Mi a magyar? – tették fel a kérdést még 1939-ben a kor jeles magyar gondolkodói, elsősorban a nagy költő, Babits Mihály és a nagy történész, Szekfű Gyula, és nem tudtak érvényest választ adni. Néhány éve am­biciózus utódaik ismét nekirugaszkodtak: és csoda-e, ha ismét válasz nélkül maradtunk?

Miért gondolom mégis, hogy a „mi az orosz?" megválaszolása nagyobb sikerrel kecsegtet? Azért, mert az oroszokról elmélkedni mindig érdekes. Mert az oroszok „titkát" kifürkészni mindig izgalmas. Tisztába jönni az „orosszal" ezen felül még hasznos is. Ez nem jelenti azt, hogy a kuta­kodás okvetlenül sikerrel jár, ahogy a nemzetkarakterológiák általában is komoly kívánni valót hagynak maguk után, és alapvető kétségeket támasztanak a tudomány emberei számára. A feladat azonban ígére­tes, még a megoldásába belebukni is szép és kegyes halálnak számít. Egyébként pedig kétséges, hogy egzakt módon, egzakt eszközökkel kell-e a problémához közelítenünk.

Ez az, amit elvileg már Tyutcsev óta tudunk. Kezdjük tehát azzal, hogy az „orosz" ésszel felfoghatatlan, rejtélyes, misztikus, kívül esik a ráció tartományán, a racionalizmus fogalomkészletével lehetetlen leírni, megragadni a lényegét. Nem segít más csak az intuíció, az empátia és az érzelem. Ez lenne az első számú sztereotípia. Maguk az oroszok találták ki, de lelkesen osztják a külföldi turisták és befektetők is. A hatalomtechnikusok, a kremlinológusok és ruszisták viszont cáfolják, de legalábbis úgy gondolják, csak a testükön keresztül lehet a titkok labirintusának kulcsához jutni.

Csak rációt ne! – harsogták a szlavofilok annak idején, hisz az az átkos Nyugatról jön, végső soron pedig az eretnek „latinhitből", tehát a kato­licizmusból ered, s mint ilyen, az ördögtől való. Valami igazuk lehetett, ugyanis az orosz történelem három nagy racionalistája (I. Péter, Lenin, Jelcin) után nagy történelmi traumák következtek: a rabszolgatartó állam­feudalizmus, a sztálini államszocializmus és a liberális rablókapitalizmus. A radikális európaizálás tehát nem hozta meg az eredményt, pontosab­ban: nem a kívánt eredményt hozta, hanem az elképzelt, a vágyott vagy utólag optimálisnak ítélt fejlődés karikatúráját. És nem azért, mert ezek a történelmi személyiségek maguk sem nélkülözték a karikatúraszerű vo­násokat. Mai szemmel nézve van valami megmosolyogtató a nagytestű, ám kisfejű ácscár hiperaktivitásában, a forradalom vezérének antihősi aurájában vagy a rendszerváltó expárttitkár állandó kapatosságában.

Ám a lényeg nem ez, hanem éppen az, hogy nem ők kölcsönözték e hősi korszakoknak a történelmi komikumot, hanem Oroszország színpadán vált a dráma tragikomédiává.

Azonban túlságosan sok ember pusztult bele a pétervári nagy álomba, került a GULAG-ra, és túlságosan sok minden pusztult el a „zavaros időszak" második, jelcini kiadásának idején ahhoz, hogy az orosz lét groteszk és suta vonásaira tegyük a hangsúlyt. A nyugati ember mindig akkor követi el a legnagyobb hibát, amikor elkezdi megmosolyogni vagy – ami még rosszabb – lesajnálni az oroszokat. Merthogy viccelődésre lenne elég ok. Még 1963 telén, amikor először jártam Moszkvában, apám is viccnek hitte, hogy nem lehet kinyitni az Osztankino szálló ablakát. Végül addig feszegette, amíg az egész ablakkeret rá nem szakadt. Pedig csak a „foltocska" rendeltetésszerű használatát kellett volna ismernie. Ahhoz, persze, illett volna valamit tudnia az orosz télről is, amit Marco Polótól kezdve a nyugati utazók már évszázadok óta megénekeltek.

A velencei mesemondó kalmár az első, egyszersmind legjobb példája annak, hogy a messziről jött ember bármit mondhat Oroszországról. Mi sem természetesebb annál, hogy ő is egy – úgymond – „megtörtént esettel" ecseteli az orosz hideget. Eszerint „mikor egyszer a dorbézolásból egy férfi hazafelé ment a feleségével, az asszony leguggolt vizelni. Ám olyan szörnyű hideg volt, hogy a lába közötti szőrzet összefagyott az út füvével. Szegény asszony nem tudott mozdulni a fájdalomtól, és segítségért kiáltott. A férj igen részeg volt ugyan, de mégis szívére hatott felesége szerencsétlensége, úgyhogy négykézlábra állt, és odalehelgetett. Lehelete azonban szintén jéggé vált…" Itt már nem folytatnám a szürreálisnak tetsző leírást, kinek-kinek vizuális fantáziájára bízom annak a duális szoborcsoportnak elképzelését, amely egyszerre két örökérvé­nyű moszkovita toposz allegorikus ábrázolása: az északi hidegé és az egyetemleges részegségé. Az európai ember efféle „igaz történetekkel" kezdte a 13. században – és ugyanott folytatta még a 19. században is. Nem ok nélkül fakad ki minden idők legnagyobb orosz történésze, Vaszilij Oszipovics Kljucsevszkij 1865-ben emígyen: „Az orosz népnek hosszú évszázadokon keresztül az a szerencsétlenség jutott osztályrészül, hogy mindenki az összes lehetséges sületlenséget világgá kürtölhette róla, anélkül, hogy félnie kellett volna a cáfolattól."

És ma sincs ez másképp. Torzítunk, mert nem értjük. Akár a premodern ember. Az európai felsőbbrendűségi érzés, a „Mi" és „Ők" típusú szembe­állítás határozza meg orosz-képünket. A keleti szlávok az idegen népeket összefoglaló néven „németeknek" (nyemci), vagyis „némáknak" nevezték, hiszen nem értették őket. Századok, lassan évezredek telnek, és még mindig azt hisszük, hogy mindenki barbár, aki nem mi vagyunk.

Barbárság, erőszak, vadság, brutalitás – ezek voltak a nyugati sajtó leggyakrabban használt kifejezései az oroszokkal kapcsolatban egy pár évvel ezelőtt végzett vizsgálat szerint. Vannak még aztán a könnyed eufemizmusok (ld. „orosz medve") vagy a szinonimaként használt „KGB" és „maffia". Vagy a szofisztikáltabb eszmefuttatások – Safarevics gyűj­tésében – arról, hogy „az orosz történelmet olyan »archetipikus« orosz jellemvonások határozzák meg mint: a szolgalelkűség, a méltóságtudat, a más véleménnyel szembeni türelem hiánya, az idegen hatalommal szemben érzett rosszakarat, irigység és meghunyászkodás szolgai elegye. Hogy az »idegen« elleni gyanakvásukban és ellenségességük­ben valamennyi bajukért hajlamosak bárki mást: tatárokat, görögöket, németeket, zsidókat vádolni – kivéve saját magukat."

A színvonal a 18. századi stájer néptábláéval vetekszik, amely tudvale­vőleg minden ottani kocsmában ki volt téve, útba igazítandó a gyanútlan korcsmárosokat a serért betérő idegenek szokásait illetően. Mármost valamilyen oknál fogva a csaposoknak nem volt túl hízelgő a véleménye a „muszkavitákról". Rosszindulatúaknak, végtelenül durva, tudatlan, vere­kedésre hajlamos népségnek tartották és a szamárhoz hasonlították őket. Más kérdés, hogy minket, magyarokat sem nagyon szíveltek: épp csak egy hajszállal voltunk jobb képességűek, de úgyszintén vérszomjasok, kegyetlenek és még lázadók is.

Mindebből az a kézenfekvő igazság következik, hogy mi mindannyian, istenhez egyformán közel vagy távol álló népek, fajok, nemek és hitek, egyként vagyunk prédái a klán-sovinizmusnak, a törzsi barbarizmusnak, az etnicizáló imperializmusnak. Most az oroszok kerültek a célkeresztbe, holnap ránk vadásznak. Itt őket gyalázzák, néhány száz kilométerrel arrébb minket szidalmaznak. Ideje lett a toleranciának.

Kétségtelen ugyanis, hogy mások vagyunk. Nem jobbak vagy rosszab­bak, hanem mások. Az oroszok például többet olvasnak, de jobban is lökdösődnek a metrón, nem öltöznek ki, ha színházba mennek, a vécéik pedig egyenesen katasztrofálisak. A hallgatóimnak az óráimon időnként felteszek két találós kérdést. Aki tudja a megfejtést, az már nem kezdő az orosz stúdiumok terén. Az egyik: milyen célt szolgált a leningrádi kollégiumomban a WC-fülkéket elválasztó falba, kb. szemmagasságban fúrt két lyuk? Válasz: a kagylóra felállók, majd visszaguggolók számára a kapaszkodást segítette elő. A második: miért árultak öreg nénik a metró kijáratok környékén kiégetett villanykörtéket a 90-es évek elején? Válasz: mert a vevők a munkahelyükön kicsavarták a működő körtéket, majd a használtakat tették a helyükre.

Az első kérdést még senki nem fejtette meg (ha nem számítjuk, ter­mészetesen, a helyismerettel rendelkezőket), míg a másodikat évekkel ezelőtt még viszonylag sokan megválaszolták. Aminek komoly oka van. Az árnyékszék-kultúra terén ugyanis közelebb állunk a nyugati „water closet"-hez, mint az ázsiai „pottyantóshoz". A létező szocializmus idején felnövekedett generáció ugyanakkor nálunk is pont úgy lopta a gyárból a közvagyont, mint orosz sorstársa. Még csak nem is ragaszkodtak a villanyégőhöz, vitték, viszik haza a WC-papírt is a mai napig.

E röpke művelődéstörténeti exkurzusból az sejlik tehát fel, hogy más­ságunkat egyáltalán nem kell abszolutizálni. Vannak dolgok, amiben jobban hasonlítunk az oroszokra, mint a művelt Nyugatra. Az Egyesült Ál­lamokban például, amikor annak idején részt vettem egy kisvárosi piknik pingpong versenyén, mindenki részvevően mosolygott a lúzerségemen, mert én minden beütött csusza után kényszeresen elnézést kértem. Sok évvel később a Balatonnál teniszeztem egy orosz akadémikussal. Korosabb lévén gyakran rontott, de minden egyes alkalommal hangos „én hibáztam!" felkiáltással exkuzálta magát.

E történetet nem az amerikaiak javára meséltem el. Csak érzékeltetni akartam, hogy az alkalmazott mércéink nagyon szubjektívek és viszony­lagosak. Mi európaiak szükségképpen a zsidó-keresztény kultúra által ihletett, a görög-római antikvitás és a barbárság szimbiózisából kinőtt feudalizmus, és az azt leromboló kapitalizmus lineáris fejlődését tekintjük etalonnak.

Nos, ha így nézzük, akkor az oroszok előtörténete sem különbözik más későn jött európai népek történetétől. Legfeljebb a keleti szlávok eredetileg nem voltak annyira harciasak, mint a germánok, de ugyanolyan barbár fejedelemségekben éltek. Hosszan vitatkozhatnánk arról, hogy mindebben mi volt a skandináv varégok szerepe, de bármilyen jelen­tőséget tulajdonítsunk is nekik, az biztos, hogy a 9.-10. századi Kijevi Rusz története kísértetiesen hasonlít a korai magyar történetre. Azzal a különbséggel, hogy a mi kalandozó eleink szilaj paripáikon inkább az Atlanti-óceánt és a Földközi-tengert vették célba, ők harci dereglyéken a Fekete-tengerig portyáztak. Az eltérő földrajzi orientáció csakhamar vallási-kulturális téren is érvényre juttatta hatását: a mi őseink Nyugatról, a keleti szlávok Délről, Bizáncból választották vallásukat. Ez sok mindent megmagyaráz majd a későbbiekben, de amilyen vontatottan ment az új uralmi viszonyok, az új társadalmi-gazdasági rend kialakulása, olyan lassú volt a krisztianizáció is. A fiatal állam élén patrimoniális uralkodó állt, akinek kíséretéből kialakult a privilegizáltak rétege, amely a társadalom zömét alkotó szabad harcosokat letelepült életmódra kényszerítette. A keleti szlávoknál ez a folyamat lassabban ment végbe, mert a kedvezőbb geopolitikai helyzetük miatt tovább élhettek a könnyű bevételi forrást jelentő hadizsákmányból, mint a fáradságos földművelésből. Lassan-lassan azonban itt is kialakultak a világi és egyházi nagybirtokok és bár kezdetben ezeket zömmel rabszolgák művelték meg, de fokozatosan a fegyverforgató parasztok is függésbe kényszerültek. Így ment ez a Kijevi Rusztól nyugatra eső területeken is, nem véletlenül tekintették az uralkodók a már ekkor a keresztény világ perifériájának számító Kelet-Európában kollégáknak egymást. Bőszen háborúztak és házasodtak egymás famíliájával, ahogy az a középkorban illett. Bölcs Jaroszláv egyik lánya így jutott el egészen Sárospatakig és Tihanyig. És ezzel lett András királyunk egyszerre a francia és norvég királynak is sógora.

A dolgok akkor kezdtek megváltozni a keleti szlávok kárára, amikor a tatárok Európa felé vették útjukat. A geopolitika az oroszok elődeit sújtotta: kihasználva a korai államfejlődés szükségszerű velejáróját, a széttagoltságot, a Kijevi Rusz jelentős részét a tatárok fennhatóságuk alá vonták és 250 hosszú éven át abban is tartották. Ezenközben tőlük nyugatra megjelentek a jobb életfeltételeket remélő külföldi (zömmel né­met) paraszttelepesek és kézművesek, akik új, korszerűbb munkakultúrát és technikát honosítottak meg, mintegy exportálva a feudalizálódásban élenjáró európai országok vívmányait. Ezeken a területeken kialakul az egységes jobbágyság és kialakulnak a nyugati értelemben vett városok. Ettől kezdve van okunk Közép-Kelet-Európáról beszélni.

Az egykor volt Kijevi Rusz ebből a nyugati hatásból már kimaradt, és ezzel megmaradt a tulajdonképpeni Kelet-Európának, ahol ügyeik törté­nelmileg igen kedvezőtlen fordulatot vettek. Ez már a Moszkvai-Orosz­ország kora, amikor is a moszkvai fejedelmek a tatárokkal kollaborálva gyűjtögetni kezdik az egykori keleti szláv földeket, hogy a 16. század elejére majd hárommillió, a század közepére kb. 5,5 millió km2-t gyűjt­senek össze belőlük. Ahogy Marx írja a marxizmus-leninizmus ideológiai hegemóniája alatt szamizdatként elhíresült művében, A XVIII. századi titkos diplomáciában: „Moszkva a mongol rabszolgaság förtelmes és siralmas iskoláján nőtt fel és vált naggyá." Nincs mit szépítenünk ezen a történeten: Marxnak megint igaza van, legfeljebb nem kell szeretnünk ezért. És ha belegondolunk abba, hogy az orosz elitek Sztolipin és Sztálin „szorításában" nemrég azt az Alekszandr Nyevszkijt hozták be „Orosz­ország nevének", tehát minden idők legnagyobb oroszának, aki maga is a tatároknak köszönhette nagyfejedelemségét, akkor kicsit illetlennek tartjuk magunkat, hogy egyáltalán szóba hoztuk ezt a témát.

A tatárokat és általában a keleti hatások kérdését nem lehet megke­rülni, ha a Moszkvai-Oroszországról beszélünk. Az orosz nyelvben alig találunk skandináv eredetű szavakat, mongol viszont annál több van, elsősorban az államszervezetet, az igazgatást, a hadászatot érintő lexi­kában. Nézzünk meg egy bojár-ábrázolást a 16. századból: szakasztott olyan, mint a bibliai háromkirályok. A Vörös-téri fő turista szimbólum, a Vaszilij Blazsennij székesegyház pedig egy keleti mézeskalács házikó. A mongol-tatár hatás elementáris erejű az orosz históriában, az igazi történelmi talány ezért az, hogy miért nem tudta átstrukturálni, új pá­lyára állítani az orosz fejlődést? Miért nem lett belőle kínai fajta keleti despotizmus?

Pedig az orosz nagyfejedelmek, majd cárok igencsak igyekeztek. Buzgón alkalmazták a tatároktól ellesett hatalmi titkokat, praktikákat, eszméket és intézményeket. Igénybe vették hozzá a szintén keleti fo­gantatású bizánci egyházi ideológiát, és létrehozták az évszázadokon keresztül diadalmas autokratikus rendszerüket is. Mindez azonban csak azért maradhatott életképes, mert szervesen illeszkedett a kora-feudális – tehát európai típusú – berendezkedéshez, a „fejedelemségem a ma­gánbirtokom" uralmi elvhez. Ezzel azonban egy tradicionális szisztéma erősödött meg, konzerválódott – és prolongálódott. Az orosz társadalmi­gazdasági rend egészen a 17. század közepéig megrekedt a majd' ezer évvel azelőtti nyugati szinten. A világtörténelmi kora újkorban itt még kora középkori időszámítás szerint éltek.

Csoda-e, ha Oroszország nem tudta eredményesen felvenni a harcot még a lengyelekkel sem? Ez a magyarázata az izolacionizmus hosszú évszázadai után az első Romanovok óvatos, majd I. Péter drasztikus „európaizálásának", ami az orosz lét újabb alapellentmondásait segítette életre. Közben azonban az orosz földek kimaradtak a skolasztikából, a humanizmusból, a reneszánszból, a reformációból, a barokk is csak amolyan hagymakupolás „Nariskin-barokk" volt. Hasonlítson valaki össze egy 17. század végi orosz templomot a római Szent Péter bazilikával, mindjárt érzékelni kezdi a különbséget. Oroszországban az első – udvari – színház nagyjából Moliére halálának évében alakult.

I. Péter, tehát „hozott anyagból" dolgozott. Nem újat hozott létre, a régit erősítette meg. Nem modernizálta, hanem konzerválta az orszá­got. Oroszország európai tényező lett – amelynek tudta nélkül, ahogy a korabeliek ezt dicsekvően mondogatták, egyetlen ágyú sem dördülhetett el Európában -, de nem lett európai ország. Európában a harmadik rend már intenzíven ásta a feudalizmus sírját, amikor I. Péter egyetemleges szolgálatra kötelezte a nemességet, rabszolga státuszba döntötte a parasztságot és kényszermunkaerőre alapozta az állami megrendelésre dolgozó manufaktúráit. Eredeti állami tőkefelhalmozás folyt, a katonai monarchia totális kiépítése. A liberális 20. század eleji történész, Pavel Miljukov szerint a reformok a lakosság legkevesebb egyötödének pusz­tulása árán valósultak meg. E felülről történő erőszakos beavatkozás mintát adott minden későbbi „utolérő modernizációnak", amely a polgári társadalom nélkül, annak híján valósult meg.

Innentől kezdve a Pétervári-Oroszország birodalom és nagyhatalom, európai elittel és ázsiai néppel. Egy nagy csatahajóra hasonlít, amelyet tunyán visz előre a nehézkedési erő, s amelynek akár milliméternyi irányváltozása is roppant sok energiába kerül. Az egyre többet kár­hoztatott jobbágyrendszer azonban eltartja a szalonokban gyülekező nemesi aranyifjakat, akik jófajta dohányt füstölve és pezsgőt hörpintgetve világmegváltó terveket szövögetnek, és saját emelkedettségüktől meg­részegülten nemesebbnél nemesebb eszméket hirdetnek. Nem történik ugyan semmi, de ez a semmi iszonyú intellektuális-érzelmi erőfeszítések eredménye. Mellékterméke viszont az orosz bölcselet és a világirodalmi rangú klasszikus orosz irodalom.

Ki az, aki Puskint, Gogolt, Turgenyevet, Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Csehovot olvasva megkérdőjelezné európaiságukat? Kinek jutna eszébe Ázsia Muszorgszkij, Csajkovszkij, Rimszkij-Korszakov dallamait hall­gatva, Repin, Szerov, Verescsagin képei előtt állva? Ki merné elvitatni, hogy Mengyelejev, Lobacsevszkij, Pavlov munkássága az európai tudo­mányosság része? Vagy lehetséges lenne, hogy európai kultúra nő az ázsiai ugaron?

Ez az Oroszország, amelynek ilyen elsőrangú magas kultúrája volt, fokozatosan még olyanabb anakronizmussá vált a 19. században. Csak azért nem érdemelte ki az „Európa beteg embere" címet, mert azt már lefoglalták a törökök. És ezt csak ideig-óráig tudta leplezni külső és belső agressziójával, mert a 19. század közepi krími háború idején kiderült, hogy a király meztelen, a japánok erre már csak ráerősítettek a 20. szá­zad elején, és az I. világháború maga alá temette a retrográd, megújulni képtelen önkényuralmi rendszert.

Az ezt követő szovjet rezsim bő hetven évéből én a folytonosságot emelném ki. Kétségtelen rendszerváltozás ment végbe, de az minden erőszakossága ellenére megmaradt az „orosz paradigmán" belül. Nem egy összeesküvő csoport puccsa buktatta meg a cári Oroszországot és nem Sztálinnak, ennek a IV. Ivánba oltott I. Péternek személyes bűne a terror, a kollektivizálás, a büntető munkatábor-rendszer. Amint nem személyes érdeme a német fasizmus feletti győzelem sem. Az orosz társadalom olyan választ adott az I. világháborúra és a centrum országok világhatalmi ambícióira, amilyet egy félfeudális-félkapitalista periféria adhat. Visszatérést az autarkista földrajzi determinációkhoz, az obscsina-hagyományokhoz és a tekintélyuralmi rendhez. A szlogenek, a terminusok megváltoztak, a „Moszkva = harmadik Róma"-teóriát, a pravoszláv messianizmust felváltotta a világforradalmi, internacionalista küldetéstudat eszméje. A birodalom és a birodalmi (ön)tudat azonban maradt.

Ezért nincs igazán nehéz dolguk a mai rendteremtőknek. Egykori becsületes párt- és Komszomol-tagokként buzgón hányják a keresztet, a szellem dolgaiban jobb híján hagyják érvényesülni a pátriárkát, gond nélkül levedlették tehát a marxizmus-leninizmust. A szovjet himnusz zenéje azonban megmaradt, Lenin békésen nyugszik mauzóleumában és folynak a viták arról, hogy Sztálingrád is visszakapja nevét. A Nagy Honvédő Háború emléke hovatovább a társadalom legstabilabb kohéziós erejévé vált. „Irányított", „szuverén" demokráciáról beszélnek, de mi – a „szocialista" demokrácia, humanizmus, realizmus stb. után – pontosan tudjuk, hogy a különféle izmusok előtti jelzők a valóságban mindig zá­rójelbe teszik a jelzett szavakat. Mindebből pedig az következik, hogy az orosz múltból – annak ellenére, hogy időről-időre valóban nehezen megjósolható – tényleg érteni lehet a jelent.

Vajon definiálni is tudjuk a történelem segítségével azt, hogy mi az „orosz"? Történész vagyok, nehéz kimondani, de félek, hogy nem tudjuk. A historikus hagyományos eszközeivel azt lehet megállapítani például, hogy az orosz középkor nem ismerte a rendeket, a rendi-képviseleti or­szággyűléseket, ezért az újkorban sem alakult ki a nyugati értelemben vett polgárság, a parlamenti demokrácia. Ezért adottságnak vesszük, hogy a jelenkorban sincs civil társadalom, csak „imitálják" az igazi par­lamenti pártokat és állandó demokrácia-deficittel küzd a társadalom. Ma is meghatározó feltétel, amit a kiváló orosz történész, Szergej Szolovjov még a 19. század közepén írt, hogy: „A természet Nyugat-Európának édes-, Oroszországnak viszont mostohaanyja". Hatalmas, északi fek­vésű, nagy folyók szabdalta, sík ország. A sovány termőföld alig-alig bizonyult alkalmasnak a művelésre. A kimeríthetetlennek tűnő természeti kincsek ugyanakkor a puszta felélésre csábítottak, csábítanak a mai napig. De ebből következett az is, hogy a nyitott határok az egész orosz történelem folyamán előtérbe állították az emiatt kórosan megnagyobbo­dott állam külső (védekező/támadó) funkcióit. Az ország ezért egy katonai tábor képét öltötte és állandóan háborúzott. Így a birodalom egyre nőtt, a benne lakó alattvalók azonban egyre rosszabbul érezték benne magukat.

Ezek a történelmi-földrajzi feltételek az évszázadok során speciális lenyomatot hagytak az orosz emberen. A muzsik iszonyú erőfeszítések árán hódította el az erdőtől szántóját, de a művelésre a zord éghajlat ke­vés időt hagyott neki. Az év nagyobbik felében ezért halászott, vadászott, gyűjtögetett. Szabad volt, mert egészen 1649-ig szabadon költözhetett; de még inkább szabad volt a lelke. Eggyé vált a természettel: szemlélődő, meditatív lelki alkatú, sok tekintetben természeti ember maradt. A nemes szintén nem volt rászorítva a gazdaságra. Ha becsülettel szolgált az ál­lamnak, akkor az becsülettel eltartotta. Ezért inkább bízott a cári kegyben (adományban), mint soványka birtokában. A nemesi szabadság ethoszát így alig éli/érti meg, annál pontosabban igazodik el az állami szolgálat útvesztőiben. Vonatkozik ez a bürokráciára is, amelynek korruptsága csak a törökökével hasonlítható. Az orosz pópa talán a legszánalmasabb mindegyikőjük közül. Szegény, tudatlan, bárdolatlan, a hatalom talpnyalója. I. Péter még a gyónási titkot sem hagyja meg neki. A pravoszláv alattvalók ezért inkább hisznek a remetéknek, a szent félkegyelműeknek, önpusztító szektáknak és a hivatalos egyháztól elszakadt óhitűeknek. A felsőbbséghez való viszonyát tekintve nem különbözik ettől a soványka parvenü értelmiség sem: boldogan kiszolgálja a hatalmat, hiszen úgy éli meg, hogy annak köszönheti viszonylagos kivételezettségét. A piramis csúcsán a cárok, főtitkárok álltak. Volt néhány tehetséges közülük, felfe­dezhető bizonyos mértékben a „jó" és „rossz" uralkodók váltógazdasága az orosz-szovjet történelemben, de összességében mégiscsak igaz, hogy a nép olyan vezetőket kapott, amilyeneket megérdemelt.

Ez az, ami nagy tömegben, a derékhadra áll és igaz. Mindig, minden társadalmi rétegben akadtak azonban a „normálistól" eltérő, az adott körülmények között deviánsnak minősíthető, rendkívüli emberek. Voltak egyfelől a béketűrő parasztok, és voltak másfelől békétlen sorstársaik, a kozákok. Egyszerre helytálló tehát a szolgalelkűség, a mindenbe zokszó nélküli beletörődés és a mértéket nem ismerő, pusztító „népakarat" míto­sza. Az is kétségtelen továbbá, hogy az orosz nemes „felesleges" ember, de nemesnek született például Puskin is. Egyszerre, egymás mellett és ellen léteztek a Raszputyin-féle egzaltált kocsmatöltelékek és az igaz hit tűzhalált is vállaló mártírjai; a „pravoszlávia, önkényuralom, népiség" szentháromságát hirdető kultúrhivatalnokok és cárt robbantó „nihilista" egyetemisták. Tengernyi szovjet párttörténet professzor az egyik oldalon, Andrej Szaharov, Alekszandr Szolzsenyicin, Dmitrij Lihacsov a másikon.

A standardtól mégis leginkább egy cár tért el, I. Péter, aki azonban a tipikust is legtipikusabban képviseli Oroszországban. Az orosz szokáso­kat, erkölcsi normákat látványosan felrúgó, a „maradiságot" tűzzel-vassal irtó Péter, akinek bizony meggyűlt a baja étkezés közben a késsel és villával, belepirult, ha német hercegkisasszonyokkal kellett társalognia, és merő atyai jóindulatból azonnal nyakon vágta még a legelőkelőbb bojárt is, ha pedagógiailag azt indokoltnak találta. Aki fővárost álmodott a birodalom egy mocsaras zugában, selyemhernyót akart a hideg északon termeszteni, és levágott kaftánt, szakállt, fejeket. Nem kímélt senkit – szimpatikus, hogy saját magát sem. Ahogy Lenin mondta (Kljucsevszkij nyomán): „erőszakkal harcolt az erőszak ellen". Birodalmat szervezett despotikus alapon – hosszú időre száműzve a polgári társadalom illúzi­óját. A rendelkezésére álló eszközökkel a lehető legnagyobb hatásfokkal valósított meg egy országa előtt álló reális célt. Az emberi életekért azon­ban minden korban kár, különösen, ha áldozatuk hiábavaló volt. Péter azt tette, amit tennie kellett és lehetett. Fogcsikorgatva „európaizált", mert az autokratikus birodalomnak arra volt szüksége Az orosz nagy­hatalomnak minden oka megvan a dicsőítésére, az alattvalónak pedig a megátkozására.

A 80-as évek elején gyakran jártam a Szovjetunióban. Akkortájt gyors egymásutánban hunytak el a pártfőtitkárok. Egyikük temetésének napján éppen az akkor negyvenes éveiben járó dékán – egyébként első rangú történész – szobájában ültem. A hangulat nem annyira gyászos, mint inkább feszült volt, ugyanis a közintézményekben kötelezően nézni kellett a szertartást és az egyetemi készülék csak hangot adott, képet nem. Végül nagy nehezen bejött a kép is, ekkor a hangot levettük és beszélgetni kezdtünk közös dolgainkról. Beszélgettünk volna, ha nem toppan be a szobába egy idős, ősz szakállú professzor, aki hosszasan exkuzálta magát amiatt, hogy betegsége miatt nem tudott részt venni a legutóbbi értekezleten. „Rendben – rivallt rá beszélgetőtársam -, de többé ez ne forduljon elő!" Bevallom, engem meglepett a jelenet, ugyanis Magyarországon már 25 évvel ezelőtt sem volt divat öreg tudósokat sa­rokba térdepeltetni. Kérdőn néztem a dékánra. „Ezekkel csak Sztálin furkósbotjával lehet bánni" – mondta és a maga részéről lezárta a kérdést.

Pár év telt csak el, amikor az Európai Kulturális Fórum alkalmából a gorbacsovi idők emblematikus orosz értelmiségijével, Dmitrij Lihacsov akadémikussal beszélgethettem. Kiről másról, mint I. Péterről folyt a diskurzus, amelyet levélváltás követett. (Levelét, nagy örömömre, Dmitrij Szergejevics később publikálta is, aminek kapcsán kifejtette, hogy az orosz történelem természetes kerete az abszolutizmus.) Szóban még hozzátette: „és egy orosz értelmiséginek nem marad más választása, mint hogy drukkoljon annak, hogy ne egy despota, hanem egy felvilágo­sult uralkodó álljon az ország élén".

Így lenne ez? Ma már bizonytalanabb a nemleges válaszom. A törté­nelem kétségtelenül azt bizonyítja, hogy az „oroszhoz" hozzátartozik, annak egy meghatározó sajátossága a tekintélyuralmi rend – de hozzá­tartozik a szabadság is. Tajga, amíg a szem ellát, a hömpölygő folyók, az áradó zene szabadsága. Az orosz lélek, a „russzkaja dusa" túláradó dominanciája, amely mindig felülírja, ha kell, a józan számításokat, a rideg törvényszerűségeket, a történelmi fátumokat. Oroszországban a rend és rendetlenség, erőszak és könyörületesség, jámbor beletörődés és féktelen lázadás, anyagelvűség és spiritualizmus, profithajsza és jótékonyság párban jár, békében és állandó békétlenségben egymással.

Igen, talán ez a kettősség ez, amely az oroszt leginkább jellemzi. Hogy Európa is és Ázsia is, hogy hívő is és ateista is, hogy keresztény, de kele­ti, hogy lelketlen és mégis emberi, hogy hatalmas – és mégis oly esendő.

Én nem gondolom, hogy meg- és kiismerhetetlen. Az oroszok se gondolják ezt magukról. Sőt, értetlenül fogadják, ha az ember nem érti őket. Nekem például a mai napig rejtély, hogy az oroszok mikor váltanak át tegeződésre a magázódásból, miért került annak idején kopejkára ugyanannyiba az előkelő italnak számító pezsgő és a népital vodka, vagy, hogy a „szicsasz" egészen pontosan mennyi időt jelent? De igyekszem mindent befogadni, törekszem arra, hogy mindent megértsék. Nyitottsá­got, előítélet mentességet, egy kis empátiát javaslok mindenkinek, aki nemcsak megérteni, de megérintve lenni is szeretne. Nem nagy dolgok ezek. Nekik is csak annyi bizalmat kell megszavazni, amennyit magunk­nak is megadnánk.

Hogy mi végül az orosz? Az orosz egy hosszú szőke hajú lány, aki megbabonázva, elhomályosodó szemmel hallgatja Bulat Okudzsava „Imáját". Haja a végtelen orosz róna, szeme a folyók kékje, arca Andrej Rubljov harmóniája, lelke egyház és világ szimfóniája. De orosz Fé­lelmetes Iván, Nagy Péter és Sztálin is. Sose hagyjuk azonban ezzel megtéveszteni magunkat! Nagy 19. századi írónk, Jókai Mór máig ér­vényes módon mutatja fel az igazi értéket: „Az orosz kormánynak van kancsukája, vannak szibériai ólombányái, vannak vérrel írt ukázai, de az orosz nemzetnek van szabadság utáni vágya, mit demokrata egyletei fenyegetve hirdetnek a világnak, van hatalmas literatúrája, melynek ma­gas lelkű bajnokai az általános szellemi jobblétért, a nagy koreszmékért küzdenek…"

Az „orosz" tehát ember. Kicsit más, mint a magyar. Nem különb és nem alávalóbb, nem tehetségesebb és nem tehetségtelenebb. Néha rossz­kedvű, fáradtan kel, és morcosan megy a munkába. Máskor viszont rásüt a nap, és keblére öleli a világot. Ilyenkor bizony gyakran felönt a garatra, de ugyanúgy szereti gyerekeit és oltalmazza családját. Neki is megvan­nak a vágyai, céljai, hobbijai. Náluk kicsit rövidebb a nappal, hidegebb van, mint nálunk, szélesebbek az útjaik és nagyobbak a távolságaik.

Minden nagyobb. Több náluk a magas, szőke ember. Jobban hokiznak és kosárlabdáznak. Mi viszont gyakran megverjük őket vízilabdában. A futballjuk momentán jobb, de ők sincsenek igazán megelégedve vele. Ki­csit több Nobel-díjas írójuk van, de mi sem panaszkodhatunk Amerikába szakadt atomtudósainkra. Turistáik „annyian vannak, mint az oroszok". Jó vendégek: sokat isznak, sok borravalót adnak. Ránk meg azt mondják, hogy igen vendégszerető nép vagyunk.

Azalatt a tizenkét század alatt, amióta dolgunk van egymással a kelet-európai síkságon – amikor nem szólt közbe a politika -, tulajdonképpen egész jól elvoltunk velük.

…Mi az orosz? Miért, a magyar mi?…

Miért vált oly népszerűvé Romano Rácz Sándor – jórészt félreértelmezett – teóriája, a kívülállás kultúrája? Miért nem jó helyette az underclass vagy a hátrányos helyzet fogalma sem? -teszi fel a kérdést a szerző. Sok múlik egyes fogalmakon, hiszen ha a „kirekesztettség kultúrája" lenne a kiindulópont, akkor nem lehetne nem észrevenni, hogy az, amit kívülállás kultúráján értenek, valójában sajátos társadalmi-gazdasági helyzet eredménye, nem pedig fél évezred óta változatlan, nemzeti/etnikai jellemmvonás.

Bevezetés

Írásomban a cigány vagy roma kultúra egy lehetséges értelmezését pró­bálom vázolni. A tanulmány gondolata egy országos folyóirat internetes oldalán kibontakozott „romaintegráció-vita" néhány megállapítása kapcsán merült föl először, 2009 őszén. A vitában az ún. „cigánykérdés" kapcsán, a roma származású szerzőtől, Romano Rácz Sándortól származó „kívülál­lás kultúrája"¹ fogalom került előtérbe, melyet az egyik hozzászóló „bűvös igazságnak"² nevezett. E bűvös igazság azóta többször is előkerült, és nemcsak az a baj vele, hogy Romano eredeti meghatározása (erre ké­sőbb még visszatérek) eltűnt a fogalom jelentéséből, hanem az is, hogy szinte teljes mértékben figyelmen kívül hagyja az elmúlt évtizedek törté­neti, szociológiai, kulturális antropológiai stb. kutatásainak eredményeit.

A következőkben tehát a roma/cigány kultúra egy – reményeim sze­rint tudományosan megalapozott – értelmezési lehetőségét próbálom vázolni, egyes megállapításokkal polemizálva és sok szakirodalmi hivat­kozást használva. Ez utóbbival nem titkolt célom a „beletört a tudomány bicskája" jellegű dilettáns megközelítések³ finom, de határozott cáfolata.

A (cigány) kultúra meghatározása és más fogalmi nehézségek

Maga a „kultúra" a két-három legkomplikáltabb jelentésű szó közé sorol­ható az angol nyelvben,⁴ bármilyen meghatározása önkényesnek tűnhet, mégis szükséges meghatározni, hogy jelen írásban milyen értelemben szerepel. Mindenekelőtt külön kell választani az ún. „magaskultúrát" (a mindennapi szóhasználatban kultúrán főleg olyan „magasabb rendű" szellemi tevékenységeket értünk, mint például a festészet, zene, iroda­lom stb.) és az intézményesült nemzeti kultúrákat⁵ a mindennapi élet kultúrájától.

Ez utóbbit érdemes etnográfiai vagy antropológiai értelemben vett kultúra-fogalomnak nevezni, melynek „klasszikus" meghatározása Edward B. Tylortól származik, 1871-ből: „A kultúra vagy civilizáció, […] az a komplex egész, amely magába foglalja a tudást, a hitet, a művé­szetet, az erkölcsöt, a törvényt, a szokást és minden más képességet és sajátosságot, amelyre az ember, mint a társadalom tagja tesz szert."⁶ Ha axióma számunkra, hogy minden ember egy (vagy akár több) kultúra tagja, és a kultúrák közötti különbségekre keresünk magyarázatot, akkor tisztázni kell, hogy mi a kultúra feladata, szerepe. A modern kulturális antropológia egyik nagyhatású tudósa, Clifford Geertz szerint a kultúra jelentést hordozó szimbólumok szervezett rendszere, mely „nem csupán az emberi lét ékítménye, hanem – mint faji jellegének legfőbb alapja – annak lényeges feltétele".⁷

Bár számtalan kultúra-definíciót alkottak meg a kutatók Tylor óta, mindegyik azon alapult, hogy a kultúra alapvető funkciója az emberek különböző szükségleteinek kielégítése, ezáltal az élet biztonságának és folytonosságának garantálása.⁸ Emellett fontos a társadalomlélektani funkciója is, azaz egyfajta harmónia megteremtése és fenntartása az érintett közösség tagjai közt. A kultúra feladata tehát lényegében az alkalmazkodás folyamatának biztosítása.⁹

A kultúra (és a társadalom)¹⁰ nem egyszerű velejárója az emberi lé­tezésnek, hanem szükséges feltétele, melyet az emberek hoznak létre és – ha kell – át is alakítanak.¹¹ Ha tehát megpróbálunk megismerni, leírni és értelmezni egy kultúrát, akkor az adott társadalmat (meg)alkotó emberek – szükségleteikkel és viszonyaikkal együtt – lehetnek megfelelő kiindulópontjaink, hiszen „az ő szemszögükből nézve a kultúra jelensé­gei eszközök, létezésük fenntartásának, gazdagításának társadalmilag kimunkált eszközei".¹²

Az ilyen „eszközök" változatosságának és tartósságának vizsgálata során hasznosnak tűnik a kulturális ökológiai¹³ megközelítés, mely ki­emelt figyelmet szentel a társadalmak anyagi alapjainak, meghatározott környezethez való specifikus alkalmazkodási folyamatként értelmezve az emberi kultúrákat. Az 1960-as években jelentkező elméleti áramlat fontos eredményeket hozott a kulturális antropológiában, megcáfolva például olyan korábbi nézeteket, hogy a sivatagi „primitív" vadászok nem rendel­keznek gazdasági racionalitással és minden idejüket az élelemszerzésre fordítják.¹⁴ (Az ökológiai szempontokra később még visszatérek.)

A cigány közösségek (kulturális, nyelvi stb.) sokszínűsége szinte köz­helyszámba megy a különböző diskurzusokban. Paradox módon a külön­bözőség vált a cigányság egyik „közös" tulajdonságává (a sok masszívan homogenizáló sztereotípia¹⁵ mellett természetesen). A különbségek okai már nem igazán szerepelnek a „mainstream" diskurzusokban, annak ellenére, hogy „a cigányokat" semmilyen értelemben nem tekinthetjük egy népnek, nemzetnek vagy etnikumnak! Az Európa-, sőt világszerte megtalálható, „cigánynak mondott" emberek egy különböző nyelveken beszélő, eltérő identitású és kultúrájú közösségeket „külső hatásra" integráló, heterogén kategória tagjai. A kulturális sokszínűséggel¹⁶ és a külső besorolás vagy osztályozás (klasszifikáció)¹⁷ jelenségével már többen foglalkoztak, most nem térnék ki külön ezekre az – amúgy meg­kerülhetetlen – tényezőkre.

Röviden utalnom kell azonban az etnicitás (etnikum, etnikai csoport, etnikai identitás) kérdésére. Nemcsak azért, mert a cigányok hivatalosan is a 13 magyarországi etnikai és nemzeti kisebbség¹⁸ közé tartoznak, hanem azért, mert az „etnikum" meghatározása hat a cigányság meg­határozására is. Általánosságban elmondható, hogy minden társadalmi csoport létének egyik jellemzője, hogy igyekszik magát megkülönböztetni másoktól. Ebben a kontextusban jelenik meg az etnicitás fogalma, mely a hétköznapi nyelvhasználatban gyakorta mint „kisebbségi kérdés" jele­nik meg, a kulturális antropológiában azonban „olyan csoportok közötti viszonyokra vonatkozik, amelyek tagjai egymástól különbözőnek tartják magukat, és amely csoportok hierarchikusan rangsorolódhatnak egy társadalmon belül".¹⁹

Ez utóbbi megközelítés használhatóbbnak tűnik a különböző cigány vagy roma csoportokra, mint az a – Julian Bromlej szovjet etnológustól származó – definíció, mely a 70-es években került be a magyar nép­rajztudományba, és napjainkban is az alapját képezi az etnikum meg­határozásának a hétköznapi diskurzusokban. Bromlej szerint: „az etnosz [etnikum – B. M.] olyan történelmileg kialakult embertömegként hatá­rozható meg, amelynek közös, viszonylag állandó kultúrelemei (többek között nyelve) és pszichikai tulajdonságai vannak, ezenkívül egységük tudatos, és szintén tudatosan megkülönböztetik magukat minden hasonló formációtól".²⁰ Bromlej meghatározása a cigányok kapcsán („állandó kultúrelemek", „tudatos egység") kizárólag a modern konstrukcióként értelmezhető roma nemzetre alkalmazható. Ezt a statikus, a kulturális jellemzőket középpontba helyező etnikum-képet haladja meg az ún. konstruktivista irányzat, mely az „etnicitást" állandóan változó dinamikus jelenségként értelmezi.

Ebben a megközelítésben az etnikai identitás a társadalmi szervező­dés velejárója, nem pedig a „kultúra valamely ködös kifejeződése,"²¹ az etnikai csoportokról pedig nem érdemes úgy beszélni, mintha azok éles körvonalakkal rendelkező, belsőleg homogén valódi entitások, tartós kollektívák lennének. A hangsúly az etnicitás szituatív és kontextuális ka­rakterén van.²² Fontosnak tartom még megemlíteni a svéd antropológus, Thomas Eriksen megjegyzését, mely szerint az etnicitás akkor tűnik fel, amikor a kulturális különbségek valamiért relevánssá válnak a társadalmi interakciókban, ezért a társadalmi élet szintjén kell tanulmányozni, nem pedig a szimbolikus kultúra szintjén.²³

Az elméleti fejtegetések után még mindig nyitott a kérdés: kik tehát a cigányok? Az, akit valamilyen kritériumok alapján a nem-cigányok besorolnak a cigányok közé,²⁴ vagy az, aki cigány/roma identitású?²⁵ Az elméleti vitákat²⁶ most mellőzve azt mondhatjuk, hogy hiába érezzük ér­vényesnek az utóbbi meghatározást, ha a külső „hatás" (klasszifikáció és kategorizáció) sem marad hatástalan.²⁷ Ezt jól szemlélteti a nemzetközi roma mozgalomban és a kulturális-szimbolikus nemzetépítésben fontos szerepet játszó lan Hancock megállapítása: „a bennünket összekötő közös tényező nem annak a tudata, hogy mik vagyunk, hanem azé, hogy mik nem vagyunk: a romanik nem gádzsók, azaz nem nem-cigányok".²⁸

Hancock gondolata egy alapvető jelenségre hívja fel a figyelmet, a cigányok és nem-cigányok közötti határvonalra. A két – feltételezett – en­titás határa alkalmas kiindulópont a „kívülállás kultúrája" vagy bármilyen egyéb, a másságot középpontba állító értelmezési keret felállítására. Ez a határ azonban nagyon elmosódott, képlékeny és változó. (Gondoljunk csak arra például, hogy a magyarországi cigányok 80-90%-a magyar anyanyelvű.) Erre a problémára reflektál az akkulturáció fogalma.²⁹

A klasszikus definíció szerint az akkulturáció olyan folyamatokat jelent, melyek akkor jelennek meg, mikor különböző kultúrájú csoportok folya­matos, közvetlen kapcsolatba kerülnek egymással, és ez az egyik vagy mindkét csoport eredeti kulturális mintájában változást idéz elő.³⁰ John Berry szociálpszichológus négy akkulturációs stratégiát (integráció, asszimiláció, marginalizáció és szeparáció) különböztet meg, melyek annak mentén rajzolódnak ki, hogy az egyén, illetve csoportja hogyan kíván kapcsolódni a többségi csoporthoz. Az erőteljes azonosulás mindkét (többségi és saját) csoporttal az integráció előrejelzője lehet, amennyiben egyik csoporttal sem történik azonosulás, akkor marginalizációról van szó. A többségi kultúrával történő kizárólagos identifikáció asszimilációt von maga után, míg ha csak az etnikai csoporttal történik azonosulás, szeparációról beszélhetünk. Akár egy személy esetében is megfigyelhe­tő, hogy az élet különböző területein más és más akkulturációs stratégiát alkalmaz.³¹

A vázolt főbb fogalmakat (kultúra, etnicitás, kategorizáció és klasszi­fikáció, akkulturáció) alkalmazva megpróbálom a cigány közösségek (nem a cigányság!) valamiféle elvont meghatározását. A konstruktivista etnicitás-elméleten alapuló megközelítésemben tehát a cigány/roma közösségek olyan, önálló etnikai identitással és kultúrával rendelkező társadalmi csoportok, melyek határai és kulturális elemei a gazdasági, társadalmi vagy politikai körülmények változásaira reagálva változhatnak. Ennek megfelelően a közösségek (de akár az egyének is) az akkulturáció különböző szintjein állnak. Ez persze igen általános meghatározás, a következő fejezetben megpróbálom árnyaltabbá, konkrétabbá tenni.

Univerzális modellek vs. roma néplélek

Ebben a fejezetben néhány általános érvényű, de a honi diskurzusokban elsősorban a cigányokhoz kapcsolódó elméleti modellt (peripatetikus közösség/stratégia, underclass, szegénység kultúrája) ismertetek rövi­den, majd megpróbálok egy használható tézist felállítani az egyes roma közösségek gazdasági tevékenységének, társadalomszerkezetének és kultúrájának kapcsolatáról.

A „cigányság", a cigány identitás értelmezésével az 1950-es évek óta próbálkoznak a kulturális antropológusok³² Mivel megközelítésükben az adott csoportokat önálló kultúráknak tekintik (lásd. antropológiai kultúra­fogalom), melyeket saját viszonyrendszereik tükrében vizsgálnak, alap­vető felismerésekkel³³ gazdagították a „ciganológiai"³⁴ tudományosságot. A cigány közösségek gazdasági tevékenységével kapcsolatban kétféle megközelítés – egy ökológiai antropológiai és egy szimbolikus antro­pológiai – bontakozott ki.³⁵ Számomra az előbbi több és használhatóbb fogódzót nyújt, ezért az ökológiai antropológiából származó „peripatetikus közösségek" fogalmat vizsgálom meg.

A peripatetikus közösség a legéletképesebb meghatározásnak tűnik, mely a vándorló cigány közösségek leírásával, értelmezésével próbálko­zik. Aparna Rao meghatározása szerint az a csoport tekinthető peripate­tikusnak, mely (1) mozgása gazdasági stratégiából fakad, (2) elsődleges megélhetési forrása a javak és szolgáltatások értékesítése, (3) endogám, (4) mindig kisebbségben van, és (5) önálló etnikai egységet képez.³⁶ Szorosan ehhez kapcsolódik az ökológiai „niche" (fülke, rés, hézag) fogalma, amely azt jelenti, hogy bizonyos javak és szolgáltatások iránt – adott területen és időben – igény lép fel. Ezt az igényt „peripatetikus stratégia" alkalmazásával próbálják meg egyes csoportok kielégíteni. A peripatetikus stratégia tehát a lehetséges stratégiák egyike, amelynek alkalmazására a külső társadalmi miliő megváltozásakor kerülhet sor.³⁷

A peripatetikus közösség fogalma jól alkalmazható a magyarországi ro­mákról élő „hagyományos" képre, vándorolnak, szolgáltatnak, kisebbség­ben vannak stb. A különböző cigány közösségek magyarországi megjele­nése azonban egy hosszan elhúzódó folyamat volt, nem néhány nagyobb migrációs hullám, mint azt korábban feltételezték. A letelepedési folyamat természetesen nem rekonstruálható teljes egészében, de számos forrás szól letelepült életet élő cigányokról a késő középkortól kezdve (az első ilyen adat 1455-ből származik).³⁸ Az 1893-ban végzett országos cigány összeírás adatai szerint a magyarországi cigányok 89,2%-a állandóan letelepedett volt, a mai országterületen élőknek pedig 79,5%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek.³⁹ Egyértelmű tehát (szerintem), hogy pusztán a – tudományosan megalapozott – peripatetikus vagy egyéb, gyakorta dilettáns, misztifikáló megfontolások (mint például nomád tem­peramentum, roma személyiség, kívülállás kultúrája) mentén nem lehet értelmezni a magyarországi „cigányságot", amelynek egyes csoportjai feltehetően különböző irányú és intenzitású akkulturációs folyamatokon mentek keresztül. Nézzük a további lehetséges értelmezési kereteket.

Az underclass hazai viszonyokra alkalmazott pontos meghatározása azért is indokolt, mert vagy vitatják alkalmazhatóságát,⁴⁰ vagy félreértik, mint Németh György, aki a „kirekesztés" fogalom alkalmatlansága mellett érvelve hivatkozik egyik írásában⁴¹ a Ladányi János – Szelényi Iván szer­zőpáros koncepciójára. Az underclass azonban nem helyettesíti a kire­kesztés fogalmát (ahogy Németh feltételezi cikkében), hanem pontosítja azt. Idézem: „az underclass-képződés terminus pedig csak a kirekesztés meghatározott, pontosan definiálható formájára utal".⁴²

Az underclass „eredeti", amerikai értelmezésben városi gettó-szegény­séget jelent, rendszerint faji/etnikai vonzattal. Ellenzői gyakran hangoz­tatták, hogy a politikai jobboldal a maga hasznára instrumentalizálta ezt a kifejezést, a „társadalmon kívülieket" okolva nehéz sorsukért, a média pedig megbélyegző, stigmatizáló gyakorlatára alkalmazta.⁴³ Az ehhez kö­tődő újszegénység diskurzus⁴⁴ kiindulópontja a gyökeresen megváltozott gazdasági és társadalmi kontextus, azok az újszegények, akik a megvál­tozott feltételek következtében elvesztették korábbi pozíciójukat. Ladányi János és Szelényi Iván szerint egy minőségileg új, az osztályszerkezeten kívül rekedt, tartósan szegény rétegről van szó. Elképzelésük lényegében az amerikai underclass fogalom – a közép-kelet európai viszonyokra adaptált – strukturalista verziójának tekinthető.⁴⁵

A romák és az underclass közti viszony értelmezéséhez idézem a szerzőket: „Mi a kelet-európai underclasst olyan társadalmi formációnak tartjuk, amelyben a romák ugyan társadalmi arányukat többszörösen meghaladó mértékben vannak jelen, de amely nemcsak, sőt nagyobb részben nem roma szegényeket érintő kategória. Továbbmenve: az underclass kategória már azért sem eshet egybe a cigánysággal, mert pontosan olyan helyzetre lett kitalálva, amikor vannak olyanok, akiknek sikerül kitörni a szegénységből, mondjuk sikeresen középosztályosod­nak, miközben mások helyzete rohamosan romlik."⁴⁶ Empirikus tapasz­talataikkal is összhangban, Ladányi és Szelényi abból indultak ki, hogy az emberek értékrendje, viselkedése és kultúrája nem oka, hanem következménye strukturális helyzetüknek.⁴⁷ Így jutottak el a „szegénység kultúrája" koncepcióhoz.⁴⁸

A „szegénység kultúrájának" elméletét Oscar Lewis dolgozta ki; először 1959-ben használta Five Families: Mexican Case Studies in the Culture of Poverty című könyvében.⁴⁹ Bár tisztában vagyok Lewis koncepciójának kritikáival, szakirodalmi és empirikus tapasztalataim alapján használha­tónak tartom a fogalmat, főleg a strukturális körülményekre támaszkodó, „univerzális" jellegének köszönhetően. Lewis szerint a „szegénység kul­túrája a modern társadalmakban nemcsak gazdasági deprivációt, szerve­zetlenséget vagy valaminek a hiányát jelenti. Ez valami pozitív is, és olyan előnyökkel is jár, amelyek nélkül a szegények aligha tudnának létezni."⁵⁰

A szegénység kultúrája tehát nem a kultúra hiányát jelenti, hanem alkalmazkodást a többségi társadalom objektív körülményeihez.⁵¹ Ez az alkalmazkodási kényszer hasonlóságokat eredményez a családszerke­zetben, a kapcsolatokban, az időbeosztásban, az értékrendszerben és a fogyasztási szokásokban – ország- és csoporthatároktól függetlenül. Számomra ez a felismerés teszi jól alkalmazhatóvá,⁵² hiszen „fogalma olyan általánosítást tesz lehetővé, ami remélhetőleg […] magyarázni képes egy csomó olyan jelenséget, amelyeket eddig egymástól elkülö­nült faji, nemzeti és regionális csoportjellemzőknek tekintettek".⁵³ Másik előnye pedig az, hogy ebben „a koncepcióban semmi olyasmi nincs, ami a szegénységért való felelősséget a szegények jellemére hárítaná".⁵⁴ Fontos azonban, hogy ha a – súlyos szegénységre adott válaszként, túl­élési stratégiaként értelmezett – szegénység kultúrája kialakult, nehezebb megszüntetni mint magát a szegénységet, hiszen mintái öröklődnek. Így szerepet játszhat a szegénység újratermelődésében is.⁵⁵

Szeretném kiemelni, hogy a három fogalom (peripatetikus, underclass, szegénység kultúrája) egyike sem etnospecifikus jellegű, sokkal inkább strukturális változásokra adott társadalmi-kulturális válaszoknak, illetve következményeknek tekinthetők. (Mint láttuk egyik értelmezési keret sem a cigányokkal kapcsolatban fogalmazódott meg először.) Az eddigiekből talán kiderül, hogy bár a „roma tematika" egyes részeit lefedhetik, magya­rázhatják ezek a modellek, de mindent biztos nem. (Jogos kritika lehet, hogy miért csak ezeket a modelleket citálom ide, de a cigányok „régi" és mai életére, helyzetére vonatkozóan talán ezek a legfontosabbak.) A peripatetikus közösség fogalma csak vándor életmód esetén helytálló, az underclass nehéz körülmények között élő romák és nem romák helyzetét írja le, a szegénység kultúrája pedig – ahol kialakul – nem helyettesíti az etnikus kultúrát, legfeljebb formálja azt.

Szükségszerűen leegyszerűsítők tehát azok a magyarázatok, melyek egy nézőpontból próbálják megmagyarázni a cigányságot. A – nevezzük így – kulturális nemzetfogalom (közös nyelv, közös sors és történelem, közös őshaza stb.) alapján történő interpretálása a cigányságnak a legismertebb ilyen magyarázat (lásd: 5. jegyzet), melyet most egyetlen idézettel illusztrálnék: „Nincs cigány és cigány között különbség a Földön, mindannyian egy tőről fakadunk, egységben vagyunk, ha szétszórtan élünk is a világban, ha sorsunk és életformánk különböző is, mégis egyek vagyunk: a cigány történelem, kultúra örökösei! […] Indiában, az ősha­zában még egységes népként éltünk, egységes nyelvet beszéltünk. Ma is kötelességünk megőrizni Indiából hozott kultúránkat, nyelvünket, szo­kásrendszerünket, törvényeinket, hiszen ez az, ami összetart minket."⁵⁶

A roma nemzetépítők közé egyébként nem sorolható Romano Rácz Sándor egyik korábbi írásában⁵⁷ a közösségszerveződés roma modelljé­ről beszél, és ennek a közösségi struktúrának az időtállóságával próbálja bemutatni, hogy milyen a roma világkép, a roma „néplélek". A szerző koncepciójának meghatározó eleme a (fél évezredes) változatlanság; idézem: „úgy tűnik, stagnált a roma kultúra, miközben a környezetében jelentős változások zajlottak. Kimaradtunk a történelemből, s ez a kö­rülmény teszi egyedülállóvá a roma népesség helyzetét Európában."⁵⁸ Romano gondolatmenete igen sajátos, hiszen szövegében másutt a roma kultúra páratlan sokszínűségéről beszél, amit – számomra érthetetlen módon – a cigány csoportok közti horizontális kapcsolatrendszerrel ma­gyaráz,⁵⁹ nem pedig az eltérő körülményekhez való alkalmazkodással.

Egy későbbi írásában⁶⁰ már ő is „permanens alkalmazkodási kényszer" jegyében zajló változásokról beszél („a romok kisközösségeitől semmi sem állt távolabb, mint a változatlanság"), de továbbra is kitart a közös­ségi struktúra változatlansága mellett. Az olvasó zavara fokozódik, mikor a „szakértők" szemére veti, hogy a romákat fejlődésképtelennek tarják, majd pár oldallal arrébb már a következőket találjuk: „a cigánynak neve­zett közösségek jelentős része évszázadok óta helyben jár, sőt vannak olyanok, amelyek olykor visszalépnek az időben".⁶¹

Nem célom ízekre szedni Romano Rácz írásait, de véleményem szerint nem képes adekvát és koherens választ adni a cigány kultúra több évszázados jelenlétére. Ami egyébként nem is lenne baj, hiszen még így is magasan a hazai „cigány diskurzusok" átlaga felett teljesít előítélet-mentes, jó szándékú és – egyes esetekben – kimondottan hi­teles írásaival. A baj azzal van, hogy önéletrajzi ihletésű szociográfiája, a Cigány sor (2008), illetve néhány belőle kiragadott gondolat szokatlan legitimációs erővel bír. Ahogy a kötet egyik kritikusa, Borbély Sándor írja, „az önéletrajzi elbeszélés hitelesíti a közösség társadalomtörténetét".⁶² A szerző személyiségének története, illetve a magyar cigányok elmúlt fél évszázados múltjának felidézése nem „ártatlan" diskurzus, hanem egy olyan elképzelt történeti diskurzus, amely politikai és morális céllal rendelkezik (elnyomó és elnyomott viszonyának megjelenítése).⁶³ Ezt természetes dolognak tartom, főleg egy önéletrajzi ihletésű, és ezért igen személyes hangvételű írás esetén, amely azonban csupán egyetlen történet az elbeszélhető cigány történetek közül.

A befogadó közeg (aminek jellemzése külön tanulmányt kívánna), pontosabban egyik része azonban Romano írását tekinti „a" cigány írásnak, melynek autentikussága és legitimitása megkérdőjelezhetetlen. „A cigányságból jött Romano Rácz Sándor szociológus és érzékeny tollú író Cigány sor című művéből megtudható, hogy a cigányság a feltéte­lezettnél jóval nagyobb izolációban él. […] A közvélekedés az, hogy az előítéletek miatt vannak bezárva, holott valójában ők zárták be magukat a saját világukba, és abból csak akkor tudnak kitörni, ha bennük is megfo­galmazódik az igény a többségi társadalomba való integrálódásra."⁶⁴ Egy másik példa: „A cigányságot azonban se a múltban, se a jelenben nem szegregálták kényszerrel. Viszont – mint Romano Rácz Sándor írásából kiderült – a cigányság a kívülállás kultúráját hozta létre, vagyis maga igyekezett magát szegregálni."⁶⁵ A továbbiakban az ilyesfajta állítások és vélemények alátámasztására használt „kívülállás kultúrája" koncepciót vizsgálom meg, mint egy lehetséges értelmezési keretet.

Roma történelem, avagy a kívülállás kultúrája?

A bevezetőben említett romaintegráció-vitában (és más fórumokon is) a „kívülállás kultúrája", mint a cigányság integrációjának alapvető akadálya jelent meg. Romano Rácz Sándor fogalmával kapcsolatban két dolgot kell elmondani: egyrészt torzított, félreértelmezett formában került át más szerzők írásaiba, másrészt alkalmatlan a cigány közösségek fél évez­redes jelenlétének vagy a cigány kultúra mibenlétének értelmezésére.

Németh György megfogalmazásában: „Ha elfogadjuk Romano Rácz Sándor meghatározását, miszerint a cigányság kultúrája a kívülállás kultúrája, akkor a cigányok tudatosan választják a többségi társadalmon kívül állást, vagyis a kirekesztettséget."⁶⁶ Ezzel szemben Romano a következőket írja vitaindító cikkében. A cigányság „ugyanis nem csak eltérő etnikum, hanem egy hosszú évszázadok vándorlása során kialakult sajátos, külön civilizáció, a kívülállás kultúrája. Amely – rendkívül ökono­mikus életvitel mellett – a többségi társadalmak tagjai számára el sem képzelhető, alacsony igényszintű életfeltételeket nyújtott, ám azt mindig a szegénység szolidaritásának biztonságával."⁶⁷

A szöveget látva nem tartom valószínűnek a „tudatos választást", de kétségtelenül lehet így is értelmezni. A hozzászólók által is dicsért könyvében Romano árnyaltabban kifejti teóriáját, mely szerint a „társa­dalmak kirekesztettjei egy saját kultúra megteremtése révén menekültek a permanens párialétből. […] Megszületett a kirekesztettség, a kívülállás kultúrája."⁶⁸ Itt már egyértelmű, hogy szó sincs választásról, annál inkább a mindenkori társadalmi és hatalmi viszonyrendszerek perifériáján kiala­kuló túlélési stratégiáról, melyet – Romano szövege szerint – ugyanúgy nevezhetnénk a „kirekesztettség kultúrájának" is! (A kívülállás és a kire­kesztettség közti különbséget gondolom nem kell külön hangsúlyozni.)

Ilyen értelemben Romano elképzelése valóban alkalmas lehet bizo­nyos helyzetek (de nem több száz éves, differenciált folyamatok) leírá­sára, annál is inkább, mert nagyon hasonlít Judith Okely, angol antropo­lógus elképzeléséhez, aki szerint nem tartható elmélet a mai cigányok kizárólagos indiai származása. Okely szerint az angliai cigányok őseinek nagy része olyan gádzsó (nem cigány), akik a feudalizmus széthullásá­nak idején kerültek a társadalom perifériájára, és túlélésük érdekében vándorló életmódra tértek át.⁶⁹

Ilyen típusú életmódváltási szükséglet a magyarországi cigányok esetében a XVII. század végén jelentkezhetett,⁷⁰ a korábbi vándor élet­mód azonban sokkal inkább magyarázható peripatetikus stratégiaként. A XV-XVI. században ugyanis cigányok és nem-cigányok kölcsönösen elfogadható szimbiózisa jött létre a Kárpát-medencében,⁷¹ melynek gaz­dasági alapját a cigányok munkaereje iránti igény jelentette. Egyik ismert példa erre a kovácsmesterséget űző cigányok esete. Mivel a magyarság rendelkezett régi fémműves hagyományokkal, nem maga a mesterség, hanem annak speciális technikája iránt mutatkozott kereslet. Mint Nagy Pál írja: „Az üllőjét és szerszámait könnyen szállító, a felesége kiegészí­tő munkáját is használó cigány iparos a nagy mezőgazdasági munkák idején helyszíni szolgáltatást tudott nyújtani, s azonnal megjavította a megrongálódott szerszámokat, így téve magát nélkülözhetetlenné a ter­melő munka folyamatosságának fenntartásában."⁷² E példával természe­tesen nem azt akarom illusztrálni, hogy csak peripatetikus közösségként léteztek a cigányok.

Az utóbbi évtizedekben lassan kibontakozó, tudományos igényű törté­neti cigánykutatások⁷³ különböző alkalmazkodási folyamatokról, sikeres együttélési modellekről, letelepült életmódról, hiánypótló gazdasági tevé­kenységekről vagy éppen kirekesztettségről, előítéletekről, üldöztetésről és szegénységről szólnak. Néhány olyan példát mutatnék be, melyek szembemennek a „kívülállás kultúrája" koncepcióval, mely nem csak megalapozatlan, de ellenséges állításokra is ragadtatott egyes szerzőket. (Utóbbi állításomat hadd illusztráljam: „a cigány csoportok, ellentétben a kétszáz évvel ezelőtt idekerült rácokkal, svábokkal, tótokkal vagy zsidók­kal, soha nem kívántak érvényesülni az adott társadalomban, hanem a nomád életformát folytatva azon kívül akartak létezni".⁷⁴)

A történeti adatok szerint Nagyszebenben már a XV. század végén voltak a város joghatósága alá tartozó letelepült cigányok, akik különböző munkákat (fémműves munkák, hóhéri feladatok, erődítési munkák) vé­geztek a település számára. A XVI. század eleji források szerint hasonló helyzetű cigány csoportok éltek Kolozsváron és Brassóban is.⁷⁵

XVI. századi hódoltsági török forrásokban olyan cigányok szerepelnek, akik mint zenészek, kovácsok, tűzmesterek, golyóöntők, seborvosok, katonák stb. a török hadsereg és közigazgatás szolgálatában álltak. Viszonylag sok cigány élt Budán, ahol külön mahallét (negyedet) népe­sítettek be a borkereskedelemmel is foglalkozó görögkeleti és muszlim vallású cigány lakosok.⁷⁶

Maga a „nomád életmód"⁷⁷ a XVII. századi Erdélyben például gyakran mint menlevelekkel biztosított és ellenőrzött vándorló munkavégzés létezett. A földesúri függőségbe kerülő cigányok a földesúr birtokaihoz tartozó falvakban láttak el kézműves szolgáltatásokat, amire a korabeli ipar fejletlensége miatt is szükség volt.⁷⁸

A gondos birodalmi adminisztrációnak és a kitartó levéltári kuta­tásoknak köszönhetően sok információ áll rendelkezésre az erdélyi aranymosó cigányokról, akiket a magyar nyelv Bányász vagy Aranyász Czigányoknak nevezett a XVIII. század közepén.⁷⁹ Főleg ezekre az adat­sorokra támaszkodva a közelmúltban ígéretes kísérlet történt, a román anyanyelvű beás cigányok korai történetének rekonstruálására.⁸⁰

A ma oly sokat hangoztatott integrációra is sor került több helyen. Miskolcon egy, az 1740-es évekből származó statútum a lakatos mester­emberek kérelmére úgy rendelkezik, hogy a cigányok csak a sátraikban gyakorolhatják mesterségüket és a piacon sem patkolhatnak csizmát. A helyi céhek gazdasági érdekeit védő diszkriminatív rendelkezések elle­nére, a főleg kovácsolásból, zenélésből és paraszti, illetve napszámos munkákból élő cigányok a XVIII. század végére letelepült életmódot folytató városi lakosokká váltak. Egy korabeli utazó szavaival: „sok testvérük már olyannyira ki is művelődött, hogy zavarban vagyunk: vajon valódi cigányokkal van-e dolgunk? Még fekete színük is észrevehetően meg­változott. Sok miskolci cigányra hivatkozhatunk itt, különösen azokra, akik zenei tehetségüket kiművelték."⁸¹ A gazdasági alapokon nyugvó integrációs (és itt-ott asszimilációs) folyamat érhető tetten például Győr⁸² és Szeged⁸³ városában is a XVIII-XIX. században.

Természetesen a falu társadalmába is tudtak integrálódni a cigány közösségek. A XIX. század első felében a Nógrád megyei cigányok több­sége szegény sorban, de évtizedek óta letelepedettként élt a megye fal­vaiban és mezővárosaiban. A lókupecek szolgáltatásaira gyakorta igényt tartottak a helyi földesurak, akár az uralkodói rendeletekkel is dacolva. A zenélés ekkorra már az egyik, ha nem a legjellemzőbb cigányok által űzött foglalkozássá vált. A megélhetési nehézségeket jelzi azonban, hogy az összeírásokban sokan kovács-muzsikusként, illetve muzsikus-kovács­ként szerepelnek.⁸⁴ A „több lábon állás" ilyen formája természetesen nem valamilyen etnikai sajátosságként, hanem a nehéz gazdasági helyzethez való alkalmazkodásként értelmezendő.

Folytathatnám a sort, és nyilván lehetne olyan helyzeteket is találni (elsősorban az elmúlt 100-150 évben)⁸⁵ , ahol létrejön a „kívülállás (vagy inkább kirekesztettség) kultúrája". (Az észak-magyarországi Csenyéte község esete jól szemlélteti ezt a folyamatot. A XIX. század közepén a ci­gányok a falu belső területén laktak, vegyesen a szegényebb magyarok­kal és a kisszámú zsidósággal, azonban a század utolsó éveiben elkezd­ték őket kiszorítani a falu mellett felépített telepekre, ahol lakóhelyileg szegregáltabb, gazdaságilag pedig marginalizáltabb helyzetbe kerültek. A rendszerváltást követően a megszűnő munkahelyek következtében rohamos mértékben szegényedett el a település lakossága, a magyar és a tehetősebb roma családok elköltöztek (ez az underclass kialaku­lásának folyamata), a tartós munkanélküliség, a nagy szegénység és a szegénység kultúrája pedig azóta is folyamatosan újratermeli önmagát.⁸⁶

Talán sikerült bizonyítani, hogy a „kívülállás kultúrája" teória nem fedi le a cigány közösségek jó fél évezredes magyarországi jelenlétét, történe­tét. A történelmen vagy a társadalmon „kívüliség" nem lehet a cigányság jellemzője, hiszen maga a „cigány kategória" a mindenkori cigányok és nem-cigányok viszonyának „terméke",⁸⁷ a cigány kultúra, vagy inkább cigány kultúrák soha nem elszigetelten, hanem mindig a domináns, az egyes cigány csoportokat körülvevő társadalommal kölcsönhatásban jönnek létre és alakulnak át.⁸⁸ Az akkulturáció fogalmát kell tehát elővenni, hiszen kívülállás helyett – különböző előjelű – kölcsönhatásokról van szó. (Az akkulturáció, mint említettem – a Berry-féle modell szerint – négy irányú lehet: integráció, asszimiláció, marginalizáció és szeparáció. A négy irány vagy „stratégia" akár egy közösségen belül is megtalálható, sőt, egy ember is többféle stratégiával élhet élete során.)⁸⁹

Az egyik lehetséges irány, az asszimiláció kapcsán kell tennünk egy elgondolkodtató kitérőt. Nem csak a cigányok asszimilálódnak a több­ségi társadalomhoz, hanem ellenkező előjelű folyamatok is léteztek, illetve léteznek. Egy magyarországi mezőváros, Siklós XVIII-XIX. századi forrásai alapján Nagy Pál feltárta, hogy a földdel bíró cigányok közti va­gyoni differenciálódás következtében egyes cigányok gádzsókká (latinul: neo-colonus), az elszegényedett gádzsók viszont cigányokká „váltak".⁹⁰ Hasonlóan a napjainkban Magyarország halmozottan hátrányos helyzetű kistérségeiben⁹¹ vagy például egy kis romániai iparvárosban⁹² élő, „ere­detileg" nem cigány emberekhez. A többségi társadalomhoz közeledő (magasabb státuszú, sikeresebb) cigányok közül sokan asszimilálódnak integráció „helyett", míg a cigányok közé kerülő nem cigányok többsége – feltehetően – alacsonyabb presztízsű, rossz anyagi helyzetű ember. „Cigány szempontból" tehát komoly asszimilációs veszteségről beszél­hetünk, de semmi esetre sem kiegyenlített folyamatokról. (Talán túlzó és erős ez az általánosítás, de szerintem sok esetben helytálló lehet.) Nagyon idekívánkozik egy 1944-ből, magyar szerző tollából származó mondat: „Ismerek már kereskedőt, hivatalnokot, ügyvédet, orvost közü­lük, akik tiszteletre méltó úriemberek, akikről nem tudjuk, fölösleges is tudni, hogy cigány eredetűek."⁹³

Az asszimilációs kitérő után térjünk vissza eredeti gondolatmene­tünkhöz. Mi a cigány kultúra megkülönböztető jegye, fő sajátossága? Leonardo Piasere, olasz antropológus évtizedeket szentelt a különböző cigány közösségek kutatásának. A roma rokonsági terminológiákat ösz-szehasonlítva, arra a következtetésre jutott, hogy az egyes terminológiai rendszerek felépítésében alapvetőek azok a viszonyok, amelyeket a történelem során egy csoport a környező nem-cigányokkal létesített. Piasere, bár tudja, hogy nincs egységes cigány kultúra, azt állítja, hogy „talán van egy életstílus vagy inkább kulturális stílus, ami töretlenül fönn­maradt a cigányság története során". Ez pedig egy olyan „mechanizmus, amely a nem-cigány jegyek elfogadásán és újrahasznosításán alapul, és amely a változatlanság és egyformaság ellen küzd".⁹⁴

Piasere megállapítása az adaptációs folyamatok jelentőségére hívja fel a figyelmet, melyek nyilván nem képzelhetők el akkulturációs vonzatok nélkül. Az ökológiai antropológia nyelvén az adaptáció „fenn­maradást elősegítő társadalmi viselkedést"⁹⁵ jelent. Adaptív stratégiák kialakítására gyakran volt szükségük a cigány közösségeknek, főleg a XVII. századtól kezdődően, amikor Magyarországon a specializálódás következtében több fémműves tevékenység is önálló foglalkozássá vált, és céhes keretekbe szerveződött. (Ekkor még a fémművesség volt a legelterjedtebb foglalkozás a cigányok körében, a XIX. század végén már a zenélés.) A céhek egyre erőteljesebben kiszorították a piacról a cigány kézműveseket. „Amikor a tanult mesterség gyakorlásának lehetősége egy adott térben bezárult, kétféle választ lehetett adni: vándorlással új piacot keresni, vagy új megélhetési módra áttérni. Ezzel létrejött a cigányok magyarországi történetében az a tartósan, napja­inkig fennmaradó kényszerhelyzet, amit újra és újra a foglalkozás- és életmódváltás jelent."⁹⁶

Miért nem „írja felül" a cigány közösségeket ez a folyamatos alkalmaz­kodási kényszer, amire maga Romano Rácz Sándor is többször utalt írásaiban? (A kérdésre ő a kívülállás kultúrája koncepcióval és a közös­ségi struktúra változatlanságával próbál válaszolni, véleményem szerint sikertelenül.)⁹⁷ A nyugati marxista antropológusok közül kritikus és eredeti elképzeléseivel kitűnő Maurice Godelier⁹⁸ egyik elmélete talán segíthet a válaszkísérletben. Godelier szerint egy társadalomban azok az uralkodó viszonyok, amelyek (mibenlétüktől függetlenül) termelési viszonyként funkcionálnak. Ez azt jelenti például a „természeti népeknél", hogy a rokonsági viszonyok nem csak a társadalom reprodukcióját biztosító szociológiai eszköztár funkcióját látják el, hanem közvetlenül termelési viszonyként (elosztás, együttműködés keretei, munka megszervezése stb.) is érvényesülnek.⁹⁹ (Ezzel Godelier meghaladja azt a tézist, mely kizárólag a termelési módból vezetné le a rokonsági rendszert.)¹⁰⁰

A peripatetikus cigány közösségek számára a rokonsági viszonyok meghatározóak voltak, hiszen a korlátozott számú niche-k és a bizony­talan „piaci igények" miatt minden csoportnak elemi érdeke volt, hogy „működőképes méretű" maradjon. Ehhez pedig exogám és endogám há­zassági stratégiák összehangolt alkalmazására volt szükség. Bár ez nem egy vaskos alapkutatásokon nyugvó és precízen kidolgozott okfejtés, de talán kijelenthetjük, hogy „peripatetikus kontextusban" fontos szerepe volt a Romano-féle közösségi struktúráknak.¹⁰¹ (Amit épp ezért nem tekint­hetünk roma sajátosságnak, legfeljebb a romák egyik sajátosságának.)

A peripatetikus életmódról való áttérés különböző módozatai viszont már a közösségi struktúrák szerepét is átalakíthatják, avagy – Godelier nyomán – a rokonság helyett termelési viszonyként más instanciák (pl. jogi-politikai, ideológiai) funkcionálhatnak. Gondoljunk a híres magyar cigányzenészekre, akik a magyar nemzeti kultúra integráns részévé vál­tak a XIX. század folyamán. Az ő „cigányságuk" nyilván teljesen más volt, mint a korabeli néhány ezer „peripatetikus" társaiké (1893-ban összesen 8.938 vándor, és 20.406 ún. „félvándor" cigány volt, míg a zenészek kb. 20.000-en lehettek, plusz a családtagjaik).¹⁰² Hadd illusztráljam a zené­szek „identitását" egy idézettel: „célunk a Magyarországon élő, magyar cigányzenészek tömörítése, szellemi, művészi és anyagi érdekeik vé­delmezése, a munkaviszonyok megjavítása, a magyar cigányzenészség hírnevéhez fűződő idegenforgalmi érdekek hathatósabb támogatása, a magyar dal ápolása, tagjainak hazafias és keresztény szellemű egységes irányítása – politikai és vallási kérdések kizárásával". (Magyar Cigány­zenészek Országos Szövetsége, részlet az alapszabályból, 1935.)¹⁰³ Ez is egy adaptív válasz: alkalmazkodás a modern piaci és az uralkodó politikai-ideológiai viszonyokhoz.

A földművelő és/vagy jobbágysorba kerülő cigányok száma a történeti kutatások jelen állása alapján még csak meg sem becsülhető, noha több helyről is vannak ilyen adatok. Ugyanígy a „gádzsósodás" és a „cigányosodás" méreteit, arányait sem lehet meghatározni, még közelítőleg sem. Az államszocializmus éveiben proletársorba kerülő cigány emberek közösségei, szokásai, hagyományai is átalakultak. Felsejlik, hogy a nem „cigányos" foglalkozás, életmód vagy megjelenés sok esetben (spontán) asszimilációt vonhatott, illetve vonhat maga után. Ki dönti el, hogy mi a „cigányos" és milyen kritériumok alapján (etnikai vagy szociális)?¹⁰⁴ Visszatértünk az egyik kiinduló ponthoz.

*

A „cigányságot" alapvetően egy egységes, történetileg kialakult, külső klasszifikációs mechanizmus és sok egyedi, a gazdasági stratégiától, po­litikai viszonyoktól és az akkulturációs folyamatoktól befolyásolt, etnikus kultúra határozza meg.

Befejezés helyett: elszegényedés és etnikai szemlélet a rendszerváltás után

Miért olyan népszerű Romano Rácz Sándor – jórészt félreértelmezett -teóriája, a kívülállás kultúrája? Miért nem jó helyette az underclass vagy a hátrányos helyzet fogalma? Talán azért, mert akkor nem lehetne meg­fogalmazni a kultúraváltás nagy ívű és a nem-cigány magyarok számára „jól hangzó" koncepcióját. A történelmi romanticizmus önbecsapás – írta Németh György. Szerinte a cigányság társadalmi felemelkedésének kulcskérdése egy „cigány kulturális forradalom" véghezvitele, mely a kívülállás kultúrája helyébe a „belülállás" kultúráját állítja.¹⁰⁵ Németh elutasítja a történelmi romanticizmust, de helyette egy történelmietlen romanticizmusnak (kultúraváltás) ágyaz meg, mely a következményekre helyezi a hangsúlyt az okok helyett. Sok múlik egyes szavakon, hiszen ha – a már említett – „kirekesztettség kultúrája" lenne a kiindulópont, akkor nem lehetne nem észrevenni, hogy az, amit ők kívülállás kultúrája alatt értenek egy sajátos társadalmi-gazdasági helyzet eredménye, nem pedig fél évezred óta változatlan, nemzeti/etnikai karakter.

A rendszerváltást követően (újra) megerősödő nacionalizmus, a legiti­mációs küzdelmek, az etnikai elismerés politikája, a definiálatlan „kultú­rát" középpontba állító, misztifikáló és rendező elvként elfogadó miliő¹⁰⁶ kedvező talaja az ilyen koncepcióknak és értelmezéseknek. A statikus vagy hagyományos etnikum-kép uralma, az olyan társadalomlélektani folyamatok mint a rendszerigazolás, a sztereotípiák önigazolási funkciói, vagy a különböző identitások közötti – szükségszerűen létező – kont­rasztok felértékelődése elősegítik „a cigányok" valamilyen úton-módon történő megkülönböztetését.¹⁰⁷

A tanulmányban vázolt folyamatokat azért (is) fontos tudatosítani, mert a cigány közösségek napjainkban két homogenizáló erőnek vannak kité­ve: elszegényedés és nemzetté válás. A növekvő szegénység, a tartós munkanélküliség, a hátrányos helyzetű régiók, települések és település­részek problémája egyre jobban etnicizálódik, „cigányosodik",¹⁰⁸ a ma­gyarországi (és az egész kelet-európai) szegénységnek sokak szemében roma arculata van.¹⁰⁹ Mindez annak ellenére, hogy bár a magyarországi romák legalább kétharmada szegény, ugyanakkor a szegény kategórián belül „kisebbségben" vannak, és a mélyszegénységben élőknek is „csak" mintegy harmada, esetleg fele lehet roma származású.¹¹⁰ (A kultúravál­tás mint megoldás tehát egyszerűen nem vesz tudomást a nem cigány szegények problémáiról.)

Az elismerés politikájával¹¹¹ összefüggésben már az 1970-es évek óta jelen van nemzetközi és hazai színtéren is egy (illetve több) roma nem­zetépítő projekt, amely (kultúr)nemzeti alapon szeretné újraegyesíteni a „cigány népet".¹¹² Bár vitathatatlanul vannak pozitív vonásai egy ilyen legitimációs küzdelemnek,¹¹³ a kétféle homogenizáció csak a szociális alapon meghatározott etnikai és kulturális cigányképben¹¹⁴ érhet össze. (Pontosabban már össze is ért, ahogy azt az előítélet-kutatások ered­ményei vagy az említett „romaintegráció-vita" jelzi.)¹¹⁵

Írásomat a Ladányi-Szelényi szerzőpáros egy – közel tíz éve meg­fogalmazott, de nagyon idevágó – mondatával szeretném zárni: „Vé­leményünk szerint nem létezik cigány »szegénykultúra«, és ahogy a cigányság helyzetének az ellehetetlenülését sem kultúrájuk »okozta«, a szegénységből való kiemelkedésüket sem várhatjuk a mitologizált kultúrától."¹¹⁶

Jegyzetek

1 Romano Rácz Sándor: Cigánysor, cigány sors. 2009. (http://hvg.hu/velemeny/ 20091014_roma_cigany_integracio).

2 Póczik Szilveszter: Ég a város, ég a ház is. (http://hvg.hu/velemeny/20091106_ poczik_ciganysagszegenyseg)

3 Vö. Pelle János: A lelkünk mélyén élő cigány. (http://hvg.hu/velemeny /20091102_cigany_roma_vita)

4 Eriksen, Thomas. H.: Kis helyek – nagy témák. Bevezetés a szociál-antropológiába. Budapest, Gondolat, 2006. 13.

5 A roma nemzeti identitás és kultúra fogalmának ismertetésére, elemzésére és kritikáira itt nem térek ki. A tanulmányban elsősorban a következő írások alapján beszélek roma nemzetről: Kovalcsik Katalin – Réger Zita: A tudomány mint naiv művészet. Kritika, 1995. 2. sz. 31-34; Szuhay Péter: A magyarországi cigány etnikai csoportok kulturális integrációjáról és a nemzeti kultúra megalkotásáról. BUKSZ, 1995. 7. évf. 3. sz. 329-341; Fosztó László: Van-e cigány nemzettudat? In: Fedinec Csilla (szerk.): Társadalmi önismeret és nemzeti önazonosság Közép-Európában. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2002. 207-224; Binder Mátyás: A roma nemzet – történeti és kulturális antropológiai keresztmetszetben. Eszmélet, 2008. 77. sz. 130-160; Binder Mátyás: „Újraegyesülés"? A roma nemzeti gondolat kelet-európai történeti kontextusban. In: Deáky Zita – Nagy Pál (szerk.): A cigány kultúra történeti és néprajzi kutatása a Kárpát-medencében (Cigány néprajzi tanulmányok, 15.). Budapest – Gödöllő, Magyar Néprajzi Társaság, SZIE GTK, 2010. 353-365.

6 Tylor, Edward B.: A primitív kultúra. In: Bohannan, P. – Glazer, M. (szerk.): Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Budapest, Panem, 1997. 108.

7 Geertz, Clifford: A kultúra fogalmának hatása az ember fogalmára. Kultúra és Közösség, 1988. 15. évf. 4. sz. 69.

8 Vö. Borsányi László: A kultúra fogalmától a kultúra tudománya felé. In: Kézdi nagy Géza (szerk.): A magyar kulturális antropológia története. Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2008. 147-150.

9 Vö. Boglár Lajos: Mit jelent a kulturális antropológia? In: Boglár Lajos – Papp Richárd (szerk.): A tükör két oldala. Bevezetés a kulturális antropológiába. Buda­pest, Nyitott Könyvműhely, 2007. 15-16; Borsányi 2008.

10 A kultúra és a társadalom viszonyáról lásd: Sárkány Mihály: Kultúra, etnikum, etnikai csoport. In: uő.: Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában. Budapest, L'Harmattan, 2000. 89-100.

11 Godelier, Maurice: Szociálantropológia vagy kultúrakutatás? Magyar Lettre Internationale, 2001. 43. sz. 15.

12 Sárkány Mihály: Az identitás kutatása az amerikai kulturális és a brit szociál-antropológiában. In: uő. Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában. Budapest, L'Harmattan, 2000. 111.

13 A kulturális ökológiai megközelítést természetesen nem kritikátlanul alkalmaz­va, hanem egyes megfontolásait az ismert kutatási eredményekkel összevetve tartom hasznosnak. A kulturális ökológia és az ökológiai antropológia viszonyáról, és az előbbi kritikáiról lásd: Sárkány Mihály: Kulturális ökológia – távlatok és korlátok. In: Sárkány, 2000. 31-43; Borsos Balázs: Félig festett zebra a Múzeum-körúton. Az ökológiai antropológia a természet- és társadalomtudományok között. In: A. Gergely András (szerk.J: Ökológia – kultúra – embertudomány. Környezet és ember a paradigmaváltások korában. Budapest – Sopron, 2003. 84-99. (http:// www.elib.hu/01700/01710/01710.pdf). A kulturális ökológia és a marxizmus viszo­nyához lásd: Eriksen, 2006. 248-249.

14 Godelier, Maurice: A társadalmak környezetükhöz való adaptációs korlátainak problémája és a „gazdasági racionalitás" fogalma. In: Felkai Gábor – Némedi Dé­nes – Somlai Péter (szerk.): Olvasókönyv a szociológia történetéhez II. Budapest, Új Mandátum, 2002. 446-463.

15 Cigányokkal kapcsolatos előítélet-kutatások Magyarországon már az 1970-es évek végén is készültek, a rendszerváltást követően pedig az előítéletességgel párhuzamosan a kutatás is fellendült. Néhány áttekintő jellegű írás: Tomka Miklós: Gazdasági változások és a cigánysággal kapcsolatos közvélemény. In: Utasi Ágnes – Mészáros Ágnes (szerk.): Cigánylét. Budapest, MTA PTI, 1991. 8-36. Székelyi Mária – Örkény Antal – Csepeli György: Romakép a mai magyar társadalomban. Szociológiai Szemle, 2001. 3. sz.; Csepeli György: Cigányok és gádzsók. Roma­kép a magyar társadalomban. http://www.csepeli.hu/pub/2008/csepeli_ciganyok_ gadzsok.pdf (2010-04-23); Binder Mátyás: Változatosság és állandóság. Cigányok/ romák és etnikai előítéletek Magyarországon. In: Juhász József – Krausz Tamás (szerk.): Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatás problémája Kelet-Európában 1989 után. Budapest, L'Harmattan – ELTE BTK, 2009. 170-190.

16 Vö. Prónai Csaba: A cigány kultúrák antropológiája. „Transznacionalitás", „multietnicitás", „transzkulturalitás". In: Boglár Lajos – Papp Richárd (szerk.): A tükör két oldala. Bevezetés a kulturális antropológiába. Budapest, Nyitott Könyv­műhely Kiadó, 2007. 206-217.

17 Ladányi János – Szelényi Iván: Ki a cigány? In: Horváth Ágota – Landau Edit – Szalai Júlia (szerk.): Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok. Budapest, Új Mandátum, 2000, 179-191; Ladányi János – Szelényi Iván: Az etnikai besorolás objektivitásáról. In: Horváth – Landau – Szalai, 2000. 203-209.

18 Magyarországon a „Nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló 1993. évi LXXVII. törvény" a cigányokat etnikai kisebbségként ismeri el, és lehetőséget ad számukra kisebbségi önkormányzatok alakítására. A törvény konkrétan nem nevezi meg az etnikai kisebbségeket, de lényegében azokat a csoportokat jelöli, melyek nem rendelkeznek anyaországgal, így csak a roma és a ruszin kisebbség sorolható ide. Lásd ehhez: Majtényi Balázs – Majtényi György: Állami romapolitikák. Pro Minoritate, 2005. 3. sz. 69-109.

19 Eriksen, Thomas Hylland: Etnicitás és nacionalizmus. Antropológiai perspek­tívák. Budapest – Pécs, Gondolat Kiadó – PTE. 2008. 22.

20 Bromlej, Julian Vlagyimirovics: Etnosz és néprajz. Budapest, Gondolat, 1976. 49.

21 Barth, Fredrik: Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 1996. 7. évf. 1. sz. 3.

22 Sárkány 2000. 94-97; Brubaker, Rogers: Ártalmas állítások. Mítoszok és tévképzetek a nacionalizmuskutatásban. Beszélő, 1996. 1. évf. 7. sz., 26-41; Keményfi Róbert: Az etnicitás fogalma és helye az etnikai térszerkezeti kutatá­sokban. Kisebbségkutatás, 2002. 2. sz. 377-378; Sokolovskii, Sergey – Tishkov, Valery: Ethnicity. In: Barnard, Alan – Spencer, Jonathan (eds.): Encyclopedia Of Social And Cultural Anthropology. London, Routledge, 1996. 290-295.

23 Eriksen, 2008, 84.

24 Egy megjegyzés: a roma személyek esetében élesen elkülönül a nem cigá­nyok által nekik tulajdonított identitás elviselhetetlensége és a saját csoportjukkal való azonosulás. Csepeli György – Örkény Antal – Székelyi Mária: Hogyan lesz egy ember cigány? Kritika, 1999. 28. évf. 3. sz. 30-31.

25 A kérdés feltevését indokolja, hogy a legutóbbi népszámlálás (2001) alkal­mával 190 046 fő vallotta magát cigánynak, ezzel szemben szakértői becslések körülbelül 600.000 főre teszik a magyarországi cigányok számát. A két adattípus (népszámlálás: önmeghatározás – szakértői becslés: külső besorolás, osztályo­zás) közti jelentős különbség a térség más országaira is jellemző. Szlovákiában a 2001-es népszámlálás során 89 920 személy vallotta magát roma nemzeti­ségűnek, míg a szakértők becslései 300-500 ezer fő között mozognak. Vano, Boris – Haviarová, Eva: Roma Population Demographic Trends. In: Vasecka, Michal – Jurásková, Martina – Nicholson, Tom (eds.): Cacipen pal o roma. A Global Report on Roma in Slovakia. Institute for Public Affairs, Bratislava, 2003. 297-310. Romániában az 1992-es népszámlálás alapján 401.087 roma ember élt, ugyan­ekkor a kutatók nagyjából 1,2, 1998-ban már 1,5 millió fővel számoltak. Romániai roma vezetők becslései 2-3 millió fő körül mozogtak a kilencvenes években. Achim, Viorel: Cigányok a román történelemben. Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 246; Barany, Zoltan: A kelet-európai cigányság. Rendszerváltás, marginalitás és nemzetiségi politika. Budapest, Athenaeum 2000 Kiadó, 2003. 160-161.

26 A 90-es évek végén, magyarországi társadalomtudósok között zajlott ún. „Ki a cigány?" vitára utalhatunk. A vita fontosabb írásai megtalálhatók: Horváth Ágota – Landau Edit – Szalai Júlia (szerk.): Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok. Budapest, Új Mandátum, 2000. A kérdéshez kapcsolódó reflexiók rövid áttekintését lásd: Dupcsik Csaba: A magyarországi cigányság története. Budapest, Osiris, 2009. 16-20 és 277-278.

27 A kategorizáció több módon is hozzájárulhat egy csoport önazonosságának meghatározásához. „Ott van például az a mozzanat, amelyet »internalizációnak« nevezünk: a kategorizált csoport szembekerül azokkal a meghatározásokkal, amelyeket egy másik csoport alkot róla, s ezt részben vagy akár teljesen beépíti a saját identitásába." Jenkins, Richard: Az etnicitás újragondolása: identitás, kategorizálás és hatalom. In: Kántor Zoltán – Majtényi Balázs (szerk.): Szöveg­gyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2005. 127-147. A külső kategorizáció cigányokra gyakorolt hatásához lásd: Lucassen, Leo: The Power of Definition, Stigmatization, Minorisation and Ethnicity. The Netherlands Journal of Social Sciences. 1991. Vol. 27. Nr 2. 80-91; valamint egy hazai példa: Pálos Dóra: „Cseperedünk". Egy beás cigány közösség önsztereotipizálási folya­matairól, in: Bakó Boglárka – Papp Richárd – Szarka László (szerk.): Mindennapi előítéleteink. Társadalmi távolságok és etnikai sztereotípiák. Budapest, Balassi – MTA ENKI, 2006. 91-119.

28 Hancock, Ian: Mi vagyunk a romani nép. Budapest, Pont Kiadó, 2004. 20.

29 Az akkulturáció mint a cigányokat történeti perspektívában alapvetően jel­lemző folyamat – tudomásom szerint – Nagy Pál írásaiban jelent meg először Magyarországon. Vö. Nagy Pál: „Gádzsósodás – cigányosodás". Akkulturáció és parasztosodás a cigányok magyarországi történetében. Amaro Drom, 17. évf. (2007) 2. sz. 21-22; Nagy Pál: Cigány csoportok és együttélési modellek változá­sai a Kárpát-medencében a 15-20. században. In: Romák a történelemtanításban. Történelemtanárok 17. országos konferenciája. Budapest, Történelemtanárok Egylete, 2008. 35-50.

30 Herskovits és munkatársai definícióját idézi: Berry, John W. – Poortinga, H. Ype – Segall, Marshall H. – Dasen, Pierre R.: Cross-Cultural Psychology. Research and Applications. Cambridge, University Press, 2002. 349.

31 Pálos Dóra: „Cigány" identitások nehézségei. Egy önbeszámolókon alapuló vizsgálat tanulságai. Esély, 2010. 21. évf. 2. sz. 41-63.

32 Vö. Prónai Csaba: Cigánykutatás és kulturális antropológia. Budapest – Ka­posvár, ELTE BTK – Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola, 1995. 62-94.

33 Prónai Csaba konkrét példák alapján mutatja be, hogyan cáfolták meg antro­pológusok az olyan közismert sztereotípiákat, mint a „piszkos" cigány, az „élőskö­dő" cigány vagy a „nevelhetetlen" cigány. Prónai Csaba: A kulturális antropológia jelentősége a cigánykutatásban. In: Kovács Nóra – Osvát Anna – Szarka László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből III. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2004. 254-265.

34 A cigányokkal tudományos igénnyel foglalkozó szakemberek első nemzet­közi szervezete 1888-ban jött létre Londonban (Gypsy Loire Society), melynek Herrmann Antal magyar néprajzkutató lett a főtitkára. (Herrmann Antal: A nem­zetközi cigány-tudós társaság. Ethnographia, 1903. 14. évf. 3. sz. 156-158.) Herrmann mellett Wlislocki Henrik és Habsburg-Lotharingiai József Károly főherceg tartozik az ún. első „ciganológus triászba", lásd: Prónai, 1995. 99-101.

35 Prónai Csaba: A cigány közösségek gazdasági tevékenységeinek kulturális antropológiai megközelítései. In: Kemény István (szerk.): A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Budapest, Osiris – MTA KI, 2000. 176-198.

36 Prónai, 2000. 178.

37 Piasere, Leonardo: Szlovén romák: vándorlás és megtelepedés. In: Prónai Csaba (szerk.): Leonardo Piasere: A ciganológusok szerelmei. Válogatott tanul­mányok. Budapest, ELTE BTK, 1997. 110-122.

38 Vö. Nagy Pál: A magyarországi cigányok a rendi társadalom korában. Ka­posvár, Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Kiadója, 1998.; Nagy, 2008.

39 Herrmann Antal (szerk.): A Magyarországon 1893. január 31-én végrehaj­tott czigányösszeírás eredményei. Magyar Statisztikai Közlemények. IX. évf. Athenaeum R. Társulat, Budapest, 1895. Az összeírás adatait már sokan idézték, elemezték, legutóbbi áttekintését lásd: Dupcsik 2009. 75-84.

40 Stewart, Michael S.: Depriváció, romák és „underclass". Beszélő, 2001. 7-8. sz. 82-94.

41 Németh György: A cigányok, a rózsadombiak és a Mózes-fajták. (http://hvg. hu/velemeny/20091029_ciganyvita_felzarkozas_integracio_akadaly)

42 Ladányi János – Szelényi Iván: Van-e értelme az underclass kategória hasz­nálatának? Beszélő, 2001. 11. sz. 94-99.

43 Vö. Stewart, 2001; Ladányi – Szelényi, 2001; Ladányi János – Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. Közép- és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálata. Budapest, Napvilág Kiadó, 2004. 11.

44 A szegénységgel kapcsolatban három fő diskurzus bontakozott ki a kutatók körében: a társadalmi kirekesztettség, az underclass és az újszegénység diskurzu­sai. Péter László: Vázlatok a szegénység szociológiájához. Kolozsvár, Kolozsvári Egyetem Kiadó. 2006. 130-134.

45 Péter, 2006. 132-137. Lásd még: Ladányi János – Szelényi Iván: Ankét a kisebbségkutatás helyzetéről (hozzászólás). Regio, 2009. 20. évf. 3. sz. 62-67.

46 Ladányi – Szelényi, 2001. 97.

47 Ladányi – Szelényi, 2004. 14-15.

48 Ladányi – Szelényi, 2004. 14. Lewis, Oscar: A szegénység kultúrája. Kultúra és Közösség, 1988. 4. sz. 94-105. A szegénység kultúrája koncepciót más ma­gyar kutatók is használták, mint például Szuhay Péter, valamint Kemény István és tanítványai. (Lásd: Szuhay Péter: A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája. Budapest, Panoráma, 1999. és Prónai 1995. 109-111.) A személyiségjegyek felvázolása kapcsán Sárkány Mihály egyenesen az akkulturációs tanulmányok csúcsteljesítményének tartja Lewis elméletét, szerinte „ez mondta a legtöbbet arról, hogy a harmadik világ országaiban zajló változások miként hatnak a tömegek életére". (Sárkány, 2000. 111.) A szegénység és a cigányság fogalmak összekapcsolódásának kritikai áttekintését a magyar társadalomtudományi diskurzusokban lásd: Horváth Kata: Éhség-szövegek. A szociológia, a média és egy cigány közösség éhség-interpretációi. In: Prónai Csaba (szerk.): Cigány világok Európában. Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2006. 103-123. Michael Stewart – magyarországi példákra támaszkodva – több ellenérvet is felsorakoztat a szegénység kultúrájával kapcsolatban (Stewart, 2001. 88-89.), melyekre most – a terjedelmi korlátok miatt – nem tudok kitérni.

49 Lewis, 1988. 94.

50 Lewis, 1988. 95.

51 Ladányi – Szelényi, 2004. 24; Lewis, 1988. 95.

52 Vö. Binder Mátyás – Pálos Dóra: A kisebbség kisebbsége és a szegénység kultúrája. Szélsőséges egyenlősdi egy erdélyi magyar cigány közösségben. Nép­rajzi Látóhatár, 2009. 18. évf. 2. sz. 93-115.

53 Lewis, 1988. 103.

54 lewis, 1988. 104.

55 Lewis, 1988; Ladányi – Szelényi, 2004; 2009; Binder – Pálos, 2009.

56 Rostás-Farkas György: Megnyitó. In: Bódi Zsuzsanna (szerk.): Cigány Nép­rajzi Tanulmányok 2. Budapest, Mikszáth Kiadó, 1994. 13-14.

57 Romano Rácz Sándor: A roma kisebbség és a társadalmi kohézió. Iskolakul­túra, 2002. 12. évf. 8. sz. 29-43.

58 Romano, 2002. 31.

59 Romano, 2002. 33.

60 Romano Rácz Sándor: Közösség és emlékezet. In: Boreczky Ágnes (szerk.): Cigányokról – másképpen. Budapest, Gondolat, 2009. 13-58.

61 Romano, 2009. 27.

62 Borbély Sándor: „…mi egy másik darab szereplői vagyunk" – A „cigány" tör­téneti tapasztalat genealógiája. Regio, 2009. 20. évf. 3. sz. 202-220.

63 Borbély, 2009. 215-219.

64 Stadler János: Együtt élni, de hogyan? (http://hvg.hu/velemeny/20091014_ roma_cigany_integracio/2)

65 Németh György: A cigányok, a rózsadombiak és a Mózes-fajták. (http://hvg. hu/velemeny/20091029_ciganyvita_felzarkozas_integracio_akadaly)

66 Németh, 2009.

67 Romano, 2009.

68 Romano Rácz Sándor: Cigány sor. Budapest, Osiris, 2008. 45.

69 Okely, Judith: The Traveller-Gypsies. Cambridge, Cambridge University Press, 1983. 8-15.

70 A történész Nagy Pál szerint a „cigánykérdés" történeti genezise Magyaror­szágon ekkorra datálható, jórészt az általa „relatív túlnépesedésnek" nevezett folyamatnak köszönhetően. A cigányok egyrészt túl sokan lettek az általuk űzött szolgáltató tevékenységekhez, másrészt a XVIII. századra megszűnt az ország szétdaraboltsága, hatékonyabbá vált a közigazgatás, ezzel párhuzamosan pedig megnőtt a periférikus helyzetű társadalmi csoportok és a hatalom közti viszony újrarendezésének szükségessége. Lásd: Nagy, 1998.

71 Bár kezdetben a cigány csoportok zöme Magyarországon keresztül tovább­haladt Nyugat-Európa felé, napjainkban mégis Kelet-Európa országaiban él az európai roma lakosság túlnyomó többsége. Az okokat feltehetően a két terület eltérő társadalmi és gazdasági fejlődésében kereshetjük. A cigány közösségek számára kedvezőbb lehetőségek (pl. több „niche") nyíltak a feudális Kelet-Euró­pában, mint a posztfeudális nyugati országokban, ahol rövid idő után kirekesztő rendeletek sorát hozták ellenük. A kelet-európai államokban a cigányok adók megfizetése vagy munkára kényszerítés útján integrálódtak a helyi társadalmak­ba, integrációjuk foka az Oszmán Birodalomban volt a legmagasabb. Vö. Prónai Csaba: Európa cigányai. [Leonardo Piasere: I rom d'Europa. Una storia moderna. c. könyvéről] In: Prónai Csaba (szerk.): Cigány világok Európában. Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2006. 361-366.

72 Nagy, 2008. 42.

73 A magyarországi történeti cigánykutatások néhány kérdését, a forráskiadás helyzetét és eredményeit, valamint a szakirodalom rövid áttekintését lásd: Binder Mátyás: „A cigányok" vagy a „cigánykérdés" története? Áttekintés a magyarországi cigányok történeti kutatásairól. Regio, 2009. 20. évf. 4. 35-59. A legfontosabb monográfiák és tanulmánykötetek megjelenésük sorrendjében, de a teljesség igénye nélkül: Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon 1919-1945. Út a cigány Holocausthoz. Budapest, Cserépfalvi Könyvkiadó, 1992; Pomogyi László: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon. Osiris – Szá­zadvég, Budapest, 1995; Nagy, 1998; Gémes Balázs (szerk.): Pillanatképek a romák múltjából. Szekszárd, Romológiai Kutatóintézet, 1998; Bársony János -Daróczi Ágnes (szerk.): Pharrajimos. Romák sorsa a holocaust idején. Budapest, L'Harmattan, 2004; Purcsi Barna Gyula: A cigánykérdés „gyökeres és végleges megoldása". Tanulmányok a XX. századi „cigánykérdés" történetéből. Csokonai, Debrecen, 2004; Nagy Pál: „Fáraó népe". A magyarországi cigányok korai törté­nete (14-17. század). Pécs, PTE BTK Romológia és Nevelésszociológia Tanszék, 2004; Márfi Attila (szerk.): Cigánysors. A cigányság történeti múltja és jelene. I. Pécs, 2005; Tóth Péter: A magyarországi cigányság története a feudalizmus korában. Bölcsész Konzorcium. Pécs, 2006; Márfi Attila (szerk.): Cigánysors. A cigányság történeti múltja és jelene II. Pécs. 2009; Dupcsik, 2009; Deáky Zita-Nagy Pál (szerk.): A cigány kultúra történeti és néprajzi kutatása a Kárpát-meden­cében (Cigány néprajzi tanulmányok, 15.) Budapest – Gödöllő, Magyar Néprajzi Társaság, SZIE GTK, 2010.

74 Stadler János: Együtt élni, de hogyan? (http://hvg.hu/velemeny/20091014_ roma_cigany_integracio/2)

75 Nagy, 2004. 21-26.

76 Mészáros László: A hódoltsági latinok, görögök és cigányok történetéhez. 16. századi oszmán török szórványadatok. Századok, 1976. 3. sz. 474-489.

77 Persze a cigányok soha nem voltak nomádok, hiszen az a legelőváltó, nagy­állattartó társadalmakra használt fogalom.

78 Nagy, 2004. 61-62.

79 Zsupos Zoltán: Az erdélyi aranymosó cigányok 1783-as összeírása. Néprajzi Értesítő LXVII-LXX. (1985-88.) 1990. 129-193; Zsupos Zoltán: Az erdélyi sátoros taxás és aranymosó fiskális cigányok a 18. században. Cigány néprajzi tanulmá­nyok. 4-5. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság, 1996.

80 Landauer Attila: Adalékok a beás cigányok korai történetéhez. In: Deáky Zita-Nagy Pál (szerk.): A cigány kultúra történeti és néprajzi kutatása a Kárpát­medencében (Cigány néprajzi tanulmányok, 15.) Budapest – Gödöllő, Magyar Néprajzi Társaság, SZIE GTK, 2010. 79-96.

81 Tóth Péter: Cigányok Miskolcon a 18. század közepén. In: Veres László -Viga Gyula (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve. XXX-XXXI. Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 1993. 205-215.

82 Perger Gyula: Cigánykovácsok Győr megyében. A győri iszkápások. In: Domonkos Ottó (szerk.): Arrabona – Múzeumi közlemények 34. 1995. 269-319.

83 Kovács János: A czigányok Szegeden.. Ethnographia, 1895. 3. sz. Kovács János írásának rövid összefoglalását lásd: Binder Mátyás: Cigány-képek a sztereotípiáktól az integrációig. Múlt-kor történelmi portál.(http://www.mult-kor. hu/20090107_ciganykepek_a_sztereotipiaktol_az_integracioig)

84 Szomszéd András: A nógrádi cigányság története az összeírások tükrében (A 17. sz. második felétől a 19. sz. közepéig). In: A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve. XIII. Salgótarján, 1987. 157-207; Szomszéd András: A nógrádi letele­pedett cigányság foglalkoztatási viszonyai 1820-1850. In: Gémes, 1998. 20-36.

85 A XIX. század végétől, az ipari fejlődés fellendülésével, a gazdasági szerkezet átalakulásával párhuzamosan jelentősen csökkent, illetve megszűnt a kereslet a hagyományosnak tekintett „cigány termékek" iránt (pl. teknők, kosarak, seprűk, üstök), de csökkent az igény a „klasszikus" cigány szolgáltatások (üstfoltozás, drótozás, nádazás) iránt is. A magyar nemeseknek, polgároknak és parasztoknak zenét szolgáltató cigányzenészek helyzete is jelentős mértékben romlott: miköz­ben a számuk nőtt, a fizetőképes kereslet csökkent irántuk. A cigány közösségek marginalizálódása egészen az 50-es, 60-as évekig, az államszocialista iparosítás kezdetéig tartott; ekkor a hagyományos cigány közösségek jó része felbomlott és sokan az ipari munkásság részévé váltak. A 60-as évektől így egy jelentősnek mondható integrációs és asszimilációs folyamat indult meg, mely azonban a 80-as években lelassult, majd a rendszerváltás folyamatában teljesen megakadt és visszafordult. A sok rendelkezésre álló adat közül egy összehasonlító jellegű: 1985 és 1993 között az országban a munkahelyek 30%-a, a cigányoknál a munkahelyek 55%-a szűnt meg. Vö. Kemény István: Előszó. In: Kemény, 2000. 9-37.; Kemény István: Válság után. Szegények, munkanélküliek, cigányok, versenyképtelenek. Esély, 2003. 15. évf. 2. sz. 66-74.

86 Ladányi – Szelényi, 2004. 56-58.

87 Vö. Törzsök Judit: Kik az igazi cigányok? In: Kovalcsik Katalin (szerk.): Tanulmányok a cigányság társadalmi helyzete és kultúrája köréből. Budapest, ELTE – IFA – OM, 2001. 29-52.

88 Prónai Csaba: A kulturális antropológiai cigánykutatások 1987 után Nagy Britanniában, Franciaországban és Olaszországban. Regio, 1999. 1. sz. 156-177. Az antropológusok ilyen állításai egybeesnek a modern történészi megközelítés­sel, Nagy Pált idézve: „Mai ismereteink szerint bízvást mondhatjuk, hogy a mai magyarországi cigány csoportok karakterét a Balkánon és a Kárpát-medencében lezajlott történeti folyamatok befolyásolták a XIV. század óta, nem pedig valamiféle archetipikus, genezisében ősidőkbe homályosuló, változatlan formában továbbélő csoportkarakterről kell beszélnünk. Nagy Pál: Előszó. In: Landauer At­tila – Nagy Pál (szerk.): Írások a magyarországi beásokról. Gödöllő, Szent István Egyetem – Cigány Néprajzi és Történeti Egyesület, 2009. 5-13., 7.

89 Vö. Pálos, 2010; Binder Mátyás: Beások, etnikai mobilizáció és identitás. Kisebbségkutatás, 2009. 2. sz. 207-228.

90 Nagy Pál: Civitas Zingarorum. Amaro Drom, 2000. 10. évf. 8. sz. 26-28.

91 Baranyi Béla – G. Fekete Éva – Koncz Gábor: A roma szegregáció kutatá­sának területi szempontjai a halmozottan hátrányos helyzetű encsi és a sellyei-siklósi kistérségekben. In: Kállai Ernő (szerk.): A magyarországi cigány népesség helyzete a 21. század elején. Budapest, MTA ENKI, 2003. 103-125.

92 Péter László: Elszegényedés és szegregálódás egy ipari kisvárosban. WEB, 2003. 11. sz. 21-28.

93 Idézi: Dupcsik, 2009. 124.

94 Prónai Csaba: Leonardo Piasere antropológiája. In: Prónai, 1997. 8-12.

95 Borsos, 2003. 93.

96 Nagy, 2009. 9. Foglalkozásváltási stratégiákról és kényszerekről lásd még például: Havas Gábor: Foglalkozásváltási stratégiák különböző cigány közös­ségekben. Medvetánc, 1984. 2-3. sz. 209-226.; Fleck Gábor – Virág Tünde: Hagyomány és alkalmazkodás, avagy Gilvánfa kívül-belül. Szociológiai Szemle, 1998. 1. sz. 67-91.; Havas Gábor: Hagyományos mesterségek. In: Kemény István (szerk.): A magyarországi romák. Budapest, Útmutató, 2000. 85-90.; Kemény István (szerk.): A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Budapest, Osiris -MTA KI, 2000.

97 Romano, 2009. 21.

98 Godelier elméleti munkásságáról röviden lásd: Descola, Philippe: Az oksági magyarázat. In: Descola – Lenclud – Severi – Tylor: A kulturális antropológia eszméi. Budapest, Századvég, 1993. 15-73., 67-70.

99 Godelier, Maurice: Alap, társadalom, történelem. Világosság, 1979. 20. évf. 10. sz. 616-624.

100 Godelier, 2001. 15.

101 Aparna Rao szerint egy meghatározott társadalmi struktúra reprodukciójá­nak igényétől (belső kényszer) is függ a térbeli mobilitás, nem csak a gazdasági stratégiától (külső kényszer). Lásd. Prónai, 2000. 179.

102 Kemény, 2000. 10.

103 Idézi: Pomogyi, 1995. 173-177.

104 A XVIII. századi magyarországi források egy részében a „cigány" fogalma et­nikai dimenzióban jelent meg (latin: natio, gens; magyar: nemzet, nemzetség). A források egy másik csoportjában a „cigány" fogalma szociális dimenzióban jelent meg: conditio (társadalmi helyzet) és professio (foglalkozás, megélhetési mód), ez esetben cigánynak lenni sajátos társadalmi állapotot jelentett. Nagy, 2008.

105 Németh, 2009.

106 Vö. Laki László: A rendszerváltás, avagy a „nagy átalakulás." Budapest, Napvilág, 2009.; Kovats, Martin: A Jó, a Rossz és a Csúf. A romapolitika három arca Magyarországon. Eszmélet, 1996. 8. évf. 32. sz. 132-153.; Kovats, Martin: The political significance of the first National Gypsy Self-government in Hungary. Contemporary Politics, 2000. Vol. 6. Nr. 3. 247-262.; Lázár Guy: A kisebbségek szerepe a nemzeti identitás kialakulásában. Regio, 1996. 6. évf. 1-2. sz. 28-63.; Hobsbawm, Eric: Etnikai identitás és nacionalizmus. Világosság, 1993. 34. évf. 4. sz. 19-28.; Szabó Ildikó: Rendszerváltás és nemzeti tematika. Politikatudományi Szemle, 2005. 14. évf. 2. sz. 89-110.

107 A rendszerváltás és a „cigányképek" változásaihoz lásd: Binder Mátyás: A cigányokról alkotott történeti kép változása a rendszerváltás tükrében Szlováki­ában és Magyarországon. In: Krausz Tamás – Mitrovits Miklós – Zahorán Csaba (szerk.): Rendszerváltás és történelem. Tanulmányok a kelet-európai átalakulásról. Budapest, L'Harmattan Kiadó – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, 2010.

108 Ladányi János – Szelényi Iván: Szegénység a posztkommunista átmeneti időszakban. Az elemző: Közép és kelet-európai politikai és gazdasági szemle, 2005. 1. évf. 2. sz. 123-140.

109 Kligman, Gail: A „másság" társadalmi felépítése: a „roma" azonosítása a posztszocialista közösségekben. Szociológiai Szemle, 2001. 4. sz. 66-84.

110 Ferge Zsuzsa: Struktúra és szegénység. In: Kovách Imre (szerk.): Társadalmi metszetek. Budapest, Napvilág, 2006. 479-500., 489-490. A roma szegénység legfontosabb összetevői, nehezen meghatározható arányban a következők: ala­csony iskolázottság, foglalkoztatási hátrányok, etnikai diszkrimináció és a területi hátrány (felülreprezentáltság a hátrányos helyzetű régiókban). A helyzetet nehezíti, hogy a cigányok nem, vagy alig kaptak földbirtokot a rendszerváltást követően. Lásd: Ladányi – Szelényi, 2004. 151.; Kertesi Gábor: A cigány foglalkoztatás le­épülése és szerkezeti átalakulása 1984 és 1994 között. Munkatörténeti elemzés. Közgazdasági Szemle, 2000. 46. évf. május, 406-443.

111 Vö. Taylor, Charles: Az elismerés politikája. In: Feischmidt Margit (szerk.): Multikulturalizmus. Budapest, Osiris, 1997. 124-152.

112 Lásd:. Szuhay, 1995.; Fosztó, 2002.; Binder, 2008.; 2010.

113 Egy, magát roma értelmiségiként definiáló ismerősömtől származik a követ­kező idézet: „Az, hogy a cigány nemzetfogalom létrejöjjön és elfogadottá váljon Magyarországon, az azért szükséges, hogy ezt a kultúrát önmagában is fel tudjuk mutatni, tehát ne csak egy alávetett, szociális alapú kultúraként mutatkozzon meg, hanem önállóan, szuverén kultúraként ismerjék el Európa-szerte. […] Azt gon­dolom, hogy a cigányság egy olyan politikai alapú nemzetfogalmat tud magának kialakítani, aminek nem a fő eleme az, hogy milyen nyelvet beszél, hanem elfo­gadja azt, hogy többnyelvű, és több – egymástól távolabb eső, speciális – kultúrát, szubkultúrát tartalmazó közösség, nemzet." Idézi: Binder, 2009.

114 Paradoxnak tűnik, de míg az általános és középiskolai tankönyvekben alig találunk használható ismereteket a romákról, addig a felsőoktatásban használt népismereti tankönyvek egy jelentős része még mindig a romantikus („naiv") cigányképet közvetíti. Lásd: Kovalcsik – Réger, 1995.; Dupcsik Csaba: A romák a történelem oktatásában. In: Romák a történelemtanításban. Történelemtanárok 17. országos konferenciája. Budapest, Történelemtanárok Egylete, 2008. 25-34.; Beck Zoltán: Tekintély és szöveg – miért van baj a cigány népismerettel? Educatio, 2004. 13. évf. 2. sz. 314-318.

115 Érdemes elolvasni a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom hozzászólását az említett vitához, amely elsősorban magára a kérdésfeltevés mikéntjére reagál. „A média arrogancia újabb határokat sért" http://hvg.hu/velemeny/20091106_roma_ integracio_vita

116 Ladányi – Szelényi, 2001.

 

A szovjet és amerikai autótermelés és -fogyasztás szokásainak és struktúráinak egybevetése során a szerző arra a következtetésre jut, hogy az „utolérő fejlődés" az 1970-es és 80-as években emberhez méltóbb életet produkált a Szovjetunióban, mint amilyenek a mai Oroszország életviszonyai, annak ellenére, hogy az autózás ma technikai-technológiai síkon szinte össze sem vethető a régivel.

Az autóhasználat kulturálisan meghatározott kódjai és társadalmi sza­bályai konkrét kulturális-történelmi kontextusokba vannak beágyazva, amelyek egyúttal a nemzeti ideológia és a fogyasztói kultúra prioritásait is tükrözik. Willis szavait idézve, „a szovjet autó sok mindent jelöl: stá­tuszszimbólumot, megoldásra váró problémát, nemzetközi piacra szánt exportcikket, a párt kezében az ellenőrzés eszközét, a feketepiaccal való kapcsolatot és a személyes függetlenség szimbólumát".¹ A hiány fogalmát – a szovjet korszak kulturális imperatívuszát – a legteljesebb mértékben kiterjeszthetjük az autóra is, amely ritka árucikk volt, és csak kevesek számára hozzáférhető. 1966-ban a Szovjetunióban mindössze 150.000 személygépkocsit gyártottak évente.² Az életszínvonal, a gazdasági fejlődés és a gyártás növekedési üteme nem tette lehetővé, hogy az autó széles körben elterjedjen, a népszerű „az autó nem luxus…" szovjet szlogen ellenére sem.

Még akkor is gyér volt az autóforgalom, amikor Brezsnyev alatt el­kezdődött a „népi autók" tömeges gyártása, és a 70-es évektől kezdve az értékesítés is növekedett. Elindult a gyártás a VAZ és az Izsevszkij gyárakban, újjáépítették a moszkvai és a zaporozsjei üzemeket. A terme­léssel együtt azonban az életszínvonal is nőtt, sőt, gyorsabban nőtt, mint a kibővült kapacitás. Az eredmény az lett, hogy nagy tömegek várakoztak autóra, és a listákra az emberek nemritkán tíz évre előre is feliratkoztak. Ebben a helyzetben az autók nagy részét termelői és egyéb vállalatokon keresztül értékesítették, amelyek saját alkalmazottaik körében osztották szét a gépkocsikat. Az elosztás tehát fölöttébb egyenlőtlenül zajlott. Míg egy kiemelt gyár több tíz autót is kapott évente, addig egy másodvonalbeli tudományos kutató intézet akár több évet is várhatott egyetlen autóra. Sok dolgozó ember és nyugdíjas egyáltalán nem juthatott legálisan autóhoz.³

A Nyugat pozitív imázsa – annak fejlettebb technológiai és szolgáltatói szintjével (beleértve a mindennapos használati tárgyak jobb minőségét is) – még a VAZ és a Fiat közös projektjében is megjelent, amelyik az „utolérni és túlszárnyalni" szlogen jegyében zajlott, és arra volt hivatott, hogy megmutassa a kommunista rezsim felsőbbrendűségét.⁴

A 70-es évek végén a jármű szerelmeseinek kiadott útmutatóban úgy beszélnek az autóról, mint egy régi, végre-valahára beteljesült álomról. A könyv bevezetőjében a szerző megjegyzi, hogy „autószerető csak optimista, elszánt ember lehet".⁵ A szovjet autók a technológiai utópia álmát testesítették meg. Legfőbb jellemzőjük nem a káprázatos design volt, vagy a technológiai újítások, hanem maga a gyártás és az elosztás folyamata. Ahogy Siegelbaum írja, annak ellenére, hogy minden autó bizonyos mértékig nyugati import volt, valamiképp mégis mindegyik „szovjet módon" nézett ki. Azért volt ez így, mert a racionalitás, a funkciónak való megfelelés és az előreláthatóság szovjet eszményét testesítették meg? Vagy épp ellenkezőleg, a moszkvai vagy más szov­jet városbeli környezet segített meghatározni a szovjetség jelentését? Nehéz megmondani.⁶

A Gorkij autógyár új modellje, a GAZ-24, amelyet 1970-ben kezdtek el gyártani – Siegelbaumot idézve – akár a brezsnyevi kor metaforájául is szolgálhatna. A népnyelv Barzsának keresztelte el az új autót: a GAZ-t használó pártvezetők ugyanis éppúgy „egy kaptafára készültek", mint ahogyan a GAZ is hosszú éveken át ugyanazt az egyfajta autót gyártotta. Nyugati és belső konkurencia híján a GAZ vezetősége, a mérnököktől eltérően, nem törekedett arra, hogy az autók megfeleljenek a megválto­zott kor kívánalmainak.

A szovjet autós mindennapok sokban különböztek a maitól. Ha valaki abban a szerencsében részesült, hogy autóhoz jutott, rendszerint élete végéig ennek az egy autónak lett a tulajdonosa. A Za ruljom [A volánnál] című lap régi számaiban sok tanácsot olvashatunk arról, hogyan töké­letesítsük, vagy éppen hogyan javítsuk meg mi magunk a kocsinkat. A volt szovjet tagköztársaságokban mind a mai napig igen elterjedt a Szovjetunióban népi autónak számító VAZ-2101 Zsiguli, jóllehet az évek múltával számuk egyre csökken. Ezek az autók új minőségben folytatják pályafutásukat, hiszen bizonyos fokig divatjelenséggé váltak. Kulturálisan preformált életrajzukban folytatódik a szovjet autó szociális története a mai Oroszországban, ahol a szovjet oldtimereknek egész sereg gyűjtő-és rajongótábora van. A VAZ-2101 autót egy sorba lehet állítani olyan más népautóval, mint például a Trabant, amely köré szintén rengeteg valódi és virtuális rajongótábor szerveződik. Az egész világon léteznek ilyen klubok, még Kanadában és Hollandiában is találunk Trabant-imá­dókat. Németországban Zaporozsec-klubra akadhatunk, Lada-klub pedig megszámlálhatatlanul sok van szerte a világon. A Trabant-tulajdonosok – nosztalgiaérzésből és a szüleik iránti tisztelet és szeretet által vezérelve – mind a mai napig Trabanttal közlekednek. Ez a motiváció összecseng a VAZ-2101 klub tagjainak motivációjával, akiknek himnuszában az ősök előtti főhajtás is benne foglaltatik. Míg azonban ma Németországban a Trabant igazi kuriózum, addig Oroszországban elég sok 2101-es Zsigu­lival, illetve annak későbbi változataival találkozhatunk. Éppen ezért a VAZ-2101-nek egyelőre nem sikerült kivívnia a ritkaság, a különlegesség státuszát, ennek következtében a régi autók szerelmesei körében sem képvisel igazi értéket.

Léteznek másfajta egyesülések, például a retroautó-gyűjtőké vagy a hotroadok tulajdonosaié – az ilyen fogyasztók szintén egyedülállóak a piacon, hiszen hol egy olyan eredeti alkatrész kell, amit ma már nem gyártanak, hol pedig valamilyen igen speciális, külön rendelésre készített alkatrészre van szükség. Az új, széles körben elterjedt autók tulajdono­sainak szükséglete kevésbé egyénre szabott, mint a ritka és régi autók tulajdonosaiénak, akik a szükséges alkatrészeket nem a boltokban veszik meg, hanem kénytelenek azokat ismerősökön, kapcsolati hálón keresz­tül beszerezni. A „klasszikus autók" köré Nyugaton egész infrastruktúra szerveződik, például speciális biztosító társaságok alakulnak, hiszen az ilyen autók jobban ki vannak téve a károsodás kockázatának, megjavítá­suk pedig igen költséges. Oroszországban néhány biztosító társaságnál szintén lehet CASCO-típusú biztosítást kötni a régi autókra.

(Fordította: Vértes Judit)

(Erdetei megjelenés: Bibliotyeka Zsurnala Alternatyiva 13, Moszkva, 2009)

Jegyzetek

1 Siegelbaum, L.: Cars for comrades. The life of the Soviet automobile. Cornell University Press, 2008. 212.

2 30 éves a céges autószervíz: az AvtoVAZ tyehobszluzsivanyija dolgairól és embereiről. Volzsszkij avtrosztroityel, 1990. 23 szent. Na 177. 1-4.

3 Isztorija prodazs abto v CCCP [Az autóeladás története a Szovjetunióban]. Százezer út mögöttünk. http://road-crimea.narod.ru/2005/old_sale.htm

4 Nettleton, N.: Driving towards communist consumerism. Avto-VAZ. Cahiers du monde russe, 47/1-2. – Respenser le Dégel, 2006.

5 Vajszman, Ja. M. – Bekkerov, G. I. – Jagunov, Ju. N.: Moj avtomobil „Zsiguli" [Az én autóm Zsiguli]. Moszkva, Transzport kiadó, 1978. 3.

6 Siegelbaum, L.: Cars for comrades. The life of the Soviet automobile. Cornell University Press 2008.

A szerző azt vizsgálja, hogyan próbálta meg a cseh autógyártás ötvözni az amerikai és a szovjet modellt, és milyen lehetőségei és korlátai voltak ennek a hibrid megoldásnak Csehszlovákiában. A cikk érdeme, hogy túllép azon a kelet-európai mainstream narratíván, amely sokszor képtelen különválasztani a szubjektív ítélkezést a tudományos vizsgálódástól.

Bevezetés

Az „Amerika", a Škoda Auto fő telephelye – amelyet a húszas években azért építettek, hogy itt kezdjék el a gépkocsik sorozatgyártását Cseh­szlovákiában – szinte változatlan maradt bő három és fél évtizeden át, 1928-tól, vagyis megépülésétől, 1964-ig. Ekkor átépítése egy új gyár fölépítésébe torkollott, amelynek az volt a rendeltetése, hogy az első szocialista népautó gyártóhelye legyen. Konkrét anyagi jele volt ez an­nak a hosszú reformfolyamatnak, amelyik 1953 és 1956 között indult el, s még ma sem ért véget. Az „Amerika" strukturális mozdulatlanságával szemben hatalmas politikai, társadalmi és gazdasági fordulatok zajlottak le abban a harminc egynéhány esztendőben. Kívülről nézve látszólagos mozdulatlanság jellemezte ugyan, ám mintegy ennek ellenpontjaként, a gyáron belül folyton-folyvást modernizálási kísérletekkel bajlódtak buzgó tervezők, potenciális technokraták, szovjet tanácsadók, sőt még amerikai konzulensek is. A szerkezetátalakítási tervek, tanulmányutakról készült beszámolók, igazgatósági ülések határozatai, havi és féléves számveté­sek, amelyeket rendre eljuttattak minisztériumokba, főigazgatóságokra, tervhivatali szervekhez, sőt a párt központi bizottságához is, tanúskodnak arról a meglepő vitalitásról, amely a mozdulatlan épületegyüttes álcája alatt rejlett, s közvetítik hozzánk azoknak a hangját, akik – igazgatók, technikusok, pártfunkcionáriusok – mind-mind avval a problémával fog­lalkoztak: miképp lehet majd hasznosítani a létesítményt, ha elérkezik a szocialista népautó gyártásának pillanata.

A jelen tanulmány a munkaszervezés és a termelés történetét óhajtja fölvázolni az 1946-ban államosított Škoda Auto vállalatnál, amely a szo­cialista Csehszlovákia vezető gépkocsigyártója volt. Jóllehet hosszabb időszak összefüggéseire vagyunk tekintettel, elemzésünk középpontjá­ban az első ötéves terv (1948-1953) – amely Csehszlovákia számára a tervgazdálkodás szovjet mintájának átvételét jelentette -, valamint a 60-as évek első fele közötti időszak áll, amikor egyre nyilvánvalóbb módon rajzolódott ki e modell válsága, s érezhetővé vált a gazdasági és politikai reformok igénye. Ebben a távlatban szemlélve, a Škoda kivé­teles nézőpontot kínál annak vizsgálatához, hogyan tükröződtek vissza az ötvenes évek elejének változásai a munka- és termelésszervezés módjában, milyen kölcsönhatásban voltak ezek a csehszlovák ipari hagyománnyal. Megkíséreltük tehát rekonstruálni a vállalati struktúra fejlődését, a termelési technológiák változását, a termelésirányítás gya­korlati eljárásainak adoptálását, s ha lehetséges volt, megjeleníteni a szereplők elképzeléseit, az általuk képviselt modelleket és célkitűzéseket is, fölvázolni a termelőegységekben és a minisztériumokban folyó stra­tégiai vita irányvonalait.¹ Ez utóbbi ugyan ritkán volt képes módosítani a termelés valóságos föltételein s befolyásolni ennek stratégiáját, de maga az, hogy folyt ilyen vita, a vitalitás és a dinamizmus olyan formáit tárja föl, amelyek – ha véletlenszerű és váratlan úton-módon is – alapul szolgálhattak a szűk keresztmetszetek és a nehézségek leküzdéséhez, amelyeket a központi tervezés nem csupán nem volt képes elkerülni, de még elő is segítette létrejöttüket.

Három „pillanatfölvételt" mutatunk a továbbiakban, ezek a Škoda Auto fő gyártelepe, az „Amerika" állapotát ábrázolják. Célunk az, hogy a föntebb írottakra példákkal szolgáljunk, a Škoda gépkocsigyártás történetének vizsgált éveiből: szembesülés a „tömegtermelés amerikai modelljével"² a múlt század húszas éveiben, az első Csehszlovák Köz­társaságban; kísérlet arra, hogy bevezessék a műhelyekbe a „szovjet irányítási rendszert" az első ötéves terv idején (1949-1953); s végül, amikor alakot öltött egy új gyártelep, amelyiknek az „Amerika" helyébe kellett lépnie, s amelyet az 1965-68-as reformok kezdetén a szovjet modell megvalósításának és egyben meghaladásának lehetett tekinteni. Mindhárom mozzanat bemutatásában túlnyomórészt műszaki eredetű forrásokra támaszkodunk. A scientific management elterjedését Cseh­szlovákiában a Škoda és a Masaryk Munka Akadémia (Masaryková Akademie Práce, a továbbiakban: Map) mérnökeinek úti jelentései segítségével rekonstruáltuk, hozzávéve a munkaszervezéssel kapcsola­tos vita anyagait a csehszlovák szaksajtó vezető orgánumaiból (Zprávy Československého národního komitétu pro vědeckou organisaci – A tudományos munkaszervezés Csehszlovák Nemzeti Bizottságának közlönye; Nová Práce. List pro organisaci práce a technickou i sociálni politiku – Új Munka. Munkaszervezési, műszaki és társadalompolitikai lap). Egy terjedelmes dokumentum 1950-ből, amelyet a szovjet techni­kusoknak szántak, bő leírást tartalmaz a gyártelepek állapotáról, a gép­állományról és a munkamódokról; ez lehetővé tette, hogy rekonstruáljuk a termelés problémáit és korlátait, s mindezt összevetettük egyrészt a ČZAL (Československé závody automobilové a letecké – Csehszlovák re­pülőgép- és gépkocsigyártó üzemek) főigazgatósága által az autógyártási ágazat számára készített tervekre vonatkozó anyaggal, amelyet a Cseh Köztársaság Állami Központi Levéltárában (Státní Ústřední Archiv, a to­vábbiakban: SÚA) őriznek, másrészt pedig egy sor műszaki értekezleten hozott határozattal, a tervteljesítés követelményeire és adataira, valamint a belső szervezeti változásokra vonatkozó anyaggal, amelyek javarészt a Mladá Boleslav-i Škoda Auto Levéltárának (a továbbiakban: Aša) AZNP és AZNP/P (Automobilové Závody Národní Podnik – Autógyártó Üzemek Nemzeti Vállalat) fondjaiban találhatók. S végül az új gyártelep tervét ab­ból az anyagból rekonstruáltuk, amelyik a SÚA őrizte MAP (Ministerstvo Automobilového Průmyslu a Zemědělskýhhch Strojů – Gépkocsigyártó és Mezőgazdasági Gépgyártó Ipari Minisztérium), illetve MVS (Ministerstvo Všeobecného Strojírenství – Általános Gépipari Minisztérium) vonatkozó fondjában található, s ezt összevetettük a gyári szinten fölvetődött prob­lémákat tárgyaló s a vállalati levéltárban hozzáférhető dokumentációval.

„Amerika", 1928

A dátum, amelyik a legjobban jelképezheti a Škoda Auto találkozását az „amerikai modell"³ elemeivel: 1928, amikor a Mladá Boleslav-i Laurin & Klement autógyár megvásárlása az ismertebb plzeňi Škoda Művek részéről meghozta első gyümölcsét: az „Amerikának" elnevezett új üzemet, ahol a modern amerikai gépekkel fölszerelt gyártótér lineáris szervezésének elvei érvényesültek, s kapacitása napi nyolcvanöt gép­kocsi előállítását tette lehetővé.⁴

Az új szervezéstudomány elterjedését és a taylori mintára visszavezet­hető gyakorlati eljárások bevezetését Csehszlovákiában kezdettől fogva sürgetőleg igényelte az új nemzeti állam, és ennek megszületésével, a politikai és gazdasági intézményeinek kialakításával velejáró problémák szabták meg föltételeit. Taylor eredeti üzenete az amerikai valóság vizs­gálatából fakadt, elsősorban a gyárigazgatóságnak címezte, s az volt a célja, hogy ésszerű tudományos elveket sugalmazzon, amelyek alapján irányítani lehet egy vállalatot. Ez az üzenet egy szakszervezeti és politikai jellegű, az európai valósághoz inkább illeszkedő vitába olvadt bele, amit arról folytattak, hogy az iparvállalatok tudományos igazgatásának milyen kihatása lehet a dolgozók munkájának minőségére és méltóságára.⁵

A vállalkozók és mérnökök részéről, akik érdeklődéssel vettek részt a Masaryk Munka Akadémia és a Tudományos Munkaszervezés Csehszlo­vák Nemzeti Bizottsága – tehát a két fő intézmény – tevékenységében, ahol vita folyt az amerikai szervezéstudomány átültetéséről Csehszlo­vákiába, igen hamar különleges érzékenység mutatkozott a munkát érintő kérdések iránt, s az „amerikai modell" komplex és problematikus szemlélete nyilvánult meg körükben. Látszott, hogy tudatosan kutatják a hibridizálás lehetőségét: a best practice és a csehszlovák állapot jellemzőinek összeigazítását. Szemlátomást ezt követelték meg a fia­tal köztársaság kicsiny dimenziói, a szűkös piaci távlatok és az a fajta ipari termelés, amelynek jellemzője hosszú idő óta inkább a kézműves minőségre, semmint a nagy termelési volumenre és a költségek csök­kentésére való törekvés volt. A szakmaiság ereje egy olyan munkás­mozgalomban, amelyik erős is volt, részt is vállalt, sőt főszerepet vitt a közelmúlt nemzeti függetlenségért vívott harcában, megkövetelte, hogy a módszerek átvételének „szállítmányozói", vagyis a műszakiak és a vállalkozók olyanokat kedvezményezzenek a scientific managementben összeolvasztott különféle elméletek közül, amelyek – mint az „emberi tényező", a pszichotechnika – valamelyest alkalmasabbak rá, hogy tom­pítsák a dolgozók „csőcselékként" való taylori fölfogását, és serkentsék a gyár különböző alkalmazottai közti együttműködést, de azért annak koc­kázata nélkül, hogy valamiféle üzemi tanács elképzelésébe torkolljanak. Egyensúlyteremtésről volt szó, amit nemcsak a forradalmi Szovjetunió közelsége tett bonyolulttá, hanem a cseh szociáldemokrácia, valamint a kommunista párt története is, amelyik 1928-ig „reformista" párt volt, s csak azután jutott a „denacionalizálás" és „bolsevizálás" álláspontjára.⁶

A tudományos munkaszervezés elterjesztése tehát politikai és ideo­lógiai „vegyértékeket" vett föl,⁷ kísérletnek bizonyult arra, hogy össze­párosítsák Taylor mentális forradalmát Tomáš Garrigue Masaryk elnök humanitárius szocializmusának eszményeivel. A scientific management, úgy látszott, képes lehet garantálni az anyagi alapot a „demokrácia" fönntartásához, amely Masaryk értelmezésében „a munkán alapuló tár­sadalom szervezetét" jelentette, ahol nem létezhetett osztálynak osztály által való kizsákmányolása.⁸

Világos volt, hogy ez szemben áll avval, ami a Szovjetunióban ment végbe. A Nová Práce – az Akadémia kiadványa, a legfőbb fórum, amelyik helyet adott az idevágó témák megvitatásának – számos cikkében érveltek A szovjethatalom soron levő feladatai⁹ Leninjének parafrazálásával, hangsúlyozva a fegyelem, a nevelés, a munkásság anyagi és kulturális színvonala emelésének fontosságát, ámde leszö­gezve, hogy a „szocialista" műszakiakra az a föladat vár: mutassanak föl érvényes alternatívát a forradalommal szemben. A bolsevizmust máskülönben az orosz politikai kultúra termékének tartották, amelynek kevés köze van az európaihoz, és teljességgel idegen a cseh politikai kultúrától. Masaryk szerint Oroszország elmaradottsága vitte rá a bol­sevikokat, hogy reprodukálják az előző rezsim nem egy önkényuralmi aspektusát.¹⁰ A munkások életföltételeinek javítását, fölfogása szerint, nem a forradalom valósíthatja meg, mert ennek következménye csak a terror és az erőszak eluralkodása, hanem a tudományos munkaszer­vezés olyan haladó szellemű és társadalmilag hasznos alkalmazása, amely nem áldozná föl a munkás emberségét a termelési követelmények oltárán.

A taylorizmus „humanizálására" irányuló kísérlet tükröződött a cseh­szlovák mérnököknek a Fordnál tett látogatásaikról írott beszámolóiban is: dominált bennük a „munkára" és ennek „humanizálására" szentelt különleges figyelem.¹¹ A „gyár integrált munkaszervezése és a rendszer szabályozása formájaként" értelmezett fordista filozófia, úgy tetszett, választ adhat néhány olyan kérdésre, amelyre csak részleges megol­dást találtak a Map műszaki szakértői a scientific management kínálta technikákban. Amit, úgy látszik, tüstént elfogadtak és befogadtak, az a szabályrendszer volt, amely túlterjedt a Ford gyár falain, s még inkább elősegítette a vállalati célok teljesítését az ezekben társas részt vállaló új munkaerő és egyben fogyasztó teremtésével, mint magában véve a move the metal és a termelési folyamat gépesítése.¹²

Ebben az értelemben, bár a fiatal mérnökök figyelme a szerelőszalagra mint a Ford-forradalom jellemző elemére irányult, amely meghatározta a munka idejét és ritmusát, vitázó észrevételeik ez utóbbi minőségére vonatkoztak, hiszen munkavégzéssel is kísérleteztek a szalag mellett, és szinte írásaik minden sorában szükségét érezték, hogy cáfolják a „politikai mítoszt", amely a Ford munkásait „idomított gorilláknak" sze­retné láttatni.¹³

E fiatal mérnökök jó néhány észrevétele árulkodik arról, mennyire lenyűgözőn hatott rájuk az ipari viszonyoknak az a modellje, amelyre az amerikai munkásoknak a politikától és a szakszervezetektől való távoltartása volt jellemző, szemben az igencsak különböző csehszlovák valósággal, mégis, az ilyen észrevételek kisebbséget alkottak. A har­mincas években a „Map" műszaki szakemberei szemlátomást továbbra is szem előtt tartották az ingatag határt a szabályok és a demokratikus intézmények tisztelete és a fondorlatos paternalista-korporatív víziók között, amelyek másutt Európában épp intézményesülni kezdtek, s pár év múltán nem az amerikai Fordban, hanem a német VW-ben találtak konkrét s közeli példára. Jóllehet később, a világválság következtében a Masaryk Akadémia jövőtervében implicite benne rejlő ideológiai jel­legzetességek és technokrata árnyalatok markánsabban és nyíltabban mutatkoztak meg,¹⁴ a csehszlovák intézmény tevékenysége 1939-ig szemlátomást hű maradt azokhoz a humanitárius eszményekhez és ahhoz a politikai tervhez, amelyeknek a létrejöttét köszönhette, tovább képviselte azt az álláspontot, amelyik megfelelt Edvard Beneš politiká­jának, s arra irányult – Masaryk tanításának szellemében -, hogy olyan Csehszlovákiát teremtsen, amely „szerencsés oázis a fasizmusok és az abszolutizmusok közt".

Míg folyt az arra irányuló próbálkozás, hogy technokrata szemszögből, némi ideológiai átdolgozás árán „humanizálják" a taylorizmust, s így „át­vigyék a vámon", hozzáigazítva a „határvidék" politikai klímájához, addig abban a kevés számú gyárban, ahol érezhető volt a munkaszervezés kér­dései iránti érdeklődés, keresték a módját, miképp lehetne a fordizmust „leegyszerűsíteni", s a csehszlovák iparra alkalmazni a bonyolultnak és sokrétűnek látszó „amerikai modellt".¹⁵

Ebből a szemszögből nézve, az „Amerika" teljes mértékben egy efféle kísérletet tükrözött. Egyfelől a célba érést jelentette a termelés koncentrálásának és diverzifikálásának stratégiájában,¹⁶ ami lehetővé tette az egyik legnagyobb csehszlovák vállalatnak, a plzeňi Skodának, a Habsburg-birodalom hadiipari egyeduralkodójának, hogy túlélje a háború utáni fordulatot. Másfelől az „Amerika" jelentős szakaszt kép­viselt az autógyártó szektor racionalizálási folyamatában: az L&K, az egyik vezető csehszlovák gépkocsigyártó cég igazgatótanácsának az a döntése, hogy elfogadja a Škoda Művek vételi ajánlatát, megmutatta, hogy lehetetlen ellenállni a belső és külső konkurenciának egy kisipari-kézműves jellegű termelés részéről, amelyet magas költségek és magas eladási árak, valamint széles termékskála jellemeztek, és túlélése végett létesítménybővítést és termelés-ésszerűsítést fedező tőkebefektetésre volt szüksége.

Az a beszámoló, amelyet 1927-ben Amerikában tett utazásáról írt Václav Klement gyáriparos, a Laurin & Klement alapítója, aki a gyár­eladás után az „Amerika" ötletadója és igazgatótanácsának tagja lett, lehetővé teszi, hogy tisztázzuk, melyek voltak a csehszlovák „fordizmus" korlátai és távlatai a nagy gazdasági világválság előestéjén.¹⁷

Klement is taglalta a Nová Práce és a Map – amely utóbbival egyéb­iránt rokonszenvezett és finanszírozója is volt – vitájának kedvelt témáit, de kritikusabban és pragmatikusabban tekintett az amerikai valóságra. Ezúttal az Államok gyárai iránt tanúsított kétségtelen csodálat mellett kezdett körvonalazódni – túl az intellektuelek vitáin és a jól fölkészült, ám ideológiai átszínezésre hajlamos műszaki emberek várakozásain – nemcsak az, hogy szükséges egy hivatkozási alapul szolgáló ipari vagy társadalmi modellt találni, hanem még inkább az, hogy olyan megoldást kell fölkutatni, amelyik lehetővé teszi a Mladá Boleslav-i gyár hatékony működését abban a helyzetben, amelybe került.¹⁸

És Klement, jóllehet kitért a gépállomány-ellátottságra, a szerelősza­lag gépesítésére és az egyfunkciós célgépek óriási termelékenységére, csakugyan nem mulasztotta el észrevételezni, hogy mindez a két cso­portba osztható amerikai gépkocsigyártók csupán egyik részének sajátja, amelyikbe a Ford, Chevrolet, General Motors és a Dodge tartozik. A másikban, amelyikre kevésbé „óriási" méretű termelés jellemző, csak a termelés és a szerelés egyik-másik fázisában alkalmazzák az új hardware-t, a motoros szerelőszalagokat, a célgépeket.¹⁹ Klement gondos, aprólékosan leíró jelentése az amerikai gyárak különböző aspektusait taglalta, és gyakran nagyobb érdeklődést tanúsított a kisebb gyártók iránt, amelyek termelési típusukra, gépekkel való ellátottságukra nézve köze­lebb állónak mutatkoztak a Mladá Boleslav-i üzemhez. A „szakosodást" látta „az amerikai autógyártó ágazat legfontosabb jellemzőjének", s ebből a nézőpontból a legérdekesebb példákkal a nagy összeszerelő gyárakat alkatrésszel és géppel ellátó termelők látszottak szolgálni.

Azonkívül Klement ahelyett, hogy egy új, nem problematikus munkaerő kialakulásáról értekezett volna, amely szembeállítható a jól képzett és engedetlenkedő csehszlovák munkásokkal, úgy tekintett a „drága és túlságosan a munkások precizitásától függő" manuális munka kiváltására gépi munkával és a munkakörök egyszerűsítésével, mint elkerülhetetlen és ötletes, ám ettől még nem kívánatos következményére az amerikai ipar egyik jellemző és sajátos problémájának: nehéz „rátermett és kép­zett" dolgozókat találni, olyanokat, amilyenek bőven találhatók Mladá Boleslavban.

Az olyan mérvű szociális ellátás is – lakás, étkezés, orvos, biztosítás -, amilyet az amerikai gyár nyújtott alkalmazottainak, nem volt más sze­rinte, mint próbálkozás a problémák megoldásával, amelyek a munkaerő magas fokú vándorlásával kapcsolatosak, ami veszélyeztette az amerikai vállalatokat. A terjesztési rendszereket, a hirdetési formákat, a részletre vásárlás módozatait is ilyen összefüggésbe hozta az amerikai valóság­gal, s hogy úgy mondjuk, történeti típusú rekonstrukcióban helyezte el.

A nézőpontnak ez a Nová Práce hagiografikus hangneméhez képest jókora változása talán fölbecsülhetővé teszi a távolságot a csehszlovák gépkocsigyártás eszménye és valósága között, s lehetővé teszi az „Ame­rika" helyes távlatba állítását.

Az 1928-as gyárnak, jóllehet amerikai gépekkel szerelték föl, s a ten­gerentúli újdonságok eszménye ihlette, nem voltak, s nem is óhajtották, hogy legyenek olyan méretei és olyan termelő kapacitása, amilyenekkel az eltökéltebben az amerikai modell felé tartó gyárak rendelkeztek.²⁰

Bár érdeklődéssel és bámulattal tekintettek a tömegtermelésre, olyan termelési modellt kerestek, amely számol a még nem túlhaladott kisipari-kézműves hagyománnyal, a dolgozók magas képzettségével, a nyers­anyag-beszerzés nehézségeivel, s végül a Köztársaság piaci föltételeivel.

S valóban ez utóbbiak szabtak szűk teret, korlátot a fordista termelés­nek az országban. 1928-ban az országban bejegyzett gépkocsik száma nem haladta meg a 40.000-et, az éves össztermelés alig érte el a 13.000 darab járművet.²¹ Ez utóbbi mennyiség tíz gépkocsigyártó üzem között oszlott meg, amelyek harminchárom autómodellt állítottak elő, átlaguk tehát nem haladta meg az évi 700 gépkocsi/modellt.²²

Mégis, a 30-as évek második felétől új távlatok látszottak nyílni a gazdasági megélénküléssel: a Škoda 420 darabot állított elő az első csehszlovák népautóból, a Popularból, s a kormány nagyobb kedvez­ményekkel kezdte támogatni a motorizáció terjedését országszerte.²³ 1936-ban a Škoda vezető pozíciót foglalt el a belföldi piacon 3.000 eladott gépkocsival, s ezt a mennyiséget tovább szándékozott növelni a rákövetkező esztendőben. Mladá Boleslavban 6.000-re emelkedett az alkalmazottak száma, a gyár 7.677 gépjárművet állított elő, ebből 5.000 Popular volt.²⁴

S míg 1937-ben Václav Matouš igazgatót a tengerentúlra, a Lyco-minghoz küldték motorok és gépi berendezések beszerzése végett;²⁵ 1938 nyarán már francia, belga és svájci középvállalatoknál kerestek mintát „egyéni teljesítmény-ellenőrző rendszerre" és „olyan ösztönzési rendszerre, amely biztosítja a munkások, művezetők érdekeltségét".²⁶ A Škoda műszaki vezetőinek utolsó útja a megszállás előtt azt célozta, hogy tanulmányozzák, amit megfelelő fizetési és tervezési rendszerrel kombinált, jó termelésszervezési modellnek tekintettek, vagyis a svájci modellt. 1938-ban, úgy tetszett, annyi amerikai utazás után Svájcban kötöttek ki: a paramétert, amellyel mérhetők a Škoda növekedési és szervezeti kilátásai, látnivalón egy kis kiterjedésű, semleges, de magát megvédeni képes szövetségi államnak megfelelő ipari modellben találták meg.

„Amerika", 1950

A Škodát 1946. március 7-én államosították, és széttagolták több külön­böző független üzemre: a Škoda Plzeň, Škodovy Závody megtartotta a nehézgépipari termelést; Mladá Boleslavban, amelyből Automobilové Závody Národní Podnik (Gépkocsigyárak Nemzeti Vállalat) lett, össz­pontosult az autókészítés.

1938-hoz képest szemlátomást gyökeresen megváltoztak az autóipar kilátásai. Az államosítással újabb lépést tettek a szektorban az éssze­rűsítés és a koncentrálás felé. Az AZNP ágazati és országos méretet öltött, váratlanul és kényszerítőleg egy „nagyvállalat" látóhatárát és potencialitását vázolták föl előtte. „Motorizációs boom" volt várható, az európai piac föltételei is változást mutattak, és a Reich szétesésével új szegmensek nyíltak. Ebben az új kontextusban került sor az amerikai tanácsadás igénybevételére. Arra a föltételezésre jutottak, hogy az au­tógyártás szektora lehet a csehszlovák újjáépítés „motorja"²⁷ : arról volt szó, hogy a nemzetközi gépkocsigyártó ipar tendenciáival összhangban át kell lépni a kritikus küszöböt – kétszáz autó naponta egy-egy gyárban -, hogy ki lehessen használni a termelési volumen előnyeit, kialakítva egyfajta „népszerű technológiát", s kis hengerűrtartalmú, gazdaságos, so­kak számára elérhető autót, vagyis egy népautót kell gyártani, ekképpen lehetséges kibővíteni a még túl szűkös belső piacot. Alapvető kikötés volt, hogy ez utóbbi odáig bővüljön, hogy képes legyen fölvenni legalább 125.000 autót évente, s hogy az autó ne legyen drágább 23.000 koronánál, vagyis egy munkás hat havi átlagbérével legyen egyenlő.²⁸

Így tehát a svájci modell opciója elesett. Az „amerikai modell" viszont – amelyet szorosan vett műszaki aspektusait illetőn szinte betű szerint közvetített Taub, a konzulens, s amelyet az AZNP műszaki munkatársain túl támogatott az ipari miniszter s a főigazgatóság is, amelyik összehan­golta a közlekedési és szállítási eszközök termelését – kitörési pontnak látszott a „szocializáló demokrácia" politikai és társadalmi tervezetéhez. Ez utóbbi a Kassai Egyezménynek és a „csehszlovák út a szocializmus­hoz" próbálkozásának a gyümölcse volt; ami szigetként állott volna – a Marshall-terv felelősét parafrazálva – a communist party line és az american assembly line (vagyis a „kommunista pártirányvonal" és az „amerikai szerelőszalag") között körvonalazódó ütközetben.²⁹

Miközben azonban a szektor felelősei Taub javaslatait konkretizálták, s kitűzték a rövid és hosszú távon elérendő célokat, javaslatokat tettek a népautó prototípusaira s mindenekelőtt összeállítottak egy javasolt listát a beszerzendő anyagokról és gépekről a gyár lay outjának modernizálásá­hoz, nyilvánvalóvá lett a Csehszlovákia mint „híd kelet és nyugat között" hipotézisének politikai törékenysége. 1948 februárjában, pár hónappal a Marshall-tervhez való csatlakozás elutasítása után, a belpolitikai hely­zet változását és a nemzetközi feszültségek megmerevedését jelezte a Kommunista Párt hatalomátvétele.³⁰

1950-ben a műhelyek állapotának leírása, amelyet a Škoda mérnökei készítettek a szovjet gyárakba tett első tanulmányút alkalmából, már alkalmas rá, hogy némi útmutatással szolgáljon számunkra arról, hogy milyen hatást tett az autóiparra az első ötéves terv (1949-1953) és a csehszlovák gazdaság fokozatos átirányítása A szocialista rendszerbe, amilyennek ezt Kornai János leírta.³¹ Félretéve az új gyártelep elképzelését, az első ötéves terv még az igényelt beruházások 50 %-át sem engedélyezte az AZNP-nek, ezáltal ténylegesen megakadá­lyozva a termelőfolyamat mindennemű modernizálását, új gépállomány, de még a nagyszériás autógyártáshoz elengedhetetlen célgépek és au­tomaták beszerzését is. Az ötéves terv eredeti megszövegezésében még előirányzott csekély beruházást is eltörölték utólag, 1951-ben, amikor a szovjet tanácsadók közbelépésére bevezették „a szovjet irányítási rend­szert", s a vállalatoktól a létező erőforrások kiaknázást követelték meg.

A termelési technológiát tekintve Mladá Boleslav 1950-ben a 30-as évek modern műhelyeként festett. A géppark ódon, a legmodernebb gé­pek 1928-ból valók, a kétkezi munka aránya roppant magas. Igyekeztek ugyan a különböző részlegekben új módszereket vagy a megmunkálás új típusait bevezetni a termelési folyamatszervezésbe, de a géphiánnyal, a rossz minőségű anyagokkal és a munkaerőhiánnyal kapcsolatos szűk keresztmetszeteket nem voltak képesek orvosolni.³²

Mindazonáltal a tervkészítők irataiból kiderül, hogy 1950-ben, jóllehet a tervezők célkitűzései nem terjedtek ki a nagy volumenű termelésre és olyan gépparkra fordított beruházásokra, amilyenek a tengerentúli ipar fejlődését jellemezték, a légkör azért kedvezőnek látszott néhány szerve­zeti újítás életbe léptetéséhez, amely az új tömegtermelési technológiák bevezetését kísérte.³³ Ebből a szempontból az államosított és központilag irányított csehszlovák iparnak szemlátomást mindene megvolt ahhoz, hogy hatékonyabb és kevésbé költséges termelés követelményeihez igazítsa szerkezetét és termelőegységeinek méreteit.³⁴ A tervkészítők erőfeszítései arra összpontosultak, hogy emeljék az ágazat koncentrá­ciós szintjét, a termelés ésszerűsítésének és szabványosításának fokát, s ösztönözzék a munkatermelékenység növekedését. Azon igyekeztek – derül ki a szektor fejlesztési programjaiból -, hogy egyetlen, központilag igazgatott kombinátot hozzanak létre a leghatékonyabb és legmoder­nebb gyártóműhelyekből, ahol egyetlen gépkocsi-modellt gyártanának nagy sorozatban. Az ésszerűsítés az alkatrészgyártásra is vonatkozott: mindet szabványosították volna, és egyetlen szakosított létesítményben koncentrálták volna előállításukat.³⁵

Miközben az igazgatás ésszerűsítése és a központosítás lassan haladt 1951 után, a tervkészítők és a gyárigazgatók legfőképpen azon törhették a fejüket, hogy lehetséges-e, s ha igen, mi módon lehet helyettesíteni a „hiányzó beruházásokat" a „létező erőforrások" hasznosításával, de úgy, hogy azért betartsák a termelési tervcélokat is. A szervezeti ésszerűsítés összeütközésbe került műhelyszinten és a termelés szintjén a termelő gyakorlattal meg az eladdig Mladá Boleslavban alkalmazott munkamó­dokkal, s ez a konfliktus fölszínre is tört. Az ésszerűsítő beavatkozás 1952-53-ban hágott tetőpontjára, s a legfontosabb csehszlovák gyárüze­mekben annak a bevezetésébe torkollott, amit „szovjet irányítási modell­ként" határoztak meg,³⁶ s ami ezekben az években nem sokban különbö­zött a munkaerő puszta „militarizálásától", ami inkább a Csehszlovákia Kommunista Pártja hierarchikus ellenőrzési követelményeinek felelt meg a termelés világában s a csatlósállamok „szovjetesítése" politikájának a sztálini Oroszország részéről, semmint a termelés hatékonyságának.

Egy efféle kísérlet azonban különféle természetű ellenkezésre és ellenállásra talált Csehszlovákiában, s menetét – legalább egy időre – megszakították Sztálin halálának, meg a német és a lengyel sztrájkoknak a következményei 1953-54-ben.³⁷

Az AZNP mint az ország vezető autógyártó vállalata jól szemléltetheti a munka igazgatása szovjet modelljének találkozását a csehszlovák ter­melési valósággal, s nyomatékosíthatja az előbbi idegenségét azoktól a munkaszervezési elképzelésektől, amelyeket egyrészt a műszaki vezetés és az igazgatósági testületek tagjai, másrészt pedig a cseh munkásmoz­galom kidolgozott. Az ésszerűsítés és a taylorizmus, amiként eddig is megpróbáltuk szemléltetni, összetett kérdést jelentett Csehszlovákiában, hosszasan vitatkoztak róluk különböző politikai rendszerek alatt, nem lehetett őket pusztán a fegyelem kérdésére visszavezetni.

Mégis, 1950 és 1953 között a szocialista gyár hatékonyságáért és termelékenységéért folytatott kampány fő jelszavai a fegyelem, a telje­sítménybér, a szocialista verseny voltak, vagyis a lényeges összetevői a tudományos munkaszervezés szovjet változatának, amely a harmincas évek kezdetétől távol tartotta magát az európai szervezési hagyományok közvetítésétől, hogy az állandó mozgósításban szenvedő gazdasághoz megfelelő formákat ölthessen. Tehát azokat a munkaszervezési mód­szereket kellett adaptálni 1949 és 1953 között a csehszlovák autógyártó műhelyekre, amelyeket a szovjet valóság számára dolgoztak ki, arra szánva, hogy ezekkel vezényeljék le a nagyhatalom iparának „eredeti fölhalmozási" szakaszát (1929-1937). Nem volt egyszerű ez az átvitel.³⁸

A munkaszervezés szempontjából nézve, annyi elég világosan kitűnt a dokumentumokból, amelyeket a csehszlovák tervkészítők 1950-ben átadtak a szovjeteknek, hogy már tettek ugyan néhány lépést a taylorista módszerek bevezetése felé, de Mladá Boleslav néhány részlegében még élt a pretaylorista mintájú munkaszervezési modell – magas szak­munkás-igénnyel, gyér gépesítéssel, műszaki káderhiánnyal és segéd­munkás-bőséggel, tág körben alkalmazott kézi megmunkálással és az egyszerű darabbérezéssel (az alkalmazottak 61%-ánál). A „tudományos munkaigazgatás" módszereivel való kapcsolat jeléül alkalmaztak ugyan hivatásos módszerelemzőket, darabbérezőket, normaidő-mérőket is, ám nem volt pontosan meghatározott szerepük a gyáron belül, és főleg határozottan csekély volt a számuk.³⁹

A Škoda egy különleges pillanatban lefékezve állt meg félúton a termelés közvetett ellenőrzési modelljének túlsúlyát mutató állapothoz (amelyik egybeolvasztható volt a „bizalmi" modelljével, s egy kisszériás, minőségi termelési típus irányítására volt alkalmas), valamint a közvetlen ellenőrzési modellhez (a scientific managementhez, amely inkább alkal­mazható a nagy sorozatban folyó termelésre). Hasonló összefüggések­be ágyazva, a szovjet modell szerinti ésszerűsítés egyfelől konszolidálta a régi munkamódokat (mert a gyér gépesítés mellett a kvantitatív célok teljesítését követelte meg, amelyek csakis a máskülönben szűkösen adott munkaerő extenzív hasznosítása révén érhetők el), valamint a műhelyek lényegében informális önigazgatását (nem másként, mint ahogy a harmincas évek Oroszországában is történt), másfelől pedig, mivel az ellenőrzési és nyilvántartási rendszer kiterjesztését ösztönözte, a másik modellhez tartozó hierarchizálás, bürokratizálás és racionalizá­lás elemeit vezette be.

Az „ésszerűsítés" követelése szapora ritmusra váltott az ötéves terv utolsó két évében, ami árulkodó módon egybeesett az utolsó sztálini tisz­togatásokkal és a politikai pörök kezdetével Csehszlovákiában. Ez túlnyo­mórészt két úton haladt: egyfelől az ideológiai meggyőzés és ösztönzés útján, ami a szocialista munkaverseny formáját öltötte, másfelől pedig a merev fegyelmi normák szabtak neki utat. Ez utóbbi szempontjából a direktívák, amelyek mentén fokozódó mértékben mozgott a kormány cselekvése, a következők voltak:

• fegyelmi eljárások a munkaidőt be nem tartók, a hiányzók és a mun­kahelyet cserélgetők ellen;
• a termelési és a szabványosítási normák merev kiszabása (1951­1952);
• adminisztratív ésszerűsítés: koordináló (diszpécser) rendszer és részlegenkénti önálló gazdaságos elszámolás bevezetése.

Ha egyfelől e rendszabályok – amelyek némely esetben az általános gépipari minisztériumtól, más esetekben közvetlenül a CSKP Központi Bizottságától eredtek – kétségtelen előrelépést képviselhettek is a gép­kocsi-tömegtermelésnek megfelelő típusú munkaszervezés felé, másfelől viszont, kényszerítő aspektusuk okán, valamint azért, mert hiányoztak azok a folyamat- és terméktechnológiák, amelyek a tömegtermelés igen­csak lényeges összetevői, végtére is hatástalannak bizonyultak, s egy mindinkább „adminisztratív" hatalom megnyilvánulásaivá alakultak át, amelyek távol álltak a termelés érdekeitől és szükségleteitől, s érthetetle­nek voltak „műhelyszinten".⁴⁰ Ez a hatalom, amiként Yves Cohen a Szov­jetunió kapcsán kimutatta, a munka tudományos irányításától kölcsönzött, merev, papírosokkal bizonylatolt, nemegyszer gépek automatizmusára bízott „adminisztratív eljárásokban" találta meg azokat a csatornákat, amelyeken keresztül közvetíthette a párt akaratát a munkásosztályhoz. És csakugyan, ami a csehszlovák kormány intézkedéseit túlnyomórészt jellemezte ezekben az években, arra tett kísérlet volt, hogy világosan meghatározza a felelősséget, és minden egyes, még a termelési folyamat legjelentéktelenebb szakaszait érintő döntést is konkrétan, papíron, for­málisan rögzítsen, s ezek bárminő megszegését büntető rendszabályok alkalmazásával üldözze.

Az efféle rendszabályok azonban gyakran a szándékoltak ellenkező­jét eredményezték. A termelésben keletkezett problémák megoldása helyett gyakorta még csak súlyosbították ezeket, végképp eltávolították a munka gyakorlatát a scientific management tudományos és pontos módszereitől; mi több, növelték a feszültséget a termelőegység és a tervkészítő központ között, arra ösztönözték a kommunista pártot, hogy veszedelmes módon a vaskemény kéz politikáját alkalmazza az osztály ellen, amelynek szóvivőjét láttatta saját magában. Mindez az 1953-as spontán sztrájkokba torkollott.

A vállalati iratok mindinkább a műhelyekben eluralkodott zavarodott­ságról és a türelmetlenség megnyilvánulásairól tanúskodnak a bürokra­tikus apparátus elterpeszkedése miatt (aminek következménye a iratok osztódásos szaporodása lett), valamint az önálló gazdasági elszámolás, „egy igazán szocialista munkaszervezési módszer" egyidejű bevezeté­se miatt, ami abban állt, hogy minden munkakollektívára külön-külön számolták ki a hasznot és a veszteséget. Amellett egy ilyen könyvelési rendszer alkalmazása, amelynek az volt a célja, hogy minden egyes dolgozót felelőssé tegyen a termelés komplex menetéért, Mladá Boleslav körülményei közt ahhoz vezetett, hogy az egyes részlegekre nyomást gyakoroltak a még nagyobb költségmegtakarítás elérése végett, és még szigorúbban ellenőrizték a „feszített" normákat.⁴¹

A konfliktus aztán az 1953. június 1-vel végrehajtott pénzreform nyomán robbant ki. A jegyrendszer és kettős piac – az egyik hatósági áras, a másik szabadáras – nagyon erősen fölpörgő inflációs spirált eredményezett, s ez drasztikus lépésre kényszerítette a kormányt. A reform előirányzata szerint az egy-egy lakos birtokában levő pénz kisebb része (300 Kč) 1:5 arányban lett átváltható, a fönnmaradó összegre pedig 1:50 beváltási arányt szabtak meg. A jegyrendszer eltörlése a létfönntartási költségek összességének emelkedéséhez vezetett (29%-kal), korántsem arányosan a bérek emelke­désével (4,4%), és nemcsak a „burzsoázia", hanem elsősorban nagyszámú munkáscsalád általános elszegényedésével járt együtt. Két héttel a német megmozdulások előtt Csehszlovákiában is sor került néhány jelentős spontán tüntetésre: sztrájkoló munkások vonultak ki az utcára elítélni a reformot és garanciát kérni a kormánytól a bérek kifizetésére.⁴²

Mégis, mintegy a pártnak az ellenőrzés alól kicsúszott műhelyek ellen indított offenzívája jeleként, olyan rendeletet hagytak jóvá, amely bünte­tőjogi szankciókat tartalmazott a munkahelyi hiányzások ellen, valamint megtiltotta a munkaviszony fölbontását. Ám ez a rendelet csak rövid ideig volt életben: 1953. június 3-én tették közzé a Hivatalos Közlönyben, s a szakszervezetek kérésére, amelyet maga a kormány sugalmazott, ugyanaz év július 7-én visszavonták a kiváltott rendkívüli elégedetlenség – újabb sztrájkok és tiltakozások – miatt, valamint Moszkva közbelépésé­re, melyet aggasztott csatlósainak ingatag helyzete.⁴³ Megkezdődött az Új Irányvonal. Lényegesnek látszik hangsúlyozni, hogy ezekben az évek­ben, részben a T805 katonai jármű gyártásához szükséges futószalagok Mladá Boleslavba történt áthelyezése okán, de a termelési programok megváltoztatása miatt is – az S1200 helyett, amelyet Koprivnicébe vit­tek át (megint csak azért, hogy helyet teremtsenek a haditermelésnek), a Tatra 600 gyártását indították be az „Amerikában", megrokkant a csehszlovák autógyártás.

„Amerika", 1964

Az előzőekben megkíséreltük leírni a Škoda tömegtermelés felé vezető pályáját, és azt, ahogy előbb az „amerikai modellel", majd a szovjettel találta szemben magát. 1964 ebből a szempontból célba érkezést jelent: a nyilvánvaló nehézségek dacára, kilenc évvel a terv megfogalmazódása után, 1964-ben befejeződött az új gyár építése, és még ugyanabban az évben megkezdődött a négyhengeres motorral és 988 cm3 hengerűrtar­talommal tervezett MB1000, egy igazi népautó gyártása. Az „Amerikából" kisegítő üzem és szerszám lerakat lett, míg mellette az új gyártelep 800.000 m2 területet foglalt el negyven épületével, s napi 600 gépkocsi előállítására volt alkalmas. Az üzem mind nagyságára, mind gépi ellá­tottságára nézve, megfelelő volt a tömegtermelésre. Ennek dacára, ha figyelmesen elemezzük termelési volumenének fejlődését, beszállítói kapcsolatait, a gyári munka szervezésének és irányításának módját, számos jelből arra kell következtetnünk, hogy a hétköznapi gyakorlat­ban nem volt ilyen egyértelmű a helyzet, figyelemreméltó nyomai voltak megtalálhatók a kisipari munkaszervezés és az „Amerikára" jellemző korlátozott, kisszériás gyártás hagyományának.

Az új irányvonal Csehszlovákiában nem nyitott utat – eltérőn attól, ahogyan ugyanazokban az években Lengyelországban és Magyaror­szágon történt – sem a kommunista párt hatalmi rendszere valódi meg­vitatása előtt, sem a vállalatigazgatás munkástanácsok létrehozásával történő konkrét demokratizálására tett javaslat előtt.⁴⁴ Mindamellett a „harc a bürokratizmus ellen", a ráébredés arra, hogy nem megfelelő a csehszlovák iparra alkalmazott sztálini modell, s a nemzeti hagyomány visszavételének igénye – ez mind jellemezte az 1954-1955-ös éveket – olyan folyamatokat indított be, amelyeknek fontos következményei voltak az országra nézve.⁴⁵ Össze kellett békíteni a tervezés hierarchikus piramisának alapzatán 1953-tól fogva megnyilvánuló centrifugális erőket avval a követelménnyel, hogy a csúcsán viszont kézben kell tartani az ellenőrzést és a koordinálást. Ez a szükséglet volt jellemző a vállalatok és a tervezési központok között megnyilvánuló, bonyolult dialektikus viszonyokra a II. ötéves terv időszakában, s olyan következményekkel járt, amelyek túlléptek a tervkészítők szándékain.⁴⁶ Miután kiderült, hogy lehetetlen megoldani a makacs gazdasági és termelési nehézségeket, amelyek 1963-ban súlyos gazdasági válságban tetőztek, megindult az országban a gazdasági tervezés újragondolási folyamata. Ez az ötvenes évek második felében még csak addig jutott, hogy főleg a szaksajtó révén, átszivárgott az ortodox gazdaságelmélet hálószemein, ám a hatvanas évek elején, a Tudományos Akadémia Gazdasági Intézete által kidolgozott tézisekből kiindulva, már jóval nagyobb horderejű ja­vaslatokban konkretizálódott.⁴⁷ Az a követelmény, hogy véget kell vetni az antagonizmusnak, amelyik szemlátomást szembeállítja egymással a tervkészítőket és a gazdaság alanyait, egy másfajta szocializmus követelésével párosult, ennek célja nem csupán a társadalom „növe­kedésének" elősegítése volt, hanem a növekedés mellett a társadalom „humanizálása" is, visszatérve így az ország gazdasági, ipari és szoci­alista hagyományaihoz.⁴⁸

A második ötéves tervnek (1956-1960) és a harmadik kezdetének időszaka, a Škoda történetének szemszögéből tekintve, figyelemreméltó kettősséget mutat.

A gyárat ezekben az esztendőkben átalakították a nagytömegű beru­házások, amelyek azt célozták, hogy hozzáigazítsák a termelőfolyamat technológiáját a tömegtermelés követelményeihez. Ebben az értelemben megoldást találtak a technológia, a vállalati szerkezet és a munka irányí­tási rendszere közötti kiegyensúlyozatlanságra, ami a vállalat növekedé­sét jellemezte a háború után. Egy új létesítmény tehát, amely megoldotta az első ötéves terv éveiben keletkezett legnyilvánvalóbb ellentmondáso­kat, úgy látszott, képes megteremteni a kedvező föltételeket ahhoz, hogy átültessék a Škodába „a vállalatigazgatás szovjet modelljét", és megva­lósíthassák a tömegtermelést. Ilyen értelemben, ami Csehszlovákiában történt – a munka és a termelés szervezési rendszereire, az igazgatók és a műszakiak képzettségére fordított nagyobb figyelem -, híven reprodu­kálta azt, amit a Szovjetunióra vonatkoztatva úgy jellemzett Beissinger, mint a rebirth of managerialism [a menedzseri szellem újjászületésének] szakaszát.⁴⁹ Hasonlóképpen az egész KGST-blokkban próbálkozások folytak ezekben az években valamifajta „szocialista technológia" megte­remtésére, s megindult a vita a technológia és a tudomány szerepéről a nyugattal folytatott versenyben és a szocializmus fejlődésében.⁵⁰

Másfelől azonban, épp amikor a „szovjet vezetési modell", megtisztítva legmarkánsabban sztálini jellegű módszereitől s hozzáigazítva a körül­ményekhez, már-már konszolidálódni látszott – a Škoda olyan nagyvál­lalattá vált, amelyben az egész ország gépkocsigyártásra szakosodott termelése koncentrálódott, részlegesen automatizált berendezése alkal­mas volt a népautó nagy termelési volumenű előállítására -, ugyanez a modell abból az állapotából, amelyben politikai kényszerből „betűszerinti utánzás" tárgya volt, átváltozott átdolgozás és adaptálás céltárgyává.⁵¹ Jóllehet igencsak eltérő úton-módon, de mind a tervkészítők, mind az üzemi szintű termelésért felelősök egyaránt oda jutottak a tervek és a termelési folyamat összehangolásában jelentkező nehézségek meg­oldásának keresésében, hogy végtére is már lehetségesnek látták a „szovjet modell" hibridizálását.⁵² Ami meglepő – bár világosan kitűnik a forrásokból -, hogy erre két úton haladva kerülhetett sor: egyfelől köz­ponti szinten formálisan is látható s alaposan megtárgyalt frontnyitást kezdeményeztek volna egyfajta széleskörű ideológiai revíziónak s a piaci mechanizmusok tervgazdaságba való bevezetésének javaslata számára. Másfelől, a periféria szintjén, bizonyos földalatti, informális irányzatok révén a hiánygazdaság konszolidálása s a vele való együttélésnek és működtetésének a szüksége olyan gyakorlat életbe léptetését engedte volna meg a mindennapokban, amelyek a központi direktíváknál sokkal jobban orientálták és alakították volna a műhely életét s a termelés mó­dozatait. Az új gyártelep fölépítése (1956-1964), a vállalati reform (1958) és a Gazdasági Intézet létrehozása (1958) képviselhetik innen nézve a vízválasztót a szovjet modell szerinti formális konszolidálódás és ennek informális hibridizációja között.⁵³

Az 1958-as reform, a VHJ (Virobní Hospodářský Jednotek – termelő gazdasági egység) létrehozója, aminek hamarost mintájával szolgált az AZNP, példa lehet ennek a szakasznak a kettőségére: bár a VHJ-k megalakításának célja az volt, hogy decentralizálással egyszerűsítsék a célkitűzések végrehajtását és a beszállító ügyfelekhez való viszonyt, s kiiktassák a hatáskörök fölülírását, mégis, a tervezés és a koordinálás olyan föltételei mellett, amilyeneket a Škoda számára eladdig meg­szabtak, óhatatlannak látszott, hogy még súlyosabb módon álljanak elő a szűk keresztmetszetek és mindazok a nehézségek, amelyek már megmutatkoztak az I. ötéves terv időszakában. De ez már nem a minisz­térium szintjén jelentkezett, hanem vállalati szinten: tehát ezen a helyi, a minisztériumihoz képes kevésbé látható szinten kellett volna megoldá­sokat keresni a tervkészítés bizonytalanságaira.⁵⁴ S ilyen szemüvegen át nézve szögesen ellentétes módokon lehet értelmezni a VHJ-reformot és következményeit.

Teichová azt hangsúlyozta, hogy kísérletről volt szó a rendszer megja­vítására, anélkül, hogy megváltoztatnák azt, egy harmadik szintet építve be a hierarchia piramisába a minisztériumok és a vállalatok közé, sokadik és bizonyosan nem az utolsó „kanyar és fordulat" műveletét hajtva végre, amellyel szokás volt gyógyírt keresni a tervgazdálkodás rendszerében időről időre jelentkező bajokra.⁵⁵

Ezzel szemben a neo-institucionalista elemzés azt emelte ki, hogy éppenséggel a VHJ-k létrehozása korántsem redukálható – dacára az eredetének – arra, hogy egyike a „szovjet irányítási modell" ismétlődő irányváltásainak, hanem pontosan az ettől és A szocialista rendszertől való eltávo­lodás kezdete, amelyre mindaddig hivatkoztak.

Ebben az értelmezésben a rendszer decentralizálásának, s egyben a csehszlovák tradícióknak jobban megfelelő munkaszervezési formák visszahozatalának kísérletéből, válaszul a hiánygazdaságra és megre­formálása lehetetlenségére – ami 1968 nyara után nyilvánvalóvá lett -, születtek meg a helyi szinten alkalmazott stratégiák, amelyek magva lehetett a VHJ. A vállalatcsoportok McDermott szerint helyi hálózatot kez­denek kialakítani, hogy hozzáférjenek az erőforrásokhoz, és megvédjék magukat a tervgazdálkodás diszfunkcióitól. A köztes szintű intézmények, a VHJ-k és a helyi hatalmi központok lassanként fölőrölték a központ hatalmát, s egyre nagyobb döntési hatalomhoz jutottak a termelés fölött. A VHJ-k működtetését az igazgatókra s a különböző helyi intézmények, pártsejtek, szakszervezetek és bankfiókok képviselőire bízták.⁵⁶

Kutatásunk forrásai azonban e ponton elégteleneknek bizonyulnak, csupán föltételezhetjük, hogy hasonló evolúció ment végbe a Mladá Boleslav-i vállalatnál is. Érdekes volna más alkalommal elemezni és meggyőződni róla, hogy egy efféle folyamat, amely már bebizonyosodott a nehézgépipart illetően a Škoda Plzeň esetében,⁵⁷ milyen mértékben volna vonatkoztatható az AZNP-re és a gépkocsigyártásra is, és hogy vajon a tervgazdálkodásban egy autógyár tömegtermelésnek meg­felelő módon való működtetése, minden nehézség ellenére, viszonylagos kiegyensúlyozottsággal folyhatott-e a „rugalmas szakosodás" részleges

és korlátozott adaptálásával és egyfajta hibrid struktúrában, amilyenben az ilyesmi szemlátomást könnyebben ment, s amely különben is jobban illett a csehszlovák gép- és autóipar hagyományához.⁵⁸

(Fordította: Csala Károly)

(Eredeti megjelenés: Annali di Storia dell'impresa 15-16, 2004-2005)

Jegyzetek

1 S. Kott: Pour une histoire sociale du pouvoir en Europe Comuniste: introduction thématique. Revue d'histoire moderne et contemporaine, 49/2, 2002, 5-24; C. Sabel, J. Zeitlin (szerk.): World of Possibilities. Flexibility and Mass Production in Western Industrialization. Cambridge University Press, 1997, 1-33; J. Zeitlin, G. Herrigel (szerk.): Americanization and its limits: Reworking US Technology and Management in Postwar Europe and Japan. Oxford University Press, 2000, kiváltképp 1-50. (Szabványosított sorozattermékek gyártása, célgépek haszná­lata, szakképzetlen munkaerő alkalmazása és a tudományos vezetés technikái, szervezeti formák teremtése, nagyvállalatok, amelyek a lehető legnagyobb haté­konyságot biztosítják a rendszernek.)

2 J. Laux: The European Automobile Industry. New York, 1992; S. Tolliday (szerk.): The Rise and Fall of Mass Production. Cheltenam, Edward Elgar, 1998, 175-217; J. P. Bardou, J. J. Chanaron, P. Fridenson, J. Laux: The Automobile Revolution. Chapel Hill, The University of North Carolina Press, 1982, 171-207; G. Volpato: L'industria automobilistica internazionale, espansione, crisi e riorganizzazione. CEDAM, Padova, 1983, 3-23.

3 Az amerikai modell teljes, újabb definícióját J. Zeitlin és G. Herrigel dolgozta ki. Lásd az általuk szerkesztett gyűjteményes kötetben: Americanization and its limits. A hivatkozott hely: 2-3. Az amerikai ipar fejlődéséhez: D. A. Hounshell: From the American System to Mass Production 1800-1932. Baltimore, The Johns Hopkins University Press, RIRE4.

4 I. Margolius, C. Meisl: Škoda-Laurin and Klement. London, 1992, 92; V. Karlický, P. Hofman, F. Janáček, A. Klimek, V. Krátký: Svět okřídleného šípu. Koncern Škoda Plzeň. 1918-1945 [A szárnyas nyíl világa. A Škoda Plzeň kon­zorcium. 1918-1945], Plzeň, Škoda a. s., 1999, 397. A jubileumi teljes történethez vö. J. Kožíšek, J. Králík: L&K-Škoda, vol. I-II, Praha, Motor Press, 1997. A gyár­tott modellek és a termelési módszerek kimerítő leírásához vö. M. R. Cedrých, L. Nachtmann: Škoda. Auta známá i neznámá. Prototypy i seriové automobily vyráběné od roku 1934 [Škoda. Ismert és ismeretlen autók. Az 1934-től gyártott prototípusok és gépkocsik]. Praha, Grada, 2003. Lásd még J. P. Bardou, J. J. Chanaron, P. Fridenson, J. Laux, i. m, 108. és köv. Továbbá Výroba osobních a dopravních automobilů Škoda v Mladé Boleslavi [Škoda gépkocsik és szállító­járművek gyártása Mladá Boleslavban] in Zprávy Československého národního komitétu pro vědeckou organisaci, IV, Praha, 1931 február, 2 sz., 17-18.

5 G. Berta: L'imprenditore: un enigma tra economia e storia. Venezia, Marsilio, 2004.

6 J. Rupnik: The Roots of Czech Stalinism. In R. Samuel, G. Stedman Jones (szerk.): Essays for Eric Hobsbawm. Culture Ideology and Politics. London-Bos­ton, Routledge Kegan Paul, 1982, 304. és köv.

7 F. Machat: Dějiny vědeckého řízení v kapitalistickém průmyslu. Praha, 1966. 148-149.

8 T. Masaryk: La nuova Europa. Pordenone, Edizioni Studio Tesi, 1997, 172-173. Azt írja: „a demokrácia ma nem létezhet tudomány nélkül: a demok­rácia a haladás megszervezése az emberi tevékenység valamennyi ágában"; ehhez lásd F. Leoncini: Introduzione, uo. XXXVI; A. Laudiero: Le Api e i cinghiali. Culture politiche dell'Europa Centrale: il caso Ceco. Soveria Mannelli, Rubettino, 2000, 205.

9 V. I. Lenin: A szovjethatalom soron levő feladatai. (Pravda, 1918. április 28.)

10 Lásd ehhez J. Rupnik: i.m., 304.

11 S. Špaček (szerk.): Život a práce u Forda. Zápisky československých inženýrů z Ameriky [Élet és munka a Fordnál. Csehszlovák mérnökök jegyzetei Amerikából]. Praha, 1927. Uő.: Ford a My. Zkušenosti československých inženýrů z americké prakse u Forda s ohledem na naše poměry [A Ford és mi. Csehszlo­vák mérnökök amerikai gyakornoki tapasztalatai a Fordnál, a mi viszonyainkra vonatkoztatva]. Praha, 1928. A Cseh Köztársaság Tudományos Akadémiájának Levéltára, a továbbiakban: AVČR, fond „Map" (Masaryková Akademie Práce), 95, 100, 99. számos műszaki szakember az 1922-1928 között kiutazók közül az L&K és a Škodovy Závody alkalmazottja volt (J. Černík, 1922; V. Čechura, 1926; S. Malec, 1927; E. Kratochvíl, 1928; J. Hanuš, 1928; L. Cigánek, 1929). AVČR, „Map", 99, 97.

12 D. A. Hounshell: From the American System to Mass Production. 1800-1932. A vonatkozó oldalak: 249-253.

13 Vö. A. Gramsci: Americanismo e Fordismo. Roma, Editori Riuniti, 1991, 42-43. Csehszlovákiával kapcsolatosan vö. K. Čapek: R.U.R., és A Makropulosz-ügy című ismert szépirodalmi alkotásaival; valamint J. Fleischner: Taylorismus. In Technicka kultura, 2 vyd., Praha, 1922.

14 J. Janko, E. Těšínská (szerk.): Technokracie v Českých zemích (1900-1950). Archiv AVČR, Praha, 1999.

15 Megjegyzések az amerikai modellhez vö. Zeitlin, Herrigel (szerk.): i. m. Introduction, valamint M. F. Guillén: Models of Management. Work, Authority, and Organization in a Comparative Perspective. The University of Chicago Press, Chicago, 1994. Lásd még a „Studi storici" tematikus számát, 37. évf. (1996), 1. sz. Vö. P. P. D'Attorre: Anche noi possiamo essere prosperi. Aiuti ERP e politiche della produttività negli anni Cinquanta. In Quaderni storici, 1985, 1. sz., 55-93; L. Segreto: Americanizzare o modernizzare l'economia? Progetti americani e risposte italiane negli anni Cinquanta e Sessanta. In Passato e Presente, 1996, 37. sz., 55-83.

16 V. Karlický és mások: i. m., 395-403; I. Margolius, C. Meisl: Škoda – Laurin and Klement. A hivatkozott helyek: 91-93.

17 Az L&K történetéhez ezekben az években: I. Margolius, C. Meisl: i. m., 70-77; J. Kožíšek, J. Králík, i. m., vol. I; Václav Klement in Zprávy, 1931 január, 1. rész, IV. évf., 9. Vö. Kubů, E., Pátek J.: Mýtus a realita hospodařské vyspělosti Československa mezi světovými válkámi, Praha, Korolinum, 2000, 268-269.

18 A Škoda Auto Történeti Levéltára, Mladá Boleslav, a továbbiakban: Aša, fond ASAP (Akciová Společnost pro Automobilový Průmysl – Autóipari részvény­társaság), 93, levél a Taylor Society-nak, 1927. VII. 20.; a War Departmentnek, 1927. VIII. 2.

19 Aša, ASAP, 93, Resumé Zprávy o studijní cestě gen.rady V. Klementa do Spojených Států, vykonané spolu s Ing. J. Hauserem v době od 8-7 do 5-11-1927 ku zjištění výrobních poměrů v automobilovém průmyslu americkém [Összefoglaló V. Klement főtanácsos és J. Hauser mérnök 1927. július 8. és november 5. között az USA-ban az amerikai autógyártás termelési föltételeinek tanulmányozása cél­jából tett útjáról készült beszámolóhoz], Mladá Boleslav, 1928. február 5.

20 D. Bigazzi: La Grande Fabbrica. Organizzazione industriale e modello americano alla Fiat dal Lingotto a Mirafiori. Milano, Feltrinelli, 2000, 91-93. Vö. még J. Laux: i. m, 103-135; G. Volpato: L'industria automobilistica internazionale, espansione, crisi e riorganizzazione. Padova, CEDAM, 1983, 34-65.

21 J. Kubů, E. Pátek J.: i. m, 383-384; J. Laux: i. m, 101.

22 J. Kubů, E. Pátek J.: i. m.; O. Smrček: Vědecká organizáce práce a její aplikace ve strojírenství do konce druhé světoví války. In Hospodárské dejiny -Economic History, 1985, 165-219, 201.

23 M. R. Cedrych, L. Nachtmann: i. m, 48-60; I. Margolius: i. m, 100-103; Bardou és mások: i. m., 148.

24 Karlický: i. m, 401; J. Kubů, J. Pátek: i. m., 121.

25 Aša, ASAP, 11, 1937. VII. 8.

26 Aša, ASAP, 93, Zpráva [Beszámoló]. 1938 május. Szerzők: ing. Hauser, ing. Hromádko.

27 Aša, fond AZNP Automobilové Závody Narodní Podnik, 4, A. Taub: A people's technology. A report to dr. Ing. F. Fabinger, General Director of KOVO. Praha, 1946. szeptember 6.

28 Uo.

29 R. Locke: The Collapse of the American Management Mystique. Oxford University Press, 1996. 10.

30 F. Fejto: Storia delle democrazie popolari. Milano, Bompiani, 1978, 212-220.

31 J. Kornai: The Socialist System. The Political Economy of Communism. Princeton University Press, 1992. [Magyarul: A szocialista rendszer. Bp. 1993]; vö. W. Brus: 1950 to 1953: The Peak of Stalinism. In M. C. Kaser (szerk.): The Economic History of Eastern Europe 1919-1975. vol. III, Institutional Change within a Planned Economy. Oxford, 1986, 3-39; A. Teichová: The Czechoslovak Economy. A hivatkozott oldalak: 134-140. M. Myant: The Czechoslovak Economy 1948-1988. Cambridge University Press, 1989. Érdekes összevetés adódik a keletnémet autóipar esetével, vö. W. Abelshauser: Two kinds of Fordism: on the Differing Roles of the Industry in the Development of the Two German States. In: H. Shiomi, K. Wada: Fordism Transformed: The development of the Production in the Automobile Industry. Oxford University Press, 1995, 269-296. A teljesebb kép érdekében vö. R. Stokes: Constructing Socialism. Technology and Change in East Germany 1945-1990. Baltimore, Johns Hopkins University Press, 2000, 1-12. Lásd még S. Kott: Le communisme au quotidien. Les entreprises d'état dans la societé est-allemande. Paris-Berlin, 2001.

32 Aša, AZNP/P, vegyes szovjet anyagok, 1950.

33 D. Hounshell: i. m., 217-261.

34 Vö. A. D. Chandler: Dimensione e diversificazione. Le dinamiche del capitalismo industriale. A hivatkozott oldal: 565. F. Amatori: Introduzione, in R. Whittington, M. Mayer: L'impresa europea. Strategia, struttura e culture aziendali. Milano, Egea, 2002.

35 J. Kornai: i. m., 97-109. Kritikát fogalmaz meg az átmeneti gazdaságok neo-institucionalista kutatásával kapcsolatosan is, amely azt hangoztatja, hogy a horizontális informális kapcsolatok a vertikális hierarchikus nyomás ellenére jönnek létre. Vö. G. McDermott: Embedded Politics: Industrial Networks and Institutional Change in Post-Communism. Ann Arbour, University of Michigan Press, 2002, különösen 28-63. Lásd még uő. in G. Grabher, D. Stark (szerk.): Restructuring Networks in Post Socialism. Legacies, Linkages and Localities. Oxford University Press, 1997, 1-33. V. Nee, D. Stark (szerk.): Remaking the Economic Institutions of Socialism, China and Eastern Europe. Stanford University Press, 1989. A mun­kamódokról vö. M. Burawoy, J. Lukacs: The radiant Past. Ideology and Reality in Hungary's Road to Capitalism. The University of Chicago Press, 1992, 1-33; M. Burawoy: The Politics of Production. Factory Regimes Under Capitalism and Socialism. London, Verso, 1985, 157-208. Érdekes ennek elütő értelmezése Haraszti Miklósnál: Darabbér (német, olasz stb. kiadásai 1975-től; magyarul 1989-ben jelent meg); valamint G. Bonazzi: Storia del pensiero organizzativo. Bologna, Il Mulino, 1998, 147-156; A. Accornero: Il mondo della produzione. Bologna, Il Mulino, 1994, 301-331.

36 Alec Nove emlékeztet rá, hogy az „ellenőrzés" terminusa, az orosz forrada­lom „tudományos munkaszervezésére" vonatkoztatva, nem „a dolgozók részéről történő ellenőrzést" jelenti, hanem a fölügyeleti ellenőrzést, ami a vállalatvezetés elméletében használatos „ellenőrzés" jelentésével azonos. Ehhez a véleményhez csatlakozik A. Martelli: Teorie e ideologie del management. Profilo storico delle dottrine manageriali (1770-1970). Milano, Etas, 1979, 121-140. Lásd még A. Anfossi: i. m., 44-45., ahol a szerző a scientific management olasz fordításáról ejt szót; szerinte a management terminus éppoly erővel fordítható olaszra a gestire, mint akár a dirigere szóval, amikor is az utóbbiban a „parancsolás" árnyalata hangsúlyos, s ez implicite kizárja, hogy a vállalati hierarchia alsóbb szintjeire is alkalmazható legyen. Minthogy az angol management szó eredetileg és konkré­tan az utóbbiakat is magában foglalja, ezért gyakori és elterjedt szokás olaszra „tudományos munkaszervezésként" [organizzazione scientifica del lavoro] for­dítani, ám ez félrevezető, hiszen tény, hogy a scientific management „klasszikus" elméletének céltárgya – emlékeztet rá Anfossi – a vállalat irányító szervei, nem pedig a vállalat mint szervezet. A csehben ilyen félreérthető mozzanatot nem tartalmaz a kifejezés fordítása: vědecké řízení [tudományos irányítás, vezetés], nem pedig organizace práce [munkaszervezés], amely kifejezés egyébként használatos a cseh nyelvben, s a tárggyal foglalkozó, még az 1930-as években indított, legfontosabb szakfolyó­iratnak is ez a címe. [A magyarban a scientific managementnek tudományos vezetés a legelterjed­tebb fordítása; Taylor klasszikus könyvének – Principles of Scientific Management – címében is így olvashatjuk: A tudományos vezetés alapjai. – A ford.]

37 K. Kaplan: La crisi cecoslovacca. Annali della Fondazione Feltrinelli, Milano, Feltrinelli, 1982, 267-326; M. Kramer: The Early Post-Stalin Succession Struggle and Upheavals in East Central Europe. Internal-External Linkages in Soviet Policy Making (Part 1). In Journal of Cold War Studies, 1. k., 1. sz., 1999 tél, 3-55.

38 M. Beissinger: Scientific Management, Social Discipline, and Soviet Power. London, I. B. Tauris & Co. 1988. 4; Y. Cohen: Administration, politique, et techniques: réflexions sur la materialité des pratiques administratives dans la Russie staliniénne (1922-1940). Különlenyomat a Servir létat: les pratiques administratives en Union Soviétique címmel tartott tanácskozás anyagából (Pá­rizs, 2001 december 14-15.), 14; Egy újabb gyűjtemény, amely a kelet-európai tapasztalattal is számot vet: H. Bonin, Y. Lung, S. Tolliday (szerk.): Ford of Europe 1967-2003, Ford 1903-2003: The European History. Editions Plage, Paris, 2003, kiváltképp Yves Cohen tanulmánya: The Soviet Fordson. Between the Politics of Stalin and the Philosophy of Ford, 1924-1932. 531-558. A szovjet történelem­re vonatkozólag N. Werth: Storia dell'Unione Sovietica. Dall'impero russo alla Comunità degli stati indipendenti. 1900-1991. Bologna, Il Mulino, 1994, 147-198; S. Fitzpatrick: The Russian Revolution. Oxford University Press, 1994, 81.; E. H. Carr: La rivoluzione russa. Da Lenin a Stalin. (1917-1929). Torino, Einaudi, 1980, 24-34; M. Lewin: Storia sociale dello stalinismo. Torino, Einaudi, 1985, 272-294.

39 Aša, AZNP/P, vegyes szovjet anyag, 1950.

40 Y. Cohen: Administration, politique, et techniques: réflexions sur la materialité des pratiques administratives dans la Russie staliniénne (1922-1940). Különle­nyomat a Servir l'état: les pratiques administratives en Union Soviétique címmel tartott tanácskozás anyagából (Párizs, 2001 december 14-15.), 6.

41 Aša, AZNP, 11, 1953. március 26. („Hozraszcsot: valami új?")

42 K. Kaplan: La crisi cecoslovacca 1953-1956. I. m., 267-326. A tüntetések főbb színhelyei: Trinec, Ostrava, Stalingrad ČKD, Pardubice, Kladno, Vimperk. Vö. mindenekelőtt O. Ulč: Pilsen: the Unknown Revolt. In Problems of Communism, 1965, 3. sz., 46-49.

43 D. Státník: Sankční pracovní právo v padesátých letech. Vládní nařízení o opatřeních proti fluktuaci a absenci č. 52/1953 Sb. [Az ötvenes évek munkajogi büntető szankciói. Kormányintézkedések a fluktuáció és hiányzás ellen.] Ústav pro soudobé dějiny AVČR, 1999.

44 F. Leoncini: Il '56 polacco-ungherese: teorie e prassi per una strategia di riforma delle società occidentali. Uő: L'Europa Centrale. Conflittualità e progetto. I. m., 173-189; Uő: Intellettuali e operai nel '56 ungherese. Uo. 191-199; F. Leoncini (szerk.): Che cosa fu la „Primavera di Praga". Idee e progetti di una riforma politica e social. Manduria, Lacaita, 1989; F. Leoncini, C. Tonini: Primavera di Praga e dintorni. Alle origini dell'89. S. Domenico di Fiesole, Edizioni Cultura della Pace, 2000, 13-30., különösen F. Leoncini: 1918-1968. Le due primavere della „Nuova Europa". 13-35. Lásd még K. Bartošek: Lettera aperta agli operai della Cecoslovacchia. In C. Boffito, L. Foa: La crisi del modello sovietico in Cecoslovacchia. Torino, Einaudi, 1970, 219-223 és O. Sik: Quale comunismo? Bari, Laterza, 1977, 217; valamint uő: Plan and Market under Socialism. New York, International Arts and Sciences Press, 1967; A. Dubček: La via cecoslovacca al Socialismo. Roma, Editori Riuniti, 1968.

45 K. Kaplan: La crisi cecoslovacca. 306.

46 M. Myant: The Czechoslovak Economy 1948-1988. The Battle for Economic Reform. 220.; W. Brus: I. m., 130.; Vö. V. Nee, D. Stark (szerk.): Remaking the Economic Institutions of Socialism, China and Eastern Europe. Stanford University Press, 1989.

47 J. Kosta: Storia e contenuti della riforma economica cecoslovacca negli anni 1965-1969. In F. Leoncini (szerk.): Che cosa fu la „Primavera di Praga". I. m., 41-67. A munkástanácsokról és a különböző álláspontokról a „haladó" táborban lásd K. Kovanda: I consigli operai in Cecoslovacchia (1968-1969). In F. Leoncini: I. m., 69-90. Egy gyűjtemény a Práce és a Reporter lapjain megjelent cikkekből, 1968-ból, amelyek világosan számot adnak a gazdaságirányításról, a menedzserek és a munkástanácsok közti viszonyról, a munkásrészvételről a vállalatirányításban, a tulajdonjog gyakorlásának decentralizálásáról, megtalálható in C. Boffito, L. Foa: I. m., 170-211; 219-223; 233-237. Tágabb kitekintéshez vö. F. M. Cataluccio és F. Gori: La Primavera di Praga. Franco Angeli, Milano, 1990, (A cortonai tanács­kozás dokumentumai, 1988. április 29-30.). Újabb elemzés a nemzetközi hatalmi viszonyokról s különösen a SZU-val való kapcsolatokról a Prágai Tavasz idején M. Kramer: New Sources on the 1968 Soviet Invasion of Czechoslovakia (part one). In Cold War International History Project Bulletin, 1992 tél, 2. füzet, Woodrow Wilson International Center for Scholars, Washington DC, valamint uő: New Sources on the 1968 Soviet Invasion of Czechoslovakia (part two). Uo.

48 F. Fleron: Technology and Communist Culture, the Socio-Cultural Impact of Technology Under Socialism. New York-London, Praeger, 1976, 5.

49 M. Beissinger: I. m., 159-187.

50 R. Stokes: Constructing Socialism. Technology and Change in East Germany 1945-1990. Baltimore, Johns Hopkins University Press, 2000.

51 O. Šik: Plan and Market under Socialism. Praga, 1967, 7-8.

52 Aša, AZNP, 34, Rozvoj automobilového průmyslu v ČSR [Az autóipar fejlődése Csehszlovákiában], 1970.

53 Ennek tanulmányozása végett helyénvaló lenne szóbeli forrásokhoz for­dulni. Sem a vállalati, sem a minisztériumi levéltár nem adhat teljes képet egy informális szervezetről, s mivel folyvást csak a tervgazdaság koordinálási és ellátási problémáival foglalkozik, nem teszi lehetővé annak bizonyítását, amire a Škoda esetében egyelőre csupán kutatói hipotézis épülhet, s ezt csak bizonyos jelzések támasztják alá, amilyenek a művezetők fontosságának, az univerzális szerszámgépek használatának, az alkalmazott munkaerő szakképzettségének kitartó hangsúlyozása, és így tovább.

54 G. McDermott: Renegotiating Ties in Czech Industry. 76-77.

55 A. Teichova: The Halting Pace to Scale and Scope. 452-453.

56 G. McDermott: Renegotiating Ties in Czech Industry. 78.

57 G. Mc Dermott: Embedded Politics. 95-131.

58 Uo. 39. Arra a következtetésre jut: „Although Czechoslovak officials aimed to build economies of scale through increased concentration, rationalization, and standardization, international trade policies and the VHJ organizing principles undermined these efforts. Instead, by the 1980s a typical engineering VHJ and its firms had become a highly autartic, tightly interlinked production network of a relatively broad range of final goods and non standardized inputs." [„Jóllehet a csehszlovák tisztviselők a méretgazdaságosság kiépítését vették célba a koncentrálás, ésszerűsítés és szabványosítás útján, de a nemzetközi kereskedelempolitika és a VHJ szervezeti elvei meghiúsították ezeket az erőfeszítéseket. Ehelyett 1980-ra a tipikus gépipari VHJ-ből és a hozzátartozó cégekből óhatatlanul egy nagymértékben önellátó és szorosan összefonódott termelési hálózat jött létre: viszonylag tág termékskálával és beszerzési szabványok nélkül."]