Eljött az idő a pénzügyi piacok demokratikus ellenőrzésére!

„A piac leszerelését!" Amikor az Attac 1998-ban megalakult, ezt a jelszót adta ki a délkelet-ázsiai pénzügyi összeomlás mögötti háttér ellen. Azóta már tanúi lehettünk más, a pénzügyi piacok által kiváltott válságoknak is Oroszországban, Brazíliában, Törökországban, Argentínában és láttuk az „Új gazdaság" buborékának kipukkadását 2001-ben.

Napjainkban ismét egy válság közepében találjuk magunkat. Bár még nem látszik a vége, de lehetséges, hogy az 1929-es tőzsdei összeomlást követő nagy gazdasági világválság után ez lesz a legsúlyosabb. A válság magja az Amerikai háztartások másodrendű (subprime) jelzáloghiteleinek gyors emelkedése, valamint az ezzel együtt járó értékpapírosítás, melyen keresztül ezeket a hiteleket – az Egyesült Államokban és világszerte – pénzintézeteknek illetve kisbefektetőknek adták tovább. E hitelek csődhulláma drámai következményekkel járt a pénzintézetek – spekulációs alapok és nagybankok – valamint a nem pénzintézeti szektor számára is. Visszatekintve úgy tűnik, hogy az értékpapírosítás eljárásai és ennek „közvetítői" (azok a társaságok, ahol az értékpapírosítást végzik) központi szerepet játszanak az egész pénzügyi felépítésben. Valójában ezeket a mechanizmusokat úgy kell felfognunk, mint egy bővebb mechanizmus készlet, mint a hitellel történő kivásárlás (LBO) és strukturált befektetési közvetítők (SIV) egyik elemét. Ezek a fejlemények rámutatnak a pénzügyi szemfényvesztés egyik szélsőséges formájára és hatásuk 2002 után megmutatkozott a pénzügyi szektor profitjának drámai emelkedésében, de ugyanakkor jelentős – a világgazdaságot ma is lekötő -pénzügyi válsághoz is vezettek.

A jelenlegi helyzet egyik kulcstulajdonsága, hogy az Egyesült Államok gazdasága az áltagosnál talán szigorúbb recessziós szakaszba lép, vagy sokkal szigorúbba, ha a megfelelő ellenintézkedéseket nem teszik meg. Nehéz kitalálni, hogy a keresletet hogyan ösztönözhetnék, mivel a jelzálogkölcsönök többé már nem állnak rendelkezésre. Ez az egész világra hatással lesz, és lehetséges, hogy egy hasonló recessziót kelt életre a főbb európai országokban. A gazdasági tevékenységek összehúzódása azt jelenti, hogy nő a munkanélküliség, nagyobb a nyomás a bérből és fizetésből élők fokozott „rugalmasságára a munkaerőpiacon", a vásárlóerőt csökkentik, megnyirbálják a szociális védelmet stb. Az iparosodott országok keresletének csökkenése sok fejlődő országra is lesújt majd.

Felkészülhettünk volna rá. A pénzügyi krach sajnálatos módon igazolja a Nobel-díjas Stiglitz, az Attac, a szociális mozgalmak és a neoliberális vállalkozás más kritikusainak „megtévedt" szakértői előrejelzéseit.

Ma, a válság nyomása alatt, még a pénzügyi körök főárama is reformokat követel. Azonban – mint ilyen helyzetben mindig – a reformokban nem lesz egyetértés. Minden azon múlik, hogy kinek az érdekei szerint határozzák meg a reformokat. Ha a bankárok követelnek állami beavatkozást, akkor veszteségeik társdalomra hárítását értik alatta, miközben a nyereséget megtartják magánzsebeikben. Ha reformról beszélnek, akkor az olyan szakaszos (újra) szabályozást és rövidtávú válságkezelést jelent, mellyel megpróbálják megóvni a neoliberális alapokat és egy idő után visszatérnek a szokásos üzletmenetre.

Az emberek nagy többségének az érdekeit az új alapelveket megszilárdító valódi változások szolgálnák, melyek a pénzügyeket a társadalmi méltányosság, a gazdasági stabilitás és fenntartható növekedés alá rendelnék. Nem engedhetjük meg, hogy jövőre visszatérjünk a korábbi állapotokhoz!

A válság nem néhány szerencsétlen körülmény következménye, és nem is lehet csupán a felügyelet és a hitelminősítő intézetek kudarcára vagy egyéni szereplők szabályszegésére redukálni. Szisztematikus gyökerei vannak, és így az egész rendszer felépítését és mechanizmusait kérdőjelezi meg.

Mivel a pénzügyi piacok képezik az egész neoliberális globalizáció központi elemét és hajtóerejét, így minden, ami itt történik – legyen az jó vagy rossz – súlyos következményekkel jár a gazdaság többi szektorára. A pénzügyi szektor e dominanciája a főbb devizák közti lebegő árfolyamrendszer 1973-as bevezetése, a tőkekorlátozások eltörlése valamint a pénzügyi piacok ezt követő liberalizációja és deregulációja után alakult ki. Azóta, a pénzintézetek és pénzügyi mechanizmusok gyors terjeszkedési fázison estek át, a pénzügyi vagyon és adósság ezzel párhuzamosan nőtt, általánosabban szemlélve a „pénzügyi érdekek" szorítása a „reál" gazdaságon félelmetes mértékben erősödött. Azt is fontos hangsúlyoznunk, hogy e folyamat látványosan felgyorsult a 2000-es évek elején, mikor az Egyesült Államok gazdasága kilábalt a 2001-es válságból (recesszió és a tőzsde összeomlása), különösen az ország belső (szembetűnően háztartási) adósságának valamint külfölddel szemben fennálló deficitjének drámai növekedése mutatja világosan a világ többi részének növekvő hozzájárulását az amerikai gazdaság finanszírozásához. E fejlődési irányok együttesen egy új gazdasági modellt hoztak létre, a kapitalizmus egy új formáját, amit gyakran globalizációnak néhányan pedig pénzügyi kapitalizmusnak neveznek, míg mások részvényesi kapitalizmusról beszélnek. Bárhogy nevezzük is ezen új jelenséget, nyilvánvaló, hogy amíg a pénzügyi piacoknak a korábbi időkben alárendelt és lebonyolítói szerepük volt a gazdaságban most e kapcsolat visszájára fordult. A pénzügyi piacok profitmaximálási logikája és dinamikája behatol a gazdasági és társadalmi élet minden pórusába. A pénzügyi tőke tökéletes mobilitása, ami a neoliberális politika eredménye, kulcsszerepet játszik a világgazdaságban. Globális versenyre kényszeríti nem csak a multinacionális vállalatokat, hanem az államokat (társadalmi és pénzügyi rendszerüket) és a földgolyó különböző szegleteiben dolgozó munkásokat is. A kapitalistákat a munkásokkal szemben előnyben részesítő hatalmi viszonyok megteremtése, a tőke ilyen dominanciája növekvő egyenlőtlenségekhez vezetett – a munkások szelete a jövedelemtortából csökken és a kockázatokból is egyre többet viselnek.

A domináns modell csődje sohasem volt annyira nyilvánvaló, mint manapság. Teljesen elvesztette hitelét. Ebből nyilvánvaló következtetéseket kell levonnunk.

A lehetőség történelmi időablaka kitárul. A közvélemény nyomásának függvénye lesz, hogy elérjük-e a valódi változást a dolgok menetében.

Lehet más a pénzügyi rendszer!

A jelenlegi pénzügyi rendszer összetettsége lehetetlenné teszi, hogy a problémákat egyetlen eszközzel orvosoljuk. Nincs archimédeszi pont. Az eszközök egész készletére van szükség. Ennek ellenére, a közeljövőben felmerülő – minden bizonnyal vitatott – különálló javaslatok százaira való tekintettel, meghatározhatunk néhány alapvető követelményt, melyeket az egyes javaslatoknak teljesíteniük kell ahhoz, hogy felszabadító reformoknak fogadhassuk el őket:

A. Rendszerszintű változást a javítgatások helyett!

Az egész pénzügyi rendszer annak neoliberális formájában nem bizonyult gazdaságilag stabilnak és hatékonynak, azonban veszélyezteti az egyenlőséget, az általános jólétet és a demokráciát. Ezért rendszerszintű változások szükségesek! Az egyik fő célunk a neoliberalizmus tartópilléreinek lerombolása, különösen a tőke globális mobilitásáé. Néhány a gazdagságot és vagyonvezérelt felhalmozást mentő szabályozási intézkedés vagy kozmetikai reformok nem elegendőek!

B. Új Bretton Woods kell, nem pedig „öngyógyító piaci erők"!

A válság megmutatta, hogy a politikai szabályozás nélkül magukra hagyott piacok katasztrofális eredményre vezetnek. Ezért demokratikus ellenőrzésre és nemzetközi együttműködésre van szükség nem pedig a nemzetgazdaságok anarchikus versengésére. A gazdasági döntéshozatalban – mindhárom generáció vonatkozásában – elsőbbséget kell biztosítani a fenntartható fejlődésnek és az emberi jogoknak.

A megfelelő intézményi hátteret az ENSZ pártfogása alatt kell létrehozni.

A nemzeti felügyeleteket és a szabályozó hatóságok közti nemzetközi együttműködést meg kell erősíteni. A minősítést a nyilvános felügyelet részévé kell tenni.

A korlátlan szabad kereskedelmet és a globális szabad tőkeáramlást korlátok közé kell szorítani. Az áru és pénz be- és kiáramlásának általános „nyitottságát" fel kell váltania a világ különféle országai és régiói közt zajló tárgyalásokon elért egyezmények új rendszerének, mely az emberek jogainak osztályra való tekintet nélküli kölcsönös tiszteletben tartásán, valamint a munkások történelmi vívmányainak megvédésén alapul, és amely kifejezi a kevésbé fejlett országokkal vállalt szolidaritást is.

C. Törjük meg a pénzügyi piacok uralmát!

A valódi változásnak alapvetően a pénzügyi piacok reálgazdaság feletti uralmának megtörésére kell irányulnia. Néhány e célra megfelelő eszköz:

D. Érvényesítsük a „szennyező fizet" elvet!

A pénzügyi instabilitás lényegi jellemzője a kapitalizmusnak általában és a neoliberális kapitalizmusnak különösen. Az állami beavatkozás a pénzügyi vészhelyzetekkel való szembeszállásra kétségtelenül szükséges. Az 1930-as évek bűnös laisser-faire politikáját nem szabad megismételnünk. Azonban e beavatkozás költségeit nem az adófizetőknek, hanem a válság okozóinak kell fizetniük. Ennek megfelelően egy speciális válságalapot kell létrehozni, mely tompíthatja a válság reálgazdaságra gyakorolt hatását. Ezt az alapot feltölthetjük egy minden 50.000 euró feletti tőkejövedelemre kivetett egyszeri adóval és 1% pótlólagos vállalati adóval.

E. Reformáljuk meg az Európai Uniót!

Az Európai Unióra speciális figyelmet szükséges fordítanunk. A lisszaboni és egyéb szerződések pénzügyi vonatkozásait a neoliberális dogma szerint alakították ki. A Lisszaboni Szerződés 63. paragrafusa megtiltja a tőkeáramlás mindenfajta korlátozását és ezzel tökéletes feltételeket teremt arra, hogy a pénzügyek gúzsba kössék a társadalmat – ezért ezt el kell törölnünk! Szintén korlátozni szeretnénk a cégalapítás szabadságát (49. paragrafus), mely megengedi a tőke áttelepülését a számára legkedvezőbb körülmények közé és így a pénzintézetek menedéket lelhetnek a londoni cityben vagy választásuk szerint akárhol másutt. Továbbá az Európai Központi Bank (EKB) státuszát is meg kell változtatni! A bank az európai neoliberalizmus szíve. Monetáris és fiskális politikája teljesen a neoklasszikus dogmára épül. Ezen intézmény monetarista ideológiával szembeni autonómiájára és demokratikus kontrolljára van szükség, mivel politikája drámai mértékben befolyásolja az állampolgárok sorsát. Nem értünk egyet azzal, hogy az EKB a fogyasztói infláció 2% alatt tartására fókuszál, ami a neoliberális politika központi eleme. Ellenkezőleg, azt akarjuk, hogy az EKB a foglalkoztatásra, a vásárlóerő fenntartására és a pénzügyi rendszer stabilitására összpontosítson!

F. Reformáljuk meg a rendszer központi elemeit!

A válság tükrében fordítsunk különös figyelmet a jelenlegi rendszer néhány sarokpontjára:

a. A bankrendszer tőke- és működési szabályozása

A bankokkal szembeni tőkekövetelményeket szigorítani kell. Ebből a szempontból a Bázel II szabályozás rossz irányba tett lépés volt. Épp ezért szükség van a Bázel III-ra, ami tükrözi a válság konzekvenciáit. A mérlegen kívüli ügyleteket, amelyek a jelen válság magját adják, meg kell tiltani.

Az értékpapírosítás művelését – az Egyesült Államok korábbi gyakorlatát követve – olyan intézményekre kell korlátozni, melyek a kormányok szigorú ellenőrzése alatt álnak. Az értékpapírosítás legrosszabb típusait, mint a fedezett adósságleveleket (CDO), melyek célja a másodrendű hitelek tömeges újraértékesítése volt, be kell tiltani. A befektetési banki tevékenységet el kell választani a többi pénzügyi tevékenységtől. Az állami- és szövetkezeti bankrendszert meg kell erősíteni. Köztulajdonban kell tartani legalább néhány kulcsfontosságú bankot, hogy stabil finanszírozást nyújtsanak a fenntartható és igazságos fejlődés számára. A hitelminősítőket – melyek a jelen válság során csúnyán csődöt mondtak, ahogy az a megelőző évtizedek majdnem minden válságai alatt is történt – nyilvános ellenőrzés alá kell vonni. Legalábbis a hitelminősítőket nem szabad hogy azok a cégek finanszírozzák, melyeket minősít – ellenkezőleg, a minősítéseket használók és a pénzügyi termékeket kibocsátók által közösen fenntartott alapból kell finanszírozásukat megoldani.

b. Nagy tőkeáttételű intézmények

Kinek van szüksége spekulációs alapokra és mi belőlük a gazdaság haszna? Amikor Németország a 2007-es G8 csúcson a spekulációs alapok (hedge funds) nagyobb átláthatóságáért szállt síkra, az volt az érvelés, hogy ezek az alapok hasznosak, mivel olyan kockázatokat vállalnak fel, melyet mások nem. A valóságban e kockázatok csupán a maximális profit reményében felvállalt spekuláció kockázatai. Ezekből a műveletekből a gazdaságnak semmilyen előnye nem származik, épp ellenkezőleg, destabilizálják a rendszert. A tőkeáttétel hitelből való finanszírozása miatt a kockázatot a bankokra hárítják. Éppen emiatt nem szabadna az ilyen tranzakciókat megengedni. A spekulációs alapokat kockázatelhárító eszköznek nyilvánítani épp olyan mintha egy piromániásra bíznánk a tűzvédelmet. A felügyeleteknek meg kell akadályozniuk, hogy a bankok a spekulációs alapokkal üzleteljenek. Senki másnak nincs szüksége a spekulációs alapokra csak a magas kockázatú maximális profitot kereső gazdag magánszemélyeknek és intézményi befektetőknek.

c. A származékos ügyletek szabályozása

Amíg a globális gazdaságban fennmarad bizonyos reálgazdasági kockázat, például az árfolyamkockázat, a származékos ügyletek pozitív szerepet játszhatnak, amennyiben fedezetet nyújtanak az ilyen kockázatok ellen. E cél elérése érdekében tőzsdéken kell kereskedni velük, szabványosítani és egy felügyeleti szervvel jóváhagyatni kell őket. A tőzsdén kívüli (OTC) kereskedést meg kell tiltani.

d. Offshore központok

Kinek van szüksége offshore bankközpontokra (OFC) és a pénzügyi paradicsomokra? Csak olyan gazdag magánszemélyeknek és intézményi befektetőknek, akik el akarják rejteni vagyonukat az adóhatóság elől, valamint a maffiának, terroristáknak, fegyverkereskedőknek és más bűnözőknek, akik tisztára akarják mosni pénzeiket. Nincs olyan meggyőző gazdasági érv, mely indokolná az ilyen területek gazdasági szerepének fenntartását. Éppen ezért a gazdaságban betöltött szerepüket teljesen meg kell szüntetni.

Amíg ez nem lehetséges, mivel néhány nagy iparosodott ország maga is offshore bankközpont és ezért a többit is védi, addig egyoldalú intézkedéseket használhatunk, például megszüntethetjük a banktitkot az ilyen helyen bejegyzett bankok számára, kötelezhetjük a bankokat adóparadicsomokban lévő fiókjaik bezárására, magas adókat vethetünk ki az offshore központokkal folytatott tranzakciókra stb.

e. A kockázati tőkealapok szabályozása

A kockázati tőkealapok növelhetik a reálgazdaság hatékonyságát és biztosíthatják a kockázati tőkét, ha megfelelően szabályozzák őket. A tőkekövetelményeket meg kell szigorítani. A tőkeáttételt fenntartható szintre kell korlátozni. A vállalatirányítás reformjára is szükség van, például a hosszú távú tulajdonosok háromszoros szavazati jogot kaphatnak. A szakszervezeteknek, fogyasztóknak és más érintetteknek kötelező részvételt kell biztosítani a vállalati döntéshozatalban.

f. A háztartások eladósodottságának szabályozása

Az eladósodottságot – legfőképp a háztartások esetében – szabályozással kell korlátozni, minden országban plafon alá szorítva a törlesztés és kamatfizetés jövedelemhez viszonyított arányát. A csekély vásárlóerővel rendelkező rétegek lakhatása és lakáshoz juttatása a kormányok szociális programjainak egyik eleme. Nem szabad, hogy a magánpénzintézetek legrosszabb csoportjának prédájává váljon. Határozottan kiállunk az ingatlan árverések újraszabályozását sürgető javaslatok mellett, melyek szerint a túladósodott lakástulajdonosok bérlőkké válhatnának.

 

2008. május

Attac Ausztria, Attac Dánia, Attac Finnország, Attac Flandria, Attac Franciország, Attac Lengyelország, Attac Marokkó, Attac Németország, Attac Spanyolország, Attac Svájc, Attac Svédország