Az írás a wallersteini elméletet szemléleti alapon teszi kritika tárgyává, egy konkrét kérdés, a profitráta csökkenésének okain bemutatva a bírálat gyakorlati érvényét. A szerző szerint, Wallerstein túlhangsúlyozza a tudati elemek szerepét; a világrendszerek elkülönült vizsgálatával „megszünteti" az emberi történelmet mint olyat; a munkaérték-elmélet negligálásával pedig nem ad helytálló s a valóságos megoldás felé mutató magyarázatot a profitráta süllyedésére.

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

(József Attila: Eszmélet)

Immanuel Wallerstein világrendszer-elméletét immár több évtizeddel ezelőtt alapos bírálatnak vetette alá a magyar világgazdasági, fejlődés­kutató szakma, amely fénykorát a 80-as években élte (lásd pl. Fejlődés­tanulmányok sorozat). Mindenekelőtt Szentes Tamás 26 (!) évvel ezelőtt született elemzése érdemel figyelmet, amelyben Wallerstein „egyoldalú túlzásokba vitt elméleti konklúzióit” (Szentes 1985, 722), valamint ellent­mondásait komoly elméleti és szakirodalmi ismeretek birtokában körül­tekintően és meggyőzően bírálta. Az osztályviszonyokról és az azokhoz fűződő tudatformákról többek között Miszlivetz (1984), a kapitalizmus önmagát elpusztító Rosa Luxemburg-i koncepciójának Wallersteinnél is fellelhető hibájáról Wallerstein The Capitalist World Economy c. műve kapcsán Szigeti (2005, 68-70) elemzése érdemel figyelmet. Hogy pél­dáként a nemzetközi irodalomból is merítsünk, a wallersteini rendszer tudományelméleti alapjait bírálja, következtetéseit ütközteti az elmúlt évtizedek társadalmi-kulturális fejleményeivel Holubec (2008).

1. A wallersteini világrendszer

Wallerstein szerint az elemzés megfelelő szintje a világrendszer, amelynek a nemzetállamok éppúgy szereplői, mint az osztályok, vállalatok, családok, identitáscsoportok, egyének, ahol a tőkésekkel szemben számtalan elnyomott osztály áll, s ahol az osztályviszonyok is nemzetköziek. A világrendszer fő meghatározója a tengelyszerű munkamegosztás a centrum és periféria között, amelyben az erősebb államok egyenlőtlen csere révén szívják el az értéket az utóbbiaktól.

Nincsenek „örök igazságok”, általános érvénnyel csak egy-egy hosszú életű (longue durée – Braudel) történelmi rendszerre vonhatunk le következtetéseket. A rendszerek hanyatlásuk során káoszba, egy bifurkáló (kétkimenetes) átmeneti, kaotikus fázisba jutnak, ahonnét akár visszafelé is vezethet az út, de a rendszer végül eltűnik. Most is ilyen bifurkáló periódust élünk, amit 1968 „kulturális forradalma” indított el, és döntenünk kell, milyen világot akarunk. Wallerstein a Társadalmi Világfórum (WSF) civil mozgalmainak „egyenlőbb” társadalom iránti törekvéseiben látja a kiutat.

A világrendszer-elmélet a tudati elemek túlértékelésével és a világrend­szerek fejlődésének öntörvényűként tételezésével végső soron a szerve­zett forradalmi átalakulás létjogosultságát kérdőjelezi meg. Wallerstein szerint se evolúció, se forradalom. A régi rendszerből az anarchián át vezet az út az újba. Ahogyan azt egy korábbi művében kifejti: az átmenet nem ellenőrizhető jelenség. „Az az átmenet […] amely ellenőrizhetően és szervezetten folyik, megköveteli a kizsákmányolás bizonyos folyto­nosságát is. […] A különböző szervezett formáknak addig lehet fontos szerepük, amíg a jég megtörik, az azonban kétséges, hogy képesek-e ezek egy új társadalom létrehozására.” (Wallerstein 1997)¹

A szervezett forradalmi átalakulás kizárása látszólag végpont, valójá­ban azonban a wallersteini elmélet origója. Ebből ered a világrendszerek közti kapcsolat. illetve a világrendszereken átívelő történelmi fejlődés megszüntetése, esetlegessé tétele és a világrendszer cselekvő alanyá­nak „eltüntetése” is.

A Bevezetés a világrendszer-elméletbe annak a számos értékes eredményt és ugyanakkor ellentmondásokat tartalmazó, baloldali és nemzetközileg elismert koncepciónak az összegzése, amely a marxi­lenini forradalmi elméletet éppen a gyakorlati cselekvés mibenléte kér­désében írja felül. Egyszóval: ügyesen kiénekli a történelem forradalmi osztályának szájából a sajtot…

Ezt a rendszert az alábbiakban szemléleti oldalról teszem bírálat tárgyává (2-3. pont), egy szaktudományos kérdés (4. pont) kapcsán is illusztrálva, hogy helyes szemlélet nélkül nincs helyes elmélet, helyes elmélet nélkül nincs helyes statisztika.

2. A tudati elemek túlértékelése

A wallersteini világrendszer-elmélet szerint nincsenek örök érvényű igazságok. (42, 90, 199, 202² ) Wallerstein szerint csak a „strukturális idő” (a világrendszerek, a braudeli longue durée) belső törvényszerűségei léteznek, ám nem állítható, hogy az időben egymás után következő vi­lágrendszerek valamiféle fejlődési logika mentén születnének: a fejlődés elkerülhetetlensége kétséges. (48) Az egzisztencialista Heidegger (1984, 162-164) ugyanezt az ismeretelméleti problémát így fogalmazta meg: „a létező teljességét sohasem vagyunk képesek […] felfogni […] a létezők összességének megragadása […] elvileg lehetetlen”.

Az egyéni tudat szerepének túlértékelése megjelenik a világrend­szeren belüli elemzésnél is, amikor Wallerstein 1. a mai világrendszer fordulópontját 1968 „kulturális sokk”-jában határozza meg; 2. amikor az osztályok helyett a legkülönbözőbb szintű és ideológiájú státusz- és iden­titáscsoportokat teszi meg a globális világ hierarchiarendszerei alapvető alkotóelemeinek; és 3. amikor a világrendszer megváltoztatását (csak) tudati kérdéssé teszi (illetve, mint látni fogjuk, még azzá sem). Ez a há­rom mozzanat szorosan összefonódik az alábbiak szerint.

Wallerstein a mai világrendszer válságát 1968-ban gyökerezteti, amely szerinte „az elnyomottak” haragjából és csalódottságából következő „kulturális földrengést” hozott. 1968, azzal, hogy nemet mondott a rassz­izmusra és igent a szexuális szabadságra, „jelentős mértékben szétzilálta a világrendszer struktúráit”, és szétvetette az addigi geokultúrát, „amely egészen addig összetartotta a rendszert”³ . A világrendszer átlépett bifurkáló átmeneti fázisába (157-158, 170-171, 174). 1968-cal beindult egy „kulturális evolúció” (174), harc egy olyan világért, ahol a szabadság a többséget és kisebbségeket egyaránt megilleti: individuumoknak és csoportoknak egyaránt lehetőségük van saját preferenciájuk követésére (178-179).

Itt tehát Wallerstein letér a gazdasági meghatározottság eredetileg vállalt útjáról, és mind a rendszer válságát, mind az új rendszer kibon­takozását tudati-kulturális tényezőkkel magyarázza. Csakhogy először is, ez a kulturális evolúció nem 1968-cal vette kezdetét. Lásd: a háború utáni baby boom, a hippi mozgalom, a „Beat-generáció”, (Jack Kerouac regénye, 1948), Greenwich Village (New York) alternatív művészete, a Beatles stb. Másodszor, 68 forradalmi szervezetei hamar kimúltak, illetve szétszóródtak, vezetőik beépültek az establishmentbe, értékeit kommercializálták (szex- és kozmetikai ipar, forradalmárok képe a pólón). Az identitáscsoportok, amelyek, ha nem is rendszerváltó, de az akkori világot tényleg elutasító kultúrában egy pillanatra találkoztak, gyorsan kis csoportokra váltak szét és osztódtak tovább, hatalmas fogyasztói piacot kínálva a tőke számára. A civil társadalmat a „részvétel” intéz­ményeinek megalkotásával (NGO-k), a munkásokat béremeléssel, a fiatalokat egyetemi reformokkal szerelték le. A nagy és romantikus 68 magának a tőkés világrendszernek a belső fejlődése volt. A „geokultúra” megváltozhatott, de még ezután jött a hetvenes évek sikeresen legyő­zött gazdasági válsága, a fejlődő országok eladósítása és a 80-as évek „adósságkezelése”, ami mind megszilárdította a „tengelyszerű” munka­megosztást. Intézményesült a korlátlan tőkeuralom a neoliberalizmussal és a „washingtoni konszenzussal”, összedőlt a rendszeralternatíva, ezzel anyagilag és szellemileg is megtámogatva az immár világuralmat gya­korló tőkét; a mikroelektronika korának csúcsát jelentő internet segített a tiltakozó identitáscsoportok becsatornázásában, továbbosztódásában és az indulatok levezetésében, 68 békepártisága ellenére Irak nem vált új Vietnammá stb. A „geokultúrában” visszavette helyét a konzervativizmus, a rasszizmus és a xenofóbia, a szociális kérdéseket háttérbe szorította a zöldmozgalom, a politikai struktúrában megerősödtek a jobboldali pártok és mozgalmak. (Ld. erről Holubec 2008.) Az 1968-ban felhorgadó nemes lelkű „citoyen”-t ismét maga alá gyűrte a nyereséghajhász „burzsoá” – és a kettő ugyanaz. (Ld. erről Rozsnyai 2010, 14-16.)

1968 a társadalmi kiábrándultság ösztönös megnyilvánulása volt, kés­szúrás a ködbe. E tekintetben semmiben sem különbözik a napjainkban a válság szociális hatásai miatt sűrűsödő erőszakos tiltakozásoktól, autógyújtogatásoktól vagy a tőke által spontánul (a piaci viszonyokon keresztül) és tudatosan (a politikai ideológiákon, pártokon keresztül) gerjesztett „identitás- és státuszcsoportok” (lényegében: individualizmus) által darabjaira szabdalt munkásosztályon belül erősödő faji, etnikai kisebbségek ellen irányuló mozgalmaktól.

A tőkerendszer fejlődésének alapalgoritmusa (a kisajátított értéktöbb­letből folyó tőkefelhalmozás) miatt ugyan szükségszerűen halad az összeomlás felé, de ez csak akkor következik be, ha a tömegek nem egyszerűen „kiábrándulnak” (ezt teszik már a felvilágosodás óta), hanem felismerik és megszűntetik alapellentmondását (hogy alávetettségük oka az általuk létrehozott érték mások, a termelőeszközöket magántu­lajdonként birtokló tőkések által történő kisajátítása). Pusztán a fennálló viszonyoktól való irtózás és az elidegenültségből kirobbanó lázadás ünneplése nem több, mint amit Rousseau érzett a rendszer születésének hajnalán: „mihelyt [a népnek] módjában áll lerázni az igát, és le is rázza, még jobban teszi, mert ugyanazon jogon veszi vissza a szabadságát, mint amellyel elragadták tőle, […] a polgárháború lángjába borult állam pedig mintegy újjászületik” (idézi Rozsnyai 2010, 28).

Wallerstein szerint a jövőért folyó harc nem gazdasági természetű. Két csoport van: azok, akik a többség és kisebbség szabadságát egyaránt ki szeretnék terjeszteni, és azok, akik akár a többség, akár a kisebbség érdekében autoritárius rendszerre törnek. A szabadsághoz gazdasági és társadalmi egyenlőség „kell”. (Rousseau: „ha mindenkinek jut valami, és senkinek sem jut túl sok”.) Ekkor a többség megvalósíthatja saját szabadságát, és tiszteletben tarthatja a kisebbségekét (178-179). A „gazdasági egyenlőség” említése itt egyrészt minden meghatározottság nélkül, másrészt a tudati tényezőktől elkülönülve, az azokkal fennálló di­alektikus kapcsolatának megvilágítása nélkül marad. Ennek hiányában a rousseau-i kispolgári, kisárutermelői egyenlőség utáni vágyra (és a kanti erkölcsi törvényre, amely megszelídíti a versenytársadalom „társiatlan társiassága” okozta károkat) enged asszociálni, annál is inkább, minthogy Wallerstein szerint 1. (Braudel nyomán) csak a monopolisztikus viszo­nyok tekinthetők kapitalistának (ergo a kisárutermelői egyenlőség nem), 2. az egyenlőtlenség a jövedelmek egyenlőtlenségében, a csere egyen­lőtlenségében rejlik, 3. a modern világrendszert, annak alkotórészeit, így különösen a családot, a jövedelemtípusok, illetve azok elosztása jellemzik (74-77). (Vö. Adam Smith: az áru értéke jövedelmekre oszlik.) Ha tehát egyenlő elosztás van, minden megoldódik.

Wallersteinnél a tudati változások indukálják a rendszer válságát, a szereplők „döntései” viszik tovább, de végül nem ezek határozzák meg kimúlását. A szubjektív nézőpontot ugyanis a végkifejletnél hirtelen felváltja a világrendszer minden alany nélküli öntörvényű pusztulása. A „világrendszer-elmélet történelemfelfogásában […] nincsen egy központi szereplő”: az „egyén”, az „ipari proletáriátus”, a „politikai vezető” mind szabadon cselekszenek, mindössze „egyéni életpályájuk és a társadalmi meghatározottságok láncai” korlátozzák őket. „Ezeknek a láncoknak [melyikeknek: az egyéni életpályák és a társadalmi meghatározottságok, vagy csak az utóbbiak láncai? – A. A.] az elemzése által érhetik el lehet­séges szabadságuk maximumát. Minél inkább megvilágítjuk és megértjük ezeket a társadalmi láncokat [tehát akkor az egyéni életpályák korlátaival nem kell csinálni semmit – A. A.], annál inkább fölszabadulhatunk az álta­luk jelentett kötöttségek alól – természetesen a fölszabadulás általános, abszolút határain belül.” (54-55) Minthogy az „egyéni életpályák” érin­tetlenül maradnak egy olyan radikális változásban, mint a régi rendszer újjal való felváltása, a társadalmi korlátok megszüntetésével az egyéni életpályák, az egyének szabadulnak fel (vagy inkább: el). Nyilvánvalóan ebben állnak a szabadság „abszolút határai” (az én szabadságom addig terjed, ahol a másiké kezdődik). Itt lepleződik le a wallersteini elmélet individualista meghatározottsága. Az individuumok felszabadulását gátló társadalmi korlátokkal pedig csak annyit kell tenni, hogy „meg kell őket érteni”, s máris elenyésznek számunkra. Hogy miféle láncokról van szó, hogyan keletkeznek, mi tartja fent őket, és hogyan tűnnek el a felismerés hatására, az homályban marad.

Mindez nem véletlen, hiszen „a bérmunka a kapitalizmusban csak egyike a munka fölötti kontroll számos formájának és a tőke szempont­jából egyáltalán nem a legjövedelmezőbb” (52). Ebben a logikában tehát nemcsak az értéktöbblet keletkezésének jelentősége tűnik el, de tulajdoni meghatározottságú osztályok helyett a tudati meghatározottságú stá­tusz- és identitáscsoportok (81-87) válnak a társadalom, a világrendszer legfőbb alkotóelemévé, mindenekelőtt a nacionalizmus (114) – ahogy ön­magának is ellentmondva állítja Wallerstein. Nem vesz tudomást a tudati viszonyoknak az osztályhoz tartozást elleplező szerepéről, a hegeli-marxi „magánvaló” és „magáértvaló” különbségéről, a tudatnak a létre gyakorolt visszahatásáról. Miszlivetz (1984, x) már Wallerstein egy 1977-es cikke kapcsán így összegzi: a különböző etnikai, vallási stb. csoportokba szerveződés „elsősorban tudatforma, hasonlóan a rasszizmushoz, míg az osztály elsősorban termelési viszony, s csak bizonyos körülmények között jelentkezik tudatformaként”.

A változatos tudati és munkaszervezési formák leple alatt megbúvó termelési viszonyok és osztályok beazonosítása helyett a státusz- és identitáscsoportok, valamint „egyének, politikai vezetők, az ipari pro­letariátus” és a többi „egy rendszerbe szerveződő közeg részei” (54) egyenrangú szereplővé tétele a világrendszerben, azon kívül, hogy az egészen különböző szintű és tartalmú kategóriák megengedhetetlen összekeverésével zavart kelt, felveti a kérdést: kiknek kell felismernie és miféle „láncokat”? Vajon a „láncok” mindannyiuk számára ugyanazok? Ha igen, hogy létezhet társadalmi egyenlőtlenség?

A wallersteini világrendszer-elméletben a társadalom elveszíti anyagi alapját, és a különböző szintű szubjektumok ideáinak kaotikus „mátrixá­vá” válik. Maga a világrendszer azonban – az elmélet szerint – válságba, bifurkáló és kaotikus káoszba csak életpályája végén jut, amelynek „végkimenetele mindig bizonytalan”. Nehezíti a kérdést, hogy ez a bizonytalan kimenet a rendszerben élő emberek „kollektív döntésén” múlik, ami azonban „a dolog természetéből adódóan kiszámíthatatlan”. Ráadásul „minden kis döntés jó eséllyel jelentős következményekkel jár”. Ezek után végül mégis „kialakul egy új képlet, és egyszer csak azt látjuk, hogy egy másik történelmi rendszerben vagyunk” (156 – kiemelés tőlem. A. A.).

E logika szerint a történelmi jelentőségű változásnak az alanya maga a világrendszer: az magától halad sírja felé, akárhogy „döntenek” is az emberek. Igaz, ehhez az kell, hogy „felismerjék a láncokat”, és akkor „egyszer csak” egy új rendszerben találják magukat. (A békés átmenet régi vágyálma.) Vagyis: a kapitalizmus magától számolja fel önmagát, mint Rosa Luxemburgnál, azzal a különbséggel, hogy ott ennek anyagi alapjai vannak⁴ , míg Wallersteinnél tudatiak. (Ha „megvilágítjuk és meg­értjük […] a társadalmi láncokat […] fölszabadulhatunk” /55/.) Hegelnél (1979, 138) az abszolút szellem (az ember) a különböző „népszelleme­ken” (társadalmakon, ha tetszik „világrendszereken”) át, azok elsajátítása révén fejlődik, és „a jelen világa, a szellem alakja, öntudata magában foglal minden fokot, amely korábban megjelent a történelemben”. Va­gyis a társadalmi formák („világrendszerek”) egyetlen dolog, az emberi társadalom fejlődésének stádiumai, a szellem pedig maga az objektív törvényszerűség. Mivel ilyen összefüggések a világrendszer-elméletben nincsenek, a világrendszer keletkezésére, fejlődésére és összeomlására adott magyarázat a szubjektív és objektív idealizmus és miszticizmus eklektikájává válik.

3. Holizmus kontra történelmi szemlélet

Hiába hangsúlyozza a történetiség jelentőségét az elemzésben, a világ­rendszer-elmélet híján marad az átfogó történelmi szemléletnek, még­pedig kiindulópontjánál, a történelemnek „világrendszerek” halmazára bontása miatt. Wallerstein, bár „holisztikus⁵ történeti társadalomtudomány létrehozására” törekszik, mégis egy csapásra felszámolja a történelmet mint olyant, az emberiség történelmét – pedig akár ezt is tehette volna vizsgálata tárgyává.

De ha a vizsgálat az emberiségre (annak történetére) mint egészre irányulna, akkor a világrendszerek csak a rész szerepét játszhatnák, és kell, hogy legyenek a világrendszerek feletti egészre vonatkozó általá­nos („örök érvényű”) igazságok. A világrendszerek kialakulása, valamint a bennük zajló folyamatok (mint például a félperifériák kiválasztódása, amely Wallerstein szerint még utólag is nehezen megmagyarázható -/119/) az egész törvényszerűségei alapján meghatározottak és nem a véletlen művei lennének. Wallerstein a „holisztikus” szemléletre hivat­kozva elveti (egyébként helyesen) a nemzetgazdaságok szintjén való elemzést, ám végül is nem csinál egyebet, mint a parciális (redukcionista) elemzési egységet eggyel feljebb, a nemzetgazdaságok szintjéről a világrendszerek szintjére tolja.

A történelmi szemlélet azt az általános mozzanatot kutatja az ember (társadalmi) fejlődésében, ami alapját és hajtóerejét képezi ennek a fejlődésnek, és azokat a különös mozzanatokat, amelyek az általános formaváltozataiként egyes társadalmak (világrendszerek) jellegét meg­határozzák.

Hegel szerint az abszolút szellem az emberi társadalom tökéletesség felé törő lényege, a különös formák pedig, amelyeken a végcél elérésé­ig át kell mennie a „népszellemek”. Marx materialista felfogásában az emberi társadalom fejlődése a bornírt és szűkös közösségiség felől a termelőerők (anyagiak és szellemiek) megfelelő kifejlesztése által lehe­tővé tett bőségen alapuló közösségiség felé halad, és az ennek során létrehozott társadalmi formációkat a gazdasági alapok határozzák meg. A kapitalizmus leváltásához nála is elengedhetetlen az elnyomott osztályok öntudatra ébredése, de ez nem a vége, hanem a kezdete a régi rendszer általuk történő megszüntetésének és egy új felépítésének.

A történelmi fejlődés belső logikájának létét nem tagadja az az egyéb­ként helyes wallersteini megállapítás, hogy „a fejlődés nem lineáris”. Így Wallerstein a fürdővízzel együtt kiönti a gyereket is. Márpedig e belső logika, hajtóerő megismerése, az emberi társadalom keletkezése, forma­váltásainak mozgatórugói, önpusztító és forradalmi cselekedetei okának és értelmének megtalálása nélkül a jövő keletkezésére vonatkozóan is mindössze homályos kijelentésekkel élhetünk („egyszer csak” kialakul az új rendszer, ahol mind a többség, mind a kisebbség „szabad”).

Ju. I. Szemjonov: Hogyan keletkezett az emberiség c., a társadalom-és természettudományok (régészet, antropológia, szociológia, biológia, filozófia, politikai gazdaságtan stb.) sorának eredményeire épülő köny­vében mutatja be, hogy az emberiség biológiai evolúciója együtt zajlott az emberi társadalom kifejlődésének folyamatával. Az az előemberi horda maradt életben, amelyik nem csökkent egy bizonyos létszám alá. Ennek feltétele az együttműködés, vagyis a közösségi magatartás volt, egészen odáig menően, hogy a hordát tizedelő legnagyobb ellenséggel, a nemiséggel kellett leszámolni: meg kellett tiltani a nemi kapcsolatot a hordán belül.

„A nemi ösztön kielégítésére irányuló semmi által nem korlátozott tö­rekvés, azzal, hogy aláásta a termelőtevékenységet, […] mind nagyobb mértékben akadályozta a […] táplálkozási és védekezési ösztönök kielégítését, […] fenyegette a kései előemberek puszta létét. […] Arra volt szükség, hogy a termelési szükséglet, amely egyetemlegesen az összes egyedek szükséglete volt, de külön-külön egyiké sem, miközben társadalmi, közösségi maradt, ugyanakkor a horda minden egyes tagjá­nak belső szükségletévé váljék, az állati ösztönökkel egy sorban egyéni szükségletükké változzék, mégpedig a biológiai szükségleteknél fonto-sabb szükségletté.” (Szemjonov 1973, 145 – kiemelés tőlem, A. A.)

Az egyén (ösztöneinek!) korlátozása nélkül az emberiség ki sem fejlőd­hetett volna. A „természetközeli” népeknél ma is a közösségi boldogulás (Polányival: reciprocitás és redisztribúció) az alapelv; a nyereség, gaz­dagság felhalmozása nemhogy tiltott, de az ilyet elkövetőket bolondnak, betegnek tekintik, esetenként meg is ölik.

Az „ember nembeli lényege” (Marx), hogy genezisétől fogva tár­sadalmi lény. Minden, amit elért, megtanult, nemzedékek egymásra hagyományozott tárgyiasult és eszmei tudásán – az általa létrehozott termelőerőkön – alapul. Az emberi történelem folytonos formaváltásai e termelőerők fejlődésének (!) adnak teret, hogy a megfelelő szintre emelve őket az ember visszatérhessen önmagához: a közösséghez. Minden társadalmi formációváltás és minden konkrét és különös forma, amiben a társadalmi újratermelés zajlik, ide, az ember nembeli lényege (a közösséggel azonosuló és ezáltal kiteljesedni képes önként egyesült egyének társadalma) felé törekszik.

Nem sok értelme van az olyan elméleti konstrukcióknak, amelyek a honnan hová kérdését a történelmi gyakorlat alapján nem tudják, vagy nem akarják megválaszolni.

4. A válságtényezők

A wallersteini világrendszer-elmélet buktatói különösen konkrét és tiszta formában mutatkoznak meg a mai világrendszer válságtényezőiről szóló 5. fejezetben. Wallerstein szerint a rendszerválság oka az, hogy emel­kednek a bérek, költségek, adók, az árakat azonban a monopolizációt gátló tényezők (a verseny) és a hatékony kereslet korlátja miatt nem lehet akármilyen magasra emelni. Wallerstein tehát a „fennálló elleni rettenetes fegyvert” (Wicksell – idézi Juhász 2009, 63) jelentő munkaérték-elmélet helyett a polgári közgazdaságtan osztálysemleges ármeghatározását veszi át: az árat a keresleti-kínálati viszonyok szabják meg.

Szűkebb, közgazdasági szempontból is problematikus, hogy Waller-stein nem tárja elénk, honnan veszi a bérek, a felsorolt inputok és az adók növekedésének tendenciáit. Az egyedüli megoldás az lehet, hogy e költségeket nem fajlagos értékükön (termékegységre, egységnyi árra ve­títve), hanem abszolút színvonalukon veszi számba, ami azonban semmit nem árul el a valóságos folyamatokról, sőt éppen ellentétes azokkal.

A bérek GDP-arányos növekedése csak egyes – leginkább fejlődő – országokban, régiókban, ideiglenesen nyer teret, és minden ilyen változás megbosszulja magát a világgazdasági versenyben. Azonban a mai válságjelenségek legexplicitebb formában nem ezekben, hanem a jóléti államok kora utáni fejlett országokban tapasztalhatók. E tenden­ciát a 2000-es évek pénzügyi (hitelpiaci) expanziója eltakarta, mivel az előrehozott vásárlások (és a lakosság eladósítása) révén megnövelte a keresletet. A válság árát a tőkének nyújtott állami segélycsomagokkal fizették meg, amit a jóléti rendszerek (és bérek!) drasztikus visszavágása révén a dolgozókra hárítanak.

Az Eurostat és az OECD adatai szerint is az utóbbi évtizedekben, a jóléti államok 70-es évek végéig tartó fénykora óta a bérek aránya a GDP-ben általánosan csökkent (ott ahol ideiglenesen nőtt, az országok világgazdasági versenyképességi hátrányt szenvedtek). A 60-as évek­ben a bérek aránya a GDP-ben még 60-70% körül alakult, vagy a felett, mára 55%, sőt annál kisebb a részesedése.⁶ A tőke adója úgyszintén jellegzetesen csökken (az USA-ban például 1981-ig 35, sőt nemegyszer 40% feletti volt, mára 30% alá süllyedt⁷ ), sőt e téren kifejezetten adó­verseny a jellemző az országok között. A nemzetközi munkamegosztás jóvoltából a beszállított félkész termékek ára a növekvő automatizáció és a folyamatosan olcsóbb bérű országokba telepítés miatt, és még inkább, ha a végtermék eladási árához mérjük, szintén csökkenő ten­denciájú (különösen jellemző példa erre a korunk alaptechnológiáját jelentő elektronikai alkatrészek és kiegészítők ára, amely 1990 óta több mint 40%-kal esett⁸ ). Az egyes nyersanyagok ára valóban növekvő, ami nagyban függ a kitermelés monopolizáltságától, azonban itt sem az abszolút, hanem a relatív költségek számítanak. Az USA példáján: 1965 és 2009 között az intermedierek, komponensek termelői árszintje 5,5, az alapanyagoké 5,6-szeresre nőtt, míg a befejezett termékek átlagos ára csak kevesebb, mint 5,1-szeresére, a tőkefelszereléseké pedig 4,6-szeresükre. Mindeközben azonban a fogyasztási cikkek árindexe 6,8-szeresre ugrott!⁹ A termelés költségei tehát kevésbé nőttek, mint a végső értékesítési árak. Talán ennyi is elég annak illusztrálására, hogy a nyersanyagok, félkész termékek árainak emelkedése nem okozhatja a profitráta tartós csökkenését.

A környezetrombolás („hulladékok”) költségei – ellentétben azzal, amit Wallerstein állít – a vállalatok számára csak esetlegesen és kivételesen nőnek. A jellemzőbb az, hogy a környezeti rombolás (egyrészt az e téren elnézőbb országokba telepített termelés, másrészt a termékek minőségének rontása, a csomagolóanyagok, hulladékkezelés költsége­inek a fogyasztói árakba építése, a szelektív hulladékgyűjtés terheinek a lakosságra és az államra hárítása stb. révén) úgyszintén legkevésbé a vállalatokat érinti.

Mindennél súlyosabb probléma azonban, hogy Wallerstein a profitráta alakulása kapcsán lényegében csak a forgóeszközökről (nyersanyagok­ról, félkész termékekről, bérekről) beszél, szót sem ejt a profitráta alakulá­sában kulcsszerepet játszó állótőkéről (gépek, épületek stb.). A forgótőke teljes egészében része a termék értékének, az állótőke azonban csak apránként adja át értékét (amortizáció). Elsősorban éppen az állótőke által jelentkező költség növekedése az, ami a profitráta süllyedését meghatározza. A profitráta nem a termelési értékre, hanem a befektetett tőkére (a megelőlegezett, felhalmozott és lekötött tőkére, ami egyszerre tartalmazza az álló- és forgótőkét) vonatkozó kategória – másként nincs is semmi értelme. (Ha 1000 dollárt kell gépekre, épületekre és a termelési ciklusonként megtérülő anyagokra és bérre költenem, hogy évi 200 dollár bevételre és ezen belül 100 dollár profitra tegyek szert, rosszabbul jár­tam, mintha ugyanezt az évi 200 dolláros forgalmat és 100 dollár profltot csak 800 dollár befektetésével – „lekötésével” – érem el.)

Az elmúlt évtizedekben (századokban) nőtt az a felhalmozott tőke­mennyiség, ami a tőkésosztály birtokában van, s erre vetítve valóban egyre kisebb a profit aránya. Ezt a tőke a profit/bér (kizsákmányolási) ráta növelésével igyekszik kompenzálni, aminek kézzelfogható jelei a munkaerő-piaci változásokban tetten érhetők (flzetetlen túlmunka, munkaintenzitás növekedése, atipikus foglalkoztatási formák bővülése, prekariátus terjedése stb.) Ez a növekvő tőke-bérmunka ellentét a tőkés világrendszer leglényegesebb mozzanata, és ebben rejlik a világrendszer válságának, újjal való felváltásának „cselekvő alanya” is.

A profit csökkenését Wallerstein is érzékeli („szűkül a termelési költsé­gek és az eladási ár közötti rés” /159/), de azzal, hogy e csökkenésnek a végső társadalmi konzekvenciáit nem látja (hiszen azt sem látja, mi a proflt forrása, sőt azt sem, mi a profitráta süllyedésének lényege), érthető módon nem tudja megnevezni a rendszer alapvető osztálykonfliktusát sem. Még azt a hibát is elköveti, hogy a profitráta süllyedése okának az oligopolisztikus viszonyok ellehetetlenülését jelöli meg („a termelők száma állandóan nőtt, és […] lehetetlennek bizonyult az oligopolisztikus viszonyok fönntartása” /167-168/), amivel – saját elméletének tétele alapján – implicite azt mondja, hogy a kapitalizmus elkezdett nem kapi­talizmus lenni. (Lásd Braudel Wallerstein által elfogadottként hivatkozott állítását, hogy a szabadpiaccal szemben csak a monopóliumok szféráját lehet kapitalizmusnak nevezni – amivel Braudel, úgymond, „hadat üzent” a marxizmusnak. /47/)

A társadalomtudományok eddigi fejlődése Marxszal érkezett el csúcs­pontjára, azóta a főáram mégis alatta sétafikál. A nemegyszer jelentős részeredményeket produkáló, gyakrabban a Marx előtti hibákat ismé­telgető elméletek kavalkádjában Marx egész hatalmas munkássága, a történelmi fejlődés, benne a tőkés társadalom legmeghatározóbb össze­függéseinek – továbbfejlesztésre érdemes és arra kész – rendszere, a szervezett forradalmi átmenetre vonatkozó következtetése stb. csak egy „izmussá” válik. De hát, Rozsnyai Ervin (2010) találó hasonlatával élve, a kocsmai verekedésben nehéz felismerni az álruhás királyfit…

Einstein (1927) szavai szerint „az elméleti fizika Newton rendszeréből nőtt ki […] Elméletünk egész fejlődése […] a newtoni gondolatok szer­ves folytatása.” Bár a relativitáselmélet az univerzumra vonatkozóan „megszüntetve-megőrizve” felülírta Newton törvényeit, azok túlnyomó többsége ma is tökéletesen igaz arra a világra, amit mindennap élünk.

Newton elméletét azt követően fejleszthette tovább Einstein, hogy az közel 200 évig a tudomány vezérfonala volt. Marx elmélete azonban, éppen az általa – az addigi tudomány eredményeit összegezve és kritikailag továbbfejlesztve – leírt tőkés társadalmi viszonyok miatt még mindig perifériára szorul: az idealizmus és individualizmus gyakran a világrendszer legismertebb tudósainak szemét is beköti az általuk élt kapitalizmus mindennapjainak törvényszerűségei, és így a társadalmi haladás szükségszerűsége és feltételei előtt.

Mivel Wallerstein nem találja meg világrendszerünk alapalgoritmusát, amelyből azt a történelmi szükségszerűség felépítette (a termelőerők fejlődésének előbb tág teret, majd kalodát jelentő tőkeviszonyt), nem tudja leírni fejlődésének, formaváltozásának okait, és nem tudja meg­nevezni bukásának feltételeit sem: a reális viszonyok tudatosulására (a „magáértvaló”-vá válásra) épülő társadalmi cselekvést. József Attila hasonlatánál maradva: Wallerstein, nem látva a „bokrot”, nem tudja el­képzelni a belőle kibomlani hivatott „virágot”. Így a világrendszer-elmélet „akár egy halom hasított fa” hever előttünk, ahol az egymásnak feszülő elemek káoszának „rendjét” nem az objektív törvényszerűségek, hanem a szubjektív önkény hozza létre…

Jegyzetek

¹ Ezzel szemben Marx: „Ami újat én cselekedtem, az annak bebizonyítása volt, 1. hogy az osztályok létezése csak a termelés fejlődésének meghatározott történelmi szakaszaihoz van kötve; 2. hogy az osztályharc szükségszerűen a proletáriátus diktatúrájához vezet; 3. hogy maga ez a diktatúra csak átmenet valamennyi osztály megszűntetéséhez és az osztálynélküli társadalomhoz.” (Marx – Engels 1956, 45)

² A szerző nélküli hivatkozásokban az oldalszámok mindig Wallerstein: Bevezetés a világrendszer-elméletbe” c. művére vonatkoznak.

³ Mivel Wallerstein másutt (114) azt írja, hogy a világrendszer legfőbb összetartó ereje a nacionalizmus, állítása erre redukálható: 1968 lerombolta a nacionaliz­must.

⁴ Luxemburg szerint a tőkés felhalmozás csak a rendszeren kívüli területek folya­matos bekebelezése által lehetséges, s ezek elapadása a rendszer működését teszi lehetetlenné.

⁵ A holizmus lényege egy adott, mástól külön létező rendszer önmagában, teljes egységként való vizsgálata.

⁶ European Economy 2004/2 és Eurostat portál: http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/national_accounts/data/database

⁷ US Department of Commerce, Bureau of Economic Analysis.

⁸ http://numbrary.com/sources/f06427db17-wpu1178-ppi-electro-compone

⁹ US Department of Labor (Bureau of Labor Statistics) http://www.gpo.gov/fdsys/

pkg/ERP-2010/pdf/ERP-2010-table65.pdf

Hivatkozások

Einstein, Albert 1927: Newton születésének 200. évfordulójára írt cikke a Smithsonian Annual Report-ban. Utánközlés: Einstein on Newton. NOVA http://www.pbs.org/wgbh/nova/physics/einstein-on-newton.html

Hegel, G. W. F. 1979: Előadások a világtörténet filozófiájáról. Budapest, Akadé­miai Kiadó

Heidegger, Martin 1984: A létezés, a semmi és a szorongás. In: Az egzisztencia­lizmus. Budapest, Gondolat

Holubec, Stanislav 2008: Wallersteinűv epistemologicky obrat. Socialisticky kruh. 2008. November 28. http://www.sok.bz/index.php?option=com_content&task= view&id=281&Itemid=49

Juhász János 2009: Marx és a modern polgári közgazdaságtan . Fordulat 2009/3 (új évfolyam 6. szám), 62-99.

Marx – Engels 1956: Levelek „A tőké”-ről. Budapest, Szikra Kiadó Miszlivetz Ferenc 1984: Az osztály-elemzés fogyatékosságairól. In: Fejlődés­tanulmányok 6. Torz osztálytársadalmak és formálódó társadalmi osztályok. Budapest, ELTE ÁJK – MTA

Rozsnyai Ervin 2010: A gondolat felemás forradalma. A hegeli dialektikáról és történelmi feltételeiről. Budapest, Rozsnyai Ervin

Szigeti Péter 2005: Világrendszernézőben. Budapest, Napvilág Kiadó

Szemjonov, Ju. I. 1973: Hogyan keletkezett az emberiség? Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Szentes Tamás 1983: Utószó Immanuel Wallerstein: A modern világgazdasági rendszer kialakulása c. művéhez. Budapest, Gondolat

Szentes Tamás 1985: Világgazdasági elméletek. In: Szemelvények a világgazda­ságról. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Wallerstein, Immanuel 1997: Marx és az alulfejlettség . Eszmélet 9. évf. 35. sz. (1997 ősz). 

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Eszmélet kiskönyvtár. Budapest, L' Harmattan – Eszmélet Alapítvány

A szerző Wallerstein elméletét ama progresszív antikapitalista/rendszerllenes elméletek közé sorolja, amelyek a kapitalizmus mint világrendszer hierarchisztikus felépítését és kibékíthetetlen ellentmondásait a kor tán legmagasabb tudományos színvonalán elemzi. Lényeges belső ellentmondásai azonban szintén nem tagadhatók, amennyiben például a társadalmi forma marxi elméletét, valamint a szovjet, illetve az államszocialista fejlődés történeti jellemzőit nem dolgozta ki, s nem integrálta igazán. Wallerstein termékeny elmélete nyitott és kritikailag folytatható.

Immanuel Wallerstein egyetemes jelentőségű intellektuális teljesítmé­nye vitán felül áll, ezért ilyen értelemben vett „értékelése” szükségtelen, hiszen az Eszmélet szerkesztői, részben szerzői gárdája és olvasói is ezt az elméletet a világ megértése egyik fontos szellemi eszközének tekintik a folyóirat születése óta; mondhatom többes számban: gondol­kodásunkat megtermékenyítette. Ráadásul egész Kelet-Európában talán Magyarországon fedezték őt fel leghamarabb és a legtartósabban. Már a 60-as évektől két ismert történész, Ránki György és Berend T. Iván akadémikusok, valamivel később a közgazdászok körében és általában is a legkitartóbb Wallerstein „exportáló” és kritikus-támogató, Szentes Tamás „honosította meg” a világrendszer-elméletet és szemléletet Ma­gyarországon, hogy a későbbi, „Fejlődés-tanulmányok” című sikeres kiadványsorozatról ne is beszéljünk. Oroszországban például Wallerstein csak az utóbbi években jelent meg a marxista értelmiség közvetítésével. Népszerűsége manapság nem lehet széleskörű, ha arra gondolunk, hogy ez a kapitalizmuskritikai elmélet elsősorban a rendszerellenes, antikapi­talista mozgalmak szellemi tápláléka.

Wallerstein törekvése, az „új”, „szintetikus”, unidiszciplináris tudomány mind szaktudományos, mind módszertani-teoretikai, mind történeti érte­lemben mélyen beágyazott az emberi fejlődésbe. Ebben az értelemben a róla folytatott vita – egyúttal a történelemről és jelenkorunk alternatíváiról szóló tudományos eszmecsere. A szerkesztőség természetesen ennek tudatában, éppen ezért kérte fel a hozzászólókat, hogy kommentálják Wallerstein legutóbbi magyar nyelven is megjelent összefoglaló köny­vecskéjét, a Bevezetés a világrendszer-elméletbe (2010) c. munkát.

Történész lévén csak történeti és elmélettörténeti összefüggésekhez szólnék hozzá. Mindössze két, relevánsnak tűnő mozzanatot kívánok érinteni.

I.

Az Eszmélet folyóiratot, mindenekelőtt alapító szerkesztőit nem érheti a vád, hogy a tőkefelhalmozás problematikájának világtörténelmi je­lentőségét – a rendszerváltás előtörténetének és következményeinek, mindenekelőtt a privatizálásnak fényében – ne ismerték volna fel már az 1980-as években. Ehhez kétségtelenül elméleti támaszt nyújtott a világrendszer-elmélet (Wallerstein mellett Andre Gundel Frank, Samir Amin, Giovanni Arrighi, Hopkins, Chase-Dunn és mások), illetve termé­szetesen annak „előtörténete” (Marx, Lenin, Rosa Luxemburg, Gramsci stb.). Középpontba állították a globális tőkefelhalmozás folyamatait, a régiók és nemzetek közötti egyenlőtlen cserét, a regionális-nemzeti és a globális folyamatok brutális ellentmondásainak sok kérdését. A kelet­-európai kritikai marxista tradíciónak, amely még a régi, államszocialista rendszer keretein belül szakított az ún. marxista­-leninista legitimációs ideológiával, nem volt tehát nehéz a 89-es rendszerátalakulás periódu­sában az „új” tudományos „nagyelmélet” felé fordulni, amikor éppen az attól való elfordulás volt „divatban”. (A mainstream menekülési pálya a régi marxista értelmiség többsége számára egyfajta „pragmatizmus”, „empirizmus” és „neopozitivizmus” volt, amivel antimarxista-antikommu­nista fordulatukat igazolták.) A privatizáció aktualitásai, az állami tulajdon kiárusítása, magán-kisajátítása a tőkefelhalmozás ismételt „eredetiségét” állította előtérbe. Marx társadalmi formákra vonatkozó elméleti gondolata­iról is hamar kiderült, nem dobhatók félre. Ám éppen itt kell megjegyezni, hogy a világrendszer-elmélet hívei, talán az „ortodox marxizmustól” való elhatárolódásuk okán, nem hozták közvetlenül összefüggésbe a felhalmozásra vonatkozó elméletüket a társadalmi formákra vonatkozó marxi elmélettel. Ez első látásra a kelet-európai marxistáknak mégiscsak furcsának tűnik.

Wallerstein még e könyvében (2010, 51-52) is így fogalmaz: „A világ­rendszer-elmélet marxista kritikája lényegében az, hogy amikor az előbbi a világgazdasági munkamegosztást mint egy centrum-periféria tengelyt írja le, akkor túlságosan nagy hangsúlyt helyez az árucsere, a forgalom szférájára („cirkulacionista”), így elhanyagolja az értéktöbbletnek a ter­melési szférában található („produkcionista”) bázisát és a burzsoázia és a proletariátus közötti osztálykonfliktusokat […] A kritika […szerint] a bérmunkán kívüli kizsákmányolási formák szerepét túlbecsüli […] A vi­lágrendszer-elmélet művelői sokszor hangsúlyozták, hogy a bérmunka a kapitalizmusban csak egyike a munka fölötti kontroll számos formájának, és a tőke szempontjából egyáltalán nem a legjövedelmezőbb.”

Van ennek a vitának egy elvontabb „logikai” síkja, amelyen – s ez mondandóm lényege – az egész nézeteltérés kevésbé lesz fontos, hogy ne mondjam, irreleváns. Hisz a vitázó felek fogalmai sok mindent tartal­maznak a másik álláspontjából… Vajon maga a tőkefelhalmozás talán nem a tulajdonviszonyok megnyilvánulása, amely viszonyok a társadalmi formákról szóló marxi elméletnek a központi kategóriáját alkotják? Talán a tőkefelhalmozás nem a profittermelés megnyilatkozása? Vajon bármely háborús rablás, gyarmatosítás a modern társadalomban elválasztható a bérmunka-tőke viszonytól? Vajon a rablás eredményei nem kerülnek vissza a tőkés újratermelési folyamatba? A tőkefelhalmozás a modern világrendszerben (is) magának a tulajdonviszonyoknak a permanens új­ratermelődése, megújítása. A tőkefelhalmozás a tulajdonviszonyok átala­kulásának a legkonkrétabb megtestesülése, amit a 89-es rendszerváltás nyomán oly közelről megtapasztaltunk mi is a privatizáció folyamatában. A világrendszer-elmélet nagy érdeme volt, hogy a „megszokott” marxi „formaelméletet” – melyet nálunk Tőkei Ferenc képviselt a legmagasabb elméleti szinten a vulgár­marxista determinisztikus leegyszerűsítésekkel szemben – megnyitotta a kapitalista világrendszer új fejleményeinek értelmezése, elemzése előtt. Tőkei elméleti értelmezése a társadalmi formák változásairól maga is antikapitalista következtetéseket involvált, alternatíva felállítására ösztönzött a maga idején és ma is, mind az állam­szocializmus „államiságával” szemben, mind a kapitalista magántulajdon, a tőkerendszer kizsákmányoló természetével szemben – a társadalmi­-közösségi tulajdonlás rendszere irányába mutatva.

A termelést, a bérmunkát mint kiindulópontot tulajdonképpen Wallersteinék sem tagadják, csak más oldalról veszik szemügyre a történelmi folyamatot. Jól látják, hogy a lényeg nem önmagában a termék kelet­kezésében rejlik, hanem – s erre Marxnál sok gondolat található – az áru útjában, vagyis hogy az áru keletkezése és útja a fogyasztóig nem választható el egymástól, hiszen az áru ezen útja során újabb áruk és „in­tézmények” keletkeznek a nagyobb profit, a tőkefelhalmozás érdekében. (Persze ezek a kereskedelmi és általában az értéktöbblet realizálására szakosodott intézmények végső soron a termelőtőke infrastruktúrái.) Minden áru a kapitalizmus-tenger egy cseppje. A termelési és tulajdon­viszonyok átalakulása, formaváltozatai és a tőkefelhalmozás módjában beállt változások tehát ugyanannak a kérdésnek eltérő oldalról való meg­nyilatkozásai. A modern kapitalizmus, a tőkefelhalmozás, amelyről oly sok fontos dolgot tudhatunk meg Wallersteintől, csak mint világrendszer létezhet, végső soron ebből következett már Marx és Lenin közös meg­győződése is: a kapitalizmus, a tőkés társadalom közösségi társadalom­má transzformálása csak egyetemes folyamatként lehetséges, amelyben persze a kiindulópont nemzeti és/vagy regionális, de a „végeredmény” csak egyetemes lehet, mert a parcialitás visszavezet a kapitalista kiin­dulóponthoz. Az orosz forradalomtól a Szovjetunió összeomlásáig tartó történelmi folyamat drámai módon demonstrálta ezt az igazságot.

Az álviták ritkán visznek előre.

II.

Wallerstein könyvecskéjében – de általában is – elméletének történeti le­vezetése igen hézagos, mondhatnám, problematikus. Ezzel kapcsolatos, hogy a szerző elemzésében meglepő hiátus a Szovjetunió és általában a kelet-európai államszocialista régió „felhalmozás-történetének” konk­rétabb vizsgálata. E kis könyvéből erről úgyszólván semmit sem tudunk meg. Pedig Wallerstein terminológiáját használva, olyan történelmi „világ­rendszer” (vagy csak prekapitalista „világbirodalom?”) hét évtizedéről volt szó, amely radikálisan átalakította a világrendszer egész (geo)politikai és gazdasági szerkezetét, emberek százmillióinak életmódját, gazdasági és politikai struktúráját, mentalitását a Föld több mint egyhatodán; de azon kívül is megváltoztatta sok embernek a kapitalizmushoz fűződő viszonyát szerte a világban. Ez a hét évtized alapjában kihívás volt ama világrend­szer számára, melynek elemzését Wallerstein oly nagyszerűen elvégez­te. Nyugaton talán Keynes volt az első, aki már 1919-ben felismerte a „bolsevik kihívás” jelentőségét a Nyugat, a centrum számára. Wallerstein és hívei – akik közvetlenebbül kapcsolódtak a „kínai illúzióhoz” – nem tették világossá a szovjet és kelet-európai fejlődés hétévtizedes társa­dalmi-kulturális és ipari teljesítményének igazi jelentőségét, ami hátrá­nyos a rendszerváltást követő kiábrándító fejlemények megértésében is. Itt nem egyszerűen az állami tőkefelhalmozás-problémára gondolok, amelynek jelentőségét éppen Wallerstein nem egy munkájában hosszú fejezetekben ecsetelte, hanem mindenekelőtt arra, „mit adott” a szovjet fejlődés a világnak. Nem is feltétlenül a mérlegen van a hangsúly, csak magán a teljesítményen, a „kérdésfelvetésen”. Pedig éppen az ő elmé­lete alapján kínálkozik majd a jövő kutatói számára e feladat. A dolog ott kezdődik, hogy az orosz forradalom és szovjet fejlődés nélkül teljesség­gel érthetetlen és megmagyarázhatatlan a kínai forradalom, és jórészt annak fejlődési íve is. Az orosz forradalom egyáltalán nem az állami tőkefelhalmozás egy útját jelenti csupán, noha objektív okok folytán úgy tűnik, hogy végső soron ez előtt nyitott utat, de nyilvánvalóan nemcsak ez előtt. (Leninnel foglalkozó könyvemben (Lenin. Társadalomelméleti rekonstrukció. Bp., Napvilág, 2008.) igyekeztem ez utóbbi aspektushoz bizonyos adalékokat fűzni.)

Legutóbb Perry Anderson mutatott rá arra nagyon helyesen, hogy a kí­nai forradalom elválaszthatatlan az 1917-es forradalomtól. (P. Anderson: Two revolutions. NLR 2010. január-február, 61. sz. 59-62.) Más kérdés, hogy az államszocialista Kína fennmaradásának okait a szovjethez képest a kínai „szocializmus” vívmányának tekinti – nem ok nélkül. Az „utolérő fejlődés” kínai útja kevésbé nyitott az európai minta felé, ezért lelassította a felbomlást, ami nézetem szerint a kapitalizmus meghonosí­tásának csupán egy „megkésettebb” módját jelzi. Wallerstein ugyanebből az „utolérő” szempontból közelítette meg magát a Lenin-jelenséget is pár hónappal ezelőtt egy, a moszkvai útja által inspirált írásában (Lenin és a leninizmus ma és holnapután. Ekszpert online, Moszkva, 2010. dec. 27. Ld. magyarul a mebal.hu honlapon. Ford.: Terbe Teréz). Ám Wallerstein meglepő módon Lenin hagyatékának és az orosz forradalomnak igazi elméleti (és gyakorlati) jelentőségét nem érzékelte. Pedig nyitott lehetne az általam itt felvetett kérdést illetően, hiszen „1968 világforradalmát” az egész emberiség fejlődése szempontjából elemezte és hangsúlyozta.

De hát 1917 kisebb jelentőségű történelmi átalakítás volna, mint 1968? Ezt a problémát Wallerstein még csak fel sem veti, mintha egy szimpla evidenciáról volna szó. Nem érzékeli, hogy 1968 nemcsak az emberjogi és kisebbségi problematikát, nemcsak a másság és az antikapitalista ellenállás civil hagyományát hagyta ránk. Sajnálatosan nem tudott gazdasági alternatívát gerjeszteni a fennálló renddel szemben, sőt, „állam­ellenességét” a neoliberális kapitalizmus „ellopta” tőle. 1968 végső soron utat nyitott – ezt nem lehet nem látni – a jóléti állam neoliberális lerombolása előtt, némileg analóg módon az orosz forradalommal, amely éppen ellenkezőleg, az államhatalmi koncentráció irányába mozdult el a történelmi kihívások hatására.

Fentebb már jeleztem: az orosz forradalom és a szovjet fejlődés Le­nintől kezdve sohasem csak etatista tradíciót jelentett, noha napjainkban a mainstream gondolatkör már csak ezt kívánja láttatni. Sajnos – mint alább látni fogjuk – Wallerstein nagy félreértése is az „etatista Lenin” túlhangsúlyozása. Ugyanakkor – bármiképpen is ítéljük meg a sztáli­nizmus egész jelenségét – az orosz forradalom, a bolsevizmus és a szovjethatalom a szociális kérdést eredeti módon vetette fel. Mondjuk ki: világtörténelmileg is elsőként állította fel az emberiség előtt a szociális egyenlőség megvalósításának gyakorlati lehetőségét, noha ugyanakkor a szociális egyenlőség hamar szembekerült a szabadság hiányával. Ez az örökség – minden eltorzulása dacára – a Szovjetunió összeomlása után is egész földrészek népeinek elképzeléseiben tovább él, minden modern rendszerellenes mozgalom kultúrájának része, a Chiapas indiánoktól a megszorítások ellen tiltakozó görög milliókig. Ezért is meglepetés, hogy miközben Wallerstein 1789 és 1968 forradalmi átalakulásainak jelentőségét a világrendszer fejlődésében kimerítően vázolja, egysze­rűen nem említi, hogy a tőke a jóléti államok évtizedeiben – beleértve 1968 „világforradalmának kiprovokálását” is – éppen a szovjet fejlődés következtében sohasem tudta a szociális kiadások csökkentését olyan mértékben megvalósítani, mint napjainkban, amikor a Szovjetunió már nem létezik.

Az orosz forradalom legfontosabb hozzájárulása a közvetlen demok­rácia tradíciójához – bármennyire is eltorzították azt a sztálinizmus és a posztsztálinizmus évtizedei – elsőként Lenin munkásságában áll előttünk, elméletileg is artikulált formában a legteljesebben. A modern, valóban (tőke)rendszerellenes mozgalmak ehhez a forradalmi tradícióhoz kapcsolódnak, amely tradíció filozófiailag olyan műben is kifejeződött, mint Lukács György demokratizálásra vonatkozó 1968-as elméleti mun­kássága (Demokratisierung heute und Morgen), de – más színvonalon és síkon – például Rudi Dutschke vagy Daniel Cohn-Bendit forradalmi munkáiban is előbukkant, noha ez utóbbi szerző már régen elmerült a liberalizmus kínálta alternatívákban.

Úgy tűnik, hogy a szovjetek és a termelési kollektívák sztálinista álla­mosítását (államszocializmus) is szervesebben bele kellene, bele kellett volna építeni a történelmi világrendszer mozgásformáinak elemzésébe. A szovjet tapasztalat ne csak úgy jelenjen meg, mint az USA partnere a vi­lágrendszer fölötti ellenőrzésben. Bármennyire is igaz legyen Wallerstein és mások – például Samir Amin – tézise arról, hogy a Szovjetuniót végül is felemésztette az a világrendszer, amelyről nemcsak nem tudott, de végső soron nem is akart leszakadni, de egyúttal fennmaradt egy másik, legalábbis elméleti lehetőség, amely még ma is a tőkerendszer megha­ladására inspirál.

Wallerstein „russzifikálja” Lenint. A „leninizmus hat vonását” különböz­teti meg, amelyek között azonban Leninre mint teoretikusra gyakorlatilag nem történik utalás. Lenin csupán mint az államszocializmus előfutára, horizontos államférfija jelenik meg, amely beállítást Kelet-Európában a kulturáltabb liberális gondolkodóktól szoktuk meg: A „leninizmus” (nem mindig derül ki, hogy csupán a legitimációs ideológiáról van-e szó vagy csak a Lenin utáni politikai törekvésekről) „fő politikai célja – az utolérésre törekvő gazdasági növekedés a világméretű skálán számítva. Az összes többi célt és problémát az utolérésre törekvő gazdasági növekedés elsőbbségének rendelik alá. Vagyis természetesen az államnak és a pártnak más céljai is vannak, mint például a nemzeti kultúra fejlesztése vagy a természetvédelem, de ez soha nem a legfőbb prioritás.” (Ekszpert online, Moszkva, 2010. dec. 27.) Hogy Lenin valójában mint teoretikus és politikus eltérő pályán is mozgott, erről az ellentmondásról nem esik szó, miként Gramsci vagy Lukács György Lenin-értelmezései sem „hoz­záférhetők” számára. Lenin így az államszocializmus ideológiai össze­foglalójaként áll csak előttünk, mint „leninizmus”. Sőt, Lenint mint párt- és államalapítót, akit Wallerstein élő hagyománynak tekint, fura módon csak elhatárolja Marxtól: „Itt csak azt szükséges hangsúlyozni – írja -, hogy a leninizmus […] nem állt közvetlen és szükségszerű kapcsolatban sem a marxizmussal, sem magának Marxnak az eszméivel.” Ez a beállítás azonban egyáltalán nem verifikálható és Wallerstein ezt nem is bizonyítja. Éppenséggel magának Leninnek a határozott meggyőződésével, elméleti teljesítményével áll szemben ez a beállítás. Lehet, hogy Wallersteinnek igaza lesz és évtizedek múlva „Lenin mint nagy nemzeti hős és hazafi fog megjelenni, aki megmentette Oroszországot a teljes széthullástól, amit a régi rezsim kompetencia-hiánya idézett elő minden területen”. Még az is lehetséges, hogy „2050-ben már senki semmit nem fog tudni arról, hogy valójában mit gondolt Lenin magáról és a történelmi szerepéről.” Nem tudjuk; az ember csak 80 fölött merészkedhet a vátesz szerepébe. Aki megéli, majd meglátja, de az bizonyos, hogy nem segítünk azzal sem a történeti, sem az elméleti gondolkodásnak, ha mi magunk is beállunk a nemzeti mitológia gyártói közé és redukcionista módon Lenint, mondjuk, a török Atatürk kategóriájába szuszakoljuk.

Összefoglaló megjegyzésében Wallerstein ezt írja: „Másodszor azt gondolom, hogy Leninre úgy fognak tekinteni, mint Vitte gróf reformjainak folytatójára, mely reformokat a gróf politikai akadályok miatt nem tudott végigvinni.” Ez éppenséggel a mai oroszországi jobb indulatú konzervatív és liberális közhelyek visszavetítése és egyúttal a jövőre való extrapolá­ciója, amelyet inkább kétségbe kellene vonnunk, mint erősítenünk.

Mi lehet e beállítás oka? Nyilván nem az, hogy Wallerstein egyáltalán nem ismeri Lenin elméleti munkásságát vagy szimpatizálna a jelzett orosz áramlatokkal. Nézetem szerint arról van szó, hogy – mint mostani Bevezetése is demonstrálja – világrendszer-elméletének forrásait nem tudatosította teljességgel, nem tárta fel kellően saját előzményeit, elméleti hagyományait. Munkásságában sehol, Bevezetésében sem emlékezett meg arról, hogy bizony a világrendszer hierarchikus felépítésének és a régiók közötti egyenlőtlen cserének, a gyarmati szisztéma gazdasági struktúrájának talán a legelső elméletileg és szaktudományosan is megalapozott elemzését – éppen nem elválasztva az orosz kapitalizmus specifikumainak vizsgálatától – maga Lenin adta meg. Másutt kifejtettem Lenin ez irányú gondolatainak főbb vonatkozásait, itt nem ismételném meg magam, de annyit feltétlenül alá kell húzni, hogy a XX. században a világrendszer (legalábbis imperialista korszakának) megértéséhez min­den rendszerellenes elmélet – pozitíve vagy negatíve – Leninen keresztül érkezett el. Vonatkozik ez Wallersteinre is. Előbb-utóbb az antikapitalista elmélet (is) egy új, koradekvát és konkrét („a sokféle meghatározottság”) alternatív társadalmi-politikai stratégia végiggondolására kényszerül a világrendszer különböző régióiban…

Ez a mi keresetlen szavunk, amely az olyan szegény és egyszerű em­berek szívéhez igyekszik szólni, amilyenek magunk is vagyunk, de akik, akárcsak mi, tisztességesek és lázadók. Ez a mi keresetlen szavunk arra, hogy elmondjuk, milyen utat tettünk meg, és hol tartunk ma, hogy elma­gyarázzuk, miként látjuk a világot és országunkat, hogy elmondjuk, mire készülünk, és miként gondoljuk azt véghezvinni, és hogy megszólítsunk vele másokat: tartsanak velünk ebben a nagy Mexikóban, és abban a még nagyobban, aminek nagyvilág a neve.

Ez a mi keresetlen szavunk, amellyel számot adunk minden becsü­letes és nemes szívnek arról, amit szeretünk Mexikóban és a világban. Keresetlen szóval szólunk, mert az a szándékunk, hogy azokat szólítjuk meg, akik olyanok, mint mi, és hogy velük egyesüljünk, mindenütt, ahol csak hasonlóak élnek és küzdenek.

I. Kik vagyunk?

Mi az EZLN zapatistái vagyunk, ámbár „neozapatistáknak" is mondanak bennünket. Helyesen, hiszen mi, az EZLN zapatistái 1994 januárjá­ban fogtunk fegyvert, mert úgy láttuk, elég már a sok gazságból, amit művelnek a hatalmasok, akik mindig csak megaláznak, megrabolnak, bebörtönöznek és gyilkolnak bennünket, és senki, de senki sem mond, és senki sem tesz semmit. Ezért mi azt mondtuk: Elég volt! Vagyis most már nem fogjuk tűrni, hogy sanyargassanak minket, és rosszabbul bánjanak velünk, mint az állatokkal. Azt is mondtuk, hogy demokráciát, szabadságot és igazságot akarunk minden mexikóinak, még ha mi inkább az indián népekre összpontosítjuk is figyelmünket. Mert végtére is mi az EZLN-ben szinte mindnyájan tiszta őslakosok vagyunk innen Chiapasból, de nem pusztán a saját javunkért akarunk harcolni, és nem is csak a chiapasi őshonos lakosságért, vagy csupán a mexikói indián népekért, hanem mindazokkal együtt akarunk küzdeni, akik szegények és egyszerű emberek, akár mi, s akik nagy szükséget látnak, és szen­vednek a gazdagok meg a rossz kormányzataik kizsákmányolásától és rablásaitól, itt, Mexikóban és a világ más országaiban.

Így tehát a mi kis történetünk röviden annyi, hogy belefáradtunk a kizsákmányolásunkba, mindabba, amit műveltek velünk a hatalmasok, úgyhogy szervezkedünk, hogy megvédjük magunkat, és harcoljunk az igazságért. Kezdetben csak kevesen voltunk, alig néhányan jártunk egyik helyről a másikra, beszélni az ottaniakkal, és meghallgatni másokat, az olyanokat, mint mi magunk. Ezt csináltuk sok éven át, méghozzá titokban, vagyis föltűnés nélkül. Azaz csöndben gyűjtögettük erőnket. Eltöltöttünk vele vagy tíz esztendőt, mire megerősödtünk, és akkor már ezrével voltunk. Akkor aztán jól nekikészültünk politikailag is, fegyverekkel is, majd egyszer csak, amikor a gazdagok újévet ünnepeltek, lezúdultunk a városaikba, de pusztán csak elfoglaltuk ezeket, és épp csak annyit mondtunk mindenkinek, hogy itt vagyunk, hogy kénytelenek legyenek számolni velünk. Mire akkor irtózatosan megrémültek a gazdagok, és ránk küldték nagy seregeiket, hogy végezzenek velünk, ahogy ugye, mindig is szokták, amikor csak föllázadnak a kizsákmányoltak, és pa­rancsba adták, hogy végezzenek velünk mind egy szálig. De nem lett abból semmi, mert mi jól fölkészültünk a háborúra, megerősítettük ma­gunkat a hegyekben. És akkor aztán jöttek a hadseregek, keresgéltek bennünket, bombákat és golyózáport zúdítottak ránk, és úgy tervezték, hogy egyszer és mindenkorra kiirtják az összes őslakost, mert persze nem tudták, hogy ki zapatista, ki nem. Mi pedig futottunk és harcoltunk, harcoltunk és futottunk, ahogy őseink is csinálták. Nem adtuk meg ma­gunkat, nem tettük le a fegyvert, nem hagytuk, hogy leverjenek minket.

Akkor hát a városi emberek kivonultak az utcákra, és azt kezdték kiáltozni, hogy hagyják abba a háborút. És akkor mi leállítottuk a há­borúnkat, és meghallgattuk ezeket a városi fivéreinket és nővéreinket, akik azt mondták nekünk, hogy igyekezzünk egyezségre jutni, vagyis állapodjunk meg a rossz kormányzatokkal, hogy öldöklés nélkül oldódjék meg a probléma. Mi ugyanis odafigyeltünk ezekre az emberekre, mert ők voltak azok, akikre azt mondtuk: „a nép", vagyis a mexikói nép. Úgyhogy tüzet szüntettünk, és átváltottunk a párbeszédre.

Erre a kormányok is azt mondták: hát hogyne, rendesen fognak ők viselkedni, és párbeszédet folytatnak velünk, és egyezségre törekednek, és a megállapodásokat be fogják tartani. Mi meg azt mondtuk, rendben van. De arra is gondoltunk: milyen jó, hogy megismerkedtünk ezekkel az emberekkel, akik kivonultak az utcákra, hogy leállítsák a háborúskodást. Miközben tehát párbeszédet folytattunk a rossz kormányokkal, közben beszéltünk ezekkel is, és láttuk, hogy a többségük szegény és egyenes ember, mint mi magunk, és mindkét fél pontosan érti, hogy miért is harcolunk, tehát ők is, mi is. És ezeket az embereket hívtuk úgy, hogy „civil társadalom", mert a zömük nem tartozott politikai párthoz, hanem ugyanolyan közönséges és átlagos ember volt, mint mi, egyenes szavú és szegény ember.

De kiderült, hogy a rossz kormányzatok nem akarják a jó rendezést, csupán ahhoz a fortélyhoz folyamodtak, hogy nosza, tárgyaljunk és jussunk egyezségre; közben ők meg majd előkészítik a támadásukat, hogy egyszer s mindenkorra elintézzenek bennünket. És hát persze több ízben is ránk támadtak, de nem győztek le minket, mert mi alaposan el­lenálltunk, és szerte a világon sokan megmozdultak. Erre aztán a rossz kormányzatok úgy gondolták, az a baj, hogy sok ember látja, mi történik az EZLN-nel, és erre azt eszelték ki, hogy úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Közben, persze, gyűrűbe fogtak bennünket, vagyis bekerí­tettek, és várakoztak, merthogy a mi hegyeink félreeső vidéken vannak, hát majd csak elfeledkeznek rólunk az emberek, hiszen messze van a zapatista föld. És a rossz kormányzatok újra meg újra azzal próbálkoz­tak, hogy tőrbe csaljanak bennünket, és támadást intézzenek ellenünk, mint ahogy 1995 februárjában is, amikor nagy létszámú csapatok ránk rontottak ugyan, de nem sikerült tönkreverniük bennünket. Mert, ahogy mondani szokták, nem voltunk egyedül, és sokan támogattak bennünket, mi pedig derekasan ellenálltunk.

Így hát a rossz kormányok most már kénytelenek voltak megállapodást kötni az EZLN-nel, s ezeket a megállapodásokat „San Andrés-i egyezmé­nyek"-nek hívják, mert „San Andrés" a neve a helységnek, ahol aláírtuk ezeket a megállapodásokat. És ezeket a párbeszédeket nem egyma­gunkban folytattuk, amikor tárgyaltunk a rossz kormány képviselőivel, hanem jó sok embert és szervezetet odahívtunk, akik a mexikói indián népek oldalán álltak vagy állnak a harcban, és ők is mind elmondták a magukét, és mindnyájan egyetértettünk abban, hogy miként beszéljünk a rossz kormányzatokkal. Úgy zajlott tehát ez a párbeszéd, hogy nem csupán egyfelől a zapatisták és másfelől a kormányok tárgyaltak, hanem a zapatistákkal együtt Mexikó indián népei is, meg akik támogatják őket. És akkor ezekben az egyezményekben kimondták a rossz kormányok, hogy el fogják ismerni Mexikó indián népeinek jogait, és tiszteletben fogják tartani kultúráját, és hogy mindezeket törvényként beveszik az alkotmányba. De alighogy aláírták ezeket a rossz kormányok, máris azon voltak, hogy merüljön feledésbe az egész, és évek teltek el, és semmi sem teljesült a megállapodásokból. Ellenkezőleg, a kormány támadást intézett az őslakosok ellen, hogy meghátrálásra késztessék őket a harcban, mint 1997. december 22-én is, amikor Zedillo parancsot adott 45 ember, nők, öregek és gyerekek lemészárlására az Acteal nevű chiapas-i faluban. Nem könnyű elfelejteni ezt a nagy bűntényt, amelyik azt példázza, hogy a rossz kormányok szívében nincs irgalom, ha tá­madni és gyilkolni kell azokat, akik az igazságtalanságok ellen lázadnak. És miközben mindez így történik, mi, zapatisták persze továbbra is csak azon vagyunk, hogy betartsuk a megállapodásokat, és kitartsunk Mexikó délkeleti hegyeiben. És akkor beszélgetést kezdtünk Mexikó többi indián népével és meglevő szervezeteikkel, és megállapodást kötöttünk velük, hogy együtt fogunk velük harcolni egyazon célért, vagyis az őshonosok jogainak és kultúrájának elismertetéséért. És persze mindenfelé sokan támogattak bennünket, olyan személyek, akik nagy tiszteletben állnak, s akiknek sokat nyom a szava a latban, mert nagy értelmiségi emberek, művészek és tudósok Mexikóban és az egész világon. És nemzetközi találkozókat is rendeztünk, vagyis összegyűltünk, hogy szót váltsunk különböző személyekkel Amerikából, Ázsiából, Európából, Afrikából és

Óceániából, s megismertük harcaikat, módszereiket, és azt mondtuk, hogy ezek „intergalaktikus" találkozók, persze csak tréfából mondtuk, hogy más bolygókról is meghívtunk vendégeket, de úgy látszik, nem érkeztek meg, vagy ha netán igen, ezt nem adták világosan a tudtunkra.

De akárhogy is, a rossz kormányzatok nem tartották be a megállapo­dást, és akkor aztán tervet készítettünk arra, hogy miképpen fogunk sok-sok mexikóival elbeszélgetni avégett, hogy támogassanak bennünket. És akkor aztán először is végrehajtottunk 1997-ben egy menetelést Mexikó­városba, amit úgy neveztünk el, hogy „az 1111-ek menete", merthogy egy bajtárs vagy bajtársnő menetelt minden zapatista falu nevében, ámde a kormány semmibe vette az egészet. Azután meg 1999-ben tanácsko­zásokat folytattunk országszerte, amiből kiderült, hogy a többség igenis egyetért az indián népek követeléseivel, de hát a rossz kormányzatok erre is fittyet hánytak. Utoljára pedig 2001-ben végrehajtottuk azt, amit úgy neveztünk: „az őshonos méltóság menete", amelyik nagy támogatást élvezett milliók részéről Mexikóban és más országokban, s egész odáig eljutott ez a menet, ahol a képviselők és szenátorok vannak, vagyis az Unió Kongresszusáig, hogy követelje a mexikói őslakosság elismerését.

Kiderült azonban, hogy a politikusok, akik a pártok, a PRI, a PAN és a PRD [Intézményes Forradalmi Párt, Nemzeti Akciópárt, Demokratikus Forradalmi Párt] tagjai, összebeszéltek egymás között, és továbbra sem ismerték el az őshonos jogokat és kultúrát. Ez 2001 áprilisában történt, s ebben világosan megmutatkozott, hogy a politikusoknak fogalmuk sincs az illendőségről, olyan szégyentelenek, hogy csakis a haszonnal gondolnak, csakis azzal a jó pénzzel törődnek, amit a rossz kormány­zással bezsebelnek. Erre azért nem árt emlékeztetni, mert meglátják, most mindjárt azt kezdik majd mondogatni, hogy igen, ők elismerik az őslakosok jogait, csak hát ez hazugság, amit pusztán azért hangoztatnak, hogy rájuk szavazzunk, mert hiszen bőven lett volna már alkalmuk rá, hogy megtegyék, amit mondanak, de nem állták a szavukat.

És akkor aztán már tisztán láttuk, hogy hiábavaló volt a párbeszéd és a tárgyalás Mexikó rossz kormányzataival. Vagyis semmi értelme, hogy beszéltünk a politikusokkal, mert sem a szívük, sem a szavuk nem igaz, hanem csak gúnyt űznek mindenből, és összevissza hazudoznak, hogy igen, betartják a szavukat, pedig nem. Vagyis a PRI, a PAN és a PRD politikusai az egyik napon elfogadnak egy törvényt, amelyik fabatkát sem ér, aztán máris végeztek a párbeszéddel, és kereken kijelentik, hogy mindegy, miben állapodtak meg és mit írtak alá, mert úgysem fogják megtartani az adott szavukat. És ezután már megszakítottunk minden kapcsolatot a szövetségi hatóságokkal, mert megértettük, hogy a pár­beszéd és a tárgyalás csődöt mondott az efféle politikai pártok miatt. Beláttuk, hogy nem számít ezeknek vérontás, halál, szenvedés, nem érdeklik őket megmozdulások, tanácskozások, erőfeszítések, nemzeti és nemzetközi nyilatkozatok, találkozók, megállapodások, aláírások, kötelezettség-vállalások. Úgyhogy a politikai osztály nem csupán megint becsapta az ajtót az indián népek orra előtt, de halálos csapást mért a háború békés, párbeszédes és tárgyalásos megoldására is. És abban sem lehet már hinni, hogy betartja a megállapodásokat, bárkivel köti is. Láthatják, vonják le hát a tanulságokat a velünk történtekből.

Mikor aztán mindezt beláttuk, mélyen a szívünkbe néztünk, és elgon­dolkodtunk azon, hogy mitévők is legyünk. És az első, amit ott láttunk, az volt, hogy szívünk már nem ugyanaz, mint volt korábban, amikor megkezdtük harcunkat, hanem már jóval nagyobb, mert sok-sok jó em­ber szívével gyarapodott. És azt is láttuk, hogy mennyivel elgyötörtebb, mennyire sebzettebb a szívünk. Éspedig nemcsak attól, hogy becsaptak minket a rossz kormányzatok, hanem mert amikor a mások szíveivel érintkeztünk, akkor a fájdalmaikkal is érintkeztünk. Vagyis olyan volt, mintha tükörbe tekintettünk volna.

II. Hol tartunk ma?

Akkor tehát, minthogy zapatisták vagyunk, úgy gondoltuk, hogy nem elég, ha megszakítjuk a párbeszédet a kormánnyal, hanem arra is szükség van, hogy előbbre lépjünk a harcban, akárhogy alakult is a dolgunk ezekkel az élősködő, semmirekellő politikusokkal. Az EZLN úgy döntött, hogy egyedül és egyoldalúan is (vagyis ahogy mondani szokták, „unilaterálisan", mert csakis a maga részéről) teljesíti a San Andrés-i Egyezményeket az őshonosok jogairól és kultúrájáról. Négy esztendőn át, 2001 derekától 2005 derekáig ennek szenteltük magunkat, meg még egyebeknek is, amiről a továbbiakban lesz szó.

Nos hát, azzal kezdtük, hogy igyekeztünk hasznára lenni az önálló, lázadó zapatista településeknek abban, hogyan szerveződjenek a népek a kormányzásra és az önkormányzásra, hogy még erősebbek legyenek. Ezt az autonóm kormányzási módot korántsem az EZLN találta ki, hanem részint a több évszázados őshonos ellenállásból fakadt, meg magából a zapatista tapasztalatból, és nem más, mint a közösségek önkormányza­ta. Vagyis nem úgy van, hogy jön valaki kívülről és irányít, hanem maguk a népek döntenek maguk közt arról, hogy ki és miként kormányozzon, ha pedig nem engedelmeskedik, leváltják. Vagyis ha az, aki parancsol, nem engedelmeskedik a népnek, akkor azt elkergetik, kikerül a hatóságból, és másvalaki kerül a helyére.

Láttuk azonban, hogy az autonóm önkormányzatok nem egyformák, hanem némelyikük előrehaladottabb, és több támogatást élvez a civil társadalomtól, mások pedig elmaradottabbak. Vagyis meg kellett szer­vezni, hogy hasonlók legyenek egymáshoz. De az is látnivaló volt, hogy az EZLN a maga politikai-katonai részvételével beleavatkozik azokba a döntésekbe, amelyek a demokratikus hatóságokra, ahogy mondani szokták, a „civilekre" tartoztak. És itt a probléma az, hogy az EZLN politikai-katonai szárnya nem demokratikus, mert ez egy hadsereg, de beláttuk, hogy nincs az jól, ha fölülre kerül az, ami katonai, alulra pedig az, ami demokratikus, mert nem szabad megengedni, hogy ami demok­ratikus, afelől katonailag döntsenek, hanem fordítva kell lennie: vagyis a demokratikus-politikai rész álljon fölül, az legyen, amelyik parancsol, és alatta legyen a katonai, amelyik engedelmeskedik. Vagy talán jobb, hogy semmi sem kerül alulra, hanem minden világosan egy szinten áll, katonai jelleg nélkül, és ezért van az, hogy a zapatisták avégett katonák, hogy ne legyen majd katonaság. Jó, de a probléma az probléma volt, tehát azt kellett tennünk, hogy elkezdtük különválasztani azt, ami politi­kai-katonai, attól, ami a zapatista közösségek autonóm és demokratikus formája. Úgyhogy azok a cselekvések és döntések, amelyek azelőtt az EZLN-re tartoztak, ezután apránként átkerültek a falvakban demokrati­kusan megválasztott hatóságokhoz. Világos, hogy mondani könnyű, de a gyakorlatban sok nehézséggel jár, mert sok év telt el már, előbb a háború előkészítésével, aztán magával a háborúskodással, és hozzászoktunk, hogy politikai-katonai módon intézzük a dolgainkat. De mindenáron végrehajtottuk ezt, mert mi úgy vagyunk vele, hogy amit mondunk, hát azt meg is csináljuk, hiszen ha nem, akkor minek jártatjuk a szánkat, ha úgysem lesz belőle semmi.

És így történt, hogy megszülettek a Jó Kormányzati Junták 2003-ban, s ezekkel folytatódott a dolog, mármint az „engedelmeskedve parancsolni" önálló tanulásával és gyakorlásával.

Attól fogva mindmáig, vagyis 2005 derekáig, az EZLN vezetése nem avatkozott bele rendelkezésekkel a civil ügyekbe, de figyelemmel kísérte és támogatta a lakosság által demokratikusan megválasztott hatóságo­kat, s amellett fölügyelte a lakosság és a nemzeti meg a nemzetközi civil társadalom tájékoztatását a kapott támogatásokról, s arról, hogy ezeket mire fordították. Most viszont átadjuk a jó kormányzás fölügyeleti munká­ját a zapatista fönntartó bázisoknak, ideiglenes, rotációs megbízatásokkal avégett, hogy mindenki, férfi és nő egyaránt, tanulja meg és végezze ezt a munkát. Mert úgy gondoljuk, hogy egy nép, amelyik nem fölügyeli azokat, akik kormányozzák, arra van ítélve, hogy rabszolga legyen, mi viszont azért harcolunk, hogy szabadok legyünk, nem pedig azért, hogy hat évente cserélgessük gazdáinkat.

Az EZLN e négy év leforgása alatt úgyszintén továbbadta a Jó Kor­mányzati Juntáknak és az Autonóm Municípiumoknak [vagyis az önálló községtanácsú településeknek] azokat a támogató kapcsolatokat, amelyekre egész Mexikóban és világszerte sikerült szert tennie a hábo­rúskodásnak és ellenállásnak ezekben az éveiben. Amellett ez idő alatt az EZLN gazdasági és politikai támogatási rendszert hozott létre, s ez lehetővé teszi a zapatista közösségeknek, hogy kevesebb nehézséggel küszködve érjenek el haladást autonómiájuk kiépítésében és életkö­rülményeik javításában. Nem sok ez, de jóval több annál, mint ami a fölkelés kezdete előtt, 1994-ben a rendelkezésükre állt. Ha az ember belenéz valamelyik kormányzati fölmérésbe, azt fogja látni, hogy csakis azok az őslakos közösségek javítottak az életföltételeiken, vagyis az egészségügyön, az oktatáson, a táplálkozáson, a lakhatáson, amelyek a zapatista területen találhatók, vagyis ahogy mi mondjuk, ott, ahol a mi népeink élnek. És mindez a zapatista népek haladása és a roppant nagy támogatás révén vált lehetővé, amelyik azoktól a derék és nemes lelkű emberektől érkezett, akiket „civil társadalomnak" hívunk, és ezeknek a világszerte működő szervezeteitől. Mintha mindezek a személyek való­ra váltották volna azt, hogy „lehet más a világ", de tettekben ám, nem pusztán szavakban.

így hát jókora előrehaladást tettek a népek. Most már egyre több az olyan elvtárs és elvtársnő, aki tanulja a kormányzást. S ha lassanként is, már egyre több nő kapcsolódik be ezekbe a munkákba, de még mindig nem kapják meg a kellő megbecsülést ahhoz, hogy még több részt vál­laljanak a harci föladatokból. Aztán meg a Jó Kormányzati Junták révén az együttműködés is javult az autonóm municípiumok között, valamint az egyéb szervezetekkel és hivatalos hatóságokkal támadt problémák megoldásában is. És sok minden javult a tervezésben is a közössé­gekben, jobban megfelelnek egymásnak a tervek és a támogatások, amelyeket a civil társadalom juttat ide mindenhonnan a világból: javult az egészségügyi ellátás és az oktatás, ámbár sok minden hiányzik még ahhoz, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell, ugyanígy áll a helyzet a lakással és az élelmezéssel, és némelyik zónában már jóval kisebb gondot okoz a földkérdés, mert kiosztották a földbirtokosoktól vissza­vett földeket, de azért még vannak övezetek, ahol hiányt szenvednek művelhető földekben. És aztán persze sok a javulás már a hazai és a nemzetközi civil társadalomtól kapott támogatásban is, hiszen korábban mindenki oda ment, ahonnan jobban hangzott a jajpanasz, most viszont a Jó Kormányzati Junták oda irányítják őket, ahol nagyobb a szükség. És ugyanígy szerte mindenfelé egyre több az olyan elvtárs és elvtársnő, akik elsajátítják a kapcsolattartás módját Mexikó és a világ más részein élőkkel, megtanulnak tiszteletet adni és tiszteletet követelni, megtanulják, hogy sokféle világ létezik, s hogy mindegyiknek megvan a maga helye, a maga ideje és a maga módja, és ezért kölcsönösen tiszteletet kell tanúsítani egymás iránt.

Elég az hozzá, hogy tehát mi, zapatisták a fő erősségünknek szenteltük ezt az időt, vagyis a bennünket támogató népeknek. És hát, így igaz, javult valamelyest a helyzet, vagyis most már senki sem mondhatja, hogy hiábavaló volt a zapatista szervezkedés és harc, mert még ha teljesen végeznek is velünk, akkor is használt valamit a harcunk.

De nemcsak a zapatista népek tekintélye nőtt meg, hanem az EZLN-é is. Mert az történt időközben, hogy új nemzedékek megújították egész szervezetünket. Vagyis mintha új erőt leheltek volna bele. A parancsno­kok és parancsnoknők, akik már érett korukban jártak a fölkelés kezde­tén, 1994-ben, ma birtokában vannak annak a bölcsességnek, amelyet a háborúban sajátítottak el, meg a 12 éves párbeszéd során a világ minden tájáról való férfiak és nők ezreivel. A CCRI [Comité Clandestino Revolucionario Indígena = Őslakos Földalatti Forradalmi Bizottság], a zapatista politikai-szervezeti vezetőség tagjai, ma tanácsokkal látják el és eligazítják az újoncokat, akik most csatlakoznak hozzánk a harcban, meg azokat, akik vezető beosztásokba kerülnek. A „bizottságok" (ami annyi, mintha azt mondanánk: mi) már jó ideje tartó folyamatos munkával fölnevelték a parancsnokok és parancsnoknők egész új nemzedékét, akik a tanulás és kipróbálás időszaka után megkezdték az ismerkedést a szervezetirányítási munkákkal és kezdték ellátni ezeket. És azt is megérjük, hogy fölkelő társaink, férfiak és nők, harcosok, helyi és regi­onális felelősök, ahogy fönntartó bázisaink tagjai is, akik fiatalok voltak a fölkelés kezdetén, most már meglett férfiak és nők, veterán harcosok, és természetes vezetők a maguk egységeiben és közösségeiben. És akik gyermekek voltak annak idején, 94 januárjában, már ifjak, akik az ellenállásban nőttek föl, s abban a becsületes lázadásban nevelődtek, amelyet a náluk idősebbek folytattak ebben a tizenkét esztendei háborús­kodásban. Ezeknek a fiataloknak már van politikai, műszaki és kulturális képzettségük, ami nem volt nekünk, akik kezdeményeztük a zapatista mozgalmat. Ma már egyre inkább ezekből az ifjakból kerül ki az utánpót­lás a csapatainkba éppúgy, mint a vezetői posztokra a szervezetekben. És hát mi mindannyian a saját szemünkkel láttuk a mexikói politikai osz­tály csalárd üzelmeit és azt a pusztítást, amelyet cselekedeteik okoznak hazánkban. És láttuk a nagy igazságtalanságokat és mészárlásokat, amelyeket a neoliberális globalizáció hajt végre világszerte. De erről majd később még beszélünk.

Így tartott ki az EZLN 12 háborús éven át, állt ellen katonai, politikai, ideológiai és gazdasági támadásoknak, bekerítéseknek, kínzásoknak, üldözéseknek, és nem győztek le bennünket, nem adtuk el és nem adtuk meg magunkat, és nyomultunk tovább előre. Sokfelől újabb és újabb társak csatlakoztak a küzdelemhez, így ahelyett, hogy meggyöngültünk volna annyi év után, erősebbek lettünk. Világos, hogy adódnak gondok, amelyeket meg lehet oldani úgy, hogy még inkább elválasztjuk egymástól a politikai-katonai ügyeket a civil-demokratikus ügyektől. Vannak azonban más dolgok, méghozzá a legfontosabbak, amilyenek a követeléseink, amelyek teljesültéért harcolunk, ám ezeket igazából még nem sikerült elérnünk.

Úgy gondoljuk, s a szívünkbe nézve így látjuk, elértünk egy olyan pont­ra, amelynél tovább most már nem tudunk jutni. De meglehet, mindent elvesztünk, amink csak van, ha megmaradunk olyannak, amilyenek most vagyunk, és nem teszünk semmit a továbblépésért. Vagyis ütött az óra, amikor megint kockáztatnunk kell, meg kell tennünk egy veszélyes lépést, de amelyik megéri a fáradságot. Mert talán más társadalmi szektorokkal egyesülve, amelyek ugyanolyan fogyatékosságoktól szenvednek, mint mi, lehetővé válik megszereznünk, amire szükségünk van, és amire érdemesek vagyunk. Egy újabb előrelépés az őshonos lakosság har­cában csakis akkor lehetséges, ha az őshonos lakosság egységre lép a munkásokkal, parasztokkal, diákokkal, tanítókkal, alkalmazottakkal… vagyis a városi és a falusi dolgozókkal.

III. Hogyan látjuk a világot?

Most pedig elmagyarázzuk, miként is látjuk mi, zapatisták azt, ami vég­bemegy a világban. Látjuk, hogy mostan a kapitalizmus a legerősebb. A kapitalizmus egy társadalmi rendszer, vagyis az a forma, ahogyan egy társadalomban szerveződnek a dolgok és a személyek, hogy kinek van, kinek nincs, ki parancsol, ki engedelmeskedik. A kapitalizmusban van­nak, akiknek pénzük van, vagyis tőkéjük meg gyáraik meg birtokaik meg földjeik meg még sok minden, és vannak, akiknek nincs semmijük, csak a testi erejük meg az ismeretük ahhoz, hogy dolgozzanak, és a kapita­lizmusban azok parancsolnak, akiké a pénz meg akiké a dolgok, és azok engedelmeskednek, akiknek nincs egyebük, csak a munkaképességük.

A kapitalizmus tehát annyit jelent, hogy vannak kevesek, akiknek ha­talmas vagyonuk van, de nem abból, hogy nyerték valahol, vagy hogy kincset találtak, vagy hogy örökölték valamilyen rokonuktól, hanem eze­ket a vagyonokat úgy szerezték, hogy sokak munkáját kizsákmányolták. Vagyis a kapitalizmus a dolgozók kizsákmányolásán alapszik, ami annyit tesz, hogy kiszipolyozzák a dolgozókat, és kisajtolnak belőlük mindent, amiből csak haszon származhat. Ez jogtalanul történik, ugyanis a dol­gozónak nem fizetik meg pontosan azt, amennyit a munkája ér, hanem épp csak annyit fizetnek neki, hogy falhasson egy keveset, pihenhessen egy picikét, aztán másnap menjen újra dologra, vissza oda, ahol kizsák­mányolják, vagyis a mezőre vagy a városba.

A kapitalizmus fosztogatással is szerzi gazdagságát, vagyis rablással, mert elveszi másoktól, amire szemet vet, például a földet és a természeti kincseket. Vagyis a kapitalizmus olyan rendszer, amelyikben a rablók szabadlábon vannak, bámulják és példaképnek állítják őket.

És a kapitalizmus, túl azon, hogy kizsákmányol és fosztogat, még elnyomó is, mert bebörtönzi és gyilkolja azokat, akik lázadnak az igaz­ságtalanság ellen.

A kapitalizmust leginkább az áruk érdeklik, mert az adásvétel haszon­szerzéssel jár. Így aztán a kapitalizmus mindent áruvá változtat, áruvá teszi az embereket, a természetet, a kultúrát, a történelmet, a lelkiisme­retet. A kapitalizmus szerint arra van szükség, hogy mindent adni-venni lehessen. És mindent eltakar az árucikkekkel, hogy ne lássuk a kizsák­mányolást, amit művel. Az árukat pedig piacon adják-veszik. Tehát a piac amellett, hogy adásvételre szolgál, arra is való, hogy elrejtse a munkások kizsákmányolását. Például a piacon a kávét már csinos zacskóba vagy szép kis üvegbe töltve látjuk, de nem látjuk a parasztot, aki megszenve­dett a kávészürettel, és nem látjuk a fölvásárló hiénát, aki bagóért elviszi a munkája gyümölcsét, és nem látjuk a dolgozókat a nagyüzemben, ahol éjt nappá téve csomagolják a kávét. Vagy látjuk a készüléket, amelyikkel zenét lehet hallgatni, cumbiát, rancherát, corridót, kinek mi tetszik, és látjuk, hogy ez nagyon jó dolog, mert jól szól, de nem látjuk a munkásnőt az összeszerelő üzemben, aki órák hosszat elkínlódott a kábelek meg a készülék egyéb részei összeillesztésével, és alig kapott érte valamit, és messzire lakik a munkahelyétől, jó sokat költ az utazásra, ráadásul még az a veszély is fenyegeti, hogy elrabolják, megerőszakolják és agyonve­rik, ahogy ez bizony előfordul Ciudad Juárez-ben, Mexikóban.

Vagyis a piacon árukat látunk, de nem látjuk a kizsákmányolást, ami­nek árán ezeket előállítják. És aztán a kapitalizmusnak sok piacra van szüksége, vagy egy nagyon nagyra, világpiacra.

Ebből pedig az következik, hogy a mai kapitalizmus már nem azonos a korábbival, amikor a gazdagok beérték azzal, hogy saját országaikban zsákmányolják ki a munkásokat, hanem most egy jókora nagy tovább­lépést hajtanak végre, amit neoliberális globalizációnak hívnak. Ez a globalizáció annyit tesz, hogy most már nem csupán egy vagy egynéhány országban uralkodnak a munkások fölött, hanem az egész világon igye­keznek uralmon lenni a kapitalisták. A világot pedig, vagyis a Föld bolygót más néven „földtekének", „glóbusznak" is mondják, és ezért beszélnek „globalizációról", ami az egész nagyvilágra vonatkozik.

A neoliberalizmus ugyanis az az elképzelés, hogy a kapitalizmus szabadon uralkodhat az egész világ fölött, így hát nincs mese, bele kell törődni, alkalmazkodni kell hozzá, nem kapálózni, vagyis nem lázadozni ellene. Más szóval a neoliberalizmus a kapitalista globalizáció elmélete, vagyis ennek a terve. És a neoliberalizmusnak megvannak a maga gazdasági, politikai, katonai és kulturális tervei. Mindezek a tervek arra irányulnak, hogy ők uralkodjanak mindenek fölött, és aki nem engedel­meskedik nekik, azt eltiporják vagy lecsukják, nehogy továbbadja lázadó eszméit másoknak.

Mármost a neoliberális globalizációval a nagy kapitalisták, akik nagyha­talmú országokban élnek, amilyen az Egyesült Államok, azt akarják elér­ni, hogy az egész világ egy nagy vállalat legyen, ahol árukat termelnek, és az egész világ egy nagy piac legyen. Világpiac, ahol adni-venni lehet mindent az égvilágon, és ahol ezzel el lehet rejteni szem elől az egész világ kizsákmányolását. Így aztán a globalizált kapitalisták mindenhova behatolnak, vagyis az összes országba, hogy nagy üzleteket kössenek, vagyis hogy nagyban végezzék a kizsákmányolást. Közben aztán nem is­mernek se embert, se istent, és befurakodnak mindenhova. Vagyis olyan ez, mintha hódítással elfoglalnának más országokat. Ezért mondjuk mi, zapatisták, hogy a neoliberális globalizálás az egész világ meghódítására irányuló háború, világháború, amit a kapitalizmus folytat a világuralomért. S ezt a hódítást néha katonasággal végeztetik, elözönlenek egy-egy országot, és erőszakkal leigázzák. Máskor viszont gazdaságilag intézik, vagyis a nagy kapitalisták más országba viszik a pénzüket, vagy kölcsön­zik a pénzt, de azzal a föltétellel, hogy ott engedelmesen azt tegyék, amit ők mondanak. Meg az eszméikkel is behatolást hajtanak végre, vagyis a kapitalista kultúrával, ami az áru, a profit, a piac kultúrája.

Aztán a hódító, tehát a kapitalizmus azt csinál, amit akar, vagyis lerom­bolja és megváltoztatja, ami nem tetszik neki, és kiirtja azt, ami akadá­lyozza. Akadályozzák például azok, akik nem termelik, nem vásárolják, nem is árusítják a modern árucikkeket, vagy akik lázadoznak ez ellen a rend ellen. Akik pedig nem szolgálnak neki, azokat persze megvetőleg becsmérli. Mivel az őshonos lakosság zavarja a neoliberális globalizációt, ezért ez lenézi, és ki akarja irtani az őslakosokat. Amellett a neoliberális kapitalizmus eltörli azokat a törvényeket, amelyek nem engedik meg neki a túlzott kizsákmányolást, és akadályozzák abban, hogy minél több nyeresége legyen. Kikényszeríti például azt, hogy minden adható-vehe­tő legyen, és mivel pénze a kapitalizmusnak van, ő vesz meg mindent. Mármost a kapitalizmus a neoliberális globalizálás során szétdúlja azokat az országokat, amelyeket meghódít, ugyanakkor viszont mindent a saját képére akar idomítani, tehát mindent újjá is akar építeni, csakhogy a maga módján, vagyis úgy, hogy minden őneki kedvezzen, és semmi se akadályozza. Csakhogy előtte még a neoliberális, vagyis a kapitalista globalizáció elpusztítja azt, ami van az illető országban, elpusztítja a kultúráját, a nyelvét, a gazdasági rendszerét, a politikai rendszerét, és szétszaggatja azokat a kapcsolatokat is, amelyek a kialakult módon egymáshoz fűzik az embereket, akik az illető országokban laknak. Vagyis lerombol mindent, amitől egy ország ország.

Egy szó, mint száz, a neoliberális globalizáció el akarja pusztítani a világ nemzeteit, hogy csak egyetlen nemzet vagy ország legyen, vagyis a pénz, a tőke országa. Mert hát azt akarja a kapitalizmus, hogy minden úgy legyen, ahogy ő szeretné, vagyis minden az ő módja szerint működ­jön, és ami más, tehát nem tetszik neki, azt üldözi, támadja, félrelöki, és úgy tesz, mintha az nem is létezne.

Összefoglalva tehát, azt lehet mondani, hogy a neoliberális kapitaliz­mus a kizsákmányoláson, a jogfosztáson, azok megvetésén és eltiprásán alapul, akik nem hagyják magukat. Azaz most is olyan, mint amilyen azelőtt volt, csak most már globálisan, világméretben.

De azért nincs olyan nagyon könnyű dolga a neoliberális globali­zációnak, merthogy a kizsákmányoltak semelyik országban sem törődnek bele csak úgy, nem mondják, hogy nincs mit tenni, hanem lázadoznak; és akik fölöslegessé váltak, és csak útban vannak, azok persze, hogy ellenállnak, és nem hagyják magukat eltenni láb alól. Ezért aztán azt lát­juk, hogy akikkel jól elbántak, azok világszerte ellenállást fejtenek ki, nem hagyják magukat, vagyis föllázadnak, de nem is csak egy országban, hanem mindenütt, ahol elég sokan vannak, vagyis ahogy van neoliberális globalizálódás, ugyanúgy van lázadó globalizálódás is.

És ebben a lázadó globalizálódásban nemcsak a földek és a városok dolgozói lépnek színre, hanem föllépnek más csoportok is, férfiak és nők, akiknek sok üldöztetésben és megvetésben van részük, akik ugyanúgy nem hagyják, hogy leigázzák őket, ilyenek: nők, fiatalok, őslakosok, homoszexuálisok, leszbikusok, transzszexuálisok, bevándorlók és sok más csoport, amilyen mindenütt van, de eddig nem tapasztaltuk, hogy fölemelték volna a hangjukat, hogy elég a megaláztatásokból, ám most előlépnek, úgyhogy már látjuk őket, halljuk a hangjukat, és megértjük őket.

És látjuk, hogy mindezek az embercsoportok harcba szállnak a neoli­beralizmus, vagyis a kapitalista globalizáció terve ellen, az emberiségért.

És elképesztő, amit látunk, hiszen látjuk a neoliberálisok ostobaságát, akik el akarják pusztítani az egész emberiséget a maguk háborúival és a kizsákmányolásukkal, de ugyanakkor nagy elégedettséggel tölt el bennünket, amikor azt látjuk, hogy mindenfelé ellenállás és ellenkezés terem, éppolyan, mint a miénk is, amelyik kicsi ugyan, de létezik.

És látjuk mindezt szerte a világon, és szívünk immár megtanulja, hogy nem vagyunk egyedül.

IV. Hogyan látjuk országunkat, Mexikót?

Most elmondjuk, hogy s mint látjuk azt, ami a mi Mexikónkban történik. Hát azt látjuk, hogy országunkat a neoliberálisok kormányozzák. Vagyis, ahogy már elmagyaráztuk, akik nálunk kormányoznak, azok a tönk szé­lére viszik nemzetünket, a mi mexikói hazánkat. És ezeknek a rosszul kormányzóknak az igyekezete nem a nép jólétére irányul, hanem csakis a kapitalisták jólétével törődnek. Például olyasmit iktatnak törvénybe, mint amilyen a Szabadkereskedelmi Egyezmény, amelyik sok-sok mexikóit enged nyomorba süllyedni, egyfelől a parasztokat meg a kistermelőket, akiket „fölfalnak" a nagy agráripari vállalkozások, másfelől pedig a mun­kásokat meg a kisvállalkozókat, mert ezek nem tudnak versenyezni a nagy transznacionálisokkal, amelyek megvetik itt a lábukat, anélkül, hogy bárki egy szót is merne szólni ellenük, sőt még köszönetet mondanak nekik, ezek pedig leszorítják a béreket és fölverik az árakat. Vagyis, bárki bármit is mondjon, a mi Mexikónk gazdasági alapzatait, amilyen a mező­gazdaság, az ipar meg a kereskedés, jócskán tönkretették, és alig maradt már belőle néhány omladék, amit biztos, hogy szintén ki fognak árusítani.

És ez bizony nagy baj hazánkra nézve. Mert hát a földeken már nem a táplálékot termesztik, hanem csakis azt, amit a nagytőkések eladni akarnak. És a jó földeket már elrabolták csalással és a politikusok se­gédletével. Vagyis a vidéken ugyanaz megy, mint a porfirizmus alatt, csak éppen a nagybirtokosok helyett most a külföldi vállalatok miatt marad éhkoppon a paraszt. És ahol azelőtt volt hitel meg ártámogatás, ott most már csak alamizsna van… sőt néha már az sincs.

Ami pedig a városi dolgozókat illeti: bezárják a gyárakat, ők meg ott maradnak munka nélkül, nyitni meg csak úgynevezett össze­szerelő-beszállító üzemeket nyitnak, ami mind külföldié, és nyomorúságos bért fizet sok órai munkáért. És szinte mindegy, mi az ára a terméknek, amire szüksége van a népnek, mert akár drága, akár olcsó, nem futja rá annak, aki nem kap fizetést. Ha meg valaki kis- vagy közepes vállalkozásban dolgozott, hát most már nem, mert azt bizony bezárták, és fölvásárolta valamelyik nagy transznacionális. És ha valakinek volt egy kis boltja, hát az sincs már meg, az az illető is feketén dolgozik már a nagyválla­latoknak, azok meg barbár módon kizsákmányolják, sőt már a kisfiúkat meg a kislányokat is befogják munkára. Ha meg a munkás tagja lett egy szakszervezetnek, hogy törvényesen követelje a jogait, hát nem megy vele már semmire, mert ugyanaz a szakszervezet most azt mondja neki, hogy törődjön csak bele, ha leszállítják a bérét, vagy lecsökkentik a mun­kanapjai számát, vagy eltörlik a korábbi kedvezményeket, mert hogyha nem, akkor bezár a vállalat, és más országba költözik. Aztán meg itt van ez a „mikrocsencselés" lépten-nyomon. Mintha a kormány gazdasági programja arra futna ki, hogy az összes városi dolgozó kezdjen rágógumit vagy telefonkártyát árusítani az utcasarkon. Vagyis színtiszta gazdasági dúlás-pusztítás folyik a városokban is.

Meg aztán az van, hogy miután jól elintézték a népet gazdaságilag, a vidéken éppúgy, mint a városban, hát kénytelenek a mexikói férfiak és nők elhagyni a hazájukat, vagyis a mexikói földet, és más országban, nevezetesen az Egyesült Államokban keresni munkát, ahol nem épp jól bánnak velük, hanem kiszipolyozzák és üldözik és megvetik, sőt még gyilkolják is őket.

Tehát a neoliberalizmusban, amit a rossz kormányok ránk erőszakol­nak, nem hogy javulna a gazdaság, ellenkezőleg, a vidék nagy ínségre jut, a városokban meg nincs munka. És ami itt folyik, annyi: már-már Me­xikóból olyan hely lesz, ahol tömérdek ember születik, tömérdek ember meghal, de mind egy szálig csak azon munkálkodik, hogy a külföldiek, főleg a gazdag gringók tovább gazdagodjanak. Ezért mondjuk, hogy Mexikó az Egyesült Államok uralma alatt áll.

Jó, de hát nemcsak erről van szó, hanem hogy a neoliberalizmus a mexikói politikai osztályt is megváltoztatta, vagyis a politikusokat is, afféle vállalati alkalmazottakat csinált belőlük, akiknek az a dolguk, hogy minden lehetőt eladjanak, méghozzá minél olcsóbban. Látnivaló, már törvényeket módosítanak avégett, hogy ki lehessen törölni a 27. cikkelyt az alkotmányból, és eladhatók legyenek a közföldek meg a községi szérűk is. Salinas de Gortari volt az, ő meg a bandái mondták azt, hogy mindez a vidék és a parasztság javát szolgálja, ebből lesz majd fölvirágzás és jólét. Talán így lett? Mexikóban a vidéken rosszabb a helyzet, mint valaha, a parasztok még jobban megjárták, mint Porfirio Díaz alatt. És azt is mondták, hogy privatizálni fogják, vagyis eladják a külföldieknek azokat a vállalatokat, amelyek az állam kezében voltak, hogy megtámogassák vele a népjólétet. Merthogy nem jól működnek, modernizálásra szorulnak, jobb lesz eladni őket. De ahelyett, hogy jobb­ra fordult volna a helyzet, a szociális jogokon, amiket kiverekedett az 1910-es forradalom, most már csak siránkozni lehet… meg dühöngeni. És azt is mondták, hogy meg kell nyitni a határokat minden külföldi tőke előtt, mert ez ösztönözni fogja a mexikói vállalkozásokat, és javítani fog a dolgokon. Most viszont azt látjuk, hogy már nincsenek is hazai vállala­tok, mindet bekebelezték a külföldiek, és amit árusítanak, az rosszabb, mint ami Mexikóban készült.

No és most még a PEMEX-et is, tehát az olajt is, ami a mexikóiaké, el akarják adni a mexikói politikusok, és csak abban van vita köztük, hogy egyik-másik azt mondja, az egész eladó, a többi viszont azt, hogy csak egy része. És privatizálni akarják az egészségügyet meg a villa­mosságot meg a vizet meg az erdőket is, és mindent, úgyhogy semmi sem marad Mexikóé, és országunk olyan lesz, akár egy ugar, a világ gazdagjainak szórakozóhelye, mi pedig, mexikói férfiak és nők leszünk a szolgaszemélyzetük, abból tengődünk, amit odavetnek nekünk, egy adta nyomorúság lesz az életünk, gyökértelenek, kulturálatlanok, egyszóval hazátlanok leszünk.

Vagyis a neoliberálisok végezni akarnak Mexikóval, a mi mexikói hazánkkal. És a választási politikai pártok semmit sem védenek meg, hanem ők az elsők, akik a külföldiek, főként az Egyesült Államok szol­gálatába szegődnek, ők azok, akik vállalkoznak a mi ámításunkra, akik úgy intézik, hogy mi csak nézzünk szépen másfelé, amikor ők mindent eladnak, és bezsebelik az árát. Az összes választási politikai párt, amennyi csak van manapság, nemcsak egyikük-másikuk. Azt gondolná az ember, hogy némi jót is tesznek, de az bizonyosodik be, hogy nem, kétkulacsos rablóbanda mindegyik. Látnivaló, hogy a választási politiku­soknak mindig szép házaik meg jó autóik vannak, meg luxus holmijuk. És még azt szeretnék, hogy köszönetet mondjunk nekik, és legközelebb is rájuk szavazzunk. De ahogy mondani szokás, a saját anyjukat is eladnák. Hát persze, hogy eladnák, hiszen a hazájukat is eladják, az se számít nekik, csak a bankszámla.

És azt is láthatjuk, hogy nagyra növekszik a kábítószer-kereskedelem és a bűnözés. És néha elhisszük, hogy olyanok a bűnözők, amilyenek­nek láttatják őket a corridók [balladás népdalok] meg a filmek, és néha persze tényleg olyan némelyikük, de nem ám az igazi főnökök. Az igazi főnökök elegánsan öltözködnek, külföldön végzik tanulmányaikat, nem bujkálnak, hanem jó éttermekben esznek, és az újságokban közölt képeken csinosan, jól öltözötten szerepelnek, vagyis ahogy mondani szokás, „jóravaló emberek", és némelyikükből még kormányzók, képvi­selők, szenátorok, államtitkárok, nagymenő vállalkozók, rendőrfőnökök, tábornokok is lesznek.

Azt akarjuk mondani ezzel, hogy semmi jó nem várható a politikától? Nem. Azt akarjuk mondani, hogy semmi jó nem várható ETTŐL a po­litikától. Mégpedig azért nem, mert ez nem veszi számításba a népet, nem hallgat rá, nem törődik vele, csakis akkor környékezi meg, amikor választások vannak, amikor már minden voksra szükség van, mert nem derül ki a közvélemény-kutatásokból, hogy ki fog nyerni. No, akkor aztán dőlnek az ígéretek, hogy ezt fogják csinálni meg azt fogják csinálni, de aztán illa berek, nádak erek, a színét se látod többé nekik, csak amikor arról szólnak a hírek, hogy már mennyit sikkasztottak, de nem lehet belőle bajuk, mert a törvény, amit ők maguk, ezek a politikusok hoztak, védi őket.

Mert ez a másik probléma, hogy az alkotmányt már összevissza ron­gálták, teljesen megváltoztatták. Ez már nem az, amelyik tartalmazta a dolgozó nép jogait és szabadságait, hanem most már a neoliberálisoké a jog meg a szabadság, hogy mindig meglegyen nekik a nagy nyereségük. A bírák pedig ezeknek a neoliberálisoknak a szolgálatára állnak, mert mindig az ő javukra ítélnek, és akik nem gazdagok, azoknak persze kijár az igazságtalanság, a börtön meg a temető.

Csakhogy azért ezzel az egész zavarossal szemben, amiben a neoliberálisok halásznak, akadnak olyan mexikói férfiak és nők is, akik összefognak, és ellenállási küzdelembe kezdenek.

És evégre tudatjuk mindenkivel, hogy vannak őshonos lakosok, akik­nek a földjei itt, a messzi Chiapasban húzódnak, és ők létrehozzák a maguk autonómiáját, és védelmezik kultúrájukat, és óvják a földet, az erdőt, a vizet.

És vannak mezei munkások, vagyis parasztok, akik összeszervez­kednek, és menetelnek, mozgósítást kezdeményeznek, hogy hitelt és támogatást követeljenek a vidéknek.

És vannak városi dolgozók, akik nem hagyják magukat megfosztani jogaiktól, vagy hogy privatizálják a munkahelyeiket, hanem tiltakoznak és tüntetnek azért, hogy ne vegyék el tőlük azt a keveset, amijük van, és ne vegyék el az országtól, ami magától értetődőn az országé, mint a villanyáram, a kőolaj, a társadalombiztosítás, a közoktatás.

És vannak diákok, akik nem hagyják annyiban, hogy privatizálják az oktatást, és azért harcolnak, hogy igenis, legyen az csak ingyenes, nép­szerű és tudományos, vagyis ne szedjenek érte pénzt, hogy mindenki tanulhasson, és hogy az iskolákban ne tökfejek tanítsanak.

És vannak nők, akik nem hagyják, hogy dísznek tekintsék, megalázzák és lenézzék őket csak azért, mert nők, hanem szervezkednek és harcol­nak a megbecsülésért, amire mint nők rászolgálnak.

És vannak fiatalok, akik nem fogadják el, hogy drogokkal butítsák őket, vagy hogy életmódjuk miatt üldözzék, hanem öntudatra ébredésüket fejezik ki a zenéjükkel és a kultúrájukkal, tehát az engedetlenségükkel.

És vannak homoszexuálisok, leszbikusok, transzszexuálisok és még sokfélék, akik nem nyugodnak bele, hogy csúfot űzzenek belőlük, hogy becsméreljék, bántalmazzák, sőt gyilkolják őket csak azért, mert mások a szokásaik, és abnormálisakként vagy bűnözőkként kezeljék őket, ha­nem létrehozzák a maguk szervezeteit, hogy védelmezzék a mássághoz való jogukat.

És vannak papok és apácák meg akiket laikusoknak hívnak, akik nem a gazdagokkal tartanak, nem érik be az imádkozással, hanem arra szer­vezkednek, hogy lépést tartsanak a nép küzdelmeivel.

És vannak azok, akiket társadalmi harcosoknak neveznek, férfiak és nők, akik egész életüket a kizsákmányolt népért folytatott harccal töltik, ők azok, akik részt vesznek a nagy sztrájkokban és munkásakciókban, a városlakók nagy megmozdulásaiban, a parasztok nagy mozgalmaiban, s akik nagy megtorlásokat szenvednek el, és semmi áron, még idős korukban sem adják föl, az egyik helyről a másikra mennek, keresve a harcot, keresve a szervezkedést, keresve az igazságot, és baloldali szervezeteket alapítanak, nem kormánypárti szervezeteket, emberjogi szervezeteket, a politikai foglyok védelmére és az eltűntek fölkutatására szervezkednek, baloldali kiadványokat készítenek, tanárok és diákok szervezeteit teremtik meg, vagyis szervezik a társadalmi küzdelmet, még politikai-katonai szervezeteket is építenek, és sosem nyugszanak, és sokat tudnak, mert sokat láttak, hallottak, megéltek, harcoltak.

És egyáltalában úgy látjuk, hogy országunkban, amelyet Mexikónak hívnak, sok ember van, aki nem hagyja magát, aki nem adja meg magát, aki nem adja el magát. Vagyis aki tisztességes, és ad a méltóságára. És ez nagy elégedettséggel és örömmel tölt el minket, mert ezeket az embereket aztán nem egykönnyen nyerik meg maguknak a neoliberáli­sok, és talán meg lehet még menteni Hazánkat a tömérdek rablástól és pusztítástól, amit művelnek vele. És arra gondolunk, hogy ez a „mi", amit magunkra mondunk, bárcsak egytől-egyig magában foglalná ezeket az engedetlenkedőket.

V. Mit akarunk tenni?

Akkor hát most elmondjuk, mit is akarunk tenni a világban és Mexikóban, mert nem tehetjük meg azt, hogy látjuk, mi minden történik bolygónkon, és mégis csöndben lapulunk, mintha csak egyedül mi tartanánk ott, ahol tartunk.

Tehát, világszerte el akarjuk mondani mindazoknak, akik kitartanak és harcolnak a maguk módján és a maguk hazájában, hogy nincsenek egyedül, hogy mi, zapatisták, még ha nagyon kevesen vagyunk is, támo­gatjuk őket, és keressük a módját, hogyan segíthetünk nekik harcaikban, és hogyan beszélhetnénk velük avégett, hogy tanuljunk tőlük, mert annyit már magunktól is megtanultunk, hogy tanulnunk kell.

És el akarjuk mondani a latin-amerikai népeknek, hogy büszkeség nekünk hozzájuk tartozni, még ha csupán kicsiny rész vagyunk is belőlük. Hogy jól emlékszünk rá, évekkel ezelőtt is milyen fény támadt a földré­szen, és hogy azt a fényt Che Guevarának hívták, amiként korábban Bolívarnak hívták, mert a népek néha fölkapnak egy-egy nevet, ahogy mondani szokták, akár egy lobogót.

És szeretnénk elmondani Kuba népének, amelyik már sok-sok éve kitartón járja a maga útját, hogy nincs egyedül, és hogy nem értünk egyet a köréjük vont blokáddal, és majd meglátjuk, mi módon küldhetünk nekik valamit, ha csupán csak kukoricát is, hogy továbbra is kitartsanak. És szeretnénk elmondani az észak-amerikai népnek, hogy nem vagyunk fölforgatók, és tudjuk, hogy más dolog az ő sorozatosan rossz kor­mányzatuk, amelyik folyton csak árt az egész világnak, és egészen más lapra tartoznak az észak-amerikai emberek, akik hazájukban küzdenek, és szolidárisak más népek harcaival. És el akarjuk mondani mapuche [egy őslakos nép] fivéreinknek és nővéreinknek Chilében, hogy figyeljük harcaikat, és ta­nulunk belőlük. És a venezuelaiaknak, hogy vigyázó szemmel figyeljük, miként védelmezik szuverenitásukat, vagyis nemzetük jogát ahhoz, hogy eldöntsék, merre haladjanak. Ecuadori és bolíviai őslakos fivéreinknek és nővéreinknek pedig azt mondjuk, hogy jó történelmi leckét adnak nekünk és egész Latin-Amerikának, mert most igencsak megálljt paran­csoltak a neoliberális globalizálásnak. És az argentin piqueteróknak [önszerveződő s eleinte főleg útlezárásokkal tüntető munkanélküliek] és fiataloknak azt szeretnénk elmondani, hogy szeretjük őket. És azoknak, akik Uruguayban jobb országot akarnak maguknak, hogy bámuljuk őket. És a földnélkülieknek Brazíliában, hogy tiszteljük őket. És az összes latin-amerikai fiatalnak, hogy jó, amit csinálnak, s hogy ez nagy reménységgel tölt el bennünket.

És el szeretnénk mondani a Szociális Európához tartozó fivéreinknek és nővéreinknek, vagyis a tisztességes és lázadó európaiaknak, hogy nincsenek egyedül. Hogy nagy örömmel töltenek el bennünket nagysza­bású megmozdulásaik a neoliberális háborúk ellen. Hogy figyelmesen vizsgáljuk szervezeti formáikat és harcmodorukat, hogy esetleg tanuljunk belőlük. Hogy keressük a módját, miképpen támogassuk őket, és hogy nem küldünk nekik eurót, mert még majd leértékelődik az Európai Unió nemtörődömsége miatt, de talán háziipari termékeket küldünk, meg ká­vét, hogy árusíthassák, és hogy valamiképp ez is segítsen nekik a harcot támogató munkájukban. És talán pozolt [cukros kukoricaital] is küldünk nekik, ami jócskán erősíti az ellenálló képességet, de azért nem biztos, hogy küldünk, mert a pozol sokkal inkább a mi életmódunknak felel meg, és meglehet, hasfájást okozna nekik, és meggyöngülnének tőle a harca­ikban, és vereséget mérnének rájuk a neoliberálisok.

És szeretnénk elmondani afrikai, ázsiai és óceániai fivéreinknek és nővéreinknek, hogy tudjuk, szintén harcolnak, és hogy szeretnénk jobban megismerni eszméiket és gyakorlati tevékenységüket.

És szeretnénk elmondani a világnak, hogy szeretnénk naggyá tenni, olyan naggyá, hogy beleférjen az ellenállók összes külön világa, mert ezeket el akarják pusztítani a neoliberálisok, csakhogy nem hagyják magukat, hanem harcolnak az emberiségért.

Aztán pedig Mexikóban: itt mi szeretnénk egyezségre jutni, de kizáró­lag csak baloldali személyekkel és szervezetekkel, mert úgy gondoljuk, hogy csakis a baloldalon található meg a neoliberális globalizálással szembeni ellenállásnak az eszméje, és az, hogy olyan világot kell teremteni, ahol mindenki számára van igazságosság, demokrácia és szabadság. Nem úgy, mint mostan, hogy csak a gazdagoké az igazság, csakis a nagy üzleteléshez van szabadság, a demokrácia meg csak arra való, hogy választási propagandával pingálják tele a falakat. És mert mi úgy gondoljuk, hogy csakis a baloldaltól várható el harci terv arra, hogy Hazánk, Mexikó el ne pusztuljon.

És aztán úgy gondoljuk, hogy ezekkel a baloldali személyekkel és szer­vezetekkel majd eltervezzük, hogy s mint járjuk be Mexikót, mindenfelé, ahol csak olyan szegény és egyszerű emberek élnek, mint mi.

És nem az lesz, hogy odamegyünk megmondani nekik, mit kell tenni, vagyis hát nem utasításokat akarunk mi osztogatni.

Azt sem fogjuk kérni tőlük, hogy szavazzanak erre vagy arra a jelöltre, hiszen tudjuk, hogy aki csak van, az mind neoliberális.

Azt sem mondjuk majd nekik, hogy tegyék azt, amit mi, meg azt sem, hogy fogjanak fegyvert.

Amit tenni fogunk, annyi lesz, hogy megkérdezzük tőlük, hogy és mint élnek, hogyan küzdenek, mit gondolnak országunkról meg arról, mit kellene tennünk, hogy ne mérjenek ránk vereséget.

Amit tenni szándékozunk, annyi, hogy összegyűjtjük az egyszerű és szegény emberek gondolatait, és talán megleljük bennük ugyanazt a szeretetet, amit mi is érzünk országunk iránt.

És talán egyetértésre jutunk azokkal, akik ilyenek, mint mi: egyenes beszédű, szegény emberek, és összefogva megszervezzük magunkat országszerte, és összehangoljuk küzdelmeinket, amelyek magukban folynak, külön-külön, és így majd kitalálunk valamiféle programot, amelyik tartalmazza, amit mindannyian akarunk, és kiterveljük, hogyan vihetnénk véghez ezt a programot, amelyiknek a neve „nemzeti harci program".

És akkor, ha a legtöbb ember, akiket meg fogunk hallgatni, egyetért vele, hát akkor majd harcba indulunk, összefogva mindannyiukkal, ősla­kosokkal, munkásokkal, parasztokkal, diákokkal, tanárokkal, alkalmazot­takkal, nőkkel, gyerekekkel, öregekkel, férfiakkal, mindazokkal, akiknek helyén a szíve, és tele harci kedvvel, megindulunk azért, hogy ne dúlják föl, és ne árusítsák ki végleg hazánkat, amelynek a neve „Mexikó", és maradjon fönn a Río Bravo és a Río Suchiate között, az egyik felén a Csendes-óceánnal, a másikon meg az Atlanti-óceánnal.

VI. Hogyan fogjuk csinálni?

Ez hát itt a mi keresetlen szavunk, amelyet Mexikó és a világ szegény és egyszerű embereihez intézünk, s ezt a mostani megszólalásunkat úgy nevezzük: Hatodik Selva Lacandona-i Nyilatkozat.

És azért vagyunk itt, hogy elmondjuk egyenes szóval: Az EZLN betartja a tűzszünetre vonatkozó, vállalt kötelezettségét, nem indít semmilyen támadást a kormányerők ellen, és nem hajt végre támadó hadmozdulatokat.

Az EZLN azonban fönntartja kötelezettségvállalását arra is, hogy nem tér le a politikai harc útjáról ezzel a most megtett békés kezdeményezés­sel. Amellett az EZLN hű marad ahhoz az elgondolásához, hogy nem lép semmilyen titkos kapcsolatra hazai vagy más országbeli politikai-katonai szervezetekkel.

Az EZLN ismételten megerősíti vállalt kötelezettségét arra, hogy védel­mezi, támogatja a zapatista őslakos közösségeket, és engedelmeskedik nekik, minthogy ezek alkotják az ő főparancsnokságát, és anélkül, hogy beavatkozna belső demokratikus folyamataikba, a lehetőségei szerinti mértékben hozzájárul autonómiájuk, jó kormányzatuk erősítéséhez, és javítja életfeltételeiket. Vagyis, amit tenni fogunk Mexikóban és a világban, azt fegyverek nélkül fogjuk tenni, civil és békés mozgalommal, és anélkül, hogy semmibe vennénk közösségeinket, és abbahagynánk támogatásukat.

Következésképp… A világban…

1.  Több kapcsolatot létesítünk kölcsönös megbecsülés és támogatás alapján olyan személyekkel és szervezetekkel, amelyek ellenállást tanú­sítanak, és harcolnak a neoliberalizmus ellen, az emberiségért.

2.  Lehetőségeinkhez képest anyagi támogatásban részesítjük, úgymint élelemmel és háziipari termékekkel, fivéreinket és nővéreinket, akik szerte a világon harcolnak.

Kezdetnek kölcsönkérjük a La Realidad-i Jó Kormány Junta „Chompiras" nevezetű, mintegy 8 tonna űrtartalmú teherautóját, megrakodjuk kukoricával és talán két, egyenként 200 literes hordó benzinnel vagy gázolajjal, ahogy nekik megfelel, és átadjuk Mexikóvárosban a kubai nagykövetségnek, hogy juttassák el a kubai népnek, a zapatisták támoga­tásaképpen ellenállásukhoz az észak-amerikai blokáddal szemben. Vagy talán van egy közelebbi hely is, ahol átadhatjuk, mert nagyon messzire van innen Mexikóváros, és ha netán meghibásodik a „Chompiras", akkor jól hoppon maradunk. De hát ezt majd csak akkor, ha beérik a termés, amelyik most kezd zöldellni a földeken, és ha nem támadnak ránk, mert hogyha a most következő hónapokban küldenénk, akkor persze csak zsenge csöveket tudnánk útnak indítani, az pedig nem lenne jó még tamalba [leveles tésztaféleség] se, jobb lesz hát novemberben vagy decemberben.

És megállapodunk majd a háziipari szövetkezetek asszonyaival is, hogy küldjünk egy jó csomó varrottast Európa országaiba, ami talán már nem is lesz Unió akkor, és úgyszintén küldünk még hamisítatlan szemes kávét is a zapatista szövetkezetekből, hogy adják el, és bevételezzenek belőle némi pénzt a harcukhoz. Ha pedig nem adják el, akkor még mindig kitelik belőle saját maguknak egy-két csésze kávé, és elbeszélgethetnek mellette a neoliberálisok elleni harcról, ha meg egy kissé hidegre fordul az idő, betakarózhatnak a zapatista holmival, mert ez olyan tartós, hogy akár kézzel, akár sulykolással is mosható, és ráadásul nem fakul ki.

Bolíviai és ecuadori őslakos fivéreinknek és nővéreinknek szintén küldünk egy kevés nem génkezelt kukoricát, csak még azt nem tudjuk pontosan, hol adjuk át, hogy el is jusson oda, de annyi biztos, hogy ké­szek vagyunk erre a kis segítségnyújtásra.

3. És minden ellenállásban küzdő férfinak és nőnek szerte a világon azt mondjuk, hogy újabb interkontinentális találkozókat kell tartanunk, de legalább még egyet. Talán ez év decemberében vagy jövő januárban, meg kell még gondolni. Nem akarunk véglegeset mondani arról, hogy mikor, mert még arról folyik a szó, hogy s mint jussunk teljes egyetértésre mindenben, hol, mikor, hogyan, kivel. De ne legyen ott szószék, mint a templomban, ahol csak kevesen beszélnek, az összes többiek meg csak hallgatják az igét, csak semmi templomosdi, egy szinten szólaljon föl min­denki, persze, csak sorjában, úgyhogy ne legyen hangzavar, amitől nem érteni a szót, hanem jól megszervezve, hogy mindenki meghallgassa a beszélőt, és jegyezze föl a füzetébe a többiek szavait az ellenállásról, hogy aztán ki-ki tovább adhassa társainak és társnőinek a maga vilá­gában. És olyan helységre gondolunk, ahol jó nagy börtön van, mert hogyha netán megszorongatnak és bebörtönöznek bennünket, akkor ne legyünk rendetlenül összezsúfolva, hanem még ha foglyok leszünk is, szervezettek maradjunk, és a börtönben is folytassuk a nemzetközi találkozót az emberiség érdekében és a neoliberalizmus ellenében. Most pedig elmondjuk, mit teszünk ezért, hogy egyetértésre jussunk abban, hogy s mint juthatunk majd egyetértésre. Mi tehát a következőképpen gondoljuk tenni, amit tenni szeretnénk a világban:

Mexikóban…

1.  Folytatjuk a harcot Mexikó indián népeiért, de nem csak értük és nem csak velük, hanem Mexikó összes kizsákmányoltjáért és kifosztottjáért, és mindannyijukkal együtt és szerte az egész országban. És amikor azt mondjuk: Mexikó összes kizsákmányoltja, akkor azokról a fivéreinkről és nővéreinkről is beszélünk, akik kénytelenek voltak az Egyesült Álla­mokba menni munkát keresni, hogy meg tudjanak élni.

2.  Meg szándékozzuk hallgatni a mexikói nép keresetlen szavú és szegény embereit, közvetlenül, közvetítők és közbenjárók nélkül akarunk elbeszélgetni velük, és amit tőlük hallunk és tanulunk, annak megfele­lőn állítunk össze együtt ővelük, ezekkel a hozzánk hasonló szegény és egyenes szavú emberekkel, egy nemzeti harci programot, de olyat, amelyik világosan baloldali program, vagyis antikapitalista, azaz anti-neoliberális, tehát amelyiknek a célja az igazságot, a demokráciát és a szabadságot megteremteni a mexikói nép számára.

3.  Megpróbálunk létrehozni vagy visszahozni egy másfajta politizá­lást, olyat, amelyiket megint a többiekért való szolgálat szelleme hat át, anyagi érdekek nélkül, áldozatosan, odaadón, becsületesen, szavatartón, amelyiknek az egyetlen fizetsége a kötelességteljesítésből fakadó elé­gedettség, vagyis ahogy korábban tették a baloldal harcosai, akiket nem állíthatott meg semmilyen csapás, sem börtön vagy halál, még kevésbé a zöldhasú dollár.

4.  Amellett el-el szándékozunk látogatni sokfelé avégett is, hogy tár­sakat toborozzunk arra a harcra, amelyet egy új alkotmány, vagyis új törvények követelésével folytatunk, amelyek számításba veszik a mexi­kói nép igényeit: lakást, földet, munkát, egészségügyi ellátást, oktatást, információt, kultúrát, függetlenséget, demokráciát, igazságosságot, sza­badságot és békét. Új alkotmányt akarunk, amelyik elismeri a nép jogait és szabadságait, és megvédi a gyöngét a hatalmaskodóval szemben.

Ezért…

Az EZLN küldöttséget meneszt vezetőségéből ennek a munkának az elvégzésére hazai területen, meghatározatlan időre. Ez a zapatista küldöttség, közösen ehhez a Hatodik Selva Lacandona-i Nyilatkozathoz csatlakozó baloldali szervezetekkel és személyekkel, azokra a helyekre megy el, ahova kifejezetten hívnak bennünket.

Úgyszintén közhírré tesszük azt is, hogy az EZLN szövetségi politikát valósít meg nem-választási szervezetekkel és mozgalmakkal, amelyek elméletben és gyakorlatban baloldaliként határozzák meg magukat, az alább következő föltételek mellett.

Nemet mondunk azokra a megállapodásokra, amelyeket azért kötnek fölül, hogy kötelezővé tegyék őket alul; mi azért kötünk megállapodá­sokat, hogy együtt menjünk meghallgatni és szervezni a fölháborodást; nemet mondunk arra, hogy olyan megmozdulásokat idézzenek elő, amelyek utóbb tárgyalásokba torkollnak azok háta mögött, akik végre­hajtják őket; mi azért szervezünk megmozdulásokat, hogy mindenkor számításba vegyük a részvevők véleményét; nemet mondunk az adományok, pozíciók, előnyök, tisztségek hajhászására a hatalomtól és a hatalomra törekvőktől, mert mi túllépünk a választási naptárakon; nemet mondunk arra az igyekezetre, hogy fölülről próbálják megol­dani nemzetünk gondjait, mert mi ALULRÓL ÉS ALULRA alakítunk ki alternatívát a neoliberális rombolással szemben, baloldali alternatívát Mexikó számára.

Igent mondunk a szervezetek önállóságának és függetlenségének, harci formáinak, szervezeti módozatainak, belső döntési folyamatainak, legitim képviseleteinek, törekvéseinek és követeléseinek kölcsönös tiszteletben tartására; igent mondunk a világos elkötelezettségre a nemzeti szuverenitás egyesült és összehangolt védelmezése mellett, a rendíthetetlen szembeszegülésre a villamos energia, a kőolaj, a víz és a természeti erőforrások privatizálási kísérleteivel.

Vagyis ahogy mondani szokás, arra szólítjuk föl a be nem jegyzett bal­oldali politikai és társadalmi szervezeteket, valamint a baloldali érzelmű személyeket, akik nem tartoznak bejegyzett politikai pártokhoz, hogy jöjjünk össze a nekik megfelelő időben, helyen és módon egy nemzeti kampány megszervezése végett, amelynek során ellátogatunk hazánk minden lehető zegébe-zugába, hogy meghallgassuk népünk szavát, és szervezett alakba öntsük. Tehát olyasmi lesz ez, mint egy kampány, csak nagyon más, mert nem választási.

 

Fivérek és nővérek!

Ez a mi szavunk, amelyet kinyilatkoztatunk:

A világban még szorosabb testvéri kapcsolatra törekszünk a neolibera­lizmus ellen és az emberiség érdekében vívott ellenállási küzdelmekkel.

És támogatni fogjuk, ha kicsivel is, ezeket a harcokat.

És kölcsönös tisztelettel tapasztalatokat, történeteket, eszméket, álmokat cserélünk.

Mexikóban pedig végigjárjuk az egész országot, bejárjuk a romokat, amelyeket maga után hagyott a neoliberális háború, és végiglátogatjuk a romok között virágzó, elsáncolt ellenállási gócokat.

Fölkeresünk bárkit, találkozunk bárkivel, aki ugyanúgy szereti ezt a földet és eget, mint mi.

Fölkeressük La Realidadtól Tijuanáig azokat, akik készek szervez­kedni, harcolni, megteremteni talán az utolsó reménységet arra, hogy ez a Nemzet, amely mindazóta kitart, amióta egy sas leszállt egy nopálkaktuszra fölfalni egy kígyót, hogy ez a Nemzet el ne enyésszen.

Megyünk a demokráciáért, szabadságért és igazságosságért azok számára, akiktől mindezt megtagadták.

Megyünk más politikával, baloldali programmal és egy új alkotmány követelésével.

Szólítjuk az őslakosokat, munkásokat, parasztokat, tanítókat és diá­kokat, háziasszonyokat, bérlőket, kistulajdonosokat, kiskereskedőket, kisvállalkozókat, nyugdíjasokat, szakképzetleneket, szerzeteseket és apácákat, tudósokat, művészeket, fiatalokat, nőket, öregeket, homosze­xuálisokat és leszbikusokat, fiúkat és leányokat, hogy egyénileg vagy kollektíven vegyenek részt közvetlenül, a zapatistákkal együtt, ebben a NEMZETI KAMPÁNYBAN a politizálás más formájának, a nemzeti és baloldali küzdelem programjának kialakításáért és egy új alkotmány létrehozásáért.

Ez hát a mi szavunk arról, amit tenni fogunk, és hogy miképpen szán­dékozzuk ezt megtenni. Itt láthatja, aki csatlakozni akar.

És azt mondjuk a férfiaknak és nőknek, hogy mérlegeljék szívükben alaposan, fogadják be a szót, amellyel jövünk, és ne féljenek, illetve, ha félnek is, zabolázzák meg félelmüket, aztán jelentsék ki nyilvánosan, ha egyetértenek az eszmével, amelyet hirdetünk, és akkor egyszeriben látnivaló lesz, hogy ki és hogyan és hol és merre és mikor van amellett, hogy megtegyük ezt az újabb lépést a harcban.

Addig is, amíg gondolkodnak rajta, elmondjuk, hogy most, 2005 hatodik havában mi, a Nemzeti Fölszabadítás Zapatista Hadseregéhez tartozó férfiak, nők, gyermekek és öregek már elhatároztuk és jóváhagytuk ezt a Hatodik Selva Lacandona-i Nyilatkozatot, aláírta, aki tud írni, és aki nem, az ujja nyomát hagyta rajta, ámbár csak kevesen vannak, akik nem tud­nak írni, mert már előrehaladott az oktatás itt, ezen az emberiségért és a neoliberalizmus ellen lázadó területen, vagyis a zapatista égen és földön.

Ez volt a mi keresetlen szavunk, amelyet az egyszerű és szegény emberek nemes szíveihez intéztünk, akik ellene szegülnek az igazság­talanságnak és lázadnak ellene szerte a világban.

DEMOKRÁCIA! SZABADSÁG! IGAZSÁG!

 

Délkelet-Mexikó hegyeiből a

Zapatista Nemzeti Fölszabadító Hadsereg Főparancsnoksága, Őslakos Földalatti Forradalmi Bizottság

 

Mexikó, a 2005. esztendő hatodik havában, vagyis júniusában.

 

(Fordította: Csala Károly)

Evo Morales Ayma és Álvaro García uraknak, La Paz

Önökhöz fordulunk ezzel a nyílt levéllel, ámbár aligha fogják elolvasni, mert vagy nem jut a tudomásukra, vagy nem érdekli önöket. De még ha mellőzik, ha semmibe veszik is, akkor is szeretnénk elmondani, mit ér­zünk ma sokan, ennek a népnek fiai és leányai. Azért urazzuk magukat, mert már évek óta megszűntek testvéreink és elvtársaink lenni, mert eltávolodtak a néptől, nem tudják, mi folyik idelent. Nem az erényeik, hanem a hibáik, amelyeket jól ismerünk, sokasodtak meg tízszeresen, aggasztó, méltatlan és szomorú módon.

Emlékszünk még rá, amikor tegeződve együtt vonultunk, Evo, népün­kért, amikor börtönből való szabadulásodért kampányoltunk, Álvaro; ami­kor Cochabambában a régi gyárépületben ütöttük föl főhadiszállásunkat, ahol a rossz kormányok ellen konspiráltunk. Ezekhez most nagyon is hasonlónak bizonyul az önöké: ROSSZ KORMÁNYZAT.

Hamar feledésbe merült, hogy nem azért küldtük önöket a kormányba, hogy hivatalt viseljenek, hanem hogy alakítsák át a kormányzást, hogy változtassanak az emberek életén. Most azt látjuk, hogy maguk alakultak át valamennyien. Látjuk ugyan a nép életét is változni: csakhogy rossz irányba, a rosszról még rosszabbra fordulni.

Attól a 2005. december 22-étől fogva (amikor könnyekre fakadtatok, Evo, Álvaro!), maguk máig semmi mással, csakis a hagyományos hará­csoló politizálással foglalkoztak, azzal, hogy pénzzel, tisztségekkel lekö­telezve alárendeljék maguknak a társadalmi és szakszervezeti, katonai és rendőri vezetőket, hogy kirekesszék és megbélyegezzék azt, ami és aki bírálatot fejezhet ki, mindent, amit mi azért tettünk szóvá, hogy javítani lehessen rajta. Mi néhányan megengedtük magunknak azt a luxust, hogy visszautasítsuk az ajánlatokat, és ezért ellenség legyen belőlünk, vagy hogy egyszerűen nemlétezőknek tekintsenek bennünket.

Azt kértük: takarékoskodjanak, a néppel törődjenek inkább, ne politikai ellenfeleikkel; teremtsenek állásokat, ipart, munkát, erősítsék a szolida­ritást, a testvériséget, a nagylelkűséget.

Hová lett az „engedelmeskedve parancsolni" jelszó, amit te, Evo, a zapatistáktól kölcsönöztél? Azt parancsolta neked a nép, hogy le kell paktálni a jobboldallal az Alkotmányozó Gyűlésben? Azt parancsolta neked a nép, hogy neoliberálisokkal, opportunistákkal és a nemzetközi együttműködési szervezetekben üldögélő semmittevőkkel kell kabinetet alakítanod, akiket sohasem lehetett látni a nép harcai során az utcákon, az utakon, a közösségekben, az éhségsztrájkokban, a gyárakban? Hol volt a te kabineted legtöbb tagja 2000-ben, 2001-ben, 2002-ben, 2003-ban, 2005-ben? A nép parancsolta neked, hogy a polgármestereknek, a kormányzóknak, a neoliberális „szépségkirálynőknek" és szakértőknek kell a kormánytisztségeket fölkínálnod? Kik döntenek ebben a kormány­ban? A nép vagy a „llunk'u"-k [talpnyalók – kecsuául], akik azért sündö­rögnek ott annyian, hogy el ne veszítsék a hatalom adta előjogaikat?

Kik gyakorolnak ellenőrzést országunk gazdasága fölött? Az őslakosok és a „civil mozgalmak" vagy a transznacionális olaj- és bányatársaságok meg a nagy bankok igazgatói, akik ma nagyobb jövedelmet húznak, mint bármelyik korábbi kormány alatt, s akiket te hízelegve „társaidnak" tisztelsz? Azokban az aggasztó körülményekben és sanyarúságban van ezeknek cinkos „társ"-szerepük, amelyek ránk szakadtak ebben a csaknem 5 esztendőben. Hol vannak azok a több ezermillió dolláros államkincstári tartalékok, amelyeket folyton mint létezőket emlegetsz?

Mire valók a lakosság megtévesztését szolgáló államosítások, amelyek során a nép pénzéből kárpótolják a transznacionális kizsákmányolókat? Ezeket a vállalatokat a régi, gerinctelen, neoliberális és korrupt hivatal­noksereg irányítja.

Hol marad az ország földgázra alapozott iparosítása? Az új alapokra helyezett gazdaság, amely a Földanya tiszteletben tartásán alapul, az a kiegyensúlyozott, harmonikus viszony a Pachamamához, amiről annyit szónokolsz? Talán nem adtál át ezer meg ezer hektárnyi földet a transznacionális olaj- és bányatársaságoknak, hogy folytathassák a Földanya kiszipolyozását? Móresre tanítottad vajon az Állam Új politikai Alkotmányával (NCPE) Oriente földbirtokosait?

A gazdasági modell továbbra is kizsákmányoló, neoliberális, kapitalista, szöges ellentéte annak, amiről szónokolsz.

Talán a nép parancsolta meg önöknek, hogy 40 millióért magánrepü­lőgépet vásároljanak, amikor „a maguk népének" nincs hol laknia, és nélkülözi az alapvető szolgáltatásokat? Talán a nép utasította magukat, hogy tűrjék a kábítószer-kereskedelmet, amely sohasem látott csúcsra hágott, s előbb-utóbb Ciudad Juárezt vagy Medellint csinál népünk hazá­jából? Megeshet, hogy ugyanaz a kokalevél, amelyik belőled, Evo, elnö­köt csinált, ugyanaz eredményezi majd hatalomtól való megfosztásodat.

Ismerik-e önök, micsoda dolog sorban állni, hogy a gyerekek beirat­kozhassanak az iskolába; vagy közkórházak kapui előtt éjszakázni, hogy aztán csapnivaló orvosi ellátásban részesülhessen az ember? A népnek nincsen magánbiztosítása, nincs meg az a kiváltsága, hogy a gazdagok klinikáin gyógykezeltesse magát.

Tudják-e, milyen érzés bepréselődni egy kisbuszba vagy egy irány­taxiba, és hallgatni népünk érzelemnyilvánításait? Mentek-e már ki a nagyvásártelepre lealkudni az árakból, családi kosárral, amelyik egyre kevésbé tölthető meg, hogy csillapítani lehessen családjaink éhét?

Vajon a nép parancsolta, hogy annyi előjoguk legyen, annyi testőrük, asszisztensük, kabinetfőnökük és -főnökasszonyuk, titkáruk, de annyi, hogy lehetetlenné tegyék közvetlenül szót váltani magukkal? Ki fizeti ezeket maguknak? Ki fizeti ételeiket, közlekedésüket, egészségbiztosí­tásukat, biztonságukat, repülőgépeiket, költségeiket? Mi fizetjük: a nép, amelynek egykor önök is részei voltak.

A nép parancsolta maguknak a „gasolinazó"-t, [a 82 százalékos benzin­áremelést], ezt a brutális, ésszerűtlen, pökhendi neoliberális intézkedést, ami még tovább nyomorítja azokat az embereket, akik már akkor is alig képesek megélni, ha szerencsésen állást kapnak egy kereskedésben vagy valamilyen beosztást egy hivatalban?

Maguk mindig azt hangoztatták, hogy megbukott a neoliberalizmus. A „gazolinazo" talán népi, forradalmi húzás? Nem inkább a maguk gazda­sági modelljének a csődje?

Miért is kell ahhoz folyamodniuk – ahogy minden korábbi kormány is tette -, hogy a lakosság, alapvetőn a bérből-fizetésből élők vállára terhel­nek minden csődöt, akiknek átlagosan úgy ötvenszer kevesebb a jöve­delme, mint maguknak, és százszorta nagyobb szükséget szenvednek?

Milyen kár, hogy maguk, akik mindig azt mondogatták, hogy a hatalom a népé, hogy ez egy őslakos-népi kormány, milyen kár, hogy mindez ha­zugság, csalás maguktól, LLULLAS! [Goromba kecsua szó arra: „hazug gazemberek".]

Szerencsére, harcainknak köszönhetőn, amelyekben nemegyszer együtt küzdöttünk, megtanultunk valami nagyon fontosat: megtanultunk a saját fejünkkel gondolkodni és saját magunk cselekedni, hogy többé senki se mondhassa meg nekünk, mit is kell tennünk, hogy többé senki se vezethessen bennünket az orrunknál fogva, hogy a nép szavazatából, a bizalomból és a reménységből, amely az utóbbi időkben a leginkább elszegényedett és becsületes rétegekben támadt, ne lehessen ünnep a gazdagoknak, a hatalmasoknak, a báránybőrbe bújt neoliberális farka­soknak, meg „szépségkirálynőknek". A haladás folyamata nem propa­ganda, a haladás nem üres szó, a haladás nem marketing, a haladás az emberek életének megváltoztatása. S ezt jól jegyezzék meg, mert nem hagyjuk magunkat becsapni többé, az olyanoktól sem, mint amilyenek önök, akik népünk méhének szülöttei.

Végezetül idézni szeretnénk, amit egy vén aymara bölcs mondott: Az őslakost nem a testi jelleg teszi, sem a nyelv, sem a név, sem a kultúra; attól őslakos, hogy viselkedése nemes, tiszteletet parancsoló, a kölcsö­nös megbecsülés, az átlátszó őszinteség, a másokra odafigyelés jellemzi. Azt kérdezzük: ilyenek önök? Alulról és balról – ahogy a zapatisták mond­ják – mi úgy látjuk: gőgösek, arrogánsak, mindenben maguk döntenek, senkire sem hallgatnak, diszkriminálnak, sértegetnek, kirekesztenek, rágalmaznak. És így akarnak hatalmon maradni sok-sok évig?

A baj az, hogy nem értik, micsoda felelősséggel jár, amit magukra vállaltak ennek a fejlődési folyamatnak fontos részeként, az emberekkel szemben, népünkkel és a világ többi népével szemben; annak bizonyí­tásában való részt vállalásukkal, hogy lehetséges az önkormányzás, hogy lehetséges engedelmeskedve parancsolni, hogy lehetséges más fejlődési, „jóléti" modell fölépítése, hogy lehetséges egy más világ. Ez a folyamat boldog reménykedéssel adta magát az önök kezére. Ennek a folyamatnak a törvényes ura a bolíviai nép, fiai és leányai, férfijai és asszonyai, ifjai és vénjei, vidékiek és városiak, akiknek az erőfeszítéseit nem kaparinthatja meg magának senki, nem cáfolhat rájuk senki, nem bitorol­hatja el, sajátíthatja ki, árusíthatja ki, rendelheti alá magának, sem önök, sem mindazok, akik ma, eltévelyedve, helyettünk hoznak döntéseket.

Nem a kormányok fontosak nekünk, nekünk a népek fontosak, és most veszendőben van ennek a folyamatnak a társadalmi bázisa, aminek a létrehozása olyan sokba került nekünk. Visszatérőben a jobboldal, amely ellen harcoltunk, és harcolunk továbbra is.

Ahhoz, hogy tudassuk: létezünk, mozgósítanunk kell magunkat, és ezt mi meg is tesszük, jól jegyezzék meg.

De nem azért mozgósítunk, hogy szembefordítsuk egymással a test­véreket, amihez maguk adtak tápot az utóbbi években tehetetlenkedésükkel, s amire példa Huanuni, Cochabamba, Pando, Yungas, Sucre.. ahol gyűlölködve egymásnak esett és elesett annyi fivérünk és nővérünk, szülőföldünk megannyi gyermeke.

Álvaro, mondottuk már neked: első az emberfia, csak azután a szá­mok, adatok.

Ne forduljanak önök szembe velünk, ne provokáljanak, ne osszanak meg, s ne is vegyenek semmibe minket. Létezünk, becsülettel élünk. Harcolni fogunk minden ellen, ami csak mételyez bennünket mindennapi életünkben.

• Visszavonni a népellenes, átkos 748. számú rendeletet!
• Véget vetni a soknemzetiségű állam belső gyarmatosításának!
• Semmilyen párt, se bal, se közép, se jobb ne avatkozzon bele akci­óinkba és döntéseinkbe, ne használja ki őket!
• Ahogy 2000-ben, ahogy 2003-ban, Cochabamba és Alto meg fogja hiúsítani a népellenes politikákat!

Oscar Olivera Foronda
Marcelo Rojas
Abraham Grandydier
Aniceto Hinojosa
Vásquez Carlos Oropeza

 

(Fordította: Csala Károly)