Bár régóta hivatkozási pont, Mikola Pors¹ szerepét, jelentőségét, az őt megillető helyet a mai napig nem ismerték fel sem az Ukrajna, sem a munkásmozgalom történetével foglalkozó kutatók.² Pors – Leszek Kolakowski kifejezését használva – „a marxizmus aranykorában"³ élt, ám Kolakowski igencsak terjedelmes munkájában sem talál alkalmat arra, hogy nevét megemlítse. Pedig Pors nem volt jelentéktelen figurája az ukrán mozgalomnak, fontos és tipikus szerepet játszott mind az 1905-ös, mind az 1917-es forradalomban. Ivan L. Rudnyickij egyfelől „tehetsé­gesnek" nevezi Porsot, ugyanakkor szükségesnek tartja megjegyezni, hogy más ukrán szocialistákhoz hasonlóan „ő sem tudta, hogyan lehet integrálni programjuk társadalmi-gazdasági és nemzeti aspektusait".⁴

Életrajzi adatok

Mikola Pors (1877-1944) középosztálybeli család gyermekeként a Poltavai kormányzóság Lubnyi nevű ősi városában született. Már diák­ként kapcsolatba került a szocializmussal, tanulmányozta többek között az orosz szocialisták, valamint Drahomanov genfi körének írásait.⁵ Jelentős hatással volt rá a német és az osztrák munkásmozgalom; első ízben 1900-ban járt Németországban, s ezt az utazást még számos további követte.⁶

Pors 1900-ban egyik alapítója volt az Ukrán Forradalmi Pártnak,⁷ és szervezőként is bizonyította képességeit, amikor számos pártsejtet hozott létre a Poltavai kormányzóságban. A lubnyi UFP egyik tagja így idézte fel emlékeit: „Kitűnő diák volt, és az ő irányítása alá tartozó fiatalabb forradalmi vezetőktől is megkövetelte, hogy sokat tanuljanak. És mi tanulmányoztuk az írországi Sinn Fein mozgalmat, s arra a kö­vetkeztetésre jutottunk, hogy az agrárterror nem jár a kívánatos ered­ményekkel, ezért utasítottuk a parasztjainkat, hogy ne rombolják szét a földesurak tulajdonát, és ne öljék meg őket. A következő tárgykör, amit tanulmányoztunk, a francia forradalom volt: ekkor pedig azt a tanulsá­got szűrtük le, hogy az orosz forradalom jellegét tekintve semmiben sem különbözik a franciaországi polgári forradalomtól. Ezen a ponton szembekerültünk az orosz szociálforradalmárok nézeteivel, mivel ők azt prédikálták, hogy ez a készülőben lévő forradalom Oroszországot az abszolutizmusból egyenesen a kommunizmusba vinné át, mintegy átlépve a tőkés fejlődési fokot. Ezen túl megismerkedtünk még másféle gazdasági és politikai kérdésekkel is (egyszeri adó, politikai gazdaságtan stb.). Megismerkedtünk továbbá a kultúra, az antropológia világtörténel­mi feltételeivel, körülményeivel."⁸

A hatóságok Porsot börtönbüntetésre ítélték, melynek letöltése után 1904-től Kijevben kellett tartózkodnia, ahol a letartóztatások okozta vákuumban ő vette át az UFP vezetését.⁹ Porsnak feltett szándéka volt, hogy a pártot „az új irányvonalnak" megfelelően szervezze át. Ez azt jelentette, hogy nagyobb hangsúlyt helyeztek az elméleti oktatásra, a lenini „demokratikus centralizmus" elvén alapuló szilárdabb struktúrát építettek ki, továbbá lényeges szerepet kapott a szervezés nemzeti jellege, nagyobb hangsúly esett a nemzeti felszabadításra, valamint erőteljesebb lett a tiszta szociáldemokrata identitás és az ukrán mun­kásság felé forduló orientáció.¹⁰

Pors vezetése alatt az ukrán szociáldemokrata mozgalom beérett: az egyéni gondolkodók, kis csoportosulások és emigráns tendenciák az Ukrán Szociáldemokrata Munkáspárt megalakulásával 1905 decem­berében, az UFP kongresszusán egységesültek; „ez volt az első olyan kongresszus, melyen az ukrán munkástömegek választotta delegátusok vettek részt", a párt mintegy hatezer tagot számlált.¹¹ Az 1905-öt követő időszakban a többi párthoz hasonlóan az USZDMP is hanyatlásnak indult.¹² Ez a korszak Pors kiemelkedően aktív elméleti periódusa volt, 1907-ben jelent meg Az autonómiáról, illetve az Ukrajna autonómiájáról című műve; utóbbi vált legismertebb írásává. 1910-ben az USZDMP új folyóirata, a Nas Holosz volt a terepe Pors és Vinnyicsenko szakításának, és ezt követően Pors felhagyott az USZDMP-ban végzett tevékenysé-gével.¹³

Az 1917. februári forradalmat követően Pors visszatért az USZDMP vezetésébe¹⁴ és a Központi Radába Vinnyicsenkóval együtt.¹⁵ Az Ukrán Népi Köztársaságban Pors munkaügyi miniszter volt, és a forradalom radikális balszárnyához tartozott. Ám ennek ellenére sem kötött egyetlen pillanatra sem alkut a nemzeti függetlenség kérdésében, és részben maga is felelős volt Kijev védelméért a szovjetorosz-ukrán háború ide­jén. A direktórium korszakában Pors gyakorlatilag előzmények nélkül szakított korábbi meggyőződésével és elképzeléseivel. Amikor 1919 januárjában az USZDMP VI. kongresszusán szembehelyezkedett a Nezalezsnyiki (függetlenségiek)¹⁶ csoportjával, ez hideg zuhanyként érte a baloldaliakat, akik azt remélték, megnyerik Pors támogatását.¹⁷ Pors a direktórium nagyköveteként működött Berlinben 1919-től 1921-es elbocsátásáig, s az USZDMP-ben való tevékenysége természetesen lanyhult ebben a korszakban,¹⁸ bár szocialista orientációja megmaradt; 1923-ban ukránra fordította A tőkét.¹⁹ Végül Pors hátat fordított a po­litikának, visszavonult a magánéletbe, és a visszaemlékezéseit írta. 1943 novemberében berlini házát bombatalálat érte, archívuma meg­semmisült, és 1944 áprilisában bekövetkezett haláláig nyomorúságos körülmények között élt.²⁰

Az ukrán szociáldemokrácia és az autonóm Ukrajna

Pors fő műve, az Ukrajna autonómiájáról sok szempontból igyekezett betölteni azokat a hiányokat, mindenekelőtt az ukrán szociáldemokrá­cia elméleti színvonalának fejlesztését, melyekre 1904-ben hívta fel a figyelmet.²¹ Pors könyve legálisan jelent meg, bár fél szemét mindig a cenzúrán tartva, amolyan ezópusi nyelven írta meg.²² Ez viszont bizonyos mértékben korlátozta abban, hogy teljes egészében kifejtse forradalmi elképzeléseit. Ám kétségtelen, hogy az autonómiával kapcsolatos nézetei csakis forradalmiak lehettek a cári államhatalom szemében.

Porsnak a nemzeti kérdésről alkotott nézeteire jelentős hatással volt az osztrák szociáldemokrácia.²³ Az Egyesült Osztrák Szocialista Párt 1897-es „wimbergi kongresszusán" az a döntés született, hogy a pártot hat nemzeti (az ukrán, a cseh, a lengyel, a német, az olasz és a szlovén) párt föderációs szervezetévé alakítják át, élén az egységes végrehajtó bizottsággal.²⁴ Ezt követte a híres, 1899-es brnói kongresszus,²⁵ ahol a többség által képviselt nézetet: az autonóm nemzetállamok demokratikus föderációját fogadták el. A határozat az alábbiakat fogalmazta meg:

1. „Ausztriát a nemzetiségek demokratikus föderatív államává kell alakítani.
2. A koronához történelmileg kapcsolódó területek helyett nemzeti alapon meghatározott, önkormányzó testületeket kell létrehozni, me­lyeknek a legitimációját és igazgatását azon nemzeti kamarák látják el, melyeket az egyetemes, egyenlő és közvetlen választójog alapján szerveznek meg.
3. Egyazon nemzet minden egyes önkormányzó területe együttesen alkot nemzetileg egységes szervezetet, amely nemzeti ügyeit teljes egészében autonóm módon irányítja.
4. A nemzeti kisebbségek jogait a birodalmi parlament által elfogadott specifikus törvény felügyeli. Nem ismerünk el semmiféle nemzeti privi­légiumot, és ennélfogva elutasítjuk az államnyelv bevezetését: annak mértéke, mennyiben szükséges egyetlen közös kommunikációs nyelv, a birodalmi parlament hatáskörébe tartozó döntés."²⁶

 

Az USZDMP alapító programja egyértelműen erre a politikára ala­poz, amikor kimondja Ukrajna autonómiáját, önálló képviselőtestülettel (szejm), melynek jogában áll törvényeket hozni az Ukrajna területére vonatkozó belső ügyek szabályozására.²⁷

1907-ben írt Az autonómiáról Ukrajnában című könyvében Pors az autonómia kérdésének alátámasztása érdekében kísérletet tett az ukrán elnyomás társadalmi-gazdasági alapjainak leírására.²⁸ Úgy vélte, hogy az összes, autonómiát követelő nemzet közül Ukrajna kitüntetett helyen áll kulturális és gazdasági érdekei megvédésében. Pors felvetette a kérdést: „Mi Ukrajna? Ukrajna egy ország, mert az ukrán nép jóval számosabb, mint az összes többi nép együttvéve." Az 1897-es népszámlálás adataira alapján arra a következtetésre jutott, hogy „Ukrajnának mint országnak legalább 513 089 négyzetverszta a területe, lakosainak száma pedig 26 millió".²⁹

Pors a fenti problémát úgy vezeti be, hogy rámutat az oktatás 1654 óta bekövetkezett elkorcsosulására; valaha Ukrajnát „iskolahálózat fogta egy­be".³⁰ A jó színvonalú oktatást az tett lehetővé, „hogy az oktatási rendszert [Ukrajna] maga irányította, és olyan iskolákat nyitott meg, amilyeneket a terület óhajtott".³¹ Ez a helyzet megváltozott az eloroszosítás politikája következtében, ami az iskolákat ellenséges környezetté változtatta. Az 1897-es népszámlálási adatok szerint „Ukrajnában minden 100 lakosból kb. 18 írástudatlan (18,8%), miközben az egész európai Oroszországban ez az arány 23,2% volt".³² Ezt a helyzetet Pors úgy értékelte, hogy az oktatást maguknak az ukránoknak kell kézbe venniük, s akkor oldható meg e kérdés.³³

Új csapást vágott Pors a helyzet elemzésében akkor, amikor az eloro-szosítás kulturális következményein túllépve Ukrajna gazdasági állapotát is elemezte.³⁴ Rámutatott arra, hogy „a kormányzati hatóságok által Uk­rajnában 10 év alatt beszedett pénznek közel a fele nem jut ide vissza".³⁵ Ez szimptomatikus jelenség volt, „1898 és 1906 között az Ukrajnában képződött bevételek több mint felét máshol költötték el".³⁶ A kormány finanszírozási politikája Oroszországnak kedvezett, „az összes tőke több mint fele a Moszkvai és Pétervári kormányzóságban maradt".

Pors úgy vélte, az ukrán gazdaság egyenlőtlenül fejlődik, az ipari szek­tort szándékosan elhanyagolják ahhoz képest, amire egy agrárországnak szüksége van.³⁷ A hosszú távú fejlődést a magas földbérlet, az alacsony jövedelmek és a tőke kimenekülése akadályozta:

A dolgok jelenlegi állása mellett nemcsak hogy új tőke nem érkezik, hanem az itt előállított pénzek is kiáramlanak az országból. Mindez pedig azért történik így, mert az orosz kormány elsődlegesen a városi ipar, különösen a textil- és a fémfeldolgozó ipar fejlesztésére összpontosít, melyek viszont szinte kizárólag Nagy-Oroszország és az Ural környékén koncentrálódnak.³⁸

Arra a következtetésre jutott, hogy „ha az ukrán nép gazdasági szükség­leteit ki akarja elégíteni, akkor a gazdasági ügyekben is autonómiára kell törekednie".³⁹ Ebben az összefüggésben Porsnak a nemzeti autonómiáról vallott koncepciója eltért az ausztromarxista Karl Renner elméletétől, aki nem foglalkozott a gazdaság területével.

Pors bírálata kiterjedt annak körülhatárolására is, milyen kérdéseket kellene „ténylegesen az ukrán nép hatáskörébe utalni".⁴⁰ Elképzelése szerint az autonóm Ukrajna széles körű végrehajtó és törvénykezési hatalommal kell rendelkezzen, s olyan felügyeleti rendszerrel, mely az államszövetségben fenntartja a hatalmi egyensúlyt. „E területek legfon­tosabbika a kultúra szférája" „az egyetemes népoktatás" rendszerének kialakításával. Ám „ennél is fontosabb népünk számára, hogy joga legyen ellenőrzést gyakorolni a mezőgazdasági és az ipari termelés, valamint a kereskedelem fölött."⁴¹

A munkáspártok Oroszországban és külföldön is azt követelik, hogy a földet, a vízkészleteket és minden természeti forrást idegenítsenek el a nagybirtokosoktól, és hogy ezek menjenek át közös használatba. Közösségi, szövetkezeti vagy törvényhatósági gazdaság megszerve­zését javasolják a pazarló és káros kapitalista szisztéma helyett. Az embereknek óriási hasznot hajtana a közösségi tulajdon.⁴²

Az autonóm Ukrajna rendelkezne saját költségvetése és adórendszere felett, s lennének „olyan törvények, melyek a mezőgazdasági és az ipari munkásokat védelmeznék a kapitalistákkal, a földbirtokosokkal és a gyártulajdonosokkal szemben".⁴³

Pors véleménye szerint a munkásosztálynak saját programra van szüksége, elutasítva ezzel azt az álláspontot, hogy „a nemzeti elnyomás egyformán sújt minden társadalmi osztályt".

Azt feltételeztük, hogy mind a munkások, mind a kapitalisták au­tonómiát követelnek a népnek. Úgy tűnik, mintha a dolgozók és a gyártulajdonosok követelése azonos volna. Ugyanakkor azonban, közelebbről megvizsgálva a helyzetet, világossá válik, hogy a munkások minden nép és az autonóm régió minden osztálya szá­mára követelnek szabadságot, miközben a kapitalisták csak saját embereik felszabadítására gondolnak, s az összes többi ember és saját országuk munkástömegei fölötti dominancia megőrzésére törekszenek.⁴⁴

Az autonómiának mint olyannak szükségképpen a munkástömegek érde­keit kell védenie, „nem csak a gazdagokét és a hatalmasokét". Porsnak az volt a kérdésre adott válasza, hogy a „széles körű önigazgatás" rend­szerére van szükség „arányos képviselettel", és népszavazások révén rendszeres konzultációkat képzelt el, valamint azt, hogy „a képviselőket kétévente újraválasztják, hogy az embereknek legyen lehetőségük el­mozdítani tisztségéből azokat, akik nem felelnek meg a feladatnak".⁴⁵

Pors nem vetette el teljes egészében Renner gondolatait, úgy érezte, a munkáspártnak támogatnia kell a kisebbségek valamiféle nemzeti kul­turális autonómiáját. „Amikor az autonóm Ukrajna efféle önigazgatással rendelkezik majd, akkor a mi burzsoáziánk nem vetheti őket rabszolga-sorba."⁴⁶

Pors nem értett egyet azokkal, akik helytelenítették az Orosz Birodalom felbomlását; ez utóbbi nézetet egyébként nemcsak az orosz konzer­vatívok és liberálisok osztották, hanem a szociáldemokraták is. Pors a következőképpen érvelt:

Először is, amint arra már rámutattunk, az autonómia nem veszélyez­teti az állam különböző részeinek gazdasági egységét. Az autonómia nem előfeltételezi a vámhatárok meglétét az autonóm egységek között, és az árucikkek szabadon áramolhatnak az orosz állam egészében bármiféle vámtarifa bevezetése nélkül. Ilyen esetben az autonómia körülményei között az országnak egyetlen része sem tapasztal majd nehézséget iparcikkeinek és mezőgazdasági termé­keinek a legmagasabb profittal történő értékesítése során. Nemcsak hogy nem hanyatlik a kereskedelem, hanem éppen ellenkezőleg, az autonómia bevezetését követően megerősödik.⁴⁷

Felhívta a figyelmet arra is, hogy jelenlegi, az egységet fenntartó helyzet­ben, „amikor a gazdasági csőd elmaradhatatlan társa a rabszolgasorba taszított népeknek", csakis az állami hatóságokat hibáztathatják az embe­rek. Mi egyebet gyűlölnének, mint az államot – a nemzetek börtönét?!⁴⁸

Ahelyett, hogy az embereket bizonyos eszközökkel együttélésre kényszerítenénk, az autonómia a jóakaratot, a nagy emberi közös­ség együttélésének kölcsönös előnyeit, a népek nagy föderációját segíti elő. És a népek akarata leküzdhetetlen; erősebb a börtönnél, a bajonettnél és az ágyúnál!⁴⁹

Szociáldemokrata kritikusainak pedig így válaszolt:

Az ember néha azt hallja a munkásosztály barátaitól, hogy az au­tonómia aláássa a munkásság egységét, és ezáltal hátráltatja a munkásság egészének felszabadításáért folytatott harcot. Megfelel-e az igazságnak ez az állítás?

Amikor fentebb a nemzeti elnyomásról beszéltünk, világos megmu­tattuk, hogy ez milyen mélységesen romboló hatású volt a proletariá­tusra és tudatosságának kialakulására, valamint az elnyomott régiók és az egész állam munkásainak egységére. Ha tehát igaz, hogy az autonómia felszámol mindenféle nemzeti elnyomást, akkor az is igaz, hogy Ukrajna autonómiája elő fogja mozdítani az Ukrajnában és Oroszország más részein élő munkások egységét.⁵⁰

Sokkal könnyebb volna a munkások egyesülése egy ország autonóm régióiban, mert akkor nem lennének akadályok az egység előtt, mint­hogy hiányoznának az autonóm területeket elválasztó határok.⁵¹

Pors arra a következtetésre jutott, hogy az autonómia „az egyetlen helyes út, mely elvezetne a nemzeti elnyomás felszámolásához, és elő­segítené az ország minden nemzetének szabad kulturális és társadalmi életét".⁵²

Az ukrán szociáldemokrácia szervezeti alapelvei

Porsnak az autonómiával kapcsolatos programja szoros kapcsolatot mu­tat a Szociáldemokrata Munkáspárt szervezeti modelljével; ez utóbbira is befolyással volt az osztrák szociáldemokraták föderalizmusa.⁵³

Pors „nemzeti szervezet"-koncepciója forradalmi perspektívájából kö­vetkezett, hiszen mint a szociáldemokraták többsége akkoriban, ő is úgy vélte, hogy az orosz forradalom céljai nem lépik túl egy „polgári demokra­tikus köztársaság" jellemzőit.⁵⁴ Ez azért felvetett bizonyos problémákat, hiszen Ukrajnában nem létezett számottevő burzsoázia, az általános megfogalmazás egyszerűen „bezburzsauniszt"-ról („a burzsoázia hiányá­ról") beszélt.⁵⁵ Ez Pors számára a priori a következőt jelentette:

Ilyenformán csakis a proletariátus veheti magára az autonómiáért folytatott harc vezetését […] az ukrán nemzeti mozgalom nem lesz a győzedelmes kapitalizmus burzsoá mozgalma, ahogyan az a cseheknél látható. Sokkal inkább az ír helyzethez hasonlít majd: a proletariátus és a félproletár parasztság mozgalma lesz.⁵⁶

Hogy az ukrán munkásság ragadja meg a vezetést, ahhoz az kellett, hogy rendelkezzék saját politikai szervezettel. A továbbiakra nézve Pors azt gondolta, hogy mihelyt az önkényuralmat megdöntik, fel kell készülniük arra, hogy a „forradalmat követő" periódusban szembeszálljanak az ukrán középosztály pártjaival.⁵⁷

Ugyanakkor Porsnak az autonóm ukrán szociáldemokráciáról alkotott elképzelése eltért az osztrák modelltől. Ausztriában a nemzeti pártok -Galícia kivételével – területi alapon szerveződtek (így például a csehek). Az ukránok nem követhették volna a lett vagy litván párt példáját sem, melyeket elsődlegesen ezen nemzetiség tagjai alkották.⁵⁸ Ukrajnában jelen volt már ekkor a gyakorlatilag russzofil Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt (OSZDMP), valamint az Általános Litvániai, Lengyelországi és Oroszországi Zsidó Munkásszövetség, a Bund. Pors a Bundnak, a munkásosztály ukrán szekciója egyik autonóm szervezetének modelljét vette át. Pors javaslata az volt, hogy az OSZDMP-nek az osztrák párt fö­derális modelljét kellene követnie. Ez lehetővé tenné az ukránok számára, hogy a nemzeti függetlenségüket érintő kérdésekben szabadon cseleked­hessenek, ugyanakkor a munkásosztály egységét is megőrizhetnék.

Az USZDMP kongresszusán 1905-ben a párt „a nemzeti szervezeti elv" mellett kötelezte el magát, amit a következőképpen igazolt:

A gazdasági feltételek, politikai-törvényi adottságok, osztálystruk­túrák, kultúra és nyelv mind-mind különbözők az egyes nemzetek számára, s a munkásosztálynak csak az adott proletariátus konkrét életfeltételeinek totalitásából kifejlődött szervezetei képesek legtisz­tábban megmagyarázni az osztályok közötti ellentétet, fejleszteni az egyes nemzetek öntudatát, harcolni a nacionalista tendenciák ellen, és egy adott nemzet proletariátusának osztályharcát irányítani és totalitásában összehangolni a munkásosztály közös gazdasági és politikai küzdelmeivel.⁵⁹

Az USZDMP nem kizárólagosan ukrán pártként, hanem munkáspártként határozta meg önmagát, bírálva az értelmiség köreit jellemző, a párt által romantikus nacionalizmusnak nevezett jelenséget, és támadta „a burzsoá demokráciát általában és az ukrán demokráciát különösen"; ez utóbbit az újonnan alakult Ukrán Demokrata Párt és az Ukrán Radikális Párt képviselte.⁶⁰ Pors is kidolgozott reformjavaslatokat az OSZDMP számára, s ezeket az 1906. áprilisi stockholmi „egyesülési" kongresz-szuson terjesztette elő. Pors az egység feltételeit a következőképpen fogalmazta meg:

1. Az USZDMP mint az Ukrajnában dolgozó ukrán proletariátust képviselő szociáldemokrata szervezet lép be az orosz szociálde­mokrata pártba.
2. Az USZDMP a közös pártprogram és taktika alapján függetlenül jár el a helyi munkát illető kérdésekben.
3. Az USZDMP-nek saját helyi szervezetei, központi intézményei, kongresszusai és konferenciái vannak.
4. Az USZDMP az OSZDMP minden más szervezetével azonos jo­gon és jogokkal vesz részt a párt közgyűlésein és kongresszusain.
5. Az USZDMP képviselete az OSZDMP Központi Bizottságában az orosz párttal kötött egyezmény alapján történik.
6. A Központi Bizottság proklamációja a pártszervezeteknek 1906-ban.
7. Minden helyi OSZDMP-szervezet általános irányító bizottságot hoz létre az általános választások alapján függetlenül a párttagok nemzetiségétől.
8. Az USZDMP a nemzetközi szocialista kongresszusokon az OSZDMP delegációjában kap képviseletet.

Megjegyzés: Az USZDMP feltételhez köti az OSZDMP-be való belé­pését – Ukrajna autonómiájának elismeréséhez. Miután meggyőződ­tünk arról, hogy az OSZDMP Központi Bizottságának nincs általános direktívája ebben a kérdésben, és önállóan nincs joga elfogadni ezt a feltételt, ezért az USZDMP elfogadja, hogy ez a kérdés nyitva marad, de persze fenntartja magának a jogot, hogy propagálja az ukrán autonómia eszméjét.⁶¹

Végül az USZDMP nem kapta meg az autonóm csatlakozásnak azo­kat a feltételeit, amelyeket a Bund megkapott. A mensevikek vezette Központi Bizottság elutasította, hogy bármilyen „kivételt" tegyen az USZDMP javára, és kijelentette, hogy fuzionálniuk kell a létező OSZDMP-szervezetekkel. Az „egyesülési" kongresszus, amely a Bunddal kivételt tett az egyesülés feltételeiben, megerősítette, hogy a szervezeti kér­désben a párt – szemben a nemzeti szociáldemokrata pártokkal – a II. kongresszus álláspontját tekinti irányadónak. így tehát a Központi Bizottság úgy véli, hogy a Bunddal tett kivétel semmiféle értelemben nem terjedhet ki az összes nemzeti szociáldemokrata pártra. A lengyel szociáldemokratákkal és a lett párttal kötött megegyezés kizárólag a területi elven alapszik, nem pedig a nemzeti autonómia elvén. Ezt az elvet kellene az USZDMP-vel való egyesülés alapjává tenni. A fentiek fényében a Központi Bizottság úgy véli, az USZDMP-vel való egyesülés csak akkor jöhet létre, ha az USZDMP szervezetei egyesülnek a párt szervezeteivel – területi egységet alkotva. Ami pedig az ukrán autonómia követelését illeti, amíg ezt a feltételt nem iktatják be a párt programjába, addig a párt nem tud mellette kiállni. Ám minden szervezetnek joga van propagálni és védelmébe venni ezt a követelést minden pártszervezeti fórumon és a pártirodalomban. A Központi Bizottság reményét fejezi ki, hogy az USZDMP nem lát akadályt az OSZDMP-vel való egyesülés előtt, és hogy a párt a közeljövőben üdvözölheti egyesülését az USZDMP zász­lója alatt felsorakozott ukrán proletariátussal.⁶² Pors önszerveződésről vallott koncepciója összeütközésbe került az OSZDMP centralizmusával, melynek vezetője, Plehanov, már hosszú ideje semmibe vette az ukrán szocializmust.⁶³ Ez persze nem csökkentette a nemzeti elv melletti ki­állást. Az USZDMP III. kongresszusán 1907 márciusában összefoglaló nyilatkozatban erősítették meg a szervezeti alapelveket. Az 1905 utáni időszakban Pors sok tekintetben még sikereket is elkönyvelhetett; 1907 augusztusában például az USZDMP még mindig 3000 tagot számláló, jelentős szervezet volt.⁶⁴ Ez a helyzet azonban rövid ideig tartott – egy, a Központi Bizottság által kiadott körlevél így gyászolja a pártot: „Mint a többi szociáldemokrata szervezet, a mi pártunk is határozottan kritikus periódust élt át – egyfajta válságot. Mondhatjuk, hogy a pártszervezet hanyatlása, sőt akár összeomlása fenyeget."⁶⁵

Ám hiába hagyott fel Pors az USZDMP-ben végzett párttevékeny­séggel, eszméi, melyeken a párt szerveződött, továbbra is érvényesek maradtak. Ezt a folytonosságot 1910-1917 folyamán elsődlegesen Lev Jurkevics tevékenysége biztosította, aki Leninnel folytatott vitáiban a korábban Pors által előkészített ideológiai alapon állt.⁶⁶

Az ukrán szociáldemokrácia jövője – 1917

Az 1917-es forradalom kitörésekor a speciálisan ukrán forradalmi folya­mat a Központi Radában összpontosult; a középosztály, a parasztság és a munkásosztály ukrán szekciója egyesült blokkot alkotott. Az USZDMP vezető szerepet vállalt ennek irányításában,⁶⁷ ugyanakkor a taktikája és távlatai meghatározó befolyást gyakoroltak a forradalom menetére.

Most új kérdéssel kellett szembenézniük, melyet Pors részben előre látott: ha a régi hatalmat elmozdítják, vajon a forradalomnak szükség­képpen szocialistává kell-e válnia. Ezt a véleményt az USZDMP-ben már 1917 márciusában felvetették.⁶⁸ Pors kísérletet tett arra, hogy olyan perspektívát fogalmazzon meg, mely egyesíti a forradalom nemzeti és radikális elemeit.

A Kornyilov-puccsot követően Kerenszkij – bármilyen népszerűtlen is volt ez a lépés – újra koalícióra lépett a kadetekkel, akik még erőtel­jesebben utasították el az ukrán követeléseket. Miközben a forradalom rohamosan radikalizálódott, az USZDMP október 13-17. között Kijevben megrendezte IV. kongresszusát.⁶⁹ Az alaphangot Vinnyicsenko adta meg, aki feltette a kérdést a forradalom természetéről. Egyfelől „szociálde­mokratának" nevezte, másfelől elítélte azokat az általa „utópikus szoci­alistáknak" nevezett személyeket, akik azt hiszik, hogy „Oroszországot szocialista kommunává lehet átalakítani".⁷⁰ Pors tisztábban látott; azt mondta, az agrárforradalom és a munkásellenőrzésért folyó küzdelem „a társadalmi forradalom jele":

Bátran kijelenthetjük, hogy ez a forradalom láthatatlan szálakkal kapcsolódik a küszöbönálló világméretű forradalomhoz. A forradalom motorja a proletariátus és a szegényparasztság, akárcsak koráb­ban, amikor viszont a burzsoázia e két társadalmi osztály erőinek dezorganizálódása következtében fel tudott lépni ellenük. A tőkés osztály, a burzsoázia nem lehet az egyetemes forradalom kovásza. A koalíciót el kell utasítani.

Porsot is „utópikus" gondolkodónak minősítették, ennek ellenére a IV. kongresszus döntő politikai határozatát ő írta és terjesztette elő.⁷¹ A jelenlegi „imperialista háború az orosz államot teljes gazdasági csődbe juttatta" – írta. A megoldás „egy forradalmi mozgalom folyamatában rejlik, amely maga mögött tudja a forradalom fő társadalmi erőinek – a proletariátusnak, a parasztságnak és a hadseregnek – a támogatását". A forradalom

tisztán megfogalmazott, antagonisztikus osztályviszonyok között fejlődik: egyfelől a burzsoázia és a proletariátus, a kapitalisták és a földbirtokos között, másfelől pedig a proletariátus és az elsze­gényedett kisparaszti tömegek között. A forradalmi folyamat ezen körülményei közepette a polgárság és a proletariátus az osztály­harcban ellenséges pozíciót vesznek fel, és ez az antagonisztikus osztályok közötti együttműködést a nagy oroszországi forradalom alkotó folyamataiban ellehetetleníti.⁷²

Egy koalíciós kormány csak tovább erősítené „a burzsoázia imperialista pozícióját Oroszországban", és akadályozná harcukat. Pors a szocialista perspektívák terén új tényezőket emelt ki:

A most zajló orosz forradalom, melynek nyomán a társadalmi-gaz­dasági viszonyokban a történelemben korábban soha nem látott átalakulások indulnak, s melyek hatalmas visszhangra találtak Nyu­gat-Európa nagy munkástömegei körében, s bennük is felkeltették a szándékot, hogy búcsút mondjanak a kapitalista útnak, hogy társa­dalmi forradalmat csináljanak és, ezzel egyidejűleg, véget vessenek az imperialista háborúnak, s ami a nyugat-európai proletariátus felkeléséhez vezethet – ez a forradalom tehát bevezetője és kezdete az egyetemes szocialista forradalomnak.⁷³

Ezek a nézetek Porsot abba a radikális miliőbe helyezték, amely egy évvel a háborút követően a forradalmak zaklatottságában jött létre Eu­rópában. Fontos azonban hangsúlyoznunk, hogy mindez a bolsevikok hatalomra kerülését megelőzően történt.

A jelen legsürgetőbb problémáit sorolva Pors kijelentette, hogy „egy­séges forradalmi demokratikus hatalmat kell teremteni, a szervezett proletariátus, a parasztság és a katonák hatalmát". Cserében ez a ha­talom adhatja a párt tevékenységének alapját: „Az imperialista háború befejezésének aktív politikáját", mely „a nemzetek önrendelkezésének alapján megfogalmazott, demokratikus békével zárul, s ez a béke nem is­mer sem bekebelezést, sem hadisarcot". Ehhez „arra van szükség, hogy minden birtokot, kormányt, kabinetet, részvényest, templomot és egyházi birtokot a földbizottságok rendelkezésére és irányítása alá helyezzenek, e bizottságokat pedig egységes forradalmi-demokratikus alapokon kell újraszervezni". Az ipart „az állami és a regionális hatóságok ellenőrzése alá kell rendelni – a szervezett proletariátus legszorosabb részvételével -, hogy felügyeljék az előállított iparcikkek termelését és elosztását".⁷⁴

A nemzeti kérdésben Pors újra megismételte „a hatalom széles körű decentralizációját és demokratizálását" és a „forradalmi hatalom autonóm, regionális-nemzeti szervezeteinek" létrehozását követelő programját.

Ez a távlat kiutat mutatott abból a szorult helyzetből, melybe a Központi Rada került 1917 végén.⁷⁵ Pors a Rada harcias védelmezője volt, de ez nem jelentett kritikátlan viszonyulást; a Robitnyicsa Gazeta hasábjain azzal vádolta az USZDMP-t, hogy jelentősen hozzájárult a dolgok jelen állásához:

Kezdetben a Központi Rada pártok koalíciója volt, melyeket az autonómia és a föderáció jelszavai egyesítettek. Amikor pártunk be­lépett a Radába, osztályorientációját nemzetire cserélte fel. Néhány elvtársunk egészen nyíltan azt mondta, hogy amíg el nem érjük az egyesülés célját, addig nem lehet a Központi Radában osztályharc…

Véleményem szerint az ukrán szociáldemokratáknak nem volt joga kompromisszumot kötni az osztályérdekek rovására, illetve az álta­lános nemzeti érdekek javára.⁷⁶

A Pors által előterjesztett távlat az adott korszakban végbemenő radi-kalizálódást tükrözte. Megértette a történelmi egybeesést az Ideiglenes Kormány lemondásával, amelytől a Rada törvényi legitimációt remélt, és pontosan megjósolta a háború után Európa-szerte fellángoló forradalma­kat. Az ukrán forradalomnak a sikerhez jelentős szemléletváltásra lett volna szüksége ahhoz, hogy felülkerekedjen a kiáltó megosztottságon, mely az ukrán katonákat, parasztokat és munkásokat elválasztotta a túlnyomórészt nem ukrán városi munkásmozgalom tagjaitól, azaz hogy egyesítse a nemzeti és a társadalmi elemeket. Pors megvalósíthatónak látta e célt az ukrán Központi Rada főtitkárságának megreformálása révén, mert „a legfőbb regionális hatalomnak Ukrajnában az ukrán szervezett forradalmi demokrácia talajában kell gyökereznie, és annak akarata szerint kell cselekednie".⁷⁷

A forradalom különböző erőinek közeledése helyett éppen az ellenkező folyamat játszódott le. Ukrajna belső ügyeinek alakulásába külső erők: Szovjet-Oroszország és a központi hatalmak keveredtek bele. Mihelyt a forradalom szubjektív erőit katonai hatalommal helyettesítették, nem a forradalmi folyamat bontakozott ki, hanem éppen az ellenkezője: a forradalom felfalta önmagát.

Következtetések

Pors olyan elveket képviselt, melyeket korának más marxistái – különö­sen az osztrák iskola hívei – is osztottak. Ám ezzel a II. Internacionálé korszakának ortodoxiájából fakadó kényszereken is kívülre került. Pors nem fogadta el, hogy a történelem pusztán az előre meghatározott törvények beteljesülése lenne, hanem úgy vélte, emberi törekvések kö­vetkezménye is. Megértette az ukrán forradalom dialektikáját, melynek társadalmi és nemzeti-demokratikus mozgatóit meg kell zabolázni, más­különben a forradalom elbukik. E problémát nem sikerült megoldania, de nem azért, mert nézetei megvalósíthatatlanok lettek volna.⁷⁸

Az autonómiaprogramnak – mint az állam vagy a párt szervezeti formájának – tragédiája abban állt, hogy az adott nemzeten kívüli támo­gatástól függött. Ám e támogatás minden jó szándék ellenére sem volt fenntartható. Persze joggal állíthatjuk az 1917-ben elért eredmények fényében, hogy az események az USZDMP részvétele nélkül másképpen alakultak volna.

Jegyzetek

1 Porsot pozitívan idéző hivatkozások a disszidens marxisták körében már egészen korán, Szerhij Mazlah és V. Sahraj műveiben felbukkannak. On the Current Situation in the Ukraine. Ed. Peter J. Patchy, Michigan, 1970. 102. Az eredeti pamflet címe: Do Hvili, Szaratov, 1919.

2 Jelenleg Porsról egyetlen életrajz áll rendelkezésünkre, melyet az Ukrán Szociáldemokrata Munkáspárt volt első titkára, Andrij Zsuk írt: „Pamjatyi Mikola Pors (1877-1944), (z narodi 85-littja z dnya arodzsennyija)", Szuhaszniszt I (13), 1962, 52-66. Pors önéletrajza és egész archívuma sajnálatos körülmények kö­zött megsemmisült a második világháborúban, amikor a szövetségesek Berlint bombázták.

3 Leszek Kolakowski: Main Currents of Marxism, The Golden Age. Vol. 2, Oxford, 1978, 1.

4 Ivan L. Rudnyickij: Essays in Modern Ukrainian History. Edmonton, 1987, 139.

5 Zsuk: i. m. 53.

6 Uo.

7 Lev Jurkevics az Ukrán Forradalmi Párt (UFP) megalapítását így értékelte: „…ez az ukrán mozgalom új periódusának kezdete. A pártnak sikerült teljes mér­tékben szakítani az ukrán mozgalom régi vezetőinek mindenféle tradíciójával." Akárcsak Pors, Jurkevics is „a szocialista és forradalmi ukránok energikus csoport­jához" tartozott, akik az UFP-re mint tanulóiskolájukra tekinthettek. (Lev Ribalka [Jurkevics]: L'Ukraine Et la Guerre, Lettre Ouvre adresee a la 2nd conference socialiste internationale tenue en Hollande en mai 1916, Edition du journal social-demokrate Ukrainyen, Borotba, Lousanne, 1916, 19.)

8 P. Crath (Krat): „Authobiography of Rev. Paul Crath". Part I, 46. Idézi George J. Bosik: The Rise of Ukrainian Political Parties in Russia, 1900-1907: With Special Reference to Social Democracy. PhD-értekezés tézisei, Oxfordi Egyetem, 1981.

9 Zsuk: i. m. 54.

10 Bosik: i. m. 224-226.

11 Idézi Volodomir Levinszkij: Lev Jurkevics. Ukrainszka Szocialiszticsna Biblioteka, Lvov, 1927, 8.

12 1907 augusztusában az USZDMP részt vett a II. Internacionálé stuttgarti kongresszusán; beszámolójukban a képviselők a pártot változékony, de harcos, háromezres taglétszámú szervezetként jellemezték. (Jelentés a Nemzetközi Szocialista Kongresszusnak, 1907.)

13 Zsuk: i. m. 62.

14 1917 júliusában Porsot beválasztották az Ukrán Munkáskongresszus elnök­ségébe, és az USZDMP IV. kongresszusán, 1917 októberében már ő írta meg a párt alaptéziseit. Rendszeresen közölt írásokat a párt orgánumában, a Robitnyicsa Hazetában, illetve az Autonóm Ukrajna és a szociáldemokrácia című pamfletben. (Jurij Lavrijenko, Ukrainian Communism and Soviet Russian Policy Towards Ukraine. An Annotated Bibliography 1917-1953. New York, 1953, 50.).

15 Zsuk: i. m. 64.

16 A Nezalezsnyiki (függetlenségiek) álláspontja az volt, hogy a „munkás- és parasztképviselők tanácsain" alapuló „független Ukrán Szovjet Szocialista Köz­társaságot" kell létrehozni, és békét kell kötni Szovjet-Oroszországgal. Belőlük alakult 1920-ban az Ukapiszti néven ismert Ukrán Kommunista Párt.

17 Matthew Stachiw: Ukraine and the European Turmoil 1917-1919. New York, 1973, 330-331.

18 Zsuk: i. m. 63-64.

19 Mikola Pors: Encyclopaedia of Ukraine. Canadian Institute of Ukrainian Studies, Edmonton, 2001, 157-158.

20 Zsuk: i. m. 65-66.

21 Bosik: i. m. 222.

22 Jól látható ez például abban, ahogyan a nemzeti elnyomás fogalmát az im­perializmussal helyettesíti, de különösen a Brit Birodalomnak és a gyarmatainak a viszonyát tárgyaló okfejtésben.

23 Az osztrák szociáldemokráciát nem szabad összetéveszteni az ausztromar-xizmussal, mely befolyásos tendencia volt az osztrák szociáldemokrácián belül.

24 1897-ben az Egyesült Osztrák Szocialista Párt (Gesamtpartei) a bécsi Wimberg Szállóban tartotta esedékes, kétévente megrendezett kongresszusát, s emiatt kapta a kongresszus a wimbergi jelzőt.

25 A Gesamtpartei berkeiben három álláspont fogalmazódott meg, melyek közül kettőt az ukrán marxisták kedvezően fogadtak. Először is, volt egy kisebbségi csoport, amely Rosa Luxemburg álláspontját osztotta, aki a nemzeti kérdést a munkásmozgalom küzdelmeitől való elfordulásnak tekintette. Egy másik csoport Karl Rennernek az ún. „nemzeti kulturális autonómiát" képviselő nézeteivel értett egyet, amely lakóhelyüktől függetlenül a közösségek szervezeteire épült volna. Ezt az álláspontot tette magáévá az Általános Zsidó Munkásszövetség, a Bund is. Ezt az elvet mint az osztrák szociáldemokrácia álláspontját támadta Sztálin és Lenin is, noha soha nem vált a párt elfogadott politikai irányvonalává.

26 Vö. Otto Bauer: The Question of Nationalities and Social Democracy. Lon­don, 2000, 422.

27 Az alapító program követelte „minden nemzet jogát az önálló kulturális és politikai önrendelkezésre", és hogy Oroszország alakuljon át olyan „demokratikus köztársasággá", melynek „az állam egész lakosságát átfogó, széles körű területi és helyi önkormányzatai vannak". Ebben az államban „minden nyelvnek egyenlő jogokkal kell rendelkeznie az oktatásban, a törvénykezésben, a helyi igazgatás­ban és a kormányzati intézményekben". (Idézet az 1905-ös programból, melyet a Sztalittija közölt „Polityinchi Partiji Ukraini na rubezs" címmel Lvovban.)

28 Minden idézet Mikola Pors Pro Avtonomiju Ukraini című művéből (Kijev, 1908) való. (A továbbiakban: Pro Avtonomiju Ukraini.)

29 Pro Avtonomiju Ukraini, 107.

30 Pors ezt írja: „Az 1740-1748-as népszámlálási adatok szerint a hetmanállam-ban (Poltava és Csernyihov tartományokban) lévő 1094 falunak és hutornak 886 iskolája volt. Elmondhatjuk, hogy gyakorlatilag minden falunak vagy hutornak volt iskolája. Az ukránoknak azonban nem kellett beérniük az alapfokú népoktatással. Sokan jártak a Petro Mohila Akadémiára, a kor legtekintélyesebb ukrán oktatási intézményébe." (Pro Avtonomiju Ukraini, 70.)

31 Uo. 71.

32 Uo. 72.

33 Uo. 72.

34 A. Zsuk úgy vélte: „M. Porsnak Az autonómiáról Ukrajnában című könyve akkoriban az egyetlen olyan kiadvány volt, mely a cenzúra által gúzsba kötve, de mégis tisztázta az ukrán függetlenségi mozgalom nemzeti és politikai aspektusait, és jelentős hatással volt a nemzeti és politikai koncepció kialakulására nemcsak a párt környezetében, hanem az ukrán társadalom szélesebb köreiben is."

35 Pro Avtonomiju Ukraini, 75.

36 A kontraszt kedvéért bemutatta, hogy Szentpétervár 1882 és 1891 között 1.490.345.000 rubellel járult hozzá a költségvetéshez, miközben az állam 2.097.289.000 rubelt költött el a városra, s ezt az összeget Oroszország más területeiből csoportosították át oda (Pro Avtonomiju Ukraini, 76.).

37 Miközben Pors számos ponton vitatta Karl Kautsky álláspontját, kétségte­lenül nagy hatással voltak rá Ukrajnával foglalkozó írásai, melyekből az alábbi következtetésre jutott: „A kapitalizmus az ukrán nép számára csak egy dimenzi­óban létezik: proletarizálja őket, míg a kapitalizmus másik dimenziója – a terme­lőerők megerősödése, a profit és a gazdagság felhalmozódása – nagyrészt más országok javát szolgálja. Ennek következtében a kapitalizmus Ukrajnának csak negatív, forradalmasító arcát mutatja […], nem vezet gazdagságuk növekedé­séhez." (Idézi Bojcun: The Working Class and the National Question in Ukraine, 1880-1920. A politikatudományok diplomakurzusa, York University, Toronto, Ontario, 1985, 71.)

38 Uo. 80.

39 Uo. 91.

40 Uo. 92.

41 Uo. 94.

42 Uo. 96.

43 Uo. 98.

44 Uo. 108.

45 Uo. 110.

46 Uo. 112.

47 Uo. 114.

48 Uo. 117.

49 Uo. 118.

50 Uo. 121.

51 Uo. 122.

52 Uo. 124.

53 Otto Bauer ezt alapvetőnek gondolta, hiszen miközben „az egész munkás­osztály azonos célok eléréséért küzd [.] a különböző nemzetek munkássága eltérő feladatokkal találja magát szembe küzdelmei során". Saját pártjaikba szer­veződnek, melyek „kifejezik az eltérő társadalmi osztályokat és a nemzet kulturális fejlődését". Bauer: i. m. 427.

54 Lev Trockij azt írta, hogy a legtöbben „téveszmének gondolták a proletárdik­tatúra eszméjét a korabeli Oroszországban".

55 Oroszország Ukrajna-politikája biztosította, hogy amikor Ukrajna az ipari for­radalom korszakába lépett, a burzsoázia klasszikus gyarmati összetételt mutatott. Volobujev már megállapította a következő adatokat 1832-re vonatkozóan:

A gyártulajdonosok nemzetiségi megoszlás szerint:

• Orosz 44,6%
• Ukrán 28,7%
• Zsidó 17,4%
• Külföldi 3,6%
• Egyéb 5,7%

A kereskedők nemzeti megoszlás szerint:

• Orosz 44,6%
• Ukrán 28,7%
• Zsidó 17,4%
• Külföldi 1,9%
• Egyéb 2,4%

M. Volobujev: Do problemü ukrainszkojekonomiki. Újra kiadva in Majsztrenko: i. m. 154.

56 Mikola Pors: Avtonomiju Ukraini. Kijev, 1907.

57 Mikola Pors: „Z privodu 'neitnuicsoho pütannija", Pracia, no. 13-14, 1905. Idézi Bosik: i. m. 224.

58 Andrew Ezergailis: The Latvian Impact on the Bolshevik Revolution. New York, 1983.

59 Bosik: i. m. 313.

60 Szemléletmódjában az USZDMP A szocialista taktika nemzetközi sza­bályainak a II. Internacionálé 1904-es amszterdami kongresszusán elfogadott irányvonalát követte. A határozat megtiltotta a szocialistáknak, hogy polgári kormányok tagjai legyenek, és elutasította az együttműködést a szocialista és a polgári pártok között.

61 Bosik, The Rise of the Ukrainian Political Parties, 314.

62 Tovaris, no. 69. (1906. szeptember 29.), idézi Bosik: i. m. 356.

63 Plehanovnak, „az orosz marxizmus atyjának" az Ukrajnához való soviniszta viszonyát jól illusztrálja az a pamflet, melynek O Bezvühodnosztyi Ukrainszkogo Szocializma v Rossziji (Az ukrán szocializmus zsákutcája Oroszországban) a címe. Ebben úgy mutatja be a Fekete-tenger és a termékeny ukrán területek orosz bekebelezését, mint gazdasági szükségszerűséget, melyet „Nagy Péter­nek" sikerült megvalósítani. Az ukrán mozgalmat pedig elmarasztalta: utópikus fantazmagóriának nevezte, melynek semmiféle történelmi alapja nincs: „A szol­gaság felszámolása, az általános sorozás bevezetése, az ipar és a kereskedelem fejlődése, a hontalan agrárproletariátus számottevő fejlődése, a közigazgatás, a vasutak és az iskolák befolyása (már amennyiben léteznek), az egyház és a vallásos szekták befolyása, a városi élet és a civilizáció hatása – ezek azok a tényezők, melyek egyértelműen az Oroszországgal közös érdekszférába ol­vasztották az ukrán falusi lakosságot, még nyelvileg is…" (O Bezvühodnosztyi Ukrainszkogo Szocializma vRossziji, Genf, 1891, idézi Roman Rosdolsky: Engels and the „Nonhistoric" Peoples: The National Question in the Revolution of 1848, Critique Boos, 1987, 141-142.)

64 Bericht der Ukrainischen Sozialdemokratischen Arbeiter-Partei in Russland zum Internationalen Sozialistischen Kongress in Stuttgart, 1907, Institute of Social History, Amsterdam.

65 Az USZDMP Központi Bizottságának felhívása a párt szervezeteihez, idézi Bosik: i. m. 358.

66 Jurkevics különösen is hevesen védelmezte az Össz-Ausztriai Szocialista Párt szervezeti modelljének átvételét a Volodimir Levinszkij művéhez írt elősza­vában (V. Levinszkij: An Outline of the Development of the Ukrainian Workers Movement in Galicia). Ez éles vitákat váltott ki Jurkevics és Lenin között. Hason­lóan heves vita folyt az OSZDMP-vel az USZDMP folyóirata, a Dzvin kapcsán 1913-1914-ben. Lásd: Peredmova, Lev Jurkevics, VLevinszkij Narüsz Rozvütki Ukrainszkoho Ruh v Halicsnyia, Dzvin, Kijev, 1914. Jurkevics biztosította az USZDMP fennmaradását az USZDMP Külföldi Bizottságával, amikor az 1914-1917-es időszakban Genfben kiadta a Borotbát. Védelmébe vette az USZDMP szervezeti függetlenségét a Borotba hasábjain Genfben, 1917-ben megjelent „Russzkije szocial-demokrati i nacionalnij voprosz" című tanulmányában.

67 Vinnyicsenko a következőket írta: „[A párt] programját és taktikáját, melyek eredetileg a nemzetközi szocializmus programjában és taktikájában gyökereznek, már az ukrán viszonyokhoz igazítottuk. Megvan a maga történelme, hagyományai, módszerei és iskolázottsága. A földalatti pártmunka mindennapos gyakorlata hozzászoktatta a párt tagjait a jó szervezéshez, nevelte őket, kiformálta szilárd szemléletüket, és hozzáedzette őket a politikai munkához. A párt neve, valamint bizonyos képviselőinek neve közismert volt az ukrán munkások széles köreiben. Mivel azonban nem állt nagyszámú tagságból, tagjai jól képzett, haladó, nagyon aktív és forradalmi proletár elemekből verbuválódtak. Mindezek következtében ez a párt vezető szerepet játszott Ukrajna nemzeti forradalmában közvetlenül a forradalom kirobbanása után." (Volodomir Vinnyicsenko: Vidrozsenyija naciji. Bécs, 1920, Vol. I. 251-252.)

68 Jól illusztrálja ezt az USZDMP moszkvai bizottságának proklamációja: „Elvtársak! Mi nemcsak demokraták vagyunk, hanem szociáldemokraták, szo­cialisták, és nemcsak a velük ellenséges osztályok politikai dominanciáját akarjuk felszámolni, hanem a kapitalisták és földbirtokosok társadalmi dominanciáját is. Minden osztályt fel akarunk számolni, és kapitalisták nélküli, munkások nélküli rendszert akarunk, melyben csak emberek vannak – a nagy szocialista társa­dalom szabad és egyenlő tagjai. Ez a végső célunk. Az alkotmányozó gyűlés, a demokratikus köztársaság csak eszközei, lépcsőfokai az ehhez a célhoz vezető útnak. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel. A polgári-demokratikus osztályok nagyjából egyetértenek velünk a demokratikus köztársaság létrehozásában, de itt meg is állnak, és barátokból ellenségeinkké válnak: nem képesek továbbmenni, hiszen ha továbbmennének, az annyit jelentene, hogy önmaguk ellen fordulnak. Előttünk magasodik egy óriási hegy, mely alatt alagutat kell fúrnunk, hogy elérjük az áhított szocializmus földjét." Nase Zsittja, 1917. március 24.

Az a tény, hogy az ukrán szociáldemokraták ezt a perspektívát március végén vázolták fel, történelmi jelentőségű; senki sem gondolt ilyen lehetőségre mindad­dig, amíg Lenin száműzetéséből visszatérve április 4-én közzé nem tette Áprilisi téziseit.

69 A kongresszuson huszonnyolc USZDMP-bizottság képviseltette magát; a párt 1917 folyamán jelentősen megerősödött, és hamarosan mintegy 40 000 tagot számlált. (Hamreckij: Kriza dribnoburzsuaznyikpartiji, idézi Bojcun: i. m. 279.)

70 Vinnyicsenko később beismerte, hogy nem tartott lépést a mozgalommal.

71 Krüsztyuk: i. m. Az összes határozat a Robitnyicsa Hazeta 1., 5. és 7. szá­mában, 1917 októberében látott napvilágot.

72 Krüsztyuk: i. m.

73 Uo.

74 Uo.

75 A IV. kongresszus határozatai a következőket mondják a Radáról: „Az ukrán Központi Rada a kispolgárság képviselőiből áll, és osztályösszetétele miatt kép­telen a megfelelő és határozott forradalmi-demokratikus taktikát képviselni, ezért minden esetben hajlamos a kispolgári nacionalizmus karjaiba hanyatlani.

76 Robitnyicsa Hazeta, no. 4, 1917. október, idézi Bojcun: i. m. 284.

77 Krüsztyuk: i. m.

78 Az általa képviselt eszmék más és más módon éltek tovább, például az Ukapiszti tevékenységében, az 1920-as évek „nemzeti kommunizmusában"; sőt még Nyugat-Ukrajna Kommunista Pártjának néhány álláspontjában is felfedez­hetők.

• Mindenfajta pénzügyi tranzakció adóztatása, beleértve a valutaügyleteket is, hogy ezzel csökkentsük a spekulációt, lassítsuk a pénzügyi piacok sebességét és visszaszorítsuk a rövidtávú megfontolásokat;
• A tőkejövedelmek progresszív adóztatása. A pénzügyi piacok felduzzadásához hozzájáruló egyik legfontosabb tényező a vagyonkoncentráció. Ezért a pénzügyi piacok lassítása és stabilizálása érdekében jelentős jövedelem újraelosztásra van szükség a gazdagoktól a szegények számára továbbá a túlzott profittermelésre ösztönző tényezők visszaszorítására.
• A jóléti rendszerek és a fontos infrastruktúra elemek – energia, vasút – privatizációjának leállítása, és visszafordítása ott, ahol már megtették.

1. Bevezetés

Kelet-Európában az átmenet a tulajdonjogok rendszerének megválto­zásával, illetve a hatalom magántulajdonnal szembeni hozzáállásának megváltozásával kezdődött. Ez Észak-Korea és Kuba kivételével minden volt szocialista országban teret nyert (Kornai, 2007). Az átmeneti jelző tehát nem a gazdaság ideiglenes voltára, hanem a tőkés piacgazda­sággá történő átalakulásra utal. A magántulajdon a piacgazdaság egyik alapfeltétele, hiányában a fizetőképes kereslet szinte teljesen hiányzik, illetve torzultan van jelen. A szocialista jog az állami tulajdont favorizálja a magántulajdonnal szemben mind jogi megoldásaiban, mind a politikai döntéshozatal során; az állami tulajdont a tervgazdálkodás keretein belül, központi tervek alapján hasznosítja. Amikor a hatalom kezd engedni az állami tulajdon primátusából, és a magántulajdon szerzésére, felhal­mozására, illetve hasznosítására lehetőséget biztosít, akkor – akarva-akaratlanul, de ez történt – a modern piacgazdaság alapjait fekteti le. Ez tehát az átmeneti gazdaság kezdete, a vége pedig a magántulajdon dominanciájára épülő kapitalista piacgazdaság kialakulása.

1.1. Az átmeneti gazdaságok jelentősége a politológia és a közgaz­daságtan számára

A modern globalizált világgazdaságban a klasszikus gazdasági nagyha­talmak mellett az átmeneti gazdaságok, a piacgazdaság vérkeringésébe frissen bekapcsolódó volt szocialista államok jelentős kihívásoknak néztek, illetve néznek elébe. Az átmenet fogalmilag mindig feltételezi, hogy valahonnan valahová, de legalábbis valamerre eljutunk. Általában sohasem oda érkeznek a társadalmak, mint amit megcéloztak. Sok a szándékon túli eredmény, a diszfunkcionális elem. A létező fejlettebb minták követése sokat segíthet, de mivel mindig a történetileg adott be­fogadó közegen múlik a mintaátvétel eredményessége, ezért sohasem a szándékok szerint, hanem össztársadalmi méretekben azokon túli ered­mények jönnek létre. Valószínű, hogy az exszocialista országok mind­egyike a fejlett centrum-kapitalizmust kívánja utánozni, de a szándékból még nem következik, milyen mértékben és milyen fokon fog sikerülni nekik. Nézzük meg először azt – nagy irodalma van a politológiában, de általában a társadalomtudományokban is a „transitology"-nak -, hogy honnan indultak ezek az országok.

Egy magyar kutató, Szigeti Péter (2007) arra az álláspontra helyez­kedett, hogy az ún. államszocialista társadalmak leírásában a legadek-vátabbnak a lengyel gazdaságszociológiai iskola J. Wiatr és W. Narojek nevével fémjelezhető irányzata bizonyult. Idézzünk hosszabban Jerzy Wiatrtól: „A szocialista iparosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása (ahol erre sor került), a kulturális forradalom – mindezek meghatározott és tudatosan (ha nem is mindig a kialakított megoldások összes következ­ményének teljes tudatában) elfogadott döntések produktumai. Ha pedig ez így van, akkor itt – a főként a piac törvényei által megszabott egyéni magatartások spontán interakciójának modelljével szemben – elsősorban olyan folyamatokkal van dolgunk, amelyek lényege: a társadalmi jelen­ségek irányítása az államhatalom e célra történő felhasználása útján. A politikai intézmények ilyen körülmények között új jelentőségre tesznek szert. Már nem csupán olyan eszközök, amelyek a gazdasági rendszer védelmét szolgálják azon (belső vagy külső) erőkkel szemben, amelyek működését megzavarhatják, hanem ellenkezőleg: mindenekelőtt a gaz­dasági feladatok megvalósítását koordináló eszközök. Ilyenformán ez a rendszer nem működhet döntéseket hozó és végrehajtó szervek nélkül, amelyek megszabják az országban végbemenő, tömegméretű társadalmi folyamatok irányát.

A politikai problematika – a hatalom problematikája – ezáltal a társa­dalmi életközpontjába kerül. A politika a szocialista társadalomban bizo­nyos fokig azt a funkciót tölti be, amelyet a klasszikus kapitalizmusban a tőkés piac töltött be: a társadalmi integráció terrénuma, amely túlnyomó mértékben meghatározza a folyamatok jellegét és lefolyását a társadalmi élet egyéb, »nem-politikai« területein is." (Wiatr, 1980: 196.)

Látható: a tervező társadalmak szociológiájában, hatalmi és gazdasági rendszerük elemzéséből az a következtetés adódott, hogy ezek nem a piac által, hanem a politika által integrált társadalmak voltak. Ugyanis az állami tulajdon bázisán a felhalmozást és a fogyasztás, illetőleg a köz- és a magánfogyasztás közötti arányokat politikai döntések következtében alakították ki. Ez a felfogás azzal is alátámasztható, hogy a racionális redisztribúcióra épülő politikai berendezkedés volt az egypárti hatalom­gyakorlás – ahogy ezt annak idején, 1979-ben a Konrád-Szelényi szer­zőpáros alaposan leírta. De a konvergenciaelméletek idején például a kitűnő francia konzervatív gondolkodó, Raymond Aron (1962: 110-111.) is hasonló interpretációval állt elő, mint amilyet ebben a retropspektív magyarországi vitában Szigeti képviselt. Ugyanis nem a piaci nyereség­esélyekhez igazodó, magántulajdonos vállalkozók hozták az alapvető allokációs döntéseket, hanem az egypárti tervező mechanizmusban a Központi és a Politikai Bizottságok voltak ügydöntő makrogazdasági helyzetben. A tervalku közegében dőltek el a dolgok, nem pedig a pia­con. A polgárok sok ún. ingyenes közfogyasztást kaptak, nem fizettek személyi jövedelemadót, de alacsony fizetésekért dolgoztak ezekben a rendszerekben. Erősen nivelláló elosztás alakult ki, viszont igen magas volt a redisztribúciós hányad, amely Magyarországon 63-64%-ot tett ki. Innen indultak, s ehhez képest az átmenet a kapitalista piacgazdaság­ba a tulajdoni, a hatalmi és a politikai intézményrendszer és viszonyok megváltoztatását előfeltételezi: privatizációt, az elkülönült magántulaj­donos termelők piaci összekapcsolását és a politikai rendszer többpárti, pluralista jellegét. A társadalmi és gazdasági konfliktusok kanalizálása ugyanis elsődlegesen a pártokon keresztül, parlamenti közvetítéssel történik – érdekpluralista és pártcentrikus rendszerekben (Magyarország, Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Szlovénia stb.) vagy pedig vala­minő vezérdemokrácia formájában, amint ezt Putyin Oroszországában vagy más posztszovjet köztársaságokban láthatjuk.

1.2. Kornai János álláspontja

A nemzetközileg is jelentőset alkotó magyar közgazdász, Kornai Já­nos érdekes és értékelendő álláspontot fejtett ki az átmeneti országok állapotáról, teljesítményéről. Könyvének címe (Szocializmus, kapita­lizmus, demokrácia és rendszerváltás) – alighanem tudatosan – rímel J. Schumpeter világhírű munkájának címére (Capitalism, Socialism, and Demokracy), amely 1937-ben jelent meg először. Kornai sok-sok kutatása és könyve nyomán itt, ebben a nyolc tanulmányát tartalmazó kötetében egyfajta összegzésre vállalkozik. Világossá teszi, hogy egyfelől nem a transitology (transformational paradigm) álláspontjáról szemléli a kérdéseket, hanem a sokkal komplexebb „rendszerparadigma" mód­szertani álláspontjáról (lásd 8. tanulmányát, különösen 2007: 169-171.). Interdiszciplinárisan fogja fel a gazdasági kérdések megközelíthetőségét is. Másfelől egyértelmű, hogy közép-kelet-európai országok átmenete – a szó használható, csak a transitology módszere nem – világtörténelmileg miben unikális, egyedülálló (5. tanulmány, 7-81.). Nézzük megoldását, amely hat jellemző vonásban foglalja össze kutatási eredményeit a más­fél évtized alatt végbement nagy átalakulásról.

1. és 2. A változások a nyugati civilizáció fejlődésének fő irányaiban történtek: tehát a kapitalista gazdasági rendszer és a politikai demokrácia irányába.

3. Az átalakulások a társadalmi élet minden területét, szféráját érintet­ték, gazdaságot, ideológiát, politikát, jogot, társadalmi rétegződést.

4. Az átalakulás erőszakmentes volt, véres események és utcai harcok nélkül.

5. Mindez békés körülmények között ment végbe, sem háború nem előzte meg, sem idegen katonai megszállás nem történt.

6. Végül elképesztő gyorsasággal, egy-másfél évtized alatt megtörtént „a nagy átalakulás" (Polányi Károly leleményének átvételével).

Történelmi összehasonlítások nyomán pedig szerzőnk arra a követ­keztetésre jutott, hogy néhány (két, három vagy négy) jellemző máskor is előfordult már a világtörténelemben a gazdaság és a társadalom Great Transformation-je esetében, de az, hogy mind a hat jellemző egyszerre, egyidejűleg fejtse ki – a szerző szerint pozitívnak értékelt – hatását, eb­ben áll térségünk történéseinek egyedülállósága (2007: 88-93.).

Vajon valóban ennyire pozitív ez a mérleg? Mi itt a megfelelő mérték? Ugyanis annak nem sok nyomát látni, hogy ennek a térségnek az orszá­gai felzárkóztak volna a centrum-kapitalizmushoz. Egyikük sem lett valós versenytársa az OECD-országoknak. Ha nem csupán az egyedi-nemzeti fejlődési pályák szintjén elemzünk, hanem markánsan eltérő változatokat vetünk össze, mondjuk, a közép-kelet-európai, az orosz és a kínai utat, akkor meglepő eredményre juthatunk. Az összehasonlítás szempontját Groth (2003) is gyümölcsözően használja.

2. Átmeneti országok

2.1. Áttekintés

A kétpólusú világrend összeomlásával, a hidegháború megszűnésével a második világháború óta nem önálló országok sokasága nyerte visz-sza függetlenségét. Azonban ez a függetlenség nagy felelősséggel és hatalmas feladatokkal járt. A nagy, föderatív berendezkedésű országok (Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia) szétestek, s új, kicsiny, de relatíve egységesebb nemzetállamok sokasága jött létre a posztszovjet térségben. Sok kicsit viszont könnyű kezelni a divide et impera elve szerint – éppen geopolitikailag. A nyílt piacgazdaságra való átállás és a globalizáció felismerése, elfogadása és kiaknázása nagy terheket ró ezekre az országokra.

Az átmeneti gazdaságok két leghatalmasabb példája a jelenkorban Kína és Oroszország. Az ő esetükben Kelet-Európához képest az az egyik lényeges különbség, hogy politikailag önállóak. Közös bennük, hogy a méretük önmagában nehezíti, illetve példátlanul serkenti piac­gazdasági eredményeiket, hiszen hatalmas belső piaccal, munkaerővel és nyersanyagkészletekkel rendelkeznek, ugyanakkor a reformok és átszervezések lokális szinten történő érvényesítése nagyban meg­nehezedik és lelassul. Egyik ország sem rendelkezett piacgazdasági berendezkedéssel 1990 előtt. Oroszország esetén az átmenet gyors és traumatikus volt, míg Kína esetében máig tartóan lassú és fokozatos, ami sok szempontból lehetőséget biztosít a közgazdaságtan számára az átmenet módszereinek vizsgálatára.

2.2. Kelet-Európa átmeneti gazdaságainak történelmi jellegzetességei

A kelet-európai országok (Oroszország, Lengyelország, Magyarország, a volt Jugoszlávia, a volt Csehszlovákia, a balti államok, Románia, Moldáv Köztársaság, Bulgária) túlnyomó része hasonló történelmi viharoknak volt kitéve. Önálló államként csak nagyon kevés létezett a XX. század előtt, és a népcsoportok is gyakran vándoroltak be, illetve olvadtak össze, míg napjainkra – a jugoszláv háború kivételével jobbára konfliktusmentesen – homogén kultúrájú nemzetállamokká váltak. Bizonyos országok nem is léteztek sokáig, míg mások, mint a magyar vagy a lengyel királyság, többször is idegen hatalmak uralma alá kerültek. Magyarország a török uralom idején három részre szakadt, Lengyelországot pedig az orosz cár, a Habsburg és a porosz birodalom osztották fel egymás között. A balkáni országok török vagy magyar uralom alatt álltak, Csehország az osztrák uralkodók tartománya volt, a mai Szlovákia a magyar királyság része, a balti államok pedig orosz fennhatóság alatt álltak az utóbbi ezer év nagyobb részében. Sok országnak először az első világháborút köve­tően sikerült elnyernie függetlenségét a nagyhatalmaktól (Oroszország, Németország, Törökország, Osztrák-Magyar Monarchia). A hidegháború alatt, a tervgazdálkodás idejében természetesen a mai értelemben vett piacgazdaságtól jobbára elzártan zajlott a gazdasági élet. A Szovjetunió által irányított szocialista világpólus és az általa képviselt, piacgazdaságot elítélő ideológia, majd annak megszűnése számos problémát vetett fel a frissen önállósult országok számára. Az országok különválása máig nem ért véget, hiszen a jelentős föderatív államok megszűnése (Csehszlovákia szétválása, Jugoszlávia szétesése), illetve legújabban Montenegró szüle­tése a viszonyok bizonyos rendezetlenségére vall. (Kisteleki et. al. é. n.)

Rá kell mutatnunk arra is a nagy átalakulások lezárulta után, hogy Koszovó kérdése még messze nem jutott nyugvópontra. Geopolitikai kérdésnek fogható fel: lenyelik-e a szerbek az utolsó keserű pirulát is, s belemegy-e Oroszország (és Kína) abba, hogy az amerikaiak által támo­gatott kiválás nyomán nemcsak újabb presztízsveszteséget szenvednek el hagyományos befolyási övezetük további elvesztésével, hanem a közvetlen amerikai katonai jelenlét kiterjedjen a Balkánra is. Mellesleg ez az EU-nak sem igazán érdeke, de mivel nincs igazán egységes külpolitikája, ezért rendre nem tudja megszabni a tempót ott, ahol az euroatlanti szövetségen belüli ellentétek közegében kellene politizálnia. Az Európai Unió ugyanis roppant módon érintve van ebben a látszólag kis jelentőségű kérdésben: ha ugyanis a jelentős albán etnikai dominan­cia (80-90%-os) a kiválás ultima ratiója lehet más tényezők előtt, akkor ehhez az érvelésmódhoz a ma már az Unióhoz tartozó országok egyes nemzeti kisebbségei is kedvet kaphatnak (pl. a baszkok). A kiválással a kocka el van vetve. Nem véletlen, hogy a szlovák és a román vezetés kifejezte aggodalmait Koszovó kiválásával kapcsolatban, látva, hogy a Felvidéken, illetőleg Erdélyben élő magyar etnikai dominanciájú terüle­teken élők, illetve radikálisabb politikai képviselőik reményeket fűznek egy ilyen fejleményhez. A nem EU-tag Szerbiának – amely számára egy ilyen területi veszteség valóságos Trianon – pedig Koszovó kapcsán a Vajdaság vagy legalábbis bizonyos részei további kockázatokat hordoz­nak. Igaz, a nemzetközi tanácskozásokon Koszovó kiválásának unikális jellegét szokás hangsúlyozni. Azt, hogy nem lehet példa más országok kisebbségei számára. Csakhogy ami egyszer már megtörtént, az már fait accompli, precedens erejű (ha nem feltétlenül példaértékű is egyben). Egy igazán erős EU, különösen hosszú távon, egyáltalán nem érdeke az Egyesült Államoknak. így a Balkán destabilizációs tényezőit egy bizonyos mértékben érdekében áll melegen tartania.

2.3. Az európai átalakuló országok növekedési teljesítménye és zavarai

A GDP növekedésének szempontjából vizsgált másfél évtizedben Len­gyelország, Szlovénia, Albánia és Magyarország bizonyult vezetőnek, míg a leszakadók között Szerbiát és Montenegrót találjuk, ahol a háború súlyos visszaesést eredményezett (Csaba, 2006: 42.). Az új EU-tag Lit­vánia és Lettország lemaradottsága még a szovjet örökségnek tudható be, amelyet a külföldi működő tőke sem tudott kellően ellensúlyozni, Észtország kivételével. Lengyelország és Kelet-Németország radikális átalakítási módszere sikeresnek mondható, hiszen gyorsabb talpra állást biztosított, az 1990-es években azonban ez csak relatív előnyt jelentett az előnyösebb helyzetű országokhoz (pl. Magyarország) képest. 1992-től már növekedésnek indult a termelés, azonban Kelet-Németország az egyesülés folyamán létrejött problémák miatt nem volt olyan eredményes, mint az előbbi. 1994-ben indult meg általánosan a növekedés, azonban míg például Lengyelország, Szlovénia vagy Magyarország esetében (2006-ig) ez fenntarthatónak bizonyult, addig Románia és Csehország esetében még ezt sem mondhatjuk el.

A kis országok erős dependenciájára, függőségére sajnos jó példa hazánk is. Alighanem csak strukturális összefüggésekkel magyarázható, hogy egyfelől visszatérően komoly egyensúlytalansági problémák lép­nek fel (1994 és 1997 között a Bokros-csomag kiváltó oka, hasonlóan a 2006-tól jelentkező kormányzati megszorításokéhoz). A bérszínvonal (minimálbéren keresztüli) és a 800 ezer fős közalkalmazotti szféra addigi nyomorúságos bérének 2002-2006 közötti rendezése a fizetési mérleg megbomlását eredményezte. Ezért 2007-ben a kormány 5,6%-kal csök­kentette a reálbérszintet. De külső eladósodásunk mutatói sem kecseg­tetnek túlzottan sok mindennel. „Az államadósság nagyjából 80 milliárd dollár. Ennek talán ha 25 százalékát használtuk akár fogyasztásra, akár beruházásra, a döntő többségét a folyamatosan halmozódó kamatteherre fizettük ki. Ez a legdurvább és a legrosszabb adósságcsapda, amiből nagyon nehéz kikerülni. Az én számításaim szerint a Magyarországon foglalkoztatott 4 millió embernek nagyjából 2-3 évig ingyen kellene dol­goznia ahhoz, hogy visszafizessük az adósságot. Tehát ha semmilyen fizetést nem kapnának 2-3 évig, akkor tudnánk kijönni ebből az adósság­csapdából. így, hogy közben még fizetést is kapunk, azt gondolom, hogy 20-30, vagy akár 50 évet is igénybe vehet, jó gazdaságpolitika esetén – jellemezte helyzetünket a Nemzeti Bank exelnöke (Ezredvég, 2008/1. 105.). Másfelől az átalakulásban nagy szerepet játszó külföldi tőke domi­nanciája – némely pozitív hatása mellett¹ – egyoldalúan exportorientált gazdaságfejlesztéshez vezetett.

Sokat mond az átmeneti gazdaságokról és társadalmakról, ha -empirikus bizonyító anyagának ismertetése nélkül – összefoglaljuk a gazdaságszociológus Szalai Erzsébet álláspontját. Hazánkban az a gazdasági elit vált társadalmi struktúránkban és a politikai hatalomban való befolyását tekintve meghatározó helyzetűvé, amelyik a kulturális és politikai elittel szemben egyértelműen a globalizációs folyamat új le­hetőségei mentén tevékenykedett. így tudott megelőzni más eliteket és társadalmi csoportokat. Ennek a késő kádári technokráciának (a korábbi állami nagyvállalati vezetők, bankárok egy része, nagyvállalkozók és az állami gazdasági bürokrácia), illetőleg a hozzá kapcsolódó demokratikus ellenzéknek és új reformértelmiségnek nem volt öröklött magánvagyona, amellyel a gazdasági hatalmát megalapozhatta és kiterjeszthette volna. De volt szociális, kapcsolati és tudástőkéje, amelyet tőkefelhalmozása kiindulópontjául használhatott. Ezen az alapon lehetett P. Bourdieu tőke­konverzió-elméletét, fontos pontokon némiképp módosítva, dinamizálni és a hazai folyamatokra alkalmazni. Ha Held-Mc Grew (1998) nyomán „globalizációnak nevezzük azt a történelmi folyamatot, amely úgy alakítja át a társadalmon belüli viszonyokat és tranzakciókat, hogy ezáltal az in­terakció és a hatalomgyakorlás világrészeken átnyúló hálózatai jöjjenek létre", akkor nálunk az említett hatalmi csoportosulás vitte ezt végbe és vált maga is egyben a hálózat konstitutív részesévé. A nemzetközi szak­irodalom és Lányi Kamilla által pénzügyi szuperstruktúrának nevezett képződménnyel együttműködve sikeresen szervezte meg és szerezte meg a külpiaci nyitás körülményei között hatalmi dominanciáját. A politikai rendszerváltást követően – melyben a politikai elit volt a főszereplő és meghatározó – gyengültek az addigi domináns főszereplők társadalmi tőkéi. „Ez gazdasági hatalmi vákuumot eredményez a »gazdasági me-zőben«, melynek bázisán a késő kádári technokrácia krémje sajátos habitusától és ideológiájától vezérelve (politikai és neoliberális értelmiségi szövetségeseitől is megtámogatva) és a »szuperstruktúra« elvárásainak megfelelően a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvál­lalati vezetők gazdasági tőkéinek nagy részét átszivattyúzza, döntően külföldi befektetők, kisebb részt a hazai nagyvállalatok számára. […] a külföldi befektetők dominánssá tételével – legalábbis első látásra – a maga gazdasági tőkéjét is veszélyezteti, hiszen korábbi vezető gazdasági pozícióját más szereplőknek adja át. De valójában a tőkeelemek cseréje történik […] A késő kádári technokrácia krémje lemond hazai gazda­sági tőkéinek egy részéről azért, hogy egyrészt bővítse a nemzetközi, szociális és kulturális tőkéjét – a szuperstruktúra elismerje és honorálja teljesítményét -, másrészt, hogy egyes tagjai maguk is annak részévé válhassanak, és így hazai gazdasági tőkéiket nemzetközi gazdasági tőkévé konvertálhassák." (Szalai, 2001: 230.; kiemelések – V. I.)

Megállapítható: a posztszocialista államok a térség reorganizációja, gazdaságszerkezetének és hatalmi viszonyainak nagy változásai köze­pette is közepesen fejlett országok maradtak, talán a legjobban reagáló Szlovénia kivételével. Közelítésről-utolérésről az általánosság szintjén azonban aligha beszélhetünk.

2.4. Az orosz átalakulás

Az orosz átalakulás kezdete nem 1991-re (a SZU felbomlása), hanem valójában csak 1994-re tehető, hiszen az 1993. decemberi választást követően alakult ki az az elnöki adminisztráció, amely képes volt a gazdasági stabilizáció megkezdésére. Ehhez a dátumhoz igazítva a gazdasági növekedés és visszaesés a többi átmeneti gazdaság ritmusát követi (Csaba, 2006: 304-305.). Az összeomlás Csaba László szerint történelmileg szükségszerű volt, olyan belső tényezők okozták, amelyek a rendszer alkalmazkodóképességét meghaladó feladatokat állítottak az ország elé. Egy új államot kellett létrehozni, új határokkal, új hatásköri és illetékességi felosztással, az államadósság és a külképviseletek új államok közötti megosztásával, az egész adminisztráció átalakításával. Nem csoda hát, hogy a korszak bel-, illetve külföldi közgazdászainak javaslatai inkább csak eszmetörténeti jelentőségűek (ilyen volt például a Jelcin által felkarolt, Gorbacsov által elvetett Satalin-program – Krausz, 2003: 76-77.), mintsem tényleges megoldási lehetőségek voltak, hi­szen a megvalósításukhoz szükséges szervezési és adminisztrációs kapacitást már többszörösen túlterhelték más feladatok. A formális in­tézmények körében rendszervákuum keletkezett, és ezt az űrt informális intézmények töltötték ki, amelyek saját törvényekkel rendelkeztek. Ennek eredményeképpen a politika döntéseinek számos esetben a mellék­hatásai váltak meghatározóvá, míg elsődlegesen célzott hatásai csak töredékesen valósultak meg.

A polgári reformpolitika kialakítását és végrehajtását nagyban akadá­lyozta, hogy más posztszocialista országoktól eltérően nem került sor a demokratikus átalakulás mint végcél kitűzésére (Csaba, 2006: 45.). Nem dolgoztak ki új alkotmányt, ami a reformellenes erőknek jogi alapot adott például a föld magánkézbe adásának obstrukciójához. Ugyanakkor a Szovjetunióban kialakult mentalitás a jogi háttér hiányosságaival társulva a magántulajdon legitimációját nagyban megnehezítette, ami nagy visz­szatartó erő egy tőkés piacgazdaságra nézve. Ha elfogadjuk a Csaba László által képviselt „liberális paradigmát", amely az alkalmazkodni nem tudással magyarázza az összeomlást, akkor utólag szemlélve azt kell mondanunk: mintha mégiscsak létezett volna az a homo sovieticus, amin a nyugatiak egykor annyit gúnyolódtak. Az orosz társadalomból ti. éppen ezért hiányzott a polgári megegyezés képessége, ami számos jellegze­tességgel ruházta fel az orosz politikát és a gazdaságot is, mint amilyen például a privatizációs ügyek évtizedek múltán történő felülvizsgálata. Ahogy Krausz Tamás általánosítva írja: „Az államfüggő orosz burzsoázia [.] (osztály)tudatában van annak, pontosabban (osztály)tudatalattijának meghatározó komponense, hogy kisajátításának nincsen társadalmi legitimációja, és nem is lehet" (2003: 137.). Történelmileg szinte egye­dülálló módon a szovjet birodalom önmagát számolta fel; nem felkelés, külső hódító vagy vesztett háború következménye volt a bukás, hanem maguk a pártvezető elitek bontották szét a Szovjetuniót, mégpedig egy azt ellenző népszavazás (1991. március 17.) eredményének dacára. Történészek kimutatták, hogy a dezintegrációs folyamatok 1990 után voltak érzékelhetőek (Krausz – Sz. Bíró, 2003: 46-48.), s hogy ebben a helyi, tagköztársasági elitek fokozatosan álltak a jelcini kiválási politika mellé (ezt Krausz [2003: 76-84.] dokumentumokkal is igazolja).

Rontotta a reformtörekvések esélyeit, hogy Vlagyimir Putyin közigaz­gatási központosításáig a helyi hatalom volt túlsúlyban a központival szemben az átalakulás során. 1995-ben az infláció mérséklődött és 1996-ban évi 50% alá süllyedt, ami a központi hatalom megszilárdulá­sával egy időben történt. 1997-ben az éves infláció már csupán 14,7% volt. Csaba (2006: 308.) szerint ezek az adatok azt sugallják, hogy maga az orosz átalakulás folytán előállt transzformációs visszaesés hasonló a közép-európai országok átlagos visszaeséséhez (kb. a GDP 20%-a). 1998-ban Oroszország konjunkturális jellegű visszaesést élt át, melynek súlyosságát a monetáris politika hiányosságai fokozták. A közép-európai országokhoz hasonlóan az infláció mérséklődésével a tartós növekedés is megjelent, fellendültek a kereskedelmi és piaci folyamatok.

A GDP alakulása Oroszországban 1998-2004 (évi átlagos változás, %)
1998	1999	2000	2001	2002	2003	2004
-5,3	6,4	10,0	5,1	4,7	7,3	6,9
Forrás: Csaba, 2006: 349. (Statisztikai melléklet a 10. fejezethez).

 

Az infláció alakulása Oroszországban 2000-2004
2000	2001	2002	2003	2004
20,8%	21,6%	15,8%	13,7%	10,9%
Forrás: Csaba, 2006: 309.

Egy francia kutató-professzor, Jean Radvanyi hosszú távot tekintve ér­tékeli Putyin kétarcú Oroszországát. Elemzései nagyon hasonlóak ahhoz, ahogy Krausz Tamás a neoliberális modernizáció útjával való szakításként jellemezte a jelcinizmus csődje után fellépő, Putyin-féle elnöki rendszert (Krausz, 2003: 109-138.). Hangsúlyozza, hogy némiképpen irányított demokráciáról van szó, de a vezér sikereinek kulcsa éppen abban áll, hogy 1999 után képes volt megállítani országa destabilizálódását. Ennek belső és külső okai – visszatekintve – egyaránt jól láthatóak. A kaotikus jelcini reformok belülről gyengítették meg az államot, számos régió és köztársaság törvényhozása szembeszállt a szövetségi intézményekkel, cégóriások vonhatták ki magukat adó- és illetékfizetési kötelezettségeik alól. Mindenütt virágzott a korrupció és a nepotizmus. Kívülről pedig „az Egyesült Államok és atlanti szövetségesei példátlan támadást indítottak annak érdekében, hogy csökkentsék Moszkva befolyását egész hagyo­mányos hatalmi övezetében. [.] [Oroszországot] bizonyos nyersanyagok szállítójának másodlagos szerepére kell kényszeríteni, amelyek kiter­melése ráadásul csak a nagy nyugati társaságok részvétele révén lesz lehetséges." (Radvanyi, 2007: 4.) Putyin az ezen helyzetből való kilábalás érdekében épített fel egy eredményes stratégiát: visszaszerezte – esz­közökben sem válogatva – a nyersanyag-jövedelmek feletti ellenőrzést, reorganizálta az orosz ipart és a régiókban felbomlott orosz intézmény­rendszert, megtörte az oligarchiákat. A termelés először 2006-ban érte el az 1991 előtti szintet. Az elnöki adminisztráció sikerei egyben a karizma­tikus vezető sikereit hozták, amiben szerepet játszott az is, hogy a szilárd politikai többség fenntartásáért Putyin némely demokratikus szabadság­jogot korlátoz (párt- és egyesületbejegyzés, tv-csatornák ellenőrzése, fölöttébb gyanús személyi ügyek stb.). A gazdaság kapitalista átalakulása és a hatalomgyakorlás autoriter módja közötti feszültség fennáll, de Putyin „felvilágosult abszolutizmusát" az eredmények és a jól megválasztott és helyzetadekvát hazafias újjáépítési retorika jól ellensúlyozzák.

A 2002 és 2007 közötti időszakban az olaj tartósan magas ára a vártnál nagyobb növekedést hozott Oroszországnak anélkül, hogy a szerkezeti és versenyképességi problémákkal igazán szembenézett volna és azokra megoldást dolgozott volna ki. Bár a hatás természetesen előnyös volt, azonban kizárólag nyersanyagkivitel és hagyományos indusztrializáció alapján nyilvánvalóan nem lehet hosszú távon egy modern (tehát posztindusztriális) gazdaságot működtetni. Tehát ez a reorganizáció és világgazdasági energiaár-szökés kétségtelenül növekedést eredménye­zett, ugyanakkor a tényleges gazdasági fejlődés feltételeinek megterem­tése a háttérbe szorult, jóllehet a növekedéselmélet klasszikus képviselői (Solow, Kuznets és Chernery) már fél évszázada a műszaki fejlődést és a nem műszaki, inkább társadalmi és szervezeti innovációt nevezték meg a növekedés hosszú távú forrásaként. Oroszország hatalmas visszaesése, majd reorganizációja azonban messze elmarad Kína 30 éve tartó evolutív pályájához képest.

2.5. Egy különleges eset: Kína evolutív fejlődése. Államszocializmus vagy kognitív kapitalizmus?

Kína számára a 80-as évek elején elindított „nyitás" politikája volt az a minőségi ugrás, amellyel elkezdte lerombolni a maga köré emelt fala­kat. Ennek következtében óriási léptékű, tartós, folyamatos változások játszódtak és játszódnak le a félkontinensnyi országban. Kulcsár Kálmán (2007) idézi Alain Peyrefitt megfigyeléseit, amelyek már a mai Kína tíz legfontosabb jellemző vonását rögzítik. „(1) Nagy létszámú és állandóan gyarapodó lakosság. A jelzett időben két és félszer annyian éltek ott, mint Európában. (2) Akkora területen fekszik, mint Európa az Atlanti-óceántól az Uralig. Egy ilyen terület – ahogy annak idején Montesquieu írta – nagy birodalmat és »despotikus uralmat« feltételez, éspedig (3) sokfajta etnikai ellentéttel. Kínában akkor több mint ötvenhat nemzetiség élt. (4) Ötezer éves kifinomult kultúrával rendelkezik, és a legrégibb a ma is élő civili­zációk közül. Ez a civilizáció az egyetlen, amely a kezdetétől mind a mai napig megszakítás nélküli, éspedig négyezer évre visszamenő, krono­logikusan ismert történelemmel rendelkezik. (5) Az országot, különböző szélsőségekkel, többfajta éghajlati viszony jellemzi. (6) A hódoltsági és a belső uralmi viszonyai is többfélék. A császárnak, kormányzónak, a hivatalnoknak, az apának, az ősöknek való alávetettséggel formájában és tartalommal. Mindezek meghatározott rendet alkotnak, e rendeknek megfelelő alávetettséggel, amelyet csak a lázadások szakítanak meg.

(7) Nagy létszámú, mondhatni tömeges parasztság él az országban, és

(8) sokfajta egyenlőtlenség jellemző a lakosságra. (9) Az ország nagy befolyást gyakorolt és gyakorol a szomszédaira, de a világra is. A kínai találmányok, a tudás és ismeret – csak egy-két példát említve: a kultúra, a technika stb. területén – jelentősen befolyásolták akár távoli országok fejlődését is. (10) Az országban azonban mai is sokféle gyanakvás él a szomszédok és a távolabbi világ iránt. Ötszáz éve alakult ki és ma még távolról sem oszlott el (sőt, a második világháborút követő évtizedekben meg is erősödött) a külső világgal és az idegenekkel szemben. Ellentét­ben Japánnal, még ma is félnek attól, hogy a nyugatiak felborítják, vagy legalábbis megzavarják a kínai rendet." (Kulcsár, 2007: 7-8.)

Ezek valós jellemzők, adottságok, éspedig máig hatóak. Kiegészítve és rátérve a gazdasági összefüggésekre, különlegesség az is, hogy Kína legnagyobb városainak többsége a tengerparti övezetben található. Ezek a városok történelmileg jelentős kereskedelmi és ipari kultúrával rendelkeznek. A csúcstechnológiai ipari zónák, az állami szintű gazdasági és technológiai zónák, a különleges gazdasági övezetek, a nyitott part menti városok, a nyitott városok, a szabadkereskedelmi területek és az exportra termelő zónák kialakítása évtizedeket vett igénybe.

A kínai fejlődés egyik érdekes megoldása a különleges gazdasági öve­zetek létrehozása, amelyek célja a külföldi működő tőke (Foreign Direct Investment) generálása és a szerkezetváltáshoz szükséges technológi­ák megszerzése volt. A modernizált termelés és a nagyhatalmi pozíció elérése tette az exportot a kínai gazdaság növekedésének motorjává. Kína gazdasága az elmúlt két évtizedben évi 9,5%-os bővüléssel büsz­kélkedhetett, és az infrastrukturális beruházások magas értéke mellett az export dinamikus bővülése vezérelte. A GDP összege alapján Kína a negyedik helyre lépett elő a világranglistán.

Kína természetesen számos problémával küzd. A nagyfokú urbanizá­ció jelentősen befolyásolja az ott élő tömegek szociális tudatát, rontja a városi élet minőségét. A nagyfokú mobilitás a közösségek átértékelődé­sét eredményezi, ami a tradicionális közösségcentrikusság előnyeinek elvesztésével fenyeget. A kínai kormány a különleges kedvezmények eltörlésével egyenlő esélyeket próbál teremteni a régiók között. 1990 óta a regionális jövedelmek között nagyfokú különbségek érezhetőek, az enklávé jellegű fejlődés valószínűleg folytatódik. Egyes közigazgatá­si területek humán erőforrásokkal való ellátottsága jelentős mértékben kisebb, a középső és határ menti vidékeken a humán erőforrások, illetve a tárgyi feltételek hiánya nehezíti a felzárkózást. Összefoglalva: „Kína megmaradt duális gazdaságnak. A különleges gazdasági övezetek zárványszerűen fejlődtek. Az állam földterületet adott át, adókedvezmé­nyeket nyújtott és biztosította a szükséges közlekedési infrastruktúrát. Ez azonban elegendő volt ahhoz, hogy Kína egyre több területen váljon a világgazdaság vezető exportőrévé: kezdve a textilipari termékekkel, folytatva a műanyag gyermekjátékokkal, eljutva egészen a műszaki cikkek összeszereléséig. A lehengerlő kínai áruexport és az egyre erő­södő kínai tőkeexport mögött azonban különféle belső ellentmondások is kimutathatók. Az elemzők elsősorban a bankrendszer gyengeségeire mutatnak rá, és nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a növekedési rekordok ellenére az egy főre eső GDP az amerikainak kb. egyhatoda, és ez az alacsony jövedelem a kínai versenyképesség egyik legfontosabb tényezője." (Andor, 2007: 29.)

Érdemes Kína perspektíváiról, értékeléséről két álláspont bemutatásá­val összehasonlító elemzést készítenünk. A gazdasági tényezők elem­zését itt is kiegészítjük társadalmi, kulturális és politikai aspektusokkal, hiszen éppen ez az az ország, amelynek fejlődése rámutat a gazdaság gazdaságon kívüli, ideológiai, politikai és a tradíciókat jelenbe integráló tényezők jelentőségére.

1. Kína a „magyar úton" jár, csak idő kérdése, hogy a gazdasági válto­zások politikai pluralizmushoz vezessenek. A gazdasági modernizáció, amelynek etalonjait a centrum-kapitalizmus szolgáltatja, szükségképpen átalakítják a politikai berendezkedést. A központosított, monolitikus hatalom helyére pluralista szerkezetű politikai tagoltság lép, és annak valaminő intézményesülése. Összegezzük egy kínai szerzővel az ebbe a típusba tartozó okfejtéseket, érveket.

Fang Jue (1998) a demokrácia jegyében a kínai átalakulásról és mo­dernizációról úgy vélte, hogy az átalakulásnak a szabad és általános vá­lasztások útján kell haladnia. A Népi Kongresszusnak független, modern törvényhozó hatalommá válása a párt és a kormány teljes elválasztásán kell hogy nyugodjék. A sajtó, a publikálás és a társulás szabadsága ve­zet a politikai pártok és a kormány közötti viszony modernizálásához, a központosított hatalom megszűnéséhez.

A gazdasági diszkriminációt egyenlő versenyfeltételekkel kellene fel­számolni, szektorsemlegességgel, a társadalmi tulajdoni formák élvezte védelmek leépítésével (amint ez kezdetben Magyarországon is történt). A magántulajdon és a magánvállalkozás legyen szabad, bár a mono­polizálódást szerzőnk szerint korlátozni kellene. Külföldi vállalkozások minden szektorban tevékenykedjenek, a stratégiai jelentőségű ágazatok sem lehetnek kivételek ez alól, és a kínai piacot minden tekintetben meg kell nyitni. A belső piac védelme eszerint nem modern.

Az állami gazdálkodást javaslata szerint közgazdálkodássá kelle­ne átváltoztatni. A kormányzati szabályozó tevékenységnek pedig piackonformmá kell válnia. Előtérbe kell állítani az emberi jogokat és a kultúra spirituális egységesítő erejét, amellyel a hagyományos és nagyon sokféle kínai territóriumok modern társadalommá alakíthatóak. A balol­dali időszak régi és lejárt kultúrájához való ragaszkodás gátja a szellemi vitalitásnak és a modern kulturális fejlődésnek – foglalja össze Kulcsár (2007: 159-162.) a kínai szerző nézeteit.

Eléggé egyértelmű, hogy itt a gazdaságban, a politikában, az állam szerepfelfogásában és a kultúra területein is a mai centrum-kapitalizmus szelleme a mintaadó. A feladat a sajátosságok között történő recepció, átvétel, mert a kínai út javasolt menete a népköztársaságból a köztársa­ság felé vezet. A nyugatitól gyökeresen eltérő kultúra és életmód kevés szerephez jut, hasonlóan ahhoz, hogy a jelenlegi pártirányításos politikai rendszernek milyen gazdasági és országos integrációt fenntartó funkci­onális összefüggései vannak. Azért nem tarthatóak nagyon előrelátónak az ehhez hasonló perspektívák, mert a KKP által vezetett fokozatos reformok 30 éve beváltak, és sokkal sikeresebbek, mint például az orosz átalakulás és jó néhány európai átmeneti ország esete. Más országok­hoz hasonlóan sok strukturális anomáliája elemezhető a mai Kínának (területi fejlettségbeli egyenlőtlenségek, falusi munkanélküliség, belső migráció, a rurális reform szükségessége, az urbanizáció elmaradása az iparosodástól stb.). Arra azonban, hogy a politikai pluralizmussal és a magántulajdon előtérbe állításával ezek a strukturális inkompatibilitások rendeződnének, nem sok jel mutat.

Hasonló felfogást képvisel Victor Nee és Sonja Opper, amikor Kínát „politikai kapitalizmus"-ként mutatják be. A szerzők „elutasítják azt a feltételezést, hogy az óriási országban teljesen kifejlett piacgazdaságról volna szó. Kiemelik, hogy az állam nemcsak szabályozza a vállalatok működési környezetét, hanem közvetlenül bele is avatkozik döntéseikbe. A rendszert átmenetinek látják, és egyfajta hibrid gazdasági rendnek tekintik, amely előbb-utóbb valamilyen más modell irányában tovább fog fejlődni" – összegzi álláspontjukat Andor (2007: 30.). Implicite ez pedig a gazdasági, értsd: nem központosított politikai hatalommal kiegészített kapitalizmus. Magunk részéről azt gondoljuk, hogy a Peyrefitt említette sajátosságok aligha teszik lehetővé és idézik elő, hogy Kína ebbe az irányba „nyugatosodjon".

2. Világrendszer-elméleti megközelítésben az aktuálisan is döntő kér­dés, hogy melyek a kritériumai az államszocialista Kína különállóságá­nak egy kapitalista berendezkedéshez képest. Meddig nem az, és mitől kezdve lesz az? Annyi nyilvánvaló, hogy a hagyományok és kulturális tradíciók nyomán, azoktól megerősítetten itt az uralmi formák hordoz­zák a specifikumokat. Ma is Montesquieu-re kell hagyatkoznunk? Nagy síkságokon, óriási tömegű lakosság mellett a despotizmus az adekvát uralmi forma?

Giovanni Arrighi számára evidencia: a délkelet-ázsiai, évszázados sinocentrikus hűbérajándék-kereskedelmi rendszerre épülnek a mai gazdasági folyamatok is. A térség országhatárokon átívelő üzleti vállal­kozásai jogilag független egységek informális (nem hivatalos) hálózatára támaszkodnak, amelyekben a japán termelő és kereskedelmi cégek ná­luk honos szerződési/alvállalkozói rendszere e regionális üzleti hálózatok létrehozásában jól kiegészült a tengeren túli kínai üzleti diaszpóra tevé­kenységével. Utóbbiak legújabb kori felfutása és terjeszkedése szorosan összefügg a Kínai Népköztársaság negyedszázada tartó, óriási tempójú gazdasági növekedésével és a világpiacra való visszatérésével. Arrighival szólva: jelentős az a kapcsolódás – a kereskedelmi és pénzügyi műve­leteknek az áramlása -, amely a jelenkori kínai kapitalista diaszpórákat a szárazföldi Kína gazdasági tevékenységéhez köti.

„A szárazföldi Kína visszafogadása a térség és a világpiac gazdasá­gaiba olyan állam visszatértét jelentette, amelynek demográfiai mérete, tömeges munkaerőforrása és növekedési potenciálja messze kimagaslott a térségben működő többi állam közül, az Egyesült Államokat is ideértve […] Biztos, ami biztos, a népi Kínát a kapitalista világgazdaság forgalmi­adó-hierarchiájának csupán legalacsonyabb szintjein fogadták vissza a térség és a világ piacai." (Arrighi, 1996: 182.) Kína hazai termelésének és külkereskedelmének hihetetlen lendülete ellenére az egy főre jutó GNP-je – világpiaci árakhoz viszonyítva – változatlanul a világ egyik legalacsonyabb értékét mutatja. Éppen a nyolcvanas évek vége óta robbanásszerűen beáramló külföldi tőkebefektetések képezik a GDP (tehát az összes belföldi termelés) évi átlagos, 8-10%-os növekedését. Ezen GDP-növekedés ipari szektorra jutó részének a felét pedig külföldi befektetések adják. A külföldi tőkének adott államkapitalista koncesszi­ók építik jelentős részben a Kínai Népköztársaságot, zömében olyan sajátos, vegyes tulajdoni szerkezettel, amelyben a többségi tulajdonos a kínai állam. Vonzerejét a tömegesen rendelkezésre álló, alacsony költségű és jó képességű, szorgalmas munkaerő jelenti. Ugyanakkor Kína egyik legnagyobb sikerének a 400 milliós szegénység felszámo­lását tekinthetjük. A 80-as évektől kölcsönös érdekeken alapuló szoros politikai szövetség alakult ki a KKP és a külföldi kínai tőkés vállalkozók között. Utóbbiak kiváló lehetőségeket kapnak ahhoz, hogy kereskedelmi és pénzügyi közvetítő tevékenységük révén profithoz jussanak. A KKP pedig „miközben fejleszthette a szárazföldi Kína belföldi gazdaságát, azonközben egyúttal támogathatta a nemzeti egyesítés eszméjét is, az »egy nemzet – két rendszer« elv alapján" (Arrighi, 1996: 183.).

Az ezen iskolához kapcsolódó magyar kutató szerint (Szigeti, 2005: 153-154.) „valóban két különböző társadalmi rendszerről van szó, mert az államszocialista Kína annak ellenére sem olvad bele a térség egé­szének délkelet-ázsiai színekkel tarkított kapitalista arculatába, hogy óriási teret nyitott a külföldi tőkebehozatalnak, és árugazdaságként jól illeszkedik a régió egészéhez".

Miért és/vagy mennyiben nem olvadt bele Kína a tőkés dominanciájú, egyenlőtlen és hierarchikus világgazdaságba? Azért és annyiban nem olvadt be, „mert nem adta fel tulajdonviszonyaiban jelentősen vegyessé váló gazdasága feletti jogi, politikai és pénzügyi szabályozó hatalmát. Belső társadalmi és területi egyenlőtlenségeinek kezelésében, népesség­szaporulatának eredményes szabályozásában, gazdasága integrációjá­ban, fejlesztési terveiben rendelkezik az államszocializmusra jellemző, nélkülözhetetlen tulajdonságokkal: a felhalmozás és a fogyasztás, illetőleg utóbbin belül a köz- és magánfogyasztás arányainak megha­tározásával. Ha nemzeti valutáját »szabadon« átválthatóvá alakítaná (tehát a vásárlóerő-paritástól függetlenített árfolyam-meghatározottságra térne át, következésképpen a globális valutapiac alakulásához igazo­dó pénznemmé tenné azt, elveszítené gazdaságpolitikai szabályozó szerepét), ha lemondana a makrogazdasági koordinációról,² melyek a nemzetgazdaság nem piaci, politikai integrációs típusának legfonto­sabb feltételei, s jelentős köztulajdoni szektorokat is feltételeznek, akkor válna az államszocialista kísérlet visszamenetté, akkor teljesedne ki a gazdaság feletti magánhatalom, s akkor válna a Kínai Népköztársaság is – előbb-utóbb a jelzőtlen, polgári köztársaság államformájában – a tőkés uralmi és felhalmozási rendszer részévé. Mindez, noha a nyers, politikai szocializmusok átmeneti jellegéből adódóan, hosszú távon egy­általán nem kizárt" – mondja az uralkodó felfogástól eltérően Szigeti Péter (2005: 154.), mégsem gondolja, hogy ez már csak idő kérdése volna, hogy a gazdaság mozgásba hozott erői szükségszerűen átalakítanák a rendszer állami, politikai, ideológiai felépítményét, megváltoztatnák a hatalom jellegét.

A saját arculatú, a térségben egyetlen szuverénnek mondható állam­szocialista országban ötezer éves civilizációs és uralmi tradíciók szól­hatnak a történelmileg is számottevő, sok szempontból eredményes modernizációs kísérlet folytatódása mellett. Ahogy Szigeti (2005: 155.) dialektikusan mondja: „Kína csak úgy része a tőkerendszernek, hogy nem-része annak". Átmeneti ország, csak nem világos, hogy saját koráb­bi énjétől, önállóságát megőrizve egy új, modern Kína felé halad-e, vagy átmenete egyben beilleszkedés lesz-e a tőkés világgazdaság őt megillető hierarchiaszintjébe. Közép- és Kelet-Európában az átmeneti országok zöme, akár sikeresen, akár sikertelenül, de elvileg és potenciálisan csatlakozott a Nyugat „washingtoni konszenzus" által kicövekelt útjához. Kína izgalmasabb. Nagyobb egység, hosszabb kifutással és alternatív lehetőségekkel. Megőrzi államszocialista karakterét? Előfordulhat az is, hogy az itteni evolutív pálya államszocializmusa egyfajta kognitív kapi­talizmust produkál? Vegyes tulajdonformájú piacgazdaságot, politikailag központosított, makrogazdasági koordinációval, amely jobban megőriz­heti saját identitását a globális kapitalizmus körülményei között is? Olyat, amelyik tanult a közép- és kelet-európai országok elvegyüléséből. Ezt a problémát szerettük volna gondolatilag érzékelhetővé tenni.

Irodalom

Andor László (2007): Összehasonlító gazdaságtan. ZSKF, Budapest.

Arrighi, Giovanni (1992): A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújí­tása. Eszmélet, 15-16. sz. 145-180.

Arrighi, Giovanni (1996): Kelet-Ázsia felemelkedése és az államközi rendszer elsorvadása. Eszmélet, 30. sz. 169-197.

Aron, Raymond (1962): Dix-huit legons sur la société industrielle. Gallimard, Paris.

Czeglédi Pál (2005): Verseny és gazdasági növekedés az átementi gazdaságok­ban. Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi Kar.

Csaba László (2006): Fölemelkedő Európa. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Groth, A. (2003): China in comparative perspective. The Journal of East Asian Affairs, vol. XVII., no. 2.

Held, David-McGrew, Anthony (1998): The end of the Old Order? Globalisation and the Prospect for World Order. Review of International Studies, 24 (o), de­cember, 219-243., idézi Szalai Erzsébet: A „globális hatalom" természete, Élet és Irodalom 50. évf. 18. 2006. május 5.

Jue, Fang (1988): Program for Democratic Reform Journal of Democracy, Vol. 9. No. 4. Idézi Kulcsár (2007).

Kisteleki K. – Lövétei I. – Nagyné Szegvári K. – Pomogyi L. – Rácz L. (é. n.): Egyetemes állam- és jogtörténet. Polgári kor. (Szerk. Rácz Lajos.) HVG Orac, Budapest.

Kornai János (2007): Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Krausz Tamás (2003): Jelcinizmus a történelem mérlegén; Putyin és az orosz kapi­talizmus. Mindkettő in uő: Lenintől Putyinig. Tanulmányok és cikkek 1994-2003. La Ventana, Budapest.

Krausz Tamás – Sz. Bíró Zoltán (2003): Peresztrojka és tulajdonáthelyezés. Ta­nulmányok és dokumentumok a rendszerváltás történetéből a Szovjetunióban (1985-1991). Magyar Ruszisztikai Intézet, Budapest.

Kulcsár Kálmán (2007): Kína a világpolitikában. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Narojek, Winicjusz (1979): A tervező társadalom. Közgazdasági és Jogi Könyv­kiadó, Budapest.

Radvanyi, Jean (2007): Vlagyimir Putyin kétarcú Oroszországa. Le Monde diplomatique, II. évf., december (magyar kiadás).

Schumpeter, J. A. (1980): A gazdasági fejlődés elmélete. Vizsgálódás a vállalkozói profitról, a tőkéről, a hitelről, a kamatról és a konjunktúraciklusról. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Stiglitz, Joseph E. (2003): A globalizáció visszásságai. Napvilág Kiadó, Buda­pest.

Quin Hui (2006): Small goverment, big society? What is the role for the state in the Chinese transition process? Social Research, vol. 73., no. 1.

Szalai Erzsébet (2001): Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapita­lizmusban. Aula, Budapest.

Szigeti Péter (2005): Világrendszernézőben. Globális „szabadverseny" – a világ­kapitalizmus jelenlegi stádiuma. Napvilág Kiadó, Budapest.

Szigeti Péter (2007): Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok. In Krausz T. – Szigeti P. (szerk.): Államszocializmus. Értelmezések – viták – tanulságok. L'Harmattan, Budapest, 11-52.; Reflexiók a vitáról: uo. 256-273.

Tálas Barna (2006): Kína – a 21. század leendő hiperhatalma. Külügyi Szemle, V. évf. 1-2.

Wallerstein, Immannuel (1983): A modern világgazdasági rendszer kialakulása. A tőkés mezőgazdaság és az európai világgazdaság eredete a XVI. században. Gondolat, Budapest.

Wiatr, Jerzy (1980): A politikai viszonyok szociológiája. Kossuth, Budapest. (Ere­deti lengyel kiadás: 1977.)

Jegyzetek

1 Ilyennek tekinthető a gazdasági növekedésben játszott szerepük, valamint a technikai-technológiai recepcióban és a munkakultúra-munkafegyelem terén történt előrelépésük.

2 Az alkalmazott eszközök felől Stiglitznél Kína azért a globalizációhoz való fokozatos és sikeres alkalmazkodás példája, mert kereskedelmében és pénzpia­cainak liberalizációjában körültekintő politikája révén el tudta kerülni a szomszédos kelet-ázsiai országokban bekövetkezett, nagy áldozatokkal járó pénzügyi válsá­gokat (Stiglitz, 2003: 75, 78.).

 

1. jelenet

Parlamenti politikusok köztulajdon megteremtésére kötelezik a mező­gazdasági és ipari termelőket.

2. jelenet

Parlamenti politikusok eltulajdonítják a termelők meg nem fizetett mun­kájából származó köztulajdont.

3. jelenet

Parlamenti politikusok bevezetik a termelők alkotmányos fosztogatásá­nak jogállami rendszerét.

4. jelenet

Politikusok a lopott pénzből tisztes jövedelmet juttatnak maguknak.

5. jelenet

Politikusok a lopott pénzből médikusokat (honi nyelven: gondolatgyógy­ászokat) alkalmaznak azzal a feladattal, hogy elvonják a meglopottak figyelmét a fosztogatás jogállami rendszeréről.

6. jelenet

Politikusok a lopott pénzből fegyvereseket alkalmaznak azzal a feladattal, hogy elvegyék a meglopottak kedvét a fosztogatás jogállami rendszeré­nek alkotmányellenes bírálatától.

7. jelenet

Politikusok nemzetközi katonai szervezetbe léptetik be az országot, hogy a meglopottakkal szemben külföldi védelmet is biztosítsanak ma­guknak.

8. jelenet

Politikusok önkéntes társadalmi (civil társadalmi) segítőket keresnek, akik elterelik a figyelmet a fosztogatás jogállami rendszeréről.

9. jelenet

Politikusok átveszik a Vadnyugati Égő Csipkebokortól a közvélemény formálásának Tíz Parancsolatát:

1. Parancsolat

Az állam médikusai következetesen hallgassanak a jogállami fosztoga­tásról. Beszéljenek bármi egyébről, és beszéljenek állandóan.

Ezzel erősítik a nemzeti egységet és védelmezik a jogállami fosztoga­tás rendszerét. Ezzel szolgálják meg a jövedelmüket.

Az önkéntes társadalmi segítők a jogállami fosztogatásról való beszéd helyett akármi másról beszéljenek. A másról beszéléssel tudják legha­tékonyabban erősíteni a nemzeti egységet és védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét.

E feladat ellátását belső késztetésre, külön állami fizetség nélkül vég­zik. (Állami kitüntetésük ajánlott.)

2. Parancsolat

Az állam médikusai folyamatosan foglalkozzanak a politikusokkal. Ké­szítsenek felméréseket a politikusok népszerűségéről. Az eredményeket tegyék közzé, magyarázzák, elemezzék. Dicsérjenek politikusokat, és dicsérjék az ellenfeleiket. Bírálják meg a politikusokat, és bírálják meg az ellenfeleiket. Érveljenek megválasztásuk mellett, és érveljenek megválasztásuk ellen. Érveljenek ellenfeleik megválasztása mellett, és érveljenek ellenfeleik megválasztása ellen.

Az állam médikusai ezzel erősítik a nemzeti egységet és védelmezik a jogállami fosztogatás rendszerét. Ezzel szolgálják meg a jövedelmüket.

Az önkéntes társadalmi segítők foglalkozzanak sokat a politikusokkal. Beszéljenek róluk, írjanak róluk. Dicsérjenek politikusokat, és dicsérjék az ellenfeleiket. Bírálják meg a politikusokat, és bírálják meg az ellenfeleiket. Érveljenek megválasztásuk mellett, és érveljenek megválasztásuk ellen. Érveljenek ellenfeleik megválasztása mellett, és érveljenek ellenfeleik megválasztása ellen.

Az önkéntes társadalmi segítők a politikusokról való beszéléssel tud­ják hatékonyan erősíteni a nemzeti egységet és védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladat ellátását belső késztetésre, külön állami fizetség nélkül végzik. (Állami kitüntetésük ajánlott.)

3. Parancsolat

Az állam médikusai folyamatosan foglalkozzanak a politikai pártokkal. Készítsenek felméréseket a politikai pártok népszerűségéről. Az ered­ményeket tegyék közzé, magyarázzák, elemezzék. Dicsérjenek politikai pártokat, és dicsérjék az ellenfeleiket. Bírálják meg a politikai pártokat, és bírálják meg az ellenfeleiket. Érveljenek hatalomra juttatásuk mellett, és érveljenek hatalomra juttatásuk ellen. Érveljenek ellenfeleik hatalomra juttatása mellett, és érveljenek ellenfeleik hatalomra juttatása ellen.

Az állam médikusai ezzel erősítik a nemzeti egységet és védelmezik a jogállami fosztogatás rendszerét. Ezzel szolgálják meg a jövedelmü­ket.

Az önkéntes társadalmi segítők foglalkozzanak sokat a politikai pár­tokkal. Beszéljenek róluk, írjanak róluk. Dicsérjenek politikai pártokat, és dicsérjék az ellenfeleiket. Bírálják meg a politikai pártokat, és bírálják meg az ellenfeleiket. Érveljenek hatalomra juttatásuk mellett, és érveljenek hatalomra juttatásuk ellen. Érveljenek ellenfeleik hatalomra juttatása mellett, és érveljenek ellenfeleik hatalomra juttatása ellen.

Az önkéntes társadalmi segítők a politikai pártokról való beszéléssel tudják hatékonyan erősíteni a nemzeti egységet és védelmezni a jogál­lami fosztogatás rendszerét. E feladat ellátását belső késztetésre, külön állami fizetség nélkül végzik. (Állami kitüntetésük ajánlott.)

4. Parancsolat

Az állam médikusai foglalkozzanak sokat az állami fosztogatás nem jogállami formáival. Bírálják a köztulajdonra hivatkozó meg nem fizetett munka rendszerét. Bizonygassák hosszasan, hogy az a rendszer milyen gazdaságtalan. Bizonygassák hosszasan, hogy az a rendszer mennyire korlátozza az egyének szabadságát. Hangsúlyozzák, hogy a magántulaj­donra hivatkozó meg nem fizetett munka rendszere sokkal hatékonyabb. Hirdessék, hogy a jogállami fosztogatás rendszere megnöveli az egyének szabadságát. Gerjesszenek feszültséget, szítsanak gyűlölködést az elté­rően vélekedők között. így segítsék elő, hogy az emberek ne a jelennel, a jogállami fosztogatás gyakorlatával foglalkozzanak, hanem világnézeti, értelmezési, értékrendbeli különbségeikkel.

Az állam médikusai így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladatuk ellátásával szolgálják meg a jöve­delmüket.

Az önkéntes társadalmi segítők foglalkozzanak sokat a köztulajdonra hivatkozó meg nem fizetett munka rendszerével. Különösen sokat vitat­kozzanak arról, hogy szocializmusnak, államszocializmusnak, államka­pitalizmusnak, kommunizmusnak vagy sztálinizmusnak kell-e nevezni. Dicsérjék pozitívumait. Sorakoztassák fel történelmi és elméleti érdemeit. Bizonygassák, hogy az a rendszer mennyivel igazságosabb. Bizonygas­sák, hogy abban a rendszerben mennyivel jobb az embereknek, mert mindenki dolgozhat. Gerjesszenek feszültséget, szítsanak gyűlölködést az eltérően vélekedők között. így segítsék elő, hogy az emberek ne a jelennel, a jogállami fosztogatás gyakorlatával foglalkozzanak, hanem világnézeti, értelmezési, értékrendbeli különbségeikkel.

Az önkéntes társadalmi segítők a múlton való vitatkozás elősegítésé­vel hatékonyan tudják védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladat ellátását belső késztetésre, külön állami fizetség nélkül végzik. (Állami kitüntetésük ajánlott.)

5. Parancsolat

Az állam médikusai foglalkozzanak sokat azzal, hogy mi a baloldal és mi a jobboldal. Érveljenek amellett, hogy valójában baloldali a jobboldali szélsőség (SZDSZ). Érveljenek amellett, hogy valójában jobboldali a baloldali konzervativizmus (sztálinizmus). Érveljenek amellett, hogy valójában baloldali a globalizációellenes jobboldal (MIÉP). Bizonyítsák be, hogy a politikai palettán nincs is baloldali párt. Bizonyítsák be, hogy a politikai palettán nincs is jobboldali párt. Mutassák ki, hogy a baloldal és a jobboldal kategória jelentése homályos, sokértelmű, használata félrevezető, értelmetlen, és továbbra is ragaszkodjanak e szavak hasz­nálatához. Gerjesszenek vitákat, és a viták során ugrasszák egymásnak a szövetségeseket.

Az állam médikusai agitáljanak, érveljenek, bizonygassanak. Toboroz­zanak híveket a jobboldal számára. Bátorítsák és hitegessék a baloldal ellenségeit. Toborozzanak híveket a baloldal számára. Bátorítsák és hitegessék a jobboldal ellenségeit. Érjék el, hogy az egyszerű dolgozókat a politikai vezetők közötti különbségek, ellentétek foglalkoztassák. Érjék el, hogy az egyszerű dolgozókat a politikai pártok közötti különbségek, el­lentétek foglalkoztassák. Érjék el, hogy ezekről beszélgessenek, ezekről vitatkozzanak, ezekkel kapcsolatos nézeteltérésük miatt acsarkodjanak egymásra, gyűlöljék meg egymást.

Az állam médikusai így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladatuk ellátásával szolgálják meg a jöve­delmüket.

Az önkéntes társadalmi segítők foglalkozzanak sokat azzal, hogy mi a baloldal és mi a jobboldal. Érveljenek amellett, hogy valójában baloldali a jobboldali szélsőség. Érveljenek amellett, hogy valójában jobboldali a baloldali konzervativizmus. Érveljenek amellett, hogy valójában baloldali a globalizációellenes jobboldal. Bizonyítsák be, hogy a politikai palettán nincs is baloldali párt. Bizonyítsák be, hogy a politikai palettán nincs is jobboldali párt. Mutassák ki, hogy a baloldal és a jobboldal kategória jelentése homályos, sokértelmű, használata félrevezető, értelmetlen, és továbbra is ragaszkodjanak e szavak használatához. Gerjesszenek vitákat, és a viták során ugrasszák egymásnak a szövetségeseket.

Az önkéntes társadalmi segítők agitáljanak, érveljenek, bizonygassa­nak. Toborozzanak híveket a jobboldal számára. Bátorítsák és hitegessék a baloldal ellenségeit. Toborozzanak híveket a baloldal számára. Báto­rítsák és hitegessék a jobboldal ellenségeit. Érjék el, hogy az egyszerű dolgozókat a politikai vezetők közötti különbségek, ellentétek foglalkoz­tassák. Érjék el, hogy az egyszerű dolgozókat a politikai pártok közötti különbségek, ellentétek foglalkoztassák. Hogy ezekről beszélgessenek, ezekről vitatkozzanak, ezekkel kapcsolatos nézeteltérésük miatt acsar­kodjanak egymásra, gyűlöljék meg egymást.

Az önkéntes társadalmi segítők így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladat ellátását belső késztetésre, külön állami fizetség nélkül végzik. (Állami kitüntetésük ajánlott.)

6. Parancsolat

Az állam médikusai foglalkozzanak sokat a bérmunkásokat fosztogató tőke származási helyének különbségeivel.

Az állam médikusai agitáljanak a nemzeti tőke érdekében. Védel­mezzék a patrióta nemzeti tőkét a gátlástalanul mohó külföldi tőkével szemben. Érveljenek amellett, hogy a hazai tőke támogatása munka­helyeket teremt, ezáltal csökkenti a munkanélküliséget. Bizonyítsák be, hogy a hazai tőke támogatása csökkenti a tőkés rendszernek való kiszolgáltatottságot.

Az állam médikusai agitáljanak a külföldi tőke érdekében. Védelmez­zék a felvilágosult külföldi tőkét a korlátolt, provinciális hazai tőkével szemben. Érveljenek amellett, hogy külföldi tőke becsalogatásával lehet csökkenteni a munkanélküliséget, ezért kedvezményeket kell nyújtani a külföldi tőkének. Bizonyítsák be, hogy a külföldi tőkeberuházások növelik az ország versenyképességét, ezáltal csökkentik a nemzet kiszolgálta­tottságát a tőkés világrendszernek.

Az állam médikusai agitáljanak, érveljenek, bizonygassanak. Tobo­rozzanak híveket a nemzeti tőke számára. Bátorítsák és hitegessék a külföldi tőke ellenségeit. Toborozzanak híveket a külföldi tőke számára. Bátorítsák és hitegessék a hazai tőke ellenségeit. Érjék el, hogy a tulaj­donnélkülieket a tőkések közötti különbségek, ellentétek foglalkoztassák. Érjék el, hogy ezekről beszélgessenek, ezekről vitatkozzanak, és ezekkel kapcsolatos nézeteltérésük miatt ugorjanak egymásnak, gyűlöljék meg egymást.

Az állam médikusai így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladatuk ellátásával szolgálják meg a jöve­delmüket.

Az önkéntes társadalmi segítők foglalkozzanak sokat a bérmunkásokat fosztogató tőke származási helyének különbségeivel.

Az önkéntes társadalmi segítők agitáljanak a nemzeti tőke érdekében. Védelmezzék a patrióta nemzeti tőkét a gátlástalanul mohó külföldi tőkével szemben. Érveljenek amellett, hogy a hazai tőke támogatása munkahelyeket teremt, ezáltal csökkenti a munkanélküliséget. Bizonyít­sák be, hogy a hazai tőke támogatása csökkenti a tőkés rendszernek való kiszolgáltatottságot.

Az önkéntes társadalmi segítők agitáljanak a külföldi tőke érdekében. Védelmezzék a felvilágosult külföldi tőkét a korlátolt, provinciális hazai tőkével szemben. Érveljenek amellett, hogy külföldi tőke becsalogatásá­val lehet csökkenteni a munkanélküliséget, ezért kedvezményeket kell nyújtani a külföldi tőkének. Bizonyítsák be, hogy a külföldi tőkeberuházá­sok növelik az ország versenyképességét, ezáltal csökkentik a nemzet kiszolgáltatottságát a tőkés világrendszernek.

Az önkéntes társadalmi segítők agitáljanak, érveljenek, bizonygas­sanak. Toborozzanak híveket a nemzeti tőke számára. Bátorítsák és hitegessék a külföldi tőke ellenségeit. Toborozzanak híveket a külföldi tőke számára. Bátorítsák és hitegessék a hazai tőke ellenségeit. Érjék el, hogy a tulajdonnélkülieket a tőkések közötti különbségek, ellenté­tek foglalkoztassák. Érjék el, hogy ezekről beszélgessenek, ezekről vitatkozzanak, és ezekkel kapcsolatos nézeteltérésük miatt ugorjanak egymásnak, gyűlöljék meg egymást.

Az önkéntes társadalmi segítők így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladat ellátását belső késztetésre, külön állami fizetség nélkül végzik. (Állami kitüntetésük ajánlott.)

7. Parancsolat

Az állam médikusai foglalkozzanak sokat nemzeti és faji kérdésekkel.

Érveljenek a nemzeti hagyományok ápolása, a nemzeti gyökerek fon­tossága, a nemzeti jellem fölénye mellett. Mutassanak rá a szomszédos népek hibáira, hiányosságaira, fogyatékosságaira. Szítsanak ellentétet a határon inneni idegen nemzetiségűekkel szemben. Bizonyítsák be egyes fajok alacsonyrendűségét.

Az állam médikusai tiltakozzanak a faji megkülönböztetés, a rasszizmus ellen. Hangsúlyozzák, hogy be kell fogadni a határon inneni idegen nem­zetiségűeket. Hirdessék a népek egyenrangúságát, egyenértékűségét.

Az állam médikusai agitáljanak, érveljenek, bizonygassanak. Tobo­rozzanak híveket és ellenségeket a rasszizmus számára. Toborozzanak híveket és ellenségeket az antirasszizmus számára. Bátorítsák a naci­onalizmust és bátorítsák a nacionalizmus ellenségeit. Bátorítsák a koz-mopolitizmust és bátorítsák a kozmopolitizmus ellenségeit. Érjék el, hogy az egyszerű dolgozókat ne a tőketulajdon és a tőkének kiszolgáltatott bérmunkások ellentéte foglalkoztassa, hanem az ezt elfedő nemzeti, faji hovatartozás, nemzeti, faji rokonszenv, ellenszenv. Érjék el, hogy ezekről beszélgessenek, ezekről vitatkozzanak, és gyűlöljék meg egymást az ezekkel kapcsolatos nézeteltérésük miatt.

Az állam médikusai így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladatuk ellátásával szolgálják meg a jöve­delmüket.

Az önkéntes társadalmi segítők foglalkozzanak sokat nemzeti és faji kérdésekkel.

Érveljenek a nemzeti hagyományok ápolása, a nemzeti gyökerek fon­tossága, a nemzeti jellem fölénye mellett. Mutassanak rá a szomszédos népek hibáira, hiányosságaira, fogyatékosságaira. Szítsanak ellentétet a határon inneni idegen nemzetiségűekkel szemben. Bizonyítsák be egyes fajok alacsonyrendűségét.

Az önkéntes társadalmi segítők tiltakozzanak a faji megkülönbözte­tés, a rasszizmus ellen. Hangsúlyozzák, hogy be kell fogadni a határon inneni idegen nemzetiségűeket. Hirdessék a népek egyenrangúságát, egyenértékűségét.

Az önkéntes társadalmi segítők agitáljanak, érveljenek, bizonygassa­nak. Toborozzanak híveket és ellenségeket a rasszizmus számára. Tobo-

rozzanak híveket és ellenségeket az antirasszizmus számára. Bátorítsák a nacionalizmust és bátorítsák a nacionalizmus ellenségeit. Bátorítsák a kozmopolitizmust és bátorítsák a kozmopolitizmus ellenségeit. Érjék el, hogy az egyszerű dolgozókat ne a tőketulajdon és a tőkének kiszol­gáltatott bérmunkások ellentéte foglalkoztassa, hanem az ezt elfedő nemzeti, faji hovatartozás, nemzeti, faji rokonszenv, ellenszenv. Érjék el, hogy ezekről beszélgessenek, ezekről vitatkozzanak, és gyűlöljék meg egymást az ezekkel kapcsolatos nézeteltérésük miatt.

Az önkéntes társadalmi segítők így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladat ellátását belső késztetésre, külön állami fizetség nélkül végzik. (Állami kitüntetésük ajánlott.)

8. Parancsolat

Az állam médikusai foglalkozzanak sokat demokrácia és fasizmus kér­désével.

Nyilvánítsák ki, hogy míg egyes demokratikus politikai pártok demok­ratikusak, addig más demokratikus politikai pártok fasiszták. Mutassanak rá a demokratikus állam értékeire. Hívják fel a figyelmet a demokratikus államhatalom sebezhetőségére. Találjanak vagy kreáljanak néhány tucat állampolgárt, aki szélsőséges szamárságokat beszél. Nagy nyilvánosság előtt rettegjenek attól, hogy ők meg fogják dönteni a demokratikus rendet. Mozgósítsanak a demokratikus jogállam védelmére.

Az állam médikusai agitáljanak, deklaráljanak, érveljenek, bizonygas­sanak, tiltakozzanak. Érjék el, hogy a jogállami fosztogatás áldozatai meg akarják védeni demokratikus fosztogatóikat antidemokratikus fosz­togatóikkal szemben.

Az állam médikusai így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladatuk ellátásával szolgálják meg a jöve­delmüket.

Az önkéntes társadalmi segítők foglalkozzanak sokat demokrácia és fasizmus kérdésével.

Nyilvánítsák ki, hogy míg egyes demokratikus politikai pártok demok­ratikusak, addig más demokratikus politikai pártok fasiszták. Mutassanak rá a demokratikus állam értékeire. Hívják fel a figyelmet a demokratikus államhatalom sebezhetőségére. Találjanak vagy kreáljanak néhány tucat állampolgárt, aki szélsőséges szamárságokat beszél. Nyilvánosan rettegjenek attól, hogy ők meg fogják dönteni a demokratikus rendet. Mozgósítsanak a demokratikus jogállam védelmére.

Az önkéntes társadalmi segítők agitáljanak, deklaráljanak, érveljenek, bizonygassanak, tiltakozzanak. Érjék el, hogy a jogállami fosztogatás áldozatai meg akarják védeni demokratikus fosztogatóikat antidemokra­tikus fosztogatóikkal szemben.

Az önkéntes társadalmi segítők így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladat ellátását belső késztetésre, külön állami fizetség nélkül végzik. (Állami kitüntetésük ajánlott.)

9. Parancsolat

Az állam médikusai foglalkozzanak sokat egyes személyekkel.

Tartsák titokban az önállóan gondolkodó és cselekvő egyéniségek törekvéseit. Hozzanak divatba a veszélytelen szürke állományból egyes személyeket, és csináljanak belőlük sztárt. Beszéljenek, írjanak arról, hogy sztárok milyen frizurát viselnek. Beszéljenek, írjanak arról, hogy sztárok milyen viseletet hordanak. Beszéljenek, írjanak arról, hogy sztá­rok hol laknak, hogyan élnek. Beszéljenek, írjanak sztárok szokásairól. Beszéljenek, írjanak sztárok utazgatásairól. Beszéljenek, írjanak sztárok költekezéseiről. Beszéljenek, írjanak arról, hogy sztárok milyenek voltak akkor, amikor még nem voltak sztárok: mit csináltak csecsemőkorukban, mit csináltak kisgyermekkorukban stb. Beszéljenek, írjanak sztárok sze­mélyes kapcsolatairól, intim kapcsolatairól, intim kapcsolatainak változá­sairól. Beszéljenek, írjanak a sztárok botrányairól. Beszéljenek, írjanak arról, hogy melyik sztárnak kitől van gyereke. Beszéljenek, írjanak arról, hogy melyik sztárt ki pénzeli.

Az állam médikusai csináljanak sztárt a rendszerre veszélytelen sze­mélyekből, csináljanak szenzációt a sztároltakból, majd feledkezzenek meg róluk, és alkossanak új sztárokat a helyükbe. Érjék el, hogy a jogállami fosztogatás áldozatai ne a saját helyzetükkel és cselekvési lehetőségeikkel foglalkozzanak, hanem az éppen aktuálisan sztároltak külső megjelenésével, szokásaival, élményeivel, a sztárokkal kapcsolatos pletykákkal, botrányokkal.

Az állam médikusai így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladatuk ellátásával szolgálják meg a jöve­delmüket.

Az önkéntes társadalmi segítők foglalkozzanak sokat egyes szemé­lyekkel. Magasztalják egyesek kiválóságát, és kritizálják egyesek szel­lemi vagy jellembeli fogyatékosságait. Mindig az egyes személyekkel foglalkozzanak. Soha ne azokkal a társadalmi viszonyokkal, amelyeknek hordozói az egyes személyek. Soha ne azokkal a társadalmi szerepekkel, feladatokkal, amelyeket betöltenek az egyes személyek. Soha ne azok­kal a személytelen társadalmi hatalmakkal és funkciókkal, amelyeknek öntudatlan megszemélyesítői, kiszolgálói az egyes személyek egyes cselekedetei.

Az önkéntes társadalmi segítők érjék el, hogy a jogállami fosztogatás áldozatai ne a saját helyzetükkel és cselekvési lehetőségeikkel foglal­kozzanak, hanem az éppen divatos pletykák, aktuális botrányok kössék le érdeklődésüket, maradék energiáikat.

Az önkéntes társadalmi segítők így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladat ellátását belső késztetésre, külön állami fizetség nélkül végzik. (Állami kitüntetésük ajánlott.)

10. Parancsolat

Az állam médikusai foglalkozzanak sokat megvásárolható élmények népszerűsítésével.

Tereljék el a figyelmet a személyes, a személyiségből fakadó, sze­mélyiséget megnyilvánító, egyedi személyiséget gazdagító örömökről. Tereljék el a figyelmet a személyes alkotás okozta örömökről, a sze­mélyiség önállóságának, erejének megtapasztalásából fakadó egyedi élményekről.

Keltsék föl az érdeklődést a legkülönbözőbb megvásárolható élmények (események, szolgáltatások, divatos áruk) iránt.

Hozzanak a köztudatba eseményeket, látványosságokat. Agitáljanak kihagyhatatlanságuk mellett. Minél többeket győzzenek meg arról, hogy ott kell költekezniük.

Propagáljanak szolgáltatásokat. Vegyenek rá minél többeket, hogy ezekre a készen kapott kellemességekre fordítsák idejüket és pénzüket.

Vásároltassanak újdonságot. Hozzanak divatba és tukmáljanak minél többekre újabb és újabb árukat. Nem nagy baj, ha nem használják ezeket az árukat – elég, hogy megvásárolták.

Az állam médikusai érjék el, hogy az állampolgárok a vásárlást és a fogyasztást tekintsék életük értelmének, életük legfontosabb céljának. így tudják elterelni a figyelmüket a jogállami fosztogatásról. Érjék el, hogy az állampolgárok minél többet vásároljanak, hiszen minden vásárlással anyagilag is támogatják az államot.

Az állam médikusai így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladatuk ellátásával szolgálják meg a jöve­delmüket.

Az önkéntes társadalmi segítők foglalkozzanak alternatív élmények népszerűsítésével. Keltsék föl az érdeklődést az állam médikusai által kevésbé propagált megvásárolható élmények iránt.

Agitáljanak egészséges alternatív szolgáltatások mellett. Hozzanak divatba és tukmáljanak minél többekre egészséges alternatív árukat.

Az önkéntes társadalmi segítők érjék el, hogy minél több állampolgár az alternatív áruk fogyasztását tekintse élete fő céljának. így tudják elte­relni a figyelmüket a jogállami fosztogatásról. Érjék el, hogy az állampol­gárok a drágább, alternatív árukat vásárolják, hiszen minden vásárlással anyagilag is támogatják az államot.

Az önkéntes társadalmi segítők így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladat ellátását belső késztetésre, külön állami fizetség nélkül végzik. (Állami kitüntetésük ajánlott.)

*

A jogállami fosztogatás rendszerét az árutermelő bérmunkások anya­gilag finanszírozzák. (Jogállami fosztogatásuk, ezért bérmunkával való ellátásuk ajánlott.)

A Tibetben nemrégiben kitört zendülés és erőszak a lehető legrosszabb­kor jött a Kínai Kommunista Párt számára – Kína épp a maga nagy pilla­natára készül a világ színpadán. Az idei nyári olimpiai játékok házigazdá­jaként lehetőséget kap a rongyrázásra, arra, hogy látványos fejlődésével büszkélkedhessen, a világ elé tárja impozáns városait és közlekedési hálózatát. Kína azt reméli, hogy bemutatót adhat a kapitalizmus csodái­ból, és hogy bebizonyíthatja a kritikus szemmel vizslató világburzsoázia számára: immár felkészült arra, hogy belépjen a klubba.

Másfelől viszont a kínai rezsim régóta igyekszik letagadni a gyors fejlődést kísérő komoly problémákat és ellentmondásokat. A kínai ka­pitalizmus, a „harmonikus társadalom" építése körül a világon minden rendben van. De az újabb tibeti fejlemények fellebbentették a fátylat, és ízelítőt adtak a KKP-nak abból, amitől a legjobban retteg.

„A Nyugat fejlesztése"

A kínai kapitalizmus egyik legfőbb ellentmondása – a területileg és szo­ciálisan egyenlőtlen fejlődés – robbant most a rezsim arcába. A kapitaliz­mus sebes és intenzív fejlődése Kínában főleg a keleti tartományokban és a tengerparti régiókban zajlik. E területek masszív gazdagságot hal­moztak fel, nyaktörő ütemű fejlődést és expanziót éltek át. De a nyugati régiókban és a vidéki területeken az infrastruktúra épp csak hogy össze nem omlott. Ahogy a kínai nagyvárosok és part menti területek meggaz­dagodtak, úgy szegényedett el a kínai vidék. A forradalom vívmányait a vidéki területeken felszámolták vagy elsorvasztották. Ez „vendégmunká­sok" valóságos hadseregét teremtette meg, szegényparasztok tömegeit, akik csapatostul nyomulnak a nagyvárosokba annak reményében, hogy az ott talált munka révén képesek lesznek életben tartani családjaikat. Miután eljutnak a városokba, ott rendszerint a legrosszabb, legalacso­nyabb bérezésű munkák várnak rájuk, miáltal egy rendkívüli mértékben elnyomott, társadalom alatti osztály jön létre. Az ez idáig soha nem látott léptékű urbanizáció egy sor társadalmi és gazdasági ellentmondást te­remtett Kínában, amely időzített bombaként ketyeg.

Miközben a kommunista párt a kapitalizmus rohanó ütemű fejlesztésé­vel van elfoglalva, a rezsim minden zavaró tényezőtől megriad. A KKP-t megrémíti a lakosság bármely rétegének körében jelentkező elégedetlen­ség – legyen szó akár a parasztságról, akár a munkanélküliek seregéről, a sok nemzetiség valamelyikéről vagy a munkásosztályról. A KKP, amely ellentmondások lőporos hordóján ül, tudja, hogy bármiféle nyugtalanság­ból kipattanhat az a szikra, amely végül előidézi a robbanást.

A „harmonikus társadalom" kifejlesztésére vonatkozó terv része­ként Peking elindította a „nyugat-kínai fejlesztés" programot, amely a szegényebb nyugati régiók infrastruktúrájának fejlesztését, illetőleg a jövedelmi és vagyoni különbségek kiegyenlítését célozta. E program hat tartományt, öt autonóm tartományt (köztük Tibetet) és a jelentékeny Csungcsing önálló közigazgatási egységet foglalja magában. Ezek Kína összterületének 70%-át teszik ki, mégis a lakosságnak csupán 29%-a él itt, és a gazdasági össztermék 16%-a termelődik meg e területeken.

A baj csak az, hogy noha a program valóban enyhített valamit az inf­rastruktúra és az ipari struktúra elmaradottságán, egyszersmind egy sor új társadalmi és gazdasági ellentmondást teremtett, amely elmérgesítette a tibeti nemzeti problematikát.

A kínai forradalom és Tibet

1912-ben Tibet de facto függetlenné vált Kínától. Az azt megelőző két évszázadban Tibetet számos imperialista hatalom hódította meg, foglalta el és annektálta. 1914-ben a Nagy-Britannia, Kína és Tibet által megkötött egyezmény értelmében Külső-Tibet, a mai Tibeti Autonóm Terület, kínai fennhatóság alá került. Ám Kína nem avatkozhatott be az adminisztratív ügyekbe – ez bizonyos mértékű autonómiát adott a dalai lámának és kormányának. Kína Belső-Tibetet (vagyis Kham és Amdo tartományokat – ezek most Csinghaj, Kanszu, Szecsuán és Jünnan tartományok részei) is átengedte. A polgárháború hosszú évei és a Japánnal vívott háború alatt Kína nagyrészt figyelmen kívül hagyta Tibetet, vagyis az utóbbi többé-kevésbé független volt.

Tibet ekkortájt igencsak messze volt attól a spirituális paradicsomtól, amelynek sokan képzelik. Egy sor egyedülálló történelmi körülménynek köszönhetően – nagyrészt a földrajzi helyzetéből adódó izoláció miatt -Tibetet évszázadokon keresztül szinte érintetlenül hagyta a történelem sodra, és az ország még mindig az abszolút feudalizmus uralmát nyög­te. Tibet teljesen alulfejlett volt, ipar nélkül, a meghatározó gazdasági tevékenység az önellátó mezőgazdaság volt. Minden föld, vagyon és a teljes állatállomány a lámák és a nemesség tulajdonában volt. Még hogyha létezett volna is számottevő tibeti burzsoázia, a kínai és orosz megfelelőjéhez hasonlóan az is túl későn lépett volna a történelem szín­padára. Tibetben nem volt polgári forradalom vagy palotaforradalom, amely elindíthatta volna a változást, a modern termelést és technikát stb. A történelmi feladatot egy másik erőnek kellett elvégeznie. Amikor megérkezett a kínai Vörös Hadsereg, magával hozva az oktatási rend­szert, földreformot, villamosítást és a modern ipart – nem beszélve a modernebb és jobban felszerelt hadseregről -, ugyan milyen esélye lehetett volna a tibeti teokráciának?

Az 1949-es kínai forradalom után Mao, részben nacionalizmusa és han¹  sovinizmusa miatt, nem utolsósorban pedig mivel attól tartott, hogy az imperialista hatalmak a dalai lámát arra használhatják, hogy Tibetből ellenforradalmi akciókat indítsanak Kína ellen, végül pedig mivel „ütkö­zőzónát" kívánt létesíteni Kína és potenciálisan ellenséges szomszédai között, úgy döntött, hogy Tibetet Peking uralma alá vonja.

Ekkorra Lhásza lényegében visszanyerte az ellenőrzést Belső-Tibet felett. 1950-ben Mao parancsára a vörös hadsereg bevonult a csamdói területre, gyorsan szétzúzva a tibeti hadsereg ellenállását. A vörös had­sereg Közép-Tibet felé vonult, majd Lhászától 200 km-re, a kínaiak által Külső-Tibet határaként számon tartott ponton megállt. Mivel nem voltak nagyarányú csapatszállításra alkalmas utak, és a kínai csapatok nem voltak hozzászokva ezekhez a magasságokhoz, Mao tárgyalásokba kezdett Lhászával.

A szuronyok fenyegetésének árnyékában Tibet és Kína aláírta a Tizenhét Pontos Egyezményt, amelynek értelmében Tibet a népköztár­saság részévé vált. A már kínai fennhatóság alá került Kham és Amdo tartományokat a szomszédos kínai tartományokhoz csatolták (ezeket már a korábbi, több nemzedéken át tartó kínai bevándorlás gyakorlatilag „kínaizálta"), míg a dalai láma fennhatósága alatt maradt területek auto­nómiát kaptak, méghozzá továbbra is a lámák kormányzása alatt.

A kínai ellenőrzés alatt álló területeken keresztülvitték a teljes földre­formot. Eltörölték a rabszolgaságot és a jobbágyságot. A lámákat és a nemességet kisajátították, a földet pedig szétosztották a parasztok között. A parasztságot felfegyverezték, és besorozták a közművek építéséhez. Iskolák és kórházak nyíltak a korábbi templomokban és a lámák egykori lakóhelyein, valamint közút épült Kína és Lhásza között, amelyet végül elvezettek egészen az indiai, nepáli és pakisztáni határig.

Ezek az intézkedések, a szóban forgó területek tervgazdaságba való betagozódásával együtt, valódi haladást és előrelépést jelentettek a pa­rasztság és a tibeti szegények számára. A tibeti parasztság, legalábbis a kezdeti szakaszban, támogatta a kínai maoistákat, mivel a forradalom számukra valódi jótéteményeket hozott.

Mao hithű sztálinistaként (és saját „új demokrácia"-elméletének szelle­mében) valójában megegyezésre, „egységfrontra" törekedett Lhászával és a lámákkal. A lámák fennhatósága alatt maradt területeken a hagyo­mányos kormányzat és az arisztokrácia a helyén maradt, sőt Peking anyagi támogatásában részesült. Miközben a kínai fennhatóság alatt álló tibeti területeken végbement a földreform, Mao a következőt írta a dalai láma által ellenőrzött területekről:

„Ami Tibetet illeti, sem a földbérleti díjak csökkentését, sem agrár­reformot nem szabad kezdeményezni legalább két vagy három évig. Míg Hszincsiangban² több százezer han nemzetiségű ember él, addig Tibetben elenyésző a számuk, vagyis hadseregünk itt teljesen eltérő, kisebbségi pozícióban találja magát. Teljes mértékben két politikai feltéte­len múlik, hogy sikerül-e megnyernünk a tömegeket, és megingathatatlan helyzetbe hozni magunkat. Az egyik a szigorú gazdálkodás, amely a hadsereg saját szükségletre történő termelésével párosul – így befolyást gyakorolhatunk a tömegekre -, ez a legfontosabb…"

„Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy megnyerjük a dalait és a legfelső vezető réteg nagyobbik részét, és elszigeteljük a csekély számú rossz elemeket. Ennek révén elérhetjük a tibeti gazdasági és politikai rendszer fokozatos, vértelen átalakulását néhány év alatt; más­felől fel kell készülnünk arra az eshetőségre is, hogy a rossz elemek belerántják egy felkelésbe a tibeti csapatokat, és megtámadnak minket – hadseregünknek erre az esetre is készen kell állnia. Minden a szigorú gazdálkodáson és a hadsereg saját szükségletére folytatott termelésen múlik. Csak akkor érhetjük el céljainkat, ha ezt a politikát tesszük meg munkánk sarokkövévé. A másik fontos vezérfonal, amelyet lehetséges és szükséges is követnünk, kereskedelmi kapcsolatok létesítése Indiával és országunk belsejével annak érdekében, hogy biztosítsuk a Tibetből és Tibetbe áramló ellátmányok általános egyensúlyát, hogy a tibeti nép életszínvonala semmi esetre se csökkenjen hadseregünk ottani jelenléte miatt, inkább emelkedjen erőfeszítéseinknek köszönhetően. Ha nem tudjuk a termelés és kereskedelem kettős problémáját megoldani, elve­szítjük tibeti jelenlétünk anyagi bázisát. Ezt a rossz elemek kihasználják, szünet nélkül ellenünk fogják bujtogatni a nép elmaradott elemeit és a tibeti csapatokat, és a sokak egyesítésére és a kevesek elszigetelésére irányuló politikánk hatástalan marad és kudarcot vall."

„Egyébiránt két lehetőség van. Az egyik, hogy a felső rétegek irányá­ban folytatott egységfront-politikánk, a sokak egyesítésére és a kevesek elszigetelésére irányuló politikánk megteszi hatását, és a tibeti nép fo­kozatosan közeledik felénk, így a rossz elemek és a tibeti csapatok nem mernek fellázadni ellenünk. A másik lehetőség, hogy a rossz elemek gyengének és megfélemlíthetőnek látnak minket, felkelésbe rántják a tibeti csapatokat; ez esetben hadseregünk ellentámadásban védi meg magát, jól célzott csapásokat mérve rájuk." (Tibeti munkánk politikájáról. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának direktívája. – Kieme­lések – R. L.)

Mao tehát ahelyett, hogy a tibeti népet igyekezett volna egyesíteni an­nak érdekében, hogy elsöpörje elnyomóit (a lámákat és a földesurakat), inkább a dalai lámával és e legfelsőbb uralkodó réteggel próbált egység­frontot létesíteni – innen jön az ötlet, hogy a bérleti díjak csökkentése és az agrárreform még évekig nem jöhet szóba. Mao a nemeseket és a lámákat igyekezett megbékíteni. Ez nem kommunista politika.

A KKP Kínában is hasonlóval próbálkozott. E próbálkozás szükség­képpen kudarcra volt ítélve. A történelem során soha egyetlen uralkodó osztály se egyezett ki egy olyan forradalommal, amely arra készült, hogy elvegye tulajdonát és hatalmát. Nem a lámák klikkjén belüli „csekély szá­mú rossz elem" akart szembeszállni a KKP-val, hanem az egész uralkodó osztály. Továbbá ez a politika keveset tett azért, hogy megnyerje a tibeti tömegeket, akik felháborodva nézték, ahogy a kommunisták egyesülnek az ő elnyomóikkal.

A feladat ebben a helyzetben egy valódi, az összes elnyomottat magában foglaló egységfront szervezése lett volna, a tibeti parasztok, munkások és az egyéb elnyomott nemzetiségek egyesítése a kínai elnyo­mottakkal annak érdekében, hogy elsöpörjék és kisajátítsák az uralkodó osztályokat. Mao a legfelső körökben keresett támogatást a tömegek elnyeréséhez, amikor a valódi feladat az lett volna, hogy a tömegek támogatását elnyerjék e felső rétegek megdöntéséhez.

Az ellenforradalom és a nemzeti kérdés

Amint az sejthető volt, a lámák és a nemesség, miután a KKP által uralt területeken elvesztette minden tulajdonát és földjét, felkelést indított a CIA támogatásával. A felkelés – amelyet az arisztokraták és a kolostorok irányítottak, s amely bizonyos fokú támogatottságot nyert még a tibeti parasztok között is – Lhászára és más tibeti területekre is kiterjedt. Azzal, hogy Mao a lámák kezén hagyta Lhászát, időt és eszközöket adott az ellenforradalomnak ahhoz, hogy finanszírozza és megindítsa a lázadást.

Egy valódi marxista politika Tibetben vagy általában véve Kínában radikálisan különbözött volna Mao vagy a kínai kommunista párt által követett politikától. Tibetben a feladat a gazdaság óvatos fejlesztése lett volna a demokratikusan tervezett gazdaság bázisán – a tibeti nép önrendelkezési jogának teljes tiszteletben tartása mellett. Az oktatás és az erőteljesen támogatott állami és közületi szerveződés révén a parasztság meggyőződhetett volna a szocialista módszer felsőbbren­dűségéről.

Ugyanez áll a vallásra. A vallás, bármely más eszméhez hasonlóan, nem győzhető le fegyverekkel és börtöncellákkal. Az, hogy valaki hisz valamilyen istenben vagy istenekben, nem jelenti azt, hogy az illető nem támogathat egyidejűleg marxista politikát.

A kisajátítások és az ipari fejlesztések, illetőleg a javuló szociális helyzet mellett a KKP súlyos elnyomást is hozott a tibetieknek. A vörös hadsereg és a KKP kíméletlenül viselkedett Tibetben, megtámadta a vallást és a kolostorokat, történelmi és kulturális emlékeket pusztított el, betiltotta a vallási szertartásokat. Ez nem volt kimondottan alkalmas mód­szer a tibeti nép megnyerésére. Meggyőzés helyett a KKP megpróbálta beleverni Tibet népébe az engedelmességet, valamint a KKP eszméinek, mindenekelőtt pedig Maónak a tiszteletét. Ezrével pusztították el a kolos­torokat és az egyéb kegyhelyeket. Ahogy szélesedett az ellenforradalmi lázadás, úgy vált kíméletlenebbé az elnyomás is a KKP részéről. Ez pe­dig csak arra volt jó, hogy felszítsa a nacionalista érzelmeket, és táplálja az ellenforradalom iránti rokonszenvet.

A kínai sztálinisták ezenkívül olyan helyzetben találták magukat, amely bizonyos hasonlóságot mutatott a bolsevikok helyzetéhez a hadikommu­nizmus idején. Miután nem számíthattak a nyugati munkások segítsé­gére, a bolsevikok kemény intézkedések megtételére kényszerültek a gazdaság működőképességének megtartása érdekében. Lenin idejében a bolsevik vezetés ezeket az intézkedéseket ideiglenesnek tekintette. Az élelmiszerek kényszerbeszolgáltatási rendszere, az iparcikkek magas ára, a polgárháború és az éhínség kimerítette a parasztságot, és egy sor parasztfelkeléshez vezetett a szovjet állam ellen a 20-as évek elején.

A tibeti gerillaháború ellen a KKP bevezette a kényszerbeszolgáltatást, hogy élelmezhesse a vörös hadsereget – mivel az nem vált önellátóvá. Majd pedig a Nagy Ugrás részeként szigorították a beszolgáltatást, to­vább hergelve a parasztságot, egy részüket a KKP ellen fordítva.

A földbirtokosok és a lámák 1956-ban kezdték meg a gerillaháborút az USA támogatásával. A felkelés pontos kiterjedése és jellege vita tárgya, és a források minősége miatt rendkívül nehéz pontosan meghatározni a tényeket. A felkelés minden bizonnyal rokonszenvre talált a parasztság legalább egy részénél, miközben a KKP tettei csak tovább táplálták az ilyen érzelmeket.

A gerillaháború Lhászában 1959. március 10-én tömegdemonstrációvá és felkeléssé fejlődött. A főváros kb. negyvenezer fős lakosságának közel fele szerzetesekből állt – ez sokat elmond a felkelés társadalmi jellegéről. A felkelést kíméletlenül elnyomták, és a dalai láma kénytelen volt ame­rikai segítséggel Indiába menekülni, míg a gerillasereg zöme Nepálba távozott. A fegyveres ellenállás kisebb fészkei maradtak Tibetben és Kínában, amerikai segítséggel.

Nem lehetnek illúzióink: a dalai láma, függetlenül attól, hogy hányszor nyilvánította ki azonosulását a buddhizmus pacifista tanításával, az im­perializmus eszköze volt, akit Washington a KKP-rezsim destabilizálását és megdöntését célzó hadjáratához használt fel. A láma évtizedeken keresztül masszív anyagi támogatásban részesült, hogy fenntarthassa magát, illetve a gerilla-hadműveleteket. Ám e támogatást 1972-ben, amikor Nixon állami látogatást tett Kínába, hirtelen visszavonták. A Kí­nával való üzletelés nyilvánvalóan csábítóbbnak bizonyult, mint a tibetiek támogatása!

Itt egy ismerős sémát látunk. Az imperialistákat nem érdekelte a tibeti nép és annak érdekei. Ők csupán eszközök voltak a KKP megtámadá­sára, destabilizálására és végső soron megdöntésére, a kapitalizmus visszaállítására irányuló amerikai tervekben. Ahogy az Egyesült Államok egy másik stratégiára tért át – kapcsolatfelvétel Kínával a Szovjetunió elszigetelése érdekében -, sorsára hagyták a tibeti ellenállást.

Ám a KKP sem viselkedett különbül. Tibet csupán a kínai külpolitika eszköze volt, és a KKP könyörtelenül uralkodott – a tervgazdaságra való áttérés volt az egyetlen tényező, amely ténylegesen pozitív változásokat hozott a tibetiek számára.

A felkelés szétzúzását követően a lámákat és a földesurakat kisajátí­tották, egyszersmind fokozódott a tibeti nép általános elnyomása. Mao, hasonlóan Sztálin második világháborút követő eljárásához, olyan leckét akart adni a tibeti népnek, amit az soha nem felejt el. Brutális elnyomás következett egészen az 1962-ben bekövetkezett rövid olvadásig. Ám az olvadásnak a kulturális forradalommal vége szakadt. A Vörös Gárda egész Kínában dúló frakciós belharcai Tibetben különösen véresek vol­tak, és szélsőséges vandalizmus, kolostorok lerombolása, a tibeti nép elleni támadások és gazdasági összeomlás kísérte őket. Napirenden voltak a tömeges letartóztatások, a kegyetlen büntetések, a kivégzések és az éhínség. Ebben az időben írta a pancsen láma egy feljegyzésében, hogy ezek a jelenségek „elcsüggesztik a tibeti nép 90 százalékát". (A pancsen láma Tibet második számú spirituális vezetője, aki többé-kevés­bé lojális volt Pekinghez – e dokumentummal Maót igyekezett rábeszélni, hogy váltson taktikát.)

1969-ben egy második felkelés tört ki Tibetben, a kulturális forradalom őrületének közvetlen következményeképpen. A lázadás elfojtásának a részletei nagyrészt ismeretlenek – habár néhány történész szerint az erőszak „mindmáig felfoghatatlan" méreteket öltött, és sok tibeti leírása szerint „mintha leszakadt volna az ég".

A nemzeti kérdés újra napirendre kerül

A Négyek Bandájának veresége és a kulturális forradalom lezárulta után a Teng Hsziao-ping vezette klikk került hatalomra Kínában. Nekifogtak, hogy helyreállítsák a kulturális forradalom által okozott gazdasági károkat. 1980-ban Hu Jao-pang, a párt főtitkára élesen kikelt a tibeti pártvezetés ellen, kijelentve, hogy Tibet rosszabb állapotban van, mint a forradalom előtt, és hogy a pártnak bocsánatot kellene kérnie a tibeti néptől.

A gazdasági helyzet javulni kezdett, és a kínaiak bátorították a tibeti turizmust. Tárgyalások kezdődtek a dalai lámával is. Ezek azonban seho­va se vezettek. A dalai láma, mint Washington eszköze, a Capitol Hillről hirdette meg egyik tervezetét (az Ötpontos Béketervet), ezzel is nyilván­valóvá téve Washington befolyását és érdekeltségét Tibet ügyében.³

Habár szó se esett a tényleges szabadságjogok helyreállításáról vagy a problémák bármelyikének valódi, mélyreható megoldásáról, a 70-es és 80-as évek gazdasági növekedése segített enyhíteni a nemzeti kér­dést – egy darabig. Ám később a gazdasági növekedés visszaütött – a kapitalizmus társadalmilag és területileg egyenlőtlen fejlődése miatt, amely még a bürokratikus tervgazdaságra sem jellemző – és kifejezetten kiélezte a nemzeti problémát.

Ez a 80-as évek végére vált nyilvánvalóvá. 1987 végétől 1989 elejéig egy sor tömegdemonstrációra került sor Tibetben. Ebben láthatólag szerepet játszottak a szerzetesek és apácák függetlenséget és a dalai láma hazatérését követelő felhívásai. Ám ezek önmagukban nem ma­gyarázzák meg az elégedetlenséget.

1989-ben Kína-szerte diákmozgalmak és tüntetések robbantak ki, ame­lyek a Tienanmen téri masszív demonstrációban érték el csúcspontjukat. A kapitalizmus bevezetése felpörgő inflációt, munkahelyek elvesztését, jelentős bércsökkentéseket és a szociális vívmányok elleni támadáso­kat hozott. A forradalom vívmányai erodálódtak. A tüntetések nagyrészt ezekre a változásokra reagáltak.

Ugyanez áll Tibetre is. 1989 márciusában Hu Csin-tao tibeti párttitkár utasítására a hadsereg és a rendőrség szétvert egy tömegtüntetést, tüzet nyitva a fegyvertelen tüntetőkre. Jelentések szerint több mint százan haltak meg. A következmény zendülés lett, amelynek során a tüntetők megtámadták a katonákat és a rendőröket, de kínai nemzetiségűek elleni támadásokról és kínai tulajdon rongálásáról is érkeztek jelentések. Hu Csin-tao hadiállapotot vezetett be, és Lhászát gyakorlatilag megszállás alá helyezték.

A tibeti események megelőlegezték a pár hónappal későbbi Tienanmen téri tömegtüntetéseket és a rá következő elnyomást. A tüntetéseket kö­vető elnyomás különösen kíméletlen volt Tibetben.

Pontosan ez az, amitől a bürokrácia most a legjobban fél. Attól tar­tanak, hogy Tibet lesz az a szikra, amely Kína-szerte tömegdemonst­rációkat robbant ki. Pár nappal azután, hogy Tibetben megkezdődtek a mostani zavargások, magából Pekingből is hírek érkeztek szerény méretű tüntetésekről – amelyeket keményen elfojtottak, épp az említett okok miatt.

Tovább élezi Tibetben a nemzeti kérdést az a tény, hogy Tibet messze elmarad a kínai átlagtól az egészségügyi helyzet és a képzettségi szint vonatkozásában. A gyermekhalandóság Tibet egyes részein négyszer akkora, mint a kínai átlag. 2002. évi hivatalos statisztika szerint az isko­láskorú gyerekeknek csupán 39%-a jár középiskolába, és csak 16%-uk tölt két további évet a felsőoktatásban.

A nemzeti kérdés Tibetben némileg hasonló az egykori Jugoszlávia problémáihoz. A Nagy Ugrás és a kulturális forradalom okozta pusztítás ellenére a kínai tervgazdaság látványos gazdasági és társadalmi fejlődést és haladást eredményezett. A szociális helyzet javulása, az állásteremtés és a fejlettebb mezőgazdasági technika és felszerelés enyhíthette volna Tibetben a nemzetiségi szembenállást. Egy rövid időre a nemzeti kérdés a háttérbe szorult – de korántsem oldódott meg.

A marxisták általánosságban védelmezik a nemzetek és nemzetiségek önrendelkezési jogát, beleértve a különválás jogát is, a népek önkéntes egyesülése, nem pedig erőszakos alávetésük mellett vannak.

A kínai kapitalizmus szociálisan és területileg egyenlőtlen fejlődése lobbantotta lángra a nemzeti feszültségeket, és ez a jövőben csak rom­lani fog.

A hivatalos kínai statisztika szerinti „átlagbér" meglehetősen magas Tibetben – csak a pekingi szinttől marad el. Ám a kapitalizmus körülmé­nyei között a tibeti nép nem sok hasznát látja a gazdasági fejlődésnek. A magas átlagbér ellenére Tibet egyike Kína legszegényebb régióinak, és a jövedelmi különbségek mértéke kínai viszonylatban a legnagyobbak közé tartozik – ráadásul épp a tibetiek azok, akik a jövedelmi létra legaljára kerültek. A jó állások túlnyomórészt a kínai nemzetiségűeknek jutnak mind az állami, mind pedig a magánszektorban. A gazdasági fejlődést és az új iparágakat a han nemzetiségűek és a kis létszámú tibeti elit ellen­őrzi. A tibetiek többsége, miután képzettségi szintjüket és képességeiket alacsonyabb rendűnek tekintik, nem tudnak versenyre kelni a beáramló kínai kereskedőkkel és kisvállalkozókkal. Mindez azt jelenti, hogy a ti­beti nép a szörnyűséges szegénység és nyomorúság áldozata maradt, a legveszélyesebb és legrosszabbul fizetett állásokat kapja meg, vagy pedig kénytelen csatlakozni a szegény migráns munkások seregéhez. Ez az, ami a tibeti elégedetlenséget táplálja – vagyis végső soron a Kínai Kommunista Párt prokapitalista politikája.

Az olimpia és a világgazdaság

A tüntetések és az erőszak meglehetősen gyorsan szétterjedt szerte Tibetben és a jelentős tibeti népességgel rendelkező szomszédos tartományokban. A rendszer gyorsan és keményen reagált. Több ezer fős katonaság és rohamrendőrség érkezett Tibetbe és a „problémás" területekre, hogy helyreállítsa a rendet. Az erőszak halálos áldozatainak a száma vitatott, és talán soha nem tudjuk meg a valóságot. Peking szá­molatlanul tartóztatta le az embereket, kinyilvánítva, hogy „határozottan szétzúzza" a tüntetéseket és helyreállítja a rendet.

Peking állításaitól függetlenül a dalai lámának semmi köze a tünteté­sekhez és az erőszak elszabadulásához. Valójában a láma a Pekinggel való kiegyezés híve, nyíltan az autonómiát támogatja a függetlenség helyett. Nyilvánvalóan kihasználta a kialakult helyzetet arra, hogy nyo­mást fejtsen ki Pekingre, ám az egész ügy valójában feltárta a tibeti mozgalmon belül szakadásokat és megosztottságot.

A dalai láma nyíltan kinyilvánította, hogy nem kívánja Tibet függetlensé­gét, csupán valamilyen fajta autonómiát szeretne Tibetnek, Hongkonghoz hasonlóan. A dalai láma az egykori tibeti elit egyik szegmensét képviseli, amely alkalmazkodni próbál a kínai kapitalizmushoz – elvégre Kína most nagy lehetőségeket kínál. Ez a remény azonban irreális. Hongkong ha­talmas gazdasági ereje és a világgazdaságban betöltött fontos szerepe miatt nyert speciális státuszt a népköztársaságon belül. Tibet nem rendel­kezik hasonló ütőerővel, és bármiféle tibeti autonómiára vonatkozó kínai engedmény csupán arra lenne jó, hogy bátorítsa a további engedmények kicsikarására irányuló küzdelmeket.

Ahogy Kína egyre harsányabban szórja vádjait a dalai lámára, úgy a láma is egyre keményebb nyelvet használ. A dalai lámát ugyanis szintén riasztja a tibeti és kínai szegények és elnyomottak egyesült mozgalmának a lehetősége – ebben érdekei azonosak Pekingével.

Nyilvánvaló, hogy a Nyugat a tibeti elégedetlenségben lehetőséget lát arra, hogy gyengítse Kínát, és a dalai láma személyében szócsőhöz jusson Kína területén. Ezért Gordon Brown brit miniszterelnök kijelentette, hogy találkozni szeretne a dalai lámával, és Nancy Pelosi, az amerikai kép­viselőház szóvivője már találkozott is vele, és megvitatták a helyzetet.

De a helyzet rendkívül kényes, és az imperialisták jól tudják, hogy Kínával kapcsolatban nem könnyelműsködhetnek. Ha valamely más ország lenne hasonló helyzetben – Kirgizisztán vagy akár Ukrajna -, az amerikaiak talán ismét megpróbálkoznának legújabb taktikájukkal: az úgynevezett („tetszőleges színű") forradalommal. De Kínában ezt nem lehet megcsinálni.

Kína számára most az a legfontosabb, hogy ne maradjon szégyenben, és elkerülje a küszöbön álló olimpiai játékok megzavarását. Ez világos abból, ahogyan a rezsim megvádolta a „dalai klikket" azzal, hogy Kína megszégyenítésére játszik, és tönkre akarja tenni az olimpiát.

A médiában felerősödtek az olimpia bojkottját követelő hangok. Az Egyesült Államok kongresszusának szóvivője, Nancy Pelosi is eljátszott az ötlettel, de később visszavonta idevágó kijelentéseit, azt állítva, hogy a bojkott csupán a sportolóknak ártana. Valószínűleg a Bush-adminiszt-ráció fogta be a száját.

A burzsoá média és számos vezető politikus krokodilkönnyeket ejtett Tibet miatt, de a valóságban az imperialistákat sose érdekelték különö­sebben az elnyomott népek érdekei – csak az, hogy miként használhat­nák fel e népeket saját céljaikra. Ráadásul az Egyesült Államoknak nincs erkölcsi alapja ahhoz, hogy az emberi jogok megsértéséről szónokoljon. Sarkozy álszent módon „mértékletességről" fecseg, miközben a franciaor­szági zavargások idején ő intézett felhívást a „söpredék Franciaországból való kitakarításáról", és ő volt a héja a kormányon belül – amit akkor ő képviselt, az minden volt, csak nem „mértékletesség". Mindez persze nem menti a kínai rezsim által az emberi jogok ellen valóban naponta elkövetett bűntetteket.

A tibeti zavargások nem olyan kiterjedtek, mint az elmúlt néhány évben Kínában előfordult masszív sztrájkok és parasztzendülések né­melyike. Ám az utóbbiakat a média és az imperialisták figyelmen kívül hagyják. Ennek az az oka, hogy az imperialisták hatalmas összegeket fektettek a kínai iparba, és a profitok a kínai munkásosztály folytatódó szuperkizsákmányolásától függenek. A munkásnyúzó munkahelyi körül­ményeket, a tűrhetetlenül alacsony béreket és rossz munkafeltételeket, amelyek leginkább az 1840-es évekbeli angol munkásosztály helyzetére emlékeztetnek, vaskezű rendőri módszerekkel tartják fenn. Az imperialis­ták nem támadhatják túl hangosan a hadsereg és a rohamrendőrség be­vetését, mivel ezek alapvetően szükségesek az ő érdekeik védelméhez Kína többi részén. Amikor és amennyiben a kínai munkásosztály masszív általános sztrájkja vagy mozgalma végigsöpörne Kínán, akkor szó se esne többé az emberi jogokról – valójában az imperialisták, csendben vagy épp nyíltan, a mozgalom azonnali szétzúzását sürgetnék.

Még ha az imperialisták őszintén aggódnának is a tibeti nép sorsa miatt, az olimpia bojkottja legjobb esetben is félintézkedés lenne csak. Az EU-ban páran a nyitóceremónia bojkottját fontolgatják, amely a félintézkedés félintézkedése lenne. A bojkott kérdése megosztotta az imperialista tábort. Az EU külügyminiszterei elutasították a bojkott ötletét, habár Merkel német kancellár kijelentette, hogy ő nem vesz részt a nyi­tóünnepségen. Nicholas Sarkozy francia miniszterelnök szintén eljátszik az ötlettel. Az ausztrál kormány is fontolgatja a bojkottot.

Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság egyértelműen a bojkott ellen van, és valószínűleg „szövetségeseiket" is az ötlet elvetésére fog­ják biztatni. A kínai rezsimtől az Egyesült Államokon keresztül az EU-ig mindenki tisztában van a világgazdaság törékeny helyzetével. Bármifajta komoly válság, lett légyen akármilyen természetű, súlyos problémákat okozhat a világpiacnak, és az egész építmény összedőlhet. Minél gyor­sabban és minél nagyobb csendben oldja meg Kína a tibeti problémát, annál boldogabb lesz mindenki.

Az olimpia bojkottját a kínaiak provokációnak tekintenék. Ez pedig olyasmi, amit az USA egyértelműen el akar kerülni – legalábbis pillanat­nyilag. Akármit is gondoljanak az imperialisták a jelenlegi világhelyzetről, szükségük van Kínára. Ha az amerikai fogyasztási kereslet növekedése a világgazdaság motorja, akkor Kína annak kenőolaja. Kína áll a világ­kereskedelem növekedésének jelentős része mögött, immár a világgaz­daság egyik fő importőrévé és exportőrévé vált.

Ha az Egyesült Államok és az EU, illetve szövetségeseik bojkottálnák az olimpiát, Kína feldühödne és talán visszavágna. Az Egyesült Államok­nak pillanatnyilag szüksége van Kína együttműködésére nem csupán kereskedelmi és gazdasági téren, hanem az Észak-Koreával kapcsolatos diplomáciai manőverekben is stb. Mindkét fél tudja, hogy Kína egyebek mellett gazdasági jellegű válaszlépéseket is tehet – ezt pedig senki sem akarja. Mindenki tudja, hogy a felek függenek egymástól, és egy gaz­dasági jellegű megtorló intézkedés csak gyengítené a világgazdaságot, így Kína saját érdekeit is sértené. Senki se szeretné, hogy a dolgok idáig fajuljanak, senki se akar erre az útra lépni.

Természetesen az imperializmus érdekelt Kína meggyengítésében. A nemrég lezajlott tibeti eseményeket lehetőségnek tekintik a Kína elleni manőverezésre, de nem nyílt konfliktusban és semmiképpen sem olyan konfliktus formájában, amely árt a törékeny világgazdaságnak. Ehe­lyett egy puhább, kifinomultabb megközelítést választottak. Híradások szerint a Bush-kormányzat nyomást gyakorol Kínára, hogy „csendben", „a színfalak mögött" enyhítsen Tibet-politikáján, és gyorsan zárja le az ügyet. Bush a dalai lámával való tárgyalások felvételére sürgette Kínát, és valamiféle megegyezést szorgalmaz a két fél között. Kína aligha fog ezzel egyetérteni. Ám ha sikerülne, az sikert jelentene az USA számára – a dalai láma személyében saját szócsőhöz jutna Kínában, még ha a tibetiek számára mindez csupán illuzórikus győzelem lenne is.

A függetlenség kérdése

Az újabb tibeti fejlemények nyomán ismét felerősödtek a „szabad Tibet"-et követelő hangok. Teljes mértékben támogatjuk a tibeti nép jogát az önrendelkezésre, beleértve a különválás jogát is – a jelentékeny kínai kisebbség jogainak teljes tiszteletben tartása mellett. Az önrendelkezési jog azonban, amint azt Lenin is kifejtette, nem abszolút jog, alá kell rendelni a munkásosztály érdekeinek. A legfontosabb a munkások egy­ségének a megőrzése.

Egy szabad és független Tibet a kapitalizmus bázisán a legjobb eset­ben puszta ábránd, a legrosszabb esetben pedig reakciós kalandorság. Egy független Tibet a múlthoz hasonlóan egy vagy több imperialista hatalom befolyási övezetébe kerülne. Akár a dalai láma kormányzása, akár valamilyen „demokratikus" rezsim égisze alatt Tibet szabad prédává válna az imperialista hatalom és kizsákmányolás számára. A szociális vívmányok utolsó szerény maradványait is azonnal felszámolnák. Az imperialista uralom nem oldaná meg a nyomor és a demokrácia égető problémáját, csupán tovább élezné azokat.

Továbbá, Tibet Kínától való leválasztása önkényesen, régiók és nem­zetiségi közösségek valódi földrajzi határaitól függetlenül osztaná fel a népeket és a nemzeteket – és ez nagy valószínűséggel az egykori Jugoszláviához hasonló vérfürdőbe torkollna. Számtalan ilyen esetet ismerünk a történelemből – írország, India és az említett Jugoszlávia csak néhány példa a sok közül. Az ilyen felosztások mindig reakciósak és többnyire vérengzéshez vezetnek. Tibet kínai kisebbsége nagyon sebezhető helyzetben találná magát, éppúgy, ahogyan a tibeti kisebbség is a szomszédos kínai tartományokban. Ebből a szempontból felelőtlenek a Tibet függetlenségét követelő felhívások, mivel nem veszik figyelembe a tágabb összefüggéseket.

Az világos, hogy a tibeti nép soha nem lesz szabad mindaddig, amíg a pekingi rezsim fennmarad. A kínai bürokrácia és a fejlődő burzsoázia soha nem fog valódi engedményeket tenni Tibetnek, mivel fél attól, hogy ettől más régiók vérszemet kapnak. Kína nemzetiségi problémái nem korlátozódnak Tibetre – többtucatnyi más nemzetiség és etnikai csoport foglal el jelentős kínai területeket. A kínai rezsim mindennél jobban fél a központi hatalom és az „egységes" Kína elvesztésétől. A munkásosztály vagy az elnyomott nemzetiségek számára semmiféle szabadság nem terem a jelenlegi „népköztársaság" keretei között.

De ez nem csak Tibet népére vagy más nemzetiségekre igaz – ez érvényes az egész kínai munkásosztályra és parasztságra is. A bürok­rácia ugyanazokat a brutális eszközöket használja a kínai munkások és parasztok ellen Kínában, tekintet nélkül nemzeti hovatartozásukra, valahányszor azok harcba szállnak szociális vagy munkakörülményeik javításáért, sztrájkba lépnek, vagy jogaikért küzdenek.

Nem a kínai nép Tibet ellensége. A bürokratikus rezsim és a növek­vő számú tőkésosztály a valódi ellenség. Ők az összes kínai kizsák­mányoltak és elnyomottak közös ellenségei. A kínai és a tibeti munkások és parasztok ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek – szuper­kizsákmányolás, alacsony bérek, a létszükségleti cikkek gyorsan emelke­dő árai, a szociális infrastruktúra hiánya, valamint az elnyomás a masszív állami bürokrácia és a növekvő tőkésosztály részéről.

A tibeti és kínai munkások és parasztok csak a közös ellenség, a kapitalizmus és az azt építő bürokrácia elleni egységes küzdelemben találhatják meg a szabadságot. Peking jó okkal fél a tibeti elégedetlenség terjedésétől. Ez lehet a szikra, amely felrobbantja a lőporos hordót. A til­takozások kíméletlen elfojtása csak további elégedetlenséget és haragot szül, amely további tüntetésekhez és lázongáshoz vezet.

A fő probléma egy valóban független szervezet hiánya, amely ké­pes lenne az elszigetelt küzdelmeket becsatornázni és Kína egyesült népeinek közvetlen, koncentrált cselekvésévé alakítani. Kína, Tibet és az összes kínai régió elnyomottainak egységesen kell küzdeniük a hatalmon lévő rothadt bürokratikus klikk megdöntéséért, a felemelkedő burzsoázia kisajátításáért és egy ténylegesen demokratikus és szocialista társadalom kialakításáért, amely a demokratikus tervgazdaság talaján áll, és teljes demokratikus jogokat ad az összes nemzetiségnek. Egy jól megszervezett harc Tibetben a szocializmusért folytatott küzdelem szimbólumává és kiindulópontjává válhatna Kínában, az egész himalájai régióban és az indiai szubkontinensen.

A cikk forrása: http://www.marxist.com/china-tibet-world-economy.htm, 2008. április 1.

Fordítói jegyzetek

1 A Kína lakosságának kb. 92%-át kitevő, „voltaképpeni" kínai etnikum. Az elne­vezés az ország egységesítésében nagy szerepet játszó Han-dinasztia nevéből ered.

2 Kínához tartozó, tádzsik nemzetiségűek által lakott terület.

3 Az ötpontos béketervet a dalai láma 1987 szeptemberében hirdette meg az amerikai kongresszusi tagok előtt mondott beszédében.