A környezetvédelem és a Glóbusz védelme nem ugyanaz. Az ökumenikus ökológia (ökuöko) is legfeljebb a zöld kapitalizmus eszméjéig jut el, nem pedig a következetesen végigvitt, bolygószintű környezetvédelem gondolatáig és gya-

–  Ha ez így megy tovább, mi már nem fogunk nyugdíjat kapni.
–  Ez az optimista forgatókönyv.
–  Miért? Milyen a pesszimista?
–  Hogy addigra már nem lesz emberiség.
(Frissdiplomások beszélgetéséből)

Arra a kérdésre, hogy mi 1968 legjelentősebb eseménye, az emberek többsége feltehetően a prágai tavaszt vagy a párizsi forrongásokat említené. Pedig 1968 valószínűleg legjelentősebb eseménye, hogy megalakult a Római Klub, az a csoportosulás, amely először nézett szembe szisztematikusan az emberiség fennmaradásának veszélyez­tetettségével.

A Római Klub tucatnyi kutatást végeztetett és hozott nyilvánosság­ra. Legfontosabb közülük A növekedés határai (1972) című könyv. A Meadows-házaspár vezette kutatócsoport akkor az alábbi főbb követ­keztetésekre jutott:

• A Glóbusz teherbíró képessége véges. Véges rendszerben nem lehetséges végtelen növekedés.
• A növekedés vége összeomlással vagy „rendszerváltással" (egyen­súlyi társadalom létrehozásával) fog bekövetkezni. Ez utóbbi a gazdaság növekedésének és az emberiség létszámbeli növekedésének szándékos meggátlását jelenti.
• Az egyes célkitűzéseket abból a szempontból kell minősíteni, hogy akadályozzák-e a Glóbusz hosszú távú egyensúlyának kialakulását.
• Ha nem teszünk eleget a problémák megoldásáért, akkor sokat teszünk a súlyosbításukért. Ez „azt jelenti, hogy az összeomlás kockáza­tának növelése mellett döntöttünk". Hosszú távú elköteleződés hiányában cselekedeteink az összeomlást segítik.
• Az összeomlás elkerüléséért (az életben maradás jogáért) bizonyos emberi jogokat (egyéni szabadságjogokat) kell adnunk cserébe.

A növekedés határai megjelenése után három évtizeddel Meadows-ék az eltelt időt eltékozolt jövőnek nevezik, abban az értelemben, hogy az akkor még meglevő túlélési lehetőségek jelentős része időközben elenyészett.

Az 1990-es években Mathis Wackernagel és csapata kidolgozta az „ökológiai lábnyom" fogalmát és kiszámításának főbb paramétereit. Az emberiség ökológiai lábnyoma a Glóbusznak az a területe, amelyet mindenkori életmódunk igénybe vesz. Egyebek mellett magába foglalja a felhasznált gabonát, takarmányt, halállományt, faanyagot éppúgy, mint a kibocsátott szennyező anyagok semlegesítéséhez szükséges forrásokat. Különböző mérések, számítások szerint körülbelül 1980-ig az emberiség terjeszkedéssel növelte az ökológiai lábnyomát. Ekkorra azonban a Föld telítődött, és nincs tovább hova terjeszkedni. Ám a növekedés azóta sem állt meg, sőt, még inkább felgyorsult. Minden esztendőben közzéteszik, hogy a harmadik negyedév valamelyik napján (2010-ben augusztus 21-én) teljesítettük az éves fogyasztási tervet és átléptünk az emberiség tőkéjének felélésébe. Ez a tőke maga a Glóbusz, amellyel szemben tartós túlfogyasztás nem lehetséges. Azt is mondhatnánk, hogy túlfo­gyasztásunknak a jövő nemzedékek isszák meg a levét: az ő rovásukra történik. Másként fogalmazva: ellenszolgáltatás nélkül, hitelbe fogyasz­tunk – amely hiteleket azután (az életszínvonal radikális csökkentésével) a következő nemzedékeknek kell visszafizetnie.

Tapasztalva a földi kapacitások felélését, különböző – az emberiségért aggódó (ezért Glóbuszvédő) – elemzések bevezették a fenntartható bolygó fogalmát, és körvonalazták e fenntarthatóság kritériumait. Rámu­tatnak, hogy a Föld olyan rendszer, amelynek működésében megbomlott az egyensúly, de az – az emberiség alkalmazkodása vagy elpusztulása árán – szükségképpen helyre fog állni. Egy fenntartható társadalomra, fenntartható rendszerre való áttérés révén lehet elérni a természeti-kör­nyezeti egyensúly helyreállítását. Ez azonban a túlhasználás, „tőkefel­élés" beszüntetését, sőt, az eltékozolt hitel gyors visszafizetését is jelenti. A fenntartható társadalom két legfontosabb alappillére:

• olyan gazdasági rendszer, amely korlátozza a növekedést;
• az emberiség szaporodásának szabályozása, korlátozása. (Az Ötven egyszerű dolog, amit a Föld védelmében tehet című kiadvány szerint minden nő legfeljebb két gyereket vállalhat.)

Tehát az egyetlen lehetséges megoldás: kisebb étvágy és kevesebb száj.

Meadows-ék is úgy számolnak, hogy átlagosan maximum két utód az, amit a bolygó még elvisel. Ha ez így van, akkor szembe kell nézni egy kiélezett dilemmával. Elegendő-e az önkéntes önkorlátozás? Az ösztönös és tudatos születésszabályozások spontán összegeződése elvezet-e a fenntartható társadalom által igényelt állapothoz? Vagy csak valamiféle világkormány tud gondoskodni arról, hogy egyetlen anya se szüljön harmadik gyereket, illetve a renitens módon mégis megfoganó-megszülető gyerekek – környezetvédelmi megfontolásból történő – kiiktatásáról?

(A drasztikus születéskorlátozás alternatívája nem pusztán elméleti felvetés. Van, ahol – a tendenciát tekintve – már megvalósult. Kínában főszabályként családonként csak egy gyerek engedélyezett, amit szigo­rúan is vesznek. Kivételt képez például, ha a szülők – amennyiben az érkező hírek igazak – megvásárolják utódjuk élethez való jogát. Ami arra figyelmeztet, hogy adott esetben egy fix kvótát megkövetelő világkormány eltökéltségét is keresztezhetik bizonyos üzleti-kereskedelmi mozgások.)

Vége?

Két bolygó találkozik.
– Mi van veled? Nem nézel ki valami jól!
– Képzeld, homo sapiensem van.
– Szegény, az nagy baj. De ne aggódj, hamarosan elpusztul!

„Vége?" – teszi föl a kérdést egy könyv címe az emberiség létezésével kapcsolatban. Milyenek az esélyei a következő nemzedékeknek az életben maradásra? A könyv következtetései szerint nagyon rosszak. Ha így folytatjuk tovább, akkor belátható időn belül az emberiségnek VÉGE.

Az ipari civilizáció által alkalmazott technikai eljárások felborítják a természet egyensúlyát, és katasztrófát idéznek elő az ember földi kör­nyezetében. A civilizációnk okozta levegőszennyezés veszélyezteti az élethez szükséges oxigénkészletet. A civilizációnk okozta talajszennye­zés tönkreteszi az élelmiszerek előállításához szükséges termőföldet. A civilizációnk okozta vízszennyezés veszélyezteti a rendelkezésre álló ivóvízkészletet. (Az ENSZ Környezetvédelmi Programja megállapította, hogy a jelenlegi fogyasztási szokások megtartása esetén 2025-re a Föld lakosságának kétharmadát érinteni fogja valamilyen vízkorlátozási intézkedés.) Stb.

Az emberiség „ökológiai lábnyoma" az utolsó negyven évben több mint háromszorosára nőtt. Az egy főre jutó 1,8 hektár biológiailag aktív terület helyett fejenként átlag 2,2 hektárt használunk. Az arányok tovább romlanak. Egyrészt civilizációnk mindennapi működése lendületesen növeli a bolygó ökológiai terhelését. Másrészt az emberiség lélekszáma is rohamtempóban gyarapodik.

A modern környezetszennyezés alapvető sajátossága a károk globa­lizálódása: a helyi szennyezések környezetkárosító hatásainak jelentős része – közvetlenül vagy közvetve – az egész Földre szétterül. A követ­kezményeket a jelenlegi, de különösen a közeljövőbeli emberiség egésze kénytelen elszenvedni. A környezetkárosítás növekedésével (illetve a természet visszacsapásainak súlyosbodásával, a természetrombolás emberellenes hatásainak megtapasztalásával) párhuzamosan bizonyos körökben egyre inkább tudatosodik a környezeti válság léte és mélyülő tendenciája. A válaszok, az elméleti és gyakorlati reagálások igen kü­lönbözőek.

I. A mennyiségi és a minőségi környezetvédelem

Nem akar a környezetrombolásról beszélni az, aki nem akar a kapitalizmusról beszélni.
(Horkheimer parafrázis)

Egy antik filozófus szerint kezdetben voltak a végtagok, törzsek, fejek, szemek stb., majd amikor ezek egymásra találtak és egységes testekké álltak össze, létrejöttek az élőlények. A konkurens értelmezés szerint viszont az egyes tagok, szervek már eredetileg is csak élőlények szer­vezetének részeiként léteztek. A két értelmezés felidézését a mennyiségi és a minőségi szemlélet különbségének illusztrálására szánom.

A mennyiségi szemlélet – kimondva-kimondatlanul – a részmegoldá­soktól, a részproblémák orvoslásától várja a kiutat. Egészséges egész – úgymond – a részek külön-külön történő meggyógyítása révén keletkezik. A minőségi szemléletben viszont a részek betegsége úgy jelenik meg, mint amit magának a szervezetnek a betegsége idéz elő. Ezért az egyes részeket meggyógyítani sem lehet egyesével, hanem csak az egész, a szervezet struktúrájának rendbetételével. Mivel ez az értelmezés kizá­rólag a teljes megoldást (illetve a teljes, strukturális megoldásból való kiindulást és hozzá való közeledést) tartja eredménynek, abból vezeti le a szükséges részmegoldásokat.

A mennyiségi szemlélet másik sajátossága, hogy hajlik az alábbi felté­telezésre: a folyamatosan keletkező bajok utólagosan is orvosolhatók. (A baj ugyan megtörténik, de – semlegesítve a következményeket – helyre­állítjuk az eredeti, „bajmentes" állapotot.) Ezért gyógymódja a rendszer keretein belül marad, annak alapjait nem kérdőjelezi meg, nem érinti. A minőségi szemlélet ellenben egyértelműen a baj keletkezésének, újra­termelődésének radikális megelőzésére helyezi a hangsúlyt, és erre a feladatra koncentrál. így elkerülhetetlenül a fennálló rendszer egészével kerül összeütközésbe.

Témánk szempontjából alapvető kérdés: A részleges környezetvédel­mek (a környezetvédelmi részproblémák megoldása) spontán összege­ződése elvezet-e a Föld (ezáltal az emberiség) megvédéséhez?

A környezetvédelem és a Glóbusz védelme nem ugyanaz. A szakiro­dalomban többé-kevésbé elválik egymástól a bolygószintű (planetáris, globális) és a részleges környezetvédelem problémája. Vagy a teljes testre, vagy a test egyes tagjaira összpontosítjuk a figyelmünket. A boly­gószintű megközelítés (és elköteleződés) abból indul ki, hogy a Föld, a földi élet egésze van veszélyben. Ezért csak azt tekinti környezetvédelmi megoldásnak, ami bizonyíthatóan az ember által megbontott globális egyensúly helyreállítását szolgálja. Radikálisan egyértelmű kérdésfel­tevést, probléma-megjelölést, és radikálisan következetes (elméletileg kíméletlen) válaszadást követel.

Más a helyzet a környezetvédelem részleges formáival. Ezek vala­milyen részterületre szakosodnak. Megteszik a maguk talajvédelmi, levegővédelmi, vízvédelmi, génvédelmi vagy újrahasznosítási stb. erőfeszítéseiket, de ezek az erőfeszítések nem kapcsolódnak össze: nem erősödnek egyetlen, szerves mozgássá, mozgalommá. Még az ökumenikus ökológia is legfeljebb a „Zöld kapitalizmus" (J. Heartfield könyvének címe) eszméjéig jut el, nem pedig a következetesen végigvitt, bolygószintű környezetvédelem gondolatáig és gyakorlatáig.

Némely környezetvédő azzal gondolja védelmezni a Glóbuszt, hogy védi a természetet. Némely környezetvédő azzal gondolja védelmezni a Glóbuszt, hogy nem a természetet védi. (Meglátása szerint a Glóbusz megvédését maga a fennálló társadalmi struktúra gátolja meg, zárja ki.) A minőséginek nevezett környezetvédelem a környezetrombolást nem kör­nyezetvédelmi, hanem alapvetően társadalmi, azaz termelési-fogyasztási rendszerproblémának tekinti. A valóban eredményes környezetvédelmet csak a társadalom szerkezetének, a rendszer struktúrájának megváltoz­tatásával tartja lehetségesnek.

Pillantsunk bele a környezetvédelmi beállítódások alaptípusaiba!

1.1. A környezetkárosítás csökkentése
(Semmi kétely – teljes siker)

1.1.1. Én csökkentem a környezetkárosítást

Vannak, akiket nem hagy érintetlenül a természeti környezet károsí­tásának tapasztalata. Segíteni akarnak, ezért saját, mindennapi éle­tükben környezetkímélő eljárásokat alkalmaznak. (Takarékoskodnak a termékekkel és nyersanyagokkal, csökkentik az energiafogyasztásukat, szakszerűen kezelik a veszélyes hulladékot, szelektíven gyűjtik, illetve újrahasznosítják a háztartási szemetet, „újrapapírt" használnak, papír­alapú helyett elektronikus levelezést folytatnak stb.) Időnként mintegy „alamizsnát adnak" a szűkölködő természetnek. Tudják, hogy ezzel nem szüntetik meg a természeti környezet károsítását, hiszen nem képesek valamennyi környezetkárosító tevékenységükről lemondani. Tudják, hogy azért sem akadályozhatják meg a környezetrombolást, mert csak a saját hatókörükben van módjuk környezetbarát eljárásokat előnyben részesí­teni, ami nem változtatja meg a többiek viselkedését: nem vezet arra, hogy valamennyien felhagyjanak a környezetrombolással. De legalább megpróbálják alkalmilag csökkenteni a természeti környezet károsítását, legalább részben és ideiglenesen mérsékelni tudják azt.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy mellőzzenek néhány környezetkárosító gyakorlatot. Ha ez sikerül nekik, elégedettek lehetnek, hiszen a céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem lenne környezetkárosítás, de – meggyőződésük szerint – csak a kisebbik rossz valósítható meg. Nevezetesen: ha ritkábban és kisebb mértékben történik a természeti környezet károsítása.

Nem logikátlan, ha valaki, akinek fontos a természeti környezet kímé­lése, mindennapi élete során arra törekszik, hogy a saját viselkedését, fogyasztását természetbarátabbá tegye. Meggyőződése szerint cselek­szik a természeti terhelés mérsékléséért.

1.1.2. Mi csökkentjük a környezetkárosítást

Vannak, akiket gyötör a természeti környezet károsításának tapasztalata. Segíteni akarnak, ezért összefogást tartanak szükségesnek a környezet védelméért. Környezetvédő szervezetek, mozgalmak tevékenységében vesznek részt. Természetvédelmi témájú rendezvényeket szerveznek, természetvédő akciókat indítanak. Célzott megmozdulásokkal, kam­pányokkal csökkentik a környezet terhelését. Tudják, hogy ezzel nem szüntethető meg a környezetrombolás, hiszen csak keveseket képesek mozgósítani. Tudják, hogy ezekkel a módszerekkel nem lehet a környe­zetrombolást felszámolni: csak a természetkárosítás egyik-másik terü­letén tudnak részleges és alkalmi eredményeket felmutatni. De legalább ezeken a területeken sikerül a pusztítást valamelyest enyhíteni.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy időről-időre enyhítsenek a környezet terhelésén. Ha ez sikerül nekik, elégedettek lehetnek, hiszen a céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem lenne termé­szetkárosítás, de – meggyőződésük szerint – kisebbik rossz, ha kisebb károsítás történik, és kevesebbszer.

Nem logikátlan, ha valaki idejének és energiáinak egy részét a szerve­zett környezetvédelemre fordítja. Saját meggyőződésének megfelelően vesz részt a természetvédelemben.

1.1.3. Ők csökkentsék a környezetkárosítást

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a környezetrombolás problémáján nem magánszemélyek vagy civil szervezetek önkéntes cselekedeteivel, ha­nem politikai eszközökkel kell segíteni. A jó szándékú önkéntesség csak esetlegesen és keveset képes változtatni – továbbá azt is csak néhány területen. Egy ökológiailag érzékeny kormányzatnak viszont megvannak az eszközei arra, hogy hatékony környezetpolitikát folytasson. Ezért job­bak a környezetvédelem esélyei, ha nem pusztán személyes jóindulatra (illetve társadalmi szervezetekre, civil összefogásra), hanem kormányzati politikára (állami ökopolitikára) épül, és állami erőszakra támaszkodik. Az államhatalomnak megvannak az eszközei arra, hogy – ilyen szándéka esetén – környezetpusztító eljárásokat megakadályozzon, betiltson, utólag szankcionáljon.

Ebből következően olyan pártot kell kormányzati helyzetbe juttatni, amelynek reményteljes az ökopolitikai programja. Ha pedig a politikai kínálatban nem létezik ilyen párt, akkor új, koncentráltan környezetvé­dő pártot kell alapítani, és politikai sikerét minden eszközzel elő kell segíteni.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy a politikusok – állami eszközök bevetésével – csökkentsék a környezetpusztítást. Ha sikerül környezetbarátabb kormányzatot (pártokat) hatalomra segíteni, akkor elégedettek lehetnek, hiszen a céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem lenne környezetrombolás, de – meggyőződésük szerint – még mindig az a kisebbik rossz, ha sikerül minél több környezetvédő intézkedést keresztülvinni. Jelentős eredmény, ha a kormányzat – politikai eszkö­zökkel – csökkenti a környezetrombolást.

Nem logikátlan, ha valaki, akinek fontos a természeti környezet védel­me – és bízik az állami eszközök alkalmazásában -, a hivatalos politika területén cselekszik: mindent megtesz a választott párt (illetve pártok) parlamenti sikeréért. Saját meggyőződése szerint viselkedik a természeti terhelés mérsékléséért.

I.2. A környezetkárosítás felszámolása: a természetromboló rendszer megdöntése
(Egy az igazság – de a siker nem az ő prófétája)

Vannak, akik nem a kisebbik rossz választására, hanem arra teszik a hangsúlyt, hogy jó szándékú gesztusokkal nem lehet lényegi, minőségi változást elérni: a terhelés pusztán mennyiségi csökkentésével nem állítható meg a környezetkárosítás. Az önkéntes egyéni és a szervezett civilmozgalmi önkorlátozás csupán felületi kezelés, tüneti orvoslás, amely mérsékelheti ugyan egyes területeken a káros hatást, de a legnagyobb környezetszennyezők viselkedését alapvetően nem befolyásolja. Vagyis globális szinten nem akadályozza meg a környezetrombolást.

Nem lehet érdemben segíteni a környezetpusztításon politikai eszkö­zökkel, állami kényszerintézkedésekkel sem. Állami környezetpolitika ideiglenesen vagy tartósan javíthat egyes mutatókon, eredményeket érhet el egyes területeken. A legálisnak tekintett parlamenti keretek és eszközök azonban alkalmatlanok a környezetrombolás megállítására. Az állami környezetvédelmi intézkedések egyébként nem is törekednek (nem is törekedhetnének) erre. A globális szintű fenyegetés elhárítása kívül esik az egyes államok, sőt államcsoportok hatókörén.

Vannak tehát olyanok, akik szerint nem a környezetrombolás egyes jelenségei, nem a környezetrombolás alkalmilag kiválasztott tünetei, hanem annak okai ellen kell fellépni. A környezetrombolás kiváltó oka a fennálló (növekedéskényszeren alapuló) rendszer.

A fennálló rendszerben növekedés nélkül nincs prosperáló gazdaság. Növekedés viszont nincs környezetrombolás nélkül. A környezetrombo­lás a fennálló rendszer terméke, annak szerves része. Ezért a fennálló rendszer keretei között nem is várható a megszüntetése. A környezet­rombolás felszámolásáért folytatott következetes küzdelem egyetlen útja a környezetrombolást létrehozó és folyamatosan újratermelő rendszer felszámolásáért vívott küzdelem. A környezetrombolás felszámolása egybeesik a rendszer megdöntésével.

A környezetrombolás elleni következetes fellépés – úgymond – kizárja az alkalmi vagy részleges környezetvédelem minden formáját, legyen az akár állami-kormányzati szintű környezetpolitika, akár magánjellegű. A részleges környezetvédelem, a természeti környezet részleges óvása valójában az érdemi, minőségi megoldás keresésének elodázása, sőt elutasítása. Hatásaiban nem más, mint a környezetrombolás konzervá­lása, ennyiben támogatása. A környezetvédelemnek mind az önkéntes, mind az állami szintű környezetpolitikai formája – végső fokon – a globális környezetrombolás tényleges felszámolása elleni cselekvés.

A környezetrombolás felszámolása azt jelenti, hogy földi méretekben megszűnik a természet kiszolgáltatottsága és kifosztása. Aki beéri ennél kevesebbel, az akarva-akaratlan a környezetrombolást létrehozó és újra­termelő (a gazdaság növekedési kényszere miatt bővítetten újratermelő) rendszert védi. Ezáltal a környezetrombolás fennmaradását támogatja. Aki nem a teljes megoldásért, azaz minden környezetrombolás (ezért a környezetromboló rendszer) radikális és teljes felszámolásáért cse­lekszik, az – végső fokon – semmit sem akar: gyakorlatával a lényegi változatlanságot, a pusztítás folytatását szolgálja.

Erről az álláspontról minden kompromisszum, a rendszerrel való bár­milyen együttműködés az egész rendszer igazolásának képét mutatja és a fennálló rendszer gyakorlati elfogadását jelenti. A fennálló rendszer részleges elfogadása magának a rendszer elfogadásának üzenetét hordozza. (A rendszer elméleti megtagadásából, elvetéséből viszont az egész rendszerből – a rendszer logikájából – való teljes kilépés, a rend­szerrel való minden együttműködés elutasítása következik.) Bármilyen kisebbik rosszra való hivatkozás – úgymond – elvtelen kompromisszum, amely valójában a legnagyobb rossz, mert eltereli a figyelmet a tényleges (azaz végleges) megoldásról.

Akik így gondolkodnak, azoknál bekövetkezik a rendszer elvi alapon történő tagadása: jó megoldás csak a környezetrombolás rendszerének teljes felszámolása lehet. Számukra egyetlen logikus célkitűzés marad: a környezetrombolást létrehozó és újratermelő rendszer megdöntése. A célkitűzésen nem változtat, ha hiányoznak a rendszer megdöntéséhez szükséges feltételek. Mivel az adott erőviszonyok mellett nincs esély a rendszer megdöntésére, a cselekvés a végső feladat elméleti-érzelmi tu­datosítására, ezáltal gyakorlati megvalósításának előkészítésére tevődik át. Ha sikeres elméleti és propagandamunkát végeznek, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen cselekvésük nem távolodik el a célkitűzésüktől: cselekedeteiket mindenkor a végső céljuk irányítja, vezérli.

Nem logikátlan, ha valaki ragaszkodik az elméleti meggyőződéséhez, elvi álláspontjához, és nem tesz semmilyen engedményt. Akkor követ­kezetes, ha elutasít mindennemű kompromisszumot.

I.3. A környezetkárosítás felszámolása: a természetromboló rendszer elhagyása
(Fél igazság – fél siker)

Vannak, akik szerint a természetrombolás nem számolható fel terhelés­csökkentő önmegtartóztatással. A puszta terheléscsökkentés valójában tartósítja a természetromboló rendszert. Ugyanakkor a természetrombo­lás kiküszöbölését nem helyezik át a jövőbe, a fennálló rendszer „meg­döntése" utáni időbe. Azt keresik, hogy miképpen alakíthatók ki az adott kereteken belül a rendszeren túlmutató jövőcsírák, szigetek. Vagyis azt keresik, hogy miképpen valósítható meg a rendszer tagadása, a rendszer meghaladása már a jelenben. (Ezek a – Guy Dauncey kifejezésével – jövő-műhelyek azok a hidak, amelyek feladata: az embereket a jelenből átvezetni egy környezetbarát társadalmi rendszerbe.)

A fennálló rendszer egyik alapvető sajátossága a tulajdonosoknak való kiszolgáltatottság. A fennálló rendszer másik alapvető sajátossága a tőkés magántulajdont védő politikai hatalomnak és uralmi eszközeinek (alkotmány, jogrend, iskolarendszer, médiarendszer stb.) való kiszolgál­tatottság.

A jelenlegi erőviszonyok mellett nincs lehetőség a magántulajdonnak, államnak, pártoknak, tőkés jogrendnek stb. való kiszolgáltatottság felszá­molására. A jelenlegi erőviszonyok mellett csupán e kiszolgáltatottság részleges semlegesítésére van esély. Nevezetesen arra, hogy egyének és csoportok egyes területeken (részlegesen és fokozatosan) mente­sítsék magukat a piac, az állam stb. kényszerítő uralmától. Egyének és csoportok megkísérelhetnek – részben vagy egészében – úgy gondos­kodni a létfenntartásukról, megélhetésükről, hogy kivonják magukat a tőke, a magántulajdon, az adózás, a parlamentarizmus stb. elméleti és gyakorlati tekintélye alól. Vagyis – egyszerre önvédelmi és környezetvé­delmi megfontolásból – mindennapi gyakorlatukká tesznek valamilyen, a fennállóhoz képest alternatív gazdálkodást, alternatív életformát, alternatív értékrendet.

A jelenlegi erőviszonyok mellett nincs lehetőség a magántulajdon­nak, államnak, pártoknak, tőkés jogrendnek stb. való kiszolgáltatottság felszámolására. De nem teljesen esélytelen olyan nyomásgyakorlás alkalmazása, amely egyes rétegek, csoportok számára lehetőséget har­col ki alternatív (azaz nem növekedésorientált) gazdálkodási eljárások kikísérletezésére. Az ilyen gazdálkodási eljárások részleges alternatívát (bizonyos mértékű önálló mozgásteret) biztosítanak a növekedéskény­szeren alapuló, természetromboló rendszerrel szemben.

Vannak, akik úgy gondolkodnak, hogy – elméletileg tekintve – nem a fennálló környezetromboló rendszer politikai megdöntése az egyetlen történelmi kiút. Szerintük a jelenben kiépített alternatívák, rendszeride­gen tettek összegeződhetnek, és a jövőben beletorkollhatnak egy új rendszerbe. A bolygó fenntarthatóságához, mint szándékolt jövőhöz való közeledés elsősorban az aktuális cselekvésektől függ, azok találékonysá­gán és intenzitásán áll vagy bukik. A fenntartható társadalom, mint távlati cél egyértelmű megfogalmazásából következik, hogy csak olyan aktuális tettek elfogadhatók (mert következetesek), amelyek közelebb visznek a cél megvalósulásához. így minden konkrét lépést e célhoz való közele­dés részének, e cél megvalósulását elősegítő eszköznek lehet tekinteni. Ebben az esetben célkitűzés és aktuális cselekvés nem válik ketté, a cél és az alkalmazott eszköz egynemű.

Akik így gondolkodnak, azok természetvédelmet akarnak – azonban nem bármely formában és bármilyen áron. Az egész Glóbusznak akar­nak segíteni, ezért az egész természetromboló rendszer felszámolását tartják szükségesnek, de az emberek mindennapi életével és feladataival összekapcsolva: az aktuális lehetőségek kiaknázása, aktuális gondok enyhítése révén. A természetért aggódóknak a rendszerből való fokoza­tos kiszervezése révén. Ha ebben eredményeket érnek el, elégedettek lehetnek, hiszen közelebb kerülnek végső céljuk megvalósulásához, és úgy segítenek a természetnek a jelenben, hogy az összhangban van távlati célkitűzésükkel (az emberiség fennmaradásával). Tevékenységük két irányból építkezik, egyidejűleg két pillérre támaszkodik: az egyének aktuális feladataira és a szándékolt jövőre. Konkrét céljuk annyiban reális, elérhető, amennyiben a megvalósítási folyamatban sikerül összekap­csolni a jelent és a jövőt: a jelenből sikerül kibontani a távlatot. Másként fogalmazva: a távlati célt a jelen kihívásaiban sikerül lehorgonyozni. Az így gondolkodók oly módon tevékenykednek a nagyobbik jóért, hogy közben elkerülik a kisebbik rossz kompromisszumát.

Nem logikátlan, ha valaki – korlátozott lehetőségek mellett is – ra­gaszkodik mind az elméleti meggyőződéséhez, mind a gyakorlati tenni akarásához. Az ilyen egyén akkor következetes, ha a mindenkori jelen­ben, a konkrét erőviszonyok mellett próbálja megtalálni az elméleti meg­győződéséhez, elvi álláspontjához illeszkedő cselekvési lehetőségeket.

***

Tiszteletre méltó mindenki, aki megpróbálja óvni a természeti környe­zetet, és ennek érdekében a meggyőződése szerinti módon cselekszik. Kinek-kinek a saját meggyőződése az a személyes hitvallás, amely irányítja a tetteit. Ugyanakkor észre kell venni: a szubjektíve tiszteletre méltó tettek hatásai, következményei nagyon eltérőek. Akár az eredeti céllal, szándékkal ellentétesek is lehetnek (vö. a mennyiségi és a minő­ségi környezetvédelem különbségéről mondottakkal).

(Egy rövid kitérő. A környezetvédelmi beállítódások eltéréseinek lélektani összefüggése is van. Jobban belegondolva, a különböző „tiszteletre méltó" meggyőződésekben – a nagyon eltérő következményeken túl – valamiféle azonosság is fellelhető. Bennük egyfajta személyes eredményesség­szükséglet, siker-szükséglet kielégítésére való törekvés is kifejeződik.

Teljesen érthető lelkileg, ha egyének változtatni, hatni szeretnének és erőfeszítésük eredményét, visszaigazolódását meg is akarják tapasztalni. Ezért a nagyobb távlatú és bizonytalan kimenetelű küzdelmek helyett inkább a gyorsabb és biztosabb sikerek útját választják. Nem akarják magukat a sikerélmény elmaradásával büntetni, vagyis azzal, hogy ku­darcot kudarcra halmoznak. /„Semmi kétely – teljes siker"./

Teljesen érthető lelkileg, ha egyének mindenáron ragaszkodni próbál­nak az elvi álláspontjukhoz, meggyőződésükhöz, és nem akarják magukat azzal büntetni, hogy eszményeik, elveik ellen cselekszenek. Számukra – az adott erőviszonyok mellett – nem a külső, hanem a belső eredmé­nyesség, a minden körülmények közötti elvhűség a legfontosabb. /„1 igazság – 0 siker". De a lelkiismereti sikernek ez az éppen adott feltétele./

Teljesen érthető lelkileg, ha egyének sem az elméleti meggyőződésük­ről, elvi álláspontjukról, sem a siker-szükséglet kielégítéséről /a siker élmé­nyének megéléséről, megtapasztalásáról/ nem akarnak lemondani. Ekkor olyan cselekvési lehetőségeket keresnek, amelyek ugyan nem esnek egybe az eszményi elméleti álláspontjukkal, de illeszkednek ahhoz: hozzá való gyakorlati közelítést, közvetítést jelentenek. /„Fél igazság – fél siker"/

Az egyén belső kompromisszumot köt, ha nem téve elvi engedményt, lemond a szerény lehetőségek között elérhető gyakorlati sikerekről. Az egyén belső kompromisszumot köt, ha valamilyen elérhető eredmény vonzásában legyűri elméleti meggyőződését. Az egyén belső kompro­misszumot köt, ha hol az elvi szilárdságot, hol a gyakorlati sikert részesíti előnyben. És akkor is belső kompromisszumot köt az egyén, ha tuda­tosan megkettőzi önmagát. Az elérhető, reális hatékonyság elvárásait követi, de lélekben nem adja fel az elméleti meggyőződését, ezért nem tud teljes mértékben azonosulni azzal, amit tesz /amit az eredményesség érdekében tennie kell/).

II. Klímafenyegetettség

A környezetrombolás legfenyegetőbb (illetve leginkább fenyegető ve­szélyként tudatosult) területe a klímaváltozás. A Föld légkörének átlag­hőmérséklete emelkedik. A felmelegedés egyik oka az üvegházhatású gázok növekvő kibocsátása. Az üvegházhatású gázok kibocsátása az ipari forradalom óta megsokszorozódott. A másik ok: erdőségek roham­tempójú kivágása. (Hat másodpercenként futballpályányi erdőt irtanak ki.) Annak az erdőnek a kiirtása, amely légköri szenet köt meg, ezáltal oxigént szabadít fel, ily módon csökkentve a felmelegedést.

Hírek, idézetek a sajtóból (annak ellenére, hogy a konkrét számok, a számszerű prognózisok jelentős eltéréseket mutatnak, a tendencia árulkodó):

• „A Föld lakossága drasztikus változások előtt áll: a természeti csapá­sok mindennapossá válnak, a bolygó átalakulása pedig megállíthatatlan lesz. Húsz évünk maradt, hogy tegyünk ellene valamit."
• „A klímaváltozás tíz éven belül visszafordíthatatlanná válik."
• „Nem elegendő, hogy lefékezzük és megállítjuk a klímaváltozást, hanem el is kell kezdeni visszahűteni a Földet."
• „2020-ig 40 százalékos emisszió-csökkentés szükséges."
• „A jövőbeni változások modelljeinek többsége 2020-ig a légköri széndioxid mennyiségének megduplázódásával és a hőmérséklet további 1,5-3 Celsius-fokos emelkedésével számol."
• „Két-három foknál van az a küszöb, amit ha meghalad a globális felmelegedés, akkor nagyon veszélyes és ugrásszerű változások kö­vetkeznek be."
• „A G8 csoport célul tűzte ki, hogy a világ átlaghőmérséklete nem emelkedhet 2 Celsius-foknál jobban."
• „Sem a G8, sem az OECD nem hazudtolja meg magát: irány a kör­nyezetrombolás fokozása, a globális felmelegedés minden határon túli gyorsítása, a sarki jégsapkák, Antarktisz elolvasztása, majd az olvadáshő nélkül nagyságrendileg megugró globális melegedés segítségével 2050-ig a teljes élővilág kipusztítása."

A klímaváltozás legfontosabb következményei:

1.  Szélsőséges időjárás. Az atmoszféra melegedésével az éghajlat nemcsak forróbb, hanem instabilabb is. A klímaváltozás hatására az időjárás szeszélyesebb, kiszámíthatatlanabb. Szaporodnak a szélső­séges éghajlati jelenségek: esőzések, árvizek, viharok, hurrikánok, szárazságok, erdőtüzek, az évszakok jellemzőinek elbizonytalanodása. („A hatalmas esőzések áradásokat és földcsuszamlásokat okoznak. Az áradások napjainkban 150 millió embert érintenek." „2003 májusában az Egyesült Államokban 562 tornádó pusztított 41 ember életét oltva ki.")

2.  Sarki felmelegedés. A levegő melegedése nyomán gyorsuló ütem­ben olvad a sarkokon a jég. A tengerek szintje emelkedik. Városokat, országrészeket veszélyeztet elárasztással. Kisebb szigeteket már el­tüntetett. („Jelenleg 100 millió ember él a vízemelkedéssel fenyegetett területen.")

3.  Elsivatagosodás, terméskiesés, éhínség. „Ha a jelenlegi ütemben folyik tovább a felmelegedés, alig száz éven belül 3 milliárd ember élelmiszerszükségletét biztosító terület válhat pusztasággá, s taszít­hatja éhhalálba az ott élőket." „Évente 75 milliárd tonna talaj vész el világszerte […] Ha nem teszünk drasztikus lépéseket, a világ termő­talaja akár 60 éven belül is eltűnhet." „A hőség a termést sem kíméli. Olaszországban a kukoricatermelés 36 százaléka elpusztult, míg Franciaországban a betakarított gyümölcs mennyisége 25 százalékkal kevesebb volt a korábbi évekhez képest." „Dél-Európában jelenleg 300 ezer négyzetkilométernyi területet és 16 és fél millió lakost fenyeget közvetlenül az elsivatagosodás." „A szélsőséges időjárás megtizedeli az állatállományt, így egyre több család kénytelen felhagyni a megélhetést nyújtó pásztorkodással." Magyarországon „fél Celsius-fokos átlaghőmér­séklet-emelkedés esetén tíz százalékkal csökken az évi csapadék. Az aszályok gyakorisága 60 százalékkal nő." Az Alföld elsivatagosodik. A mezőgazdaságban a termés nemcsak az aszály és az elsivatagosodás miatt csökken. A klímaváltozás hatására új, rezisztens kórokozók meg­jelenése is ezt erősíti.

4.  Környezeti menekültek, klímamenekültek. Tömegek kényszerülnek lakóhelyük elhagyására. Egyrészt azok, akiknek a lakóhelyét elönti a tenger. Másrészt azok, akiket az elsivatagosodás, a termőterület visszahú­zódása éhhalállal fenyeget. („2050-ig mintegy 200 millió ember kénysze­rülhet lakhelyének elhagyására megélhetési alapjának elvesztése miatt.")

5.  Hőhalál. „A hőségtől Európa is szenvedni fog. Emlékezhetünk, hogy 2003-ban 52 ezren [egy óvatosabb megfogalmazás szerint »legkevesebb mintegy 20 ezren«] haltak meg a kontinensen végigsöprő hőhullám kö­vetkeztében. A kutatók szerint 2080-ra minden évben ennyi áldozattal kell számolni."

6.  Egészségügyi ártalmak. Olyan rezisztens vírusok, baktériumok jönnek létre, amelyek ellen a jelenlegi gyógyszerek hatástalannak bizo­nyulnak. Új allergiás megbetegedések alakulnak ki. Rohamosan terjed, és növekvő területen szedi áldozatait a malária. Stb.

III. Mit tehetünk a klímaváltozás ellen?

A klímaváltozás következményeivel való szembesülés lényegében ugyanazokat a szemléleteket és reagálás-típusokat hozza létre, mint az általában vett környezetvédelem.

A klímaváltozást lassítja minden részeredmény

1.     Vannak, akik tenni akarnak a klímaváltozás ellen, és a saját hatókörük szintjén cselekszenek. Csökkentik az energiafelhasználásukat. Takaré­koskodnak a fűtéssel, világítással stb. Háztartási gépeiket, gépkocsijukat energiatakarékosra cserélik. Kisebb energiaigényű lakóhelyet használnak (szigetelések, passzívház). Áttérnek a megújuló energiaforrások alkalmazására (szél-, nap-, víz-, geotermikus, hullámenergia, biomassza). Fákat ültetnek az oxigéntermelés növelése érdekében. Stb.

2.  Vannak, akik tenni akarnak a klímaváltozás ellen, és ezt szervezett formában, szervezeti keretek között tartják hatékonynak. Bekapcsolódnak környezetvédő szervezetek, környezetvédő mozgalmak tevékenységébe. Ezek tagjaiként, keretei között népszerűsítik az energiatakarékosság, alternatív energia, erdővédelem stb. fontosságát. Ezek szervezőiként, szereplőiként vesznek részt energiatakarékossági, energiahelyettesítési, erdővédő stb. akciókban.

3.  Vannak, akik tenni akarnak a klímaváltozás ellen, és ezt politikai eszközök alkalmazásával tartják a leghatékonyabbnak. Környezetvédő párt szervezésével, illetve tevékenységében való részvétellel (környe­zetvédő politika aktivistájaként) próbálnak tenni a klímaváltozás ellen.

III.2.  A klímaváltozást szolgálja minden részeredmény

Vannak, akik tenni akarnak a klímaváltozás ellen, és úgy ítélik meg, hogy részeredményekkel nem megoldjuk, hanem csak tartósítjuk, új­ratermeljük a problémát. Úgymond, nem a tünetek, a következmények kezelésével, hanem a kiváltó okok megszüntetésével lehet megállítani, illetve visszafordítani a klímaváltozást. A kiváltó ok pedig maga a fenn­álló, növekedésen alapuló rendszer. Aki nincs ellene, az vele van, és a fenntartható Glóbusz (ezáltal az emberiség) megsemmisítésére játszik. Aki nem a bolygó fenntarthatóságáért munkálkodik, az az emberiség fennmaradása ellen cselekszik. A klímaváltozás megállítása nem kör­nyezetvédelmi, hanem hatalmi-politikai feladat. A klímaváltozás megál­lításának, a fenntartható bolygó megteremtésének egyedüli útja: agitáció és cselekvés a jelenlegi gazdasági-politikai berendezkedés leváltásáért, felszámolásáért. A klímaváltozás ellen az egyetlen érdemi védekezés: a fennálló rendszer megdöntése.

III.3.  A klímaváltozás felszámolását a rendszer elhagyása szolgálja

Vannak, akik nemcsak magánpolgárnak és állampolgárnak, hanem planetáris polgárnak is tekintik magukat. Náluk a planetáris felelősség tudata háttérbe szorítja (hátrább rangsorolja) az egyéb szempontokat. Minden mással szemben ennek adnak elsőbbséget (prioritást). Planetáris polgárként arra a meggyőződésre jutnak, hogy a klímaváltozás megál­lítása csak a fennálló rendszeren túl, egy alapvetően más rendszerben érhető el. (Ezért elutasítják a fennálló rendszer működtetésében, illetve az aktuálpolitikai csatározásokban való részvételt.) Álláspontjuk szerint az emberiség számára az egyetlen esély a növekedésorientált rendszer meghaladása, felszámolása. De úgy ítélik meg, hogy a természetbarát gazdálkodás és életforma meghonosításával nem kell várni a rendszer összeomlásáig vagy „megdöntéséig", hanem annak működéséből részlegesen kilépni már a jelenlegi rendszer fennállása esetén is lehetséges. Úgy ítélik meg, hogy csak annyiban nem támogatják, nem éltetik a klíma­változást okozó rendszert, amennyiben el tudják hagyni, azaz leválnak róla, kiválnak a működtetéséből.

A planetáris felelősségtudat – következetesen végiggondolva – az alábbi két viselkedésre ösztönöz.

1. Termelői támogatás megvonása a klímaveszélyeztető rendszertől.
Konkrétan: a planetáris felelősségtudat nem engedi meg, hogy klí­materhelő technológiával állítsunk elő termékeket. Nem engedi meg, hogy a növekedés (nyereség) érdekében kifejlesztett környezetromboló technológiákat alkalmazó rendszer szolgálatába álljunk. Olyan mértékben védjük az emberi élet számára szükséges éghajlatot, amilyen mértékben nem veszünk részt a rendszer árutermelő gyakorlatában, hanem más, alternatív termelési célokat és eljárásokat követünk. Vagyis aktívan korlátozzuk a klímaváltozást termelő rendszer működését: elősegítjük termelő tevékenységének a csökkentését.

2.  Vásárlói támogatás megvonása a klímaveszélyeztető rendszertől.
A planetáris felelősségtudat – szigorúan véve – nem engedi meg, hogy vásároljunk a rendszer termékeiből. Nem engedi meg, hogy áru­vásárlással termelési megbízatást adjunk a fennálló rendszernek. Olyan mértékben védjük az emberi élet számára szükséges éghajlatot, amilyen mértékben nem fogyasztunk a rendszer termékeiből. Azáltal védjük, hogy az áruvásárlással szemben előnyben részesítjük a szükségletkielégítés alternatív formáit (vö. „Hogyan nem védelmezzük államunkat", Eszmélet, 79. sz.). A növekedésalapú rendszertől az áruvásárlás megtagadásával, helyettesítésével vonjuk meg a támogatást.

Mit jelent tehát – ezen értelmezés szerint – planetáris felelősségtu­dattal élni?

Olyan életforma követését, amely igazodik a planetáris egyensúly elvárásaihoz. Olyan termelést és fogyasztást, amely előnyben részesíti a hosszútávon fenntartható életet (életmódot). Nevezetesen:

• Törekvést élelmiszer-önellátásra, ezért helybeni élelmiszer-terme­lésre. A helyi társadalom döntően azzal táplálkozik, amit maga állít elő. Ezáltal csökken az a sebezhetősége, ami a külső (piacgazdasági) moz­gások velejárója. (Csökken továbbá az áruszállítás okozta környezetter­helés, széndioxid-kibocsátás.) A planetáris elköteleződés (vagy kevésbé patetikus megfogalmazásban: a túlélési esélyek növelése) ösztönöz a falura költözésre, a vidéki önfenntartó életforma vállalására (vö. például: László Ervin: Harmadik évezred; Guy Dauncey: Összeomlás után – A szivárványgazdaság kialakulása).
• Törekvést energia-önellátásra, ezért helybeni energia termelésére; a fosszilis tüzelőanyagok használatának teljes megszüntetésére; klí­mabarát alternatív energiaforrások, emberléptékű szelíd technológiák alkalmazására.

IV. Környezeti egyensúly – környezeti adósság

A klímaválság végső kiváltó oka, hogy a természet egységes egészként, szerves rendszerként működik, és az emberi tevékenység egyre inkább megzavarja ezt a működést. Az emberi tevékenységnek azok a formái zavarják meg, amelyek megbontják a rendszer egyensúlyát. Azzal, hogy több szennyezőanyaggal terhelik a természetet, mint amennyit az semlegesíteni tud, „megsebzik" a rendszer működését, felbomlasztják, alapvetően átalakítják a kiinduló feltételeket. A globális felmelegedésben, az éghajlat megváltozásában a természeti rendszer egyensúlyának megbomlása fejeződik ki.

Természeti anyagoknak és erőknek emberi célok szolgálatába állí­tása általában véve az emberi szabadság növekedését, gyarapodását szolgálja. Természeti anyagoknak és erőknek mértéktelen, a követ­kezményeket figyelmen kívül hagyó felhasználása azonban visszaüt, ellenkező hatáshoz vezet, és az emberi szabadság korlátozójává válik. A természetet – embertársainktól eltérően – nem lehet becsapni, nem lehet kompromisszumokba belevinni vagy türelemre inteni. Mihelyt nem az ő törvényei szerint viselkedünk – mivel nem tehet mást -, szenvtele­nül és következetesen visszaüt. Az emberi szabadság alapfeltételeinek biztosítása a természeti környezettel való egyensúly megőrzésén áll vagy bukik.

A gazdasági növekedésre alapozott ipari civilizáció – legalábbis a XX. század második felében – végletesen és végzetesen megbontotta ezt az egyensúlyt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az emberiség arányta­lanul több hitelt vett föl a természettől, mint amennyit visszatörlesztett. Hatalmas környezeti adósságot halmozott fel az emberiség, ami most megbosszulja magát.

Már több évtizede átléptünk az „adós fizess!" korszakba. És itt nem lehet az adósság elengedésében vagy átütemezésében reménykedni. A környezeti adósságot – ha életben akarunk maradni – mindenképpen ki kell egyenlíteni. Ellenkező esetben csak az adós halálával, vagyis az emberiség elpusztulásával tűnik el ez az adósság.

A természet – egyre észrevehetőbben – beszünteti a további hitele­zést. Nem „ad" elég oxigént, nyersanyagot, energiát. Viszont – egyre kiszámíthatatlanabbá, szeszélyesebbé válva – ad helyettük szárazságot (aszályt) és özönvízszerű esőket, árvizeket, viharokat, földrengéseket, földcsuszamlásokat stb.

Az emberiség fennmaradása az éghajlat megmentésén múlik. Az ember számára létkérdés (azaz életfeltétel) az elviselhető éghajlat biztosítása, ami a Glóbusz természeti egyensúlyának visszaállításától függ. Más szavakkal: a környezeti adósság kiegyenlítésétől, vissza­törlesztésétől.

IV.1. Az egyensúly ára: csökkenő termelés, csökkenő fogyasztás

A klímaváltozásban ludas globális egyensúlyhiány két módon csök­kenthető: a következmények ellensúlyozásával, illetve a kiváltó okok mérséklésével. Az első esetben a szennyezés utólagos semlegesítése történik – például széndioxid-terhelés ellensúlyozása erdőtelepítéssel. A második eset a szennyezés visszafogását jelenti: korlátozását a környe­zet asszimilációs, szennyezőanyag-feldolgozó kapacitásának mértékére. Az első eset csak az összeomlás elodázására, késleltetésére alkalmas – az elkerülésére nem. A második eset viszont a termelés radikális visszaesésével jár.

Gazdaságkritikai és környezetvédelmi elemzések egyaránt rámutat­nak, hogy a növekedésre alapozott gazdaság fenntarthatatlan: fejlődés helyett előbb-utóbb ellenőrizhetetlen hanyatlást eredményez. Egyedüli kiút a túlélés számára: bővített helyett szűkített újratermelés, a termelés és a fogyasztás visszafogása, az életszínvonal csökkentése. Annak idején a Nobel-díjas Jan Tinbergen írta: „A környezet megmentése minden bizonnyal korlátozni fogja a termelés bővülését, és valószínűleg alacsonyabb nemzeti jövedelmekhez vezet". Mások kevésbé óvatosan fogalmaznak. Például a 2001-ben rendezett „Globalizáció és környezet" konferencián György Lajos kiemelte az egyensúly helyreállításához szükséges korrekciók várható konkrét következményeit. „Ha azt akar­juk, hogy az ember, a kultúra fennmaradjon, akkor fel kell készülnünk a mostani életforma megszűnésére. Pontosan mire? Például arra, hogy nem lesz tévé, internet, elektromosság sem – csak amit a kis közösség termel. Nem lesz gépkocsi, csak postakocsi – föltéve, ha terem zab a lovaknak."

IV.2. Klímaegyezmény – kvótakereskedelem

A klímaváltozás következményeinek megtapasztalása az utóbbi évtize­dekben különböző válaszokhoz vezetett. Viszonylag új fejlemény, hogy a globális, planetáris kihívással nemzetközi szinten is foglalkoznak. A nemzetközi szintű próbálkozások célja a felmelegedést előidéző környe­zetszennyezés lassítása, illetve megállítása.

Elemi előfeltétel a kialakult helyzet tudatosítása. „A klímaváltozás ellen csak akkor lehet eredményesen fellépni, ha a Föld minden lakosa számára fontossá válik a környezet védelme" – mondta Károly walesi herceg a Google Zeitgeist konferenciáján.

A környezettudatos szemlélet és viselkedés puszta népszerűsítésénél szélesebb hatókörű megállapodás született 1997-ben. A kiotói egyez­mény célként tűzte ki, hogy 2012-ig 5,2 százalékkal csökkenjen az ipari­lag fejlett országok széndioxid-kibocsátása. Ezek az országok az összes kibocsátásnak mintegy a feléért felelősek. A reményteljes egyezmény hatásosságával kapcsolatban azonban több kétely is felmerült.

1. Bizonytalan a leginkább felelős országok szerepvállalása. (A világ legnagyobb kibocsátója, az összes kibocsátás közel negyedét adó Egyesült Államok nem részese a megállapodásnak: 2001-ben kihátrált az egyezményből. A harmadik legnagyobb kibocsátó Oroszországot csak 2004-ben sikerült rábírni az egyezmény aláírására.)

2. A megállapodást maguk a csatlakozók sem feltétlenül tartják be. Például a 2012-re hatszázalékos csökkentést vállaló Kanada kibocsátása az ígért mérséklődés helyett 24 százalékkal nőtt.

3. Az erős környezetterhelők közé új szereplők kerülnek. Az ún. fejlődő világ számos országa (kiváltképp Kína és India) dinamikusan növeli az ipari termelést, ami együtt jár a kibocsátás gyors növekedésével.

4. Az Európai Unió bevezette a kvótakereskedelmet. Egyes országok – hogy ne kelljen végrehajtani a vállalt csökkentést – kibocsátási jogot vá­sárolnak olyan országoktól, amelyeknek felhasználatlan kvótája maradt. A kvótapiac bürokratikus bevezetése a csökkentés ellen dolgozik. Ami egyeseknél elért terhelés-megtakarítás, az nyomban átváltozik mások terhelés-növelésévé. Vagyis a részleges csökkentés globális szinten nem jelent csökkentést. A kvótakereskedelem – kinyilvánított szándékával ellentétesen – a természetrombolás fennmaradását szolgálja.

5. Az Európai Unió maga is többlelkű és következetlen. Miközben meghirdeti a széndioxid-kibocsátás csökkentését, egyidejűleg a szén­használatot is ösztönzi. Így nem meglepő, hogy csökkenés helyett tovább nő a széndioxid-termelés és a légkör széndioxid-tartalma. Az utolsó évti­zedben hozzávetőlegesen tizenöt százalékkal emelkedett a széndioxid-terhelés. 2005-ben az Európai Környezetvédelmi Ügynökség jelentése már alábbadta a perspektívát: „Az Európai Unió reményei szerint a kiotói klímaegyezmény előírásainak betartásával sikerülhet a globális felmele­gedés mértékét két Celsiusra korlátozni." (Arra a két Celsius-fokra, amely fölött – a korábbi hivatkozás szerint – a klímaváltozás kezelhetetlenné válik: „nagyon veszélyes és ugrásszerű változások következnek be".) Közben egy ENSZ-jelentés leszögezi: a légkör széndioxid-tartalmának a mai szinten tartása sem lenne elég. A felmelegedés fékezéséhez a kibocsátást felére kellene csökkenteni.

Mindez érthetően váltja ki a környezetvédők aggodalmát és zsörtölő­dését. „Az EU vezetői gyors megoldásokon veszekednek a csődbe ment bankok megsegítése érdekében, de híján vannak a gondos előrelátásnak a bolygónk megmentését illetően. Még a mi életünkben megmutatkoznak a megállíthatatlan klímaváltozás jelei, hacsak nem hoznak létre egy olyan hosszú távú zöld gazdasági csomagot, amely az éghajlat megmentését is szolgálná."

IV. 3. A környezeti adósság kérdése a „fejlődő világ"-ban

Az utóbbi évszázadokban az emberiség globális környezeti adósságot halmozott fel. Az emberiség egyetlen menekülési útja: az adósság „visszafizetése", vagyis a megbontott globális egyensúlyi állapot hely­reállítása. A környezeti hitel felvételével egyes országokban (régiókban) megteremtődött az ipari civilizáció. Más országok (régiók) kimaradtak ebből a folyamatból. Vagyis az ipari civilizáció megteremtése (az ún. „modernizáció") során nem csak a globális természeti egyensúly borult fel, hanem az országok (régiók) közötti egyensúly is megbomlott. Egyes országok más országok rovására (mintegy az ő nevükben) is felvesznek a bolygótól környezeti hitelt. A bolygó viszont nem differenciál: az emberi­ség adósságát rajtuk is számon kéri, megvonva tőlük az oxigént, az ivóvi­zet, a termőtalajt, a nyersanyagot stb. Következetesen végiggondolva: az iparosodó országok a környezeti adósság mellett történelmi adósságot is felhalmoznak. Nem csak a természettől, hanem a nem modernizálódóktól is hiteleket vesznek fel – a megkérdezésük nélkül. Ily módon nem csak a Glóbusszal, hanem velük szemben is adósokká válnak. (Vö. „Eurafrika az eurafrikaiaké?" Eszmélet, 82. sz.)

A klímaterhelés sajátossága, hogy az bárhol keletkezik, hatása előbb-utóbb mindenkit utolér: az egész Glóbuszon szétterül. Vagyis bárki vesz fel környezeti hitelt, az egész emberiség válik adóssá. Ez „az én hitelem a te adósságod is" helyzet igencsak megnehezíti bármilyen végrehajtható, egységes, következetes klímaegyezmény létrejöttét.

Az Európai Tanács 2009 tavaszi csúcstalálkozóján az állam- és kor­mányfők támogatták egy új pénzügyi tervezet létrehozását, amely a fej­lődő országoknak teremtené elő a szükséges forrásokat, hogy képesek legyenek a klímaváltozással megbirkózni. A tervezet szerint három fő te­rületen szükséges támogatást nyújtani: (1) a megújuló energiák nagyobb arányú elterjedésében; (2) az erdővédelemben; (3) és a klímaváltozás már elkerülhetetlen hatásainak leküzdésében. De a tagállamok vezetői csak az elvekben jutottak egyetértésre, azonban óvatosan tartózkodtak a konkrét felajánlásoktól. (A fejlett országoknak 2020-ig legalább évi 110 milliárd euróval kellene támogatniuk a fejlődő országokat a klímavédelem érdekében.) Ez az ódzkodás – érthetően – a másik oldalon is passzivitást vált ki. „Habár az EU elismerte, hogy tartozik a fejlődő világban fokozottan érvényesülő klímaváltozásért, a fejlődő országok kétszer is meggondolják majd, hogy csatlakozzanak-e egy globális klímaegyezményhez az EU és más gazdag országok pénzügyi kötelezettségvállalása nélkül. Nem lehet tárgyalásokat kezdeményezni arról, hogy ki, mihez járuljon hozzá a klímaváltozás megfékezése érdekében, amíg nincs szó konkrét össze­gekről" – figyelmeztetett Joris den Blanken, a Greenpeace EU energia- és klímastratégiai igazgatója.

V. Ökoparadoxonok

Némely környezetvédő fontosnak tartja a szelektív hulladékgyűjtést. Ott­honában külön tárolja a műanyagflakonokat, majd autójával elfuvarozza őket a szelektív hulladékgyűjtőbe. Innen nagy teherautókon utaznak tovább a flakonok az újrahasznosítóba, ahol – a szükséges energiák bevetése révén – olyan nyersanyag keletkezik, amelyből – a szükséges energiák elhasználásával – ismét flakonokká inkarnálódnak. (Közben a flakonokkal párhuzamosan képződik a „zöldipar" profitja.) Más környe­zetvédők – annak ismeretében, hogy a flakongyártás környezetromboló – felhagynak a flakonos áruk vásárlásával.

Némely környezetvédő fontosnak tartja a fémdobozok újrahasznosítá­sát. Otthonában összegyűjti a különböző sörök, üdítők és energiaitalok fémdobozát, majd autójával elfuvarozza őket a legközelebbi gyűjtőhelyre. Tisztában van azzal, hogy egy kilogramm fémdoboz újrahasznosítása révén annyival csökkentjük a környezetterhelést, amennyi háromórai TV-nézés során keletkező szennyezéssel egyenlő. (Formailag tekintve: aki leadott egy kilogramm fémdobozt, az jogosult háromórányi tévézés­re.) Más környezetvédők – annak ismeretében, hogy a tévéhasználat környezetszennyező – igyekeznek leszokni a TV-nézésről, egyidejűleg felhagynak a fémdobozos áruk vásárlásával.

Némely környezetvédő fontosnak tartja a fák védelmét. Részt vesz a különböző fásítási akciókban, programokban. Időt és pénzt nem kímélve facsemetéket vásárol, autójával kiszállítja a telepítés helyszínére, és beássa őket. Más környezetvédők – annak ismeretében, hogy a fák kivágása okozta oxigénmegvonás és az autókázás okozta széndioxid-szennyezés egyenértékű, egymásra átváltható – leszoknak a gépkocsi-használatról.

A környezetvédelemben kialakult alternatíva világos és egyértelmű. Vagy a szelektív hulladékgyűjtést és a hulladékok újrahasznosítását szorgalmazom, vagy elsődlegesen a hulladéktermelés ellen lépek fel. Vagy a keletkezett szennyezés utólagos semlegesítésére, ellensúlyozá­sára koncentrálok, vagy a termelésből-fogyasztásból adódó szennyezés elkerülésére, megelőzésére, megszüntetésére. Vagy a mennyiségi, vagy a minőségi környezetvédelem szempontjait követem. Vagy – vagy. Vagy véresen komolyan veszem az emberiség fenyegetettségét, és a környe­zetszennyezés teljes felszámolására törekszem, vagy ímmel-ámmal – mintegy hobbyból – alkalmilag „környezetvédek". (Vö. „Autómentes Nap", „Kapcsold ki a villanyt öt percre!" „Ne Vásárolj Semmit Nap" stb. nemzetközi kampányok.) Innen nézve a környezetterhelés növelése és csupán részleges csökkentése egyazon kategóriába tartozik: tartalmilag, lényegileg egyaránt a rendszer környezetromboló jellegét tartja fenn, konzerválja.

Ökoparadoxon, hogy kiderül – ha kiderül -, hogy minden részleges környezetvédelem a globális környezetrombolást szolgálja. Arra a kérdésre, hogy „Mit tegyek, ha rombolni akarom a Glóbusz természeti egyensúlyát?", két választípus adódik. (1) Romboljam. (2) Foglalkozzak részleges környezetvédelemmel. A két eljárás között – hatásait tekintve – csak fokozati különbség állapítható meg.

A Glóbusz megvédése az emberiség ökológiai lábnyomának radikális csökkentését feltételezi: „kislábon élő" emberiséget jelent. Mitől csök­ken az emberiség ökológiai lábnyoma? Meadows-ék levezetése szerint egyrészt „létszámcsökkentéstől", másrészt termeléscsökkentéstől. Az a paradox következtetés adódik, hogy a Glóbusz megvédése csak az emberiség lélekszámának sorvadása-sorvasztása árán biztosítható. Mi segíti elő az emberiség létszámának csökkenését? Tisztán logikailag tekintve két dolog. 1. Emberek elpusztítása. 2. Emberek megszületésé­nek megakadályozása. Mi segíti elő a termelés radikális visszafogását? A jelenlegi szisztéma leváltása csökkenésalapú gazdálkodással. Rész­eredménynek tekinthető termelési kapacitásoknak a leállítása-kiiktatása. (Ilyesmi – elméletileg – többféleképpen képzelhető el: 1. A tulajdonos rábeszélésével, meggyőzésével. 2. Törvényi erőszak alkalmazásával. 3. Az adott kapacitások elpusztításával. 4. Az ott előállított termékek megvásárlásának elutasítása, megtagadása következtében.) Egy másik lehetséges részeredmény: a fenntartható (azaz a természettel egyen­súlyban levő) gazdálkodás szigeteinek, „jövő-műhelyeinek" létrehozása.

Megemlítek két további ökoparadoxont.

Ökoterrorista természetvédelem?

„Mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest?" (B. Brecht)

– Miért kívánod, hogy az összes olaj- és benzinkút felrobbanjon ?
– Környezetvédelmi elkötelezettségből. Mert hozzásegítené a nagy környezetszennyezőket ahhoz, hogy valamit személyesen megtapasztaljanak, a saját bőrükön érezzenek. Hogy ők se rom­bolhassák olyan spontán könnyedséggel a természetet.

„Meg kell állítani a szennyezőanyag-kibocsátást, illetve át kell térni egy kisebb szennyezéssel járó gazdaságra" – fogalmazott 2005-ben az exeteri klíma-konferencián a brit környezetvédelmi miniszter. „Kérdés, hogy Exeter üzenete mikor ér el az esőerdőket irtó vállalkozásokig, a hőerőművek üzemeltetőiig" – vetette fel a kommentátor.

Hogy ennek az esélyei nem túl jók, azt szemléletesen illusztrálja az Egyesült Államok budapesti nagykövetségénél 2001-ben tartott „Kiotó­demonstráció" szónokának fejtegetése. „Aki ma elég gazdag, az meg tudja fizetni, hogy ő ne érzékelje a klímaváltozás életünkre gyakorolt kellemetlen hatásait. Talán még azt is el tudja érni, hogy a gyerekei se érzékeljék ezeket. De az unokái már biztosan szenvedni fognak tőlük."

Amitől az átlagember szenved, annak az érzékelését a gazdagok csaknem teljesen ki tudják védeni. Legalábbis késleltetni tudják. A nagy környezetterhelők a gazdagok között vannak. A vétlenek (illetve kis elkövetők) bűnhődnek, miközben a nagy elkövetők mentesülnek a „bün­tetéstől". Akik érdemben tehetnének a természeti egyensúlyért, akiknek hatalmában állna eredményesen cselekedni a felmelegedés ellen, azok talán nem is érzékelik (mert nem érzik a saját bőrükön) a problémát. Lehet, hogy nagy jótétemény lenne az emberiség számára, ha ők is még időben részesednének a környezetterhelés hatásaiból? Ha megszűnne számukra a késleltetett észlelés kiváltsága? Ha tudatos környezetvédők célzottan és koncentráltan megajándékoznák őket olyan (vagy akár felfokozott) tapasztalatokkal, amelyekben mások naponta részesednek?

Csökkenő termelés növekedésalapú rendszerben?

Publicisták és elméleti elemzők jelentős része valamiféle világkormány létrehozásában látja az egyetlen esélyt az emberiség megmentésére. Eszerint csak valamilyen egységes szabályozás, egységes uralom képes megállítani és visszafordítani az önpusztító felmelegedési folyamatot. E világhatalom feladata kettős lenne. Egyrészt a fogyasztókkal elfogadtatni („tűzzel-vassal" elfogadtatni) az életszínvonal radikális visszaesését, a megszokott kényelmi eszközökről való lemondást. Ez korántsem egyszerű feladat, de kellő haderő bevetésével nem eleve megoldha­tatlan. Másrészt (és ez tűnik reménytelenebbnek) elérni, hogy az ipari cégek, közlekedési vállalatok stb. a hagyományos termelési technikák és nyersanyagok döntő részét a továbbiakban ne használják. E feladat megvalósításának két útja képzelhető el – tisztán logikailag:

1. El lehet képzelni, hogy a növekedésre alapozott (mert nyereségre, sőt többnyire rövidtávú, gyors nyereségre alapozott) gazdaság szerep­lőinek „okos gyülekezete" úgy dönt, hogy az emberiség megmentése fontosabb, mint az ő privát profitja; ezért – a kialakult kényszerhelyzetben lényegében egyik napról a másikra – önként megszünteti a környezetter­helő eljárásokat. A növekedésalapú rendszer – békés („bársonyos") forra­dalommal – átalakul természetbarát, környezetalapú, „csökkenésalapú" rendszerré.

2. Az emberiség összefogását reprezentáló világkormány betiltja a kör­nyezetterhelő eljárások alkalmazását az iparban, a mezőgazdaságban, a közlekedésben, a háztartásokban. Teszi ezt főképpen a nagybani ter­melők tiltakozása ellenére, profitmaximalizálásban érdekelt ellenállásukat letörve és megtörve. Teszi ezt – ha másképpen nem megy – az előbb már említett haderő bevetésével.

(Nem ide tartozik a következő fejtegetés. Vagy mégis? „Az éghaj­latváltozás a következő évtizedekben várhatóan mélyreható stratégiai kihívások elé állítja az Egyesült Államokat. A heves viharok, aszályok, a miattuk bekövetkező tömeges migrációk és járványok amerikai katonai beavatkozásokat tehetnek szükségessé a világ különböző pontjain" – foglalja össze a The New York Times amerikai katonai körök véleményét. Mindezt kiegészíti Meadows-ék megállapítása 2004-ből: „a hadsereg és az ipar egyre növekvő tőke-, erőforrás- és energiaigényt támaszt arra, hogy hozzáférhessen, elfoglaljon és megvédjen olyan erőforrásokat, melyek egyre kisebb, egyre távolabbi és egyre ellenségesebb régiókban koncentrálódnak".)

Fel kell tenni a kérdést: Kik fogják finanszírozni a világkormánynak és hadseregének a működését? Kik állják azokat a költségeket, amelyekbe ezek tevékenysége kerül?

A jelenlegi gazdasági rendszerben az államok, a kormányok, a nemze­tek feletti szervezetek költségvetése lényegében a profittermelés adójá­ból, valamint a profittermeléssel összefüggő más adókból (jövedelemadó, illetékek stb.) táplálkozik. A profittulajdonosok – minden részleges nézet­eltérés, kötélhúzás ellenére – érdekeltek ezeknek a szervezeteknek, in­tézményeknek a finanszírozásában, hiszen ezek biztosítják a folyamatos profittermelés (és ezzel összefüggő növekedés) helyi és tágabb feltétele­it. Elképzelhető, hogy ők adott esetben a profitkorlátozó intézményeket is fenntartsák, finanszírozzák? Vagy egy termeléscsökkentő rendszer kialakulásában, anyagi támogatásában már nem lennének érdekeltek? Lehetséges, hogy egy ilyen támogatású világkormány létrejöttének ugyanannyi az esélye, mint annak, hogy a nagy profittulajdonosok – az emberiség megmentése érdekében – maguk szervezik meg a termelés csökkentését az egész Glóbuszon?

Lehet, hogy a növekedésre alapozott tőkerendszerben az emberiség számára tényleg nem létezik kiút? Lehet, hogy az emberiségnek tényleg nincs jövője?

 

(A Baloldali Alternatíva Egyesülés 2010. november 12-i rendezvényén elhangzott előadás szerkesztett változata.)

A rendszerváltás huszadik évfordulójára nem ünnepléssel emlékezett a magyar társadalom. Sokkal inkább a kiábrándultság, tanácstalanság, illúzióvesztés volt jellemző a társadalmi közérzetre. A világgazdasági válság elmélyülése, a közhangulat romlása és a választások közelsége miatt egyetlen politikai párt sem vállalkozott a mérleg megvonására. A „honnan hová jutottunk" és „miért így, miért ilyen kedvezőtlenül alakult a nemzet sorsa az elmúlt két évtizedben" kérdések megválaszolására leginkább a társadalomtudományok művelői vállalkoztak.

Több tudományos ülésszakon került sor érdemi véleménycserére. Számos könyv látott napvilágot, melyeknek tárgya a rendszerváltás ilyen-olyan vonatkozásainak elemzése volt. A Napvilág Kiadó egész sorozattal járult hozzá a tisztázás igényének kielégítéséhez. Földes György, a „20 év után" c. sorozat szerkesztője így fogalmazta meg célkitűzésüket. „A sorozatunkban közreműködő történészek, közgazdászok, szociológu­sok, társadalomlélektannal foglalkozó tudósok kritikailag értelmezik a közelmúltat, a jelent, de nem ítélkeznek. Mindegyikük saját tudományá­nak eszközeivel, módszereivel igyekszik feldolgozni választott tárgyát, megmutatni, miként formálódott, alakult a magyar társadalom, gazdaság, politika és kultúra az utolsó két évtizedben."

A „20 év után" című sorozat keretében jelent meg Laki László könyve, melynek középpontjában az 1989/90-es rendszerváltás kihívásai, az ezekre adott politikai, gazdasági válaszok és társadalmi következményeik állnak. Elsőként azt a kérdést teszi fel a szerző, hogy a rendszerváltás­kor melyek voltak a legsürgetőbb, megoldásra váró gazdasági, politikai, intézményi stb. problémák. Másodsorban, ezzel szorosan összefügg annak tisztázása: „vajon felmérték és értették-e a történelem sodrában rekrutálódó politikai osztályok különféle csoportjai […] a kihívások azon halmazát, amelyeknek megoldására rendszerváltóként vállalkoztak?" (13. o.) Harmadrészt pedig arra keres választ, hogy a félperifériás társadalom és gazdaság újratermelődésének gondjai miért nem kényszerítették a rendszerváltó politikai elitet arra, hogy újraértelmezze, korrigálja politikai gyakorlatát.

Laki László könyve széleskörű szakirodalmi tájékozottságot mozgó­sít. Túllépve az általa is művelt szociológia területén, számos fontos tudományág (történelem, közgazdaságtan, politológia, pszichológia, szociálpolitika, szociográfia, jogtudomány) eredményét hasznosítva keres magyarázatot arra, hogy a társadalom nagy részének csalódottsága miért indokolt. Az újkori történelem hosszú távú modernizációs folyamataiba ágyazva, a korábbi rendszerváltásokra emlékeztetve fogalmazza meg értékítéletét arról a „nagy átalakulásról", amely rendszerváltásként – oly­kor: rendszerváltozásként – ment be a köztudatba. A történeti-szociológia megközelítés alkalmazásának legfőbb előnyét abban látja a szerző, hogy „a modernizáció hosszú távú trendjei esetenként merőben másként írják le és mutatják be a történelmet, illetve más tényezőket, folyamatokat és összefüggéseket tesznek hangsúlyossá, mint amelyeket az iskolai törté­nelemtankönyvekből megtanultunk-elsajátítottunk". (14-15. o.)

Laki László könyvében nem foglalkozik politikai történésekkel, pártokkal és programokkal, és statisztikai adatok tömegét sem zúdítja az olvasóra. Érvelése mindvégig elméleti jellegű, fogalmilag próbálja megragadni a történtek lényeges jellemzőit. Tetten érhető ez több vonatkozásban is; pl. külön fejezetet szentel mind a rendszerváltás, mind a modernizáció ér­telmezésének. Ugyancsak említésre méltó a kialakult legitimációs válság jellegzetességeinek összefoglalása. így fogalmaz: „a máig kiépült-kiépített újkapitalizmus eddigi gazdasági, foglalkoztatási, mobilitási, demokratikus, jövedelmi és fogyasztási teljesítményével nem képes igazolni a rend­szerváltás sikerességét [.] vagyis teljesítményével képtelen önmagát legitimálni [.] azt sem képes igazolni, hogy az ezért hozott nem kevés »áldozat« megérte, illetve a »nemzet« érdekét szolgálta". (144. o.)

Márpedig köztudott: ez a remény – a relatív elmaradottság meghala­dásának vágya – meghatározó volt a magyar közgondolkodásban az 1980-as évek második felében. Ausztria példája, követhetősége, mi több, utolérése mobilizáló erő volt a rendszerváltás kezdetén. Ehelyett kialakult a tömeges és tartós munkanélküliség, sokak számára lett valódi veszély az elszegényedés és lecsúszás. Rendkívüli mértékben megnőttek a területi különbségek. Ezek a folyamatok társadalmi méretekben szültek rossz közérzetet, elkeseredettséget és kilátástalanságot.

Laki László művében kísérletet tesz a reményvesztés okainak feltá­rására. Mélységi elemzés helyett (erre a könyv terjedelme nemigen ad lehetőséget) az igazság kimondására törekszik. Ez az igazság termé­szetesen összetett, hiszen vannak olyan történelmi tényezők – a korábbi modernizációs kísérletek felemás eredményei -, amelyek befolyásolják a jelenlegi állapotokat. A szerző ítéletet mond a „fejlett Nyugat" cselekede­teiről is. A piacszerzés, a gyors integráció kísérlete erősebb motivációs tényező volt, mint a felzárkóztatás mindenoldalú elősegítése. Legalább ennyire fontos az „uralkodó elit", a hatalmat gyakorló politikai osztály teljesítményének megítélése. Érdemes e témánál kissé elidőzni, annál is inkább, mert ez a jövő alakulására nézve fontos üzeneteket tartalmaz.

Laki László emlékeztet arra, hogy noha az új politikai osztály alapvető­en a világgazdasági korszakváltásnak köszönhette születését, valójában nem értette meg a kor kihívásait. Sem a felemás államszocialista mo­dernizációból adódó problémákat, sem pedig azt, hogy mit jelent az új, globalizálódó világgazdasági rendszerbe való betagolódás lehetősége.

A rendszerváltó politikai elit teljesítményét úgy értékeli Laki, hogy „a magyar politikai osztály nem a valós körülményeknek megfelelően definiálta a rendszerváltás történelmi léptékű kihívását, így annak a kezelésére nem került sor távlatos »nemzeti« program kidolgozására". (68. o.) Szerinte nem volt helyes a rendszerváltást egyszerűen „szocia­lizmus-kapitalizmus" váltásként, a „köztulajdon" és a „magántulajdon", a „redisztribúció" és a „piac" mechanikus cseréjeként interpretálni. Ezt nyomatékosítandó, hozzáfűzi: „az ideológiai, érzelmi-indulati vagy gaz­dasági indíttatású szocializmusrombolás még nem adekvát és sikeres kapitalizmusépítés, a politikai-igazságtételi alapú tulajdonosztás még nem hatékony világgazdasági integrációs eljárás, az államszocializmus kiátkozása vagy az »igazi piaci viszonyok« látomásszerű-agresszív rea­lizálási kísérlete pedig még nem távlatos nemzetépítés". (70. o.)

Laki számos példát hoz annak alátámasztására, hogy a rendszervál­tó politikai osztály az ország „elmaradottságát" kizárólag a szocialista időszak számlájára írta, s éppen ezért nem vállalt szerepet a felemás modernizáción átesett magyar gazdaság válságmenedzselésében. Holott – a szerző véleménye szerint – ebben támaszkodhatott volna „mindazok­ra a versenyképes gazdasági rendszerekre, kutatás-, technológia,-, és tudásközvetítő potenciálokra, szervezeti tudásra, termelési-felvásárlási­értékesítési hálózatokra […], amelyek a Kádár-kori modernizációban ki­épültek, és amelyek már a globalizáció irányába mutattak, illetve amelye­ket globalizáció-konform módon lehetett volna továbbfejleszteni". (85. o.)

A szerző elítéli a köztulajdon kizárólag ideológiai-politikai megala­pozottságú privatizálását, azaz az osztogatás-fosztogatás ismert gya­korlatát. Emlékeztet arra, hogy politikai eszközökkel léptek fel azokkal szemben, akik – pl. a tőkeerős termelőszövetkezetek összefogásával – az élelmiszeripari kapacitások hazai kézben tartására törekedtek. Pedig adva voltak a feltételek, hogy ebben az ágazatban magyar mul­tinacionális vállalat jöjjön létre. „[…] ezt azonban a politika meggátolta […], így a magyar üzemeket nyugat-európai cégek vásárolták fel, és ma ezek nemzetközi hálózatok részeként ellenőrzik a hazai piacot". ( 85. o. )

A politikai osztály tevékenységének bírálatában Lakinál fontos elem a belső küzdelem értelmezése. Ennek kapcsán a következőt hangsúlyozza: ahelyett, hogy a nemzet távlatos érdekeit képviselték volna, „a különféle politikai csoportok és pártok pillanatnyi érdekei folytonosan felülírták az ország távlatos érdekeit, hiszen a pártok programjait és teendőit nem a reálfolyamatok, hanem az ellenségként kezelt politikai ellenfelek zömé­ben szintén önkényes és alkalmi rendszerváltó ötletei és tettei ihlették. Így aztán nem is alakítottak ki reális kapitalizmusképet, egy erre épített távlatos nemzeti programot, amelyet minden politikai erő betartani tar­tozott volna." (84. old.)

Már az említettek is jelzik, hogy Laki László műve számos ponton sarkos értékítéleteket fogalmaz meg; ösztönözve ezzel a polémiát, az elmúlt két évtized történéseinek mélységi elemzését, s egyúttal azt is, hogy a pártok – kormányon és ellenzékben egyaránt – hozzálássanak végre egy konszenzusos és távlatos „nemzeti" program megalkotásához.

1989-1990 folyamán a „létező szocializmus" hirtelen összeomlott Kö­zép- és Kelet-Európában. Az irányított gazdaság struktúrái és az azokat ellenőrző egypártrendszerek lényegében néhány nap alatt – és feltűnően csekély ellenállással – szétzilálódtak, hogy átadják helyüket a szabadpi­acnak és a parlamentáris demokráciának. Ezeket a drámai változásokat akkoriban nem csupán a Nyugaton fogadta eufória és felfokozott izgalom (ahol a Zeitgeist-ot leginkább Francis Fukuyama a „történelem végét" hirdető tézisének sikere jellemezte), hanem az érintett régió népeinek körében is, akik most végre esélyt láttak rá, hogy ugyanazokat a sza­badságjogokat és ugyanazt a magas életszínvonalat élvezhessék, mint nyugat-európai szomszédjaik. Ezeket a reményeket kiválóan körvonalazta Vásárhelyi Miklós¹ , aki 1989-ben így nyilatkozott a The New York Times riporterének:

„Mindenekelőtt, Európa ismét valósággá válik. Közép- és Kelet-Európa országai végre lehetőséget kapnak arra, hogy egyesüljenek a Nyugattal. Ugyanolyan feltételek között élhetünk majd. Ez persze némi időbe kerül, de társadalmilag, politikailag és gazdaságilag is el fogjuk érni mindazt, amit a nyugati országok már elértek. Az ajtó immár nyitva áll."²

Sokan úgy látták, hogy a szovjet tömbön belüli gazdasági és politikai reformok egyik élharcosaként Magyarország a sikeres közép- és kelet európai gazdasági átalakulás emblémája lesz. Mindazonáltal húsz év elteltével azt látjuk, hogy az átalakulással járó szabályozások közel sem hoztak kielégítő eredményeket. Az 1989-90-es várakozásoktól való „elfajulás" okai állandó vita tárgyát képezik úgy a tudományos körök és a politikai döntéshozók, mint az utca emberei körében, Budapesten, Varsóban, és mindenütt a régióban.

Ezzel a háttérrel vágott bele a Napvilág Kiadó egy olyan könyvsorozat kiadásába – az igazán ideillő „20 év után" címmel – amely a magyaror­szági társadalom, gazdaság, politika és kultúra fejlődését elemzi a rend­szerváltás óta eltelt két évtized során. Andor László könyvének – Eltévedt éllovas. Siker és kudarc a rendszerváltó gazdaságpolitikában – célja, hogy az 1989-90-től máig tartó magyarországi átmenet politikai-gazdasági aspektusainak összefoglalását adva vegyen részt a vitában. Andor ismert gazdasági elemző, akinek a témában már rengeteg publikációja jelent meg (mind Magyarországon, mind pedig külföldön), és ráadásul több olyan intézményben is dolgozott, amelyek kulcsszerepet játszottak a közép- és kelet európai átalakulásokban, így könyve igen hasznos elemeket vihet ezekbe a disputákba.³

Andor könyve három fejezetre oszlik. Az első két részből áll: először egy rövid történeti áttekintést kapunk; vázolja az „államszocialista" rendszer fejlődését kialakulásától (1917) a számtalan (kudarcba fulladt) reformkísérleten át egészen a Szovjetunió 1991-es felbomlását követő végső bukásáig. És ezen a ponton máris adódik egy kritikai megjegyzés azzal a terminológiával kapcsolatban, amelyet Andor használ a szovjet blokkba tartozó rezsimek jellemzőinek leírására. Ez akár mellékesnek is tűnhet, ám amint a továbbiakban látni fogjuk, nem csupán abban van fontos szerepe, hogy miként értelmezzük a közép- és kelet-európai or­szágok múltját, de jelentősége van jelenlegi problémáik megértésében is.

A tudományos körökben domináns nézetet követve Andor „állam­szocialistának" nevezi a Szovjetunióban és a szovjet tömb államaiban uralkodó rendszereket.⁴ Ez a nézet azon alapul, hogy fontosabbnak tekinti a termelőeszközök birtoklásának törvényi formáit, mint magát az effektív birtoklást. Ennek a logikának megfelelően a szovjet blokk országait (persze csupán alaposan eltorzult formában!) „szocialistának" kellene tekintenünk, hiszen a termelőeszközök formális, törvényileg meghatározott értelemben végső soron az állam tulajdonában voltak. És mivel az államot „szocialistának" titulálták, ez az érvelés arra a logikus konklúzióra jut, hogy a szovjet blokk országai „államszocialisták" voltak.

Ám mint Phaedrus, az ókori római meseíró rámutatott: „A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak. Az első látszat sokakat megtéveszt." Phaedrus megjegyzése ma is igen fontos útmutató lehet számunkra, mikor egy olyan rendszer valódi természetét igyekszünk megérteni, amely Vlagyivosztoktól a Duna keleti folyásáig közel fél évszázadon ke­resztül számos társadalmon uralkodott. A magam részéről meg vagyok győződve róla, hogy a szovjet blokk rezsimjeiben kapitalista jelenségek egész sorát találjuk: a bérmunkát, és annak alávetettségét a tőkének (amely végső soron Marx számára a kapitalista termelési mód egyik megkülönböztető jegye volt), a kizsákmányolást, a munkamegosztás hierarchikus formáját, a pénzgazdálkodást, a hasznot, a munkások ellen­állásának brutális elnyomását (ebben a tekintetben nem is kell kilépnünk Magyarország határai közül!), a nemzeti és etnikai megkülönböztetést, a város és a vidék közötti egyenlőtlenségeket, az autonóm és szabadságra törekvő művészetek felett gyakorolt cenzúrát, a konzervatív családi érté­keket. E döbbenetes lista fényében az a tény, hogy a termelőeszközöket formálisan az állam birtokolta, vajmi csekély vigaszt nyújthat – már ha nyújthat egyáltalán. (Ez persze nem különösebben új megállapítás a kritikai marxisták köreiben, ám úgy tűnik, hogy mindenekelőtt a közép­és kelet-európai elvtársak közül sokak számára még ma is nehezen lenyelhető, keserű pirulának számít.)

Itt most nem szándékozom további érveket felhozni álláspontom mel­lett, hiszen ezt mások és máshol már sokkal alaposabban megtették; mindazonáltal ismét figyelmeztetném az olvasókat arra, hogy a múlt megfelelő megértése nélkül nem sok esélyünk lesz megérteni a jelent.⁵

Az első fejezet második részében Andor belefog a rendszerváltás után kifejlődő „magyar modell" specifikumainak leírásába, és összeveti azokat a régió más „kapitalizmus-változataival". Először is érdemes megjegyezni, hogy Andor a magyarországi rendszerváltás gazdasági és politikai jelenségeinek leírására a közgazdasági irodalomban bevett „átmenet" terminust használja, és nem a szociológusok által alkalma­zott „átalakulást". Ennek megfelelően a folyamat központi aspektusa, ahogyan az „államszocializmus" átadja helyét a piaci viszonyoknak, és ezzel összefüggésben a felbomló egypártrendszert felváltja a pluralista demokrácia.⁶ Ám ez némiképpen problematikus kiindulópont, hiszen a gazdasági és politikai modellek olyan idealizált szemléletén alapul, amely gyakorta átsiklik azon ellentmondások felett, amelyek a régió gazdasá­gainak a globális gazdaságba való integrációját kísérték, és afelett is, hogy a különböző társadalmi erők miként igyekeztek magyarázni ezeket a változásokat.

Arra is érdemes felfigyelni, hogy Andor kritikátlanul átveszi a kapitaliz­mus változatairól (Varieties of Capitalism – VOC) szóló elméletet, és azt a Közép- és Kelet-Európában kifejlődött kapitalista rezsimek leírásának keretéül használja fel.⁷ A 2001-ben megfogalmazott VOC-elmélet annak idején kifejezetten innovatív próbálkozás volt a Gazdasági Együttműkö­dési és Fejlesztési Szervezeten (OECD) belüli különféle kapitalizmus-modellek értelmezésére. Hall és Soskice, a VOC-elmélet úttörői, a kapi­talizmus kétféle modelljét különböztették meg: a liberális piacgazdaságot (liberal market economy – LME), ahol a vállalkozások irányítását, az üzemszervezést, a cégek közötti kapcsolatokat a piaci viszonyok hatá­rozzák meg, és az úgynevezett irányított piacgazdaságokat (coordinated market economy – CME), amelyek sokkal inkább a neokorporatista megállapodásokra alapozzák az üzletközi viszonyokat éppúgy, mint az üzletágak és társadalmi partnereik kapcsolatait.⁸ A VOC-elmélet azóta hosszú utat járt be. Kezdeti felvetéseit időközben alaposan kidolgozták (olyannyira, hogy a VOC-elmélet napjainkban már az összehasonlító politikai gazdaságtan egyik legbefolyásosabb irányzatává vált), és kiter­jesztették a fejlett kapitalista gazdaságok határain túlra (vagyis immár a globális gazdaság félperiferiális helyzetben lévő kapitalista rezsimjeinek nemzeti sajátosságait is vizsgálja).

Habár ez igen figyelemreméltó fejlődés, de a VOC-elméletnek még mindig számos gyenge pontja van. Először is, elméleti kereteit a gaz­daságnak a kapcsolatokat figyelmen kívül hagyó, weberi ideáltípusaira alapozza. Amint azt Bohle és Greskovits – akik a közép- és kelet-európai régió legtermékenyebb szerzői közé tartoznak a VOC-elmélet területén – bevallják, ennek következtében a VOC-alapú megközelítés hajlamos „adottnak venni az intézményes felállásokat"⁹ anélkül, hogy megvizsgálná azokat a társadalmi küzdelmeket, amelyek alapvető szerepet játszanak egy ilyen intézményes konfiguráció kialakulásában. Figyelmeztető az állammal kapcsolatos kritikátlan szemlélet is, amely a VOC-elméleten alapuló legtöbb írásra jellemző. Bohle és Greskovits például az államot „a változás kulcsszereplőjének" tekinti a régió átalakulásában.¹⁰ Ez nem csupán a naivitás határait súrolja, de – ami ennél sokkal veszélyesebb – potenciálisan oda vezethet, hogy teljes mértékben tagadja a munkás­osztály bármilyen szerepét e folyamatokban.¹¹ Végeredményben mindez a politikai gazdaságtan olyan kritikáját eredményezi, amely hasznos felismerései dacára is dialektikátlan (és így nem marxista) marad.¹²

A második fejezet azokra a gazdaságpolitikákra összpontosít, amelyek szerint az átmenet idején Magyarországot igazgatták (pl. piacosítás, liberalizálás és privatizáció), illetve az e politikák mögött álló társadalmi erőkre (pl. a magyarországi mainstream politikai pártokra, a neolibera­lizmus zászlóvivőire a tudományos körökben, vagy az olyan nemzetközi pénzügyi szervezetekre, mint az IMF). Amint arra Andor rámutat, az átmenethez kapcsolódó politikák eredményei igencsak ellentmondáso­sak. így például, míg Magyarországot a „gazdasági nyitottság" eseteként ünnepelték az elmúlt két évtizedben, mindez nem tükröződött az ország gazdaságának fejlődésében. Éppen ellenkezőleg, a magyar gazdaság struktúrája „dualisztikus" maradt. Andor szerint ennek az az oka, hogy: „a multinacionális tulajdonban létrejött beruházások […] többnyire enklá­ve módjára épültek be a magyar gazdaságba. Néhány kivételes esetben felhasználták a magyar kutató-fejlesztő potenciált (Ericsson, General Electric), néhány kivételes esetben magas fokú beszállítói hányadot értek el (Suzuki), döntően azonban importált külföldi nyersanyagból, drágán importált know-how felhasználásával, külföldi piacra és túlnyomó rész­ben vámszabad területen, a hazai tulajdonban lévő cégek számára nem elérhető adókedvezmények mellett működtek. […] A területi egyenlőtlen­ségek pedig csak fokozódtak; a Dunától keletre és a Balaton vonalától délre sokkal kevesebb külföldi tőke érkezett, mint az ország északnyugati negyedébe és a fővárosba."¹³

Ma csupán kevesen tagadják (még a szabad piac legelszántabb apologétái közül is) ennek a képnek az érvényességét. Ugyanakkor sajnálatos módon a könyv nem kínál kielégítő magyarázatot arra, ho­gyan és miért volt képes a magyar gazdaság dualisztikus jellege még húsz évvel a rendszerváltást követően is fennmaradni. Az, hogy mindez pusztán a „rossz gazdaságpolitikáknak" lenne tulajdonítható – amint azt Andor sokszor leszögezi -, túlzott leegyszerűsítésnek tűnik. Egy másik, vélhetően gyümölcsözőbb kiindulópont lehetne, ha a közép- és kelet-európai gazdaságok átalakulását a globális gazdaság összefüggéseibe és dinamikájába helyezné.

A kötet utolsó fejezete a különféle közgazdasági iskolákat, és azok­nak a magyarországi politikai-gazdasági változásokra kifejtett hatásait elemzi. Andor kifejezetten érdekfeszítően számol be arról, hogy miként győzedelmeskedett Magyarországon a neoliberális ideológia, és milyen (nemzetközi és hazai) kulcsszereplők álltak e folyamat mögött.¹⁴ A neoli­berális elképzelések bozóttűzként terjedtek el és váltak egyeduralkodóvá a közgazdasági diskurzusban és politikai körökben az 1980-as évek Ma­gyarországán. Erről a folyamatról szuggesztív képet adott Kádár Béla, az Antall-kormány nemzetközi gazdasági kapcsolatokért felelős minisztere egy, az Egyenlítőnek adott 2009-es interjúban:

„Nálunk már a nyolcvanas években nagyobb volt a nyitottság, mint a környező országokban, ez kezdettől a neoliberális vonalat erősítette, hiszen aki kimehetett külföldre, lényegében mind neoliberális képzést kapott. Az angolszász világhoz kötődni mindig kifizetődőbb volt. A pénz­ügyi szakma csúcsát az jelentette, ha valaki ki tudott kerülni az IMF-be, a Világbankba. Erre leginkább akkor volt esélye, ha lelkes híve volt az általuk ajánlott terápiának. De már a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen is angolszász receptek voltak a legvonzóbbak, az ösztöndíjak többsége amerikai volt, megjelent a Soros Alapítvány, igen erős hatása volt a hazai közgazdasági gondolkodásra a hetvenes évek végétől az ún. chicagói iskolának."¹⁵

Kádár beszámolója valóban informatív, hiszen rámutat, hogy a neoli­berális elképzeléseket nem csupán a Nyugat kényszerítette rá Magyaror­szágra, lévén azok (jóllehet, embrionális formában) már a rendszerváltás előtt is jelen voltak. Részemről ezt a részt találtam a legérdekesebb és leginkább eredeti hozzájárulásnak a Magyarországgal foglalkozó tranzitológiai irodalomhoz (bár talán hasznosabb lett volna az olvasók számára, ha e fejezet egyes aspektusai már a könyv korábbi részeiben is felbukkannak).

Mindent egybevetve, Andor László: Eltévedt éllovas. Siker és kudarc a rendszerváltó gazdaságpolitikában című könyve jól megírt munka a kapitalizmussal kapcsolatos reményekről és illúziókról a rendszerváltás utáni Magyarországon. Mindazonáltal – a szerzőnek a témában való jártassága dacára – a könyv befejezésekor az ember némi csalódottságot érez. E csalódottság jórészt a VOC-elmélet hiányosságainak tudható be. Néhány érdekes felvetése mellett a VOC-elmélet (a fentebb elmondottak miatt) nélkülözi a szükséges tudományos eszközöket, amelyek lehetővé tennék egy olyan beszámoló megírását, amely képes nem determinista formában összekapcsolni a közép- és kelet-európai országok kapitalista rezsimjeinek fejlődését a kapitalizmus dinamikus, ám ellentmondásos logikájával. Ezek a problémák azt is befolyásolják, hogy a VOC-elmélet (és ebben az esetben maga Andor is) miként fogja fel a társadalmi válto­zást. Ha tagadjuk, hogy a munkásosztály bármiféle progresszív változás ágense lehet, akkor máris ott találjuk magunkat Keynes mellett, abban a hitben ringatva magunkat, hogy egy-egy erősebb állam ellenőrzése alá vonhatja a kapitalizmus uralmának katasztrofális következményeit.¹⁶ De mi lesz, ha a kapitalizmus válsága tovább mélyül, és az állam az elvárásainknál nagyobb mértékben adja fel semlegességét – akkor kinek a gondolatait fogjuk majd feltámasztani?

(A recenziót a szerző az Eszmélet számára készítette.)

Hivatkozások

Andor László (2009): Eltévedt éllovas. Siker és kudarc a rendszerváltó gazdaság­politikában. Budapest, Napvilág Kiadó.

Andor László és Martin Summers (1998): Market Failure: A Guide to the East European „Economic Miracle". London, Pluto Press.

Bohle, Dorothee és Béla Greskovits (2007): „The State, Internationalization and Capitalist Diversity in Eastern Europe", Competition & Change, Volume 11, No. 2. 89-115.

Cliff, Tony (1996): State Capitalism in Russia. London, Bookmarks.

Gwertzman, Bernard és Michael Kaufman (1990): The collapse of communism. London, Random House.

Hall, P. A. és David Soskice (szerk.) (2001): Varieties of Capitalism. The Institutional Foundations of Comparative Advantage. Oxford, Oxford University Press.

Hardy, Jane (2009): Poland's New Capitalism. London, Pluto Press.

Haynes, Mike (2002): „On Michael Cox's Rethinking the Soviet Collapse. Sovietology, the Death of Communism and the New Russia; Paresh Chattopadhyay's The Marxian Concept of Capital and the Soviet Experience and Neil Fernandez's Capitalism and Class Struggle in the USSR. A Marxist Theory", Historical Materialism, 2002. 10. évf., 4. sz. 317-362.

Szalai Erzsébet (2006): Az újkapitalizmus – és ami utána jöhet. Új Mandátum.

Tamás Gáspár Miklós (2008): „Eastern Europe Today: Counter-Revolution against a Counter-Revolution", Socialist Register 2008, Global Flashpoints, Pontypool (Wales), Merlin Press. Magyarul:  Ellenforradalom az ellenforradalom ellen Fordulat 2. 2008

Jegyzetek

¹ Vásárhelyit, aki 1956-ban a Nagy Imre kormány sajtófőnöke volt, a forradalom leverése után bebörtönözték.

² Vásárhelyit idézi: Gwertzman és Kaufman (1990), 225-226 (saját kiemelé­sem).

³ Andor Magyarországon és külföldön egyaránt folytatott közgazdasági tanul­mányokat, és 1989-90 óta sokat írt Közép- és Kelet-Európa politikai és gazdasági folyamatairól. Az Eszmélet szerkesztője volt, így e folyóirat olvasói jól ismerhetik munkáit (amelyek közül néhányat könyve bibliográfiája is felsorol). 2003 és 2005 között Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki hivatalának tanácsadója volt, majd 2005 és 2010 között az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) igazgatótaná­csának tagja. 2010 februárja óta Magyarországot képviseli az Európai Bizottság­ban, mint a foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi összetartozásért felelős biztos.

⁴ Andor (2009), 15.

⁵ A szovjet blokk rezsimjeinek marxista kritikájához lásd: Cliff (1996); Haynes (2002); és Tamás Gáspár Miklós (2008).

⁶ Andor (2009), 27.

⁷ Andor (2009), 46.

⁸ Hall és Soskice (szerk.), (2001).

⁹ Bohle és Greskovits (2007), 90.

¹⁰ Bohle és Greskovits (2007), 90. Ez a nézet megjelenik Andor könyvében is.

¹¹ Bohle és Greskovits tulajdonképpen teljesen kihagyják a munkásosztályt a közép- és kelet-európai társadalmak rendszerváltás utáni átalakulását vizsgáló munkájukból.

¹² A marxista politikai gazdaságtan központi kategóriáit – „osztály", „értéktörvény" vagy éppen „verseny" – többen is igyekeznek beemelni a közép- és kelet-európai gazdasági folyamatok elemzésébe, lásd: Hardy (2009); Szalai (2006); és Tamás (2008).

¹³ Andor (2009), 114.

¹⁴ Andor (2009), 160-180.

¹⁵ Kádár Béla: „A vezetői minőség forradalma. (Szále László interjúja Kádár Bélával)", Egyenlítő, 2009, 7-8. sz., idézi: Andor (2009), 163-164. (Az én kiemelésem).

¹⁶ A magyar olvasók tisztában lesznek azzal, hogy az állam „újrafelfedezése" nem szükségképpen csak a középbal politika sajátja. Amint azt a második Orbán-kormány lépései is megmutatták, a jobboldal nem feltétlenül utasítja el a fokozottabb állami beavatkozást a gazdaság terén (amíg mindez a nemzeti tőkések érdekét szolgálja, és beburkolható a konzervatív értékek leplébe).

A modern futball átalakulása a világrendszer hierarchikus felépítését tükrözi. A játékostőke szabad áramlása egyenlőtlen cserét eredményezett a centrumfélperiféria-periféria térségei között, megnövelve a korábbi egyenlőtlenségeket. A futballnak a tőke korlátlan uralma alá helyezése globális intézményi-hatalmi koncentrációhoz és totális piacosításhoz vezetett, ahol már nem az üzeleti reklám van a fociért, hanem a foci az üzletért. A harmadik világ és a félperiféria labdarúgásának „kivéreztetésével" előállt tőkekoncentráció magában foglalja a gyermekmunka és a bűnözés egyéb fajtáinak legalizálását is.

1.  A foci gyarmatosítása. A futball valamikor játék volt, sajátos kivonulás a mindennapok embert próbáló világából. E csapatjáték egyfajta felsza­badulást jelentett a bérmunka fizikai és idegi terheitől, kikapcsolódást játékosnak és nézőnek egyaránt. Mondhatnánk, hogy akkoriban – a XIX. század utolsó harmadában, amikor Angliában, majd a kontinensen elterjedt e játék – a szabadidő mint új emberi lehetőség bukkant fel a világrendszer legfejlettebb, leggazdagabb, gyarmatosító régióiban. Ám a szabadidő eltöltésének módja később rendkívüli módon felizgatta a tőke világát, megmozgatta a kapitalisták fantáziáját. Megkezdődött a futball (a Játék) piacosítása, profittermelésre való átállítása, melynek alighanem végső története bontakozik ki a szemünk láttára. A futball mint „totális játék" – azaz a játék mint olyan – kiirthatatlanul hozzátartozik az ember mint nembeli lény fejlődéséhez, talán éppen ezért is válhatott a „szabad­idő-iparok", a szórakoztatóipar, a médiaipar martalékává. Végbemegy a játék lerablása. A szó szoros értelmében. Ma odáig jutottunk – mint a Le Monde diplomatique egyik elemzése bemutatta -, hogy a Nemzet­közi Labdarúgó Szövetség (FIFA) a köztörvényes bűnözés televénye, egy maffiára emlékeztető szervezet, amelyen dollár-milliárdok mennek keresztül kenőpénzek, magánbizniszek, monopóliumok ajándékozása formájában. Olyan óriásmonopólium jött létre, amely a játék mint nem­zetközi üzlet fölött majdnem kizárólagos ellenőrzést gyakorol. Néhány multinacionális cég (mint például az Adidas) szinte mindent besöpör.¹ Eh­hez képest az éppen most folyó bochumi futballper, amelynek során több európai ország futballcsapatainak sok mérkőzését – köztük a magyar NBI négy mérkőzését is – „tipmixes" fogadási bundának nyilvánították, csupán e maffiaszerű fejlődés „talajszintű" megnyilvánulása, de mutatja a romlottság fokát, mélységét. A félperiféria, így Kelet-Európa országa­iban a világgazdasági válság körülményei között a futball területén, a törvények adta lehetőségeken belül egyre nehezebb profitot termelni; a politika által nagyban „serkentett" „kényszervállalkozók" próbálnak szerencsét ezen a területen is.

2.  Az új egyenlőtlenség és a politikai populizmus. Ismert tény (már az Eszmélet hasábjain is többször szóba került): a játékos tőke (munka­erő), és a tőke a világrendszer gyengébb régióiból áramlik a gazdag centrumba, lerombolva ezzel a helyi futball fejlődési lehetőségeit, sza­kadékot teremtve egyfelől a félperiféria és periféria nemzeti bajnokságai, másfelől a centrum országoké között. Ennek megnyilvánulása, hogy – a hivatalos propaganda és ideológiai manipuláció ellenére – az utolsó két-három évtizedben az egyes régiók futballjai között a különbségek, az egyenlőtlenségek nem csökkentek, hanem ellenkezőleg, a régi gazdagok javára változtak meg, tolódtak el. A „minőségi játékosok" a perifériáról, félperifériáról mennek a centrumba, és a „nem minőségi játékosok" cirkulálnak a centrum alsó osztályú illetve a félperiféria első osztályú csapataiban. Még a nemzetközi szinthez közelítő játékosok is az angol, francia, spanyol, olasz, holland, német első és másodosztályú csapatok kispadjait koptatják, hogy a munkaerő tartalékseregeként, egyfajta „jól fizetett munkanélküliként" álljanak rendelkezésre, míg példának okáért az afrikai vagy kelet-európai bajnokságokban szereplő csapatok az elvándo­rolt, „kiszivattyúzott" játékosokat saját harmadrendű játékosokkal pótolják, miközben a helyi futball-vezérek permanens módon a Nyugat utoléréséről papolnak. Az emberkereskedelem – amely valamikor bűncselekménynek számított – már sok éve norma a futball, a játék szférájában, olyannyira, hogy még a gyermekekre is kiterjed.² Tehát a mi régiónk, benne Magyar­ország futballistái a nagyobb nyugat-európai klubok számára csak a mun­ka tartalékhadseregét képezik, és számos – gazdasági, szociális és lelki természetű – okból erre vannak szocializálva, szinte predesztinálva. Már a gyermekfutballisták is közönséges exportcikkek és exportcikk-tudatuk van. Eleve ebben az üzleti- és versenyszellemben nevelik a játékosokat már gyermekkoruktól kezdve, mondván, menj azonnal külföldre, ahová csak tudsz, minél hamarabb csináljanak belőled egy kis profitot és te is jobban jársz az ottani munkabérrel, mint itthon, ahol a futballban egy lepusztult piac, és egy elpusztított futball-kultúra törmelékei között kellene botorkálnod. A legtöbb VB-résztvevő ország esetében, mindenekelőtt a periféria és a félperiféria országaiban már nem a nemzeti bajnokság a válogatás alapja, hiszen a legjobbak a nagy külföldi klubokban játszanak, magának a nemzeti válogatottnak az összetétele is elkerülhetetlenül és egyre intenzívebben kereskedelmi-üzleti és politikai vállalkozás függvé­nye lesz. A nemzeti válogatottak is egy „globális" klubcsapat (MU, Barca, Inter, Milan, Real stb.) jellegzetességeit veszik fel. Fő cél: az üzlet, noha az üzleti törekvések mögött mindig ott van a politika is, a politikai-hatalmi érdek, a populista politikai reklám. A félperifériás Magyarországon a libe­rális „multikulti" kormány ezt a fejleményt az „utolérés" útjának – egyre inkább alkalmazkodva a valósághoz, „rögös útjának" – nevezte. A kon­zervatív-nacionalisták az „utolérést" komolyan véve – a nemzeti presztízs nevében -, a politikai populizmus kényszerítő eszközrendszerével is újabb és újabb pénzeket pumpálnak a nemzeti labdarúgásba, hatalmi-politikai érdekek szerint, de rémesen kis hatékonysággal. Megirigyelve a régebbi múlt, az államszocializmus kezdeti szakaszának sikereit, ismét „felfújnak" egy-két klubot és a nemzeti válogatottat, annak az utópiának a jegyében, amely a multinacionális tőkével, a nyugati hatalmakkal való verseny abszurd ábrándjára épít. Eközben persze folytatódik minden épkézláb focista további kiárusítása – csak ami korábban kozmopolita tékozlás volt, most nemzeti érdeknek deklarálódik. A múló, pillanatnyi kis sikerek vagy azok lehetősége – jó propagandával – mindig fenntartja a reményt, hogy ez a szisztéma, illetve az utolérés logikája működni fog… A soros bukás után majd jönnek megint a liberálisok, akik kivonják az állami-politikai befektetéseket, pénzeket a fociból a demokráciára hivat­kozva – hiszen alapjában az adófizetők pénzéről van szó -, és elindul újra a mókuskerék a nem létező szabadpiac, az „exportorientált termelés" eszement propagandájával. Mindezen jelenségek megideologizálása nem ismer határokat.

3. Államnacionalizmus és etnonacionalizmus. Tehát a pénz, a tőke kor­látlan szabadsággal garázdálkodik, ami a futball területén (is) mindenféle színű zászló alatt zajlik. Ezt az egész folyamatot már régóta a nemzeti ideológia valamely válfajával igazolják, fedik el. A viszonylag új elem a rendszerváltáshoz is kapcsolódó etnonacionalista reneszánsz. Szinte törvény, hogy nincsen olyan nagy (tehát multinacionális!) futballklub vagy társaság, amely ne helyezné magát a nemzeti, valamely etnikai vagy éppen területi „kisebbségi" zászló alá. Tudjuk, a „középkorias" etnonacionalizmus újjáéledése természetes büntetés a világrendszer neoliberális természetű átszervezéséért az utóbbi három-négy évtized­ben. Az államilag szervezett és intézményesített nacionalizmus, amely maga is éleszti a nemzetiségi feszültségeket, egyúttal táplálja az etnikai gondolkodásmódot. A magyar futball-rasszizmustól a szlovákon át a szerb vagy horvát szélsőjobboldali ultranacionalistákig, általában az újfasiszta szervezkedés a stadionokban az etnonacionalista ideológiai kánonban mozog. Az államnacionalizmus látszólag szemben áll az etnikai gondolkodással. Persze gazdag történelmi tapasztalatok alap­ján tudjuk, hogy az államnacionalizmus, mint a hatalmi elit ideológiája bizonyos formaváltozatokban a legszervesebben kapcsolódik össze az etnikai gondolkodás mindennapi bornírtságaival, különösképpen Kelet-Európában. Az államnacionalizmus a többségi nemzetiség érdekeit pre­ferálja, hangsúlyozza. Ennek nem mond ellent, hogy nem egy esetben a rasszista-fasiszta szurkolói csoportok is eltűrik, ha csapatuknak kima­gaslóan tehetséges színes bőrű játékos-munkavállalója van. A győzelem racionalitása gyakran feledteti a rasszista partikularizmust. Tehát miköz­ben a globális üzleti érdek, a nyugat-európai nagy klubok egyetemes terjeszkedése egy antirasszista ideológiai-kulturális háttér létrehozása irányába hat, másfelől a globális tőkerendszer egyenlőtlenségeit tükröző és létrehozó kíméletlen piaci verseny éppen a lokális érdekeket torzan kifejező etnonacionalista „ellenállást" erősíti, és annak legfőbb forrása. Az ilyen típusú ellenállás fejeződik ki abban, hogy a rasszizmus szerve­zett politikai erőként jelent meg a futballpályákon, a stadionokban is. Az államnacionalizmus és az etnonacionalizmus sajátságos, „finom" össze-vegyülését megfigyelhettük az elmúlt világbajnoki TV-közvetítésekben is. Például: a magyar kommentátorok egyfelől ismételgették a kötelező antirasszista szlogeneket, az erőszak elítélését, másfelől unos-untalan azon morfondíroztak, hogy egy nemzeti válogatottban melyik futballista nem az eredeti nemzetiség, „etnosz", „etnikum" tagja, és melyik az „ős­honos". A globalizálódás felgyorsulása közepette egyfajta nyilvános csa­ládfakutatás is folyik. E tekintetben mindenekelőtt a német válogatotton csodálkoztak el ezek az antirasszista rasszisták, hogy lám török, lengyel, ghánai és nem tudom még milyen „idegen eredetű" játékosok tűntek fel „éppen" Németországban, és hogy vajon jól van-e ez így? De véletlenül sem tették fel a kérdést, miért kellene másképpen lennie, mi ebben a furcsa? Mintha a munkahelyeken bárhol a világon nem így lenne, mintha vallási-nemzetiségi keveredésről a munkaerőpiacon még nem hallottak volna; mintha a futball nem ugyanolyan üzlet lenne, mint a számítógép-szerelés vagy a prostitúció. Pedig nem az az érdekes az egészben, hogy a két tucatnyi német válogatott játékos mintegy fele eredetileg nem német nemzetiségű, hanem az a lényeges momentum, hogy milyen mértékben nem a hazai bajnokságokban játszanak a nemzeti válogatott csapatok játékosai.³ E fejlemény mindenekelőtt a világrendszer félperifériáján és perifériáján jellemző.

A magyar futball sírásói egy ideje azzal etetnek bennünket (és mindig vannak, akik hisznek és remélnek!), hogy a külföldön játszó válogatott (vagy nem válogatott) magyar játékosoknak „kell" szurkolnunk, akik „meg­mentik" a magyar futballt – miközben éppen a magyar futball hanyatlását dokumentálja e jelenség. Természetesen e játékosok többsége nyilvánva­lóan jobb, mint az itthoni játékos-garnitúra, de gyakran a nyugat-európai csapatok kispadjait koptatják, nem egy esetben a másodosztályban. Az a szituáció, hogy egy valamirevaló magyar játékos nagyon korán kikerül az európai piacra, személyesen biztosan anyagi felemelkedést jelent, ám a futball nemzeti szintű hanyatlásának, az „utolérés" lehetetlenségének egyik döntő feltétele. Más szavakkal: nagyon kevesek profitérdekeinek kedvéért „szétglobalizálták" a hazai futballt – akárcsak az afrikai orszá­gok többségének futballját -, ezáltal beláthatatlan időkre konzerválták e téren is az állandóan bírált hihetetlen mértékű egyenlőtlenségeket. A hazai jobboldali populizmus – a liberalizmus laissez faire (szabadpiaci) megfontolásaival szemben – újra nekilátott a szokásos, már a Kádár­rendszerben, sőt, korábban is megtapasztalt módszer alkalmazásának: a futballt betagozza politikai hinterlandjába, igyekszik hatalomkoncentrá­ciójának olcsó eszközévé tenni azt. Több politikus és a hozzájuk kapcso­lódó néhány, a privatizáción meggazdagodott kényszer-futballvállalkozó vagy bankár pár milliárd forint beruházással azt a látszatot kelti, hogy a nyugat-európai színvonalat csak „a liberálisok és a kommunisták" önzése, kozmopolitizmusa miatt nem értük el. A félrevezetett emberek mindig menekülést keresnek a maguk számára, és elhiszik az újabb ígéretet. Tudjuk, a remény hal meg utoljára, amely ebben az esetben éppenséggel a cselekvésképtelenség, az alternatívátlanság terméke és megnyilvánulása.

4. A foci és a baloldal. A radikális baloldal viszonya a futballhoz mindig is ambivalens volt. A fent vázolt jelenségekről mintha napjainkban is zavarodott vita folyna még a kapitalizmus-kritikus körökben is. Nem különítik el a rendszeren belül maradó reformkísérleteket attól a fel­fogástól, amely helyesen kimondja: a kapitalizmuson belül nincsen a kialakult szituációnak érdemi alternatívája; a pénz, a tőke uralma alatt nincsen jelen az emberarcú megoldás. Ugyanakkor a futball, a játék nem vehető el az embertől teljesen a mai rendszeren belül sem; még ebben a formájában is olyan szórakozás, örömforrás, amelyet totálisan, metafizikusan megtagadni csak egy aszkéta álláspontjáról lehet. Szinte menetrendszerűen minden világbajnokság idején fellángol az elméleti-politikai vita a baloldalon, hogy a futball tulajdonképpen maga az elidege­nült világ, maga a manipuláció, a „kollektív delírium", a „népek ópiuma", amint Terry Eagleton – Marx jeles biográfusa – dohogott a Guardian hasábjain. Egyik vitapartnere és tisztelője nagyon meg is dorgálta őt, mondván: a futball, a magas színvonalú sport olyan, mint a művészet, ha valóban olyan szinten űzik; a művészet azonban általában mégsem tagadható, amennyiben az emberi létezés conditio sine qua non-ja.⁴ Az ilyen kiélezett kérdésfelvetés legtöbbször zsákutcába vezet, mert az egyik véglet csak a rendszer egészét láttatja absztrakt módon, bukását megjósolva, de nem mond semmit vagy csak keveset az odavezető útról; a másik nézőpont ad absurdum vive a szembeállítást, a rendszeren belül marad. A valóságban azonban a dolgok másképpen állnak, s azt hiszem e vitában az utóbbi szerző – Zirin úr – érvelése a tarthatóbb, amennyiben olyan „átmeneti", gyakorlati momentumokra utal, mint hogy a labdarúgás története a tények tanúsága szerint még a kapitalizmus elleni küzdelem harci terepe is lehet. (Egy időben volt is, ki ne emlékezne az idősebbek közül a Berlusconi előtti Milanra, vagy olasz, német illetve latin-amerikai klubokra… mára sokfelé megváltozott a helyzet, hiszen a Berlusconik uralják a foci-terepet, a szurkolók jó része elfordult a politikai jobboldal és szélsőjobb felé). Tehát a futball nemcsak elvonhatja az embereket a forradalmi cselekvéstől, hanem – legalábbis részlegesen – elvonhatja a szurkolókat a globális kapitalizmus támogatásától is. Érdemes lenne a gazdag történelmi tapasztalatokat e téren összegyűjteni.

Itt csupán azt hangsúlyozom, hogy a futballt, a sportot, akárcsak a művészetet az emberiség hozta létre és a kapitalizmus „elvette tőle", kisajátította, a maga képmására formálta. Szimbolikusan jelezve a prob­lémát, ma már a futball van a reklámért, nem a reklám a futballért. Ez azonban egy fejlődés legutolsó foka csupán, hiszen az emberiség törté­nete bizonyos szempontból valóban a közösségi létformák, a művészet, a sport elhódításának, kisajátításának, privatizálásának, „piacosításának" története, másfelől azonban visszahódításának, „kollektivizálásának" közös története is. De a kapitalizmus radikális kritikusai már csak taktikai okokból sem tekinthetik a futballt (a művészetet, a zenét), a játékot az ellenségnek, hiszen a probléma nem a futball, hanem maga a rendszer. Ha tehát a rendszer elhódította a focit, a zenét, a művészetet, akkor szerelmeseit nem leszerelni kell, mondván: ..nincs mit tenni, a futballt »bojkottálni« kell", hanem azon érdemes inkább elgondolkodni, miképpen lehetne e létszférákat – így a futballt is – a tőkerendszertől visszahódítani. Miként a katasztrófa is globális, a .visszahódítás" sem történhet csupán nemzeti vagy regionális szinten. Egyetlen ország vagy régió keretei között ez alighanem lehetetlen. De ez már egy másik témakörhöz vezet, amelynek tárgyalását más összefüggésben komolyan folytatni kellene.

Jegyzetek

¹ David Garcia: ..Gyanús ügyek a FIFA háza táján", Le Monde diplomatique magyar nyelvű on-line kiadás, 2010. június 27.

² Ld. e folyamat elemzéséről: „A játék hatalma. Futball-pénz-politika", in: Kelet-Európai Tanulmányok 2. (Szerk.: Krausz T. – Mitrovits M.) L' Harmattan, ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest, 2008.

³ Ld. erről a fejleményről a grafikus ábrázolást: estadao.com.br (www.fn.hu, 2010. július 1.).

⁴ Vö.: Terry Eagleton: "Football: a dear friend to capitalism. The World Cup is another setback to any radical change. The opium of the people is now football", Guardian, 2010. június 15.; és Dave Zirin: "Football isn't just about capitalism…", Guardian, 2010. június 21.