A cikk felvázolja a korrupció jelenségének történeti és elméleti fogalmát, döntően az oroszországi tapasztalatok és szakirodalom alapján. A korrupció konkrét megjelenési formáit a rendszerváltás és következményeinek összefüggésrendszerében ragadja meg mint a tőkés világgazdaság eliminálhatatlan jelenségét, amely a tőke természetének elidegeníthetetlen vonása. Az orosz állam a rendszerváltás időszakában maga volt a korrupció legfőbb hordozója, éppen az állami tulajdon magánkisajátítása érdekében. A szerző érzékelteti a mai orosz társadalomnak a korrupcióhoz való apatikus viszonyát is.

Kofi Annan, az ENSZ főtitkára, azon az ülésen, amelyet a Közgyűlés az ENSZ korrupció-ellenes egyezményének elfogadása alkalmából rendezett, a korrupciót olyan „társadalmi pestisjárványhoz" hasonlította, melytől minden jelenlegi társadalom szenved: „A korrupció gyengíti a demokráciát és a jogrendet, ennek eredményeképpen pedig sérülnek az emberi jogok, eltorzulnak a piac mechanizmusai, romlik az emberek életminősége, terjed a szervezett bűnözés, a terrorizmus, és a nemzet­közi biztonságot fenyegető egyéb tényezők. Ez a különösen veszélyes jelenség minden országban tetten érhető – a nagy országokban épp úgy, mint a kicsikben, a gazdagokban épp úgy, mint a szegényekben."¹ A Világbank értékelése szerint a világszervezetnek a korrupció miatt el­szenvedett vesztesége évente 80 milliárd dollárra rúg.² Ez a becslés nem tartalmazza azokat a közvetett károkat, amelyek minden valószínűség szerint meghaladják az említett összeget.

A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap megvizsgálta 69 ország 3.000 olyan cégének tevékenységét, melyek számára a két szervezet hiteleket nyújtott. Kiderült, hogy a vizsgálat tárgyát képező cégek 40%-a nem rendeltetésük szerint használja fel ezeket a pénzforrásokat. A médiában megjelenő híradásoknak megfelelően ezeknek a tőkéknek a nagy része, felelős hivatalokat betöltő személyek közreműködésével és különböző pénzügyi ügyeskedések eredményeképpen az említettek személyes bankszámláira kerül, különféle külföldi illetőségű bankokba. Arról, hogy ez Oroszországban is előfordul, a hazai média számos hír­adásából értesülhettünk.³

A Világbank szakértői a korrupciót a modern világ egyik legfőbb gaz­dasági problémájának tartják. Adataik szerint az egész világot tekintetbe véve a vállalatok 40%-a kénytelen megvesztegetési pénzeket fizetni. A fejlett országokban ez az arány 15%, az ázsiai országok esetében 30%, a FÁK államaiban pedig 60%.⁴

A korrupció veszélyességét, a korrupció elleni fellépés szükségessé­gét Oroszországban is elismerik. Abban az elnöki üzenetben, melyet az Orosz Föderáció elnöke 2006-ban a Föderációs Gyűlésnek eljuttatott, a következő mondat hangzott el: „[…] vállalt erőfeszítéseink ellenére mind ez ideig nem sikerült elhárítani fejlődésünk útjából az egyik legko­molyabb akadályt – a korrupciót." Amikor Vlagyimir Putyintól az utolsó sajtótájékoztatón – melyet az ország elnökeként tartott – megkérdezték, mi az, amit nem sikerült elérnie, melyik probléma maradt megoldatlanul, gondolkodás nélkül azt felelte: „a korrupció".

Történelmi áttekintés

A korrupció jelensége hosszú évezredek óta létezik. Plutarkhosz Nagy Sándor apjának, az i.e. 359-től 336-ig uralkodó II. Philipposz makedón királynak tulajdonítja a következő szólás eredetét: „Nincs a világon olyan magas várfal, amelyen egy arannyal felmálházott szamár át ne jutna."⁵ Az államigazgatási rendszerben felbukkanó korrupciót megemlítő első dokumentumok, amelyek az államiság legkorábbi emlékeit tartalmazó ókori babiloni levéltárakban megmaradtak, az i.e. XXIV. század második feléből származnak. A sumérok és sémiták idejében Urukagina, Lagas királya (ókori városállam Sumerben, a mai Irak területén), azzal a céllal vezetett be államigazgatási reformokat, hogy véget vessen hivatalnokai és bírái visszaéléseinek, csökkentse a papság részére a királyi hivatal­nokok által törvénytelenül osztogatott jutalmak mértékét, rendszerezze és mérsékelje a szertartásokra kifizetett pénzösszegeket.⁶

Az antikvitás hagyatékában meglehetősen nagy tárháza van a korrupci­óval foglalkozó anyagoknak. Platón és Arisztotelész, a legnagyobb ókori görög filozófusok műveikben számos helyen utalnak a hatalommal való visszaélés és a vesztegetés bomlasztó, romboló hatására a társadalom gazdasági, politikai és szellemi életében. Arisztotelész Politika című művében olyan tényezőként írja le a korrupciót, amely képes, ha nem is a végső pusztulásba, de romlásba dönteni az államot. Arisztotelész munkáinak angol fordításaiban a kormányzás „helytelen", „már kiveszett" formáit általában a „corrupt" szóval fejezik ki. A korrupció elleni harcot Arisztotelész az állami stabilitás biztosítása alapfeltételének tekintette: „[…] minden politikai rendszerben elsődleges fontosságú, hogy a törvé­nyek megakadályozzák az egyes tisztviselők meggazdagodását […]"⁷ . „Csak azokat a rendszereket tarthatjuk egyértelműen helyesnek, amelyek az általános jólétet tartják szem előtt [.. .]"⁸ .

A középkorban a „korrupció" fogalma mindenekelőtt kanonizált jelentést kapott, mint kísértés, ördögi csábítás. A katolikus teológiában a korrupció a bűn egy megjelenési formája, mivel János apostol szavai szerint: „Aki bűnt cselekszik törvényszegést követ el, mert a bűn törvényszegés." Ez, ugyanakkor, a kortársak számtalan beszámolójának tanúsága szerint, egyáltalán nem akadályozta meg a katolikus egyházat abban, hogy a középkori Európa korrupciójának központja legyen. A búcsúcédulákkal való kereskedés, az egyházi rangok adásvételének gyakorlata nem csak hogy ellentétben állt az alapvető keresztény vallási tanításokkal, de még a mai értelemben véve is korrupciónak tekinthető.

A középkori Oroszországban korrupcióról először mint „kenőpénzről", azaz törvénytelen juttatásról esik szó, a XIV. századból származó dvinai alapítólevélben. Igen sok orosz történeti és irodalmi forrás tanúskodik arról, milyen szélesen elterjedt a korrupció Oroszország területén. A bojárok és más hivatalnokok kapzsisága – melyet tovább erősített az „eltartás" rendszere – egy olyan országban, ahol az alsó néposztályok teljes jogfosztottságban éltek, valóságos nemzeti sorscsapássá vált.

A centralizált államok kialakulása Európában az újkor elején új sza­kaszt nyitott a korrupció fejlődésében. Az iparosítás nem csak gazdasági fejlődéshez vezetett, hanem a társadalmi elosztás spektrumának kiszé­lesedéséhez és a hatalmi döntések jelentőségének megnövekedéséhez is. A politikai hatalom egyre inkább „áruvá" vált a folyamatosan növekvő piacon. A győztes burzsoázia aktívan részt vett a magas hivatalokat betöltő személyek korrumpálásában, s néha az állami hivatalok „meg­vásárlásában" is.

A korrupció problémája a Felvilágosodás vezető személyiségeinek, az Enciklopédia szerzőinek, Jean-Jaques Rousseau-nak, Charles de Montesquieu-nek – de Francis Baconnek és másoknak is – megjelenik a munkáiban. Az ő műveikben a korrupció a társadalom betegségeként, diszfunkcionális működéseként értelmeződik. A természetjog támoga­tóinak szempontjából a korrupció a természeti és a pozitív törvények között fennálló ellentmondás egyik következménye. Thomas Hobbes ezt írja híres Leviathánjában: „Gyakorta megtörténik, hogy azok, akik vagyonuk nagyságával büszkélkednek, bűnöket követnek el abban re­ménykedve, hogy a köz Igazságának korrumpálásával mentesülhetnek a büntetéstől, vagy pénzük és egyéb juttatásaik segítségével bocsánatot nyerhetnek."⁹

A XX. században a korrupció elemzése tovább fejlődött, s a múlt század második felében önálló tudományos kutatási irányzattá vált. Az adott kérdéskörben megjelent legtekintélyesebb nyugati kiadvány (Political Corruption – A Handbook. New York, 1989) szerzői megemlítik, hogy a világon az első komolyabb korrupció-kutatások csupán az 1970-es, 1980-as években indultak el.¹⁰ Ezek a kutatások a korrupciót mint univerzális társadalmi jelenséget közelítették meg, amely nemzetközi jelentőséggel bír.

A hidegháború vége és a kapitalizmus restaurációja a szocialista tábor legtöbb országában, akárcsak a globalizációs folyamatok ezt követő intenzív felgyorsulása a világgazdaságban, új jelleget adtak a korrupció jelenségének. Ma az, hogy a korrupció a világrendre leselkedő globális fenyegetést jelent, s egy az emberiség jövő századi fejlődését érintő kihívások közül, már axiómának számít.

Korrupció – viták a definíció körül

A korrupció jogászok, kriminológusok, szociológusok, közgazdászok, politológusok, filozófusok és történészek vizsgálatának tárgyát képezi. Ez azzal magyarázható, hogy a korrupció összetett jelenség, kiváltó okai bonyolultak, következményeinek megjelenési formái a társadalmi élet minden területén sokrétűek.

A korrupcióra, mint szociális jelenségre mindmáig nem dolgoztak ki univerzális definíciót, még a fogalom általánosan elfogadott jogi meg­határozása sem létezik. A szakirodalomban még a „korrupció" terminus etimológiai eredetéről is viták folynak. Általában elfogadottnak tekintik, hogy a „korrupció" szó a latin corruptio-ból ered, mely megrontást, meg­vesztegetést jelent. Korrumpálni valakit (latinul corrumpere) azt jelenti: az illető szolgálatait pénzzel vagy más anyagi javakkal megvásárolni. Ugyanakkor több szerző azon a véleményen van, hogy a „korrupció" szó elsődleges jelentése ennél sokkal szélesebb volt. Az I. H. Dvoreckij által összeállított latin-orosz szótár a fent felsorolt jelentéseken kívül (megrontás és megvesztegetés) még a következőket is felsorolja: „el-züllés, hanyatlás, züllöttség, rossz állapot, alantasság (vélemény vagy nézet esetében)".¹¹ G. K. Misin más értelmezést javasol, rámutatva, hogy a témában megnyilatkozó szerzők többségének állítása ellenére, a corruptio latin terminus két tővel rendelkezik: cor (szív, lélek, szellem, értelem) és ruptum (tönkretenni, lerombolni, megrontani) Ezért a korrup­ció lényege nem a megvesztegetés, a közszolgák és más tisztviselők megvásárolhatósága, hanem valamilyen dolog egységének megbontása (dezintegrációja, felbomlasztása, szétzúzása), beleértve az államhatalom szerveit is.¹² Ily módon már a „korrupció" szó etimológiai jelentésszintjét illetően felmerül egy dilemma – megvesztegetést értsünk-e korrupció alatt (ez a szűk jelentés), vagy negatív, bomlási folyamatokat magában az államigazgatási mechanizmusban (ez a tágabb értelme).

A korrupció mint társadalmi jelenség alapvető megközelítéseinek vizs­gálata során figyelembe kell venni kutatásának interdiszciplináris jellegét. Amint az az elemzésből kitűnik, a társadalomtudományok különböző ága­ira jellemző módszerek és kutatói megközelítések erőteljesen befolyásol­ják az egyes tudományágak által adott meghatározások mibenlétét.

A politikatudomány elsősorban olyan faktorként tartja számon a kor­rupciót, amely deformálja a társadalom politikai szervezetét, akadályozza a demokratikus folyamatokat. A politológusok figyelmére legfőképpen a korrupció olyan formái tarthatnak számot, mint a politikai pártok illegális finanszírozása, a parlamenti visszaélések, a befolyással való üzérkedés, melyek együtt a politikai korrupció szféráját alkotják, amely különbözik a politikai elemeket nem tartalmazó üzleti és hétköznapi korrupciótól. A politikai korrupció hozza létre a kleptokráciát, a tolvajok uralmát (amely a hatalom szerveződésének korrupción alapuló formája), és az ennek meg­felelő társadalmi-politikai réteget. A politológusok műveikben általában arra koncentrálnak, hogy a politikai rendszer egyes konkrét történelmi formáiban miként nyilvánul meg a korrupció.

A korrupció szociológiai szempontból a társadalom betegsége, illetve a beteg társadalom által produkált tünet. A korrupció jellemző példája az olyan társadalmi diszfunkciónak, amely egyrészt a társadalomszervezet egyes tagjai individuális céljainak s magának a szervezetnek a céljai között fennálló ellentmondásból, másrészt a társadalom szervezetének formális-logikai lényege s a társadalom természete között fennálló el­lentmondásból ered.

A szociológia gyakran úgy tekint a korrupcióra, mint deviáns magatar­tásformára. A korrupció egyik „kanonikus" definíciója Carl Friedrichnek, a Harvard egyetem professzorának nevéhez fűződik: „A korrupció olyan magatartás, amely megsérti az általánosan elfogadott normákat. Deviáns magatartás, melyet meghatározott motivációk vezetnek, többek között a társadalom rovására szerzett személyes haszon reménye."¹³ Joseph S. Nye a következőképpen határozza meg a korrupciót: „Olyan magatartás, amelyben valaki, magát jórészt személyes (individuális és családi) anyagi és hatalmi törekvéseknek alárendelve, megsérti a közszereplők iránt támasztott formális követelményeket."¹⁴

A korrupció társadalmi diszfunkcióként, deviáns magatartási aktusok összességeként való megítélése mellett a szociológiában egyéb meg­közelítések is helyet kaptak. V. Heveling véleménye szerint például „a korrupció az adott területen uralkodó társadalmi normák és morál te­kintetében destruktív rendszere azoknak a társadalmi kapcsolatoknak, amelyeket a hivatali befolyásnak anyagi és/vagy nem anyagi természetű előnyök szerzésére való felhasználása jellemez."¹⁵ Tehát a korrupcióra úgy tekintenek, mint társadalmi kapcsolatok rendszerére. J. I. Gilinszkij a társadalmi gyakorlat állandóságával jellemezhető társadalmi intézmény­ként határozza meg a korrupciót. Ebben az értelmezésben a korrupciót – mint alrendszert – gyakran sorolják be a társadalom „árnyék-jelensé­geinek" rendszerébe. (Ide tartozik az „árnyékgazdaság", az „árnyékjog", „árnyék-jogalkalmazás" stb., mely jelenségeket intenzíven elemzi I. Kljamkin, L. Tyimofejev¹⁶ és V. M. Baranov¹⁷ .) Így az „árnyékjog" V. M. Baranov szerint „a jogoknak és kötelességeknek az a hivatalos törvények keretein kívül álló összessége, amelyet bizonyos társadalmi viszonyok részesei maguk állapítanak meg és maguk érvényesítenek".¹⁸ A tudós, a társadalmi élet „árnyékos" oldalát elemezve, amely a korrupciót is ma­gában foglalja, megállapítja: „az árnyék mikro- és makro-szerződések nem pusztán egyszeri kompromisszumok részeivé válnak, hanem egy kiterjedt, folyamatosan működésben lévő társadalmi szabályrendszer elemeivé alakulnak. Az állam kijátszása itt általánosan elfogadott nor­mának, a mindennapi kultúra részének tekinthető."

Tagadhatatlanul sajátos a korrupció meghatározásának úgyneve­zett „etikai megközelítése". Ez utóbbit többek között a Transparency International nevű szervezet publikációi képviselik. E megközelítés hívei szerint a korrupciót, mely a kormányzat rendszerének krízisét okozza, az etikai szabályok hiánya eredményezi. Véleményük szerint ebben az esetben a korrupcióellenes reformok legfőbb eszköze nem más, mint a „good governance" bevezetését célzó kormányzati reform, etikai szabályok alkalmazásával az üzleti élet területén és a társadalom más struktúráiban.

A jogtudomány képviselőinek körében heves viták folynak a „korrup­ció" fogalmának meghatározása ügyében. A külföldi országok büntető törvénykezésének elemzése azt mutatja, hogy a büntető törvényköny­vek a „korrupció" terminust egymástól eltérő tartalommal látják el, és nem használják egyértelműen: korrupció alatt a btk-k a „hagyományos" hivatali visszaélések egyik-másik változatát értik. Ám „eltekintve a kor­rupciós bűncselekmények adott formáinak törvényhozásban használatos megfogalmazásai különbségétől – írja A. V. Naumov, aki az európai országok törvényhozását vizsgálta összehasonlító módszerrel -, némi leegyszerűsítéssel ezek teljes készletét fel lehet fogni két klasszikus konstrukció variációiként. Ezek a hivatali helyzettel való visszaélés ha­szonszerzés (illetve bármi egyéb) céljából, másrészt pedig a megvesz­tegetés (megvesztegetési pénz adása, elfogadása vagy ilyen ügyben való közvetítés)."¹⁹

Oroszországi kriminológusok munkáit elemezve is ugyanezt a képek kapjuk. Ők alapvetően két táborra szakadtak: az egyik a korrupció „szűk értelemben vett" meghatározását pártolja -, mint lefizetés, megveszte­getés (e tábor hívei között találunk olyan jól ismert jogtudósokat, mint A. I. Dolgov, N. F. Kuznyecov, J. M. Antonjan), a másik olyan tudósokból és gyakorlati szakemberekből áll, akik a korrupció „szélesebb" értelmezésé­hez ragaszkodnak, amely a haszonszerzésért végzett hivatali visszaélés (ilyenek B. V. Volzsenkin, V. V. Lunejev, Sz. V. Makszimov, G. K. Misin, A. I. Kirpicsnyikov és mások).

A jogtudósok, függetlenül attól, melyik álláspontot képviselik – a szűk vagy széles értelmezést -, mindannyian a hatalom felbomlásában látják a korrupció, mint társadalmi jelenség alapvető okát. A korrupció lényegének szemléletes jellemzését adja A. I. Kirpicsnyikov: „A korrupció a hatalom korróziója. Ahogyan a rozsda eszi a vasat, úgy rágja szét a korrupció a társadalom erkölcsi alapjait. A korrupció szintje a társadalom sajátos hőmérője, erkölcsi állapotának mutatója, s annak, képes-e az államap­parátus nem saját, hanem a társadalom érdekeit követve megbirkózni a feladataival. Úgy, ahogyan a fém teherbírását csökkenti a korrózió, a társadalom számára is az ellenálló képesség csökkenését jelenti a korrupció."²⁰

Az utóbbi időben széles körben elterjedt az a megközelítés, amely a korrupciót mint gazdasági jelenséget vizsgálja.²¹ Susan Rose-Ackerman megjegyzi: „a közgazdaságtan hatékony eszköz a korrupció elemzésé­ben. A kulturális különbségek és a morál mind hozzáteszik a maguk apró különbségeit és egyediségeit, ám ahhoz, hogy megértsük, hol érezhető leginkább a korrupció kísértése, s hol a legerősebb ennek hatása, elen­gedhetetlen az általános közgazdasági megközelítés."²²

A közgazdaságtani elméletek közül említésre érdemes a korrupciót státuszbiztosító eszközként beállító elmélet (mely szerint ennek célja a hivatalnok monopolhelyzetének biztosítása, amely elősegíti a megtaka­rítást), valamint a korrupció „ágens-elmélete".

Az „ágens-elméletet" először Edward C. Banfield ismertette, aki úgy vélte: a korrupció akkor válik lehetségessé, amikor a gazdasági szereplők (ágensek) három típusa van jelen: a meghatalmazott, a meghatalmazó, és egy harmadik személy, akinek bevételei és veszteségei a meghatal­mazottól függenek. A meghatalmazott addig a szintig korrumpálható, ameddig a korrupció ténye elhallgatható a meghatalmazó előtt. Akkor válik valójában korrupttá, amikor, megsértve a törvényt, a meghatalmazó érdekeit alárendeli a sajátjának.

Azok, akik a korrupciót mint státuszbiztosító eszközt kutatják, ezt a jelenséget beállítják egy, a liberális metodológia alapján képzett sorba, azt bizonygatva, hogy a korrupcióban érdekelt felek arra törekednek, hogy korlátozott források esetén megtalálják az optimális eszközt saját érdekeik érvényesítésére. E kutatók (Gary S. Becker, Robert W. Vishny, Francis T. Lui, Paolo Mauro, Susan Rose-Ackerman, Vito Tanzi, Andrei Schleifer és mások) szerint a korrupció – a megtakarítás optimalizálá­sának racionális módja.

Ez az álláspont igen szélesen elterjedt az oroszországi közgazda­ság-tudományban. N. Epifanova például ezt írja „A korrupció kutatása a gazdaságelmélet módszerei alapján" című cikkében: „A gazdaságelmélet szempontjából közelítve a korrupcióhoz, e jelenséget úgy határozhatjuk meg, mint az individuumok viselkedésének olyan megnyilvánulását, mely­nek célja a haszonszerzés maximalizálása annak révén, hogy termelés nélküli profltot szerezzenek azáltal, hogy használják és újraelosztják azokat a forrásokat, amelyek nincsenek e személyek tulajdonában, ám lehetőségük van ezekhez hozzáférni".²³ Gyakorlatilag olyan „jövedelem­forrás" kereséséről van szó, mely alatt a közgazdaságtani szakirodalom azt a nem termelő tevékenységet érti, melynek alapja „nehezen hozzá­férhető források felhasználása annak érdekében, hogy mesterségesen létrehozott transzferhez jussunk hozzá". Ahogyan Sz. Barszukova helyesen megállapítja: ebben az esetben, „egy politikus, hivatalnok vagy üzletember viselkedésében nincsenek lényeges különbségek: mindannyian arra törekszenek, hogy a források fennálló korlátozását saját érdekükben a leghatékonyabban hasznosítsák […] Van, aki politikai tőkéjével operál, mások hatalmi- illetve gazdasági tőkéjükkel. Eközben a korrupciós ügyletek résztvevői nem kizárólag anyagi javakat tartalmazó paketteket cserélnek, a megszerzendő javak között szerepel a képviselők újraválasztása, a vezetői hierarchiában elfoglalt pozíció megtartása, és új üzleti lehetőségek megszerzése is."24 Ezt az elméletet jól illusztrálja két orosz tudós, G. Szatarov és M. Levin kutatása is, akik úgy vélik, hogy a korrupció értékelésében a központi momentum a hivatali pozíció, vagyis a korrupció „gyökere" a „megfelelő hely", a pozíció, amelyből hasznot lehet húzni.²⁵

A eddig elmondottak lezárásaként megállapíthatjuk, hogy az egyes tudományágak keretei között a mai napig a korrupció elemzésének négy alapvető kutatói megközelítése kristályosodott ki.

Az első megközelítés a hagyományos, vagy ahogyan néha nevezik, „idealista-filozófiai", amely „moralizáló" vagy „konvencionális" néven is ismert.²⁶ Ez a szemlélet a korrupciót olyan viselkedésnek tekinti, amely megsérti a társadalomban általánosan elfogadott normákat, és amelyet a köz rovására való személyes haszonszerzés motivál. E szemlélet elsődleges forrásai között szerepel a Biblia, „az emberiség első alkot­mánya", amely egyértelműen elítéli a korrupciót: „A bölcsek szemét is elhomályosítja a nekik juttatott adomány s ajándék, és mint zabla a száj­ban, elhárítják a feddést." (Sir. 20, 29.) „Jaj azoknak […] kik a gonoszt ajándékért igaznak mondják, és az igazak igazságát elfordítják tőlünk." (Ézsaiás 5, 23.)

A korrupció e szemléletének mai képviselői hangsúlyozzák, hogy a személyes haszon nem feltétlenül pénzügyi-gazdasági természetű. Összefügghet például a korrupciót megvalósító személy, vagy az ő érdek­csoportjába tartozók szolgálati előmenetelével, megtakarításokkal vagy más előnyökkel az illető családja vagy környezete számára. Az ismert orosz kriminológus, V. V. Lunejev helyesen állapítja meg: „A korrupció, elsősorban a piacgazdaság, a szabad kereskedelem és a demokrácia világában nem korlátozódik a primitív kenőpénz-adásra. A lobbizmus, a favoritizmus és protekcionizmus, a politikai célok tőketámogatása, az a hagyomány, hogy a politikai és állami hivatalnokok állami nagyvállalatok és magáncégek befolyásos elnökeivé-igazgatóivá transzformálódnak, üzleti érdekeltségek állami költségvetési támogatása, állami tulajdon részvénytársaságokba irányítása, bűnszövetkezetek kapcsolatainak felhasználása stb. mind a korrupció rejtett formáihoz tartoznak."²⁷

Carl Friedrich, aki minden bizonnyal e megközelítés legismertebb képviselőjének számít, a hatalom korrumpálhatóságának mértékét a korrupció megvalósulásának kontextusával, az azt körülvevő társadalmi konszenzus mértékével kötötte össze; a korrupciót visszatartó tényezők­nek pedig a hatalom ellenzékét képező mozgalmakat és a szabad sajtót tartotta. Friedrich számára a korrupció csaknem tisztán negatív fogalom, „a politika patológiája", mely megrontja mind az állami hivatalnokokat, mind a hatalom intézményeit, bár egy meghatározott mértékig elfogadja a korrupció funkcionalitását. David R. Simon és D. Stanley Eitzen úgy vélik, hogy a korrupció az erkölcstelenség, az amoralitás intézménye­sülésén alapul, a bűnözés problémája pedig valójában a rendszerben gyökerezik, amelyben az alsóbb rétegek bűnözése, a maffia, a korrupt közszolgálati szektor és a bűnszövetkezetek a hatalom és a haszon re­ményében egyesülnek. A tudósok abból a feltevésből indulnak ki, hogy a bűnözés és a deviancia a társadalmi szinten adottak. Ez azt jelenti, hogy meghatározott szociológiai faktorok elősegítik a bűncselekmények végrehajtását mind az egyének, mind a szervezetek által. E tényezők közül az amerikai társadalomban a hatalmi struktúrát mint olyat tartják a leglényegesebbnek.²⁸

A korrupció „tradicionális" vagy „moralizáló" szemléletének képviselői – bár úgy tartják, hogy e jelenség kiiktathatatlan kísérője a politikának, így legyőzése csupán utópikus cél – mégis arra bíztatnak, hogy álljunk erőteljesen ellen a korrupciónak, hogy e betegség kórokozói ne terjed­hessenek el, és ne rombolják szét a politikai rendszert.²⁹

A korrupció tanulmányozásának második megközelítését „revizionis­tának" nevezhetjük. Ennek keretében merült fel a kérdés a korrupció funkcionalitásáról és alkalmazhatóságáról bizonyos meghatározott kö­rülmények között (például, ha ez megerősíti annak a társadalmi elitnek a pozícióját, amely garantálhatja a társadalomban zajló változási folyamat felgyorsítását). E szemlélet képviselői – például José V. Abueva, David H. Bayley, Nathaniel H. Leff, Colin Leys – azt vallották, hogy a korrupció po­zitív funkciókat is elláthat a „harmadik világ" társadalmainak integrációja, fejlődése és modernizációja során, ahol, ahogyan a szociológusok több­sége elismeri, a szélesen elterjedt korrupció a befejezetlen modernizáció és a szegénység következménye és/vagy megjelenési formája.

Tény, hogy a piaci viszonyok terjedése, a hatalom és az ellenőrzés bürokratizálása lerombolja azon hagyományos szolidaritási közössége­ket, amelyek a preindusztriális társadalom gerincét adták. Ugyanakkor a fejlett országokban ez egy jobban elhúzódó folyamat, és ami ennél is fontosabb, hogy a nyugati országokban az egyéni függőségek helyett főként jogokkal biztosított, szerződéseken alapuló viszonyok alakultak ki, ami a védelem és a szolidaritás civil formáira való állandó törekvés eredménye. A modernizációt hajszoló társadalmakban, és ott, ahol a fejlődés különféle okoknál fogva a „függőségen alapuló fejlődés" formá­ját öltötte, és ahol a történelmileg kialakult erős állam a közélet alapját képezi, a modernizált társadalmakra jellemző intézmények kiformálódása jócskán lemarad, vagy éppen puszta létezésük is diszfunkcionális. A hagyományos társadalmakra jellemző „klientúra-jellegű" viszonyoknak minden esélyük megvan rá, hogy a modernizáció időszakában is fenn­maradjanak. Ezek különféle megjelenési formáit gyakorta korrupcióként értelmezik. A „revizionista megközelítést" képviselők számára a korrupció jelensége annak arányában csökken, ahogy sikerül leküzdeni az adott ország társadalmi és gazdasági lemaradását, és sikereket elérni az „utolérő fejlődés" útján.

A korrupció „revizionista megközelítésének" keretében megfogalmazódó koncepciók az átalakulás kezdeti szakaszában aktív támogatást élveztek az egykori szocialista országok „új elitjeinek" körében. A korrupciót sokszor afféle „szerszámnak" tekintették a társadalom békés átalakításához, az elit mobilizálásához és a még aktívabb progresszív reformokhoz.

A korrupció értelmezésének harmadik irányzata – a gazdaság- és piacközpontú megközelítés – a korrupciót a társadalmi csere részének tekinti, és a korrupciós pénzeket a csereügyletek költségei közé számítja. A korrupciót a behatárolt források racionális elosztójaként definiálják, a gazdasági szereplők közötti olyan megegyezéses kapcsolatként, amely bizonyos pozíciókat adott előnyök kicsikarására használ fel. A korrupció mind a tranzakciót megelőző, mind azt követő költségeket is magában foglalhat. Az előbbiek meghatározzák, hogy ki vehet részt az adott tranz­akcióban, milyen formájú és mekkora mértékű megvesztegetésekre kerül sor, mik lesznek a tranzakció lebonyolításának szabályai. Az utóbbiak pedig a megegyezés betartását, a kölcsönös bizalom garanciáit jelentik, illetve a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodást, az esetleges konfliktusok megoldásának lehetőségeit szabályozzák.³⁰

Azon kutatók, akik a gazdasági analízis szempontjából közelítik meg a jelenséget, a korrupció meglétét leginkább a gazdasági folyamatokba való széleskörű állami beavatkozás számlájára írják. Ebből a néző­pontból a közgazdászok szerint a korrupció akár teljesen funkcionális is lehet, hiszen a túltengő bürokratizálás ellensúlyát képezi, és mint az adott folyamatokkal kapcsolatos adminisztratív döntéseket meggyorsító hatás, hozzájárul a hatékony irányításhoz. A klasszikus liberális kutatók a korrupciót „az állam hibájának" tekintik. Még L. Mises is úgy véli: „A korrupció az intervencionalizmus mai szatellitája".³¹

Érdemes megjegyezni, hogy a korrupció és a gazdasági ellenőrzés centralizációjának kapcsolatát hangsúlyozó elképzeléseket eredetileg a központilag ellenőrzött gazdaságú országokkal összefüggésben fo­galmazták meg – ide tartozott Oroszország (illetve a Szovjetunió), de a harmadik világ országai is. Ám később ezen irányzat kialakítói analóg módon közelítették meg a fejlett piacgazdaságokban létező korrupció elemzését is, és az állami szerepvállalás kiterjesztése ellen érveltek. Ám ez a nézőpont nem segít választ adni arra a kérdésre, hogy egyes olyan országokban, ahol az állami szerepvállalás szintje meglehetősen magas (így például Dániában, Finnországban vagy Svédországban), miként lehet a gazdasági korrupció mégis igen csekély.

A fenti megközelítés keretei között vizsgálja a korrupciót az „egyesített előnyök" (joint benefits) ismert elméletének szerzője, Mancur Olson. Szé­les körben elismert és nagy figyelmet keltő könyvének, a The Rise and Decline of Nations: Economic Growth, Stagflation, and Social Rigidities-nek [A nemzetek felemelkedése és hanyatlása: gazdasági növekedés, stagfláció és társadalmi korlátok] orosz kiadásához írott előszavában Olson így körvonalazza véleményét: „Álláspontunk lényege, hogy bár­miféle törvénykezési gyakorlat vagy korlátozás, amely »szembe megy a piaccal«, gyakorlatilag az összes érintettet a törvények áthágására fogja késztetni, és még nagyobb valószínűséggel növelni fogja a törvényte­lenséget és a korrupciót a köztisztviselők köreiben. Következésképpen annak egyik oka, hogy oly sok társadalmat veszélyeztet az államgépezet korrupciója, abban áll, hogy szinte minden egyes tulajdonosnak indítéka van a törvény áthágására, és szinte senki sem érez késztetést az efféle esetek bejelentésére a hatóságoknak; nem csupán a magánszektor kö­zös érdekei sarkallják a résztvevőket a törvények megkerülésére, hanem egyszerűen a magánszektorra jellemző összes motiváció a törvénysze­gés mellett szól. Amikor az efféle törvények és korlátozások túlzottan elszaporodnak, előbb vagy utóbb maga a magánszektor (amelynek összes, vagy szinte az összes képviselője motivált a piacellenes intézke­dések akadályozására, vagy a köztisztviselők megvesztegetésére) fogja a kormányzatot korrupttá és tehetetlenné tenni."³²

Az oroszországi korrupció elméletét legalaposabban L. M. Tyimofejev monográfiája fejti ki. A szerző már a könyv első oldalain leszögezi: „[…] sok esetben pozitív jelenségként fogjuk értelmezni a korrupciót, mint a józan ész racionális működését az emberek gazdasági magatartásában. A korrupció éppen ebben a színben tűnik fel, ha tekintetünket a történel­mi múlt felé fordítjuk. Az idő lemossa a történelmi jelenségről a törvényi előítéleteket és az ideologikus mítoszokat, és ezáltal lehetővé teszi, hogy megértsük az emberek társadalmi magatartása mögötti alapvető motivá­ciókat – a racionális gazdasági érdekeket, amelyek megmagyarázzák, sőt időnként egyenesen igazolják a lefektetett törvények megszegését."³³ A korrupció Tyimofejev értelmezésében a piac eszköze, amely „a gazdasági érdekek józansága" érdekében kompenzálja az állam által támasztott akadályokat. A korrupciós tranzakciók rendszere idővel egy „árnyékgaz­dasággá" formálódik – „egy komplex, intézmények sokaságát egybefűző rendszerré, amely azokból a többé-kevésbé intézményesült, egyéni jog­érvényesítő megoldásokból áll össze, melyek óhatatlanul megjelennek a háttérben a tulajdonviszonyokat szabályozó törvénykezés során".³⁴ L. M. Tyimofejev véleménye szerint ennek az „árnyékos oldalnak" az a feladata, hogy „csökkentse a piaci cserék tranzakciós költségeit, amikor a kormányzati beavatkozások ezzel ellentétes negatív hatást fejtenek ki […]".³⁵ Ily módon úgy gondolja, hogy a korrupció szükséges segédesz­köze a piac hatékonyságának, ha a kormányzati beavatkozások megne­hezítik az elosztást és a közös források felhasználását.

Számos szakértő úgy látja, hogy a korrupció hozzájárul az általános jólét növekedéséhez, hiszen lehetővé teszi a túlzott szabályozás meg­kerülését, és lehetővé teszi egy olyan rendszer kialakulását, ahol a nem megfelelően fizetett közszolgálati munka hozzájuthat az őt illető javadal­mazáshoz.³⁶ E nézet támogatói rámutatnak a korrupció és a gazdasági növekedés közötti közvetlen kapcsolatra, hiszen véleményük szerint a korrupció segítségével a tranzakciós költségek csökkentése által rövidebb idő alatt nagy mennyiségű tranzakció mehet végbe, ez pedig hozzájárul a gazdasági növekedéshez.³⁷

Mivel a korrupciónak a gazdasági fejlődésre kifejtett hatásáról való­ban megbízható empirikus adatok nemigen állnak rendelkezésre, ezért néhány kutató a gazdasági szimuláció módszerét alkalmazza. Az ilyen tanulmányokra érdekes példa N. Epifanova kutatása, aki a korrupciónak az általános jólétre gyakorolt hatását elemzi.³⁸ Ezt a legegyszerűbb kor­rupciós modell vizsgálatával teszi, amelyben a közjavak valamelyike felett monopoljellegű ellenőrzést gyakorolva annak eladója – a kormányzat képviselője – igyekszik a maximumra emelni azoknak a kenőpénzeknek az összegét, amelyeket az árujához való hozzáférés biztosításáért meg­kapni szándékozik. Epifanova ezt a helyzetet két formájában vizsgálja – a „tolvajlással egybekötött" és a „tolvajlás nélküli"³⁹ korrupció formájában. A két forma összehasonlításából arra az eredményre jut, hogy „a korrupció hagyományos közgazdasági elemzése lehetővé teszi a redisztributív mechanizmus természetének meghatározását, amely hatást gyakorol az általános jólétre. Amennyiben a korrupció az adott áru alulfogyasztásához vezet, mivel abból hiány alakul ki, akkor a társadalom ezen ténylegesen veszíteni fog. Ám amennyiben a korrupció növeli a fogyasztás volumenét, úgy ez előnyöket jelent a társadalomra nézve is."⁴⁰

Vizsgáljunk meg néhány észrevételt a korrupció „pozitív funkcióival" kapcsolatban. Először is, a „funkcionalisták" számos konklúzióját cáfolják a prominens nyugati közgazdászok. Így például Paolo Mauro munká-iban⁴¹ kimutatja, hogy a nagymértékű korrupció, különösen a bel- és külföldi befektetések csökkentésével, valamint a nem hatékony állami költekezés növelésével hátrányosan hat a gazdasági növekedésre. A korrupció hatására megváltozik a befektetések struktúrája (növekszik a tőkeigényes nagyberuházások száma, csökkennek a közegészségügyre és a közoktatásra fordított összegek, és általánosságban csökken a be­ruházások hatékonysága) – ezt a jelenséget vizsgálják tanulmányukban Vito Tanzi és Hamid Davoodi.⁴² Számos fejlődő országbeli gazdaság elemzésére támaszkodva Susan Rose-Ackerman rámutat, hogy „még akkor is, ha a korrupció és a gazdasági növekedés békében megférnek egymással, a megvesztegetések új költekezést gerjesztenek, és a gaz­dasági célkitűzések eltorzulásához vezetnek".⁴³

Teljesen egyértelmű, hogy az a koncepció, amely a korrupciót a gaz­dasági növekedést megkönnyítő eszközként kezeli, mivel az rövidebb idő alatt képes nagyobb számú tranzakciót levezényelni, és csökkenti a tranzakciók költségeit, nem felel meg az igazságnak. Valójában a gazdasági növekedést nem a tranzakciók száma határozza meg. Ha a korrupció például olyan eszközzé válik, amely kiszorítja a pénzügyi esz­közöket a gazdaságból (és éppen ez a modern oroszországi gyakorlat), akkor nemhogy dinamizálná a gazdaságot, hanem közvetlenül annak széthullásához vezet.

A Világbank és más szervezetek által megrendelt tanulmányok sora tárja fel, hogy a megvesztegetés, ahelyett, hogy az üzleti aktivitást serkentené, a valóságban egy rakás új, felesleges szabályozás meg­jelenéséhez vezet, amelyekből a döntési pozícióban lévő hivatalnokok húznak hasznot. Más szavakkal, a megvesztegetés újabb megvesztegetendőket szül, a bürokrácia egész új rétegeit, amelyek a hasznot lesik. Az állami tisztviselőknek gyakorta fűződik érdekük az új bürok­ratikus korlátozások bevezetéséhez, amelyek újabb megvesztegetési lehetőségeket generálnak, és gátolják a hatékonyságot. Ebben az esetben minden egyes megvesztegetés negatív externáliákat ered­ményez, és káros hatással van a gazdasági fejlődés egészére. Azzal a feltételezéssel szemben, hogy elősegítené a társadalmi változásokat, a korrupció, éppen ellenkezőleg, bebetonozza a negatív gyakorlatot és fixálja a fennálló rendet.

Amennyiben az egyének (a kliensek) számára a korrupció eszköze által lehetővé válik a kitűzött cél elérése a versenyfolyamatban, akkor az egész ország szempontjából nézve a korrupció a verseny korláto­zását, az adóbevételek csökkenését, a gazdaság szürke szektorának erősödését és a beruházások visszaesését eredményezi. Mikor egye­sek korrupt eszközökkel „felgyorsítják" jogaik érvényesítését, akkor ezt kizárólag mások jogainak rovására tehetik, nem csupán a törvényeket, de az állampolgárok törvény előtti egyenlőségének és értékének több évszázados morális alapelveit is megsértve ezáltal.

Fontos hangsúlyozni, hogy a korrupció fokozza a gazdasági közegben tapasztalható bizonytalansági tényezőt (amely még a korrupció hatása nélkül is problémát okoz a reformokat végrehajtó országokban), hiszen a gazdaság irányítói között mintegy felhalmozódik az a torzító hatás, amelyet a különböző korrupt tranzakciók sora okoz.

A korrupció, pontosabban a jelentős kenőpénzek elérésének lehető­sége komoly ösztönző erővé válhat a politikai hatalom megragadására illetve megtartására, mind a hatalmon lévő elit, mind pedig az ellenzék számára. Ám ennek az irányító szerepnek a beágyazódása, amelyet a privilégiumok megtartásának és a kenőpénzekhez való hozzájutásnak a vágya igazol, eltorzítja a gazdasági és szociális politika prioritásait, és a deklarált fejlesztési célok és stratégiák csupán csekély mértékben tükrözik az ország valódi érdekeit.

És végül, ha a korrupció hatását nézzük a gazdasági fejlődésre, lát­nunk kell, hogy a korrupció a leghatékonyabb eszköz a törvényhozás rendszerének lerombolására. A volt szocialista országok átalakulási folyamatának hosszú távú beruházásai meggyőző példát szolgáltatnak arra, hogy csupán azok az országok lehettek sikeresek, ahol egyértel­mű és működőképes törvényeket dolgoztak ki; az átalakulás csupán a törvények talaján állva lehetett eredményes. Jó példa erre, ahogyan a közép-kelet-európai országok az Európai Unióhoz csatlakozva átvették annak törvényhozási módszereit, és létrehozták a jogállamiságot ga­rantáló intézményrendszert. Oroszország és az egykori szovjet államok többsége viszont azt példázza, hogy az állami tisztviselőknek juttatott illegális, „suba alatti" pénzekkel a magánvállalkozók „elbitorolták" és „felvásárolták" az államot, majd újonnan szerzett befolyásukat felhasz­nálva immár az alapvető játékszabályok (így a törvények, stratégiák, szabályozások és módszerek) kialakításába is beleszóltak.

Ezt a jelenséget a gazdasági átmenet országaiban a nyugati szakiro­dalom az 1990-es évek második felében kezdte alaposabban vizsgálni.⁴⁴ A „felvásárolt gazdaság" új birtokosai számára biztosított előnyök súlyos hátrányba hozták az összes többi vállalkozást. Ennek eredményeként egy oroszországi vállalkozás hatékonysága kevésbé függ attól, hogy az milyen jól dolgozik, és inkább attól, hogy a törvény milyen költségekkel terheli meg – vagyis az a vállalkozó, aki ezeket jobban képes manipulálni, és jobb kapcsolatot épít ki az állami tisztviselőkkel, sikeresebb lesz, mint az, aki csak a termelésre összpontosít.⁴⁵ A vállalkozások felvásárlóinak nem szükséges közvetlenül arra használniuk a bürokráciákkal kiépített kapcsolataikat, hogy akadályokat emeljenek más cégek elé a piacra való bejutásnál, hiszen bármilyen megállapodás, amely adott piaci szereplők és a játékszabályokat kidolgozók között születik, automatikusan szűkíti a piac más szereplőinek lehetőségeit (attól függetlenül, hogy konkrétan ez volt-e a szándékuk, vagy sem).⁴⁶ Pontosan ez történik az oroszországi üzleti életben. A vállalkozások közötti kártékony egyenlőtlenségek (a befolyás terén, hogy milyen mértékben képesek hozzáférni a hatalmi szférához) oda vezetnek, hogy míg egyes vállalkozások szuperprofitra tesznek szert, addig mások tönkremennek. Az összoroszországi helyzet átterjedt a regionális és a lokális szintekre is, és ma mindenütt ugyanaz történik: „az állami hatalom felvásárlása".

A közgazdászok általában az „enyhe korrupciót" pártolják, és igen óvatosak a korrupció elleni állami szintű küzdelem lehetőségeinek és hasznosságának megítélésében. Így például Georgij Szatarov előadásaiban folyamatosan azt hangsúlyozza, hogy bár szükséges a korrupció elleni harc, de szükséges az is, hogy tartózkodjunk a „durva lépésektől", különben „az ország össze fog omlani". Egy interjúban így körvonalazta álláspontját: „A korrupció olyan mértékben átitatta a tár­sadalmi és gazdasági rendszert, a politikai kommunikációt, hogy durva lerombolása tönkretenné magát a rendszert is. A »harc« koncepciója nem a korrupcióra, hanem a teljes társadalomra veszélyt jelent. Jobb lenne inkább »kezelésről« beszélni. Késő már sebészeti beavatkozást tervezni. Az operáció immár lehetetlenné vált, hiszen oly sokáig nem vet­tünk tudomást a betegségről, hogy ha most megpróbálnánk kimetszeni – immár az egész szervezet belepusztulna. Olyan ez, mint a rák, amely már áttéteket okozott. Már csak az áttéteket kezelhetjük, a betegséget nem tudjuk eltávolítani."⁴⁷ Ám mindez még nem válasz arra a kérdésre, hogy vajon mi pusztulna el egy ilyen operációtól – a társadalom, vagy a korrupt rendszer?

A korrupció jelenségének negyedik megközelítése a gazdaságszo­ciológiai felfogás. E szerint a korrupció a társadalmilag beágyazott szubjektumok kooperációjaként értelmezendő. A gazdaságszociológu­sok munkáikban azt ígérik, hogy „a korrupciót a résztvevők szemével" nézik, „akiknek az érdekei nem illeszthetőek be limitált források racionális elosztásának modelljébe. Ezekben a munkákban az a közös, hogy kate­gorikusan elutasítják a korrupcióról szóló, történelmen és kultúrán kívül rekesztett »ismeretek« létjogosultságát".⁴⁸

E nézet követői alapvetően elvetik a korrupció hagyományos neoklasszikus modelljeit, amelyek az adó és az elfogadó között a korrupciós költségek és az elért előnyök elemzésére támaszkodva aszimmetrikus kapcsolatot feltételeznek, hangsúlyozva, hogy ez a megközelítés nem veszi figyelembe a kulturális normák szerepét. Amint arra Jean Cartier-Bresson helyesen rámutat, a neoliberális elmélet figyelmen kívül hagyja a dominancia és a legitimáció rendszereinek, a kódoknak, értékeknek, életfelfogásoknak és csoportideológiáknak a hatásait a gazdasági társa­dalom reprodukciójának folyamatára.⁴⁹

A gazdaságszociológusok joggal hangsúlyozzák, hogy a gazdaságtör­ténet számos olyan példát ismer, mikor a társadalmi standardok képesek voltak kontrollálni a gazdasági vállalkozásokból eredő korrupciót, és sok olyat is, amikor éppen ellenkezőleg, nehezen megmagyarázható lendületet adtak neki.⁵⁰ Ez utóbbi értelmezés nagy segítséget nyújthat a mai oroszországi valóság megértéséhez, tekintetbe véve hogy nem az egyes személyek racionális számításai, hanem az ideológiai konstruk­ciók és társadalmi standardok „határozzák meg a korrupció kiterjedését a társadalomban".⁵¹

E gazdaságszociológiai konklúzió érvényességét igazolják azok az elemzések is, amelyek a nem formális hálózatok működését vizsgálják – ezek igen jellemző jegyei a mai oroszországi társadalom megszerveződésének, különösen a hatalom és az üzleti élet területén.

Ezek a hálózatok a legkülönfélébb alapokon (család, baráti kör, etnikai hovatartozás, klánok, vallások, korporációk) szerveződhetnek, számos célkitűzésük, rengeteg féle tevékenységük lehet. A kölcsönös segítség és a szolidaritás alapelvére épülnek, megalkotják saját szabályaikat, ame­lyeknek betartása elsőrendű fontosságú, de ez nem ütközik a család és az állam elvárásaival, illetve tiszteletben tartja a résztvevők egyéni érde­keit is.⁵² Az elemzések azt mutatják, hogy a hálózatok szerveződésének természete aláássa az egyéni racionalitáson alapuló metodológia alapjait. Egy korrupciós hálózat kialakulásának esetében az egyén, bár ő maga hoz döntést a megvesztegetésről, úgy tűnik, nem elsődlegesen az egyéni kiadásokat és a hasznot mérlegeli, mint inkább annak a hálózati struktú­rának a standardjait, amelynek ő maga is tagja. Így például a szubjektív kockázatérzetet csökkenti, ha a megvesztegetési pénzek egy részét a megvesztegetett hivatalnok „visszaforgatja" az adott cég vezetőjének stb. És minél többen vesznek részt egy korrupciós hálózatban, annál kisebb a bűntudat, az attól való félelem, hogy az ember elveszíti reputációját, ha lebukik. A korrupció gyakoriságában nyomon követhető fluktuációkat W. Michael Reisman azzal magyarázza, hogy a korrupciós ügyletektől elvárt nyereség annak függvényében alakul, hogy hányan vesznek részt az adott tranzakcióban. Egyetérthetünk Reisman-nel abban, hogy egy tranz­akció morális terhei a zéróhoz közelítenek, amennyiben abban harmadik félként az egész társadalom résztvevőként jelenik meg.⁵³ Ennek eredmé­nyeképpen alakul ki az „intézményi csapda", vagyis hogy minél többen kapcsolódnak be a korrupciós hálózatokba, annál „veszélyesebbé" és annál „hatástalanabbá" válik (az egyéni érdekek megvalósításának, „az egyéni költség és haszon egyensúlyának" szempontjából) kimaradni a korrupciós tevékenységből, a korrupciós hálózatból.

„A magányos korrupt" a modern Oroszországban kiveszőben lévő faj. Kiszorították a nem formális struktúrák – a korrupciós hálózatok. Ebben az értelemben nyugodtan beszélhetünk arról, hogy beteljese­dett a korrupció intézményesedése és „korporatizálódása". V. Radajev így ír az Új oroszországi piacok kialakulása című 1998-as könyvében: „A kenőpénz mindent egybevéve csupán azon viszonyok primitív, kezdeti formája, amelyek a rövidtávú (egyedi) interakciókat közvetítik, és leginkább a jelentéktelenebb vagy középszintű hivatalnokokra, illetve a kisvállalkozókra jellemző. Az alapszintű kenőpénz a kölcsö­nös szolgálatok rendszerévé fejlődik, amely már nem kívánja meg a konkrét pénzformát, és nem is korlátozódik a személyes juttatásokra. A továbbiakban a tisztviselő és a vállalkozó közötti bizalom erősödésé­vel kapcsolatuk zökkenőmentesen egyfajta hosszú távú, nem formális »szerződéses viszonnyá« válik, ahol az »én neked – te nekem« jellegű kölcsönös szolgáltatások már egyáltalán nem szükségesek. Ekkor már olyan kölcsönös stratégiákról és taktikai támogatásról van szó, amely családi, baráti kapcsolatok kialakulásához is vezethet."⁵⁴ J. Kuzminov azt hangsúlyozza, hogy „a személyes kapcsolatok hálózata a tisztvise­lőket konkrét partikuláris érdekekhez köti. Néha ezek a kapcsolatok úgy alakulnak ki, hogy egy konkrét hivatalnokot »felvásárol« egy konkrét struktúra, ám sokkal gyakoribb az, hogy a hivatalnok nem valamiféle kötelező jelleggel kapcsolódik be a kölcsönös szolgálatok hálózataiba, amelyek mindazonáltal a döntéshozatal szintjeire összpontosulnak (mind a kormányzati apparátus, mind pedig az üzleti élet területén). Még a legbecsületesebb hivatalnok is, aki egyáltalán nem tartja magát meg-vesztegethetőnek, és felháborodva utasítana vissza bármiféle ajánlatot valamilyen konkrét szolgálatért cserébe, jövedelmének olyan jelentős részét szerzi a »baráti körön« keresztül, hogy egyszerűen nem maradhat ki abból, következésképpen nem állhat ellen a közvetett befolyásnak. Ennek okából a köztisztviselők legalább annyira igyekeznek ezeknek az elvárásoknak megfelelni munkájuk során, mint az állam érdekeinek, amelytől fizetésüket kapják. Megjelennek a korporációs jellegű kapcso­latok, a közös érdekek hierarchiájával; az új, nem formális korporációk mindenképpen magukba foglalják az államapparátus egyes szektorait, illetve egyes konkrét tisztviselőit."⁵⁵

Hogy jobban megvilágíthassuk ezt a kapcsolatrendszert, nézzünk még néhány megfigyelést orosz kutatóktól: „a föderális és területi hatalmi szervek […] létrehozzák a »saját« vállalkozásaik hálózatát, harcolnak versenytársaik ellen, és a többiek mindezt időnként korrupciónak nevezik.

Ez véleményünk szerint nem állja meg a helyét. Ilyen esetekben nem egyes bűncselekményekről van szó, hanem az üzlet és az államigazga­tás közötti interakciók rendszeréről, amit leghelyesebb lenne az állami adminisztratív rendszer (hatóság) kommercializálásának nevezni."⁵⁶ „A kialakuló és megerősödő »szerződéses viszonyok« keretein belül az államgépezet szinte összes jelentősebb tisztviselője beleilleszkedik az ilyesféle üzleti hálózatokba. Ezekben az esetekben az egyes tisztviselők (vagy azok csoportjai) egyre inkább üzleti partnerként jelennek meg a megfelelő vállalkozók (vagy vállalkozói csoportok) számára."⁵⁷ Nem vélet­len, hogy a korrupciós kapcsolatrendszereket elemezve E. Galickij és M. Levin arra a következtetésre jutnak, hogy „valójában az üzleti sikeresség szempontjából csupán kétféle stratégia létezik: az üzlet »elszállítása« a hatalom képviselőihez, illetve a hatalom képviselőinek »alkalmazása« állandó javadalmazással".⁵⁸ Nemigen vitatható J. Radajeva következte­tése, aki szerint „a megvesztegetés Oroszországban nem pusztán egy konkrét tisztviselő ára (amit az őszinte gazdasági szereplők azon költség részének tekintenek, amelybe az üzleti élet irányításához való hozzáférés kerül), hanem ezek az összegek a profitrészesedést helyettesítik, az ille­gális pénzügyi mozgások (jövedelmek) részét képezik, amelyet az adott csoportosulás azon tagjai kapnak, akik pillanatnyilag a közszolgálatban való részvétellel foglalkoznak".⁵⁹

Érdemes odafigyelni ezekre a szavakra: „akik pillanatnyilag a közszol­gálatban való részvétellel foglalkoznak". Az Európai Unióban törvény van rá, hogy az Európai Bizottság visszavonuló tagjai csakis a Bizottság engedélyével választhatnak új munkahelyet. Ezáltal megszűnik annak a lehetősége, hogy az illető valaha is olyan területeken dolgozzon, amelyek hivatali ideje alatt az ellenőrzése alatt álltak. Ennek a „civilizált" gyakorlatnak a fényében érdemes megnézni az orosz miniszterelnökök, kormánytagok sorsának alakulását, miután visszavonultak posztjukról, és ezt követően minden belső információjukkal, „felhalmozott társadalmi tő­kéjükkel", és gyakorta a költségvetési pénzekhez való hozzájutás remek lehetőségeivel egyetemben magáncégeknél tűntek fel újra.

A gazdaságszociológiai megközelítés keretein belül a korrupció értel­mezésében hangsúlyos szerephez jut a kulturális értékek és a korrupció közötti kapcsolatok vizsgálata. A mai szakirodalomban három különféle nézőpont ismeretes a kultúra és a korrupció kapcsolatrendszerét illetően. Az első szerint a korrupció önmagában kultúraforma (üzleti vagy szerve­zeti kultúra), és annak alapján elemezhető, hogy miként reprodukálódik az üzleti közösségben, a szimbólumok, mítoszok, szokások, gondolatok és alapértékek mátrixainak felállásában. A korrupciós kultúra néhány jellemző vonása megjelenik az oroszországi állami intézményekben, különösen az alsóbb szintű hatóságok esetében. Jellemző például, hogy a megkérdezett Nyizsnij Novgorod-i köztisztviselők 40%-a maga is beszámolt róla, hogy a helyi vezetésben megvesztegetéseket (41,7%) és bürokratizmust (44,4%) tapasztalt.⁶⁰

A második típusú megközelítés szerint a korrupció átmeneti állapot, a kultúra működési zavara, amely a különféle társulások mentén megoszló értékrendekben, standardokban és elrendeződésekben ragadható meg. Akkor válik lehetővé, ha morális normadeficit uralkodik, vagyis az adott társulás jelentős része negatívan vagy legalábbis közömbösen viszonyul a társadalmi standardokhoz, amit a különféle értékrendek közötti konflik­tusok okoznak. Különösen akkor jelenik meg ez a normadeficit, ha egy társadalom egyrészt felmagasztalja a sikeresség bizonyos szimbólumait (például annak anyagi jeleit), amelyek állítólag a társadalom egésze számára elérhetőek, miközben standardjain és szabályain keresztül megnehezíti, vagy éppen lehetetlenné teszi a társadalom jelentős ré­sze számára, hogy azokat törvényes eszközökkel elérhesse.⁶¹ Ebből a szempontból a vállalkozáspárti propaganda, a köztisztviselők között eluralkodó tulajdonosi szemlélet, amely együtt járt a tevékenységük feletti ellenőrzés lazulásával az 1990-es évek elején, valamint a hatalmi és az üzleti szféra közötti számos tranzakció törvényi megerősítésének hiánya oda vezetett, hogy a szabályok és törvények hiteltelenné váltak, és úgy tekintették őket, mint „tökéletlen és túlhaladott" normákat, amelyeknek engedelmeskedni immár nem morális kötelesség.

Alapvetően ebbe a nézőpontba illeszkedik az összeegyeztethetetlen standardok elmélete is, amelyet W. Reisman dolgozott ki a korrupció megértésére.⁶² E szerint a társadalomban olyan mítoszvilág alakul ki, amely túlzottan idealisztikus standardokat állít fel; ezért az emberek olyan működő normákat dolgoznak ki, amelyeket képesek betartani. Ez utóbbiak különbözhetnek a rendszer által propagált mítoszoktól, és az adott nézőpontoknak megfelelően fordíthatóak le a kriminalizált „korrup­ció", vagy éppen az „üzlet és a hatalom" közötti, organikusnak tekintett „együttműködés" nyelvére. A korrupciós hálózatok legitimációját éppen az adja tehát, hogy a létező standardokat az emberek elégtelennek vagy hibásnak tekintik.⁶³ Éppen ezért igen lényeges, hogy kicsoda és milyen értékrendszer alapján formálja a „közvélemény nézőpontját", és milyen a korrupcióval szembeni társadalmi tolerancia szintje. Ezzel kapcso­latban felidézhetjük, hogy miként osztotta fel Arnold J. Heidenheimer, Michael Johnston és Victor T. Le Vine a korrupciót „fehér" (elfogadott), „szürke" (részben elutasított) és „fekete" (a társadalom által elvetett) korrupcióra.⁶⁴

A harmadik megközelítés szerint a korrupciót nem tekinthetjük átme­neti, egészségtelen állapotnak, hanem olyan jelenségnek kell tartanunk, amelyet az adott nemzeti kultúrák biztos, állandó alapjain nyugvó kultu­rális tradíciók folytonosan újratermelnek.

Jens Christopher Andvig például arra a következtetésre jutott, hogy a volt szovjet tagköztársaságok eltérő korrupciós indexe kulturális örök­ségük különbségeivel magyarázható: a grúzok kockázat iránti vonzódá­sával, vagy a közép-ázsiai köztársaságokban megszokott ajándékozási szokásokkal.⁶⁵

Wiboon Arunthanes és más kutatók rámutatnak a kapcsolatra, amely egy adott kultúra kontextualitásának szintje, és a között a standard között van, hogy az üzleti kapcsolatokban ajándékot szokás adni.⁶⁶ Edward T. Hall szerint – aki a kontextualitás koncepcióját⁶⁷ bevezette a tudományos diskurzusba – a magas kontextualitású kultúrákban a kommunikációs folyamatok jelentős része nem verbális síkon zajlik, és az alku sikere sokkal inkább a baráti kapcsolatokon és a kölcsönös bizalmon alapul, mintsem a megállapodásban világosan lefektetett pozí­ciókon. Ezzel szemben az alacsony kontextualitású kultúrákban az em­berek nem szeretnek kölcsönadni, illetve kölcsönvenni, az üzleti életben a formális viszonyokra, a szerződések egyértelműen megfogalmazott cikkelyeire támaszkodnak, és előnyben részesítik a rövidtávú tranzakci­ókat (az Egyesült Államok, Németország vagy Svájc kultúrája). Magas kontextualitású kultúra például a japán, az arab vagy a mediterrán országok (Olaszország, Spanyolország, Törökország) kultúrája abból a szempontból, hogy az ajándékozást a megbízható üzleti kapcsolatok elengedhetetlen velejárójának tekintik.

A vallás a korrupció egy további kulturális tényezőjét jelenti. Statisz­tikai módszerekkel számos kutató igazolta, hogy található kapcsolat az adott országban uralkodó vallás hierarchikussága és a korrupció mér­téke között. A 33 országot vizsgáló analízis, amely más jellemzőket is számításba vett, azt az eredményt hozta, hogy olyan országokban, ahol kifejezetten hierarchikus vallási rendszerek a meghatározóak (a katoli­cizmus, az ortodoxia vagy az iszlám), inkább hajlamosak az emberek a korrupcióra, mint ott, ahol kevésbé hierarchikus vallások dominálnak (protestantizmus). Ezeket az eredményeket később egy 114 országot felölelő felmérés is igazolta.⁶⁸ Daniel Treysman 64 országban vizsgál­ta meg a korrupció mértéke és a protestáns vallásúak aránya közötti kapcsolatot, és arra a következtetésre jutott, hogy a két mutató között stabilan fordított arányosság van.⁶⁹

Más kutatások arra mutattak rá, hogy azokban az országokban, ahol olyan vallások dominálnak, mint a katolicizmus, az ortodoxia, az iszlám, a buddhizmus vagy a hinduizmus, magasabb a korrupció szintje, mint ott, ahol törzsi vallásokat követnek, vagy a reformált kereszténység valamely ágának hívei (protestánsok vagy anglikánok).⁷⁰

Az oroszországi korrupciónak, ahogyan azt számos kutató hangsú­lyozza, mély történelmi és kulturális gyökerei vannak. A kormányzati tisztségviselők megvesztegetése, amint arra rengeteg történeti forrás utal, az orosz állam működésének stabil pontja volt, legalábbis az utóbbi néhány évszázad folyamán. A megvesztegetések formái változtak – élel­miszer, szőrmék, jobbágyok, pénz, szolgálatok, tettek, „további lehető­ségek" -, ám a korrupció lényege, a hatóságok visszaélései, a hivatali bűnözés változatlan maradt. E jelenség hihető, realisztikus elemzése, amely Oroszország történeti múltjából kiindulva afféle szabályként tekint a korrupcióra, annak két faktorcsoportját különbözteti meg:

1. Felszíni tényezők. A tisztviselők anyagi bizonytalansága, különösen az alsóbb szinteken; az ország óriási területe, és ezzel kapcsolatosan ellenőrzésének lazasága, a társadalmi kontroll nehézségei („a tér nyo­mása", ahogy az eurázsiaiak mondták); a kettős elidegenedés, egyrészt a különféle rangok között, másrészt pedig a teljes hivatalnoki világ és a társadalom között. És erre válaszul a hivatalnokok „bosszúja" a társada­lommal szemben: az ellenőrzés törvényességének áthágása.⁷¹
2. A történelmi tradíciók formáiban jelentkező tényezők. Ezek közül leg­fontosabb a politika és az államot irányító tisztviselők életformája közötti kapcsolat, és a megvesztegetés paradox szerepe a nemzet életében. Azt láthatjuk, hogy ezek a tényezők még ma is biztosítják az oroszországi korrupció rendíthetetlenségét.

Korrupció és lojalitás a politikai rendszerhez

Pavel Abramovics Berlin, az oroszországi hivatalnoki kar ismert, for­radalom előtti kutatója megállapította, hogy az orosz korrupció rendíthetetlenségének alapja, hogy „együtt emelkedett fel és fejlődött az egész rendszerrel és a politikai élet struktúrájával".⁷² Mai szavakkal a megvesztegetés: a politikai hatalom látens funkciója, eszköze és műkö­dése. Úgy van jelen, mint egyfajta sajátos adomány lehetősége vezető tisztviselők számára, akik társadalmi és legfőképpen politikai hatalommal bírnak, s ennek fejében előnyöket biztosítanak, kedvezményt adnak, állami megrendelésekhez segítenek hozzá, támogatást és garanciákat nyújtanak azoknak, akik ezt „meghálálják", s eközben a hangsúly nem a konkrét személyeken van (bár ez is fontos), hanem a hatalmi viszonyok strukturális hálózatának egészén.

A felsorolt előnyökre vágyók kénytelenek politikai kapcsolatokat ke­resni, és ez egyértelmű engedelmességet jelent a politikával, illetve az ezzel egyenértékű pénzhatalommal szemben, amelynek képviselője hivatali befolyásából kifolyólag képes lehet számukra hasznos segítséget nyújtani. „Következésképpen ezekben az emberekben, akik harsány és visszataszító módon hirdették politikai elkötelezettségüket, idővel az a meggyőződés alakult ki, hogy ezért jogosultak lesznek ilyen vagy olyan anyagi ellenszolgáltatásokra."⁷³ Az eredmény megrázó. Az egész XVIII és XIX. században, de még a XX. század elején is a kormányzat „egyfelől elszánt, ám hiábavaló lépéseket tett a megvesztegetések megszünte­tésére, miközben másfelől olyan elszánt, és egyúttal teljesen sikeres lépéseket tett, amelyek óhatatlanul létrehozták az előfeltételeket, hogy megszülethessen a megvesztegethető tisztviselők új nemzedéke."⁷⁴

Az egész oroszországi társadalmat korrumpálja az a vélekedés, hogy a politikai hatalmat fel lehet használni a törvénytelen meggazdagodásra, illetve hogy a politikai simulékonyság egyenes utat jelenthet a jóléthez. Kialakult annak a gyakorlata, hogy a hatalom emberei ész nélkül és számlálatlanul osztogatták el az államkincstár javait az általuk kedvelt emberek számára, illetve visszavették azokat, ha korábbi kedvenceik kiestek a kegyeikből. A kegyencek helyzete a „ragadd meg azonnal, és vidd a lehető legtöbbet" módszerének alkalmazására serkentett. Ennek megfelelően a társadalmi elitek „hozzászoktak, hogy ne igyekezettel, találékonysággal és munkával jussanak vagyonokhoz, hanem a hízelgés, a simulékonyság és a politikai szervilizmus bizonytalan ösvényein halad­janak […] És politikai megfontolásoktól vezetve az orosz kormány minden lehetséges módon bátorította az efféle hozzáállást."⁷⁵ Ez az oka annak, amint arra tanulmányában E. Karnovics is rámutat, hogy országunkban a hatalmas vagyonok története igen nagy mértékben eltér a hasonló gazdagságú nyugat-európai államok történetétől, hogy Amerikáról már ne is beszéljünk.⁷⁶ Ezeket a sorokat olvasva az ember hirtelen nem is tudja pontosan, hogy melyik században él, és milyen korszakról van szó.

A trónhoz közel álló legmagasabb rangú főtisztviselők vékony rétege alatt – jegyzi meg Pavel Berlin – ott húzódik a nemesek és tisztviselők szélesebb rétege, amely fizikailag képtelen volt ugyan közvetlenül „le­borulni" a legfensőbb hatalom előtt, ám a főrangúak példáját követve képesek voltak kunyerálással és szervilizmussal meggazdagodni, majd hatalmukat arra használni, hogy különféle juttatásokat csikarjanak ki a tőlük függőktől. „Ha figyelmét az oroszországi megvesztegetések fő területére irányítja, akkor a kutató arra a fontos konklúzióra juthat, hogy azok az emberek, akik elfogadták a megvesztegetést, és azok, akik adták, ugyanabban az általános pénzügyi spekulációban találták meg gazdagodásuk forrásait – a kincstár rovására gazdagodtak."⁷⁷ Ez ismét komoly párhuzam a mai oroszországi viszonyokkal.

Berlin szerint a fennen fitogtatott politikai lojalitás és a harsány hazafiaskodás egybefonódása sajátos nemzeti jellegű hátteret biztosított a korrupció újratermelésének, amely „arra törekedett, hogy erős szálakkal fűzze egybe a teljes hivatalnoki kart […] a kormányzat szemét eltakar­va, de az ujjai között leselkedve figyelte a megvesztegetéseket és az államkincstár megcsapolását. Tudatában volt annak, hogy ha a megvesz­tegethető hivatalnokok tönkre is teszik az államkincstárat, de cserébe politikai szempontból mindig számíthatnak engedelmességükre."⁷⁸ Berlin sorait olvasva megdöbbentőek a párhuzamok azzal a korszakkal, amikor Oroszország a társadalmi, gazdasági és politikai rendszer átalakulásá­nak korát élte: a tulajdon osztogatása a „kedvelt", „politikailag lojális" embereknek, akik különleges kiváltságokra áhítozva „felsorakoztak a korona mögött", az ennek érdekében hozott intézkedések, ediktumok, amelyek ideológiailag igyekeztek alátámasztani a fenti folyamatokat, visszaköszönnek számos ifjú reformer írásaiból.

Az oroszországi korrupció rendíthetetlenségének másik oka – amint azt már érintettük -, hogy az orosz hivatalnok speciális, orákulum-jellegű helyzetben van, lévén ő hivatott értelmezni a kasszandrai homályos­sággal megfogalmazott törvényeket. Sok ország törvénykezési nyelve ködös és érthetetlen az átlagemberek számára, és ez teszi lehetővé az értelmező, a szakember, vagyis a hivatalnok társadalmi befolyását. És mindezt olyan körülmények között, amikor a megkésett és megmereve­dett törvényi felépítmény olyan gyorsan változó viszonyokkal szembesül, amelyek néha egyáltalán nem képesek beilleszkedni az elavult keretek közé. Ez az a jelenség, amit a XX. század elején az amerikai szociológus, William Ogborne „kulturális lemaradásnak" nevezett, de a felemás fejlő­désnek, illetve az abból eredő problémáknak a leírásával már korábban is találkozhatunk Pjotr Sztruve és Mihail Tugan-Baranovszkij munkássá­gában. A túlhaladott standardok megreformálására előbb-utóbb biztosan sor kerül, ám ez egy hihetetlenül lassú folyamat.

A megkésettséget lehetséges a törvények átértelmezésével orvosolni, teret adva így az új kezdeményezések szabadabb fejlődésének. Számos civilizált ország követi ezt a gyakorlatot, ám Oroszország esete speciá­lisnak mondható, hiszen a törvények értelmezése „nem azok kereteinek tágítása, hanem éppen ellenkezőleg, szűkítése" irányába hatott és hat mindmáig.⁷⁹ Ilyen körülmények között, ahogy azt Berlin is megjegyzi, az új elképzelések támogatói, bármily paradox legyen is ez, a megvesz­tegetésekből szerezhetnek támogatást, amelyek segítségével némileg megnövelhető a cselekvés szabadsága, főleg a gazdaság területén. A pénzsóvárság kihasználásával új üzemek és vasútvonalak épültek, modernizálták a kereskedelmi és a katonai flottát. Vélhetőleg a meg­vesztegetések ilyen funkciója lebegett a moszkvai polgármester, Gavril Popov szeme előtt, amikor rezignáltan megjegyezte, hogy a vállalkozók szükségszerűen megvesztegetik a hivatalnokokat „ügyeik" elintézésének érdekében. Egy elmaradott politikai rendszerben, ahol a törvénykezésben jellemző a korrupció, a megvesztegetés, amint arra Berlin figyelmeztet, gyakorta „az alkotmány szerepében lép fel".⁸⁰ Ebben az esetben mind­azonáltal nem tagadható, hogy a megvesztegetés nem csupán azokat korrumpálja morális és politikai szempontból, akik az elfogadják, hanem azokat is, akik adják, hiszen miután valaki ügyét kenőpénzzel „mozdítja elő", megszűnik tiszteletben tartani a törvényeket, és kétséges kimenetelű ügyleteinek megtámogatására újra a megvesztegetéshez fordul – akkor is, ha céljai nem formálisan, hanem lényegében véve törvényellenesek. Erre ismételten sor kerül, és így a megvesztegetés „alkotmányellenes" jelentősége egyértelműen felülmúlja „alkotmányos" szerepét.

A modern Oroszországban a megvesztegetés „progresszivitásának" tudomásul vétele azzal a mély meggyőződéssel társul, hogy az úgyne­vezett „elit" (a gazdasági, politikai és egyéb elit) tagjainak „joga" van a „felgyorsított fejlődéshez, és problémáik megoldása prioritást élvez" az egyszerű állampolgárok ügyeivel szemben. Ennek eredményeképpen ez a „progresszivitás" valójában egyszerű magánérdekek eredőjévé válik. Nem véletlen, hogy számos általunk megkérdezett üzletember, aki érdekelt volt a gazdasági problémák korrupt megoldásában, azt mondta: „Legyenek laza törvények, de azoknak szerezzenek érvényt. Ez még mindig jobb, mint amikor a törvény be nem tartása, annak önkényes értelmezése, meg az egyesek személyes érdekeit szolgáló módosítások miatt az ember már nem is tudja, hogy milyen koordináta-rendszer kere­tei között él." Ahogy egyik vizsgálati alanyunk megfogalmazta, „minden reggel új változásokra ébredünk".

Ezeket az általunk vizsgált oroszországi tradíciókat egyértelműen kul­turális jellegűnek kell tekintenünk, ám mindazonáltal tévedés lenne nem észrevenni, hogy a korrupció mértéke változó volt az orosz történelem folyamán. Ebben a fluktuációban véleményünk szerint meghatározó szerepet játszanak az aktuális morális elvárások és értékrendek. Így például amennyiben a pénzt tekintjük az ember és az emberi élet alap­vető értékmérőjének, akkor ez érthető módon a legkedvezőbb környe­zetet teremti meg a korrupciós viszonyok kialakulásához. Az pedig, ha a korrupciót a „vér nélküli átalakulás", a „hatalom áthangszerelésének" eszközeként fogjuk fel – akkor ez a szó mai értelmében közvetlenül az állam szétforgácsolódásához vezet.

A jelenség mélyebb megértéséhez a gazdaságszociológusok fontosnak tartják a korrupciós kapcsolatok történelmi és társadalmi kontextusának figyelembe vételét. Arra a következtetésre jutottak, hogy a „nem nyuga­ti" államok korrupcióját azért látjuk ilyennek, mert nyugati mértékeket használunk ezek vizsgálatánál.⁸¹ Így például Sz. Barszukova úgy látja, hogy „a korrupció nem objektív jelenség, hanem a társadalom diagnózisa egy specifikus elemzési perspektívából. Ezt a perspektívát véleményem szerint nyugaton alakították ki, a racionális bürokrácia megteremtésével, valamint a magán- és közszféra szétválasztásával. Ha ez az elemzési séma nem képezi le megfelelően a társadalmi és gazdasági realitásokat, akkor a »korrupció« szó elveszíti tartalmát, ideológiai jelzővé, a politikai ellenfelekkel szembeni nyomás eszközévé válik."⁸²

Az oroszországi korrupció – valóság vagy „ideológiai marker"?

Ha az Oroszországban jelenlévő korrupciót annak a hivatalos sta­tisztikának az alapján elemezzük, mely a napvilágra került korrupciós bűncselekményeket tartalmazza, s még inkább, ha az ennek megfelelő törvénykönyvi cikkelyek alapján elítélt személyek számából indulunk ki, el kell ismernünk: az országban nincs is korrupció, ez csupán a túlfűtött közvélemény és a szenzációhajhász újságírók és a politikai ellenfelek fantáziájának terméke. 2008-ban Oroszországban kenőpénz elfogadásáért 1.300 embert ítéltek el, az őrizetbe vettek többsége a Belügyminisz­térium alkalmazottja (a 2008-ban elítéltek 31%-a ott dolgozott), orvos vagy más egészségügyi dolgozó (20,3%) illetve tanár (12%) volt. Az önkormányzati tisztviselők részaránya a 2008. év kenő­pénz miatt elítélt személyei között csupán 9% volt, a Szövetségi büntetés-végrehajtásban dolgozók aránya pedig 2,5%. Azok az összegek, amelyekért az oroszországi korrupciós bűnözőket 2008-ban felelősségre vonták, egyszerűen nevetségesek: az illető személyek 13,8%-át 500 rubelnél kisebb összeg elfogadásáért ítélték el. 33% kapott 500-tól 3.000 rubelig terjedő összeget, 23% 3.000 és 10.000 rubel közöttit, 12% 10.000 és 30.000 közöttit. Így az elfogadott kenőpénzek összegének átlagát 5000 rubelben állapíthatjuk meg. Ennek alapján, az 1.300 elítélt személy törvényellenes cselekedetei 6,5 millió rubellel károsították meg az államot és a társadalmat, ami egy állampolgárra lebontva összesen 4 kopejkát jelent.⁸³

Tehát akkor most van vagy nincs korrupció Oroszországban? Időnként, amikor különösen látványos események kerülnek terítékre, a televíziós újságírók ezeket a „no comment" esetek közé sorolják. Most mi is ezzel a lehetőséggel élünk, kivonatokat közölve orosz állampolgárok válaszaiból, akiket a szociológusok arról kérdeztek, előfordult-e már, hogy találkoztak a korrupcióval, és szükségesnek vélik-e harcot folytatni e jelenség ellen.

*

T. E., 39 éves, végzettsége szerint bölcsész, de már több éve saját vállalkozását vezeti – egy étterem háziasszonya Ufa városában:

Inkább azt kérdezze, hol nem találkoztam a korrupcióval! Hiszen min­denütt ott van! Mindent meg lehet úszni, ha valami ismeretsége van az embernek. Néha még fizetni sem kell, csak odamenni, sírni, kacérkodni egy kicsit, és megszüntetik az intézkedést. Igaz, aztán előfordulhat, hogy azok a fiúk, akik segítettek nekem, eljönnek ide a társaságukkal, és nem fizetnek a vacsoráért. Mostanában a helyi vezetés kereskedelmi osztályáról szoktak ide a nyanyák a vendégeikkel. Ott kell ülni velük, és vedelni a vodkát, pedig nem is kívánom. Jönnek, esznek, aztán az egyik gazdag fickó, aki velük van, előveszi a pénztárcáját, ez a némber pedig azt mondja: „Nem, nem, tegye csak el, hiszen meghívtam!" Én meg azt gondolom: na, ha te hívtad meg, fizess csak te, de hogy jövök én a kép­be? De nem szólhat az ember egy szót sem. Egyszer előfordult, hogy én nem voltam itt, a kolléganőm pedig bekattant: ragaszkodott ahhoz, hogy fizessenek. Azután aztán mennyi kellemetlenségünk volt! Sokáig nem tudtunk egyenesbe jönni.

V. J., 52 éves férfi, termelési igazgatóhelyettes egy magánkézben lévő téglagyárban Rosztov-na-Donu-ban:

A korrupcióval mindenhol találkozom, könnyebb lenne azt megmon­dani, hol nincsen. Tudom, hogy sok vállalatnál, vagy talán mindegyiknél, használnak különböző eszközöket arra, hogy csökkentsék a mért fo­gyasztást a gázórán, vízórán, villanyórán stb. Persze, a mi cégünknél is vannak ilyen kütyük: mindenféle mágnesek, rugók, matricák stb., amelyek „lefékezik" az órákat. A gáz esetében, mint mindig, most is párhuzamos csöveket használnak, amelyek elkerülik az órát. Őszintén szólva, az energiaszolgáltató cégek dolgozói az összes ilyen, mérőórák körüli „trükközésről" tudnak. Tudják, mennyibe kerül nálunk egy elektromos meghajtót üzemeltetni, ismerik a teljesítményüket. Tudják, hány téglát gyártunk egy nap, és mennyi gáz szükséges ezek kiégetéséhez, stb. De csak akkor hajlandóak szemet hunyni a dolgaink felett, ha csúsztatunk nekik valamit. Mi jobban járunk, ha az ilyen hallgatási díjat téglában fizet­jük, de mostanában sok „ellenőrünk" pénzben kéri, mert a téglát nehéz elrejteni a kívülállók elől, az adóhatóság papírokat kérhet stb.

Nálunk kialakult egy sajátos „együttműködés" a foglalkoztatási hiva­tallal. Néhány cég a városban és a kerületben évről évre részt vesz egy pályázatban, amelynek célja új munkaerő alkalmazása az adott cégnél – valójában új munkahelyek teremtése. Ehhez meg kell szerezni magas rangú városi vagy körzeti tisztviselők támogatását. Ez a pályázat csak papíron verseny, a valódi verseny az, ki ad többet a cégvezetők közül a hivatalnoknak, aki ezeknek a forrásoknak az elosztásáért felelős. A hivatalnok ír egy papírt arról, hogy „mi (a vezetés) támogatjuk, hogy az adott vállalat számára forrásokat irányítsanak át munkahelyek létesítése céljából". Az ellenőrzést ebben az esetben a rendőri szervek végzik, akiknek szintén kénytelenek vagyunk „lecsípni" valamennyit, hogy ne mászkáljanak ide ellenőrizni, valójában hány ember dolgozik nálunk, és kik ők. Nekik például építőanyaggal fizetünk. Újra állományba vesszük azokat, akik már itt dolgoznak, vagy felveszünk embereket falból, akiknek fizetünk egy keveset. Így aztán papíron lesz egy adag új dolgozónk. Ez meglehetősen elterjedt jelenség. Az új dolgozóért kapunk egy konkrét összeget, az pedig eltűnik a balfenéken.

Zs. V., moszkvai, 40 éves nő. Korábban technikumot végzett. Egyéni vállalkozó, kiskereskedelemmel foglalkozik:

Nekem most már úgy tűnik, hogy a korrupció ellen harcolni – teljesen kilátástalan dolog. Kiengedték a szellemet a palackból, és most már nem lehet visszadugni. Ma harcolni a korrupcióval – ezt csak egy forradalom tudna. Ki adja vissza, amit elvett? Aztán meg, talán lőjük őket agyon? Államosítsunk? No és a privatizáció eredményei?

Persze, úgy élünk, mint a barmok. Az emberek is megváltoztak, az emberek közötti kapcsolat is. Mindent a pénzzel mérnek. Nagyon nagy fontosságot tulajdonítanak neki.

Sz. V., moszkvai, 50 éves nő. Végzettsége szerint fémmegmunkáló technológus-technikus, egész életében üzemgazdászként dolgozott. Most egy állami cég alkalmazottja:

Ugyan miféle korrupcióellenes harcról lehet szó, amikor ebben az or­szágban fent is, lent is mindent áthat a korrupció! Az egyik barátnőm férje fuvarozott egyszer egy banditát. Az mesélte, hogy amikor a moszkvai körgyűrűt építették, Luzskov bizonyos pénzösszegeket szedett be min­den effélétől. Meg is kapta mindtől. Világos, hogy ennek fejében aztán valami felett szemet hunytak. Egyáltalán nem értem, hogy járhatnak ezek az emberek templomba!

Ebben a mostani rendszerben a korrupcióval szemben nem segít az sem, ha felemelik a hivatalnokok fizetését, mert az emberek majd maguktól adják a kenőpénzt, annak pedig egyetlen hivatalnok sem tud ellenállni, mindegy, milyen magas a fizetése. Az egész rendszert kell megváltoztatni, e nélkül nem fog menni.

Én magam is, ha muszáj valamit elintéznem egy hivatalnoknál, kény­telen vagyok kenőpénzt adni. Ha meg nem olyan fontos a dolog? Akkor köpök az egészre és otthagyom, nem kezdek el vele kötözködni.

V., 21 éves moszkvai férfi, negyedéves szociológia szakos főiskolai hallgató. Egy cég termelési igazgató-helyetteseként dolgozik:

A prefektúra védelmi pénz fejében biztosít számunkra egy amolyan „védőhálót", amely az „azzal segítesz, hogy nem ártasz" elvén működik. A támogatás lényege, hogy nem turkálnak a szennyesünkben. Ezért persze fizetni kell, elég magas összegeket, igaz, kerülőutakon. Például úgy, hogy szponzorálunk valami rendezvényt, ami a cégnek egyáltalán nem hoz bevételt, de a drága jó prefektúra profitál belőle. Egyetlen nyári rendezvényen való részvétel 170.000 rubelünkbe került. Egy másik pél­da – fogadást adunk a prefektúrán a cég költségére. Ez persze olcsóbb mulatság, de azért nem kevés pénz. A konyakot, pezsgőt, bonbont és virágot persze már nem is számolom.

Nekem mostanra már kialakult egy olyan ismeretségi köröm, amelyre bármilyen „rajtaütés" esetén számíthatok. Vannak köztük, akik az igaz­ságszolgáltatásban dolgoznak, de rájuk csak végső esetben támaszko­dom, és nem közvetlenül velük állok kapcsolatban, más ismerősökön keresztül érem el őket.

Ha az embernek nincsenek meg a szükséges kapcsolatai, tulajdon­képpen lehetetlen érvényesíteni a jogainkat akár a bíróságon, akár a banditákkal, akár a hivatalnokokkal szemben. Hiába kérdőjeleznénk meg egy hivatalnok döntését, ha nincsenek kapcsolataink az állami szervek vagy a helyi vezetés magasabb rangú képviselőivel.

E. B., 30 éves férfi, a „Rosszelmas" cég egyik leányvállalatának ve­zetője:

A mi városunkban nagyon ritkán indul bírósági eljárás megvesztegetett hivatalnokok ellen. Ezek általában bukott emberek, akik túl mohók voltak és maguk alatt vágták a fát, eljátszották a kapcsolataikat. Egyszerűen nem akartak már osztozni, elmarták a többieket a húsosfazéktól, vagyis nem tartották már be a játékszabályokat. A rendszer reagál ezekre az emberekre, egyszerűen odavetették őket prédaként. Ritkán érkezik pa­nasz az ilyenekre. A hivatalnokok nem szívesen teregetik ki a szennyest, az ilyen problémákat házon belül intézik.

Nekem úgy tűnik, az ország jelenlegi helyzetében nem megoldás a kor­rupcióra, hogy felemelik a hivatalnokréteg fizetését. A kenőpénz-rendszer már be van járatva. Aki egyszer már belenyalt a mézesbödönbe, nem akar erről lemondani, mindegy, kiféle-miféle.

A mi társadalmunkban minden probléma abból ered, hogy keresztül-kasul behálózza a korrupció. Ezért van az elég súlyos szociális és gaz­dasági helyezet. Minden szociális probléma a gazdaság állapota miatt keletkezik, a gazdasági élet pedig korrupt.

J. N., 27 éves rosztovi lakos, egy háztartási gépeket forgalmazó keres­kedelmi vállalat menedzsere. A Rosztovi Egyetemen végzett:

Nemrég az apósomnál jártam vendégségben. Ott voltak az építész barátai is, pontosabban, ezek az építőipari cégek vezetői voltak. A városi közterek építéséről és rehabilitációjáról folyt a szó. Az utóbbi időben Rosztovban elkezdtek kültéri járólapokat lefektetni. Jó dolog ez, végre le­het normálisan közlekedni a járdán. De a kivitelezéssel a „Tandem" nevű céget bízták meg, amit az építészek korábban egyáltalán nem ismertek, mert a városi hivatalnokok alapították, és most az ő ellenőrzésük alatt áll. Ez a cég nem csak a járólapok lefektetésére vállalkozik, hanem a járó­lapot is ők gyártják, ráadásul a rosztovi börtönben csináltatják a fegyen­cekkel, persze, illegálisan. A hivatalnokok természetesen szuperprofithoz jutnak, hiszen nincs olyan adóellenőr, aki beleütné az orrát egy ilyen cég ügyeibe. Korábban néhány építőipari cég szeretett volna megrendelése­ket kapni ilyen járólapok lefektetésére, de a helyi vezetésnél azt mondták nekik: először, úgymond hitelbe kéne dolgozni egy keveset. De azt azért tudják az emberek, hogy, ha hajlandó vagy egy ideig ingyen dolgozni a helyi szerveknek, előfordulhat, hogy később sem kapsz pénzt egyáltalán az ilyen munkáért. A hivatalnokok egyszerűen udvariasan „ejtenek", aztán próbálj csak érvényt szerezni a jogaidnak a bíróságon.

Egyáltalán, ahhoz, hogy manapság valamilyen engedélyt szerezzünk a hatalmi szerveknél, anyagilag érdekeltté kell tenni valakit, aki a vezetés­ben dolgozik. Ez általában azokra a munkákra vonatkozik, amelyeket a helyi költségvetésből fizetnek – építkezés, felújítás, a városi gazdálkodás átszervezése, licencszerződések kötése és legfőképpen a szeszesitalok árusítása. A vezetés „védőhálója" nélkül semmi ilyesmivel nem lehet foglalkozni egy adott területen. A helyi vezetés „fülese" nyomán elkezd rád szállni a közegészségügyi hivatal, a tűzoltóság stb.

És így tovább, ha a vezetésnek döntenie kell valamilyen tevékeny­ség, kereskedelem vagy ilyesmi engedélyezéséről, a tisztviselők ezer „objektív" okot találnak, miért kell akadályozniuk, húzni-halasztaniuk a dolgot. De ez csak egyetlen dologról szól – kenőpénzt akarnak kizsarolni maguknak.

D., aneszteziológus orvos, kosztromai lakos, 28 éves:

Ami az én saját tapasztalatomat illeti, közvetlenül a munkahelyemmel kapcsolatban, a kórházi korrupció gyökere az orvosok és az alacsonyabb beosztású egészségügyi dolgozók alulfizetettsége. Persze, kénytelen vagyok számítani a páciensek ajándékaira, hálájára, és ezt, nekem úgy tűnik, sem a betegek, sem az orvosok nem tartják megvesztegetésnek. Általában bort, virágot, édességet adnak.

Az orvos-beteg viszony következő szintje, amikor a beteg azért, hogy tisztességesen megoperálják, vagy normális körülmények között he­lyezzék el, egyszerűen lefizeti az orvost. Ez általában olyan osztályokon fordul elő, ahol hosszúak a várólisták. Ahhoz, hogy valaki bejusson a szemészeti osztályra, hónapokig kell várakoznia. Ha soron kívül akar bejutni, fizetnie kell.

Még egy sajátos formula is kialakult a kenőpénz átadására. A beteg átadja a pénzt az orvosnak, és azt mondja: „Doktor úr, kérem nézze át a leleteimet!" Ha kevés a pénz, az orvos így szól: „Több vizsgálatra van szükség!" . Ha elégedett az összeggel: „Nos, így már sokkal jobb a helyzet!" Erre a kódolt szövegre valószínűleg azért van szükség, hogy ne legyen értelme diktafonra venni az esetet, és aztán megzsarolni az orvost, vagy értesíteni a rendőrséget.

Mostanában megjelentek a hivatalosan is fizetett szolgáltatások – az izotópos vizsgálatok, a fibrogasztroduodenoszkópia (ezt hívják úgy a be­tegek, hogy „belet nyelni") vagy a komputer-tomográfia -, ezért elterjedt a pénztári fizetés megkerülése. Lehet közvetlenül az orvosnak fizetni, mert ez előnyös mind a beteg, mind az orvos számára. Az orvos több pénzhez jut, a betegnek meg kevesebbet kell fizetnie.

Előfordul, hogy az orvos egy olyan készítményt ajánl a betegnek, ame­lyet hivatalosan nem írtak fel neki. Persze az ilyen plusz gyógyszerek plusz pénzbe is kerülnek. A gyógyszer persze a kórházé, de a pénzt az orvos kapja közvetlenül. Ilyen esetben elég sok múlik az orvos személyes hozzáállásán. Kínálhat valóban nehezen beszerezhető és szükséges gyógyszert, de az is lehet, hogy valami raktáron maradt vitaminkészít­ményt ad el ritka külföldi gyógyszer gyanánt, amitől rosszabbul ugyan nem lesz a beteg, de jobban sem. A betegek hisznek az orvosnak, meg aztán nem is nagyon ismerik a gyógyszereket.

Olyan is van, hogy pénzért beteglapot készítenek olyan embereknek, akik be sem tették a lábukat a kórházba. Segíthetnek megúszni a kato­naságot, felállítják a kért diagnózist.

A legnagyobb összegeket a főorvos, a főnővér és az osztályvezetők kapják. Az alacsonyabb beosztású orvosok értelemszerűen kevesebbet kapnak. Itt, akárcsak az egyetemen, sok múlik azon, ki hogy tud egyez­kedni.

Sz. M., óraadó tanár egy Rosztov-na-Donu-i főiskolán, 40 éves:

A felsőoktatási rendszert úgy falja fel a sógor-komaság meg a családi összefonódások, mint a vasat a rozsda. Ez az évtized reformjainak legszörnyűbb következménye. A főiskolákban csak az kap munkát, aki „valakinek a valakije" (rokon, ismerős vagy „hasznos ember"). A „főis­kolai dámák" mind-mind különböző hivatalnokok feleségei vagy sze­retői, vagy valamikor azok voltak. A tudományban dolgozók általában sikeresen bejuttatják az ilyen munkahelyekre a gyerekeiket is (máskor az ilyesmi cserealapon működik: mi felvesszük a ti gyerekeitek, ti meg a mieinket). A pályázatok, amelyeket a megüresedett főiskolai oktatói posztokra kiírnak, az aspiránsi felvételi vizsgák, vagy a kandidátusi vé­dések – egy merő fikció. Nem félek kijelenteni, hogy a mai Oroszország felsőoktatási rendszere egy gennyes kelevény, amelyet valószínűleg csak az Oroszországnak nevezett földrajzi fogalommal együtt lehetne eltávolítani.

Végül pedig az utolsó interjú. M. J., 45 éves. Végzettsége szerint op­tikus mérnök. Több éve egy olyan iparvállalat igazgatója, amely évente több millió dolláros forgalmat bonyolít:

„Mostanában engem nem érint a korrupció, bár nem tagadom, hogy a mértéke elég nagy. Talán azért, mert a munkám során alaposan ki­ismertem, és egyszerűen, tudom, mit kell tennem, ha történik valami." (Miután hosszasan magyarázza, hogyan sikerült alkalmazkodnia a korrupcióhoz, váratlanul így szól:) „A fiamat kénytelen voltam külföldre vitetni. De nem csak a katonaság miatt, hanem azért, hogy kiszakítsam ebből a környezetből, hogy ne igya betegre magát." (A végeredmény: a korrupcióval nincs semmi gond, de azért a gyereket mégsem lehet ebben a környezetben hagyni, utazzon csak el az országból.)

*

A megkérdezettek vagy átlagemberek voltak, vagy az üzleti élet alsó vagy középső szintjén tevékenykedő szereplők. Az ő nyilatkozataik szomorú képet festenek: a hivatalnokok mohósága végtelen, legyen szó az oktatásról, az egészségügyről, vagy bármelyik munkahelyről. A korrupcióval leginkább sújtott területek között ott van az igazságszolgál­tatás is. Ahogyan Mihail Paskin, a rendőrségi dolgozók szakszervezete koordinációs tanácsának elnöke tanúsítja, pénzért beosztást, rangot, kitüntetést is lehet venni. A rendőrségi vezetők anyagi gyarapodásának egyik forrása a beosztottaktól való pénzbehajtás (a posztoló rendőr a kerületi rendőrkapitánynak fizet, az pedig tovább, felfelé). A pénzt azoktól szerzik, akik az adott közigazgatási területen végeznek üzleti tevékeny­séget. „A rendőrség – tudósít M. Paskin – már régen kiszorította a he­lyükről azokat a banditákat, akik a kilencvenes években uralták a vidéket. Az üzlet nagyságától függően 5-10 ezer dollár sápot szoktak szedni. A prostituáltakat futtató stricik szintén fejenként 3-10 ezer dollár védelmi pénzt fizetnek. Egy másik pénzforrás – a bűncselekmények kezelése. Pénzért megindítják, pénzért megszüntetik az eljárást. Az eltussolás ára – huliganizmusért 2.000 dollár, egy komolyabb üzletember elleni elkövetett bűncselekményért akár 1,5 millió dollár is lehet. Menjen el a Petrovkára, nézze meg, milyen autók parkolnak ott. A Landrover Sport-tal, ami kb. 160.000 dollárba kerül, a körzeti rendőrparancsnok jár. Persze, ő azt csak kölcsönkapta, a kocsi a testvére nevén van."⁸⁴

A korrupció bomlasztó hatása a hadseregben is érződik, veszélybe sodorva mind az ország védőinek, mind a védendő polgároknak az életét. Erre végtelen számú példát hozhatnánk. Álljon itt csak egy.

Lezárult az elsődleges nyomozati szakasz az Oroszország Honvé­delmi Minisztériuma Rakétatüzérségi Főparancsnokságának egykori vezetője ellen folytatott büntetőeljárásban, aki abba a bizottságba, amely a golyóálló mellények beszerzéséről döntött – és később egyöntetűen megszavazta, hogy ne minden golyóálló mellényt teszteljenek éleslőszer­rel, hanem csak minden ötödiket -, „elfelejtett" szakértőket is delegálni. Ennek eredményeképpen a fegyveres erők több mint 14 ezer golyóálló mellényt vásároltak emelt áron, több mint 200 millió rubelért. Ebből a pénzből a volt főparancsnok személyesen 93 millió rubellel károsította meg az államot, mely összeget bizonyos cégeket közbeiktatva szemé­lyes bankszámlákra irányítottak. A hatósági szakértők kimutatták, hogy a gyártás során az orosz alapanyagot olcsóbb, és a követelményeknek nem megfelelő import anyagra cserélték, s a pályázatban megjelölt 25-30 réteg helyett csupán 22 rétegű mellényeket állítottak elő. A katonai állománynak, azoknak is, akik az Észak-Kaukázusban állomásoztak, olyan golyóálló mellényeket szállítottak le, amelyek sem a golyók, sem a repeszek által okozott roncsolással szemben nem nyújtottak megfelelő védelmet.⁸⁵

Az amoralitás egyre terjed. Íme egy megdöbbentő eset: a katonai nyomozati szervek büntetőeljárást indítottak egy kiképzőtiszt ellen. Az illető két, Dél-Oszétiában elesett katona özvegyétől fejenként 400 ezer rubelt követelt annak fejében, hogy olyan dokumentumokkal lássa el őket, amelyekkel hozzájuthatnak a „Nemzeti jótékonysági alap" és a „Véde­lem" alapítvány által nyújtott anyagi segítséghez. Mire a büntetőeljárás megkezdődött, az egyik asszony már átadta neki azt a pénzt, melyet kompenzációképpen kapott a családfenntartó elvesztése után.⁸⁶

Mi következik az itt felsorolt egyedi „esetekből"? Az emberek totális kiszolgáltatottsága az orosz társadalomban, a szabadság és a jogok teljes eltiprása; az eredmény pedig, ahogyan az egyik interjúalany helyesen megfogalmazta: „Úgy élünk, mint a barmok." De lehet, hogy csak a társadalom alsóbb rétegeiről van itt szó, ott, fent pedig minden rendben van?

Orosz közgazdászok állítása szerint hatalmas lendületet kapott a korporációs korrupció. A krízis által teremtett körülmények között Oroszországban különösen megnövekedett a mértéke. A menedzserek „egyezkedési hajlandósága" úgyszólván száz százalékos, a lényeg -az ár. Ami meglehetősen magas, tekintve, hogy bele kell számolni a rendőri szervek részesedését is. Az eredmény: a topmenedzseri réteg által elkövetett korrupciós bűncselekmények nem kerülnek napvilágra. A korrupció az állami felvásárlás nyomán is növekszik. A hivatalnokok nem tudnak olyan feltételeket szabni, amit a cégvezetők ne fogadnának el. A részesedés akár 40% is lehet. A veszteségeket eltünteti a meghamisított könyvelés. Mindenütt ez a hozzáállás terjed: kivenni a lehető legtöbb pénzt, és kijuttatni külföldre, vagy csak eldugdosni különböző zsebekbe.⁸⁷

A csúcson lévők között dívó korrupció mértékét nehéz megítélni. A Nemzeti korrupcióellenes bizottság elnöke, Kirill Kabanov szerint „minél magasabb a korrupcióban részt vevő beosztása és státusza, annál magasabb szinten vannak védelmezői is. Egyelőre valójában nem is találkoztam olyan üggyel, amelyben igazán magas beosztású hivatalno­kok szerepelnek."⁸⁸ Nos, közvetett adatokra is támaszkodhatunk. Borisz Jelcin, az Oroszországi Föderáció elnöke, a szövetségi parlamentnek küldött üzenetében még 1997-ben megállapította, hogy az országban a törvénytelen gyarapodás, a gazdasági bűnözés és a korrupció fel­virágzásának legfőbb forrása az állami költségvetés megdézsmálása. Egy elgondolkodtató tény: a 2008-as év első felére az ország központi bankjának aranyalapja körülbelül 560 milliárd amerikai dollárt tett ki – és ennyire értékelték Oroszország száz leggazdagabb emberének vagyonát is. A putyini kormányzás kezdetén még csak hét valutamilliárdos volt az országban, a végén pedig már több mint száz.

Néhány szó arról, hogyan harcolunk a korrupció ellen

Rendelkezésükre állnak a Központ a Szervezett Bűnözés Tanulmányo­zására nevű szervezet internetes oldalán található információk.⁸⁹ Ez a központ a Távol-Keleti Egyetemen működik már több mint 15 éve, és a régió monitoringját végzi. A Központ adataiból kiderül, hogy az igazság­szolgáltatás pallosa, legalábbis Vlagyivosztok városában, kicsorbult, és már nem sújt le senkire. A helyi hatalomnak ahhoz még van muníciója, hogy keresztes hadjáratot hirdessen, de magára a hadjáratra már nem­igen jut.

Vlagyivosztok város Frunze városrészének bírósága elmarasztalta az agráripari szövetkezet gazdasági osztályának volt vezetőjét, Vlagyimir Knyizsnyikot, aki megbízatása idején versenytárgyalás nélkül, kedvez­ményes feltételekkel bocsátott egy magáncég rendelkezésére két jókora földterületet. Ez a város és a járás költségvetése számára 14.767.200 rubel hiányt eredményezett. Hatásköri túllépésért és a 14 millió rubeles költségvetési kár okozásáért öt év szabadságvesztésre ítélték, a végrehajtást négy évre felfüggesztve. Primorszkoj járás volt szenátora, Igor Ivanov, aki az ítélet szerint „maffia jellegű bűnszövetkezet egyik szer­vezője" volt, szerencsésen elkerülte, hogy lesújtson rá az igazságszol­gáltatás, mivel még idejében elhagyta az országot. Hasonlóan sikerült megúszniuk a büntetést Szergej Peredrijnek, az ingatlankezelő vállalat volt elnökhelyettesének és a „Primteploenergo" volt vezetőjének, Szergej Vahnyinnak (ők annak a büntetőeljárásnak voltak a vádlottai, amely az ingatlankezelő számára felvásárolt tüzelőanyaggal kapcsolatos törvény­sértő ügyletek miatt indult). Külföldre távozott Jurij Sztyepancsenko, a Primorszkoj járás építkezéseiben vezető szerepet játszó képviselő, aki az állami javak elosztásáért felelős Igor Mescserjakov perében lett vádlott (utóbbit állami vagyonnal való spekulációval vádolják, több mint félmilliárd rubellel károsította meg az államot).

Vlagyivosztok volt polgármesterei, Vlagyimir Nyikolajev és Jurij Kopilov, mindketten hatáskörtúllépést és több milliós gazdasági visszaéléseket követtek el, s mindketten felfüggesztett börtönbüntetést kaptak. Vla­gyivosztok lakásépítési alapjának vezetője, Alan Budajev, egy bűn­szövetkezet tagjaként 151.343.081 rubelt lopott a várostól. A megtorlás – négy év szabadságvesztés három évre felfüggesztve, még a pénzbüntetéstől is eltekintettek (pedig az ügyészség indítványozta, hogy hajtsák be a vádlottakon a valamivel több mint 150 millió rubelt). Ezelőtt meg ott volt Nyikolaj Arzsanovnak, a vlagyivosztoki városfejlesztési és városgazdálkodási hivatal vezetőjének az esete, akit felmentettek a 39 millió rubeles károkozás vádja alól. Igaz, az eljárás során maga a hiva­talnok bevallott 11 milliót, de a bíróság ezt sem vette figyelembe, nem rótták fel neki. Később az ügyet újratárgyalták, és bűnösnek találták Arzsanovot, és – 11 millió helyett – nyolcvanezer rubel pénzbüntetést kapott, de „elévülés miatt" a bűnös büntetlenül távozhatott.

Borisz Gelcer, a szociális kérdések volt elnökhelyettese 17 millió rubelt lopott a járási költségvetésből. A bíróság először három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte, azután megszánták szegényt, és fél évre csök­kentették a büntetést. De a legszerencsésebb mégis Szergej Lomajev, Primorszkoj járás volt főfelügyelője volt: már folyt ellene a szövetségi nyomozás, amikor úgy döntött, hogy egy, a korrupt hivatalnokokat rette­gésben tartó intézménynél – az oroszországi elnöki adminisztrációban fog ezentúl érvényesülni.⁹⁰

A felsorolt példákból kitűnik, hogy amikor ilyen „heves" harc folyik a korrupció ellen, a valóságos nagyságrendek mindig eltérnek a hivatalos statisztikák mutatóitól. Szakértők számításai szerint tízezer végrehajtott korrupciós bűncselekményre csupán hetvenöt bírósági ítélet jut, vagyis az ügyek kevesebb, mint egy százaléka ér így véget. Elég veszélyes ez a tendencia, hiszen, minél többen fogadnak el kenőpénzt körülöttünk, a többieknek annál kisebb a lelkiismeret-furdalása, ha ők is megteszik. Úgy tűnik, a Koreai Köztársaság volt elnöke, aki olyan korrupciós botrányba keveredett, melyben nem csak ő maga, de egész környezete is érintve volt, elsiette a dolgot – ő ugyanis öngyilkos lett, de előtte még ezt az üzenetet hagyta: „Túl sok embernek tartozom felelősséggel […] Túl nagy, mérhetetlen a fájdalom, amit okoztam nekik […]" Nem bírta elviselni a szégyent, és levetette magát egy szikláról.

Nos, nem sok köze van a tényleges gyakorlatnak a napvilágra került korrupciós bűncselekmények mennyiségéhez, s még kevesebb az ilyen ügyekben elítéltek számához.

Erre a közgazdaságtudomány elméletei adhatnak magyarázatot.

A korrupció elterjedésének specifikus okairól a peresztrojka utáni Oroszországban

Azzal, hogy miért növekedett meg a korrupció mértéke a rendszerváltás­hoz vezető reformok idején, kiterjedt szakirodalom foglalkozik, amelyben egymástól igen eltérő jelenségeket is vizsgálnak. Ezt a kérdéskört már mi is érintettük, amikor arról írtunk, miért nem lehet az Oroszországban dívó megvesztegetésnek gátat vetni. Ugyanakkor úgy véljük, hogy a mai oroszországi korrupció jelenségének megértéséhez mindenekelőtt annak az átalakulásnak a jellegét kell meghatároznunk, amely az országban lezajlott.

Az első, amit érdemes figyelmünk középpontjába állítani, hogy miként határozták meg az 1990-es évek történelmi pillanatának jellegét az ak­kor hatalomra került politikai erők. Ők ugyanis forradalomnak nevezték ezeket az eseményeket. Ez a tény döntő hatással volt a rendszerváltást kísérő átalakulások stratégiájának alakulására, mivel forradalmi helyzet­ben a legfőbb feladatok minden esetben:

• a hatalom megerősítése a hatalmat támogató társadalmi-politikai réteg megteremtésével;
• olyan anyagi források felkutatása a hatalomra került vezetők részéről, amelyek segítségével politikai pozícióikat megerősítik.

A tulajdonnal kapcsolatos tranzakciók és a korrupció a fent nevezett feladatok legfontosabb mechanizmusaivá válnak. Hadd idézzünk fel néhány sokatmondó kijelentést az oroszországi rendszerváltó reformok kidolgozóinak és bevezetőinek szájából. Vlagyimir Mau: Gazdaság az átmeneti periódusban. Tanulmányok a posztkommunista Oroszország gazdaságpolitikájáról. 1991-1997 című művében például így ír: „Az a mechanizmus, amely a gyenge forradalmi hatalom túlélését biztosítja, az ingatlanvagyonnal kapcsolatos manipuláció. Minden forradalomban közös, hogy ideológiai paradigma alapozza meg a tulajdonviszonyok átalakítását egy bizonyos irányban. De ez a modell csak a végrehajtandó átalakítás általános kereteit szabja meg. A forradalmi kormány konkrét intézkedéseit azonban egészen más tényezők determinálják: a korrup­cióval elegyített politikai célratörés."⁹¹

Ezt a gondolatot viszi tovább Jegor Gajdar, A. Radigin: A tulajdonreform Oroszországban: út a múltból a jövőbe című könyvéhez írt előszavában: „Ha a piacgazdaság felé vezető úton nem lett volna elhúzva a mézes­madzag – a nómenklatúra által megszerezhető dollárok – aligha tudta volna az ország ezt az utat békésen, vérontás nélkül végigjárni."⁹² Így tehát a tulajdonnal kapcsolatos manipulációkat és a korrupciót a kilenc­venes évek elején Oroszországban hatalomra került erők úgy tekintik, mint a társadalmi-gazdasági rendszer transzformációjának legfontosabb eszközeit. S ha felidézzük emlékeinkben a nyolcvanas évek végének kiélezett vitáit arról, milyen szerepet játszhat az árnyékgazdaság és az árnyéktőke a rendszer egy lehetséges piaci reformfolyamatában, akkor láthatjuk, hogy a rendszerváltás ideológiájában az árnyékszféráknak és a korrupciónak mint komponensnek a politikai célok elérésének érdekében hatalmas jelentőséget tulajdonítottak.

Így tehát a korrupció a társadalmi-gazdasági és politikai rendszer transzformációja során a rezsimet támogató társadalmi-politikai réteg, az új tulajdonosi osztály kialakulásának mechanizmusává vált. Erre egy klasszikus példa az árverések esete, amelyeken, sokak véleménye szerint a gazdaság politikailag jelentős ágazatainak újraelosztása zajlott azon társadalmi erők között, amelyek biztosítani tudták Borisz Jelcin győzelmét az 1996-os elnökválasztáson.

Emlékeztetnénk az olvasót arra, hogy e modellnek megfelelően az állami költségvetésnek hitelt kellett kapnia a kereskedelmi bankoktól, amelynek fedezetét a legsikeresebb vállalatok részvénycsomagjai al­kották. A részvényekre, amelyek a fedezetet alkották, versenytárgyalást írtak ki. A győztes meghatározta a hitel összegét, amelynek kifizetésére a hitelezett kötelezte magát. A gyakorlatban mindez a következőképpen festett:

Az oroszországi kereskedelmi bankok konzorciuma – melyet az „Imperial", „Inkombank", „Onekszimbank", „Fővárosi Takarékbank", „Menatep" bankok és a „Nemzetközi Pénzügyi Vállalat" alkottak – nagy összegű előnyös privatizációs kölcsönt ajánlott az orosz szövetségi kormánynak, amely átmenetileg pótolta a költségvetésbe betervezett privatizációs bevételeket, azzal a feltétellel, hogy a legrentábilisabb orosz vállalatok részvénycsomagjainak kezelését a kormány átruházza a konzorciumra.

Oroszország Pénzügyminisztériuma tizenkét szerződést kötött az árve­rések győzteseivel hitelszerződés kötésének jogára, melynek fedezetét szövetségi tulajdonban lévő részvények s az ezekkel való kereskedési jog képezte.

A számvevőszék 1995-ben, a privatizációs intézmények komplex el­lenőrzése után az ilyen versenytárgyalások hatékonysága ellen, további lefolytatásuk beszüntetéséért emelt szót. Többek között azzal érvelt, hogy a szövetségi vagyon zálogba adása révén a büdzsé nagyjából annyi hitelhez jutott, amely egyenlő azoknak a nem lekötött betéteknek az összegével, melyeket a Pénzügyminisztérium a szövetségi költség­vetésből ez idő alatt azokban a bankokban helyezett el, melyek később a versenytárgyalások győzteseivé váltak.

Ilyen nem lekötött betétek voltak a Pénzügyminisztérium által elhelyez­ve a következő bankokban:

• az AB „Imperial" bankban 80 millió amerikai dollár értékben, míg az általuk két hitelszerződésben biztosított hitel értéke 43,3 millió dollár;
• „Fővárosi Takarékbank"-ban 137,1 millió amerikai dollár, míg a biz­tosított hitel értéke 100,3 millió dollár;
• a „Menatep" bankban 120 millió dollár, míg a két szerződésben biz­tosított hitel 163,125 millió amerikai dollár volt.

A hitelszerződések kötelezettségekre vonatkozó cikkelye alapján, amelyet az 1995. augusztus 31-i 889. számú elnöki rendelet megerősí­tett, a hitelezett a szerződésben vállalt kötelezettségeket teljesítési év megjelölése nélkül a szövetségi költségvetésből volt köteles teljesíteni, ugyanakkor minden hitelszerződésben feltüntették, hogy a teljesítés az 1995-ös költségvetési év eszközeiből történik, ami gyakorlatilag azt je­lentette, hogy a részvények zálogba adása, vagyis a szövetségi vagyon ideiglenes használatba adása helyett a részvények szervezett kiárusí­tása folyt. Az államnak „hitelező" bankok, lehetőséget kaptak arra, hogy közvetlenül vagy megbízottaikon keresztül tulajdonosaivá váljanak az állami vállalatok zálogba adott részvénycsomagjainak. Eközben a pénz, amelyből a bankok „hiteleztek", valójában az államé volt.

Naivitás volna azt gondolni, hogy a „versenytárgyalás" kifejezés va­lamilyen valódi alkuhelyzetet takart. A valóságban egyszerű részvény­eladás történt egy előre kiválasztott vevőnek. Ily módon a versenytár­gyalásokat nyugodtan besorolhatjuk a korrupciós ügyletek klasszikus példái közé.

A privatizáció jellege, mértéke és radikális volta döntő módon befolyá­solták az életszínvonal alakulását és az állami bevételek eloszlását a lakosság körében, ez pedig jelentősen megnövelte a társadalmi rétegek közti különbségeket. Hatással volt ez a társadalom morális légkörére is. Egyet kell értenünk az ismert francia közgazdásszal, Wladimir Andreffel, aki ekkoriban a következőket írta: „A gazdaság minden szereplője előbb-utóbb opportunista módon⁹³ reagált a privatizáció folyamatára, s a törvényeket és a normákat megkerülve, gondolkodás nélkül felhasz­nált minden joghézagot arra, hogy veszteségeit minimalizálja vagy más gazdasági szereplőkre hárítsa, így felhasználva azokat a piacra való kilépésért folyó harcban."⁹⁴ A konkurencia legyőzésének eszközeiként az egoista viselkedés és a megtévesztés megnövelték a piaci tranzakciók veszteségeinek összegét, s ezek terhei az üzlet meghatározott szerep­lőire hárultak.95

Ahhoz, hogy felismerjük a kapcsolatot a privatizáció orosz modellje és a társadalom erkölcsi leépülése között, figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy – szociológusok megállapítása szerint – az orosz kollektív tudatban nem szerepel a magántulajdon fogalma annak „vegytiszta" for­májában, s nem különíti el a tulajdont a társadalomtörténeti, gazdasági és lélektani kontextustól, amelyben az megjelenik. Másképpen fogalmazva, az oroszok számára a tulajdon, ha nem is mindig, de az esetek nagy részében egyenlő azzal a tulajdonnal, amelyhez hozzáadódnak birtok­lásának körülményei is. Ráadásul ezek a körülmények nem elsősorban jogi, sokkal inkább morális minősítést kapnak. Például, az orosz kultúra és mentalitás elidegeníthetetlen részét képezi az az elképzelés, hogy a tulajdonhoz való jog megszerzése elsősorban a munkához kötődik, mely általános értékeket és javakat teremt. Csak az ilyen becsületes munka tekinthető a tulajdon „igazságos" forrásának.⁹⁶

Az oroszok ragaszkodása a „munka becsületéhez" láthatóan nincs összhangban azzal, ahogyan a jelenlegi gyakorlatot értékelik. Ahogyan a Komplex Társadalomtudományi Kutatások Intézetének felmérése mu­tatja, „állampolgáraink egyáltalán nincsenek meggyőződve arról, hogy a tulajdon valamilyen formában ellenszolgáltatás az egyén személyes fáradozásaiért, és hogy jelenleg nálunk azok bírnak vele, akik valóban a legrátermettebbek és legszorgalmasabbak".⁹⁷ A felmérés eredményeiből kiindulva, a lakosság nagyobbik fele bizonyos abban, hogy a becsületes munka a mai körülmények között nem vezethet sikerhez és jelentős anyagi jóléthez. Ők úgy gondolják, minden a szerencsén és a személyes kapcsolatokon múlik. Az a tény, hogy az orosz kollektív tudat számára a „munkáért tulajdont" modell uralkodik és számít legitimnek, azzal is jár, hogy legalábbis komoly kétségeik vannak afelől, hogy a tulajdon nagy ré­szének eloszlása jelenlegi tulajdonosai között legitimnek tekinthető-e?

Maga a jelenlegi tulajdonosi réteg, tekintetbe véve tőkeképességük megszerzésének gyakran „sajátos" útjait, szintén érzékeli saját legitimi­tásának hiányát, ez pedig azzal jár, hogy csökken a tartós befektetések iránti érdeklődése, érdekeltsége a cégek technikai modernizálásában. Az új tulajdonosi réteg képviselői kapitalista vállalkozókból zsírosodó élőskö­dőkké válnak, olyan emberekké, akikre nem csak a hatalom képviselői, hanem a közönséges bűnözők is szívesen vadásznak.

A privatizáció eredményeképpen az ország a tulajdon permanens „átcsoportosításának" tanújává vált. Minden újonnan hatalomra jutó tár­sadalmi csoportnak (az állam, a régió, az ágazat vagy az adott vállalat szintjén), ha birtokában van a régi tulajdonosok „számlatörténetének", nem csak minden lehetősége, de minden alapja is megvan a tulajdon legális vagy informális újraelosztását kezdeményezni, és ezt aktívan fel is használja pozícióinak erősítése érdekében. A tulajdon permanens újraelosztása vált az országban zajló belpolitikai folyamatok lényegévé. S minden alkalommal a bennfentesek, a „lojális", „hűséges" szereplők válnak ennek nyerteseivé. A korrupció rendszerjelleget öltött.

A társadalmat „lefagyasztották" a rendszerváltás következményei. A Komplex Társadalomtudományi Kutatások Intézete szociológiai felméré­sek alapján fordított arányosságot mutatott ki a kilencvenes évek reform­jai révén kialakult új társadalmi-gazdasági helyzethez való alkalmazkodás sikeressége és az olyan jellemvonások és viselkedési modellek, mint a törvénytisztelet, és a társadalmi nyilvánosság által elfogadott etikai, erkölcsi és jogi normákhoz való igazodás között. Kiderült, hogy a maga­san fizetett, sikeres karriert befutott, gazdag orosz állampolgárokra jóval kevésbé jellemzőek a fent említett tulajdonságok, mint kevésbé tehetős társaikra (főleg, ha az utóbbiak nem városi környezetben élnek).

„A tulajdon szerepe Oroszország lakosainak életében: feltételezések és valóság"⁹⁸ című kutatás keretében olyan adatokat kaptak a kutatók, melyek ismeretében új nézőpontból közelíthetjük meg ennek a szaka­dásnak a természetét. Arról a statisztikailag mérhető összefüggésről van szó, amely a megkérdezetteknek a tulajdont illető világnézeti meg­győződése és aközött van, hogy milyen mértékben ragaszkodnak a törvényeknek és a morálnak megfelelő viselkedéshez. „Azoknak a tudati és viselkedési formáknak a hordozói, akiket – mivel ezek felelnek meg leginkább a liberális, piaci elveknek – a legmodernebbeknek szoktunk tartani, a normatív előrejelzések ellenére nem a legmagasabb, hanem a legalacsonyabb társadalmi felelősségtudatról tettek tanúbizonyságot, s a többieknél kevésbé hajlandóak tiszteletben tartani a civilizált társadalmi rend erkölcsi és jogi alapjait."⁹⁹ Így tehát, ha a magántulajdon ellenzőinek körében a lopott javak megszerzését 85-90% teljesen elfogad­hatatlannak tartja, addig a „modern emberek" körében ez az arány 77%-ra csökken. Az adózás elmulasztását az előbbiek közül 84-86%, az utóbbiak 61%-a ítéli el. De a legelrettentőbbek azok a számok, amelyek a megvesztegetés jelenségének megítélését mutatják. Ezt a „konzervatívok" 72-77%-os meggyőző többséggel elfogad­hatatlannak nyilvánították. De a társadalom „modernizált" rétege ebben is kész a radikális liberalizációra: a válaszadók e csoportjában csak 44% ítélte el határozottan a megvesztegetést, tehát kevesebb, mint a csoport fele. Tendenciának tekinthető minden uralkodó társadalmi réteg esetében érdekeknek a törvényi keretek és előírások megkerülésével elért érvényesítése.

A rendszerváltás és a korrupciós modellek ezzel járó kiterjedt haszná­latának következményeképpen olyan gazdasági és politikai elitünk lett, amely a lakosság szemében nem rendelkezik a szükséges legitimitással, ez pedig a társadalom fokozódó dezintegrációjához, a társadalmi közöny növekedéséhez és ahhoz vezet, hogy az ország elveszíti a modernizá­ciós kitöréshez szükséges társadalmi energiát.

Az a hatalom, amely korrupciós modelleknek köszönheti felemel­kedését, aligha fog komolyan harcolni önmaga ellen. Csupán imitálni fogja a harcot, semmi több. S még azt is csak addig a mértékig, amíg akár ez az imitáció is nem válik számára veszélyessé. Ezért a korrupció problémája egyre inkább átnő majd a hatalom, és a hatalom lényegének problémájába.

A korrupció a kormányzás rossz hatásfokának indikátora. S amikor arról beszélünk, hogy átmeneti időszakokban megnövekedik a korrupció, valójában azt értjük ezalatt, hogy az intézmények transzformációja haté­konyságuk csökkenésével jár együtt. Az, hogy a rendszerváltás során a nyugati intézményrendszer is átvételre kerül, inkább kivétel, mint szabály volt a posztszocialista világban. Pozitív példákat csak olyan intézmények esetében találunk, amelyek, mivel fejlett piacgazdaságok gazdasági hálózataitól függenek, kénytelenek voltak átvenni ezek kulturális és ér­tékrendszerét is, például annak érdekében, hogy az Európai Unió teljes jogú tagjává váljanak. Ha figyelmesen áttekintjük a fejlett nyugati orszá­gok példáját, látni fogjuk, hogy az intézmények itt nem valamiféle projekt keretében alakultak ki, hanem természetes fejlődés eredményeképpen.

Ennek megfelelően az intézmények nem formális normákkal szabályo­zott zárt objektumokként jöttek létre. Miközben fejlődtek, kapcsolódtak a többi intézményhez, s kialakult az őket körülvevő számos nem hivatalos társadalmi gyakorlat, tradíció, a társadalmi tudat sajátosságai stb. Ez­által a konkrét intézmény hatékonyságát nem csak és nem elsősorban annak formális intézményi arculata határozta meg, hanem a róla leágazó számtalan egyéb tényező összessége. Az intézmények átültetésének orosz gyakorlata a rendszerváltás során ignorálta az intézményeknek és környezetüknek természetes fejlődését.

Csakugyan az a tendencia érvényesül itt, hogy minden uralkodó tár­sadalmi réteg igyekszik érdekeit a törvényi keretek és előírások megke­rülésével érvényesíteni. Sőt, ez egyre inkább mindennapos gyakorlattá válik. Ugyanakkor a cégeknél kimutathatóan növekszik a dolgozók kiszol­gáltatottsága a munkaadóknak. Megfigyelhető tendencia az ellenőrző szervek és az ágazatvezető korporációk összefonódása egy „egységes lobbyszervezetben", államkapitalista alapon, és az állami intézmények formális „privatizációja", és az az átalakulás, melynek során a klientúra alapon szerveződő, a magánkézben lévő és a korporációs érdekeltségek egyesülve egyetlen tényleges hatalmat képeznek.

Mi a végeredmény?

A hatalom válsága, morális leépülése – ez az, ami ellen most harcolnunk kell, ezt kell most legyőznünk. A hatalom a jelcini időktől kezdve nem védi az embereket, hanem önmaga ellentétébe fordulva felfalja a társadalmat, szándékosan távol tartja a népet a kisebb és nagyobb társadalmi kér­dések megoldásában való részvételtől. A hatalom sok tekintetben nem hajlandó elsődleges feladatainak ellátására, és egyre határozottabban degradálódik. Hogyan vehetjük fel ez ellen a harcot?

Az elméleti munkákban gyakran olvashatunk arról, hogy a vállalko­zók eredendően abban érdekeltek, hogy megszegjék a törvényeket. Ugyanakkor a megkérdezettek között olyanok is voltak, akik kijelentették: „Nekem úgy tűnik, hogy a korrupció ellen folytatott harc fő eszköze a törvények rendíthetetlen betartása." (E. V. 40 éves, végzettsége szerint bölcsész. Két bankban dolgozik gazdasági munkatársként, a második bankot arra az eshetőségre hozták létre, ha az első csődbe menne.)

K. N., moszkvai férfi, szakértő egy ingatlanügynökségnél, 38 éves:

Harcolni a korrupció ellen… Nos, nem is tudom. Ahhoz, hogy ne csak a szokásos kampány legyen belőle, az kellene, hogy a társadalom minden rétege ezt akarja, és ebben legyen érdekelt. Ehhez idő kell, talán két-három nemzedéknyi. Két eset lehet: vagy már annyira elege lesz belőle mindenkinek, hogy képtelen lesz tovább tűrni, vagy pedig a társadalmi jólét növekedésével a kultúra és az erkölcs is felemelkedik. A gazdag országok szellemileg jobban fel vannak készülve erre a harcra. Ahol nyomor van, nincs kire támaszkodni – mindenképpen esélytelen az ügy.

I. P., 30 éves férfi, Ivanov város egyik főiskoláján dolgozik:

Az alsóbb szinteken, amilyen a felsőoktatás, vagy a kórházak, szerin­tem a fizetések felemelésével lehet harcolni. A tanár vagy az orvos nem a saját rossz természete miatt keveredik korrupcióba, hanem a kilátástalan helyzete miatt. Végül is, ők azért járnak munkába, hogy tanítsanak és gyógyítsanak, nem pedig azért, hogy harácsoljanak. A hivatalnokokkal már más a helyzet. Túl sokan vannak közöttük, akik eleve azért akarnak a hatalomnak dolgozni, hogy lophassanak, nincsenek elveik, ideáljaik, programjuk. Itt, azt hiszem, csak egy nemzedékváltás segíthet, vagy az, ha megváltozik a közvélemény a korrupcióval kapcsolatban. Most már annyira hozzászoktak az emberek ahhoz, hogy a társadalom korrupt, hogy jószerével csak a látszat kedvéért háborognak. Valójában a lelke mélyén a többség úgy gondolja, ez a dolgok rendje, mindig is így lesz, egy hivatalnok másképp nem is működik. Ezért annyi a reakció a sajtóban olvasható leleplező cikkekre is – mindenki hüledezik egy kicsit, aztán el­hallgat. Majd, ha valóban elhiszik, hogy a korrupció nem szabály, hanem szégyenletes kivétel, talán valami megváltozik.

(Fordította: Iván Ildikó)

Jegyzetek

1 Аннан, К.: Мировое сообщество эры интернационализма. Независимая газета, 1999. december 31.

2 Бизнес, 2000. április 3.

3 Uo.

4 Uo.

5 Lásd: Богущ, Г.И.: Коррупция и международное сотрудничество в борьбе с ней. (Jogtudományi kandidátusi disszertáció), Moszkva, 2004.

6 Тюменев, А. И.: Государственное хозяйство древнего Шумера. Moszkva – Leningrád, 1956.

7 Arisztotelész: Politika.

8 Uo.

9 Thomas Hobbes: Leviathan.

10 Political Corruption – A Handbook. Szerk.: A. J. Heidenmeier, V. T. Le Vine. New Brunswick, N.Y., Oxford, 1989.

11 Латинско-русский словарь (szerk.: И. Х. Дворецкого). Moszkva, Русский языук, 1976.

12 Мишин, Г. К.: Коррупция: понятие, сущность, меры ограниченияю. Moszkva, 1991.

13 Friedrich, Carl J.: Corruption Concerns in Historical Perspective, in: Political Corruption. – A Handbook. New Jersey, 1989.

14 Uo.

15 Гевелинг, Л. В.: Клептократия. Социально-политическое измерение коррупции и негативной экономики. Борьба африканского государства с деструктивными формами организации власти. Moszkva, 2001.

16 Клямкин, И., Тимофеев, Л.: Теневой образ жизни. Социологический автопортрет постсоциалистического общества. 2000.

17 Баранов, В. М.: Теневое право. Nyizsnij-Novgorod, 2002.

18 Uo.

19 Наумов, А. В.: Ответственность за коррупционные преступления по законодательству европейских стран, in: Коррупция: политические, эконо­мические, организационные и правовые проблемы (szerk.: В. В. Лунеева). Moszkva, 2001.

20 Кирпичников, А. И.: Взятка и коррупция в России. Szentpétervár, 1997.

21 A korrupció első közgazdasági jellegű vizsgálatai között voltak Susan Rose-Ackerman kutatásai: Коррупция и государство. Причины, следствия, ре­формы. Moszkva, 2003.; lásd még I. Sihata: Взятка как рента за монопольное положение чиновников, Чистые руки, 1999. № 1; valamint Mauro, P.: Why Worry about Corruption? Washington D.C., 1997.

22 Роуз-Аккерман, С.: Коррупция и государство. Причины, следствия, реформы. Moszkva, 2003.

23 Епифанова, Н.: Исследование коррупции на основе методов экономиче­ской теории, Вопросы экономики, № 1, 2007. 36.

24 Барсукова, С. Ю.: Коррупция: научные дебаты и российская реальность, Общественные науки и современность, № 5, 2008.

25 Левин, M., Сатаров, Г.: Явление коррупции в России. Победить это зло сложно, но бороться можно, Независимая газетаю, 1997. október 2.

26 Political Corruption. – A Handbook. Szerk.: A. J. Heidenmeier, V. T. Le Vine. New Brunswick, Oxford, 1989.

27 Лунеев, В. В.: Коррупция, учтенная и фактическая, Государство и право, № 8. 1996.

28 Simon, D., Eitzen, D.: Elite Deviance. Boston etc.: Allyn and Bacon, 1990. XII., 9-10.

29 Friedrich, C. J.: The Pathology of Politics: Violence, Betrayal, Corruption, Secrecy, and Propaganda. New York, Harper & Row, 1972. 482.

30 Бондаренко, И. А.: Коррупция: экономический анализ на региональном уровне. Szentpétervár, Петрополис, 2001. 23.

31 Mизес, Л.: Человеческая деятельность. Moszkva, 2000. 689.

32 Олсон, M.: Возвышение и упадок народов: Экономический рост, стаг­фляция, социальный склероз. Новосибирск, ЭКОР, 1998. 401.

33 Тимофеев, ЛЖ: Институциональная коррупция: Очерки теории. Moszkva, 2000.

34 Uo.

35 Uo.

36 Leff, N.: Economic Development through Bureaucratic Corruption, American Behavioral Scientist, 1964. Vol. 8, No 3. 8-14.

37 Mendez, F., Sepulveda, F.: Corruption, Growth and Political regimes: Cross­country Ecidence, European Journal of Political Economy, 2006. Vol. 22, No. 1. 84. Szatarov és Levin úgy látják, hogy a korrupció afféle „kenőanyagként" kompenzálni képes az állami adminisztráció hiányosságait, segíthet a piaci vi­szonyok bevezetésében, megtisztíthatja a piacot, illetve szerepet kaphat annak szabályozásában is.

38 Епифанова, Н.: Исследование коррупции на основе методов экономи­ческой теории…

39 Andrei Schleifer és Robert Vishny szerint a megvesztegetéseket két csoportra oszthatjuk: „tolvajlás nélküli", amikor a megvesztegetés beleépül a legális tranzak­ció költségeibe, illetve „tolvajlással" társuló megvesztegetés, amikor a korrupció által megtakarított összeg egy része a bürokrata zsebébe vándorol.

40 Uo. 43.

41 Mauro, P.: Corruption and Growth, Quarterly Journal of Economics, 1995. Vol. 110. (augusztus), 681-712; Mauro, P.: The Effect of Corruption on Growth, Invest­ment, and Government Expenditures: a Cross-Country Analysis, Corruption in the global Economy, Elliot, K. A. (Washington: Institute for International Economics).

42 Tanzi, V., Davoodi, H.: Corruption, public investment and growth, IMF, Working Paper, WP/97/139 (1997 október).

43 Susan Rose-Ackerman: Corruption and Government: Causes, consequences, and reform. Cambridge, Cambridge University Press, 1999.

44 Хеллман, Дж., Кауфман, Д.: Преодоление проблемы узурпации государ­ства в странах с переходной экономикой, Финансы & Развитие, Сентябрь 2001. 31-35.

45 Галицкий, Е., Левин, M.: Коррупционные взаимоотношения бизнеса и власти, Вопросы экономики, 2007. № 1. 19-32.

46 Нестик, Т.А.: Коррупция и культура, Экономическая теория преступле­ний и наказании», № 4/2. (http://corruption.rsuh.ru/magazine/4-2/n4-05.html)

47 Георгий Сатаров: Россия во мзде, Новая газета, 2-8. 2000. Nem szabad harcolni e „progresszív" jelenséggel szemben, hívta fel a figyelmemet az Izvesz­tyija vezércikke, amely a „Korrupció jó dolog" címet viselte. A magukat meg nem nevező szerzők így érveltek: „[…] a korrupció nélkül az orosz állam összedőlne: egyetlen gyakorlati lépésre sem lenne képes, az üzleti világban egyetlen adás­vételre sem kerülhetne sor, az állampolgárok egyetlen hétköznapi problémát sem tudnának megoldani. Szükséges lenne végre már megértenünk, hogy a korrup­ció – a mindenünk. Hogy a korrupció – jó dolog. Számos, a témával foglalkozó tudós is azt hangoztatja, hogy a korrupció nagyon is megfelelő piaci módszer a problémák megoldására, a verseny igazgatásának civilizált, fegyvertelen formája […] A korrupció – piaci. A jelentése – a fejlődés […]"

48 Барсукова, С.: Коррупция: научные дебаты и российская реальность, Общественные науки и современность, 2008. № 5. 38.

49 Idézi: Экономические и социальные проблемы России. Вып. II. Социально-экономические аспекты коррупции. 59.

50 Uo.

51 Uo. 39.

52 Барсукова, С.: Коррупция: научные дебаты и российская реальность, Общественные науки и современность, 2008. № 5. 39.

53 W. Michael Reisman: Folded Lies: Bribery, Crusades, and Reforms. Free Press, 1979.

54 Радаев, В.: Формирование новых российских рынков. Moszkva, 1998. 161-168.

55 Кузьминов, Я. И.: Тезисы о коррупции. ГУ-ВШЭ. Moszkva, 1999. 8-12.

56 Косалс, Л.: Центр реформ – микроуровень, Независимая газета. 2000. január. 8.

57 Яковлев, А.: Добро пожаловать в постпереходную экономику! Вопросы экономики. 2000. № 2. 139.

58 Галицкий, Е., Левин, M.: Коррупционные взаимоотношения бизнеса и власти, Вопросы экономики, 2007. № 1. 32.

59 Радыгин, А., Сидоров, И.: Российская корпоративная экономика: сто лет одиночества / Вопросы экономики. 2000. № 5. 56.

60 Idézi: Нестик, Т. А.: Коррупция и культура, Экономическая теория пре­ступлений и наказании, № 4/2

61 Mертон, Р.: Социальная структура и аномия. Социология преступности. Moszkva, 1966. 299-313.

62 Idézi: Жилина, И. Ю., Иванова, Н. Н.: Экономика коррупции. Экономические и социальные проблемы России. Вып. II. Социально-экономические проблемы коррупции. Moszkva, ИНИОН, 1998. 53.

63 Uo.

64 Heidenheimer, A., Johnston, M., Le Vine, V. (szerk.): Political Corruption: A Handbook. New-Brunswick, 1989.

65 Arunthanes, W., Tansuhaj, P., Lemak, D. J.: Cross-cultural Business Gift Giv­ing. A New Conceptualization and Theoretical Framework, International Marketing Review. 1994. Vol. 11. 4. 46-47.

66 Uo.

67 Hall, E. T.: The Silent Language. Doubleday, New York, 1959.

68 Idézi: Нестик, Т.А. :Коррупция и культура.

69 Treisman, D.:The Causes of Corruption: A Cross-National Study. Unpub­lished manuscript, University of California, Los Angeles, 1999. június. Lásd még: Lambsdorff, J. G.: Corruption in Empirical Research – A Review. (Transparency International Working Paper.) November, 1999.

70 Paldam, M.: Corruption and Religion. Adding to the Economic Model. (Kézirat.) Aarhus University, Dánia, 1999. szeptember.

71 Bővebben lásd: Голосенко, И. А.: Феномен «русской взятки»: очерки истории отечественной социологии чuновнuчесmва. (http://read.newlibrary.ru/read/golosenko_i_a_/page1/fenomen_russkoi_vzjatki-_ocherk_istorii_otechestvennoi_sociologii_chin.html)

72 Берлин, П.: Русское взяточничество, как социально-историческое явле­ние, Современный мир. 1910. № 8. 48

73 Uo. 52.

74 Uo. 48.

75 Uo. 49.

76 Карнович, Е.: Замечательные богатства частных лиц в России. СПб.: Тип. П.П. Сойкина. 1885.

77 Uo. 52.

78 Uo. 54.

79 Берлин, П.: Русское взяточничество, как социально-историческое явле­ние, Современный мир. 1910. № 8. 55

80 Uo. 56.

81 Барсукова, С., op. cit. 40.

82 Uo. 41.

83 Долгих, А.: Верховный суд назвал главных коррупционеров страны, Новые известия. 2009. május 28.

84 Демченко, В.: Генеральская должность в Mоскве стоит миллион долла­ров. Интервью с лидером профсоюза милиционеров Mихаилом Пашкиным, Известия, № 87, 2009.

85 Шаров, А.: Коррупционеры украли танковый полк, Российская газета -Федеральный выпуск № 4803. 2008. december 2.

86 Uo.

87 Долгих, А, Новые известия. 2009. május 27.

88 Uo.

89 http://www.crime.vl.ru/  

90 Лобова, M.: Страху нет – один задор, Дальневосточные ведомости, 2009. május 27.

91 Экономика переходного периода. Очерки экономической политики посткоммунистической России. 1991-1997. ю – M., Институт экономических проблем переходного периода, 1998. 24.

92 Радыгин, А.: Реформа собственности в России: на пути из прошлого в будущее. Moszkva, 1994. 7.

93 Az „opportunista viselkedés" egészen szélsőséges formákat ölthet, ha vala­miféle szuperprofitról van szó. Egy a témára szakosodott hírelemző ügynökség adatai szerint az 1990-es évek elején üzleti tanulmányokat végzett gáz- és olajipari vezetők tíz százaléka lett merényletek áldozata.

94 Андрефф, В.: Постсоветская приватизация в свете теоремы Коуза (транс-акционные издержки и управленческие затраты), Вопросы экономики. 2003. № 2. 123.

95 Андрефф, В.: Постсоветская приватизации в свете теоремы Коуза, Во­просы экономики. 2003. № 2. 123.

96 Bővebben lásd: Собственность в жизни россиян: домыслы и реаль­ность. – Moszkva, Институт комплексных социальных исследований, 2005. 104-105.

97 Uo. 112.

98 Uo.

99 Собственность в жизни россиян: домыслы и реальность.. 41-42. (Megjelenés alatt a Novaja i novejsaja isztoria c. folyóiratban.)

Amíg a modernizációs elmélet az elmaradottságból való kitörést ígérte, a dependenciaelméletek a polarizációk történetét írták meg. A világrendszer-elmélet félperiféria-fogalma mindkettő részleges tagadásaként, a tőke-, illetve a munkaintenzív térségek közötti munkamegosztás jellemzése kapcsán keletkezett. A szerző szerint a világrendszer-elmélet alábecsüli a termelésen belüli osztályharcot. A szocialisták azért nem képesek a kapitalizmus reális alternatívájával előállni, mert elfogadták, hogy a politika és az állam a társadalom anyagi létezésétől elkülönítve létezik. A kritikai elemzésnek az osztályharcra kell fókuszálnia, s el kell szakadnia attól az illúziótól, hogy a centrum és a periféria közötti viszonyrendszer határozza meg a globális kapitalizmus alapdinamikáját.

E tanulmány célja a félperiféria fogalmának kritikai vizsgálata, a kapita­lizmusnak a legutóbbi harminc év során végbement evolúciója fényében. Mivel a 80-as években a félperiféria került a világrendszer-elmélet (a továbbiakban VRE) figyelmének fókuszába, az írás első részében azt vizsgáljuk, miképpen illeszkedik e fogalom a fejlődéselméletek átalakulási folyamatába. Az elemzést a modernizációs paradigma és a függőségel­mélet jól ismert konfliktusával kezdjük, majd a függőségelmélet és a VRE közötti specifikusabb különbséggel folytatjuk, végül rátérünk magára a félperiféria-fogalomra. A második részt a fogalom részletesebb elemzésé­nek szenteljük, G. Arrighi (1990) és C. Chase-Dunn (1989, 1990) írásaira, valamint a W. G. Martin szerkesztette kötetben összegyűjtött tanulmá­nyokra koncentrálva (Martin, 1990). Ebben a részben amellett érvelünk, hogy a világrendszer-szemlélet számára növekvő nehézséget jelentett az alkalmazkodás a neoliberalizmus térnyeréséhez és a globalizáció politikai gazdaságtanához. E nehézség a globális kapitalizmus hibás felfogásából eredeztethető. Az utolsó részben felvázolunk egy alternatív megközelítést, amely a tőke, az osztály és az állam másféle felfogására támaszkodva próbálja magyarázni a közelmúltban a hagyományosan félperifériásnak tekintett országokban végbement változásokat.

Developmentalizmus, függőség és világrendszer-elmélet: a félperiféria fogalmának genezise¹

A második világháború lezárultát követő három évtizedre széles körben úgy tekintenek, mint a globális kapitalizmus megszakítás nélküli gaz­dasági növekedésének és virágzásának időszakára, a hidegháborúhoz kapcsolódó konfrontációk veszélyei és a globális Dél viszontagságos dekolonizációs folyamata ellenére. E korszak két, egymással szemben álló nézetet szült azzal kapcsolatban, hogyan fest a globális kapitalizmus dinamikája a posztkoloniális Dél országaiban: míg a modernizációs el­mélet az elmaradottságból a modernitásba vezető átalakulás történetét vezette elő, a függőségelmélet a polarizációs történetet írta le, amelyben a centrum fejlődése a periféria alulfejlettségén alapul, és azt állandósítja. A két elmélet közti nyilvánvaló szakadék ellenére mindkettő alapvetően hasonlóan értelmezi a fejlődés fogalmát – nevezetesen gazdasági növe­kedésként, iparosodásként és urbanizációként, amely végül a legfejlet­tebb ipari államok által megtestesített társadalmi formában kulminálódik. További fontos egyetértési pont volt, hogy az állam – azaz az adott ország kormányzására felhatalmazott formális intézmény – mindkét elmélet szerint központi szerepet játszik ebben a fejlődésben.

A két iskola abban különbözik egymástól, hogy eltérően elemzik a kapitalizmus dinamikáját, és ebből az elemzésből eltérő gazdaságpo­litikai javaslatokat eredeztetnek. A modernizációs elmélet – amelynek legjelesebb képviselője W. W. Rostow (1960, 1984) – az Adam Smith-féle tradíció és a klasszikus politikai gazdaságtan követője volt, és a „tradi­cionális" gazdaságokban uralkodó sajátos viszonyokra koncentrált. A modernizációs elmélet szerint a dinamikus gazdasági fejlődés bizonyos erre alkalmas intézmények kiépítése, valamint a nacionalizmus pozitív energiáinak kiaknázása révén szabadítható el – az eredmény a magas beruházási szintre alapozott fenntartható gazdasági növekedés lesz. Az irányzathoz tartozó szerzők legnagyobb része elismerte az állam pozitív szerepét, csakúgy, mint a magánszektor fontosságát, beleértve a külföldi versennyel szemben a kezdeti fázisokban alkalmazott protekcionista in­tézkedéseket is. Szorgalmazták továbbá az állami fejlesztési segélyeket is, mint értékes további stimulust.

A függőségelmélet – amelynek talán legeklatánsabb kifejtését A. G. Frank (1967) adta – ezzel szemben a kapitalizmust mindenekelőtt olyan globális rendszernek ábrázolta, amely inherens módon polarizációt ered­ményez a gazdag és szegény országok között. Az alulfejlett országok halmozódó hátrányokkal szembesülnek, amikor megkísérlik átalakítani saját viszonyaikat, mivel függő integrációjuk a globális kapitalizmusba idővel olyan – politikailag erős – hazai érdekcsoportokat teremt, amelyek a fejlett tőkés hatalmakhoz kötődnek, és így közömbössé válik számukra a saját erőből történő iparosítás.

A világháborút követő kiugró ütemű növekedésnek az 1970-es évekre bekövetkező kifulladását követően mindkét paradigmának erőfeszítése­ket kellett tennie annak érdekében, hogy igazodjon az új trendekhez és problémákhoz. Az Afrikában és Latin-Amerikában „elvesztegetett" 80-as évek magyarázatakor a modernizációs elmélet hívei a „nekirugaszkodás"² elmaradását a kormányzati korrupcióval, a restriktív tulajdonjogi szabá­lyozással és a gyenge oktatási rendszerrel magyarázták. Másrészt az újonnan iparosodott országok – mindenekelőtt a kelet-ázsiai országok – relatív sikerei kapcsán a függőségelmélet hívei a kedvező erőforrás-el­látottságot, a gazdaságpolitikai innovációkat (földreform és szelektív pro­tekcionizmus) vagy a nyugati hatalmak biztonságpolitikai megfontolások vezérelte nagyvonalú pénzügyi segítségét hozták fel magyarázatképpen. Ugyanakkor az iparosodásra és az urbanizációra való fókuszálást (ami a tradicionális függőségelmélet jellemzője volt) aláásta az a tény, hogy a globális gazdasági dinamizmust egyre inkább a szolgáltatási szektor eredményezte, illetve hogy a mezőgazdaság is – mint az élelmiszerbiz­tonság és az exportbevételek forrása – kulcsfontosságú maradt.

Ez volt az a kontextus, amelyben a VRE felbukkant és ismertté vált az 1970-es években. Ez az elmélet a globális kapitalizmus kifinomultabb „történeti szociológiájával" szolgált, amely célul tűzte ki, hogy számba vegye a rendszer mint egész (világrendszer), illetőleg az egyes országok egyedi tapasztalatai közötti komplex viszonyrendszert.³ A VRE a francia Annales iskolától eltanulta, hogy különös gondot fordítson a hosszú távú gazdasági, társadalmi és politikatörténeti folyamatok ábrázolására. Ezen­kívül az elmélet világos – habár kritikus – kapcsolatot teremtett olyan régi marxista témákkal, mint a kapitalizmus elmélete és története, beleértve a tőkés termelési mód természetével és eredetével, a kapitalizmus és más termelési módok kapcsolatával, a kapitalizmus korszakolásával, gazda­sági dinamikájával és a nemzetközi kapcsolatokra gyakorolt hatásával összefüggő vitákat is. A VRE hegemonikus hatalmakra és azok globális dinamikát formáló szerepére fókuszálása hatásos válasz volt azokra a kritikákra, amelyek szerint a függőségelmélet a „strukturalista" deter­minizmus felé hajlik. Eközben a VRE-teoretikusok azon hajlandóságát, hogy kiterjedten használják a standard statisztikai adatállományokat, előrelépésként értékelték a számtalan, retorikus polémiára szorítkozó marxista írással összevetve. A történelemnek és a kultúrakutatásnak a társadalomtudományok többi ágával való ötvözése valódi tudományos innovációkat tett lehetővé, noha ezen innovációk elterjedését komolyan akadályozta a tudományágak növekvő kölcsönös izolációja az akadémiai szférában.

A centrum és periféria relációs fogalmai központi jelentőségűek a glo­bális kapitalizmus VRE-típusú elemzésében, és e fogalmakat hasonlóan alkalmazzák, mint a függőségelméletben. A fő különbség az, hogy a VRE a világrendszer egészére koncentrál, nem pedig az alulfejlett országokra. A félperiféria fogalma eredetileg pusztán azon empirikus megfigyelés fo­lyományaként született, hogy vannak országok, amelyek a szokásos mér­cék (mint az egy főre jutó GDP) alapján a fejlett centrum és az alulfejlett periféria közé esnek.⁴ Ám utólag e fogalom komoly analitikus jelentőségre tett szert a centrum-periféria viszonylatok dinamikájának vizsgálatában. Kezdjük mindjárt azzal, hogy az országok e köztes sávjának tartós léte­zése – tehát olyan országoké, amelyek sem a centrumhoz, sem pedig a perifériához nem tartoznak – önmagában kérdésessé tette azt a központi állítást, hogy a világrendszerben erősen polarizáló erők működnek. Miért nem vonódnak be a köztes országok idővel a centrumba, vagy miért nem lökődnek ki a perifériára?

Általánosan nézve, a késő 80-as évekre a függőségelméleti paradigma hívei által alkalmazott analitikus igazolások alól – amelyek révén a vi­szonylag sikeres újonnan iparosodott országok létezését igyekeztek saját paradigmájuk keretében megmagyarázni – kezdett kicsúszni a talaj. A Kína és az USA közti enyhülés előre haladtával, illetőleg a szovjet blokk egyre világosabban megmutatkozó hanyatlásával az amerikai gazdasági segítség, mint a növekedés forrása, már kevésbé volt releváns; a tajvani és dél-koreai földreformok is egyre inkább a régmúlt birodalmába tar­toztak. A fejlesztő állam koncepciója (Amsden, 1989; Wade, 1990) nyílt kihívást jelentett azon elgondolással szemben, amely szerint a perifériába tartozó országok az alulfejlettség örökös csapdájában rekedtek. E kon­cepció keretében számba vették a szóban forgó országok gazdasági, tár­sadalmi és politikai berendezkedésében rejlő belső forrásokat, amelyek valóságos felzárkózást tettek lehetővé. Ugyanakkor Latin-Amerikában mind az autoriter, mind pedig a demokratikus rezsimek elfordultak a „ver­tikális" importhelyettesítéssel és az állami szektorba való beruházással fémjelzett fejlesztési politikáktól, és helyette az exportvezérelt növekedés, a privatizáció és a regionális integráció politikáját választották. Habár e gazdaságpolitikai változásokat nagymértékben a centrumbeli hitelezők és a Bretton Woods-i pénzügyi intézmények kényszerítették ki, e politi­kákat jelentős hazai erők is támogatták, beleértve a helyi tőkésosztályt és a szakszervezeteket is; a változások gyakorta a demokratizálódási folyamatokhoz kapcsolódtak. Végül, az újonnan iparosodott országok vállalatai maguk is egyre nagyobb mértékben helyeztek ki működőtőkét más országokba – s ez kérdésessé tette azt a feltevést, hogy a centrum országok vállalatai öröklött versenyelőnnyel rendelkeznének. Röviden, sürgetően szükségessé vált a VRE újraformulázása vagy kiterjesztése oly módon, hogy képes legyen a fejlődési pályák újonnan megfigyelhető sokféleségének plauzibilis magyarázatára. A félperiféria fogalma alkal­mas kiindulópontnak tűnt ehhez.

A félperiféria, mint magyarázó fogalom

A Rewiev-ban megjelent nagy jelentőségű cikküket G. Arrighi és J. Drangel (1986) azzal kezdik, hogy megállapítják:

[…] jelentős számban léteznek olyan államok, amelyek szemláto­mást állandósultan köztes pozíciót foglalnak el az „érettség" és „el­maradottság" között, ahogy a modernizáció teoretikusai mondanák, vagy a „centrum" és „periféria" között, ahogy a függőségelmélet hívei fogalmaznának.⁵

A szerzőpáros egyebek mellett Cardoso és Faletto „függő fejlődés"-koncepciójára hivatkozik a téma tárgyalásakor, de úgy vélik, hogy habár e fogalom hozzásegíthet bizonyos latin-amerikai országok történetének jobb megértéséhez, nem kellőképpen általános. Helyette Wallerstein (1979) javaslatát tekintik kiindulópontnak, amely szerint a félperifériás államok jól elkülöníthető köztes csoportot alkotnak, amennyiben egyaránt megfigyelhető bennük a szokásosan a centrumországokhoz és a periféria országaihoz társított gazdasági tevékenység – ez utóbbi megkülönböz­tetést a teljes előállítási folyamat során képződő összes többletben való részesedés alapján definiálják. Arrighi és Drangel szorgalmazza annak a vizsgálatát, hogy valóban létezik-e egy ilyen köztes csoport, strukturálisan azonosítható-e, illetve hogy „az elmúlt 45 év során […] többé-kevésbé állandó maradt-e" összetételét tekintve (Arrighi és Drangel, 1986, 13.).

Miután megállapítják, hogy a félperiféria empirikus azonosítása prob­lematikusnak bizonyult, a szerzőpáros megkísérli a kategória elméleti specifikációját. Először úgy érvelnek, hogy a fogalmat csakis „a világ­méretű munkamegosztásban elfoglalt pozíció, és sohasem az államközi rendszerben elfoglalt pozíció vonatkozásában kellene használni" (uo. 15.). Másodszor, kijelentik, hogy az „árulánc" fogalmát a termelési lánc különböző térbeli pontjai közti elosztásának vizsgálatához kell használni. A tevékenységek akkor minősülnek centrumjellegű tevékenységnek, ha azok a földrajzi területek, ahol az adott tevékenység végbemegy, képesek „elsajátítani a világméretű munkamegosztásból fakadó előnyök legna­gyobb részét, ha nem is az egészet" (uo. 17.), és akkor perifériajellegűek, ha javadalmazásuk csak minimálisan nő a világméretű munkamegosz­táson kívül eső tevékenységek javadalmazása fölé. A javadalmaknak ezt az egyenlőtlen elosztási rendszerét lényegében a piaci struktúra mechanizmusa állandósítja. A centrumjellegű tevékenységekre szako­sodott vállalatok és területek piaci hatalma a fejlettebb technológián és irányítási rendszeren, illetőleg a pénzforrásokhoz való jobb hozzájutáson alapul, míg a perifériajellegű tevékenységek csupán az olcsó földterületre és szakképzetlen munkaerőre, valamint erős árversenynek kitett piacokra hagyatkozhatnak. A centrumjellegű tevékenységek köre időben változik, ahogy a teremtő rombolás schumpeteri folyamata új és új dinamikus szektorokat dob a felszínre. E folyamatok a szerzőpáros szerint nem csu­pán időben, hanem térben is koncentrálódnak, a „centrumtőke" locusait létrehozva, ahol ezek a centrumtevékenységek kölcsönösen előnyös externáliákat, „centrumzónát" generálnak (uo. 21.).

Ily módon specifikálva a centrum és periféria egymáshoz kapcsolt fogalmait, Arrighi és Drangel előáll a félperifériának a világgazdaságban betöltött strukturális szerepére vonatkozó központi állítással: a félpe­rifériás államok területén elegendő centrumjellegű tevékenység folyik ahhoz, hogy azok olyan mennyiségű bevételt generáljanak, amely képes blokkolni a periferizáció irányába ható erőket, de ugyanakkor számos alacsony bevétellel járó, perifériajellegű tevékenységet is magukban foglalnak ahhoz, hogy az ellehetetlenítse a centrumhoz való felzárkózá­sukat (uo. 27.). A lényeg az, hogy a félperifériás államok, ha szeretnék növelni részesedésüket a globális centrumjellegű tevékenységekben, ezt kétféleképpen tehetik: vagy arra használják bevételeiket, hogy megvédjék hazai centrumtevékenységeiket a globális versennyel szemben – ebben az esetben elszigetelik centrumtevékenységekhez kapcsolt vállalataikat az innováció világméretű áramától, amelyre viszont feltétlenül szükség van e tevékenységek centrumjellegének megőrzéséhez -, vagy pedig költségcsökkentéssel növelik versenyképességüket a centrumtevé­kenységek területén, ám ekkor azt fogják tapasztalni, hogy más államok követik a példát, és az intenzívebbé váló verseny miatt e tevékenységek visszacsúsznak a perifériajellegű státuszba (uo.). A végeredmény egy olyan országcsoport, amely tartósan beleragad köztes helyzetébe – a félperifériába.

A statisztikai adatok alapos vizsgálata után, amely azt sugallja, hogy valóban figyelemre méltó módon kevés mozgás történt a szóban forgó időszakban a centrum, a félperiféria és a periféria halmazai között, Arrighi és Drangel úgy véli, hogy az iparosodás főleg azért nem volt képes megváltoztatni a félperifériába tartozó országokat, mert az ipari tevékenységek egyre periférikusabb jellegűvé válnak. A vertikálisan integrált transznacionális társaságok felemelkedésével a centrumban megmarad ugyan minden ágazat, de az ágazatokon belül csak azok a tevékenységek, amelyek magukban foglalnak „stratégiai döntéshozatalt, kontrollt, valamint igazgatást, kutatás-fejlesztést", vagyis „szellemi tevé­kenységeket" (uo. 57.).

Amint azt következtetésük világossá teszi, Arrighi és Drangel körül­tekintően jár el mind az érvelés, mind pedig az azt alátámasztó adatok vonatkozásában – csupán annyit állítanak, hogy egy értékes kutatási programot azonosítottak. A Martin szerkesztésében megjelent 1990-es kötetben helyet kapott esszék között Arrighi érvelésének az újrafogal­mazása is megtalálható, egy cipőipart vizsgáló szektortanulmánnyal, valamint Chiléről, Dél-Koreáról, Argentínáról, Írországról, Kanadáról, Izra­elről, Malajziáról, Nigériáról és Dél-Afrikáról szóló országtanulmányokkal egyetemben. Ez utóbbiak közül csak Smith és Lee Dél-Koreát elemző és Korzeniewicz Argentínát vizsgáló cikke foglalkozik nyíltan a félperiféria fejlődési kilátásainak kulcskérdésével.

Smith és Lee (1990, 80.) szerint a VRE három specifikus tézise a következő: (1) a három elkülönült országhalmaz létezése; (2) annak a lehetséges volta, hogy egy ország változtasson a világrendszeren belüli pozícióján a függő fejlődés révén; (3) „az a munkahipotézis, hogy a nem­zetközi rendszerben hasonló szerepet játszó országok […] a fejlődés hasonló mintázatait és mechanizmusait produkálhatják". Míg az első és a harmadik állítás összhangban áll Arrighi és Drangel véleményével, a második egyértelműen nem. Mégis, a félperiféria és a függő fejlődés fogalmainak összemosása a központi vonása Gereffi és Evans (1981) Mexikót és Brazíliát összehasonlító tanulmányának. Ez az összemosás újabban Wilkinnél is felbukkant (Wilkin, 2008, 97.):

A világrendszer-szemlélet számít a rendszeren belüli elmozdu­lásokra. A centrum tagjainak összetétele idővel változik, és a félperifériához tartozó legnagyobb országokban, mint Kína, India és talán Brazília, erőforrásaikra és/vagy regionális dominanciájukra való tekintettel lehet potenciál arra, hogy besoroljanak a centrum országai közé.

Argentínát illetően viszont Korzeniewicz (1990), Arrighihez hasonlóan, explicit módon úgy érvel, hogy a két fogalom közt elméletileg különbséget kell tenni. A függő fejlődés fogalma latin-amerikai tapasztalatokon alapul, és a külföldi tőke szerepét, illetve annak a helyi tőkével és az állammal való kirekesztő jellegű szövetségét hangsúlyozza – ebből kifolyólag a fo­galom nem alkalmazható Kelet-Ázsiára, ahol az iparosítás szemlátomást az erős államhoz, a külföldi tőke korlátozásához, valamint a jövedelem és a vagyon egyenlőbb elosztásához kapcsolódott. Korzeniewich szerint míg a függő fejlődés fogalma egyszerre utal az adott ország világgazdaság­ban elfoglalt helyére és az ország politikai rezsimjének a természetére, addig a félperiféria fogalma „lehetővé teszi, hogy e két mozzanatot ana­litikusan külön kezeljük, hogy kölcsönös viszonyukat elméleti vizsgálat tárgyává tegyük" (1990, 113.).

Christopher Chase-Dunn a félperiféria fogalmát jóval ambiciózusabb módon alkalmazza.⁶ Az ő centrum-definíciója is gazdasági jellegű, azzal a különbséggel, hogy a centrumjellegű tevékenységeket mint „tőkeintenzív" tevékenységeket definiálja (1990, 3.), és nem az értékláncban generált többletből való részesedést tekinti mérvadónak. A félperifériás területek két típusát különbözteti meg: az egyik típus a centrum- és perifériajellegű tevékenységek keveredésével jellemezhető, a másik pedig „a köze­pesen tőkeigényes termelés dominanciájával". Chase-Dunn számára azonban kezdettől a politikai cselekvő problémája a központi kérdés, nevezetesen:

Az a gondolat, hogy a centrum/periféria hierarchia összhangban van a centrum (és néha a periféria) osztályviszonyaival, másfelől viszont a félperiférián zajló osztályharc nem annyira lefojtott, és így leginkább a félperiférián van esély olyan transzformatív társadalmi mozgalmak kialakulására és sikerére, amelyek komoly kihívást in­téznek a kapitalizmus logikájával szemben.

Legáltalánosabban nézve, a félperiféria körülményei azért kedvez­nek az ilyesfajta politikai változásoknak, mert a félperiféria strukturális elhelyezkedése lehetővé teszi a felfelé vagy lefelé való elmozdulást, míg a centrum és a periféria helyzete rögzült, a köztük lévő hierarchikus viszonyrendszer miatt. A tőkés érdekek a félperiférián megoszlanak azok között akik – a perifériajellegű tevékenységek feletti kontrolljuk alapzatán – szövetséget keresnek a centrumhatalmakkal (ld. a Baran (1957) által emlegetett komprádor burzsoáziát), és azok között, akik saját centrumjel-legű tevékenységük kiterjesztésére törekszenek. Az állam válik a fejlődés domináns szereplőjévé. Ha a komprádor elem hatalma nagyobb, akkor az ország politikai rendszere a jobboldali katonai rezsim felé tendál, míg az önerőre alapozott fejlődést favorizáló tőkés elemek baloldalibb rezsimet támogatnak (Chase-Dunn, 1990, 5.). A szegény perifériás országokkal ellentétben a félperiféria országainak megvannak a szükséges forrásai ahhoz, hogy megvédjék magukat a centrum országokkal szemben, ha azok megpróbálják elállni felemelkedésük útját.

Chase-Dunn szerint az osztályharc a nemzetállamok keretei közé szo­rul, és ez „újratermeli a centrum/periféria munkamegosztást, osztályszö­vetségek létrehozásával, amely politikailag stabilizálja a globális terme­lési módot" (uo. 6.). A tőkés világrendszerben a kizsákmányolásnak két dimenziója van: a tőke és munka viszonylatában, illetőleg a centrum és periféria viszonylatában. A perifériát a centrumtőke és a centrummunka egymással szövetségben zsákmányolja ki, míg a centrummal szembeni ellenállás hasonló osztályszövetséget hozhat létre a periférián. Mivel a félperifériába tartozó országokat két irányba húzzák, nincs stabil bázisa egy hasonló osztályszövetségnek, és így a centrummal való kollaborá-ciónak, avagy a centrum felé intézett kihívás közötti döntésnek általában osztálykaraktere lesz; különösen az „első típusú" félperiféria országaiban (ahol a centrum- és perifériajellegű tevékenységek keveredése figyelhető meg). Röviden, Chase-Dunn „strukturális világrendszer-elméletében" a félperiféria a „gyenge láncszem" (uo. 25.). A kollaboráns centrum-mun­kások a félperifériás országok munkásosztályának kisebbik részét teszik ki, és a munkásosztálynak valódi előnyei származhatnak az autonóm fej­lődési pályából, amely kihívást intéz a kapitalizmussal szemben – habár „a szocialista átalakulás már problematikusabb ügy" (uo. 27.).

Chase-Dunn műve jelentősen kiszélesíti a félperiféria fogalmát Arrighi és Drangel eredeti, tisztán gazdasági érveléséhez képest. Ez lehetővé teszi számára olyan formulák kidolgozását, amelyek jól láthatóan hason­lítanak a progresszív fejlődéselmélet más paradigmatikus fogalmaihoz, mint a fejlesztő állam és a szubimperializmus. Ám e két nagyon külön­böző megközelítés – egyfelől Arrighi és Drangel, illetve Korzienewicz szűken gazdasági felfogása, másfelől a Chase-Dunnra, Gereffire és Evansre, illetve a Smith-Lee szerzőpárosra jellemző, politikai cselekvő­ket középpontba állító megközelítés – létezése kulcsfontosságú elméleti kérdéseket vet fel a globális kapitalizmus politikai gazdaságtanának adekvát kritikáját illetően.

A globális kapitalizmus egy másfajta értelmezése

A félperiféria mindkét koncepciójának közös jellemzője – Korzeniewicz terminusával élve – a gazdaság és a politika közötti „analitikus különbség­tétel". Ez a különbségtétel szükségképpen hatással van arra, hogyan vál­tozik a kapitalizmus időben és térben, és milyen társadalmi erők formálják a jelenkorban előttünk álló veszélyeket és lehetőségeket. E különbség­tétel folyományaképpen két különböző konceptuális keretet alkothatunk, amelyek analitikusan függetlenek egymástól, még ha Poulantzas (1973) javaslatát követve e függetlenséget mint az állam relatív autonómiáját jellemezzük is. A két gondolkodási kereten belül kifejlesztett gondolat­menetek permanensen részleges jelleget öltenek; „közgazdaságtanná" és „politikatudománnyá" válnak. Tudjuk, hogy elemzésünk egy pontján kombinálnunk kell a kettőt – például amikor megpróbáljuk megérteni, miért egy bizonyos gazdaságpolitikát alkalmaztak egy adott országban -, de azt fogjuk találni, hogy e kombinálás helyes módjának az elméleti meghatározásánál komoly nehézségeink támadnak. Míg a kellő mennyi­ségű „konkrét" adatok empirikus tanulmányokban való összegyűjtése egy ilyen meghatározás alapfeltételét képezi, szükségünk lenne egy integrált eszköztárra: röviden, olyan integrált gondolati elemzési keretre volna szükségünk, amely közös elméletet és módszert alkalmaz.

E vonatkozásban a félperiféria fogalma szilárdan beágyazódott a világrendszer-megközelítésbe, és ez utóbbi a maga részéről a piac­gazdaság bírálatán alapuló XX. századi marxista politikai gazda­ságtani paradigmával operál. E megközelítés summázatát Baran és Sweezy: Monopoly Capital (1966), Mandel: Marxist Economic Theory (1968) című művei, valamint a szovjet közgazdászok „állammonopolista kapitalizmus"-elmélete adja – valamennyi Hilferding, Lenin, Buharin és Preobrazsenszkij klasszikus műveire alapoz. E munkák közös jellemzője az unilineáris fejlődésmodell, amelyben a szabadversenyes kapitalizmust a monopolkapitalizmus követi, ez utóbbi pedig növekvő mértékben a gaz­dasági életbe való állami beavatkozást szüli. E folyamat elkerülhetetlen következményeképp a normális gazdasági ciklusokat egyre intenzívebb politikai konfliktusok kísérik, melyek a proletariátust abba az irányba ta­szítják, hogy megszervezze az államhatalom megragadását. Ez röviden a XX. századi marxista politikai gazdaságtan (a továbbiakban: MPG) alapvető gondolatmenete.

Nem állítom, hogy a VRE teljes egészében a kapitalizmus felemelkedé­sének és hanyatlásának ezt a forgatókönyvét követi. Valójában az iskola sokkal inkább fókuszál a hegemonikus hatalmak azonosítására, azok felemelkedésére és hanyatlására, és kevésbé a kapitalizmusnak mint olyannak a várható jövőbeni fejlődési útjára. De a VRE igenis elfogadja az MPG által javasolt analitikus megkülönböztetést gazdaság és politika kö­zött, és különösen annak jellemzését az osztályhatalomról, mint amely a piaci hatalmon nyugszik. E két feltevés alakítja a globális kapitalizmusról mint olyan rendszerről alkotott felfogásukat, amelynek keretében a cent­rum kizsákmányolja a perifériát, csakúgy, ahogyan a tőke kizsákmányolja a munkát. Felfogásuk szerint a „gazdaság" központi strukturális jellem­zője a munka társadalmi megosztása, nem pedig a munka gyáron belüli megosztása, hogy Marx körültekintő megkülönböztetését alkalmazzuk (Marx: A tőke, I. 12. fejezet, 4. szakasz). A társadalmi munkamegosztás minden társadalomban megtalálható, még a legkezdetlegesebben is, és így nem tartozik azon sajátosságok közé, amelyek a kapitalizmust mint specifikus társadalmi módot jellemzik. Az elkülönült politikatudomány az államra összpontosít, amely kívül áll a munka társadalmi megosztá­sán, és elvben képes arra, hogy a munkamegosztást különbözőképpen formálja. Hogy pontosan milyenre, az a különféle gazdasági érdekektől függ, amelyek harcban állnak egymással a politikai képviselet formáin keresztül az állam feletti uralomért.

Globális szinten létezik a munka társadalmi megosztása a kép­ződött többletből nagy arányban részesedő (vagy Chase-Dunn ver­ziójában tőkeintenzív) tevékenységek és az alacsony részesedésű (munkaintenzív) tevékenységek között; ebből következik a globális erőforrások eloszlásának öngerjesztő polarizációja. A világ sok államra osztottsága révén ez a polarizáció geopolitikai formát ölt, mivel azok az államok, amelyekben (mindegy, milyen okból) a centrumjellegű tevé­kenységek nagyobb hányada zajlik, nem csupán a fogyasztás és vagyon magasabb szintjeit realizálják, de nagyobb hatalmuk révén biztosítani tudják, hogy magas részesedésük fennmaradjon, vagy éppenséggel tovább növekedjen. Ahogy a vállalkozások óriási transznacionális társa­ságokká válnak, együttműködnek „saját" államukkal, hogy úgy alakítsák a kereskedelmi, befektetési és pénzügyi játékszabályokat, hogy azok megerősítsék e polarizációs tendenciát. A folyamat legfőbb mozgatói: a gazdasági monopolium és az államhatalom.

A (globális) kapitalizmus MPG-típusú elemzése az elmúlt 50 év fejlemé­nyeinek a fényében komolyan megkérdőjeleződött. Nem csak a kihívás tűnt el, amit a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság szegezett szembe a kapitalizmussal, de a piacok feletti monopolista kontrollt is drámaian aláásta a nemzetközi kereskedelem és befektetés expanziója, valamint az antimonopolista jogalkotás hatékonysága. Az „oligopolista" piacok évtizedeken keresztül tartó stabilitása után 1970-től kezdve sok nagy­hatalmú nemzeti vállalat eltűnt, vagy radikális átalakulásra kényszerült. Az állam „gazdasági" aktivitása (a kibocsátásban és a foglalkoztatásban való részesedés) már nem nő, a privatizáció és az univerzális szociális jogok korlátozása miatt. Az állami gazdaságpolitika a javak és szolgálta­tások közvetlen nyújtása és a teljes foglalkoztatottság fenntartása helyett inkább arra törekszik, hogy „rásegítsen" a magánszektor tevékenységé­re, valamint hogy biztosítsa a magánszektor ideológiai hegemóniáját. Nemzetközi szinten a leghatalmasabb államok ahelyett, hogy folytatták volna a vad birodalmi rivalizálást, amely két világháborúhoz vezetett a múltban, beteljesítették a „renegát" Kautsky prognózisát, és megtalálták a hatalommegosztás módját a gazdasági irányítás és a politikai képvi­selet globális intézményeinek életre hívásával, a neoliberális ideológiai monokultúra kívánalmai szerint strukturálva azt.

Néhány más fontos empirikus trendre is érdemes felfigyelni. Elő­ször is, az országokon belüli egyenlőtlenségek fokozódása – mind a centrumországokban (Egyesült Királyság, USA), mind pedig a periférián (Kína) – összeegyeztethetőnek bizonyult a kapitalizmussal a legkülön­félébb stabil politikai rezsimek mellett. Másodszor, a centrumjellegűnek, illetőleg perifériajellegűnek tekintett tevékenységek közti, analitikusan központi fontosságú különbségtétel immár nem áll párhuzamban az ágazatok és termékcsoportok szerinti társadalmi munkamegosztással. Ez egyre inkább a globális szereplővé váló nagyvállalatokon belüli munka­megosztáson alapul. Arrighi és Drangel tudomásul vette ezt, de a lehet­séges következmények számbavétele nélkül. Különösen fontos a jelen vizsgálódás szempontjából, hogy a félperiféria országainak gazdasági fejlődése drámaian szétágazott az Arrighi és Drangel (1986) által vizsgált időszakot követően, olyannyira, hogy Arrighi legutolsó írásában (2007) Kínát úgy ábrázolja, mint amely a perifériából a félperiférián keresztül a centrum felé, ráadásul rövidesen a globális hegemónia felé mozog. A kérdés ezek után az, hogy a félperiféria fogalma segít-e ténylegesen megérteni ezeket a változásokat. Ha a félperiféria fogalmát megalapozó MPG megközelítése képtelennek bizonyult e változások előrejelzésére és magyarázatára, képesek lehetünk-e erre a politikai gazdaságtan marxi kritikájának rekonstruálásával, és vajon az így nyert elemzésnek része lesz-e a félperiféria újragondolt fogalma?

A rekonstrukciónak Marx relációs tőkefogalmával kell kezdődnie, ame­lyen belül a munkások és a tőkések mint társadalmi erők megütköznek egymással sok különböző arénában, de legfőképpen a termelésben, az elosztásban, az államban és a társadalom egészében. A tőkés terme­lés az, ahol az értéket termelő módon fogyasztják el, és értéktöbbletet állítanak elő; ez az a „rejtett műhely", amelyben a tőke az állam által erővel érvényesített tulajdonjog révén uralkodik. Az érték megőrzése, miközben az érték átalakul áruból pénzzé és viszont, hasonlóképpen a tulajdonjogoktól függ, és a piaci szabályozás mechanizmusaitól, amelyek az egyéni tőkések jogait az osztály társadalmi hatalmának mint egésznek az újratermelésével kompatibilissé teszik. Ez magában foglalja annak a biztosítását is, hogy a munkások kizsákmányolása ne rombolja le mun­kaerejüket, mint az értéktöbblet forrását, valamint a kulcsfontosságú áruk kínálata feletti magántulajdonosi jogok korlátozását is. A sok elkülönült állam létezése nem tartozik a kapitalizmus fundamentális jellemzői közé, csupán a prekapitalista formáktól örökölt jelenség, nem pedig a termelési mód immanens jellemzője. Ám az elkülönült államok létezése hatással van az államnak mint a tőke azon társadalmi formájának a szükségsze­rű jellemzőjére, amely a társadalomtól való látszólagos szeparációban tételeződik, olyan hatalmi szerep birtokosaként, amelyet nélkülözhetet­lenként, ideálisként és természetesként fogadnak el.

A sokállamos felállás valóságos létezését nyilvánvalóan tudomásul kell venni, ahogy igyekszünk komplexebb és konkrétabb analízist nyújtani, amely lehetővé teszi számunkra a adott időben, adott helyen létező adott kapitalizmusok vizsgálatát. De semmiféle értelemben nem lehetséges az államok közti viszonyokat Chase-Dunn módjára, olyan kizsákmányolási viszonyként ábrázolni, mint ami analóg a munkaerő tőke általi kizsákmá­nyolásával. A tőkés vállalatok – amelyek normálisan éppúgy működnek a kapitalizmus kezdeteitől országhatárokon átnyúlva, mint a határokon be­lül – azon territoriális államok széles körű szolgáltatásait keresik, amelyek területén működnek. Bizonyos körülmények között és bizonyos mértékig létezik egyfajta szövetség egy adott állam és olyan tőkék bizonyos köre között, amelyek szilárdan az illető államok területén gyökereznek, ami le­hetővé teszi a versengő állam fogalmának az alkalmazását: e szövetség a VRE szempontjából központi jelentőségű. Másfelől azonban az államok kölcsönös támogatást is nyújtanak a többi ország területén honos tőkék számára, továbbá koordinálják a kereskedelem, pénzügyi áramlások és a valuta-cserearányok szabályozását is.

De amit az MPG és a VRE figyelmen kívül hagy, az az osztályharc jelentősége a termelés mint olyan szféráján belül. E paradigmák az osztályharcot a „politika" szférájára korlátozzák, nem észlelve, hogy a politika mint elkülönült szféra, maga is a kapitalizmus létezésének egyik feltétele. A termelés technikai szféraként való értelmezésével szisztema­tikusan figyelmen kívül hagyják, hogy a társadalmi átalakulás lehetőségét milyen nagymértékben tartalmazzák, egyben korlátozzák a termelés rejtett műhelyén belüli viszonyok. A szocialisták a XX. század folyamán azért voltak mindvégig olyannyira képtelenek arra, hogy elveikből és értékeikből kiindulva megteremtsék a kapitalizmus reális alternatíváját, mert elfogadták azt a domináns értelmezést, mely szerint a politika és az állam a társadalom – mint az életfeltételek kollektív termelője – anyagi létezésétől elkülönülve és felette létezik.

Ehelyett a termelést helyezhetnénk analízisünk centrumába. A szoci­alizmusnak mint eszmének a meghatározó vonása nem a szabadság, vagy akár a szolidaritás, hanem az egyenlőség. A termelők szabad társulása összeegyeztethetetlen nem csak a termelőeszközök magántu­lajdonlásával, hanem a feltételeknek azzal a groteszk egyenlőtlenségével is, amely a mai társadalmat jellemzi. Ezeket az egyenlőtlenségeket újra kell gondolni; követelménnyé kell tenni mindazon lehetőségek egyenlősé­gét, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az egyén teljes mértékben részt vegyen „a dolgok igazgatásában" – mindenekelőtt az egyenlőséget az oktatáshoz való hozzáférésben.⁷ Egy ilyen megközelítés a figyelmünket azokra a változásokra irányítja, amelyek a termelésben és a munkafolya­matban (az anyagi folyamat értelmében, nem pedig a termelés pénzügyi vonatkozásaiban) az elmúlt évtizedekben végbementek. A termelés „rejtett műhelyének" belső szerveződési elvei sokkal rugalmasabbá vál­tak: a tőkés termelést immár nem annyira egy teljhatalmú menedzseri diktatúra irányítja, hanem egyre inkább a decentralizációs folyamat a meghatározó, így a termelés az alkalmazottak egyre szélesebb köreinek aktív együttműködését igényli a menedzseri döntésekben és döntésho­zatalban. Ennek több oka van: a legnyilvánvalóbb impulzust a korábbinál sokkal versengőbb piaci környezet jelenti, amely a globalizációnak és a kulturális különbségek ezt kísérő erodálódásának a következménye. De szerepet játszik az a felismerés is, hogy a versengő individualizmus tisztán anyagi jutalmazással párosulva figyelmen kívül hagyja az ön­megvalósítás, a kreatív tevékenység és a társadalmi elismerés emberi szükségletét.

E nézőpontból a VRE és a MPG általánosságban félreértette az 1970-es évek óta a globális kapitalizmusban végbemenő változásokat. A VRE a következő hegemonista hatalom azonosítására koncentrált, anélkül, hogy felmérte volna azokat a tényezőket, amelyeket hagyományosan a hegemónia megszerzése és gyakorlása feltételeinek tekintenek, és ame­lyek többé nem állnak fenn. Az 1929-es és a 2008-as krach között az a legnagyobb különbség – amelyet mindenki azonnal észlelt -, hogy ez egy globális válság, amelyet koordinált globális válaszlépések oldhatnak meg; az autarchiába való visszavonulás, amely a globális irányítás szárnypró­bálgató intézményeit elsöpörte a Nagy Válság idején, ma egyszerűen elképzelhetetlen. Hasonlóképp lehetetlen egy olyan új „nagyhatalom", amely átvenné azt a szerepet, amelyet az USA játszott 1945 óta. A VRE nagy paradoxonja, hogy egy olyan elemzés, amely elvben a világrend­szerre összpontosít, odakötözi magát a módszertani nacionalizmushoz, amely ellentmond a mai globális kapitalizmus természetének.⁸

Ráadásul gazdaság és politika szétválasztásának kritikátlan elfogadá­sa a VRE és az MPG részéről gyakorlatilag megfosztotta elemzéseiket attól, hogy bármiféle utat képesek legyenek javasolni a társadalomnak a tőke uralma alóli emancipációjához. Ami a munka világában történik, azt nem a radikális változás potenciális forrásaként tekintik, hanem olyasmi gyanánt, amit saját, örök érvényű, technikai jellegű racionalitása determinál.

Amennyiben a félperiféria fogalmát mint tényleges elméleti tartalommal bíró fogalmat tekintik, nem pedig mint az empirikus leíráshoz alkalmaz­ható „kézre eső" terminust, akkor e fogalom – tekintettel arra, hogy a VRE-ben és az MPG-ben gyökerezik – ugyanezektől a hiányosságoktól szenved. Kétségtelen, hogy a globális kapitalizmus a vagyon és a hata­lom szempontjából erősen hierarchikusnak mutatkozik, ha a gazdasági élet monetáris intézkedéseit territoriálisan meghatározott államok mentén aggregáljuk. Az is kimutatható a világbank absztrakt statisztikai tábláiban, hogy az országok e hierarchiában fel- vagy lefelé mozognak, vagy tart­ják helyzetüket. De azok, akik Chase-Dunn módjára speciális szerepet igyekeztek tulajdonítani a félperifériának, mint amely képes lesz kihívást intézni a globális rend ellen, vagy fenyegetni az aktuális hegemónt, nem voltak képesek bármilyen egyértelmű strukturális azonosítót leszűrni a rendkívül divergens félperifériás tapasztalatokból. Az 1990-es években még lehetséges volt azonosítani azokat a félperifériás országokat, amelyek gyors iparosítás, gyakran exportorientált külföldi beruházások révén kiterjesztették a dolgozó osztályok létszámát és potenciális erejét:

Dél-Afrika, Dél-Korea, Brazília, Mexikó, talán még Kína is.⁹ Az utolsó tíz év megmutatta, hogy ezek „normális" tőkés társadalmakká váltak – szá­mos ellentmondással küszködnek ugyan, de rendelkeznek ugyanazon robusztus strukturális jellemzőkkel, amelyek mindenütt újratermelik az osztályuralmat, és az azt kísérő egyenlőtlenségeket. Míg természetes, hogy a nemzeti szintű tapasztalatok sokféleségén túl igyekszünk közös vonásokat felfedezni, a mai globális kapitalizmus természete semmiféle specifikus saját szerepet nem ruház azokra az országokra, amelyek a statisztikai félperifériához tartoznak. A kritikai analízisnek ismét az osz­tályokra és az osztálykonfliktusra kell fókuszálnia figyelmét, és el kell szakadnia attól az illúziótól, hogy a centrum és a periféria közötti viszony­rendszer határozza meg a globális kapitalizmus alapdinamikáját.

Következtetések

E cikkben a félperiféria mint elméleti fogalom vizsgálatát tűztük ki cé­lul. Következtetésünk, amely szerint elméleti szempontból a fogalom mára lényegében felesleges, kettős értelemben is feltételes. Egyrészt a körülmények radikálisan megváltozhatnak: ahogy kevesen jósolták meg a neoliberális globalizáció felemelkedését az 1970-es években, úgy a mostani válság is lehetséges kimenetelek széles skáláját nyújtja a globális világrend vonatkozásában. Másodszor, az elméleti vizsgálat csupán az egyik fázisa e gondolatmenetnek: kritikánk javarészt ontológiai és episztemológiai természetű volt, és majd meglátjuk, képes lesz-e az általunk vázolt kritikai megközelítés jobban magyarázni a kapitalizmus valóságos fejleményeit az empirikusan azonosított félperiférián.

Hasonlóképpen, nem kérdés, hogy a félperiféria fogalma, ahogy azt a VRE kimunkálta az 1980-as években, hozzájárult a globális kapitaliz­mus változó természetével kapcsolatos viták gazdagságához. Az olyan fogalmak, mint a függő fejlődés, a szubimperializmus, a fejlesztő állam és később a versengő állam, szintén ebben az időszakban kerültek kimunkálásra. Mindezek a koncepciók ugyanazon elméleti és analitikus hagyományokból táplálkoztak, mint a VRE, és hasonló gyengeségekkel is rendelkeztek: mindenekelőtt azzal, ahogyan az osztályt és az államot a globális kapitalizmusban felfogták, és ahogyan az emancipatorikus potenciált a nemzetállamban mint olyanban (vagy annak valamilyen variánsában) vélték felfedezni, nem pedig a társadalomban.

(Fordította: Matheika Zoltán)

Hivatkozások

Amsden, A. (1989): Asia's Next Giant: South Korea and Late Industrialization. Oxford, Oxford University Press.

Arrighi, G. (1990): „The developmentalist illusion: a reconceptualization of the semiperiphery", in: Martin (1990), 11-42. old.

Arrighi, G. (2007): Adam Smith in Beijing: Lineages of the Twenty-first Century. London, Verso.

Arrighi, G. – Drangel, J. (1986): „The stratification of the world-economy: an exploration of the semiperipheral zone", Review vol. X. no.1, Summer, 9-74. old.

Baran, P. A. (1957): The Political Economy of Growth. New York, Monthly Review Press.

Cardoso, F. H. – Faletto, E. (1979): Dependency and Development in Latin America. Berkeley, CA, U of California Press.

Chase-Dunn, C. (1989): Global Formation: Structures of the World-Economy. Oxford, Basil Blackwell.

Chase-Dunn, C. (1990): „Resistance to imperialism: semiperipheral actors", Review vol. XIII. no.1, Winter, 1-32. old.

Chase-Dunn, C. – Hall, T. D. (1997): Rise and Demise: Comparing World-Systems. Boulder, CO, Westview Press.

Frank, A. G. (1967): Capitalism and Underdevelopment in Latin America. New York, Monthly Review Press.

Gereffi, G. – Evans, P. B. (1981): „Transnational corporations, dependent development and state policy in the semiperiphery: a comparison of Brazil and Mexico", Latin American Research Review vol. 16. no.3, 31-64. old.

Gore, C. (1996): „Methodological nationalism and the misunderstanding of East Asian industrialisation", European Journal of Development Research vol. 8. no.1, 77-122. old.

Kautsky, K. (1970): „Ultraimperialism", New Left Review 59, Jan-Feb, 41-46. old. (Eredeti megjelenés 1914-ben.)

Korzeniewicz, R. P. (1990): „The limits to semiperipheral development: Argentina in the twentieth century", in: Martin (1990), 97-122. old.

Marini, R. M. (1972): „Brazilian sub-imperialism", Monthly Review vol. 23. no.9, 14-24. old.

Martin, W. G. (ed.) (1990): Semiperipheral States in the World-Economy. New York, Greenwood Press.

Meier, G. M. – Seers, D. (eds) (1984): Pioneers in Development. Washington, DC, World Bank.

Poulantzas, N. (1973): Political Power and Social Classes. London, Verso.

Preobrazhensky, E. (1973): From New Economic Policy to Socialism: a Glance into the Future of Russia and Europe. London, New Park Press.

Radice, H. (2008): „The developmental state under global neoliberalism", Third World Quarterly vol. 29. no. 6, 1153-74. old.

Rostow, W. W. (1984): „Development: the political economy of the Marshallian long period", in: Meier – Seers (1984), 229-261. old.

Rostow, W. W. (1960): The Stages of Economic Growth: a Non-Communist Manifesto. Cambridge, Cambridge University Press.

Smith, D. A. – Lee, S-H. (1990): „Limits on a semiperipherial success story? State dependent development and the prospects for South Korean democratization", in: Martin (1990), 79-95. old.

Wade, R. (1990): Governing the Market. Princeton, NJ, Princeton University Press.

Wallerstein, I. (1979): The Capitalist World-Economy. Cambridge, Cambridge University Press.

Wilkin, P. (2008): „Global communication and political culture in the semiperiphery: the rise of the Globo corporation", Review of International Studies vol. 34, Special Issue, 93-113. old.

Jegyzetek

1 A fejlődéselmélet általánosabb áttekintéséhez lásd Racide (2008)-at, különö­sen 1164-8. old.

2 Rostow elméletében a nekirugaszkodás (take off) a tradicionális társadalomból a modern társadalomba való átmenet döntő stádiuma. (A ford.)

3 A Review folyóirat 1977-ben indult, míg Wallerstein monumentális világrend­szer-történetének első kötete 1974-ben jelent meg.

4 Az a tény, hogy egyes szerzők a félperiféria bizonyos országait „szubimperialista-ként" jellemzik, mutatja, hogy ezzel az erővel használhatnánk a „félcentrum" ter­minust is; ld. például: Marini (1972).

5 Érdemes megjegyezni, hogy a Review-cikk idején a köztes csoportba Argen­tínát, Chilét, Brazíliát és Mexikót sorolták Latin-Amerikából, valamint a legtöbb dél- és kelet-európai országot, a Szovjetunióval egyetemben. A kelet-ázsiai tigrisek ekkor még kívül voltak a látómezőn.

6 Ehelyütt Chase-Dunn-nak csak a félperifériával kapcsolatos munkásságát vizsgálom. Chase-Dunn és Hall (1997) különböző világrendszerek összehasonlító vizsgálatára vállalkozik, beleértve a félperiféria szerepének összehasonlítását a különböző világrendszereken belül.

7 Preobrazsenszkij volt egyike azon kevés marxistáknak, aki megértette az oktatáshoz való egyenlő hozzáférés fontosságát. (Lásd: A NEP-től a szocializ­musig, angol nyelven: http://www.marxists.org/archive/preobrazhensky/1921/fromnep/index.html )

8 A metodológiai nacionalizmus alapos elemzéséhez lásd: Gore (1996).

9 Kelet-Közép-Európát is idesorolhatjuk – ez a régió speciális eset annyiban, hogy itt a globális integráció az iparosítást követően ment végbe.

Miért van az, hogy a kapitalizmust meghaladó kísérletek majdnem mindig a félperiférián keletkeztek, nem pedig a centrumban, s nem is a perifériákon? – egészíti ki a szerző a félperiféria-vita jelentőségét ezzel a fontos szemponttal. A magyarázat az egyenlőtlen fejlődésben rejlik. Ám a kapitalizmus transzcendálása az egyenlő fejlődés nélkül eddig megoldatlannak bizonyult.

Hugo Radice fentebbi jelentős és gondolatgazdag tanulmányában nem kevesebbet állít, mint hogy búcsút kell intenünk a centrum-félperiféria viszonyrendszer elemzésének, mert az már nem határozza meg a glo­bális kapitalizmus dinamikáját. A kritikai társadalom-analízis híveiként inkább térjünk vissza az osztálykonfliktus és a termelési folyamat belső elemzéséhez.

Álláspontunk szerint a világrendszer-elmélet (továbbiakban: VRE) helyes interpretáció esetén nem tért és nem tér el az osztálykonfliktus és a termelési folyamat elemzésétől. A világ azonban változott és változik, aminek a saját alapjain fejlődő, megvilágító erejű tudományos elmélet esetében is elméleti konzekvenciái adódhatnak. Érveink a következők.

A marxi alapozású kritikai társadalomelméletet elválaszthatatlannak tekintettük és tekintjük az értéktöbblet-termelést folytató kapitalista rendszerek polit-ökonómiai elemzésétől, amelyen belül mindig többféle elemzési lehetőség és kutatási eredmény volt mozgósítható. Ezen álta­lánosabb elméleti orientáción belül helyezkedik el a VRE, amely éppen azért kap kitüntetett szerepet, mert módszertanával értékes és megújított utakon járva volt képes elemezni az elmúlt negyven év legvirulensebb fejleményét, a globalizációs folyamatot. Azaz a tovább egységesedő, homogenizálódó világgazdaság és a heterogenitását újratermelő világtár­sadalom ambivalens kettősségét (Szigeti, 2005). Ellentétben Radicével, éppen a centrum-félperiféria-periféria viszonyrendszeréből vezethető le legjobban a globális kapitalizmus dinamikája, illetőleg az a strukturális kapcsolatrendszer, melynek keretei között érvényesülnek a dinamikai elmozdulások. Valóban, „Ez az elmélet a globális kapitalizmus kifinomul­tabb »történeti szociológiájával« szolgált [ti. mint a modernizációs elmélet antitézisét adó függőségi elmélet – Sz. P], amely célul tűzte ki, hogy számba vegye a rendszer mint egész (világrendszer), illetőleg az egyes országok egyedi tapasztalatai közti komplex viszonyrendszert" – írja helyesen Radice. A baj azonban ott van, hogy a VRE – sok szempontból elismert erényei ellenére – félreértette a globális kapitalizmusban az 1970 után végbement változásokat. Egy örökérvényű technikai racionalitás je­gyében – elejtve a munka világában történtek megfelelő elemzését – nem képes utakat javasolni a társadalomnak a tőke uralma alóli emancipáci­óhoz. Továbbá, Radice szerint egyéb gyengeségekkel is rendelkezik a VRE: mindenekelőtt azzal, ahogyan az osztályt és az államot a globális kapitalizmusban felfogja, és ahogy az emancipatorikus potenciált a nemzetállamban mint olyanban (vagy annak valamilyen variánsában) véli felfedezni, nem pedig a társadalomban. A munka világának és a munka­társadalomnak az elemzésére visszatérünk. Ami a nemzetállamot illeti: az éppen egy osztályokból, azok rétegeiből és státus-csoportjaiból álló nemzeti társadalom állama, „amely az osztályharcot a rend keretei között tartja" (F. Engels), noha nem ez az egyetlen aktora a világrendszeren belüli változásoknak. Ami pedig a társadalmat illeti: a VRE hagyomány­ban nemcsak nemzeti társadalmakról, hanem tagolt világtársadalomról is szó van. Ugyanis közvetítési folyamatok zajlanak le az egyes egyén és a világrendszer között. Nézzük ezt alanyi oldala felől.

A társadalomelméletben az egyéntől, a legkisebb elemzési egységtől – amely a hegeli intenzív individuum értelmében nagyon is betölthet történelmi szerepet, szemben az extenzív individuumokkal, ahol első­sorban a sokaság számít – az emberiségig számos közvetítési forma és közösségi alakzat található. Ezért beszélhetünk világtársadalomról. Az egyes egyén létezésének számos felületével, vonatkozásával áll kapcsolatban más egyénekkel és közösségeikkel. Ráadásul a legkisebb és a legnagyobb, az egyes ember és az emberiség – persze nem ter­jedelmileg, hanem minőségét illetően – egybe is eshet, ahogyan José Martí ezt gyönyörű kifejezéssel mondja: az emberiség a hazám (patria es humanidad). Kevésbé költőien, a filozófia nyelvén szólva, az egyes ember is élhet a nembeli lényeg színvonalán, noha az osztálytársadal­makban ez csak keveseknek adatik meg. A globalizáció korában ennek jelentősége még közvetlenebbül belátható, mint korábban bármikor. Az egyén a világrendszerrel kerül érintkezésbe, mégpedig gyakran akara­tától és az erről való személyes tudásától függetlenül, mert számos köz­vetítési forma és strukturális viszony idézi ezt elő, a tevékenységek és a szellemi termékek közötti kölcsönös függés növekedése következtében. Ilyen objektív közvetítés a világpiac, mint a tevékenységek jövedelmező­ségének és értéknagyságának meghatározója, és ilyen struktúraviszony a nemzeti társadalomban és a világgazdasági munkamegosztásban elfoglalt szocio-ökonómiai pozíció. Ezért iktatódik az egyén és a világ­rendszer közé az osztály, a nemzet és a régió, és ezért vannak az osz­tályoknak szociológiailag, történetileg és kulturálisan eltérő rétegei és a rétegeknek a legkülönbözőbb csoportjai. A társadalmi tagozódások igen különböző alapokon és igen sokféle formában érintik az egyes ember egzisztenciáját. Minél kisebb egység felé megyünk, annál fontosabbak a személyközi, interperszonális kapcsolatok, s fordítva, minél nagyobb közösségek felé, annál több a személytelen, kulturális közvetítő, s annál inkább az egyén intézményesült struktúrákba és a nemzetközi munkamegosztásba illesztettsége kerül előtérben. A VRE elismeri a világtársadalmat, következésképpen elismeri az osztálykonfliktusokat is, egyéb konfliktuspotenciálok, így a centrum-félperiféria-periféria viszony mellett.

Szerintünk, a kezdetben szükséges és jellemző leegyszerűsítések után az egyes egyéntől a világrendszerig történő közvetítés elismeréséből fakadó önkorrekciót az iskola többé-kevésbé elvégezte. Egyértelműen szakított azzal, hogy a világrendszert – a nemzetállamot kizárólagos­sá tevő mainstreammel szemben – a társadalomtudományi elemzés vizsgálati egységeként akként monopolizálja, mint ami más entitások szerepének vizsgálatát kizárná. Újítása abban áll, hogy a világrendszer szempontot érvényesíti, és nem abban, hogy mást kizár. Miként azzal is szakított, hogy az államközpontú gondolkodás államközi, nemzetközi kapcsolatokra kiterjesztésével oldja meg az elemzési alapegység megvá­lasztásának kérdését. Különösen az elmúlt 30-40 évben, amikor a kölcsö­nös függés és érintkezés intenzitása az államokon túlnyúló társadalmi, gazdasági és politikai jelenségek sokaságát produkálta, vált elégtelenné az állami (nemzeti) térbeli keretek közé zárt társadalomelemzési alap. Ahogy a társadalomtudományok jövőjével foglalkozó, Wallerstein vezette Glubenkian Bizottság jelentése mondja, a hagyományos diszciplínákkal való egyértelmű szakítást új, globális térbeli vonatkoztatási keret váltja fel. Ami mégsem jelenti azt, hogy „az államot ne tekintenénk a modern világ egyik kulcsintézményének, melynek jelentős a befolyása a gazdasági, kulturális és társadalmi folyamatokra". (Wallerstein, 2002. 83-87.) Az elemzés „természetes" egysége, új alapjának megválasztása azonban igényli a radikális perspektívaváltást: a világrendszer-szemléletet. Míg a liberalizmusban az egyén, a konzervativizmusban a nemzet, a marxi elméletben az osztály a központi kategória, anélkül, hogy utóbbi ne is­merné el az egyén és a nemzet kategóriáinak realitását. Az individuum és az emberiség között pedig a csoportok, rétegek, osztályok, államok, nemzetek, régiók és a világrendszer, mint konkrét egész (konkrét to­talitás) közvetíti és artikulálja a mindenkori társadalmi állapotokat. Az értéktöbblet-termelés és elsajátítás egyszerre osztályok közötti és vi­lágrendszerbeli függőségi viszonyokon keresztül érvényesül, benne az uralkodó nemzetek és elnyomott nemzetek viszonyával.

Ily módon voltaképpen elesnek (vagy csak néhány szerzőre, esetleg szerencsétlen megfogalmazásra korlátozódnak) Radice ellenvetései.

Kritikáját nem részletezzük, hiszen nem is tételes metakritikát írunk, hanem elsősorban arra mutatnánk rá, hogy Radice a félperiféria fogal­mához kapcsolódó kulcsproblémát elkerülte akkor, amikor elfeledkezett az egyenlő és az egyenlőtlen fejlődés viszonyának tisztázásáról, amely éppen a centrum-periféria reflexiós meghatározottságon és a közöttük közvetítő közép, a félperifériák létének számbavételén alapul. Ez sze­rintünk olyasmi, ami nélkül sem tudományos (leíró-elemző), sem pedig mozgalmi (stratégiát kidolgozó) korszerű kritikai elmélet nem létezik. Azért nem, mert „Azt a társadalmi realitást, amelyben élünk, és amely döntéseinket meghatározza, nem nemzetállamok sokasága konstituálja, melyeknek állampolgárai vagyunk, hanem egy nagyobb entitás, amelyet világrendszernek hívunk" (Wallerstein, 2006. 7.). Az elemzés egyik egy­sége sem hanyagolható el, de a modern tőkés világgazdaság alapzatán nyugvó világrendszer mint mozgásforma határozza meg leginkább annak a történetileg keletkezett komplexumnak a sajátosságait, melyet nemcsak nemzeti társadalmak, hanem milliárdos tőkeerőt képviselő TNC-k és re­gionális integrációk alkotnak (EU, dél-kelet ázsiai térség, a NAFTA, vagy éppen napjaink Latin-Amerikájában az ALBA törekvések, amelyek részt­vevői de jure elutasították az USA kezdeményezte szabadkereskedelmi övezet reájuk történő kiterjesztését stb.), mindegyikben munka és tőke antagonisztikus, s megannyi egyéb függőségi viszonyával, centrum -félperifériák – perifériák egyenlőtlen, hierarchizáló rendjével. A félperiféria koncepció magyarázó értékét és egyben empirikus-történeti bizonyítékát látom a jelenkori magyar történelemben is.

A periféria iparosítása az esetek zömében – sajnos – nem a moder­nizációs teóriák által ígért take off szakaszt követő önfenntartáshoz és utoléréshez, hanem az ipar periferizálódásához, azaz leértékelődéséhez vezetett. A periféria iparosítása az ipar periferizálódása. A közben vég­bemenő jelentős társadalmi változások, átrétegződések és urbanizációs folyamatok ellenére. A centrum ugyanis a csúcstechnológiák kikísérle­tezése révén újra és újjá tudja termelni azt a technikai-technológiai rést, amellyel a világgazdasági munkamegosztásban a centrum-termékek révén extraprofitokat zsebelhet be, miközben fokozatosan leértékelődnek azok a termékcsoportok, amelyek előállítására a félperiféria területei szakosodhatnak. Ha az iparosító modernizáció sikeres, akkor stabilizá­lódás következik be a félperiférián. Ezen államok közbenső helyzetben vannak a világgazdaság struktúrájában a centrum és a periféria között. „Ezek [ti. a félperifériák – Sz. P.] az aránytalan cserefolyamatokban csak marginális profithoz jutnak a centrummal folytatott cserékben, ugyanakkor nettó profithoz, amikor a periferikus országokkal állnak kapcsolatban" (Arrighi, 1992. 145.). Ez persze nem Radice ellen szól, hanem az általa is osztott helyzet leírása. Vitánk döntő eleme, hogy hasznos-e és miért, mennyiben hasznos elméleti fogalom a félperiféria?

Nézzük ezt röviden Magyarország példáján. A magyar gazdaság és tár­sadalom hosszú távú teljesítménye (1860-tól 2009-ig) a rövidebb, utóbb konjunkturálisnak bizonyuló ingadozások ellenére sem igen változott 4-5-6 százalékpontnyinál többet, még az államszocializmusból az újka­pitalizmusba történő áttérés, formáció-visszaváltás nyomán sem. Az új rendszer teljesítménye globálisan nézve nem múlja felül a régiét, viszont a lényegében ugyanannyit sokkal polarizáltabban, igazságtalanabbul osztja el, éppen a tulajdonviszonyok megváltozásából levezethetően. A világrendszer geopolitikai erőviszonyai döntő jelentőségűek voltak az államszocializmusok megdönthetőségében, az 1979-80-tól offenzív neokonzervatív hullám és az önsors-rontó, rút gorbacsovi politika követ­keztében¹ . Nézzünk néhány tényezőt a VRE elemzési szempontjai közül. Az adósságcsapda, amelybe hazánk beleszaladt (65 nem-centrumbeli or­szággal egyetemben), nem más, mint az erőforrások világrendszer szintű „önkéntes" áthelyezése a félperifériáról és a perifériáról a centrumba. Előbbi ugyanis rendszeres pótlólagos jövedelmekhez jut az utóbbiaktól. A belső osztályviszonyokban pedig a rendszerváltás következtében egy­felől óriásira duzzadt a hazai ipari tartaléksereg (az aktív népesség az 1989 előtti 4,8 millióról hivatalosan mára 3,2 millióra – a fekete gazdasági részleges foglalkoztatottságot is figyelembe véve némiképp kevesebbel – csökkent). Másfelől tömegesen integrálatlan, underclass rétegek jelentek meg, a nagyszámú roma népességgel az élen, a folyamatosan fogyókú­rára kényszerített jóléti állami kompenzációk csökkenése mellett. Tehát a köztulajdon népesség-eltartó képessége sokkal magasabb fokú volt, mint az eredeti jövedelem-átcsoportosítással, privatizációval és kárpót­lással létrehozott magántulajdoné. Nem mindegy, hogy a gazdaság felett magán-hatalom érvényesül-e, vagy valaminő önigazgatási eszménynek ugyan meg nem felelő, de mégiscsak közhatalom, mint 89 előtt. Az már végképp az átalakulást levezénylő magyar politikai osztály saját maga számára is kedvezőtlen döntéseinek következménye, hogy felszámolva a szövetkezeteket és ezzel aláásva a velük szimbiózisban élő háztáji gazdálkodás rendszerét, tömegeket a félproletár létből a proletár létbe süllyesztettek, miáltal e népesség önreprodukciós képességét ásták alá. Ahogy „a dinamikus, változásképes Kelet-Ázsia, és a stagnáló, egyre kevésbé adaptív Afrika, a munkaerő-tartalékok Afrikája" összevetésekor Arrighi kimutatta, a vegyes forma, a részleges proletarizálódás a tőke szá­mára (is) kedvezőbb, mint a termőföldeket kisajátító teljes proletarizáció. Utóbbi mellett a kizsákmányolási ráta (m/v) mindenképpen alacsonyabb marad, mint a félproletár lét öngondoskodása esetén. (Egy nagyon ma­gas kizsákmányolási ráta már a tőkefelhalmozásra is negatívan hathat vissza, hiszen az effektív kereslet csökkenésén keresztül aláássa az össztőke értékesülési folyamatát, és végső soron a tőke túltermeléséhez vezet.) Az átalakulások elsődleges haszonélvezője az újburzsoázia, amelynek felső része oligarchikus gazdagsághoz jutott, továbbá státusz pozíciói és jövedelmi szintje révén a multinacionális tőke működtetésében jelentős szerepet vállaló gazdasági-pénzügyi technokrácia. Azonban a világgazdaság hierarchikus szerkezetében változatlanul a félperiféria pozíciójában maradtunk (Szigeti, 2009 és 2010). Csak nagyon kedvező objektív és szubjektív körülmények együttesének fennállása esetén le­hetséges a centrumhoz történő felzárkózás, mint amilyen Olaszországé vagy Japáné volt. Azonban lecsúszni sem könnyű. Félperiférikus létünket a nagy átalakulásban is őrizni tudtuk.

Azt a (hegeli)-marxi elvet, hogy egy konkrét totalitás mozgásformáját – in concreto a modern tőkés világrendszerét – annak belső ellentmondás­rendszere felől lehet leginkább adekvát módon megközelíteni, senki sem kívánja kétségbe vonni. Hogy az „ellentmondások csomóvonalát" (Hegel) megragadhassuk, amelyek egy társadalmi rendszert vagy annak akár döntő fontosságúvá előlépő egyes alrendszereit (gazdaságit, politikait, kulturálist) egyensúlyi állapotából kibillenthetik – ennek ismeretelméleti feltételei vannak, s a következmények roppant gyakorlatias, mozgalmi­-politikai kihatásokkal járnak. Ebben az értelemben a tudományos elem­zés (marxizmus) helyessége egyben a hatékony mozgalmi marxizmus előfeltétele. A valóságról való adekvát tudás nagyobb hatalmat biztosít az adott feltételek közötti cselekvés szabadságfokához, mint a véletlenek vagy a spontaneitás „szabadsága".²

A komplex ellentmondások – az erőviszonyok és belőlük kiolvasható tendenciák – elemzése nem hiányzik a félperiféria koncepcióját megújító G. Arrighi munkásságából. Elég itt figyelembe vennünk, ahogy retros­pektív életút interjújában (Eszmélet 84. 95-128.) a huszadik századi munkásküzdelmeknek a világrendszerrel való összefüggéseit elemzi. A lenini forradalomelmélet az imperialista versengéshez, a nemzeti, a gyarmati és az osztálykérdés egymásba játszásához és a világháborúhoz kötődött. Eltérően az elmaradott, cári Oroszországtól, Skandináviában és az angolszász világban a munkásmozgalom, a munkásság kollektív ereje a fejlett kapitalizmus terméke volt, háborús vereségek nélkül és a centrum helyzeti, világgazdasági előnyeivel, munkaerő-újratermelési színvonalával, komoly forradalmi elkötelezettség nélkül. Két hegemónia ciklus is összeköthető e fejlődési pályával, a viktoriánus Angliáé, majd az I. világháború után felemelkedő és 1945 után hegemónná váló Egyesült Államoké. Közép-Európa (Németország, a Monarchia), Olaszor­szág munkásmozgalmai viszont nem, vagy legalább is kevésbé pacifikált talajon fejlődtek ki, az aktív munkásság és az ipari tartalékhadsereg között sokkal ingatagabb egyensúllyal, mint Északon. Következésképp a világrendszerbeli pozíciók kihatnak a mozgalmak szerveződésére és stratégiai célkitűzéseikre.

Nem hozunk több ellenbizonyítékot. Konklúziónk: nem elhanyagolt probléma a VRE-ben a külső (centrum-félperifériák-perifériák) és a belső, nemzeteken belüli osztályviszonyok elemzése, valamint a nem­zeti, etnikai és a nemek közötti viszonyok kölcsönhatásos elemzése. Az I. világháborúban vesztes országok geopolitikai alárendelődéséből jöttek a forradalmi kísérletek, hullámok, miközben a reformizmus és a forradalmiság dilemmája végig feszítette a munkásmozgalmat és a belső osztályharcot. Jelzésként had említsek itt három német gondol­kodót: Eduard Bernsteint, Karl Kautskyt és Rosa Luxemburgot. Egyikük teoretikus fellépése sem a véletlen vagy az eszmék önnemzésének eredménye, hanem a viszonyok és potenciális cselekvési perspek­tívák gondolati kifejeződésének következménye. Nem egyenértékű­en. Leninnek az imperialista ökonomisták (Pjatakov, Buharin stb.) elleni polémiájának módszertana nem sokban különbözik attól, ami a VRE-nek is konstans nézőpontja: a gazdasági, társadalmi, politikai, nemzeti-nemzetiségi és kulturális ellentmondások koncentrálódása, kondenzációja vezet a nagy horderejű változásokhoz. („Tiszta prole­tárforradalom pedig nincs, aki erre vár, sohasem fogja azt megérni" – írta Lenin egy proletárforradalmakkal terhes korban). Lenin éppen a világrendszer hierarchizálódása jelentőségének felismerője, első igazi marxista teoretikusa, aki egyesíteni akarta a centrum-munkásmozgal­mát a félperiféria ellenállásával. Abban az értelemben sikertelenül, hogy a szovjet-orosz kísérletet nem követték és támogatták világforra­dalmi (centrumbeli) folyamatok³ . 1968 óta pedig „Nyugaton a helyzet változatlan", nincs objektíve forradalmi helyzet, több mint negyven éve a hatalmi megmerevedés-befagyás állapota érvényesül. Pedig már húsz éve túl vagyunk a hidegháborús viszonyok Herbert Marcuse leírta pacifikálásán, atompattján. A fejlett, centrum-kapitalista országok belső viszonyaiban a pluralista demokrácia közegében és a represszív tolerancia jegyében közömbösítődnek az osztályellentétek, miközben a „domináns narratívákat" osztályszempontok vezérlik és hatják át – mutatta ki Slavoj Žižek: Egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat című munkájában (Eszmélet 84. Melléklet). Az osztályharcot manapság egyoldalúbban vívják, mint korábban, hiszen a tőkés vállalkozások és a spekulatív pénzügyi-és hitelműveletek (subprime) révén csődbe jutó bankok veszteségeinek társadalmasítása – a progresszív adóztatás likvidálásának és a nye­reségek totális privatizálásának korszakában – eléggé aszimmetrikus politikai erőviszonyokat mutatnak. A munkásság (vagy napjainkban még inkább a nagyüzemileg nem koncentrált, de bérmunkájából élő munkatársadalom) osztállyá szervezettségének gyengeségét, pusztán magában való létét mutatja (Klasse an sich állapot). Nem törekszenek a munka társadalmi felszabadítására, maximum a tőke kezdeménye­zéseivel szemben lépnek fel korlátozó, sztrájkoló ellensúlyként. Nem új, hegemón erőként, ellen-társadalomként. Ha a nyugati baloldalt – mint ezt sokáig állították – az államszocializmus ballasztja nyomta, akkor ettől már 20 éve megszabadulhatott volna. Sem a marginálisok, sem a zöldek, sem a feministák nem csináltak forradalmat; periférikus erőt képviselnek az antikapitalista, rendszerkritikai mozgalmak. Az új társadalmi mozgalmak pedig képtelenek arra, hogy a munkás- és kom­munista mozgalmak által maguk mögött hagyott űrt betöltsék. Miért van ez így? A magyarázatot a világrendszer mozgásában kell keresnünk. Itt érkeztünk el az úgynevezett egyenlő és egyenlőtlen fejlődés problé­májához. Éppen ahhoz a kérdéshez, amely a tőkés társadalmi forma meghaladásának – és nem premodern visszavételének!! – a lehető­ségeit kereső marxista hagyományhoz, Marx, Lenin, Gramsci, Castro, Guevara, Mészáros problémájához jut, mégpedig a világrendszeren belüli mozgások és perspektívák vizsgálatával.

A „marxista évszázad" a párizsi kommüntől 1968-ig, vagy a nicaraguai forradalomig (1979) tartott. Ezen belül az egyenlőtlen fejlődés – leg­gyengébb láncszem lenini paradigmája kiterjedt magyarázó értékkel bírt, sokáig igazolódott (1917, 1919, a népi-demokratikus kezdetek 1948-49-ben, a kínai-, és a kubai forradalom 1949-ben, ill. 1959-ben, valamint a gyarmati felszabadító mozgalmak sikerei vonatkozásában). Az élet a félperifériákon – és csak néhol a perifériákon – kiélezettebben koncentrálta a különböző ellent­mondásokat, mint a gazdaságilag fejlett, a világrendszerben kitüntetett helyzetben lévő országokban. Utóbbiakban mindig több erőforrás áll rendelkezésre a feszültségek kezelésére és a rendszer stabilizálására. Hasonló a helyzet napjaink Latin-Amerikájában, amelyben nem a pe­riféria elmaradott országai, hanem a viszonylagosan elmaradott-fejlett országok próbálnak autonómiát találni az USA hegemonizmusával szemben. Némelyeknél „a világban mutatkozó aszimmetriák és egyensúlytalanságok oka: a kapitalizmus" (Evo Morales), másoknál „a XXI. század szocializmusa" (Hugo Chávez) emancipatorikus plebejus demokratizmusa, a kirívó társadalmi igazságtalanságokkal szembeni fellépés jegyében. A félperifériák forradalmait vagy reformokon keresztül kibontakozó, kapitalizmust átalakító törekvéseit azonban sohasem kö­vette a „gall kakas harsonája". A centrumot a félperifériák kísérletei felől nem lehetett forradalmasítani, ahogyan a falu sem kerítette be a várost – hogy felidézzük Mao egykori stratégiáját (melyet a „perifériákról történő elhalászás" szovjet elgondolásával szemben próbált érvényesíteni az ötvenes-hatvanas években). Sokba került a Szovjetuniónak – talán a létébe is – ez az utóbbi „ultra vires" program, mert a különböző afrikai és harmadik világbeli szocializmusok (saját alapjuk hiányában) fenntarthatatlannak bizonyultak, miközben a szovjet lakosság életszínvonalának „kullogizmusával" otthon ásták alá a szocializmus eszméjét. Tragikus sorsú, s minden erkölcsi példaszerűsége ellenére sem bizonyult járható útnak, a „csináljunk sok kis Vietnamot" gerilla-forradalma, amely a leg­elmaradottabb, legkizsákmányoltabb perifériákon akarta fellobbantani a forradalmi tudatosság lángját („forradalom a forradalomban"). Ob­jektíve nem létező forradalmi helyzet hiányában (per definitionem: az uralkodó osztályok nem tudnak a régi módon uralkodni, az elnyomott osztályok pedig nem akarnak a régi módon élni, ezért össznemzeti, társadalmi válság alakul ki -Vlagyimir Iljics Uljanov), ilyesmire a volt gyarmatokon vagy a perifériák országaiban, az alulfejlettség talaján ritkán került sor.

Az ellentmondások halmozódásának legvilágosabb példája 1917 maradt, ahol a nagyvárosokban koncentrálódott proletár és nincstelen lét, az agrár-, a nemzeti-nemzetiségi, a gyarmati kérdés és a háború szörnyűsége együtt szülték meg az első átütő erejű, de befejezetlenül maradt antikapitalista kísérletet. Torzó maradt, ne feledjük azonban, hogy a dekabristák, a narodnyik-anarchisták után a proletárforradalmár szovjetek (munkás-, katona- és parasztküldöttek szovjetjei!) már a forra­dalmárok harmadik nemzedékét képviselték a kettős forradalomtól terhes korhadt cári birodalomban.

A hetvenes évektől – az 1968-as csehszlovákiai bevonulást követően, és az 1981-es lengyel szükségállapot bevezetése után – a Szovjetunió végképp elvesztette egykori példa-szerepét, és a Kínával való öngól értékű (mert geopolitikai jelentőségű) szakítással együtt a nyolcvanas évtized végére hanyatlásnak indultak a „létezett szocializmus" országai.

Az októberi forradalom elvesztette történelmi felhajtó erejét – állapította meg 1984-ben az akkor még világméretekben befolyásos Olasz Kom­munista Párt.

A külső, világrendszer-szintű centrum-félperiféria-periféria kapcso­latrendszer dinamikája nélkül napjainkban végképp nem érthetőek sem nálunk, sem másutt egy nemzetállam belső társadalmi változásai, az osztályviszonyok változásai. Így Latin-Amerika jelentős részének baloldali fordulata sem. Kuba, Chávez Venezuelája és Morales Bolíviája mellett a rózsaszínű országok is egyértelműen függetlenedési és emancipatorikus törekvések hordozói; noha az egykor szakszervezeti vezető Lula Brazíliá­ja, a kontinens legbefolyásosabb állama, éppen jelentős tőkés gazdasági hatalommá vált. A térségben a baloldali szellemi hegemónia plebejus­-demokratikus morálra és progresszív kulturális, irodalmi-művészeti tra­díciókra támaszkodhat (pl.: Gabriel Garcia Márquez, Mario Vargas Llosa, Isabelle Allende művei; a jelenbe integrálódó Simon Bolívar-i tradíció, vagy éppen Mészáros István műveinek hatása stb.).

A félperifériák (Kelet-Közép-Európa, Kína, Közép Amerika, Latin-Ame­rika) azonban ettől még nem a paradicsom felé vezető félutat jelentik, ahogy ezt Radice ironikusan felvetette, hanem éppen azokat a színtere­ket, ahol a tőkés rendből való kilépési kísérletek feltételei összeszerve­ződtek – eltérően a centrum országoktól.

A centrumban a gazdasági fejlettség és a polgári politikai rendszerek bejáratott mechanizmusaihoz kapcsolódik az az előnyös helyzet, melyet az egyenlőtlen csere (értéktöbblet transzfer) és a válság-áthárító me­chanizmusok biztosítanak. A pótlólagos erőforrások pedig a fejlettség talaján közömbösítették a meglévő társadalmi ellentmondásokat. Ez az egyenlő fejlődés. Magas gazdasági fejlettség, meglévő, de a rend­szer keretei között tartott társadalmi ellentmondások, mert kialakították azok politikai feldolgozási mechanizmusait a pluralista, tehát szabad szerveződési lehetőségeket biztosító polgári demokratikus intézményi keretek között. Mivel minden részprobléma artikulálható és kifejezhető, ezért a feszültségek nem, vagy csak kevéssé generalizálódnak, nem idéznek elő robbanásokat, következésképpen nem veszélyeztetik a rendszerintegrációt. Az állami-politikai rendszer probléma-feldolgozó képessége a feszültségek megoldásához vagy legalábbis kompromisszumos túléléséhez elegendő outputtal rendelkezik, leszerelően hat sokféle, tömeges méretű radikalizmusra. Ezért van az, hogy a baloldali radikalizmus csak marginális, a rendszert megkérdőjelezni nem képes potenciálokkal rendelkezik. Partikuláris módon és célokra szerveződnek az oppozíciós mozgalmak is: csak a környezetvédelemre, csak a bér­munka védelmére, csak kisebbségvédelemre, csak a nőkérdésre, csak a biodiverzitás fenntartására, vagy valaminő anti-politikai vagy absztrakt állam-ellenes, anarchista, szindikalista platformra. Nincs közös gondolati alapja kritikus cselekvésüknek. „Egy-tényezős" mozgalmak, az önmaguk emelte börtönbe zártan élnek, amikor rendszer-neutrálisan fogják fel azt a problémahalmazt, amivel szemben szerveződtek. Az izoláltan megjelenő tényezők sokfélesége az egydimenziós gondolkodás sokfélesége, ame­lyet az osztálytudatos polgári pártok könnyen kijátszanak velük szemben, vagy (részlegesen) könnyen teljesítik követeléseiket.

Eltekintve most az 1870-es Kommüntől – amely azért nem csekély mértékben a német támadás következménye volt -, felteendő a kérdés: volt-e egyáltalán a világ legfejlettebb régióiban, élenjáró nemzeteinél, az egyenlő fejlődés alapzatán a tőkés rendszert transzcendáló kísérlet?

Wallerstein szerint egyértelműen igen, amikor 1968 világforradalmát jellemzi. Az 1789-től eredeztethető centrista liberalizmus által dominált két évszázados geo-kulturális hegemónia kohéziójának alapjait ásta alá 1968 világforradalma, amely a modern világrendszer történetében a befejező hosszú fázis kezdete (Wallerstein, 2006. 6-7.). Úgy véli, hogy a 68-as forradalom kulturális sokkja az egyetemi világban nagyban hoz­zájárult a világrendszer-elmélet kialakulásához, amennyiben akkortól kezdték kétségbe vonni világszerte a fennálló tudásstruktúrákat. Megnyílt a társadalomtudományi kutatási mező olyan addig elhanyagolt, új prob­lémák felé, mint a nőkérdés, a kisebbségek, az indián népesség vagy a szexuális orientációk kérdése (uo. 32-33.)⁴ .

Véleményünk szerint azonban bármilyen jelentős kulturális sokkot oko­zott 1968 – s ezt a rákövetkező ellenhatás ereje, a neokonzervatív offen­zíva is megmutatta -, csak ideiglenesen, negatíve rendített meg fennálló hatalmakat, tehát a hatalom megragadásának pozitív fázisáig sem jutott, nemhogy az ellentársadalom létrehozásának kísérleti fázisába, amely a tapasztalatok szerint döntően a félperifériák sajátja. Vagyis: az egyen­lőtlen, polarizáló és hierarchizáló tőkés világgazdaságban a félperiféria viszonyrendszere hordozta a legtöbb rendszermeghaladó potenciált, nem a perifériák és nem a centrum. Épp ezért a VRE szempontjából döntő kérdés: egybe eshet-e az erővonalak vektora a félperiférián és a centrumban? A nemzetállami korszakban ez nem így volt. Tizenkét évvel ezelőtt ezért írhattuk az Eszmélet 37. számában: „Hipotézisem szerint: a tőkés világgazdaság (économie-monde) egységének és a nemzeti és regionális fejlettség szempontjából hierarchikus világrendszernek (systéme mondial) csak az együttes meghaladása lehetséges. A gazdaságilag és politikailag egyenlőtlen fejlődés a világrendszer ellent­mondásai következtében a félperifériákon ismét előállíthatja a nyers, politikai szocializmusok újabb kiadásait, kísérleteit, de amennyiben azok nem tanulnak elődeik hibáiból, továbbá elszigeteltek maradnának a fejlett világ antikapitalista mozgalmaitól – ha tetszik az egyenlő fejlődéstől -, akkor valószínűleg újfent képtelenek lennének civilizációs értelemben áttörést hozni. A későkapitalizmus megszüntetve-megőrzéséhez, tehát meghaladásához az egyenlő és az egyenlőtlen fejlődés vektorának egy irányba kell hatnia." E tekintetben a centrum antikapitalista baloldala adós maradt, nem tudott magasabb rendű alternatívát felmutatni, mint ahogy ez Közép-Kelet Európa kísérleteinél történt.

Ha a globális liberálkapitalizmus új feltételrendszert jelent a tőke értékesülésében, nem kedvez-e ez annak, hogy az egyenlő és az egyen­lőtlen fejlődés – száz év után – egy irányba mutathasson?

Hiszen a nemzetállami keretek között érvényesült pacifikálási technikák erodálódtak, a nemzetgazdaságokat gyakorta felülmúlja az ellenőrizhe­tetlen transznacionális korporációk (TNC-k) ereje. A profit egyre nagyobb hányada realizálódik a világpiacon (20-25%), és teremti meg az életlehe­tőségek bőségét az egyik osztály számára, míg a szerény vagy ínséges életlehetőségek közösségét a munkatársadalom (Arbeitsgesellschaft) sokaságai számára. A kölcsönös függés erősödése, a kommunikáció forradalma és ennek következtében az érintkezési formák megsokszo­rozódása talán több kedvező fejleménnyel kecsegtet e téren, mint ahány nehézséget okoz, mondjuk a politizálódási folyamatban, a helyi, közvet­len tapasztalatok jelentőségének aláértékelésével. Bizonyos azonban az is, hogy egy ilyen kedvező fejleményre csak akkor kerülhet sor, ha a világtársadalom progresszív erői össze tudnának fogni, hogy féken tartsák a minden társadalmi viszonyt, így az ember-természet viszonyt is áruviszonnyá alakító és maga alá gyűrő profithajszát, az emberi társada­lom jövőjének és a jövő generációinak érdekében. Ehhez az egészséges környezetért, a biodiverzitás megőrzéséért, az üvegházhatás mérsék­léséért éppen úgy gazdasági, politikai és ideológiai-kulturális síkon is harcolni kell, mint a munkaerő reprodukciós színvonala emeléséért, az anyagi és szellemi javakhoz történő hozzájutás demokratizmusáért, a női emancipációért. Kapitalizmus, kritikus megoldások szorgalmazása nélkül – ez nem fog menni, mert e nélkül még a problémák megértéséig sem lehet eljutni.

A modern tőkés világgazdaságon nyugvó világrendszer – egy történe­tileg keletkezett, fennálló, gazdagodó majd felbomló szociális rendszer – belső egyensúlyának megbomlása előre aligha látható pontosan, aligha látható, hogy hol és mikor fog ez (újra) bekövetkezni. Hogy előbb-utóbb bekövetkezzen, arra komoly zökkenők, vissza-visszatérő jelek utalnak. Ha egy gazdasági-társadalmi formáció túl sokszor megbillen és tartósan nem képes visszanyerni stabilitását, akkor strukturális vál­ságba kerül. Ha többé már nem lesz képes önkorrekciókkal visszatérni a saját alapjain történő reprodukcióhoz, akkor bifurkációs pont, útel­ágazás következik be. Hogy ez visszafelé, premodern viszonyok felé, az anarchiába torkolló káosz „Bellum omnium contra omnes", vagy akár az önmegsemmisítés felé, esetleg egy termékeny és humánus új egyensúlyi állapot felé ágazik el, az nagymértékben a történelem cselekvő szubjektumain fog múlni. Akiknek akkor az emberiséget kell képviselniük. Ontológiai jelentősége lesz az ismeretelméletileg adekvát válasznak, a tudás-struktúráknak.

Irodalom

Arrighi, Giovanni (1991): World Income Inequalities and the Future of Socialisme. New Left Review I/189., IX-X.

Arrighi, Giovanni (1992): A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának meg­újítása. Eszmélet 15-16. sz.

Harvey, David (2009): A kapitalizmus kanyargós ösvényei. Interjú Giovanni Arrighival. Eszmélet 84. sz.

Krausz Tamás (2008): Lenin. Társadalomelméleti rekonstrukció. Napvilág Kiadó, Budapest.

Radice, Hugo (2010): Félúton a paradicsomba? A félperiféria-fogalom értelme­zése. Eszmélet 85. sz.

Szigeti Péter (2005): Világrendszernézőben. Globális „szabad verseny" – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Napvilág Kiadó, Budapest.

Szigeti Péter (2009): A jogállami átmenet és a rendszerváltás-értelmezések problémái. In: Bayer József (szerk.): A rendszerváltás húsz éve: Kihívások és változások. MTA PTI, L' Harmattan, Budapest.

Szigeti Péter (2010): A magyarországi újkapitalizmus természete és helye a világrendszerben. (megjelenés alatt)

Wallerstein, Immanuel (és szerzőtársai) (2002): A társadalomtudományok jövőjéért: nyitás és újjászervezés. A Gulbenkian Bizottság jelentése. Napvilág, Budapest.

Wallerstein, Immanuel (2006): Comprendre le monde. Introduction á l'analyse des systémes-mondes. La Découverte, Paris.

Žižek, Slavoj (2009): Egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat. Szeptember 11. tragédiájától a pénzügyi összeomlás bohózatáig. Eszmélet 84. sz. Melléklet.

Jegyzetek

1 A helyzet jellemzésekor (lásd például Krausz Tamás – Sz. Bíró Zoltán (szerk.): ..Peresztrojka és tulajdonáthelyezés", Ruszisztikai Könyvek XII., Budapest, 2003. 52-102.) a rút jelzőt annak szánjuk, hogy az SZKP KB főtitkáráról Krausz tanul­mánya dokumentumokkal igazolhatja, hogy alapvető közgazdasági kérdésekben olyan járatlan volt, hogy azt is képtelen volt megérteni, hogy a részvénytársaság – magánvagyonok részvényformában történő összpontosítása a tőkefelhalmozás érdekében – magántulajdoni forma. Satalin akadémikus tanmeséje után sem tudta felfogni, hogy a magántulajdon 150 éve nem azt jelenti, hogy egyetlen természetes személy a tulajdonos (69-71.). Persze a dolog fonákja is rút: milyen párt volt az, amelynek ilyen felkészültségű főtitkárt sikerült kitermelnie magából?

2 Ez akkor is igaz, ha Georges Sorel anarchoszindikalizmusa a mítosz-alkotás szerepét a baloldalra akarta átültetni, vagy éppen Lukács György is foglalkozott a Robespierre-féle Legfelsőbb Lény (Étre supreme) evilági kultusza megteremté­sének problémájával, a francia forradalom stabilizálása érdekében.

3 Egyetértően hivatkozhatunk Krausz Tamás: Lenin (2008) c. monográfiájára, melyben főhősét az orosz történelem sajátosságait a világrendszer felől közelítő teoretikusként és politikusként mutatja be. (Lásd különösen 108-117.) Ugyanak­kor az egyenlőtlen fejlődés lehetőségeit nem lehet túlértékelni és elszakítani az egyenlő fejlődés problematikájától.

4 Azt, hogy a hagyományos rendszerellenes (kommunista, szociáldemokrata, nemzeti felszabadító) mozgalmak hatalomra jutásuk (vagy jelentős befolyásuk) után miért és miben keltettek csalódást, illetve, hogy a szerző milyen három szekuláris, évszázados tendenciákhoz kötötte a világrendszer biztonságának meg­rendülését, illetőleg a nemzetállami struktúrák delegitimálódását, bemutattuk az ..Újszocialista alternatíva – a baloldali radikalizmus perspektívái" c. fejezetrészben, (2005) 254-261. Ebbe a vonulatba tartoznak Wallerstein újabb válságelemzései is, például ..A kapitalizmus a végét járja" (Eszmélet, 80. szám), vagy a 2010. februári budapesti előadása a Zrinyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen. Empirikusan nem egészen bizonyított azonban, hogy az 1967/73-mal kezdődött 4. Kondratyev-ciklus hanyatló (B) ágában van-e a világgazdaság ma is, tehát immár minimum 37 éve, vagy pedig az 5. hullám (A) szakasza már korábban elkezdődött.

„Plebejus demagógiáját elvont filozófiai madárnyelven írja" – fogalmazott Lukács Györgyről egy kritikusa. Jelen vázlat a lukácsi „demagógia" közérthetőbbé tételére tesz kísérletet.

„a fogalmak helyes jelentésüket nem definíciók által, hanem abban a módszertani funkcióban nyerik el, amely megszüntetve-megőrzött mozzanatokként tartja meg őket a totalitásban" (Történelem és osztálytudat)

„Lukácsot nem lehet teljesen megérteni, ha nem tanulmá­nyoztuk át és nem értettük meg Hegel egész Logikáját" (parafrázis)

 

„A tanítónak nem gratulálunk, amiért oktatja, hogy kétszer kettő négy. Gratulálni talán ahhoz lehet, hogy ezt a szép mesterséget választotta… De mindig eljő az a pillanat a történelemben, mikor az illetőt, aki azt meri mondani, hogy kétszer kettő négy, halállal büntetik. A tanító ezt jól tudja. És a kérdés nem az, vajon mi a jutalma vagy a büntetése ennek az okoskodásnak. A kérdés annyi, vajon kétszer kettő négy-e vagy sem… Ez a viselkedés nem volt csodálatra méltó, csak következetes."

Camus-nek ez a gondolata szép, de nem minden vonatkozásban igaz. Egyrészt: a tanító nem csupán magától értetődő, evidens igazságokat oktat – az adott esetben halálbüntetéssel járó „kétszer kettő négy" is ilyet szimbolizál. Másrészt: a tanítónak nem csupán a különböző hatalmakkal kell megküzdenie az igazságáért, hanem – elsősorban – a diákjaival. Komoly kihívás, velük szemben hogyan legyen az igazságához követ­kezetes?

A tudós felismeri az igazságot. Mivel a felismert igazságot nem tudja visszatartani, ezért – egy akadémikus megfogalmazásában – maga alá ereszti.

A bohócot csak a siker igazolhatja. Sikere a közönség megnevettetése. Akkor lesz sikeres, ha a mindenkori közönségének szintjén bohóckodik. Ha bohóckodása teljesen alkalmazkodik mindenkori közönsége humor­érzékéhez. Közömbös, hogy ő mit tartana viccesnek. Cselekvését nem az ő személyes humora, hanem a közönség feltételezett humorérzéke irányítja. Annál sikeresebb lesz, minél inkább feloldja személyes meg­győződését a közönségigény.

A politikust csak a siker igazolhatja. Akkor sikeres, ha kivívja közön­ségének tetszését, támogatását. Akkor lesz sikeres, ha a mindenkori közönségéhez tud szólni; ha eleget tud tenni e közönség várakozásának. Ha mondandója teljesen alkalmazkodik mindenkori közönsége szem­léletéhez és nyelvezetéhez. Közömbös, hogy ő mit tart igaznak vagy helyesnek. (Ez az ő magánügye.) Cselekvését, mondandóját nem az ő személyes véleménye, hanem a közönség feltételezett elvárása irányítja. Minél inkább sikerül feloldania a személyes meggyőződését a közönség­igényben, annál sikeresebb lesz. Akkor ér el biztos sikert a gyűléseken (és a választásokon), ha a hallgatóságot arról akarja meggyőzni, ami a hallgatóság (illetve a választók) meggyőződése.

A tanítót is csak a siker igazolja. A pedagógusnak (akár iskolai peda­gógus, akár „társadalompedagógus") a közönségéhez kell szólnia. Célja és sikere a mindenkori közönség befolyásolása. Indokolatlanul mondja, hogy „Hozzád beszélek, fiam", ha az illetővel nem sikerül megértetnie a gondolatát. Ebben az esetben az eredmény azt mutatja, hogy bizony nem beszélt hozzá. Nem hozzá beszélt. Az értetlenség nem a megszólított kudarca, hanem a pedagógus kudarca. Ami a célja, a feladata volt – a megértetés -, azt nem tudta teljesíteni.

A pedagógus nem mindig mondhatja azt, amit igaznak vél. Az igazsága helyett olyat kell mondania, amit megértenek. Hol ezt, hol azt kell mon­dania. Mindig azt, amit itt és most éppen értenek. A pedagógus esetében a tudós „becsinálós módszere" – amely nem konkrét személyeket vesz célba, hanem egy elvont tudományos közösséget – nem működik. A pe­dagógus – miként a bohóc vagy a politikus – sikerre van kényszerítve.

Másrészt azonban a pedagógus közönségre való irányulása-irányult­sága egészen más, mint a bohócé vagy a politikusé. Ők teljesen felol­dódnak a szerepben. A közönségtől függően, hol ebben, hol abban a szerepben. Őket teljesen feloldja a sikeresség taktikája. Teljesen feloldja a győzni akarás személytelen technikája. A pedagógusnak viszont nem egyszerűen csak sikert kell elérnie, hanem az általa vallott, képviselt igazság sikerét. Az ő esetében a sikeresség kényszere nem önmagáért a sikerért, hanem egy azon kívül levő célért (az igazság átadásáért, mint célért) van. A siker, a megértetés, meggyőzés eredményessége ennek a célnak puszta eszköze. Nélkülözhetetlen eszköze – de csak eszköz. A célhoz keresett eszköz. A közölni akart igazság eszköze.

Mindennek következtében a pedagógus cselekvése két pillérre támasz­kodik: a közönségre és a közölni akart igazságra. Vagyis arra, akiket megcéloz, és arra, amivel megcéloz.

A jó pedagógus (akár iskolai pedagógus, akár „társadalompedagógus") csak úgy érhet el sikert, ha az igazságot – az általa vallott igazságot – mondja, de mindig a hallgatóságra szabva, hozzá igazítva. Úgy formálja és adagolja az általa vallott igazságot, hogy a közönségét (hallgatósá­gát, illetve olvasóit) fokozatosan közelebb segítse a közölni akart teljes igazsághoz. Ez a feladatvégzés sajátosan pedagógiai taktikát igényel.

A pedagógiai taktika csak akkor vezet sikerre, ha részlegesen egyneművé tudja tenni a vallott igazságot és a közönséget – ezzel teremtve átjárást közöttük. Ehhez azonban mindkét „pillér" felől egyidejűleg kell építkeznie.

A pedagógiai taktikát tehát két „alany" irányítja: az átadandó igazság és a befogadó közönség. Közöttük hoz létre szerves kapcsolatot a pedagógus, mint szintézist teremtő végső (mindkét részalanyt átfogó) szubjektum.

A pedagógus szerepe a szintézisteremtés, sikere a szintézis. Hol ilyen, hol olyan formát öltő taktikájának az ad struktúrát, folytonosságot, állandó tartalmat, hogy a szintézisteremtésre irányul, és következetesen annak rendelődik alá. Ezzel uralja a pedagógus a szükségesnek ítélt taktikai lépéseket. Ezzel teszi a taktikai megnyilvánulásait személyessé.

Az a gondolkodó, aki közönségének gondolkodását és viselkedését be­folyásolni akarja a gondolatainak átadásával (és Lukácsnál egyértelműen ez a helyzet!), arra kényszerül, hogy jó pedagógus módján cselekedjen. Mondandóját ne valamilyen arcnélküli, absztrakt közönséghez intézze, hanem konkrét, hús-vér emberekhez. Például bizonyos kortársakhoz, társadalmi csoportokhoz, rétegekhez. Az ő gondolkodásmódjukhoz és az általuk használt nyelvezethez igazodva.

Ezzel megkönnyíti a címzettek (megcélzottak) helyzetét, mivel növek­szik a megértés esélye. Egyúttal megkönnyíti a saját helyzetét, mivel megnövekszik a siker, azaz az eredményes megértetés esélye. Ugyanak­kor vannak olyanok, akiknek ezzel a közlési módszerrel ront a helyzetén. Ide tartoznak mindazok, akikhez ugyan nem intézi a gondolatait, de akik esetleg mégis kíváncsiak lennének rájuk. Így azok a kortársak, akiket az adott gondolkodó nem tekint a közvetlen közönségének (például mert más társadalmi csoportokhoz tartoznak). Valamint a későbbi generá­ciókból mindazok, akik szeretnék megérteni az üzenetét. Számukra sajátos feladat kínálkozik. Egyrészt a gondolati mag „megtisztítása" azon nyelvi-stiláris felülettől, amely csak a konkrét pedagógiai célkitűzés (a megértetés) miatt keletkezett. Vagyis az eredeti gondolat kiszabadítása a pedagógiai alkalmazása során történt rárakódások alól (visszabontás, „dekonstrukció"). Másrészt – amennyiben ez szükséges – az eredeti gondolatnak valamely újabb közönség szóhasználatára, „nyelvezetére", metodikájára történő lefordítása (átépítés, újjáépítés), pl. akik számára a rekonstruálást végző érthetővé kívánja tenni az eredeti gondolatokat.

Az eredeti gondolat ettől lesz konkrét. Csak relatíve befogadható – de befogadható. Relatív, de adekvát megértése lehel bele életet.

A liberalizmus: fasizmus

Lukács sehol nem írja le azt, hogy „a liberalizmus: fasizmus". Sehol nem állítja, hogy minden liberalizmus azonos a fasizmussal. Azonban határozottan képviseli azt az álláspontot, amely szerint minden fasizmus a liberalizmusban gyökerezik. A következetesen végigvitt liberalizmus fasizmust eredményez. Fogalmilag elválaszthatatlan tőle. A fasizmus nem azonos a liberalizmussal, hanem csupán részhalmazát képezi annak. Vagyis nem minden liberalizmus fasizmus, de minden fasizmus liberalizmus. Ez a végkövetkeztetés szervesen adódik a liberalizmus lukácsi fogalmából.

Két dolgot tehetünk az olyan sokértelmű (azaz különböző jelentésekkel használt) szavakkal, mint a liberalizmus, demokrácia, fasizmus (sőt, a nép, közélet, közügy stb.). 1. A félreértések elkerülése érdekében töröl­jük a szótárunkból, és helyettük – bővebben kifejtve – azokat a konkrét tartalmakat közöljük, amelyekre éppen gondolunk. 2. Nem mondunk le az alkalmazásukról, de (tisztában lévén az adott szó többértelműségével) pontosan meghatározzuk, hogy milyen jelentéssel használjuk. Lukácsnál általában ez utóbbival találkozunk – bár félreértéseket idéz elő, hogy az egyes kategóriáknak általa tulajdonított tartalmakat nem ismételgeti mindannyiszor.

Jelen vázlat arra tesz kísérletet, hogy főbb vonásaiban rekonstruálja a liberalizmus lukácsi tartalmát. Azt feltételezem, hogy a rekonstrukció alábbi nyolc pontjában olyan logikai láncolat is jelen van, amelynek láncszemei szervesen kapcsolódnak egymásba, és körbeérnek. Ezáltal lényegében lefedik azt a valóságértelmezést, amelyet Lukács a libe­ralizmus kategória segítségével (nyelvileg-fogalmilag az alá rendelve) jelenít meg.

I. Filozófiai-metodikai háttér

A „ Történelem és osztálytudatában azt a társadalmi- és eszmerendszert nevezi Lukács liberálisnak, amely a társadalom működését egymástól relatíve elkülönült, saját belső logikával és normarendszerrel rendelkező részterületekre (gazdaság, jog, politika, közigazgatás stb.) tagolja. A részrendszerekre tagolt polgári berendezkedés a benne élő egyén élet­folyamatát intézményesen feldarabolja és a személyiségét felparcellázza. Az „ember tulajdonságai és képességei többé nem kapcsolódnak össze egymással a személyiség szerves egységévé". (A polgári rendszernek racionális részrendszerek együtteseként való megragadásával Lukács egyrészt megelőlegezi, másrészt filozófiailag megalapozza azokat a későbbi szociológiai elméleteket, amelyek társadalmi alrendszerek szerves együttműködéseként mutatják be a modern tőkés társadalom­alakulatot.)

A továbbiakban Lukácsnál – különösen a második világháború végétől – az egyén feldaraboltságának, részekre szakítottságának kiemelésé­ről az egyén kettéosztottságára, kettészakítottságára helyeződik át a hangsúly. Nevezetesen arra, hogy magánemberként és közemberként kényszerűen különváló, meghasonlott életet él. A társadalom szerkezete rákényszeríti arra, hogy megkülönböztesse magától mint magánegyéntől önmagát mint társadalmi lényt (állampolgárt).

Mi lehet az oka ennek a változtatásnak? A magyarázatot csak sejteni lehet. Valószínűleg szerepet játszott az értelmezés módosulásában (a hangsúlyáthelyezésben), hogy a szociológusok a társadalom alrend­szerekre történő tagolódását a kapitalizmus melletti érvként használ­ják: a rendszer az újonnan keletkező problémáit újabb alrendszerek létrehozásával – állításuk szerint – sikeresen megoldja. Ez – Lukács álláspontjáról – átmenetileg jó lehet a rendszernek, de semmiképpen nem jó a még tovább darabolódó személyiségnek. Ezért mondandója számára használhatóbbnak tűnik – mert a rendszer apológiájára kevésbé felhasználható – az egyén duális, skizofrén jellegének nyomatékosítása. És még valami. Nem nehéz észrevenni, hogy feldarabolás és kettévágás ugyanarról szól, de különböző szinten. A feldaraboltság végső fokon csak felületi megjelenése annak a kettéosztottságnak, amely előidézi és strukturálja az előbbit.

A másik feltehető ok történelmi. Lukács arra törekszik, hogy rámutas­son a – liberalizmussal csak kevesek által vádolt – Szovjetunió adott állapotának és a tőkés rendszernek a mélystruktúrája közötti azonossá­gára -, minden számos egyéb lényegi eltérés hangsúlyozása mellett. (A sztálini és posztsztálini rendszernek ilyetén jellemzése legbővebben „A demokratizálódás jelene és jövője" c. műben van kifejtve.) Nevezetesen: mindkét hatalomgyakorlási forma kiiktatja az állampolgárok tömegeit a közhatalomból, távol tartja a közügyek közvetlen befolyásolásától, ala­kításától. Ennek végső magyarázata pedig az egyén kettészakítottsága, valamint az, hogy az egyes egyén társadalmi (citoyen) oldala csak jel­képes, absztrakt mozgástérrel rendelkezhet. Ez a belső hasadás (ketté­válás) a Lukács által liberálisnak nevezett társadalomszerkezet szerves következménye, terméke, alapjellemzője.

Nem kizárt, hogy van egy harmadik oka is, amiért Lukács áttér annak az összefüggésnek az előtérbe helyezésére, miszerint a liberalizmus és embereszménye az egyén magán- és társadalmi oldalát különválasztja egymástól. De ez a problémakör eléggé összetett, és – részben – jóval korábbra is visszanyúlik.

Az ember specifikuma – Lukács értelmezésében -, hogy válaszoló lény. Olyan lény, aki az életfolyamatában felmerülő problémák gyakorlati megválaszolására, megoldására törekszik. Ezeknek az életproblémáknak a jelentkezése az az erős ösztönzés, ösztökélés, amely fejlődésre, így egy tágan értelmezett kulturális gyarapodásra készteti. Lukács meg­figyelése szerint, ha az egyén nem kap lehetőséget arra, hogy aktív szerepet játsszon életproblémáinak személyes megoldásában, akkor az említett ösztönzés, késztetés visszavonul, elsorvad. (Folyamatos problémamegoldási gyakorlat hiányában – az adott terület iránt – kö­zömbössé, sőt apatikussá válik.)

Ide kapcsolódik a kérdéskör egy másik eleme. Köztudott, hogy a fiatal Lukács komolyan foglalkozott azzal a Kierkegaard-ral, aki az egyén belső biztonságát annak személyes egyneműségére alapozta. Arra, hogy döntési helyzetekben, választási alternatívákban mindig egyedi személyiségének magjától, lényegi sajátosságaitól vár útbaigazítást, kér tanácsot. Ez biztosítja az egyén viselkedésének homogenitását és folytonosságát. Ez különbözteti meg az egynemű személyiség sokolda­lúságát a cselekedeteknek attól a szétszórtságától (szétszórt sokfélesé­gétől), esetlegességétől, amelyben a személyes bázis hiánya fejeződik ki. Lukács hamar túllép az „egzisztencializmuson", de a homogenitás módszertani fontossága látványosan jelen van későbbi munkásságában: a tudomány, illetve a különböző művészetek egynemű közegében, és – bár nincs konkrétan kifejtve – nem hagyja érintetlenül antropológiai-etikai emberképét. (Vö. az esztétikum és az etikum egynemű közege.) Ez utób­bival kapcsolatos megfogalmazásai olykor elvontak, olykor homályosak. Ezért arról is lehet vitatkozni, hogy a hivatkozott „emberkép" mennyiben leíró, és mennyiben normatív indíttatású. Másként fogalmazva: Normatív érték-előfeltevésekből dedukálódik, avagy elemzés révén állnak elő a saját belső normái?

Az idős Lukács fogalmi megkülönböztetést tesz az „egész ember" és az „ember egésze" között. (A negyvenes években még nem tett ilyen megkülönböztetést, és a két kifejezést szinonimaként használta.) A mindennapi élet „egész embere" a különböző helyzetekben rendre azon külső tárgyak, dolgok felé fordul cselekvően, amelyek az éppen adott cél szempontjából jelentőséggel bírnak. A célok sokfélesége miatt az egyén viselkedése hol ilyen, hol olyan – vagyis belsőleg nem követ­kezetes, nem homogén. Az „egész ember" ki van szolgáltatva annak, hogy minduntalan letér arról az útról, amely a személyiségének egyedi sajátosságából eredne.

Ezzel szemben vannak olyan esetek, amikor az egyén tevékenységét nem pusztán a külső célszerűség irányítja, uralja, hanem a személyes (azaz az egyedi személyiséghez szervesen kötődő, személyiség sze­rinti) problémamegoldás. Ilyenkor visszaszorulnak, felfüggesztődnek a személyiség egyedi lényege szempontjából másodlagos, járulékos elemek. Az „egész ember" sokfélesége helyett az „ember egésze", annak egyetlen közegre történő koncentráltsága, a cselekvés egyne­műsége kerül előtérbe. („Minden egynemű közeg az embereknek abból a szükségletéből támad, hogy a számára objektíve adott világot… egy lényeges nézőpontból kiindulva intenzívebben és mélyebben, átfogóbban és részletesebben ragadhassa meg, mint ahogy ezt a mindennapi élet megteheti, és olyan problematikából kiindulva közelítse meg, amelyet a dezantropomorfizáló tudománynak módszertani szükségszerűséggel mellőznie kell.")

Témánk szempontjából mindez egyrészt azért érdekes, mert a Luk­ács által tárgyalt (liberálisnak nevezett) korszak egyénének éppen az a sajátossága, hogy nincs esélye magánemberként és állampolgárként egyaránt folytonosságot, egyneműséget biztosító viselkedésre. (Sze­mélyiségének homogenitásában korlátozott.) Másrészt azért tesz szert jelentőségre, mert megmutatja, hogy a liberalizmus által kettévágott egyén mozgástere – életproblémáinak aktív megoldása tekintetében – eleve határok közé van szorítva, kényszerítve: bizonyos életproblé­máinak alakítására (társadalmi-történelmi okok miatt) nincs lehetősége. (Problémamegoldó specifikumában korlátozott.)

II. A liberális rendszer lukácsi jellemzésének váza

1. A liberális rendszer antropológiája

A liberális társadalmi rendszer alkotmányosan biztosítja az egyének mint magánemberek szabadságát és egyenlőségét. Törvényileg, jogilag lehetővé teszi az egyének szabad gazdasági versengését. Megengedi (sőt elvárja), hogy a gazdaságilag gyenge egyén korlátozások nélkül megküzdjön a gazdaságilag erőssel.

A liberális társadalmi rendszer alkotmányosan biztosítja az egyének mint állampolgárok szabadságát és egyenlőségét. Törvényileg, jogilag lehetővé teszi (sőt előírja), hogy az egyének megválasszák a politikai képviselőjüket. Pontosabban fogalmazva: hogy részt vegyenek a politikai képviselőjük megválasztásában.

A liberális társadalmi rendszer alkotmányosan biztosítja az egyének mint magánemberek és mint állampolgárok szabadságát és egyenlő­ségét. Az egyén számára külön biztosítja a magánemberi, és külön az állampolgári szabadságot, egyenlőséget. A polgári alkotmányok rögzítik magánpolgár és állampolgár (homme és citoyen, homo oeconomicus és homo politicus) jogi különválasztását.

A liberális antropológia szétválasztja, elkülöníti az egyén magánemberi és társadalmi (állampolgári, közemberi) oldalát. A liberális társadalmi rendszer működése az egyének magánemberi és közemberi (társadal­mi) szabadságának (valamint egyenlőségének) elkülönítésére épül. Az emberek társadalmi gyakorlatában, ezért szemléletmódjában az egyén megkettőződik: szembekerül egymással a privát léte és a társadalmi

léte.

2. Konkrétum és absztraktum (materiális és eszmei)

A liberális antropológia duális emberképe a tapasztalatból kerül át a gon­dolkodásba: a mögötte zajló társadalmi gyakorlat képeződik le az egyes egyénre. Nevezetesen: az a társadalmi gyakorlat, amely a magánegyé­nek spontán materializmusára, jól felfogott „gazdasági önzésére" épül. (A többiektől elkülönülő, atomizálódott magánpolgár számára a másik ember elsősorban mint saját törekvésének korlátja jön számításba.) A gazdaság szereplőjeként és a mindennapi élet résztvevőjeként materiális életet él: sorsának – bár erősen korlátozott – aktív alanyaként jelenik meg. A gazdaság területén versengő magánegyén (akár nyertesként, akár vesz­tesként kerül ki a küzdelemből) konkrét ember: hús-vér individuum.

A magánszférában aktív egyén a nagyobb társadalmi folyamatok, a közös ügyek területén (a közszférában) passzivitásra van ítélve. A közélet nem ad alkalmat az önálló tevékenységre. Nincs közvetlen beleszólási, beavatkozási lehetősége a közhatalom dolgaiba. Nem áll módjában cse­lekvő állampolgárként szabadon kezdeményezni a közhatalom ilyen vagy olyan intézkedését, működésének megváltoztatását; nem tud személyes, közvetlen befolyást gyakorolni a mozgásaira. Ilyen szabadsággal nem rendelkezik. Megtapasztalja, hogy ebben nem szabad. Az állampolgár nem tényleges szubjektuma a társadalmi-politikai folyamatoknak.

A liberális társadalmi rendszer egyéne a közszféra területén, azaz társadalmi lényként, közemberként nem rendelkezik reális, materiális létezéssel. A közhatalom mozgását meghatározó politikai ügyek, állam­ügyek nélküle, fölötte zajlanak. (A liberális rendszer – mutat rá Lukács – kikapcsolja a nép akaratának közvetlen megnyilvánulását az állami élet valamennyi területén.) Mint állampolgár, mint politikai lény – Lukács kifejezésével – „dematerializálódik".

A liberális társadalmi rendszerben a közös ügyek, a közhatalom terü­letén az egyének nem jogosultak arra, hogy az elképzeléseiket megva­lósítsák. Nem képviselhetik önmagukat. Úgymond, hozzá nem értésük miatt politikai képviseletre szorulnak. A gazdaságban cselekvő magán­egyéntől eltérően a politika területén az állampolgár csupán eszmei, ennyiben absztrakt ember marad. A hivatalos, formalizált politikai életben való részvétel legfeljebb valamiféle citoyen-idealizmussal ruházza fel az egyes individuumokat.

Ahogy a társadalmi folyamat kettéhasad gazdasági és politikai szfé­rára, úgy hasad ketté az egyén konkrét, gyakorlatias, materialisztikus magánemberre és elvont (a közszférában csak elvontan, közvetetten jelen levő) közemberre.

3. Liberális demokrácia = liberális bürokratizmus

A közhatalom gyakorlásának képviseleti rendszere a demokrácia liberális változata. A liberális demokrácia több vonatkozásban is formális. Egy­részt az alkotmányosan deklarált szabadság és egyenlőség legfeljebb némelyek számára lehet gyakorlati valóság. Másrészt formális és forma­lizált abban az értelemben, hogy a politikai képviselők megválasztásának előre meghatározott, központilag szabályozott jogára korlátozódik. („…a formális polgári demokrácia alapvető gyengéinek egyikét fejezi ki: a látszat az, mintha a tömegek – formailag, a szavazás aktusát tekintve – abszolút, megfellebbezhetetlen uralmi helyzetben lennének, valójában azonban semmi hatalmuk sincs, és – a drót valóságos rángatóinak aka­rata szerint – nem is szabad, hogy hatalmuk legyen".)

A liberális demokráciában a képviselőválasztás kötelezettségén túl a képviselőválasztás iránya is meghatározott. Az egyszerű emberek – úgymond – nem alkalmasak a saját közös ügyeik alakítására, mivel a politika olyan szaktudást igénylő terület, amelyet szakemberekre (elitre) kell bízni. A formális demokrácia rendszere a vezető elitet függetleníti a dolgozó tömegek tevékenységétől, illetve akaratától; létrehozza a specialisták kasztját, a politikai szakszerűség „népélettől elszakadt bürokratizmusát"; („az emberek ötévenként egyszer leszavaznak vala­miről, s attól fogva a sorsuk a bürokrácia kezében van"). Megjegyzendő, hogy a liberális demokrácia ilyen formális jogosultságot nem alkalmaz a gazdaság területén. A gazdaságot a liberális rendszer kivonja a de­mokrácia – mindenfajta demokrácia – hatálya alól. (A liberális gazdaság nem ismer és nem tűr demokráciát.) Törvényi szabályozását a politikai képviselőkre bízza.

A rendszer politikai gyakorlatában a közhatalom specialistái a konkrét szereplők: ők gyakorolják a tényleges hatalmat. (A politikából „sajátos hivatásspecialitás lesz, amelybe kívülálló nem »szakember« nem szólhat bele és ne is szóljon bele; hiszen ez is éppen úgy »szakkérdés«, mint teszem az elektronika".) A közhatalmat mint az emberek fölött álló állam­hatalmat bürokratikus irányítással működtetik. A citoyen-idealizmusnak a képviseleti rendszer, a képviseleti politikának pedig a politikai bürokrácia, politikai bürokratizmus az adekvát megfelelője.

4. A liberális arisztokratizmustól a liberális elitizmusig

A felvilágosodás által meghirdetett – és a liberális rendszerben hivatalo­san deklarált – eszmék válsága Lukács szerint már a francia forradalom győzelmével elkezdődik. „Azért, mert a modern polgári társadalom gazdasági alapját, a kapitalizmust, a maga kibontakozott ellentmondá­saival, konkrét történeti feltételeivel és az angol ipari forradalommal való korántsem véletlen párhuzamosságával épp ez a győzelem juttatta kife­jezésre. Ennek pedig az a világnézeti következménye, hogy az ily módon kialakuló társadalmi helyzet a felvilágosodás eszméinek beteljesedését, ámde ugyanakkor s tőle elválaszthatatlanul cáfolatát is magában rejti." A rendszer gyakorlata ellentmond az egyének tartalmi szabadságának és tartalmi egyenlőségének.

A liberális demokrácia hierarchikusan működő társadalom. A hierarchi­kus működés kitermeli a neki megfelelő, a hierarchikus működést elmé­letileg alátámasztó és gyakorlatilag szentesítő ideológiát. Az egyéneknek a társadalmi gyakorlatban megnyilvánuló belső dualitása logikusan vezet az emberek alá-fölé rendelésének szükségességét valló arisztokratikus világnézet kialakulásához. Az arisztokratikus világnézet annak a tapasz­talatnak a kinyilvánítása, nyilvánossá tétele, hogy a rendszer működése nem viseli el (ezért nem is akarja elviselni) az egyének tartalmi szabad­ságát és tartalmi egyenlőségét.

A liberális rendszerben a politika (közhatalom) területén hierarchikus viszony mutatkozik a hozzáértő irányítók és a közügyekben dilettánsnak minősített irányítottak, a vezetők és a vezetettek, egyszóval a politikusok és az egyszerű választópolgárok között. Ennek megfelelően a „szabad­ság és egyenlőség" eszméje átfordul „a kétféle emberfajta tanába". A társadalmi gyakorlatban tapasztaltaknak megfelelően végbemegy a csak magánemberként aktív és a közemberként is aktív (azaz politikai hatalommal bíró) egyéneknek az elméleti megkülönböztetése, szétvá­lasztása, rangsorolása is.

Tapasztalati alátámasztást nyer az a nézet, hogy az állampolgárok nem egyenértékűek, tehát nem is lehetnek egyenlők. Tapasztalati megalapozást (ezért megindoklást) kap az az ideológia, hogy különb­séget kell tenni az értékes, a szakember elit és az arctalan, értéktelen tömeg között. A tapasztalt egyenlőtlenségek igazolására különböző, az embereket antropológiai sajátosságaik szerint rangsoroló elitelméletek is születnek.

Az antropológiai vagy társadalmi pesszimizmust kifejező arisztokratikus világnézetek megjelenése és térhódítása elsődlegesen nem tudati kér­dés, nem ismeretelméleti probléma. Felvilágosítással, elméleti kritikával nem szüntethetők meg. Ezek „korunk társadalmi létéből fakadnak"; „tény­leges problémákat, tényleges szenvedéseket, tényleges szükségleteket tükröznek gondolatilag". „Minthogy a társadalmi létben gyökereznek, megvan a maguk jogosultsága".

Az arisztokratikus világnézet végső társadalmi és antropológiai gyökere az egyének – liberális rendszerben bekövetkező – gyakorlati mozgáste­rének, ezért személyiségének kettészakítottsága.

5. A liberális demokrácia hatása az egyénre: a személyiség megcsonkítása

A liberális rendszer működése megkülönbözteti az egyént mint magán­embert és az egyént mint állampolgárt. Ezt a kettéválasztást az individuu­mok többsége megsínyli: személyiségük kibontakozása féloldalassá vá­lik. A rendszer az egyének társadalmi-közéleti képességeit elsorvasztja, („a személyiségnek mindazokat a lehetőségeit és képességeit, amelyek csupán a közéleti tevékenységben bontakozhatnak ki, mesterségesen és erőszakosan kiirtja"). De „a közéletben részt nem vevő, állampolgári életet nem élő ember… mint egyén, mint magánember is – nem teljes ember, hanem meg van csonkítva". („A liberális, formális demokrácia privatizálja az embert. A citoyen-lét az életből eltűnik; ennek a folyamat­nak eredményeként pedig… az ember, éppen mint individuum, mint személyiség is megcsonkul.") Lukács szerint a polgári rendszer minden jelentős konfliktusának alapforrása: a csonkává vált privát egyén és a megcsonkított társadalmi lény közötti hasadás, konfliktus.

6. A liberális demokrácia hatása a társadalmi rendszerre: közömbösség és fasizmus

Lukács célzatosságot állapít meg abban, hogy a liberális hatalomgyakor­lás az egyének aktivitását a magánszférára korlátozza. A „tömegeknek a közéletben való részvételétől rettegő, lényeges beállítottságában an­tidemokratikus liberalizmus" az egyéni öntudat privatizálására törekszik: száműzi az individuumból az állampolgári tudatot. Az egyének „a tisztán privátba menekülnek", és nem érdeklik őket a társadalmi kérdések. A társadalmi gyakorlat kitermeli azt az objektív látszatot, mintha „az elszige­telt egyes ember – a társadalom izolált atomja, »ablak nélküli monádja« – állana szemben a tisztán tárgyi, dologi jellegű, összefüggéseiben em­bertelen társadalommal. A közélet, tehát az egyének életének társadalmi, politikai oldala egyre jobban »eldologiasodik«, fetisizálódik."

A sajtó is a liberális hatalmat szolgálja. Feladata a tömegek apolitikussá nevelése. Az eredmény nem marad el: terjed a társadalmi-politikai kér­dések iránti közömbösség. Az állam vezetőinek az a szándéka, amely a tömegek depolitizálására irányul, megerősítést kap az állampolgárok oldaláról.

Bizonyos történelmi válsághelyzetekben a liberális rendszer demokra­tikus formákat követő működése nyílt összeütközésbe kerül a rendszer hierarchikus alapszerkezetével és tartalmával. A rendszer tartalmának és formájának konfliktusában a tartalom az erősebb, és felfüggesztésre kerülnek a demokratikus formák. Ez történt a fasizmus esetében is. (A tömegek közömbössé nevelődése miatt a formális demokrácia „kiszol­gáltatottan, védelmezők nélkül maradt".)

A hitleri korszakban – úgymond – bebizonyosodott, hogy a jogi és parlamentáris elvek betartása csak addig fontos, amíg annak játékszabá­lyai „békésen, súrlódás nélkül alárendelik a dolgozó tömegeket". Ennek hiányában minden eszköz alkalmas a rendszer védelmére. A liberális (azaz liberális antropológiai alapon működő) rendszer demokratikus változata szervesen torkollik bele a liberális rendszer fasiszta változatá­ba. („A fasizmus mint világnézet… arisztokratikus elméletek minőségi kiteljesedése".)

Liberális demokrácia és fasizmus közös társadalmi-antropológiai gyökere az egyének belső kettészakítása – mivel a rendszer védelme megköveteli, hogy a néptömegek távol maradjanak a közös ügyektől, ki legyenek zárva a politika közvetlen alakításából. A „tömegektől való félelem, a valóságos, szervezett és tudatos tömegek megvetése volt és marad is a fasizmus legfőbb ideológiai hídfőállása". A liberális demokrácia újratermeli a fasizmust.

7. Túl a fasizmuson = túl a liberalizmuson

Hogyan szüntethető meg a fasizmustól való fenyegetettség? Miként lehet biztosan elejét venni a fasizmus kiújulásának? Lukács a történelmi tapasztalatokból azt a következtetést vonja le, hogy a „hídfőállás" lerom­bolásával: az állampolgárok demokratává válásával. Mit jelent, és miként érhető el a tömegek demokratává válása?

Ez a demokrácia – úgymond – „eredeti tartalmi gazdagságának" visszahozását jelenti. Így érhető el a tömegeknek cselekvő demokratává válása a társadalmi gyakorlatban. Ebben az esetben a demokrácia nem pusztán törvényi-jogi forma, hanem az egyének egész tevékenységét átható életforma. Személyes részvételen nyugvó közvetlen demokrácia, amely biztosítja valamennyi állampolgár (Lukács szóhasználatával a „tömegek", az „egész nép") közvetlen beavatkozási lehetőségét a közös ügyek alakításába. E felfogás (illetve történelmi gyakorlat) szerint min­denki részt vehet azokban a döntésekben, amelyek róla is szólnak, „az ő bőrére mennek".

A közvetlen demokráciában az állampolgárnak tartalmi beleszólása van a közügyekbe, aktivitásával a közhatalom részévé válik. A tartalmi, érdemi beavatkozás jogával a formális demokráciát tartalmi demokrácia válthatja fel. „A népi demokrácia – írja Lukács – mindenütt tudatosan kifej­leszti a tömegek állandó, szerves és szervezett részvételét a társadalmi lét minden területén, amely a tömegek életérdekeit érinti. Tehát azok között a határok között, amelyeket egy modern kisebb-nagyobb állam igazgatásának folytonossága parancsolóan előír – a maximumig fejleszti ki újból a közvetlen demokráciát, mint gyakorlati életelvet."

A társadalmi gyakorlat közvetlen demokratikus szerveződése túllép a liberális (vagyis duális) alapstruktúrán. A közvetlen demokrácia ellenszere az arisztokratizmusnak, és ellenszere a bürokráciának. Ezáltal elejét veszi a fasizmusnak.

8. A tartalmi demokrácia hatása a társadalomra és az egyénre

A demokrácia – Lukács értelmezésében – minden egyénnek lehetővé teszi, hogy ráhatása legyen a közügyekre. Lehetővé teszi, hogy közvet­lenül részt vegyen a közfeladatok (közös feladatok) meghatározásában. A demokratikus közélet kialakulása és folyamatos működése ténylegesen „a demokratikus életre ébredt nép hatalma". Egy ilyen társadalmi gyakor­lat elősegíti a „citoyen szellem felébredését" az egyénben. A közvetlen demokrácia „a citoyen feltámasztása". Elősegíti annak tudatosodását, hogy a közügyekben „a te dolgodról van szó", ezáltal hozzájárul a közös problémák (közügyek) személyes problémákká, személyes ügyekké való alakulásához.

A közvetlen demokratikus szerveződés megnyitja az utat a szabadság és egyenlőség pusztán formális jellegének a meghaladásához. A közélet birtokba vétele mellett a gazdaság demokratikus szervezését (vagyis a gazdálkodás területén tartalmi demokratizmus megvalósulását) is lehetővé teszi. („a demokratikus átalakulás éppen azért, mert legelső­sorban igazán gyökeres gazdasági, társadalmi és politikai átalakulás, egyszersmind az egész ember felszabadulása".) Mit jelent konkrétan az egyének tartalmi szabadsága és egyenlősége? Elsődleges fontosságú közügy, közfeladat annak garantálása, hogy valamennyi állampolgár -munkavégzés révén – gondoskodhasson a megélhetéséről. Ez egyrészt azt jelenti, hogy az egyes individuumok maguk dönthetik el, hogy milyen közvetlen fogyasztói igényeik kielégítését akarják biztosítani, és milyen termelő munkával. Másrészt beleszólást jelent abba, hogy milyen közös szükségletek kielégítését (ezért feladatok ellátását) tartják szükségesnek, és ennek fedezetét milyen többletmunkával (illetve adófizetéssel) tudják biztosítani. Vagyis a közvetlen demokrácia mindenki számára lehetőséget teremt, hogy közvetlenül, az eredményt befolyásoló módon részt vegyen mind a saját (privát és társadalmi) szükségleteinek meghatározásában, kialakításában, mind a kielégítésük feltételeinek megteremtésében.

A közvetlen demokrácia gyakorlatának a liberális rendszerétől eltérő antropológia felel meg. A közvetlen demokrácia elősegíti az aktív magán­ember és az elvont, eszmei közember (társadalmi lény) közötti szakadás felszámolását. Ez a gyakorlat nem választja külön az egyén személyes és társadalmi oldalát, hanem az egyének mint egységes szubjektumok számára biztosít fokozatosan bővülő mozgásteret. (A „demokratikus életformák következtében a benne résztvevő emberek szemléleti, átélési, gondolkodási stb. köre minőségileg megváltozik; amennyiben így az ember egyéni élete szervesen magában foglalja a közéletet is".)

Lukács hangsúlyozza, hogy az individuális és a társadalmi átalakulás nem külön úton halad, hanem – végeredményben – ugyanaz a folya­mat. „A népi demokrácia új formáit csak a tömegek, tehát az emberek cselekvése teremtheti meg, s ha ezek a formák megszületéshez segítik az új, immár nem megcsonkított embert, úgy ez az ember is önmagát teremtette meg."

Az emberek közvetlen demokratikus együttélésében és együttműkö­désében megteremtődik a társadalmi lehetősége annak, hogy az indivi­duumok belsőleg egységes (belső kompromisszumok nélküli) személyi­ségekké váljanak, és – tendenciájában – ilyenekként cselekedjenek.

***

A liberalizmus empirikusan nem azonos a fasizmussal. Fogalmilag azonos vele. Az antropológiai gyökérzetük közös. A liberális rendszer termeli ki folyamatosan azt a belsőleg és külsőleg duális embert, aki adott esetben az arisztokratikus szélsőségek nyersanyagává válik. A liberális arisztokratizmus minőségi kiteljesedése a fasizmus. Liberalizmus és fasizmus egy tőről fakad: az egységes személyiség hiányából.

A liberalizmus lukácsi fogalmának történelmi lényege: a korábbinál na­gyobb szabadság a magánegyénnek – a személyiség kettévágása árán. A magánszabadság megnövelése a létbiztonság társadalmi feltételeinek csökkentésével. Ennek – történelmileg megvalósítható – ellenpontja a magán- és társadalmi lényként egynemű individuum. Más szavakkal: az egységes személyiség nevében fellépő gyakorlati humanizmus, embervédelem.

Visszajutottunk a lukácsi kiindulóponthoz: a belsőleg harmonikus egyén esélyeinek kérdéséhez. Lukács tehát nem adja fel a személyes individualitás iránti ifjúkori elköteleződését, de mivel – következtetése szerint – ennek kialakíthatósága döntően a társadalmi körülményektől függ, ez utóbbit helyezi előtérbe az elemzéseiben. A „harmonikus em­beri egyéniség", „teljes, sokoldalú és kiteljesedett emberi egyéniség" történelmi lehetőségének megteremtését akarja, ezért arra a kérdésre koncentrál, hogy melyek „az emberi egyéniség harmonikus kiteljesülésé­nek gazdasági és társadalmi alapjai". A lukácsi értelemben harmonikus személyiség a társadalomalakulat közvetlen demokratikus szerveződé­sének a terméke.