A marxistává vált, korábban szabadpiachívő kínai szerző szerint az állandó felhalmozás kényszerében élő kapitalista társadalmi rendszer nem egyeztethető össze a Föld ökológiai rendszerének fenntarthatóságával. A klíma stabilizálására szolgáló intézkedések növelnék a kapitalisták költségeit, és visszafognák a tőkefelhalmozás ütemét, ezért igen kevés állam lesz hajlandó egyoldalúan komoly kibocsátáscsökkentést felvállalni, s nincs olyan hegemón hatalom, amely képes lenne kordában tartani a rendszert. Alapvető társadalmi változásokra van szükség.

Történelmi rendszerként a kapitalizmus először Nyugat-Európában ala­kult ki a XVI. század kezdetén, és azóta folyamatosan terjedve maga alá gyűrte az egész földgolyót (Wallerstein, 1979). A kapitalizmus időszaká­ban a világ népessége, a fogyasztás és a termelés egyaránt korábban soha nem tapasztalt, robbanásszerű növekedésen ment keresztül. Az emberek és a Föld ökológiai rendszere közötti anyagcsere volumene túlnőtt az ökológiai rendszer természetes működésének lehetőségein.¹ Az emberiség napjainkban olyan többdimenziós, globális környezeti vál­sággal kénytelen szembesülni, amely immár a civilizáció és az emberiség túlélésének alapjait fenyegeti.

A globális klímaváltozás az egyik legfontosabb – és potenciálisan a legkatasztrofálisabb – tünete ennek a válságnak. Ma már tudományos konszenzus alakult ki abban, hogy az üvegházhatást okozó gázok kibo­csátása – amelyek elsődleges oka a fosszilis tüzelőanyagok használata (és ezek jelentik a globális kapitalizmus legfontosabb energiaforrását) – a globális átlaghőmérséklet észlelt emelkedésének fő okozója (IPCC, 2007a).

Az utóbbi években Kína vált a globális kapitalista gazdaság legfőbb motorjává, és átvette a vezető helyet az Egyesült Államoktól az üveg­házhatást okozó gázok kibocsátása terén is. A legfontosabb üvegház­hatást okozó gáz, a széndioxid globális kibocsátásában Kína és az USA együttesen mintegy 40 százalékért felelős. Ha e két ország – globális kötelezettségeinek megfelelően – nem tesz valódi lépéseket a kibocsátás mérséklésére, akkor lényegében esély sincs arra, hogy a globális kibo­csátás olyan szintre csökkenhessen, amely lehetővé teszi az éghajlat stabilizálódását.

Naivitás lenne azt képzelni, hogy a klíma stabilizálását el lehet érni a jelenlegi társadalmi rendszer történelmi keretei között. Az Egyesült Államokban, Kínában és általában véve az egész világon a klíma sta­bilizálására irányuló valódi, hatékony intézkedések alapvető társadalmi változásokat előfeltételeznek és igényelnek. Ebben az előadásban fel­mérem a klíma stabilizálásának geopolitikai és technológiai perspektíváit, és a kívánatos kibocsátás-csökkentés alternatív technikai lehetőségeit vázolom fel az Egyesült Államok, Kína, illetve a világ számára. Amellett érvelek, hogy egyetlen lehetséges forgatókönyv szerint sem lehet kom­patibilis egymással az éghajlat stabilizálása és az olyan ütemű tőkefel­halmozás, amilyet a kapitalista rendszer gazdasági és politikai stabilitása megkíván. Előadásom záró részében pedig olyan lehetséges – az USA-t, Kínát és a világ többi részét érintő – társadalmi változásokat vitatok meg, amelyek révén elérhetővé válna a klíma stabilizálódása.

Kapitalizmus és klímaváltozás

Angus Maddison adatai szerint időszámításunk kezdete és i.sz. 1000 között a világgazdaság éves növekedése 0,01 százalék, míg 1000 és 1500 között évi 0,1 százalék volt. Ez az ütem 1500 és 1800 között évi 0,3 százalékra, míg 1820 és 2000 között már évi 2,2 százalékra nőtt. Az időszámításunk kezdetét követő első évezred során a világgazdaság jószerével alig növekedett. A rákövetkező fél évezredben a világgaz­daság volumene megduplázódott, ám e növekedés jelentős részét a népesség növekedése eredményezte. Azalatt a három évszázad alatt, amikor a kapitalizmus kialakult és meggyökerezett Nyugat-Európában, a világgazdaság teljesítménye megháromszorozódott. Végül pedig, az elmúlt kétszáz évben, mikor a kapitalizmus világszerte elterjedt és uralma alá hajtotta az egész földgolyót, a világgazdaság volumene több mint ötvenszeresére duzzadt (Maddison, 2003). Természetesen nem véletlen, hogy a modern gazdasági növekedés (amely exponenciális ütemben fejlődik és növekedési pályája végtelennek tűnik) csakis a kapitalista korszakban alakulhatott ki.

A korábbi osztálytársadalmakhoz hasonlóan a kapitalizmus is olyan társadalmi rendszer, amelyben a társadalom által termelt többletet (a teljes termelésnek azt a hányadát, amely a népesség alapvető szükség­leteinek kielégítésén felül megmarad) egy olyan kiváltságos kisebbség tartja ellenőrzése alatt, amely e társadalom uralkodó osztályát képezi. Ám a korábbi társadalmaktól eltérően a kapitalizmus az egyetlen valaha is létezett társadalmi rendszer, amelyben a piaci viszonyok a társadalom gazdasági és szociális életét teljes mértékig átitatva domináns szerepet játszanak.

Az olyan egykori osztálytársadalmakban, mint az ókori Egyiptom, a mezopotámiai civilizációk, a Római Birodalom, a középkori Európa, a kínai birodalmak, az arab és az oszmán birodalmak, az indiai mogulok birodalma vagy éppen az inkák világa, a többlettermék elosztása és felhasználása jellemző módon politikai folyamatokon keresztül reali­zálódott, vagy összhangban volt az adott társadalom bevett kulturális, vallási vagy társadalmi normáival. Jóllehet, a piaci viszonyok mindig is léteztek ezekben a társadalmakban – sőt bizonyos történeti kon­textusokban még virágzottak is – mégsem dominálták e társadalmak gazdasági és szociális életét, és többnyire egy sokkal nagyobb léptékű szükségletekre épülő gazdaság függvényei voltak. A népesség túlnyomó többsége (akik leginkább parasztok voltak) olyan termelést végeztek, amely közvetlenül saját alapvető szükségleteik kielégítésére irányult. Az uralkodó osztály leginkább az egész társadalomra kényszerített politikai követelmények vagy vallási előírások segítségével volt képes kisajátítani a többletterméket. A többlettermék szinte teljes egészében az uralkodó osztály luxusfogyasztásának, vagy olyan egyéb, nem ter­melő jellegű tevékenységeknek a fedezésére szolgált, mint a katonai hódítások – így igen kevés maradt belőle tőkefelhalmozásra és technikai fejlesztésre. A kereskedelmi jellegű kapitalista tevékenységeket politikai és vallási jellegű korlátozások sújtották, nem ritkán állami elnyomással is kiegészítve.

Ezzel szemben a kapitalizmusban a többlettermék kisajátítása és felhasználása elsődlegesen a piac működésén keresztül megy végbe, az egyes áruk magántulajdonosai között realizálódó cserék formájában. Míg a korábbi társadalmakban a termelés célja általában a népesség szükségleteinek, illetve az elitek konkrét luxusigényeinek kielégítése volt (legyen szó akár rezidenciákról, síremlékekről, kastélyokról, ékszerekről, ínyencségekről vagy éppen hadi dicsőségről), addig a kapitalizmusban maga a pénzcsinálás (vagyis a profit) vált a termelés céljává. A kapita­lizmust tehát nem a magántulajdon vagy a piac megléte különbözteti meg a korábbi osztálytársadalmaktól, hanem az, hogy a kapitalizmus az egyedüli gazdasági rendszer, amely a profit termelésén alapul.

Amikor a piaci viszonyok kiterjedtek és meghatározóak (vagyis a gazdasági és társadalmi élet szinte minden aspektusa pénzben mér­hetővé és kifejezhetővé válik), az egyes kapitalisták, a vállalkozások és az államok az egymás közötti versengés szükségletének állandó, intenzív nyomása alá kerülnek. Azok, akik nem képesek érvényesülni a piaci versenyben, megszűnnek kapitalistának lenni. A versenyben pedig bármely kapitalista, vállalkozás vagy állam csakis úgy tud fennmaradni és érvényesülni, ha a rendelkezésére álló többlettermék (profit vagy adó) egy jelentős részét tőkéjének felhalmozódásába fekteti. Ennek eredményeként a kapitalizmusban egyértelmű, rendszerszintű tendencia van arra, hogy a népesség, a termelés és a fogyasztás egyre fokozódó mértékben növekedjen.

Az az elképzelés, hogy a kapitalizmusban uralkodó piaci verseny arra motiválja és kényszeríti az egyéneket és a vállalkozásokat, hogy megtakarításokat halmozzanak fel, és ezeket a megtakarításokat új tőkékbe vagy új technológiákba fektessék, valójában meglehetősen bevett koncepció, amelyet széles körben elfogadnak a klasszikus, a neoklasszikus, az osztrák iskolához tartozó és a marxista közgazdászok is (bár a hagyományos neoklasszikus közgazdaságtan figyelmen kívül hagyja a piaci verseny dinamikus természetét). Egyértelmű, hogy az új tőkébe való befektetés nagyobb alaptőkékhez és jelentősebb termelési eredményekhez vezet. Az új technológiákba fektetett tőke bármely adott tőke vagy munkaerő számára jobb eredményeket tesz lehetővé, és általában véve szintén a termelés növekedéséhez vezet. Amíg nem alakulnak ki olyan körülmények, ahol az átfogó és domináns piaci viszo­nyok nem jelentenek egyben átfogó és domináns piaci versenyt, addig nehéz elképzelni, hogy az általunk ismert kapitalizmus nem generálja a gazdasági növekedés inherens, erőteljes tendenciáit. Még ma is sokan éppen ezt tekintik a kapitalizmus legfőbb erényének.

Adam Smith például az emberi fejlődés négy történelmi szintjét vizs­gálva (vadászat, pásztorkodás, mezőgazdaság, és „kereskedelem", vagyis kapitalizmus) azt hangsúlyozta, hogy csakis a kapitalizmust jellemzi a tőkefelhalmozásra való heves törekvés. Mind David Ricardo, mind pedig John Stuart Mill megemlítette azt a lehetőséget, hogy a tőkefelhalmozás végül egy „stacionárius állapotba" torkollik. Ugyanak­kor ez a stacionárius állapot mindkettőjük szerint a profitráta esésének hosszú távú tendenciájából következik. Vagyis Ricardo és Mill staci­onárius állapota gyakorlatilag a profitcélú termelés végét jelenti, így az általunk ismert kapitalizmus végét is. Karl Marx a bérmunkát és a profitért folyó termelést a kapitalizmus alapvető vonásainak tekintette, és hangsúlyozta az áruviszonyok átfogó, domináns jellegét a kapitaliz-musban.² Immanuel Wallerstein, a világrendszer-elmélet legjelentősebb teoretikusa egyértelműen olyan történelmi rendszerként határozta meg a kapitalizmust, amely „vég nélküli tőkefelhalmozásra" törekszik (Wallerstein, 1979). James Gustav Speth, az elismert környezetkutató szintén a szüntelen gazdasági növekedést tartja a modern kapitalizmus meghatározó vonásának (Speth, 2008).

Az ökológiai fenntarthatóság eléréséhez arra van szükség, hogy az emberi hatás az ökológiai rendszer minden dimenziójában olyan szin­teken stabilizálódjon, amelyek belül maradnak a rendszer természetes működési lehetőségein. Ha a gazdaság outputja korlátlanul növekszik, akkor az emberi hatás stabilizálásához, a gazdasági output egységeire vetített hatást (az összes erőforrás kihasználásában és a környezet­szennyezés minden aspektusában) nullára kellene csökkenteni. És mivel teljességgel lehetetlen azt elérni, hogy az ember gazdasági aktivitása semmiféle hatással ne legyen a környezetre, egy vég nélkül növekvő gazdaság elkerülhetetlenül az ökológiai fenntarthatóság kárára van.

Az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC, Intergovernmental Panel on Climate Change) jelentése szerint (IPPC, 2007b) 2000 és 2050 között a globális széndioxid kibocsátást 50-85 százalékkal kellene csökkenteni ahhoz, hogy elkerülhető legyen a preindusztriális korszakhoz képest mért 2-2,4 Celsius-fokos globális melegedés, amelyet általánosan olyan határértéknek tartanak, amely szükséges lenne az emberiség és a civilizáció túlélését fenyegető klímakatasztrófa megelőzéséhez. Azon­ban az IPCC jelentések publikálása óta számos újabb tanulmány arra mutatott rá, hogy az IPCC alaposan alábecsülte mind a klímaváltozás lehetséges következményeinek súlyosságát, mind pedig a probléma sürgető voltát, ezért sokkal drasztikusabb intézkedésekre van szükség a civilizációt fenyegető katasztrofális konzekvenciák elkerülésére (lásd pl. Hansen et al. 2008). Martin Parry, az IPCC munkacsoportjának al­elnöke nemrégiben úgy vélekedett, hogy 2050-ig még a kibocsátás 80 százalékos csökkentése is csupán 70 százalék esélyt adna egy 2 fokos felmelegedés elkerülésére (Pearce, 2008; az interjú nem határozza meg, hogy melyik évtől kellene elérni ezt a csökkentést).

James Hansen, a világ egyik vezető klímatudósa szerint a légkör jelenlegi 385 ppm-es [parts per million = milliomod] széndioxid-koncent­rációjának 350 ppm alá kellene csökkennie ahhoz, hogy a klímaváltozás ne léphesse túl azokat a „fordulópontokat", ahonnan már végképp kike­rül bármiféle emberi ellenőrzés alól. Hansen javaslata szerint azonnal le kellene állítani az összes új szénerőmű építését, és 2030-ig a ma működő hagyományos széntüzelésű erőművek mindegyikét be kellene zárni (Hansen, 2008).

Hansen 350 ppm-es elvárása nagyjából megfelel az IPCC által kívána­tosnak tartott 85 százalékos csökkentésnek.³ A jelentés a továbbiakban már abból a feltételezésből indul ki, hogy a széndioxid-kibocsátás 2000 és 2050 közötti 85 százalékos csökkentése szükséges az éghajlat sta­bilizálásához. Ez éves lebontásban 3,7 százalékos csökkentést jelent. Az 1. ábra egybeveti a fosszilis fűtőanyagokból származó széndioxid-kibocsátás éves adatait és a kibocsátás intenzitásának a GDP-re vetített éves adatait (a globális széndioxid-kibocsátás arányát a globális GDP-hez) 1960 és 2006 között, valamint a klíma stabilizálásához szükséges korlátozások éves adatait.

1960-tól 2006-ig a globális kibocsátás minden egyes évben jóval az el­várt 85 százalékos csökkenés szintje fölött mozgott. Valójában a kibocsá­tás intenzitása szinte egyik évben sem csökkent olyan mértékben, hogy az megfelelt volna ennek a 85 százalékos csökkenésnek. A kibocsátás intenzitását jelző mutatók alapvetően jelzik, hogy milyenek lehetnének az emissziós ráták, ha a gazdasági növekedés zéróra csökkenne. így, a technikai fejlődés adott jellegét tekintve a globális gazdasági növeke­désnek azonnal véget kellene vetni ahhoz, hogy egyáltalán reményünk legyen a klíma stabilizálására. Másfelől viszont, mivel a gazdaság és a globális kibocsátás 2000 után is növekedett, a klíma stabilizálásához még sürgősebb kibocsátás-csökkentésre van szükség, mint amit az 1. ábra mutat.

A klímaváltozás geopolitikája

Még ha technológiailag lehetséges volna is a klíma stabilizálását össze-férhetővé tenni a gazdasági növekedéssel, az erre irányuló törekvések a kapitalizmus világrendszerének keretei között valószínűleg lebírhatat­lan politikai akadályokba ütköznének. A kapitalizmus az államok közötti versenyen alapuló rendszer, ami elengedhetetlen a tőkefelhalmozásnak kedvező politikai viszonyok kialakításában (Wallerstein, 1979; Arrighi, 1994). A világrendszer keretein belül az egyes államok az egymással folytatott gazdasági és katonai küzdelem örökös kényszerében léteznek.

A klíma stabilizációjához szükséges a hagyományos fosszilis energia­források kiváltása nem szénalapú energiahordozókkal (amelyek jelenleg többnyire drágábbak a fossziliseknél), vagy olyan új energiahatékonysági intézkedéseket kell tenni, amelyeket a vállalkozások önmaguktól nem lennének hajlandóak bevezetni (az ilyen újfajta energiahatékonysági intézkedések gazdasági ára így nagyobb lenne gazdasági hasznuknál). Eszerint a klíma stabilizálására szolgáló intézkedések végső soron nö­velnék a kapitalisták rövidtávú és középtávú költségeit, és visszafognák a tőkefelhalmozás ütemét. Ezért igen kevés állam lesz hajlandó egyoldalú­an komoly kibocsátás-csökkentést felvállalni, hiszen ez alaposan aláásná a világrendszerben elfoglalt versenyhelyzetüket. Másrészt viszont nem létezik olyan világkormány, amely hatékonyan megfegyelmezhetné az egyes kapitalista államokat, és előtérbe helyezhetné a rendszernek mint egésznek a hosszú távú, strukturális érdekeit.

Történelmileg a sikeres hegemón hatalmak időről-időre egyfajta meg­hatalmazott világkormányként funkcionáltak, és igyekeztek fenntartani az államok közötti versengés és a rendszerszintű érdekek közötti bizonyta­lan egyensúlyt. Mindazonáltal napjainkban, mikor az USA hegemóniája hanyatlik, nem látszik fellépni olyan örököse, amely a következő hege­món hatalomként képes lenne hatékonyan kordában tartani a rendszert.⁴

A problémát tovább bonyolítja az a tény, hogy a kapitalizmus világ­rendszerét a jövedelmek, a jólét és a hatalom megoszlásának alapvető egyenlőtlenségei jellemzik. A rendszeren belül az egyes államok, a nemzetközi munkamegosztásban mutatkozó relatív előnyeik és hátrá­nyaik szerint három strukturális pozícióban lehetnek: központi (centrum), félperiferiális vagy periferiális országok (Wallerstein, 1979).

A centrum-országok közül az Európai Unió sürgeti leginkább a klíma stabilizálására irányuló globális erőfeszítéseket. 2007-ben az Európai Bizottság bejelentette, hogy széndioxid-kibocsátását 2020-ra az 1990-es szinthez képest 20 százalékkal szándékozik csökkenteni. Mindazonáltal az európai szándék maga is messze elmarad attól a szinttől, amely a klíma globális stabilizálásához szükséges lenne. A globális kibocsátásban Európa jelenleg elfoglalt relatív helyzetét tekintve az európai redukciós terv – már amennyiben megvalósulna – mindössze a kínai emissziós ráta egy-két évi növekedését lenne képes ellensúlyozni.⁵ Ráadásul, bár a legutóbbi európai csúcstalálkozó (amelyre Poznanban került sor 2008 decemberében) megerősítette a 20 százalékos csökkentés tervezetét, ám egyben számos engedményt tett a nehéziparnak és a kelet-európai országoknak. A megállapodás azt is lehetővé tette az európai országok számára, hogy „krediteket" vásárolva tehessenek eleget a kibocsátás csökkentésére irányuló kötelezettségeiknek, amelyeket úgy szerezhetnek meg, ha a világ más részein a kibocsátást csökkentő beruházásokba kez­denek. Ez olyan kibúvókat kínál, amelyek az egész redukciós tervezetet felhígítják (The Economist, 2008).

Másrészről pedig a fosszilis energiahordozókhoz (főképpen a kőolaj­hoz) és az igencsak pazarló energetikai infrastruktúrához kötődő amerikai kapitalista osztály mind a mai napig meglehetősen vonakodik komo­lyan elkötelezni magát a klíma stabilizálása mellett. Talán az Obama-kormányzat alatt egy jóval aktívabb attitűd jelenik meg ez irányban. Ám az még bizonytalan, hogy az Obama-kormányzat valóban hajlandó lesz-e kellőképpen hatékony tettekre és vállalásokra.

Habár történetileg a centrum-országok a felelősek az atmoszférá­ban felhalmozódott üvegházhatást okozó gázok legnagyobb részének kibocsátásáért, az elmúlt évek során a nagy félperiferiális országok (az úgynevezett „feljövő piacok") kibocsátása áll a gázkoncentráció nö­vekedésének legnagyobb hányada mögött. A Világbank adatai szerint manapság az „alacsony és közepes jövedelmű" országok bocsátják ki a globális széndioxid mintegy felét, és háromnegyeddel részesednek a kibocsátás 2000 és 2004 közötti növekedéséből (World Bank, 2008). A nagy félperiferiális országok kibocsátásának jelentős csökkentése nélkül nem mutatkozik esély a globális klíma stabilizálására.

A gyorsütemű tőkefelhalmozás és gazdasági növekedés dacára a nagy félperiferiális országok, mint Brazília, Kína, India, Mexikó és Dél-Afrika, még jócskán le vannak maradva a centrum-országok mögött az egy főre eső jövedelem és az erőforrások felhasználása szempontjából. Sőt, ezek az országok éppen az olcsó munkaerőt és az olcsó természeti erő­forrásokat használják fel „viszonylagos előnyként" a globális kapitalista versengésben. A gyors gazdasági növekedésre ahhoz is szükségük van, hogy csillapítsák a hazai politikai és társadalmi feszültségeket.⁶

Nem meglepő, hogy a legfontosabb „feljövő piacok" uralkodó elitjei a felé az álláspont felé konvergálnak, amely hevesen elutasít mindenféle akciót a klíma stabilizálása érdekében, és ezáltal a gazdasági növeke­dés visszafogásával fenyeget, illetve azt hangoztatják, hogy az éghajlat stabilizálásának teljes gazdasági terhét a centrum-országok vállára kell rakni.

2008 júliusában, a Japánban tartott G8-as csúcstalálkozón (szerteága­zó vitákat követően) a nyolc legfontosabb ipari ország vezetőinek sikerült bizonytalan egyetértésre jutniuk abban, hogy 2050-re 50 százalékkal csökkentik széndioxid-kibocsátásukat (ám a kezdő évet nem határozták meg). Ezt az öt legnagyobb „felzárkózó ország" vezetői azonnal elutasí­tották. Brazília, Kína, India, Mexikó és Dél-Afrika vezetői azt követelték a „fejlett országoktól", hogy 2050-re kibocsátásukat az 1990-es szinthez képest 80-95 százalékkal csökkentsék, és pénzügyi segítséget sürgettek a „fejlődő országok" számára a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás megkönnyítésére. Hu Csin-tao kínai elnök kijelentette, hogy Kína fejlődő országként az iparosításra és az emberek életszínvonalának emelésére fog összpontosítani. Az öt ország vezetőinek közös nyilatkozata hangsú­lyozta, hogy a „fejlett országoknak" „vezető szerepet kell játszaniuk az üvegházhatást okozó gázkibocsátás ambiciózus és teljes csökkentésé­ben" (Hornby, 2008; Wintour és Elliott, 2008).

Mikor a világ vezetői az ENSZ-megbeszélésekre Lengyelországba utaztak, hogy egy új megegyezést dolgozzanak ki a jórészt hatástalan­nak bizonyult kiotói egyezmény helyett, Kína arra szólította fel a „fejlett országokat", hogy GDP-jük egy százalékát (vagyis több mint 300 milliárd dollárt) segítségként ajánljanak fel a „fejlődő országoknak" az üvegház­hatást okozó gázok csökkentésére, és lássák el azokat „zöld" technoló­giákkal. Cserébe viszont Kína semmiféle konkrét emisszió-csökkentési tervet nem ajánlott fel. A Financial Times riportere beszámolt arról, hogy „a tárgyalásokon résztvevő tisztviselők szerint nem valószínű, hogy a kínai követelés egyetértésre fog találni a fejlett országok körében, ám jól tükrözi a szegényebb országok között elterjedt hangulatot" (Dyer és Harvey, 2008).

Klímastabilizáció és gazdasági növekedés

Ebben a fejezetben néhány alternatív forgatókönyvet tekintünk át az emisszió korlátozására. Ezek a forgatókönyvek azt hangsúlyozzák, hogy a klíma stabilizálásához szükséges emissziós korlátozások semmiféle valószerű esetben sem lehetnek kompatibilisek a gazdasági növeke­désnek azzal a mértékével, amelyet a kapitalista gazdasági és politikai stabilitás megkíván.

A sugárzásos fűtés [radiative forcing] tekintetében a széndioxid mintegy háromnegyedét adja az atmoszférában található hosszú távú üvegházhatást keltő gázoknak, és több mint 100 százalékát a teljes nettó emberi terhelésnek, amennyiben az aeroszolok hatását is figyelembe vesszük (IPCC, 2007a). A légkör növekvő széndioxid-koncentrációja elsődlegesen a fosszilis energiahordozók elégetéséből ered. A széndi­oxid-kibocsátás csökkentéséhez és a klíma stabilizálásához az emberi energiafogyasztásnak és a gazdasági tevékenységnek alapvető válto­zásokon kell keresztülmennie.

A fosszilis energiahordozók jelenlegi felhasználásának három lehet­séges alternatívája van: a megújuló energiaforrások, az atomenergia, valamint a széndioxid-leválasztás és -tárolás. A széndioxid-leválasztás és -tárolás óriási tárolókat igényel, ezért jelentősen csökkentené az energiatermelés hatékonyságát, és növelné az energiára fordítandó be­ruházásokat. Ennél is fontosabb azonban, hogy a széndioxid-leválasztás és -tárolás kereskedelmi jelentőségű alkalmazására vajmi kevés esély nyílik 2030 előtt, és még akkor sem lesz alkalmazható az erőművek egy jelentős részénél, miközben az éghajlat stabilizálásához a globá­lis széndioxid-kibocsátásnak legkésőbb 2015-től csökkennie kellene (Greenpeace International, 2008a).

A nukleáris energia termeléséhez urániumra van szükség, amely nem megújuló energiaforrás, és a hagyományos nukleáris reaktorok hasz­nálatával a készletek hamar ki fognak merülni. Az Energy Watch Group 2006-os jelentése szerint a világ ismert és feltételezett urániumkészletei már csak 30-70 évig lesznek elegendőek. Ráadásul a nukleáris reaktorok építésének lassú ütemét figyelembe véve az elkövetkező években az újonnan elkészült atomerőművek éppen csak arra lesznek elegendőek, hogy kiváltsák az elavult, leállítandó atomerőműveket.

A tenyésztőreaktorok (amelyek képesek 100 százalékkal megnövelni az urániumforrás élettartamát) építése igen sokba kerül, fenntartásuk és üzemeltetésük bonyolult, és komoly biztonsági aggályokat vetnek fel. Ez a technológia még vélhetőleg évtizedekig nem forrja ki magát. A nukleáris fúziós technológiára vonatkozó előrejelzések – amely elméletileg szin­te korlátlan energiaforrást jelentene – még ennél is bizonytalanabbak (Heinberg, 2004. 132-139.; Kunstler, 2005. 140-146.; Trainer, 2007. 119-124.).

A megújuló energiaforrások közül csak a szélenergiának és a napener­giának van hosszabb távon valódi esélye arra, hogy a jelenlegi globális energiaigénynek, vagy akár többszörösének megfelelhessen. De még a szélenergiának és a napenergiának is vannak hosszú távú fizikai korlátai. Ráadásul a szél és a napsugárzás változó, időszakos energiaforrások, ami gátat szabhat elterjedésüknek a elektromos energiaszolgáltatásban, és ugyanakkor csakis elektromos energia termelésére használhatóak (Lightfoot és Green, 2002; Trainer, 2007).

Az energia a modern indusztriális gazdaság alapköve. A fosszilis ener­giahordozók felcserélése más energiaforrásokkal alapvető változásokat igényel a társadalom energetikai, szállítási és ipari infrastruktúrájában. Még ha figyelmen kívül hagyjuk is a legalapvetőbb korlátokat, a kibocsá­tás csökkentésének és a szénalapú energia kiváltásának lehetőségeit az infrastruktúra kiépítésének lehetőségei is korlátok közé szorítják.

Egy olyan világban, amely túllépett a fosszilis energiahordozókon, a legkülönfélébb megújuló energiaforrásokból nyert elektromos energia fogja a főszerepet játszani a teljes energiafogyasztásban. Mindazon­által az erőművek és az egyéb elektromos berendezések felépítése nem csupán financiális forrásokat, hanem speciálisan képzett és tapasztalt munkásokat, technikusokat és mérnököket is igényel, nem beszélve az olyan felszerelésekről és anyagokról, amelyeket csupán erre specializálódott üzemek képesek előállítani. Nem elegendő csupán kinyomni pár milliárd dollárt, és arra számítani, hogy ez majd megújuló elektromosságot generál. Ehelyett új munkásokat, technikusokat és mérnököket kell képezni, új felszereléseket és anyagokat kell előállítani. Mindez, valamint maga a rendszer kiépítése nem csupán forrásokat, de időt is igényel. Így afféle általános elvként kijelenthető, hogy bármely időszakot tekintve az energiaipar teljes fejlesztési kapacitása húzza meg a megújuló energiák terjedési ütemének felső határát.⁷ Ráadásul komoly fejlesztések szükségesek az elektromos hálózat kiterjesztésére és átalakítására, a közlekedés, az ipar és a lakossági fogyasztás nagy részének elektronizálására.

Az 1. táblázat bemutatja a világ energiaellátásának történeti alakulá­sát, valamint három lehetséges jövőbeni forgatókönyvét, amelyekben a fosszilis energiafogyasztás a klíma stabilizálásának érdekében csökken (ennek néhány feltételét a táblázatot követő szövegben részletezzük). Az 1-es, a 2-es és a 3-as forgatókönyv szerint a világon 2005 és 2050 között minden egyes évben 200, 400, illetve 800 gigawattnyi szél- és napenergián alapuló erőmű épülne. Ezek szerint a forgatókönyvek szerint a világgazdaság éves növekedési üteme -0,05 és +1,8 százalék közé esne.

Az 1. forgatókönyv szerint például a fosszilis energiahordozók fo­gyasztása 2005 és 2050 között 87 százalékkal csökkenne. Másrészről viszont 2050-re a világon több mint 9000 gigawattnyi szél- és napenergiát hasznosítanának, és az adott időszakban a nukleáris energia, a vízener­gia, valamint az egyéb megújuló forrásokból nyerhető energia aránya megduplázódna. A megújuló energiaforrások nagymértékű bővülése dacára így a világ energiaellátása a 2005-ös szinthez képest mintegy 60 százalékkal csökkenne. Ugyanakkor a világ energiahatékonysága több mint kétszeresére nőne, és ennek megfelelően a világgazdaság outputja csupán kis mértékben maradna a 2005-ös szint alatt (a világméretű reál GDP = a világ energiafogyasztása * a világ energiahatékonysága).

A szél- és napenergián alapuló előrevetített fejlesztések érzékletesen egybevethetőek a világ energiaipari beruházásainak mai adataival. 2005-ben világszerte 124 gigawattnyi fejlesztés történt, ha az összes típusú energetikai beruházást figyelembe vesszük (EIA, 2008b). 2007-ben glo­bálisan 20 gigawattnyi fejlesztés jutott a szélenergiára, míg a megelőző évben kevesebb, mint 2 gigawattnyi beruházás történt a napelemes (PV) elektromosság területén (BP, 2008b).

A forgatókönyv elképzeléseit más hosszú távú energetikai terveze­tekkel is érdemes egybevetni. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) napjainktól 2050-ig éves szinten átlagosan 70 gigawattnyi szélener­gia- és 50 gigawattnyi napenergia-beruházást jelez előre (ez összesen 120 gigawatt évente) (IEA, 2008). A Greenpeace International (2008b) 2050-ig mindösszesen 6600 gigawatt nap- és szélenergia-beruházást prognosztizál, ez éves lebontásban átlag 150 gigawattot jelent 2005 és 2050 között.

1980-tól 2005-ig a világ energiahatékonysága (az energiafelhaszná­lásnak a GDP-hez viszonyított aránya) évi 1,4 százalékkal növekedett. Az 1. táblázat azt feltételezi, hogy a világ energiahatékonyságának növe­kedése eléri az évi 2 százalékot. Összehasonlításképpen, a Nemzetközi Energiaügynökség 2005 és 2050 között a világ energiahatékonyságának évi 1,4-1,7 százalékos növekedésével számol (IEA, 2008). Lightfoot és Green (2001) a világ energiahatékonyságának hosszú távú fizikai lehetőségeit vizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy ha 2100-ig feltételezzük a teljes potenciál kihasználását, akkor a növekedés éves szintre lebontva 1990 és 2100 között a 0,8-1,3 százalékos határok között mozogna.

Az efféle optimista várakozások ellenére a szükséges kibocsátás-csök­kenés eléréséhez az 1. forgatókönyv szerint a világgazdaság növekedé­sének teljesen le kellene állnia. Tekintetbe véve, hogy a világ népessége nagyjából évi 1 százalékkal növekszik, csak a 3. forgatókönyv számol az egy főre eső jövedelem némi növekedésével.

Ugyanakkor a 3. forgatókönyv érvényesüléséhez világszerte évente 800 gigawatt kapacitású szél- és naperőmű építésére lenne szükség. Évi 800 gigawatt energiakapacitás kiépítése nagyjából annyit tesz, mintha minden évben újraépítenék az Egyesült Államok és Kína teljes energiaiparát. Az amerikai energiaügynökség, a US Energy Information Administration (EIA) becslései szerint a közeljövőben 1 gigawattnyi szél­energia-beruházás 1,4 milliárd dolláros, míg 1 gigawattnyi beruházás a napelemes elektromosság termelésébe 5,6 milliárd dolláros tőkét igényel (EIA, 2008c). Ha a világon évente 800 gigawattnyi nap- és szélerőművet építenek, akkor a nap- és szélerőművek egyenlő arányát feltételezve ez évente 2,8 billió [2800 milliárd] dolláros tőkeráfordítást igényelne. Ez 45 év alatt 126 billió dollár lenne. Mindez még nem tartalmazza az elektromos hálózatok kiterjesztésének és átalakításának, illetve az egész gazdasági infrastruktúra elektronizálásának járulékos költségeit.

1913 és 1950 között, egy olyan időszakban, amely magába foglalta a két világháborút és a nagy gazdasági világválságot is, a világgazdaság évi átlag 1,9 százalékos növekedést mutatott (Maddison, 2003). 1960 és 2005 között a világgazdaság éves növekedési mutatói csupán három esetben, 1974-1975-ben, 1980-1982-ben és 1991-1993-ban estek 2 százalék alá. Ezeket általában jelentősebb világméretű gazdasági válság­periódusokként (valamint a politikai és társadalmi instabilitás növekedé­sének időszakaiként) szokás értékelni.⁸ így még a 3. forgatókönyv is csak olyan teljesítményt mutat, amely semmivel nem jobb a korábbi globális korok gazdasági válságperiódusainál és geopolitikai káoszánál – vagyis nyugodtan tekinthetjük a permanens világválság forgatókönyvének. Ha a történelmi tapasztalatok vezérfonalul szolgálhatnak, akkor látjuk, hogy a három forgatókönyv egyike sem képes a kapitalista világrendszer gaz­dasági és politikai stabilitását biztosítani.

Társadalmi változás és a klíma stabilizálása

1. Társadalmi változás az USA-ban és a klíma stabilizálása

A 2. táblázat olyan alternatív forgatókönyveket vázol fel az USA és Kína számára, amelyek megfelelnek a klímastabilizáció támasztotta követel­ményeknek. A globális kibocsátás-csökkentés eléréséhez 2050-ig az USA egy főre eső kibocsátását a világ átlagához kell közelíteni, és az amerikai fosszilis energiahordozó-felhasználást 2005 és 2050 között 97 százalékkal csökkenteni kell.

Az 1-es, a 2-es és a 3-as forgatókönyv elvárásainak megfelelően az USA 50, 100, illetve 200 gigawattnyi szél- és naperőművet építene 2005 és 2050 között minden egyes évben. Összehasonlításképpen: 2007-ben az USA teljes működő energiakapacitása 1000 gigawatt körül volt, és az összes energiaipari beruházás – minden energiatípust figyelembe véve – csupán 11 gigawatt (EIA, 2008a). Ehhez jön még, hogy a forgatókönyvek szerint a nukleáris- és vízenergiából, valamint egyéb megújuló energia­forrásokból fejlesztett elektromosságnak is duplájára kellene növekednie az USA-ban 2005 és 2050 között, és az amerikai energiahatékonyságnak 2050-re a világ átlagához kellene idomulnia.

A megkívánt kibocsátás-csökkenés eléréséhez az USA éves gazdasá­gi növekedésének az 1-es, a 2-es és a 3-as forgatókönyvnek megfele­lően -0,6, +0,5, illetve +1,7 százaléknak kellene lennie. Csupán a 3. for­gatókönyv enged meg némi növekedést az egy főre eső jövedelemben. Ám ehhez a forgatókönyvhöz (amely a hagyományos értelemben véve még mindig sokkal rosszabb gazdasági teljesítményt jelent a múlthoz képest) az Egyesült Államoknak 200 gigawattnyi nap- és szélerőművet kellene üzembe állítania minden egyes évben. Amennyiben ennek fele szélerőmű, a fele pedig napelemes erőmű, akkor a közeljövőben várható árakat tekintve ez évi 700 milliárd dolláros beruházást jelent.⁹ A financiális szempontoktól eltekintve, mérnöki szempontból ez akkora feladat lenne, amely az USA teljes energiaiparának újjáépítését igényel­né minden öt évben.

Másfelől viszont a kibocsátás-csökkentés megtakarításokat jelentene a fosszilis energiahordozók területén. 2005-től 2050-ig az USA fosszilis energiahordozó-fogyasztása az elvárások szerint 2040 millió tonna kőolajnak megfelelő mértékben csökkenne, ez éves szinten 45 millió tonnát jelent (vagy 330 millió hordó olajnak megfelelő mennyiségű fosszilis energiahordozót). 70 dolláros hordónkénti olajárral számolva (ez nagyjából a 2007-es átlagár) a kezdeti éves megtakarítás csak mintegy 23 milliárd dollár lenne. Tíz év elteltével az éves megtakarítás 230 milliárd dollárra emelkedne. 30 év kellene ahhoz, hogy a fosszilis energiahordo­zók fogyasztásának csökkenéséből származó éves megtakarítás végre a megújuló energiahordozók kiaknázásához szükséges költségek fölé emelkedjen.

De a megújuló energián alapuló elektromosságtermelő kapacitás ki­építése önmagában korántsem lenne elegendő. A jelenlegi elektromos hálózat elavult, és csupán kis részben képes megfelelni az olyan idősza­kos jellegű elektromos energiaforrások kihívásának, mint a szél- vagy a napenergia. Ezért az ország teljes elektromos hálózatát újjá kell építeni. Ráadásul a szelet és a napot csupán elektromosság termelésére lehet felhasználni, és nem alkalmasak a szállítás és a közlekedés, az ipar, illetve számos más tevékenység céljaira. A biomassza mennyiségének korlátait (lásd az 1. táblázathoz tartozó szöveget) figyelembe véve ahhoz, hogy a megújuló energiák lehessenek a gazdaság elsőszámú energia­forrásai, a közlekedés és a többi infrastruktúra jelentős részét újjá kell építeni és elektronizálni kell. Mindezt a költséget egybevetve, az elkö­vetkező évtizedben a megújuló energiaforrások fejlesztése és az USA energiastruktúrájának átállítása éves szinten legalább 500-700 milliárd dollárba kerülne, de az is lehet, hogy még ennél is többe.

Az Obama-kormányzat új energiapolitika kidolgozását és bevezetését ígéri, és azt, hogy az USA komoly kötelezettségeket vállal az üvegház­hatást okozó gázok kibocsátásának csökkentésében. Mindazonáltal egyelőre nemigen látni konkrét bizonyítékokat arra, hogy azok a lépések, amelyeket Obama kész megtenni, felnőnek a klíma stabilizálásának feladatához. A 2008-as választási kampányban Obama azt ígérte, hogy az elkövetkező évtizedben 150 milliárd dollárt költenek az alternatív energiaforrásokra (Walsh, 2008). Abban az új gazdaságélénkítő terv­ben, amit az elnök legújabban javasolt, két év alatt 100 milliárd dollárt szánnak energiaügyi és környezetvédelmi projectekre (McDonough, 2008). Ezek a vállalások messze alatta maradnak annak, amelyeket az USA-nak tennie kellene ahhoz, hogy megfeleljen a klímastabilizálódás globális elvárásainak, ráadásul a gazdaság stagnálásánál többet nem is képesek elérni.

Miként lehetne finanszírozni a klíma stabilizálásához szükséges éves beruházásokat? Ezt az összeget szénkvóták árveréséből, szénadókból vagy más adókból lehetne összegyűjteni. De akár így, akár úgy – vala­kinek meg kell fizetnie a költségeket. Ki lesz hát az a valaki? Finanszí­rozható lenne a dolog az amerikai munkásosztályra kivetett adókból? Ez a munkásosztály már ma is a csökkenő reálbérrel, a növekvő eladóso­dással, az állandóan emelkedő egészségügyi költségekkel küszködik. A munkásosztály létfenntartási költségeinek egy újabb, ilyen léptékű emelése megsemmisüléssel fenyegetné az amerikai kapitalizmus teljes legitimációját. Netán finanszírozható lenne az amerikai kapitalista osztály­ra kivetett adókból? Az Egyesült Államok teljes adózás utáni vállalkozói profitja mintegy egy billió dollár. Meglehetősen valószínűtlennek tűnik, hogy az amerikai kapitalisták hajlandóak lennének lemondani profitjuk több mint feléről. Esetleg több külföldi kölcsönt lehetne felvenni? Évi 500-700 milliárd dollárral több kölcsön felvétele az USA kereskedelmi deficitjét, amely jelenleg a GDP 5 százaléka, a duplájára növelné. Az Egyesült Államok külföldi eladósodása pillanatok alatt az egekbe szökne, és az amerikai államkincstár csődje borítékolható lenne.

Eltekintve attól a kérdéstől, hogy vajon az USA klímastabilizációs beru­házásait lehetséges-e megfelelő módon finanszírozni, az Egyesült Álla­moknak globális kötelezettségei teljesítéséhez átlag évi 7,7 százalékkal kell csökkentenie a fosszilis energiahordozók felhasználását. Akár szén­dioxid-kvótákkal, akár széndioxid-adókkal, vagy más mechanizmusokkal érik ezt el, a klíma stabilizálására irányuló törekvések egyértelműen a fosszilis energiahordozók árának jelentős emelkedését fogják okozni (egy piacgazdaságban ez az egyetlen módszer arra, hogy a fosszilis energiahordozók fogyasztása csökkenjen). Hacsak az elkövetkező né­hány évben a megújuló energiahordozók költségei nem csökkennek nagymértékben, és termelésük nem terjed el széleskörűen, akkor mindez az energiaárak jelentős és tartós emelkedésében fog realizálódni.

Ha Kína, India és a többi nagy félperiferiális ország nem kíván komoly és hatékony részt vállalni a klíma globális stabilizálásának feladatából (ami meglehetősen valószínű), akkor az emelkedő energiaköltségek hatására a még megmaradt ipari tőke is egyszerűen a perifériára és a félperifériára fog vándorolni az USA-ból, Nyugat-Európából és a többi centrum-országból.

Az USA kormányzata megpróbálhat befolyást gyakorolni a tőkemozgá­sokra és kikényszeríteni valamiféle „fair trade"-et. De vajon politikailag jár­ható-e ez az út? A tőkemozgások szabályozása nem csupán a pénztőke mozgásait kell, hogy kontrollálja, de a „közvetlen külföldi beruházásokat", valamint az adott cégeken belüli, de határokon átívelő kereskedelmet is. És elképzelhető-e mindez az alapvető kapitalista tulajdonviszonyok megváltoztatása nélkül?

Ha az Obama-kormányzat nem lesz képes az USA-t biztosan a klí­mastabilizáció útján tartani (ami nem csupán gesztusokat jelent, hanem 2050-ig a kibocsátás 97 százalékos csökkentését), akkor sokkal radi­kálisabb politikai változásokra lesz szükség, mint az a „változás", amit Obama folyamatosan emleget.

2. Társadalmi változás Kínában és a klíma stabilizálása

A kívánatos globális kibocsátás-csökkenés eléréséhez 2050-ig Kína egy főre eső kibocsátási rátájának a globális átlag felé kell konvergálnia, és az ország fosszilis tüzelőanyag-felhasználásának 2005-től 2050-ig 86 százalékkal kell csökkennie. Az 1-es, a 2-es és a 3-as forgatókönyvnek megfelelően (2. táblázat) Kínának 50, 100 illetve 200 gigawattnyi szél- és naperőművet kellene építenie minden egyes évben 2005 és 2050 között. Összehasonlításképpen, 2006-ban Kína teljes működő energiatermelő kapacitása 622 gigawatt volt (Cui, 2008. 218.). A nukleáris- és vízenergi­án, valamint egyéb megújuló energiaforrásokon alapuló áramtermelésnek

2005 és 2050 között a négyszeresére kellene emelkednie, és az ország energiahatékonyságának 2050-re a világátlaghoz kellene idomulnia.

Az 1-es, 2-es és 3-as forgatókönyvnek megfelelően a kínai gazdaság növekedésének 1,5, 2,5, illetve 3,7 százalékosra kellene csökkennie. Úgy tűnik, hogy Kína még így is képes lenne bizonyos mértékű pozitív növekedést kitermelni. Mindazonáltal ezek a ráták is jelentős csökkenést jelentenek az ország gazdaságának korábbi, történelmi növekedési üte­méhez képest. Kína gazdasági növekedése igen gyors ütemben megnö­velte az egyenlőtlenségeket, és elmélyítette a társadalmi konfliktusokat. Általános vélekedés szerint Kínának legalább 7-8 százalékos növekedést kell produkálnia hogy kellőképpen növelhesse a foglalkoztatottságot, és fenntarthassa a társadalmi stabilitást (Roubini, 2008). A forgatókönyvek­ben előrevetített 1,5-3,7 százalékos növekedés így messze elmarad attól, amire az ország gazdasági és politikai stabilitásának fenntartásához szükség lenne.

Az előrevetített növekedési mutatók a 2005 és 2050 közötti átlagnö­vekedésre vonatkoznak. Ha az elkövetkező években a kínai gazdaság továbbra is erőteljesen növekszik, akkor az ország igen gyorsan ki fogja meríteni gazdaságnövekedési „kvótáját". Például, amennyiben 2005 és 2020 között a kínai gazdaság bővülése évi 8 százalék lesz, akkor a 2050-re tervezett kibocsátás-csökkentési célok eléréséhez 2020 és 2050 között a három forgatókönyvnek megfelelően -1,6 vagy -0,1 százalékos csökkenést, illetve 1,7 százalékos növekedést kellene teljesítenie.

A forgatókönyvek azt feltételezik, hogy Kína minden egyes évben 50-200 gigawattnyi szél- és naperőművet állít majd üzembe, és nem veszik figyelembe a technikai és fizikai korlátokat. Ám a valóságban Kí­nának meglehetősen szűkös fizikai kapacitása van a megújuló energiák terén. A tengeri és szárazföldi szélerőművek területén Kína hosszú távú fizikai potenciálját mintegy 1000 gigawattra becsülik (Cui szerk., 2008. 273.). A napcellás elektromosság ennél sokkal többe kerül, és éjszakán­ként nem termel energiát. Ennél ígéretesebb naptechnológiának számít a napenergiás hőtechnológia [solar thermal technology], más néven a napsugárzás-gyűjtő technológia [solar concentrating technology], ame­lyek használatával a napenergiát hő formájában tárolni tudják, és így az időszakosság sokkal kevesebb problémát okoz. Viszont a napenergiás hőtechnológia leginkább a trópusi és szubtrópusi sivatagokban használ­ható. Kínának viszont nincs efféle területe.

Amint ezt fentebb már érintettük, amennyiben Kína nem szánja rá magát, hogy a globális kibocsátás-csökkentés elvárásainak megfelelő­en komoly és hatékony lépéseket tegyen, akkor nem sok remény van a klíma stabilizálódására. Ugyanakkor meglehetősen valószínűtlen, hogy a kínai kormányzat Kína globális kötelezettségeit szem előtt tartva önként megteszi a szükséges intézkedéseket. A gazdaság bővülésének ezekkel járó jelentős csökkenése ugyanis pontosan az a dolog, amelyet a kínai kormányzat politikailag egyszerűen nem fogadhat el.

Mindez azt jelentené, hogy az emberiség végzete elkerülhetetlen? Ez attól függ, hogy miként alakulnak a politikai küzdelmek Kínában, illetve általában a világon. A jelenlegi kínai kapitalista fejlődési modell három pilléren nyugszik: az exportorientált gazdasági növekedésen, a hatalmas tömegű olcsó munkaerő nagymértékű kizsákmányolásán, illetve a ter­mészetes erőforrások és a természeti környezet súlyos kiuzsorázásán.

Ahogyan a gazdasági válság egyre tovább mélyül, Észak-Amerika és Nyugat-Európa vezető kapitalista országainak ismétlődő gazdasági nehézségekkel kell szembesülniük. Ha az előttünk álló néhány évben a gazdaság képes lesz is magához térni, a gazdasági növekedésnek akkor is igen hamar gátat fog szabni a kőolaj-kitermelés világméretű csökke­nése.¹⁰ Egy elhúzódó globális gazdasági válság igen rossz hatással lesz Kína exportorientált gazdasági növekedésére.

A kínai és külföldi kapitalisták mindmáig szinte teljes szabadságot élveztek a kínai munkások kizsákmányolása terén. Ám ahogy Kína munkaerő-tartaléka kezd kimerülni, és a migráns munkások tízmilliói fokozatosan letelepednek a városokban, a kapitalisták és a munkások közötti erőegyensúly lassanként a munkások irányába fog eltolódni. Az elmúlt évek során a tengerparti tartományokban már sor került némi nyo­másra a fizetések emelése érdekében, és a kínai kormány is tett néhány visszafogott lépést a munkakörülmények javításáért, hogy így biztosít­hassa a társadalmi stabilitást. Egy-két évtizeden belül számítani lehet rá, hogy a kínai munkásosztály is követni fogja más országok munkásainak példáját, gazdasági és politikai küzdelmekre szerveződik, és egyre több gazdasági, társadalmi és politikai jogot követel majd magának. A kínai munkásosztály politikai ébredése pedig aláássa majd a kínai kapitalizmus jelenlegi modelljének alapjait.

Kína energiafogyasztásának 70 százaléka a kőszénen alapul. Az ország a világ kőszéntermelésének közel felét adja, ám a hivatalosan fel­becsült széntartalékoknak csak egy nyolcadával rendelkezik (BP, 2008a). Richard Heinberg szerint (2008) Kína széntermelése 2015 és 2030 között már hanyatlani fog. 2020 körül az ország valószínűleg óriási energiavál­ság elé néz, ahogy a széntermelés növekedése nagymértékben lelassul majd.¹¹ A közelgő energiaválság egész sor olyan gazdasági és politikai láncreakciót indíthat be, amelyek előbb-utóbb Kína teljes mai társadalmi rendszerét romba dönthetik. És mi következik azután?

Lehet abban is reménykedni, hogy Kína uralkodó elitjei készek lesznek önként lemondani politikai és gazdasági hatalmukról, és hagyják majd, hogy az ország egy békés, demokratikus átalakuláson menjen keresz­tül. Ez esetben a kínai nép nyílt, racionális viták során, demokratikus konszenzus alapján dönthetne Kína sorsáról. Remélhetőleg egy ilyen vitában a kínai nép kollektíve arra a meggyőződésre fog jutni, hogy a klíma stabilizálása és a globális fenntartható gazdaság kialakulása Kína saját alapvető, hosszú távú érdeke, amelyeknek abszolút prioritást kell kapniuk a kínai társadalom átalakítása során.

Ám, sajnos sokkal valószínűbbnek látszik, hogy a kínai uralkodó elitek mindaddig ragaszkodni fognak hatalmuk és kiváltságaik fenntartásához, ameddig az csak lehetséges. Ugyanakkor Kína jelenlegi társadalmi rendszere tovább már nemigen tartható fenn. Ezért a rezsim felbomlását nagy valószínűséggel több évtizedes politikai és társadalmi káosz követi majd, ami pusztító hatással lesz a kínai népre.

Másfelől viszont az ipari termelés széthullásával és a fogyasztás nagymértékű csökkenésével Kína sokkal kevesebb üvegházhatást okozó gázt fog a légkörbe bocsátani. Ez semmi esetre sem az a forgatókönyv, amelyet jelen sorok írója kívánatosnak tartana, de a kínai gazdaság szétesése objektíve lehetőséget és időt biztosíthatna a világ többi része számára, hogy megtegyék a klíma stabilizálásához szükséges lépése­ket. Közben a különféle társadalmi osztályok és politikai erők hosszú távú küzdelembe kezdhetnek, hogy eldöntsék, ki marad felül, és miként alakítják majd Kína jövőjét.

3. A globális társadalmi változás és a klíma stabilizálása

Mint minden társadalmi rendszer, a kapitalizmus léte és működése is adott történelmi feltételektől függ. Mivel a történelmi feltételek elkerülhe­tetlenül hajlamosak a változásra, egy bizonyos ponton túl már kétségkívül annyira átalakulnak, hogy a kapitalizmus történelmileg nem lesz már többé életképes. Immanuel Wallerstein úgy érvelt, hogy évszázadok könyörtelen gyarapodása után a rendszer alapjába épülő gazdasági, po­litikai és ökológiai ellentmondások immár egy olyan pontra jutottak, ahol a kapitalizmus történelmi keretein belül többé már nem lehet megoldani őket. A kapitalizmus immár strukturális válságának korába lépett, és nem valószínű, hogy túléli a XXI. század közepét. Az emberiség jövője a globá­lis osztályharctól függ, amely meghatározza majd, hogy milyen társadalmi rendszer/rendszerek emelkedik/emelkednek majd ki (már ha kiemelkedik valami) a jelenlegi rendszer széthullása után (Wallerstein, 2003).

A globális klímaválság csupán az egyike ezeknek az alapvető el­lentmondásoknak a hosszú sorában. Az államok közötti versengés és a geopolitikai konfliktusok miatt a kapitalista rendszerben a klíma stabilizálására irányuló erőfeszítések előtt leküzdhetetlen akadályok tornyosulnak. Sőt, amint azt fentebb láthattuk, a klíma stabilizálása még a legoptimistább feltevések szerint sem békíthető össze a gazdasági növekedés olyan ütemével, amilyet a kapitalista gazdasági és politikai stabilitás megkívánna.

Legutóbbi könyvében James Gustave Speth, a világ egyik legelismer­tebb környezetkutatója, akitől messze áll a politikai radikalizmus, arra a megállapításra jutott, hogy lehetetlen elérni a környezeti fenntartható­ságot a modern kapitalizmus körülményei között (vagyis abban a gaz­dasági rendszerben, amely folyamatos gazdasági növekedést generál), és alapvető társadalmi változásokra van szükség a globális környezeti katasztrófa elkerüléséhez. „[A mai] politikai-gazdasági rendszer, amelyet itt modern kapitalizmusnak nevezünk, pusztító a környezetre nézve, és nem kis mértékben, hanem olyannyira, hogy az az egész bolygót fenyegeti; az emberek ezért megoldást fognak követelni, és a jelenlegi rendszer nem lesz számukra megfelelő; vagyis a rendszert rákényszerítik majd a változásra" (Speth, 2008. 194.).

Vagyis a kapitalizmus többé már nem életképes történelmi opció. így vagy úgy, de alapvető társadalmi változásokra fog sor kerülni az előt­tünk álló évtizedekben. A világ elnyomottjainak és kizsákmányoltjainak történelmi feladata megragadni a történelmi lehetőséget, és olyan új társadalmat építeni, amely a demokrácián, az egalitarizmuson és az ökológiai fenntarthatóságon alapul.

A kapitalizmus széthullása és a posztkapitalista társadalom kiala­kulása nem jelent automatikus garanciát a klímaválság megoldására, és az ökológiai fenntarthatóság sikeres alkalmazására. Az viszont kétségtelen, hogy a globális kapitalista piac által gerjesztett verseny­kényszer megszűntével az emberiség megszabadulna a felhalmozás állandó és heves szükségletétől. Az emberiség olyan helyzetbe kerül, hogy alkalmazhatja kollektív racionalitását. Remélhetőleg az emberek világszerte olyan nyílt, racionális és demokratikus vitába kezdenek majd, amelybe nem csupán a gazdasági és politikai vezetőknek, illet­ve az értelmiségi szakértőknek lesz beleszólása, hanem a munkások és parasztok széles tömegeinek is. Egy ilyen globális kollektív vitából olyan globális demokratikus konszenzus születhet, amely a globális társadalmi átalakuláson keresztül végül a klíma stabilizálásához és az ökológiai fenntarthatósághoz vezet.

Mindez túl idealistának hangzik? De vajon valóban számíthatunk-e rá, hogy a világot ma uraló elitek a világ népességének alapvető szük­ségleteit szem előtt tartva megfelelnek a klímaváltozás kihívásainak? Végső soron a klíma stabilizálása csak akkor valósulhat meg, ha a világ népességének túlnyomó része (és nem csupán az elitek és az ökológia­ilag tudatos középosztálybeliek) megértik a valószínűsíthető hatásokat, azokat saját életükre vonatkoztatják, és aktívan, öntudatosan részt vál­lalnak a klíma stabilizálásának globális feladatából.

Habár ma lehetetlen megjósolni, hogy milyen pontos formát ölt majd a posztkapitalista társadalom, mégis vannak olyan objektív történelmi meghatározottságok, amelyeket a jövő nemzedékeknek is figyelembe kell venniük, miközben saját történelmüket formálják.

Először is, az ökológiai fenntarthatóság alapján a jövő társadalmában a piaci viszonyok nem kaphatnak domináns szerepet. Mint már szó esett róla, ameddig egy társadalom gazdasági és társadalmi viszonyait a piac uralja, addig az egyének és a vállalkozások a gazdasági növekedés hajszolásának állandó, kikerülhetetlen nyomása alatt léteznek. Ezt a nyomást nem lehet korlátozott, a piac uralmát meg nem kérdőjelező kormányzati intézkedésekkel megszüntetni, hiszen az egyes kormányok a globális piacon maguk is állandó versenybe kényszerülnek más orszá­gokkal a gazdasági növekedés utáni hajszában.

Ennek megfelelően egy ökológiailag fenntartható társadalomban a társadalom többlettermékeinek felhasználását és elosztását valamiféle társadalmi kontroll alá kell vetni, legyen az akár politikai jellegű, akár bevett társadalmi normák rendszere. Egy ilyen társadalom lehet, hogy gazdaságilag kevésbé lesz hatékony (ha a „hatékonyságot" a ma elfo­gadott kritériumok szerint nézzük), mint a kapitalista társadalom, de az is lehet, hogy fordítva alakul a dolog. Mindazonáltal a hatékonyság leg­jobb esetben is csupán másodlagos fontosságú lehet a posztkapitalista korszakban. Az emberiség és a civilizáció túlélése érdekében a legalap­vetőbb szükséglet annak biztosítása, hogy az emberi gazdálkodás az ökológiai rendszer természetes kapacitásának keretei között maradjon. Egy (a hagyományos értelemben vett) „rossz hatásfokú" gazdasági rend­szerrel, amely korlátozott, stabil fogyasztással működik, az emberiség esélyt kap a túlélésre. Egy olyan gazdasági rendszerrel, amely magas hatékonysággal generál gazdasági növekedést, az emberiség igen ha­mar kollektív öngyilkosságot fog elkövetni.

Másodszor, a jövő posztkapitalista rendszere nem valamiféle történel­mi vákuumból fog létrejönni. Éppen ellenkezőleg, reflektálnia kell majd azokra a politikai és társadalmi eredményekre, amelyek a kapitalista korszakban születtek. A legfontosabb, hogy illeszkedjen a dolgozó osztályok politikai tudatosságának és szervezkedési kapacitásának relatíve (a prekapitalista korszakhoz viszonyítva) magas fokához, va­lamint megfeleljen a népesség történelmileg meghatározott „alapvető érdekeinek".

A fenti két történelmi előfeltétel azt sugallja, hogy a létrejövő posztkapitalista társadalom két alappillére vélhetőleg a többlettermék feletti társadalmi kontroll valamilyen formája (vagyis hogy a többlettermék elsajátítása és használata politikai és társadalmi processzusokon, lehe­tőleg demokratikus tervezésen, és nem a piaci viszonyokon keresztül fog végbemenni), valamint a termelőeszközök társadalmi és közösségi tulajdonának valamiféle formája lesz majd.

1. ábra

A fosszilis fűtőanyagokból származó szén-dioxid-kibocsátás: Történelmi mutatók és a klíma-stabilizálás szükségletei (éves bontásban)

1. táblázat

A világ energiaellátása: történelmi mutatók és előrejelzések

Évek és for­gató-könyvek	Fosszilis energia­hordozók (Mtkm)	Nuk­leáris (Bwó)	Víz és egyéb (Bwó)	Szél és nap (Bwó)	Szél és nap (Gw)	Ener­gia-ellátás (Mtkm)	Ener-gia-ha-tékony-ság ($/ Toe)	Reál GDP (billió $)
Történelmi mutatók:
2005:              9260		2771	3193	139	64	9785	5720	56.0
1980-2005 (éves változás):						1,7%	1,4%	3,1%
Előrejelzések:
1. forgatókönyv:
2050:              1187		5542	6386	19863	9070	3921	13944	54,7
2005-2050 (éves változás):						-2,0%	2%	-0,05%
2. forgatókönyv:
2050:              1187		5542	6386	39573	18070	5616	13944	78,3
2005-2050 (éves változás):						-1,2%	2%	0,7%
3. forgatókönyv:
2050:              1187		5542	6386	78993	36070	9005	13944	125,6
2005-2050 (éves változás):						-0,2%	2%	1,8%

Forrás: A szerző összeállítása. Az energiaellátásra és a GDP-re vonatkozó történelmi adatok forrása: BP (2008a) és World Bank (2008). Mtkm: millió tonna kőolajnak megfelelő.

Bwó: billió wattóra (11,63 billió wattóra = 1 millió tonna kőolajnak felel meg).

Gw: gigawatt (az elektromosságtermelő kapacitás mérésére; 1 gigawatt csúcskapacitás mellett 1 milliárd wattóra vagy 0,001 billió wattóra elektromosság termelésére képes óránként).

Energiaellátás: a fosszilis fűtőanyagokból, nukleáris-, víz- és egyéb megújuló energiaforrásokból, illetve a szél- és napenergiából nyert teljes energia.

Energiahatékonyság: 2005-ös vásárlóerejű dollár osztva a tonnánkénti olaj­ekvivalenssel (Toe).

Reál GDP: a 2005-ös vásárlóerejű dollár billióiban mérve.

Az 1. táblázat előfeltételei:

1. A világ totális széndioxid kibocsátása a 2000-es szinthez képest 2050-ig 85 százalékkal csökken; ez a 2005-ös szinthez képest 87 százalékos csökkenés. Ez akkora mértékű kibocsátás-csökkentés­nek felel meg, amely – amint azt az IPCC jelentése állítja – képes megakadályozni azt, hogy a globális klíma 2 Celsius-fokkal mele­gedjen.

2. A földművelésből és egyéb forrásokból származó kibocsátás ugyan­olyan mértékben csökken, mint a fosszilis tüzelőanyagok elégetésé­ből származó kibocsátás.

3. A különféle fosszilis tüzelőanyagok változó összetételét figyelmen kívül hagyjuk. Ennek megfelelően a teljes fosszilis tüzelőanyag-fogyasztásnak kell a 2050-re 87 százalékkal csökkennie a 2005-ös szinthez képest.

4. A széndioxid-leválasztást és -tárolást az energiahatékonyságra való negatív hatása és magas beruházási költségei miatt nem vesszük számításba.

5. A biomasszából készített folyékony tüzelőanyagokat nem vesszük figyelembe. A biomassza-potenciált a művelhető földek és a víz mennyisége korlátozza. Sőt újabb tanulmányok azt bizonyítják, hogy a bio-tüzelőanyagok ténylegesen több üvegházhatást okozó gáz kibocsátását generálják, mint a fosszilis eredetű tüzelőanyagok.

6. A szél- és naperőművek 2050-ig jelentős mértékben elterjednek, és az alternatív forgatókönyveknek megfelelően az azokból nyert elektromos energia a ma fejlesztett teljes elektromos energia mintegy 100, 200, illetve 400 százalékát adja.

7. A szél- és naperőművek termelőkapacitása 25 százalékos éves kapacitás-hasznosítási rátával kell, hogy rendelkezzen. Tehát egy gigawatt szél- vagy naperőmű termelési kapacitása 2,19 milliárd wattóra elektromosságot kell, hogy termeljen egy év alatt. Össze­hasonlításként: 2007-ben az USA-ban a szélerőművek átlagos ka­pacitás-hasznosítási rátája 23, míg a naperőműveké 14 százalékos volt (EIA, 2008a).

8. A nukleáris-, víz- és egyéb megújuló energiaforrásokból származó áramtermelés megduplázódásával számolunk 2005 és 2050 között.

9. A primer elektromosságot, amilyen a nukleáris és megújuló energia­forrásokból nyert áram, elektromos energiatartalmával mérjük (11,63 milliárd wattóra = 1 millió tonna olaj fűtőértékével). A fosszilis tüzelő­anyagok behelyettesítését primer elektromossággal a hatékonyság növekedésének tekintjük.

2. táblázat

Energiaellátási forgatókönyvek: az USA és Kína (éves változási ráták)

Évek és forgatókönyvek	Energia­ellátás	Energiaha­tékonyság	Reál GDP
USA:
Történelmi mutatók (1980-2005):	0,9%	2,1%	3,1%
Előrejelzések (2005-2050):
1. forgatókönyv:	-2,6%	2%	-0,6%
2. forgatókönyv:	-1,5%	2%	0,5%
3. forgatókönyv:	-0,3%	2%	1,7%
Kína:
Történelmi mutatók (1980-2005):	5,3%	4,2%	9,8%
Előrejelzések (2005-2050):
1. forgatókönyv:	-1,4%	3%	1,5%
2. forgatókönyv:	-0,5%	3%	2,5%
3. forgatókönyv:	0,7%	3%	3,7%

Forrás: A szerző összeállítása. Az energiaellátásra és a GDP-re vonatkozó történelmi adatok forrása: BP (2008a) és World Bank (2008).

(Fordította: Konok Péter)

Eredeti megjelenés: Development and Change, special Forum issue 40/6 (2009. december) 1039-1061. 

Irodalom

Arrighi, Giovanni (1994): The Long Twentieth Century: Money, Power, and the Origins of Our Times. Verso, London.

Arrighi, Giovanni, Po-keung Hui, Kirshnendu Ray és Thomas Ehrlich Reifer (1999): „Geopolitics and High Finance", in Giovanni Arrighi és Beverly J. Silver et al.: Chaos and Governance in the Modern World System. 37-96. University of Minnesota Press, Minneapolis, London.

ASPO. Association for the Study of Peak Oil and Gas Ireland (2008), Newsletter No. 96. 2008. december. Website: http://www.aspo-ireland.org/contentFiles/newsletterPDFs/newsletter96_200812.pdf

BP (2008a): Statistical Review of World Energy 2008. Website: http://www.bp.com/productlanding.do?categoryld=6929&contentld=7044622.

BP (2008b): Renewable Energy Section. Website: http://www.bp.com/sectiongenericarticle.do?categoryld=9023767&contentld=7044196.

Cui, Minxuan szerk. (2008): Zhongguo Nengyuan Fazhan Baogao (Annual Report of China's Energy Development). ShehuiKexue Wenxian Chubanshe, Peking.

Dyer, Geoff és Fiona Harvey (2008): „China Puts Climate Talks Squeeze on West", Financial Times, 2008. október 29., 6.

EIA (US Energy Information Administration) (2008a): U.S. Summary Data-Electricity. Website: http://www.eia.doe.gov/overview_hd.html

EIA (2008b): International Data-Electricity. Website: http://www.eia.doe.gov/emeu/international/contents.html.

EIA (2008c). „Cost and Performance Characteristics of New Central Station Electricity Generating Technologies". Website: http://www.eia.doe.gov/oiaf/aeo/assumption/pdf/electricity.pdf#page=3.

Energy Watch Group (2006): Uranium Resources and Nuclear Energy. EWG-Series No. 1/2007, 2006. december. Website: http://www.energywatchgroup.org/fileadmin/global/pdf/EWG_Uraniumreport_12-2006.pdf

Galbraith, James (2008): The Predator State: How Conservatives Abandoned the Free Market and Why Liberals Should Too. Free Press, New York.

Greenpeace International (2008a): False Hope: Why Carbon Capture and Storage Won't Save the Planet. Website: http://www.precaution.org/lib/gp_report_false_hope.080505.pdf.

Greenpeace International (2008b): Energy Revolution: A Sustainable Global Energy Outlook. Website: http://www.greenpeace.org/international/news/energy-revolution-now271008.

Hansen, James (2008): „Tell Barack Obama the Truth – the Whole Truth", 2008. november 21. Website: http://www.columbia.edu/~jeh1/.

Hansen, James, Makiko Sato, Pushker Kharecha, David Beerling, Valerie Masson-Delmotte, Mark Pagani, Maureen Raymo, Dana Royer, James C. Zachos (2008): „Target Atmospheric CO₂: Where Should Humanity Aim?", 2008. október 8. Website: http://www.columbia.edu/~jeh1/.

Heinberg, Richard (2004): The Party's Over: Oil, War and the Fate of Industrial Societies. New Society Publishers, Gabriola Island.

Heinberg, Richard (2008): „Coal in China." MuseLetter, Number 195. June 27. 2008. Website: http://globalpublicmedia.com/museletter_coal_in_china.

Hornby, Lucy (2008): „Big Emerging Nations Demand G8 Greenhouse Gas Cuts", Reuters, 2008. július 8. Website: http://www.reuters.com/article/africaCrisis/idUST60132.

Hunt, E. K. (2002): History of Economic Thought. (Expanded Second Edition.) M. E. Sharpe, Armonk, London.

IEA (International Energy Agency) (2008): Energy Technology Perspectives 2008: Scenarios and Strategies to 2050, Executive Summary. Website: http://www.iea.org/Textbase/techno/etp/index.asp.

IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change) (2007a): „Climate Change 2007: The Physical Science Basis (Summary for Policy Makers). Contribution of Working Group I to the Fourth Assessment Report of the Intergovernmental Panel on Climate Change." Website: http://www.ipcc.ch.

IPCC (2007b): „Climate Change 2007: Mitigation of Climate Change (Summary for Policy Makers). Working Group III Contribution to the Intergovernmental Panel on Climate Change Fourth Assessment Report." Website: http://www.ipcc.ch.

Kunstler, James Howard (2005): The Long Emergency: Surviving the Converging Catastrophes of the Twenty-First Century. Atlantic Monthly Press, New York.

Lightfoot, H. Douglas és Christopher Green (2001): „Energy Efficiency Decline Implications for Stabilization of Atmospheric CO₂ Content". Centre for Climate and Global Change Research, Report No. 2001-7, McGill University, Montreal, Canada. Website: http://www.mcgill.ca/ccgcr.

Lightfoot, H. Douglas és Christopher Green (2002): „An Assessment of IPCC Working Group III Findings in Climate Change 2001: Mitigation of the Potential Contribution of Renewable Energies to Atmospheric Carbon Dioxide Stabilization." Centre for Climate and Global Change Research, Report No. 2002-5, McGill University, Montreal, Canada. Website: http://www.mcgill.ca/ccgcr.

Maddison, Angus (2003): The World Economy: Historical Statistics. Organisation for Economic Co-operation and Development, Párizs.

McDonough, Jay (2008): „Obama's New, New Deal", 2008. december 6. Website: http://www.examiner.com/x-243-Progressive-Politics-Examiner~y2008m12d6-Obamas-new-new-deal.

Monbiot, George (2008): „Apart from Used Chip Fat, There Is No Such Thing as a Sustainable Biofuel", The Guardian, 2008. február 12., Comment and Debate Section, 27.

Pearce, Fred (2008): „World Leaders »Failing to Get« Climate Message", 2008. december 15. Website: http://www.newscientist.com/article/dn16271-world-leaders-failing-to-get-climate-message.html.

Roubini, Nouriel (2008): „The Rising Risk of A Hard Landing in China: the Two Engines of Global Growth – U.S. and China – Are Now Stalling", 2008. november 4. Website: http://www.rgemonitor.com/roubini-monitor/254258/the_rising_risk_of_a_hard_landing_in_china_the_two_engines_of_global_

growth__us_and_china__are_now_stalling.

Speth, James Gustave (2008): The Bridge at the Edge of the World: Capitalism, the Environment, and Crossing from Crisis to Sustainability. Yale University Press, New Haven és London.

The Economist (2008): „Fiddling with Words as the World Melts", The Economist, 2008. december 20., 108-109.

Trainer, Ted (2007): Renewable Energy Cannot Sustain a Consumer Society. Springer, Dordrecht.

Wallerstein, Immanuel (1979): „The Rise and Future Demise of the World Capitalist System: Concepts for Comparative Analysis", in Immanuel Wallerstein: The Capitalist World-Economy: Essays by Immanuel Wallerstein. 1-36. Cambridge University Press, Cambridge.

Wallerstein, Immanuel (2003): The Decline of American Power. The New Press, New York, London.

Walsh, Bryan (2008): „Is Obama's Energy Plan Enough?", 2008. November 22. Website: http://www.time.com/time/health/article/0,8599,1859040,00.html?xid=rss-health.

Wintour, Patrick és Larry Elliott (2008): „A Deal on Climate Change – Then the Backlash", Guardian, 2008. július 9. Website: http://www.guardian.co.uk/environment/2008/jul/09/3.

World Bank (2008): World Development Indicators Online. Website: http://devdata.worldbank.org/dataonline.

WWF et al. (World Wildlife Fund, Zoological Society of London and Global Footprint Network) (2008): Living Planet Report 2008. Website: http://assets.panda.org/downloads/living_planet_report.pdf.

Jegyzetek

¹ A Living Planet Report 2008 adatai szerint a világ totális ökológiai lábnyoma, amely azt mutatja, hogy az emberiség milyen mértékben használja ki a Föld for­rásait, immár 30 százalékkal múlja felül a Föld regenerációs képességét (WWF et al. 2008).

² Smith, Ricardo, Mill és Marx közgazdasági nézeteihez lásd: Hunt (2002).

³ Az IPCC-jelentés szerint egy 85 százalékos széndioxid-kibocsátás csökkentés 2000 és 2050 között segíthetne abban, hogy a légkör széndioxid-egyenértéke (CO₂e) 445 ppm-en stabilizálódjon, ami a légköri széndioxid 350 ppm-es kon­centrációjának felel meg.

⁴ Történelmileg a kapitalista világrendszer hegemón hatalmai a globális léptékű erőszak gyakorlásának hatékony eszközein, valamint az univerzálisan elfogadott fizetőeszközökön nyugodtak – vagyis a katonai és a pénzügyi hatalmon (Arrighi et al. 1999). Néhányan úgy vélekednek, hogy napjaink fejlett kapitalista országai, így az USA vagy Európa példamutatással, a sztenderdek felállításával vezethetnék a globális klímaakciókat (lásd pl. Galbraith, 2008). Ám, amint arról még szó lesz, ha a periféria és a félperiféria országai nem kívánják feladni a gazdasági növeke­dést, vagy legalábbis redukálni azt, akkor nem világos, hogy ez a példamutatás (feltételezve persze, hogy ez a „példamutatósdi" politikailag könnyedén keresz­tülvihető lenne a fejlett kapitalista országokban) önmagában miként győzhetné meg a periféria és a félperiféria országait arról, hogy időben határozott lépéseket tegyenek a klíma stabilizálásának érdekében.

⁵ Kína ma a világ széndioxid-kibocsátásának mintegy 20 százalékát adja, míg az Európai Unió csak körülbelül 10 százalékát. Vagyis, ha a kínai kibocsátás évi 10 százalékot növekszik, az semmissé tenné az európai kibocsátás 20 százalékos csökkentését.

⁶ A Gini-index szerint Brazíliában, Kínában, Mexikóban és Dél-Afrikában is na­gyobb a jövedelem-eloszlás egyenlőtlenségének aránya, mint a fejlett kapitalista országokban (lásd a Wikipédián: http://en.wikipedia.org/wiki/List_of_countries_by_ income_equality ). India Gini-indexe kisebb, ám általános a nyomor. A középosztály ezekben az országokban arra vágyik, hogy a nyugati országok középosztályának szintjén élhessen. A dolgozók eddig abban a reményben tolerálták szörnyű élet-és munkakörülményeiket, hogy a nem túl távoli jövőben komoly javulásra nyílik majd lehetőség. A fenti országok kormányainak politikai legitimációjában komoly szerepet kap az a hallgatólagos ígéret, hogy hosszabb távon a teljes lakosság életszínvonala végül felzárkózik a nyugati országokéhoz.

⁷ Például egy olyan gazdaságot feltételezve, amely teljes tervezői és építési kapacitását felhasználva maximum évi 50 gigawattos erőmű-beruházásra képes bármely típusú erőműből, akkor ennek a gazdaságnak a megújuló energiákat generáló kapacitása durván maximum évi 50 gigawattal növekedhet.

⁸ A globális gazdasági recessziónak nincs általánosan elfogadott definíciója, mivel a világgazdaság bizonyos szektorainak hanyatlását más szektorok felíve­lése ellensúlyozhatja. Mindazonáltal a Nemzetközi Valutaalap (IMF) ma globális recesszióként definiál minden olyan időszakot, mikor a vásárlóerő-paritásban mért éves globális gazdasági növekedési ráta 3 százalék alá csökken. Lásd: http://www.economist.com/finance/displaystory.cfm?story_id=12381879

⁹   Ha a 200 gigawattot teljes egészében szélenergiából nyernék, akkor a teljes összeg „csupán" 280 milliárd dollárra rúgna. Ám a szélenergiából nyert elektro­mosság esetében komoly gondokat okoz az időszakosság, és a hagyományos elektromos hálózat megbízhatóságát igen megingatná, ha a teljes energiakapa­citáson belül a szélenergia részesedése 20 százalék fölé emelkedne. Hosszabb távon pedig a szélenergia terjedése is az elérhető földterület korlátaiba ütközik. Trainer (2007. 15-17.) úgy becsüli, hogy a szélenergiában rejlő maximális tech­nikai potenciál az USA-ban 300 gigawatt, és világszerte mintegy 1200 gigawatt (amely évi 200 gigawattos fejlesztéssel 6 év alatt teljesülne).

¹⁰ Egyre több bizonyíték van arra, hogy a világ kőolajtermelése igen hamar ha­nyatlásnak indul, vagy már be is lépett ebbe a fázisba. A kőolajtermelés jövőjére vonatkozó becslésekhez lásd: ASPO (2008).

¹¹ Kevéssé valószínű, hogy Kína külföldi energiaimport segítségével képes lesz majd úrrá lenni az energiaválságon. 2020-ra a világ kőolajtermelése várhatóan már visszafordíthatatlanul csökkenni fog. A jelentős mértékű szénimportot valószínűtlenné teszik a szénszállítás magas költségei, valamint az, hogy a fejlett kapitalista országokban (mint az USA vagy Ausztrália) a kőszénbányászatot társadalmi és környezetvédelmi szempontok miatt korlátok közé szorítják. Az elkövetkező években valószínűleg egyre nagyobb lesz a nemzetközi elszántság arra, hogy Kínát rávegyék a klíma stabilizálásában való részvállalásra, ami oda vezethet, hogy politikai megfontolásokból korlátozzák a Kínába irányuló energiaexportot.

A modern futball átalakulása a világrendszer hierarchikus felépítését tükrözi. A játékostőke szabad áramlása egyenlőtlen cserét eredményezett a centrumfélperiféria-periféria térségei között, megnövelve a korábbi egyenlőtlenségeket. A futballnak a tőke korlátlan uralma alá helyezése globális intézményi-hatalmi koncentrációhoz és totális piacosításhoz vezetett, ahol már nem az üzeleti reklám van a fociért, hanem a foci az üzletért. A harmadik világ és a félperiféria labdarúgásának „kivéreztetésével" előállt tőkekoncentráció magában foglalja a gyermekmunka és a bűnözés egyéb fajtáinak legalizálását is.

1.  A foci gyarmatosítása. A futball valamikor játék volt, sajátos kivonulás a mindennapok embert próbáló világából. E csapatjáték egyfajta felsza­badulást jelentett a bérmunka fizikai és idegi terheitől, kikapcsolódást játékosnak és nézőnek egyaránt. Mondhatnánk, hogy akkoriban – a XIX. század utolsó harmadában, amikor Angliában, majd a kontinensen elterjedt e játék – a szabadidő mint új emberi lehetőség bukkant fel a világrendszer legfejlettebb, leggazdagabb, gyarmatosító régióiban. Ám a szabadidő eltöltésének módja később rendkívüli módon felizgatta a tőke világát, megmozgatta a kapitalisták fantáziáját. Megkezdődött a futball (a Játék) piacosítása, profittermelésre való átállítása, melynek alighanem végső története bontakozik ki a szemünk láttára. A futball mint „totális játék" – azaz a játék mint olyan – kiirthatatlanul hozzátartozik az ember mint nembeli lény fejlődéséhez, talán éppen ezért is válhatott a „szabad­idő-iparok", a szórakoztatóipar, a médiaipar martalékává. Végbemegy a játék lerablása. A szó szoros értelmében. Ma odáig jutottunk – mint a Le Monde diplomatique egyik elemzése bemutatta -, hogy a Nemzet­közi Labdarúgó Szövetség (FIFA) a köztörvényes bűnözés televénye, egy maffiára emlékeztető szervezet, amelyen dollár-milliárdok mennek keresztül kenőpénzek, magánbizniszek, monopóliumok ajándékozása formájában. Olyan óriásmonopólium jött létre, amely a játék mint nem­zetközi üzlet fölött majdnem kizárólagos ellenőrzést gyakorol. Néhány multinacionális cég (mint például az Adidas) szinte mindent besöpör.¹ Eh­hez képest az éppen most folyó bochumi futballper, amelynek során több európai ország futballcsapatainak sok mérkőzését – köztük a magyar NBI négy mérkőzését is – „tipmixes" fogadási bundának nyilvánították, csupán e maffiaszerű fejlődés „talajszintű" megnyilvánulása, de mutatja a romlottság fokát, mélységét. A félperiféria, így Kelet-Európa országa­iban a világgazdasági válság körülményei között a futball területén, a törvények adta lehetőségeken belül egyre nehezebb profitot termelni; a politika által nagyban „serkentett" „kényszervállalkozók" próbálnak szerencsét ezen a területen is.

2.  Az új egyenlőtlenség és a politikai populizmus. Ismert tény (már az Eszmélet hasábjain is többször szóba került): a játékos tőke (munka­erő), és a tőke a világrendszer gyengébb régióiból áramlik a gazdag centrumba, lerombolva ezzel a helyi futball fejlődési lehetőségeit, sza­kadékot teremtve egyfelől a félperiféria és periféria nemzeti bajnokságai, másfelől a centrum országoké között. Ennek megnyilvánulása, hogy – a hivatalos propaganda és ideológiai manipuláció ellenére – az utolsó két-három évtizedben az egyes régiók futballjai között a különbségek, az egyenlőtlenségek nem csökkentek, hanem ellenkezőleg, a régi gazdagok javára változtak meg, tolódtak el. A „minőségi játékosok" a perifériáról, félperifériáról mennek a centrumba, és a „nem minőségi játékosok" cirkulálnak a centrum alsó osztályú illetve a félperiféria első osztályú csapataiban. Még a nemzetközi szinthez közelítő játékosok is az angol, francia, spanyol, olasz, holland, német első és másodosztályú csapatok kispadjait koptatják, hogy a munkaerő tartalékseregeként, egyfajta „jól fizetett munkanélküliként" álljanak rendelkezésre, míg példának okáért az afrikai vagy kelet-európai bajnokságokban szereplő csapatok az elvándo­rolt, „kiszivattyúzott" játékosokat saját harmadrendű játékosokkal pótolják, miközben a helyi futball-vezérek permanens módon a Nyugat utoléréséről papolnak. Az emberkereskedelem – amely valamikor bűncselekménynek számított – már sok éve norma a futball, a játék szférájában, olyannyira, hogy még a gyermekekre is kiterjed.² Tehát a mi régiónk, benne Magyar­ország futballistái a nagyobb nyugat-európai klubok számára csak a mun­ka tartalékhadseregét képezik, és számos – gazdasági, szociális és lelki természetű – okból erre vannak szocializálva, szinte predesztinálva. Már a gyermekfutballisták is közönséges exportcikkek és exportcikk-tudatuk van. Eleve ebben az üzleti- és versenyszellemben nevelik a játékosokat már gyermekkoruktól kezdve, mondván, menj azonnal külföldre, ahová csak tudsz, minél hamarabb csináljanak belőled egy kis profitot és te is jobban jársz az ottani munkabérrel, mint itthon, ahol a futballban egy lepusztult piac, és egy elpusztított futball-kultúra törmelékei között kellene botorkálnod. A legtöbb VB-résztvevő ország esetében, mindenekelőtt a periféria és a félperiféria országaiban már nem a nemzeti bajnokság a válogatás alapja, hiszen a legjobbak a nagy külföldi klubokban játszanak, magának a nemzeti válogatottnak az összetétele is elkerülhetetlenül és egyre intenzívebben kereskedelmi-üzleti és politikai vállalkozás függvé­nye lesz. A nemzeti válogatottak is egy „globális" klubcsapat (MU, Barca, Inter, Milan, Real stb.) jellegzetességeit veszik fel. Fő cél: az üzlet, noha az üzleti törekvések mögött mindig ott van a politika is, a politikai-hatalmi érdek, a populista politikai reklám. A félperifériás Magyarországon a libe­rális „multikulti" kormány ezt a fejleményt az „utolérés" útjának – egyre inkább alkalmazkodva a valósághoz, „rögös útjának" – nevezte. A kon­zervatív-nacionalisták az „utolérést" komolyan véve – a nemzeti presztízs nevében -, a politikai populizmus kényszerítő eszközrendszerével is újabb és újabb pénzeket pumpálnak a nemzeti labdarúgásba, hatalmi-politikai érdekek szerint, de rémesen kis hatékonysággal. Megirigyelve a régebbi múlt, az államszocializmus kezdeti szakaszának sikereit, ismét „felfújnak" egy-két klubot és a nemzeti válogatottat, annak az utópiának a jegyében, amely a multinacionális tőkével, a nyugati hatalmakkal való verseny abszurd ábrándjára épít. Eközben persze folytatódik minden épkézláb focista további kiárusítása – csak ami korábban kozmopolita tékozlás volt, most nemzeti érdeknek deklarálódik. A múló, pillanatnyi kis sikerek vagy azok lehetősége – jó propagandával – mindig fenntartja a reményt, hogy ez a szisztéma, illetve az utolérés logikája működni fog… A soros bukás után majd jönnek megint a liberálisok, akik kivonják az állami-politikai befektetéseket, pénzeket a fociból a demokráciára hivat­kozva – hiszen alapjában az adófizetők pénzéről van szó -, és elindul újra a mókuskerék a nem létező szabadpiac, az „exportorientált termelés" eszement propagandájával. Mindezen jelenségek megideologizálása nem ismer határokat.

3. Államnacionalizmus és etnonacionalizmus. Tehát a pénz, a tőke kor­látlan szabadsággal garázdálkodik, ami a futball területén (is) mindenféle színű zászló alatt zajlik. Ezt az egész folyamatot már régóta a nemzeti ideológia valamely válfajával igazolják, fedik el. A viszonylag új elem a rendszerváltáshoz is kapcsolódó etnonacionalista reneszánsz. Szinte törvény, hogy nincsen olyan nagy (tehát multinacionális!) futballklub vagy társaság, amely ne helyezné magát a nemzeti, valamely etnikai vagy éppen területi „kisebbségi" zászló alá. Tudjuk, a „középkorias" etnonacionalizmus újjáéledése természetes büntetés a világrendszer neoliberális természetű átszervezéséért az utóbbi három-négy évtized­ben. Az államilag szervezett és intézményesített nacionalizmus, amely maga is éleszti a nemzetiségi feszültségeket, egyúttal táplálja az etnikai gondolkodásmódot. A magyar futball-rasszizmustól a szlovákon át a szerb vagy horvát szélsőjobboldali ultranacionalistákig, általában az újfasiszta szervezkedés a stadionokban az etnonacionalista ideológiai kánonban mozog. Az államnacionalizmus látszólag szemben áll az etnikai gondolkodással. Persze gazdag történelmi tapasztalatok alap­ján tudjuk, hogy az államnacionalizmus, mint a hatalmi elit ideológiája bizonyos formaváltozatokban a legszervesebben kapcsolódik össze az etnikai gondolkodás mindennapi bornírtságaival, különösképpen Kelet-Európában. Az államnacionalizmus a többségi nemzetiség érdekeit pre­ferálja, hangsúlyozza. Ennek nem mond ellent, hogy nem egy esetben a rasszista-fasiszta szurkolói csoportok is eltűrik, ha csapatuknak kima­gaslóan tehetséges színes bőrű játékos-munkavállalója van. A győzelem racionalitása gyakran feledteti a rasszista partikularizmust. Tehát miköz­ben a globális üzleti érdek, a nyugat-európai nagy klubok egyetemes terjeszkedése egy antirasszista ideológiai-kulturális háttér létrehozása irányába hat, másfelől a globális tőkerendszer egyenlőtlenségeit tükröző és létrehozó kíméletlen piaci verseny éppen a lokális érdekeket torzan kifejező etnonacionalista „ellenállást" erősíti, és annak legfőbb forrása. Az ilyen típusú ellenállás fejeződik ki abban, hogy a rasszizmus szerve­zett politikai erőként jelent meg a futballpályákon, a stadionokban is. Az államnacionalizmus és az etnonacionalizmus sajátságos, „finom" össze-vegyülését megfigyelhettük az elmúlt világbajnoki TV-közvetítésekben is. Például: a magyar kommentátorok egyfelől ismételgették a kötelező antirasszista szlogeneket, az erőszak elítélését, másfelől unos-untalan azon morfondíroztak, hogy egy nemzeti válogatottban melyik futballista nem az eredeti nemzetiség, „etnosz", „etnikum" tagja, és melyik az „ős­honos". A globalizálódás felgyorsulása közepette egyfajta nyilvános csa­ládfakutatás is folyik. E tekintetben mindenekelőtt a német válogatotton csodálkoztak el ezek az antirasszista rasszisták, hogy lám török, lengyel, ghánai és nem tudom még milyen „idegen eredetű" játékosok tűntek fel „éppen" Németországban, és hogy vajon jól van-e ez így? De véletlenül sem tették fel a kérdést, miért kellene másképpen lennie, mi ebben a furcsa? Mintha a munkahelyeken bárhol a világon nem így lenne, mintha vallási-nemzetiségi keveredésről a munkaerőpiacon még nem hallottak volna; mintha a futball nem ugyanolyan üzlet lenne, mint a számítógép-szerelés vagy a prostitúció. Pedig nem az az érdekes az egészben, hogy a két tucatnyi német válogatott játékos mintegy fele eredetileg nem német nemzetiségű, hanem az a lényeges momentum, hogy milyen mértékben nem a hazai bajnokságokban játszanak a nemzeti válogatott csapatok játékosai.³ E fejlemény mindenekelőtt a világrendszer félperifériáján és perifériáján jellemző.

A magyar futball sírásói egy ideje azzal etetnek bennünket (és mindig vannak, akik hisznek és remélnek!), hogy a külföldön játszó válogatott (vagy nem válogatott) magyar játékosoknak „kell" szurkolnunk, akik „meg­mentik" a magyar futballt – miközben éppen a magyar futball hanyatlását dokumentálja e jelenség. Természetesen e játékosok többsége nyilvánva­lóan jobb, mint az itthoni játékos-garnitúra, de gyakran a nyugat-európai csapatok kispadjait koptatják, nem egy esetben a másodosztályban. Az a szituáció, hogy egy valamirevaló magyar játékos nagyon korán kikerül az európai piacra, személyesen biztosan anyagi felemelkedést jelent, ám a futball nemzeti szintű hanyatlásának, az „utolérés" lehetetlenségének egyik döntő feltétele. Más szavakkal: nagyon kevesek profitérdekeinek kedvéért „szétglobalizálták" a hazai futballt – akárcsak az afrikai orszá­gok többségének futballját -, ezáltal beláthatatlan időkre konzerválták e téren is az állandóan bírált hihetetlen mértékű egyenlőtlenségeket. A hazai jobboldali populizmus – a liberalizmus laissez faire (szabadpiaci) megfontolásaival szemben – újra nekilátott a szokásos, már a Kádár­rendszerben, sőt, korábban is megtapasztalt módszer alkalmazásának: a futballt betagozza politikai hinterlandjába, igyekszik hatalomkoncentrá­ciójának olcsó eszközévé tenni azt. Több politikus és a hozzájuk kapcso­lódó néhány, a privatizáción meggazdagodott kényszer-futballvállalkozó vagy bankár pár milliárd forint beruházással azt a látszatot kelti, hogy a nyugat-európai színvonalat csak „a liberálisok és a kommunisták" önzése, kozmopolitizmusa miatt nem értük el. A félrevezetett emberek mindig menekülést keresnek a maguk számára, és elhiszik az újabb ígéretet. Tudjuk, a remény hal meg utoljára, amely ebben az esetben éppenséggel a cselekvésképtelenség, az alternatívátlanság terméke és megnyilvánulása.

4. A foci és a baloldal. A radikális baloldal viszonya a futballhoz mindig is ambivalens volt. A fent vázolt jelenségekről mintha napjainkban is zavarodott vita folyna még a kapitalizmus-kritikus körökben is. Nem különítik el a rendszeren belül maradó reformkísérleteket attól a fel­fogástól, amely helyesen kimondja: a kapitalizmuson belül nincsen a kialakult szituációnak érdemi alternatívája; a pénz, a tőke uralma alatt nincsen jelen az emberarcú megoldás. Ugyanakkor a futball, a játék nem vehető el az embertől teljesen a mai rendszeren belül sem; még ebben a formájában is olyan szórakozás, örömforrás, amelyet totálisan, metafizikusan megtagadni csak egy aszkéta álláspontjáról lehet. Szinte menetrendszerűen minden világbajnokság idején fellángol az elméleti-politikai vita a baloldalon, hogy a futball tulajdonképpen maga az elidege­nült világ, maga a manipuláció, a „kollektív delírium", a „népek ópiuma", amint Terry Eagleton – Marx jeles biográfusa – dohogott a Guardian hasábjain. Egyik vitapartnere és tisztelője nagyon meg is dorgálta őt, mondván: a futball, a magas színvonalú sport olyan, mint a művészet, ha valóban olyan szinten űzik; a művészet azonban általában mégsem tagadható, amennyiben az emberi létezés conditio sine qua non-ja.⁴ Az ilyen kiélezett kérdésfelvetés legtöbbször zsákutcába vezet, mert az egyik véglet csak a rendszer egészét láttatja absztrakt módon, bukását megjósolva, de nem mond semmit vagy csak keveset az odavezető útról; a másik nézőpont ad absurdum vive a szembeállítást, a rendszeren belül marad. A valóságban azonban a dolgok másképpen állnak, s azt hiszem e vitában az utóbbi szerző – Zirin úr – érvelése a tarthatóbb, amennyiben olyan „átmeneti", gyakorlati momentumokra utal, mint hogy a labdarúgás története a tények tanúsága szerint még a kapitalizmus elleni küzdelem harci terepe is lehet. (Egy időben volt is, ki ne emlékezne az idősebbek közül a Berlusconi előtti Milanra, vagy olasz, német illetve latin-amerikai klubokra… mára sokfelé megváltozott a helyzet, hiszen a Berlusconik uralják a foci-terepet, a szurkolók jó része elfordult a politikai jobboldal és szélsőjobb felé). Tehát a futball nemcsak elvonhatja az embereket a forradalmi cselekvéstől, hanem – legalábbis részlegesen – elvonhatja a szurkolókat a globális kapitalizmus támogatásától is. Érdemes lenne a gazdag történelmi tapasztalatokat e téren összegyűjteni.

Itt csupán azt hangsúlyozom, hogy a futballt, a sportot, akárcsak a művészetet az emberiség hozta létre és a kapitalizmus „elvette tőle", kisajátította, a maga képmására formálta. Szimbolikusan jelezve a prob­lémát, ma már a futball van a reklámért, nem a reklám a futballért. Ez azonban egy fejlődés legutolsó foka csupán, hiszen az emberiség törté­nete bizonyos szempontból valóban a közösségi létformák, a művészet, a sport elhódításának, kisajátításának, privatizálásának, „piacosításának" története, másfelől azonban visszahódításának, „kollektivizálásának" közös története is. De a kapitalizmus radikális kritikusai már csak taktikai okokból sem tekinthetik a futballt (a művészetet, a zenét), a játékot az ellenségnek, hiszen a probléma nem a futball, hanem maga a rendszer. Ha tehát a rendszer elhódította a focit, a zenét, a művészetet, akkor szerelmeseit nem leszerelni kell, mondván: ..nincs mit tenni, a futballt »bojkottálni« kell", hanem azon érdemes inkább elgondolkodni, miképpen lehetne e létszférákat – így a futballt is – a tőkerendszertől visszahódítani. Miként a katasztrófa is globális, a .visszahódítás" sem történhet csupán nemzeti vagy regionális szinten. Egyetlen ország vagy régió keretei között ez alighanem lehetetlen. De ez már egy másik témakörhöz vezet, amelynek tárgyalását más összefüggésben komolyan folytatni kellene.

Jegyzetek

¹ David Garcia: ..Gyanús ügyek a FIFA háza táján", Le Monde diplomatique magyar nyelvű on-line kiadás, 2010. június 27.

² Ld. e folyamat elemzéséről: „A játék hatalma. Futball-pénz-politika", in: Kelet-Európai Tanulmányok 2. (Szerk.: Krausz T. – Mitrovits M.) L' Harmattan, ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest, 2008.

³ Ld. erről a fejleményről a grafikus ábrázolást: estadao.com.br (www.fn.hu, 2010. július 1.).

⁴ Vö.: Terry Eagleton: "Football: a dear friend to capitalism. The World Cup is another setback to any radical change. The opium of the people is now football", Guardian, 2010. június 15.; és Dave Zirin: "Football isn't just about capitalism…", Guardian, 2010. június 21.

Portugáliában tótágast állt az idő – mondhatnánk -, nem halnak ki a Kultúra dinoszauruszai; miközben az őket felváltani hivatottak egyre csak hullnak, emezek megújulnak. A ren­dező Manoel de Oliveira például több mint százéves, és még filmet forgat, a portugál historiográfia doyenje, Vitorino Magalhães Godinho pedig kilencvenen túl is friss, gondolkozása fiatal maradt, sőt, újabb kötetekkel jelentkezik. A legutolsó ebben a sorban az Esszék és tanulmányok, ami­nek első kötete „Egy gondolkodásmód", míg a második „Megérteni a mai világot" alcímmel jelent meg a Sá da Costa könyvkiadónál Lisszabonban, 2009-ben. Ez korántsem csak eddigi Ensaios („Esszék") néven kiadott (1­2. kötet, 2. kiadás, Sá da Costa, 1978) régi gyűjteményes kötetében is már szerepelt írásainak „bővített" újrakiadása. A kötet tanulmányait szerzője ugyanúgy átdolgozta, mint egyik első korai monográfiája (A economia dos descobrimentos Henriquinos, „Tengerész Henrik kora felfedezéseinek gaz­daságtörténete", 1962) esetében is tette. E mű nemcsak címet váltott (ma már A economia dos descobrimentos portugueses quatrocentistas, „A XV. századi portugál felfedezések gazdaságtörténete", 2004), hanem szerzője jócskán át is írta. No persze, nem úgy, mint azt a mifelénk gondolnánk, ahol ilyen alkalmakkal inkább csak retusálnak a fényképről néhány már nem annyira odaillőnek vélt „arcot", azaz gondolatot, hanem beemelve azokat az újabbakat, amelyek még nem lehettek rajta a régebbi „felvéte­len". Elvégre nem csak a kor, de mi és műveink is változhatunk… Godinho történészi mentalitásának másik jellegzetessége is ezzel függ össze: nem vindikálja saját maga szemléletét az egyetlennek s igaznak, hanem az maga is, dinamikusan bővülve, meghaladhatja saját régebbi önmagát. Ez mégsem jelent relativizmust, egyfajta „szituációs etikát", hiszen van egy nagyon is következetesen képviselt elv, amihez ragaszkodik, s amit hosszú pályája során sohasem adott fel: a gazdaságtörténet primátusát. Ezért bíbelődik árakkal és bérekkel, flottákkal és haszonkulcsokkal; vagyis a kvantifikálható tények forrásvidékéről merít, miközben szélesebb szűrőn folyatja át és értelmezi a társadalom és a kultúra történetének fogalmait.

Ilyeneket, persze, ő maga is alkotott. Közülük talán a legismertebb kate­gória, a „történeti-földrajzi komplexumok" árulkodik leginkább arról a kö­tődésről és egyben iskoláról, ahová végül is tartozik: az Annales Fernand Braudel nevével fémjelzett köréhez. De haladjunk sorjában.

Vitorino Magalhães Godinho „szerelemgyerek" – igaz nem a kifeje­zés köznapi értelemben, hiszen egy konzervatív értékeket valló család negyedik gyermeke. Édesanyja, Maria José Vilhena 1917-ben úgy dönt – amire egy asszonyt nyilván csak férje iránti szerelme vezetheti -, hogy meglátogatja katonatiszt férjét, Vitorino Henriques Godinhot, az első vi­lágháborús franciaországi fronton. A férj a Portugál Expedíciós Hadtest egyik csapattisztje, La Lya¹ hőse, aki majd a gyermek születése után másfél évvel visszatér családjával Párizsba, már mint a Portugál Köztár­saság katonai attaséja. Az 1918. június 9-én született fiúgyermek négy éves korában, amikor visszatérnek Portugáliába, meg kell tanuljon előbb portugálul, hogy iskoláit elkezdhesse. Vitorino Magalhães Godinho nem csak kétnyelvű, de két kultúrájú is, akinek művei nem egyszer franciául születtek meg előbb, s csak később fordította vagy fordították le mások portugálra. Mindez természetesen korántsem intellektuális póz, hanem olyan nem lényegtelen életrajzi elemekkel függ össze, mint 1947-től 1974-ig tartó, közel negyedszázados francia emigrációja, ami sok min­dent megmagyaráz róla (is). Egy két éves, rövid, otthoni tartózkodás után, 1960 és 1962 között, amikor is a Sorbonne frissen doktorált kutatóját az akkor alakult Tengerentúli Tanulmányok Központja hazahívja a szocioló­gia professzorának – igen hamar kiderül, hogy délibáb volt Portugáliában igazi tanszabadságot remélnie -, még az is felmerül benne, hogy feladja portugál állampolgárságát. Ekkor már nem a legelső csalódásán van túl. A lisszaboni egyetemen bölcsészetet tanult fiatalember – aki filozófiai tanulmányokat folytat – tanársegédként mint a régészet és az ókori tör­ténelem előadója „friss szellőként hozott újat a lisszaboni egyetem avítt szellemiségébe", ahogy erre később nagy hírnévre szert tett tanítványa, Mario Soares miniszter- és köztársasági elnök emlékezett. 1942-ben nem is hosszabbítják meg állásszerződését a lisszaboni egyetemen, amit részben Magalhães Godinho családi háttere is magyaráz. Apja, akiről szerzőnk 87 éves korában remek életrajzot jelentetett meg Vitorino Henriques Godinho: Pátria e república („Vitorino Henriques Godinho: Haza és Köztársaság", A. R. Dom Quixote, Lisszabon, 2005) címmel, nem csak holmi „tizenkettő egy tucat" katonatiszt volt, hanem a Portugál Első Köztársaság alkotmányozó nemzetgyűlésének tagja, sőt miniszter is. Anyai nagybátyja, Barbosa de Magalhães ugyancsak a fiatal respub­lika külügyminisztere, tehát volt kiktől örökölnie meg nem alkuvó politikai jellemét, a szabadgondolkodásra való hajlamát és a diáksztrájkok idején mindig kimutatott szolidaritást. A komoly republikánus hagyományokkal rendelkező Vitorino Magalhães Godinho egyébként maga is a haladó Seara Nova („Új Vetés") nevű értelmiségi csoport tagja, a Demokrati­kus Unió Mozgalom, majd az União Socialista – a mai Szocialista Párt jogelődje – egyik alapítója volt, akit a salazari rendszer adminisztratív úton kívánt mellőzni. Csalódott hallgatói erre aláírásgyűjtésbe fogtak, de nem csak azért, hogy ezzel is kifejezzék felháborodásukat, hanem, hogy százhetvennyolcan egyúttal pénzgyűjtésbe kezdjenek. Termet bérelnek, ahol folytatódnak a szuggesztív tanáregyéniség immár tényleg „szabad­egyetemi" előadásai. Gyakorlatilag ezzel egyidős Vitorino Magalhães Godinho első, a portugál historiográfiával kapcsolatos egyéni kutatói terve és egyben kiadói projektuma is, az, hogy elérhetővé tegye a korai portugál terjeszkedés forrásait.

E sorok írója különösen hálás ezért, hogy a budapesti Egyetemi Könyvtár polcain a hetvenes években felfedezhette ezt a sorozatot (Documentos para a história da expansão Portuguesa, 1-3. kötet, Cosmos, Lisszabon, 1943-1945-1956), ami máig tartó, döntő lökést adott ekkor kezdődő kutatásainak. Magalhães Godinho 1940-ben „Ész és Történelem. Bevezetés egy probléma elé" címen született bölcsészdokto­ri disszertációja mintegy előrevetíti a szerzőt később is jellemző elméleti alapokat, és bizonyítja teoretikus hajlamát – ami minden bizonnyal még filozófiai stúdiumainak az öröksége -, de ekkor még nincs felvértezve szaktörténészi ismérvekkel. Mint állítja, autodidakta csupán, akinek a világháborút követő „második iskolaévei" Párizsban kezdődnek el, ahol nagy hangsúlyt helyez arra, hogy ne csak önképzés, hanem rendszeres posztgraduális képzés révén is megszerezze jártasságát a történeti tudományokban. Hála Istennek, nem csak az utóbbiakban. Bejár a Sor­bonne pszichológiai és szociológiai előadásaira is, s mint fő művének első előszavában írja: „még megadatott gazdagodnunk Lucien Febvre utolsó tanéveiből a Collége de France-on. Itt, az École des Hautes Études en Science Sociales-on – követve annak VI. Szekcióba szervezését – és a Centre d'Études Sociologiques-on Marcel Bataillon, Fernand Braudel, Émile Coornaert, C. E. Labrousse, Georges Gurvitch előadásait és szemináriumait hallgattuk." Azt állítja, kutatni is ekkor tanult meg igazán, bár nem tagadja meg portugál elődeit és művének olyan „matematizált szemléletű", nagy portugál előfutárait sem, mint Duarte Leite vagy Jaime Cortesão. Ekkor a nála éppen egy nemzedékkel idősebbek mellett „nem rúg még labdába" (az általa is szeretett, de sohasem művelt sport nyelvén szólva) azon a Salazar rendszere által nagyon is ideologisztikus módon kisajátított megemlékezés-sorozaton, amely a portugál felfedezések mentora, Tengerész Henrik infáns halálának 500. évfordulóján – bizarr egybevetéssel – egy egyre inkább magára a diktátorra hasonlító hősre fókuszál. Magalhães Godinho már úgy indul el Párizsba, hogy a kor gazdaság- és társadalomtörténetét, nem pedig egy legenda, „egy kato­likus szuperhős" személyiségét kutatja (História económica e social da expansão Portuguesa, „A portugál terjeszkedés gazdaság- és társada­lomtörténete", Lisszabon 1947), ami miatt Salazar ideje alatt hazájában csak mint „vegytisztán" szociológiai és csakis szociológiai művek – mint például az Introdução às Ciências Sociais (Bevezetés a társadalomtudo­mányokba, 1964) – szerzőjét voltak hajlandók befogadni. Életének „fran­ciás" szakaszát azok a személyes barátságok, pl. Le Gentil támogatása, Albert Silbert felkarolása, Fernand Braudel bábáskodása alapozzák meg, ami ahhoz vezetett, hogy anyagi szempontból is stabilizálódjon a fiatal tudós-kutató – és családjának – helyzete. Szerzőnk ui. ekkor már nős – felesége maga is nagy áldozatot vállal: Maria Antonieta Cordeiro, kiváló végzős hallgatója volt a Lisszaboni Egyetemnek, amikor kivándorolnak. Tanulmányait Párizsban kénytelen befejezni, miközben fordításból élnek, és időközben már megszületett két leánygyermekük. A CNRS (Centre Nationale de Recherches Scientifiques) évtizedes kutatói ösztöndíja, a Revue des Annales publikálási lehetősége francia tudóssá fogadja, an­nál is inkább, mert mint egy nemrégiben megjelent interjújában kiemeli, nem azért ment Franciaországba, hogy „portugál emigráns politikával" foglalkozzon. Ez akkor is igaz, ha alkatilag interventív értelmiségi, s mint ugyanitt fanyar öngúnnyal mondja: „én már csak ellenzéke maradok még önmagamnak is".

A kisebb tanulmányok mellett sorra jelennek meg azok az alapvetések (pl. O "Mediterrâneo saariano" e as caravanas do ouro – séculos XI ao século XVI, „»A Földközi-tenger-melléki Szahara« és az aranykaravánok a XI-XVI. század között", 1956), amelyek arra utalnak, hogy Vitorino Magalhães Godinho ekkor már nem csak a portugál gyarmati történe­lemmel foglalkozik, hanem annak sokszálú hatásmechanizmusaival is, mégpedig egy tág – és egyre táguló -, de egymásra nyíló idősíkon és térbeli skálán. Igaz, érez még vonzalmat – talán elsősorban Silbert hatására – a tisztán portugál gazdaságtörténeti kutatási témák iránt is (Prix et monnaies au Portugal: 1750-1850 [1955], „Árak és pénzek Portu­gáliában"), de a tíz évre rá a Sorbonne-on védett L' économie de l'empire portugais aux XVe et XVIe siècles („A portugál birodalom gazdasága a XV-XVI. században") c. doktori disszertációja már a gyarmatosítás-történetírás új nemzedékének úttörőjévé emeli. Az élete fő műveként számon tartott monografia két kötetét portugálul első kiadásban 1963 és 1971 között már a rendszerszemléletet tükröző Os descobrimentos e a economia mundial („A felfedezések és a világgazdaság") címen jelenteti meg, de annak csak a források kiadásával is kibővített második kiadását (Editorial Presenca, Lisszabon, 1983-1984) tekinti immár vég­legesnek. A magam részéről ezzel a mesterművel már csak azért sem foglalkozom – ezt nálam sokkal avatottabban megteszi az ugyancsak itt közölt történészóriás, Immanuel Wallerstein -, mert kénytelen lennék belebonyolódni abba, hogy a portugál szerző egyfajta palimpszesztként kezeli saját szövegeit, amit annak függvényében, hogy azt éppen milyen olvasói rétegnek szánja, egyfajta saját „vendégszövegként" időnként egyik művéből a másikba képes átemelni. Műve ugyanakkor kétség kívül iskolateremtő volt például abban a vonatkozásban, ahogyan elméleti és historiográfiai műveinek konstrukcióit – pl. A crise da história e as suas novas directrizes („A Történelem válsága és új irányzatai", 1947) vagy Teoria da História e historiográfia („Történelemelmélet és történetírás", 1971) – és elveit a saját gyakorlatába ülteti át. A hatalmas vállalkozást természetesen megalapozta egy olyan alapkutatás, amely a portugálok indiai államának pénzügyeit dolgozta fel még 1958-ban (Les finances de l'État Portugais des Indes Orientales (1516-1636), „A Kelet-indiai Portugál Állam pénzügyei"), de ennek csak 1982-ben közzé tett párizsi kiadása alcíme árulkodik igazán a szerző ezzel kapcsolatos szándékairól: célja valójá­ban nem volt más, mint a Jóreménység-fokon keresztül megvalósított portugál fűszerkereskedelem strukturális és konjunkturális jegyeinek vizs­gálata 1517 és 1635 között. Vizsgálataiból mégsem csak a gazdasági források kezelésének magabiztos közgazdaságtani alapokon álló, vagy éppen komparatív szemléletét emelném ki, hanem például olyan társa­dalomtörténeti következtetéseit, mint hogy egy kettős lovag/kereskedő réteg alkotja e kereskedelem helyi hierarchiájának csúcsát, amely éppen társadalmi diszfunkciója miatt veszíti el kereskedelmi hálóként szőtt ha­talmi terét az Indikumban a hollandok betörésekor. A jórészt gazdaság­történészként ismert szerző, persze, itt sem bontja ketté vizsgálatának tárgyát, figyelme mégis inkább a 70-es és 80-as évektől fordul a portugál társadalom története felé, olyan munkáival, mint A estrutura da antiga sociedade portuguesa („A portugál ancien régime szerkezete", 1971), Identité Culturelle et Humanisme Universalisant („Kulturális identitás és egyetemesülő humanizmus", 1982), vagy a Mito e mercadoria, utopia e prática de navegar, séculos XIII-XVIII („Mítosz és árucikk, utópia és tengerjárás a XIII-XVIII. század között," 1990). Ez utóbbi nagyjából úgy aránylik A felfedezések és a világgazdasághoz, mint a barát és mintakép Fernand Braudel klasszikussá vált, a Földközi-tenger medencéjéről írt nagy monográfiája a Grammaire des Civilisations-hoz: ugyanarról ír az elvonatkoztatás egy másik szintjén, és ugyanazt mondja el, mégis más, egyetemes érvénnyel immár. Noha a recenzens nem titkolja, hogy rá a legnagyobb hatást az Ensaios vol. II Sobre a história de Portugal („Esszék – II, Portugália történelméről") már 1978-ban kiadott tanulmányai jelen­tették, mégis leginkább és mihamarabb a szerző O papel de Portugal nos séculos XV-XVI. Que significa descobrir? Os novos mundos e um mundo novo („Portugália szerepe a XV-XVI. században. Mit jelent felfedezni? Új világok és egy Új Világ", 1994) című, szinte csupán kutatási vázlatát szeretné magyarul is olvasni. E jámbor óhaj tán azért sem pusztába kiáltott szó, mert ha van arra szellemi (és anyagi) kapacitás, hogy egy olyan szintén még élő portugál történészmatuzsálemnek, mint a dikta­túra idején miniszter José Hermano Saraiva Portugália rövid története (Lisszabon, 1976) c., már megírásakor is túlhaladott és elévült művét ma Magyarországon lefordítsák, talán arra is lehet, hogy a valódi értékek ne hulljanak ki az idő rostáján, pusztán azért, mert szemléletük kevésbé ba­rátja magyar kiadóinak. Az pedig már eddig is szinte megbocsáthatatlan, hogy Magalhães Godinho ezredfordulós, francia nyelvű szintézise – Le devisement du monde: de la pluralité des espaces à l'espace global de l'humanité (Xv^ème-XVI^ème siècles), „A világ elbeszélése: a többféle terek­ből az emberiség globális teréig (XV-XVI. század", Lisszabon, 2000), ami egyben Marco Polo művének címével is játszik – nem került a magyar olvasó kezébe, hiszen arról szól, hogyan lett egy, egyetemes és egész a felfedezés és az utazások révén a földgolyó, az addigi világrészek és rész-világok halmaza.

Van azonban Vitorino Magalhães Godinho munkásságának olyan réte­ge, amellyel már most, ebben a mellékletben is megismerkedhet az olva­só. Ez a politikus, oktatáspolitikus, „megmondó ember"-citoyen Godinho, aki mögött ugyanúgy ott van egy pálya, mint a történészé mögött, és életének ezt a fonalát sem érdektelen tovább gombolyítanunk. Sőt.

1970-ben szerzőnk akadémiai élete révbe ér, amikor katedrát kap Clermont Ferrand-ban. S mégis már ez évben kiadja a Socialismo e o futuro da Península („A szocializmus és az Ibér-félsziget jövője") c. mun­káját, amely az 1968 – a XX. századi „népek tavasza" – óta erodálódó spanyol és portugál diktatúrák utáni jövőbe néz. Talán ennek köszönhető, hogy az 1974-es áprilisi forradalmat követően Vasco Goncalves meghívja az. ún. második ideiglenes kormány oktatási és kulturális miniszterének. Pár hetes politikusi pályája azonban hamar zátonyra fut. Önkéntes, elvi okok miatt történt lemondása után a szocialisták még kisebbségbe is kerülnek a minisztertanácsban. Ez azonban éppen tíz évre rá nem tántorította el Mario Soarest attól, hogy harmadik, ún. „alkotmányos" kormányának ugyancsak „franciás" kulturális minisztere, dr. António Coimbra Martins kinevezze Magalhães Godinhot a lisszaboni Nemzeti Könyvtár élére. Nem tudni, hogy pár hetes miniszteri, vagy pár hónapos könyvtárigazgatói kinevezése szerzett-e neki több ellenséget 1984-ben, de „megosztónak" bélyegzett személyisége barátainak számát azóta sem gyarapította. „Miért borítja keserű harmat, minden álmunk virágát?" – idézi még egy 1971-es műve előszavában Carlos de Oliveirát, de az „új demokrácia" évtizedének végére már szinte dézsába lehet szedni azt a keserűséget, amelyet a közben iskolaalapítóvá lett professzor érez – és áraszt magából. Legyen szabad ezzel kapcsolatban egy saját, anek­dotikus élményemet felidéznem. 1979-ben jártam először ösztöndíjjal Lisszabonban, és akkor még António Henrique Oliveira Marquesen kívül, akinek History of Portugal című munkáját ismertem, nem is tudtam más történészről, mint Vitorino Magalhães Godinhoról. Ők ekkor már „kivonul­tak" az engem fogadó Lisszaboni Egyetemről, hogy Universidade Nova („Új Egyetem") néven megalapítsák azt a Társadalomtudományi Kart, amelynek üde szellemi pezsgése, mint órájukra bejáró külföldi vendég­hallgatót, engem is magával ragadott. Egy alkalommal, nagy félszegen bekopogtam a professzor ajtaján, és előadtam: van nekem egy jó bará­tom, aki XVIII. századi portugál gazdaságtörténettel szeretne foglalkozni, és ezért ösztöndíjat kér, amihez ajánlóra lenne szüksége. Magalhães Godinho egy pillanatra felnézett a papírjaiból és nekem szögezte a kér­dést: „Mennyire barátja maga a barátjának?" Azt válaszoltam neki, hogy annyira biztosan, hogy vettem a bátorságot arra, hogy őt megzavarjam. Mire tovább firtatta: „Ha a barátja, azt is akarja, hogy megkapja azt az ösztöndíjat, nem igaz? De ha nem, és ha csak a nevem számít, egy ajánlást akár még én is adhatok. De tudja mit, menjen el Coimbrába vagy Portóba, van ott is egy pár Oliveira nevű gazdaságtörténész, és fogad­junk, hogy összejön a barátjának a dolog" – állította. Igaza lett. Vitorino Magalhães Godinhot nem szerették akkortájt Portugáliában, és bizony ma is többen rajonganak érte hazáján kívül, ami igaz még legszűkebb, történészi szakmájának művelőire is: életműve megkerülhetetlen, de személye ki- vagy elkerülhető. Ne higgyük, hogy valaki, aki pontokba s számos alpontba szedve jó előre összegezi, hogy mivel kellene majd fog­lalkoznia a felálló Portugál Felfedezések Emlékbizottságának, és annak megszüntetése után, húsz év múlva, ugyancsak felsorolja pontokba és számos alpontba rendszerezve, hogy mi az, amit e szervezet bűnösen elmulasztott, nos ne higgyük, hogy az ilyen jellem különösen szerethető volna. Ha csak nem éppen konzekvens állampolgári bátorsága miatt, amelynek sarkkövei az ezzel kapcsolatos „közírások". Ezek az olyan op­timista kötetekben láttak napvilágot, mint az Um rumo para a educação („Az oktatás egy új iránya", 1974), a Pensar a democracia em Portugal („Találjuk ki a demokráciát Portugáliában", 1977) vagy egy pesszimistáb­ban: A Pátria bloqueada e a responsabilidade da cidadania („A blokád alá vett haza és az állampolgári felelősség", 1985), illetve újabban a Do ofício e da cidadania: combates por uma civilização da dignidade („Szakma és Állampolgárság – küzdelem a méltóság civilizációjáért", 1989) címűben, de mondhatni, tovább bővülnek azóta is.

Nos, az olvasó egy ilyen friss engagement-tanulmányt vehet most kezébe, egy bölcs és hajthatatlan férfiú reflexióit a jelen nem csak pénzügyinek hitt válsága kapcsán, két korszak: saját élete idősíkjában felsorolva mindazt, amit a jövőre hagy mint a jelen, a régvolt és a kortárs történelem örökségét.

A marxi elmélet kiemelten kezeli a társadalmi és politikai tagozódásnak a termeléssel való összefüggését, s kutatja ezen összefüggésnek a társadalmi tudatformák alakulásához való viszonyát. A tanulmány Mészáros e problémakomplexumról írt, most megjelenő monográfiája II. kötetének bevezető fejezete. A szerző szerint, az uralkodó rend számára az a bökkenő, hogy a tőkerendszer antagonisztikus ellentmondásainak a tőke globális térbitorlása révén megvalósuló kihelyezése -ennek a természetre gyakorolt pusztító hatásával együtt – sem eredményezi az előálló immanens problémák megoldását.

A szerkezet és a történet közti dialektikus viszony vizsgálata lényeges ahhoz, hogy helyesen megérthessük bármely olyan társadalmi alakulat természetét és meghatározó jellemzőit, ahol fönntartható megoldások kerestetnek az előttünk álló problémákra. Különösen fontos ez a tőke társadalmi alakulata esetében, tekintettel ennek könyörtelen törekvésére a társadalmi újratermelés mindenoldalú, mindenre kiterjedő – szerke­zetileg beágyazott – meghatározására, s az első ízben megvalósítható globális uralomra, ami benne rejlik e fejlődési formában. Ennélfogva semmiképp sem véletlen, hogy a megkövetelt szerkezeti változás érde­kében Marxnak a társadalomszerkezet fogalmára kellett összpontosí­tania figyelmét az 1840-es évek válságainak és forradalmi kitöréseinek történelmi időszakában, amikor saját – gyökeresen új – történelemföl­fogását kidolgozta.

Első nagy összegező művében, a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből című munkájában kidomborította azt, hogy a modern történelmi fejlődés folyamán a természettudomány, a tőkés ipari termelés anyagi gyakorlatába történt szoros beilleszkedése révén, elidegenedett alakban vált a társadalmi élet alapjává; ezt a körülményt Marx „eleve hazugság" gyanánt minősítette.¹ Nézete szerint ennek helyretételére van szükség: a tudományt ki kell hámozni elidegenítő burkából. Ugyanakkor a tudomány­nak – minőségileg módosított alakban, újrateremtve mint „az emberről szóló tudomány"² ,elválaszthatatlan egységben a „történelem­tudomány­nyal" – a valóságos emberi életet gazdagító és kielégítő alapzataként kell szolgálnia. Ám ennek az alapvető átalakulásnak az eléréséhez abszolúte szükséges megérteni és föltárni azokat a mélyen gyökerező szerkezeti meghatározottságokat, amelyek révén az emberi munka alkotó lehetősé­geit – beleértve a társadalmi egyének tudományos törekvését – rabigába hajtották a fetisiszta-ellenőrizhetetlen tőketerjeszkedés és -fölhalmozás elidegenítő parancsolatai.

Ez okból kellett a társadalomszerkezet kategóriájának, teljesen kézen­fekvő alakban, alapvetőn fontos szerephez jutnia Marx világlátásában. Ellentétben ezeknek a problémáknak akkoriban uralkodó spekulatív filozófiai megközelítésével, semmi titokzatosságnak nem maradhatott helye a társadalomszerkezet megkövetelt elemzésében. Megrögzött politikai érdekek sem homályosíthatták el a szóban forgó kérdéseket a spekulatívan átlényegített állam-apologetika érdekében.

Marx már 1845-ben, Engelsszel együtt írott könyve, A német ideológia ráeső részében erőteljesen hangsúlyozta, hogy az elvégzendő elméleti elemzésben az összes lényeges tényező empirikus megfigyelésre és ésszerű értékelésre alkalmas. A kifejtés általános fogalmi keretét ugyanis teljességgel értelmezhetővé lehet és kell tenni a társadalmi újratermelés végbemenő gyakorlata alapzatán, ennek pedig az egyes emberi lények állandó részesei mindennapi életükben. Ebben az értelemben állította azt Marx, hogy csakis az olyan típusú elméleti vizsgálódás érvényes, amelyik képes fölmutatni

„empirikusan és minden misztifikáció nélkül […] a társadalmi és politikai tagozódásnak a termeléssel való összefüggését. A társa­dalmi tagozódás és az állam mindenkor meghatározott egyének életfolyamataiból áll elő."³

Ez a ködoszlató elméleti megközelítésmód, amelyik nem csupán Marx saját korának föltételeire vonatkozott, hanem mint szerkezetileg biztos talajra épített történeti kifejtés, általános érvényű volt a múltra éppúgy, mint a jövőre, radikális fölszabadító célt szolgált az 1840-es évek forra­dalmi robbanásainak körülményei között. S mint akkor, azóta is megvan e létfontosságú fölszabadító töltete.

Azáltal, hogy a figyelem azoknak a társadalmi egyéneknek a valóságos életfolyamatára irányult, akik a tőkés módra elidegenült ipari termelés kötelékeit hordják, lehetővé vált fölfogni – Marx szavaival – „mind az ipar, mind a társadalmi tagozódás átformálásának szükségességét és egyút­tal feltételét".⁴ Vagyis lehetővé vált belátni mind magának a mélyreható átalakulásnak a szükségszerűségét, mind pedig azoknak a föltételeknek az objektív természetét, amelyeket meg kell változtatni. S ez utóbbi a társadalmi élet szerkezetileg meghatározott jellemzőinek felelt meg, s egyben rávilágított arra is, hogy miért egyre súlyosabb az elmélyülő válság. Hiszen épp ezeknek az objektív föltételeknek a belső szerkezeti meghatározottsága kiáltott kézzelfogható és messze ható gyakorlati eme­lőerő után, amelyre Marx utalt. A fölvetődő problémák velejáró jellemzői okán ez, a történelmi válság leküzdéséhez szükséges emelőerő csakis az ipar és a társadalomszerkezet gyökeres átalakításával fejtheti ki hatását.

Ez indokolja, hogy Marx nézete szerint miért is nem felelhetne meg valamilyen, csupán a politikai körülményekben előidézett változás a történelmi föladat nagyságának. Ami csakugyan szükséges, az nem kevesebb, mint olyan minőségi szerkezeti változás, amely képes tel­jes egészében áthatni a társadalmi újratermelés alapvető módozatát. Természetes, hogy ennek a változásnak a politika terét is át kell fognia, valamennyi általános törvényhozási, valamint korlátozott helyi szabályozó intézményével egyetemben. De nem szorítkozhat politikai síkra. A múlt­ban ugyanis még a legnagyobb politikai forrongások is hagyományosan arra irányultak, hogy csupán a társadalom uralkodó személyzetét váltsák le, s közben meghagyták az anyagi és kulturális újratermelés kizsákmá­nyoló szerkezeti kereteit a maga hierarchikus osztálytagozódásának állapotában.

Tehát a marxi fölfogás szerint a „társadalmi és politikai tagozódást" egészében át kell alakítani, s ezt az átalakítást A német ideológiá­ból vett utóbbi idézetünkben hivatkozott társadalmi egyéneknek kell vég­rehajtaniuk. Ahogyan Marx nagyon világosan leszögezte a forradalmi megrázkódtatások ugyanazon időszakában keletkezett egyéb írásaiban is, a történelmi föladatot akként kell elvégezniük a társadalmi egyének­nek, hogy „meg kell változtatniok az alapoktól a csúcsig ipari és politikai létfeltételeiket, következésképpen egész létezési módjukat".⁵

A társadalomszerkezetet nem lehet helyes távlatba állítani a hozzátartozó összetett tényezők és meghatározottságok sokrétű dialektikus értékelése nélkül.

Az ugyanis a napnál világosabb igazság, hogy az emberi újratermelési rend bármely különös típusában elgondolhatatlan a társadalomszerkezet a maga megfelelő módon tagolt történeti dimenziója nélkül; s vice versa, a történelmi mozgást sem lehet valóságosan megérteni anélkül, hogy megragadnánk egyúttal a megfelelő anyagi szerkezeti meghatározott­ságokat is a maguk sajátosságaiban.

Ebben az értelemben az emberiség viszonylatában vizsgált történet és szerkezet mindig mélységesen összefonódik. Más szóval, nem létezhet semmilyen elgondolható társadalomalakulatban semmilyen lényeges szerkezet a maga dinamikus kibontakozási folyamatában zajló törté­netétől elvonatkoztatva, sem történelem mint olyan a hozzá csatlakozó struktúrák nélkül, amelyek magukon viselik a szóban forgó meghatározott társadalomalakulat lényeges meghatározó jegyeit.

Ha bármi okból mellőzik szerkezet és történet lényegi dialektikus kölcsönviszonyát, ez ártó következményekkel jár az elméletre nézve. Ugyanis bármely dialektikátlan megközelítésmód csakis vagy a törté­nelmi eseményeknek és személyiségeknek filozófiailag jelentéktelen, anekdotikus rajzolatához vezethet, holmi kronológiai „előbb, majd utóbb" szakaszolásban önigazolását lelő „történet-elbeszélésként" előadva, vagy a „strukturalizmus" valamiféle gépies kultuszához.

Az előbbi hiányosságát jól szemlélteti az a tény, hogy már Arisztote­lész is filozófiailag alsóbbrendűnek vette a költészetnél és a tragédiánál a számára ismeretes történeti írásokat, tekintettel az események és körülmények efféle történet-elbeszélő számbavételének anekdotikus partikularizmusára,⁶ a történelemre alkalmazott eredeti görög kifeje­zésnek – „hisztor" – megfelelőn, ami annyit jelentett: „szemtanú". Ami a szerkezet és a történet közti kölcsönös dialektikus kapcsolat strukturalista megszakítását, és pozitivista irányú mechanikus redukcionizmussal való helyettesítését illeti, Claude Lévi-Strauss egykor fölöttébb nagy hatású munkája szembetűnő példa erre, amiként majd ennek tárgyalásakor és részletesebb dokumentálásakor jelen könyv utolsó fejezetében láthatjuk.⁷

Itt most elegendőnek látszik egyetlen idézet – egyik leginkább ünnepelt könyvéből – ahhoz, hogy világossá tegyük azt a történelem- és dialek­tika-ellenes megközelítésmódot, amelyet Claude Lévi-Strauss ezekre a problémákra alkalmaz. Az idézet a következő:

„A történelem történelemtartományok nem-folytonos halmaza, a történelemtartományok mindegyikét a maga sajátfrekvenciája defi­niálja, s egy differenciálkód, amely megkülönbözteti a megelőzőtől és a következőtől. […] így nyilvánvaló, hogy a történelmi ismeretek diszkontinuusak és eleve osztályozottak. […] Az ilyen szkémában az állítólagos „történelmi folytonosság" csak csalás árán biztosítható. […] Csupán azt kell elismernünk, hogy a történelem módszer, nincs neki megfelelő, megkülönböztetett tárgya, s máris elvethetjük a törté­nelem fogalma és az emberiség fogalma közti egyenlőségjelet, amit némelyek azzal a be nem vallott céllal próbáltak becsempészni, hogy a történetiséget tegyék meg a transzcendentális humanizmus utolsó mentsvárául: mintha az emberek visszanyerhetnék a „mi" síkján a szabadság illúzióját pusztán azáltal, hogy föladják az „én"-t, aminek túlságosan is nyilvánvalón híjával vannak létezésükben. A történelem nem kötődik sem az emberhez, sem valamely különös tárgyhoz: csakis a maga módszerében áll, amelynek gyakorlata elengedhetet­lennek bizonyul bárminemű, akár emberi, akár nem-emberi struktúra elemeinek teljes egészükben való katalogizálásához."⁸

Tehát a folytonosság és megszakítottság közti mély dialektikus kapcso­latot sokatmondón elveti Lévi-Strauss – s ezt még sértő módon meg is toldja azzal, hogy „csalással" vádol mindenkit, aki ragaszkodik e viszony dialektikus jellegéhez – avégett, hogy „bárminemű struktúra elemeinek katalogizálása" gépies-redukcionista módon eljátszható mellékszerepére korlátozhassa a történelem állítólag „tárgytalan módszerét". Ekképpen a valóságosan létező történelemnek a szó szoros értelmében létfontosságú objektív meghatározottságai teljességgel eltörlődtek.

Ámde maga Lévi-Strauss számára is paradox módon, annak eredmé­nyeként, hogy egyfajta mechanikus redukcionista megközelítést alkalmaz az „akár emberi, akár nem-emberi" történelemre, kulcsfogalma, a struktúra is – amiből nem telik egyébre, mint egy éppenséggel mechanikus definíci­óra, miszerint a struktúra az, amit föltételezése szerint pozitivista módon szétszabdalt és katalogizálható elemek formájában „katalogizálni" kell – nélkülöz minden valóságos magyarázó jelentést a társadalmi fejlődést illetőn. S történik mindez Lévi-Strauss és követői szerint⁹ – a strukturalista befolyás tetőzése idején Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban roppant divatos – „ideológia-ellenes tudományos szigor" nevében.

Persze, a különféle „posztstrukturalista" és „posztmodern" megkö­zelítésekből nyert általános iránymutatás semmiképp sem tekinthető jobb esetnek ennél. Ezek is egytől egyig szélsőségesen szkeptikus magatartást és teljes közönyt tanúsítanak az objektív dialektikus viszonylatok és meghatározottságok iránt. Ez a magatartás olykor végképp zavarba ejtő, üres szófacsarással határos kijelentésekhez vezet. Így a „posztmodernitás" vezető teoretikusa, Jean-François Lyotard – e vezeklő, aki egykor a Socialisme ou Barbarie nevű folyóirat körül gyülekezett francia baloldali csoportosuláshoz tartozott – effajta programadó definícióval szolgál: „Mi hát a posztmodern? Kétségtelenül a modern része. […] Egy mű csak akkor válhat modernné, ha először posztmodern. Az ekként értett posztmodernizmus tehát nem célját te­kintve modernizmus, hanem születési állapotára nézve, s ez az állapota állandó."¹⁰ Ugyanebben az értelemben, a Lyotard-féle antidialektikus, programatikus szembeállítás: a részek (a metaforikusan fölmagasztalt „kis történetek", a „petit récits")¹¹ kontra az egész (az apriorisztikusan elutasított „nagy elbeszélések", a „grand narratives") nem kevésbé inkoherens és nem kevésbé kapituláns.

A kérdés, amellyel itt foglalkozunk – vagyis a szerkezet és történet mélységesen dialektikus kölcsönös viszonya – nem csupán elméleti, s kiváltképp nem akadémikus. Nagy jelentősége abból fakad, hogy e kapcsolat messze ható gyakorlati következményekkel jár az elkötelezett emberi lényeknek a történeti fejlődés kibontakozó irányzatába való, oly­annyira szükséges fölszabadító beavatkozására. Ha ugyanis nem értjük meg a tőke egyre pusztítóbb társadalmi újratermelési rendje hierarchiku­san tagolt szerkezeti meghatározottságainak igazi jellegét, a tőke szerves rendszerét, amelyben a részek az egész fönnállását támogatják, s vice versa, a maguk ekképpen már bénító körkörös reciprocitásában, akkor nem lesz jelentős javulás a még rendelkezésünkre álló időben.

A marxi forradalmi tudomány, amikor annak a nehéz problémának a vizsgálatába fogott, hogy miképpen biztosítható valamely mindent átfogó szerkezeti változtatás – amit csakis úgy lehet megvalósítani, ha szilárdan kézbe vesszük az anyagi és kulturális átalakítás stratégiailag létfontosságú objektív emeltyűit – pontosan evvel a céllal fogalmazódott meg. A konzervatív, történelemellenes és dialektika-ellenes strukturalista diskurzus, á la Lévi-Strauss, a létező és ennek mitologizált múltja kétsé­gesen azonosítható összetevőiről, végtelenül pesszimista siránkozással párosítva az „emberiségről, amely a legádázabb ellensége saját magá­nak", s közben kivonva a vád alól a tőkés társadalmi és politikai fejlődés romboló erőit és intézményeit, szögesen az ellenkezője ennek. Ugyanez áll a konzervatív posztmodern fecsegésre és locsogásra a „kis elbeszélé­sekről", amire azért kerítettek sort, hogy lehetővé váljék arrogáns módon elvetni nem csupán hallgatólagosan, de – Lyotard szavaival kimondottan is – „az emancipáció nagy narratíváit",¹² vagyis hogy szakítani lehessen a történelmi múltban rejlő minden haladó hagyománnyal.

A marxi fölfogás legmélyebb értelmét az adja meg, hogy szenvedélye­sen szorgalmaz egy olyan szerkezeti változtatást, amelynek az egész emberiséget közvetlenül érintő globális, korszakos értelemben kell végbemennie. Ha nem erre figyelmezünk Marx munkásságában, akkor nem foghatjuk föl sem fő mondandóját, sem megközelítésmódjának ösztönző szellemét.

Nyilvánvaló, hogy a Marx által a társadalmi egyének számára fölvetődő föladatok roppant sürgősségére tett, nyomatékkal szorgalmazott globális, korszakos szerkezeti változtatás irányába fordulás csakis a történelem egy meghatározott időpontjában következhetett be. Az emberiség szá­mára ismeretes minden társadalomalakulatnak óhatatlanul megvannak a történeti korlátai, és – dacára a kapitalizmus minden eszményítésének a tizennyolcadik századi klasszikus politikai gazdaságtan képviselői részéről, miszerint ez „a tökéletes szabadság és igazságosság termé­szetes rendszere", nem is szólva azokról az elméletekről, amelyeket e termelési mód leggyalázatosabb ellentmondásainak a kései védelmezői terjesztenek – a tőkerendszer sem lehet kivétel e korlátok alól.

Marx fölfogásának gyökeres újdonságát az a kor tette lehetővé, amely­ben az objektív szükség a korszakos váltásra a tőke társadalmi rendjéről egy másikra, amelyik az emberiség társadalmi anyagcsere-ellenőrzési módjaként minden alapvető meghatározottságában minőségileg külön­bözik ettől, megmásíthatatlan véglegességgel került föl a történelem napirendjére a tőkerendszer leszálló fejlődési szakaszának kezdetével. A tőke történelmileg példa nélkül való s a társadalmi újratermelésben sok tekintetben igencsak pozitív előrehaladásának ez a végzetes fonákjára fordulása egybeesett a válságok és forradalmi robbanások időszakával, amelynek maga Marx a mélyére látó szemtanúja volt. E gyökeres tör­ténelmi változás következtében a tőkerendszer azóta csupán némely részvonatkozásában lett változtathatóvá – ha mégoly nagy kiterjedésben is -, ámde nem az általános távlatát illetően, dacára a „népi kapitaliz­mus" groteszk módon önkiszolgáló propagandaszólamának, amelyet az uralkodó rend kedvezményezettjei röppentettek föl.

Ahogy folyvást látjuk-halljuk, korunkban a magukat jól körülbástyá­zott hatalmak megrögzött érdekei szerint úgy festik le hamis színben a „globalizációt", mint a tőkerendszer életrevalóságának időtlen időkbe nyúló, problémátlan kiterjedését. Mintha a „globalizálódás" napjaink teljességgel új jellemzője volna, amely a tőke társadalmi újratermelő ren­deltetésének szerencsés módon örökkévalóvá tett csúcsát és abszolúte pozitív beteljesültét képviselné. Ámde az a kényelmetlen igazság, hogy a marxi kritikai látásmód belső lényegéből fakadón szinte a kezdetétől fogva globális volt, s határozottan ilyen volt 1843-1844-től számítva, mi­közben erőteljesen hangsúlyozta a tőke hanyatló fejlődési szakaszának visszafordíthatatlanságát.

A hanyatló szakasz kezdete súlyos következményeket hozott magával, amelyek általános történelmi értelmükben az emberiség pusztulása felé vezetnek, hacsak nem állítható a létező rend helyére egy gyökeresen új társadalmi újratermelés-ellenőrzési mód. Ez a keserves igazság az objektív, korszakos érvényű visszafordíthatatlanság burkában tűnt föl a történelmi láthatáron a tizenkilencedik század derekán, habár bolygónk némely részein még messze járt beteljesedésétől a tőke fölemelkedése, ahogy később maga Marx kifejezetten elismerte ezt.¹³

A Marx által megfogalmazott új történelmi szakasz alapvető ellentétet képviselt a tőke emelkedő rendszerfejlődési szakaszához képest. A tőke diadalmasan előrehaladó szakasza ugyanis, amely a tizenhatodik század első évtizedeiben kezdődött – annak ellenére, hogy az emberi élet minden oldalára elidegenítő hatással volt -, az egész történelemben a legnagyobb termelői teljesítményt eredményezte. Zavarba ejtő volt azonban, hogy az emelkedő fejlődési szakasz utolsó évtizedei során egy tőkés szemszögből tekintve leküzdhetetlen probléma állt elő, ami az idő múlásával csak még rosszabbra fordult. Nevezetesen az, hogy a válságtermelő destruktivitás növekedése – amit ennek minden vesze­delmes következményével együtt mindenkinél mélyebben és korábban fogott föl Marx¹⁴ – a tőke újratermelési rendjének összeomlását vetítette előre. Nem valamiféle természeti csapás előidézte összeomlásét, hanem olyanét, amelyik a saját megoldatlan rendszer-ellentmondásainak és rob­banékony antagonizmusainak súlya alatt következik be a tőke társadalmi uralmának és globális térbitorlásának tetőzésekor.

Ezzel az ellentmondásos belső meghatározottsággal velejárt a hanyat­ló rendszerszakasz végső szemhatárának kirajzolódása: a történelemben eddig ismert legesleghatalmasabb társadalmi újratermelési rendszer történeti korlátainak visszavonhatatlan megszilárdulása. Más szóval, a tőke abszolút szerkezeti korlátainak, a történelem e súlyos gyümölcsének beérése már nem pusztán egy újabb, a tőke normális állapotában vissza-visszatérő időszakos válság és a velejáró nyomorúság árnyát vetítette előre, hanem az emberiség teljes pusztulásáét, amiként ezt Marx éles tekintete idejekorán észlelte. Ezért írta A német ideológiában, a „szoci­alizmus vagy barbárság" kőkemény alternatívájának saját változatában jó fél évszázaddal Rosa Luxemburg híres figyelmeztetése előtt, hogy

"a termelőerők fejlődésében bekövetkezik egy fok, amelyen olyan termelőerők és érintkezési eszközök jönnek létre, amelyek a fennálló viszonyok között csak bajt okoznak, amelyek többé nem termelőerők, hanem rombolóerők[…]¹⁵ Most tehát odáig jutott a dolog, hogy az egyéneknek a termelőerők meglevő totalitását el kell sajátítaniok, nemcsak azért, hogy eljussanak öntevékenységükhöz, hanem már egyáltalában azért is, hogy létezésüket biztosíthassák.^"16

Amellett e minőségi változással, az emelkedő történelmi szakaszból a hanyatlóba fordulással párhuzamosan alapjában megváltozott a tőke nézőpontjából megfogalmazott döntő kérdések elméleti értékelése is.

Így, ellentétben a „polgári társadalom anatómiájával",¹⁷ amelyet a klasz-szikus politikai gazdaságtan nagy képviselői ecseteltek a „tudományos polgári gazdaságtanban" a tizennyolcadik században s a tizenkilencedik század első harmadában, s amelyet maga Marx nagylelkű szavakkal „elfogulatlan tudományos vizsgálat" gyanánt dicsért, a tőkerendszer kritikátlan védelme lett a siralmas fő szabály.

Ez a magatartásban és a távlatban bekövetkezett változás teljes mértékben összhangban volt azzal a szükséglettel, hogy ideológiailag érvekkel alátámasztani és tompítani kellett a rendszer-ellentmondáso­kat, amelyek a fölszínre törtek és erőre kaptak a tőke hanyatló fejlődési szakaszában. Ennek megfelelőn, Marx A tőkéhez „Utószó a második kiadáshoz" címmel hozzáfűzött írásában ilyen szavakkal jellemezte az elmélet átalakulását valami egészen másba:

„a politikai gazdaságtan […] csak addig maradhat meg tudománynak, amíg az osztályharc lappang vagy csak elszigetelt jelenségekben nyilvánul meg. […] A burzsoázia Franciaországban és Angliában po­litikai hatalmat hódított. Ettől kezdve az osztályharc, a gyakorlatban és az elméletben egyaránt, mind élesebb és fenyegetőbb formákat öltött. Megkondította a tudományos polgári gazdaságtan lélekha­rangját. Most már nem arról volt szó, hogy ez vagy az az elméleti megállapítás igaz-e, hanem arról, hogy a tőkének hasznos-e vagy káros, kellemes-e vagy kellemetlen, rendőrileg tilos-e vagy sem. Az önzetlen kutatást bérencek kötözködése, az elfogulatlan tudományos vizsgálatot az apologetika rossz lelkiismerete és gonosz szándéka váltotta fel."¹⁸

Erre vonatkozólag elég összevetnünk F. A. Hayek írásait Adam Smith műveivel, hogy lássuk, milyen pusztító szellemi következményei állottak elő az áttérésnek a tőkerendszer hanyatló fejlődési szakaszában az igaz­ság elengedhetetlen föltételeivel való tudományos foglalkozásról mindan­nak a magasztalására, ami „hasznos és kellemes a tőke számára". Go­rombán ellenséges érzület kitörésével találkozhatunk mindannyiszor már a puszta említésénél is minden olyasminek, ami akár csak egy kicsivel is kevésbé obskúrus álláspontot képvisel annál, ami a legleplezetlenebbül nyilvánul meg az osztrák közgazdász írásaiban. Különösképpen világos ez Hayeknek vakon vagdalkozva folytatott keresztes hadjáratában a szo­cializmus eszméi ellen, amelyeket az Út a szolgasághoz és A végzetes önhittség szerzője – valamint ugyanannyira reakciós osztrák és egyéb kenyerestársai – a tőkére politikailag veszélyesként bélyegeznek meg.

Jellemző, hogy Hayek áltudományos és gyakran leplezetlenül irracio­nális tőkeapologetikája milyen buzgón igyekszik leszámolni egyáltalában az oksági magyarázatokkal. így azt állítja, hogy „a vagyonteremtés […] nem magyarázható meg okok és okozatok láncolatával".¹⁹ És agresszíven tőkeapologetikus álláspontjának sokatmondó betetőzéseként azt is kinyilatkoztatja Hayek, hogy „a titokzatos […] pénz és az arra alapuló pénzintézetek"²⁰ kivonandók minden kritika alól, s hozzáteszi, a szocializmus kísértetének megszállott módjára való kiátkozása szel­lemében – amely szocializmust már a görög régiségben is föltalálni véli -: „A magasröptű szocialista jelszó, a »használatra, nem nyereségre termelés«, amit ilyen vagy olyan formában megtalálunk Arisztotelésztől Bertrand Russellig, Albert Einsteintől a brazil Cámara érsekig (és gyakran Arisztotelész óta azzal a megjegyzéssel, hogy ezt a nyereséget »mások kárára« hozzák létre), arról a tudatlanságról árulkodik, hogy nem értik: a termelőképesség hogyan sokszorozódik meg azáltal, hogy különféle egyének eltérő tudáshoz férhetnek hozzá."²¹

E problémák súlyosságát nem csupán a tőke leszálló fejlődési ágában uralkodó gazdasági elméletek teszik nyomatékossá, hanem az objektív ok is, amiért az efféle elméletek megfogalmazása és mértéktelenül reklámozott gyakorlati alkalmazása siralmas módon általános szabállyá lett. Ami alapjában megváltozott Adam Smith óta, az nem a szóban forgó elméletalkotók irányadó álláspontja és osztálykötődése, hanem magá­nak az álláspontnak a történelmi talaja, amelyből koncepcióik fakadnak, összhangban a változással: a fölszállóból a leszálló ágba kerüléssel.

Adam Smith, aki a tőke nézőpontjából alkotott fogalmat világáról, nem kevésbé elkötelezetten tette le a garast a tőkerendszer életképessége mellett, mint F. A. Hayek. A nagy különbség abban van, hogy Adam Smith korában a fölívelőben levő tőke társadalmi anyagcsere-rendje az embe­riség számára megvalósítható társadalmi újratermelés leginkább haladó formája volt. Maga az osztályküzdelem is, amelyet a tőke társadalom-el­lenőrzési módozatával szemben a munka minőségileg különböző hege­monikus alternatív rendje mellett vagy ellen vívnak, Adam Smith korában még csupán „lappang vagy csak elszigetelt jelenségekben nyilvánul meg".

Ezzel szemben Hayek korában a tőke társadalmi-gazdasági rendszeré­nek visszafordíthatatlanul leszálló fejlődési szakaszának köszönhető, nö­vekvő destruktivitását, antagonisztikus belső ellentmondásainak a husza­dik században még két pusztító globális háború formáját is öltő kitörésével egyetemben, csakis az tagadhatja – ismét csak a tőke nézőpontjából, ám ezúttal már valódi „Végzetes Önhittség"-gel, amely képes rá, hogy egy olyan gondolkodót is, amilyen Arisztotelész volt, „tudatlan szocialistának" gyalázza -, aki a legotrombább és legvagdalkozóbb formában szolgálja a tőke apológiáját. Minthogy bekövetkezett ez az alapvető változás a tőke álláspontjának objektív történelmi talajában, ez az átváltás az emelkedőről a hanyatló szakaszra, a globális, korszakos értelemben vett szerkezeti változás iránti szükséglet – amelyet a társadalmi egyéneknek kell végre­hajtaniuk „nemcsak azért, hogy eljussanak öntevékenységükhöz, hanem már egyáltalában azért is, hogy létezésüket biztosíthassák", amiként ez kifejezésre jut a „szocializmus vagy barbárság" közötti drámai alternatí­vában – immár nem kerülhet le a történelem napirendjéről.

Talán a leghatékonyabb útja-módja a történelmi „igazság pillanata" elodá­zásának s ezáltal a tőke emberi élet fölötti uralma meghosszabbításának – dacára fokozottan romboló jellegének és mélyülő szerkezeti válságá­nak – a kapitalizmus hibridizálódása. Ez a hibridizálódás a tőkés módra fejlett országokban közpénzek tömeges átirányításának alakját ölti az állítólag „szabad piaci" tőkés vállalatoknak a kapitalista állam közvetlen beavatkozása által történő újjáélesztésébe. Ez a trend megmutatkozott már a kiterjedt tőkés csődhullámmal elharapózott – utóbb könnyűszer­rel visszafordítható – nemzeti tulajdonba vétel („nacionalizálás") idején Nagy-Britannia némely létfontosságú gazdasági szektorában 1945-ben, tehát nem az „Új Munkáspárt" kormányzata, hanem még a „régi" mun­káspárti Attlee-kormány alatt. A brit kapitalizmus szükségszerű háború utáni mentőműveletét, jellemző módon, hamis színben úgy tüntették föl, mint hamisítatlan szocialista eredményt.²²

Erre a műveletre avégett kerítettek sort, hogy megvédjék és biztosít­sák a fönnálló újratermelési rend folyamatos életképességét az állam igencsak változatos rendszer-apologetikus – és épp ilyen értelemben politikailag motivált – közvetlen gazdasági segítségének köszönhetőn (az általános adóztatással keletkeztetett pénzalapokból, természete­sen), amiről Adam Smith még csak nem is álmodhatott. E közvetlen gazdasági beavatkozások sora a katonai-ipari komplexumnak folytatólag rendelkezésére bocsátott csillagászati nagyságú pénzforrásoktól a több billió dolláros pénzügyi mentőalapokig húzódik, amelyeket magántőkés bankoknak és biztosító-társaságoknak adományoztak nem csupán 2008-ban és 2009-ben, hanem 2010-ben is, 90 százalék erejéig történő felelősségvállalással a jövőbeli veszteségeikre is.

Történetileg tekintve, viszonylag új jelenség ez a kapitalizmus fejlő­désében. Lehetséges foka és jelentősége korántsem volt nyilvánvaló Marx életében. Hiszen „a tizenkilencedik század körülményei közt a tőke mint »hibrid« ellenőrzési rendszer számára a kiigazítgatás lehetőségei – amelyek csak a huszadik században váltak teljesen láthatóvá – még rejtve voltak az elméleti vizsgálódás elől."²³

Ma már, persze, ez a rendszer-hibridizálódás a legfontosabb szerepet játssza a tőkerendszer élettartamának meghosszabbításában. Ámde e fajtájának, vagyis az állam közvetlen beavatkozásának a „rendszer megmentésébe"²⁴ – mérhetetlen mennyiségű közpénz átirányítása és az egyre komolyabb kapitalista csődsorozatok akár teljes mértékű „naciona­lizálása" révén -, megvannak a határai és messze nyúló következményei a jövőbeli fejlődésre nézve, s ezért nem szabad azt képzelni, hogy ez állandó strukturális gyógyír lehetne.

1972-ben, Max Weber kapitalizmus-meghatározásáról adott kritikám részeként, hangsúlyoztam, hogy teljesen helytelen általában úgy ábrázolni a kapitalizmust, mint amelyre a „magántőke-befektetés" jellemző. Az ilyen jellemzés csak a kapitalista fejlődés meghatározott történelmi szakaszára érvényes, semmiképp sem szolgálhat ennek weberi értelemben vett „ideáltípusa" gyanánt. Weber a magántőke-befektetést hangsúlyozva kritikátlanul védelmezi az egyéni kapitalista álláspontját, s mellőzi ugyanakkor a tőkés termelési mód egyik legfőbb objektív fejlődési irányzatát, nevezetesen az állami tőke egyre növekvő bekapcsoló­dását a kapitalista rendszer folyamatos újratermelésébe. Elvben a fejlődés véghatára nem más, mint a kapitalizmus érvényesülő formá­jának átalakulása egyfajta mindent átfogó államkapitalizmus rend­szerébe, amelyből elméletileg következik a Weber által eszményített kapitalizmus sajátos szakaszának teljes eltörlése. De pontosan efféle következményei miatt kell kívül esnie e kulcsfontosságú fejlődési iránynak a weberi „ideáltípus" ideológiai keretein.²⁵

Természetes, hogy ezt az irányzatot, az egyre nagyobb közvetlen állami részvételt a közpénzek átirányításában a magántőkés szektorba azzal a céllal, hogy meghosszabbítsák a tőkerendszer újratermelési életképességét, teljes mértékben hamis színben tüntetik föl a fönnálló rend „bérencei" és propagandistái.

Britannia némely részén, például Észak-írországban, a közszféra" (azaz: „állami szektor") tőkés módra irányított és kizsákmányolt hányada a közigazgatásban, az egészségügyben és az oktatásban, valamint az egyéb gazdasági tevékenységben mostanra 71 százalékra szökött föl, az országos átlag pedig mintegy 50 százalékos. Mégis, a dolgok jelen­legi állását, amely bővelkedik a nagymértékben növekvő hibridizálódás tagadhatatlan formáiban, akként írják le jellemző neoliberális torzítással és szemforgatással, mint „az állam határainak visszagöngyölítését", valamint ugyane hamis színben föltüntetés olyanféle változataival, mint „az állam visszahúzódása".

Ekképpen, akárcsak a The Economist, a nemzetközi burzsoázia egy másik prominensen osztálytudatos sajtóorgánuma, a londoni székhelyű Financial Times is egy új „Beveridge pillanata" mellett kardoskodik, nyil­vánvaló utalással Lord Beveridge-re, a befolyásos liberális politikusra, aki a második világháború vége felé megalkotta a jóléti állam elméletét abban a könyvében, amelynek programadó címe az volt: Teljes fog­lalkoztatottság egy szabad világban. A Financial Times szerkesztői a következőképpen fogalmazzák meg vezércikkükben az úgynevezett „állam visszahúzódása" problémáját a rendkívül komoly gazdasági válság jelenlegi körülményei között, a brit parlamenti választások előtti kampány kellős közepén, amikor máris arra számítanak, hogy a „nemzeti adósság" jóval túllépi majd az 1,5 billió fontot (vagyis megközelítőleg a 2,4 billió dollárt a jelenlegi valuta-árfolyamon) a következő négy-öt évben:

A közszolgálati fizetéseket, nyugdíjakat és állásokat le kell faragni. Ugyanígy a közszolgáltatásokat. A költségvetésben ki kell fejeződ­nie, miként osztanák el a terheket, amennyiben ismét a Munkáspárt lépne hivatalba. […] A kormánynak igaza van, ha nem túl sokat és nem túl gyorsan farag le, de ez nem mentség arra, hogy nem tervezi. […] A Munkáspárt szándékolt határozatlankodása szinte kikény­szeríti a mélyreható vitát az állam szerepéről – Beveridge pillanata! -, fölkavarva az állóvizet. […] Akárki nyer a választáson, az fogja levezényelni az állam visszahúzódását.²⁶

Tehát a valódi jelentése az „állam visszahúzódásának" – avagy a „visszagöngyölíteni az állam határait" cinikus neoliberális szólamának, amit oly régóta úton-útfélen reklámoznak -, az a vezércikkileg elleplezett, ám teljes mértékben önkiszolgáló szorgalmazása az afféle „tervezésnek" (s a „szabad piac" ideológiájának bajnokai ebben a lényeg-leleplező értelemben még pártolják is a „tervezést"), hogy miként áramoltatható át a „közszolgálati fizetések, nyugdíjak és állások", valamint a szociális „szolgáltatások" drasztikus lefaragásával nyert financiális haszon a mindinkább csődhajlamos tőkés vállalkozás feneketlen zsebébe. Más szóval, az új „Beveridge pillanata", amely mellett a Financial Times vezércikkírói kardoskodnak, valójában a jóléti állam maradványainak vadul „tervezett" likvidálását jelenti, amit maga a kapitalista állam hajt végre.²⁷ Mindez, persze, „a rendszer megmentésének jó ügye" érdeké­ben, tömeges állami beavatkozás révén, a szó betű szerinti értelmében csillagászati összegek erejéig biztosítva a tőke csuszamlós lejtőre került újratermelési rendjének életképességét, rendszerfejlődésének leszálló történelmi ágában, amelyre rányomja kitörölhetetlen bélyegét az egyre csak mélyülő strukturális válság.

Ámde az a fajta osztálytudatos vezércikkezés, amellyel a The Economist-ban s a Financial Times-ban találkozhatunk, csupán a szélma­lomharc és a szemforgatás keveréke. E két alkotóelem kombinálását jól szemlélteti az a tény, hogy a Financial Times 2010. március 23-i számának ugyanazon oldalán, az idézett vezércikkel közvetlenül szom­szédos kolumnán megjelent cikk bírálja a munkáspárti kormány „Stra­tégiai Befektetési Alapját", amelyről nemrég közölték, hogy korántsem elhanyagolható összeg, 950 millió font fölött rendelkezik, és ismertettek néhány idevágó tételt, amelyek összege mintegy félmilliárd fontot tesz ki.

Az ebben az újságcikkben kifejezett bírálat egyáltalán nem irányul a magántőkés vállalkozásoknak juttatott, tovább növekvő állami pénz­osztogatás ténye ellen – ebben az értelemben szó sem lehet „az állam visszahúzódásáról". Ellenkezőleg, mindig is nagyon üdvözlendőnek tartja a publicista, ha az állam folytatja nagylelkű alamizsnálkodását. „Bírálata" csakis a létrehozandó Alap nevére vonatkozik, ezt ugyanis az újságíró nézete szerint "Stratégiai Újraválasztási Alapnak" kellene nevezni.²⁸ E cikk szerzője tehát nem kívánja megkérdőjelezni a lényeges dolgokat, amelyek nélkül az általa teljes szívvel támogatott rendszer egyáltalában nem maradhatna talpon; egyszerűen csak egy szellemesnek vélt válasz­tási viccet akart elsütni.

Az „állam visszahúzódása" mellett kiálló vezércikk érvelésének egy­szerre szemforgató és ábrándos jellege pedig kiderül abból a tényből, hogy a kapitalista fejlődés jelen történelmi szakaszában valósággal elgondolhatatlan visszanyesegetni a közszféra (állami szektor) roppant változatos gazdaságát, s lefaragni a megfelelő foglalkoztatási költsé­geket, ahogy a Financial Times szerkesztői szeretnék az ingatag ma­gántőkés termelési és pénzügyi rendszer megszilárdítása érdekében.

Hiszen a rendszer-hibridizálódás az utóbbi száz évben olyan arányokat öltött – említettük, hogy már mintegy 50 százalékra rúg a tőkés módra fejlett országokban, dacára a különböző konzervatív erők (köztük az „Új Munkáspárt") részéről megnyilvánuló minden tiltakozásnak -, hogy e trend megállítása érdekében most „tervezett" goromba beavatkozás óhatatlanul kudarcot vall. Ténylegesen ezek a farizeuskodó, „minden ízében tőkés könyvvitelt!" követelő tiltakozások egyhangú ismétlődéssel kombinálódnak a sorra-rendre meghiúsuló ígéretekkel az „egyensúly helyreállítására a magánszektor érdekében". Mindezek legföljebb any-nyit érnek el, hogy növekvő ínségbe taszítják a néptömegeket, de nem képesek eltörölni a rendszer-hibridizálódás ellentmondásos trendjét.

Igazából maga a dolog „a jelenlegi kapitalista termelés egész struk­túráját érinti, nem csupán valamelyik ágát. Ésszerű várakozásnak az sem tekinthető, hogy majd az állam megoldja a problémát, akármennyi közpénzt töltöget is a gazdaságba az árulkodó mentőműveletek során. […] A gazdaságba történő állami beavatkozás hatalma – amiben nem is oly régen még az »új ipari állam« minden elképzelhető bajára és nyavalyájára fölírható csodaszert látták – szigorún csak ezeknek az ellentmondásoknak a fölgyorsított érlelésére terjed ki. Minél nagyobb a gyöngélkedő páciensnek beadott gyógyír adagja, annál nagyobb a csodaszertől való függősége […]²⁹

Ebben az értelemben az általában vett tőkerendszer egyik alapvető ellentmondásával állunk szemben. Az ellentmondásos meghatározottsá­goknak bármelyik oldalát tolják előtérbe védelmezői, óhatatlanul ellene dolgozik és semmivé teszi a másik oldala. Tehát hosszú távon egyfelől a csillagászati összegek, amelyeket a produktivitását tekintve igencsak problematikus, financiálisan pedig kalandor, sőt csaló tőkerendszer forrásigényes hibridizálása – ami a tőkés módra menedzselt „közszféra" kiterjesztése révén valósul meg, s ezt mostanság még a cinikusan ma­gántőke-kisegítő „PPS" („Private-Public Partnership"), tehát a magántőke és az állami befektetés társulása³⁰ formájában is manipulálják – követel meg, tehát ezen pénzek óhatatlanul elfogynak, s így aztán az egyre bővülő állami alamizsnálkodás járhatónak vélt útja aknamezőre vezet.

Ugyanakkor ennek a történelmi fejlődés által fölállított egyenletnek a másik oldalán az „adott eszközök és erőforrások megszabta kereteken belül élni" erényeskedőn öndicsérő szorgalmazása áll – vagyis szükség­képpen visszafogott gazdasági tevékenység, összhangban a „közszolgá­lati fizetések, nyugdíjak és állások", valamint a „szolgáltatások"javasolt drasztikus lefaragásával annak érdekében, hogy csökkentsék az immár sok billiós és egyre csak könyörtelenül növekvő „nemzeti adósságot" -, egy olyan társadalmi újratermelési rendszerben, amelyik növekedési önmitológiájának alapzatán működik, tehát végképp önpusztító növeke­désre alapozottan, ami semmi egyebet nem jelent, mint a következmé­nyekre való tekntet nélküli tőketerjeszkedés és -fölhalmozás elidegenítő, ám abszolút szükségszerűségét. Egy efféle újratermelési rendszernek, amelyik ilyen ellentmondásos elvek alapján működik, aligha más, mint robbanás lehet a vége.

Ez az oka, amiért csakis egy globális-korszakos értelemben vett szerkezeti változtatás nyújthat reményt a tőke rendszeréből fakadó el­lentmondásainak leküzdésére e rendszer strukturális válsága történelmi szakaszában. Egy korszakosan fönntartható szerkezeti változtatás, amelynek irányadó alapelve egy gyökeresen más társadalmi újraterme­lési rend megteremtése.

A rendszer-hibridizálódás, amelynek kiterjedését látjuk korunkban, dacá­ra a visszafogására irányuló különböző konszenzusos politikai próbálko­zásoknak, összhangban a fölsőbbrendű „magánvállalkozói rendszer" és ennek „szuverén egyéni fogyasztói" mitológiájával, része egy általáno­sabb és jelentősen elmérgesedő problémának, amely mindegyre csak erősbödött az elmúlt száz esztendő folyamán. E probléma mélyen fekvő oksági meghatározását úgy fogalmazhatjuk meg, mint a tőke objektíve megvalósítható alternatíváinak történetileg leszűkülő mozgásterét anta­gonisztikus ellentmondásai kitelepítésére és eligazgatására.

A tőkerendszer immár kínosan nyilvánvaló háromágú destruktivitása – (1) katonai téren, a tőke véget nem érő háborúival a monopolista impe­rializmus kezdete, vagyis a tizenkilencedik század utolsó évtizedei óta, s egyre nagyobb romboló hatású tömegpusztító fegyvereivel az utóbbi hatvan évben; (2) a tőke nyilvánvalón pusztító „ökológiai" hatásának fölerősödése révén, ami manapság már közvetlenül sújtja és veszé­lyezteti az emberi létezés elemi természeti alapzatát; és (3) az anyagi termelés valamint az egyre növekvő hulladéktermelés terén, köszönhe­tőn a „romboló termelés" előretörésének a hajdan magasztalt „alkotó" avagy „termelő rombolás" helyén – e szűkülő mozgástér szükségszerű következménye.

A tőke számára zavaró módon azonban a fönnálló antagonisztikus rendszernek sem növekvő destruktivitása, sem konszenzusteremtő hib-ridizálódása – amit hosszú ideig arra használtak a leghatalmasabb tőkés országokban, hogy kitelepítsék a tőke antagonizmusait, s erre is fogják használni, amíg ennek a megoldásnak a gazdasági és politikai kivitelez­hetőségét nem ássa alá az erősbödő szerkezeti válság – nem kínálhat semmilyen hosszú távú megoldást az objektíve szűkülő mozgástérre.

Minden antagonisztikus rendszer lényegi meghatározó jellemzőinek része az, hogy szerkezetileg képtelen megoldani belső ellentmondásait. Pontosan ez az, ami objektíven antagonisztikus rendszerként határoz­za meg. Következésképp, egy ilyen rendszernek más utakat-módokat kell találnia ahhoz, hogy elbánjon rendszer-ellentmondásaival – vagy eligazgassa őket (ameddig képes rá) -, föl- vagy megoldásuk módjának vagy lehetőségének hiányában. Ugyanis egy történelmileg életképes és fönntartható megoldás magát a tőkerendszert változtatná át de facto a saját szerkezetileg körülbástyázott és hierarchikusan kizsákmányoló meghatározottságainak „eltüntetése"nem-antagonisztikus módozatává, amely meghatározottságok pedig – ellentétben a „népi kapitalizmus" ábrándos képzelgéseivel – a valóságban egy fölülmúlhatatlanul antago­nisztikus társadalmi újratermelési rendként definiálják ezt. Nem meglepő ennélfogva, hogy a tőke-apologetika messze legkedveltebb és úton-útfélen reklámozott ideológiája éppenséggel a történetileg létrejött (és történetileg meghaladható) rendszerantagonizmus még leghalványabb lehetőségének is a vagy finoman kimunkált vagy nagyhangú tagadása. A rendszer antagonizmusát árulkodó módon egyéni konfliktus színében tüntetik föl, mint ami állítólag az „emberi természet" örök velejárója.

Mindazonáltal a rendszerantagonizmus efféle tagadása az uralkodó ideológia részéről – mindegy, hogy cizelláltan kimunkált álca alatt, vagy faragatlan cinizmussal történik ez -, nem tüntetheti el magát a mélyen gyökerező problémát. Ez a probléma éppen hogy csak súlyosabbá növekedhet az előttünk álló időben, ahogy már meg is látszik az utóbbi néhány évtized történelmi körülményein, amelyekre a tőke elmérgesedő szerkezeti válsága nyomta rá bélyegét. Ugyanis csupán két útja-módja van annak, ahogyan egy antagonisztikus társadalmi újratermelési rend­szer bánhat alapvető rendszer-ellentmondásaival: vagy (1) időlegesen kitelepíteni avagy exportálni őket; vagy pedig (2) minden rendelkezésére álló eszközzel rákényszeríteni ellenfelére, beleértve a legerőszakosabb és legpusztítóbb eszközöket is. Ebben a kettős értelemben:

(1)  kitelepíteni az antagonizmusokat, akármilyen módon is gyakorol­ható ez az uralkodó körülmények közepette – mint például a minden változatában belső ellentmondásokat exportáló, a propagandában a „fehér emberre háruló teher" gyanánt átlényegített, társadalmilag miszti­fikáló és soviniszta konszenzusteremtő imperialista uralom jól ismert brit birodalmi „ágyúnaszád-diplomáciája" formájában; vagy a „fejlett tőke" ka­tonailag kevésbé nyilvánvaló, ám gazdaságilag-politikailag hatékonyabb második világháború utáni „modernizáló" globális hatalom-bitorlásának praktikáit bevetve bolygónk kevésbé fejlett területein,³¹ az állítólag már „posztimperialista" ideológiának megfelelőn -, ameddig még megvaló­sítható a tőke rendszer-antagonizmusai eligazgatásának ez a kitelepítő-exportáló módozata a nemzetközileg épp uralkodó hatalmak (s persze, a többiek rovására csupán néhányuk) által;

(2)  kíméletlenül rákényszeríteni az osztályellenfélre a tőke erősbödő osztályuralmának erőszakos elnyomó parancsolatait a rosszabbra forduló válság és az élesedő osztálykonfliktus helyzeteiben, sutba vágva – a társadalmilag megkövetelt és „igazolt" szükségállapot nevében – még a „demokrácia és a jogállamiság" látszatát is; vagy, imperialista rendszerek közti összeütközések esetében, rákényszerítve a gyöngébb vetélytár­sakra és szemben álló államokra a legerősebb uralkodó katonai hatalom vagy hatalmak „nem alku tárgyát képező" igényeit és érdekeit – a legtá­gabb skálán, minden lehető eszközzel, beleértve a totális háború fegy­vereit is -, ahogy ezt két világháború bizonyította a huszadik században.

Az uralkodó rend számára az a bökkenő, hogy sem a tőkerendszer antagonisztikus ellentmondásainak exportáló kitelepítése a tőke globális térbitorlása révén – ennek pusztító hatásával együtt immár a természetre is, ami viszonylag könnyűszerrel fönntartható volt igen hosszú időn át a múltban -, sem a rendszer-antagonizmusok erőszakos rákényszerítése az ellenségre, amelyet igába kell dönteni a totális háború végső erőfe­szítésével is, korunkban már nem valósítható meg könnyűszerrel. Mára már alig maradt a vezető kapitalista hatalmak számára megkaparintható jelentős területe a bolygónknak; sem közvetlen imperialista katonai lero­hanással, sem újonnan intézményesített „modernizáló" gazdasági leigá-zással. A tőke globális emelkedése ugyanis, amelyet Marx megállapított Engelshez írott, korábban említett levelében,³² már történelmileg lezárult. Más szóval, immár teljes a tőke globális térnyerése, ha nem is a „globa­lizálódás" amaz idilli formájában,³³ amelyről dicshimnuszokat zengenek hivatásos ideológusai és „bérencei". A tőke, háromágú destruktivitása egyre ingatagabb formájában, immár uralma alatt tartja és kizsákmá­nyolja egész bolygónkat minden lehető módon; de nem képes sem megoldani, sem alkalmas módon kitelepíteni szerkezeti antagonizmusait és robbanásra kész ellentmondásait a zavartalan tőketerjeszkedés és -fölhalmozás érdekében.

Mi több, az elmérgesedett problémáknak a tőke számára hagyományos „végső megoldása", a korlátlan háború, amelyet a múltban potenciális vagy valóságos ellensége ellen indított, gyakorolhatatlanná lett az immár bevethető tömegpusztító fegyverek föltalálása eredményeképpen, ame­lyek totálisan elpusztítanák az emberiséget egy globális háborúban. A folyamatos részleges háborúk – még ha az „elsöprő túlerő" érzéketlenül eszményített katonai stratégiáját alkalmazzák is, a népességet sújtó mérhetetlen, s még érzéketlenebb módon „járulékosnak" nevezett „kár­okozással" egyetemben, ahogyan Vietnamban és másutt tették – csakis elmélyíteni képesek a tőkerendszer szerkezeti válságát ahelyett, hogy kiutat mutatnának belőle az imperialista győztes és legyőzött hagyomá­nyos sémájában.

Így tehát a tőke szűkülő mozgástere a tekintetben, hogy alternatívák közt választhasson a belső problémáival való elbánáshoz -, ami elvá­laszthatatlan a tőke hanyatló fejlődési szakaszától – komoly következ­ményekkel jár a jövőre nézve. Hiszen az a kijózanító igazság – s mindig is az marad -, hogy a szerkezeti problémák szerkezeti megoldásokat követelnek. Ez pedig, amiként a továbbiakban látni fogjuk, korszakosan fönntartható, hamisítatlan szocialista szellemű, strukturális gyógymód után kiált, s ez csakis annak a történelmi dialektikának a helyreállításával valósítható meg, amelyet a tőke antagonizmusai, rendszerfejlődésének leszálló szakaszában, gyökerestül fölforgattak.. így történhetett meg, hogy a tőke társadalmi anyagcsere-rendje – amely egykor a történelemben messze a legnagyobb előrelépést tette a termelés terén – a fonákjára fordult, a szerkezeti meghatározottságoknak messze a legpusztítóbb rendszerévé tagolódott, amely most már közvetlenül veszélyezteti boly­góháztartásunkat s benne az emberiség továbbélését.

Ám dacára minden ellenkező megrögzött érdeknek, nem szabad nem venni tudomást a fönnálló rend elfojthatatlan történeti dimenziójáról, s nem szabad tévesen fölfogni alapvető meghatározottságainak valódi jellegét. A társadalomszerkezetek ugyanis – még a legerősebben körül-bástyázottak is, amilyen a tőke társadalmi újratermelési rendje – nem juthatnak érvényre úgy, ahogy a „tehetetlenség törvénye" érvényesül a természeti szükségszerűség világában. Nem szabad a természeti törvény mintájára elképzelni a történelmi szükségszerűséget, mint ahogyan a tőkeapologéták szeretik hamis módon rendszerük állítólag örök érvényét bizonygatni, miközben fonákul Marxot vádolják azzal, hogy afféle „gazda­sági determinista" szemével nézi a világot. Marx dialektikus fölfogásában a történelmi szükségszerűség kibontakozó szakaszai akként jelennek meg, mint amelyek egy idővel szükségképp „eltűnő szükségszerűség" fokai, s a társadalmi szerkezet – amelyet úgy írt le, hogy ez „mindenkor meghatározott egyének életfolyamataiból áll elő" – mélységesen törté­neti megszorító föltételeknek van alávetve. Erre fut ki a szerkezet és a történet dialektikája. Hiszen a történelem és a struktúra emberi vonatko­zásban mindig is mélységesen egymásba fonódik, s a történelem maga szükségszerűleg nyitott végű. A korunkban elkerülhetetlen globalizálódás bonyodalmai és ellentmondásai mit sem változtathatnak ezen. Ezek csupán nyomatékosíthatják a föltornyosuló felelősséget azért, hogy szembenézzünk az idevágó kihívásokkal, amiként a jelen tanulmány is bevallottan ezt teszi. Ahogy egy magyar szólásmondás találón megfo­galmazza, csakugyan „nem babra megy a játék".

(Fordította: Csala Károly)

(Ez a szöveg, amelyet a szerző kéziratban bocsátott szerkesztősé­günk rendelkezésére, „Bevezetés" a Social Structure and Forms of Consciousness című könyv 2011 elején a Monthly Review Press kiadá­sában, New Yorkban megjelenő második kötetéhez.)

Jegyzetek

¹ Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. MEM 42, 113.

² Uo.

³ Marx-Engels: A német ideológia. Magyar Helikon, 1974. 29.

⁴ I. m. 35.

⁵ Marx: A filozófia nyomorúsága. MEM 4, 152.

⁶ Lásd Arisztotelész Poétikájának 8. és 9. fejezetét.

⁷ Lásd majd könyvem 6.4 szakaszát. (Kiváltképp az angol kiadás 354-373. oldalait.)

⁸ Claude Lévi-Strauss: La pensée sauvage. Paris, Plon, 1962. (Az idézet magyar fordítása részben Vekerdi Lászlóé: „A primitív gondolkodás". Valóság, 1967/11. 90.) Lévi-Strauss kirohanása a „transzcendentális humanizmus" ellen utóbb vissz­hangra talált Louis Athusser és társai körében, mint a hozzájuk kapcsolódó fura „elméleti antihumanizmust" képviselő „strukturalista marxizmus" kulcsfontosságú, meghatározó jellemzője.

⁹ Lásd majd könyvem 6.4 szakaszának (az angol kiadásban) első három oldalát.

¹⁰ Vö. Jean-François Lyotard: „Mi a posztmodern?" Nagyvilág, 1988/3.

¹¹ Lyotard: „A posztmodern állapot". In: Jürgen Habermas, Jean-François Lyotard, Richard Rorty: A posztmodern állapot. Századvég Kiadó, 1993. 130.

¹² Lyotard: „A történelem egyetemessége és a kultúrák közötti különbségek". In: A posztmodern állapot. 258.

¹³ Lásd e tekintetben Marx korszakos jelentőségű, 1858. október 8-án Engelshez írott levelét.

¹⁴ Ahogyan Engels, Marx nagy fegyvertársa elismerte és hangsúlyozta: „Marx magasabban állott, messzebbre látott, többet és gyorsabban tekintett át, mint mi többiek valamennyien." Engels: Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége. MEM 21, 279.

¹⁵ A német ideológia. 49.

¹⁶ I. m. 91.

¹⁷ Marx A politikai gazdaságtan bírálatához írott „Előszó"-ban használta ezt a kifejezést [MEM 13, 6.] azokkal a nagy elméleti teljesítményekkel kapcsolatban, amelyeket a polgárság kimagasló értelmiségi alakjai értek el a fölívelőben levő tőke álláspontjáról.

¹⁸ MEM 23, 12-13.

¹⁹ F. A. Hayek: A végzetes önhittség. A szocializmus tévedései. Tankönyvkiadó, 1992. 108.

²⁰ I. m. 110. E bődületes apologetikája annak, ami „hasznos és kellemes a tőke számára", minden bizonnyal jól hangzó muzsika az olyanok füleiben, akik nem látnak rá okot, hogy miért is kellene egyáltalán megpróbálnunk ellenőrzés alá vonni a katasztrofálisan veszedelmes globális pénzügyi rendszert, amely a felelőtlenül hűtlen kezeléssel elpocsékolt dollár billiókkal összhangban most már elözönli a termelés terét is. Évekkel ezelőtt idéztem a Sunday Times egyik cikkét arról, hogy „A General Motors úgy fedezte likviditási hiányát, hogy merített 15 milliárd $-os nyugdíjalapjából, amit engedélyez számára az amerikai törvény.

Csakhogy most már 8,9 milliárd $ hiányzik a nyugdíjasok részére tartalékolt pénzalapból." S úgy kommentáltam: „A hűtlen kezelés tehát nem marginális vagy kivételes, hanem normális velejárója a tőkerendszernek." (Lásd A tőkén túl I. L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány, Bp. 2008. 21.) Újabban az ipari óriás General Motorst is – amely egykor azzal dicsekedett, hogy költségvetése na­gyobb, mint Belgiumé – az állam volt kénytelen megmenteni a csődtől, dacára, hogy milyen leplezetlenül elbánt munkásai nyugdíjalapjával, az „amerikai törvény által engedélyezetten".

²¹ Hayek: i. m. 113.

²² Ez a fajta félremagyarázás messzire nyúlik vissza a történelemben. Már Engels is bírálta A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig című művéhez 1892-ben fűzött jegyzetében, hangsúlyozva: „Újabban azonban, amióta Bismarck rávetette magát az államosításra, bizonyos hamis szocializmus lépett fel, sőt itt-ott még némi lakájkodássá is fajult, amely minden államosítást, még a bismarckit is, minden további nélkül szocialistának nyilvánít." MEM 19, 211.

²³ Mészáros István: A tőkén túl. I. Id. kiadás, 22.

²⁴ Lásd ehhez: a nemzetközi burzsoázia egyik legnyilvánvalóbban osztálytudatos hetilapja, a The Economist nyíltan megvallja, hogy annak a több billió dollárnak, amelyet a tőkés csődfölvásárlás „jó ügyébe befektettek" a jelenlegi válság során, az a legfőbb érdeme, hogy ez „a rendszer megmentése"; amiként kimondottan ezt emeli ki óriási betűkkel a címoldalán, 2008. október 11-én.

²⁵ István Mészáros: „Ideology and Social Science". E címmel a torontói York University társadalomtudományi karán 1972 januárjában rendezett interdiszciplináris szeminárium egyik tanulmányaként íródott. Első ízben közölte: The Socialist Register, 1972. Legújabban a Critical Quest jelentette meg külön kötetként: Ideology and Social Science. New Delhi, 2010. Az idézet e könnyen hozzáférhető friss kötet 10. oldaláról való.

²⁶ „Darling [a brit munkáspárti pénzügyminiszter neve] köteles reális költségvetést benyújtani: vissza kell nyesegetni az Egyesült Királyságban az államot; mondja meg nekünk a Munkáspárt, hogyan", a Financial Times 2010. március 23-i vezércikke.

²⁷ Ez, persze, az állam egyre aktívabb beavatkozását jelenti a gazdasági ügyekbe, nem pedig „visszahúzódását".

²⁸ Lásd Brian Groom cikkét: „Call it the Strategic Re-election Fund". Financial Times, 2010. március 23.

²⁹ Idézet A társadalom-ellenőrzés szükségessége című előadásomból az Isaac Deutscher Emlékülésen, London School of Economics, 1971. január 26. Lásd A tőkén túl IV, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány, Bp. 2010. 35-36.

³⁰ Még a The Economist-ból is kitetszik, milyen képtelenül tékozlók és rosszul gazdálkodók az efféle „partnerségek" (közös magán- és állami tőkebefektetéssel gazdálkodó társulások), amelyek arra valók, hogy bőkezű kárpótlást biztosítsanak a csődbejutó tőkés vállalkozások részvényeseinek, s amelyeket agyonreklámoz az „Új Munkáspárt" kormánya. így nemrég azt olvastuk a The Economist 2010. május 15-i számának 40. oldalán közölt cikkben [„The Tube upgrade deals. Finis: The end of the line for Britain's biggest private finance initiative" – a cikk a londoni földalatti és földfelszíni tömegközlekedési állami-magán vegyesvállalatok, a Tube Lines, Metronet, TFL pénzügyi helyzetével foglalkozik – A ford.]: „Elméletben a PPP-t arra szánták, hogy kihasználják a magánszektor hatékonyságát, és derekas profit fejében áthárítsák a kockázatokat a munkát elvégző cégekre. Ténylegesen sem a Tube Lines, sem a Metronet nem volt képes teljesíteni a megállapodásokat.

A Metronet igazgatósága csapnivaló módon igazgatott, a kockázat átvállalása merő káprázatnak bizonyult: a cég 2007-ben csődbe jutott, s a kormány mintegy 2 milliárd font erejéig kártalanította a hitelezőket." A dolgok ilyetén elintézése azt jelenti, hogy a „PPP"-ben a „Private", vagyis a „magán" annyi, mint „derekas profit", a „Public" pedig, tehát az „állami" annyi, mint „óriási (ebben az egy eset­ben megközelítőleg 3 milliárd dollárnak megfelelő) veszteség", amit a dolgozó osztályok vállára rakosgatnak át a vagyonbukás szeszélyének kitett kapitalis­tákéról, akiket buzgón kártalanít az állam. Nem vonhatók ki a felelősség alól a „pártatlan tanácsadó cégek" sem, amelyek „szakértéssel" segítenek igazolni és a társadalomra áthárítani az efféle színlelten előnyös kockázatvállalásokat. Íme: „Amint a társulást összehozták, a Pricewaterhouse Coopers tanácsadó cég azt az előrejelzést adta, hogy a magánszektor akár 30 %-os megtakarítást érhet el; ez a szám fűtötte föl az egész projektet. Ámde a pénzügyi tanácsadó »nem közölt semmilyen bizonyító alapot erre a számításra«, mondja Stephen Glaister egyetemi tanár, aki mindvégig figyelemmel kísérte az eseményeket." (Uo.) S ez még korántsem a vége az intézményesített felelőtlenség eme rendszerét be­mutató történetnek. Ugyanis „Május 11-én a döntőbíró Chris Bolt, a PPP-ügyek parlamenti előadója közzétett egy áttekintést a Metronet régi szerződéseiről, amelyeket most már szintén házon belül kezelnek a TFL-nél. »Kiábrándító« volt azt tapasztalni – mondta -, hogy a TFL változást eszközölt korábbi könyvviteli­elszámolási rendjében, lehetetlenné téve ezáltal az összevetést a Tube Lines-szal és a beolvadás előtti Metronettel." (Uo.) Eszerint, tökéletes összhangban az intézményesített felelőtlenség megszokott, a cinkosságra törvényesen építő rendszerével, senkinek sem lehet a fejére olvasni a kolosszális veszteséget. De ki hihetné komolyan, hogy az államilag szponzorált és katasztrofálisan tékozló felelőtlenségnek ez a kapitalista csődgazdálkodás szolgálatában álló rendszere örök időkig fönntartható?

³¹ E tekintetben is nyilvánvaló a szerkezetből eredőn érvényesülő kitelepítés történeti dimenziója. A „modernizáló" stratégiák vélt igazolását az érintett maroknyi tőkés ország történelmileg szerzett (de nem emlegetett) kizsákmányoló előjogai szolgáltatják; álságosan a tervezett „fejlesztés" egyetemes elterjesztését ígérgetik, teljes híjával minden ezt alátámasztó valóságos alapnak, ahogy például a Walt Rostow-féle groteszk „nekilendülés és érett kijózanodás" teóriájában. (Lásd könyvét: The Stages of Economic Growth: A Non-Communist Manifest. Cambridge University Press, 1960.) Az ilyen „fejlesztési elméletek" a jövőre nézve is teljesen üres szóhalmazzá fakulnak, mihelyt a privilegizált „mintaországok", dacára fölhalmozott előjogaiknak, saját komoly problémáikkal kényszerülnek szembenézni,amiként erre korunkban igencsak rákényszerülnek.

³² Lásd a 13. jegyzetet.

³³   Lásd Martin Wolf: Why Globalization Works. The Case for the Global Market Economy. Yale University Press, New Haven, 2004.