A szerzők megvizsgálják, hogyan alakult a lengyel acélipar, és különösen az acélmunkások sorsa a rendszerváltozást követően. Először országos szinten áttekintik a szektor leépítését, annak nemzetközi kontextusát (különösen Lengyelország és az Európai Unió viszonyát), illetve a szakszervezetek szerepét az átalakulásban. Fontos megállapításuk, hogy a kormányok az ún. passzív munkaerő-piaci stratégiákat alkalmazták, vagyis nem az újrafoglalkoztatásra, az átképzésre, mint inkább a végkielégítésre, korkedvezményes nyugdíjra, stb. helyezték a hangsúlyt. A tanulmány második részében a szerzők interjúk tükrében vizsgálják az egyéni életsorsokat. Arra a következtetésre jutnak, hogy „alulnézetből" a kép sokkal vegyesebb, az azonban közös tapasztalatnak tűnik, hogy a munkások a „túlélésben" csak saját magukra, a családjukra, és a legközvetlenebb kapcsolataikra számíthatnak.

Bevezetés

Tekintve, hogy a szocialista országok „munkásállamként" definiálták ma­gukat, meglepő, hogy milyen keveset tudunk a munkások életéről a rend­szerváltozás utáni Kelet-Európában. A kutatás fő hangsúlya a „transzfor­mációra" esett, és így sokkal inkább az átalakulás folyamata és intézmé­nyei foglalkoztatták a szerzőket, mintsem a tulajdonképpeni szereplők. A szereplők iránti érdeklődés leszűkült az elitekre, amelyeknek a társadalmi változást kellett volna, úgymond, irányítaniuk (Eyal-Szelényi-Townsley 1998; Federowicz et al. 2005; Jasiecki 2002). Noha később az elitek iránti érdeklődés is megfogyatkozott (Schoenmann 2005), a munkások még mindig csak elvétve jelennek meg a „mainstream" tudományban.¹

Tanulmányunk azt vizsgálja, hogy a rendszerváltozás milyen hatást gyakorolt a szerkezeti átalakítás által érintett lengyel acélmunkásokra az 1990-es évek végén, illetve 2000 elején. Elemzésünkben a munká­soknak az átalakítást követő életútjára koncentrálunk, különösen azokra a stratégiákra, amelyek segítették az új helyzettel való megbirkózást. A tanulmány arra a terepmunkára támaszkodik, amelyet Vera Trappmann végzett 2005 novembere és 2006 szeptembere között Lengyelországban. Az elsődleges források: az acélmunkásokkal készített 27 életútinterjú, az elbocsátott munkásokkal készített csoportos interjúk, illetve több mint 40 szakértői interjú. Emellett felhasználtuk az acélszektor szerkezeti átalakítására vonatkozó felmérések eredményeit (Towalski 2001; 2003; 2006; Kulpa 2006).

A következőkben áttekintjük az acélszektorban bekövetkezett átala­kulást és a változás fő szereplőit, azután bemutatjuk, milyen eszközöket és politikát alkalmaztak a szerkezetátalakítás folyamán, és hogyan érintette ez a munkásokat. A következő részben elemezzük a mun­kások „túlélési" stratégiáit, illetve megkíséreljük a lengyel társadalom átalakulásának szélesebb kontextusába helyezni azokat (a veszteség érzése, változó munkafeltételek, a munkások tőkéjének leértékelése, a gender-viszonyok átalakulása). Az utolsó részben összefoglaljuk következtetéseinket.

A lengyel acélipar

A lengyel acélipar szerkezeti átalakítása jó példája a vállalati átmenet komplex jellegének. Számos szereplő vett részt a folyamatban: a lengyel állam, a vállalati menedzsmentek, a szakszervezetek, az Európai Unió és a globális befektetők. Az alábbiakban részletesebben foglalkozunk a szakszervezetekkel és az Európai Unióval. A munkásoknak azonban, úgy tűnik, csak passzív szerep jutott, akikre csak „kihatott" a szerkezeti átalakítás. Az 1990-es évek elején a lengyel acélipar mély recesszióval küszködött a hazai piacon, és meg kellett oldaniuk az export Nyugatra való átirányítását; mindez szükségessé tette a technológia modernizá­lását, a termelőkapacitás racionalizálását és a magasabb hozzáadott értékkel rendelkező termékek gyártására való átállást, amely magában foglalta a foglalkoztatás átszervezését és csökkentését. Sokáig mégsem történt semmi a szektorban, mert nem dőlt el, hogy milyen út lenne a legjobb az acélszektor szerkezeti átalakítására. A privatizáció „kitolódott" 2003-ig. Atechnika modernizálása mellett az átalakítást leginkább a mun­kaerőköltség csökkentése jelentette. A szektor 1990-ben még 145 000 embert foglalkoztatott, míg 2005-ben már csak 29 000-en dolgoztak itt (Lengyel Acél Egyesület, 2006; a Gazdasági és Munkaügyi Minisztérium 2005-ben még 37 000-es létszámot ad meg). Három hullámban valósult meg a leépítés: „természetes" úton 1998-ig, az állam által irányított mó­don 1999 és 2003 között, és végül 2004-től napjainkig a társaság által irányítva. 1998-ig a „természetes" fogyatkozás a következőket jelentette: a dolgozók nyugdíjazása, korkedvezményes vagy rokkantnyugdíj, az új munkások felvételének korlátozása vagy szüneteltetése, illetve a dolgozók áthelyezése az újonnan alapított „fiókvállalatokba" (magyar­országi megfelelője a kft.). Csak ezután kezdtek el gondolkozni azon, hogy mik legyenek a leépítés politikájának stratégiái és eszközei. Más európai országokban az acélipar szerkezeti átalakítása folyamán nagy szerep jutott az aktív átstrukturálásnak, elsősorban átképzés révén, hogy fenntartsák a helyi közösségeket és gazdaságokat. Lengyelországban azonban az átstrukturálás legelterjedtebb eszközei passzívak voltak, mint például a korkedvezményes nyugdíjazás vagy az elbocsátással „járó" végkielégítés, anélkül hogy figyelembe vették volna a szélesebb helyi gazdasági kontextust.

Szakszervezetek: Noha a szakszervezetek befolyása Lengyelországban általában csökkent, az acélipar esetében megőrizték szimbolikus és kisebb mértékben valódi hatalmukat. A privatizáció folyamán a szakszer­vezetek erős vétóhelyzetben voltak, mivel az üzemi tanácsoknak el kellett fogadniuk az új tulajdonost és a privatizáció feltételeit (Orenstein 2001). Az 1990-es évek elején az acélszektorban működő szakszervezetek ellenezték a privatizációt, és meg szerették volna őrizni a vállalatok és az állam status quo-viszonyát. Demonstrációkat, sztrájkokat szerveztek, hogy követeljék a modernizálást és az állami garanciákat (Sznajder 2003). 2000 elején azonban a szakszervezetek elkezdték erőteljesen támogatni a privatizációt, és akár a menedzsmenttel szemben is fellép­tek az összeolvadás és a magánosítás érdekében. A rendszerváltást követő évek alatt a szakszervezetek megpróbálták enyhíteni a szerkezeti átalakítás társadalmi kihatásait. Kiharcolják a Vállatok Feletti Kollektív Szerződést az Acélipari Dolgozók számára, amely a költségvetésen kívüli ritka ágazati kollektív szerződések egyike Lengyelországban, és 1995-re datálódik. 1999-ben aláírják a tripartit (háromoldalú) Acélmunkások Tár­sadalmi Csomagját (Hutniczy Pakiet Socjalny, HPS). Ez utóbbinak nagy jelentősége van a munkanélkülivé válás kockázata szempontjából, mert enyhíti az elbocsátás következményeit, például végkielégítés fizetésével (Sula 2005). Ezen erőfeszítések ellenére a munkásoknak egyre csökkent a szakszervezetekbe vetett bizalmuk, és úgy érezték, hogy azok nem képviselik a dolgozók érdekeit. A „másik oldalon" a szakszervezetek nem tudták eldönteni, hogyan viszonyuljanak a kapitalizmushoz: „védjék meg a munkásokat a kapitalizmussal szemben, vagy segítsenek a kapitaliz­must megvalósítani" (Crowley 2004: 421.). Nem tudván megszabadulni az elitizmustól, a szakszervezetek maguk is szétaprózódtak, ahelyett hogy megtanították volna a munkásokat arra, hogyan védjék meg a joga­ikat (Korkut 2005). A munkások szemében a szakszervezetek „feladata" a régi rendszerhez kapcsolódott, amikor a Szolidaritás társadalmi jogokat követelt mindenki számára, és a munkásoknak nem volt itt privilegizált helyzetük (Ost 2000: 521.). 2003-ban a tripartit fórum kidolgozza az új szerződést, az Acélmunkások Aktiválási Csomagját (HPA), amely igyek­szik az Európai Bizottság követeléseit kielégíteni.

Európai Unió: A foglalkoztatás átalakítását jelentősen befolyásolták a Lengyelország és az EU közötti csatlakozási tárgyalások. A vállalatok ugyanis nagymértékben eladósodtak, és az eredeti terv, hogy leírják az adósságaikat, nem volt lehetséges az Európai Unió által előírt kötele­zettségek miatt. Az acélipar „jó" helyre került az aquis communautaire versennyel foglalkozó fejezetének záró részében: az EU követelte a termelőkapacitás és a munkaerő létszámának csökkentését, az állami támogatás megszüntetését, és előírta, hogy miként és milyen menet­rend szerint kell Lengyelországnak teljesítenie az Európai Acélsegély Törvénykönyvét, amely az Európa-szerződésekben megtiltja az állami segélyeket. Hosszas tárgyalások után aztán a csatlakozási szerződéshez csatoltak egy külön protokollt, amely engedélyez egy átmeneti időszakot, és lehetővé teszi egyes vállalatok esetében az állami segélyezést 2006 végéig, de előírja, hogy a támogatott vállalatoknak világos tervekkel kell rendelkezniük az átalakításra, és pontosan meghatározza a kapacitás csökkentésének eszközeit (üzemek bezárása, a cégvagyon átstrukturá­lása). Az EU erősödő nyomása miatt Lengyelország nem késlekedhetett tovább a szerkezeti átalakító programmal az ágazatban. Elfogadtak egy törvényt a vas- és acélipar átalakításáról, amely eredményeképpen összeolvadt a négy legfontosabb acéltársaság, és létrejött a Lengyel Acélművek (Polskié Huty Stali, PHS), amely a lengyel termelés 70%-át adta.² A PHS privatizálását és átalakításának programját, beleértve a munkaerő létszámának csökkentését, az Európai Bizottságnak kellett jóváhagynia.

A fentieket értelmezhetjük annak példájaként, hogy az EU milyen nagy befolyást gyakorolt a lengyel gazdaságra a csatlakozás időszakában (Trappmann-Kutter2005; Kutter-Trappmann 2006), vagy lehetünk pesz-szimistábbak, és érvelhetünk úgy, hogy a privatizáció végeredményben nem más, mint annak a betetőzése, amit King és Staniszkis „dependens kapitalizmusnak" nevez (King 2002; Staniszkis 2006), de említhetjük King és Sznajder (2006) azon értelmezését, amely az átalakítást a „me­nedzserállam" által irányított iparpolitika befejezetlen, de mégis sikeres végrehajtása „javára" írja. Ami tény marad: a lengyel átalakítás kizárta a munkásokat, mint aktív szereplőket, ebből a folyamatból. Az acélszektor­ban végzett felmérés azt az eredményt hozta, hogy érdeklődésük és ér­dekeltségük ellenére sem konzultáltak a munkásokkal az átalakításról.

1. táblázat Acélmunkások véleménye az átalakításról kapott informáci­ókról és a velük való konzultációról (%)
A munkásokkal nem közölték az átalakítási terveket, noha kértek ilyen információt	43,3
A munkások kértek és kaptak információt	15,6
A munkások nem kértek és nem is kaptak információt	11,1
Semmit nem tudok arról, hogy a munkásokat informálták volna az átalakítási tervekről, vagy konzultáltak volna velük	24,4
Voltak kísérletekarra, hogy létrehozzák az információs és konzul­tációs csatornákat, de a munkások nem mutattak érdeklődést	5,6
Forrás: Kulpa-Ogodowska (2006)

Ez a kizárás nagyon negatív színben tüntette fel a kormány átalakítási terveit a munkások szemében. Az erről megkérdezett munkások rend­szerint a következőt válaszolták: „…ezek a programok nem a vállalat és a munkások javát szolgálják, hanem talán valami külső csoportokét…" (Kulpa-Ogdowska 2006).

A foglalkoztatás átalakítása és a „túlélési" stratégiák

Noha voltak félelmek egy komolyabb társadalmi felfordulástól, az átala­kítás, legalábbis ami a munkavállalókat illeti, általában nagyon simán zajlott. Nem volt semmiféle nagyobb akció a munkások körében, ami meglepő, ha figyelembe vesszük a leépítés méretét és az átalakítás eszközeit. Végeredményben a munkásokat csak afféle „ballasztnak" tekintették, akiktől meg kell szabadulni, hogy biztosítsák a vállalat jövőjét, és teljesítsék az EU felé vállalt kötelezettségeket.

Az érintett felek általában egyetértettek a foglalkoztatás átalakításának javasolt „receptjében", miszerint el kell bocsátani, illetve lehetőség szerint anyagilag kompenzálni a feleslegessé vált munkásokat. A szakszerve­zetek is elfogadták a leépítést, illetve abban látták a szerepüket, hogy a dolgozók kedvező feltételek mellett távozzanak. Csak olyan kérdésekben vállalták az összeütközést a menedzsmenttel, mint az átalányösszeg vagy a korkedvezményes nyugdíj feltételei, de soha nem kérdőjelezték meg a leépítés módját, amelyet pedig éppen a munkások érdekében lehetett és kellett volna kritizálni.

A foglalkoztatás állam által irányított átalakítása

1999 és 2001 között, az acélmunkások társadalmi csomagja időszakában került sor a legnagyobb leépítésre: csaknem 47 000 munkás vesztette el ekkor az állását az „anyacégnél". Közel felük (44%) talált munkát az újonnan létesített „leányvállalatoknál". 25%-uk korkedvezményes nyugdíj­ba vonulhatott, 5%-uk „rendes" nyugdíjassávált, 8%-uk önként távozott, végkielégítéssel. Kevesebb mint 1%-ukvett részt átképző programokban. Az alábbiakban megpróbáljuk megvizsgálni példák segítségével, hogyan érintették ezek a változások a munkások életét.

2. táblázat: Leépítés a HPS alatt
A leépítés formái	%
Leányvállalatok	44
Korai nyugdíj	25
Végkielégítés	8
Nyugdíj	5
Átképzés	1
Egyéb	17
Forrás: Paduch-Hernas 2002, saját prezentáció (Vera Trappmann)

Leányvállalatok: Több üzemet kiszerveztek a „kemény" magból, és így létrejöttek olyan leányvállalatok, ahol lehetőség nyílta munkások (tovább) foglalkoztatására. Azok a munkavállalók, akiket így „kiszerveztek", úgy élték meg a vállalati szintű átalakításokat, hogy azokba semmi beleszólá­suk nincs, noha nagyon is érintik őket ezek a folyamatok. Ők nem kaptak semmilyen anyagi kompenzációt a „kiszervezésért", és a társadalmi csomagból is kimaradtak. Mint az egyik kft.-ben dolgozó munkás, Kamii megjegyezte: „Akik itt maradtak, nem kaptak semmit, csak az állásukat akarták megtartani."

Az új körülmények között többen is beszámoltak a kiszolgáltatottság érzéséről. Egy 58 éves munkás, a Szolidaritás aktív tagja a következőket mondta: „Becsaptak minket. Az emberek már nem hisznek itt el semmit, nem hiszik, hogy valami is jobb lesz. Én is úgy érzem magam, mint akit elárultak. Semmit nem tudunk arról, hogy mi folyik itt. Velünk nem közöl­nek semmit; azt sem tudjuk, hogy holnap mi lesz. Az átalakítás óta nem játszik többet szerepet a szakszervezet. Teljesen megbukott."

Korai nyugdíj: A lengyel munkaerőpiac egyik általános sajátossága a korai és előnyugdíjas megoldások átlagon felüli alkalmazása, hogy a munkaerő egy részét „elvonják" a piacról. A korai nyugdíj a szocialista időszakra megy vissza, amikor az összes nyugdíj háromnegyede ilyen típusú juttatás volt (Kwiatkowsksi 2001: 51.). 2004-ben az összes nyugdíj negyede tartozott ebbe a kategóriába (Ministry of Economy and Labour, 2005: 141.). A korai nyugdíj a munkaviszony idejét figyelembe véve vehető igénybe: 55-60 évesen, harmincéves munkaviszonnyal lehetett kérni a nyugdíjazást. így tehát az egész EU-ban Lengyelországban a legnagyobb a különbség a „ténylegesen" nyugdíjba vonulók átlagélet­kora és a jogosultsághoz előírt életkor között (Ministry of Economy and Labour 2005: 140.): a nők esetében 56, a férfiak esetében 58 év volt ez 2004-ben. Az acélmunkások még külön kedvezményt kaptak 25 éves munkaviszony után. A korai nyugdíj teljes nyugdíjat garantált a munkások számára, amíg elérik a jogosultsághoz előírt életkort. Ennek időtartama a lakóhely függvényében változott: az előírtnál 4 évvel korábban mehettek nyugdíjba a munkások azokban a régiókban, ahol a munkanélküliség meghaladta az országos átlagot, 3 évvel korábban ott, ahol a mun­kanélküliségi ráta magasabb volt, mint az országos átlag 75%-a, és 2 évvel korábban ott, ahol a ráta alacsonyabb volt, mint az országos átlag 75%-a. 2006-ban véget ért ez a nagylelkű nyugdíjpolitika. Ma csak azok mehetnek korkedvezményes nyugdíjba, akik 15 évig nehéz körülmények között dolgoztak, 35 éves munkaviszonnyal rendelkeznek, és 55 vagy 60 évesek, harmincéves munkaviszonnyal.

2004-ig kiegészítő előnyugdíj-lehetőségek is voltak a feleslegessé vált munkások számára, akik nem feleltek meg a fenti kritériumoknak. Ennek két formája létezett. Juttatásban mindenki részesülhetett addig, amíg nem érte el a nyugdíjkorhatárt. Ennek keretében az elbocsátott munkások a munkanélküli segély 120-160%-át kaphatták, ha csak 55-60 évesek voltak, vagy megvolt a 30-35 év munkaviszonyuk. Az acélmunkásoknak elég volt 25-30 éves munkaviszonyt igazolni (Ministry of Economy and Labour 2005: 145.). A másik forma maga az előnyugdíj, amely a nyugdíj 80%-át jelentette, és azok kapták, akiknek 2 évük volt a nyugdíjkorhatár eléréséig, vagy 55-60 évesen a csoportos leépítések miatt váltak mun­kanélkülivé, vagy 25-30 évig nehéz fizikai munkát végeztek (Kwiatkowski 2001). Ezeketa meglehetősen nagylelkű előnyugdíj-programokat sokan kihasználták, így nélkülük jóval magasabb lett volna a regisztrált mun­kanélküliek száma. Ráadásul ennek a csoportnak a jövedelmét jobban védte az állam, mint a munkanélküliekét (Kwiatkowski 2001: 53.). Ez is változott. Az új foglalkoztatási törvény havi 670 SL-ben határozza meg a juttatás összegét (míg korábban a munkanélküli segély 160%-a, illetve a nyugdíj 80%-a volt ez az összeg).

Ezeknek a juttatásoknak a bevezetése, miközben megterhelte az államkasszát, nem sokban javította a munkaerő-piaci helyzetet. Miután azonban 2004 végén befejeződött ez a szociális politika, a vállalatok nehezebben tudták elbocsátani a munkásaikat. A nyugdíjasok azonban nagyon meg voltak elégedve a helyzetükkel. Juttatásaik messze meg­haladták a lengyelországi átlagjövedelmet.

Végkielégítés: A legérdekesebb esetek azok, akik önként hagyták el tanult szakmájukat, úgy, hogy nem volt előttük világos jövőkép, olyan intézményes környezetben, amelyet magas munkanélküliség és passzív munkaerő-piaci politika jellemzett. Csak magukra számíthattak, hogy megtalálják a boldogulás útját.

Vegyük például a 46 éves Ewelina esetét, aki az egyik acélvállalat adminisztrációjában dolgozott, ugyanazon az osztályon, mint a férje. Egyiküknek el kellett mennie a vállalattól. Mivel a férj többet keresett, és Ewelinánakjó iskolái voltak, biztos volt benne, hogy hamar talál új állást magának. így 1999-ben elfogadta az önkéntes távozással járó végkielé­gítési csomagot, és regisztráltatta magát mint munkanélkülit. Új állást azonban nem talált; mindenhol azt a választ kapta, hogy túl öreg. Csak a lánya iskolájában tudott elhelyezkedni részmunkaidős tanárként. Nem hivatalosan vannak más feladatai, amelyek kapcsolódnak művészeti és színházi érdeklődéséhez (fesztiválszervezés, kulturális szervezőmunka az iskolában stb.). 5 évig dolgozott az iskolában, amíg végül megszerezte a nyugdíjhoz „hiányzó" munkás-éveket. Sikerült átvergődnie a nehezén, ami szerinte a személyiségének köszönhető: „Megmaradt az önbizal­mam, és hittem magamban. Ha nem így lenne, most nem beszélgetnénk. Sokakat ismertem, akik nem tudtak megbirkózni ezzel a helyzettel, hogy elvesztették az állásukat. Ismertem a környezetet, a férjemet. Végig hit­tem abban, hogy végig kell csinálnom és végig is fogom csinálni, képes vagyok rá. Amikor el voltam keseredve vagy féltem, különösen, amikor túl sok időm volt, a pozitív gondolkodásra koncentráltam."

Laszlo, egy 59 éves vezető, 2000-ben döntött úgy, hogy otthagyja a vállalatot, amikor új igazgatót neveztek ki a cég élére. Laszlo nem értett egyet az átalakítással, ezért inkább távozott. Sok kapcsolata volt, így könnyen el tudott helyezkedni, ám ahogyan megjegyezte, „nem leszek többet menedzser, csak közönséges alkalmazott. Ezt el kell fogadni." Elégedett volt új helyével a közigazgatásban. Mivel világéletében aktív ember volt, elkezdett egy távoktató tanfolyamot, hogy megtartsa új állá­sát. Az utolsó éveket nagyon fontosnak tekintette életútja szempontjából: „Ha visszatekintek az elmúlt évekre, úgy érzem, hogy végre ismét szilárd talajon állok. Mintha egy szakadékból tértem volna vissza. Nagyon sok új dolgot kellett megtanulnom; elkezdtem az egyetemen egy pedagógiai kurzust, múlt évben volt a védésem, és ma is sokat tanulok. Néhány is­merősöm, aki korai nyugdíjba vagy előnyugdíjba ment, teljesen magába fordult és megöregedett."

A munkahely elvesztését úgy élték meg az emberek, mint a biztonság elvesztését. Úgy érezték, hogy magukra maradtak. A munkások esetében a hálózatok és a családi kapcsolatok, a fehérgalléros munkavállalók ese­tében pedig a szakmai kapcsolatok voltak a leghasznosabb erőforrások. Úgy tűnik azonban, hogy éppen az átképzést választó munkások alkotják a legsebezhetőbb csoportot.

Átképzési szerződések: Az átképzési szerződéssel rendelkező mun­kásoknak nem csak a munkaerőpiacon kellett „újraorientálódniuk", de komolyabb anyagi kompenzációt sem kaptak. És a felajánlott képzés sem segített az elhelyezkedésben; a kurzusok általában rövidek voltak, és idő előtt be lehetett őket fejezni, ha a munkások új álláshoz jutottak. Sokan, akik elkezdték a kurzust, színlelt szerződéseket hoztak, hogy ezáltal biz­tosítsák maguknak az elhelyezkedésért járó bonuszt. Pawelnek például kilátása volt arra, hogy egy barátja cégénél raktárosként alkalmazzák. Pro forma elkezdte a képzést, majd kiiratkozott a tanfolyamról. Pechjére nem kapta meg az állást, így megint beiratkozott, vitt egy hamis szerződést, megkapta a bonuszt, majd regisztráltatta magát mint munkanélkülit. Hat hónap múlva az építőiparban tudott csak elhelyezkedni szezonális mun­kára, és sokkal kevesebb pénzért, mint amennyit a korábbi munkahelyén kapott. Pawel megbánta stratégiáját, noha esete nemcsak a munkások rövidlátására, hanem az átképzési programok átgondolatlanságára is rámutat: „Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy rosszul döntöttem. Nagyon megbántam ezt a döntésemet."

2003 végétől az acélipar nem kapott több állami támogatást, noha to­vábbi elbocsátásokra készültek a szektorban. A tripartit csapatban részt vevő összes szereplő elismerte, hogy a HPS lehetőségei kimerültek. A Gazdasági, Munkaügyi és Társadalompolitikai Minisztérium ezért egy speciális programot tervezett, amelyet ezúttal a HPA fedőnévvel illethe­tünk (Acélmunkások Aktiválási Csomagja). A HPA „aktiválási juttatásokat" nyújt az átalakítás következtében munkanélkülivé vált munkavállalók­nak. Az új projektet úgy tervezték, hogy kielégítse az Európai Bizottság feltételeit: csak aktív politikát lehet alkalmazni, és a központi költség­vetésből csak részleges támogatás adható. Lényegében a vállalatok tulajdonosainak flexibilis szolgáltatásokat kell(ene) nyújtaniuk leépített munkásaiknak, amelyek fő célja az, hogy segítsék az újbóli elhelyez­kedést. A HPA a munkahelyi aktiválás hét fő eszközét fedezi, köztük az átképzési szerződéseket, a feltételes végkielégítést, illetve az egykori vas- és acélmunkásokat alkalmazó munkaadóknak fizetett részleges bérvisszatérítést (Towalski 2003).³

Az átképzés népszerűsége azonban az új program alatt sem növe­kedett. A menedzsment egyik tagja a következőket mondta erről: „[…] nagyon nehéz tanulásra ösztönözni azokat a munkásokat, akiknek azt mondjuk: »Átképzünk, kompenzációt adunk, de a következő 12 hónapban elveszíted az állásodat. És nem tudunk garantálni neked egy új állást.« […] Az embereknek ez nem tetszett, és komoly nehézségeink voltak, hogyan használjuk fel hatékonyan a kapott pénzt […] A csomagjainkat relatíve modern eszközöknek tekinthetjük. Elsőként próbálkoztunk meg azzal, hogy a munkaadóknak kompenzációt fizetünk az acélszektorból elbocsátott munkások alkalmazásáért […], de nem működött."

Nehéz lenne egyértelműen értékelni, hogy a foglalkoztatás átalakítá­sa milyen hatást gyakorolt az acélszektorra. Az nyilvánvaló, hogy egy fő feladat befejeződött: masszívan csökkent a munkavállalók száma a szektorban, ami a produktivitás növekedésében is kifejeződik. Az a be­nyomásunk azonban, hogy az átalakítás programjának szerzőit sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy elkerüljék a pillanatnyi „konfliktusgócokat", mintsem az, hogy hosszú távon biztosítsák az elbocsátott munkások egzisztenciáját. Az átalakítás periódusának legnagyobb részében, mint azt megmutattuk, a szektort elhagyó munkások passzív foglalkoztatás­politikai intézkedésekből profitáltak. A felmondásért kapott pénz „látható" volt; a munkások azonnal a zsebükben érezhették és el költhettek. A HPA által preferált aktív eszközök virtuálisnak tetszhettek a munkavállalók szemében: az új állás (bizonytalan) ígérete túlzottan is mesterségesnek látszott az előző mechanizmussal összehasonlítva, és nem tudta meg­nyerni a munkások többségének bizalmát.

A fentieket a következő felmérés eredményei is alátámasztják. 2005-ben munkásokat, szakszervezeti vezetőket és menedzsereket kérdeztek meg az acéliparban arról, hogyan látják az elbocsátott munkásoknak fel­ajánlott különböző eszközök iránti preferenciát. A3, táblázatból kiviláglik, hogy a megkérdezettek véleménye alapján a munkások egyértelműen a passzív eszközöket preferálják.

3. táblázat: A különböző eszközök hatékonyságára vonatkozó vélemé­nyek (%)
Eszközök listája	Munkások	Szakszervezeti aktivisták	Menedzserek
Korai nyugdíj	24,06	25,24	16,25
Kompenzáció az elbo­csátott munkásoknak	23,58	15,00	11,25
Előnyugdíj-juttatások	15,09	16,43	13,13
Eszközök listája	Munkások	Szakszervezeti aktivisták	Menedzserek
Átképzés	14,12	12,62	13,13
Kölcsön a munkásoknak, hogy saját vállalkozást alapítsanak	10,16	16,67	23,13
Munkahelyi tanácsadás	7,25	5,00	6,88
A munkabér részleges kompenzációja az új munkaadónak	5,01	9,05	16,25
Forrás: Kulpa 2006

 

A vállalatok által menedzselt foglalkoztatásátalakítás

Mivel sok vállalat nem csökkentette a kapacitását a privatizáció előtt, az állam által finanszírozott átalakítási programok támogatásával, egyenként kellett megbirkózniuk a foglalkoztatás átalakításával. Itt nemegyszer éles harcot vívtak a szakszervezetekkel. A Lengyel Acélművek privatizálása folyamán például nem foglaltak bele semmilyen szociális csomagot a privatizációs egyezménybe, amit a szakszervezetek törvénytelennek tartottak (Towalski 2002; 2004). Ezért tárgyalásokat kezdtek a befektető­vel, és kilenc hónap után megszületett a megegyezés (29 szakszervezet írta alá, amelyek külön-külön működtek a vállalatnál), amely garantálta a foglalkoztatás védelmét 2009-ig, és elért bizonyos anyagi engedmé­nyeket (fizetésemelés, privatizációs bonusz). Emellett a munkavállalók két képviselője bekerült a tanácsadó testületbe. A szociális csomag erős ígéret, tekintve, hogy az EU követeli a létszámcsökkentést az ágazatban. Világos azonban, hogy Mittal nem tudja teljesíteni ezt a kötelezettséget a beruházások késlekedése miatt, és a Bizottság 2007 végéig jóvá­hagyta mind az üzemek bezárásának, mind pedig a leépítéseknek az elhalasztását.⁴

Annak érdekében, hogy a fenti követeléseknek megfeleljenek, a vállalatok különböző, fent már tárgyalt eszközökhöz folyamodtak, hogy ösztönözzék az önkéntes távozást: „természetes" nyugdíjazás, rokkant­nyugdíj és előnyugdíj-juttatások. Az anyagi kompenzálással ösztönzött felmondás volt azonban az egyetlen módja annak, hogy ténylegesen befolyásolják a távozást. Új humánerőforrás-osztályok nyíltak, ahol a fiatal menedzserek sokasága buzgólkodott olyan innovatív ösztönző programok kidolgozásán, amelyek felgyorsítják az önkéntes távozást. Az egyik vállalatnál speciális programot terveztek arra, hogy meggyőzzék az előnyugdíj előnyeiről az idősebb munkásokat, holott a juttatások nem voltak nagyon magasak. A cég azonban vállalta, hogy egy összegben kifi­zeti a munkásoknak a nyugdíjig járó fizetését, és a jubileumi jutalmukat is megkapják. Az elbocsátott munkások jelentkezhetnek munkanélkülinek, és 12 hónapig kapják a munkanélküli segélyt. Azok a munkások, akik ezt a megoldást választották, elégedettek voltak, mert anyagi veszteség nélkül abbahagyhatták a munkát, és élvezhették a megérdemelt pihe­nést a több évtizedes fizikai munka után. „Úgy érzem magam, mintha nyaralnék" – mondta az 58 éves Waclaw az egyik interjúban. Waclaw csak az előrehozott juttatások miatt fogadta el az előnyugdíjazást: mint elmondta, főleg a jubileumi jutalom miatt döntött így, amelyet egyébként csak 60 éves korában kapott volna meg.

Felmondás: Az azonnali felmondást, mint már írtuk, a vállalatok anyagi eszközökkel próbálták ösztönözni. A„közös megegyezéssel" felmondók egyhavi bérük akár 31-szeresét is megkaphatták. Ezen a módon főleg a fiatalabb és jobban fizetett fehérgalléros munkaerőt sikerült leépíteni, de az is eredménynek számított, tekintve az adminisztráció túltelítettségét. Az így távozók egyébként is jó (vagy jobb) esélyekkel indultak a külső munkaerőpiacon.

Grzegorz, egy 48 éves fehérgalléros munkás, elfogadta az ajánlatot. 16 napjába került, amíg átgondolta és megvitatta a feleségével a dön­tését, és végül felmondott a munkahelyén. Noha már csaknem egy éve volt munka nélkül az interjúkészítés idején, úgy nyilatkozott, hogy nem bánta meg a döntését, mert egyre romlottak a feltételek, és nem érezte jól magát a munkahelyén. Menedzseri funkcióiról már korábban lemondott, mert nem értett egyet az új személyi politika irányvonalával. Noha úgy gondolja, hogy neki mint specialistának nehezebb lesz elhelyezkednie, mint a munkásoknak, és valós fenyegetésnek érzi a társadalmi lecsú­szást, nem bánta meg akkori elhatározását.

A 39 éves Maria 13 évig volt könyvelő az egyik vasüzem pénzügyi osztályán. Amikor felajánlották neki a felmondásért „járó" 65 000 SL-t, úgy gondolta, hogy ez a megfelelő pillanat a távozásra. Bízott abban, hogy sikerül majd elhelyezkednie a magánszektorban, ahol nemcsak magasabb fizetést kap, hanem a kihívás is nagyobb: „Nem tudom, miért, de biztos vagyok abban, hogy helyesen döntöttem. Nem félek, ami talán ésszerűtlenül hangzik, de sokkal könnyebbé teszi a dolgomat."

Átképzés: Az EU-csatlakozással megváltozott a munkaerő-piaci politika. Előtérbe kerültek olyan fogalmak, mint az aktiválás, a szolgáltatások mi­nősége és a humánerőforrás-fejlesztés. Ahogyan bemutattuk, a korábbi évekre a passzív munkaerő-politika volt a jellemző. A Munkaügyi Alap költségvetésének 90%-át a segélyek és a juttatások tették ki. 2004-ben volt némi javulás, de csak azért, mert az előnyugdíjat attól kezdve a Tár­sadalombiztosítási Alap fizeti (Ministry of Economic Affairs and Labour, 2005: 50.). így ma a Munkaügyi Alap 15%-át fordítják aktiválási eszkö­zökre. Ennél jóval többet, a források legnagyobb részét (37%) költik a diplomások és a 25 év alatti fiatalok aktiválására (pl. a friss diplomások

„Első állás" programja), 20% megy a közmunkára, 16% intervenciós munkára és 9% átképzésre.⁵

Az aktív munkaerő-piaci politika végrehajtása azonban számos ne­hézségbe ütközik. Szakértők véleménye szerint még mindig nem ismerik eléggé a munkaerő-piaci igényeket, ezért a képzési programok nem iga­zodnak a piaci igényekhez (Vera Trappmann interjúi, 2005. november). Kivételnek számít, és ez érinti az egykori acélmunkásokat, a hegesztő­tanfolyam. A hegesztő mind Lengyelországban, mind pedig külföldön keresett szakmának számít. Különösen érdekes történeteket hallottam azoktól a munkásoktól, akik ezt a képzést választották.

A44 éves Marcin 2000-ben fogadta el a felmondással járó csomagot. Ezután feketén dolgozott, majd amikor a harmadik fia megszületett, gyermekgondozási szabadságra ment. Aztán a gyereket bölcsődébe adták, Marcin pedig egy nemzetközi vállalat sofőrje lett Krakkóban, noha „hivatalosan" gyermekgondozási szabadságon maradt. Két év múlva szerette volna újra „legalizálni" foglalkoztatási helyzetét, jelentkezett munkanélkülinek, és elkezdett állást keresni. Egy spanyol cégtől kapott volna munkát, de nem volt hegesztő szakképzettsége. így jelentkezett 2005-ben egy hegesztő-tanfolyamra. Amikor találkoztam vele, Marcin angolul tanult, ami része volt a programnak, de az interjúban nyilvánva­lóvá tette, hogy ő és a kollégái külföldön szeretnének munkát vállalni. A motiváció világos: kinn jobb a fizetés. Marcin a családjával szeretne maradni, de adósságai vannak, és szeretné biztosítani a saját jövőjét és a családjáét. Őszintén megmondta: „Csak a pénzről szól ez a dolog. Sem­mi másról." És a migráció látszik a legjobb esélynek: „Lengyelországban nincs értelme a munkának. Fontos, hogy végre megint lássak magam előtt valami perspektívát. Én egész biztosan elmegyek; csak arra várok, hogy véget érjen a tanfolyam."

Diszkusszió

A szociológiai elemzések szerint az individualizmus és a relativizmus az „átlagos" lengyel fő tulajdonságai. „A családom és a saját jólétem" a lengyel társadalom legtöbbek által osztott értéke. A „minden jó, ami jó nekem és a családomnak" és „a más problémája nem az én problémám" széles körben elterjedt felfogás. Ha az embereket a munkanélküliségről kérdezik, igen gyakran a következőt válaszolják: „…ez nagyon komoly probléma, de nem az enyém…" Ennek tükrében feltehetjük a kérdést: mi történt a Szolidaritást összetartó kollektivizmussal? És úgy tűnik, a válasz az, hogy eltűnt. Eltűnt akkor, amikor a szakszervezeti vezetők új politikai elitté „transzformálódtak", miközben az egyszerű emberek önálló szubjektumokból „lefokozódtak" a társadalom- és gazdaságpolitika „problémás" objektumaivá. Az alábbiakban négy változást emelünk ki, amelyek különösen érintették az acélmunkások életét.

A veszteség érzése: Az acélmunkás szakma magas szimbolikus értékkel bírt a szocialista időszakban. Egy olyan osztály „elitjének" számítottak, amelynek az volt a feladata, hogy átformálja a társadalmat, létrehozza a dolgozó állampolgárok egyetemes osztályát szemben a burzsoáziával, amelynek „kollektív létezése és egyéni státusa csaknem teljes egészében a termeléshez való viszonyon alapul" (Stenning 2005a: 985.). A szocialis­ta munka hősei helyett megjelentek a szabadpiac új hősei, a vállalkozó középosztálybeli polgárok. A kereskedelmi és szolgáltató szektor fel­emelkedésével a nagyüzemek, ahol az acélmunkások dolgoztak, szintén elvesztették korábbi jelentőségüket. Míg korábban az emberek társadalmi életében központi szerepe volt a munkahelynek, az új rendszerben a vállalatok elvesztették ezt az integráló funkciót. A szimbolikus hatalom elvesztése „együtt járt" a szolidaritás és az osztálytudat elvesztésével. A munkások nem egyazon osztály tagjainak, hanem versenytársaknak tekintik egymást. Stenning esettanulmánya az acélmunkásokról azt mu­tatja, hogy a személyes viszonyok is megváltoztak az átalakítási folyamat eredményeképpen. A munkások megértették, hogy egyre több időt kell áldozniuk az életükből a munkára, ha meg akarják tartani az állásukat, és bírni akarják a versenyt (Stenning 2005b: 250.). A társadalmi család a családra redukálódik. Ost (2000) szerint a gyenge osztálytudat ma­gyarázza, hogy a munkások beletörődtek a rossz alkuba. A munkások a rendszerváltozás áldozatainak tekintik magukat, akik – más országok tapasztalatával szemben, ahol a szerkezeti átalakítás és a masszív le­építések az osztálytudat újraéledését eredményezték (MacKenzie et al. 2006) – nem nyerték vissza osztálytudatukat, hanem individualizálódtak, fragmentálódtak, és elveszettnek érzik magukat a reprezentáció, az anyagi helyzet és az identitás szempontjából.⁶

Az interjúk során az acélmunkásoktól gyakran hallottam története­ket egykori kollégáikról, akiket tönkretett a munkanélküliség: minden pénzüket elköltötték, nem találtak új állást, alkoholisták lettek, és végül hajléktalanok. Egyetlen interjúalanyom sem élt át személyesen ilyesmit. Más tanulmányokból is kiderül azonban, hogy a munkanélküliek gyakran veszteségtörténetként konstruálják meg pályafutásuk történetét (anyagi hanyatlás, az önbecsülés elvesztése, a társadalmi élettől való vissza­húzódás, a szoros kötődések elvesztése). A történetek nagyon szomo­rúak: emberek, akik egész nap otthon ülnek, nem akarnak látni senkit, depressziósokká válnak, sírnak, és úgy érzik, hogy a személyiségük teljesen szétesett (Pine 2002: 95.). A rendszerváltozás első éveit leszá­mítva a lengyel munkások között nem lehet megfigyelni a szolidaritás jeleit: tiltakozó stratégiák helyett egyéni kiutakat keresnek, nem kollektív megoldást. A nyilvános élettől való elfordulás, a közösségi életben való részvétel elutasítása és a politika iránti közöny úgy tűnik, általános trend a lengyel társadalomban (Kolarska-Bobinska 2003).

Változó munkafeltételek: Akár az állam, akár a vállalat ösztönözte fel­mondásra a dolgozókat, az önként távozók általában arról számoltak be, hogy egyre rosszabbul érezték magukat a munkahelyükön a változó munkafeltételek miatt. Avállalatnál végzett munkát „leértékelte" a korábbi jó munkahelyi klíma megszűnése, a megnövekedett verseny. A mun­kások egy informálisabb és kollektívabb klímához voltak hozzászokva, szorosabb kollegiális kapcsolatokhoz üzemi szinten. Az átalakítással ez a klíma megváltozott: a produktivitás növelése volt a cél, ami a munkások között megteremtette a verseny légkörét. A munkások úgy érezték, hogy „objektív munkaerővé" redukálják őket, elvesztik magukat mint szubjektu­mokat, ugyanakkor állandóan a fejükhöz vágják, hogy hiányzik belőlük a rugalmasság, az alkalmazkodóképesség és az aktivitás (vö. Dunn 2005). Ezek a vádak különösen abszurdak, ha belegondolunk, hogy a munkások milyen innovatívak voltak a „túlélési" stratégiák kialakítása terén (önellátó gazdaság, otthoni munka, cserekereskedelem stb.).

A munkások tőkéjének leértékelése: Az acélmunkás szakma a szocia­lizmusban viszonylagos társadalmi presztízst, jó munkakörülményeket és jó fizetést jelentett. Ateljes foglalkoztatottság ígérete minimalizálta a szakmai kockázatot. A posztszocializmus idején a szakma társadalmi státusza jelentősen csökkent, és sok acélmunkásnak más szektorban kellett állást keresnie. A munkások gyakran említették, hogy felülérté­kelték munkaerő-piaci lehetőségeiket, és ezért különösen keserű volt a csalódás. Kénytelenek voltak kevésbé jól megfizetett, rosszabb mun­kákat elvállalni, vagy kikerülni a legális lengyel munkaerőpiacról – akár úgy, hogy „eltűntek" a fekete-vagy szürkegazdaságban, akár úgy, hogy külföldön kerestek munkát.

Domecka és Mrozowicki (2005) háromféle szakmai karriert külön­böztet meg a posztszocialista Lengyelországban: a kívülről befolyásolt „horgony"-karriert, a szintén kívülről befolyásolt „patchwork"-karriert és az autonóm karriert. Vizsgálatuk szerint a munkások körében a kívülről befolyásolt karrier dominál, ezért vagy nem mobilak, vagy megpróbál­nak beilleszkedni a „résekbe", de soha nem tervezik meg stratégiailag a karrierjüket, amelynek része lenne a továbbtanulás.

A „Dolgozó Lengyelek 2007" című legfrissebb felmérés három cso­portot különböztetett meg a lengyel társadalmon belül. Az első csoport a vállalkozókat tömöríti, akik a szabadpiaci gazdaságban dolgoznak. Ők jellemzően erősen hisznek az iskolai tőkéjükben, nem probléma számuk­ra, hogy új állást találjanak, nem félnek attól, hogy hitelt vegyenek fel a saját vállalkozásuk beindítására, és nem tartanak a bevándorlókkal való versenytől. A második csoport a „frusztrált, potenciális kivándorlóké", akik nem vagy kevéssé azonosulnak a munkahelyükkel, és komoly hajlandó­ságot éreznek arra, hogy átképezzék magukat. Ha lehetőségük van arra, hogy kétszer, háromszor annyit keressenek, mint otthon, készek rá, hogy elhagyják az országot. Az utolsó csoportba tartoznak a „fegyelmezett munkamániások", akik örömmel dolgoznak, nemritkán túlórában, és ál­talában a szabadidejüket is szívesebben töltik a munkahelyi kollégákkal. Nem meglepő módon általában ipari munkások tartoznak a második cso­portba. Az uniós csatlakozás után, mint ismert, jelentős migráció indult el Lengyelországból a régi EU-tagországokba, és a bevándorlók között sok az egykori acélmunkás. A leggyakoribb célországok az Egyesült Király­ság, Németország, Írország, Olaszország, Spanyolország és az Egyesült Államok. Ma az Egyesült Királyság a legnépszerűbb, a csatlakozás előtt Németország volt a „favorit". Interjúalanyaim is az Egyesült Királyságot tekintették a legvonzóbb célpontnak, mert könnyű a beutazás, és nagy igény van a szakmunkásokra. A munkások számára a migráció fontos megélhetési stratégiává vált.

A gender-viszonyok átalakulása: Míg sok férfi választotta az elvándorlás stratégiáját, az otthon maradiaknak a háztartásban is új kihívásokkal kellett szembenézniük. „Ma a munkáskerületek legszembetűnőbb vonása a munka egyre növekvő hiánya; az utcák nem néptelenek napközben, hanem tele vannak emberekkel, főleg férfiakkal (Stenning 2005b: 251.). Miközben első olvasásra riasztónak tűnik a kép, a figyelmesebb szem észreveszi, hogy a férfiak nem egyedül sétálnak az utcán, hanem gyakran babakocsival. Az interjúk alapján úgy látjuk, hogy a nehézipari munkahelyek tömeges megszűnése következtében változnak a gender-viszonyok a munkások körében. A nők gyakran jobb eséllyel tudnak elhelyezkedni az adminisztrációban vagy a szolgáltatóiparban, és gyak­ran átveszik a férfi kenyérkereső helyét, ahogyan azt Marcin példájából is láthattuk. Érdekes módon a férfiak és a nők is már csak gyerekeikről szőnek álmokat, s nem hiszik, hogy az ő életükben lesz még pozitív változás (vö. Pine 2002).

Konklúzió

A posztszocialista Lengyelországban elnyomott csoporttá váltak a munkások. Ha egyáltalán belekerülnek a nyilvános diskurzusba, akkor is gyakran megalázó, diszkrimináló kontextusban. Mivel a gazdasági átstrukturálás időszakában csak akadálynak, az átmenet kerékkötőinek tekintették őket, a politika is azt a célt szolgálta, hogy mielőbb elfelejtsék őket és az általuk okozott „problémát". így került sor a passzív munka­erő-piaci stratégiák alkalmazására, ismert következményeikkel együtt. Még a szakszervezetek is egyetértettek a vállalatok preferenciáival, és a munkavállalók anyagi kielégítésére törekedtek az átalakítás idején, ahelyett hogy a jogaik megvédésére készítették volna fel őket. A szak­szervezetek azóta is nagyon büszkék a kiharcolt társadalmi csomagra, és az átalakítás békés megvalósítására, szemben más szektorokkal. Miközben valóban nagyon alacsonynak tűnik a regisztrált munkanélküli acélmunkások száma, és még kevesebb volt acélmunkás folyamodik szociális segélyért, komplexebb a kép, ha megnézzük a munkások életét. Sok munkásnak nincs rendes, bejelentett állása, noha nem jelenik meg munkanélküliként a statisztikában. A legtöbben csak az otthonra, a csa­ládra és a legszűkebb társadalmi hálójukra számíthatnak. Egyedül kell megbirkózniuk a „túléléssel". Nagyon sok tevékenység zajlik az informális vagy a feketegazdaságban, és sokszor az elvándorlás kínálja az egyetlen perspektívát. Ez azonban számos potenciális problémával terheli meg a lengyel gazdaságot és társadalmat. Az is nyitott kérdés marad, hogy a munkások meddig fogadják el, hogy „örökre" elfelejtették őket.

*** 

 

Bibliográfia

Ashwin, S. (1999): Russian Workers. Manchester, Manchester University Press.

Buchowski, M. (2003): Redefining the Social Relations through Work in a Rural Community in Poland. Max Planck Institute for Social Anthropology. Working Papers, no. 58. Halle, Max Planck Gesellschaft.

Crowley, S. (2004): Explaining Labor Weakness in Post-Communist Europe: Historical Legacies and Comparative Perspective. East European Politics and Societies, Nr. 18. 394-429.

Domahski, H. (2002): Ubóstwo w Spoleczehstwach Postkommunistycznych. Warsaw, Instytut Spraw Publicznych.

Domahski, H. (2005): The Polish Transformation: Structural Changes and New Tensions. European Journal of Social Theory, Nr. 8. 453-470.

Domecka, M. – A. Mrozowicki (2005): Professional Biographies in Transition. Comparing Experiences of Workers and Business People in Post-Socialist Poland. Paper presented at the 37th World Congress of the International Institute of Sociology, Stockholm 5-9. 7. 2005.

Dunn, E. C. (2004): Privatizing Poland. Baby Food, Big Business, and the Remaking of Labor. Ithaca-London, Cornell University Press.

Evans, G. – C. Mills (1999): Are there Classes in Post-Communist Societies? A New Approach to Identifying Class Structure. Sociology, Nr. 33. 23-46.

Eyal, G. – I. Szelényi – E. Townsley (1998): Making Capitalism Wthout Capitalists. Class Formation and Elite Struggles in Post-Communist Central Europe. Lon­don – New York, Verso.

Federowicz, M. (2004): Poland: Worker-driven Transformation to Capitalism? In: Federowicz, M. – R. Aquilera (eds.): Corporate Governance in a changing economic environment. New York, Palgrave. 144-169.

Federowicz, M. – K. Jasiecki – W. Weselowski (2005): The Business Elites of

Poland. In: Steiner, H. – Tamas, P. (eds.): The business elites of East Central Europe. Berlin, trafo verlag. 13-58.

Gardawski, J. (1996): Przyzwolenie ograniczone. Robotnicy wobec rynku i demokracji. PWN Warszawa.

Jasiecki, K. (2002): Elita biznesu w Polsce. Drugie narodziny kapitalizmu. Warszawa, IFiS PAN.

Kramer, M. (1995): Blue-Collar Workers and the Post-communist Transitions in Poland, Russia, and Ukraine. Communist and Post-Communist Studies, 28: 3-11.

Kaufman, R. (2007): Market Reform and Social Protection: Lessons from the Czech Republic, Hungary, and Poland. East European Politics and Societies, 21 (1): 111-125.

Keat, P. (2000): Penalizing the reformers. Polish steel and European integration. Communist and Post-Communist Studies, 33: 201-221.

King, L. (2002): Post-communist Divergence: A Comparative Analysis of the Transition to Capitalism in Poland and Russia. Studies in Comparative International Development, 37: 3.

King, L. P. – A. Sznajder (2006): The State-Led Transition to Liberal Capitalism: Neoliberal, Organizational, World-Systems, and Social Structural Explanations of Poland's Economic Success. American Journal of Sociology, 112 (3): 751-801.

Kolarska-Bobinska, L. (2003): The EU Accession and Strengthening of Institutions in East Central Europe: The Case of Poland. East European Politics and Societies, Nr. 17. 91-98.

Korkut, U. (2006): Entrenched Elitism in Trade Unions in Poland and Romania: An Explanation for the Lack of Union Strength and Success? Economic and Industrial Democracy, Nr. 27. 67-104.

Krzywdzinski, M. (2005): Die Entwicklung der Klassengesellschaft in Polen: Was bedeuten Klassen in der Transformation? Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, Nr. 57, 62-85.

Kutter, A. – V. Trappmann (2006): Das Erbe des Beitritts: Zur Analyse von Europaisierungseffekten in mittel- und osteuropaischen Gesellschaften. In: Kutter, A. – V. Trappmann (eds.): Das Erbe des Beitritts. Europaisierung in Mittel-und Osteuropa. Baden-Baden, NomosVerlag. 13-55.

Kwiatkowski, E. – M. W. Socha et al. (2001): Labour Market Flexibility, and Employment Security. Employment Paper, ILO Geneva.

MacKenzie, R. – M. Stuart – C. Forde – I. Greenwood – R. Perrett – J. Gardner (2006): All that is Solid? Class, identity and the maintenance of occupational community amongst redundant Welsh steel workers. Sociology, 40 (5): 833-852.

Ministry of Economy and Labour (2005): Employment in Poland. Warsaw.

Kulpa-Ogodowska, A. (2006): Nowe uwarunkowania przebiegu restrukturyzacji hutnictwa zelaza i stali w latach 2003-2005. Perspektywy rzeczywistej modernizacji. In: Gilejko L. (ed.): Aktorzy restrukturyzacji – trudne role i wybory. SGH Warszawa.

Orenstein, M. A. (2001): Out of the Red. Building Capitalism and Democracy in Post-communist Europe. Ann Arbor, The University of Michigan Press.

Ost, D. (2000): Illusory Corporatism in Eastern Europe: Neoliberal Tripartism and Postcommunist Class Identities. Politics Society, Nr. 28. 503-530.

Ost, D. – Crowley, S. (2001): Making Sense of Labour Weakness in Post-communism. In: Crowley, S. – Ost, D. (eds.): Workers after Worker's States. Labor and Politics in Postcommunist Eastern Europe. Lanham. 219-233.

Pine, F. (2002): Retreat to the household? Gendered domains in post-socialist Poland. In: Hann, C. M. (eds.): Post-socialism. Ideals, ideologies and practices in Eurasia. London – New York. 95-113.

Polish Steel Association (HIPH) (2006): Polish Steel Industry. Katowice.

Sedelmeier, U. (2002): Sectoral dynamics of EU enlargement: advocacy, access and alliances in a composite policy. Journal of European Public Policy, 9 (4): 627-649.

Shabad, G. – K. M. Slomczynski (2004): Inter-Party Mobility among Parliamentary Candidates in Post-Communist East Central Europe. Party Politics, Nr. 10. 151-176.

Schoenman, R. (2005): Captains or Pirates? State-Business Relations in Post-Socialist Poland. East European Politics and Societies, Nr. 19. 40-75.

Staniszkis, J. (2006): Structural Violence and Divergent Ontologies of Power: Post­communist Europe in the Face of EU Accession. In: A. Kutter – V. Trappmann (eds.): Das Erbe des Beitritts. Europaisierung in Mittel- und Osteuropa. Baden-Baden, Nomos Verlagsgesellschaft. 117-134.

Stenning, A. (2001): Solidarity and the challenges of transformation. Restructuring Labour and Community in Post-Socialist Poland. Paper Presented to the Annual Conference of the Association of American Geographers, New York, 28th Feb. – 3rd March 2001.

Stenning, A. (2005a): Re-Placing work: economic transformations and the shape of a community in post-socialist Poland. Work, employment and society, Nr. 19. 235-259

Stenning, A. (2005b): Where is the Post-socialist Working Class? Working-Class Lives in the Spaces of (Post-)Socialism. Sociology, Nr. 39. 983-999.

Sznajder, A. (2003): Still Restructuring? The Politics of the Steel Sector Restructuring in Poland and the Effects of EU Accession. Paper Presented at the 2003 Annual Meeting of the American Political Science Association, Philadelphia.

Sznajder, A. (2005): Masters and Commanders: The Politics of Managerial (Non) Cooperation in the Steel Sector. Restructuring in Central and Eastern Europe. Manuscript, Yale University.

Sznajder, A. (2006): From Behemoths to Subsidiaries: The Politics of Steel Sector Restructuring and Privatization in Central and Eastern Europe. Ph.D. dissertation at the Department of Political Science, Yale University.

Paduch, J. – A. Hernas (2002): Przekstalcenia organizacyjne i restrukturyzacja zatrudnenia w hutnictwie polskim. Katowice-Gliwice.

Towalski, R. (2001): Hutnictwo polskie w okresie transformacji – proces restrukturyzacji i jego spoteczny wymiar. In: Gilejko L. (ed.): Spoleczne uwarunkowania i skutki restrukturyzacji sektorów strategicznych. SGH Warszawa.

Towalski, R. (2002): Privatisation and industrial relations. EIRO PL0209103F

Towalski, R. (2003): Zwiazki zawodowe w procesie restrukturyzacji sektora hutnictwa zelaza i stali. In: Gilejko L. (ed.): Zwiazki zawodowe a restrukturyzacja. bariery czy kompromis? SGH Warszawa.

Towalski, R. (2004): Social package agreed for Polish Steelworks privatisation. EIRO PL10401106f

Towalski, R. (2006): Procesy restrukturyzacji. Realizacja i efekty. In: Gilejko L. (ed.): Aktorzy restrukturyzacji – trudne role i wybory. SGH Warszawa.

Trappmann, V. – A. Kutter (2005): Die EU und der Strukturwandel in Polen. Die Transformation der polnischen Stahlindustrie unter dem Einfluss des EU-Beitritts. In: C. Salimi-Asl – E. Wrasse – G. Schuch (eds.): Die Transformation nationaler Politik: Europaisierungsprozesse in Mitteleuropa. Berlin. 157-179.

Jegyzetek

¹ 1991-1994 között Lengyelországban négy országos reprezentatív felmérés készült az ipari munkásokról és egy tanulmány az üzemi szakszervezeti veze­tőkről: Munkások '91; Munkások '92; Munkások '93; Munkások '94. Ezeket a kutatásokat a CBOS közvélemény-kutató intézet végezte (Gardawski 1996). A következő években több hasonló témájú felmérés készült: Munkások '98, Prob­lematikus iparágak szerkezeti átalakítása (Gilejko 2001), A szakszervezetek és az átalakulás (Gilejko 2003), A szerkezeti átalakulás szereplői – szerepek és választások (Gilejko 2006). Ez csak egy rövid lista; nem soroltuk fel Gardawski, Gilejko, Towalski (XX) számos felmérését a privatizációról. Az angol nyelvű szak­irodalomból lásd még Federowicz (2004) elemzését a munkások szerepéről az átalakulásban, Stenning (2001; 2005a) tanulmányait az iparvidékek közösségeiről, és Domecka-Mrozowcki (2005) munkáséletút-interjús kutatását a posztszocialista Lengyelországban. Az irodalom foglalkozik még a munkásérdekek képviseletével (Crowley-Ost 2001; Ost 2000) és különösen a munkanélküliség problémájá­val (Ashwin 2001; Kramer 1995), az osztálystruktúrával (Evans-Mills 1999; Krzwydzinsksi 2005; Slomczynski-Shabad 1997), valamint a kialakuló szegénység új kultúrájával (Domanski 2002; Pine 2002).

² Az erős nyugati lobbicsoportok kritikájához lásd: Keat 2000; Sedelmeier 2002.

³ A Minisztérium információja szerint 2004-ben 1900 dolgozót bocsátottak el, akik közül 554-en kaptak végkielégítést az Aktiválási Csomagban meghatározott feltételek szerint, és csak nagyon kevesen vettek részt az átképzésben (Ministry of Economy and Labour 2005). A program szerint 2005-ben és 2006-ban további 5000 ember elbocsátását tervezik.

⁴ A Bizottság utolsó monitorjelentése még nem elérhető a nyilvánosság szá­mára.

⁵ Az intervenciós munka a magánszektorban segíti az elhelyezkedést, a béres a társadalombiztosítás részleges visszatérítésével. Közmunkát a hosszú idő óta munkanélküli, 50 év feletti emberek vagy a 20 év alatti fiatalok kaphatnak. Ezek a csoportok gyakran így nyerhetnek újra jogosultságot a munkanélküli segélyre. 2004-ben felemelték a jogosultsághoz szükséges közmunka idejét, a közmunka visszautasítása pedig a munkanélküli segély megvonását vonhatja maga után (Ministry of Economy and Labour, 2005: 202.). A közmunka de facto szociálpo­litikai jellegét – az aktiválási helyett – többen kritizálták, azért is, mert a lengyel infrastruktúraépítésben számos visszaélésre ad alkalmat.

⁶ Domanski (2005) arra számít, hogy a növekvő egyenlőtlenségek és a fo­gyasztás diverzitásának hiánya új identitásokat produkál: egy születő erős osztálytársadalmat. Buchowski (2003) is az osztálytudat erősödésével számol; a szerkezeti átalakítás kihívásával szembesülve az egyének új védekező stratégiákat alakítanak ki.

Az írás az európai roma önszerveződés közel egy évszázados történetének áttekintésével azt latolgatja, vajon képes lehet-e a roma népesség a 21. század elején – a nemzetépítés Miroslav Horch, Niederhauser Emil és mások által fölvázolt kelet-európai modelljét követve – valódi nemzeti társadalmat megalkotni. A szerző, bár nem kívánja „kétségbe vonni az egységes roma nemzet létét és lehetőségeit", kétségesnek tartja, hogy az európai társadalmak peremére szorult, illetve részben diaszpórában élő cigányok körében a nemzeti eszme és önazonosság a belátható jövőben széles körben meggyökeresedhet.

„A roma nemzethez tartozó egyének nemzetük képvise­letét kérik, egy nemzetét, amely nem akar állammá válni. […] Mi egy nemzet vagyunk, ugyanabban a hagyomány­ban osztozunk, közős a kultúránk, az eredetünk és a nyelvünk; egy nemzet vagyunk.'"¹ (Declaration Of A Roma Nation)

I. Bevezetés

Nicolae Gheorghe romániai roma szociológus szerint „a romák az utóbbi években az etnogenezis folyamatának egyaránt tárgyaivá és alanyaivá váltak: tudatos kísérlet folyik a nem területi alapon szerveződő etnikai­nemzeti csoport elfogadott státuszának elérésére".²

Valóban úgy tűnik, hogy az elmúlt évszázadokban meghatározónak bizonyult „nemzeti gondolat" a romák/cigányok³ körében is felbukkant, sőt a 20. század második felében már a nemzetközi politikai szerveződés szintjére jutott. Mindenképpen érdemes tehát e jelenséget alaposabban megismerni. Erre teszek kísérletet ebben az írásban az általam megis­mert történeti és kulturális antropológiai szakirodalom, források és saját tapasztalataim segítségével.⁴

Eric Hobsbawm megállapítása szerint „a nemzetek kettős jelenségek, mivel alapvetően felülről teremtődnek, de nem érthetők meg, ha nem vizsgáljuk őket alulról is".⁵ A kulturális antropológiai megközelítés jelen­tőségét növeli, hogy segítségével „alulról" is betekintést nyerhetünk a roma nemzeti egységbe integrálni kívánt cigány közösségek világába. Az antropológiai cigánykutatásokról Prónai Csaba így ír: „Az antropo­lógusok huzamosabb ideig együtt éltek egy-egy cigány közösséggel, s így tanulmányaik előterébe a cigányok nézőpontja került. A kultúrát a hétköznapi értelemben felfogott kategóriánál tágabban értelmezték, és elemzéseik során a komparativizmus mellett a holista szemléletet követték-s ezáltal alapvetően új felismerésekkel gazdagították a cigány kultúrákra vonatkozó ismereteinket."⁶

Persze amikor a „roma nemzetről" beszélünk, felmerül a kérdés, hogy egyáltalán „mi a nemzet", illetve mit értünk nacionalizmuson? Mivel jelen dolgozatnak nem feladata ez ügyben állást foglalni, ezért a nemzet és a nacionalizmus fogalmak különféle megközelítéseinek gazdag tárházából csak néhány alapvető – mostani témánk szempontjából fontos – dolgot emelnék ki.

A nemzet mindenképpen modern jelenség, melynek létrejöttéhez az állami bürokrácia, a kapitalizmus, a szekularizáció és a demokrácia jel­legzetesen „modern" feltételei szükségesek. Más kérdés, hogy „miben rejlik a »nemzet« lényege: sajátosan újszerű társadalmi, politikai, kultu­rális, intellektuális stb. kapcsolatokban vagy ősi, tradicionális történeti tartalmakban"?⁷ Ez a dilemma lényegében egyidős magával a modern nemzettel.

A közös politikai múlt és állami berendezkedés egyesítő erején alapuló entitást politikai nemzetnek vagy államnemzetnek, míg a valamiféle közö­sen megtapasztalt kulturális (nyelvi, vallási, etnikai stb.) örökségre épülő nemzetet kulturális nemzetnek nevezik. Bár nem igazán beszélhetünk „tisztán" államnemzeti vagy kultúrnemzeti formákról, e „modellek" segít­ségünkre lehetnek a roma nemzetépítéssel kapcsolatos gondolatmenet kifejtése során. A nacionalizmus fogalma dolgozatomban a nemzet létrehozására irányuló törekvést jelenti.

II. Roma nemzet – roma nacionalizmus?

David Mayall szerint a cigányok rájöttek, hogy – más kisebbségekhez hasonlóan – „etnicitásuk segítségével" könnyebben juthatnak hozzá alapvető emberi jogaikhoz, növekedhet érdekérvényesítő képességük. Ennek következtében azonban „a cigány identitás és főleg az etnicitás fogalma körüli viták erősen átpolitizáltak, érzelmekkel terheltek és kese­rűen harcosak".⁸ Anélkül, hogy efféle vitákba bonyolódnék, itt és most csak a roma nemzeti koncepció mozgatórugóira szeretnék utalni.

Véleményem szerint minden globalizációs és európai integrációs ten­dencia ellenére a mai társadalmak, államok még mindig nemzeti alapon szerveződnek, a nacionalizmus nagyon is modern jelenség. Benedict Anderson szavaival élve: „a nemzeti mivolt (nation-ness) korunk politikai életének legegyetemesebb legitim értéke".⁹ Ehhez kapcsolódik Craig Col­hun megállapítása, mely szerint a nemzet és az egyszerű etnikai csoport között az a különbség, hogy az előbbi esetében elismerik az autonóm államhoz vagy legalábbis az államon belüli bizonyos fajta autonómiához való jogot.¹⁰

Ebben a kontextusban talán érthető, hogy a „gádzsó¹¹ nemzetálla­mokban" a társadalom perifériáján élő cigányság egyes vezetői szá­mára a „roma nemzet" egy olyan életképes alternatívát kínál, melynek segítségével felvehetik a harcot a stigmatizáció, a marginalizáció ellen, és sikeresebben kezelhetik „nemzetük" szociális, kulturális problémáit állami és nemzetközi szinten egyaránt.¹² E koncepció szerint tehát a

„nemzetként való létezés" az érdekérvényesítés legmagasabb szintjét jelentené a cigányok számára.

A roma nemzeti integrációnak azonban speciális nehézségekkel kell szembenéznie. MintActon és Gheorghe írja: „A cigány csoportok sokféle történelme és kultúrája igen megnehezíti a roma kultúra formalizálását és kodifikálását, ami viszont szükséges ahhoz, hogy taníthassák és terjeszt­hessék, illetve azonos alapra helyezhessék más csoportok vagy etnikai kisebbségek kultúrájával, netán bevett nemzeti kultúrákkal."¹³

Hogyan és miből épül(het) fel a roma nemzet? Jogosan vetődik fel a kérdés, hiszen a nemzetek kialakulásának objektív tényezői között (politikai és kulturális nemzet esetén egyaránt) mindig meghatározó sze­repet töltött be egy konkrét terület. A cigány nép azonban öt kontinensre kiterjedő hatalmas diaszpórát alkot, számtalan állam polgárait foglalja magába, miközben nincs saját területe. A különböző cigány közösségek a roma nyelv különböző dialektusait vagy az őket körülvevő népek nyelvét beszélik, többféle valláshoz és egyházhoz tartoznak. Ráadásul kultúrájuk sok esetben nemcsak a többségi környezettől különíti el őket, hanem a többi roma csoporttól is…

III. Nemzetté válás – nemzetépítés

III. 1. A modell

Szuhay Péter a magyarországi cigányokkal kapcsolatban ezt írja: „A nemzeti kultúra megalkotása folyamatában legnagyobb szerepe az integráló értelmiségnek van, elsősorban a cigány értelmiségnek vagy az értelmiségi funkciót betöltő cigány teoretikusoknak. A nemzeti kultúra megteremtése párhuzamosan több síkon zajlik: politikai-emberjogi, képzőművészeti, irodalmi és etnográfiai-történeti szinten. […] Ebben a folyamatban a nemzetté válás receptje szerint a cigányság is megalkotja mitológiai rendszerét, kitalálja genealógiáját, megmondja származásának helyét és idejét…"¹⁴ Milyen ez a „nemzetté válás"-recept?

Anderson szerint az európai nacionalizmusok sokat tanultak elődeik látható modelljeiből; a modellek utánzása, másolása nem elhanyagolható tényező a kérdéskör vizsgálatakor.¹⁵ Aroma népesség diaszpórajellege miatt a területiséghez, államisághoz kötődő politikai nemzet (államnem­zet) nem szolgálhat modellként a roma nacionalizmus számára. A (főleg) Kelet-Európára jellemző kulturális nemzet viszont annál inkább.

Milyen tehát a kelet-európai nemzetté válás receptje? Niederhauser Emil a 19. századi nemzetté válást elemezve két szakaszt különböztet meg. A kulturális szakaszban a nemzeti nyelv és a nemzeti történelem megteremtése a legfontosabb feladat az „alvó" nemzetet felkelteni szándékozó nemzetébresztő elit számára. A nemzeti eszme hordozója a nemzet nyelvén szóló irodalom lett, mely a korszak gyakran dilettáns, szakképzetlen történetíróival együtt a közös történeti tudat kialakítása­ban is részt vett. A nemzeti megújulás a különböző művészeti ágakban is megjelent, létrejöttek a nemzeti eposzok, himnuszok, megszületett a nemzeti zene és színjátszás is.

Általában a kulturális szakaszt követte a politikai szakasz, amikor a nemzetet képviselő, tudatosító és vezető elit a nemzet érdekében különböző politikai igényeket (anyanyelvi oktatás, állami szuverenitás stb.) fogalmazott meg.¹⁶ A fent vázolt „kelet-európai modell" segítségével szeretném bemutatni a roma nemzetépítés folyamatát, a következőkben két nagy egységre bontva.

III. 2. Politikai szakasz – roma önszerveződési folyamatok

III. 2. 1. A roma/cigány etnikai-nemzeti önszerveződés kezdetei

Amikor a 20. század elején Kelet-Európa népeinek jó része már saját nemzetállamot mondhatott magáénak, a diaszpórában élő cigány közös­ségek között először mutatkoztak az etnikai alapú önszerveződés jelei.

A19. században megjelenő iparosodás és polgárosodás több irányban hatott a cigányságra. Egyrészt az ipari fejlődés következtében meginduló tömegtermelés csökkentette a keresletet a cigányok fő megélhetési for­rását képező termékek iránt, továbbá csökkent az igény a „klasszikus" cigány szolgáltatások iránt (üstfoltozás, drótozás, nádazás).¹⁷

Az általános elszegényedés és a romániai rabszolga-felszabadítás¹⁸ hatására meginduló európai és interkontinentális migráció következté­ben nomád cigány közösségek jelentek meg Európa-szerte. A nomád csoportok megjelenésével párhuzamosan megváltozott a cigánykérdés tartalma is: a többségi társadalom tagjai „már nem az elsősorban vándor­cigányokra jellemző kóborló életvitelben, hanem általában a cigányok – a marginális helyzetből eredő – sajátos életmódjában és devianciájában látták a bajok gyökerét".¹⁹

A polgárosodás talaján fejlődő oktatási rendszerek ugyanakkor lehető­vé tették a cigányság egyes elemeinek bekapcsolódását az oktatásba. Mivel világviszonylatban Kelet-Európában élt a legtöbb (letelepedett) cigány, ezért főleg a kelet-európai országokban jöttek létre – nagyon vékony – cigány értelmiségi rétegek, melyek generálták és irányították az etnikai alapú önszerveződési folyamatokat.

Az egyik gyakrabban hivatkozott esemény a bulgáriai cigányok szer­veződése a 20. század elején. 1901-ben megvonták a választójogot a muszlim hitű és a nomád cigányoktól, mire a választójog visszaállítása érdekében a cigányok egy petíciót nyújtottak be a nemzetgyűlésnek, egyenlő jogokat követelve. Mivel a petícióra nem érkezett komoly válasz, 1906-ban összehívták az első szófiai cigány kongresszust, melynek komoly külföldi visszhangja lett.²⁰

Az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer alaposan átrajzol­ta Kelet-Európa térképét, a korábbi soknemzetiségű birodalmak helyét kis és közepes méretű nemzetállamok vették át. A nemzeti homogenizációra törekvő államokban, minden nemzetközi kisebbségvédelmi egyezmény ellenére, a kisebbségek rosszabb helyzetbe kerültek, mint a birodalmak korában voltak. Ennek ellenére az egyes országokban kialakuló cigány elitek (először a történelem során) létrehozták saját szervezeteiket, fo­lyóiratokat indítottak, és konferenciákat is szerveztek. Mivel nem célom a szakirodalomban fellelhető összes szervezet bemutatása, ezért itt csak néhányat emelnék ki.

Bulgáriában 1919-ben megalapították az Egypt nevű szervezetet, 1923-tól 1925-ös betiltásáig jelenhetett meg az Istikbal (Jövő) elnevezésű folyóirat SakirMahmud Pasov főszerkesztésével. 1929-ben újabb társa­ság alakult Istikbal néven, Pasov vezetésével. Marushiakova és Popov szerint a cigányok jogaiért harcoló Mahmud Pasovot joggal nevezhetjük az egyik első cigány aktivistának.²¹

Romániában a 20-as, 30-as években a nagy cigány közösségekben élő, azonos foglalkozású személyek saját társadalmi-szakmai szerveze­teket alapítottak. 1933-ban Bukarestben létrejött a Romániai Cigányok Általános Szövetsége, mely az ország valamennyi cigányát egyesítő etnikai jellegű szervezetnek indult. Még ugyanebben az évben létrejött a Romániai Romák Általános Szövetsége, melynek elnöke, Gheorge Niculescu 1934-ben kinevezte magát a „romániai cigányok aktív elnöké­nek és vajdájának", majd sikerült jogi személyként elismertetnie a szer­vezetet. Célkitűzésük a „roma nemzet egyenjogúsítása és felébresztése" volt, ennek érdekében több megyei gyűlést és országos kongresszust tartottak, és néhány folyóiratot is kiadtak: az O Róm címűt Craiovában (1934-ben két szám jelent meg) és a Glasul Romiloit Bukarestben (1934-1941 között).²²

A nevében is soknemzetiségű Szerb-Horvát-Szlovén Királyság viha­ros belső viszonyai közepette is működött egy cigány értelmiségi réteg, mely megpróbált a pozitív sajátosságok hangsúlyozásával felépíteni egy „cigány identitást". 1930-ban Belgrádban megalakult a szerb cigányok szervezete, a Drustvo Rom (Cigány Társaság). Öt évvel később, szerb segítséggel létrehozták a Romano ül (Cigány Újság) nevű folyóiratot. Bár eleinte a kormány is egyetértett az újság megjelentetésével, három hónap múlva betiltották. A lapban a cigányok pozitív tulajdonságait hang­súlyozó, a cigány gyerekek oktatásával kapcsolatos írások mellett cigány népmesék és helyi hírek jelentek meg.²³

Más volt a helyzet Magyarországon, nálunk ugyanis országos méretű szerveződést csak a cigányság felső „kasztját" alkotó és az „úri" Magyar­ország dzsentri világához sajátosan kapcsolódó cigányzenészek köré­ben találunk. 1935-ben alakult meg például a Magyar Cigányzenészek Országos Szövetsége, melynek alapszabályából kiderül, hogy döntően gazdasági érdekek és a többségnek való megfelelés kényszere motiválta a létrehozását: „[…] a Magyarországon élő, magyar cigányzenészek tömörítése, szellemi, művészi és anyagi érdekeik védelmezése, a mun­kaviszonyok megjavítása, a magyar cigányzenészség hírnevéhez fűződő idegenforgalmi érdekek hathatósabb támogatása, a magyar dal ápolása, tagjainak hazafias és keresztény szellemű egységes irányítása – politikai és vallási kérdések kizárásával."²⁴

Erdély, Románia (2005) (A szerző felvétele)

Az egyes államokban működött kulturális, politikai vagy szakmai szer­vezetek mellett két olyan dolgot emelnék ki, melyek jelentősége inkább szimbolikusan ugyan, de túlnőtt az országhatárokon: az első nemzetközi cigány konferencia Bukarestben és a lengyel „cigány királyok" tevékeny­sége a romák első próbálkozásainak tekinthetők egyfajta nemzetközi nyomásgyakorló csoportok működtetésére.

A Niculescu által Egyesült Európai Cigányok néven, 1933-ban szer­vezett konferencia résztvevői javaslatokat tettek cigány könyvtár, kórház és egyetem létrehozására, valamint elfogadták a cigányok „nemzeti" zászlóját, mely két (felül kék, alul zöld) vízszintes csíkból állt.²⁵ A kétes értékű jelentések szerint sok kelet-európai és távolabbi ország küldöttje vett részt, a fő célkitűzés a cigányok társadalmi helyzetének javítása ér­dekében egy nemzetközi szervezet alapjainak lerakása volt. A tervekből azonban semmi sem vált valóra.²⁶

Lengyelországban a Kwiek család²⁷ tagjai szegényebb cigány cso­portok fölötti fennhatóság elérésére törekedtek, s ennek érdekében készségesen együttműködtek a hatóságokkal. Valószínűleg ennek az együttműködésnek az eredményeként éledt fel a „cigány király" 17.

századi intézménye.²⁸ A „királyok" komolyan vették szerepüket; Michaí 1934-ben például bejelentette, hogy a Gangesz partján saját államot szeretne létrehozni. Az őt lemondató Matejasznak számos terve volt a cigányság társadalmi és politikai körülményeinek javítására, ezek mellett egy dél-afrikai cigány állam létrehozását is fontolgatta. Utódját, Janusz Kwieket 1937. július 4-én pompázatos külsőségek közepette Varsóban királlyá koronázták.²⁹ Janusz király romani nyelven elmondott koronázási beszédében a következő fogadalmat tette: „Küldötteket fogok küldeni Mussolinihez, hogy adjon nekünk egy darab földet Abesszíniában, ahol a romanik letelepedhetnek. Népünk már elfáradt az évszázadok óta tartó vándorlásban. Eljött az idő, hogy feladjuk nomád életmódunkat. Ha a lengyelek megengedik, hogy gyermekeinket az iskoláikba járassuk, akkor nemsokára saját képviselőink lesznek a Népszövetségben."³⁰

Talán nem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért nem váltak valóra Janusz Kwiek tervei. Az egyre gyorsabban fasizálódó államokban betiltottak minden cigány szervezetet, s a második világháborúval a roma történelem legsötétebb korszaka, a „baro Porrajmos" jött el.

III. 2. 2. A nemzetközi roma mozgalom történetének vázlata

A második világháborút követően a kelet-európai államszocialista rend­szerekben többnyire tiltották az uralkodó ideológiától eltérő politikai, kulturális szerveződéseket;³¹ a Szovjetunió Kommunista Pártja a cigány­ságot nem önálló nemzetnek vagy nemzetiségnek, hanem a lakosság egy elmaradott csoportjának tekintette.³² Ennek megfelelően nemzetiségi jogokban jó ideig nem vagy alig részesülhettek.³³

A nemzetközi roma mozgalom kialakulása tehát a nyugat-európai or­szágokban indulhatott meg. Az első szerveződések Németországban je­lentek meg az 50-es években. A két legfontosabb közülük a Német Szinti Szövetség, valamint a Német Szinti és Roma Központi Tanács volt.³⁴

Franciaországban 1959-ben lonel Rotaru, egy romániai cigány, „a ci­gány nép legfőbb vezetőjévé" koronáztatta magát, létrehozta a Cigányok Világszövetségét, és Romanesztán létrehozását tervezte Szomáliában. Utópisztikus elképzelései a tömegkommunikáció segítségével sok em­berhez eljutottak, így bár eredeti céljait nyilván nem érte el, felhívta a külvilág és a közvélemény figyelmét a cigányok problémáira.³⁵

De Gaulle 1965-ben feloszlatta Rotaru szervezetét, ekkor Vanko Roude vezetésével létrejött a Cigányok Nemzetközi Bizottsága, mely elődjénél jóval pragmatikusabb célokat fogalmazott meg,³⁶ például hogy kapja­nak háború utáni kártérítést Németországtól, és kampányt folytatott a cigányokat ért sérelmek ellen. A Bizottság komoly információs munkába kezdett olyan szervezetekkel, mint az Európa Tanács vagy az UNESCO, így hamarosan nemzetközi szövetség formáját öltötte.

1971 áprilisában Londonban megszervezték a cigányok első világkong­resszusát, melyen tizennégy ország küldöttei vettek részt. A konferencia résztvevői elutasították a cigány, gypsy, gitan szavak használatát, és he­lyette a romani (roma) elnevezést fogadták el a nép és a nyelv jelölésére. Ennek megfelelően a Cigányok Nemzetközi Bizottsága helyett létrejött a Nemzetközi Roma Bizottság. Elfogadtak egy roma nemzeti himnuszt és egy nemzeti zászlót,³⁷ valamint öt bizottságot hoztak létre a szociális ügyek, az oktatás, a háborús bűnök kivizsgálása, a roma nyelvészet és kultúra területén. Lényegében a kongresszus gondoskodott a kollektív etnikus (nemzeti) identitás fejlesztéséhez szükséges struktúráról, nyelv­ről, szimbólumokról, és kijelölte magát a „célcsoportot" is.³⁸

1978-ban Genfben tartották a második világkongresszust, ahol a Nemzetközi Roma Bizottság helyét egy új nemzetközi szervezet vette át, a Nemzetközi Roma Szövetség (angol rövidítése: IRU). A kongresszus céljai között szerepelt: a romák kulturális sajátosságainak elismertetése és fejlesztése, harc a diszkrimináció és az asszimiláció ellen, a nyelvi egységesítési munkák folytatása. 1979 márciusában az IRU tanács­kozási jogot kapott a nem-kormányzati szervezetek kategóriájában az ENSZ-ben.³⁹

További kongresszusokat tartottak 1981-ben és 1990-ben, ahol egyre több kelet-európai származású roma értelmiségi vett részt, akik az IRU vezetésébe is bekapcsolódtak. Liégeois szerint az 1990-es évektől az IRU jelentékeny nemzetközi nyomásgyakorló szervezetté nőtte ki magát, főleg az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia megbeszé­lésein és az Európa Tanács mellett végzett munka eredményeként.⁴⁰

A kelet-európai rendszerváltásként ismert politikai, társadalmi és gazdasági átalakulás azonban egészen új helyzetet teremtett. A 90-es években kelet-európai romák kivándorlási hullámai érték el a nyugati országokat, minek következtében a nemzetközi közösség figyelme a kibocsátó országok társadalmi-politikai viszonyaira és a romák helyzetére irányult. Az új problémákkal szemben az IRU által támogatott szimbo­likus-kulturális nacionalizmus nem bizonyult elég hatékonynak, s ezzel együtt a szövetség belső konfliktusai is felerősödtek.⁴¹

Az új társadalmi és politikai feszültségekre nem tudott kielégítő vá­laszt adni az IRU nehézkes nemzetépítése, s ez különböző alternatív mozgalmak megjelenését segítette elő. Az IRU mellett ekkor tűnt fel a németországi Rudko Kawczynski vezette Roma Nemzeti Kongresszus (Roma National Congress, RNC), mely egy pragmatikusabb, polgárjogi megközelítésen keresztül egyfajta transznacionális identitásmodell ki­alakítására törekszik.⁴²

Az RNC és más új szervezetek mellett az ezredfordulóra az IRU is újult erővel folytatta munkáját. A 2001 júliusában tartott ötödik világkong­resszuson a küldöttek elfogadták a roma nemzet nyilatkozatát, mely az országalapítás elutasításán túl egy közös származáson, hagyomá­nyokon, nyelven és kultúrán alapuló transznacionális, emberjogi alapú közösség gondolatát tartalmazta.⁴³ (Ebből a nyilatkozatból származik a tanulmány mottója.)

A fejezet végén szeretnék pár mondatban utalni a magyarországi önszerveződési folyamatokra is, melyek a rendszerváltásig elsősorban „csak" a kultúra területén voltak sikeresek.

1957-től kezdve négy éven át működött a már említett Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége, mely kezdetben valóban emlékeztetett egy nemzetiségi típusú szervezetre, amíg a „hírhedt" '61-es párthatáro­zat következtében meg nem szüntették. A határozat ugyanis kimondta, hogy „a cigánylakosság […] bizonyos néprajzi sajátossága ellenére sem alkot nemzetiségi csoportot";⁴⁴ illetve hogy a cigány nyelv és kultúra fej­lesztését szorgalmazó nézetek „nemcsak tévesek, de károsak is, mivel konzerválják a cigányok különállását, és lassítják a társadalomba való beilleszkedésüket".⁴⁵

A70-es években a cigányság iránti tudományos érdeklődés megélén­külése és a „lanyhuló" asszimilációs politika együttesen járultak hozzá a roma identitás megnyilvánulásainak erősödéséhez a kultúra különböző területein.⁴⁶ A politikai szerveződés területén azonban csak a 80-as évek­ben történtek változások. 1985 tavaszán a Hazafias Népfront keretein belül létrehozták az Országos Cigány Tanácsot, majd 1986 júliusában a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét. A független kezdemé­nyezésként induló Phralipe Független Cigány Szervezet a manipulatív cigánypolitika megszüntetését és a cigányság valódi érdekképviseletének megvalósítását követelte.

A rendszerváltást követően ugrásszerűen megnőtt a roma szervezetek száma (1990-ben 18, 1996-ban pedig már 240 szervezetet tartottak szá­mon),⁴⁷ majd – miután a magyar kormányok a „párbeszéd politikájával"⁴⁸ kísérelték megoldani az egyre rosszabb körülmények között élő cigány­ság helyzetét – a kisebbségi önkormányzatok rendszerével teljesen új fejezet kezdődött a roma politikai önszerveződés területén.

A cigány kisebbségi önkormányzatok azonban többnyire nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, vélhetően a rendszer saját struktúrá­jából fakadóan, mely szerint a győztes „mindent visz", és kizárólag ő az egyetlen legitim képviselője a roma kisebbségnek.⁴⁹ Másrészt a cigány kisebbségi önkormányzatok leggyakrabban a helyi cigány lakosság elvárásaira szeretnének reagálni, nem pedig a kisebbségi törvényben kitűzött célokra.⁵⁰ Mivel a kisebbségi önkormányzati rendszer további vizsgálata nem célom, a roma nemzetépítéshez visszatérve a követke­zőkben annak kulturális szakaszát igyekszem – tematikus fejezetekre tagolva – bemutatni.

III. 3. Kulturális szakasz – az egységes nemzeti kultúra megteremtése

III. 3. 1. Történelem

Rostás-Farkas György magyarországi cigány író, költő egyik beszédéből származik a következő néhány sor: „Nincs cigány és cigány között kü­lönbség a Földön, mindannyian egy tőről fakadunk, egységben vagyunk, ha szétszórtan élünk is a világban, ha sorsunk és életformánk különböző is, mégis egyek vagyunk: a cigány történelem, kultúra örökösei! […] In­diában, az őshazában még egységes népként éltünk, egységes nyelvet beszéltünk. Ma is kötelességünk megőrizni Indiából hozott kultúránkat, nyelvünket, szokásrendszerünket, törvényeinket, hiszen ez az, ami ösz-szetart minket."⁵¹

Erdély, Románia (2005) (A szerző felvétele)

Természetesen nem Rostás-Farkas György az egyetlen cigány „teore­tikus", aki a fentiek szerint képzeli el a mai cigányok közös eredetét, ősi gyökereit. Hozzá hasonlóan lan Hancock amerikai roma tudós számára is az ősi egység tudata az egyik legfontosabb tényező. Mint a roma nacionalizmusról szóló tanulmányában írja: „Aroma nacionalisták több­ségének közös gondolata: egy nép voltunk, mikor Európába érkeztünk, és újra egy néppé kell válnunk."⁵² Ennek megfelelően Hancock fogalmi rendszerében a központi helyen nem a „nemzeti megújulás", a „nemzetté válás" szerepel, hanem az „újraegyesülés" (reunification).

A cigányok indiai származását több tudományterület (nyelvészet, tör­ténelem) egymást kiegészítő kutatásai az utóbbi kétszáz évben eléggé megerősítették, ezért manapság a laikusok és a kutatók többsége szá­mára is elfogadott. (Itt jegyzem meg, hogy azért léteznek az indiai eredet elméletét – részben – elvető kutatók is. Judith Okely angol antropológus-nő angliai cigányok között végzett kutatásai nyomán „arra a következ­tetésre jutott, hogy a cigányok ősei valószínűleg olyan gádzsók, akik a reneszánsz idején váltak az angol társadalom kitaszítottjaivá".⁵³ Okely ezzel persze nem azt állítja, hogy az angliai vagy európai cigányoknak nincsenek indiai gyökereik, csupán arra utal, hogy jelenlegi kultúrájukra semmiképpen sem az indiai eredet szolgál magyarázatul, hiszen folyton keveredtek a letelepedett népekkel.⁵⁴ )

Az indiai származás tudata mellett – a mitikus nemzeti történelem igényének megfelelően – egyes szerzők több roma „kulturális sajátossá­got" is visszavetítenek az indiai őshazába. Néhány roma és indiai kutató azt próbálja bizonyítani, hogy a cigányok a hindu társadalom második kasztját képező harcosok (ksatriják) voltak.⁵⁵ Hancock szerint a ksatrija kasztba emelkedő rádzsputokat (a cigányok feltételezett őseit) a naptól és a holdtól származtatták, s ez a szimbólum napjainkban is létezik oláhcigány közösségekben. „Atradicionális rádzsput »idegenasszimiláló képesség« szintén egy tovább élő jellemvonás, hiszen a romák nyugati vándorlásaik során sok gádzsót befogadtak, akik elsajátították a roma nyelvet, kultúrát és identitást."⁵⁶

A cigányok indiai eredetének és indiai jellegzetességeinek hangsú­lyozása megjelenik például a Kései születés című dokumentumfilmben is, ahol Lakatos Menyhért és Choli Daróczi József beszámolnak indiai élményeikről, a nyelvi hasonlóságokról stb.⁵⁷ A cigányság indiai erede­tének szerepe felértékelődik a nemzetépítés retorikájában, hiszen így a „bizonytalan eredetű, kóbor népből" gazdag kulturális örökséget hordozó, valódi őshazával rendelkező közösség válik.

Az őshaza mellett a hagyományos vándor életmód mítoszának is fon­tos szerepe van a roma történeti tudat formálásában. Amit az európai történetírás elmaradott, archaikus, deviáns és megszüntetendő folya­matként ábrázol, az a cigányság interpretációjában érték. Mint Szuhay találóan írja: „A cigány történetírásban a vándorló törzsek megmaradása egy függetlenségi mozgalommal egyenértékű."⁵⁸

A cigányok történelmét sokan egyfajta „glorifikált szenvedéstörténet­ként" értelmezik, ami önmagában igen egyoldalú megközelítés,⁵⁹ másrészt kétségtelen, hogy a cigány identitás fennmaradásában meghatározó sze­repet játszott a cigányok és a gádzsók közötti interakciókat meghatározó „ostromállapot-mentalitás". E fogalom megalkotása Luc de Heusch belga antropológus nevéhez fűződik, aki szerint a cigányok szüntelenül arra törekszenek, hogy megőrizzék egy „ostromlott kultúra" integritását.⁶⁰

Attól kezdve, hogy a cigány csoportok a 15. század első felében eljutottak Európa gyakorlatilag összes országába, egyre gyakrabban találkoztak az elűzésüket, erőszakos asszimilációjukat vagy akár a fizikai megsemmisítésüket sürgető rendeletekkel.⁶¹ Mindezek után nem csoda, ha az üldöztetések tapasztalata fontos szerepet játszik a nemzeti identitás kialakításában, és megjelenik a Nemzetközi Roma Szövetség (IRU) nyilatkozatában is: „Nekünk, egy nemzetnek, akik közül több mint félmillió személyt pusztítottak el egy elfelejtett Holocaustban, egy nem­zetnek, amelynek tagjait túl gyakran diszkriminálnak, marginalizálnak, akik áldozatul esnek az intoleranciának és üldöztetéseknek, van egy álmunk…"⁶²

A fenti idézettel eljutottunk egy igen szomorú eseményhez, a holo-kauszthoz. A roma holokauszt feltárása és annak a kollektív emlékezetbe való beépülése a romák identitásépítésének egy fontos fázisát jelenti,⁶³ hiszen a roma történelmet végigkísérő üldöztetések legszörnyűbb feje­zete volt. Romani nyelvű elnevezéséről Hancock így ír: „Romani nyelven a holokauszt neve Baro Porrajmos, azaz »nagy felzabálás« (mármint az emberi életeké). A porrajmos csúnya szó, méltó történelmünk legbor­zasztóbb eseményéhez."⁶⁴

A Nyugaton bevetté vált „baro Porrajmos" kifejezésről Magyarországon élénk társadalmi vita folyt, s végül a Pharrajimos alakot fogadták el az egyik korábbi bíráló, Choli Daróczi József javaslatára.⁶⁵

A magyarországi roma művészetben a Pharrajimos emléke, melyet az 1971-es Kemény-féle kutatás életútinterjúi hoztak felszínre, a nyolcvanas évek elején jelent meg, elsősorban Kovács József Hontalan és Lakatos Menyhért írásaiban. Péli Tamás festőművész az 1983-ban készített Születés című pannója egyik jelenetében a holokausztot is megörökí­tette. Mint Szuhay írja: „Azoknak az alkotóknak a művészetében, akik intenzíven foglalkoztak a cigányok történetével, megteremtődött a pár­huzama az egykorvolt, ám időközben elveszett cigány egységnek, az ősiségnek. A minden cigányt/romát egyaránt ért sérelem, a deportálás és a népirtás újból egységet teremtett a széthulló, egykor egységes nép leszármazottai között."⁶⁶

Jól jelzi a romák második világháborús sorsának növekvő szimbolikus jelentőségét, hogy a korábbi auschwitzi koncentrációs tábor területét egyre több roma csoport keresi fel. Paradoxnak tűnő módon a cigányok teljes megsemmisítésére törekvő korszak, a Pharrajimos emléke valós integráló tényezővé vált a heterogén roma népesség tagjai számára.⁶⁷

Mint láttuk, a nemzeti identitás kialakításában kulcsfontosságú szerepet játszó történelmi tudat legfőbb alkotóelemei: az indiai őshaza, a vándor­lás (a szabadság szimbóluma) és a közösen elszenvedett üldöztetések, kiváltképp a Pharrajimos. Közös erőssége ezeknek az elemeknek, hogy valamilyen módon minden (vagy majdnem minden) cigány közösség integrálódásához megfelelő legitimációs alapot biztosítanak a nemzet­építés szempontjából.

A fejezet végén még egy kérdésre szeretnék kitérni: Kik „művelik" a roma történelmet? A kérdés már csak azért sem lényegtelen, mivel a nemzeti történelmet „megalkotó" történészek maguk is fontos szereplői a nemzetté válási folyamatoknak, a „tömeges hagyománytermelésnek".⁶⁸

A cigánysággal „tudományosan" egészen a legutóbbi időkig „gádzsók" foglalkoztak, ők is inkább a zenetudomány, a nyelvészet, az etnográfia, a szociológia és a kulturális antropológia területén dolgoztak, dolgoz­nak. Csak a második világháború után jelentek meg roma származású, szakképzett kutatók (szociológusok, történészek, nyelvészek stb.), akik a saját történelmüket, kultúrájukat kezdték el vizsgálni. Ezek a kutatók tudományos munkásságuk mellett gyakran folytatnak politikai tevékeny­séget a roma nacionalizmus jegyében.

A szakképzett kutatók mellett Magyarországon (és feltehetően más­hol is) találkozunk olyan roma értelmiségiekkel, a történelmet „nemzeti látószögből"⁶⁹ szemlélő önjelölt történészekkel, akiket a „naiv tudomány" művelői közé sorolhatunk. Mint Réger és Kovalcsik írta: „Megjelent az au­todidakta tudomány, melynek egyes művelői azt kívánták igazolni, hogy a cigányság a nemzetté válás útjára lépett: elérkezett a saját »magas kultúra« megteremtésének pillanata. […] Problémát csak a szakirányú képzettség hiánya jelentett, aminek szükségességével nem minden szerző volt tisztában."⁷⁰ A naiv tudományról írott cikk szerzőivel szemben én ezt a fajta tudományosságot – csatlakozva Szuhayhoz – nem tartom veszélyesnek, amíg ki nem szorítja a valódi tudományosságot.⁷¹ (A„naiv tudósok" roma nemzetépítést szolgáló műveit forrásként kezelem.)

Véleményem szerint nem túlzás párhuzamot vonni a „naiv tudomány" roma képviselői és egyes 19. századi, kelet-európai, szakképzettség híján dilettánsnak mondható, de „nagy adag jó szándékkal, s még ennél is több naivitással"⁷² felvértezett „történészek" között.

III. 3. 2. Nyelv

A nyelv központi szerepet tölt be a nemzetté válás folyamatában, legyen szó politikai vagy kulturális nemzetről. Mint Niederhauser írta a kelet-eu­rópai folyamatokról: „Az össznemzeti kommunikációs eszköz kidolgozása nélkül a nemzetek létrejötte lehetetlen lett volna."⁷³

A „nyelvében él a nemzet" ismert tétele természetesen a roma nem­zeti gondolkodásban is erősen jelen van. „Azonosságtudatunk erőteljes tényezője a nyelvünk. […] Van egy mondás: »Amari chib s'amari zor«, azaz nyelvünkben az erőnk"⁷⁴ – írja Hancock.

A romani nyelv tehát a roma nemzeti ideológia egyik legfontosabb legitimációs eszköze. A nyelvnek azonban számos dialektusa létezik!

A nemzeti nyelvet tehát egységesíteni kell. Mint Andrzej Lewkowicz írja: „Ki kell tágítanunk a cigány nyelvjárásokat, hogy a kommunikáció nagyon jó eszközeivé váljanak, és létre kell hoznunk egy közös (segítő, irodalmi vagy standard) nyelvet, amely a világon élő cigányok számára integráló tényezőként fog működni."⁷⁵

A roma irodalmi nyelv kialakítása érdekében született Jusuf Saip ma­cedóniai roma nyelvész munkája, a Romani Grammatika (1980), melyről kimutatták, hogy olyan stratégiákat használt fel, amelyeket korábban a macedón irodalmi nyelv kialakításában alkalmaztak.⁷⁶

Közismert tény azonban, hogy a romani nyelv valamely dialektusát beszélő romák mellett sok (önmaga vagy mások által) cigánynak, romá­nak definiált ember nem beszéli a romani nyelvet. A19. század második felében Kelet-Európából kiinduló migráció következtében kerültek Európa és a világ számos országába a romani nyelv oláh dialektusait beszélő cigányok.⁷⁷ Velük szemben a többségükben Kelet-Európában élő, több száz éve letelepedett cigányok jelentős része nyelvileg asszimilálódott környezetéhez.⁷⁸ „[…] ismert, hogy a magyarországi cigányság egymás­tól elkülönülő életforma-csoportokra oszlik, és az is, hogy e csoportok kialakulásában és elkülönülésében fontos szerepet játszanak a nyelvi tényezők"⁷⁹ – írja Kemény István. 2003-ban a cigányok anyanyelvi meg­oszlása (egy reprezentatív szociológiai felmérés szerint) Magyarorszá­gon a következő volt: 86,9% magyar, 4,6% beás (román), 7,7% cigány (oláhcigány, azaz romani).⁸⁰

Érdekes adalék a kérdéskörhöz, hogy a „naiv tudós", Rostás-Farkas György hogyan emeli be a régies román nyelven (tehát nem romani nyel­ven) beszélő beás cigányokat az egységes nemzeti szférába. A cigányok története című könyvében a beás cigányok elnevezésének eredetét a közös, mitikus indiai őshazából származtatja, s ebből a perspektívából szemlélve a nyelvi különbség már nem tűnik olyan jelentősnek.⁸¹

A fenti példák azt az elképzelésemet támasztják alá, mely szerint a standard roma nyelv kialakítása nem annyira gyakorlati („össznemzeti kommunikációs eszköz"), mint inkább szimbolikus funkciót tölt be a nemzetépítés folyamatában.⁸²

Mindezek ellenére persze a romani nyelv egységesítésére irányuló törekvések egyre komolyabb eredményeket, részeredményeket érnek el, mint arról Marcel Courthiade, francia nyelvész is beszámol az „Egy nyelv, mely nem ismer határokat…" című cikkében. A szerző a 2007 ja­nuárjában Stockholmban megrendezett Nemzetközi Romani Nyelvi Kon­ferencia eseményeit összegzi. A résztvevők többek között támogatták „az »összefogónak« nevezett európai romani ábécé elfogadását, valamint az államok közti együttműködési tervezeteket és a legjobb gyakorlatok bátorítását. Hangsúlyozottan esett szó a roma bibliafordítások elkészí­téséről és a néphagyományban fellelhető, különböző eredetű szövegek jobb hozzáférhetőségéről."⁸³

III. 3. 3. Roma irodalom

A III. fejezet elején már utaltam rá, hogy a kelet-európai népek nemzetté válásában a közös nyelv és a közös történeti tudat mellett a szépirodalom és egyéb művészeti ágak is fontos szerepet játszottak. Hasonló jelenség­nek lehetünk tanúi a roma irodalom, a roma képzőművészet vagy éppen az autentikus cigány népzene kapcsán.

„A romák nemzeti és kulturális újjászületésének természetesen megvannak a pozitív következményei az irodalom terén is, látványos fejlődést eredményezve. Ugyanakkor ez a folyamat fordított irányban is érvényes: az irodalom lényegileg hozzájárult az újjászületéshez. Ennek köszönhetően a roma nemzet számára az irodalom az önazonosság, az önmeghatározás fontos eszközévé vált. Akárcsak más nemzetek irodalma, a roma irodalom is kezdte a közösségi emlékezet és a kultu­rális tudat jelentős részét képezni" – írja Rajkó Djuric szerbiai roma író A roma irodalom című könyve előszavában.⁸⁴ A kötetből megtudhatjuk, hogy roma irodalomról legkorábban a 19. század végétől beszélhetünk, s az igazi fellendülés csak a kelet-európai rendszerváltások után követ­kezett be. A roma szerzők epikus, drámai és lírai műfajokban egyaránt otthonosan mozognak, leggyakoribb inspirációik közé tartozik „a roma nép tragikus társadalmi tapasztalata: hazátlanság és vándorélet, üldözés és társadalmi igazságtalanságok, a romák és nem-romák (gádzsók) közti ellentmondásos kapcsolat, a holocaust és a roma közösségen belüli konfliktusok".⁸⁵

A különböző országokban élő és alkotó roma szerzők művei általá­ban az adott ország nyelvén íródnak, egy kisebb részük jelenik csak meg cigány (romani) nyelven, a szerző által használt dialektusban. Az egységes irodalmi nyelv hiánya miatt integráló tényezőt inkább a művek témái, a fent említett társadalmi tapasztalatok, a cigány/roma élet képei jelentenek.

Choli Daróczi József cigány költő a roma irodalomról írott munkájában Ipolysághi Balogh Jancsi és Nagyidai Sztojka Ferenc 19. század végi munkásságát jelöli meg a magyarországi cigány nyelvű írás kezdetének. E szórványos kezdemények után azonban egy teljes évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy „valóban beszélhessünk cigány irodalomról". Choli úgy véli, szemben például a Djuric által képviselt felfogással, hogy a nem cigány nyelvű cigány irodalom előbb-utóbb feloldódik majd az adott nemzeti irodalmakban, ezért ő a cigány nyelvű irodalmat tartja a nemzeti lét egyik alapvető kritériumának.⁸⁶

Beck Zoltán, a téma kutatója szerint a magyarországi cigány irodalom „társadalmi funkciójú programirodalom, amelynek feladata szélesen ér­tett társadalmi problémákra fókuszálni a társadalom figyelmét".⁸⁷ Szegő László az egyik, 1983-ban megjelent írásában a magyarországi cigány irodalom sajátosságának a cigányság etnikai csoportöntudatának hang­súlyozását tartotta. Szegő szerint azonban a 80-as évek elején – objek­tív körülmények miatt – még nem lehetett cigány nemzeti irodalomról beszélni.⁸⁸

A roma irodalom nemzeti célkitűzéseit határozottan tetten érhetjük a Roma írók Nemzetközi Szövetségének egyik nyilatkozatában is: „Azt szeretnénk itt hangsúlyozni, hogy minden nemzetnek vannak szellemi vezetői, akikben megbízhatnak, akikre támaszkodni lehet, és a roma nemzet is ugyanúgy szeretné megtalálni ezeket, mint a többi nép."⁸⁹

Mindezek után egyetérthetünk Beck megállapításával, miszerint: „szá­molnunk kell azzal, hogy a cigány irodalom (szűkebben: a magyarországi cigány irodalom) maga is jelentős intézmény. A formálódó roma közösség identitásképzésében alapvető jelentőségűnek tűnik."⁹⁰

A szépirodalom mellett a roma értelmiség tevékenységének fontos te­repe cigány népmesék, népdalok, mítoszok gyűjtése, írása és kiadása is. A magyarországi Bari Károly, és más folklórgyűjtők, vagy egyes meseírók (Lakatos Menyhért, Szécsi Magda) a meséket a cigányság eredetének bizonyítékaként értelmezik. Szuhay szerint „ebben a gondolkodási folyamatban értelemszerűen elrugaszkodnak a száraz folklorisztikai tu­dományosságtól, és a gyűjtött meseanyagot, illetve a gyűjtések átiratait a nemzeti kultúraépítés szolgálatába állítják".⁹¹

III. 3. 4. Egyéb művészeti ágak

Az irodalom mellett a zene, a tánc és a képzőművészet is kaphat integ­ráló funkciót – nemzeti szempontból. A magyarországi cigány zenei élet­ben nem a magyar nótához kapcsolódó hagyományos „cigányzenélés", hanem az egyre népszerűbbé váló, autentikus cigány népzenét játszó együttesek járulhatnak hozzá leginkább a nemzeti kultúra létrehozásá­hoz.⁹²

A magyarországi cigány képzőművészet első közös tárlata 1979-ben nyílt meg. 1985-ben Párizsban rendezték meg a Cigány Képzőművészek I. Világkiállítását, melynek fővédnöke a francia kulturális miniszter volt.⁹³ A cigány/roma képzőművészet, azon belül is főleg a festészet, közös kulturális nyelvezetet generál, a cigányok múltját és jelenét „felvállalható" formában jeleníti meg. Nemcsak attól cigány képzőművészet ez, mert cigány származásúak az alkotók, hanem főképp azért, mert a cigányok világát ábrázolja.⁹⁴

Vélhetően a roma képzőművészet nemzetekfelettiségét és egyben „más nemzetekkel" való egyenrangúságát hivatott reprezentálni az 52. velencei biennálén megrendezésre került „Paradise Lost" című kiállítás is. Akiállításon, melynek kiemelt célja a romantikus cigány sztereotípiák megcáfolása, nyolc ország 14 roma kortárs alkotója vett részt.⁹⁵

A roma nemzeti kultúrának, nemzeti tudatnak a fent említetteken kívül még számos összetevőjével találkozhat a téma iránt érdeklődő kutató (múzeum, színház, mítoszok gyűjtése, teremtése, forgalmazása, az ősi „cigány" mesterségek jelentőségének hangsúlyozása), a legfontosabbak azonban kétségtelenül a „saját" és „közös" történelem, a közös nyelv, valamint a művészetek.

IV. Néhány értelmezési és megközelítési lehetőség

Az eddigiekben vázolt roma nemzetépítési folyamatokat alapvetően két viszonyrendszeren belül lehet értelmezni. Egyrészt a heterogén cigány közösségen belül, vagyis „cigány-cigány" viszonylatban, másrészt pedig a cigányok és nem-cigányok közötti mezőben, mely egyúttal kisebbség­többség viszonyt is jelent. Ennek vizsgálata előtt azonban muszáj kitér­nem a cigány közösségekben kutató antropológusok és a roma nemzet furcsa „viszonyára", melynek kapcsán néhány, a „cigány" kategóriára vonatkozó alapvető gondolatot is vázolok.

IV. 1. A roma nemzet és az antropológusok

A cigány kultúrával foglalkozó kulturális antropológusok, akik munkájuk során igyekeznek a cigány közösségek életét „belülről" megismerni, a gádzsók körében élő sztereotípiákat⁹⁶ „megcáfolni", munkájuk során „empirikus bizonyítékokkal szolgáltak arra vonatkozóan, hogy a »cigány« elnevezés esetében egy plurietnikus, nem homogén kategóriával van dolgunk". Ez a plurietnikus kategória különböző, történetileg kialakult diaszpóraközösségeket foglal magába.

A cigánynak nevezett közösségek minden térben és időben valami­lyen „idegen többség" által uralt nagyobb keretben élnek. (Ez a keret az utóbbi időkben lényegében mindenhol a nemzetállam.) A többséghez való viszonyulásból fakad az a tény, „hogy a cigány identitástudat rész­ben a letelepedett népektől átvett kulturális vonásokon nyugszik, noha a cigányok egyhangúlag és élesen elhatárolják magukat e letelepedett népektől".⁹⁷ Belülről vagy alulról nézve tehát különböző cigány identi­tásokról beszélhetünk. Ezeknek az identitásoknak közös meghatározó eleme egy olyan „életstílus" vagy „kulturális stílus", amelynek az alapját a nem-cigány kultúráktól való elhatárolódás jelenti.⁹⁸

Azáltal, hogy a homogén „cigány" kategóriát nem-cigányok hozták létre, a népcsoport egyfajta „definíciós kiszolgáltatottságnak"⁹⁹ van kité­ve. Ebben a definíciós folyamatban jelennek meg a roma nemzetépítők, akik most már belülről indulva, a nemzeti gondolat jegyében kívánják homogenizálni a régi „cigány" kategóriát. Ennek a kategóriának most már természetesen belső elnevezése van: roma vagy romani.

Ebben a kontextusban nem szabad csodálkoznunk azon, ha sokan a roma nemzet ellenzőinek tartják az antropológusokat. Leonardo Piasere olasz antropológus egyik, 1989-es írásában olvashatjuk a következőket: „Miután Rajkó Djuric meghallgatta »Az olaszországi cigányok« című előadásomat, szemrehányást tett nekem, hogy tönkreteszem a cigányokat azzal, hogy millió csoportra morzsolom őket, és túl nagy hangsúlyt fek­tetek az egyedi sajátosságaikra. Ekkora fejmosást kapni egy olyan sze­mélytől, aki a cigányok egyesítésén fáradozik, bizonyára érthető…"¹⁰⁰

Zala megye, Magyarország (2007) (A szerző felvétele)

Hancock 1981-ben a Roma című folyóiratban hangot adott ezzel kap­csolatos aggodalmainak: „Nehéz eldönteni, melyik csoport a károsabb: azok a gádzsók, akik ragaszkodnak az arany fülbevalós sztereotípiákhoz, vagy azok, akik eleget tudnak ahhoz, hogy felismerjék ennek hamissá­gát, de elhanyagolják vagy lekicsinylik azt, ami saját, önmagába záródó, szűk akadémiai köreiken túl történik. Valószínűleg ez utóbbiak, mert ők kapcsolatot tartanak a tudományos világgal, ezért a többi gádzsó gyakran fordul hozzájuk romákról szóló információért."¹⁰¹

1991-ben Hancock a Nationalities Papersben publikálta a „The East European Roots of Romani Nationalism" című tanulmányát, mely gya­korlatilag a roma nemzettudat első tételes megfogalmazása volt. Ezt követően a lap hasábjain vita alakult a témában érintett tudósok, nyel­vészek, szociológusok, antropológusok között. A vita rövid ismertetése talán tovább árnyalhatja ezt a problematikát. (A vitát Fosztó László tanulmányára támaszkodva mutatom be.¹⁰² )

Jirí Lipa cseh nyelvész a romani nyelvjárásai közötti különbségeket hangsúlyozva visszautasította a standardizált nyelv létjogosultságát. Hancock kritikájára válaszul írott levelében a „veszélyeztetett romani dialektusok", „az eltűnőben lévő, igazi cigány kultúra" olyan értékként jelennek meg, amelyeket megőrzésre érdemesnek tart, s emiatt szkep­tikus a homogenizáló nacionalista tervekkel szemben.

A legszélsőségesebb véleményt egy amerikai szociológus, Werner Cohn fogalmazta meg: „A »cigány nacionalizmus« mítosza csak a leg­újabb fikció, amelyet a cigányokról terjesztenek. […] Hancock cigány zászlóról beszél. Tudna mutatni egyet is roma adatközlői közül, aki – ju­talom fejében, vagy anélkül – olyan leírást adna arról a zászlóról, amely megegyezne az övével?"

Rena Gropper amerikai antropológus egyértelműen elutasítja Cohn kijelentéseit. Cohn „azt állítja, hogy a cigányoknak ismerniük kellene a kongresszusokat, zászlókat stb. ahhoz, hogy a cigány nacionalizmust létezőnek tekinthessük. Ez ahhoz hasonló, mintha azt várnánk minden felnőtt amerikaitól, akit csak megkérdezünk, hogy fel tudja sorolni a demokrata platform téziseit, mielőtt megállapíthatnánk, hogy ma az Egyesült Államokban létezik egy Demokrata Párt."

A vitára reflektálva Kenneth Lee ausztráliai roma szociológus a követ­kezőket írta: „Az nem vitatható, hogy a Nemzetközi Roma Szövetség (IRU) létezik […] Hogy ez egy nagyobb és erősebb testületté fejlődik-e, esetleg a cigányok »hagyományos etnikai kisebbséggé« válnak-e, és hogy a »valódi cigány nemzeti mozgalom« megalkotható-e – még bi­zonytalan. Ami bizonyos, hogy Dr. Lipa és Cohn professzor kijelentéseit, amelyek szerint cigány nacionalizmus nem lehetséges és nem szabad bekövetkeznie, meg kell kérdőjelezni, téves voltukat be kell bizonyítani, és így megcáfolva vissza kell utasítani."

A vita néhány részletének bemutatásából talán kiderült, hogy akárhány oldalról közelítünk a kérdéshez, nagyjából ugyanannyi véleményt, érvet fogalmazhatunk meg a roma nemzet léte mellett, mint ellene. Mivel nem áll szándékomban „beszállni" ebbe a vitába, a továbbiakban a roma (nem­zeti) identitás kialakulását meghatározó viszonyrendszerekről lesz szó.

IV. 2. A többség-kisebbség reláció. Néhány gondolat a cigány identitás(ok) sajátosságairól

Az identitás rendkívül összetett társadalmi-lélektani jelenség, melynek kialakulását a társadalmi körülmények és az egyéni adottságok együtte­sen határozzák meg. A cigányok esetében ezek a „társadalmi körülmé­nyek" általában egy valamilyen nemzethez tartozó domináns többséget jelentenek, akiknek a nézőpontjából a cigányok marginális és homogén tömeget (kategóriát) alkotnak. Ez az „adott" helyzet jelentős hatást gya­korol a cigány identitásra, illetve identitásokra, hiszen a „kategorizálás adott esetben hozzájárulhat egy csoport identitásának kialakulásához -ugyanakkor egy csoport önazonosítása részben a mások (akár pozitív, akár negatív) kategorizálása által is történik".¹⁰³

Ebben a szituációban felértékelődik a szerepe a határképző funkcióval rendelkező kulturális elemeknek.¹⁰⁴ A korábban már említett ostromálla­pot-mentalitást és hatásait ismerte fel Michael Stewart magyarországi cigányok között végzett terepmunkája során. Mint írja, „a környező el­lenséges világgal szembeni védekezésül a cigányok kialakították saját kommunikációs eszköztárukat, melyet a »romaság« szóval összegeznek, melyben bennfoglaltatnak a romani nyelv és a »cigányosan« csinált dolgok egyaránt".¹⁰⁵ Stewarthoz hasonló következtetésre jutott az angol cigányok között kutató Judith Okely is, aki szerint a cigány kultúra soha nem elszigetelten, hanem mindig a domináns, az egyes cigány csopor­tokat körülvevő társadalom ellenében jön létre és alakul át.¹⁰⁶

Fontos szerepet tulajdonít a „határoknak" a roma nemzetépítő Hancock is: „[…] a bennünket összekötő közös tényező nem annak a tudata, hogy mik vagyunk, hanem azé, hogy mik nem vagyunk: a romanik nem gádzsók, azaz nem nem-cigányok."¹⁰⁷

A cigány közösségekben résztvevő megfigyeléssel dolgozó antro­pológusoknak köszönhetően egyre több összetett identitásrepertoárt ismerhetünk meg. A cigányok, az őket körülvevő társadalmi és gazdasági viszonyokhoz alkalmazkodva, mindig a legmegfelelőbbnek tűnő identitást „mutatják" kifelé. Néhány konkrét példa talán jobban megvilágíthatja a fenti kijelentést.

Okely a cigány jósnőkről szóló könyvében arra a következtetésre jut, hogy a jövendőmondásban nem hívő cigányok számára a jósló tevékeny­ség mindaddig jövedelemszerző mód lehet, míg a „tudatlan" többségi tár­sadalom tagjai sajátos képzeteket fűznek a cigányokhoz. Ezt a helyzetet használják ki saját közösségük javára a „cigány jósnők".¹⁰⁸

A Párizs külvárosaiban élő kalderás cigányok etnikai identitástudata – gazdasági stratégiájuknak megfelelően – csak időszakosan nyilvánul meg. Erre a jelenségre Patrick Williams a „láthatatlanság" terminust hasz­nálja. Mint írja: „Itt tulajdonképpen a kedvező alkalom kihasználásának művészetéről van szó, ami a kalderás közösség egyik fő erőssége."¹⁰⁹

A fentiekben bemutatott esetek közös jellemzője, hogy a cigányok iden­titását a többséghez való alkalmazkodás, illetve a többség kategorizációi és sztereotípiái határozzák meg. Ezen identitásformáló erők mellett „működik" a nemzeti szocializáció is, melyet a nemzeti keretek között szervezett – többségi – társadalom specifikus szocializációs ágensei (iskola, tömegkommunikáció, egyházak, katonaság) segítségével „mű­ködtet".¹¹⁰ E tényező a kisebbségben élő, a nemzeti státust el nem ért nemzetiségek, etnikai közösségek esetében „többes identitást", „több­szólamú" identitást eredményezhet.¹¹¹

Wislocki Henrik, a 19. század ismert cigánykutatója szerint a korabeli zenész cigányok nem zárkózhattak el a „büszke, nagylelkű és szabad [magyar] nemzet géniuszának ihlete elől, amely a honszerelem lehével ihlette őket is".¹¹² Napjainkban nyilván kevésbé romantikus felfogásban, de feltehetően még hatékonyabban működik a nemzeti szocializá­ció.¹¹³

Például Stewart elmondása szerint az általa ismert „magyarországi romák hangsúlyosan magyaroknak is vallják magukat.¹¹⁴ Úgy tartják, bizonyos kontextusokban, hogy ők a magyarság egy fajtája. Hangsú­lyozzák ugyan, hogy különböznek, hogy külön életet élnek… "¹¹⁵ (Stewart ilyen jellegű megfigyeléseit saját tereptapasztalataim is alátámasztják, ezekről a következő fejezetben ejtek szót.)

E rövid áttekintésben arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a többség-kisebbség (cigány-nem-cigány) viszonyrendszer hogyan befolyásolhatja a cigány identitást. Egyrészt a többséghez és a többségi sztereotípiákhoz való alkalmazkodási, adaptációs folyamatok révén, másrészt magához a többségi nemzethez való viszonyulás által. Hiszen a nemzeti szocializáció (oktatás, katonaság, munkahelyek stb.) során a cigányok – eltérő mértékben ugyan, de – általában magukénak érzik a „befogadó" állam nemzeti vonatkozásait.

IV. 3. A cigány-cigány reláció – egy beáscigány-esettanulmány kapcsán

Dolgozatomban már többször utaltam a „cigány kategória" heterogén jellegére, mely kapcsán felmerülhet a kérdés, hogy az egyes cigány etnikai csoportok közötti viszonylatban hogyan jelenik meg, milyen jelentőséggel bír az egységes roma nemzet koncepciója. Egy konkrét kulturális antropológiai esettanulmány eredményei talán szolgálhatnak némi adalékkal e kérdést illetően.

2005 decemberétől 2006 novemberéig folytattam terepmunkát – hosz-szabb, rövidebb ott-tartózkodások formájában – egy Zala megyei beás¹¹⁶ cigány közösségben. Kezdettől fogva célom volt, hogy különböző társa­dalmi státuszú személyekkel beszélgessek (például kisebbségi vezető, zenész, értelmiségi vagy kétkezi munkás), mert azt vártam, hogy az etnikai és a társadalmi mobilizációban eltérő pozícióban lévő emberek egészen másként látják majd a roma nemzeti egység lehetőségeit, saját identitásukat vagy általában a cigányságot. Mivel a kutatás bemutatá­sára jelen dolgozatban nincs mód, röviden igyekszem összefoglalni a fontosabb tanulságokat.¹¹⁷

A beszélgetések, interjúk során igyekeztem megismerni a beások gondolatait, benyomásait, véleményeit a roma nemzeti szimbólumokról (himnusz, zászló), a beás cigány és az „összcigány" történeti tudat kiemelkedő pontjairól és általában az egységes roma nemzetről. Vizs­gálódásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy a beás cigányok etnikai/nemzeti¹¹⁸ identitását három elem határozhatja meg: a „cigány", „beás" és a „magyar". Aroma nemzet problematikája kapcsán két törés­vonal rajzolódott ki: egy közösségen belüli, vertikális és egy közösséget határoló, horizontális.

A beás identitás „cigány" eleméhez kapcsolódva a roma nemzeti tör­ténelem, nemzeti szimbólumok kapcsán vertikális törésvonal húzódik a közösségen belül. Az etnikai mobilizációban résztvevő beások (például

CKÖ-elnök, civil szervezet vezetője) cigány identitásának fontos része volt az indiai őshaza, a himnusz és a roma zászló, míg a többiek számá­ra a roma nemzet ezen attribútumai nem bírtak túl nagy jelentőséggel. (Egyik ismerősöm mesélte például ezzel kapcsolatban: „Amikor az Egye­sület elnöke voltam, akkor olyan közegbe kerültem, ahol kellett a nyelv, ott ismertem meg a cigányságot, hogy honnét jöttünk…")

A közösség minden tagjának „beás" identitáseleméhez kapcsolódva egy horizontális törésvonal jelent meg a beás cigányok és az oláhci­gányok között. A sajátos beás történeti tudat és az abból fakadó „nem olyan forróvérű", „nyugodt", „dolgos" beás mentalitás folyamatosan kontrasztban áll a „forróvérű", „agresszív", „lopó, csaló" kolompár¹¹⁹ cigányokkal. A fenti beás autó- és heterosztereotípiák fontos szerepet játszanak a más etnikai alakzatoktól, esetünkben elsősorban a kolom­pár cigányoktól elválasztó határok kialakításában és fenntartásában. Az említett ellentétpárok által kirajzolódó határ tökéletesen látható a beások párválasztási stratégiájában, hiszen szinte kizárólagos az endogámia az oláhcigányok felé. A kollektív identitás kontrasztív jellege¹²⁰ erőteljesen mutatkozik meg esetünkben, de itt talán még többről van szó, hiszen a kolompár cigányokra vonatkozó beás sztereotípiákban (agresszív, lop, csal, hazudik stb.) nem nehéz felismerni a többségi társadalom általános cigány sztereotípiáit!

Atöbbségi (magyar) társadalom egységes sztereotípiáinak és az abból fakadó distinkció nélküli diszkriminációnak itt megnyilvánuló identitásfor­máló hatása mellett a „magyar" elem másképp is jelen van az általam megismert beások etnikai/nemzeti identitásában. Az identitásnak ezt a komponensét feltehetően a tartós együttélés és a nemzeti szocializáció alakítja ki, s legjobban egyik adatközlőm szavaival tudom jellemezni: „A cigányságnak van egy magyar identitása, például amikor futballmeccs van, vagy ünnepség, és a magyar himnuszt éneklik: ugyanúgy érezzük, hogy az a mienk is."

Antropológiai terepmunkám e rövid összegzéséből annyi talán kiderült, hogy egy adott roma közösség kollektív etnikai és nemzeti identitásának formálásában a többségi társadalom és a cigányságon belüli csoportközi viszonyok hatása különbözőképpen jelenik meg, valamiféle „többes identitást" eredményezve.

V. Összegzés – a roma nemzet objektív és szubjektív megközelítésben

Az eddigiek során vázlatosan áttekintettük a roma nacionalizmus kul­turális és politikai dimenzióit, valamint egy lehetséges antropológiai aspektust is. Ebben az összegző fejezetben a modern cigány nemzeti gondolat fejlődését, hatását és lehetőségeit megpróbálom elhelyezni a „nemzetek világában".

Sokak számára több kérdés, probléma is felmerülhet a roma nemzettel kapcsolatban: például az egységes roma nyelv „állapota" vagy a közös történeti tudat ismerete. Ha azonban ismerjük más népek nemzetté válásának történetét, és megpróbáljuk egy ilyen tágabb kontextusba helyezni a cigányságot érintő, nemzeti koncepcióra utaló folyamatokat, akkor a roma nemzetet érintő problémák is más megvilágításba kerül­hetnek. A III. 1. fejezetben már utaltam rá, hogy bizonyos szempontok alapján a roma nemzetet a – főleg kelet-európai – kulturális nemzettel lehet párhuzamba állítani.

Miroslav Hroch cseh történész a kelet-európai népek nemzetté válási folyamataira egy – sokak által elfogadott – háromszakaszos tipológiát dolgozott ki a résztvevőik kiléte, szerepe és az etnikai csoport általános nemzettudatának szintje alapján. Az A szakasznak nevezett kezdeti időszakban az aktív szereplők közösségük nyelvi, kulturális, társadalmi, történelmi jellemzőinek tudományos kutatására fordították energiáikat, de egészében véve nem merültek fel sürgető nemzeti követelések. A B szakaszban újabb szereplők léptek színre, akik csoportjuk minél nagyobb részét akarták megnyerni leendő nemzetük tervének, és hazafias agitá-lással próbálták felébreszteni bennük a nemzettudatot. Ezzel párhuzamo­san különböző politikai jogokat követeltek formálódó nemzetük számára. Majd amikor a népesség nagyobb része speciális értékkészletet hozott létre nemzeti identitásából, tömegmozgalom alakult ki, és létrejött a teljes társadalmi struktúra (C szakasz).¹²¹

Természetesen ezt a három szakaszból álló modellt nem akarom rá­erőltetni a roma nemzeti mozgalomra, de viszonyítási alapként hasznos segítséget nyújthat a roma nemzetépítés megértéséhez.

A cigányok történelmét, kultúráját, nyelvét már több száz éve kutat­ták, kutatják. Ezek a kutatók – egészen a 20. század második feléig -azonban kivétel nélkül gádzsók voltak, az ő tevékenységük legfeljebb közvetve járulhatott hozzá a roma nemzet létrehozására irányuló erőfe­szítésekhez. Az Európa-szerte a társadalmi ranglétra legalsó részén élő cigány közösségek nem rendelkeztek olyan értelmiségi elittel, amely a 19. században betölthette volna a „nemzeti ébredést előkészítő" tudó­sok szerepét. Ezért a romák esetében az „A szakaszt" nem a nemzeti kultúra tudományos „felfedezése", hanem az első roma értelmiségi eli­tek megjelenése, az ezzel együtt járó (etnikai alapú) önszerveződések határozzák meg.

A„B szakasz" kezdetét mindenképpen a második világháború utánra, talán 1971-re tehetjük, ami önkényes meghatározásnak tűnhet, de úgy vélem, az első cigány világkongresszus igen fontos mérföldkő a roma nemzeti mozgalom történetében. Az A szakaszra jellemző, a realitásokat sokszor figyelmen kívül hagyó elképzelések helyett a roma aktivisták pragmatikusabb célokat tűznek maguk elé. Megfogalmazódott a nemze­tek feletti (transznacionális) roma nemzet gondolata, sőt később egymás­sal versengő nemzetkoncepciók is megjelentek. A'71-es kongresszuson a nemzetet felruházták legfontosabb, szimbolikus attribútumaival: meg­született a roma nemzeti zászló és a nemzeti himnusz. Konkrét lépések történtek a standard, nemzeti nyelv létrehozására, kialakulóban van egyfajta roma irodalom, képzőművészet, a szaktudományok mellett a „naiv tudomány" képviselői is elkezdtek publikálni a roma történelemről, kultúráról stb.

A„C szakasz" legfontosabb jellemzője a nemzeti eszme tömegtámo­gatottsága, azaz a nemzeti eszme széles körű elterjedése a nemzeti keretbe integrálni kívánt személyek között. „Hogy egy ilyen embercsoport valóban így szemléli-e magát, nem elegendő azokra az írókra vagy azok­nak a politikai szervezetek a szószólóira hagyatkoznunk, akik e csoport számára a »nemzet« státuszát követelik" – írja Hobsbawm.¹²²

Az, hogy a roma nemzetépítésben részt vevő írók, költők, tudósok, politikusok, aktivisták részei az általuk képviselt nemzetnek, vagyis ren­delkeznek roma nemzeti identitással, nem lehet kérdéses. Az viszont kérdés, hogy a nemzeti eszme milyen mértékben ismert a nem-értelmi­ségi romák, cigányok között. Olyan kérdés ez, melyre nem lehet konkrét választ adni anélkül, hogy valakit meg ne bántsunk. A magam részéről megelégszem annyival (konkrét válasz helyett), hogy a cigányokat érintő társadalmi, gazdasági, politikai folyamatok köréből kibontakozott egy nemzeti retorikával élő, belső indíttatásúnak tűnő mozgalom, melynek céljai, lehetőségei és eredményei inkább csak a jövőben válhatnak „kézzelfoghatóvá".

Visszatérve még egy kicsit a „kelet-európai modellhez", és feltételezve, hogy létrejön egy olyan egységes nemzeti ideológia, nemzeti kultúra, amelyről például Choli Daróczi beszél,¹²³ és amely képes integrálni a különböző kultúrájú, alapvetően endogám cigány csoportokat, megint felmerül a kérdés: a nemzeti ideológia hogyan jut el a „célcsoportjához"? A19. századi Kelet-Európában ezt a feladatot a polgári átalakulás jegyé­ben egyre több embert elérő – általában anyanyelvű – alapfokú oktatás oldotta meg.

Egy erdélyi magyar falu szélén fekvő telepen élő ismerősöm, Laji, a következőképpen jellemezte önmagát: „magyar anyanyelvű, cigány származású román állampolgár vagyok". Ő a romániai magyar kisebb­ség kisebbsége, saját maga és a többségi társadalom szerint is cigány. Gyermekei az iskolában nem tanulnak cigány kultúráról, nyelvről. Ha mégis tanulhatnának, feltehetnénk a kérdést: „melyik" kultúráról, „melyik" nyelvről kellene tanulniuk? Természetesen az egységes roma kultúráról (standardizált), romani nyelven, mely kultúrának és nyelvnek – mint láttuk – még számos problémával kell szembenéznie. Azonban Laji gyermekei románul is alig tudnak, a romani nyelvtudása pedig semmilyen perspek­tívát nem kínál számukra…

Ezzel a szélsőségesnek tűnő példával természetesen nem akarom kétségbe vonni az egységes roma nemzet létét és lehetőségeit. Csupán arra szeretnék utalni, hogy a „cigány népnek" a nemzetté válás útján

– alapvetően speciális, diaszpórajellegéből és marginális társadalmi, gazdasági helyzetéből adódóan – sok és nehezen leküzdhető, sőt, a már létező nemzetek számára „ismeretlen" kihívással kell megküzdenie.

Atovábbiakban még el lehet játszani a gondolattal, hogy a roma nem­zeti mozgalom a Hroch-féle B szakaszból mikor jut el a C-be, illetve mikor ért oda, de próbálhatunk különböző nemzetdefiníciókat alkotni, melyekbe „belefér" a roma nemzet is. Például Hancock meghatározása szerint a nemzet „nem politikai, autonóm etnikai csoport" (függetlenül a méretétől és attól, hogy van-e saját területe), a nacionalizmus pedig „egy néppel való azonosság tudata, és törekvés ennek az azonosságtudatnak a meg­erősítésére, amely elvezet oda, hogy a többségi társadalom a történelmi, kulturális, nyelvi, politikai, vallási vagy más jellegű összetartozás alapján önálló népnek ismerje el".¹²⁴ Hancock definíciói szerint feltehetően létezik roma nemzet, mely azonban még a fejlődés stádiumában van, ha úgy tetszik, a 6-ből a C szakaszba való átmenet küzdelmes útját járja.

Nicolae Gheorghe és Thomas Acton szerint lehet, hogy a kozmopolita „cigány politizálás formálódó célkitűzése nem kevesebb, mint a nemzet­állam eltörlése".¹²⁵

Én a magam részéről inkább nem fogalmazok meg hipotéziseket a C szakaszba elérkezett roma nemzet legitimációjáról, formájáról, tartalmá­ról. Azonban reménykedem, hogy a fentebb vázolt dolgok közvetlenül vagy közvetve, de hozzájárulhatnak egy olyan folyamat erősítéséhez, melyben „már nem az egyéni asszimiláció, hanem a saját kultúra meg­őrzésével való egyenrangú társadalmi beépülés jelent értékes alterna­tívát".¹²⁶

Jegyzetek

Köszönöm Fosztó László, Papp Richárd, Pálos Dóra, Prónai Csaba, Szuhay Péter és cigány beszélgetőtársaim dolgozatom elkészítéséhez nyújtott segítsé­gét.

¹ Fosztó László: Van-e cigány nemzettudat? In: Fedinec Csilla (szerk.): Tár­sadalmi önismeret és nemzeti önazonosság Közép-Európában. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2002. 222.

² Idézi Slawomir Kapralski: Identity Building and the Holocaust: Roma Political Nationalism. Nationalities Papers, 1997. Vol. 25. No. 2. 269.

³ Ma Magyarországon a „roma" és a „cigány" szót egyaránt használják az etnikum jelölésére. Jelen dolgozatban mindkét terminust – egymás szinonimá­jaként – használom. Bár a nemzetközi roma szervezetek egyértelműen elítélik a „cigány" (és külföldi „megfelelői": gypsy, gitano, tsigani) szó használatát, s helyette a nép és a nyelv jelölésére a „romani"-t javasolják, több magyarországi cigány és nem-cigány szerző ezt a szót használja. Ezt többek között azzal indokolják, hogy az oláhcigány nyelvben a „rom" férfit jelent, a „roma" már többes szám, amit viszont magyarul még tovább szoktunk ragozni: „romák" („emberekek"). A „roma" szó emellett több cigányok által beszélt nyelvben (pl. beás, szintó, gitano) nem szerepel, így azt általában nem vonatkoztatják magukra.

⁴ A dokumentum-, interjú- és forrásrészleteket idézőjelben, dőlt betűvel jelö­löm, míg a szakirodalomból származó (szó szerinti) szövegek csak idézőjelet kapnak.

⁵ Eric J. Hobsbawm: A nacionalizmus kétszáz éve. Budapest, Maecenas, 1997. 18.

⁶ Prónai Csaba: A kulturális antropológia jelentősége a cigánykutatásban. In: Kovács Nóra – Osvát Anna – Szarka László (szerk.): Térés terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből III. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2004. 253.

⁷ Szűcs Jenő: „Nemzetiség" és „nemzeti öntudat" a középkorban. Szempontok egy egységes fogalmi nyelv kialakításához. In: uő: Nemzet és történelem. Tanul­mányok. Budapest, Gondolat, 1974. 196.

⁸ David Mayall: Gypsy Identities 1500-2000. From Egipcyans and Moon-men to the Ethnic Romany. London, Routledge, 2004. 189.

⁹ Benedict Anderson: Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. Budapest, L'Harmattan-Atelier, 2006. 18. /Atelier füzetek, 8./

¹⁰ Craig Colhun: Nacionalizmus és etnicitás. In: Kántor Zoltán (szerk.): Naciona­lizmuselméletek. Szöveggyűjtemény. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2004. 358.

¹¹ A gádzsó szó jelentése az oláhcigány (romani) nyelvben 'nem-cigány'.

¹² Fosztó László: Diaspora and Nationalism: an Anthropological Approach to the International Romani Movement. Regio, 2003. 102.

¹³ Nicolae Gheorghe-Thomas Acton: A multikulturalitás problémái: kisebbségi, etnikai, nemzetiségi és emberi jogok. Replika, 23-24. (1996) (www.c3.hu/scripta0/ replika/2324/16gheor.htm).

¹⁴ Szuhay Péter: A magyarországi cigány etnikai csoportok kulturális integráció­járól és a nemzeti kultúra megalkotásáról. BUKSZ, 1995. 3. sz. 333-334.

¹⁵ Anderson: i. m. 66-77.

¹⁶ Niederhauser Emil: Kelet-Európa története. Budapest, MTA TTI, 2001. 117-133.

¹⁷ Kemény István: Előszó. In: uő (szerk.): A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Budapest, Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely, 2000. 7-18.

¹⁸ A romániai cigány rabszolgaság és a felszabadítás történetéről lásd Viorel Áchim: Cigányok a román történelemben. Budapest, Osiris, 2001. 38-169. – A rabszolga-felszabadítás és a migráció összefüggéseiről lásd: Angus Fraser: The Rom Migrations. Journal of the Gypsy Lore Society, 1992. 2. sz. 131-145.; Thomas Acton: Rom Migrations and the End of Slavery: A Rejoinder to Fraser. Journal of the Gypsy Lore Society, 1993. 2. sz. 77-89.

¹⁹ Pomogyi László: A század elejétől 1945-ig. Történeti áttekintés. In: Kemény István (szerk.): A magyarországi romák. Budapest, Press Publica, 2000. 13.

²⁰ Elena Marushiakova – Vesselin Popov: Gypsies (Roma) in Bulgaria. Frankfurt a. M., Peter Lang, 1997. 30.

²¹ Marushiakova-Popov: i. m. 30-31.

²² Áchim: i. m. 180-183.

²³ David M. Crowe: A History of the Gypsies of Eastern Europe and Russia. New York, St. Martin's Griffin, 1996. 217-218.

²⁴ Pomogyi László: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyar­országon. Budapest, Osiris-Századvég, 1995. 173-177. (Az idézett szövegből kiderül, hogy az ilyen jellegű szervezetek inkább a társadalmi mobilizáció terüle­tén elért sikereket jelenthetik, mintsem az etnikai mobilizáció fontos állomásait.

A magyarországi cigány zenészek magyar nemzeti kultúrában betöltött sajátos szerepéből fakadóan a társadalmi ranglétrán való feljebbjutás a magyar „nemzeti tartalmakkal" való szorosabb összefonódást is jelentette. Másrészt talán az is kiolvasható a sorokból, hogy a társadalmi mobilizáció során az adott nemzet­államhoz való lojalitás bizonygatása elengedhetetlen volt, és nyilván nemcsak Magyarországon, hanem Európa jó néhány országában is.)

²⁵ lan Hancock: Mi vagyunk a romani nép. Budapest, Pont Kiadó, 2004. 128.

²⁶ Angus Fraser: A cigányok. Budapest, Osiris, 2002. 292.

²⁷ A Kwiek család ősei romániai kalderari cigányok voltak, akik az 1860-as bevándorlási hullámban érkeztek Lengyelország (pontosabban az akkori Galícia) területére.

²⁸ A 17. században a „cigány királyok" feladata volt a törvények betartatása, a bűnözés csökkentése, az adók összegyűjtése és a hatóságokkal való kapcso­lattartás. Jerzy Ficowski: The Gypsies in Poland. History and customs. Varsó, Interpress Publishers, 1989. 15-16.

²⁹ Ficowski: i. m. 36-37.

³⁰ Hancock: i. m. (2004) 130.

³¹ Romániában a Nicelscu vezette Romániai Romák Országos Szövetségét 1948-ban feloszlatták, a cigányok 1989-ig nem részesültek nemzetiségi jogokban. A 70-es évek közepéig a rendszer gyakorlatilag nem vett tudomást a cigányok létezéséről. Áchim: i. m. 218.

³² Sághy Erna: Cigánypolitika Magyarországon 1945-1961. Regio, 1999. 1. sz. 16.

³³ Természetesen voltak helyi kezdeményezések egyes országokban, mint az 1957 és 1961 között működött Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége (lásd Sághy: i. m. 20-32.), vagy a Bulgáriában működött cigány zenei-drámai színház, illetve több roma-bolgár nyelvű újság is megjelent (lásd Ilona Tomova: Változások és gondok a bolgár cigányközösségben. Regio, 1996. 3. sz.). Az asszimilációs politika azonban idővel felszámolta a kezdeményezéseket, és a szervezetek nem tudtak a nyugaton formálódó nemzetközi mozgalomba bekap­csolódni (legfeljebb egyéni szinten a 70-es évektől).

³⁴ Mayall: i. m. 204.

³⁵ Jean-Pierre Liégeois: Romák, cigányok, utazók. Budapest, Pont Kiadó, 2002. 186.

³⁶ Fosztó: i. m. (2003) 112.

³⁷ A himnuszról és a zászlóról: „A kongresszus elfogadta, hogy az 1933-as kon­ferencia zöld-kék zászlaja – az új, 16 küllős vörös csakrával a közepén – legyen a roma nemzeti zászló és a Gélem, gélem… (Opre Roma) legyen a nemzeti him­nusz, amit azóta minden kongresszuson elénekelnek." Forrás: www.romaart.hu

³⁸ Mayall: i. m. 205.

³⁹ Liégeois: i. m. 191-192.

⁴⁰ Uo. 193.

⁴¹ Fosztó: i. m. (2002) 216.

⁴² Uo. 217.

⁴³ Uo. 218-219.

⁴⁴ Sághy: i. m. 31.

⁴⁵ Blaha Márta – F. Havas Gábor – Révész Sándor: Nyerőviszonyok. Roma politikatörténet. Beszélő, 1995. 5. sz. 20.

⁴⁶ Megjelentek írók, költők kötetei (Bari Károly, Lakatos Menyhért, Choli Daróczi József), cigány képzőművészek alkotásai (Péli Tamás) stb.

⁴⁷ Binder Mátyás: „Felébredt ez a nép…" A magyarországi romák/cigányok etnikai-nemzeti önszerveződési folyamatairól. In: Gergely Jenő (szerk.): A múlt feltárása – előítéletek nélkül. Budapest, ELTE BTK, 2006. 72-75.

⁴⁸ Martin Kovats: A Jó, a Rossz és a Csúf. A romapolitika három arca Magyar­országon. Eszmélet, 1996. 32. sz. 133-136.

⁴⁹ Martin Kovats: The political significance of the first National Gypsy Self-government in Hungary. Contemporary Politics, Vol. 6, No. 3, 2000. 259.

⁵⁰ Kállai Ernő: Helyi cigány kisebbségi önkormányzatok Magyarországon. Pro Minorítate, 2005. 2. sz. 138.

⁵¹ Rostás-Farkas György: Megnyitó. In: Bódi Zsuzsanna (szerk.): Cigány Nép­rajzi Tanulmányok 2. Budapest, Mikszáth Kiadó, 1994. 13-14.

⁵² lan Hancock: The East European Roots of Romani Nationalism. Nationalities Papers, 1991. Vol. 19. No. 3. 256.

⁵³ Prónai Csaba: Cigánykutatás és kulturális antropológia. Budapest-Kaposvár, ELTE BTK, 1995. 92.

⁵⁴ Prónai Csaba: A kulturális antropológiai cigánykutatások 1987 után Nagy-Britanniában, Franciaországban és Olaszországban. Regio, 1999. 1. sz. 157.

⁵⁵ Fraser: i. m. 34-35.

⁵⁶ Hancock: i. m. (1991)252.

⁵⁷ Kései születés című dokumentumfilm. Rend. Kőszegi Edit és Szuhay Péter. Budapest, Fórum Film Alapítvány, 2003.

⁵⁸ Szuhay: i. m. (2005) 335.

⁵⁹ Nagy Pál: A magyarországi cigányság történeti kutatásának aspektusai. 1997. (A NEKH és a MTATTI műhelybeszélgetésén elhangzott előadás bővített változata.) www.archiv.meh.hu/nekh/Magyar/nagyp.htm

⁶⁰ Prónai: i. m. (1995) 63.

⁶¹ Az európai országok „cigánypolitikáiról" lásd Fraser: i. m. 88-176.; Liégeois: i. m. 97-121.

⁶² Fosztó: i. m. (2002) 222.

⁶³ Lásd Kapralski: i. m.; Szuhay Péter: A holokauszttól a pharrajimosig. Egy szemünk előtt kialakuló rítus mint a romák történelmének metaforája. Élet és Irodalom, 2005. 46. sz.

⁶⁴ Hancock: i. m. 54.

⁶⁵ Szuhay: i. m. (2005).

⁶⁶ Uo.

⁶⁷ Kapralski: i. m. 276.

⁶⁸ Vö. Eric J. Hobsbawm: Tömeges hagyomány-termelés. In: Hofer Tamás -Niedermüller Péter (szerk.): Hagyomány és hagyományalkotás. Budapest, MTA Néprajzi Kutató Csoport, 1987. 127-197.

⁶⁹ Szűcs Jenő: A nemzet historikuma és a történetszemlélet nemzeti látószöge. Hozzászólás egy vitához. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970. 17.

⁷⁰ Kovalcsik Katalin – Réger Zita: A tudomány mint naiv művészet. Kritika, 1995. február, 31-32.

⁷¹ Szuhay: i. m. (1995) 329-330.

⁷² Niederhauser Emil: A történeti tudat kérdései Kelet-Európa nemzeti megújulá­si mozgalmaiban. In: uő: Nemzet és kisebbség. Válogatott tanulmányok. Budapest, Lucidus Kiadó, 2001. 101.

⁷³ Niederhauser Emil: A nemzeti kultúra szerepe a nemzetek létrejöttében. In: uő: i. m. (2001) 250.

⁷⁴ Hancock: i. m. 149.

⁷⁵ Andrzej B. Lewkowicz: A cigányok (romák) közötti nyelvi kommunikáció akadályai és a cigány (roma) nyelv fejlődésének perspektívája. In: Bódi (szerk.): i. m. 216.

⁷⁶ Gheorghe-Acton: i. m.

⁷⁷ Vö. Fraser: i. m. 206-222.

⁷⁸ Romániában például az 1992-es népszámlálás adatai szerint a cigányok 40,9%-a vallotta anyanyelvének a romani nyelvet, 54,3%-a a románt, 4,7%-a a magyart (Áchim: i. m. 246.). Szlovákiában a cigányok nyelvük szerint szlovák (szlovacsike romu), magyar romák (ungrike roma), és oláhcigányok (vlasike roma) (Anna Jurová: Cigányok-romák Szlovákiában 1945 után. Regio, 1996. 2. sz.). Bul­gáriában a romák által gyakorolt vallás és az anyanyelv alapján vannak „bolgárok" (gadzsikane roma), „törökök" (horahane roma) és „vlahok" (Tomova: i. m.).

⁷⁹ Kemény István: A magyarországi cigányság szerkezete a nyelvi változások tükrében. Regio, 1999. 1. sz. 3.

⁸⁰ Kemény István – Janky Béla – Lengyel Gabriella: A magyarországi cigányság 1971-2003. Budapest, Gondolat Kiadó – MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2004. 39.

⁸¹ „Más ügy a beás cigányok nyelve. Az Indus öt mellékfolyójának egyike a Beász. Az öt folyó mellékét a romák őshazájuknak tekintik. A Beász mellékén élők már több mint ezer évvel ezelőtt is teknővájással foglalkoztak, és más famunká­kat is készítettek…". Rostás-Farkas György: A cigányok története. Le romengi historija. Budapest, Cigány Tudományos és Művészeti Társaság, 2001. 61.

⁸² Ugyanakkor persze nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a világ számos pontján élő cigányok közül sokan – akik a romani valamely dialektusát beszélik

– kiválóan megértik egymást.

⁸³ Marcel Courthiade: Egy nyelv, mely nem ismer határokat… Amaro Drom, 2007. 5. sz.

⁸⁴ Rajkó Djuric: A roma irodalom. Budapest, Pont Kiadó, 2004. 10.

⁸⁵ Djuric: i. m. 11.

⁸⁶ Choli Daróczi József: A magyarországi roma irodalom. In: Várnagy Elemér (szerk.): Romológiai alapismeretek. Budapest, Corvinus Kiadó, 1999. 49-53.

⁸⁷ Beck Zoltán: A cigány irodalom fogalomtörténetéhez. In: Cserti Csapó Tibor (szerk.): Friss kutatások a romológia tárgykörében. Pécs, PTE BTK Neveléstudo­mányi Intézet Romológia és Nevelésszociológiai Tanszék, 2002.

⁸⁸ Szegő László: A cigány irodalom. In: uő (szerk.): Cigányok, honnét jöttek-merre tartanak? Budapest, Kozmosz, 1983. 194-195.

⁸⁹ Idézi Beck Zoltán: A lehetséges cigány irodalom. Pécs, PTE BTK Neveléstu­dományi Intézet Romológia és Nevelésszociológiai Tanszék, 2003. 15.

⁹⁰ Beck: i. m. (2003) 21.

⁹¹ Szuhay: i. m. (1995) 338.

⁹² A szolgáltatott zenét a magyar tudományos irodalom a köznyelvi terminus megtartásával cigányzenének hívja, így különböztetve meg a „belső használatú"

– de egyre népszerűbbé váló – zenétől, amelyet autentikus cigány (nép)zenének neveznek. Lásd Koronczai Barbara: Cigány zene – cigányzene. Pro Minoritáié, 2005. 2. sz. 3-25.

⁹³ Kerékgyártó István: A magyarországi cigány képzőművészet. In: Bódi (szerk.): i. m. 175.

⁹⁴ Szuhay: i. m. (1995)340.

⁹⁵ Lásd http://nol.hu/kultura/cikk/445982/, www.romapavilon.org

⁹⁶ „A kulturális antropológia jelentősége a cigánykutatásban" című tanulmá­nyában Prónai Csaba konkrét példák alapján mutatja be, hogyan cáfolták meg antropológusok az olyan közismert sztereotípiákat, mint a „piszkos" cigány, az „élősködő" cigány vagy a „nevelhetetlen" cigány (Prónai: i. m. [1995] 254-265.).

⁹⁷ Bemard Formoso: Cigányok és letelepültek. In: Prónai Csaba (szerk.): Cigányok Európában. 1. Kulturális antropológiai tanulmányok. Nyugat-Európa. Budapest, Új Mandátum, 2000. 35.

⁹⁸ Prónai: i. m. (1995) 12.

⁹⁹ Uo. 9.

¹⁰⁰ Leonardo Piasere: A ciganológusok szerelmei. In: uő: A ciganológusok szerelmei. Válogatott tanulmányok. Szerk. Prónai Csaba. Budapest, ELTE BTK Kulturális Antropológia Szakcsoport, 1997. 129.

¹⁰¹ Fosztó: i. m. 210.

¹⁰² Uo. 212-216.

¹⁰³ Richard Jenkins: Az etnicitás újragondolása: identitás, kategorizálás és ha­talom. In: Kántor Zoltán – Majtényi Balázs (szerk.): Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2005. 132.

¹⁰⁴ Vö. Fredrik Barth: Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 1996. 1. sz. 3-25.

¹⁰⁵ Michael Stewart: Nép – nemzet nélkül. Cigányfúró, 2-3. sz. 1996. 6.

¹⁰⁶ Prónai: i. m. (1999) 157.

¹⁰⁷ Hancock: i. m. (2004) 20.

¹⁰⁸ Prónai: i. m. (1999) 158-159.

¹⁰⁹ Patrick Williams: Láthatatlan színek, avagy cigányok Párizs elővárosaiban. Magyar Lettre International, 21. sz. 1996. 71.

¹¹⁰ Csepeli György: Nemzet által homályosan. Budapest, Századvég Kiadó, 1992.111.; Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Budapest, Új Mandátum – MTA KI, 2001. 171.

¹¹¹ Bindorffer: i. m.

¹¹² Wislocki Henrik: Cigányok. Külön melléklet. In: Pallas Nagy Lexikona. IV. kötet. Szerk. Gerő Lajos. Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai Társaság, 1893. 37.

¹¹³ Vö. Bindorffer: i. m. 172.

¹¹⁴ Az identitásnak ez a „kettőssége" természetesen a nyelvhasználatban is megnyilvánulhat. Ezt a fajta kétnyelvűséget, melynek lényege, hogy a két nyel­vet más-más szituációkban használják, a szakirodalom diglossziának nevezi. A kisebbség saját, „etnikus" nyelve általában az otthoni, rokoni, baráti beszélge­tésekre korlátozódik. Tálas Endre: A cigány és a beás nyelv Magyarországon. In: Kovalcsik Katalin (szerk.): Tanulmányok a cigányság társadalmi helyzete és kultúrája köréből. Budapest, BTF-IFA-MKM, 1998. 300.

¹¹⁵ Neményi László – Zádori Zsolt: A Styx mindkét oldalán. Beszélgetés Michael Sinclair Stewart angol antropológussal. Beszélő, 2000. november (www.c3.hu/ scripta/beszelo/00/11/03styx.htm).

¹¹⁶ „A teknős cigányok cigányul egy szót sem tudnak, hanem az úgynevezett »erdélyi« (bánáti) román dialektust beszélik. Magukat beas-nak nevezik […]. Ők magukról elismerik, hogy cigányok. Ősi kultúrájuk a román kultúrkörhöz kapcso­lódik" – írta róluk Erdős Kamill 1959-ben (A magyarországi cigányság. In: Vekerdi József [szerk.]: Erdős Kamill cigánytanulmányai. Békéscsaba, Erkel Ferenc Múze­um, 1989. 50.) Eredeti foglalkozásuk teknő-, fatál-, fakanálkészítés volt.

¹¹⁷ Kutatásom eredményeit részletesen ismertetem egy, az Etnoregionális Munkafüzetekben hamarosan megjelenő tanulmányomban (Binder Mátyás: Egy beás cigány közösség etnikai és nemzeti identitásáról).

¹¹⁸ Az etnikai és a nemzeti kategória közti legfontosabb különbséget abban látom, hogy az előbbi egy alapvetően primordiális képződmény, míg az utóbbi a társadalomszerveződés modern formája. A két fogalom kapcsolatát jól jellemzi Fredrik Barth egyik megállapítása, mely szerint a nacionalizmus (nemzeti elv) eszméi „gyakran körmönfont módon ráépülnek az etnicitásból fakadó identitások némelyikére" (Barth: i. m. 14.).

¹¹⁹ A helyi szóhasználatban a beás cigányok leggyakrabban kolompárnak ne­vezik az oláhcigányokat.

¹²⁰ Vö. Albert Réka – Zempléni András: A nemzeti identitás sajátosságairól. In: Fedinec (szerk.): i. m. 168.

¹²¹ Miroslav Hroch: A nemzeti mozgalomtól a nemzet teljes kifejlődéséig: a nemzetépítés folyamata Európában. In: Kántor (szerk.): i. m. (2004) 233.

¹²² Hobsbawm: i. m. (1997) 16.

¹²³ „Tehát meg kell teremteni annak a cigány nemzeti kultúrának az alapjait, amelyet a cigányság különböző csoportjai elfogadnak és magukra nézve kötele­zőnek tekintenek." Choli Daróczi József: A mai magyar cigány irodalom irányai. Kethano Drom, 2001. 13.

¹²⁴ Kapralski: i. m. 269.

¹²⁵ Gheorghe-Acton: i. m. 10.

¹²⁶ Forray R. Katalin – Hegedűs T. András: A cigány etnikum újjászületőben. Tanulmány a családról és az iskoláról. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990. 15.

A szerző a források tükrében vizsgálja, milyen formái voltak a munkástiltakozásnak Magyarországon az 1950-es évek elején, amikor az állam normarendezés címén jelentősen megnyirbálta a munkásjövedelmeket, az erőszakos kollektivizálás eredményeképpen pedig az állami ellátás is akadozott. A tanulmány érvelése szerint a nyílt tiltakozás visszaszorulását, majd megszűntét nem pusztán a nagyfokú elnyomás magyarázza. A munkások, és különösen a nők egyre többet fektettek a privát szférába, amely a bizonytalan és kevés állami jövedelem mellett biztosította a család megélhetését. Még a legsikeresebb háztartások sem voltak teljesen önellátóak, az 50-es évek tapasztalata azonban fontos szerepet játszott a szocialista privatizáció eszményének kialakulásában.

Bevezetés

1951. december közepén a kormány bejelentette: az ünnepek előtt nem fizetnek bért, hogy véget vessenek a karácsony utáni sorozatos hiányzásoknak. így a munkások csak december 27-én kapják meg a pénzüket. A budapesti Ikarus-gyárban mind a szakszervezetet, mind az üzemi pártszervezetet elárasztották a panaszok. Az üzemi vezetők biztosítékot kaptak arra, hogy a határozat ellenére 23-án is kifizethetik a munkásokat. Az üzemi pártbizottság azonnal hozott is egy ilyen értelmű határozatot, hogy lecsillapítsák a felháborodott dolgozókat. 23-án el is kezdődött a bérek kifizetése a reggeli műszakban dolgozó munkásoknak. 11-kor azonban a minisztérium közbeavatkozott, és leállította a kifizetést, így azok, akik fél 2-kor kerültek volna sorra, hiába várakoztak a pénzükre. Az üzemi vezetés tiltakozott, és kínos vita alakult ki a vállalat és a mi­nisztérium között. Gerő Ernőnek, a párt gazdaságpolitikai főemberének kellett közvetítenie a felek között. Ő úgy határozott, hogy nem szabad több bért kifizetni. Ekkor már délután fél négy volt, és több mint 1500 munkás várakozott egyre türelmetlenebbül a munkabérre. Amint tudo­mást szereztek Gerő határozatáról, a feldühödött munkások demonstrálni kezdtek, és elfoglalták az üzemi vezetés és a pártszervezet irodáit. A munkások ellenállását csak erőszakkal lehetett megtörni. Az ÁVH 156 embert tartóztatott le a tiltakozásban való részvételért.¹

Ez a demonstráció különleges esemény volt, mert Magyarországon 1956 előtt – a szomszédos országoktól eltérően – a sztálini típusú dik­tatúra idején a nyílt népi ellenállásnak csak nagyon kevés példájával találkozunk. A kollektív nyilvános tiltakozás hiánya mellé szegénység, csökkenő életszínvonal, nagyfokú elnyomás és az iparon belüli növekvő munkaintenzitás társult. A munkásjövedelmek mégoly jelentős megnyir­bálása is csak elszórt ellenállásba ütközött.² A kollektív tiltakozás visz-szaesésével a „munkásosztálybeli" háztartások tagjai tevékenységüket egyre inkább a magánszférába összpontosították. Az állam iránti bizalom megfogyatkozása különösen megmutatkozott az élelmiszer-ellátás terű­létén: sokan jóval inkább bíztak az önellátó gazdálkodásban, mintsem a megbízhatatlan állami elosztásban.³ Ahogyan csökkent a kollektív tiltakozás, úgy lett egyre fontosabb szerepe a magánszférának az ipari munkások életében. Miért történt ez így? A látszólag nyilvánvaló ok, ami az ember eszébe ötlik, a masszív politikai elnyomás. Ez kétségtelenül szerepet játszott, de korántsem lehetett az egyetlen ok, hiszen akkor elfelejtkezünk arról, hogy más kelet-közép-európai államokban, ahol a la­kosságot hasonló mértékű repressziók érték, jóval több politikai tiltakozás volt, mint Magyarországon. Egy másik elfogadható magyarázat lehet a sztálinizmus éveire jellemző nyomor. Ez sem tudja azonban megragadni a kollektív nyilvános tiltakozástól való visszavonulás pontos dinamikáját. Miközben a szegénység és a politikai elnyomás kétségtelenül része a rejtély megoldásának, azok a folyamatok, amelyek átrajzolták a nyilvános és a magánszféra határait a sztálinista Magyarországon, bonyolultabbak és szövevényesebbek a látszólag nyilvánvaló magyarázatnál.

A tanulmány tézise, hogy a munkásoknak a szocialista iparosításról szerzett tapasztalata megteremtette a szocialista magánosítás és az önellátó háztartás ideálját. A szegénység, az állami szektorból származó munkabérek kifizetésének bizonytalansága összekapcsolódott az egyre elterjedtebbé váló hiánnyal a hivatalos fogyasztás területén, és együtt átalakították az állam által dominált nyilvános szférát. Ez a szféra sok munkásháztartás számára olyan küzdőtérré változott, ahol az igényeket nem lehetett kielégíteni. Kialakult egy morális gazdaság, ahol a háztartás az állam által uralt nyilvánosságtól való függetlenségre törekedett. Ezt soha nem lehetett tökéletesen megvalósítani, sőt valójában nagyon sok esetben elérhetetlen volt. Amennyiben a háztartások önellátóak voltak, ez csak a nyilvános és a magánszféra közötti komplex kapcsolatrendszer miatt történhetett így. Nem szabad azonban alábecsülnünk a szocialista magánosítás eszményének ideológiai hatásait. Noha kezdetben az állami elnyomás is megtette a magáét, ezek legitimálták a nyilvános tiltakozás­tól való fokozatos visszavonulást a gyárban vagy a közösségben. Nem szüntették meg a népi ellenállást, hanem más csatornákba irányították – a munkahelyen például a tiltakozás olyan rejtett formáiba, mint az állami tulajdon módszeres megdézsmálása, ami tovább erősítette az informális gazdasági tevékenységeket, amelyeknek a háztartás állt a középpontjá­ban. A nyilvánostól a magánszféra felé történő elmozdulás fontos követ­kezményekkel járt a nemek viszonyára mind a munkahelyen, mind pedig a háztartásban. Miközben a sztálinista állam támogatta a nemek egyen­lőségét a munkában, és kiterjesztette a női foglalkoztatottságot, paradox módon a nők többet fektettek a háztartás fenntartásába. Ez tükröződött a kollektív tiltakozás mintázatában éppúgy, mint a túlélési stratégiák for­máiban. A férfi munkásoknak a munkahellyel folytatott alkudozásában is kifejeződött a nyilvános és magánszféra határainak átrajzolódása. A bérek körüli informális alkudozást olyan feltételezések támasztották alá, ame­lyekben megjelent a két társadalmi nem viszonyának a megváltozása.

A nyilvános és a magánszféra nemileg meghatározott dimenziói a háború utáni Magyarországon

Amikor a Magyar Dolgozók Pártja 1948-ban hozzálátott, hogy bevezesse Magyarországon a sztálinista diktatúra formális intézményeit, az állam a gyárakban munkaversenyeket kezdeményezett. Ennek kettős célja volt: egyrészt, hogy a termelés növelésére ösztönözze a munkásokat, másrészt, amint azt az „új" állam idealistább építői feltételezték, hogy a termelésben megvívandó forradalom előfutára legyen, és megváltoztassa a „munkásosztálynak" a munkával kapcsolatos attitűdjét. A propagandisták aggodalommal álltak az 1948-ban a főváros ipari kerületeiben lefolytatott közvélemény-kutatások eredményei előtt, amelyek szerint a munkásfele­ségek 37%-a nem tudta, hogy a férje részt vesz-e a munkaversenyben. Megállapították, hogy a munkásfeleségeket az otthonuk és a közvetlen környezetük ügyei foglalkoztatják. A propagandisták szerint ezek az asszo­nyok „elhatárolódnak a gyártól, a gyári munkától és a munkaversenytől".⁴

A fenti közvélemény-kutatások arra próbáltak fényt deríteni, hogyan reagálnak a háztartások tagjai a gyárakban bekövetkezett változásokra. A felmérések összeállítói a nyilvános és a magánszféra nemileg meghatá­rozott elválásának nyomait mutatták ki az ipari Magyarországon. Avárosi ipari munkások az olyan munkamegosztást találták ideálisnak, ahol a férfi munkás a kenyérkereső, miközben a háztartásért a feleség felel. Ezek a berögződések az üzemi bizottságok attitűdjeiben is kifejeződtek, amelye­ket- legalábbis a nehéziparban – 1949-ig a szakképzett, férfi munkáselit dominált. 1948-ban a Lampart Gyár üzemi bizottsága szisztematikusan rosszabbul fizetett munkákra küldte a legjobb helyeken levő nőket azzal az indoklással, hogy a munkák elosztásnál figyelembe kell venniük a férfi kollégák családi „kötelezettségeit". A Ganz Hajógyárban a szakszervezet csak a „férfiaknak és családjaiknak" juttatott krumplit és természetben más segélyeket, explicite is kizárva ezekből a nőket.⁵

Miközben a „munkásosztály" maszkulin jellegének hangsúlyozása a ke­nyérkereső szerepét osztotta a férfi munkásokra, a háztartás azonosítása az asszonyokkal számos felelősséget ruházott a háztartás nőtagjaira. Ezek nemcsak a házimunkát, a háztartás vezetését, a kosztpénz beosz­tását és a vásárlást foglalták magukba,⁶ hanem gyakran az otthonon kívül a háztartásért végzett fizetetlen munka más formáit is. A háború utáni újjáépítést követő nehéz és nélkülözésekkel teli időszakban sok városi háztartás kapott egy kis darab földet, ahol csirkéket tartottak, vagy zöld­séget termesztettek. Számos ipari településen a gyári munkásfeleségek végezték ezt a munkát, miközben férjük a gyárban dolgozott. Követke­zésképpen, amikor elérkezett az iskolai vakáció, a gyári hatóságok felé rengeteg kérés érkezett, hogy oldják meg a gyerekek felügyeletét, amíg az anyák a földeken dolgoznak.⁷

A sztálinizmus „exportjával" az új állam egy, a nehézipar fejlesztésén alapuló társadalmi átalakulás képét vázolta fel, amely azt ígérte, hogy

Magyarország a „vas, az acél és a gépek országa" lesz.⁸ Más kelet­európai országokhoz hasonlóan a szocialista iparosítás eme víziójához határozott nemi elképzelések társultak. A férfi termelőmunkát ünnepelték, és szorgalmazták a nehézipar fejlesztését, mely szektorban hagyomá­nyosan túlnyomórészt férfi munkások dolgoztak. Amikor bejelentették az első ötéves terv célkitűzéseit, az ipari területeken sok nő gyanakvással tekintett a propagált társadalmi átalakulás „nemi" dimenziójára. Nem hitték, hogy közvetlen hasznát láthatják a nehézipar fejlesztésének, és inkább egy olyan tervet preferáltak volna, amely az életszínvonal, a lakókörülmények és a közösségi szolgáltatások javítását tűzi ki célul.⁹ Ennek ellenére az első ötéves terv a nemek közötti viszony radikális átalakítását látszott kitűzni azáltal, hogy teljesen megnyitotta a nők előtt a szocialista munkaerőpiacot. 1950-ben a közgazdászok 123 000 nő fog­lalkoztatásáttervezték, 54 000-re az iparban, 22 000-re az építőiparban volt szükség.¹⁰ Az Országos Terviroda nemi egyenlősítő politikát szor­galmazott a munkahelyen, a szakmunkásképző tanfolyamok esetében pedig pozitív diszkriminációt javasolt: a helyek 30-50%-át fiatal nőkkel kellett betölteni.¹¹ Ez a politika explicite is a „férfi munka újjászervezését" hirdette, hogy elősegítsék a nők belépését a korábban férfiak által do­minált szakmákba és iparágakba. Utasították a gyárakat, hogy „ne csak azokba a munkakörökbe helyezzenek nőket, amelyeket általában nők töltenek be, hanem kövessék azt az irányvonalat, hogy a nők minden foglalkozásra alkalmasak".¹²

Ez a politika sem kérdőjelezte meg azonban a „bevett" nemi ideológiát, amennyiben az a nyilvános és a magánszféra határaihoz kapcsolódott. Ehelyett azt ígérte, hogy „felszabadítja a nőket az otthoni kötelességek alól", mégpedig úgy, hogy kiterjeszti a bölcsőde- és óvodahálózatot, megoldja a gyerekek nappali felügyeletét, és nagy teret ad a menzának és a közösségi étkeztetésnek. Emellett a rezsim tervbe vette a munka­takarékos eszközökhöz (pl. mosógép) való hozzájutás megkönnyítését és kiterjesztését, legfőbb ambíciója pedig a házimunka iparosítása volt.¹³ A munka nyilvános világának férfi és a magánszféra világának női ter­mészetéről szóló feltevések, illetve a két világ elkülönülésének hiedelme szolgáltak a kollektív tiltakozástól való visszavonulás hátteréül. Ezeket a hiedelmeket mind a munkásosztálybeli férfiak, mind a nők osztották, és attitűdjeik és cselekedeteik strukturálásában is fontos szerepet játszot­tak. Paradox módon ezeket némely tekintetben az új szocialista állam is erősítette.

A kollektív tiltakozástól való visszavonulás a munkahelyen

A sztálinista fordulat Magyarországon is meghirdette a termelés forra­dalmát. Az átfogó gazdasági tervezés gyakorlatának és a tudományos vezetés törvényei alkalmazásának összefüggését azok is elhanyagolták, akik elemezték ezt a kérdést. Megvalósítása a Szovjetunióban és Kelet-Európában jelentős intézményi centralizációval, ugyanakkor a kitűzött termelési célok teljesítéséért való egyéni felelősség kiterjesztésével járt együtt. A magyar gazdasági tervezést tehát a kollektivista centralizáció és – üzemi szinten – az individualizált termelési rezsim látszólagosan paradox kombinációja jellemezte ebben az időben. A termelés szerve­zését, az ösztönzési és jutalmazási rendszert explicite individualizálták és a tervben rögzített célok teljesítéséhez kötötték.¹⁴

Az átfogó gazdasági tervezés bevezetése eredményeképpen létrejött intézmények távolról sem voltak népszerűek. Az ipari munkások a mun­kahelyen egy szigorúan instrumentális attitűdöt vettek fel a teljesítmény­bérrel és a munkaversennyel szemben. A munkások csak akkor vettek részt a munkaversenyben, ha közvetlen anyagi hasznuk származott belőle.¹⁵ Az 1940-es évek vége a rezsim szerencséjére olyan időszak volt, amikora reálbérek gyorsan emelkedtek.¹⁶ 1949-ben azonban nem ez volt a helyzet: amikor a rezsim növelni kívánta a termelési normákat, ez a törekvése az üzemekben mind a férfi, mind a női munkások heves ellenállásába ütközött.¹⁷

1949 végére a munkát explicite individualizálták a munkaversenyben való egyéni részvétel ösztönzésével és a sztahanovista mozgalom be­vezetésével. A bérek emelkedtek; nemcsak az új sztahanovistáké – a kiemelkedő dolgozóké -, hanem általában a munkásoké. Noha többen tekintettek bizalmatlanul az új sztahanovistákra, a munkásosztály alap­jában véve elégedett volt a béremelés miatt.¹⁸ A termelés individualizá-lása, amelyet a központi tervezés szorgalmazott, kiegészült azonban a bérrendszer átalakításával. Ez a munkaerő legnagyobb része számára normarendezést jelentett, amely a rezsim legnépszerűtlenebb intézkedé­sei közé tartozott.¹⁹ Az új normák bevezetését a háborút követő időszak egyik legnagyobb munkás-tiltakozáshulláma kísérte.²⁰ Ez az intézkedés aláásta a rendszer legitimitását, amely hosszú távú politikai következ­ményekkel járt, rövid távon pedig ellehetetlenítette a munkaversenyt,²¹ mert a munkahelyeken a munkások negatív szolidaritást alakítottak ki az állammal szemben, és megtagadták a részvételt annak erőfeszíté­seiben. 1950-től a munkásokat leginkább az az érzés egyesítette, hogy ők mindannyian egy „vérszívó kormány"²² kizsákmányoltjai. Az állammal szembeni közös ellenérzés abban is kifejeződött, ahogyan a munkások együttműködtek az őket kontrollálni akaró gyári rendszerek befolyásá­nak visszaszorításában. 1953-ban egy Nyugatra menekült nehézipari munkás a következő választ adta arra a kérdésre, hogy miért „dolgoztak össze" a munkások a minőség rontásában vagy az anyagpazarlásban: „Pszichológiailag olyan volt a helyzet […], hogy ők [a munkások] örül­tek, ha árthattak a kommunista rendszernek."²³ A munkások állammal szembeni negatív szolidaritásának kultúrája teremtette meg az alapot a kollektív tiltakozás rejtett formáinak folytatásához. A Duna Cipőgyár egyik munkása a következőképpen emlékezett vissza erre: „1953-ban nagy volt a morgás a normák miatt; egyszer a munkások nem hivatalos cigarettaszünetet tartottak, hogy kifejezzék a tiltakozásukat. Tíz percre megállt a munka. A munkások nem akartak többet kockáztatni, a vezetés ezért egyszerűen nem vett tudomást az incidensről, és senki nem érezte meg a következményeket."²⁴

A kollektív tiltakozás rejtett formái alatt azonban volt egy másik szint, ahol az elégedetlenség kifejeződött. A munkásellenállás jelentős része „infrapolitikai" formát öltött, amely kikerült a hatalomban lévők direkt látó­szögéből, és olyan egyéni cselekedetekben nyilvánult meg, mint a viccek, rémhírek, pletykák gyártása és a rezsimet lejárató falfirkák rajzolása.²⁵ Ezek azonban korántsem a munkások vicces kedvére utaltak, hanem na­gyon is kifejezték az ipari munkások alacsony életszínvonala miatti elke­seredést és a rezsimben való mély csalódást. Tatabányai munkásfiatalok, akik szintén 1953-ban menekültek Nyugatra, idézték fel később, hogy a sötétség leple alatt hogyan mentek be a munkásszállóból a városba, és tépték le a „kommunista" plakátokat, amelyek arra buzdítottak, hogy „Több szenet a hazának", vagy „Jegyezz békekölcsönt, építsd a csalá­dod és a gyermekeid jövőjét", és hogyan ragasztották a helyükre saját készítésű plakátjaikat, amelyeken olyasmik szerepeltek, mint „Éljenek az amerikaiak!", vagy „Ne dolgozzatok ilyen kevés pénzért!".²⁶

Az állami politikával szembeni munkásellenállást azért jellemezhetjük az állammal szembeni negatív szolidaritásként, mert ebben az időben a termelésben különösen erősen hanyatlott a munkások egymást iránti szolidaritása. Atermelés individualizálódásával jelentősen nőttek a mun­kásbérek közötti különbségek, nemritkán az azonos munkakört betöltők bérei között is. A rezsim kollektivista ideológiájával szemben 1950 végére nagyon is látható volt a termelésnek ez az individualizációja, ráadásul az erőltetett iparosítás komoly anyag-, munkaerő-, gép- és eszközhiányhoz vezetett a magyar iparban az ötvenes évek elején. Noha a hiány pontos hatása szektoronként, gyáranként és üzemenként változott, egészében jelentősen átalakította a termelés ritmusát és az ipari munka közvetlen tapasztalatát. Egyre nehezebben lehetett megjósolni a bérszintet és a béreket. A munkások között erősödött a verseny a „jó" munkákért, hogy biztosítani tudják a megélhetésüket.²⁷ Ez a verseny komoly ösztönzést kapott a terveket a kiszámíthatatlan gazdasági környezetben kétségbe­esetten teljesíteni akaró alacsonyabb szintű vezetés és az elégedetlen munkaerő közötti informális alkuktól. Azok a munkások, akik kedvező he­lyet foglaltak el egy adott üzem munkamegosztásában, felhasználhatták alkupozíciójukat, hogy a saját érdekükben manipulálják a bérrendszert, vagy megszerezzék a többiek elől a jól fizető munkákat. Amint az álla­mot aggasztani kezdte az ipari termelés gyorsan csökkenő színvonala, a tapasztalt, szakképzett munkások is megkülönböztetett bánásmódot tudtak kialkudni maguknak.²⁸

így tehát az idősebb és képzettebb munkások, akik 1948 előtt kezdték pályafutásukat, üzemi szinten jelentős befolyással voltak a hatalom, a munka és a bérek elosztására. Tiltakozásuk a szocialista iparosítás korai évei állami munkaerő-politikájának egyes következményei ellen fontos szerepet játszott abban a jelenségben, amelyet a legtalálóbban a hierarchiák mintáinak újratermelődéseként írhatunk le. Ami bennünket ebben különösen érdekel, az nem más, mint hogy a munkásidentitás partikularizálódása milyen hatást gyakorolt a két társadalmi nem viszo­nyára. Az 1950-es évektől a nők üzemi szinten egyre inkább margina­lizálódtak, mert kevesebb ellensúlyozó hatalommal rendelkeztek az informális alkukban, mint férfi kollégáik.²⁹

A férfi és női munkásoknak az informális alkustratégiákhoz való -különböző mértékű – hozzáférése bizonyos mértékig magyarázható a vállalati belső munkamegosztás nemi különbségeivel. Azt viszont nehéz megmagyarázni, hogy a nők a munkahelyükön miért nem tiltakoztak alárendelt helyzetük ellen. A kollektív tiltakozás textiliparból vett példái segítenek megvilágítani egy általánosabb problémát. Nincs bizonyíték arra, hogy a női munkások a férfiaknál kevésbé lettek volna hajlamosak a kollektív fellépésre a magyarországi „sztálinista fordulatot" megelőzően; sőt, a nők valójában sokszor radikálisabbak voltak, mint a férfiak. 1949-ben egy budapesti üzem női gépkezelői kétnapos sztrájkkal tiltakoztak a termelési normák emelése ellen. A sztrájk megbénította a gyárat.³⁰ 1950 tavaszán, amikor az iparban bevezették a darabbéres rendszert, a textiliparban dolgozó női gépkezelők ismét harciasabbnak bizonyultak a többi csoportnál, és többórás sztrájkba kezdtek a főváros számos ipari üzemében.³¹

Úgy tűnik, hogy a normarevízió elleni munkástiltakozás letörése 1950 nyarán radikálisabb fordulópontot jelentett a textiliparban, mint az ipar egészében. Ezután eltűnik a kollektív tiltakozás, noha jelentősen foko­zódik a munkaintenzitás, és nagymértékben zuhannak a bérek. A gép­kezelők a kollektív tiltakozás helyett egyre nagyobb arányban hagyták ott munkahelyüket. 1951-ben a Magyar Pamutiparban a párthivatalnokok feljegyezték, hogy „sok munkás hagyja ott az állását, és olyan gyárakban vállalnak munkát, ahol nem kell dolgozniuk vasárnap vagy éjszaka. A szomszédos gyárak felveszik azokat, akik engedély nélkül távoztak." Az év első öt hónapjában 18-20%-os volt a fluktuáció.³² Egyre több férjezett nő hagyta ott a textilipart – a gépkezelők utánpótlása a mezőgazdasági területek iskolaelhagyói közül került ki, akik abbahagyták az ipari munkát, amikor férjhez mentek.³³

Ahol nyílt tiltakozás fordult elő, ott sem közvetlenül a munkafeltételek vagy a bérek miatt történt, noha általános volt az ezek miatti elégedet­lenség. Konkrétan kritizálták azonban a munkaidő meghosszabbításának kísérletét, mert így a nőknek kevesebb idejük maradt a háztartásra. A textiliparban az állam úgy próbálta növelni a munkaidőt, hogy csökken­tette az ünnepnapok számát, és kísérleti jelleggel bevezette a hétnapos termelést. Ezt az intézkedést ellenállás fogadta, mert felborulással fenye­gette azt a kényes egyensúlyt, amelyet a jórészt női munkások a gyári munka és a magánszféra között kialakítottak. 1950-ben kezdődtek az állam ilyen irányú próbálkozásai. Az első lépés az volt, hogy munkanappá nyilvánították a húsvét előtti szombatot. A morális gazdaság védelmében a női gépkezelők, akik szombat délután tették meg az előkészületeket húsvét vasárnapra, korábban elmehettek a munkából. Amikor megpró­báltak véget vetni ennek a toleráns gyakorlatnak, a munkások az egész gyárban hangosan tiltakoztak, később pedig minden évben hiányoztak a munkából. Hasonló tiltakozás fogadta 1951-ben a munkahét kiter­jesztését a vasárnapokra. Noha a pártagitátorok ezt „vallási izgatásnak" bélyegezték, sohasem tudták bebizonyítani feltevésüket. Valószínűbb, hogy a gépkezelők úgy tekintettek erre az intézkedésre, mint a család és a háztartás elleni támadásra.³⁴

A nyilvános és a magánszféra nemi meghatározottsága legalább annyi­ra formálta a kollektív tiltakozást, mint az állami elnyomás. Az államnak az a kísérlete, hogy megnövelje a nők munkaidejét, és ezáltal korlátozza a háztartásra fordított időt, nyílt tiltakozást váltott ki, míg a bércsökkenés és a munkafeltételek romlása a munkahely elhagyására ösztönözte a dolgozókat. Ráadásul úgy tűnik, hogy a jutalmazás és a munka körüli informális alkukban a szakképzett férfi munkások sokkal sikeresebben tudták érvényesíteni az érdekeiket, nemritkán a nők kárára. Ez ellen azonban meglepően kevesen tiltakoztak, és panaszt is alig tettek nyíl­tan. Ezt én – legalábbis részben – azzal magyarázom, hogy a formális, vagyis az állam által ellenőrzött gazdaság nem tudta kielégíteni a magyar háztartások anyagi szükségleteit. Mivel az elnyomó állam elzárta a kol­lektívtiltakozáshoz vezető utakat, kollektív akcióval nem lehetett javítani a béreken és a jövedelmeken. A nagy szegénység és a növekvő hiány a fogyasztás szférájában táplálta a szocialista privatizáció eszményét, amelybe a nők többet tudtak befektetni, mint a férfiak.

A hiánygazdaság a mindennapi életben

Amint a helyi élelmiszer- és áruhiány átterjedt az ipari központokra az 1950-es évek elején, a „hiány" nemcsak a szocialista termelés szférájá­ban lett az élet egyik meghatározó elemévé, hanem a fogyasztáséban is. A hiány alapvetően azt a vélekedést erősítette, hogy a formális gazdaság nem képes kielégíteni az anyagi szükségleteket. Az ott tapasztalt káosz sok háztartást ösztönzött arra, hogy bizonyos fokú autonómiát teremtsen magának. Az áruhiány aláásta a rezsim legitimitását, és sok „munkásosz­tálybeli" fogyasztó szemében kétségbe vonta a munka és a jutalmazás közötti összefüggést. A fogyasztás területén megmutatkozó problémák alaposan csökkentették az ipari munkások hajlandóságát, hogy pozitívan reagáljanak az ösztönzőkre, amelyekkel az állam a szocialista termelés világában kívánta őket jobb teljesítményre serkenteni. A fogyasztás problémái így teret nyitottak egy nagy parallel gazdaság számára, amely a hivatalos szocialista termelés mellett létezett, és autonóm módon mű­ködött ugyan, de nem szakadt el teljesen a formális gazdaságtól.

Az állam a korai szocialista Magyarországon arra törekedett, hogy a magasabb szintű fogyasztás ígéretével felsorakoztassa a lakossá­got a proletarializálás politikája és a termelési viszonyok gyárakbeli individualizálása mögé. Egy 1953-as propagandapamfletben a rezsim az életszínvonal és a fogyasztás emelésében határozta meg a párt fő társadalmi üzenetét. Noha elismerték, hogy voltak „nehézségek" az élel­miszer-ellátás területén, leszögezték, hogy „sok élelmiszer szabadpiaci ára csökkent, az ipari árucikkek kínálatában pedig általános bőség kelet­kezett".³⁵ A korai szocialista fogyasztás valósága azonban nagyon is távol állt az állam szándékaitól vagy a propagandától. Noha a boltok száma jelentősen nőtt, a körülmények gyakran korántsem voltak kielégítőek.³⁶ 1951-től, elméletben legalábbis, a „munkásosztálybeli" fogyasztók a „szabadpiacokon" is vásárolhattak, ahol a termelők közvetlenül és piaci áron adták el áruikat a fogyasztóknak. Ezeket azonban mai szóval legi­timitási deficit jellemezte, mert sok fogyasztó a spekulációval és a rossz üzlettel azonosította a szabadpiacot. Sokan továbbra is „feketepiacnak" nevezték, egyébként helytelenül, ezt az intézményt, és elutasították a hi­vatalosan tolerált státusz elismerését.³⁷ Mivel mind az állami boltok, mind pedig a „szabadpiacok" függtek a mezőgazdasági termelés állapotától, az élelmiszer-kínálat terén is hasonló nehézségek adódtak. Ahol eleget és jó minőségben termeltek, ott a piacokon is megfelelő volt a kínálat.³⁸ Az ipari területeken nem ez volt a helyzet: nemcsak szegényes volt a kínálat,³⁹ hanem gyenge termés idején a lakosság élelmiszer-szükség­letét sem tudták fedezni.⁴⁰

A munka szigorú nemi megosztása miatt, legalábbis a városi háztar­tásokban, a „munkásosztálybeli" vásárló gyakran a nő volt, ő vezette a háztartást. Az ő felelőssége volt a boltok előtti sorban állás, valamint az élelmiszerhiány és a szegényes kínálat miatti problémák megoldása. Ezt az önmagában sem hálás feladatot gyakran még jobban megnehezítette a munkásháztartások nyomora az ötvenes évek elején, valamint a ház­tartás jövedelmének nemi megosztása. A szegénység és a csökkenő életszínvonal komoly problémát jelentett a lakosság nagy részének az ötvenes évek elején. Szakszervezeti adatok szerint az 1953-as reál­bérek 16,6%-kal voltak alacsonyabbak az 1949-eseknél. A bérből és fizetésből élő háztartások átlagjövedelme 8%-kal csökkent ugyanebben az időszakban. Ez tükröződött a háztartási kiadások átrendeződésében: az élelmiszeráruk 1949-ben egy átlagos háztartás kiadásainak 45,9%-át tették ki, 1953-ban az 58,8%-át. A ruházkodás részesedése a háztartási kiadásokból 18,2%-ról 10,4%-ra csökkent. Romlott a táplálkozás minő­sége: egy átlagos háztartás hús-, zsír- és tejfogyasztása alacsonyabb volt 1953-ban, mint 1938-ban.⁴¹ Ezek az átlagok „jótékonyan" leplezik sok háztartás kétségbeejtő nyomorát. Egy Nyugatra menekült fiatal munkás visszaemlékezése szerint sok szomszédja „hathetente ment vért adni, hogy egy kis extrajövedelemhez jusson".⁴² Az ötvenes évek elején min­dennapos látvány volt, hogy tömegek fésülik át Budapest szeméttelepeit élelem és kiselejtezett ócskaságok után kutatva.⁴³

Az abszolút szegénység mellett komoly nyomás nehezedett sok munkásháztartás költségvetésére. A kis létszámú városi háztartásokban „csak" alacsony volt az életszínvonal, a nagyobb háztartások azonban kétségbeesett helyzetben voltak. Egy 1952-ben Nyugatra menekült bányász felesége a következőképp számolt be a háztartás alapvető nehézségéről, amelyet az alacsony ipari bérek és a relatíve magas árak okoztak: „Aférjem odaadta a teljes fizetését a háztartásra […] A hónap elején a bánya kifizette az első két hetet, ami mindig 320 forint körül volt, és ebből ki kellett jönni a hónap közepéig, amikor megkapta a havi fize­tésének második felét. A hónap közepéig csak a legszükségesebbeket vásároltam, zsírt, olajat, lisztet… aztán jött a következő részlet… abból, úgy, hogy a létminimumon éltünk, meg tudtam spórolni 100-120 forintot, de csak úgy, hogy az uram a szabadidejében külön műszakot vállalt […] így tudtam néha anyagot venni, hogy ruhát varrjak a gyerekeknek."⁴⁴

Sok esetben azonban a férj vagy az élettárs nem adta oda az egész keresetét a partnerének, hanem ragaszkodott hozzá, hogy megtartson valamennyit a saját szórakozására, miközben elvárta a nőtől, hogy vigye a háztartást. A nők gyakran igen hátrányos helyzetbe kerültek a háztartási pénz ilyetén elosztása miatt. Ennek a helyzetnek egy szélsőséges, noha sajnos korántsem egyedüli példája azé a fiatal nőé, aki egy szegény budapesti kerületben élt a vőlegényével. Noha a vő­legény szakképzett munkás volt, „ivott és lóversenyezett", úgyhogy a menyasszonya csak „600 vagy 700 forintot" kapott az „1100 vagy 1200 forintból", amit a munkás megkeresett, aki ráadásul gyakran még ebből a kosztpénzből is „visszakért". A magas árak miatt a nő sokszor nem tudott élelmiszert venni magának, és télen a lakását sem tudta fűteni. Kenyéren és lekváron élt, és ha otthon volt, ágyban feküdt, hogy vala­hogy felmelegedjen.⁴⁵

Még ahol a nők képesek és hajlandóak is voltak azzal enyhíteni a háztartás gondjait, hogy a rendszer propagandájának megfelelően részt vállaltak a szocialista építőmunkában, a háztartás terhét akkor is nekik kellett viselniük. Ez az általános áruhiány, az alacsony hatékonyság és a meg nem értés világában korántsem volt könnyű feladat. Egy budapesti fogyasztó így írja le a bevásárlás napi rutinját, amikor az élelmiszer- és áruellátás éppen nem akadozott: „Mindennap 6-kor keltem, és mentem a TEJÉRT-be, hogy megvegyem a reggelit… Persze sorban kellett áll­nom, de legalábbis hét közben annyi tejet vehettem, amennyit akartam, vagy legalábbis amennyit meg tudtam fizetni. Csak vasárnap limitálták egy literben a fejadagot… Sorban álltam kenyérért a KÖZÉRT-ben… megvártam, amíg a vőlegényem elmegy a munkába, aztán bevásároltam ebédre és vacsorára, olyankor nem kellett sorban állni." Az ipari körze­tekben a nőknek sokszor naponta kellett végigjárni a különböző boltokat, egyszerűen azért, mert „a munkásfeleségeknek nem volt elég pénzük arra, hogy nagy mennyiségben vásároljanak".⁴⁶

A dolgozó nőknek, különösen azoknak, akik reggeli műszakban dolgoztak, a munka előtt vagy közvetlenül utána kellett elintézniük a bevásárlást. Mivel a boltok nem győzt

E számunk minden bizonnyal olvasóink teljes körének érdeklődésére számíthat, mert a kelet-európai – mindenekelőtt a magyar, a szovjet és a lengyel – munkásság történelmi sorsa alkotja számunk alapvető tematikáját. Számos adalékot kapunk annak a problémának a megértéséhez, hogy a munkásosztály a rendszerváltás után miért volt képtelen ellenállni a tőkés kisajátítással járó szociális degradációnak. A munkásság "szocializációját" évtizedeken keresztül az állami alávetettség határozta meg, szinte lehetetlenné téve így a közösségi osztályöntudat elsajátítását, mivel ez az öntudat a szocialista állam/párt monopóliuma maradt. Két írás foglalkozik a munkásság rendszerváltást követő kálváriájának hátterét alkotó jóléti vívmányok lerombolásának tapasztalataival, illetve a tőkés szisztéma emberi, anyagi és természeti erőinek pazarló felhasználásával, a rendszer élősködő természetével. E tematikai keretben különös szerepre tett szert a cigányság problémája, amelynek "antropológiai" aspektusaival is megismerkedhet az érdeklődő olvasó.

 

Tartalomjegyzék

1. Lewis H. Siegelbaum : A szovjet munkás késői románca a nyugati histográfiában
2. Mark Pittaway : Visszavonulás a kollektív tiltakozástól – Háztartás, nemek, munka és népi tiltakozás a sztálinista Magyarországon
3. Tóth Eszter Zsófia : A fekete vonat, Cséplő Gyuri, A pártfogolt – Ingázók a dokumentumfilmekben
4. Vera Trappmann, Rafal Towalski : Túlélni akkor, amikor mindenki el akar téged felejteni – Lengyel munkások a rendszerváltozás után
5. Eszmélet : Fordulat
6. Tamás Gáspár Miklós : A jóléti állam kísértete
7. Binder Mátyás : A roma nemzetépítés – történeti és kulturális antropológiai keresztmetszetben
8. Artner Annamária : A pöttyös labda és a kapitalizmus pazarlása
9. Balázs Gábor : Egy francia szenvedély: a trockizmus (II. rész)
10. Ana Bazac : Sartre és a hiány koncepciójának kalandjai
11. Tütő László : A spektákulum esete Mari nénivel

A neves szovjetológus és munkástörténész azt a kérdést vizsgálja, hogyan alakult a nyugati szovjet munkástörténetírás, melyek voltak a historiográfia fő paradigmái, és merre tart ma a kutatás. Arra a következtetésre jut, hogy a munkások „aranykorának" a historiográfiában is vége; míg korábban a forradalom hőseiként ábrázolták (és ünnepelték) őket, ma divatba jöttek az „impulzív néptömegek", akik tulajdonképpen az elnyomás elleni „saját" lázadásuk áldozatai. Eme pesszimista historiográfiai kép ellenére a szerző a tanulmány végén felvázol néhány olyan irányt, amelyben vannak ígéretes kutatások, és amelyek új perspektívát (is) adhatnak a munkástörténetírásnak.

Tanulmányomat egyetlen, látszólag egyszerű kérdés foglalkoztatja: „Mi történt a szovjetmunkás-történettel és munkásosztály-történettel?"¹ A nyilvánvaló válasz az, hogy a szovjet munkásosztály sorsára jutott. De túlságosan is egyszerű volna a tudományos hangsúlyok vagy érdeklődés változását a jelenkori orosz politikának tulajdonítani. Ha így teszünk, túl sok olyan tényezőt hagyunk figyelmen kívül, amelyek befolyásolják, miért és hogyan vizsgáljuk azt, amit vizsgálunk. Miközben kétségtelenül hatást gyakorolt a nyugati történészekre az a fejlemény, hogy az osztály csaknem teljesen eltűnt a posztszovjet diskurzusból, azt mondanám, hogy mind a nagy, mind a kis trendek befolyásolták tudományos agendánk alakulását. 1990-ben, amikor a Szovjetunió már a végét járta, Leo van Rossum publikált éppen ebben a folyóiratban egy kiemelkedő áttekintést a „30-as évek szovjet munkástörténetének nyugati historiográfiájáról". Néhány évvel később, „a posztszovjet hajnal hideg fényében", Ron Suny és jómagam tettünk kísérletet arra, hogy megtaláljuk a munkásosztályt a szovjet történelemben.² Ideje még egyszer elővenni ezt a témát.

Azzal kezdem, hogy felvázolom a szovjet munkástörténet és mun­kásosztály-történet fejlődését és fő jellemzőit az 1980-as évek végéig, vagy, ha jobban tetszik, a Szovjetunió összeomlásáig. Mint egy kirán­dulás a tudásszociológiába, az áttekintés így lesz mind „internalista", mind „externalista". Ezután tárgyalok több olyan konjunkturális tényezőt, amelyek segítenek megvilágítani, hogy miért pont ezt a pályát „járta be" a történelem azóta, és, végül, megkísérlem kommentálni, hogy innen hova juthatunk. Előre is elnézést kérek azoktól, akik megsértődhetnek azon, ahogyan jellemeztem vagy esetleg kihagytam a munkájukat. Az áttekintés célja nem az, hogy magasztalja vagy, éppen ellenkezőleg, becsmérelje bárki munkáját, hanem arra szeretnék rávilágítani, hogy melyek voltak azok a fontos kérdések, amelyeket az egyes szerzők feltettek, hogyan tudták kezelni ezeket a kérdéseket, és miért maradtak vagy nem maradtak fontosak másoknak, akik a szovjetológia területén vagy azon kívül dolgoznak.

A románc előtt

Szerencsére nem kell e helyütt elismételnem a valaha domináns totalitári­us paradigma, illetve a kihívóként jelentkező (és legalábbis időszakosan) győztes revizionista hullám történetét. Ez a gyakran elmondott história már-már legendás szerephez jutott tudományunk területén, és ahogyan ez történik a legendákkal, minden elbeszéléssel csak izmosodik a mitoló­gia. Érdekes lenne – bár e helyütt alig érdemel figyelmet – megvizsgálni, hogy azok, akik a paradigmán „belül" dolgoztak, valójában mennyi figyel­met fordítottak a társadalom „atomizációjára" és a passzivitásra, mert gyanítom, hogy jóval kevesebbet, mint ahogyan a kritikusaik állítják.

Mindenesetre, több értékes munkástörténeti mű született a totalitárius paradigma tetőpontjának kikiáltott időszakban. Az 1950-es évek elejétől (amely elismerten is azelőtt volt, mielőtt a Szovjetuniót totalitárius állam­ként kezdték el teoretizálni), végig az évtizedben, egészen az 1960-as évekig nagy figyelmet kapott az ipari munka, a szakképzés, a menedzseri struktúrák és gyakorlatok és a kommunista párt növekvő szerepe a szakszervezetekben és az üzemekben.³ Megemlíthetjük itt a Harvardi Interjú Projektet, amelyben egyebek között volt szovjet állampolgárokat kérdeztek a szocialista versenyről és a sztahanovista mozgalomról („Mit gondol a sztahanovista mozgalomról?" „A sztahanovista mozgalom segít abban, hogy a munkások jobban dolgozzanak?" „A sztahanovisták többsége tényleg sztahanovista akar lenni?" „Jelentkeznek az emberek azzal, hogy sztahanovisták szeretnének lenni?" „Megéri sztahanovistá­nak lenni?"), a normákról és azok meghamisításáról, a művezetők és a munkások közötti viszonyról, a juttatásokról („Hogyan küldenek el valakit vállalati üdülőhelyre?") és így tovább.⁴

Az 1950-es és 60-as évek nyugati szovjetmunkás- és gyártörténete tükrözte az akkor uralkodó pozitivista társadalomtudományi szemléletet. Erősen támaszkodott a hivatalos szovjet statisztikákra, illetve a szovjet sajtó elmélyült tanulmányozására, hogy kritikusan kommentálhassa a munkaügyi törvénykezést és az intézményes gyakorlatot. Solomon Schwarz klasszikus munkája (Munkások a Szovjetunióban) explicite ösz-szehasonlító, két értelemben is: egyfelől, a szerző összeveti az „ötéves tervrendszert" a tényleges helyzettel (bérben, órában, munkafeltételekben és társadalombiztosításban) az 1920-as évek végén, másfelől, más orszá­gokból is hoz adatokat, amelyeket összehasonlít a Szovjetunióval. Mindkét összehasonlítás arra az eredményre jut, hogy a tényleges szovjet helyzet sok kívánnivalót hagy maga után. Schwarz, nem alaptalanul, a „munká­sok" helyzetének 1930-as és 40-es évekbeli rosszabbodását a „maximális biztonságot minden dolgozónak" követelésének feladásával hozza össze­függésbe, miután „a maximális termelés lett az elsődleges szempont". Az „elveknek ezt a revízióját" Schwarz 1929-re vezeti vissza.⁵

1929 tavasza volt a „záró határkő" E. H. Carr Szovjet-Oroszország történetében, amely valójában a „szovjet politika" fejlődésének történe­te, beleértve a munkáspolitikát minden fonákjával és irányváltásával.⁶ A Carr által elmesélt történet nagyjából a párt és az államhatóságok szempontjából mutatta be ezt a politikát, amelyek hatalmas nyomással és temérdek problémával szembesültek, noha az utóbbiak közül sokat ők maguk hoztak létre, és az emiatt folytatott vita és alkudozások során végezetül sikerült egy magasabb szervezettséget és rendet megterem­teni. Így 1928-29-re „egy átfogó társadalombiztosítási terv működött a Szovjetunióban", noha az „csaknem teljes egészében a munkahellyel rendelkező városi lakosságra korlátozódott", és „jótékonysági jellegű" volt.⁷ Más tekintetben a munkások számára felfelé mentek a mutatók, a bérek növekedése például 1929-ig meghaladta a termelékenység növekedését. Carr relatíve bizakodó elemzése az 1920-as évek mun­káspolitikájáról egybecseng Schwarznak az 1929-et követő „zuhanásról" adott beszámolójával.

Az 1960-as években, amikor az „új társadalomtörténet" megkezdte térhódítását, a szovjet munkásosztály historiográfiája ebből az áttörés­ből vajmi keveset tapasztalhatott. Ez részben annak köszönhető, hogy a szovjetológiát egyre nyíltabban a „politikával" (és nem véletlenül a politikatörténeti tanszékekkel) azonosították a „társadalom" rovására, részben pedig annak, hogy azok a források, amelyeket más országokban használtak az új társadalomtörténészek, szűkösek voltak, vagy hozzá­férhetetlenek a nyugati szovjetológusok számára – nyomtatványok, bro­súrák, munkásmemoárok, a helyi sajtó, periratok stb. így a kommunista párton belüli ellenzéki mozgalmakkal, az iparosítási vitával, a szovjet szakszervezetekkel és a bolsevik ideológiával foglalkozó könyvek a politikai/párt- és elmélettörténet alá sorolódtak, ahol a főszereplők a kom­munista vezetők, a párt és más formális intézmények, struktúrák voltak, nem pedig a munkások vagy a többi alaktalan osztályerő.⁸ A munkások körülményeire legfeljebb a brit és francia nem-kommunista marxista és anarchista baloldal által kiadott füzetekben fordult elő utalás olyan causes célébres-nek tekintett témákkal kapcsolatban, mint a munkásellenőrzés, a kronstadti lázadás és a munkásellenzék.⁹ Néhány téma ezek közül tudományosabb kiadványokba is utat talált az 1970-es években.¹⁰

 

A munkások forradalmának „körüludvarlása"

Időközben Leopold Haimson közreadta kétrészes cikkét „A társadalmi stabilitás problémájáról Oroszország városaiban, 1905-1917" címmel. Haimson új utat tört az irodalomban azzal a tézisével, hogy a mensevikek és a bolsevikok változó szerencséje alapjában az ipari munkásosztály egy új rétegének, a fémmunkásoknak a megjelenéséhez köthető.¹¹ Haimson érvelése inkább vezető szociáldemokraták megfigyelésén nyugszik, mintsem hagyományosabb társadalomtörténeti adatokon. Mindazonáltal Haimsonnak az a kísérlete, hogy társadalmi magyarázatot találjon lényegében politikai jelenségekre, számos frissen végzett kutatót csábított ebbe az irányba. Az 1970-es évek második felétől befejezett doktori disszertációk és a megjelenő monográfiák tükrözték a szerzők új társadalomtörténeti hátterét – említhetjük itt a korcsoportoknak, a csa­ládi körülményeknek, a foglalkozási tapasztalatnak, a táplálkozásnak, a szakképzettségi szintnek, a sztrájkra való hajlandóságnak és más mérhető indexeknek tulajdonított fontosságot és a levéltári forrásokban való elmélyülést.¹²

Lemondva az idősebb generáció „felülről lefelé" szemléletéről, ez a cso­port tesztelte és hiányosnak találta a szovjet történészek metanarratíváját a proletarializálódás és a munkások növekvő militarizálódása és öntu­datra ébredése közötti egyenes összefüggésről a bolsevik párt vezény­lete alatt. Robert Johnson úgy látta, hogy éppen a vidéki-városi nexus fennmaradása volt az, ami biztosította – az Eric Wolftól kölcsönzött terminussal – a munkások „taktikai mobilitását", hogy a 19. század végén megkérdőjelezzék az orosz uralkodó osztály hatalmát. Rose Glickman szerint az orosz gyári munkásnők 1914 előtt jórészt megrekedtek a „feminizmus és a szocializmus között", mert míg a szocialisták hajlottak arra, hogy feláldozzák a nemek közötti különbségek miatti panaszokat az osztályfelfogás oltárán, addig a feministák kevés hajlandóságot mutattak arra, hogy nővéreiknek tekintsék a munkáslányokat. Laura Engelstein úgy érvelt, hogy az osztályok közötti együttműködés, a „liberális-radiká­lis, értelmiségi-proletár szövetség" volt az, ami térdre kényszerítette 1905 októberében az orosz autokráciát. Victoria Bonnell szerint a pétervári és moszkvai szakképzett munkásférfiak, iparosok „szakmai öntudata" olvadt bele az első világháborút megelőző szakszervezeti mozgalomba. Diane Koenker és Steve Smith pedig azt mondják, hogy a munkások politikai viselkedésének széles spektrumát 1917-ben változatos hátterük és azok a körülmények magyarázzák, amelyekkel szembe kellett nézniük: a számításaik racionalitásával és a precedens nélküli lehetőségekkel, amelyeken ezek a számítások alapultak.

Földrajzi és történeti hangsúlyaiktól függően ezek a munkák eltérő következtetésekre jutottak az orosz munkásosztály formálódásáról és munkások militarizálódásáról. De mindegyik az elnyomás történetét akarta elmesélni, amely tapasztalat tiltakozáshoz, illetve magasabb osztály- és politikai tudat kialakulásához vezetett. Kollektív vállalkozásuk ebben a tekintetben nem nagyon különbözött más társadalomtörténészek munkáitól, akiknek nagyjából ebben az időben jelentek meg a máshol és korábban lezajlott, de hasonló folyamatokat vizsgáló műveik.¹³ Ez lényegében az osztály fenyegető jelenlétének marxista története, noha megtörte az emberek cselekvő szerepének thompsoni felfogása, „meg­határozott helyzetekben, a »társadalmi viszonyok együttesében«, örökölt kultúrájukkal és tapasztalataikkal".¹⁴ Ez az irodalom része volt annak, amit Ron Suny és én a munkástörténet felpezsdülésének neveztünk, amely „osztotta a korábbi harcok tapasztalatai feltárásának politikai relevanciáját övező általános optimizmust".¹⁵ A történelem iróniája, hogy éppen akkor, amikor Suny ennek a szemléletnek a győzelmét ünnepelte az orosz forradalom interpretációiban, jelent meg angolul André Gorz Adieux au proletariat című klasszikusa, a reaganizmus és a thatcherizmus pedig megsemmisítő csapást mért a munkásosztály harci kedvére az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában.¹⁶

 

A románc kivirágzik

Eltekintve akkori politikai relevanciájától, a történetből, amelyet a társada­lomtörténészek elmondtak a militáns orosz proletariátusról, kimaradt az a kérdés, hogy mi is történt ezzel az osztállyal az októberi forradalom után. Ezt a kérdést historiográfiai hangsúllyal úgy fogalmazhatjuk át, hogy miért nem teljesül be az októberi forradalom demokratikus potenciálja. A francia marxista közgazdász, Charles Bettelheim a „társadalmi erők közötti konf­liktus objektív folyamatában" kereste a választ, amelyben a gazdasági problematika – Szovjet-Oroszország termelőerőinek fejlesztése – győ­zött a termelés munkásirányítása felett.¹⁷ Ebben a konfliktusban, amely elsősorban osztályok között zajlott, a bolsevik párt inkább résztvevője, mintsem meghatározója volt a „történelem mozgásának". Lenin minden erőfeszítése ellenére ez a mozgás a termelés kapitalista viszonyainak reprodukciója és az „állami burzsoázia" kialakulása felé haladt, szemben Mao Kínájával, ahol a „vörös szín" uralkodott.

Noha dicséretesen sok témát érintett, Bettelheim Osztályharcok… című könyve végeredményben nem volt más, mint a „bolsevik ideológia for­málódásának" története. Erősen strukturalista orientációja nem engedte, hogy a munkásosztály ne „tömegek"-ként jelenjen meg, amelyeknek meg kellett testesíteniük a forradalmi szocializmust, bármilyenek legyenek is a körülmények. Ezzel szemben Bill Rosenberg az 1980-as években pub­likált tanulmányaiban a személyes biztonságban és az anyagi jólétben látta a munkások elsődleges céljait mind az októberi forradalom alatt, mind pedig közvetlenül utána. Rosenberg szerint a gazdasági szétesés „társadalmi realitása" lehetetlenné tette ezen célok megvalósítását, és erősítette a bolsevikoknak a „totális tekintélyelvűségre" való hajlamát -„amely egyrészt abból táplálkozott, hogy utópikus elképzeléseknek adott hitelt, másrészt elhitette, az alternatív lehetőségek eredménytelenek (és ezért illegitimek)".¹⁸

A társadalmi realitás és a bolsevik program közötti kölcsönhatás a polgárháború és a NEP évei alatt a társadalomtörténészek fő „kenyere" lett az 1980-as években. Más munkásosztályok kutatóihoz hasonlóan különösen nagy figyelmet szenteltek az életkor, a nem, a szakképzettség, a foglalkozás, a szomszédság a munkások identitására gyakorolt hatá­sának, valamint a munkahelyi harcokba való bekapcsolódás mértékének és formáinak. A nyugati munkástörténészekkel szemben azonban egy olyan társadalmat tanulmányoztak, ahol a kommunista párt hatalomra jutott, és (pace Bettelheim) nem volt uralkodó vagy felemelkedő kapi­talista osztály. Ebben az időszakban a szovjet munkásosztály története rengeteg munkával gazdagodott: az irodalmat lehetetlen volna itt felso­rolni, de kétségtelenül ez volt a Szovjetunió iránti társadalomtörténeti érdeklődés aranykora.

A proletariátus valóban szétesett volna a polgárháború folyamán, ahogyan Lenin panaszolta, és a nyugati történészek később állították? Vegyük példának okáért Diane Koenker „Urbanizáció és dezurbanizáció" című tanulmányát és William Chase moszkvai munkásokról írt köny­vének első fejezetét. A párt nyitása a munkástömegek felé az 1924-es „lenini behívóval" valóban felhíguláshoz és az apparátus váratlan felemelkedéséhez vezetett Sztálin alatt, ahogyan Trockij állította? De említhetném John Hatch tanulmányát a sztálinizmus társadalmi gyö­kereiről. Az idősebb, szakképzett, (férfi) munkások „proletár identitása" valóban válságba került volna az 1920-as évek végén? Hiroaki Kuromiya tanulmányának címében is állítja, hogy ez történt. A patriarchális vi­szonyok, a faluhoz való kötődés fennmaradása és a munkáskultúra partikularizmusa tükrében a közép-ipari régió textilmunkásai között van egyáltalán értelme beszélni egy mindent átfogó vagy legalábbis egy egész iparágra jellemző osztálytudatról? Chris Ward könyvében más értelmezést olvashatunk.¹⁹

Az orosz munkásosztály alak- vagy identitásváltozása központi témája volt nemcsak a fenti történészeknek, hanem azoknak is, akik a sztálini korszak munkásait tanulmányozták. Hogy idézzem egy személyes em­lékemet 1980-ban Garmisch-Partenkirchenben részt vettem a Szovjet és Kelet-Európai Történelem Második Világkongresszusán, ahol megle­petéssel tapasztaltam a sztálini korszak munkásaival foglalkozó európai történészek nagy „túlkínálatát". Ez három évvel azután történt, hogy Robert Tucker szerkesztésében megjelent a Sztálinizmus: Tanulmányok a jelenség történeti értelmezéséről című gyűjtemény, amely bevezette magát a sztálinizmust a történeti szótárunkba. Itt jelent meg Lewin briliáns elemzése a „sztálinizmus társadalmi hátteréről". Két évvel a számomra oly emlékezetes konferencia előtt jelent meg a Kulturális forradalom Oroszországban 1928-1931, benne Sheila Fitzpatrick ma már klasszi­kus tanulmányával („A kulturális forradalom mint osztályháború"). És a konferencia előtt egy évvel, 1979-ben jelent meg Fitzpatrick Oktatás és társadalmi mobilitás a Szovjetunióban című monográfiája, amely a társa­dalmi mobilitást helyezte a sztálini kísérlet társadalmi támogatottságáról folytatott vita előterébe.

Voltak történészek, akiket jobban, voltak, akiket kevésbé győzött meg Fitzpatrick értelmezése. Donald Filtzer például alig-alig említi a „kiemel­teket" a szovjet munkásokkal foglalkozó első könyvében, és akkor is hozzáteszi, hogy a kiemelés „semmilyen módon nem változtatta meg annak a társadalomnak az osztályszerkezetét, amely előléptette ezeket az embereket", és „soha nem változtatta meg azt az alapvető tényt, hogy a sztálini elit a saját társadalma ellen viselt háborút".²⁰ De mind Kuromiya tanulmánya az első övéves terv munkásairól, mind pedig az enyém a sztahanovizmusról azt találta, hogy az élmunkások és a sztahanovisták ezt nem így látták.²¹ Időközben 1988-ban – abban az évben, amely határkőnek bizonyult a szovjet munkásosztály-történetben – megjelent Vladimir Andrle könyve, amely szintén a megértést és nem a felkelést hangsúlyozta. Az üzemi világot, ahogyan a szerző ábrázolta, kölcsönösen összefonódó függőségek jellemezték, ahol a munkások és a közvetlen főnökeik által megteremtett reciprocitásokat és lojalitásokat megszakít­hatták és gyakran meg is szakították ugyan a taylorista vezetési sémák és a mozgósítási kampányok, de ahol az informális alkuk eredménye­képpen létrejött „hallgatólagos megállapodások" visszaállították az ipari viszonyokat a kiegyensúlyozottabb status quo ante helyzetbe.²²

Ezek és más társadalomtörténeti munkák, amelyeket némiképp félreve­zetően „revizionistának" neveztek, a sztálini ipari forradalom drámájának központi szereplőivé avatták a munkásokat és az üzemet. A szerzők fel­tárták, hogy mely gyakorlatok jelentették egyszerűen a régebbi struktúrák átvételét vagy adaptációját, melyeket „kölcsönözték" a kortárs kapitalista világból, és melyek voltak specifikusan szovjetek. Munkáik számos vonat­kozásban tisztázták az 1930-as években lezajlott társadalmi átalakulás lehetőségeit és korlátait, és elmélyítették a politikum és a társadalom közötti összefüggések megértését. Nem elhanyagolható mértékben ezek a munkák voltak az előfutárai az 1990-es években megjelenő helyi és gyári esettanulmányoknak, amelyek mind a makroszintű konklúziókat, mind pedig elődeik premisszáit módosították.²³

Nem kevésbé nyilvánvalónak tűnnek ma a fent tárgyalt szovjetmunkás­történet korlátai, amelyek között a következőket említem:

1. Egyoldalúan az ipari munkahelyekre koncentrálnak, és elhanya­golják az olyan más helyszíneket és jelenségeket, mint az irodák, a lakóhelyek, a kollektív és az állami szövetkezetek, a boltok, a sorban állás, az utcák, az iskolák stb., ahol a mindennapi élet – ha nem is az osztályátalakulás – zajlott.
2. Általánosítás: a csoportformáció előnyben részesítése, miközben az egyének élettörténete feloldódik az osztály, az elnyomás, a tiltakozás, az ellenállás stb. „nagy" narratívájában.
3. Hajlam arra, hogy a hivatalos retorikát és az irodalmi ábrázolást félrevezetőnek vagy haszontalannak tekintsék a társadalmi valóság megértése tekintetében, ahelyett hogy úgy fognák fel, mint a várakozá­sokat, a cselekvést, a viselkedést, a társadalmi identitást, egyszóval a szubjektivitásokat irányító diszkurzív mezőket.
4. A nemzetiségről mint a hivatalos identifikáció és az önidentifikáció eszközéről való megfeledkezés.
5. Történetileg ezek a munkák csaknem teljesen a háború előtti évti­zedekre korlátozódnak.

Néhány ezek közül igaz volt az 1970-es és 80-as évek egyetemes munkástörténetére; mások specifikusan a szovjetológia fejlődésében figyelhetők meg. Mindegyik része annak, amit én „a szovjet munkás ro­máncának" hívok.²⁴ Ezzel az elnevezéssel nem kisebbíteni kívánom ezt a tudományt. Sokkal inkább szeretnék valamit átvinni abból az izgalomból, amelyet sokan éreztek közülünk, amikor új irányba vittük a szovjetológiát, új felfedezéseket tettünk arról a világról, amelyet addig elhomályosítottak a szovjet jelszavak vagy a nyugati historiográfia saját részrehajlása, és részt vettünk egy olyan kísérletben, amely igazolta – vagy látszólag iga­zolta – a társadalmi igazságosságba vetett hitünket, amelyről úgy hittük, hogy megsérült annak az osztálynak az esetében, amelynek a nevében az októberi forradalom végbement.

Az 1920-as és 30-as évekről írtunk, legalábbis részben azért, mert lenyűgözött – és taszított – bennünket mindaz, amit a szocializmus épí­tése nevében ezekben az évtizedekben elkövettek. Hajlottunk arra, hogy „kihagyjuk" a nemzetiség kérdését (és a vallást), mert nem kerestük, és valószínűleg nem tudtuk volna, hogy mit kezdjünk vele, ha történetesen belebotlunk. Ragaszkodtunk a kollektív szubjektumokhoz, mert mun­kástörténészekként azt gondoltuk, hogy az egyének csak így lehetnek társadalmi ágensek. Azért vonzottak minket az ipari munkahelyek, mert az acélnak és a szénnek megvolt a maga szovjet románca, nekünk pedig talán megvoltak a magunk materialista előfeltevései.

Más téma a diskurzus előtérbe kerülése vagy a sokat emlegetett „ling­visztikai fordulat". A Michigani Állami Egyetemen 1990 novemberében tartott konferencián számos nem-szovjetológus résztvevő kísérelte meg a szerzőket „elvinni" ebbe az irányba. Céljuk nem az volt, hogy az osz­tályt feloldják a nyelvben (noha, ha jobban belegondolunk, pontosan ez lehetett az, amit néhány hozzászóló javasolt), hanem hogy meggyőzzék a részvevőket: a „társadalmi viszonyok, egyéni vagy kollektív identitá­sok és nyelvi reprezentációik komplex módon hatnak egymásra".²⁵ Az eredmények vegyesek voltak, azt hiszem. A legtöbb szerző érintette az osztály és a munkásidentitás jelentéseinek megkérdőjeleződését, de ha a konferencia eredményeképpen megjelent kötet, mint David Shearer megjegyezte, „új utat kívánt nyitni a szovjet társadalomtörténetben", akkor ez a cél megbukott, mert a könyv „nem váltott ki semmilyen vitát, nem mutatott be új kutatást, és nem hozott létre új szintézist".²⁶

 

A románc vége

Ezzel persze nem azt állítom, hogy nincs több kutatás a szovjet munká­sokról. Ellenkezőleg, a szovjet levéltárak megnyílása az 1990-es években a munkák valóságos áradatát produkálta, noha a tudomány természete megváltozott. A levéltárakba való bejutás lehetőséget adott a kutatóknak arra, hogy egyes vállalatokra vagy városokra koncentráljanak, hogy feltérképezzék az osztály alakulásának folyamatát, ahogyan az a „hely­színen" történt. Párhuzamosan a munkásokkal való közelebbi találkozá­sokkal – amelyeket természetesen azok az intézmények közvetítettek, amelyek információt gyűjtöttek róluk – sok nyugati kutató ekkor került először kapcsolatba hús-vér szovjet munkásokkal.²⁷ Mindkét tapasztalat pezsdítően hatott a kutatásra.

Az ilyenfajta történelem legjobb példája két monográfia, amelyek a moszkvai proletárkerületet vizsgálják. Parasztmetropolisz című könyvé­ben David Hoffmann azt fejtegeti, hogy azok a parasztok, akik az első ötéves terv idején csatlakoztak Moszkva ipari munkásságához, olyan elképzelést alakítottak ki a világról és az abban elfoglalt helyükről, amely igencsak távol állt mind a tapasztaltabb proletárok kultúrájától, mind pedig a szovjet hatóságok elképzeléseitől. önazonosságuk számára fontosabb volt a lakóhelyi szegregációjuk „barakkokban és egymás hegyén-hátán épült kalibavárosokban a főváros peremén", valamint a falusi hálózatok, a családi kapcsolatok és a migrációs tradíciók, amelyek irányították a bevándorló parasztokat, és hatékonyan védelmezték őket mind az üzemi diszkriminációtól, mind pedig az államnak attól a próbálkozásától, hogy engedelmes szovjet munkásokat faragjon belőlük. A korábbi vizs­gálódások „új szovjet munkásosztálya" úgy áll tehát előttünk, mint egy oximoron, ha eltekintünk az ipari munkások agglomerációjának nyers szociológiai értelmétől vagy a hivatalos szovjet diskurzustól. Akkor már emblematikusabb az önidentitása annak a bevándorlónak, aki úgy nyi­latkozott, hogy „a gyárban munkásnak hívom magam, de a faluban – a falugyűlésen – parasztnak".²⁸

Ez eszünkbe juttatja Bob Johnson elemzését a parasztmunkások 19. század végi „taktikai mobilitásáról" (bár eltér Barbara Engel munkájától, aki ugyanebben az időszakban vizsgálta a faluról bevándorló mun­kásnőket). A különbség az, hogy mivel az uralkodó Kommunista Párt intézményesítette az osztálykategóriákat, a „»munkásosztály« sem a kollektivitást, sem pedig a fennálló rend elleni forradalmi tiltakozást nem szimbolizálta" az 1930-as évek paraszt bevándorlói számára. Hoffmann következtetései mintha homlokegyenest ellentmondanának Ken Straus Gyár és közösség Sztálin Oroszországában című könyvének, amelyik pedig ugyanazzal a munkáscsoporttal foglalkozik Moszkva proletárkerü­letében. Hoffmannhoz hasonlóan Straus is észreveszi a párt politikájának változását: miután nem tudja szervezett toborzás révén ellenőrizni a mun­kaerőpiacot, a párt áttér a drákói törvények és az oktatási és szakképzési programok kombinációjára, hogy csökkentse a fluktuációt. De Hoffmannal szemben Straus úgy értelmezi ezt az elmozdulást, mint ami egybeesik a bevándorlók saját kívánságával, „hogy feladják a régi identitásukat, és […] elnyerjék a munkásosztály tagjainak státuszát". Straus szerint, ehhez hasonlóan, az állásprofilok, fizetési skálák és szociális juttatások átrendezése, amelyet a vezetés végrehajt, „társadalmi olvasztótégellyé" és „közösségszervező erővé" alakítja át magát a gyárat.²⁹

Hogy kinek van itt „igaza", az, úgy tűnik, azon múlik, hogyan értelme­zünk bizonyos viselkedéseket, amelyekben benne volt a „megértés", a „beérés", a „boldogulás" és így tovább. Az, hogy a bevándorló parasztok megőrizték vagy módosították falusi kultúrájuk bizonyos jellemzőit, nem akadályozza meg, hogy a gyár a saját „közösségébe" integrálja őket. Az sem egyértelmű, hogy amit a faluból „hoztak", honnan ered. Amit sugalmazni szeretnék, az az, hogy a paraszt és a munkás közötti válasz­tóvonal a valóságban kevésbé lehet olyan merev, mint ahogyan azt fel­fogják. Hasonlóképpen, Hoffmann-nak a bevándorlók „nem konfrontatív ellenállására" helyezett hangsúlyától könnyen eljuthatunk „az önmaga csinálta szovjet munkásosztály" strausi megfogalmazásáig.

De úgy tűnik, volt egy konfrontatívabb ellenállás is, mint amit azelőtt gyanítottunk, hogy a szovjet levéltárak elkezdték feltárni a titkaikat. Jeff Rossman vizsgálta a munkások harmincas évek eleji tiltakozását a fejadagok csökkentése és a megélhetésüket fenyegető hasonló intézke­dések miatt.³⁰ Alapos és érzékeny elemzése a Moszkvától keletre fekvő Ivonovo ipari körzetben lezajlott sztrájkokról és a tiltakozás más formáiról új fényt vet a munkásoknak a párthoz és az államhoz való viszonyára. Rossman például megfigyelte, hogy „a hivatalos diskurzus – beleértve az osztály koncepcióját, bár nem csak arra korlátozódott – kétélű fegyver volt", mert „az a hivatalos jelszó, hogy a Szovjetunió a munkások állama, arra ösztönözte a munkásokat, hogy kifejezzék elégedetlenségüket, ha úgy érezték, hogy az állam elárulta az érdekeiket".³¹ Ennek fényében a munkássztrájkok (vagy legalábbis az azokra vonatkozó információ) je­lentős csökkenése az 1930-as évek közepétől azt mutatja-e vajon, hogy a kutatók nem ástak le elég mélyre a levéltárakban, vagy a munkások megtanulták a tiltakozás korlátait, és az ellenállás más, rejtettebb vagy kevésbé költséges formáihoz folyamodtak? Ha az utóbbi az igaz, akkor hogyan értelmezzük a korlátok megtanulását – mint ami osztályharc más eszközökkel, vagy inkább kölcsönös, noha nem tudatos alkalmazkodás mind a szovjet hatóságok, mind pedig a munkások részéről?

Míg voltak történészek, akiket továbbra is foglalkoztatott a fenti kérdések vizsgálata, mások elfordultak a politikai megfontolásoktól, amelyek talán provokálták őket. Mark Steinberg munkája hasznos illusztrációja ennek a vonulatnak. Első könyve a késő imperialista Oroszország nyomdászairól aláhúzta a mesterséghez való hozzáállás erkölcsi színezetét és a mun­kások „önértékelésének fejlődését", illetve tudatosítását. Noha a könyv úttörő annyiban, hogy olyan szubjektivitásokat emel be a diskurzusba, amelyeket erkölcsi és vallási (nem pedig politikai) motívumok mozgatnak, teleológiája a régebbi historiográfiában gyökeredzik. Miután elutasítják a munkavállalók korábbi imázsát („jóakaratú, de hatalmas édesapák"), a nyomdászok egy „testvéribb kapcsolatot" alakítanak ki, amelyhez azonban a munkaadók nem kívánnak alkalmazkodni.³² A forradalom, így Steinberg, nem volt nagyon messze. A proletár írókról (vagy pontosabban a proletár szerzőkről) szóló következő munkájában Steinberg azt fejtegeti, hogy ezek a „köztes" karakterek meglehetősen ellentmondásosan viszonyultak a munkás-státuszukhoz, az „iparral" való azonosításukhoz és általában az általuk (is) benépesített városi világhoz.³³ Jacques Ranciére munkájához hasonlóan, aki a proletarializálódó kézművesek viselkedését vizsgálta Párizsban, Steinberg bemutatja a nyomdászok szellemi és érzelmi életét, és azt mondja, hogy alapvetően nem az órák, a bérek vagy a munkaadók és az állam által teremtett körülmények miatt harcoltak, hanem sokkal in­kább a bolsevikok kollektív ideológiája és a forradalom általános fejlődési iránya miatti kételyeik mozgatták őket.

Más történészek vizsgálódásai a munkásosztály kultúrájáról sötétebb képet mutatnak. Charters Winn szerint az antiszemitizmus „volt időnként az egyetlen egyesítő erő az ipari munkásság soraiban" a doni és a dnye­peri ipari övezetben a 19. század végén és a 20. század elején. Ez, úgy tűnik, azért volt így, mert noha sok zsidó volt a proletárok között, nem bányászként vagy gyári munkásként dolgoztak, és így nem osztoztak a többi munkással a barakkszállásokon, nem vettek részt a nagy ivásza-tokban és a rituálissá vált ökölvívásban, amelyek a régió etnikailag orosz és ukrán férfi munkásosztályának kultúráját meghatározták.³⁴ 1995-ben publikált tanulmányában Diane Koenker elemezte a férfi munkásosztály­identitás egy másik komponensét, nevezetesen a „mélyen gyökeredző ellenségességet azzal szemben, hogy a nőket beengedjék a munka eddig csak férfi világába". Ez az ellenségesség, amelyet csak tovább fokozott a párt által propagált (bár gyakran gyengén érvényesített) nemi egyenlőség hangoztatása az 1920-as években, a nyomdászok között is megmutatkozott például a szakképzettség meghatározásában, a nőknek a nemi diszkrimináció miatti panaszai ignorálásában, az üzemben a nők fejéhez vágott sértésekben, trágárságokban és esetenként erőszakban is. Ugyanezt találta Wendy Goldman, csak még nagyobb mértékben, amikor en masse toboroztak nőket a gyárakba az első ötéves terv ipa­rosítási kampánya alatt.³⁵

Még sötétebb képet fest a tömegekről Orlando Figes, amikor elmondja a forradalom történetét. Szerinte a forradalom nem volt más, mint „a nép tragédiája", amelyet a „nép" maga bontakoztatott ki „önnön történelme zsarnoksága által", amely magába foglalta az egyre brutálisabbá váló há­borút, az „orosz tömegek anarchista hajlamainak" bolsevik legitimációját és, végül, a Terrort, amely „mélyről jött". Figes figyelmeztetése („amint belépünk a 21. századba, meg kell próbálnunk erősíteni demokrácián­kat mint a szabadság és a társadalmi igazságosság forrását, nehogy a hátrányos helyzetűek és a kiábrándultak megint elutasítsák") nagyon messze van attól a „korábbi harcok autentikus tapasztalatainak politikai relevanciáját övező általános optimizmustól", amelyben Suny és én osztoztunk.³⁶ Míg korábban a munkások hajthatatlansága vagy raciona­litása magyarázta a munkaadókkal és az állammal való összeütközés felvállalását, ma ugyanez úgy jelenik meg, mint a „nép" impulzivitása; így lesznek az elnyomás elleni „saját" lázadás áldozatai.

Röviden, véget ért a munkások romantikája. Többé nem úgy ábrá­zolták őket, mint heroikus ellenállókat vagy veszett ügyek mártírjait, akiket a történész kötelessége feltámasztani, hanem mint közönséges embereket, akik különleges körülményekre lenyűgözően sokféleképpen reagáltak. De a legfontosabb, hogy érvényét veszti az a feltételezés, miszerint az osztály mindenekfelett való a szovjet munkástörténet elbe­szélésében, vagy hogy legalábbis a „munkás" volt az üzemben dolgozók önidentifikációjának elsődleges kategóriája. Azt mondhatjuk, hogy ebben az értelemben a románc valóban véget ért.

 

Lemondunk az osztályról, vagy az lesz a jövő útja?

Figes lemondása az osztályról jellemző a társadalomtudomány területén végbement szerkezeti váltásra, amely úgy tűnik, elsősorban Nagy-Bri­tanniát érintette.³⁷ De a szovjetológia területén senki nem tett többet azért, hogy eltávolítsa az osztályt privilegizált helyzetéből, amelyből a társadalmi valóság elsősorban megérthető, mint az Egyesült Államokban dolgozó Sheila Fitzpatrick. Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején publikált tanulmányaiban Fitzpatrick azt fejtegette, hogy a történe­lem „lóvá tette" a bolsevikokat, akik számára az osztály mindenekfelett való volt, hiszen a forradalom utáni időszakban éppen „deklasszálódik" az orosz társadalom. Valójában előírt, „tulajdonított" osztályok lépnek az igazi osztályok helyébe. Az osztály „bolsevik találmány" volt, amely gyor­san magára öltötte a régi cári rezsim társadalmi rendjeinek (szoszlovija) jellemzőit a jogok és a kötelezettségek teljes vértezetével. Miközben az ipari osztályidentitások továbbra is változatosak és törékenyek maradtak, az osztály óriási politikai és társadalmi jelentőségre tett szert a szovjet törvénykezésben és a mindennapi életben, és jócskán elősegítette a szerepjátszást és a „maszkviselést".³⁸

Fitzpatrick meglátásai a szovjet diskurzus másik „tulajdonított" makro-kategóriája, a nemzetiség tekintetében is ösztönözték a tudományt. Több kutató jutott arra a következtetésre, hogy a nemzetiség az osztály számos dimenzióját öltötte magára, és az 1930-as évek végére olyan kulcskategória lett, amely mintegy pótolta az osztályt, és amely által a kommunisták megkülönböztették egymástól az ellenséget és a barátot.³⁹ Serhi Yekelchyk írja:

„[…] a »munkás- és parasztállamban«, amelyet kizárólag, legalábbis papíron, munkások és kolhozparasztok laktak, az »osztály« kategória elvesztette taxonómiai értékét. Így tehát a nemzetiség lett az egyetlen egyetemes címke, hogy osztályozzák – és uralják – a szovjet lakossá­got. Míg 1920-ban a Szovjetunió egyenlő nemzetiségek és egyenlőtlen osztályok állama volt, az 1930-as évek végére egyenlő osztályok és egyenlőtlen nemzetiségek államává változott, amelyben a pártállam egyre inkább az orosz nemzettel azonosította magát."⁴⁰

A nemzetiség és a birodalom helyettesítette a munkás- és a mun­kásosztály-történetet a cári Oroszország és a Szovjetunió története iránt érdeklődő diplomások, doktori hallgatók preferencialistáján is. A munkások marginalizált helyzetét az ezredforduló „mainstream" nyugati historiográfiájában jól mutatja Fitzpatrick könyve a Sztálin alatti városi élet mindennapjairól, amely teljesen kihagyja a gyárkaput, eltekint az osztálytól mint a történeti elemzés hasznos kategóriájától, és helyette „kitalálja" a homo Sovieticust, egy sajátos „társadalmi fajt", amelynek egyedi szokásai és képességei vannak ugyan, de azok alapvetően anyagi(as) természetűek.⁴¹

Természetesen divatok mennek és jönnek. Voltak kutatók, akik így is lehetőséget találtak arra, hogy tudományos kirándulásokat tegyenek a sztálini munkások és a munka világába, ahogyan a tanulmányom jegy­zetei is bizonyítják. Az elmúlt néhány évben mind empirikusan, mind konceptuálisan volt áttörés például a kényszermunka vonatkozásában (egy olyan tárgy, amelyet korábban egyáltalán nem vizsgáltak a társada­lomtörténészek), de említhetném a munkásnőkre nehezedő „kettős teher" közvetlen eredetének vagy a szakszervezetnek a vizsgálatát.⁴²

És az elmúlt évben két monográfia is megjelent a Sztálin alatti „osz­tályharc" és „munkásellenállás" különleges helyszíneiről, a moszkvai proletárkerület fémgyáráról (Kalapács és Sarló) és az ivanovói ipari körzetről. Mind a két munka, miközben bőségesen idéz levéltári forráso­kat, megerősíti, hogy a szovjet munkások az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején képesek voltak arra, hogy ellenálljanak mind a párt „hízelgésének", mind pedig a rendőri repressziónak, és magatartásuk a „forrongó, de szórványos elégedetlenségtől" a „nyílt lázadásig" a reakciók széles skáláját foglalta magába.⁴³ Mindazonáltal a fent említett művek és más munkák magas színvonala ellenére nem kétséges számomra, hogy a munkástörténet elvesztette a presztízsét és a vonzerejét. Több ténye­zőre lehet itt hivatkozni; egy részük a szovjetológia „belső" problémáiból fakad (mivel a tudomány iránt jelentősen csökkent a kereslet), más részük a történelem diszciplínájában bekövetkezett „globális" trendváltozással áll összefüggésben. A tényező, amit szeretnék kiemelni, a történetileg látható múlt nemrégiben bekövetkezett „kitágítása", ahogyan a szerzők túlléptek a hagyományos Sztálin-korszak (vagy a Nagy Honvédő Hábo­rú) határain. A posztsztálini korszakról írt disszertációk, tanulmányok és könyvek impresszív sokasága – amely egyike a szovjetológia leginkább figyelemreméltó fejleményeinek – máris átalakította az egész szovjet kísérlet menetének megértését.⁴⁴ Ami meglepő: a munkástörténészek alig valamivel járultak hozzá ehhez az új irodalomhoz.

A háború utáni évek szovjetmunkás-történetének meglehetősen gyér szakirodalmát az is magyarázhatja, hogy nehéz megkülönböztetni szub­jektumokként a munkásokat. Donald Filtzernek a termelési viszonyokról írt háromkötetes munkáját leszámítva az egyetlen olyan mű, amely a munkástörténet kategória alá sorolható – és az is kétértelműen -, Samuel

Baronnak az 1962-es novocserkaszki vérfürdőről szóló monográfiája.⁴⁵ Filtzernek az a megfigyelése, hogy a gorbacsovi évek ipari munkássága „nem volt osztály a szó marxi értelmében, mert hiányzott belőle a belső kohézió és még a koherens társadalmi csoport primitív tudata is a maga külön érdekeivel", az 1960-as és 70-es évekre is vonatkozhat.⁴⁶ Noha létszámuk nőtt a teljes populáción belül, és visszamenőleg mindig elis­merték a szocializmus építése terén hozott áldozataikat, a munkások, mint osztály, bizony meglehetősen félszegen illeszkedtek bele az „érett" szocializmusba. Ezt a felemás állapotot az is mutatja, hogy a posztsztálini érában a termelési regény – munkáshőseivel együtt – eltűnik a szovjet irodalomból. Vagy inkább, ahogyan Katerina Clark megmutatja, átalakult olyan történetekké, amelyeket a városi középosztály fiataljai írtak hasonló közönség számára, mivel ez a szociológiai kategória volt „»feljövőben« a szovjet társadalomban".⁴⁷ Az 1970-es években a tudományos-tech­nikai forradalom (NTR), amelyben nagy hangsúlyt kapott a gazdasági tervezés és irányítás fejlesztése a rendszerelméletek alkalmazásával, tovább marginalizálta a munkásokat. Ez lehetett az oka annak, hogy a szovjet munkaszociológusoknak – nyilvánvaló aggodalmukra – azt kellett tapasztalniuk: kevés munkás szerette volna, hogy gyermekei is munkások legyenek.⁴⁸

Ha ez igaz, előttünk áll az a kérdés, hogy miért történt így. Stephen Kotkin Mágneses hegy című könyve – amely talán a leggyakrabban idé­zett szovjet történeti munka az 1990-es évekből – ad egy választ erre a kérdésre. Kotkin merít a történetírás különböző aldiszciplínáiból (város-, társadalom-, eszme- és politikatörténet), és érvelését különösen inspirálja Michel Foucault mikroszintű elemzése a hatalomról. A Mágneses hegy Magnyitogorszk új acélvárosát és lakosait „az állam nagy stratégiái" és „az élőhely kis taktikái" viszonylatában igyekszik megragadni, illetve értel­mezni a viselkedésüket. Központi tézisének – hogy a szovjet munkások egy nagyobb politikai közösségbe való „pozitív integrációt" éltek meg a „társadalmi identifikáció játékán" keresztül, amely azt igényelte, hogy „elsajátítsák a szóban forgó terminusokat és az alkalmazások technikáit" – egyelőre nincs riválisa, noha többen kritizálják: Kotkin nem ment elég messze annak elismerésében, hogy milyen mélyen hatott az idealizált „szovjet ember" az egyének szubjektivitására.⁴⁹

Voltak, akik, ellenkezőleg, megerősítették Kotkin tézisét. Barbara Engelt és Anastasia Posadskaya-Vanderbecket különösen meglepte az, hogy az általuk meginterjúvolt idősebb orosz nők közül még azok is, „akik nem profitáltak a rezsimnek a munkásokat és a szegényparasztokat tá­mogató politikájából, végül a magukévá tették a rendszer általános céljait […] [amely] elválaszthatatlanul összefonódott egyfajta szovjet nacionaliz­mussal". Hasonló következtetésre jut a Szahalin-szigetek bennszülötteit vizsgáló Bruce Grant, annak ellenére, hogy – vagy éppen azért, mert – a szovjethatalom csaknem teljesen elpusztította a bennszülött kultúrát.⁵⁰ Az oral historyval és az etnográfiával, azokkal a megközelítésekkel, ame­lyeket az említett szerzők és mások alkalmaznak, különösen könnyen el lehet jutni az internalizáció és az identitás kérdéseihez.

De „mi van a munkásokkal?" Ez a címe annak a könyvnek, amely egy fontos, a szovjet/posztszovjet választóvonalat átlépő, etnoszociológiai sorozatot kezdeményezett a munkásokról.⁵¹ Egyik szerkesztője Michael Burawoy volt, aki „marxista etnográfusnak" nevezte magát, és résztvevő megfigyelőként Észak-Oroszország távoli fafeldolgozó és szénbányász­üzemeiben „alulról" is megtapasztalhatta a kapitalizmusba való átmene­tet. Burawoy az 1980-as évek elején Magyarországon (a Vörös Csillag Traktorgyárban) dolgozott, míg előtte egy chicagói fémgyárban gyűjtötte a tapasztalatait.⁵² Amikor Burawoyra hivatkozom, nem azért teszem, hogy versengésre buzdítsak (fel lenne adva a mérce!), hanem hogy illusztráljam, a szerző hogyan gyűjtött össze egy igen gazdag komparatív anyagot az elemzéséhez. Meg vagyok győződve arról, hogy ha van út előre – vagy „visszafelé" – a szovjetmunkás- és munkásosztály-történet számára, akkor az ezen az alapon lehetséges.

Burawoy munkája, Sarah Ashwin és David Mandel vizsgálódásaihoz hasonlóan, segít megmagyarázni, hogy miért találkozhattunk olyan ritkán az osztályidentitás és az osztályalapú szolidaritás jelenségével a késő szovjet és a korai posztszovjet évek traumatikus felfordulása idején.⁵³ Ezek a munkák megmutatják, hogy a munkások szovjet jóléti államba történő pozitív integrálásának a vállalati paternalizmus volt talán a leg­fontosabb dimenziója, amely miközben elfedte a vezetők és a munká­sok közötti ellentéteket, felerősítette a különböző iparágakban dolgozó munkások közötti antagonizmust. Alternatív civil intézmények hiányában túl kockázatos lett volna megkérdőjelezni a szovjet rendszer egyik fő ismérvét, a vállalati vezetéstől és a szakszervezetek által „menedzselt" újraelosztó rendszertől való függőséget (amelyet a szociális partnerség politikájának hívtak), illetve lemondani annak előnyeiről.⁵⁴

Kotkintól tudjuk, hogy ennek a berendezkedésnek az eredete az 1930-as évekre megy vissza, amikor az MMK (a Magnyitogorszki Kohászati Ipari Komplexum) „élen járt" a folyamatban. Az igazi hiányt a szakiroda­lomban a közbeeső évtizedek alkotják, amikor ezeket a megegyezése­ket, ahogyan Filtzer fogalmaz, konszolidálták. A kutatók már elkezdték feltérképezni ezt a folyamatot a termelési szférán kívül, bevonva a vizs­gálatba olyan dimenziókat, mint a lakáskörülmények, az anyagi kultúra és, általánosabb szinten, a fogyasztás.⁵⁵ De nagyon sok felfedeznivaló maradt még ezen a területen. Ha ragaszkodunk a szovjet munkásokról festett romantikus képhez, amely privilegizálja kulturális önállóságukat és az ellenállásra való képességüket, sok minden rejtve marad előttünk abból, ami végbement ezekben az évtizedekben, és fontos volt a munká­sok számára – és ami még fontosabb, segít megmagyarázni válaszukat, vagy annak hiányát, a kommunizmus összeomlására.

Ezzel eljutottunk arra a pontra, ahol a szovjetmunkás- és munkás­osztály-történészek sokat tanulhatnak a többi kelet-európai országot tanulmányozó kollégáiktól. Az International Labor and Working-Class History egy nemrég megjelent száma specifikusan a „háború utáni kelet- és közép-európai munkásokkal" foglalkozik, és egyebek között tanulmányokat közöl az 1950-es évekbeli romániai párttagtoborzá­sokról, a munkásosztály sztálinvárosi életéről (Magyarország első szocialista városa) és egy államidíj-nyertes női brigádról egy magyar harisnyagyárban.⁵⁶ Hasonlóképpen tanulságos az a tény, hogy a leg­több szerző a tanulmányozott országokból jön, illetve ott dolgozik. Az európai megosztottság végének kétségtelenül egyik nagy jótéteménye, hogy a kelet-európai szerzők művei ma már országukon kívül is hozzá­férhetők, ami egyúttal azt is jelzi, hogy a posztkommunista érában az olyan fogalmak, mint a „románc" és a „nyugati történész" meglehetősen anakronisztikusan hangzanak.

(Fordította: Bartha Eszter)

Eredetileg megjelent: International Review of Social History, 51 (2006), 463-481.

 

Jegyzetek

¹ A tanulmány egy korábbi változata megjelent az alábbi címen: „Pozdnii roman s sovetskim rabochim v zapadnoi istoriografii". Sotsial'naia istoriia: Ezhegodnik 2004. Moscow, 2005, 53-71. A továbbiakban a társadalomtörténészeknek azt a konvencióját követem, amelyet az International Labor and Working-Class History (ezután ILWCH) folyóirat is alkalmaz. „Munkástörténeten" a munkásmozgalmak és a szervezett munkásság történetét értem, míg a munkásosztály története a munkások kutatását foglalja magában, munkahelyen vagy munkahelyen kívül.

² Lewis H. Siegelbaum – Ronald G. Suny: „Class Backwards? In Search of the Soviet Working Class". In: uők (szerk.): Making Workers Soviet: Power, Class and Identity. Ithaca, NY, 1994, 1.

³ Marcell Anstett: La formation de la main d'oeuvre qualifée en Union sovietique de 1917 á 1954. Paris, 1958; G. R. Barker: Some Problems of Incentives and Labour Productivity in Soviet Industry. Oxford, 1956; Reinhard Bendix: Work and Authority in Industry: Ideologies of Management in the Course of Industrialization. New York, 1956; Joseph Berliner: Factory and Manager in the USSR. Cambridge, MA, 1957; Janet Chapman: Real Wages in Soviet Russia since 1928. Cambridge, MA, 1963; Isaac Deutscher: Soviet Trade Unions: Their Place in Soviet Labour Policy. London, 1950; Margaret Dewar: Labour Policy in the USSR, 1917-1928. London, 1956; Solomon Schwarz: Labor in the Soviet Union. New York, 1952.

⁴ A Harvardi Projekt volt az alapja számos úttörő szovjetológiai munkának (lásd Barrington Moore Jr., Alex Inkeles és mások könyveit, amelyeket a Harvard University Press adott ki). Lásd még: Jerzy Glicksman: Conditions of Industrial Labor in the USSR: A Study of the Incentive System in Soviet Industry. Kézirat. Harvard Interview Project on the Soviet Social System, Russian Research Center, Harvard University, 1954.

⁵ Schwarz: i. m. 308-309.

⁶ E. H. Carr – R. W. Davies: Foundations of a Planned Economy, 1926-1929. 3 vols. Harmondsworth, 1971-1978. Vol. 1. v-vi. Ez a negyedik az időrendi sorba rendezett kötetekből, amelyek a Szovjet-Oroszország története általános cím alatt jelentek meg. Jelzésértékű, hogy a kötetek indexei terjedelmes bejegyzéseket tar­talmaznak a „munkáspolitika" címszó alatt, lényegesen kevesebbszer fordul elő a „munka", és egyáltalán nem szerepelnek a „munkások" vagy a „munkásosztály".

⁷ Carr-Davies: i. m. Vol. 1. 646.

⁸ Robert Daniels: The Conscience of the Revolution: Communist Opposition in Soviet Russia. Cambridge, MA, 1960; Alexander Erlich: The Soviet Industrialization Debate, 1924-1928. Cambridge, MA, 1960; Jay Sorenson: The Life and Death of Soviet Trade Unionism, 1917-1928. New York, 1969; Frederick I. Kaplan: Bolshevik Ideology and the Ethics of Soviet Labor, 1917-1920: The Formative Years. New York, 1968.

⁹ A brit Szolidaritás Csoport számos Szolidaritás-kiadványt publikált ebben az évtizedben e témákról. Franciaországban a Socialisme ou barbarie című folyóirat töltött be hasonló szerepet.

¹⁰ Lásd Paul Avrich: Kronstadt 1921. Princeton, NJ, 1970; Chris Goodey: „Factory Committees and the Dictatorship of the Proletariat (1918)". Critique, 3 (1974), 27-47.; Maurice Brinton: „Factory Committees and the Dictatorship of theProletariat". Critique, 4 (1975), 78-86.; William Rosenberg: „Workers and Workers'Control in the Russian Revolution". History Workshop Journal, 5 (1977), 89-97.; uő: „Workers' Control on the Railroads and Some Suggestions Concerning SocialAspects of Labor Politics in the Russian Revolution". Journal of Modern History, 49 (1977), D1181-D1219. 1972-től kezdődően a szovjet és a kelet-európai történelem radikális kutatóinak konferenciái indították el a vitát Nagy-Britanniában arról, amit kielégítő egyhangúsággal a forradalom „bürokratikus degenerálódásának" nevezhetünk.

¹¹ Leopold H. Haimson: „The Problem of Social Stability in Urban Russia, 1905-1917". Slavic Review, 23 (1964), 619-642.; 24 (1965), 1-22. A tézis mai revíziójáról lásd Leopold Haimson: „The Problem of Political and Social Stability in Urban Russia on the Eve of War and Revolution Revisited". Slavic Review, 59 (2000), 848-875.

¹² Néhány reprezentatív példa: Robert E. Johnson: Peasant and Proletarian: The Working Class of Moscow in the Late Nineteenth Century. New Brunswick, NJ, 1979; Diane Koenker: Moscow Workers and the 1917 Revolution. Princeton, NJ, 1981; Laura Engelstein: Moscow, 1905: Working-Class Organization and Political Conflict. Stanford, CA, 1982; Victoria E. Bonnell: Roots of Rebellion: Workers' Politics and Organizations in St Petersburg and Moscow, 1900-1914. Berkeley, CA, 1983; David Mandel: The Petrograd Workers and the Soviet Seizure of Power. New York, 1984; Rose Glickman: Russian Factory Women: Workplace and Society 1880-1914. Berkeley, CA, 1984; S. A. Smith: Red Petrograd: Revolution in the Factories, 1917-1918. Cambridge, 1983. Egy olyan társadalomtörténeti elemzés, amely szembement az árral, mivel a bolsevik manipulációt hangsúlyozta, John L. H. Keep munkája: The Russian Revolution: A Study in Mass Mobilization. New York, 1976.

¹³ Lásd Michael Hanagan: The Logic of Solidarity: Artisans and Industrial Workers in Three French Towns, 1871-1914. Urbana, IL, 1980; Craig Calhoun: The Question of Class Struggle: Social Foundations of Popular Radicalism during the Industrial Revolution. Chicago, IL, 1982; Sean Wilentz: Chants Democratic: New York City and the Rise of the American Working Class, 1788-1850. New York, 1984; és számos más tanulmány, amelyek a Social History és a History Workshop Journal című folyóiratokban jelentek meg.

¹⁴ Edward P. Thompson: „Eighteenth-Century English Society: Class Struggle without Class?" Social History, 3 (1978), 133-165, 146-150.

¹⁵ Siegelbaum-Suny: i. m. 4.

¹⁶ Ronald G. Suny: ..Toward a Social History of the October Revolution". American Historical Review, 88 (1983), 31-52.; Andre Gorz: Farewell to the Working Class: An Essay on Post-Industrial Socialism. Michael Sonenscher (ford.). Boston, MA, 1982.

¹⁷ Charles Bettelheim: Class Struggles in the USSR, First Period: 1917-1923. Brian Pearce (ford.). New York, 1976, 61.

¹⁸ William Rosenberg: „The Democratization of Russia's Railroads in 1917". American Historical Review, 86 (1981), 983-1008.; uo: ..Russian Labor and Bolshevik Power After October". Slavic Review, 44 (1985), 213-238.; uo: ..Sotsial'no-ekonomicheskoe polozhenie i politika sovetskogo gosudarstva pri perekhode k NEPu". Istoriia SSSR, no. 4 (1989), 109-122.; uo: „The Social Background to TsEKTRAN". In Diane P. Koenker – William G. Rosenberg -Ronald Grigor Suny (szerk.): Party, State, and Society in the Russian Civil War: Explorations in Social History. Bloomington, IN, 1989, 349-373.

¹⁹ Sorrendben lasd Diane Koenker: ..Urbanization and Deurbanization in the Russian Revolution and Civil War". Journal of Modern History, 57 (1985), 424-450.; William Chase: Workers, Society and the Soviet State: Labor and Life in Moscow, 1918-1929. Urbana, IL, 1987; John Hatch: „The 'Lenin Levy' and the Social Origins of Stalinism: Workers and the Communist Party in Moscow, 1921-1928". Slavic Review, 48 (1989), 558-577.; Hiroaki Kuromiya: „The Crisis of Proletarian Identity in the Soviet Factory, 1928-1929". Slavic Review, 44 (1985), 280-297.; Chris Ward: Russia's Cotton Workers and the New Economic Policy: Shop-Floor Culture and State Policy, 1921-1929. Cambridge, 1990.

²⁰ Donald Filtzer: Soviet Workers and Stalinist Industrialization: The Formation of Modern Soviet Production Relations, 1928-1941. Armonk, NY, 1986, 48-49. (Kiemeles az eredetiben.) El kell ismerni Moshe Lewin oriasi befolyasat, kulbnbsen a „videki nexus", a Jutohomok-tarsadalom" es a „varosok videkiesedese" kepszeru fogalmainak hatasat. Moshe Lewin: The Making of the Soviet System: Essays in the Social History of Interwar Russia. New York, 1985, 209-285.

²¹ Hiroaki Kuromiya: Stalin's Industrial Revolution: Politics and Workers, 1928-1932. Cambridge, 1988; Lewis H. Siegelbaum: Stakhanovism and the Politics of Industrial Productivity in the USSR, 1935-1941. Cambridge, 1988. A sztahano-vizmusrol lasd meg: Francesco Benvenuti: Fuoco sui sabotatori! Stachanovismo e organizzazione industriale in Urss, 1934-38. Rome, 1988; Robert Maier: Die Stachanov-Bewegung, 1935-1938. Stuttgart, 1990.

²² Vladimir Andrle: Workers in Stalin's Russia: Industrialization and Social Change in a Planned Economy. Hemel Hempstead, 1988.

²³ Olyan munkakra gondolok, mint Anne D. Rassweiler: The Generation of Power: The History of Dneprostroi. New York, 1988; David L. Hoffmann: Peasant Metropolis: Social Identities in Moscow, 1929-1941. Ithaca, NY, 1994; Stephen Kotkin: Magnetic Mountain: Stalinism as a Civilization. Berkeley, CA, 1995; Kenneth M. Straus: Factory and Community in Stalin's Russia: The Making of an Industrial Working Class. Pittsburgh, PA, 1997.

²⁴ A kbzepkorasz Richard Southern ugy hatarozta meg a romancot, mint „keresest es vandorlast", a romanc kbvetoi pedig a „zarandokok es azok, akik keresnek valamit". Lasd The Making of the Middle Ages. New Haven, CT, 1953, 222. Hasznalatarol a mai akademiai diskurzusban lasd Michael Kazin: „The Agony and Romance of the American Left". American Historical Review, 100 (1995), 1488-1512.

²⁵ Siegelbaum-Suny: i. m. 8.

²⁶ David Shearer: „From Divided Consensus to Creative Disorder: Soviet History in Britain and North America". Cahiers du monde russe, 39 (1998), 559-591, 575.

²⁷ Itt szemelyes tapasztalatomra tamaszkodom, amelynek eredmenye a kbvet-kezo munka: Lewis H. Siegelbaum – Daniel Walkowitz: Workers of the Donbass Speak: Survival and Identity in the New Ukraine, 1989-1992. Albany, NY, 1995.

²⁸ Hoffmann: i. m. 157, 215.

²⁹ Straus: i. m. 275-276.

³⁰ Jeffrey Rossman: „The Teikovo Cotton Workers' Strike of April 1932: Class, Gender and Identity Politics in Stalin's Russia". Russian Review, 56 (1997), 44-69.

³¹ Rossman: „Teikovo Cotton Workers' Strike", 69. Ezt az allitast ismetli meg Matthew Payne munkaja: Stalin's Railroad: Turksib and the Building of Socialism. Pittsburgh, PA, 2001.

³² Mark D. Steinberg: Moral Communities: The Culture of Class Relationsin the St Petersburg Printing Industry. Berkeley, CA, 1992), 113-115, 249.

³³ Mark D. Steinberg: Workers on the Cross: Religious Imagination in the Writings of Russian Workers, 1910-1924". Russian Review, 53 (1994), 213-239.; uo: Proletarian Imagination: Self, Modernity, and the Sacred in Russia, 1910-1925. Ithaca, NY, 2002. Erdemes megjegyezni, hogy ezek a munkak „atlepik" az 1917-es forradalmi valasztovonalat.

³⁴ Charters Wnn: Workers, Strikes, and Pogroms: The Donbass-Dnepr Bend in Late Imperial Russia, 1870-1905. Princeton, NJ, 1992, 65. Lasd meg Theodore Friedgut: luzovka and Revolution: Politics and Revolution in Russia's Donbass, 1869-1924. Princeton, NJ, 1994, 76-90, 149-155.

³⁵ Diane Koenker: „Men Against Women on the Shop Floor in Early Soviet Russia: Gender and Class in the Socialist Workplace". American Historical Review, 100 (1995), 1438-1464, 1461.; Wendy Goldman: Women at the Gates: Gender, Politics, and Planning in Soviet Industrialization. Cambridge, 2002.

³⁶ Orlando Figes: A People's Tragedy: The Russian Revolution, 1891-1924. New York, 1997, 812-813, 824.

³⁷ Lasd Patrick Joyce: Visions of the People: Industrial England and the Question of Class, 1848-1914. Cambridge, 1991; David Cannadine: The Rise and Fall of Class in Britain. New York, 1999.

³⁸ Sheila Fitzpatrick: „The Bolsheviks' Dilemma: Class, Culture, and Politics in the Early Soviet Years". Slavic Review, 47 (1988), 599-613.; uo: „Klassy i problemy klassovoi prinadlezhnosti v sovetskoi Rossii 20-kh godov". Voprosy istorii, no. 8 (1990), 16-31.; ..Ascribing Class: The Construction of Social Identity in Soviet Russia". Journal of Modern History, 65 (1993), 745-770. Fitzpatrick ezen tanulmanyanak es mas irasainak atdolgozott valtozatat az osztalyrol es annak ..alcazasarol" lasd uo: Tear Off the Masks! Identity and Imposture in Twentieth-Century Russia. Princeton, NJ, 2005.

³⁹ Yuri Slezkine: „The USSR as a Communal Apartment, or How a Socialist State Promoted Ethnic Particularism". Slavic Review, 53 (1994), 414-452.; Terry Mar­tin: The Affirmative Action Empire: Nations and Nationalism in the Soviet Union, 1923-1939. Ithaca, NY, 2001; Francine Hirsch: ..Toward an Empire of Nations: Border-Making and the Formation of Soviet National Identities". Russian Review, 59 (2000), 201-226.

⁴⁰ Serhy Yekelchyk: Stalin's Empire of Memory: Russian-Ukrainian Relations in the Soviet Historical Imagination. Toronto, 2004, 4.

⁴¹ Sheila Fitzpatrick: Everyday Stalinism: Ordinary Life in Extraordinary Times: Soviet Russia in the 1930s. New York, 1999.

⁴² Lásd sorrendben Paul R. Gregory – Valery Lazarev (szerk.): The Economics of Forced Labor: The Soviet Gulag. Stanford, CA, 2003; Steven A. Barnes: „AII for the Front, All for Victory! The Mobilization of Forced Labor in the Soviet Union during World War II". ILWCH, 58 (2000), 239-260.; Thomas G. Schrand: „The Five-Year Plan for Women's Labour: Constructing Socialism and the 'Double Burden', 1930-1932". Europe-Asia Studies, 51 (1999), 1455-1478.; Diane Koenker: Republic of Labor: Russian Printers and Soviet Socialism, 1917-1930. Ithaca, NY, 2005; Wendy Goldman: „Stalinist Terror and Democracy: The 1937 Union Campaign". American Historical Review, 110 (2005), 1427-1453.

⁴³ Kevin Murphy: Revolution and Counterrevolution: Class Struggle in a Moscow Metal Factory. New York, 2005, 228.; Jeffrey J. Rossman: Worker Resistance under Stalin: Class and Revolution on the Shop Floor. Cambridge, MA, 2005. Rossman szerint (236. p.) könyve „azt demonstrálja, hogy a sztálini »felülről ve­zérelt* forradalmat a munkások az októberi forradalom elárulásának tekintették". Vajon minden munkás így érezte-e?

⁴⁴ Ezzel a kérdéssel részletesen foglalkozom in: „Mapping Private Spheres in the Soviet Context". In Lewis H. Siegelbaum (szerk.): Borders of Socialism: Private Spheres of Soviet Russia. New York, 2006, 1-21.

⁴⁵ Donald Filtzer: Soviet Workers and De-Stalinization: The Consolidation of the Modern System of Soviet Production Relations, 1953-1964. Cambridge, 1992; uő: Soviet Workers and the Collapse of Perestroika: The Soviet Labour Process and Gorbachev's Reforms, 1985-1991. Cambridge, 1994; uő: Soviet Workers and Late Stalinism: Labour and the Restoration of the Stalinist System after World War II. Cambridge, 2002; Samuel Baron: Bloody Saturday in the Soviet Union: Novocherkassk, 1962. Stanford, CA, 2002.

⁴⁶ Filtzer: i. m. (1994) 115-116.

⁴⁷ Katerina Clark: The Soviet Novel: History as Ritual. Chicago, IL, 1981, 234.

⁴⁸ A tudományos-technikai forradalomhoz lásd Erik P. Hoffmann – Robbin F. Laird: Technocratic Socialism: The Soviet Union in the Advanced Industrial Era. Durham, NC, 1985; L. Bliakhman – O. Shkaratan: NTR. Rabochii Mass, intelligentsia. Moscow, 1973. A munkásosztálybeli szülők preferenciáiról lásd Walter D. Connor: The Accidental Proletariat: Workers, Politics, and Crisis in Gorbachev's Russia. Princeton, NJ, 1991, 76.

⁴⁹ Kotkin: i. m. 23, 236-237. Nem maradt kritika nélkül, hogy a könyv mennyire támaszkodik a játék-metaforára. Egyik korai, de talán még ma is a legmetszőbb bírálata: Igal Halfin – Jochen Hellbeck: ..Rethinking the Stalinist Subject: Stephen Kotkin's Magnetic Mountain and the State of Soviet Historical Studies". Jahrbücher für Geschichte Osteuropas, 44 (1996), 456-463.

⁵⁰ Barbara Alpern Engel – Anastasia Podadskaya-Vanderbeck (szerk.): A Revolution of Their Own: Voices of Women in Soviet History. Boulder, CO, 1998, 87.; Bruce Grant: In the House of Soviet Culture: A Century of Perestroikas. Princeton, NJ, 1995.

⁵¹ Lásd Simon Clarke et al. (szerk.): What About the Workers?: Workers and the Transition to Capitalism in Russia. London, 1993.

⁵² Michael Burawoy: „From Capitalism to Capitalism via Socialism: The Odyssey of a Marxist Ethnographer, 1975-1995". ILWCH, no. 50 (1996), 77-99. Lásd még többek között: Michael Burawoy – Pavel Krotov: „The Soviet Transition from Socialism to Capitalism: Worker Control and Economic Bargaining in the Wood Industry". American Sociological Review, 57 (1992), 16-38.; Michael Burawoy: The Politics of Production: Factory Regimes under Capitalism and Socialism. London, 1985; uő: Manufacturing Consent: Changes in the Labor Process under Monopoly Capitalism. Chicago, IL, 1979.

⁵³ Sarah Ashwin: Russian Workers: The Anatomy of Patience. Manchester, 1999; David Mandel: Labour After Communism: Auto Workers and Their Unions in Russia, Ukraine, and Belarus. Montreal, 2004.

⁵⁴ A vállalati paternalizmusról lásd Peter Bizyukov: „The Mechanism of Paternalistic Management of the Enterprise: The Limits of Paternalism". In Si­mon Clarke (szerk.): Management and Industry in Russia: Formal and Informal Relations in the Period of Transition. Aldershot, 1995, 99-127.; Stephen Crowley: Hot Coal, Cold Steel: Russian and Ukrainian Workers from the End of the Soviet Union to the Post-Communist Transformations. Ann Arbor, Ml, 1997; Lewis H. Siegelbaum: „The Condition of Labor in Post-Soviet Russia, a Ten-Year Retrospective". Social Science History, 28 (2004), 637-665, 656-658.

⁵⁵ Lásd példának okáért Steven E. Harris: „Moving to the Separate Apartment: Building, Distributing, Furnishing, and Living in Urban Housing in Soviet Russia, 1950s-1960s". (Ph.D.) University of Chicago, 2003; Susan E. Reid: „Cold War in the Kitchen: Gender and the De-Stalinization of Consumer Taste in the Soviet Union under Khrushchev". Slavic Review, 61 (2002), 211-252.; Deborah Ann Field: „Communist Morality and Meanings of Private Life in Post-Stalinist Russia 1953-1964". (Ph.D.) University of Michigan, 1996.

⁵⁶ ILWCH, no. 68 (2005). Lásd hozzá Mark Pittaway hasznos bevezetőjét. Ugyanennek a folyóiratnak egy korábbi száma (no. 50, 1996) a „kommunista re­zsimek alatti munkásokkal" foglalkozik. Lásd még Susan E. Reid – David Crowley (szerk.): Style and Socialism: Modernity and Material Culture in Postwar Eastern Europe. Oxford, 2000; uők: Socialist Spaces: Sites of Everyday Life in the Eastern Bloc. Oxford, 2002.