Az Eszmélet 20 éves. Az évfordulót Moszkvában ünnepeltük meg a lap orosz nyelvű különszámának kiadásával és nagy sikerű bemutatójával. Hűségesek maradtunk a szocializmus: a közösségi gazdálkodás és társadalomszerveződés eredeti elméletéhez. A sztálini eredetű, államosított „régi szocializmus", bukására a tőkeviszony restaurált uralma semmilyen tekintetben sem ad(hat)ott humanista választ. Az Eszmélet oldalain gazdag elemzés bontakozik ki az „emberarcú kapitalizmus" embertelen viszonyairól. Feltártuk, hogy a nemzetközi tőke Kelet-Európát nem a Nyugat utolérésének pályájára állította; ellenkezőleg, uralma a kapitalizmus „második kiadásának" félperifériás formájához vezetett. Ma már bizonyított tézis, hogy a „jó kapitalizmus" nem egyéb utópiánál, s hogy a valóságos tőkerendszer inkább egy negatív utópiára emlékeztet.
És bár eredeti szándékainkkal ellentétben egy széles tömegtámogatásra épülő, alternatív antikapitalista mozgalmat a társadalmi felhajtóerők hiánya következtében egyelőre nem sikerült „megihletnünk", azt azonban látjuk, hogy milyen zsákutcákat kell(ene) elkerülnünk. A szocialista színekben „feltámadó" parlamenti baloldal szerte a régióban és a világrendszer egészében a globális tőke játékszerévé vált, a (neo)liberalizmus formaváltozatává züllött. Ez az út végéhez ért. De nyilvánvalóan nem folytatható az gondolkodás- és cselekvésmód sem, amely az antikapitalista baloldalt szektává, politikai szubkultúrává degradálja, s önként – a hatalom érdekeit szolgálva – kivonja a politikai erőtérből. Az olyan politikai mozgalmak, amelyeknek nincs a fennálló rendszerrel szembeni, konkrét alternatívákat felmutató társadalmi-gazdasági programjuk, bukásra vannak ítélve. Az Eszmélet az eltelt 20 évben megmutatta azt is, hogy Magyarországon is megszilárdult az az elméleti-gyakorlati és intellektuális irányzat, amely nem oldódott fel az „exportkapitalizmus" viszonyrendszerében, hanem – elméleti és kulturális ellenhatalomként – életben maradt, s kisugárzása, ha most még nem is széles körökben, határainkon túl is megfigyelhető.
Mindennek szellemében jelenik meg 84. számunk, amelynek középpontjában a kapitalista válság sajátszerűségeinek (további) elemzése áll. Mészáros István, A tőkén túl szerzője elemzi a válság természetét, aminek elkerülhetetlenségét már sok évvel ezelőtt felvázolta. Más szerzők feltárják, hogy a neoliberális állam a válságból vezető kiút során fő ellenségét a szegényekben, az elesettekben ragadja meg, s a szociális krízist kriminalizálja. A közölt írások bizonyára elgondolkodtatják az olvasót az új társadalmi alternatívák felbukkanásának feltételeiről is – itt, a tőkerendszer európai félperifériáján, aminek esélyeit, a gyakorlati mozgalom, a közösségi termelés lehetőségeit a közelmúltban elhunyt Giovanni Arrighi és Peter Gowan utolsó interjúi segítenek feltérképezni.

 

Melléklet:

Az Aminnal vitába szálló szerző úgy látja, a politikai iszlám nagyon is „modern", noha nem a kapitalista modernitás eurocentrikus fogalmán belül, amivel a hagyományos történelmi materialista elemzés is operál. A militáns iszlám közkatonái a legszegényebbek közül kerülnek ki, akiknek túlélésük függ az iszlám intézményeitől. Ideje ezért túllépni a muzulmán államok reakciós népbutítóként való homogenizálásán.

A politikai¹ s még inkább a militáns iszlám sok posztkoloniális államban befolyásos vallási és társadalmi erővé vált² . A muzulmán többségű társadalmakban a militánsok csekély politikai ellenállással találkoz­nak, de most az Egyesült Államok, más nyugati imperialista érdekek és hűbéri poszt-gyarmati államok katonai célpontjai és támadásának alanyai. Az iraki háború, az afganisztáni bevonulás és a „terrorizmus elleni harc" kontextusában sok írás született baloldali gondolkodóktól. Kevés azonban a politikai iszlám történelmi materialista perspektívájú megértése érdekében. Néhány hónappal ezelőtt Samir Amin közreadta a politikai iszlámról szóló tradicionális történelmi materialista alapokon nyugvó elemzését, melyben számos kérdést érintett röviden, például a modernitás, a szekularizmus és az imperializmus területén. Amin álta­lában elutasítja a politikai iszlámot, s egyértelműen azt állítja, hogy az iszlamisták az „imperializmus szolgálatában" állnak.

Egy efféle elutasító állásponttal az a probléma, hogy képtelen a politikai iszlám mint ideológiai jelenség, valamint az amerikai imperializmusnak a politikai iszlámra irányuló támadásokban és a muzulmán többségű országok politikai fejleményeinek kontrolljában betöltött jelenlegi szere­pének kritikai megragadására.³ Ez a megközelítés az erőtlen baloldali és szekuláris erők számára is alkalmatlan az érintett államokban a politikai és militáns iszlám követeléseinek legyőzését célzó mégoly szerény stra­tégiai kezdeményezés kidolgozására is – egy olyan kezdeményezésre, mely elmozdul a politikai és militáns iszlám nyugati és orientalista jellem­zésétől, s elkezd szembeszegülni ez utóbbinak a muzulmán többségű államokban tapasztalható társadalmi támogatottságával. Világosan kell látnunk, hogy ez a társadalmi háttér a muzulmán területek amerikai katonai megszállása miatti népharagot hangsúlyozza, valamint azt a felfogást, hogy az imperialista támadás, mint olyan, a muszlimok ellen irányul. Az Egyesült Államok ellen irányuló népharagot tükrözi a lakosság 78 százaléka ellenérzésének manifesztációja Egyiptomban, Jordániában és Pakisztánban, melyek paradox módon mind az USA csatlós államai.⁴ Könnyű azonban elcsúszni ezen indulatok értelmezésében akképpen, hogy az USA ellen irányuló haragot a militáns iszlám maradi társada­lomképének támogatásaként értelmezzük. Erről bővebben szólok az alábbiakban.

Amin írása nem foglalkozik a főbb társadalmi és gazdasági kérdések­nek (többek között a kapitalista globalizmus hatásának) a muzulmán többségű országokban betöltött szerepével – olyan kérdésekkel, melyek részben megmagyarázhatják, hogy a mérhetetlen szegénységben élők miért csatlakoznak a militáns iszlám körökhöz. S ami még feltűnőbb, Amin szerint a politikai iszlám „a világ domináns hatalmai mögött sora­kozik fel" , de nem ad magyarázatot arra, hogy hogyan lehetséges ez, hiszen a militáns iszlám ma szembehelyezkedik az Egyesült Államokkal, a muzulmán többségű államok területének imperialista megszállásával és az amerikai bevonulásokkal. A korábbi partnerek közti katonai kon­frontáció adta új valóságnak nem célja azt a látszatot kelteni, hogy a politikai iszlám tettei antiimperialisták. Az én szándékom az, hogy olyan kritikai történelmi materialista magyarázatot adjak a politikai iszlámról, mely részben összhangban, részben kollegiális disszonanciában van Amin elemzésének néhány megállapításával. Olyan értelmezést javaslok, amely megfogalmazza a militáns iszlám kezelésébe és a modernitás fogalmába ágyazott eurocentrizmus problematikáját, miközben elhatá­rolódik az ortodox materialista szemléletmódtól. Az itt bemutatott kriti­kai materialista elemzés figyelmet szentel a politikai iszlámot követők elnyomó gyakorlatának is, különös tekintettel a nőkkel való bánásmód kérdésére. Az obskuráns mullahok az éneklésnek és az ünneplésnek még a legpuritánabb formáit is elutasítják, miközben ezen iszlám irány­zat farizeus és patriarchális béklyója rendkívüli módon meggyengítette a nőket és a társadalom nagy részét. Mindazonáltal a militáns iszlám jelenleg erős társadalmi realitás, mely befolyásolja és formálja a kultúrát, a nyelvet és a társadalom- illetve állampolitikát a muzulmán többségű or­szágokban és Európa, illetve Észak-Amerika arab diaszpóráiban. Sajnos ez a valóság nem kap elég figyelmet a nyugati baloldalon, sőt, néhány muzulmán többségű államban sem.

Ide kapcsolódó tendencia a politikai iszlámnak a baloldal által reakci­ósként való negligálása. Ez az irányzat a felvilágosult modernitás kritika nélküli befogadását támogatja, s úgy tűnik, egy kalap alá veszi a politikai iszlámot, illetve az iszlám követőit (a muszlimokat általában) – ez az összemosás integráns alkotóeleme a nyugati társadalmakban domináló narratívának, mely „a muzulmánokat" erőszakos, a nőket elnyomó, a modernitással szemben álló középkori aberrációként definiálja. Az aláb­biakban a modernitás kérdéskörét és a muzulmánok efféle jellemzését általánosságban vizsgálom. Először azokat a területeket érintem, ahol egyetértek Amin elemzésével.

Először is, nem lehet vita a tekintetben, hogy a politikai iszlám a hi­degháború időszakában történelmileg kollaborált az amerikai imperializ­mussal. Ez az 1950-es évek legelején kezdődött a Muszlim Testvériség támogatásával, s akkor ért véget, amikor az afgán mudzsahedinek azt érezték, hogy magukra maradtak, mivel az amerikai fegyverszállítás, a szaúdi pénzügyi támogatás és a pakisztáni katonai kiképzés és támo­gatás csapjai a szovjet csapatok Afganisztánból való kivonulása után elzáródtak. Amint ennek az együttműködésnek az 1990-es évek elején vége szakadt, a Bernard Lewis félék gyorsan kidolgozták az iszlám démonizálásának és a civilizációs összecsapásnak elméletét (melyet Samuel Huntington később híressé vált A civilizációk összecsapása c. munkájában használt fel), ami az amerikai külpolitika hidegháború utáni eltolódását tükrözte, vagyis azt, hogy immár nem volt szüksége a politikai iszlám támogatására.

Figyelmet érdemlő folytonosság a hidegháborús korszak marxisták és baloldaliak ellen irányuló támadásai és a politikai/militáns iszlámot érő jelenlegi támadások között az Egyesült Államoknak a kulturalizmusra való folytatólagos támaszkodása imperialista dominanciájának fenntartása érdekében. A nyugati politikai vezetők, a média és a liberális kapitalista államok hangadó értelmisége az 1945 utáni korszak aranykora és a modernizációs teória elindítása óta a kulturalizmusban tapicskolnak – megalkotva a „hagyományos" és a „modern" kultúrák, a „szabadság" és a „totalitarizmus" ellentétpárjait annak érdekében, hogy a „szabad vál­lalkozáson" alapuló nyugati kapitalista kultúrát felsőbbrendű kulturalista paradigmaként állítsák szembe bármely más korábbi vagy jelenlegi nem euro-amerikai kultúrával. Ez az imperialista stratégia azonban az utóbbi időben megingott, mert az iszlamisták hatékonyabban használták a kulturalista területet támogató bázisuk mozgósításában az ellen, amit ők az USA-nak a muzulmánok és „muzulmán értékek" ellen szőtt „ördögi tervének" neveznek. A politikai iszlám kulturalizmusa elrejti a kapitalista globalizáció okozta társadalmi és gazdasági torzulásokat, és a politikai kérdéseket a kultúra territóriumára irányítja át. Ezért abban egyetértek Aminnal, hogy a kulturalizmus ellen fel kell lépni, de a nagyobb kérdés: ki fogja mobilizálni az embereket a militáns iszlám kulturalizmusa ellen a muzulmán többségű államokban?

Abban is egyetértek Aminnal, hogy a baloldalnak ismét életre kell kelnie a poszt-gyarmati társadalmakban, s nem válhat hitelessé pusztán a politi­kai vagy militáns iszlámmal való szövetkezés által. Az efféle szövetségek kontraproduktívak és hosszú távon rombolóan hatnak a progresszív erőkre. Ebben a kontextusban Amin azt állítja, hogy a politikai iszlám védi a tulajdonviszonyokat, és „a dependens kapitalizmus és a domináns imperializmus táborát erősíti". Jómagam nem értek egyet ezzel. A politikai iszlám kétségtelenül se nem antikapitalista, se nem ellensége a fennálló tulajdonviszonyoknak, de a jelenlegi helyzetben az imperializmus „felbe­csülhetetlen értékű szövetségesének" sem nevezhető – noha a kettő erő­síti egymást. Más szavakkal, az imperialista megszállás oxigént jelent a militáns iszlám túléléséhez, s mélyebb végiggondolás szükséges ahhoz, hogy megértsük, hogy az amerikai imperializmus és a csatlós muzulmán többségű államok miként állandósítják a politikai/militáns iszlám erősö­dését. A továbbiakban áttérek azokra a területekre, melyeken nem értek egyet Aminnal, s ezeket az Amin történelmi materialista elemzésében szereplő gondolati területekhez igazodva mutatom be.

Először Amin modernitás és szekularizmus interpretációjával foglal­kozom, illetve azzal a kijelentésével, miszerint „talán még a demokrácia is idomulni lesz kénytelen az iszlám erős jelenlétéhez". Ez a gondolat meglehetősen elterjedt a nyugati mainstream gondolkodásban, sőt, sok baloldali irányzat esetében is. Ez a szemléletmód azt hiszi, hogy a politikai iszlám modern jelenség, noha nem a felvilágosodás alapelveire épülő modernitásé. Következésképpen egy efféle perspektíva átcsúszik a politikai és militáns iszlám orientalista interpretációjába, s ezeket a jelen­ségeket középkori aberrációknak tekinti – miként az, úgy tűnik, tendencia a mainstream médiában, politikusoknál és másoknál.

Miként arra Amin helyesen rámutat, a modernitás „törés a világtörténe­lemben", ami két fontos fejleményt követ – a felvilágosodás gondolatainak elterjedését és az ipari kapitalizmus megerősödését, melyek szorosan összekapcsolódó kifejlődése formálta a nyugati gazdasági és társadalmi átalakulást. De még ezen a gondolati körön belül is két párhuzamos röppálya volt jelen: az egyik a fejlődés fogalmára mint a technológiai és gazdasági progresszióra épített, a másik a francia forradalom szabadság, egyenlőség, testvériség szlogenjére. Azonban, tekintettel a kapitalizmus dominanciájára, a „fejlődés" mint haladás [progress] lett a modernitás fő motívuma, miközben az utóbbi ideák háttérbe szorultak az „instrumentális ész" és a demokrácia formális fogalmával szemben. Még az Amin által említett törés is erőszakos volt, és visszaszorította a korábbi társadalmi tradíciókat és szemléletmódot. Ebben az értelemben a modernitás fogal­ma szoros kapcsolatba került az euro-amerikai liberalizmus ideáival, s „a tudatosság egy módozataként" betonozódott be, minélfogva a modernitás történelmi jelentősége, miként Philip Lawrence érvel, abban a módszer­ben áll, mellyel „öntudatosan elvágta minden korábbi történéshez fűződő kötődéseit".⁵ Ennek eredményeképpen a racionalizmus és a modernitás olyan erőket engedett szabadjára, melyek képesek voltak legyőzni a múl­tat és […a] technológiailag gyengébb kultúrákat" – ami azt jelentette, hogy a felvilágosodás programja felszámolta önnön történelmi múltjához és a „nem európai világhoz" kötődő kapcsolatait, s mindezt „rendkívüli erősza­kossággal" tette.⁶ A modernitásnak ez a durvasága és az európai gyarma­ti erők uralkodtak, és leradírozták az „elmaradottként", illetve „barbárként" kezelt más kultúrák kiemelkedő momentumait, ami egyben azt is jelenti, hogy a feltételezetten történelem és kultúra nélküli nem európai világgal szemben az eurocentrikus világlátás privilegizálttá és univerzálissá vált. A nem európai negligálása kölcsönözte a felvilágosodás modernitás pro­jektjének ezt az erős eurocentrikus impulzusát: birodalomépítő projektek kidolgozása egyfelől, másfelől a gyarmatosított elit lealacsonyítása egy olyan szintre, melyen internalizálják a modernitás gondolatait, elsősorban a „normális" nemzetállam képzetét⁷ – az építményt, mely képessé tette a gyarmati birodalmakat és a mai domináns nyugati államokat arra, hogy megzabolázzák a gyarmati és poszt-gyarmati társadalmakat. A múltnak és a jelennek ez az imperialista lökete súlyosan aláásta és átstrukturálta a gazdasági és politikai dimenziót, kategorizálta a gondolatot és a tettet, s a harmadik világ párti társadalmi felemelkedés és önellátás gondolatát felváltotta a neoliberális reformokkal és a gyarmati állam társadalmi és kulturális hagyatékának érvényesítésével.

Abban, hogy nem veszi figyelembe ezt az analitikai komplexitást és nem veszi észre a modernitás kétélű pengéjét – ezek Amin számára ismeretlen kérdések -, az a mókás, hogy hasonlóan szűk látókörűen tárgyalja a szekularizmust. Reakciósnak titulálva teszi félre a politikai iszlamisták azon kijelentését, hogy a politika és a vallás nem elkülö­níthető – s azt feltételezi, hogy a szeparáció bármely formája, illetve a tudomány privilegizálása ipso facto progresszív. Hogy lehet az iszlámban ez a nézet reakciósabb, mint a vallás kimódolt elkülönítése Dawkins és Hitchens szekuláris fundamentalista gondolataiban? Hasznosabb lenne arról beszélni, hogy milyen káros következménye lehet annak, ha a kettő továbbra is elkülönített marad, s hogy a politika és a vallás nem elkülönítése az iszlámban vajon károsabb-e összehasonlítva más, nem muzulmán vallásokkal, melyek szintén védik önnön egységességüket. A kérdésre adott válaszként azt lehet mondani, hogy az iszlám vallási pártok és a politikai iszlám általában történelmileg használták az iszlám ébredés ideáját a kalifátus korszakához való visszatérés érdekében, amikor a politikai és a szent fogalma először keveredett össze. Az iszlám megújulás a középkori iszlám formáció „aranykorát" próbálja visszahozni, s a politikai iszlamisták a kalifátus időszakára figyelnek annak érdeké­ben, hogy a saríát a jelen korszakban ismét bevezessék. Ez a visszafelé figyelés a mobilizáció politikai eszköze – noha igen szűk patriarchális és konzervatív vonalak mentén -, illetve módszer egy az egyház és az állam nyugati típusú szekuláris elválasztásának programjától különböző önálló identitásnak a politikai iszlám számára való felkínálásához. Ebben a kontextusban az iszlám újjáébredés a legjobb esetben is egy késő XIX. századi fejlemény, s a politikai iszlamisták ténykedése abban az idő­szakban alakult ki, amikor a nyugati modernitás legnagyobb befolyással bírt a gyarmatokon – vagyis mindkettő a nyugati oktatás terjedésében, a nacionalizmus ideológiájának terjesztésében és a gyarmatosítás-ellenes mozgalmak megjelenésében artikulálódik. Mint ilyet, a politikai iszlámot és militáns irányzatát a nyugati modernitást kísérő „morális hanyatlásra" adott jelen idejű politikai válaszként kell tekintenünk. Ez nyomós érv a militáns iszlám potenciális közkatonáinak rekrutációjában. Ez az érv ugyanakkor kihívás a modernitás európai paradigmája számára, s nem lehet csak úgy félretenni, mint középkori aberrációt. A politikai iszlamista pozíció nagyon is „modern" manifesztáció, noha nem a kapitalista modernitás eurocentrikus fogalmán belül.

A „morális hanyatlás" tekintetében nem kérdés, hogy a militáns iszlám álláspontja rendkívül zavarkeltő, kirekesztő és erőszakos, reakciós az egyik oldalról, s enyhén progresszív a másikról, mely az 1920-as évek késő gyarmati korszakában kezdett kialakulni, akkor, amikor a muszlim vallási csoportok és pártok elkezdtek részt venni az erősebb szekuláris orientációjú antikoloniális mozgalmakban, például a gyarmati Algériában, Indonéziában, Indiában és más államokban. Ezt a történelmet vizsgálva felismerjük, hogy ezeknek az iszlamista, gyarmatellenes mozgalmaknak kevés közük volt a nemzetek önmeghatározáshoz való jogához, sokkal több az erőszakos pánmuszlim nacionalizmus felerősödéséhez, mely számára a politika és a vallás elkülönítése nem sokat jelentett. De ennek a pániszlamista áramlatnak továbbra is erős kapacitása van a gyengébb és kisebb nemzetiségi csoportokban való kár okozására azáltal, hogy megtagadja tőlük az önmeghatározás jogát, aminek számos példája akad a több etnikumot és/vagy nemzetiséget tömörítő muzulmán többségű államokban. A pániszlám nacionalizmus káros hatásaival azonban a nyu­gati baloldal, sőt, a muzulmán többségű államok szekuláris és nemzeti vagy nemzetiségi csoportjai is, ritkán foglalkoztak.

A károkozás kérdésében meg kell említenünk, hogy sokszor elfe­lejtkezünk arról, hogy a modernitás felvilágosodás-fogalma szintén gyengítette és hátrányosan érintette a korábbi gyarmatokat. Társadalmi és gazdasági károkat okozott a nyugati kapitalista modernitás szűk kon­cepciójának „felsőbbrendű" kulturális paradigmaként való általánosítása a hagyományos társadalmakkal szemben, melyeket „elmaradottként" és „civilizálandóként" kezeltek. Ez az okfejtés öltött testet a gyarmatokon, amikor a kereskedelmi vállalatok (a brit és holland kelet-indiai vállalkozá­sok) megszűntek, s a gyarmati állam formálisan is megalakult – például Ázsia bizonyos részein az 1800-as évek közepe után. A modernitás univerzalizálásának kérdése Fanont is érdekelte, s igen élesen tudatá­ban volt a korábbi gyarmatosított, illetve a mostani imperializált népekre nehezedő kulturális teher hatásainak. Materialista szemszögéből sokkal korábban felismerte (mint a mai poszt-koloniális teoretikusok), hogy a gyarmatosítottak elkezdték internalizálni a gyarmatosító kultúráját, s az abban hatalomként és gyarmati dominanciaként rejtőző rasszizmus uralma alá vonta a gyarmat kulturális territóriumát. Az adaptáció-el­utasítás duálról – a gyarmatosító kultúrájának adaptációjáról, illetve a gyarmatosított kultúrájának elutasításáról⁸ – szólva Fanon, szemben a mai poszt-kolonialista teoretikusokkal, annak is tudatában van, hogy az elveszett kultúrát nem lehet visszahozni, s hogy a kulturalizmus csapda is lehet. Mindazonáltal a gyarmatosítottaknak okozott pszichológiai, társadalmi és gazdasági károk bőven kitartottak a gyarmatosításokat követő korszakban is.

Eltávolodva a modernitás és a szekularizmus kérdéseitől, a kritikai tör­ténelmi materialista megközelítésnek értékelnie kell a politikai iszlámnak támogatást nyújtó társadalmi bázist is a muzulmán többségű társadal­makban. Ebben a kérdésben Amin azt állítja, hogy az olyan országokban, mint Pakisztán és Szaúd-Arábia, a felsőbb osztályok a politikai iszlám fő támogatói. Nos, ez a feltételezés érvényes lehet Szaúd-Arábia esetében⁹ , de bizonyosan nem igaz Pakisztánra. Vannak más tévedések is Amin írásában, de azokba most nem megyek bele mélyebben. Pakisztánban a politikai és militáns iszlám támogatása a középosztálytól és a vallási politikai pártoktól érkezik, a felső osztály pedig stratégiai döntéseket hoz a politikai iszlám védelmében vagy azzal szemben, a poszt-gyarmati országban éppen zajló politikai és ideológiai folyamatoktól függően. A militáns iszlám közkatonái azonban a legszegényebbek közül kerülnek ki, azok közül, akiknek a túlélése függ a madraszáktól s politikailag arra nevelték és radikalizálták őket, hogy fegyverrel védjék meg azt, amit indoktrinációjuk védeni rendel: az iszlámot fenyegeti a nem muzulmán, zsidó-keresztény tengely. Korábban az „istentelen" kommunizmust fes­tették ezeknek az igaz hívőknek mumusként a falra, s miként most is, az elszánt regruták, akiknek a rajtuk lévő ingen kívül egyebük nincsen, lelkesen folytattak dzsihádot az „iszlám védelmében". E logika kiagya­lói nem szorítkoznak Afganisztánra vagy Pakisztánra, hanem aktívan dolgoznak a szegény, elfeledett településeken és a városi, illetve vidéki valóság szennyében, a muzulmán többségű államok és a harmadik világ nagy részében. Tehát az iszlamista toborzás kis adag anyagi és óriási mennyiségű morális támogatást nyújt, mely újraéleszti a reményt ezek­ben az új regrutákban. Mindeközben a poszt-gyarmati csatlós országok hatalmának birtokosai, feudális és kapitalista osztályérdekeik, illetve a polgári és katonai bürokrata elit osztályok kapcsolódó érdekeinek védelmében, egy fikarcnyi figyelmet sem fordítottak a szegényekre, a populista pártok roti, kapra aur makan (élelem, ruha és lakás) ígéretei ellenére. Ezek az osztályok tehát érzéketlenek és nem alkalmasak a militáns iszlám toborzók elszántságának és elkötelezettségének, valamint szervezeti lehetőségeinek való megfelelésre. Ezért a középosztály (a gazdagok egészen más mércét alkotnak) és a reménytelenül szegények közti szakadék egyre növekszik, s egyre több ember esik bele ebbe a szakadékba, illetve a militáns iszlám madrasszáiba.* Ebben az értelem­ben a politikai/militáns iszlám nagy hasznot húz a neoliberális kapitalista globalizációból. Mindemellett az USA a neoliberalizmus által okozott társadalmi és gazdasági zavarokat arra használja, hogy kiszélesítse imperialista katonai hadműveleteit a muzulmán többségű országokban azáltal, hogy biztosítja önmaga számára a csatlós kormányok támo­gatását. A támogatásnak ez a számított kihasználása tovább szítja a gyűlölet lángjait az Egyesült Államok és e csatlós kormányzatok ellen, s erősíti a militáns iszlám társadalmi bázisát. Számítottat mondok, mert sok jól informált szerző rámutatott már, hogy a „terrorizmus elleni harc" valójában maga a „Nagy Háború" a közép-ázsiai és közel-keleti energia­forrásokhoz való hozzáférés biztosítása és a katonai-ipari, illetve immár a biztonsági-ipari rendszer¹⁰ konszolidálása érdekében – s a politikai és katonai iszlám lett a tökéletes megoldás az amerikai militarizmus e felfokozott állapotának fenntartása és a nemzetbiztonsági állam hosszú távú céljainak biztosítása érdekében.

E nagy cél az amerikai katonai tervezőket a hosszú távú iraki és afga­nisztáni katonai jelenlét fenntartására ösztönzi – annak ellenére, hogy egyre világosabban látszik, hogy a militáns iszlámot katonai eszközökkel legyőzni nem lehet. Ezért annak terhe, hogy rákényszerítsék kormányai­kat az irányvonalak megváltoztatására, s így megszabaduljanak az ame­rikai imperializmus és a militáns iszlám kettős szorításából, a muzulmán többségű államok lakóira hárul.

Egy olyan ország számára, mint Pakisztán, ahol elképesztő szakadék van az emberek akarata és az uralkodó osztályok hűbéri szemlélete kö­zött, az ország társadalmi és politikai dinamikáinak felszínes vizsgálata nagyon félrevezető eredményeket hozhat. Pakisztánban az elnyomott lakosság kemény harcokat vívott a nemzeti szuverenitás megtartása érdekében, s szinte soha nem adott 8 százaléknál magasabb szavazati arányt a vallási pártokra,¹¹ miközben a törvényes rend bevezetéséért is harcolt, s igyekezett az iszlámot a privát és személyes területek határain belül tartani. Azonban mindezek az erőfeszítések elkerülik a figyelmet, ha az elemzés elsősorban a felsőbb osztályokra fókuszál, ami persze megkönnyíti, hogy egy kalap alá vegyük Pakisztánt és Szaúd-Arábiát. Pakisztán a jelen időszakban gyors ütemben válik a talibánok és általá­ban a politikai iszlám „legyőzésére" irányuló új amerikai stratégia központi szereplőjévé. Abban, ahogy meghajlik az USA és annak követelései előtt, a jelenlegi polgári kormány nem sokban különbözik katonai diktátor elő­deitől. A pakisztáni területi szuverenitás szinte mindennapi megsértésével járó imperialista arroganciával szemben azt mormolja, hogy a Hellfire rakétákat főképp a nőkre és gyermekekre szórjátok.

A politikai iszlám sommás elutasítása tehát elrejti fő programját. E projektről nagyon is nyíltan beszéltek mind a politikai, mind a militáns iszlamisták, s ez az állami hatalom átvétele. E cél elérése érdekében a mullahok és az emírek abban a hitben ringatják követőiket, hogy ha kezükbe ragadják az államhatalmat, a saría érvényre juttatása véget vet a kizsákmányolásnak, és elhozza az „igaz iszlám jóléti társadalmat". Az efféle tündérmeséket hatékonyan lehet ellensúlyozni, ha létezik szervezett baloldal a muzulmán többségű országokban. Ám ezekben az országokban a baloldal az elmúlt félévszázados elnyomás alatt annyi üldözésnek és vereségnek volt kitéve, hogy újjászervezése és a földről való felállítása herkulesi feladatnak tűnik. S ami még fontosabb, ha a nyugati baloldal politikai és militáns iszlámmal szembeni attitűdjét a szekuláris és aprócska baloldali erők is átveszik, mint például Pakisz­tánban, gyakorlatilag semmi esélyük nem marad e regresszív vallási erők alternatívájának megszervezésére. A militáns iszlám erőszakos és sokszor brutális akciói jelentik az anyagi valóságot Afganisztánban, Egyiptomban, Irakban, Pakisztánban, Szomáliában és Jemenben. Ezért, ha a progresszív és szekuláris csoportok legalább halvány esélyt akarnak a politikai iszlámmal való szembeszállásra, nincs más lehetőségük, mint kritikai górcső alá venni ezt a társadalmi jelenséget.

Az iszlamofóbiáról Amin annyit mond, hogy szembe kell szállni vele, ugyanakkor a politikai iszlám követőinek szemére veti „reakciós nyugatel­lenes diskurzusukat", ami szerinte elsősorban az iszlamofób rasszizmust erősíti. Az iszlamofóbiát és a nyugatellenes „diskurzust" gyakorlatilag két, egymást tápláló reakciós kampánynak tekinti.

Az iszlamofóbia kritikus téma, s azt gondolom, Amin e tekintetben téved. Úgy tűnik, az áldozatot teszi felelőssé, ami, tekintettel az egye­sült államokbeli, európai és kanadai fejleményekre, ahol a muzulmánok ellen elkövetett rosszindulatú (verbális, fizikai és nyomtatott) rasszista támadások mindennapos esetté váltak, nem szerencsés. Az európai államok szintjén az implicit rasszista asszimiláció felé való elmozdulás – például a „közösségi kohézió" és a „polgári integráció" koncepcióinak kidolgozása Nagy-Britanniában, illetve Hollandiában – a muszlim közös­ségeket célozták meg. Abban a torontói intézményben, ahol én tanítok, s ahol valószínűleg a világ egyik legsokszínűbb diákserege tanul, a fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportok jelentek meg, akik a „fehér kisebbségnek" nevezik magukat. Ezek és más csoportok nem csak a muzulmánokat veszik célba, hanem a feketéket és az őslakosságot is. Amint az őslakosok elkezdték a földhöz való egyezményes jogaikat ér­vényesíteni, rasszista támadások özöne zúdult rájuk. Mindez azt jelenti, hogy a muszlim-bántalmazás katalizátor lehetett a fehér felsőbbrendűség érvényesítésében, mely erősödőben van, és immár más közösségeket is érint. Ezért nagyon óvatosan kell bánni az iszlamofóbia kényes eluta­sításával.

Végezetül, a történelmi materializmus egy fontos aspektusa, a történe­lem odaadó vizsgálata, elhomályosította Amin tekintetét. Például abban, hogy a politikai iszlámot elsősorban poszt-gyarmati fejleménynek tekinti. Egy efféle szemlélet nem veszi figyelembe a politikai iszlám gyarmati kor­szakba nyúló gyökereit, egy olyan korszakba, mely nagyon különbözött a Wahabi/Salafi/Deobandi politikai iszlám mai domináns irányzatától. A politikai iszlámnak például volt egy gyarmatellenes komponense, mely a gyarmati India és Algéria mozgalmaiban jelent meg. Miközben a politikai/ militáns iszlám mai irányzataiban sok a maradi, nőellenes és megalázó elem, voltak és továbbra is léteznek „modernistább" impulzusok a felsőbb osztálybeli muzulmánok között Egyiptomban, Indiában, Indonéziában, Li­banonban, Pakisztánban és más, jelentős iszlám populációval rendelkező államokban. Mindeközben voltak iszlám politikai gondolkodók és filozó­fusok, akik nem fogadták el a modernitásnak a felvilágosodásban gyö­kerező eszméit, noha elköteleződtek a modernitás mellett (Mohammed

Iqbal),¹² ugyanakkor az indiai Mughal uralom óta léteznek olyan széles körben elfogadott iszlám áramlatok és befogadó irányzatok, mint például a dél-ázsiai muszlimok és hinduk közt élő szinkretizmus. Ez a gyarmati korszakban terjedt el, éspedig a gyarmatellenes mozgalmak iszlám ori­entációjának erősödését eredményezve (Abul Kalam Azad). A politikai iszlám ezen irányzatainak említése nem jelenti azt, hogy megfeledkezünk az olyan iráni muzulmán filozófusok által írt hatalmas irodalomról, mint például Ali Sariati és mások, illetve az ő (olykor természetesen problema­tikus) elkötelezettségükről a marxizmus és a modernizmus mellett.

Következtetések

A helyzet az, hogy ha a baloldal valaha is komolyabban fel akarja venni a harcot a militáns/politikai iszlámmal, akkor tovább kell lépnie, s meg kell szabadulnia az eurocentrizmus súlyos terhétől, valamint a politikai iszlám felületes szemléletétől. A militáns iszlám jelenlegi hulláma számottevő erő, s reakciósként való félretétele, még akkor is, ha valóban az, nem bölcs dolog. Igen, a militáns iszlám rendkívül szűk ideológiai szemlélettel, a társadalmi változásokat, különösen a nőkkel való bánásmódot illetően pedig szélsőségesen elnyomó vízióval rendelkezik. Ezt a víziót az Afga­nisztánban, Egyiptomban, Indonéziában, Pakisztánban, sőt, Indiában élő muzulmánok többsége nem osztja. Afganisztánban, Irakban és Pakisz­tánban a politikai iszlámnak ez az uralkodó reakciós irányzata katonai/ gerilla harcban áll az USA imperialista hatalmával és a térség csatlós államaival. Azonban az itt a bökkenő, hogy a militáns iszlámot ezekben a régiókban az emberek nem azért támogatják (mint arról korábban már szó volt), mert támogatják a muzulmán „jóléti állam" vízióját, hanem azért, mert az Egyesült Államokat gátlástalan, iszlámellenes imperialista megszállónak tekintik. Ezzel együtt ezekben az államokban az emberek már nagyon belefáradtak az iszlamisták taktikáiba, különösen abba, hogy fegyvertelen és kívülálló embereket terrorizálnak. A muzulmán többsé­gű államok lakosságának túlnyomó része szeretné, ha az iszlamisták eltűnnének, de ugyanezt kívánják az amerikai imperialista jelenléttel és a csatlós rezsimek uralmával kapcsolatban is. Ha ezt a komplexitást si­kerülne megragadniuk, a baloldali emberek és a nyugati politikai vezetők, illetve a média képesek lennének túllépni a muzulmán többségű államok képének reakciósként és népbutítóként való homogenizálásán. Ugyanígy nem szabad összekeverni a muzulmán többségű országokban jelen levő népi antiimperialista érzületet a militáns iszlamisták akcióival, melyek nem antiimperialisták. A militáns iszlámot a jelenben, a mai kontextusban értelmezik és alkotnak képet róla. Ezért ez egy „modern" jelenség, mely az iszlám „jóléti állam" általa elképzelt verzióját igyekszik megvalósítani a jelen helyzetben, s harcol a modernitás nyugati kapitalista állama és a felvilágosodás fogalma ellen. A militáns iszlám jelen kontextusban való megértése vezethet csak el az ellenállás koherens stratégiájának és egy alternatív, nem eurocentrikus társadalom víziójának kidolgozásához.

Jegyzetek

1 Különbséget téve a politikai és a militáns iszlám között, az előbbi jobbára a muzulmán vallási iratoknak az államhatalom megragadása és a saría egy szűkebb verziója érvényre juttatásának ideológiai projektjén dolgozó képzett, városi közép­osztálybeli ideológusok által interpretált doktriner felfogással rendelkezik. A politikai iszlám körei és sorai diákokból és a városi munkásosztály, a vidéki munkások és a parasztság bizonyos tagjaiból állnak. A politikai iszlamisták, a gyarmatosítás vége óta, mindig is építettek az autoriter uralkodók és a pitiáner burzsoá keres­kedők támogatására, valamint az erőszak korlátozott alkalmazására a politikai mozgósítás és a muzulmán többségű országok állami politikájának befolyásolása érdekében. A militáns iszlám ellenben közkatonáit a városi és vidéki szegények közül toborozza, ideológiai fanatikusait pedig a kispolgárság, a munkásosztály és a diákság soraiból. A vidéki/törzsi vezetők olykor militáns csoportokat is vezetnek. A militáns iszlamistákat az állam, sőt, az imperialista hatalmak ellen harcolni képes gerilla egységekként fegyverzik fel és képezik ki, melyek terrorista módszerek alkalmazására is képesek ideológiai és politikai céljaik elérése érdekében. A po­litikai iszlám céljai megegyeznek a militáns iszlám céljaival, de az államhatalom megszerzésének eszközei különbözőek: az előbbi elsősorban az alkotmányos/ jogi territóriumon mozog, míg az utóbbi az alkotmányos utat elhagyva törekszik céljai megvalósítására.

2 A „poszt-gyarmati" állam fogalmát azért használom, hogy elkülönítsem a gyarmatosítás korszakát a dekolonizációtól és az afrikai és ázsiai országok megalakulásától. S mivel ezek az afrikai és ázsiai országok a II. világháború után szabadultak fel a gyarmati sorból, meg kell különböztetnünk őket a dél-amerikai országoktól, melyeket a világháború előtt 60-100 évvel hagytak el a gyarmatosí­tók. A fogalom idézőjeles formája ezt a felosztást hivatott kiemelni, s egyben azt sugallja, hogy a poszt-gyarmati állam maradt a dél alárendelt státusban tartásának kulcsa: egyrészt a civil társadalom kifejlődésének ellehetetlenítésével belsőleg, másrészt a külső dominancia megkönnyítőjeként.

3 Másutt azzal érveltem, miszerint a Pentagon kijelentette, hogy „a terrorizmus elleni harc" „hosszú háború", s hogy az Egyesült Államoknak több oka is van ebben a hosszú harcban való részvételre: a Közel-Kelet és Közép-Ázsia ásványi energiaforrásaihoz való hozzáférés, a katonai-ipari komplexum példátlan terjesz­kedése, valamint a Big Oil (a világ hat legnagyobb, nem állami tulajdonban lévő energiaipari cége – a ford.), a katonai és az ipari establishment együttműködésé­nek erősítése. Ld. Tariq Amin-Khan, „The Rise of Militant Islam and the Security State in the Era of the «Long War»", Third World Quarterly (kiadás alatt).

4 Az adat a CNN műsorában hangzott el: The Next President: A World of Challenges, 2008. szeptember 20.

5 Philip K. Lawrence: Enlightenment, Modernity and War. History of the Human Sciences, vol. 12. no. 1. (1999), 3-4.

6 Lawrence: „Enlightenment", 4.

7 Azzal, hogy a poszt-gyarmati országok volt gyarmati elitje internalizálja a „normális" nemzetállamot, anélkül próbálja utánozni az európai nemzetállamok államalakítási modelljét, hogy különösebb figyelmet fordítana az államépítésre és nemzetépítésre, mint a gyarmati állam hagyatékai felszámolásának és az etnikai és nemzetiségi kérdések megoldásának eszközére. Az internalizáció kérdéskörét tárgyalja: Thomas Blom Hansen – Finn Stepputat (eds.): States of Imagination: Ethnographical Exploration of the Postcolonial State. Durham, NC: Duke University Press, 2001, 8-27.

8 Frantz Fanon: Racism as Culture. In: Toward the African Revolution. Political Essays. New York, Monthly Review Press, 1967, 29-44.

9 A politikai iszlámnak a felsőbb osztályoktól érkező támogatási igényének kontextusában, például Szaúd-Arábiában, éppen a felsőbb osztály és a szaúdi állam voltak azok, amelyek aktívan támogatták – kezdetben az USA hallgatóla­gos beleegyezésével, ma kelletlen tudomásulvétele mellett – az iszlám Wahabi irányzatának megerősödését a szaúdi társadalomban és sok muzulmán többségű országban.

* Madrasza: iszlám politikai iskola (a ford.)

10 Jim Holt: It's the Oil. London Review of Books, October 18, 2007, http://www.lrb.co.uk/v29/n20/jim-holt/its-the-oil

11 Az egyetlen kivétel az volt, amikor Musharraf tábornok úgy döntött, hogy támogatja Bush „terrorizmus ellenes harcát", s az Egyesült Államok rendelke­zésére bocsátotta országát és hadseregét. Ennek eredményeképpen a soron következő, 2002. évi választásokon a vallási pártok koalíciója többségi komrányt tudott alakítani az észak-nyugati határtartományban, mely szövetségi szinten a fő ellenzéki erővé vált. A 2008. februári választásokon azonban a vallási pártok vereséget szenvedtek és a „normális", korábban jellemző, 8 százalékosnál jóval alacsonyabb támogatottságot értek el.

12 Mohammed Iqbal: The Reconstruction of Religious Thought in Islam. Islamabad, Alhamra, 2002.

A véleménykülönbség a politikai iszlám legyőzésének hatékony stratégiáira vonatkozó javaslatainkban áll, foglalja össze a vitát a világrendszer iskola nagy öregje, visszautasítva az Európa-központúság és a differenciálatlan megközelítés vádját. Már nem léteznek a korai modernitás elméleteinek céltáblájául szolgáló tradicionális „maradványok", sokkal inkább annak tűnő formák, amiket a kapitalista expanzió kiszolgálása érdekében átalakítottak.

Nem vagyok meglepve pakisztáni barátunk, Tariq Amin-Khan kritikáján. Számítottam rá. Szeretnék ezért néhány észrevételt tenni a rajtam gyakorolt kritikáival kapcsolatban, melyek elsősorban az általam írottak félreértésén alapszanak.

(1) írásom célja egyszerűen az volt, hogy felszólaljak egy politikai stra­tégia mellett, mely egyszerre épít a bolygónk fölötti katonai uralom wa­shingtoni projektje (s annak hátterében a trió¹ kollektív imperializmusa) si­kerének, illetve a („mérsékelt" és „radikális") politikai iszlám programjának megakadályozására. Ráadásul a franciául kiadott cikk címe egyértelmű: „A bolygónk fölötti katonai uralom amerikai programjának megakadályo­zása és a politikai iszlám visszaszorítása két, egymástól elválaszthatatlan célkitűzés". Úgy tűnik, Tariq Amin-Khan hozzám hasonlóan osztja ezt a nézetet, s felismerte, hogy (az ún. mérsékelt) középosztálybeli politikai iszlám céljai és a (szegények soraiból rekrutálódó) „radikális" militáns iszlám céljai ugyanazok. A véleménykülönbség a politikai iszlám legyő­zésének hatékony stratégiáira vonatkozó javaslatainkban áll, illetve a háttérben e különbség érint számos alapvető teoretikus elgondolást a modernitással, eurocentrizmussal és a különböző népek politikai kultú­rájának alakulásával kapcsolatban.

(2) A „modernitás" és kialakulása olyan elemzésére tettem javaslatot, mely szorosan kapcsolódik a történelmi kapitalizmus/imperializmus elemzéséhez, s amely minden, csak nem „eurocentrikus", hiszen ki­fejezetten az eurocentrizmus radikális kritikájára épül. Úgy tűnik, Tariq nem ismeri Eurocentrizmus c. írásomat, mely 1989-ben jelent meg a Monthly Review Press-ben. Ugyancsak elolvashatta volna a második kiadást, mely franciául jelent meg 2008-ban, s hamarosan a Monthly Review Press is kiadja. Eurocentrizmus kritikám radikális abban az ér­telemben, hogy nem korlátozódik kinyilatkoztatások közzétételére (mint Edward Said esetében), hanem a történelmi kapitalizmus imperialista expanziójától elválaszthatatlan „modernitás" kialakulásának kontextu­sában igyekszik az megmagyarázni. A „modernitás", mivel „kapitalista/ imperialista modernitás", kezdettől fogva és mind a mai napig töredezett, ellentmondásos és korlátozott. Amit Tariq a két modernitásnak nevez („technologikus" egyfelől, „szabadság, egyenlőség, testvériség" másfelől) pontosan az, amit én is leírtam e témában.

(3) Csodálkozom azon, hogy Tariq azt hihette, semmit nem tudok a perifériákon élő embereknek (ideértve a muzulmán országokat is) a ka­pitalizmus által előidézett nyomorúságos körülményeiről, amelyek okai a politikai iszlám jelenkori előretörésének. Nem csak hogy teljes köny­veket szenteltem a polarizációnak, mely lényegi eleme a jelenleg létező kapitalizmus világméretű expanziójának, de elég egyértelműen össze is kapcsoltam a politikai iszlám válaszait (és sok más mai tömegmozgalmat) a kapitalizmus egész népeket érintő destruktív hatásaival.

(4) Éppen ezért a modern világbeli politikai iszlámot soha nem mostam össze a „tradicionális", „pregyarmati vagy premodern" iszlámmal. Sőt, elég egyértelműen jeleztem a különbséget. Az Eurocentrizmusban példá­ul a kapitalista modernitást megelőző történelem olyan interpretációjára tettem javaslatot, mely kihangsúlyozza az általam „hűbérinek" nevezett hatalom különböző formáinak hasonlóságait, melyek a középkori keresz­tény Európában, az arab-muzulmán Keleten és a konfuciánus Kínában léteztek. Ezekről szólnak a Hit és a Ráció összebékítésére törekvő metafizikai rendszerekről, valamint e két jelenség „specifikumainak" kifejeződésén túl meglévő hasonlóságaikról szóló okfejtéseim. Elég egyértelműen kimondtam, hogy a modern társadalmak – az imperia­lista centrumok és az általuk uralt perifériák kapitalizmusa – irányítási módszereinek egyetlen közös pontja sincsen azokkal a korai és régen elvetett „modernizációs" teóriákkal, melyek a „tradicionális maradványok" felszámolását tűzték ki célul. Sőt, azt is állítottam, hogy ilyen „maradvá­nyok" már nem is léteznek, sokkal inkább tradicionálisnak tűnő formák, melyeket a kapitalista expanzió kiszolgálása érdekében átalakítottak.

(5) A politikai iszlám modern jelenség. Tariq nem érti, hogy ez az alap­tézisem. A „modern" világ (vagyis a mai kapitalizmus, mely egyszerre globalizálódott és polarizáló, ezért természetéből adódóan imperialista) összes ideológiai, politikai és társadalmi mozgalma modern, hiszen elvá­laszthatatlanok a kapitalizmustól. A burzsoá demokratikus liberalizmus, legyen akár konzervatív, akár reformpárti, a szocializmus (szociáldemok­rácia, történelmi kommunizmus), a fasizmus, az etnocentrizmus (vagy etnikai színezetű mozgalmak), az imperialista hatalmak nacionalizmusa, a nacionalizmus, melyen keresztül az elnyomott népek kifejezik ellen­állásukat, a „vallási reneszánsz" mozgalmak összes formája, legyen akár felszabadítás teológia, látszólag „fundamentalista" újjászületés, keresztény vagy egyéb, valamint az új szekták, ezek a mozgalmak mind „modernek".

(6) Nem elég azonban pusztán mint modern jelenségeket érteni őket. Sőt, disztingválni kell közöttük, s azonosítani azokat, melyek előre viszik a társadalmat, s a kapitalista modernitás kritikájára építkezve részesei a szocialista modernitás megalkotásának.

Én marxista vagyok, és védem a marxizmus alkotó potenciálját. Úgy vélem, hogy a történelmi materializmus eszközei (és csak ezek) teszik le­hetővé, hogy megértsük a munkások és a kapitalizmus modernitásának többi áldozata előtt álló kihívásokat. Az összes többi, nem kevésbé fontos gondolati forma (melyek dominálni fognak, míg csak létezik kapitalizmus) a fennálló rendet védik a burzsoá „liberális demokrácia" (á la Habermas) vagy valamiféle vallási (vallásközeli), etnikai (vagy etnikai jellegű) in­terpretáció nevében, mely az alapvető jogok koncepciójának jegyében magában foglalja a „tulajdon védelmét". E megfogalmazások egy része egyértelműen reakciós; a fasizmus erre a bizonyíték. A tény, hogy az efféle gondolatok által inspirált mozgalmak a leghátrányosabb helyzetű osztályokból toborozták követőiket, nem változtat a koncepciók reakciós utópista jellegén. Ide sorolom a politikai iszlámot (sőt, politikai iszlámokat, többes számban), de a politikai hinduizmust, a politikai buddhizmust, az észak-amerikai keresztény fundamentalizmust, az új szektákat és másokat is, a látszólag a múlthoz kötődő (valójában modern) illúziók e nagy családjába, mely, bizonyos feltételek között képes a „szegények" mobilizálására. Sikerük, melynek mostanság is szemtanúi lehetünk, annak köszönhető, hogy a felelős (szocialista) baloldal, amely a II. világ­háború utáni világot progresszív módon formálni akarta, erodálódott majd összeomlott, és a történelmi lehetőséget megragadó tőke offenzívájával szemben folytatott harca nem vezetett eredményre.

A történelem nem mindig világosan gondolkozó, konzervatív és prog­resszív csoportok kétféle blokkját hozza helyzetbe. A színpadot olykor a tiszta gondolkodást nélkülöző csoportok foglalják el, melyek tragikus zsákutcákba viszik a társadalmat. Azt gondolom, hogy a politikai iszlám, akárcsak más erők, ebbe a fajtába tartozik. Azt is megírtam, hogy még a Szociális Fórumban részt vevő „mozgalmak" közül is jó néhány efféle zsákutcában vergődik, s túl azon, hogy ekként elemeztem őket, javas­latot tettem néhány alapelvre, melyek talán segíthetnének abban, hogy kikeveredjünk ebből a helyzetből.

Egy korai kritikám a Bandung korszakban az ázsiai és afrikai társadal­makban bekövetkezett fejleményekről szólt. 1963-tól kezdve elemeztem a nasszeri kísérlet ellentmondásait és korlátait, s kifejeztem azt a félel­memet, hogy ez Egyiptomot majd abba az irányba viszi, mely végül az infitah-hoz (a komprádor nyitáshoz) és a politikai iszlámhoz vezetett. Ezt az írást (Hassan Riad: L'Egypte nassérienne. [A Nasszerista Egyiptom]) illegálisan terjesztették arabul, de soha nem született meg az angol fordítása. A későbbi fejlemények nem cáfoltak rá a félelmeimre.

(7) Az általam említett zsákutcák természete nem elemezhető „poszt­modernista" módszerekkel. Véleményem szerint az Egyesült Államok egyetemein jelenleg divatos ún. „posztgyarmati" tanulmányok maguk sem mások, mint a kérdéses zsákutcák naiv kifejeződései, bár ezt a véleményt Tariq, úgy tűnik, nem osztja.

(8) Továbbra is határozottan elutasítom a „kulturalizmus" bármely formáját, melyet a „(para)kulturális invariánsok" megerősítéseként defi­niáltam. Ez az elutasítás eurocentrizmus kritikám lényege, de ugyanígy a „fordított eurocentrizmusoké" (Khaled el-Azm szavaival élve), mint pl. az iszlamista és más mai kulturalizmusoké is.

A kulturalista hipotézist elutasítva elég korán ki mertem jelenteni (ld. Samir Amin – André Gunder Frank: L'accumulation dépendante, [Alárendelt felhalmozás] 1978), hogy a „modernitás" (és a kapitalizmus) a prekapitalista világ nagy ré­szében fejlődésnek indult, nem csak Európában. Történelmi kutatásokon keresztül folytattam e kérdés vizsgálatát, s arra jutottam, hogy Kína 3-5 évszázaddal megelőzte Európát a modernizáció korai kialakulásában. Azt is ki mertem jelenteni, hogy ez a kezdeti fejlődés, mely az arab-muzulmán világban a hidzsrát² követő első évszázadoktól volt jelen, végül elvetélt és hosszú „dekadenciába" torkollt. E kontextuson belül helyeztem el az okokat, amiért a XIX. századi arab-iszlám Nahda³ nem jelentett kiutat a zsákutcából, sőt, még mélyebb csapdába ejtette az érintett társadalma­kat. Ezek az írások, melyek arab nyelven részletesebb érveléssel jelentek meg, mint rövidített francia (s olykor angol) változataik, természetesen sok kritikát vontak maguk után azoktól, akik a politikai iszlámmal való kiegyezés lehetőségét keresik (mint például Burhan Ghaloun).

Mivel Európában győzedelmeskedett a történelmi kapitalizmus, a modernitásnak ezt a verzióját kényszerítették rá mindenki másra, s tör­ténelmi feledésre ítélték a modernitás egyéb lehetséges útjait.

(9) Sosem voltam érzéketlen az iszlamofóbiára, miként azt Tariq állítja. Ám az iszlamofóbia nem az egyetlen félelem, amit a domináns hatóságok a nyugati közvéleményben erősítenek. Mi a helyzet a sinofóbiával, me­lyet a Dalai Láma rabszolgatartó teokráciájának szégyenletes védelme táplál?

Az én tézisem szerint az öregedő (és idejétmúlttá váló) kapitalizmus­nak/imperializmusnak mostantól szüksége van arra, hogy a trió kollektív imperializmusát a Dél ellen folyó szakadatlan háború mellett kötelezze el. Globalizációjának militarizálása az egyetlen eszköz, mely garantálja a bolygó energiaforrásaihoz való hozzáférést az északi országok kizáróla­gos haszonélvezete mellett. Ez az idejétmúlt kapitalizmus előkészíti azt, amit én „világméretű apartheidnek" neveztem, s ami a rasszista koncepci­ókról való kollektív konszenzust és jóváhagyást feltételezi. Tariq ezt érzé­keli a diákjai között Torontóban, de nem megy tovább az elemzésben.

(10) Nem hiszem, hogy helyénvaló az európai és amerikai közössé­gek iszlámjának a muzulmán országok politikai iszlámjával való elsietett azonosítása (nem hibáztatom Tariqot ezért a túlságosan is gyakori tévedésért).

Ezekben a közösségekben az iszlám (de a néger kultúrához való kötő­dés vagy más hasonló jelenség is) annak a társadalmi diszkriminációnak a nyilvánvaló eredménye, melynek a szegény bevándorlók válnak áldo­zataivá (mielőtt „kulturálissá" válhatnának). Az uralkodó tőke, elsősorban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia (reakciós) kormányai által kreált „kommunitarianizmus", mint az ún. „sokféleség" kezelésének eszköze fel­erősíti az illuzórikus „iszlamista" (és más) válaszok hatásait és megaka­dályozza az érintett osztályoknak a jogaikért és egyenlőségükért vívott társadalmi harcokba való bevonódását. A (szocialista) baloldal semmire nem számíthat az áldozatok kommunitarianizmusával való (illuzórikus) szövetségektől. Felelőssége máshol keresendő. A baloldalnak az lenne a feladata, hogy az érintett közösségek mellett kötelezze el magát, jogaikért folytatott harcukban a szocialista megújulás reményében.

(11) Mindig kockázatos általában vizsgálni a politikai iszlámot, anélkül, hogy kellően számba vennénk a konkrét körülményeket, melyek muzul­mán országonként különböznek. Igyekszem elkerülni ezt a veszélyes összemosást. Mindazonáltal nem vonom vissza azt a különbségtételt, melyet Szaúd-Arábia és Pakisztán, illetve (az önmagukban is sokféle) „többi muzulmán ország" között tettem.

Szaúd-Arábiával kapcsolatosan azt írtam, hogy a Wahabi iszlám na­gyon meghatározó, az Arab félsziget archaikus nomád társadalmának terméke. Ez az irányzat, a Szaúd-Arábia alatt elterülő olajtengernek kö­szönhetően, olyan állam ideológiájává vált, mely maga az USA imperia­lizmusának alárendelt szövetségese; vagy inkább rendíthetetlen szolgája. Hiszem, hogy Tariq osztja ezt az álláspontot. A tény mindenesetre az, hogy az olajdollároknak köszönhetően a „szunnita" politikai iszlámban dominál a wahabizmus, s hatásai láthatóan rombolóak: ultra-reakciós társadalmi magatartásmódok, üres, ritualisztikus formalizmus, kriminális vallási túlkapások (a síiták gyűlölete). Ezekről a tényekről nem szabad megfeledkezni.

Tariq nem ért egyet velem Pakisztánnal kapcsolatban. Nem vagyok annyira önhitt, hogy „meghazudtoljam" őt ebben a dologban. Tariq belülről ismeri Pakisztánt, én kívülről ismerem. Szeretném hinni, hogy amit társa­dalmának potenciáljairól mond, az helyénvaló. Remélem, hogy igaz.

Azonban, az országról való ismereteim hiányosságai ellenére, továbbra is kételkedem. Azt mertem írni, hogy Pakisztán létrehozatala szerintem aberráció volt, s hogy az ország kezdettől fogva zsákutcába kényszerült, melyből én nem látok menekvést, még most sem. Mivel az India muzul­mán tartományaként való lét elutasítására alapozták, Pakisztán csakis „iszlám" mivoltának folyamatos megerősítésén keresztül létezhet. Az uralkodó osztály, még ha meg is akarja különböztetni önmagát a közép-és munkásosztálybeli politikai iszlámtól, csakis ugyanehhez az alapító mítoszhoz kötődhet. Ezért nem véletlen, hogy Pakisztán kezdettől fogva Washington csatlósállama volt, s hogy az Egyesült Államok, Szaúd-Ará­biával együtt, ami szintén nem véletlen, felhasználta Bandung ellensú­lyozására, az „Iszlám Konferencia" létrehozásával. Delhi diplomáciája ezt elég jól megértette, ezért közelebb húzódott Moszkvához, sőt, Kabulhoz (melyet abban az időben „kommunistának" neveztek). Ma azonban mind India, mind Pakisztán „barátai" Washingtonnak, s rá vannak kényszerítve konfliktusaik minél hatékonyabb kezelésére.

Más országokban az iszlám és a politikai iszlám helyzete meglehető­sen különbözik. Ezekben általában nincs zűrzavar a „nemzeti identitás" és a vallási identitás között. A Bandung korszakban, sőt, egyes államok esetében már korábban is, az arab országok többnyire pozitívan viszo­nyultak arab nemzetiségükhöz (egyes és többes számban egyaránt), s ez utat nyitott bizonyos szekuláris lépések előtt, melyek teljességgel bizony­talanok voltak, akárcsak a demokrácia irányába tett lépések. A politikai iszlám itt nem posztgyarmati jelenség, miként azt számos észak-amerikai tudós képzeli, sokkal inkább újszerű, poszt-Bandung jelenség.

A gyarmati időszakban az iszlám messze volt attól, hogy az ellenállás középpontja legyen. Ebben a témában az iszlamisták kreáltak egy törté­nelmet, mely messze van attól, amit a valóság vizsgálata mutat. A gyar­mati hatalmak tökéletesen megértették, hogy a vallási autoritás gyakorlása (itt az iszlámé, máshol a hinduizmusé vagy a buddhizmusé) a hasznukra lehet. Az algériai eset rendkívül figyelemre méltó ebben a kontextusban: a franciák soha nem „harcoltak az iszlám ellen" gyarmatukon. Ellenkezőleg, megengedték a maradi kádiknak, hogy a „saría" tökéletes elfogadását erőltessék. Az Algériai Köztársaság volt az, mely vonakodva kötelezte el magát a szekuláris reformok mellett. Amit ma az iszlamisták akarnak, az nem más, mint a gyarmati idők gyakorlatához való visszatérés!

Mindazonáltal én kritikus voltam – és maradok – a Bandung korszak „előrelépéseivel" szemben, azok bizonytalanságai miatt, a gazdasági fej­lődés autonómiájától kezdve a társadalmi irányítás demokratizálásának elutasításáig és az iszlám, mint a „kommunista fenyegetés" ellensúlya támogatása melletti elköteleződésükig. A népi nacionalista rezsimek tehát előkészítették az utat a komprádor/iszlamista (a két fogalom elválasztha­tatlan egymástól) hatalomátvételnek. Egyiptomról szólva azt írtam, hogy a központi színpadot elfoglaló három erő, a politikai iszlám (a Muzulmán Testvériség és mások), a „rezsim" és az amerikanofil ún. „demokraták", valójában ugyanannak a komprádor és „iszlamista" uralkodó osztálynak a képviselői.

(12) Azonban, mondja Tariq, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a politikai iszlám háborúban áll az Egyesült Államokkal.

Ezt mondja a washingtoni adminisztráció. Ezt kell mondania, mert ez az egyetlen módja annak, hogy az amerikai közvélemény és alárendelt NATO szövetségesei szemében legitimizálja a bolygó fölötti katonai uralom tervének megvalósítását, a „terrorizmus elleni harc" ürügyén. A szóban forgó harc azonban közelebbi vizsgálatot kíván.

Afganisztánban a talibánok valóban támadják a megszálló csapatokat. De készek lennének Washingtonnal teljes barátságban kormányozni Afganisztánt, ha a külföldi fegyveres erők elhagynák az országot. Az Egyesült Államok itt valóban csapdába került, hiszen nem vonhatja ki csapatait az országból, mert akkor romba dől végső érve, ti. a „terro­rizmus elleni harc". Az al-Kaida hasznos, szükséges és nem szabad felszámolni.

Irakban az iszlamisták támadásai nem kizárólag a megszálló csapatok ellen irányulnak. Nem kellene elgondolkodni a CIA abbéli sikerén, hogy polgárháborút robbantott ki a szunnita iszlamisták és a síiták között? Politikailag Washington kétségtelenül kudarcot vallott, hiszen az általa védett rezsim hiteltelen. Másrészről azonban az iraki ellenálló mozgalmak messze nem képesek a megszálló katonaság legyőzésére. Összehason­lításképpen, a vietnamiak képesek voltak kiűzni a megszállót vallási legi­timációs hűhók generálása és „terrorista" túlkapások nélkül. Vajon nincs-e a politikai iszlám ideológiájának felelőssége az iraki kudarcban?

Libanonban a Hezbollah valódi katonai csapást mért az izraeli táma­dókra. Előttük a libanoni kommunisták Dél-Libanonban bebizonyították, hogy legalább ennyire ők is képesek. A Hezbollah Irán, Szíria és a nyu­gati hatalmak közös támogatásából született, melyek különbözőségeik ellenére jobban féltek a kommunistáktól, mint az iszlamistáktól. Cserébe a Hezbollah politikai zsákutca lett Libanon számára, mert politikai és tár­sadalmi programja elfogadhatatlan a nem síiták számára, s valószínűleg még a síiták sem fogadják kitörő lelkesedéssel, ahogy azt az ajatollahok és a washingtoni adminisztráció próbálja velünk elhitetni.

Palesztinában a Hamasz nemigen tűnik „hatékonyabbnak" a megszál­lásra és az izraeli bevonulásokra adott válaszok megszervezésében, mint más palesztin szervezetek „szekularistái" voltak. Ez utóbbiakat az Izrael, az Egyesült Államok és Európa által szisztematikusan kidolgozott politikák eliminálták.

Ezekről a háborúkról sokkal részletesebben szóltam már, mint ahogy azt Tariq feltételezi.

Nehezemre esik megérteni Tariq megjegyzéseinek vehemenciáját a tárgyban elfoglalt álláspontomról. Számomra nem jelent problémát megérteni, hogy az európai fiatalság miért masírozott lelkesen Ho Si Minh és Che Guevara portréja és a palesztin zászló alatt, s miért nem az ajatollahok és Bin Laden képe alatt. Ezt a muzulmán országokban is meg kell érteni.

(13) Igen, én a szekularizmus alapelvének érvényesítése, a politika és a vallás szétválasztása mellett vagyok.

A radikális szekularizmus feltétele egy alkotó demokrácia megterem­tésének, mely önnön progresszióját nem a mindig konzervatív akadályt képező múlt magyarázatával igazolja, legyen az vallásos vagy sem. A ra­dikális szekularizmus elválaszthatatlan az emberi lények és a társadalom felszabadítására való törekvéstől. Ezért hirdetett radikális szekularizmust a modern idők minden nagy forradalma (a francia, az orosz és a kínai), melyek a demokratikus és társadalmi haladás legjobb pillanatait hozták el. A szekularizmus előmenetele azonban lassú volt, s azt a burzsoá modernitás lépéseinek ritmusa, e burzsoá modernitás meghaladása előtt utat nyitó szocialista elkötelezettségű kezdetek, és az érintett társadal­makat a későbbiekben ért megrázkódtatások vezényelték.

A burzsoá modernitás maga is sokféleséget rejtő jelenség. A szekularizmus felé az első bizonytalan lépéseket Európában tették meg annak érdekében, hogy véget vessenek a vallási háborúknak, s hogy a vallási fanatizmust a tolerancia elvével helyettesítsék.

Az Egyesült Államok, melyet Európából áttelepült migráns szekták hoztak létre, megalkotta saját tolerancia elvét, ennél azonban soha nem ment tovább korlátozott szekularizmus koncepciójában. Európában a szekularizmus radikális koncepciója csak a nagy forradalmakkal kapcso­latban lépett színre, elsősorban a Nagy Francia Forradalom jakobinus szakaszában. Máshol, Angliában, Németországban és Itáliában a bur­zsoá modernitás csak az Ancien Régime egyházak által is támogatott uralkodó osztályaival kötött kompromisszumok árán volt képes utat ta­posni magának. Nem félek attól, hogy „frankofíliával" vádolnak meg azért, mert kiállok a francia forradalmárok által kitalált radikális szekularizmus mellett. Marx mellett jó társaságban vagyok itt.

A szekularizmus tehát a kapitalista reprodukció alapját képező domi­náns csoportok politikai stratégiáinak függvényében produkált előre- és visszalépéseket. Nem félek kijelenteni, hogy a szekularizmus dimenzió­jában, akárcsak a társadalmi valóság más dimenzióiban, a mai Európa a hanyatlás szakaszában van, ami a demokrácia hanyatlásával és az oligopóliumok kizárólagos hatalmának érvényesülésével áll kapcso­latban. Az „európai alkotmány" és az európai civilizáció „keresztény" (vagy „zsidó-keresztény") gyökereiről szóló összes diskurzus ennek bizonyítéka.

A szekularizmus felé való előmenetel még korlátozottabb és lassabb a világrendszer elnyomott perifériáin, aminek nyilvánvaló oka a nemzeti felszabadítási mozgalmak társadalmi csoportjait vezető politikai és társa­dalmi erők bizonytalansága volt. Ezeken a területeken soha nem történt több, mint „szekularizációs lépések", még a kemalista Törökországban sem, miként más dimenziókban sem történtek a „demokratizálónál" erő­teljesebb elmozdulások.

E tények feltárása nem szabad, hogy ahhoz a konklúzióhoz vezessen, hogy a radikális szekularizmus ezeken a területeken „haszontalan", s hogy a „mérsékelt" megközelítések a szekularizmus terének szűkítésével „jobbak" lennének, „jobban tekintetbe vennék a kulturális sokféleséget". A szocializmusba, demokráciába, emancipációba és szekularizmusba való hosszú átmenet az egyetlen előre vezető út. Kétségtelen, hogy a haladás ezen az ösvényen lassú lesz, (korlátozott) előrelépésekből és (lehetséges) visszalépésekből áll majd össze. A szekularizmus mint olyan, illetve a radikális szekularizmus nem pusztán az „európai és keresztény" embereket érinti, ahogy azt az iszlamista, hinduista és buddhista fundamentalisták és a posztkolonializmus ideológusai állítják. Mindenkit érint: nem lehetséges szociáldemokrata fejlődés a politikai buddhizmus rabszolgatartó teokráciáinak felszámolása, a hinduizmus által szakralizált kasztok eltörlése és az iszlám állam tervének elvetése nélkül. Az imperialista elnyomás alóli felszabadulás felé vivő erőteljes lé­pések nem fognak megtörténni a szekularizmus és az alkotó demokrácia felé való előrehaladás nélkül.

A mi korszakunk visszalépést jelent mindezeken a területeken, a mu­zulmán országokban, s más országokban, Délen és Északon egyaránt. E visszalépés okainak elemzése és az alagútból kivezető politikai straté­giák végiggondolása mindenki számára, Délnek és Északnak, alapvető fontosságú.

(14) A vallási valóság kérdése, a történelemben és a jövő alakításában betöltött szerepe nem redukálható a szekularizmus kérdésére.

Én nem tartozom azok közé, akik hisznek abban, hogy a természet­fölöttibe vetett hit (s ennek vallási formája) egy napon „magától eltűnik". írtam róla, hogy az emberi lény „metafizikai állat", melynek szüksége van arra, hogy az élet bizonytalanságait egy folyton újjáalkotott természetfö­löttihez való odafordulással küzdje le (még a kapitalizmus után is). Ismét jó társaságban vagyok: ez az én meglátásom a „vallásról, mint a népek ópiumáról" (Marx kifejezését használva). Az ópium szükséges, ez az egyetlen módja a fájdalom elviselhetővé tételének. De magában hordja az alvás veszélyét, s azt a lehetőséget, hogy megfeledkezünk a fájdalom okáról, s így nem vesszük fel a harcot ellene.

A vallások (elsősorban a kereszténység és az iszlám) történetének olyan interpretációjára tettem javaslatot, mely kihangsúlyozza azokat a belső átalakulásokat, melyek révén túlélték a társadalmi változásokat, s így képessé váltak a kapitalista modernitás követelményeinek való meg­felelésre. Üdvözlöm azokat az új keletű törekvéseket, melyek a vallási hiedelmeket úgy interpretálják, hogy támogatást nyújtanak a jövőbeni szocializmusért vívott harchoz, elsősorban a keresztény „felszabadítási teológia" erőfeszítéseit. A muzulmán világnak is ebbe az irányba kell elmozdulnia. Azzal érveltem, hogy a XIX. századi Nahda3 ezt nem tette meg. A politikai iszlám nem fogadja el ezt az utat. Kénytelen vagyok itt megjegyezni, hogy az egyetlen, ebbe az irányba mutató kísérletet, me­lyet Mamud Taha kezdeményezett, az iszlamisták csírájában elfojtották. Legjobb tudásom szerint Taha felakasztása mindössze két „nem hívő" egyiptomi (Ismail Abdullah és jómagam) ellenkezését váltotta ki. Egyet­len iszlamista, még az ún. forradalmiak közül sem, találta „a dogmák szentségének támadása" miatt történt kivégzést sokkolónak. Ali Sariati kísérlete egy ilyen irányú elmozdulásra az iráni síita világban nem járt következményekkel.

A politikai iszlám nem a vallási megújulás mozgalma, hanem csak egy politikai mozgalom, mely a legüresebb, legritualisztikusabb, konformista és reakciós módon mobilizálja vallásos tagságát. Sikere sem szünteti meg e jellemzőit. Ilyen körülmények között a politikai iszlám csak a szunniták és síiták gyűlölködéséhez vezető fanatikus vallási deklarációk irányába mozdulhat el.

(15) Mi tehát a teendő? Hogyan alkossuk újra a hitelesen progresszív gondolatot és tettet?

Jómagam kategorikusan elutasítom az „úgynevezett demokratikus politikai liberalizmusra" tett javaslatokat, melyek szerint „a demokráciának (a muzulmán országokban) alkalmazkodnia kellene az iszlám erőteljes társadalmi jelenlétének tényéhez". Tariq egyszerűen értelmezési hibát követ el, amikor egy efféle javaslat bárminemű támogatását tulajdonítja nekem. Elutasítottam ezt a javaslatot, akárcsak következményét, a szekularizmus elvetését.

A progresszív baloldal nem adhatja fel az ideológiai harcot. A muzul­mán országokban felelőssége, hogy megértesse: a politikai iszlám nem megoldás, hanem egy illúzió, mely a valódi kihívások előtti kapitulációt rejti magában. Így kell tennie minden szinten, saját alapító szövegeinek elemzésétől kezdve (melyekhez magam is hozzájárultam korai Sayed Qotb kritikámmal) az öndefiniált iszlamista szervezetek politikai straté­giáinak vizsgálatáig.

Ez a szükségszerű harc azonban nem elegendő. A fő küzdelem, mely meghatározza egy progresszív (és nyilvánvalóan szocialista) baloldal lényegét, a dolgozók (bérek, munkafeltételek, szakszervezeti jogok, sztrájkjog), a parasztság (földhöz jutás), a nők (radikális reformok a sze­mélyes jogi státusban) és az állampolgárok (oktatás, egészségügyi ellá­tás és lakhatás) jogaiért folytatott társadalmi küzdelmek terén bontakozik ki. Az e területeken folytatott harc nem „az imperializmus ellen folytatott harc helyettesítése". Ellenkezőleg, az antiimperialista harc, melyet nem volna szabad a retorika szintjére redukálni, csak annyiban válik valódivá és hatékonnyá, amennyiben a jogaik kivívásában megerősödött munkás rétegek vezetik azt.

Ezen a területen a jelenlegi rezsimek és az iszlamista mozgalmak alapvető ellenségei ezeknek a társadalmi harcoknak. Nem szükséges felidézni az általuk, és az imperialista diplomácia jóváhagyásával (vagy hallgatása mellett) használt elnyomó eszközök durvaságát.

Van azonban néhány jel, mely arra utal, hogy fennáll az alagútból való menekülés lehetősége, többek között Egyiptomban és Algériában. A munkássztrájkok Egyiptomban és Algériában létrehozták az autentikus szakszervezetek létrejöttének feltételeit. Az egyiptomi parasztok harcai az agrárreform során elvesztett földek visszatulajdonlására felhatalma­zott volt földtulajdonosok ellen vidéki lakosok százezreit mozgósítja. Az iszlám képviseletének igényével fellépő összes mozgalom, beleértve a legradikálisabbakat is, nem csak hogy hiányzott ezekből a küzdelmekből, hanem egyenesen a hivatalos álláspontot tették magukévá a parasztok­kal szemben, elutasítva az „ateista kommunistákat" és a „szent tulajdon ellenségeit" stb., akik szerintük a harcok mögött állnak!

Csakis ezeknek a progresszív és szocialista baloldal segítségével megvívandó harcoknak a kimenetelén múlik az alagútból való menek­vés, a társadalmi és demokratikus haladás sikere, az „iszlamista" illúziók visszaszorítása és a szekularizmus felé való előrelépés.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Szerkesztői jegyzetek

1 Amin a „trió" vagy „triász" fogalmán a három versengő s egyben a Dél elnyomá­sában azonos érdekű tőkés centrumrégiót „imperialista központot": az Egyesült Államokat, Európát (ti. az EU-t) és Japánt érti. Lásd „A szocialista orientációjú fejlődés útja " c. tanulmányát, Eszmélet 81. sz. (2009. tavasz), 10-49.

2 Hidzsra: „kivonulás". Mohamed próféta menekülése Mekkából Medinába, 622. július 16.; az iszlám időszámítás kezdete.

3 Nahda: az arab-iszlám (nemzeti) újjászületés reformkorszaka a XIX. század­ban.

Sokáig úgy látszott, hogy az iszlamisták, a radikális baloldali mozgalmak és az arab nacionalisták szemben állnak egymással. Mégis szövetségek köttettek közöttük, amelyek a palesztinai, a libanoni és az egyiptomi politikai mezőt alaposan átalakították.

A vallás és a politika helyével kapcsolatos vitákban képviselt álláspon­tokat gyakran szubjektív ideológiai és kulturális percepciók torzítják. Az iszlamizmus jelenségének felfogását Franciaországban is absztrakt pa­radigmák egész sora uralja, amely nem hagy teret a közel-keleti politikai mező konkrét és tényszerű elemzése számára. így jön létre a „laicizmus" és az államvallás hívei, a „mérsékelt" és a „szélsőséges iszlamisták", a „haladáspártiak" és a „reakciósok" közötti önkényes megkülönböztetés.

Ily módon tipológiák az elképzelt politikai valóság talaján alakulnak ki, s nem az képezi alapjukat, amilyen a politika valójában, hanem az, amilyennek a politikát hinni szeretnénk. A közel-keleti politikai mezőt, úgy tűnik, különösképp súlyosan érintették a történelmi leegyszerűsítések, amelyek átjárhatatlan szakadékot feltételeznek egyébként egyformának tekintett iszlamisták között, az al-Kaidától a libanoni Hezbollahon át az emberi jogok és a nők jogai iránt természetes módon elkötelezett „laicizmus-pártiakig". Az efféle kategorizációk manapság részben igaztalannak tűnnek: Palesztinában éppen a „laicizmust" képviselő Fatahtól származik a nők jogait érintő egyik legreakciósabb törvény, amely a becsületsértés miatt történt emberölést elkövető személyre kiszabható börtönbüntetés felső határát hat hónapban határozza meg. Az a helyzet, hogy az embe­rek a „laicizmust" és a „haladáspártiságot" gyakran összetévesztik egy­mással. Emiatt van az is, hogy a „laicizmuspártiakra" mint a muzulmán integristák által szükségképpen üldözött emberekre szokás tekinteni. Lehet, hogy ez a kijelentés időnként igaznak bizonyul, más esetekben azonban nem. Meg kell tehát értenünk, hogyan lehetséges az, hogy a libanoni kommunista párt a Hezbollahhal köt szövetséget, a Népi Front Palesztina Felszabadításáért pedig gyakran együttműködik a Hamasszal vagy az Iszlám Dzsiháddal, továbbá politikailag és módszertanilag is képeseknek kell lennünk ezen új fejleményeket megragadnunk.

A vita leegyszerűsítésének igénye olyan szívós ideológiai elképzelések mentén lángol fel újra és újra, amelyek a politikai és ideológiai változásra képtelennek tekintett iszlám politikai szereplőket előre meghatározott kategóriákba sorolják. Az iszlám mozgalom gyakorlatilag nyolcvan éve létezik a Közel-Keleten. E mozgalmat egységes, homogén, arc nélküli embertömegként felfogni olyasmi lenne, mintha azt feltételeznénk, hogy a baloldal Andreas Baader csoportjának egykori tagjaitól egészen Tony Blairig ível, vagy hogy a jobboldal homogén egész, amely a német ke­reszténydemokratákat és az olasz újfasisztákat is magába foglalja. Ha úgy véljük, hogy mind a jobb-, mind a baloldalnak többféle története is elképzelhető, ugyanígy az iszlám különböző csoportjainak is meg kell, hogy legyen a maga története, hiszen az iszlám is jelentős pluralizálódási folyamaton ment keresztül. Ugyanakkor a politikai átrendeződések pél­dája az arab Közel-Keleten, valamint a baloldali és az arab nacionalista mozgalmak felé nyitott nacionalista típusú iszlám politika kialakulása számos elméleti és politikai kérdést felvet.

A politikai szövetségkötés új modellje Palesztinában és másutt

2004. december 23-án tartottak Ciszjordániában 1976 után ismét hely­hatósági választásokat. Kérdés volt, hogy vajon a Hamasz képes lesz-e lépést tartani a Fatahhal, és hogy a szavazatszámlálás után milyen erőviszonyok fognak kialakulni az iszlamisták, a nacionalista mozgalom és a baloldal között. E két kérdésre nem született egyértelmű válasz: a helyhatósági választások nem vezettek a politikai mező szerkezeti letisz­tulásához, éppen ellenkezőleg: bizonyos koordináták átrendeződtek, és új tendenciák rajzolódtak ki. A világosan körülhatárolható táborok – Fatah, Hamasz, NFPF, DFPF, PNP¹ – közötti megingathatatlan ellentétek he­lyett új, ingatag és az adott kontextus által meghatározott szövetségek köttettek lokális szinten. Bnei Zajjaidban, Betlehemhez hasonlóan, az NFPF és a Hamasz lépett egymással szövetségre, és nehezményezte a Fatah politikai túlsúlyát a képviselőtestületben. Egy évvel később Ramallahban a város élére egy nőt választottak meg, aki az NFPF tagja volt, oly módon, hogy az NFPF hat szavazatához a Hamasz mindhárom szavazatával csatlakozott, s így a Fatah hat képviselőtestületi tagja kisebbségbe került.

Az újfajta szövetségek a katonai műveletekben is tetten érhetők voltak. Az NFPF fegyveres szárnya – az Abu Ali Musztafa Brigádok – 2001-től kezdve rendszeresen együttműködött a Hamasz fegyveres szárnyával, az Ezzedine el-Kasszám Brigádjaival, valamint az Iszlám Dzsihád fegy­veres alakulatával, az al-Kudsz Brigádokkal a Gázai-övezetben. A Fatah ezen disszidens elemei, a Népi Ellenállás Bizottságai (NEB) elnevezésű homályos szerveződés köré tömörülve, lassanként közeledtek a Hamasz gázai politikájához. A Hamasz, miután 2006 januárjában megnyerte a törvényhozási választásokat, a NEB egyik legfőbb aktivistáját, Dzsamal Abu Szamhadanát² , a Fatah egykori harcosát nevezte ki az általa újonnan létrehozott biztonsági szervek élére, hogy ezzel – főként a Gázai-övezet­ben – a Fatah vezetője, Mohamed Dahlan által irányított biztonsági erőket ellensúlyozni tudja. Szahmadana a Fatah azon csoportjának jelképévé vált, amely apránként eltávolodott a párttól, s amely a párt fokozatos fel­bomlásához is hozzájárult. A felbomlási folyamatot Jasszer Arafat 2004. november halála felgyorsította, mivel a személyét övező szimbolikus aura még képes volt a belső egység minimumát megvalósítani. Szaid Sziám, az új palesztin belügyminiszter, a Hamasz tagjaként a Fatah egykori emberét, vagyis egy a palesztin nacionalizmushoz, nem pedig magához az iszlám mozgalomhoz kötődő személyt jelölt ki a biztonsági szolgálatok irányítására, amelynek nem volt más célja, mint hogy a Fatah vezetéséhez kötődő Preventív Biztonsági Szolgálat helyi dominanciáját csökkentse.

A Fatah és a Hamasz közötti összeütközések az elmúlt két évben politikai-stratégiai kérdésekre, az Izraellel és a nemzetközi közösség­gel szemben képviselendő politikán belüli eltérésekre, nem pedig egy szekulárisok és hívők közötti ideológiai vitára vezethetők vissza. És ami­kor a két uralkodó párt, a Fatah és a Hamasz testvérgyilkos harca látens polgárháborús helyzetet teremt, akkor az NFPF és az Iszlám Dzsihád Mozgalom, vagyis egy baloldali és egy iszlám szervezet az, amelyek kéz a kézben a közvetítő szerepét játsszák a két politikai erő között. Ha az NFPF ma is kritikusan viszonyul a Hamaszhoz, ez alapvetően azért van, mert neheztel rá amiatt, hogy az beletemeti magát a Fatahhal folytatott fegyveres rivalizálásba, ami által akadályt gördít a palesztin nemzeti egység megvalósítása elé, s ez biztonsági szempontból a palesztin te­rületeken káoszhoz vezethet. Tehát az NFPF ezúttal is közös platformra került azzal az Iszlám Dzsiháddal, amellyel a 2007 júniusi események idején Gáza utcáin közösen tüntetett.

A palesztin politikai térkép nem egyedülálló: az arab politikai mező teljes átalakuláson megy keresztül, a hagyományos választóvonalak, különösen azok, amelyek korábban egy vallásos és egy szekularizált vagy laicizmuspárti tábor között húzódtak, a valláson belül apránként elhalványodtak. Az iszlám politikai szárnya gyors nemzetiesülési és regionalizálódási folyamaton megy keresztül, míg a baloldal és az arab nacionalisták, legyenek baathisták vagy nasszeristák, politikai modell és stratégiai partner nélkül maradva, valamint strukturális és fegyveres válságtól sújtva, megpróbálják apránként ideológiai modelljeiket és cse­lekvési terveiket újradefiniálni, és kénytelenek szövetségi hálózatukat tagoltabbá tenni az iszlamista partner előnyben részesítésével. Az arab világban 2000 óta politikai újjáalakulás megy végbe, országonként és területenként eltérő ritmussal és időzítéssel, amely bizonyos elemeket megőrzött a múltból, de amely egyúttal új problémákat is felvet, és ko­rábban elképzelhetetlen szakításokat is eredményez.

E politikai átrendeződés az arab nemzeti kérdés és a demokrácia kér­dése köré összpontosul: a 2000 szeptemberi palesztin intifáda, az Irakot ért 2003-as amerikai támadás, valamint a közelmúltban a Hezbollah és Izrael között lezajlott „harminchárom napos háború" légköre által meghatározott politikai kontextusban ismét felvetődik az arab világban a nemzeti kérdés, és meghatározza a cselekvés és tiltakozás modelljeit, a politikai átalakulás formáját, valamint a „Nagy Közép-Kelet" amerikai víziója ellen fellépő áramlatok szövetségkötési taktikáját. Ehhez kap­csolódik a demokrácia kérdése: mivel az arab politikai rendszerek döntő hányada a politikai autoritarizmuson és nepotizmuson nyugszik, és többségük, Egyiptomtól kezdve Szaúd-Arábián és az Öböl kőolaj-monar­chiáin át egészen Jordániáig, a térségben jelen lévő különböző amerikai és európai érdekekhez kötődik. Az izraeli és amerikai politika bírálata az arab országokban gyakran saját politikai rendszerük pellengérre állításával jár együtt: Egyiptomban 2000 és 2006 között végig egyazon politikai kereteken és mobilizációs struktúrákon belül maradva, hol a palesztinok és az irakiak mellett, hol pedig a rendszer demokratizálása mellett szálltak síkra.

Az arab nemzeti kérdés és a demokrácia problémája ily módon számos transzverzális kapcsolódási pontot hozott létre a történetileg a palesz­tin problematikára összpontosító pánarab gondolat és az azon belüli nemzetek kérdése között. A 2000 óta a politika pánarab dimenziója és a belső nemzeti kifejeződései között megnövekedett interakció, valamint az arab nemzeti kérdés és a demokrácia problémája közötti szorosabb kapcsolat egy egész sor politikai változást eredményezett, amelynek következtében számos taktikai és/vagy stratégiai szövetség köttetett a radikális baloldal, az arab nacionalizmus nasszeri vagy baathista vonalát követő áramlatak és az iszlám nacionalista formációk között. A külön­böző – nemzeti, regionális, globális – terek közötti interakció, valamint a korábban egymással szemben álló politikai áramlatokat keresztbe metsző szövetségek hatásaként lassanként egy új arab nacionalizmus, valamint a politikai mező lassú és fokozatos átalakulása rajzolódik ki, amely a korábbi politikai leosztást épphogy csak elkezdte felbolygatni, és amely különösen a 20. századi történelem által meghatározott cselekvési keretetekkel igyekszik szakítani.

A politikai konkordizmustól az egységre törekvő politikáig

A marxizáló baloldal, a különböző fennhatóságok alá tartozó arab naci­onalizmusok, végül pedig a politikai iszlamizmus központi övezetei ma szorosan együttműködni látszanak egymással. De ez nem volt mindig így. Az arab nacionalizmus különböző típusai több évtizeden keresztül a Muzulmán Testvériség mozgalom ellen folytatott elnyomó politikával vétették magukat észre, akár a Nasszer uralma alatt lévő Egyiptomról, akár a Háfez el-Asszad által vezetett Szíriáról beszélünk. A politikai iszlá­mot pedig a 80-as években megfigyelhető felívelése során – az 1979-es iráni forradalom folytatásaként – a baloldali csoportok nyílt elnyomása jellemezte, mivel ez utóbbiak a terjeszkedését akadályozták, és az egyetemi és politikai világ, valamint a szakszervezetek és az egyesületek világának kulcsterületein is megvetették lábukat. Libanonban a Hezbollah a 80-as években végig a libanoni kommunista párt síita aktivistái ellen harcolt fizikailag is, amikor a dél-libanoni nemzeti ellenállás felett kiala­kított hegemóniájukat akarta megszüntetni. A kommunista párt két kiváló értelmiségijét, Mahdi Amilt és Husszein Mroue-t az iszlám fennhatósága alá tartozó aktivisták gyilkolták meg.³

Palesztinában a Muzulmán Testvériség szervezetének keretein belül kialakuló csoportosulások, amelyekből 1986-ban az Iszlám Ellenállási Mozgalom (Hamasz) is létrejött, a Népi Front Palesztina Felszabadí­tásáért és a Palesztin Néppárt aktivistáit is támadták. Rabah Mhanna például, aki jelenleg az NFPF Politikai irodájának a palesztin belügyekkel megbízott tárgyalója, és mint ilyen, gyakran kénytelen mind a Hamasszal, mind pedig az Iszlám Dzsiháddal egyezségre jutni bizonyos kérdések­ben, 1986-ban a Hamasz aktivistái által előkészített gyilkossági kísérlet célpontja volt. Az iszlamista mozgalomról kialakított álláspontját azonban nem a múlt, hanem a jelen politikai realitásai határozzák meg. A Hamasz kapcsán annak fejlődését és stagnálását emeli ki, s hogy mikor melyik ér­vényesül jobban, azt, szerinte, az adott politikai környezet határozza meg: „A Hamaszban végbement bizonyos fejlődés. 1988-tól egy Muzulmán Testvériség típusú szervezetből apránként iszlám nemzeti felszabadítási mozgalommá alakult át. Mi ezen átalakulása óta sürgetjük a Hamaszt, hogy lépjen be a PFSZ-be, s nemzeti felszabadítási törekvéseit a PFSZ-en belül fejtse ki. De nagyon gyanús volt számunkra az, hogy a Hamasz mostanában nem ismeri el a PFSZ-t. … Ezért nem gyakorlunk nyomást a Hamaszra, és mint ellenállási mozgalmat és megválasztott kormányt elismerjük. Ám ettől még nem szeretnénk, ha a Hamasz egy zárt, a Muzulmán Testvériségre jellemző világlátásba, ideológiába zárkózna be: ennek érdekében mindazon politikai erőknek, amelyek az arab térségben vagy a világban másutt támogatják a palesztin ügyet, de részben vagy teljesen ellenzik a Hamasz programját, segíteniük kell, hogy a Hamaszt megszabadítsuk bezárkózó szemléletmódjától, hogy további lépéseket tehessen előre. Ellenkező esetben, vagyis ha elszigetelődnek, félő, hogy a Hamasz képviselői visszafordulnak az eddig megtett úton, és egy olyan integrista jellegű mozgalom irányába fordulnak, amilyen 1988 előtt volt."⁴

Ha voltak is a múltban összetűzések, a nacionalisták, az iszlamisták és a radikális baloldaliak közötti szembenállások az arab világ e három legfontosabb politikai tömörülése közötti dinamikus átmenetek, ideoló­giai és diszkurzív kölcsönzések és az aktivisták kölcsönös cseréjének fényében történetileg viszonylagossá válnak. Már Maxime Rodinson szociológus is emlékeztetett arra, hogy az arab nacionalizmus, az iszlám és a marxizmus között létezik egyfajta „konkordizmus", amely a gondo­latok és gyakorlatok cseréjét lehetővé tette: „az ideológiák doktrinális össze nem illése átadja helyét számos békítő eljárásnak, amikor a nem­zetközi stratégiai megfontolások a két mozgalom (a kommunisták és a muszlimok) között barátságos viszonyt tesznek lehetővé. A muszlimok, túl a szívélyes viszonyon, időnként még át is emelnek a kommunista ideológiából egyes gondolatokat, amikor e gondolatok megfelelnek az ő implicit ideológiájuknak. […] Ha továbbmegyünk, láthatjuk: megszokott dolog, hogy a muzulmán fogalmak, gondolatok és szimbólumok újra­értelmezése is zajlik, abból a szempontból, hogy mi az, ami bizonyos kommunista gondolatokkal és témákkal megfeleltethető. Ezt a műveletet gyakran maguk a szövetségkötést kierőltetni szándékozó kommunisták végzik. Amikor az újraértelmezés elvégzésére különösen nagy nyomás helyeződik, akkor alakul ki az, amit az imént konkordizmusnak neveztünk. A fogalmat lehetséges általános értelemben is használni, a szisztemati­kus újraértelmezés egészét jelölve vele."⁵

Amit Olivier Carré a vallás és a nacionalizmus közötti „közbülső szek­toroknak"⁶ nevezett, az egész századon át és e három irányzat fejlődése során megfigyelhető. A palesztin nemzeti mozgalom és a Fatah alapító generációja – Jasszer Arafat, Khalil al-Wazir (Abu Dzsihád), Szalah Khalaf (Abu Ijád) – az 1950-es és 60-as években közel kerültek a Muzul­mán Testvériséghez. Az 1952-es forradalmat követő néhány évben maga a nasszerizmus is komplex módon kötődött a politikai iszlamizmushoz. Ezekhez az egyéni életutakhoz még hozzájön a különböző típusú vallási és politikai diskurzusok felelevenítése és szisztematikus átértelmezése egy sor mozgalom által, vagyis a szemantikai és konceptuális elemek állandó körforgása. Az Iraki Kommunista Párt (IKP) például nem habozott a síitizmus doktrínáira hivatkozni nem sokkal az 1958-as forradalom után és azt követően, hogy Abdel Karim Kasszem magához ragadta a hatalmat. Az IKP diskurzusában ily módon a forradalmi perspektíva összekapcsolódott a síitizmus chiliazmusával és messianisztikus alapjaival, a párt vezetői pedig előszeretettel kihasználták a shii'a [síita] és a shouyou'i (azaz arabul: „kommunista") szavak közötti hasonlóságot. Ami a szocialista [ishtarâkii] terminust illeti, a Muzulmán Testvériség egyes vezetői és ideológusai, például Szajjid Kutb vagy Muhammad al-Ghazáli bőségesen használták és alakították át, gyakran beszélve ily módon az „iszlám szocializmus" perspektíváiról.

Fél évszázada a politikai szókincs dinamikus körforgásának és fo­lyamatos átalakulásának lehetünk tanúi. Vagyis annak, hogy magára az ideológiára milyen nagymértékben hat a fogalmak vándorlásának, kölcsönvételének és újraértelmezésének bonyolult folyamata. Hiába került be egyszer az ideológia a politikai gyakorlatba, egy pillanatra sem marad mozdulatlan. A harmadik világbeli országok nacionalizmusának időbelisége valójában egy differenciált politikai időbeliség, amelyben a múlt, a kulturális hagyományok és az ideológiai örökség a nemzeti tudat alkotóelemeiként élnek tovább. Az antikolonialista nacionalizmus hibrid tér, amely a politikai modernitás elemeivel van interakcióban, de a múlt­ból átemelt, újrahasznosított és újra felhasznált elemek segítségével a modernitást egyúttal bírálja is. A nacionalizmus és az iszlám között köt­tetett „konkordizmusok" az iszlám politikai és ideológiai aktualizálásával jártak együtt. Ebben a helyzetben az iszlám nem is annyira a múlt tovább­élésének, mint egy öröklött kulturális dolognak tekinthető, amely élő és a gyakorlathoz kötődik, és a politikai jelennel folyamatosan interakcióban van, illetve keveredik, még akkor is, amikor ez a politika lényegét tekint­ve szekuláris és világi jellegű. Az antikolonialista nacionalizmus, amely történetileg egy sor konkordizmusra épül, nem a modernitás ellentéte, hanem annak átvétele és eltérítése azon térség kontextusában, amely mind kulturálisan, mint politikailag elnyomva érzi magát.

Az 1980-as évtizedet alapvetően meghatározta, hogy marxista aktivis­ták – akik gyakran maoisták vagy arab nacionalisták voltak – látványosan és növekvő számban a politikai iszlamizmus felé fordultak. Mindez külö­nösen jól megfigyelhető volt Libanonban: a PFSZ fokozatosan kiszorul a „cédrusok országából", a „haladó-palesztin tengely"⁷ belső megosztottság és szíriai nyomás hatására megszűnik, és sok fiatal káder belép az 1982 és 1985 között létrejött Hezbollahba. És ugyanez történt a palesztin Fatah mozgalmához tartozó fegyveres testületben, a Diákbrigádban (Katiba at-Tullabiya) harcolók nagy részével is: az iráni forradalom hatására a Diákbrigád apránként az „Isten Pártja" által folytatott fegyveres ellenál­láshoz vagy más, iszlamista jellegű szervezethez csatlakozik.

A Fatah baloldali irányzatának az 1970-es évek elejére tehető kialaku­lása különösen érdekes: még jóval az iráni forradalom előtt elkötelezett fiatal libanoni és palesztin aktivisták megpróbálják az iszlámot, a naciona­lizmust és az arab marxizmust összeilleszteni egymással, ami világosan azt bizonyítja, hogy a három felfogás egymáshoz fűződő viszonya már ekkor kérdésként merül fel. Asoud al-Mawla, aki ma a Bejrúti Egyetem filozófiaprofesszora és a Fatah baloldali irányvonalának egykori tagja, az 1980-as években a Hezbollahba lépett át, amelyet azóta már otthagyott. így emlékszik vissza: „Az 1970-es években elkezdtünk a muzulmán népek által vívott harcok iránt érdeklődni. Az arab nacionalizmus és az iszlám, vagy inkább az arab-iszlám kommunizmus vagy marxizmus egyfajta keveréke volt ez. Megpróbáltuk az 1920-as évek muzulmán szovjet kommunistáit – Szultán Galijevet – utánozni. És elkezdtünk az iszlámmal foglalkozni. Kezdetben a maoista alapelveket alkalmaztuk: meg kell ismerni a nép gondolatait, érdeklődést kell tanúsítani a nép iránt, az iránt, amit gondol… Meg kell ismerni a nép hagyományait. Úgyhogy elkezdtünk érdeklődni a népi hagyományok és gondolatok iránt, minden iránt, ami az emberek életét alkotja. És ehhez hozzájött az iszlám mint a társadalom alapja, hogy mozgósítsa a társadalmat. Bizonyos értelemben militantizmusról, pragmatizmusról volt szó, vagyis megragadni és használni azokat a tényezőket, amelyek segíthetnek abban, hogy az embereket a harcban mozgósítani lehessen. És így kerültünk közel az iszlámhoz, vagyis egy elméleti megközelítésből, a maoizmusból és a mindennapok tapasztalataiból kiindulva… Amikor jött az iráni forradalom, mi már ott voltunk. És nem valamiféle ideológia vagy a vallás talaján álltunk. Az iszlámban civilizatórikus és politikai erőt láttunk, egy civilizációs áramlatot, amely képes keresztényeket, marxistá­kat és muszlimokat egymással összehozni. Úgy fogtuk fel, mint egyfajta reflexiót, választ, az imperializmus elleni harc becsatornázását, hogy megközelítési módunkat, gondolatainkat, politikai gyakorlatainkat megújítsuk."⁸ Ha a 70-es évek egyes aktivisták számára még megteremtette a marxizmus, az iszlám és a nacionalizmus összekapcsolásából adódó elméleti reflexió lehetőségét, a 80-as évek, amelyre a térségben már rányomták bélyegüket az iráni forradalom politikai-ideológiai hatásai és a politikai iszlám politikai egyeduralma, efféle elmélkedésekre már nem nyújt lehetőséget.

Különösen a 90-es években figyelhető meg egy éles fordulat: az a hallgatólagos rendszer, amelyben konkordizmus és fegyveres ellenállás összekapcsolódott, az egységesedés felé haladt, a konkordizmust pedig e különböző irányzatok taktikai szövetségkötése jelentette. Valójában az Öböl-háborúval, az izraeli-palesztin konfliktus rendezését célul kitűző Madridi Konferenciával és az 1993-as Oslói Egyezménnyel, valamint Jemen kétpólusosságának, keleti-nyugati tagoltságának megszűnésével és az ország újraegyesítésével új világ kezdődött. A forradalmi és naci­onalista frazeológia kifulladóban van, legyen iszlamista vagy marxista; és az új elnök, Rafszandzsáni hatására a teheráni rezsim által használt messianisztikus és a harmadik világ nyomorának felelőseit pellengérre állító retorika is fokozatosan háttérbe szorult.

A politikai koordináták megváltoztak. Még feltárásra vár, hogy miben áll ez a háromszoros kudarc: a politikai iszlám, az arab nacionalizmus és a baloldal kudarca. Mindezen túl az arab politikai mező a leköszönő évszázad nagy utópiáinak és sokféle ideológiájának romjain fogja ma­gát újjáépíteni, újjáalakítani. A működésben lévő dinamikák már nem csak egy irányba hatnak. Ha az iszlám az 1980-as években az arab világ politikai és társadalmi csalódottságából húzott hasznot, 1991-től kezdve a politikai dinamikák fokozott egymásra hatásának és keresz­teződésének lehetünk tanúi: baloldal, nacionalizmus és iszlamizmus ettől kezdve olyan új ideológia és program kidolgozásának és bizonyos problematikák keresztezésének komplex folyamatában vesz részt, amelynek az arab világban a kudarc és a zsákutcába jutottság érzésével kell szembenéznie.

Mindez leginkább Palesztinában figyelhető meg: nem sokkal az 1993 októberi Oslói Egyezmény után létrejön a „Palesztin erők szövetsége", amelyet részben a Fatahból kivált emberek, de mindenekelőtt a marxista NFPF és a Hamasz alkotott.⁹ Fokozatosan létrejönnek a nacionalisták, marxisták és iszlamisták közötti diszkusszió keretei: az iszlám vezetésű al-Kudsz és főként a Nacionalista és Iszlamista Konferencia, amelyet 1994-ben a Khair ad-Din Hasszib által vezetett, Bejrúti székhelyű Okta­tási Központ az Arab Egységért hívott életre. A Konferenciát négyévente rendezik meg közös taktikai és/vagy stratégiai megegyezési pontok rögzítése és a baloldal, a nacionalizmus és az iszlamizmus közötti főleg ideológiai jellegű kapcsolatok újradefiniálása céljából. így került sor az Oktatási Központ az Arab Egységért által 2006-ban Bejrútban megren­dezett és az ellenállást támogató pánarab konferenciára, amelyen a főbb nacionalista, marxizáló és iszlamista szervezetek (nevezetesen a Hamasz és a Hezbollah) képviselői voltak jelen.

A nemzet és a demokrácia kérdése

2000 óta a nacionalisták, a baloldali radikálisok és az iszlám-naciona­listák közötti politikai újjászerveződés felgyorsult: a második intifáda és Amerika iraki hadműveleteinek hatására a taktikai konvergencia felerő­södött közöttük, amely a nemzeti kérdés, illetve a palesztinai, libanoni és iraki „megszállások", valamint az amerikai és izraeli politika közös elítélése körül látszott kialakulni.

Ezek a szövetségek kezdetben a „terepen", a gyakorlati, nem pedig el­méleti szinten köttetnek: 2006 júliusában és augusztusában a Libanon és Izrael közötti „harminchárom napos háború" alatt a Libanoni Kommunista Párt Libanon déli részén és Baalbekben egyes fegyveres csoportjait újra életre hívta, amelyek harcot folytattak a Hezbollah oldalán. Egyes falvak­ban, például Dzsamalijehben [Jamaliyeh], ahol három harcosa vesztette életét egy visszavonulásra kényszerített izraeli különítménnyel folytatott harcban, a Libanoni Kommunista Párt képes volt átvenni a katonai és politikai kezdeményezést, noha ennek a háborúnak a tényleges politikai, katonai és szimbolikus vezetését a Hezbollah tartotta a kezében. Ellenál­lási front alakult, amely alapvetően a Hezbollahból és baloldali naciona­listákból állt (a Palesztin Kommunista Párttól az egykori miniszterelnök által vezetett Harmadik Erőn át Najah Wakim Népi Mozgalmáig¹⁰ ). Mivel a Front az ellenállás jogának alapelvére épült, és a Hezbollah alapvető követeléseit, vagyis az Izraelben fogva tartott libanoniak szabadon enge­dését és Izraelnek a libanoni Shebaa-farmok és Kfar Shuba területeiről történő kivonulását vallotta magáénak, a tagok közötti közös nevezőt a nemzeti kérdés és az Izraelhez való viszonyulás jelentette. A Front nem volt Szíria-párti tömörülés, hiszen a Kommunista Párt régóta küzd Szíria jelenléte és gyámsága ellen Libanonban.

Ugyanakkor a nemzeti kérdés kapcsán megszületett taktikai egyezség önmagában nem indokolja, hogy „politikai újjáalakulásról" beszélhessünk. A legfontosabb kérdés az, hogy a taktikai egyezség átalakul-e majd többé vagy kevésbé stratégiai egyezséggé, és képes lesz-e a társadalom, az állam és a gazdaságpolitika hosszú távú vízióját felvázolni. Márpedig éppen ez az a terület, ahol az arab politikai mező a legmélyrehatóbb átalakulásokat mutatja: 2000 és 2006 között a baloldal, a nacionalisták és az iszlamisták közötti megegyezések számos területre kiterjedtek, és ez az 1980-as és 90-es évek szövetségi kereteihez képest teljesen új jelenségnek számít.

A nemzeti kérdés tulajdonképpen lehetővé teszi a fogalmak, gyakorla­tok és politikák egyik területről a másikra történő átültetését. Egyiptomban például az amerikai és izraeli politika elleni fellépés mögött valójában a Mubarak-rezsimmel szembeni látens, ugyanakkor explicit bírálat hú­zódott meg. A palesztin és iraki kérdés által kijelölt mobilizációs mező rövid időn belül életre hívta a keresztbe metsző politikai törekvéseket, amelyek főként a demokrácia kérdése köré szerveződtek. A 2006-os szakszervezeti választások során az 1982-es szükségállapotról szóló törvény ellen tiltakozó kampányok, amelyekben a Muzulmán Testvériség Kefaya csoportjának baloldali radikálisai és az al-Karamah mozgalom nasszeristái egymással összefogva tiltakoztak a hatalmon lévő párt, vagyis a Demokratikus Nemzeti Párt listáinak túlsúlya ellen, eközben a 2006-os választási csalásokat leleplező egyiptomi bírák tiltakozó mozgalmát is támogatták. A cselekvési mező és a szövetségi politika érdeklődése a nemzeti kérdésről rövid időn belül a demokratikus jogok kibővítésének kérdésére tevődött át.

Libanonban a Népi Mozgalom, a nasszerista és szunnita Népi Szerve­zet, amelynek vezetője Oszama Szaad, Szaida (Szidón) képviselője és a Kamal Satila [Kamal Chatila/Shatila] által vezetett nasszerista formáció, a Népi Kongresszus vesz részt a Hezbollah és az Aoun tábornok vezette Hazafias Irányzat által 2006-ban útjára indított tiltakozási mozgalomban, amelynek egyébként a baloldali al-Akhbar napilap biztosít fórumot. Az ellenzék mobilizációja ismét csak a nemzeti kérdés és az „ellenállás fegyverei" mentén zajlik. A Fuád Sziniora [Fouad Siniora] vezette kor­mánnyal szemben fellépő ellenzéki szervezetek közös vonása, hogy felvetik a választási törvény és a vallási rendszer reformjának igényét, de egy állami szabályozással működő, vagyis keynesiánus gazdaságpolitika szükségességét is, anélkül, hogy a piaci mechanizmusok fontosságát kétségbe vonnák. Ezzel szemben az aktuális parlamenti többségre az ultraliberalizmus jellemző.¹¹ Jó példa az új baloldali, a Hezbollahhoz közeli al-Akhbar nevű újság, amelynek az első száma 2006 augusztu­sában jelent meg, és amely ténylegesen arra törekszik, hogy elméleti és politikai átjárási lehetőséget teremtsen a baloldal, a nacionalisták és az iszlám között. A Libanoni Kommunista Párt, amely az évek során egyfajta partnerkapcsolatot alakított ki a Hezbollahhal, egyetért az ellenzékkel abban, hogy a Sziniora-kormánynak mennie kell, mivel azt túlságosan Amerika-pártinak tartja. Ugyanakkor nem titkolja, hogy a Hezbollahhal és más ellenzéki pártokkal kötött szövetsége nem egyenlő a kritikátlan támogatással: a Libanoni Kommunista Párt számára a Hezbollah által képviselt program sem politikailag, sem gazdaságilag nem eléggé radi­kális ahhoz, hogy a politikai konfesszionalizmusra épülő egész libanoni rendszer létjogosultságát megkérdőjelezze. Noha kész közös fronton har­colni vele, de a Hezbollahhal szemben megfogalmazott kritikáit nem rejti véka alá, bár nem úgy, mint a 80-as években. Itt már független baloldali politikáról van szó, amely kész a síita iszlám mozgalommal komplementer viszonyt kialakítani és konstruktív eszmecserét folytatni.

A nemzeti kérdés tehát ma bővebb keretbe ágyazódik: míg a 90-es években a baloldal, a nacionalisták és az iszlamisták közötti szövetsé­gek egyszerűen Izrael mint közös ellenség felismerésén alapultak, az ezen irányzatok közötti hosszú együttműködés végül a politikai cse­lekvés mezejének kitágításához vezetett, vagyis a nemzeti kérdéstől a demokrácia kérdéséig, a demokrácia kérdésétől az állam kérdéséig és ahhoz a kérdésig vezetett, hogy melyek lennének a megfelelő társadalmi intézmények és formák. A különböző szervezetek és irányzatok közötti konkordizmus és közvetítések lépésről lépésre egységes cselekvési dinamikává alakultak át, amely, noha elméleti és fogalmi alapjai csak kevéssé átgondoltak, a hétköznapi politikai gyakorlatban meglehetős jelentőséggel bír.

Ez a politikai átrendeződés nem független a világban megjelenő új politikai dinamikáktól, a politika szférájában megjelenő alterglobalizációs mozgalomtól, de legfőképpen nem független a Latin-Amerikában meg­szerveződő baloldali nacionalista pólustól, amelyet Hugo Chávez és Evo Morales neve fémjelez. Egy olyan iszlám nacionalista mozgalom, mint amilyen a Hezbollah, harmadik világbeli szövetségi rendszerben gondolkodik. Hasszán Naszrallah például szüntelenül a venezuelai elnökre hivatkozik, míg az általa vezetett szervezet a Libanoni Kom­munista Párttal karöltve a világ különböző tájairól és alterglobalizációs mozgalmaiból 400 képviselőt hívott meg a 2006. november 16-a és 20-a között Bejrútban megrendezett Szolidaritás az Ellenállással elnevezésű konferenciára, amelynek záró kommünikéje az alábbi három stratégiai célkitűzést vázolta fel: 1. a nemzeti kérdés és harc a megszállások ellen, 2. a demokratikus jogok védelme és 3. a szociális jogok védelme.¹²

A politikai átalakulások e dinamikájának jelentőségét manapság rosz-szul mérik fel: Libanon kérdését általában csak szíriai vagy iráni lencsén keresztül szokás szemlélni, ezért a libanoni politikai közösségen belül végbemenő dinamikák fontosságát alá szokták becsülni. Magán az isz­lám közösségen belül is mély programbeli változások mennek végbe: a Hezbollah átvált az ún. harmadik világbeli diskurzusra [tiersmondisme/ thirdwordism; vagyis a harmadik világ nyomorának felelőseit pellengér­re állító retorikára], amely észak és dél, illetve musztakbarok (mustakbar: arrogánsak)¹³ és musztaadafinok (musta'adafin: elnyomot­tak) szembeállítására épül, a Muzulmán Testvériség egyes káderei pedig a baloldallal kötött szövetségük és a piacgazdaság elvének védelme között őrlődnek. Ahogy Olivier Roy írja: „(az iszlamisták) szövetségkö­tési politikája kettős irányultságot mutat: egyrészt szó van az erkölcsi értékek érdekében kötött koalícióról,… másrészt pedig egy alapvetően baloldali politikai értékeken nyugvó (Amerika- és globalizációellenes, a kisebbségi jogokat védő) szövetségről, melyek között jól látható módon a nők helyzetének kérdése jelenti az ütközőzónát.¹⁴

A nők helyzetével kapcsolatban ma vita folyik: Libanonban és Pa­lesztinában a baloldali feminista egyesületek manapság nem haboznak az iszlamista női szervezetekkel közös kampányba fogni, főként a nők munkához való joga mellett és a nőket érő erőszakos cselekedetek ellen. Islah Jad, aki palesztin feminista aktivista és a palesztinai női mozgal­mak kutatója, nem állítja szembe egymással a világias felfogású és az iszlamista nőket, hanem együttműködve és vitatkozva az iszlamista moz­galom női kádereivel egy szekuláris és radikálisan feminista diskurzus kialakításán fáradozik: „Az iszlamisták elismerték, hogy a nőket üldözik és társadalmi elnyomás áldozatai, és hogy ez nem a vallás, hanem olyan tradíciók számlájára írható, amelyeken változtatni kell. Az ő felfo­gásukban az iszlám a nőktől azt követeli, hogy országuk felszabadítása érdekében szerveződjenek meg, hogy iskolázottak, szervezettek és poli­tikailag aktívak legyenek, hogy tevékenyen hozzájáruljanak társadalmuk fejlődéséhez. Az ellentmondás viszont az, hogy az iszlamista párt szer­vezetében 27%, a »Politikai Bizottságon« belül pedig 15% a nők aránya, vagyis magasabb, mint a PFSZ-ben… Ahogy korábban is mondtam, az a tény, hogy az iszlamista nők nem törekszenek diskurzusukat vallá­sos szövegekre alapozni, lehetővé teszi a laicizmuspárti nők számára, hogy hatást gyakoroljanak az iszlamisták világnézetére és diskurzusára, hogy a párbeszéd folytatódhasson. Nem tudjuk jogainkat követelni, ha függetlenítjük őket a politikai kontextustól. Ez egy nagyon fontos lépés annak érdekében, hogy a laicizmuspárti és az iszlamista irányzatok között bizalmi kapcsolat alakulhasson ki. Az a tény, hogy az iszlamisták elismerik, hogy a nők el vannak nyomva, utakat nyit meg a társdalom job­bítását célzó cselekvések előtt. Ideológiai és politikai konfliktusok mindig is lesznek, és ez így van rendjén. Sosem fogunk mindenben egyetérteni, de véleményem szerint a laicizmuspártiak képesek komoly tényezőként részt venni az iszlamistákkal egy ideológiai vitában."¹⁵

Ez a gyakorlat szintjén megnyilvánuló interakció az arab baloldal, a nacionalisták és az iszlamisták között, még ha új fejlemény is, és a szakszervezetek, pártok, választási szövetségek és fegyveres egységek területén megerősítést is nyert, még csak egy kezdeti lépésnek tekint­hető. A nemzeti kérdést, a demokráciát vagy a szociális jogokat érintő megegyezés még nem képez kellőképp világos és szilárd alapot ahhoz, hogy megállapíthassuk, ez a szövetség meddig képes elmenni. Az a helyzet, hogy a gyakorlat és az elmélet között van egy bizonyos távolság: noha a konkordizmusok elmélyültek, de intellektuális és elméleti szinten még nem került világos meghatározásra és kidolgozásra egy közös nyel­vezet. A szövetségek döntő többségükben csak empirikus és gyakorlati szinten működnek, és így híján vannak elméleti alapoknak és egy valódi egységesítési eljárásnak. Még egyszer le kell szögezni, hogy Libanon többé-kevésbé kivételt képez. Továbbá a különböző nemzetek között is különbség mutatkozik: a baloldal, a nacionalisták és az iszlamisták kö­zötti szövetség Libanonban a legerősebb, és – a baloldal és a Hezbollah szóhasználatával élve – arra törekszenek, hogy „az ellenállás társadal­mát" és „az ellenállás államát" hozzák létre. Palesztinában az NFPF és a Hamasz közötti kötelékek például messze nem ilyen erősek, mivel mindkét szervezet gyanakvással tekint a másikra. Viszont az NFPF és a Dzsihád közötti együttműködés teljességgel létrejött. Egyiptomban a Muzulmán Testvériség és a baloldal viszonyára szintén a gyanakvás jellemző. Ugyanakkor az arab világban végbemenő politikai átalakulások és létrejövő új szövetségek kérdése korántsem másodlagos természe­tű: ténylegesen újrarajzolhatja a pánarab nacionalizmus arculatát, és hosszútávon kétségtelenül stratégiai kihívás elé állíthatja a hatalomban lévő rezsimeket, de az Egyesült Államokat és az európai hatalmakat is. Az iszlám-nacionalista mozgalom nyitása a baloldal felé az átalakulóban lévő pánarab nacionalizmus számára stratégiai és nemzetközi nyitást is jelenthet: lehetővé teheti egy hamadikvilág-párti és nacionalista pólus kiemelkedését a nemzetközi színtéren, ahogy azt a Bejrút utcáit 2006 szeptembere óta beborító, Nasszert, Naszrallahot és Chávezt felváltva ábrázoló vörös plakátok tömkelege is szimbolikusan sejtetni engedi. Nem valamiféle baloldali iszlamizmusnak lehetünk tanúi, erről nincs szó. Azt kell megértenünk, hogy a baloldal és a nemzeti dimenziói felé nyitó iszlamizmus kibontakozása némiképp újraosztja a politikai kártyákat, és hosszú távú politikai, stratégiai és ideológiai átrendeződési folyamatot indít el. Az elmúlt húsz évben a politikai iszlamizmus pluralizálódásának lehettünk tanúi, az al-Kaida modelljét követő, területi kötöttségektől elszakadó iszlám fundamentalizmussal, az iszlám újfundamentalizmus behódolásával a piaci modelleknek és egy kormányzati szintű török iszlamizmus megjelenésével, amely állami berendezkedését illetően job­ban emlékeztet az 50-es évek kereszténydemokráciájának konszenzuális modelljére, mint az iszlámra. A fejlődési útja elején tartó, de exponenciáli­san növekvő, s mind a baloldal, mind pedig nacionalista és arab dimenzi­ója felé nyitott iszlamista pólus kialakulása olyan politikai jelenség, amely a közel-keleti politikai térképet tartósan át fogja rajzolni.

(Fordította: Fáber Ágoston)

 

 

Jegyzetek

1 A Fatah, vagyis a Palesztinai Nemzeti Felszabadítási Mozgalom a palesztin nacionalizmus történelmi szervezete. Az NFPF (Népi Front Palesztina Felszaba­dításáért) és a DFPF (Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért) a két legfőbb szélsőbaloldali szervezet. A Hamasz – Iszlám Ellenállási Mozgalom – az első katonai jellegű iszlamista szervezet. A PNP (Palesztin Néppárt) pedig a volt Kommunista Párt.

2 Dzsamal Szamhada egyébként 2006 júniusában áldozatául esett egy célzott izraeli hadműveletnek.

3 Egyes libanoni források a merényletért a Hezbollahot teszik közvetlenül fele­lőssé. Ugyanakkor a Kommunista Párt vezetői azóta sem oszlatták el a gyanút, és nem vetik el azt a hipotézist, hogy a merényletet szunnita fundamentalista csoportok követték el.

4 Rabah Mhana (az NFPF Politikai Irodájának tagja): Interjú a szerzővel, Párizs, 2006. május 2.

5 Maxime Rodinson: „Rapport entre islam et communisme", Marxisme et monde musulman, Seuil, Párizs,1972, 167-168.

6 A témában lásd. Olivier Carré: L'Utopie islamique dansl'orient arabe. Presses de la Fondation nationale des sciences politiques, Párizs, 1994.

7 Az, amit mi összefoglalóan „haladó-palesztin tengelynek" nevezünk, a libanoni baloldal szervezeteiből (Haladó Szocialista Párt, Libanoni Kommunista Akció Szervezet) és Libanon palesztin erőiből (Fatah, NFPF, DFPF) állt. Az 1970-es években elsősorban ez a tengely szegült szembe a keresztény milíciákkal, a libanoni falangistákkal. [A szerző által „haladó-palesztin tengelynek" nevezett formáció hivatalos szervezeti kerete a Libanoni Nemzeti Mozgalom elnevezésű politikai koalíció volt, amelynek élén a drúz Haladó Szocialista Párt vezére, Kamal Dzsumblatt állt, főtitkára pedig a Kommunista Akció Szervezet vezetője, Mohszen Ibrahim volt. A Libanoni Nemzeti Mozgalomban részt vett továbbá a Libanoni Kommunista Párt, a libanoni Baath Párt Szíria- és Irak-barát frakciója, a síita Amal, illetve különböző nasszerista csoportok is. 1975-ben a Mozgalom együttes fegyveres ereje mintegy 25.000 főre rúgott, szemben a jobboldali pártok milíciáinak 18.000 fős erejével. A szerk.]

8 Saoud al Mawla: Interjú a szerzővel, Quoreitem, Bejrút, 2007. március 27.

9 Mindezen szervezetek egyetértenek abban, hogy az 1993-ban a PFSZ ve­zetője, Jasszer Arafat által aláírt Oslói Átmeneti Megállapodásokat feltétel nélkül el kell utasítani.

10 A Népi Mozgalom egy baloldali arab nacionalista szervezet. Vezetője, Najah Wakim, Bejrút egykori nasszerista képviselője, országos szintű politikus, akit főleg a korrupció ellen indított kampánya tett ismertté.

11 Az ellenzéknek az „erős és igazságos állam" modelljén alapuló libanoni rendszer reformjával kapcsolatos álláspontja két kulcsfontosságú dokumentum ismeretében érthető meg: egyrészt a Kölcsönös Egyetértés Dokumentuma révén, amelyet a Hezbollah és a [Michel Aoun tábornok vezette, 1992-ben alapított – a szerk.] Szabad Hazafias Irányzat kötött 2006. február 6-án, másrészről pedig a Libanoni Kommunista Párt és a Szabad Hazafias Irányzat által 2006. december 7-én közreadott dokumentum révén: Hogyan lehet a libanoni politikai krízisből kiutat találni? A Libanoni Kommunista Párt és a Szabad Hazafias Irányzat közös célkitűzései.

12 A 2006. november 16-án a bejrúti UNESCO-palotában rendezett konferencia megnyitója a világ baloldali és alterglobalista formációi, illetve az iszlám-naciona­lista irányzatok fokozatos közeledése szempontjából szimbolikus jelentőséggel bírt. A nyitó ülésen felszólalt Mohammad Salim, az indiai parlament és az Indiai Kommunista Párt tagja, Gilberto Lopez, a mexikói Demokratikus Forradalom Pártja képviseletében, Victor Nzuzi, kongói földműves és szakszervezeti vezető, George Ishaak, a Kifaya vezetője és az egyiptomi baloldal elkötelezett aktivistája, Khaled Hadade, a Libanoni Kommunista Párt főtitkára, valamint Naim al-Kasszem, a libanoni Hezbollah főtitkárhelyettese és második számú vezetője.

13 Az arrogánsak/elnyomottak megkülönböztetés egyenesen az 1979-es iráni forradalomra, valamint a síitizmus doktrinális alapelveire utal. Az 1979-es forrada­lom első periódusának szóhasználatában az arrogánsak/elnyomottak ellentétpárja a gazdagok és szegények, de egyben az „imperialista észak" és a „gyarmatosított dél" megkülönböztetését is jelentette. Ezt a szembeállítást a Khomeini ajatollah körüli mollahok és a baloldali nacionalista csoportok is átvették.

14 Olivier Roy: Le passage á l'ouest de l'islamisme: rupture et continuité. In: Samir Amghar (szerk.): Islamismes d'occident. Etat des lieux et perspectives. Lignes de repéres, Párizs, 2006.

15 Islah Jad: Interjú Monique Etienne-nel, Pourla Palestine, 2005. március.

Ali Sariati az 1979-es iráni iszlám forradalom egyik legfőbb szellemi előkészítője volt, aki az iszlám és a nyugati filozófia egyformán mély ismerete révén szinte egyedüliként hágott át a politikai iszlámot a (szekuláris) baloldaltól elválasztó határvonalon. Szellemi öröksége felveti a kérdést: vajon meg-/újjászülethet-e hiteles iszlám baloldal, vagy a politikai iszlám végleg a retrográd és imperialista-barát erők szolgálatába szegődik.

Ali Sariati volt az egyik legfontosabb ideológusa az 1979-es iráni forra­dalomnak, annak a felkelésnek, amely az emberiség eddigi történetében egyike a legnagyobb tömegeket megmozgató lázadásoknak.

Sariati Nyugaton meglehetősen ismeretlen, bár ez nem különösebben meglepő, hiszen a baloldal és a politikai iszlám kapcsolatait számos prob­léma árnyékolja be. Sariati, legalábbis a forradalom előtti Iránban, szinte egyedüliként hágott át ezen a határvonalon. Hiszen oly könnyedén kezd az ember egyszerűen a „baloldal-jobboldal" felosztásban gondolkodva olyan hevesen vitatott terminológiák felépítésébe, mint az „iszlamo-fasiszta"; ám Sariati szellemi hagyatéka éppen azt jelzi számunkra, hogy a dolgok korántsem ennyire egyszerűek.

Mint a jelen életrajzi cikk címe is utal rá, az utópia jelentős szerepet játszott Sariati politikai kozmológiájában, amelynek célja a társadalom és az egyén teljes társadalmi-politikai-morális-egzisztenciális újjászületése volt. Sariatit – legalábbis egy meghatározott nyugati szemszögből nézve – még érdekesebbé teszi, hogy a vallási dogmákat ismételgető politikai iszlamisták többségével ellentétben ő alaposan ismerte a nyugati filozófi­át is. Műveiben sehol sem javasol visszatérést valamiféle „aranykorhoz", sokkal inkább érdeklik az értelmiségi szerepvállalással vagy éppen a döntés, a választás aktusával kapcsolatos elmélkedések, amelyekben Kierkegaard, Fanon, Husserl és Sartre gondolatai tükröződnek.

A „baloldali" és „jobboldali" kategóriák nála közvetlenül azért sem hasz­nálhatók, mivel az utópia megvalósításának egzisztenciális szükségletei és a realitások közötti viszony tekintetében a XX. századi marxizmus eltérő utakat javasolt. Úgy tűnik, a világ paradox módon a feje tetejére állt, midőn Utópia képzeletbeli partjait a liberális globalizáció ideológiájának zászlaja alatt a „jobboldal" hódította meg, miközben a „baloldal" meg­szorításokat és óvatosságot javasol, és a fennálló helyzet konzerválását tartaná üdvösnek. Még történelmi távlatban sem könnyű az utópia jeleire bukkannunk a sztálinista-kautskysta bürokrácia működésében, illetve amikor a Francia Kommunista Párt elutasította az algériai függetlenségi harcok támogatását, amikor Adorno patetikusan megbélyegezte a diáklá­zadásokat, vagy akár manapság, a környezetvédő mozgalmak reakciós tendenciáiban, amelyeket lényegében a „baloldalról" kopíroztak. Részben e kiszikkadt, fatalista baloldal elutasítása késztette a francia filozófust, Michel Foucault-t arra, hogy lelkesen üdvözölje az iráni forradalmat:

„Iszlamista mozgalomként képes lesz az egész régiót lángba borítani, megdöntve a legingatagabb rezsimeket, és megzavarva a legszilárdabbak működését is. Az iszlám – amely nem csupán egy vallás, hanem egy egész életforma, szoros kötődés egy történelemhez és egy civilizációhoz – igen jó eséllyel óriási lőporos hordóvá válhat..."

A palesztin felszabadítási mozgalomról pedig így írt:

„Micsoda erővé válhat ez a cél, amennyiben magába olvasztja a mar­xista, leninista vagy maoista mozgalmaknál sokkal erőteljesebb iszlám mozgalom dinamizmusát?"¹

És itt belepillanthatunk a vonzás és taszítás ama különös keverékének kellős közepébe, amelyet a baloldal a politikai iszlamizmus irányában táplál és kifejez. Pontosan azért, mert a progresszív utópisztikus baloldali vízió kiszenvedett immár, borzasztó modernizációs elméletekké, betokozódott protesztpolitikák előre sejthető lózungjaivá, sőt legújabban már a közép­osztályok életmód-politikájává torzult, a nyugati baloldal az iszlamisták képében rátalált a tökéletes Másikra. Az egész „iszlamo-fasiszta" vita azt igyekszik bizonyítani, hogy ez a fajta vonzalom önmagában valamiféle rossz dolog. Bár a régi vágású baloldaliak és jobboldaliak folyamatosan pocskondiázzák ezt a fajta vonzalmat, nem kizárt, hogy valójában ők is inkább a maoisták fegyverbe szólító politikájától, a „lázadás jogának" hall­gatólagosan elfogadott romantikájától tartanak, vagy még inkább attól a felfogástól, amely állandó választóvonalat képezett a balos radikálisok és mérsékeltebb kollégáik között, azt hirdetve: „az idő mindig itt van!".

A baloldali tudományos világ szélső tartományaiban azonban újjáélesz­tik a forradalmiságot, és – micsoda meglepetés! – vízióért a baloldal is a valláshoz fordul. Slavoj Žižek, Alain Badiou, Terry Eagleton és Giorgo Agamben az elmúlt néhány év során mindnyájan olyan munkákat adtak ki, amelyekben bizonyos mértékig visszatérnek a keresztény kánonhoz, hogy általa hangsúlyozhassák a forradalmi szubjektivitást. Ám itt egy trük­köt láthatunk: miközben a szerzők önbeteljesítő módon kijelentik, hogy a forradalmi kommunizmus és a vallási radikalizmus könnyedén kiválthatják egymást, valójában mindezt végső soron a materialista elmélet nevében teszik, hiszen igyekeznek kiaknázni a vallási szövegekben rejlő univer­zális, világi, utópisztikus episztemológiai elemeket. Vagyis úgy akarják jóllakatni a kecskét, hogy azért a káposzta is megmaradjon.

Ali Sariati sokféleképpen értelmezett gondolatai

Túlontúl is egyszerű lenne Sariatit ugyanazzal a trükkel megvádolni, mint a fentebb említett ideológusokat, vagyis megkeresni filozófiájában a radikális szakítást, igyekezetet, hogy vallási málháját lerázza magáról. De (sajnos) Sariati gondolkodása sohasem idomult efféle kényelmes formulához. A vallás mélyen beágyazódott gondolataiba, és éppen emiatt figyeltek fel rájuk, ez hajlította röppályájukat a forradalmi végkifejlet felé. Gondolatai ugyanakkor továbbra is meglehetősen ismeretlenek, és egy rakás közkeletű félreértés még bonyolultabbá teszi, hogy munkásságát a maga valójában értelmezhessük.

Először is, Sariati Southamptonban halt meg, egy évvel az 1978-as iráni általános sztrájk kitörése előtt, amelyet az 1979-es hatalomátvétel követett. Ez a tény táplálja azt a közkeletű félreértést, hogy befolyása a legjobb esetben is csupán marginálisnak tekinthető, mondjuk Maóéhoz vagy Leninéhez képest, akik a kezdetektől végig ott voltak az esemé­nyek sűrűjében. Másodszor, Sariati írásait a marxizmus és az iszlamista felszabadítási elmélet afféle elfajzott keverékének tekintették, amelynek semmiféle tartós értéke nincsen, és nem több egyfajta ideológiai kurió­zumnál. Bár stratégiailag képes volt a baloldal és a konzervatív vallási frakciók összeboronálására, ám a valódi állami ideológia alapvetéseként csupán a vallási önkényuralom számára készítette elő a talajt. És végül az a tény, hogy a forradalmat követő államhatalom idollá emelte Sariatit, azt látszik bizonyítani, hogy ő már ante post is csupán az új rezsim in­tellektuális apologétája volt, afféle marionett-filozófus, akinek zsinórjait Khomeini ajatollah tartotta a kezében² .

Vagyis nem csupán mi, beképzelt és naiv nyugatiak nem vagyunk elég dörzsöltek ahhoz, hogy teljesen megértsük Sariatit, de munkásságának valódi jellege még szülőhazájában, Iránban is rejtve marad. Ali Rahnema Sariatiról szóló politikai életrajzának bevezetőjében felidézi beszél­getését egy teheráni könyvárussal, aki – miután elmesélte neki, hogy Sariati életrajzán dolgozik – így hezitált: „Annyi mindent elmondtak már Sariatiról, ám én mégsem értettem meg tökéletesen ezt az embert. Vajon szent volt, vagy ő maga lett volna a sátán?"³

De idézhetjük Hamid Algar bevezetőjét is, amit Sariati Marxism and other Western Fallacies [Marxizmus és más nyugati téveszmék] című könyvéhez⁴ írt, ahol Algar beszámol róla, hogy 1979 áprilisában, nem sokkal az új forradalmi rezsim hatalomátvételét követően, egy Furqan⁵ nevű szakadár csoport Sariati valódi, antiklerikális üzenete nevében követett el merényleteket magas rangú állami tisztségviselőkkel szem­ben. Algar elutasítja ezt a csoportot, mint az Egyesült Államok ügynökét, amelynek célja a széthúzás és a feszültség gerjesztése volt Khomeini uralma és Sariati ideológiai alapvetése között. Ám azt ő is kénytelen el­ismerni, hogy a játszmának abban a pillanatában az amerikaiak igencsak lemaradva kullogtak az események után: csupán pár hónappal korábban történt, hogy „az amerikai Külügyminisztérium elkezdte vizsgálni Sariati elképzeléseit és befolyását".⁶

És a dolog egyre zavarosabbá válik. A Marxism and other Western Fallacies első perzsa nyelvű kiadása a hatóságok ösztönzésére, Sariati hozzájárulása nélkül jelent meg, aki ekkor éppen börtönben ült. A kiadás indítékai között éppen úgy szerepelt az a szándék, hogy munkásságát diszkreditálják, mint az, hogy gondolatait kifejezetten antikommunista irányba torzítsák, hiszen az iráni sah – tévesen – leginkább a kommu­nistáktól rettegett. És mindennek dacára Algar a szövegben továbbra is Sariati antimarxizmusának bizonyítékát látja. Úgy vélem, elég egyértel­mű, hogy Sariati munkássága mindmáig azoknak a paranoiáknak, félreér­téseknek, rágalmaknak és ellen-vádaskodásoknak a szövevényébe van gabalyodva, amelyek egytől-egyig egy forradalmi utóhatásoktól rázkódó ország politikai manőverkészletének megszokott elemei. Összes mun­kája előtt olyan fordítói megjegyzések, bevezetők és előszavak állnak, amelyek 1978 és 1980 között íródtak, s az interregnum politikai viharok rázta időszakának termékei. Ebből a szempontból Ali Rahnema könyve valódi áttörést jelent.

A politikai iszlám baloldali elutasításáról

Ha igaz, hogy a valóban jóstehetséggel megáldott filozófusok úgy utaznak a mi jelenünkbe a múltból, mintha a jövőből érkeznének, ak­kor Sariati tanulmányainak felolvadása az objektívebb angol nyelvben a világtörténelem egy cseppet sem véletlenszerű, döntő pillanatában következett be. Meglehetősen sok erőfeszítés történt a muszlim és a szocialista frakciók erejének egyesítésére az „Állítsuk meg a háborút!" jelszóval meghirdetett tüntetések idején, ám most úgy tűnik, hogy a szél az ellen a multikulturális relativizmus ellen fordult, amely e feszültségektől terhes szövetséget előre mozdította. A Monthly Review 2007. decemberi számában a neves baloldali Samir Amin nyílt és egyértelmű támadást indított a politikai iszlamizmus, mint a Közel-Keleten eluralkodó konzek­vensen reakciós erő ellen, és határozottan arra szólította fel a baloldalt, hogy maradjon tőle távol:

„Még ha létezne is konszenzus a tekintetben, hogy a politikai iszlám számottevő embertömeget mozgat, kérdés, hogy a baloldalnak töre­kednie kell-e a politikai iszlám szervezeteinek a politikai vagy társadalmi akciókat célzó szövetségekbe való bevonására… Ha valamely szeren­csétlen baloldali szervezet arra a gondolatra jutna, hogy az iszlamista szervezetek elfogadják őt, ez utóbbiaknak hatalomra jutásuk után első dolguk lesz terhet jelentő szövetségesük szélsőséges erőszakkal való likvidálása, miként Iránban a mudzsahedekkel és a Népi Fedajínokkal történt."⁷

Ám Amin polémiájában akad némi őszintétlenség. Nem csupán azért, mert ő maga is jól ismeri a politikai iszlám családjának sokféleségét és egymásnak is ellentmondó frakcióit, de marxistaként azt is észre kelle­ne vennie, hogy éppen ebben a dialektikus viszonyban gyökereznek a reakciós vonások ellentétei is. A politikai iszlám semmivel sem vonzódik jobban a fasizmushoz, mint a katolikus egyház, amely közismerten mene­déket kínált a náci Németország háborús bűnöseinek, míg latin-amerikai variánsa a legradikálisabb egalitárius felszabadítási teológusoknak és politikai mozgalmaknak nyújtott teológiai alapokat Che Guevara halála óta. Az a vélemény, hogy a baloldalnak a Közel-Keleten teljes mértékig meg kell tagadnia a politikai iszlámot, őszintén szólva nevetséges, és – legalábbis a jelen történelmi pillanatban – egyszersmind politikai öngyilkosság lenne. Ahol a régión belül valódi elmozdulás történik, így például az egyre inkább kiterjedő egyiptomi munkás- és szakszervezeti sztrájkok esetében⁸ , az iszlamistákkal kötött koalíció nélkülözhetetlen legitimációs faktornak bizonyul, sőt olyan kritikus diszkurzív küzdelem is egyben, amely igyekszik bal felé lökni az iszlamistákat (Egyiptom esetében az Iszlám Testvériséget).

Alain Badiou a Being & Event [Lét és esemény] nagy várakozással övezett folytatásában, a Logic of Worlds-ben [Világok logikája]szintén tagadja, hogy a politikai iszlamizmusból eredhet progresszív forradalmi szubjektivitás:

„…hiábavaló erőfeszítés lenne, ha valaki genealógiai szempontból próbálná értelmezni a kortárs politikai iszlamizmust, különösen pedig annak ultrareakciós változatait, amelyek eleddig példátlan bűncselekmé­nyekkel harcolnak nyugati versenytársaik ellen az olajüzlet gyümölcseinek megszerzéséért. Ez a politikai iszlamizmus a vallás – amelyből amúgy semmiféle természetes (vagy éppen »racionális«) módszerrel nem vezet­hető le – új típusú manipulációja, amelynek célja a posztszocialista jelen homályba burkolása, és – a Hagyomány és a Törvény nevében – minden részleges és töredékes emancipatórikus törekvés megsemmisítése. Eb­ben a tekintetben a politikai iszlamizmus teljességgel mai jelenség azon hűséges alattvalói számára, akik a politikai kísérletezgetések jelenét termelik, és azon reakciós alattvalói számára is, akik tagadják a szakítá­sok szükségességét ahhoz, hogy olyan emberiséget alkossunk, amely méltó erre a névre, sőt, akik a bevett rendet a folyamatos emancipáció csodálatos zálogaként bálványozzák."⁹

De ebből elég. Badiou polemikus igyekezete, hogy az összes politikai iszlamistát valamiféle Örök Törvény obskúrus védelmezőiként egy kalap alá vegye, túl elnagyolt ahhoz, hogy hasznát vehessük. Térjünk vissza Sariatihoz, aki – mint az Rahnema idézett életrajzából kiderül – csak kihangsúlyozza azoknak a papírfiguráknak a sutaságát, akikre Amin és Badiou világtörténeti drámájuk szerepeit osztották.

A hús-vér valóság: 1933-tól 1977-ig

Ali Sariati 1933-ban született, amikor Irán a nagy ideológiai szakadások korszakát élte. Az iráni filozófus-teológus, Ahmad Kaszravi egy köny­vében elvetette a papság uralmát és megkérdőjelezte a síita iszlám hitelességét – ezért 1946-ban meggyilkolták. 1941-ben megalakult a szo­cialista-kommunista Tudeh párt, és 1947-ben Ali Sariati apja, Mohamed-

Taki Sariati részt vett az Iszlám Igazság Terjesztésének Központja nevű szervezet megalapításában. E szervezet a fundamentalista hangzású elnevezésre rácáfolva valójában inkább reformista organizáció volt, sőt idővel egyre radikálisabban értelmezte az iszlámot, azt kutatva, hogy miként került az a feltétlen hitet és abszolút engedelmességet követelő szertartásosság és klerikalizmus zsákutcájába, és miként lehetne ezek helyett több figyelmet szentelni az országot sújtó társadalmi egyenlőt­lenségeknek és az imperialista kiszolgáltatottságnak.

A Tudeh növekvő népszerűsége a progresszív gondolkodású irániak körében arra ösztönözte Sariati apját, hogy megismerkedjen a marxista eszmékkel. Az 1940-es évek végére egyfajta dialektikus kapcsolat kez­dett kialakulni és mozgásba lendülni az iszlám és a marxizmus között. A Központ magát a világi Tudeh párt riválisaként határozta meg, és ez az embrionális formájú politikai iszlamizmus sokat átvett annak nézetei közül. így az iszlamista baloldalt már keletkezése pillanatában meg kell különböztetnünk attól a konzervatív-restaurációs irányzattól, amely szintén új iszlamista gondolatokat vitt a politikai küzdőtérre, ám sokkal inkább egy idealizált múlt felélesztésén fáradozott, és nem érdekelte a vallás és a társadalom átfogó kritikája.

Diákként Sariati egyre inkább a politika felé fordult, leginkább az iszlamista baloldal dinamikájának köszönhetően, de szerepet játszottak ebben a robbanásszerűen szaporodó pártok, informális szatellitcsoportok és frakciók is. Első munkája egy olyan terv befejezése volt, amivel apja felhagyott: lefordította Abdel Hamid Dzsovdat et-Sar könyvét, az Abu Zarr-i Gifárit. Abu Zarr – akár valóban létezett, akár nem – afféle iszlám ultrakommunistaként jelenik meg tolmácsolásában, aki hitéért bármit képes kockára tenni. Ali Rahnema így írja le Sariati teremtményét:

„Abu Zarr az eltökélt, hajlíthatatlan, forradalmi muszlim jelképe, kódja vagy allegóriája, aki egyenlőséget, testvériséget, igazságot és felszaba­dítást prédikál…, és így Sariati büszkén jelentheti ki, hogy Abu Zarr elő­futára az összes, a francia forradalmat követő egalitárius iskolának."¹⁰

Ez volt az első alkalom, hogy Sariati megmutatta leninista hajlandó­ságát arra, hogy bátorító, ösztönző jellegű stratégiai lépéseket tegyen, anélkül, hogy különösebb tekintettel lenne közben a szigorúan vett té­nyekre vagy politikai összefüggésekre. Ez az eklektikus hajlama tovább fokozódott, amikor 1959-ben Párizsba költözött, és bekerült a minden rendű és rangú filozófusok, forradalmárok és tudósok zaklatott, tarka kavalkádjába. 1962-ben Jean-Paul Sartre előadásait hallgatta Frantz Fanon A Föld rabjai című könyvéről; mindketten jelentős szerepet kap­tak Sariati felszabadítási teológiájának kialakulásában. Hatással volt rá az ismert orientalista, Louis Massignon is, akinek legemlékezetesebb eredménye az volt, hogy az iszlámot jobban megérttette a katolikus egyházzal. Az egyetemi szociológia előadásokon többek között Webert, Marxot és Durkheimet tanulmányozta. Nemigen tévedünk, ha kimondjuk: az 1960-as évek Párizsában Sariati valószínűleg a világ legszélesebb spektrumú és egyben leginkább koncentrált filozófiai gyúelegyének volt kitéve. Ez talán azt is segít megértenünk, hogy Sariati miként volt képes túllépni azon a sovén jellegű nacionalizmuson, amely megannyi harmadik világbeli gondolkodót ejtett rabul.

Amikor végül katedrát kapott az iráni Mashad Egyetemen, előadásai éppoly népszerűek lettek a hallgatók között, mint amilyen népszerűtlenek az egyetemi bürokrácia és az iráni titkosrendőrség, a SAVAK köreiben. Diákok százai vettek részt rendszeresen ezeken az előadásokon, ame­lyek kitüntetett eseményekké váltak – a más tanszékekről is özönlő diákok stúdiumot váltottak, hogy hallgathassák, miközben állandó csodálóinak köre felvette és leírta elhangzott szavait. Ezeket az átiratokat azután fokozatosan kötetekké szerkesztették, amelyeket országszerte terjesztettek.

Gondolatai a legkülönfélébb szóba jöhető témák, tételek és néző­pontok szétágazó szintézisei, variációi és nüanszai voltak. Rahnema „elsőosztályú eklektikusként" jellemzi, aki „részben mohamedán, részben keresztény, részben zsidó, részben buddhista, részben zoroasztrista, részben szufi, részben eretnek, részben egzisztencialista, részben hu­manista s részben szkeptikus"10 (370. old.). Az ő politikai iszlamizmusa lebontja mindazokat a leegyszerűsített dichotómiákat, amelyek elho­mályosítják felfogásunkat: a nők teljes egyenlőségét pártolta, híve volt az antiklerikális reformoknak és az egyházi közvetítést elvető szufi spi­ritualizmusnak, de nem a tolerancia és a tisztelet liberális parancsának engedve, hanem azért, mert mindezt eszköznek tekintette a tömegek radikalizálásához. Marxszal kapcsolatban saját olvasata volt:

„Az Iszlámsenászi-ban Sariati »ökonomizmusáért« és a „történelmi materializmus" kifejezés megalkotásáért kárhoztatja Sztálint. Abbéli igyekezetében, hogy feloldozza a marxizmust a redukcionizmus, az ökonomizmus és a materialista determinizmus vádjai alól, Sariati azt ismételgeti, hogy mindazok, akik redukcionizmussal, ökonomizmussal vagy materialista determinizmussal vádolják a marxizmust, összekeverik annak hivatalos formáját a tudományos marxizmussal."¹¹

A központi üzenet igen fontos: mikor jön el a megfelelő pillanat az osztályok egalitárius megszűnésére? Soha. És mikor akarjuk, hogy eljöjjön? Most. Ez a szakadás a – jobb szó híján – determinista és a voluntarista irányzat között ott visszhangzott az iráni baloldal vitáiban is, különösen azokban, amelyeket az 1970-es évek marxista-leninista fedajín gerillái folytattak. Midőn a sah 1963-as ún. „fehér forradalma" progresszív reformokat vezetett be Iránban, kérdésessé vált, hogy alkal­mas-e az ország a forradalomra, illetve hogy egyáltalán szükség van-e forradalomra Iránban. A fedajínok egyik legfontosabb ideológusa, Maszúd Ahmadzsadeh Heravi azt igyekezett kifejteni, hogy a forradalomra érett körülmények dacára a munkásosztály miért nem lázadt fel a rendszer ellen. Arra a következtetésre jutott, hogy a súlyos elnyomás miatt a forradalom alanyainak történelmi tudatossága elegendő idő hiányában nem fejlődhetett ki, és így csupán egy fegyveres élcsapat lehet képes a zombivá tett tömegeket dermedt állapotukból felrázni.¹²

Elméleti végjátékok, avagy közvetítheti-e egy szent a Sátán akaratát?

A voluntarista erőszak egzisztenciális hatalmáról vallott nézetek felülete­sen emlékeztetnek Frantz Fanonnak és a korszak latin-amerikai ideoló­gusainak elképzeléseire. Az akaratról és a voluntarizmusról szóló hasonló viták osztották meg az olaszországi baloldalt is az 1970-es években. Találhatunk egy olyan logikai láncot, amelyre felfűzhetjük Mario Tronti elméletét a munkások és a tőke közötti közvetlen antagonzimus centrális szerepéről, az ennek realizálására tett kísérletek történelmi fiaskóját, a munkásmozgalom szétesését, és az egy évtizeden át húzódó balos terro­rizmust – amely bevallottan több volt, mint az állami és a szélsőjobboldali terrorizmusra adott puszta reakció – az 1970-es évek Olaszországában. Ezért a teleologikus marxizmustól és a munkásosztály aktivitásába vetett hittől elszakadva az iráni baloldal is azzal a filozófiával legitimálta saját gerillahadjáratait, amelyet akkoriban a világ minden szegletében hallani lehetett, vagyis hogy a fegyveres erőszak nem konklúziója, hanem egye­nesen előfeltétele a forradalomnak.

Ha Sariati marxizmus-interpretációi visszhangot keltettek a baloldalon, akkor ugyanezt mondhatjuk el az „imperializmusról" vallott tételeiről is, hiszen a kettő között egyértelmű a párhuzamosság: „Azt állította, hogy az iszlám és a kolonizáció céljai és alapelvei ellentétesek egymással. Ez az ellentét kibékíthetetlen, hiszen antagonisztikus ellentmondáson alapul."¹³

Éppen az imperializmussal kapcsolatos sarkos elképzeléseik tették lehetővé, hogy a mudzsahedek, a fedajínok, illetve Khomeini (hívei) fél­retegyék ellentéteiket a forradalmi építkezés során, eltekintve a baloldal szétesésétől és attól, hogy nem foglalkoztak a belső ellentmondásokkal és szociális feszültségekkel. Akármi volt is az iszlám, bárki magáénak tekinthette. Sariati elképzeléseiben átformáló forradalmi teológiaként jelent meg, amely nem csupán kiűzi Iránból az imperializmust, de képes az országot minden létező társadalmi összefüggésben az egyenlőség államává tenni.

Ám akárcsak Sariatinak a forradalmi frakciókra tett közvetlen befolyása esetén, itt kezdenek a dolgok egyre bonyolultabbá válni. Sariati követői a kétes Furqan-csoport kivételével nem egyesültek valamiféle sajátlagos, befolyásos politikai mozgalommá. Első pillantásra nehéz megérteni, hogy egyesek miként tarthatják Sariatit az ideológusnak az iráni forra­dalom összes szereplője közül, hiszen a történet egyetlen pontján sem találkozhatunk egy kifejezetten sariatiánus ideológiai szervezettel. Csak annyit tudunk, hogy írásait propagálták az egyetemeken és időnként a mecsetekben is, hogy népszerűek voltak az elit értelmiségi körökben, hogy némelyik mudzsahed vagy fedajín is ismerte őket, és végül eljött az idő, amikor Khomeininek is át kellet futnia őket.

Az mindenképpen egyértelmű, hogy a forradalom utolsó éveiben a vallási oldal radikális szárnyának karizmatikus vezére, Khomeini ajatollah rátelepedett az osztályanalízisre és a populista retorikára, és igyekezett monopolizálni a baloldal ideológiai terrénumát. Felmerül a kérdés, hogy Sariati valóban afféle hídszerepet játszott-e a baloldal ideológiai bekebe­lezésében? Azt, hogy Khomeini egyre inkább egy szintetizáló iszlám-bal­oldali retorika felé fordult, betudhatjuk közismert ravaszságának, amellyel a lehető legtöbb és legkülönfélébb tojást igyekezett kosarába gyűjteni. De mélyebbre tekintve, vajon Sariati filozófiája, a maga félig megemésztett eklekticizmusával és anti-szisztematikus ontológiájával, valóban a töké­letes eszköz lett volna a klérus kezében a baloldal beolvasztására?

Ha Khomeini valamiről, hát arról közismert, hogy másoknak soha nem engedett betekintést a lapjaiba. Néhányan még a hozzá közelállók közül sem értették meg egészen a forradalom végéig a vallási jogrend felsőbbrendűségéről (vilajet-e fakih) vallott nézeteit. A Corriere della Sera újságírójaként dolgozó Michel Foucault-t is meglepte, ahogyan Khomeini a nép „kollektív akarata" csendes megtestesítőjének szerepéből a forradalom utáni korszak karizmatikus hadurává vált. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy Khomeini tisztán opportunizmusból és cinizmusból vette át a baloldal nyelvezetét és jelképrendszerét. Ugyanakkor az is szinte kétségtelen, hogy Sariatinak és az iszlamista baloldalnak igenis volt va­lamiféle szerepe abban, hogy az iráni baloldal az ajatollahok uszályába került. Erre ugyan kevés a közvetlen bizonyíték, de még mindig ott a probléma, hogy Sariatit sokan a forradalom legfontosabb filozófusának, sőt a filozófusának tekintik.

Mindmáig nem tudhatjuk, hogy vajon Sariati filozófiája felelős-e az 1979 és 1981 között végbement konzervatív „második forradalomért", vagy a politikai iszlám egy soha meg nem valósult átalakítási forgatókönyveként intakt maradt ez ügyben. A Rahnemának feltett kérdés – szent volt-e Sariati, vagy maga az ördög? – bizonyos szempontból megválaszolatlan maradt. Vajon újjászületik-e egyszer egy hiteles iszlamista baloldal, vagy mindörökre a Badiou és Amin által beharangozott nyomasztó jövő vár rá? Nehéz lenne megmondani, de Sariati öröksége, minden bizonytalan­sága és tisztázatlansága dacára, legalább arra ösztönöz, hogy vállaljuk a kockázatot.

(Fordította: Konok Péter)

Jegyzetek

1 Az idézett szövegek, és Foucault valamennyi, a Corriere della Sera hasábjain megjelent írása az iráni forradalomról megtalálhatók: Afary és Anderson: Foucault and the Iranian Revolution. Chicago University Press, Chicago, 2005.

2 Ennek a tételnek meglehetősen szórakoztató illusztrációja Sariati „hivatalos" honlapja www.shariati.com. Nem világos, hogy ki üzemelteti ezt a honlapot, és milyen alapon hívják „hivatalosnak".

3 Ali Rahnema: An Islamic Utopian: A Political Biography of Ali Shariati. I.B. Tauris, London, 1998, x.

4 Ali Shariati: Marxism and Other Western Fallacies. Mizan Press, Berkeley, 1980. A cím nem Sariatitól származik; a gyűjteményes kötet szerkesztői találták ki, és illeszkedik azok közé a szóviccekkel operáló címek közé, amit az iráni-iszlamista kiadások annyira kedveltek (mint pl. Dzsalal Al-Ahmad Westoxification c. műve).

5 Az „ismérv", vagy a „kritérium". Az Al-Furqan a Korán egyik szúrája, amely a Jó és a Rossz közötti döntés kritériumáról szól. (A ford.)

6 Shariati: Marxism 9.

7 Samir Amin: „Political Islam in the Service of Imperialism", Monthly Review, 2007. december. (A tanulmányt lásd e számunkban – a szerk.)

8 „A munkásság legtartósabb és leghevesebb tiltakozó mozgalma árasztja el Egyiptomot a második világháború vége óta. Márciusban a liberális napilap, az al-Masri al-Yawm nem kevesebb, mint 222 ülősztrájkról, munkabeszüntetésről, éhségsztrájkról és demonstrációról számolt be 2006-ból. 2007 első öt hónap­jában a lap minden egyes nap újabb és újabb munkásakciókról tudósított." Joel Beinin – Hossam el-Hamalawy: Strikes in Egypt Spread from Center and of Gravity, Middle East Report on-line, 2007. május 9. http://www.merip.org/mero/ mero050907.html

9 Idézi Alberto Toscano: „The Bourgeois and the Islamist, or The Other Subject of Politics", Cosmos and History: The Journal of Natural and Social Philosophy, 2006. január-július.

10 Ali Rahnema: i. m.: 59.

11 Ali Rahnema: i. m.: 342.

12 Az iráni baloldal ideológiai fejlődéséről kiváló munkát írt Behrooz Maziar: „Iran's Fadayan 1971-1988: A Case Study in Iranian Marxism" JUSUR- The UCLA Journal of Middle Eastern Studies, 6. sz., 1990, 1-39.

13 Ali Rahnema: i. m.: 360.