor. Kívülről pedig a nemzetközi kapcsolatok fejlesztése kere¬tében számos testvérország tapasztalataival ismerkedhettek meg a már formálódó agrárlobbi tagjai; sőt, a kádári konszolidációval sor kerülhetett amerikai, dán és holland kapcsolatfelvételre is. Ezen kapcsolatoknak hála, (sokat) fejlődött a magyar nagyüzemi gazdálkodás és sikernövény lett a kukorica, olyannyira, hogy a fejlődést később a nyugati sajtó is elismerte. 1985-ben a befolyásos Christian Science Monitor így írt az országról: „A magyar gazdaság horizontján az egyetlen ragyogó pont a mezőgazdaság” (Varga 2013, 254). Ezt meg tudom erősíteni egy kor¬társ megyei szatírával, Nádor Istvánnak az Országos Vezető váratlanul érkezik című írásával: „Jobbra száz hektár rizsföld, balra a legelőn 8-14 sertéskonda furulyázó kondással! Fiatal bikacsorda kizárólag exportra. A legelő végén csöppnyi szik, hogy LÁSSÁK, AKIK AKARJÁK, ILYEN VOLT AZ ORSZÁG RÉGEN. A sziken túl nem mély tó, melynek partján ezerszámra brekeghetnek a NYUGATIEXPORT-KÉPES BÉKÁK MINT KEMÉNYVALUTA FORRÁSOK. A tó innenső partján ÉRTÉKES NÁDAT ARASSANAK a szövetkezeti nádgazdaság – LEHETŐLEG SZOVJET GYÁRTMÁNYÚ! – nádarató gépével. Távolabb, a dombtetőn ÉGBE SZÖKJÖN A MEGYEI RÁDIÓÁLLOMÁS ADÓTORNYA, alatta a ház¬táji szőlőkben serényen riogassa a seregélyeket a szövetkezet csősze
(HOGY MEGLEVŐ GONDJAINKAT SE HALLGASSUK EL). Az úttest
túlsó oldalán gabonatábla ringatózzon, magas sikértartalommal, majd a végtelenbe tűnő síkságon szőlő- és gyümölcsfák rogyásig, mögöttük húszemeletes, hűthető raktárak és egy közepes ládagyár. Repülőtérrel. A gyümölcsfák és a mező DÚSAN VIRÁGZÓ KÉPET MUTASSANAK, LEHETŐLEG FAGYVESZÉLY NÉLKÜL. A HÁTTÉRBEN SZIVÁRVÁNY ÍVELJEN AZ ÉG ÉS MEGYEI VEZETŐ IRODÁJA KÖZÖTT. Tulajdon¬képpen ezt a javaslatot mindjárt el lehetett volna fogadni, bár nem volt egészen világos, hogyan hozzák összhangba a növényi tenyészidőket” (Nádor 1989, 85-86; kiemelés az eredetiben). A szatíra valósága az, hogy devizára egyre nagyobb szüksége volt az állandó életszínvonal¬emelésre épülő kádári politikának; és a mezőgazdaság mint sikerágazat sokáig megtermelte a kemény valutát.
A kötet harmadik érdeme az új gazdasági mechanizmus körüli viták pontos dokumentálása az agrárlobbi szemszögéből, amely érdekes új szempontokkal gyarapítja tudásunkat a reformerek és dogmatikusak közötti küzdelemről és a harc különböző fázisairól. Varga Zsuzsanna ennek előzményeit is lelkiismeretesen dokumentálja, Fekete Ferenc visszaemlékezésével: „Ez 54 kora őszén volt […] Itt született először a mechanizmus szó, ezért érdekes. Ezt a Barla Szabó megírta a Párttör¬téneti Szemlében is. Egyszerűen úgy történt, hogy azt mondtuk, hogy háromfelé vesszük az anyagot, mert hárman vagyunk. A Móré az iparral foglalkozik, én a mezőgazdasággal, és a harmadik, ami se nem ipar, se nem mezőgazdaság, ezt nevezzük el – Kopácsy mondta – mecha¬nizmusnak. Úgy tudom, ekkor fordult elő először, hacsak valamikor a húszas években nem használták, de mi erről nem tudtunk. Most sincs talán tisztázva. Így láttunk neki” (Varga 2013, 35). Kádár a parasztságra is kiterjesztette az életszínvonal-politikát: az agrárlobbi nagy győzelme¬ként lehet elkönyvelni, hogy a szövetkezetek önálló jogi személyiséggé válhattak, szabadon gazdálkodhattak, elfogadottá vált a nyereség elosztása és a munka utáni fizetség, engedélyezték az ún. kiegészítő vagy melléküzemági tevékenységet és a háztájit. A szociálpolitikában is javult a parasztság helyzete: nyugdíj tekintetében (majdnem) utolérték a munkásokat és az alkalmazottakat. Az ország gazdasági helyzetének romlásával párhuzamosan a háztájiban nőtt az árutermelés² ; a kádári politikai sikereként lehet elkönyvelni, hogy miközben más országokban (így a nálunk iparilag fejlettebb NDK-ban is!) akadozott az ellátás, Ma¬gyarországon biztosított volt az élelmiszer-ellátás, nőtt a húsfogyasztás és javult az általános élelmezés.³ Varga Zsuzsanna ugyanakkor hosszan elemzi az ún. munkásellenzék (Biszku Béla és köre) és az ipari (első¬sorban nehézipari) lobbi ellentámadását az 1970-es évek elején: végül azt is elérték, hogy Fehér Lajosnak (aki még az illegális mozgalomból ismerte Kádárt) távoznia kellett a posztjáról, és (büntető)jogi úton is elindultak a támadások a téeszek ellen. Noha ezzel a politikával később szakítottak, az agrárlobbi jobbító javaslatai már akkor jöttek, amikor a hatalom éppen a túlélésével volt elfoglalva. Kiemelem a plurális tulaj¬donlási formákat és a téeszek önigazgatását mint pozitív példákat egy lehetséges demokratikus szocializmus irányába történő elmozdulás felé – a mindent elsöprő privatizáció azonban a rendszerváltás után nagyon hamar győzedelmeskedett.
A könyvet összességében csak dicsérni tudom: alaposan és kiválóan megkutatott, remek stílusban megírt, logikailag szépen felépített agrár-és politikatörténeti szakmunka, amely nemcsak a szakemberek, hanem a laikus olvasók figyelmére is méltán tarthat számot. Talán jó volna megírni társadalomtörténeti szempontból is ezt a történetet – a szerző birtokában levő interjúk és levéltári anyagok biztosan tartalmaznak még értékes megírandó szempontokat. Ez azonban már egy másik könyv története.
Jegyzetek

1 . Ennek a kitételnek a fontosságára Szalai Erzsébet hívta fel a figyelmemet.

2 . A magyar mezőgazdasági árutermelésről lásd Lampland (1995).

3 . Ehhez lásd Valuch (2013).

Irodalom
Konrád György – Szelényi Iván (1989): Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Budapest, Gondolat Kiadó.

Lampland, Martha (1995): The Object of Labor: Commodification in socialist Hungary. Chicago, University of Chicago Press.

Nádor István (1989): Megy-e a megye? Budapest, Gondolat Kiadó.

Sánta Ferenc (1964): Húsz óra. Magvető Zsebkönyvtár.

Valuch Tibor (2013): Magyar hétköznapok: Fejezetek a mindennapi élet történeté¬ből Magyarországon a második világháborútól napjainkig. Budapest, Napvilág Kiadó.