Quitóból a brazíliai Amazóniáig Bogotán át vezet az út. Mivel van még három órám a csatlakozásig, a barátaim kijönnek a reptérre, hogy együtt vacsorázzunk: az egyikük Piedad Cordoba munkatársnője, aki nagy sze­repet játszott a kormány és a FARC (Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia, Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői) közötti tárgyalások elindításában, a másik pedig a Kolumbiai Parasztmozgalom elnöke. A tár­gyalásokról beszélgetünk: egy jelentős társadalmi áramlat követeli a civil társadalom részvételét. A témáról megbeszélés lesz a következő héten. A kormány és a gerillaszervezet között folyó tárgyalások középpontjában mellesleg a mezőgazdaságot érintő kérdések állnak. A latin-amerikai országok közül ugyanis Kolumbiában a legegyenlőtlenebb a földek el­osztása. Ez volt az oka annak idején a FARC fegyveres felkelésének, és az azóta eltelt több mint negyven év óta gyakorlatilag semmi sem változott, sőt. A parasztmozgalom vezetője gondolkodás nélkül kijelenti, hogy a mozgalom devianciái ellenére, „ők a mienk".

Másnap: egy brazíliai átszállással megszakított, 23 órányi utazást követően megérkezés a (Franciaország területének kétszeresét kitevő) Pará állambeli Marabába. A Földnélküliek Mozgalmának (MST) helyi ve­zetői a repülőtéren várnak, majd az egyetemre visznek, ahol az MST és a Lelkipásztori Földbizottság (Brazil püspöki konferencia) közös gyűlése zajlik. Napirenden a földkérdés, a parasztmozgalom, a paraszti mező­gazdaság, valamint a nagy hidroelektronikai projektek. Celia Congiliónak köszönhetően, aki az MST-hez közeli szociológus és a Parái Szövetségi Egyetem tanára, az értelmiség és a társadalmi mozgalmak szoros együtt­működésben állnak. Celia Congilio hangsúlyozza, hogy ez állandó harcot jelent az egyetem intézményén belül.

Ezt követően városnézés a program, majd megbeszélés az MST vezetőivel. Egy több kilométer hosszú hídon átkelünk az Amazonas egyik mellékfolyóján. Végtelen hosszúnak tűnő vonat halad át rajta, három mozdonnyal és kétszáznál is több, vasércet szállító vagonnal, mégpedig a Vale do Rio Doce bányájából, ahova másnap látogatunk el. A megbeszélés célja, hogy megszervezzük a következő napok találko­zóit, elsőként az MST egyik – innen mintegy 225 kilométerre található – településén, Palmaresben, valamint a Vale do Rio Doce bányájának megtekintését Carajasban. Az MST barátai megajándékoznak Fiorelo Picoli O Capital e a Devastagao da Amazonia (Tőke és pusztítás Ama-zóniában) című könyvével, amelyből a következő adatok származnak.

A brazíliai Amazónia

Az amazóniai esőerdő 5,5 millió km²-t foglal el, amelynek 63%-a Brazí­liában található, és mintegy felét teszi ki a hatalmas ország területének. A buja, trópusi és vékony talajú erdő rendkívül sérülékeny. A Földön élő állatfajok fele él itt, valamint mintegy 2 millió növényfaj és 500 000 gyógynövény. Ezzel magyarázható a gyógyszeripari cégek érdekeltsége. Pará államban az esőerdőt 30%-ban nagyméretű (akár 50 méteres) fák, paradiófák alkotják, 70%-ban pedig alacsonyabb, 15-20 méteres fák. Területén mintegy 25 millió ember él.

A növényzet szisztematikus irtása az 1964-es brazíliai katonai állam­csínnyel kezdődött el. 1970 óta a brazíliai esőerdő 17%-át semmisítették meg. Ekkoriban 4%-nyira becsülték a pusztítást. 1970 és 2000 között több mint 15%-nyi területen irtották ki a fákat, és ha ez így folytatódik, 2020-ra a teljes pusztítás eléri az eredeti terület 42%-át. Az erdőirtás a legjobb fák kivágásával kezdődik, majd jön az erdőtűz és a defoliánsok bevetése, ami elpusztítja a teljes növény- és állatvilágot, végül pedig a terület feltörése buldózerrel. Emilio Garrastazu Médici tábornok (1969-1975 között elnök) a hatvanas évek végén a következőképpen fogalmazott: „Föld ember nélkül, ember föld nélkül" – igazolva nemcsak a mezőgazdaság és az állattenyésztés, de még a bányászat térnyerését is az amazóniai esőerdők területén. Holott nem másról volt itt szó, mint a térség világpiacra való bevezetéséről. Mint tudjuk, nem először.

1870 és 1910 között a kaucsuktej (latex) kitermelése járt nagy sikerrel. Ennek köszönheti létrejöttét az Amazonas-parti Manaus, az esőerdő kel­lős közepére épült város, melynek a párizsi mintájára megépült operája sokáig Brazília büszkeségének számított. Ez a tevékenység azonban, melyért súlyosan megfizetett az amazóniai bennszülött lakosság Bra­zíliában és Peruban egyaránt, az embertelen munkakörülmények és a munkaerő biztosítására a törzseknél végrehajtott razziák miatt (melyhez hasonló módszer volt gyakorlatban az akkori Kongóban is), nem sokkal az I. világháború előtt befejeződött.

Fernando Enrique Cardoso elnök (1995-2003 között) az ország gyors modernizációjának híveként a mezőgazdaság határainak folyamatos kiterjesztésén munkálkodott, és az első Lula-kormány ideje alatt (2004­2008) a becslések szerint az esőerdőből percenként nyolc futballpálya nagyságú terület tűnt el. Ez a politika nem pusztán a mezőgazdasági tevékenység fokozását tartotta szem előtt, hanem sokféle nyersanyag kitermelését is: vas, mangán, ón, króm, nikkel, kobalt, uránium, arany, réz, bauxit, gáz, szén stb. Az utóbbi évtizedben a nyersanyagok világ­piaci ára és az ismert lelőhelyek fokozatos kimerülése miatt új korszak következett be ezen erőforrások kitermelésében. Ez Amazóniára is kihat. Latin-Amerikában egyre több konfliktust robbantanak ki a bányászok: 2012-ben 157 ilyen megmozdulás történt (215 közösséget érintve), ebből 21 Brazíliában.

Ezen folyamatok az újonnan feltört földek egyesítését idézték elő. 1945-ben a földbirtokosok 99,8%-a rendelkezett 100 hektárnál nagyobb földdel. Ezzel együtt felütötte a fejét a spekuláció is. Az eladott földeket újra értékesítették. Jelenleg a gazdák 1%-a rendelkezik a földek 44%-ával. A földek pénzmosásra is szolgálnak. A katonai rezsim idején az állam birtokleveleket osztogatott a nagybirtokosoknak, mégpedig olyan feltört és hivatalosan szabadon álló területekről, amelyeken azonban kisgazdák vagy őslakos közösségek éltek, akiket ekkor el is űztek. Ha­talmas területek kerültek így új kézbe. Említhetnénk Carlos Medeiros 9 millió hektárnyi (azaz Portugália nagyságú) birtokát, vagy Cecilio Rego Almeida esetét, akinek a birtoka Belgium és Hollandia együttes területét teszi ki (Nepomuceo 2007, 52). De folytathatjuk a sort a multinacionális társaságokkal is. A legnagyobb cég (Jari Bt.) 1 500 000 hektárt birtokol, egy másik, japán cég (Suiá-Missu) 678 000-et; Georgia Pacific (USA) 500 000-et; a Volkswagen 140 000-et. Rajtuk kívül több száz vállalatnak van itt telepe, gyakran brazil közvetítőkön keresztül (Picoli 2006, 47). A katonai rezsim után, a nyolcvanas években elindított agrárreform elől könnyedén kitértek a nagybirtokosok, akik szétosztották a földet gyerme­keik, barátaik és alkalmazottaik között, és akik olykor birtoklevelet kaptak olyan földekre, amelyek sohasem voltak birtokukban, lehetővé téve az egymást követő kormányok számára, hogy feljavítsák a földek újraelosz­tására vonatkozó statisztikákat (Mancano Fernandes – Cliff – Goncalves 2012, 26). Ugyanebben az időszakban számos bejelentés érkezett a hatóságokhoz illegális tevékenység folytatásáról, melyeket azonban nem követett komolyabb retorzió – a helyi hatóságok, a katonai rendőrség és a vállalatok ugyanis nagy mértékben összejátszanak egymással.

A katonai államcsínyt követően Amazónia megnyitásával és a transzamazóniai út megépítésével óriási népességnövekedés követke­zett be. Több tízezer északkeleti föld nélküli paraszt és városi munka­nélküli vándorolt a térségbe. Ekkorra tehető az aranyásók (galimpeiros) fénykora is, nevezetesen Pará államban. Ez utóbbiak embertelen körül­mények között dolgoztak, így hát nem is voltak hosszú életűek, ráadásul amit megkerestek, szinte teljes egészében italozásra vagy prostituáltakra költötték. Ez a tevékenység a lelőhelyek kimerülése miatt a század kezdetén véget ér, munka nélkül hagyva a galimpeirosokat, akik ezt követően vagy földek után néztek, vagy olcsó munkaerőként szolgáltak a földbirtokosok és a bányavállalatok számára.

Ez volt ugyanakkor az erőszak általánossá válásának évtizede is. A katonai rendőrség a nagybirtokosok és a vállalatok szolgálatába állt, akik támogatták a rosszul fizetett rendőri intézményeket (laktanyák épí­tése stb.) és azok egykori tagjait magán biztonsági őrökként alkalmazták. Az erre használt kifejezés szerint a térség faroestévé, vadnyugattá vált.

A nyolcvanas években a kormány segítségével – ami anyagi támoga­tást is jelentett – jelentősen fejlődött a külterjes állattenyésztés. A faki­termelés (nemesfa és papírpép alapanyaga egyaránt) óriási méreteket öltött, a malajziai vállalatok bekapcsolódásával. Mato Grosso államában, mely Pará államhoz képest az amazóniai esőerdő másik oldalán talál­ható, a szójatermesztés indult nagy fejlődésnek a kilencvenes években. Repülőgépről nézve megdöbbentő látványt nyújtanak az erdőbe benyúló szójaültetvények hatalmas téglalapjai – amit én magam is konstatáltam, amikor Limából Sáo Paulóba repültem. A mindössze tíz percig tartó út alatt elszomorító kép tárul az ember elé: valóságos ökológiai agresszió­nak lehetünk tanúi, melynek célja az emberek és állatok élelmezésén kívül egyre inkább a mezőgazdasági üzemanyag előállítása. A Guardian egyik cikke szerint csak 2011-ben 10%-kal nőtt a szójatermesztés (Watts 2012).

Az illegális erdőirtás továbbra is nagy arányokat ölt, annak ellenére, hogy a műholdas megfigyelésnek köszönhetően az utóbbi években ja­vult az ellenőrzés. Az ilyen károkozás elleni fellépés azonban láthatóan nehezen megy. A Guardian már említett cikke szerint a büntetések 2%-át hajtják be ténylegesen. A ruralistas¹ néven emlegetett személyek, azaz a befolyásos nagybirtokoslobbi nyomása alatt álló Dilma Roussef-kormány 2012-ben új erdészeti törvényt adott ki, melynek természetvédelmi in­tézkedései mellett mindenekelőtt a mezőgazdaság modern ágazatának fejlődése előtt álló akadályok elhárítása a célja, ami az ország mint feltörekvő hatalom növekedésének alapja.

A génmódosított növények termesztése egyre gyorsabban terjed. A szójának több mint 80%-a génkezelt, s ez a tendencia figyelhető meg a kukorica, a gyapot és a bab esetében is. A 2002-ben még 4 millió hek­táron megvalósuló GMO-termesztés 2015-re 36,6 millió hektárra nőtt.² Előreláthatóan ezt a mezőgazdasági technológiát alkalmazzák majd az országban nagymértékben termesztett eukaliptusz esetében is monokul­túra formájában, amely 2015-től kezdődően kerülhetne kereskedelmi for­galomba, mégpedig mezőgazdasági üzemanyag előállítására, Amazónia „újraerdősítése" révén. Az elképzelés brazíliai támogatói között találjuk Stanley Hirsht, a FuturaGen (Vidal 2012) nevű izraeli biotechnológiákkal foglalkozó cég vezérigazgatóját, aki bátran jelenti, hogy „Yes I do want to save the world".

Ehhez a körképhez azonban azt is hozzá kell fűzni, hogy számos, nagy gátak építését célzó projekt van folyamatban a vízenergiával nyert elekt­romosság előállítására. A gátak több százezer hektár területet árasztanak el, ami miatt több tízezer ember kénytelen elhagyni otthonát. Az elektro­mos áram alapvetően ipari célokat szolgál. A Lelkipásztori Föld Bizottság kitüntetett figyelemmel foglalkozik ezzel a problémával. Számos kisgazda és bennszülött közösség sorsa az otthonvesztés. Kártérítésben jobbára csak reménykedhetnek, hiszen többségük nem rendelkezik birtoklevéllel. A Tractebel nevű belga céget gyakran jelképként emlegetik ezen a téren. Az 1990-es évek végének gazdasági növekedése ellenére Amazónia lakosságának 60%-a élt a szegénységi küszöb alatt, és 24%-a volt analfa­béta. Az itt élők csupán 4%-ának otthona rendelkezett fürdőszobával. Ami az őslakosokat illeti, akik számát a kolonizáció idején 6 millióra becsülték Brazíliában, ma körülbelül 550 000-en vannak, és többségük Amazóniában él. Ők az elsődleges áldozatai a nagybirtokosok, a bányavállalatok tevékenységének és a nagy gátak építésére irányuló projekteknek. Don Pedro Casaldaligát, araguiai nyugalmazott püspökét, aki védelmébe vette az őslakosokat, halálosan megfenyegették, mégpedig olyan határozottan, hogy 2012 decemberében kénytelen volt elköltözni. „Amazónia a rettegés és az erőszak földje" – összegezte a helyzetet Fiorelo Picoli.

Tanulságos pályafutás

Ez áll a háttérben, amikor az MST három vezetőjét elkísérem a Marabából induló transzamazóniai úton. Autónkat, egy ilyen körülmé­nyek között igen hasznos terepjárót, Celia Congiliótól, a Parái Egyetem tanárától kaptuk kölcsön. „Nekünk nincsenek autóink – mondják az MST tagjai – de vannak barátaink". Több mint 200 km-t teszünk meg Paraunapebasig egy rettentő rossz minőségű szövetségi úton. Óriási ka­mionok és transzbrazíliai buszok nehezítik a közlekedést. Valamennyien az esős évszak miatt vízzel telt kátyúkat kerülgetik.

A táj egyhangú: fehér színű marhák, hátukon púppal ameddig csak a szem ellát, illetve frissen learatott szójaföldek. Néhány magányos paradiófa töri meg a végtelenül lapos táj monotóniáját. Kerítések jelzik a birtokhatárokat. Elhaladunk a Santa Barbara-birtok előtt, ahol fegyveres őrök állnak a bejáratnál. A tulajdonos, Donald Santos az Opportunity nevű amerikai bank brazil leányvállalatának vezetője: a földbirtokos oligarchiáról pénzügyi burzsoáziára való áttérés kitűnő példája. 2012 júliusában, az ENSZ Rio+20 éghajlat-változási konferenciája alkalmából az MST kezdeményezésére felvonultak a parasztok. Amikor a menet a Maraba felé vezető úton elhaladt a Santa Barbara-birtok előtt, az őrök tüzet nyitottak, melynek során 16-an megsérültek, köztük egy kétéves gyermek. Ez a birtok, a szomszédos gazdaságokhoz hasonlóan, arról ismert, hogy rossz munkakörülményeket biztosít. Az előző héten két föld­birtokost ítéltek el Para állam bíróságán rabszolgamunkára kényszerítés miatt (munkások vétele, illetve eladása, fogva tartása a birtokon). Titkos temetőket is felfedeztek.

Kis időre letérünk a szövetségi útról, hogy megtekintsünk egy állami mezőgazdasági kutatólaboratóriumot, amely az MST állhatatosságának köszönhetően jött létre a térségben. Közben elhaladunk a föld nélküli parasztok által elfoglalt mezőgazdasági területek előtt, melyek közül egyedül egyet ismert el a kormány az egész térségben. A megművelt területek parcelláin kis vályog-, fa- és ritkábban téglaház található.

Az MST stratégiájának lényege, hogy a föld nélküli parasztokat tá­borokban egyesíti, annyit követelve meg tőlük, hogy legalább egyhavi élelemmel érkezzenek. Ezt követően indul meg a képzés és a szer­vezőmunka: tanács igazgatja a kollektívát, melyhez akár több száz fő is tartozhat. Ez előbbit a családok választják meg, akiknek szóvivőik vannak, mégpedig tíz családnak egy. Rendelkezésre áll az alapfokú oktatást biztosító iskola és egy egészségügyi központ. Előfordul, hogy több hónapot, akár egy-két évet is kell várni, míg földhöz jutnak, vagy az államtól, vagy valamely nagybirtokostól. Ha eljön a pillanat, elfoglalnak egy műveletlen területet, ami olykor megegyezés tárgyát képezi, olykor pedig a nagyobb gazdaságok magánmilíciái akadályozzák meg erő­szakkal, akár halált okozva. A földfoglalást követően a földet felosztják a tagok között, és a szövetkezet segítségével megindul a gazdálkodás, valamint a házak építése.

Egy paraszti és amennyire csak lehetséges organikus, nem pedig vegyi mezőgazdaság szerveződik tehát. Amazónia térségében az élel­miszerek nagyobb része – a manióka- és a kukoricatermelés több mint 80%-a – ilyen típusú mezőgazdaságból származik, amely ugyanakkor a gazdaságok kisebb részét jelenti. A világbank és a FAO által nemrégiben együttesen készített tanulmány elismerte, hogy a családi gazdálkodás hosszú távon termelékenyebb, mint a monokultúrák, a talaj, illetve a víz szennyezettségének mértéke, a biodiverzitás pusztítása és az ez utób­biak által okozott üvegházhatású gázok kibocsátása miatt. Nem olyan egyszerű azonban az élet ezeken az új mezőgazdasági településeken. Némelyikükből fokozatosan falvak vagy kisvárosok lesznek, ha a kor­mány támogatja őket. Más települések elszigetelődnek az iskolával és egészségügyi ellátással rendelkező központok peremén. A Földnélküliek Mozgalma számára a folyamat intézményesítése jelenti a legnagyobb kihívást. A kezdetben meglévő aktivista lendületet ugyanis nehéz hosszú távon fenntartani. Az egyéni érdekek nem mindig találkoznak. A parasztok kezdik eladogatni földjeiket, ami az MST által elindított folyamatban nem engedélyezett. Az elszigetelt kis farmok esetében a társadalmi érintkezés nehezebb és a fiatalok egyre kevésbé kívánnak maradni. A településeken máshonnan érkezők telepednek le, olyanok, akiknek nincs közösségi tapasztalatuk. A pünkösdista egyházak, melyek nagy létszámmal tobo­rozzák a híveket, igyekeznek tagjaik minden figyelmét a spiritualitásra terelni, tudomást sem véve a társadalmi és politikai kérdésekről. S ha meggondoljuk, Lula elnök szegénység elleni programjai (Bolsa familia) révén is csak meggyengültek a társadalmi mozgalmak: a túléléshez szük­séges minimum biztosítása miatt ugyanis a harc már nem volt annyira elengedhetetlen. Ráadásul nem is alakították át a társadalom felépítését. A komolyabb mezőgazdasági reformokkal nem társított programok se­gítő szándéka tehát a visszájára fordult, noha jól szervezettek és fontos követelményeket tartalmaznak a családok számára az iskoláztatás és az egészségügy terén.

Az MST nem az egyetlen parasztmozgalom. Áthaladunk a FETBAB (Brazil Mezőgazdasági Munkások Szövetsége) assentamentóján (telepü­lésén). Ez a szervezet nem a földnélküliek, hanem a kisgazdák érdekeit képviseli, akik azonban szintén földhiányban szenvednek. A FETBAB kevésbé radikális követeléseket fogalmaz meg, mint az MST, s olykor feszültségek is jelentkeznek közöttük. Nemrégiben azonban megalakult az összes brazil parasztmozgalom közös szervezete.

Tovább folytatva utunkat, egyszer csak megpillantjuk a Serra Pelada kopár hegyláncát, amelyet az erdőirtás miatt hívnak így, és amely fény­korát akkor élte, amikor a garimpeirók, azaz aranyásók érkeztek ide az egész országból, erre a dantei tájra, ahol izzadt munkások nyüzsögtek nemesfém rögöket fürkészve. Ez az emberi tragédia a kézi bányászatra alkalmas lelőhelyek kimerülésével véget ért, s ennek következtében több ezer ember került vissza a „munkaerőpiacra".

Több száz kilométernyi utazás után erősen szimbolikus helyre érke­zünk, mégpedig Eldorado dos Carajasba. Eldorado neve az aranybá­nyákra utal, Carajas pedig az itt élt indián törzs neve. A táj meglehetősen hétköznapi: feltört földek a mezőgazdasági területek határainak kitolása céljából. 1996. április 17-én itt mészárolták le az agrárreformért mene­telő gazdákat. Pará állam fővárosába, Belém felé tartottak, és az MST kezdeményezésére kezdtek el menetelni, 24 órával korábban, mégpedig csaknem négyezren, köztük nők és gyermekek. Tudván, hogy még több száz kilométer út áll előttük, pihenőt tartottak. A paraunapebasi katonai rendőrség, melynek tagjait a Vale do Rio Doce nevű bányavállalat által szolgáltatott busz szállította a helyszínre, felsorakozott a csoport mögött, a nem sokkal azután érkezett marabai rendőrök pedig a menet élén. A katonák összehangolt támadásban tüzet nyitottak, melynek során tizenkilencen életüket vesztették, és több mint hatvanan megsebe­sültek, nők és férfiak egyaránt. Pánik tört ki, a túlélők a szomszédos assentamentókra menekültek. Később az MST ismét kapcsolatba lépett velük, hogy előkészítse a földfoglalást, ami meg is történt, de a néhány évig tartó terv végül füstbe ment a résztvevők heterogén összetétele mi­att, akik közé egyfelől a felvonulás túlélői, másfelől garimpeirók tartoztak.

Ahogy május 1-je lett a munka nemzetközi ünnepe, megemlékezésül az 1886-ban Chicagóban lemészárolt munkásokról, akik sztrájkot szer­veztek a 8 órás munkaidő bevezetésért, hasonlóképpen február 17. ma már Eldorado de Carajas áldozatainak emléknapja. Nem sokkal azután az MST megkapta a Baudouin király-díjat Brüsszelben, mire Fernando Henrique Cardoso elnök azzal vádolta Belgiumot, hogy egy terrorista mozgalmat támogat.

Megálltunk a tragédia színhelyén, amely az események óta semmit sem változott. A két ház, ahová néhány túlélő bemenekült, még mindig itt áll. A kanyarban robusztus emlékmű magasodik: egy fakereszt, körötte 19 szénné égett nagy diófa. A halott fák mindegyike (némelyik idővel kidőlt) egy-egy áldozatot jelképez. Szénné égtek, akár az erdőirtással elpusztult növények. A kereszt egyaránt emlékeztet áldozatra és reménységre. Imádkoztunk az áldozatokért, és azokért is, akik mindmáig naponta harcba szállnak. A hosszú tárgyalás ellenére a felelősök ma is szabad­lábon vannak, így hát ebből a tragédiából, ahogy Eric Nepomuceno írja, a „büntetlenség története" íródott (Nepomuceno 2007).

A Vale do Rio Doce bányavállalat Carajasban (Pará állam)

Paraunapebasba érkezünk, egy alig ötven éve épült városba, mely azon­ban máris nagyon fejlett. Népessége hamarosan eléri a 300 000 főt. Jól megtervezett sugárutakkal rendelkezik, az épületek azonban tükrözik a sietséget, amellyel felépítették őket. Esztétikai kérdések láthatóan nem zavarták meg a munkát. Mindenekelőtt a Vale do Rio 12-nek köszönhető a település fejlődése. A bányaközponttól 40 kilométerre fekvő városban összpontosul az adminisztratív tevékenységek egy része, számos ki­egészítő szolgáltatás és a munkások lakhelye. Működését tekintve, erről a katangai Elisabethville és az Union miniére jut eszembe, ahová nem sokkal Kongó függetlenné válása előtt látogattam el.

A bányába az erdőn át vezető út kitűnő minőségű. Mellesleg termé­szetvédelmi terület. A területre való behajtáshoz belépési engedély szük­séges, mégpedig a Vale engedélye. Egy ásványkincsekkel foglalkozó kutatóközpont alkalmazottja vezet bennünket. Mielőtt azonban behatol­nánk a bányába, ejtsünk néhány szót a Vale do Rio Doce nevű vállalatról.

A cég saját meghatározása szerint „ a világ első számú természeti kin­cseket kitermelő vállalata, mely kiváló munkájának és az emberek, illetve a föld iránti elkötelezettségének köszönhetően hosszú távú értékeket teremt".³ A cég 5 kontinens 37 országában működik. 2011-ben 79 646 személyt alkalmazott. Irányító szervének székhelye Brazíliában található, adminisztrációs központja pedig Svájcban. Bár vasércbányászatra spe­cializálódott, a foszfát kitermelésében is az egyik világelső. Belekezdett továbbá a mezőgazdasági üzemanyagok termelésébe is, egészen pon­tosan 2011-ben, amikor felvásárolta a Bioramát. A tervek szerint 80 000 hektáron ültetnek majd pálmafákat biodízel előállítására (alapvetően saját szükségleteik kielégítésére) ami „az (ipari tevékenységek) »fenntartha-tóságára« és az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére való törekvésének kifejeződése". A vállalat a hidroelektromosság terén is beruház a működéséhez nélkülözhetetlen elektromos energia előállítása céljából.⁴

A Vale 1942-ben alakult meg brazil állami vállalatként, majd 1997-ben F. H. Cardoso privatizálta. 2006-ban a cég megvásárolta a kanadai INCO kombinátot 18,9 milliárd dollárért. Jelenlegi tőkéje nagyrészt brazil, 23,8%-a japán (Mitsui). Egy összesen 16,3 milliárd dolláros beruházás van kilátásban 2013-ra. A vas (Brazília legfőbb terméke) legnagyobb pia­cát Ázsia jelenti, főleg Kína. 2011-ben a Vale teljes bevételének 32,4%-a származott a kínai eladásokból, 2012-ben viszont a társaság elnöke az amerikai kongresszus bizottságának szóló gazdasági jelentésében ag­godalmát fejezte ki az arány visszaesése miatt (United States Securities and Exchange Commission 2011).

A Vale koncessziója 650 810 hektárra terjed ki Brazíliában, és hatá­rozatlan ideig szól. Négy természetvédelmi területet foglal magában. A legfőbb tevékenység a vasércre épül, de megindult a réz kitermelése is, nevezetesen a Carajastól 85 kilométerre található Sossegóban: nemrégiben készült el az odavezető út. A rezet kamionokkal szállítják Paraunapebasig, onnan pedig vonattal San Luiz de Maranóban található végállomásig: Ponta da Madeira kikötőjébe. 2012-ben 2 milliárd dolláros beruházással újabb kitermelés indult meg a Malabához közeli Salobo1-ben, amely 2013-ban a Salobo2-vel folytatódik. Sossegóban aranyat is bányásznak: 2011-ben 90 000 unciát termeltek ki. Carajasban, a vasérc lelőhelyén, vasgyár van épülőben, mely a tervek szerint 2013-ban kezdi meg működését.

A bányacég a következőkben határozza meg küldetését: „természeti erőforrások átalakítása révén jólét és fenntartható fejlődés biztosítása". Ez nagyon hasonló ahhoz, amit a BANRO nevű kanadai aranybánya hir­det magáról, ahova a Dél-Kivuba tett utam előtt egy hónappal látogattam el. A szöveg a következő szavakkal záródik: „Képzeljék el, hogy a föld gazdagsága fejlődéssé alakul át!" Jellegzetes értékei pedig a következők: „az élet mindenekfelett; az ember megbecsülése; a Föld védelme; jót tenni; együtt fejlődni; mindezt megvalósítani".⁵ Úgyhogy láthatóan a földi élet összes etikai követelményére van mit felmutatni.

A társaság jövedelmezősége jelentős, főleg a nyersanyagok iránti kereslet és azok árainak növekedése óta. 2011-ben az üzleti forgalom elérte az 58,990 milliárd dollárt (a 2008-as 38,500 milliárddal szemben). Ugyanebben az évben a nyereség 22,885 milliárd volt, míg három évvel korábban 13,200 milliárd. 2011-ben a társaság részvényesei 12 milliárd dollár bevételhez jutottak. A brazil kormány 12 „kiváltságos" (arany-) rész­vénnyel rendelkezik, mely vétójoggal ruházza fel az olyan kérdésekben, mint például a vállalat neve, székhelye vagy megszüntetésének módo­zatai. A nettó bevétel után a brazil államnak fizetett haszonbér 2011-ben 2% volt a vas és a réz, és 1% az arany esetében. Adózás tekintetében a cég szerint Brazília a „legjobb ország", mivel itt nemcsak alacsonyab­bak az adók, mint más térségekben, hanem a vállalat ösztönzést, azaz adókedvezményeket is kap.⁶

A Vale jelentése szerint ennek ellenére a cégnek vannak nehézségei. Konfliktusokkal terhelt a viszonya a helyi, azaz bennszülött lakossággal, akik időnként késleltetik, illetve megakadályozzák a vállalat tevékenysé­gét. Mellesleg, több jogi eljárás van folyamatban, nevezetesen a brazil állammal, a Vale által inadekvátnak ítélt adók miatt.

Az azonban kimaradt a társaság jelentéseiből, hogy a Porto Alegre városában 2012-ben megrendezett Tematikus Szociális Fórum a Valénak ítélte oda a Public Eye Award elnevezésű díjat, amelyet a szégyen Nobel-díjának is neveznek, és amelyet a „Föld legrosszabb vállalata" kap meg, versenyben egy tucat másik céggel. A nagy-britan­niai Világfejlesztési Mozgalom által ismertetett és 88 000 internetes szavazattal megerősített döntés a következők alapján született meg: a környezetszennyezés mértéke, a szakszervezet-ellenes politika, a munkajog megszegése, paramilitáris milíciák alkalmazása és korrupció. A jelentés felhívta a figyelmet a kanadai munkások rendkívül hosszú sztrájkjára, és a társaság részvételére a Belo Monte-gát (Amazónia) finanszírozásában, mely miatt 40 000 ember, nagyrészt őslakos volt kénytelen elhagyni otthonát (lásd Wikipédia). 2011 végén az MST által a Florestan Fernandes Iskolában (Sáo Paulo mellett) szervezett előadás-sorozat alkalmával találkoztam a Vale dolgozóinak egy cso­portjával, akik Brazíliából, Kanadából és Mozambikból érkeztek (a társaságnak szénbányái vannak Tete tartományban). Azért gyűltek itt össze, hogy információt cseréljenek és közös akciókat dolgozzanak ki. Az egyik mozambiki munkást száműzték Brazíliából nem sokkal a Rio+20 konferencia előtt.

A bányák területére megérkezni megdöbbentő élmény. A buja amazó-niai esőerdő végtelen zöldjéből hirtelen kietlen tájra csöppenünk. Több tíz kilométeren keresztül minden barna, a hegyek fától lecsupaszítva, kopaszon állnak. A csúcsokról hosszú szállítószalagok nyúlnak szerte­szét, mintha egy hindu isten karjai volnának. Majd a kitermelt nyersanyag megindul a bányavasút lassan haladó vagonjai felé, közben nagy marko­lók köpik ki vastörmeléket. Dantei látvány elevenedik meg előttünk a több száz jármű láttán, melyek megállás nélkül keresztül-kasul furikáznak a bányában. Fényjelzések szabályozzák a közlekedés áramlását. Látunk ott kamionokat, buszokat, kis teherautókat, személyautókat és két mé­ternél is nagyobb átmérőjű kerekeken közlekedő óriásgépeket. Néha akkora dugó alakul ki, hogy olykor húsz percnél is többet kell várniuk a piros lámpánál sorakozó járműveknek. Azt hinné az ember, hogy egy nemzetközi repülőtéren jár.

A hegyfokról nézve beláthatjuk az egész telepet, legalábbis a központi részét. A hegy helyén két kilométernél is nagyobb átmérőjű lyuk tátong. A lent dolgozó gépek és járművek tompa zaját még itt is hallani. Hogy képes az ember így uralni a természetet? A prométheuszi emberre gondolok, de gondolataim továbbhömpölyögnek: mekkora sebet ejt az ember a természeten (a földanyán), valószínűleg visszafordíthatatlan kárt okozva. Ki emlékszik még, hogy Carajas, a bánya mai neve, egy indián törzs neve volt? Milyen közvetett hatást gyakorol ez az egész a környezetre, messze túllépve a bánya határait? Mennyi vizet gyűjthetnek össze ezekben az óriási kerek tartályokban? Miféle munkakörülmények között dolgoznak itt? Milyen kompromisszumokat kötöttek vajon a politikai hatalmakkal, hogy egy ilyen ásványlelőhelyen folyhasson kitermelés, mégpedig alapvetően a magánrészvényesek hasznára?

Ha csak egy ilyen telep volna a több száz négyzetkilométeres erdő közepén, még el is tűrhetnénk, feltételezve, hogy szigorú ökológiai és társadalmi feltételeknek tett eleget. Egyre szaporodik azonban a kitermelés, és nemcsak ebben a térségben, hanem egész Brazíliában, Latin-Amerikában, Mexikótól Patagóniáig, Afrikában, Ázsiában. Globális jelenségről van tehát szó. A természeti erőforrások kiapadása miatt megindult a vadászat az ásványlelőhelyekért, versenyhelyzetbe hozva a nagyvállalatokat. A korábbinál több kárt okozó technikákat alkalmaznak az azelőtt elképzelhetetlen termelési küszöb elérése céljából.

Az üvegházhatású gázok kibocsátása több millió tonnát tesz ki. Hi­hetetlen mennyiségű vizet használnak, holott vízválság van kilátásban. A vegyi anyagok és az olyan mezőgazdasági adalékanyagok, mint a higany vagy a cián használata általi talaj- és talajvízszennyezés miatt számos földterület nem alkalmas a termelésre, ami pedig kihat a dolgo­zók, illetve családjaik egészségére. Azaz egy kitermelési modell kérdő­jeleződik meg. Megoldásokat javasolni nem könnyű, de lehetséges, sőt nélkülözhetetlen. Egy dolog biztos, mégpedig, hogy a jelenlegi helyzet katasztrófához vezet. Nem folytatódhat tovább, és gazdaságilag, politi­kailag, morálisan egyaránt elfogadhatatlan.

Paraunapebába érkezvén a társaság által a vezetőknek és az admi­nisztratív személyzetnek épített városon hajtunk keresztül, mely az erdő szélén helyezkedik el, egy olyan területen, ahol emiatt vágták ki a fákat és ahol minden szolgáltatás megtalálható, amit csak kívánhat az ember. Elhaladunk a cég magánrepülőtere mellett is, majd visszafordulunk a városba. Másnap összejövetel volt Palmaresben az MST egyik telepén. Mintegy harmincan gyűltek itt össze egy pálmalevelekből font tetejű helyi­ségben. Kétnapos szemináriumot tartottak a szövetkezet és a mozgalom vezetőinek részére. Én a világválság helyi aspektusairól beszéltem. A beszélgetés egész délelőtt tartott. Rövid ebéd után visszaindultunk Marbalába, özönvízszerű, jellegzetesen amazonasi esőben, méghozzá több mint 200 kilométernyi úton keresztül, mely legalább annyira kaotikus volt, mint odamenet. Majd az MST-beli barátok kiraktak a repülőtéren 25 perccel a Brazíliavárosba repülő gép indulása előtt.

A fővárosba érkezvén a repülőről látom Niemeyer épületeit, a katedrá­list, a kormánypalotát, nem is sejtve, hogy alkotójuk pár nap múlva, 104 éves korában távozik az élők sorából. Másik gépre szállok, mely éjfélkor érkezik a Sáo Pauló-i nemzetközi repülőtérre. Az MST egyik munkatársa vár rám ott, majd a mozgalom innen 60 kilométerre található iskolája felé vesszük az irányt, a Rio felé tartó autópályán.

Másnap reggel megbeszélés a Latin-Amerikai Parasztszövetség tagja­ival. A kontinens minden csücskéből érkeztek ide résztvevők, körülbelül hatvanan. A nap témája a világválság és annak hatása Latin-Ameriká­ra: áttekintjük a világválság különféle aspektusait és annak kihatásait a kontinensre. A beszélgetés során a jelenlegi latin-amerikai politikai rezsimek tipológiájáról is szó esik. A mezőgazdaság témája természe­tesen központi szerepet kap: a monokultúrák hatása, a mezőgazdasági üzemanyagok, az erdőirtás. A szociális mozgalmak és az új politikai hatalmak közötti viszony kérdése szintén felvetődik. A felszabadítási teológia témájával, pontosabban a keresztény hit és az igazságért való elkötelezettség kapcsolatának tárgyalásával záródik a nap. A délutáni szakasz végén átadják a latin-amerikai társadalmi mozgalmak aktivistái­nak képzésén megszerzett bizonyítványokat, amelyre mi is hivatalosak vagyunk. Megdöbbentő látni ezeket a kontinens minden részéről ideér­kezett fiatalokat, akik büszkén veszik át a programon való részvételüket igazoló dokumentumot.

A Floristan Fernandes Iskolában szervezett találkozó második napján lehetőség nyílt különféle megbeszélésekre a parasztmozgalom tagjaival és a jelen lévő őslakosokkal, valamint arra is, hogy tájékozódjak az ALBA (Bolivári Alternatíva Amerika Népei Számára) társadalmi mozgalmainak jövő januári gyűlése programjáról, melyen én is előadást tartok majd Claudio Katz, a Buenos Aires-i Egyetem argentin közgazdásza és Ana Esther Cecena, a Colegio de Mexico politológusa mellett. Másnap reg­gel ismét a São Pauló-i nemzetközi repülőtéren találom magam, irány Bogota, majd Quito.

(2012. november 25. – december 2.)

Fordította: Barna Anettt

Eredeti megjelenés: Investig'Action, 2012. december 24. http://www. michelcollon.info/Notes-sur-l-Amazonie-bresilienne.html?lang=fr.

Jegyzetek

¹ Azok a mezőgazdasági szektorban érintett üzletemberek, képviselők és minisz­terek, akik a nagybirtokosok gazdasági és politikai érdekeit képviselik. (A ford.)

² Céleres szerint, lásd El Comercio, Quito, 2012. december 09.

³ www.vale.com/EN/Pages/default.aspx.

⁴ Lásd vale.com/EN/investors/Quarterly-results reports/20F/20Fdocs/20F_2011_i.

pdf.

⁵ www.vale.com/EN/Pages/default.aspx.

⁶ www.vale.com/EN/Pages/default.aspx.

Hivatkozások

Mançano Fernandes, Bernardo – Cleff, Clifford Andrew – Gonçalves, Elienai Constantino 2012: Gobernanza de la Tierra en Brasil. International Land Coalition, 26.

Nepomuceno, Eric 2007: O Masacre – El Dorado do Carajás: uma historia de

impunidade. São Paulo, Planeta do Brasil, 52. Picoli, Fiorelo 2006: O capital e a Devastação da Amazonia. São Paulo, Expressão

Popular, 47.

United States Securities and Exchange Commission 2011: Form 20-F, 2011.

dec.31., Commission file n° 001-15030. vale.com/EN/investors/Quarterly-results reports/20F/20Fdocs/20F_2011_i.pdf Vidal, John 2012: „Coming soon? The GM trees bred to replace fossil fuel". The

Guardian, november 16. Watts, Jonathan 2012: „The Ultimate Ranger on Frontline of Amazon

Deforestation". The Guardian, november 15. Wikipedia

www.vale.com/EN/Pages/default.aspx

Egyfelől: azokat a kihívásokat, amelyekkel egy erőtlen, nyersanyag­-exportáló, függősége leküzdését kőolaj-kitermelésre alapozó gazdaság szembesül, súlyosbítja a nemzeti fizetőeszköz hiánya a 2000-ben vég­rehajtott „dollárosítás", vagyis a dollárra való áttérés óta, ami a nemzeti szuverenitás problémáját földrésznyi méretűre fölnagyítva vetíti elénk. Másfelől: az 1970-es évek átmeneti olajban dúskálásának társadalom­bomlasztó és környezetpusztító öröksége alapozta meg a természeti erőforrások újult erővel történő kitermelésével szemben megnyilvánuló heveny érzékenységet, amelyben egymásra talál az őslakosok és a parasztság ellenállása a környezetvédők érvelésével, s így gyakorolnak nyomást egy alternatív fejlődési modell érdekében. A szuverenitás, a gazdasági fejlődés és az ökológia egy irányba mutató kihívásai együt­tesen követelik egy alternatív civilizációs minta megvalósítását, amely az őslakos gyökerű Sumak Kawsay, vagyis „helyesen élni" fogalmában kristályosodott ki, amit a 2007-ben elfogadott alkotmány is szentesít. Ennek az elvnek a megerősítése és egyidejűleg a bányakincsek ki­termelésének bővítése közti konfliktus alapozza meg a Rafael Correa kormányát foglalkoztató ellentmondásokat.

Ezek megfelelő elemzése végett tanulmányunk három tételre tago­lódik. A XX. századi ecuadori gazdaságtörténetbe való rövid beavatás után az 1980-as években kibontakozott válsággal és ennek politikai kö­vetkezményeivel foglalkozunk, mivel ezek az előzmények szükségesek Correa közelmúltbeli megválasztásának megértéséhez. A továbbiakban föltárjuk azokat a dilemmákat, amelyekkel a kormány által meghirdetett Állampolgári forradalom találta szemben magát, s amelyek a folyamatban levő „Yasuní ITT kezdeményezés" körüli alkudozásban nyilvánulnak meg teljes terjedelmükben.

Bevezetés az ecuadori helyzet alakulásába

Ecuador területének földrajzi egyenetlensége az egyik gátló tényezője volt egy olyan ország lakossága nemzetté egyesülésének, amelynek függetlensége kikiáltása óta belső és külső akadályokkal kellett meg­küzdenie helyzetének megszilárdításáért. Nemzetközi téren az ecuadori határok visszatérő ostromnak voltak kitéve nagyobb szomszédjai, Peru és Kolumbia részéről, számos fegyveres összecsapásra került sor fő­leg az előbbivel, ami jelentős területvesztést eredményezett Ecuador számára. Belföldön az ország bekapcsolódása a világpiacba a XIX. század derekától kezdve, mint nyerstermékek – mindenekelőtt a kakaó – exportálója, kiélezte a regionális különbségeket. Az érdekellentétek a tengerparti Guayaquilben összpontosuló, lendületes kivitelre támaszkodó kereskedő és pénztőkés burzsoázia s a Quito központú, hegyvidéken megtelepedett, őslakos munkaerő kizsákmányolásából élő földtulajdonos oligarchia között regionális jellegű konfliktusokban csapódtak ki, s ezek olykor ideológiai színezetet adtak a helyi hatalmi viszálykodásoknak.

A világpiaci ingadozásoktól függő sebezhetőség s az ennek megfelelő politikai ingatagság jellemezte az ecuadori történelmet már a XX. század első évtizedeiben is. A kakaó világpiaci árának zuhanása az afrikai kon­kurencia hatására, megtetézve a helyi termelést sújtó természeti károkkal és az 1929-es válság hatásaival, a gazdasági pangás és politikai váltóláz időszakába taszította az országot: az 1925-ös „júliusi forradalom" és Galo Plaza 1952-ben történt elnöki székbe emelkedése között huszonhat változatban következett egymásra valamely teljhatalommal fölruházott vezető és rezsimje. A banánkivitel föllendülése az 1950-es évektől kezdve kimozdította az országot a gazdasági pangásból, s a nyerstermék-expor­tálás beindulása a politikai megnyugvásnak is kedvezett. Ekkor meglepő módon három alkotmányosan kormányzó elnök követte egymást, ám ezt a sort megszakította Velasco Ibarrának és utódjának katonai puccsal történt megdöntése, amely a kubai forradalom győzelmét szem előtt tartó Egyesült Államok támogatását élvezte. Ibarrát ötször is megválasztották a köztársaság elnökévé, utoljára 1968-ban, de ismét csak nem sikerült kitöltenie mandátumát, 1972-ben megint egy katonai puccs döntötte meg, mihelyt megindult az országban a nagyszabású kőolajbányászat.¹

Az olajkitermelés döntő lökést kapott Ecuadorban az 1973-as Yom Kippur-háború kiváltotta világpiaci olajárrobbanástól, ami vonzó befek­tetési célponttá tette az országot. Jóllehet Ecuador világviszonylatban sohasem tartozott a nagy olajtermelők közé, a viszonylagosan jelentős olajüzlet rendkívüli hatást gyakorolt a nemzetgazdaságra, amit jól mutat néhány számadat: az ország teljes kivitele az 1970-es évekbeli alig 190 millió dollárról két és fél milliárd dollárra szökkent 1981-ben, ami bő tizenháromszoros növekedést jelentett. Ebben az időszakban a GDP átlagosan 8%-kal nőtt évente, az ipar évi átlagos növekedése 10%-ot ért el, az egy főre jutó GDP értéke 260 dollárról 1 668 dollárra emelkedett (Acosta 2006, 117).

Ám a bőséges olajtartalékok kimerültek, a kitermelés veszteségesre fordult, s csak a környezeti kártevés nyomai maradtak meg utána.² Gaz­dasági téren a katonák nacionalista föllángolása az állam kezdeményezte infrastrukturális beruházásokban és iparfejlesztésben csapódott le, érintetlenül hagyta viszont a jövedelemkoncentrációs mintát, ami a beho­zatalból származó luxusjavak fogyasztásának növekedését ösztönözte.

Az olajból fakadó jólét, amely nagyobb mennyiségű devizát vonzott az országba, mint amennyivel azelőtt rendelkezett, tömegesen és viszonylag váratlanul, a létező fölépítményeken halmozódott föl, és magasabb fokon termelte újra a régi társadalmi és gazdasági különbségeket. A mennyiségi ugrás a gazdasági növekedés más szintjére emelte Ecuadort, de mivel nem párosult megfelelő minőségi átalakulással, rövid időn belül megtor­pant a fejlődés (Acosta 2009a).

A nemzetközi tőkebőség viszonyai mellett az olajbevételek szolgáltak garanciaként a külső eladósodás szédületes emelkedéséhez: az ecuadori eladósodás mértéke csaknem 22-szeresére nőtt 1971 és 1981 között, 206,8 millió dollárról 5 868 milliárd dollárra, ami azt jelentette, hogy a GDP 16%-ára szökött föl. Másképpen tekintve, az adósságszolgálat, amely 1971-ben minden kivitt 100 dollárból 15-öt tett ki, tíz év alatt 71%-os arányt ért el.

A Mexikóból 1982-ben kiindult adósságválság kirobbanása, amelyet tetézett még az olajárak drasztikus esése is a következő években, ismét nyilvánvalóvá tette az ország gazdaságának sebezhetőségét. Ilyen viszo­nyok mellett az ecuadori állam rákényszerült, hogy fokozott mértékben csökkentse részesedését az olajüzletben az országban meghonosított neoliberális politika keretei között, amelynek pusztító társadalmi hatása heves népi lázongásokat váltott ki.

Correa hatalomra jutásának körülményei

Az ecuadori gazdaságot az adósságválság és a dollárra áttérés közötti időben stagnálás jellemezte, amikor is a nemzetközi hitelek árapályának váltakozásai okozta nehéz helyzethez hozzáadódott még a világpiaci olajárak esése is. Az ország gyönge lábakon állt a finánctőke követe­léseivel szemben, rákényszerült, hogy mindinkább magáévá tegye a neoliberális politikát, dacára a választott elnökök eltérő politikai hovatar­tozásának. A nemzetközi szervezetek által megszabott keretben szűk mozgástere maradt a válságkezelésnek, ez okozta, hogy az egymást követő kormányok hamar elhasználódtak, amit világosan mutat, hogy a katonai kormányzás 1978-ban történt bevezetése óta egyetlen elnök sem választott magának utódjelöltet. Ennek a folyamatnak a következménye a hagyományos politikai pártok nagyszabású hitelvesztése lett, ezt jókora korrupciós botrányok súlyosbították, amelyek nem egy kormányt maguk alá temettek, s ezek az események kedvező körülményeket teremtettek Correa elnökjelöltként való megerősödéséhez, föllépéséhez az úgyne­vezett „pártokrácia" ellen.

A gazdasági pangásra adott neoliberális válaszintézkedések társadalmi következményei katasztrofálisak voltak, a népi erők összességére tett hatásuk azonban különböző módokon nyilvánult meg. A munkásmozga­lomnak amellett, hogy részvevőinek taglétszáma alaposan megcsappant, ami nyomot hagyott harci szellemén, a munkanélküliség és a munkaalkal­mak megritkulása hatásával kellett szembenéznie. Ebben a helyzetben léptek színre az őslakos szervezetek, amelyek 1986-ban egyesültek az Ecuadori Őslakos Nemzetiségek és Népek Szövetsége (Conaie) meg­alakításával, s átvették a főszerepet a nép harcában: 1990-ben vezetői voltak egy hatásában országos kiterjedésű fölkelésnek, öt évvel később már saját politikai pártot szerveztek (Pachakutik), két évre rá pedig központi szerepet játszottak Abdalá Bucaram elnök megbuktatásában. A dolgozók életkörülményeinek romlását, ami a társadalmi tiltakozás föllendülésének erjesztője volt, napnál világosabban mutatja két adat: a reálkereset vásárlóereje csaknem a negyedére csökkent 1980 és 2000 között, s ugyanabban az időszakban a külföldön dolgozó emigránsok hazautalásainak összege, amely korábban a GDP 1%-ánál kevesebb volt, 7,8%-ra ugrott, s így a kőolaj után az ország fő devizaforrásává lépett elő (Acosta 2009a, 286, 289).

Az eladósodással és az olajár zuhanásával kapcsolatos gazdasági nehézségeket tovább súlyosbította egy újabb katonai konfliktus Peruval 1995-ben, valamint az El Nino okozta természeti katasztrófa 1987-1999-ben, olyannyira, hogy csaknem két évtizednyi stagnálás után 1999-ben tetőpontjára érkezett a válság. Ebben az esztendőben az ország GDP-adata 7,3%-os csökkenést mutatott (rögzített árfolyamú sucréban számítva), míg (a dollárban számon tartott) egy főre jutó GDP csaknem 32%-kal, 1619-ről 1109 dollárra csökkent. Ezekben az években az UNI-CEF adatai szerint Latin-Amerika történetének leggyorsabb elszegénye­dését szenvedte el az ország: a szegények száma 3,9 millióról 9,1 millió főre emelkedett, vagyis az ország lélekszámának 34%-áról 71%-ára, s ezen belül az úgynevezett mélyszegénységben élők aránya több mint duplájára, 2,1 millióról 4,5 millióra ugrott föl, tehát 12%-ról 31%-ra. Ezt a folyamatot jókora jövedelemkoncentráció kísérte, a népesség legvagyo­nosabb 20%-a az ország gazdagságából való részesedését 52%-ról bő

61%-ra tornázta föl, miközben a legszegényebbek 20%-ának az addigi 4,6%-os „szelet" helyett immár csak 2,5%-nyi jutott (Correa 2009, 65).

A recessziónak ebben az állapotában Jamil Mahuad kormánya vá­ratlanul úgy döntött, hogy elrendeli a gazdaság „dollárosítását": 2000 januárjában eltörölte a nemzeti fizetőeszközt, a sucrét, s helyébe az amerikai dollárt tette meg az ország pénznemévé; ezt az intézkedést az átgondolatlanság, végrehajtásának folyamatát pedig az átlátha­tatlanság és az államnak a pénzügyi szektorral való „promiszkuitása" jellemezte (Correa 2009, 65). Ez az intézkedés korántsem vetett véget a válságnak, ellenben kiélezte a szociális gondokat, a megélhetés drá­gulását eredményezte egy olyan helyzetben, amikor egyre csak nőtt a munkanélküliség; ugyanakkor roppant módon megnövelte a nemzetközi tőkemozgásoktól függő ország sebezhetőségét.

A döntés társadalmi hatása két irányban érvényesült. Egyfelől hihetet­lenül fölgyorsult a kivándorlás, a jobb létföltételek keresésének érzelmi és kulturális kötelékek elszakítása árán is megvalósított elkeseredett kifejezése. Számítások szerint több mint egymillió ember hagyta el az országot 2000 óta, amivel a kivándoroltak száma némely becslés sze­rint nagyjából 3 millióra emelkedett – egy alig 14 millió lakost számláló országban (Acosta-Olivares-Villamar 2006).

Másfelől a dollárosítás heves népi lázadást robbantott ki, amelynek élén az őslakosok szervezett mozgalma állt, s amely a katonai körökben is rokonszenvre talált, ez vetett véget 2000 januárjában Mahuad elnök­ségének. Az alkalmi szövetség azonban széthullott, mihelyt a katonai vezetés elárulta a nép vezetőivel kötött egyezséget, s átadta a kormány­aidat az alelnöknek, aki ratifikálta a dollárosítást. Viszont a bekövetkezett választásokon az őslakos vezetők irányította egész társadalmi mozgalom Lucio Gutiérrez ezredes elnökjelöltségét támogatta, aki radikális nacio­nalistaként tűnt ki a fölkelés során. Mandátuma gyászosnak bizonyult a rövid ideig őt támogató őslakos mozgalom számára, amely – az elnök megbízatásának megint csak ki nem töltött ideje alatt – demoralizálódott és megosztottá lett; a lelepleződött korrupció és árulás amúgy gyorsan szembefordította Gutiérrezzel a szétzilált népi tábort.

Ebben a helyzetben tűnt föl politikusként a közgazdász Rafael Correa, aki egy ideig a Gutiérrez lemondatása után a tisztségét átvevő alelnök pénzügyminisztere volt. A neoliberalizmust és a „pártokráciát" kritizáló fiatal guayaquili professzor anélkül győzött az urnáknál, hogy bármelyik pártnak tagja lett volna, s hogy bármely parlamenti képviselőjelöltnek tá­mogatást ígért volna. Correa, akinek a Chávez által Venezuelában nyitott s Bolíviában Morales által követett út adott ösztönzést, nemzetgyűlést hívott össze egy új, az ország történetében immár huszadik alkotmány létrehozására, s a választók voksait meg a média fölött megszerzett ural­mát kombinálva, alig 28 hónap alatt összekovácsolta a föltételeket annak végrehajtásához, amit úgy nevezett: állampolgári forradalom. Az ecuadori helyzet sajátossága, hogy egyesíti magában az olajfüggőség meghala­dásának venezuelai kihívását és az őslakos népesség integrálásának bolíviai szükségességét, létrehozva a fejlődés gazdasági és társadalmi adottságainak konvergenciáját, ami a kapitalizmus adott keretei között nyilvánvalóvá teszi a változtatás kényszerét Latin-Amerikában.

Az állampolgári forradalom dilemmái

Jóllehet súlyos bírálatok érik a multilaterális szervezetek – amilyen a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap – beavatkozását a földrész or­szágainak gazdaságpolitikájába, nevezetesen az ecuadori dollárosítást is, Correa kormánya nem szándékozik visszafordítani ezt az intézkedést. Nacionalizmusa abban nyilvánul meg, hogy a külső adósságok hitele­sítésével bízott meg egy auditáló céget, amely elkezdte a szerződések részbeni fölülvizsgálatát, s emellett nem újította meg a mantai katonai támaszpont használati engedélyét az Egyesült Államok hadserege számára, s így beváltotta a választási kampány idején tett ígéretét. Hasonlóképpen, mint Chávez, az ecuadori elnök is erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy az olajbevételeket, amelyek addig főként az adósság kamatainak megfizetésére szolgáltak, átirányítsa szociális programokra és az infrastruktúra fejlesztésébe. Ennek a politikának kedvezett a nemzetközi olajárak emelkedése, amely lehetővé tette, hogy Correa minden elődjénél nagyobb pénzforrások fölött rendelkezhessen. A dollárosítás kritikusai egyetértenek abban, hogy egy sor konjunkturális tényező között ez játssza a legfontosabb szerepet az ideiglenes helyzet fönntartásában:

A dollárosítás külső tényezők s nem saját érdeme okán marad hatály­ban. Gondoljunk csak arra, mi módon működnek ebben közre a hazautalt bérek, a növekvő olajárak, az exportálás háborítatlansága, az olcsó külső hitelhez való hozzáférés a gazdaság privát szereplői számára. Az említettekhez fontos volna még hozzáadni a „narkó-pénzmosásból" s az úgyszintén a dollárosítás ösztönözte egyéb bűnös tevékenységekből származó bevételeket is (Acosta-Olivares-Villamar 2006, 117).

Ez a helyzet a következő dilemma elé állítja a kormányt: az olajkiter­melésből befolyó pénztartalékok lehetővé tesznek olyan programokat, amelyek szociális céljai megvalósulását biztosítják anélkül, hogy az ecuadori társadalom szerkezetéből fakadó kényszerekkel kellene szem­benéznie. Ez a most még kedvező helyzet azt követelné meg, hogy további befektetéseket eszközöljenek az olajbányászatba – egy olyan adott pillanatban, amikor a becslések már arra vallanak, hogy az ország erőforrásait „csúcsra járatják", s visszavonhatatlan hanyatlás következik, nyilvánvaló a jelenlegi állapot átmeneti jellege. Látható az ellentmondás a kitermelésre alapozott gazdálkodás és a „helyesen élni" kifejezéssel fordítható Sumak Kawsay alkotmányba foglalt előírásai között, s ebben az ellentmondásban az előbbi látszik fölülkerekedni.³

Ez a prekolumbiánus eredetű, őslakos hagyományokra támaszkodó fogalom alternatív társadalmi életmintát kínál a kapitalizmusra jellem­ző piacgazdálkodással szemben. Pablo Dávalos szavaival: „másfajta viszonyt jelent az emberi lények, valamint köztük s a társadalmi és természeti környezet között. A »helyesen élni« egyfajta humánus, etikus és holisztikus dimenziót ad hozzá az embereknek a történelmükkel való kapcsolatához éppúgy, mint a természethez való viszonyulásukhoz" (Dávalos 2008). Ennek konkrét következménye az őslakos népek egész sor jogának a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 169. sz. Egyez­ménye, valamint az ENSZ őslakosok jogairól szóló Nyilatkozata iránt elkötelezett, soknemzetiségű állam alkotmányába foglalt elismerése. Ez az alkotmányos garancia a társadalmi szervezetek nyomását tükrözi egy olyan időszakban, amikor a transznacionális bányavállalatok fokozódó jelenléte az országban fölerősíti a társadalmi-környezeti konfliktusokat. Az alkotmányozást megelőző években emblematikus esetté vált az Intag régió lakosainak szembeszegülése az Ascendant bányavállalatnak a Toisán-hegységben folytatott tevékenységével, majd ezt követte 2006-ban a társadalom számos rétegére kiterjedő, arra irányuló mozgalom, hogy megakadályozzák különböző bányászati létesítmények kialakítását, amelyeket külszíni fejtésre terveztek, hiszen egybehangzó módon ezeket tartják az országban a természeti környezetre leginkább ártalmasnak.⁴

A társadalmi nyomás fölerősödésének idején elfogadott alkotmány szentesített egy sor olyan mechanizmust, amely a természet és az ős­lakos életmód megóvását célozza, ezek nem jutottak el a kitermelésre orientált gazdaság tagadásáig, de elindítottak egy kétértelműség jegyét magán viselő folyamatot. Ezt a kétértelműséget jelenítette meg a követ­kező évben kihirdetett bányászati törvény, amely mellőzte a „helyesen élni" fogalmát, s egy sor olyan jogszabályt rögzített, amelyek ellent­mondanak az alkotmány betűjének és szellemének. Kiváltképp, hogy e törvény olyan jogi premisszák megfogalmazásával kezdődik, amelyek elhomályosítják, sőt lábbal tiporják az alkotmány szövegében garantált kollektív jogokat, sértik az előzetes tanácskozás, a törvény meghozatala előtti kötelező konzultáció jogát, valamint az őslakos nemzetiségek terü­letre vonatkozó tulajdonjogát.

Ilyen összefüggésben éleződnek ki újfent a népi mozgalmak és a kor­mány közti konfliktusok. Nevezetesen, az őslakos szervezetek Correa szemére hányják, hogy nem tekinti őket legitim politikai tárgyalópartne­reknek, elnyomó rendszabályokat léptet életbe, amelyek azt célozzák, hogy visszaszorítsanak és lefegyverezzenek minden társadalmi mozgal­mat. A shuar nemzetiség vezetőinek börtönbe vetése 2011 februárjában szabotázs és terrorizmus hamis vádjával általános fölháborodást keltett a népi táborban. Jelenleg az Ecuadori Őslakos Nemzetiségek és Népek Szövetsége (Conaie), az Ecuadori Kecsua Nemzetiség Népi Szövetsé­ge (Ecuarunari), az Ecuadori Amazónia Nemzetiségeinek Szövetsége (Confeniae) s az Ecuadori Partvidék Őslakos Nemzetiségeinek és Népei­nek Szövetsége (Conaice) amnesztiát követel csaknem kétszáz politikai üldözöttnek, akiket nézetük szerint az élet és a Pachamama (vagyis a Földanya) védelmezéséért állítottak törvény elé (Batista 2010).

Az állami rendelkezésű természeti erőforrásokra nehezedő nyomás és a Sumak Kawsay alkotmányos előírásai közötti ellentmondás, amelytől nem tud szabadulni a Correa-kormányzat, teljes jelentőségében vissza­köszön a Yasuní ITT kezdeményezés ügyében folyó alkudozásokban. Röviden szólva, ez a javaslat azt tartalmazza, hogy maradjon föltáratlanul egy mintegy 850 barrel mennyiségű kőolajkincs kb. 200 000 hektárnyi trópusi erdő alatt a Yasuní Nemzeti Parkban, s ezért cserébe fizessen a nemzetközi közösség a becslések szerint nagyjából évi 350 millió dollárt bő évtizeden át. Ezt a pénzt egy ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) alá tartozó bizottság kezelné olyan megkötéssel, hogy csakis szociális, megújuló energiát célzó, újraerdősítési vagy energiahatékonyságot növelő beruházásokra fordítható. Amióta csak szóba került ez a kezdeményezés, Correa mindvégig ellentmondásosan viszonyult hozzá, s még az ecuadori kormány és az UDNP között 2010 augusztusában aláírt jegyzőkönyv sem oszlatta el az elnök szándékának eltökéltsége körüli kétségeket.⁵

A Yasuní ITT kezdeményezésben rejlő történelmi következtetések elemzése mintegy összefoglalva mutathatja ki azt a civilizációs dilemmát, amely Ecuador s egész Latin-Amerika előtt fölvetődik a XXI. században. Lényegében belső és külső szövetségesek keresésére irányuló próbálko­zásról van szó ahhoz, hogy alá lehessen rendelni a nemzetközi tőkének az alulfejlettségre rátelepülő üzleti logikáját egy alternatív fejlesztési javaslatnak, amely egybevág a környezet megóvásának óhajával és az érintett népesség társadalmi integrálásával.

Ideológiailag a Yasuní ITT kezdeményezés azon az előfeltételezésen alapul, hogy lehetséges ökológiai célokból kordában tartani a világtőke mozgását és nemzetegyesítő terveknek alárendelni a periféria kiszipolyo­zását, s ezáltal alternatív civilizációs paradigmát fölmutatni a kapitalizmus keretein belül. Egyszóval, hogy lehetséges beoltani a tőkés újratermelést bizonyos környezeti ésszerűséggel a központban és integráló éssze­rűséggel a periférián, összebékíteni a kapitalizmust és az ökológiát világméretben s a kapitalizmust és a nemzetté válást Latin-Amerikában.

Ez az alternatív ésszerűség egy olyan modernitásparadigmára ala­poz, amely nem volna „antropocentrikus" abban az értelemben, hogy magában foglalja az ökológiai előrelátást mint az emberi nem újraterme­lődésének előfeltételét, s „fejlesztéspárti" sem volna, amennyiben olyan civilizációs minta felé mutat, amelyben nem a termelőerők fejlesztése áll a középpontban.⁶ Összegezve, összhangban az ecuadori alkotmánnyal és a Sumak Kawsay eszmekörével, másmilyen mintát kínál az embernek a természethez és a gazdagodáshoz való viszonyára a fönnálló termelési mód keretében.

Az az utópia, hogy a kapitalizmust alá lehet vetni bármilyen – a maga mozgáspályájához képest – külső racionalitásnak, a XX. század folyamán mindvégig csalókának bizonyult. Míg a központban olyan jelenségek bon­takoztak ki, mint a fasizmus, a két világháború, a fegyverkezési verseny s az egyesült államokbeli fundamentalizmus, addig a periférián forradalmak és ellenforradalmak tették nyilvánvalóvá az alulfejlettség meghaladásának kényszerét. Ökológiai téren a közelmúltban rendezett nemzetközi fórumok tehetetlensége a világgazdasági nagyságok hajthatatlanságával szemben bebizonyította, mennyire erőtlen a környezetpusztítást a jelenkori állam­közi kapcsolatok keretében kordában tartani szándékozó akarat.

Belátva, hogy lehetetlenség valós kiutat találni bolygónk kritikus ökoló­giai helyzetéből a kapitalizmus keretében, a Yasuní ITT kezdeményezés eredménye, bármily dicséretes lenne is az, úgy tetszik, csupán annyira vinné, hogy az ecuadori kormány és nemzetközi közösség számára egyaránt funkcionálisan fölhasználható alibiként szolgáljon. Ez azt jelenti, hogy a javaslat ideológiai szerepének kell kompenzálnia azt a gazdasági áldozatot, amelyet megvalósítására fordítanának, mégpedig anélkül, hogy bármiféle fenyegetést jelentsen arra a logikára nézve, amelynek racionalitásába beillesztik. Más szóval, sikerének lehetősége potenciális lényegtelenségével áll arányban a nemzetközi tőke számára, oly módon, ahogy egy-egy vállalat például fát ültet, vagy meleg ruhát ajándékoz, hogy kedvező színben tűnjön föl, föloldozást nyerjen a természet és a munka kizsákmányolásáért, amit folytat. Ugyanakkor, ha azt nézzük, milyen merevség jellemzi az imperializmus gazdasági és ideológiai uralmi mintáját, valószínűtlennek látszik, hogy rést lehetne ütni rajta.

Ha magában vesszük, a Yasuní ITT kezdeményezés a gazdasági kiszipolyozás modelljének meghaladása irányába mutat, alárendelve a nemzetközi üzletmenetet az ecuadori nép vágyainak és szükségletei­nek a Sumak Kawsay jegyében. Történelmi távlatba helyezve, ennek az eszmekörnek a valóságba való átültetése azonos volna a gyarmati örökség fölszámolásával s a nemzetté válás beteljesítésével, de épp ez a szemszög tárja föl teljes terjedelmében a vele kapcsolatos nehézséget.

Kívülről nézve, az ökológia ügyével való nemzetközi szolidaritásra alapozódik, amely viszont korántsem azonosítható az alulfejlettség meghaladására való ösztönzéssel a tőkés termelési mód hegemóniá­jának viszonyai közepette. Belülről tekintve, az olajbevételek alapvető szerepe az állam költségvetése és társadalompolitikája megalapozásá­ban gátat emel minden alternatíva elé, amelyik föláldozná ezt a bevételt, ellenkezőleg, nyomást gyakorol az államra, hogy tegyen meg mindent a természeti erőforrások kiaknázásért. Ebben az értelemben az ökológiai kérdés, valamint a nemzetté válás kérdésének egybeesése, amely az őslakosoknak, parasztoknak és környezetvédőknek egy alternatív mo-dernitás jegyében megfogalmazott nemzeti terv körül való tömörülése eredményétől függ, egyidejűleg állítja szembe ezt a nagyívű társadalmi összefogást a nemzetközi tőke érdekeivel és az ecuadori államrezonnal.

Innen nézve, a Yasuní ITT kezdeményezés kísérletnek látszik arra, hogy megkerüljék a problémát az alapvető ellentmondás megoldása nélkül. Stratégia ez valamilyen nemzetközi szövetség kötésére ökológiai ügyben avégett, hogy a Sumak Kawsay mellé állítsák az ecuadori kor­mányzatot, kizárva a konfliktust az olajbevételek mással való helyettesí­tése körül. Még a javaslat sikere sem jelentené azt, amiként védelmezői is belátják, hogy a kormány változtatna az erőforrások kiaknázására irányuló politikáján más esetekben. Az, hogy lehetetlenség az ország összes természeti erőforrására kiterjeszteni egy olyan kezdeményezést, amelyik elvitatva az állam irányválasztását, alárendelné az exportüzletet a nemzeti terveknek, közös kihívást jelent a földrész valamennyi orszá­gának. Amennyiben ez a terv Ecuadorban olyan humanista eszmény hordozójaként vetődik föl, amely ellentétes a társadalmi viszonyok pia­cosításával, az ország dilemmája teljes súlyában bontakozik ki előttünk: a nemzetté válás problémájának, az ökológiai kérdésnek s a nem áru-jellegű emberi viszonyok eszmekörének konvergenciája megkérdőjelezi a földrész egészének civilizációs modelljét. Ebben az összefüggésben fölvetődik az a kérdés: hol a helye ennek az utópiának az imperializmus, a kapitalizmus és az osztályharcok világában?

Fordította: Csala Károly

Eredeti megjelenés: Outubro. Revista do Instituto de Estudios Socialistas. São Paulo, 2012, n^o 20, 93-109.

A cikk letölthető az argentin Herramienta folyóirat honlapjáról: http:// www.herramienta.com.ar/herramienta-web-8/ecologia-o-capitalismo-dilemas-de-la-revolucion-ciudadana-en-ecuador.

Jegyzetek

1 A Velasco Ibarra megítélése körüli viták áttekintéséhez lásd: Maiguhasca 1991.

2 Az ecuadori kőolajkincs az amazóniai régióban összpontosul, s kitermelése föl-becsülhetetlen természeti károkkal jár együtt. 1993-ban az amazóniai őslakosok és telepesek jogi úton követeléssel léptek föl a Chevron-Texaco, a térségben 28 éven át (1964 és 1992 között) tevékenykedő, vezető multinacionális vállalattal szemben. A bíróság előtt követelt kártérítés összege 27 milliárd dollárt tesz ki. Az ügy még mindig nem zárult le, de a némelyek által „az évszázad perének" nevezett eljárás fontos szerepet játszik az országban a környezeti kérdés jö­vőbeli politikai szerepére nézve (lásd: Acosta 2008a).

3 „Az új alkotmány leszögezi, hogy »a Fejlesztési Rend gazdasági, politikai, társa­dalmi-kulturális és környezeti rendszerek szervezett, fönntartható és dinamikus együttese, amely szavatolja a helyesen élni elvének megvalósítását; a helyesen élni elve megköveteli, hogy a személyek, közösségek, népek és nemzetiségek valóságosan élvezzék jogaikat és szabadságaikat, s felelősséget viseljenek különbözőségük tiszteletben tartásáért, valamint a természettel való harmo­nikus együttélésért«, s ily módon az életkörülmények változási folyamatának holisztikus, egységes-egész jellegét hangsúlyozza." (Benalcázar 2008)

4 „2006-ban a shuar nemzetiség megmozdulása a Condor-hegység északi ré­szén, a kichwa sarago közösségek paraszti rétegeinek mozgalma ugyanezen hegység déli részén, a Nangaritza folyó medencéjében, valamint a régió helyha­tóságai sikeresen megakadályozták a bányászati tevékenység kibontakozását azokban az övezetekben, ahol a tervezett külszíni fejtés terepét készültek kialakítani, egyebek közt Tundayme, Warints, San Carlos, Panantza környékén." (Guaranda Mendoza 2009)

5 A javaslat védelmezői attól félnek, hogy a kormány nem tesz kellő erőfeszítést e pénzforrás megszerzésére, s a kezdeményezés végül mint megvalósíthatatlan ad acta kerül (lásd: Acosta 2011).

6 Lásd erről: Gudynas 2010, 61-82.

Irodalomjegyzék

Acosta, Alberto 2006: Breve História Económica do Equador. Brasília, Funag.

Acosta, Alberto 2009a: La maldición de la abundancia. Quito, Abya Yala.

Acosta, Alberto (szerk.) 2009b: Análisis de coyuntura política, económica y social del Ecuador. http://www.fes-ecuador.org/media/pdf/coyuntura_2009.pdf. (Letöl­tés: 2010. augusztus 20.)

Acosta, Alberto 2010: La firma del fideicomiso para la la iniciativa Yasuní-ITT.

http://alainet,org. (Letöltés: 2010. augusztus 26.)

Acosta, Alberto – Olivares, Susana – Villamar, David 2006: El aporte de las reme­sas a la economía ecuatoriana. La Insignia, 2006 (szeptember).

Báez, René (et al.) 1995: Ecuadorpasado y presente. Quito, Libresa.

Batista, Genaro 2011: Represión a los shuar. Memoria.

http://www.revistamemoria.com/noticia.php?id=79. (Letöltés: 2011. március 9.)

Correa, Rafael 2009: Ecuador: de Banana republic a la no república. Bogotá, Random House Mondadori.

Cueva, Augustín 1984: Ecuador: 1925-1975. In Casanova, Pablo G.: América Latina: historia de medio siglo. México, Siglo XXI.

Dávalos, Pablo 2008: Reflexiones sobre el sumak kawsay (el buen vivir) y las teorías del desarrollo. http://alainet.org/active/246178&lang=es. (Letöltés: 2010. augusztus 26.)

Eguez, Alejandro 2011: Las remesas de emigrantes en Ecuador tras la dolar-ización. Observatorio de la Economia Latinoamericana. http://www.eumed.net/ cursecon/ecolat/ec/. (Letöltés: 2011. március 9.)

Guaranda Mendoza, Wilton 2009: Diagnostico legal de la minería en el Ecuador. Boletín da INREDH. http://www.inredh.org/index.php?option=com_content&view =article&id=242%3Adiagnostico-legal-de-la-mineria-en-el-ecuador&Iemid=126. (Letöltés: 2011. március 9.)

Gudynas, Eduardo 2010: Si eres tan progresista por qué destruyes la naturaleza? Neoextractismo, izquierda y alternativas. Debate, n. 79 (április), 61-82.

Hurtado, Osvaldo 1988: El poder político en el Ecuador. Quito, Letraviva.

Informe 2009: Informe apresentado em 2009 por orgazações indígenas perante a Comissão Interamericana de Direitos Humanos. http://alainet.org/images/ informe_pueblosindigenas.pdf. (Letöltés: 2010. augusztus 26.)

Maiguhasca, Juan – North, Liisa 1991: Origenes y significado del Velasquismo: lucha de clases y participación política en el Ecuador, 1920-1972. In Quintero, Rafael (ed.): La Cuestión regional y el poder. Quito, Corporación Nacional.

Kérdés azonban, hogy az adott helyzetben is teljesülhetnek-e azok az oktatással szemben támasztott társadalmi elvárások, amelyek a modernizáció eszmevilágában gyökereztek. Képes-e az iskola az adott körülmények között is hathatósan közreműködni a társadalmi egyenlőt­lenségek csökkentésében? Vajon valóban kiegyenlítődnek az esélyek azáltal, hogy a felsőoktatás mindenki előtt nyitva áll? Hogyan, milyen anyagi forrásból és kinek a számára válhat lehetővé az egész életen át tartó tanulás, és ez milyen módon járul hozzá az egyén és a közösség jóllétéhez – hiszen korábban egy adott hivatás iránti elköteleződés volt az érték. Ezek és hasonló kérdések gyakran felmerülnek a gyakorló szakem­berek és a laikusok körében, nyílt vita azonban nem folyik róluk. Közben a legtöbb országban – így Magyarországon is – folyamatosan elhangzik, hogy az oktatás válságban van, és egymást érik az oktatási reformok. Írásomban arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezek a változtatások sehová sem vezetnek, mivel nem a valódi helyzet értékelésén, hanem elvont elméleti konstrukciókon, valamint az oktatástól független érdekeket tükröző, hamis megállapításokon alapulnak.

Az oktatás nemzetközi kutatásában, ahogy más kérdésekben is, a kisebbséghez tartoznak a valódi kritikai szellemiséget képviselő kutatók. Munkájuk Magyarországon szinte teljesen ismeretlen, holott a tanul­mányomban idézett szerzők művei közül jó néhány az interneten is, könyvtárakban is hozzáférhető. A témában talán legnagyobb tekintélynek örvendő brit szakemberek: Halsey, Brown és Lauder, akik mintegy más­fél évtizede foglalkoznak a globális korporatív gazdaság és az oktatás összefüggéseivel, az IQ-vitában tűntek fel az 1970-es évek elején. Az oktatás, a gazdaság és a társadalmi változások témáját két vastag kötet

(Halsey és mtsai. 1997; Lauder és mtsai. 2006) több mint száz tanulmá­nya dolgozza fel. Közös a két kötetben, hogy bevezető fejezetük Marx és Engels, Durkheim és Max Weber egy-egy írását tartalmazza. A szer­kesztők a 2006-os kötet előszavában fontosnak tartják leszögezni: „Az ő fogalmaik és intellektuális törekvéseik továbbra is nélkülözhetetlenek az oktatásszociológiában: az osztály, a kizsákmányolás, az imperializmus, a bizonyítványokért való versengés fogalmai állnak elemzésünk középpont­jában” (Lauder és mtsai. 2006, 63). A kötetekben szereplő tanulmányok arról tanúskodnak, hogy a felsorolt szerzők és fogalmak alkalmazása segítségünkre lehet az oktatás válságtüneteinek megértésében is.

Gazdaság és oktatás a II. világháború után

Halsey és munkatársai a (1997) az első tanulmánygyűjtemény beve­zetésében abból indulnak ki, hogy a globális gazdaság által teremtett társadalmi feltételek alapvetően különböznek a II. világháborút követő évtizedekéitől. A hatvanas-hetvenes években a nemzetállamok és in­tézményeik jóval jelentősebb hatást gyakoroltak polgáraik életére, mint ma – hívják fel a figyelmet. A történészek az 1945-1975 közötti három évtizedet gyakran említik úgy, mint egyfajta „aranykort”. A II. világháború utáni negyedszázadot a fejlett országokban korábban ismeretlen gaz­dasági és társadalmi fejlődés jellemezte, ez az időszak ténylegesen is a szociális piacgazdaság, az egyénközpontú fogyasztói társadalom létre­jöttének és működésének korszaka. A fejlett kapitalista országok össz­termelése 1973-ban 180%-kal nőtt 1950-hez képest. Ám a növekedés mértékénél nem kevésbé volt fontos – emelik ki az idézett szerzők – hogy a megtermelt jövedelemből minden társadalmi réteg részesült. Egyebek között a fizikai dolgozók bére is évenként 3,5%-kal gyarapodott. Ez azt jelentette, hogy a munkába lépő új nemzedékek lényegesen jobb anyagi helyzetből indultak, mint a szüleik. A XX. század harmadik negyedében a fejlett országok politikai döntéshozói mind a gazdaság, mind a szociális juttatások szintjén a prosperitás, a biztonság és az esély hármasságát képviselték – szögezi le a tanulmány.

A II. világháború utáni évtizedekben az oktatás kitüntetett helyet foglalt el a fejlett ipari országok belpolitikájában, mégpedig két fontos és empiri­kusan is igazolt tény alapján – írják Halsey és munkatársai (1997). Ekkor a gazdasági fejlődésnek még elengedhetetlen feltétele volt, hogy legyen megfelelő számú képzett, a feladathoz illeszkedő tudással rendelkező munkavállaló. A technika és a technológia folyamatos fejlődése miatt fontos volt, hogy megfelelő szaktudású emberek végezzék a feladatokat, hogy az összetettebb munkák a legrátermettebbek kezébe kerüljenek. A XX. század hatvanas-hetvenes éveiben még úgy tűnt, hogy az oktatás segítségével leépíthetők a társadalmi korlátok, a tanulás segítségével bárki, aki arra érdemes, elindulhat a társadalmi felemelkedés útján.

Az oktatás lehetőségeit bővíteni kellett, mert széles körben elfogadott nézet volt, hogy az alacsony szakképzettséget igénylő munka aránya fokozatosan csökkenni fog: ezeket a feladatokat mindinkább a gépek ve­szik át, az embereknek csak a kvalifikált munkát kell elvégezniük. Mind­ezeken túl az oktatást a demokrácia általános feltételének tekintették. A demokrácia és az oktatás szoros kapcsolatára vonatkozó megállapítás Dewey-től származik, aki úgy vélekedett, hogy a demokrácia több, mint politikai rendszer: az együttélés módja, közös szociális tapasztalat. Az az iskolafajta, amely a leginkább megfelelt ennek a közösségi létnek, az egységes állami iskola. A közösség által működtetett iskolarendszer többségében azonos tanterv alapján képezték a különböző társadalmi osztályba tartozó, vallású, nemű tanulókat, hogy valamennyien a részévé váljanak ennek a közös tapasztalatnak. A modernizációs értékek szem­szögéből – szögezik le a szerzők – az azonos tanterv alapján működő iskola szolgálja a társadalmi progressziót, mivel ez a legalkalmasabb, hogy csökkentse a származás és az etnikum következményeképpen kialakuló hátrányokat.

A növekvő állami támogatás mellett az ötvenes-hetvenes években a foglalkoztatás mennyiségi és minőségi bővülése felgyorsította az oktatási expanziót, amelynek hatására gyorsan nőtt a magasabb szintű iskolákba beiratkozók és az ott bizonyítványt szerzők száma. Halsey-ék adatai sze­rint 1938-ban az Egyesült Királyságban a 11-18 éves gyerekeknek még csak 8,4%-a járt iskolába, 1951-re azonban az arányuk 30%, 1968-ra pedig 38% lett. Ugyanebben az időszakban a háromszorosára, 69 000-ről 215 000-re nőtt a felsőoktatásban tanulók létszáma. Ez volt az oktatási expanzió első hulláma, amely a hetvenes évekig tartott. Némi időeltoló­dással hasonló folyamatok zajlottak le valamennyi fejlett országban, és a volt szocialista országokban is. Eric Hobsbawm hívja fel a figyelmet a felsőoktatás növekvő társadalmi súlyára: a „várossá” alakult egyetemek igencsak megnövekedett létszámú hallgatói és oktatói egyre fontosabb szerephez jutottak a politika alakításában (1998).

Fordulat a gazdaságban és az oktatási expanzió jellegében

Az expanzió második hulláma az 1970-től a második évezred kezdetéig terjedő időszakban zajlott, amikor a fejlett országokban a felsőoktatásban tanulók összlétszáma 2-4-szeresére, néhány országban pedig ennél is nagyobb arányban nőtt. Ez azt jelentette, hogy míg a hetvenes évek­ben egy adott korosztálynak mindössze 10-15%-a járt főiskolára, vagy egyetemre, arányuk a kilencvenes évek végére elérte az adott korosztály létszámának 40-50%-át. Az expanzió első hullámától eltérően azon­ban ebben az időszakban az oktatás állami támogatása folyamatosan csökkent. A forráskivonás elsősorban a felsőoktatás vonatkozásában volt tetten érhető, korlátozottabb mértékben azonban az oktatás többi szegmensére is kiterjedt: a 2000-es évek elején számos fejlett országban a nemzeti jövedelem arányában ugyanannyit költöttek oktatásra, mint a hetvenes évek derekán (Polonyi 2001). Az állami szerepvállalás az oktatásban azóta a legtöbb országban tovább csökkent.

Az expanzió és az állami források csökkenése részben az oka, részben a következménye, hogy az oktatás egyre kevésbé tudja teljesíteni korábbi feladatait, a mind anyagi, mind erkölcsi értelemben egyre gyengébb nem­zetállamok pedig nem tudnak gátat szabni a kedvezőtlen folyamatoknak.

Bár naponta hallhatjuk, hogy az oktatás nem felel meg kellőképpen a munkaerőpiac követelményeinek, a globalizált gazdaságban a kép­zettség és az iskolai végzettség egyre kisebb jelentőséggel bír a fog­lalkoztatásban. Az elmúlt évtizedekben a fejlett országokban nemcsak a munkahelyek száma lett jóval kisebb; az ipar, a mezőgazdaság, a közigazgatás leépülése miatt a foglalkozási paletta is összezsugorodott. A kilencvenes évek gazdasági fellendülése a korábbiaktól eltérően nem járt együtt új munkahelyek teremtésével, és nemcsak a munkahelyek, a választható pályák száma is radikálisan csökkent. Brown és Lauder (2003) Spanyolország példáját idézi, ahol a gazdaság 1970 és 1990 között 93%-kal nőtt, miközben a foglalkoztatottság mindössze 2%-kal. Az USA-ban és az Egyesült Királyságban ugyan viszonylag alacsony maradt a munkanélküliek aránya, csakhogy ennek a munkavállalók növekvő kiszolgáltatottsága, alacsony bérek és a részidőben foglalkoztatottak nagy száma volt az ára. Bár a Clinton-éra alatt többet költöttek oktatásra, átképzésre, mindez nem segített, mivel az állások száma folyamatosan csökkent és különösen nem növekedett megfelelő arányban a felsőfokú végzettséget igénylő munkahelyek aránya. Brown és Lauder (2003) adatai szerint az Egyesült Királyságban az egyetemi végzettséget igénylő állások aránya ugyan az elmúlt két évtizedben 10-ről 17%-ra nőtt, csak­hogy ezt jóval felülmúlta a diplomások számának erőteljes növekedése.

A munkahelyek száma amiatt csökkent jelentős mértékben, amit Brown és Lauder a munka „globális aukciójának” nevez (Brown, Lauder és Ashton 2011). A világ munkaerőpiacán állásokért versengők száma a kilencvenes évek óta a duplájára növekedett. A vámhatárok és kereske­delmi korlátok lebontása, a szállítás és kommunikáció kisebb költségei lehetővé tették, hogy a multinacionális korporációk oda vigyék a terme­lésüket, ahol alacsonyak a bérek, nincsenek vagy gyengék a szakszer­vezetek, nincsenek fizetett ünnepek és olcsó a lakhatás. Aronovitz és De Fazio (1997) már a kilencvenes évek végén úgy vélekedtek, hogy a „Nyugat nagy álma a felfelé mobilitásról meghalt, és itt az ideje a szép temetésnek”. A technológiai fejlesztés és a világméretű munkamegosz­tás folytán csökken a szakmai tudás és a képzett dolgozók iránti igény. A kutatók a foglalkozások „szakmátlanításának” (deskilling) nevezik ezt a jelenséget.

A foglalkozási paletta átalakulása, a munka távoli országokba telepí­tése különösen tragikus fejlemény a társadalmi hátrányok elszenvedőire nézve. Évtizedekkel ezelőtt a fejlett országokban a betanított és segéd­munkák jelentették azt a lépcsőfokot, amelynek segítségével az alacsony iskolázottságú réteg beléphetett az ipari társadalom munkaerőpiacára. Ma a fejlett országokban nemcsak jóval ritkább az ilyen jellegű munka, hanem rendkívül rosszul fizetett: a vendégmunkások milliói azért vállal­ják, mert a hazautalt pénz a szegény országokban többet ér, miközben ők maguk gyakran a minimálisra igyekeznek csökkenteni megélhetésük költségeit. A fejlett országokban ma sok százezer vendégmunkás alkalmi és tömegszállásokon él és évente legfeljebb egyszer vagy kétszer jut haza. (A világ egyik leggazdagabb és legdrágább országában, Norvégiá­ban például diszkréten egy Oslo környéki szigeten verik fel sátraikat a nyári idénymunkások, elrejtve a turisták és a középosztály szeme elől.)

Nem vált be az a remény sem, hogy a fejlett országok, mint az Egye­sült Államok vagy az Egyesült Királyság „mágnesországokká” változnak. A kifejezés azt a kétségkívül elitista reményt fejezi ki, hogy csak a nehéz fizikai munka költözik a világ távoli, olcsó munkaerőt kínáló országaiba, a szellemi alkotómunka továbbra is a fejlett régióban marad és felfelé „húzza” a gazdaságot – írja Brown és Lauder (2006). Az angol kormány a kilencvenes évek elején még úgy becsülte, hogy a diplomások aránya 50%-ra is nőhet a foglalkoztatottak körében, ez azonban hiú ábrándnak bizonyult. A rutinizálható szellemi munkát a „globális aukció” során ugyan­úgy a világ más tájaira vitték, mint a bányászatot, vagy a gépipart. Az egyetemet végzettek száma világszerte jelentősen gyarapodott az elmúlt évtizedekben, a kínai, indiai értelmiségiek mind árban, mind tudásban versenytársaivá váltak nyugati társaiknak (Brown és Lauder 2011). Az indiai programozó vagy rendszerszervező évi fizetése mindössze 4-5000 font, míg angol kollégája ugyanezt a munkát 31 000 fontért, a német 46 000 fontért végzi el. A Fülöp-szigeteken, vagy Vietnamban 47 dolgozót tudnak foglalkoztatni egy francia munkavállaló béréért – írja a szerzőpár. A munkáltatóknak ma már nem érdeke, hogy a pénzüket a kedvezőtlen társadalmi helyzetűek kiképzésére és munkába állítására költsék az anyaországban – egyébként az „anyaország” fogalma is megszűnőben van a globális gazdaság feltételei között -, miközben a világ másik szögletében igen kedvező feltételekkel találnak „kész” munkavállalókat. Lauder és Brown arra is rámutat, hogy míg a nemzetállamok korában a technológiai fejlődés valóban „maga után húzta” az ország gazdaságát, ma a „forradalmi” technológiát befogadó városok vagy régiók sem a fejlett, sem a fejlődő országokban nincsenek hatással a lakosság fenn­maradó részének körülményeire. Egyik példájuk az indiai Bangalore, az elektronikai ipar egyik fontos központja, amely az országon belül elszi­getelt enklávé maradt. Maga a város modern, de körülötte változatlan az évszázados szegénység. Ha nem is ilyen drámai, de hasonló helyzet alakult ki az Egyesült Államokban a híres Szilikon-völgyben, ahol a szer­zők adatai szerint a felső 20% jövedelme 1991-1997 között jelentősen nőtt, a legalsó 20%-é viszont 8%-kal csökkent (Brown és Lauder 2003).

A kétezres évek derekán megfigyelt negatív folyamatok a mai válság során még határozottabbá váltak. Ma az Európai Unió egyik legnagyobb problémája az ifjúsági munkanélküliség, amely a periféria komoly gaz­dasági nehézségekkel küzdő országaiban soha nem látott szintet ért el. Az Európai Unió 2012. szeptemberi jelentésében (EU 2012) szerepel, hogy a 15-24 éves korosztálynak csaknem a negyede munkanélküli, arányuk Spanyolországban és Görögországban meghaladja az 50%-ot. Mindenütt növekszik a diplomás munkanélküliség is, illetve egyre gyako­ribbá válik, hogy a fiatal diplomások jóval alacsonyabb szakképzettséget igénylő munkát végeznek – többnyire egy gazdagabb országban -, mint a sajátjuk.

Oktatásevangélium

Miközben adatok sokasága támasztja alá, hogy a tanultság, a magasabb iskolai végzettség a fent idézett feltételek miatt egyre kevésbé járul hozzá az egyének és a közösségek boldogulásához, mindez egyáltalán nem tükröződik a meghatározó kormányközi szervezetek és a kormányok politikájában. Éppen ellenkezőleg. Grubb és Lazerson (2006) amerikai kutatók oktatásevangéliumként emlegetik a világ számos országában lezajlott, az oktatás mindenhatóságát hangoztató kampányt. Bár az isko­laügy kérdésének előtérbe kerülése évtizedekkel ezelőtt valódi kritikákból indult ki, az elmúlt évtizedekben már irracionális reményeket, hamis illúziókat táplált az oktatási reform és expanzió várható hatásaival kap­csolatban. Az oktatásnak a társadalmi problémák megoldásában játszott kulcsszerepét hangsúlyozó megállapítások kiürültek, hitbeli kérdésekké, megkérdőjelezhetetlen jelszavakká silányodtak. Az „evangélium” lénye­gében az egész világot bejárta Ausztráliától Kelet-Ázsiáig.

Grubb és Lazerson az oktatásevangélium előnyei közé sorolja, hogy növelte a tanulás jelentőségét a döntéshozók és a közvélemény szemében, ám a brit kutatókhoz hasonlóan súlyos ellentmondásokra is felhívják a figyelmet. Álláspontjuk szerint az oktatási evangélium szerepet játszott a tanulás szinte minden fajtájának átértékelődésében. A szak­munka tanulása, a tanoncság elvesztette a presztízsét, áthidalhatatlan szakadék keletkezett a szakmatanulás és az „akadémiai” tanulás között. A felsőoktatás felé vezető középiskolákban rendkívüli verseny alakult ki a tanulók között, amelynek lényegében egyetlen célja a felsőoktatásba való bejutás, a tanulás tartalma, a hosszabb távú célok háttérbe szorultak. Az „evangélium” szerepet játszott a felsőoktatás expanziójában is, csakhogy az expanzió nemcsak bővülést, hanem a minőség egyenetlenné válását is jelentette. Világszerte – így az Egyesült Államokban is – különböző szintű és minőségű intézmények jöttek létre, hogy kielégítsék a „diplo­maéhséget”. A legtöbb országban gomba módra szaporodtak a diplo­magyárak a szegényebb réteg kiszolgálására, ezekben azonban jóval alacsonyabb szintű az oktatás, magasabb a lemorzsolódás. A nagyszá­mú, gyakran intenzív távoktatással is foglalkozó intézményben szerzett végzettség valójában nem segít hozzá a jó állások megszerzéséhez.

A Grubb és Lazerson által bírált másik, az „evangéliummal” szorosan összefüggő jelenség az egyre specifikusabb szakok, szakmák széles körű térhódítása, az elméleti, hosszabb távra szóló ismeretek háttérbe szorulása az oktatás magasabb szintjein. Magyarországon is jól ismertek a viták azzal kapcsolatban, hogy valójában milyen jellegű ismeretekre volna szüksége a fiataloknak, mennyire kell a képzésnek a munkaerő­piac igényeihez alkalmazkodnia. Csakhogy nem mindegy, milyen a munkakínálat maga: aktuálisan a szakterületek, ágazatok, munkafajták állandó és gyors változásáról van szó. A szerzőpár érvelése szerint a gyorsan változó munkaerőpiachoz valójában akkor tudnának megfelelően alkalmazkodni a munkába lépők, ha általánosabb szintű, konvertálható tudáshoz jutnának. Csakhogy a munkáltatók nyomása arra kényszeríti az oktatási intézményeket, hogy a pillanatnyi igényeknek tegyenek eleget. A partikuláris tudás nem lesz átvihető a következő munkaterületre: vagyis az „evangélium” állandóan ismétlődő panasza, hogy a munkaerőpiacon nem lehet megfelelő szakképzettségű munkavállalót találni, önmagát gerjesztő probléma. A tanulás-tudás haszonelvű megközelítése – hívja fel a figyelmet Grubb és Lazerson – mindezeken túl azzal a veszéllyel is jár, hogy az oktatás számos egyéb célja – erkölcsi és állampolgári értékek és tudás elsajátítása, a műveltség gyarapítása – háttérbe szorul.

Az oktatásevangélium azért látszik hitelesnek és elfogadhatónak, mert a retorika szintjén teljes összhangban van az oktatás modernizációs felfogásával: nem kétséges, hogy az oktatási expanzió évtizedeken át hatékonyan segítette elő az egyéni és társadalmi felemelkedést. Mégis meglepő, hogy a szakértők és a közvélemény nagy része számára nem vált világossá, hogy a globális gazdaság feltételei között a helyzet meg­változott. Sokan fenntartás nélkül elhitték a nyilvánvaló képtelenséget: a diplomaszerzés lehetőségeinek korlátlan kiterjesztése a tömegek felemelkedését jelenti. Még a szakértők egy jelentős hányada sem volt hajlandó elfogadni a triviális tényt, hogy a felsőoktatás kapuinak szélesre nyitása nem segítheti a bejutókat olyan társadalmi előnyökhöz, mint ame­lyekre évtizedekkel korábban a továbbtanuló 10-15% szert tett. Halsey és munkatársai (1997) idézett írásukban a diplomák inflációjaként említik a jelenséget.¹ Brown meglehetős tömörséggel fogalmazza meg Az esély csapdája című tanulmányában (2003): nem kínálhatjuk fel mindenkinek azt, amivel a győzteseket kecsegtetjük – hiszen akkor mit ér a győzelem? A mindenkit befogadó iskola által nyújtott bizonyítvány valójában nem sokat ér, komoly társadalmi előnyökhöz a szelektív, exkluzív oktatási formák juttatnak. Az oktatásban így kialakult verseny valójában éppen­séggel nem csökkenti, hanem növeli az egyenlőtlenségeket – hívja fel a figyelmet Brown és Lauder (2006). A foglalkozási elit is globalizálódik, tagjai a nemzetközi reputációval rendelkező, főleg angol és amerikai egyetemekről kerülnek ki. Az iskola szelektivitása valójában nem szűnt meg, csak rejtettebbé, áttekinthetetlenebbé változott.

A jelenlegi feltételek között a középosztály „az esély csapdájának” foglya lett (Brown 2006). Hiába válnak egyre kétségesebbé a bizonyít­vány nyújtotta előnyök, az, aki egyáltalán nem szerez diplomát, biztos vesztésre van ítélve: a felsőfokú végzettség alapkövetelmény lett olyan munkakörök sokaságában is, amelyek nem igényelnek különleges kép­zettséget. Aki boldogulni akar, nem tehet mást: megpróbálkozik a felső­oktatással. A „diplomaláz”, a bizonyítványszerzésre irányuló kíméletlen küzdelem jellegzetes következménye az esély csapdájának. Egyebek között ez a háttere a felsőoktatás gyors expanziójának, a magán- és egyházi intézmények szaporodásának: az oktatás szolgáltatás, a diploma pedig üzleti termék lett. Nem meglepő, hogy diákokat egyre kevésbé érdekli a tudás, ténylegesen a „papír” az, ami igazán hasznosítható. Ko­rábban – írja Brown – az oktatás célja az volt, hogy megtanuljuk, hogyan végezzünk el egy meghatározott munkát, ma pedig az, hogy a munkát megszerezzük – függetlenül attól, értünk-e hozzá, vagy nem.

A csapdahelyzetet még fojtogatóbbá teszi, hogy a „fehérgalléros” fog­lalkozás nyújtotta előnyök összezsugorodtak. A globális kapitalizmusban ritkaság a hosszú távra szóló munka. Nemcsak a foglalkozások változtak meg, hanem a munkanélküliség jelentése és tartóssága is. A részleges vagy állandó munkanélküliség, amely korábban csak a nagy világválsá­gok idején volt jellemző, sokak létformája lett. Azok, akik a statisztikában foglalkoztatottként szerepelnek, gyakran csak alkalmi munkát végeznek vagy részmunkaidőben dolgoznak, arányuk az elmúlt 15 évben a fejlett országokban drámaian nőtt. A rugalmas foglalkoztatottság valójában nagyfokú kiszolgáltatottságot jelent, ez azonnal nyilvánvalóvá válik, amikor bármilyen okból lelassul a gazdaság működése. A létbizony­talanság „demokratizálódott”: ma már nemcsak a fizikai munkásokra, alacsony szakképzettségűekre vonatkozik. Még a foglalkozási hierarchia viszonylag magas grádicsait elérők is kénytelenek folyamatosan küzdeni az állásuk megtartásáért. Ezzel függ össze a végtelenbe nyúló mun­kaidő, valamint az, hogy minimálisra csökkent a valamikor különleges privilégiumnak számító szabadidő – fejtegeti idézett munkájában Brown. Álláspontja szerint az elmúlt 30 év jobboldali politikája más tekintetben is jelentősen hozzájárult a korábban a nemzetállamok politikai környe­zetében még kulcsszerepet játszó középosztály eróziójához: az elmúlt évtizedekben a korábbinál jóval nagyobb különbségek alakultak ki a jövedelmekben. 1980-ban a gazdasági vezetők keresete az iskolában tanító pedagógusok jövedelmének 38-szorosa, a gyári munkásokénak 42-szerese volt. 10 évvel később mindkét arány megduplázódott, majd a következő másfél évtizedben (a tanulmány 2004-ben készült) a sokszo­rosára nőtt: 2004-ben ugyanezek az arányok már 500:1, illetve 1200:1. A durva osztálypolitika alaposan átrajzolta az Egyesült Királyság szo­ciális térképét. A tanulás és diploma nyújtotta előnyöknél már jóval na­gyobbak azok, amelyeket a foglalkozási hierarchia magasabb szintjére jutással lehet elérni, a mai globális gazdaságban „a nyertes mindent visz” elve érvényesül (Brown és Lauder 2011). Ilyen feltételek között -hívják fel a figyelmet az idézett szerzők – változott az előnyös társadalmi pozíció átörökítésének stratégiája is. A korábbi évtizedekben ennek egyik leghatékonyabb módja a gyerekek taníttatása volt, ma már azon­ban nem ez a helyzet. Bár az iskolai végzettség bizonyos fajtái továbbra is anyagi és kulturális előnyök forrásai, növekszik az ezzel kapcsolatos kiszámíthatatlanság. A kedvező társadalmi helyzet továbbörökítését ezért ma már nem a jó szakmához, foglalkozáshoz való juttatástól vár­ják a középosztálybeli szülők, hanem – akik tehetik – taníttatás helyett pénzt és vagyont igyekeznek a gyerekeikre hagyni. Ezzel függ össze, hogy mind több országban alakul ki nyomás az örökösödési adók eltör­lésére. A kevésbé tehetőseknek pedig a korábbinál jóval kisebb esélye van a társadalmi felemelkedésre, egyre áthidalhatatlanabb a szakadék a társadalmi csoportok között.

Brownék helyzetelemzését nagymértékben alátámasztotta a 2008-as gazdasági válság, amelynek során sok tízezer magas jövedelmű banki és pénzügyi szakember került az utcára néhány hét alatt. Azzal a véleményükkel is egyet kell értenünk, hogy ez a helyzet nemcsak a felsőoktatásra van hatással, hanem a gyerekek felnevelkedésének egész folyamatára. Ha azt akarjuk, hogy a gyerekeink boldoguljanak az életben, kénytelenek vagyunk kicsi kortól versenyeztetni őket. Szinte pólyás koruktól teljesítménymérések tárgyai, késői húszas éveikben pedig még az iskolapadban ülnek. „Ez a folyamatos ellenőrzés nemigen ad teret a gyerekek kreativitásának, szabadságának vagy egyéni kife­jezésmódjának” – állapítja meg Brown (2003, 393). Az oktatás nyújtotta előnyök csökkenése lecsapódik a diákok motiválatlanságában, az iskolai fegyelem felbomlásában is.

Az a tény, hogy az oktatás már nem teremti meg a társadalmi mobilitás valódi lehetőségeit, nemcsak egyének vagy egyes társadalmi csopor­tok problémája, hanem feszültséget teremt a fejlett országok politikai rendszerei és a demokrácia között – emeli ki Brown és Lauder (2006). Szűkülnek az egyén választási lehetőségei, sérül a modernizáció és a demokrácia egyik legnagyobb vívmányának tekintett meritokrácia elve: a társadalmi előrejutás egyre kevésbé függ az érdemektől, az erőfeszí­téstől és a képességektől, ismételten a vagyon és a családi háttér alakítja a boldogulás útjait.

A politikai és gazdasági elit tagjainak nyilvánvalóan nem érdekük, hogy szembeszálljanak a demokrácia nemzeti és a globális intézményekben is észlelhető deficitjével, a fejlett világban is egyre inkább jelen lévő szegénységgel, az erősödő egyenlőtlenséggel. Többek között ebből fakad az oktatási evangélium vonzereje: pártolói úgy állítják be, mintha a növekvő társadalmi igazságtalanság és nyomor megszüntethető len­ne, ha „javulna az oktatás színvonala”. Az oktatás azonban a társadalmi feltételekbe ágyazott: nincs a földön olyan iskolarendszer, amely képes volna ellensúlyozni a társadalmi különbségeket folyamatosan növelő gazdasági folyamatokat. Az oktatás permanens válsága pedig valójában annak köszönhető, hogy az iskolával szemben támasztott elvárások tel­jesíthetetlenek, irreális társadalomképen és az oktatás lehetőségeinek tendenciózusan eltúlzott elképzelésén alapulnak.

Az OECD és az oktatás

Az oktatás helyzetét meghatározó lényeges körülmények közé tarto­zik, hogy a fontosabb kérdésekben mind a helyzetértékelés, mind a döntéshozatal kikerült a valósággal kapcsolatot tartó, a választók által elszámoltatható politikusok hatóköréből. A nagy pénzügyi szervezetek, az IMF vagy a Világbank uniformizált gazdasági reformjait – amelyek nemegyszer az azokat alkalmazó országok helyzetének romlásához ve­zettek – gyakran érték bírálatok. Jóval kevésbé kritikus (és nem is igazán tájékozott) a közvélemény azzal kapcsolatban, hogy a világ számos or­szágának oktatásügyét egy IGO (intergovernmental organization, vagyis kormányok feletti szervezet), az OECD vezényli, részben közvetlenül, részben azáltal, hogy jelentős hatást gyakorol az Európai Unióra és az ENSZ oktatással foglalkozó grémiumaira is.

Arról is kevesen tudnak, hogy valójában mi ez a szervezet. A betűszó jelentése nem sokat mond: Organization for Economic Cooperation and Development, azaz Szervezet a Gazdasági Együttműködésért és a Fejlődésért. A honlapon található hitvallás szerint az OECD az embe­riség üdvén munkálkodó, független, a vitákat bátorító, a konvencionális igazságokat kétségbe vonó szervezet. Némi gyanút ébreszthet, hogy az „emberiség üdve” túlságosan is elvont fogalom; a valóságban legfeljebb egy felsőbbrendű lénytől várható el, hogy önzetlenül tevékenykedjen ilyen magasztos cél érdekében. Rizv és Lingard ausztrál kutatóknak az OECD-ről írott tanulmánya (2006) éppen az OECD „hibrid” szerepére hívja fel a figyelmet: nem lehet pontosan tudni, hogy ez a szervezet tulajdonképpen „think tank”, politikacsináló fórum, kutatóintézet vagy mindegyik ezek közül. Az OECD egy 1961-ben a Nyugat-Európa gazdasági újjáépítését elősegítő Marshall-terv végrehajtását ellenőrző, az USA által működte­tett szervezetből, az OEEC-ből (Organization for European Economic Cooperation) jött létre. Ma is jelentős benne az amerikai befolyás, költ­ségvetésének 25%-át az USA kormánya biztosítja. A kilencvenes évekig a szervezeten belül gyakran dúltak viták a szociális intézményrendszer működését fontosnak tartó európai országok és az USA szakértői között. Ám az elmúlt évtizedben – írja idézett tanulmányában Rizv és Lingard -az OECD büszke, „vitafórumként” való önmeghatározása egyre kevésbé fedi a valóságot. Az OECD politikai állásfoglalásai határozottan az USA neoliberális modellje felé mozdultak el.

Az, ahogyan az OECD mind nagyobb befolyásra tart igényt az egyes államok oktatáspolitikájában, világosan jelzi a szervezet működésében bekövetkezett elvi fordulatot – hangsúlyozzák a szerzők. 2002 előtt nem foglalkoztak kiemelten az oktatás kérdéseivel, és ha igen, akkor jóval komplexebb szempontok alapján, figyelembe véve az államok sajá­tosságait. Az oktatási igazgatóság csak 2002-ben jött létre. Az OECD szakértői ekkor csatlakoztak az oktatási evangéliumhoz, kijelentve, hogy „a társadalom legfontosabb beruházása a népesség oktatása”, valamint deklarálták, hogy részt kívánnak venni a nemzetközi mérések lebonyo­lításában és a nemzeti oktatáspolitikák alakításában – olvashatjuk Rizv és Lingard idézett tanulmányában (2006).

Az OECD „konszenzusépítést”, „társas nyomást” és egyéb marke­tingeszközöket alkalmaz annak érdekében, hogy álláspontját elfogad­tassa a tagországokkal, és ebben jelentős sikereket ért el. Meglepő módon a befolyása annak ellenére nőtt meg az elmúlt évtizedben, hogy sem anyagi, sem törvényi eszközökkel nem rendelkezik. A már idézett kapcsolatrendszeren túl az oktatással kapcsolatos jelentések, valamint a globálisan alkalmazott PISA-projekt segítségével gyakorol jelentős befolyást a világ oktatásügyére. Hitelét azzal is igyekszik alátámasztani, hogy elemzései a szakértők szerint „objektív tényeken”: felméréseken és adatokon alapulnak. Csakhogy ez az állítás agyaglábakon áll. A társa­dalmi problémák vizsgálata sohasem vezet el cáfolhatatlan „tényekhez”. Már a kérdések megfogalmazása is meghatározott ideológiák mentén történik; ugyanez vonatkozik a módszertanra, de különösképp az interp­retációra. Nézzük például az OECD talán legnagyobb hatású akcióját, a PISA-felmérést: hogyan is állunk a tényekkel? A minden országban ugyanazt a feladatcsoportot alkalmazó vizsgálat szükségképpen abból indul ki, hogy a feladatmegoldó képesség bizonyos fajtái függetlenek a kultúrától, tehát univerzálisak. Csakhogy az intelligenciamérések több mint százéves története ennek éppen az ellenkezőjét igazolta. A PISA­–felmérések másik fontos ideológiai előfeltevése, hogy a világ országaiban működő oktatási rendszerek működése egyetlenegy adatfajta, a diákok meghatározott területeken nyújtott teljesítménye alapján összemérhető – ez is több vonatkozásban kétséges és vitatható. Az „objektív tényekre” való hivatkozás valójában kirekeszti a diskurzusból az előfeltevések és ideológiai elkötelezettségek vizsgálatát, egyáltalán: a vita lehetőségét.

A megállíthatatlanul burjánzó egyéb teljesítménymérések egyolda­lúságára és kockázataira már sokan felhívták a figyelmet – külföldön. Magyarországon lényegében nincs visszhangja a tesztelést világszerte kísérő – igaz, a kormányokra csekély hatást gyakorló – bírálatoknak. A PISA-felmérés több országban, például Németországban igen heves vitákat gerjesztett, ezeknek azonban nemhogy visszhangja nem volt itthon, de a közönség nem is szerzett róluk tudomást. Holott ilyen fontos kérdésben ugyancsak a demokratikus minimumfeltételek közé tartozna az ellenvélemények és kétségek ismerete, sőt mérlegelése. A tájékozó­dásra megvan a lehetőség: Joachim Wuttke, német kutató igen alapos bibliográfiát állított össze a PISA (PISA and Co) és általában a tesztelés angol és német nyelvű kritikai irodalmából (2013). A listába szedett szép számú szakember többek között arra hívja fel a figyelmet, hogy a teszt­gyártás hatalmas és igen jövedelmező iparág lett, haszonélvezői pedig megfelelő gazdasági és politikai befolyással bírnak a kormányokra annak érdekében, hogy sem a tesztelés mint módszer, sem maguk a tesztek ne legyenek bírálatok tárgyai (Sachs 1999; Salzmann és Lowell 2008).

Az OECD különféle tevékenységei egyértelműen arra irányulnak, hogy a szervezet a nemzetállamokon felülemelkedve maga jelölje ki az oktatás általános céljait és az oktatáspolitika kereteit. Rizv és Lingard arra hívja fel a figyelmet, hogy az OECD szakértői több csatornán is szorgalmazzák a minél szélesebb körű privatizációt az oktatáson belül. Miközben számos ponton bírálható a Fidesz-kormány felemás iskolaállamosítási politikája, arra is érdemes felfigyelni, hogy a „helyi igények fontossága”, az „intéz­ményi autonómia” hangsúlyozása az OECD részéről gyakran csupán előkészítője a sugalmazásnak, hogy a magántulajdon a legmegfelelőbb forma az intézmények működtetésére – olvashatjuk az idézett szerzőpár tanulmányában. Az oktatási intézményeknek az OECD által sugalmazott privatizációját többféle módon lehet elérni: a tulajdonjog átadásával, vagy úgy is, hogy a magánintézmények állami támogatását növelik – ahogy ez az Egyesült Államokban történik, amikor az állami iskolákat úgynevezett charter-iskolákká alakítják át. ²

Bár a hazai közvéleményt az ellenkezőjéről igyekeztek meggyőzni, a szülői befolyásnak az OECD által szintén erősen szorgalmazott növelése is a magánosítás irányában mozdítja el az intézményeket. Ha az iskolák növekvő mértékben függnek a szülőktől, akkor elsősorban a család tehe-tőssége alakítja a gyerekek előmenetelét, nem pedig az ő képességeik és erőfeszítéseik – hívja fel a figyelmet Brown (1997).

Ami a felnőttek oktatását, az egész életen át tartó tanulást illeti, Rizv és Lingard idézett tanulmányában kiemeli, hogy a tanulásnak az OECD által támogatott célja kizárólag a munkaerőpiac, a gazdaság közvetlen szolgálata, szóba sem kerülnek más értékek, mint az egyenlőtlenségek csökkentése vagy a műveltség terjesztése. Másrészt az élethosszig tartó tanulás, a munkaerőpiachoz való feltétel nélküli alkalmazkodás az OECD filozófiája alapján az egyének kötelessége és felelőssége, ők viselik a költségeket is – tetemes hasznot hajtva a szintén egyre koncentráltabban működő képzés és továbbképzés piacának.

Az oktatás mint piaci szolgáltatás

A magyar miniszterelnök, Orbán Viktor víziója az önfenntartó felsőoktatás­ról valójában az OECD imént idézett álláspontjára rímel, amely az egyének ügyévé kívánja tenni a tanulást, és teljességgel figyelmen kívül hagyja a „tanult emberfők” képzéséhez fűződő közösségi érdekeket. Az állami források apadása a felsőoktatás finanszírozásában kedvező lehetőséget kínál az üzleti világ számára, hogy a befolyását kiterjessze erre a területre is. G. Roosevelt (2006) arra hívja fel a figyelmet, hogy a multinacionális vál­lalatok, pénzügyi támogatásuk révén, mind jelentősebb befolyásra tesznek szert a hagyományos amerikai elit egyetemeken, mint a Harvard, a Berke­ley, vagy a Brown. A lakosság nem is sejti, hogy a gazdasági nagyvállalatok intenzíven alakítják az egyetemi kutatóintézetek munkáját, az egyetem vezetésében részt vevő gazdasági bizottság révén képesek beültetni a saját embereiket – írja a szerző. Mindennek az a következménye, hogy az oktatás egyre inkább a korporációs érdekek kiszolgálójává válik, sérül a kutatási szabadság, és tág tere nyílik az eredmények manipulálásának. Az utóbbi a közelmúltban többek között a gyógyszeripar környékén oko­zott hangos (ám korlátozott eredménnyel járó) botrányokat. Az USA-beli kutatók aggodalommal szemlélik, hogy az egyetemekről eltűnt a korábban jellemző társadalomkritikai hangnem, az oktatásban egyre nagyobb teret nyer a piaci fundamentalizmus értékeinek kizárólagossága. Az egyetemi vezetők pedig mindinkább úgy viselkednek, mint a vállalatvezetők, a profit lényegesen fontosabb a számukra, mint a színvonal.

A felsőoktatás az Egyesült Államokban (is) jól fizető üzletté változott: az elmúlt évtizedben egyre több magánfőiskola nyílt. Az oktatásnak ez volt az egyetlen olyan szektora, amely az elmúlt években bővült – írja Roosevelt idézett tanulmányában (2006). Megállapításai alátámasztják Grubb és Lazerson aggodalmát: a magánfőiskolák vállalásuk szerint nem tudást nyújtanak, hanem a „karrierre készítenek fel”: folyamato­san tartják a kapcsolatot a foglalkoztatókkal, és az ő szájuk íze szerint alakítják a tantervet. A for-profit főiskolák az USA-ban olcsóbbak, mint a non-profit alapon működők, mivel „megtakarítják” az állandó tanárok fizetését, a könyvtárt, a kollégiumot és a sportpályát. A költségek csök­kenthetők a tanterv egyszerűsítésével és a távoktatás megszervezésével is, amely több szakértő véleménye szerint elsősorban profitszerzésre, és nem a tudás szerzésére alkalmas. A közismereti tárgyak oktatására sajátos módszereket találnak, például a Roosevelt által példaként em­lített Phoenixi Egyetem filozófiakurzusán a hallgatók hangfelvételek és néhány külső előadás segítségével ismerkednek a gondolkodástörténet nagyjaival, anélkül, hogy egyetlen sort is olvasnának a neves filozófusok műveiből. Mind kevesebb hallgató foglalkozik humán tudományokkal, irodalommal, idegen nyelvekkel, helyüket az üzleti és az informatikai tanulmányok foglalják el.

Igen jó üzletté változott a felsőoktatás értékesítése a globális piacon is, amelyből különösen az angol nyelvű országok profitálnak. A www. szemeszter 2010-es írásában szereplő adat szerint például a 22 millió lakosú Ausztráliában az 1 millió egyetemi hallgató egynegyede volt kül­földi, teljes tandíjat fizető hallgató. Arányuk 1992-ben még csak 9% volt. Szingapúrban is évente 10-20%-kal nő a kínai diákok száma.

A piac a közoktatásban

Úgy tűnhet, hogy a piaci mechanizmusok térhódítása elsősorban a felsőoktatásra vonatkozik, de egyáltalán nem ez a helyzet. Az egyik kulcsfogalom az iskolák elszámoltathatósága, amely a „hozzáadott érték” segítségével történik. A módszer látszólag tökéletesen tudományos: a hozzáadott érték az iskolába járó tanulók tesztekben nyújtott teljesít­ményének javulása. Okkal gyanítható, hogy egy iskola működésének megítélése nem történhet egy szintén sok módszertani kérdést felvető mennyiségi mérték alapján, de nézzük meg, hogyan működik mindez a gyakorlatban.

G. W. Bush „no child left behind”, a szakirodalomban NCLB gyanánt emlegetett programja az álságos retorika kiváló példája. Steinberg és Kincheloe, a gazdasági korporációk hatalmának kemény bírálói arra hívják fel a figyelmet, hogy a látszólag a társadalmi egyenlőség ér­dekében megvalósított iskolareform valójában nem a szegényebbek felzárkóztatását, hanem az állami iskolarendszer meggyengítését, a rejtett privatizációt szolgálja (2006). A konzervatív Heritage Alapítvány és Karl Rove, Bush tanácsadója által támogatott program az iskolák értékelésénél pontosan ezt, a „hozzáadott értéket” tekinti alapnak. Ez a kritérium azonban homályos, értelmezhetetlen és számtalan visszaélésre ad alkalmat. A tesztvizsgálatok, mint a PISA kapcsán már utaltam rá, sok módszertani kérdést vetnek fel. Nincs pontos tudományos kritériuma, hogy milyen téren mennyit kell fejlődnie egy gyereknek, és az is nyilván­való, hogy a hátrányos helyzetű, szegény környezetben élő gyerekek teljesítménye általában kevésbé és lassabban javul, mint a középosztály jómódú gyerekeié. Nem meglepő, hogy Steinberg és Kincheloe adatai szerint az iskolák háromnegyede nem tudott megfelelni az így kialakított kritériumoknak. Csakhogy azokat az iskolákat, amelyek tartósan nem tel­jesítik a feltételeket, bezárják, a helyükön pedig magániskolák létesülnek. Ez utóbbiak hasonló politikát folytatnak, mint a magánfőiskolák: megha­tározott időre szerződnek a tanárokkal, nem engedik, hogy az intézmé­nyekben szakszervezet működjön, ingyenes túlórákat követelnek stb., így a költségeiket lényegesen csökkenteni tudják. A Heritage Alapítvány által nyilvánosságra hozott állásfoglalás szerint (No Excuses: Lessons from 21 High Performing, High Poverty Schools – Nincs felmentés: 21 magasan teljesítő, nagyon szegény iskola üzenete) nem a szegénység hátráltatja a gyerekeket az iskolai tanulásban. A tanulmány a hátrányos helyzetűekre hárítja a felelősséget az őket sújtó nehézségekért, állást foglal amellett, hogy az alacsony jövedelem oka elsősorban a szegények erkölcsi és intellektuális gyengesége. Lubiensky és munkatársai (2008) kutatási eredményei azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy az állami és a privát iskolákba járó gyerekek teljesítményében kimutatható különbség a szociális különbségeknek tulajdonítható. Az állami iskolákba jóval több olyan gyerek jár, akik hátránnyal indulnak, mivel szegény sorsú etnikai ki­sebbséghez tartoznak vagy a családban nem angolul beszélnek. Berliner (2006), aki három átfogó kutatásban vett részt az iskolai eredményesség­gel kapcsolatban, adatok sorával támasztja alá, hogy a szegénységben élő gyerekek iskolai teljesítménye statisztikai léptékben nem javul, amíg nem válik kedvezőbbé a családjuk anyagi helyzete.

Az amerikai pedagógusokat és szervezeteiket elkeseredéssel tölti el, hogy a charter-iskolák száma megállíthatatlanul nő, van, ahol már az intézmények 30%-a ilyen alapon működik. Csalódással vették tudomásul, hogy Obama adminisztrációja teljes mértékben támogatja a Bush és szakértői által formált oktatáspolitikát. Bár a magániskolák védelmezői a piac – már a gazdaságban is demagógiának bizonyult – szabályozó ere­jére hivatkoznak, a valóságban a korporatív hatalom azon törekvéséről van szó, hogy az oktatásra fordított állami költségvetés mind nagyobb részét csatornázza át saját intézményrendszerébe: a magánosított isko­lák az államiakhoz hasonlóan megkapják az egy-egy tanulóra fordítható állami támogatást. Az államnak azért érdeke az iskolák magánosítása, mert a magánintézmények nem elszámoltathatók, jóval kevésbé ellen­őrizhetők, így az oktatással kapcsolatos felelősség áthárítható. Ezenkívül a magánosítás gyengíti a munkavállalók érdekeit a hatalommal szemben képviselő szakmai szervezeteket.

Összegzés

Az oktatás, a gazdaság és a globalizáció összefüggéseivel foglalkozó kritikai irodalom megismerése arról győz meg, hogy a mai körülmények között a közoktatás nem működhet úgy, mint a modernizáció korábbi idő­szakaiban, a nemzetállamok korában. Sajnálatos volna ugyanakkor, ha bárki arra a következtetésre jutna, hogy a közoktatás részleges, vagy tel­jes „elhagyása” lenne a megoldás. Ez utóbbi egyébként sajnálatosan fe­nyegető veszély, a tanulmányban vázlatosan ismertetett körülmények egy lehetséges következménye: a neoliberális vagy neokonzervatív tábor – a globális korporációk szószólói – minden fronton támadják az állam által fenntartott közintézményeket, „az adófizetők pénzének pazaralásáról”, a hátrányos helyzetű gyerekek született intellektuális deficitjéről beszélnek. Ugyanakkor az iskola és a közoktatás jelen válsága kapcsán felerősödtek azok a hangok is, amelyek az egyén szabadságának korlátozását látják az állam által fenntartott oktatásban. A megfelelő történelmi optikával és társadalomismerettel rendelkezők számára azonban nyilvánvaló, hogy az állam által működtetett oktatási rendszerek további gyengülése vagy felszámolása a még nagyobb egyenlőtlenségek és az egyén kiszolgálta­tottságának mérhetetlen növekedése előtt nyitná meg az utat.

Ahhoz azonban, hogy az állami oktatás léte igazolható legyen a vá­lasztópolgárok és a döntéshozók szemében, arra volna szükség, hogy a fennálló társadalmi körülmények kontextusában gondoljuk végig az iskola, a tanulás és valamennyi hozzá kapcsolódó kérdés értelmes megoldását. A kritikai irodalom arra is figyelmeztet, hogy mindez nem történhet globális keretben: az iskolának az adott társadalom feltételeihez kell igazodnia.

Jegyzetek

¹ A hazai kutatók közül Polonyi István is több munkájában említi a diplomák leértékelődésének kockázatát, de nem utal a jelenség globális voltára.

² A „charter-iskola” lényege, hogy az intézmény működtetésére a helyi hatóságok magántulajdonossal kötnek szerződést, amelybe belefoglalják, hogy a tanulók teljesítményének egy adott időhatáron belül (általában 3-5 év) javulnia kell. Ezek az iskolák kikerülnek az állami szabályozás alól, és nem kötelezőek a számukra a pedagógusok foglalkoztatásával, bérezésével kapcsolatos, az érdekvédelmi szervezetekkel való egyezség alapján kötött keretek betartása sem.

Hivatkozott irodalom

Aronovitz, S. – DeFazio, W. 1997: The New Knowledge Work. In A. H. Halsey – H. Lauder – P. Brown, – A. Stuart Wells (eds.): Education Culture, Economy and Socety. Oxford, Oxford University Press

Berliner, D. 2006: Our Impoverished View of Educational Research. Teachers College Record. Volume 108, Number 6, June 2006, 949-995.

Blanchflower D. G. – Freeman, R. B. (eds.) 2000: Youth Employment and Joblessness in Advanced Countries. Chicago, The Univ. Of Chicago Press

Brown, P. 2003: The Opportunity Trap. Education and Employment in a Global Economy. School of Social Sciences. Working Paper Series, 32., Cardiff University

Brown, P. – Lauder, H. 2003: Globalization and Knowledge Economy. Some Observations on Recent Trends in Employment, Education and Labour Market. School of Social Sciences. Working Paper Series, 43. Cardiff University

Brown, P. – Lauder, H. 2006: Globalization, Knowledge and the Myth of the Mag-net Economy. In Lauder H. – Brown, P. – Dillabough, J. – Halsey, A. H. (eds.): Education, Globalization and Social Change. London, Oxford University Press, 317-340.

Brown, P., Lauder, H., Ashton, D. 2011: The GlobalAuction: The Broken Promises of Education, Jobs and Incomes. Oxford University Press

Hobsbawm, E. 1998: A szélsőségek kora. A rövid huszadik század története. Budapest, Pannonica Kiadó

Grubb, W. N. – Lazerson, M. 2006: The Globalization of Rhetoric and Practice: The Education Gospel and Vocationalism. In Lauder H. – Brown, P. – Dillabough, J. – Halsey, A. H. (eds.): Education, Globalization and Social Change. Oxford University Press, 298-308.

Halsey, A. H. – Lauder, H. – Brown, P. – Stuart Wells, A. 1997: The Transformation of Education and Society: An introduction. In Halsey, A. H. – Lauder, H. – Brown, P. – Stuart Wells, A.: Education Culture, Economy and Socety. Oxford University Press.

Polonyi I. 2000: Egyre többet, egyre kevesebbért? Educatio, 1. sz.

Rizvi, F. – Lingard, B. 2006: Globalization and the Changing Nature of OECD's Educational Work. In Lauder H. – Brown, P. – Dillabough, J. – Halsey, A. H. (eds.): Education, Globalization and Social Change. Oxford University Press, 247-261.

Roosevelt, G. 2006: The Triumph of the Market and Decline of Liberal Education: Implications for Civic Life. Metropolitan College of New York. The Teachers College Record Volume 108, Number 7, July 2006, 1404-1423.

EU 2012: http://ec.europa.eu/magyarorszag/press_room/press_ releases/20120910_eu_ifjusag_hu.htm

Sacks, P. 2000: Standardized minds. The high price of America's testing culture and what we can do to change it. Cambridge, Mass. Perseus Publishing

Salzmann, H. – Lowell, M. 2008: Making the grade. Nature, 453, 28-30.

Steinberg, S. – Kincheloe, J. 2006: What You Don't Know about Schools. New York, Palgrave Press

Thrupp, M. – Hursh, D. 2006: The Limits of a Managerial School Reform. The Case of Target -Setting in England and in the USA. In Lauder H. – Brown, P. – Dillabough, J. – Halsey, A. H. (eds.): Education, Globalization and Social Change. Oxford University Press, 642-653.

Wuttke, J. Pisa and Co. A critical bibliography.

http://www.messen-und-deuten.de/pisa/biblio.htm

http://www.szemeszter.hu/?at=egycikk&HirID=716

(Készült az OTKA 75295 sz. pályázati forrás támogatásával.)

Ráadásul ebben a szakmában vidékről szinte lehetetlen érvényesülni, vagyis a ceglédi Hartyányi Norbert fotóesszéit nézve jó, ha tudjuk: nem­csak a kamerája előtt állók, de a keresőbe betekintő alkotó sem a nyertes kedvezményezettek között van. Még akkor sem, ha persze a hátrányok nem mérendők és mérhetők is össze. Hartyányi, akár többen mások nemzedéktársai közül, a szívének kedves fotográfiát jórészben saját kedvtelésre és saját zsebre készíti. Mondhatjuk erre, hogy így legalább élhet a teljes szabadsággal. De inkább olyasféle szabadság ez, amit egy idősebb pályatársa, egyébként a magyar fotóművészet egyik legeredetibb művésze talált mondani – kicsavarva a közkeletűen képmutató kifejezést a munkanélkülire -: ő szabadon fuldokló művész.

Mindez érdekes, de mit sem számítana, ha Hartyányi Norbert nem volna tehetséges. Ha a képei nem hökkentenének meg minket. Soro­zataira a visszafogottság és valamiféle rezignált szomorúság jellemző. Készített esszét a vidéki fiatalok szórakozásairól, arról a sivár ürességről, ami az élményt jelenti a hétvégeken a mai fiatalság jó részének életében. Megmutatta a Margitszigetet, egyre gyorsabban pusztuló fővárosunk csüggesztő „zöld ékkövét", s el merte vállalni, hogy fölkeresi az elfelejtett embereket, az elme-szociális otthonokban tengődő fogyatékos ember­társainkat. Megnézni mindennapjaikat, megérteni a másságuk mikéntjét. S ami a legnehezebb, rávenni a világ nagyobbik felét, hogy legalább egyszer nézzen bele ezekbe az arcokba.

Fogyatékosok, szegények, betegek, öregek – legföljebb mint a többség karitatív gesztusainak elszenvedői jelennek meg a modern médiában, ha megjelennek egyáltalán. Hartyányi a maguk nyers létezésében állítja elénk őket. Képi esszéje kísérőszövegében azt írja, hogy szerinte a csaknem 60 ezer fogyatékos és autista ember helye nem elzárt szociá­lis rezervátumokban, hanem a „normális" világban volna. „Sérült lehet a felfogóképességük, az érzékelésük, a gondolkodásuk, a beszédjük, a memóriájuk. Másképp nyilvánítják ki az akaratukat, érzéseiket és a fantáziájuk is nagyon sajátos. De éreznek, gondolkodnak, és kommuni­kálnak!" – írja. Fogadj el című fotóesszéje, amelyikből lapunk képanyagát válogattuk, a 2000-es évek közepén készült.

A művön túli, külsődleges kérdés, de kérdés, hogy a mai mediatizált világban ki olvas el egy ilyen terjedelmű munkát? Hogyan lehet gondo­latilag átfogni 1.857.000 karaktert (46,5 szerzői ívet, 632 sűrűn szedett oldalt) kitevő anyagot? Azt gondoljuk, koncentráltabb kifejtésben, az SZTM-ra való intenzívebb szelektálással, azaz kevesebb anyag mozga­tásával „a kevesebb több lehetett volna". Bármilyen érdekesek és értéke­sek a rizikó-, a kontroll- és a hálózati társadalomról, vagy az értelmiség sajátosságairól szóló leírások és elemzések, csak áttételesen, közvetve állnak kapcsolatban a SZTM feszesebben vett problematikáival. Az értelmiség ugyan nemcsak szakértelmiségit jelent, amely a részmunka – társadalmi összmunka megosztásában, egy-egy részterület magasan képzett specialistájaként definiálódik, hanem olyan transzkontextuális tudástípust is, amelyet csak valóban kifejlett személyiségű egyedek hor­dozhatnak – véleményünk szerint (is).¹ A SZTM-ben viszont nemcsak a szellemi és a fizikai munkamegosztásnak, hanem az előbbi dualizmusnak a meghaladása is szükséges (en principe erre is szükség lenne). Hogy egy ilyen helyzet hogyan írható le és érhető el, ezt tekintjük a feszesebb problematikának, amely nem feltétlenül igényli a közelmúlt vagy a jelen értelmiségszociológiai magyarázatainak bemutatását. Hozzátéve: Marx racionális történelemfilozófiai hipotézisének, a munka, a mindenféle munka közvetítetlen, azaz nem áruviszonyok által szervezett társadalmi­ságának és vele az emberi személyiségnek, tehát egyben a nemnek a ki­bontakoztatása ma is érvényes probléma. A szerzőpáros feltétlen érdeme és progresszív törekvése, hogy mindezt sajátos, újszerű értelmezésben napirenden tartja, mégpedig egy oly korban és országban, ahol és amikor a közvélemény jó része számára a kommunizmusból („a mi van a tőkén túl?" – á la Mészáros István ésszerűen felvethető kérdéséből) sikeresen szitokszót csináltak a burzsoázia ideológiai államapparátusai. (Miközben e dicső rendszer honi változata kevesebb mint negyedszázad alatt négy­milliós szegénységet, benne másfél milliós mélyszegénységet produkált, a közjavak radikális lepusztítása – és kevesek oligarchikus gazdagsága mellett). Szerencsénkre a társadalomtudomány még nem vált teljesen a közvéleményt előállító kultúripar szolgálójává, s az Eszmélet alapító szerkesztői ennyiben szabadon mozoghatnak tárgyuk kifejtésében.

Nem kívánunk teljes keresztmetszetet adni a gazdag problematikáról – ez egyébként kitűnően áttekinthető a hasznos tartalomjegyzékből -, ellenben megpróbálunk kedvet csinálni az általunk centrálisnak tekintett SZTM-értelmezésről. Éppen mert vonzó a szerzőpár programja: „mivel magyarázhatjuk mai világunknak a korábbiaktól eltérő sajátosságait" és a „mi felé haladunk?" kérdéseire adható egyik válaszlehetőségként kínálják fel a „szellemi termelési mód" fogalmát. Igaz, nagyon átfogó, bemérhetetlen időtávlatban teszik ezt, ami meg is könnyíti számukra, hogy kritikailag elhatárolódjanak az általuk politikai marxistának neve­zett felfogástól, amely a tőkés társadalom politikai cselekvéssel történő átalakíthatóságára helyezte a hangsúlyt. Ha a szerzőpáros törekvéseit akarja az ember pozícionálni, akkor azt lehet erről mondani – s e mögött a kapitalizmus transz­cendálódá­sának/­transz­cendálá­sának persze nagyon reális problémái feszülnek -, hogy se valamilyen spontán összeomlás, se a spontán vagy tudatos forradalmiság nem igazán segíthet, mert a fő folyamat a termelőerők forradalmaként a spontán belenövése Szellemi Termelési Módba („a kapitalizmus új társadalmi paradigmával való felváltása alapvetően nem a politikai szférában dől el, hanem azokban – az azóta is zajló – hétköznapi küzdelmekben, amelyekben a szellemi termelés logikája teret hódít el a tőkelogikától" – írják. Ezzel megszüntetik a kétségtelenül gyakran fellépő feszültséget a marxi alapozású társa­dalomelemzés magas szintű tudományossága és a mozgalmi-politikai cselekvés kettőssége között. Továbbá bevallottan az SZTM elmélete leg­gyengébb pontjának – kétségkívül – annak hipotetikus jellegét tekintik). Ha viszont egy ilyen steril tudományos állásponton vagyunk, akkor nem sok szót érdemes vesztegetni, mondjuk, „Az államszocializmus" fejezet problémájára, hiszen azt igencsak kevesen gondolhatták, hogy a viszony­lagos elmaradottság talaján, az Elbától keletre létrejött és 1989/91-ben megdöntött kísérletek esetében igazi relevanciája lehetett volna bárminő SZTM-nak. A szerzőpáros tőlünk eltérően, kevésbé megértően viszonyul e kísérletekhez a 7. fejezetben, viszont hajlik arra, hogy sok-sok önhiba gátolta az államszocializmust lehetséges belső potenciáljának, a SZTM-nak a kibontakoztatásában.

Klasszikusokra kiterjedő műveltségük, hasznosított formaelméleti tudá­suk és a modern szociológiai témák együttes kezelése nagy irodalomis­meretet mutat – ugyanakkor igencsak témában jártas olvasót feltételez, aki képes megbirkózni a hatalmas, hömpölygő gondolatáramlatokkal, vizsgálódásokkal, érvelésekkel, levezetésekkel. Egyetértően emeljük ki, hogy olyan, a marxi elmélet humanista vonalát képviselő interpretációról van szó, amely nem húz episztemológiai cezurát a fiatal és az érett, a filozófus és a közgazdász Marx közé, hanem a nembeli lényegnek a klasszikus német filozófiában fogant és a szerzőknél is etalonként szolgáló axiómáját alkalmazza. Bármilyen fejlett munkamegosztás és funkcionális differenciálódás mellett – lett légyen szó a XIX. vagy a XXI. századiról – a „dolgok és összefüggéseik végső mértéke az ember" ma­radt. Ahogy Marx az volt, a szerzőpáros is humanista elkötelezettségű.

No, de lássunk neki ígéretünk teljesítésének: miből tevődik és tevődhet össze a szellemi termelési mód, és mi minden jelent „szellemi termelést"? Ezt a XIX-XX. századi fejlődés vonásaiból lehet levezetni. Áttekintően összefoglalva: „a relatív értéktöbblet szerepének megnövekedése az ab­szolút értéktöbblettel szemben, az innováció szerepének felértékelődése, a szellemi munka szerepének megnövekedése a fizikai munkával szem­ben, (ami nemcsak az értelmiség aránynövekedését jelenti, de a szellemi mozzanatok növekedését is a fizikai munkavégzés folyamatában). A szellemi termelőmód ezen mozzanatai akkor kerülnek abba a helyzetbe, hogy többé ne a tőkés termelési mód fennmaradását segítsék, hanem a szellemi termelés sajátos szemléletmódját változtassák egy új formáció alapjává, amikor az állandó technikai innováció és az ezzel járó állandó fejlődés – a tőkés társadalomnak kezdetektől felhasznált sajátossága – átterjed a társadalom szerkezetéhez való innovatív viszonyra is, vagyis amikor a szellemi termelők magát a társadalmi formát kezdik termelni"² . Ezt a néhány sort, minden egyes összefoglaló tételét illetően, hosszas elemzések követik, fejezetként vagy résztémákként.

Marx és Engels gondolatmenetei azt sugallják, hogy a „szabadság birodalma" (= kommunizmus mint az emberiség előtörténetével szem­beni igaz története), amelyet az osztálytársadalmak meghaladójaként feltételeznek: lényegében a szellemi termelési mód társadalma. Csak­hogy a marxi elmélet félrecsúszott ott és akkor, amikor az új termelési módot hordozó osztály alanyának nem a szellemi termelőket, hanem a kapitalizmussal szemben okkal-joggal szerveződő, de az új termelési mód immanens tendenciáit nem hordozó és némiképp idealizált mun­kásosztályt tette meg. A tőke alapvető szempontja, a profitorientáció a kapitalizmusban társadalomalkotó elvvé vált, ami a szellemi termelést egyszerre ösztönzi és akadályozza; a tőke – mint új uralkodó erő – szá­mára a szellemi termelés eszközzé válik, a szellemi termelés pedig a maga társadalomalakító energiáit (és sajátos termelőmódját) most már az új uralkodó erővel, az új renddel szemben is kezdi kibontakoztatni. A szellemi termelő ily módon ugyanolyan „harmadik erővé" válik, mint a feudalizmus társadalmában a polgárság, éppen mert keletkezésekor kívül állt a rendi, feudális viszonyrendszeren. A szellemi termelés termé­szete pedig nem osztályjellegű, nem kapcsolódik a magántulajdonhoz, amely a kapitalizmusban domináns tulajdonforma, így az osztály nélküli társadalom lehetőségét immanensen magában hordja. Azért is, mert „a szellemi termelés logikája számos ponton ellentétes a tőke logikájával, s ezért a szellemi termelők termelőmódja nemcsak az egyszerű tagadás módján, tehát negatívan áll szemben a csereérték uralma alatt álló világ­gal, hanem tartalmaz állításként, tehát pozitíve szembeállítható alternatív mozzanatokat is." Például: 1. a szellemi termék használata során nem kopik el, mint a fizikai dolgok, sőt kollektív használat és gazdagodás jel­lemzi; 2. természetének ellentmond a monopolizálása, mert fejlődésének érdeke, hogy minél többen használják és variálják; 3. indukálója nem a piaci kereslet, hanem az egyéni-emberi szükséglet. („Közkincs" – mond­hatjuk összefoglalóan a szellemi termékre). „Mihelyt a munka közvetlen formában többé nem a gazdagság nagy forrása, akkor a munkaidő többé nem mértéke és szükségképpen nem mértéke a gazdagságnak és ezért a csereérték a használati értéknek. A tömeg többletmunkája nem feltétele többé az általános gazdagság fejlődésének, éppúgy nem, mint a kevesek munkátlansága az emberi faj általános erői fejlődésének. […] Egyfelől te­hát a tőke a tudomány és természet, valamint a társadalmi kombináció és a társadalmi érintkezés minden hatalmát életre hívja, hogy a gazdagság teremtését (relatíve) függetlenné tegye a reá felhasznált munkaidőtől. Másfelől ezeket az így létrehozott óriási társadalmi erőket a munkaidővel akarja mérni, és azok közé a határok közé akarja beszorítani, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a már létrehozott értéket mint értéket fenntart­sák. […] Az állótőke fejlődése jelzi, hogy milyen fokig vált az általános társadalmi tudás, ismeret közvetlen termelőerővé, és ezért milyen fokig kerültek magának a társadalmi életfolyamatnak a feltételei az általános intellektus ellenőrzése alá és vannak neki megfelelően átformálva. Milyen fokig vannak a társadalmi termelőerők termelve, nemcsak a tudás formá­jában, hanem mint a társadalmi gyakorlat, a reális életfolyamat közvetlen szervei." (Marx, 1984, MEM 46/II. 168-170.) A „munkás", aki „a termelési folyamat mellé lép", illetve a „termelőerővé vált általános tudás, ismeret" alanya ebben a szövegrészletben egyértelműen a szellemi termelő – interpretálja a Grundrisse híres passzusait a szerzőpáros.

„A marxista mozgalmak ebben a vonatkozásban a huszadik században (legalábbis részben) zsákutcában jártak. A munkásság »felszabadítása« nem jelenthet egyebet, mint a bérmunkás-viszony megszüntetését és a munka olyan szétdaraboltságának feloldását, ami a munka szükségkép­peni megosztását nem az egyéni képességek, motivációk, sajátosságok alapján valósítja meg, hanem az egyén képességeinek részterületekre szorításával, sorvasztásával. A munkásság felszabadítása nem je­lenthet egyebet, mint a fizikai és szellemi munka közötti elidegenedés leküzdését, a munkásság szellemi termelővé változtatását. A marxista mozgalmak tettek ugyan ennek érdekében is erőfeszítéseket (említettük már a munkás önképzés jelentőségét, s lesz még szó a szocializmusok oktatás-, és kultúrpolitikájának ezzel kapcsolatos sajátosságairól), de az elméletben meghagyott ellentmondás másik pólusának engedelmesked­ve, jelentős részben ezzel ellentétes irányban, a szellemi termelőknek a munkásosztályba integrálásával, a munkásosztálynak való alárendelés­sel próbálták a fizikai és szellemi munka közti szakadékot megszüntetni, ez pedig nem növeli a (fizikai) munkásság szabadságát, a szellemi ter­melőkét viszont csökkenti. (És ezzel lényegében ugyanabba az irányba tereli a szellemi termelőket, amelybe a tőke is szeretné)".

„Marxék egyes megfogalmazásaiból, tevékenységük jellegéből is kö­vetkezik a későbbi marxisták extrém politizmusa (jelentse ez a politizmus a parlamenti politizálás fetisizálását, mint a szociáldemokratáknál, vagy a »forradalmi«, akcionista politika fetisizálását, mint a bolsevikoknál); ez az extrém politizmus alapvetően a politikai cselekvéstől várja a társadalom átalakítását, ami megint csak ellentmond a marxi elmélet történelem­szemléletének. Ellentmond azért is, mert a marxi elmélet mint program egyik sarkalatos pontja az elidegenedés megszüntetése, ezt pedig nem lehet olyan elidegenedett eszközökkel elérni, mint amit a modern politikai cselekvés nyújt: a modern homo politicus – mint ezt számos huszadik századi példányán láthattuk – végletesen elidegenedett, személyisége töredékére redukált életgyakorlatot folytat, s már csak ezért is alkalmatlan egy valóban felszabadító program végigvitelére". Ha a politikai elidege­nedést illetően értjük és el is fogadjuk e kritikát, gondot jelent, hogyan egyeztessük össze az extrém politizmusról mondottakat a történetileg fellépett szociáldemokrata és kommunista mozgalmak helytálló, pozitív értékelésével. Idézzük: „A centrumbeli szociáldemokrata pártoknak a tőkével folytatott osztályküzdelme, az általuk képezett ellensúly nélkül a félperifériák kommunista forradalmainak sokkal kevesebb esélyük lett vol­na a lekapcsolódásra; a kommunista forradalmak (és azok fenyegetése, illetve a forradalmak nyomán létrejött államszocializmusok viszonylagos eredményei) nélkül viszont – mint ez már évtizedek óta sokak számára evidencia – a nyugat-európai szociáldemokrácia jóléti társadalmai sem valósulhattak volna meg. Amit a világ munkásosztálya a tőkével szemben elért, azt a szociáldemokrata és kommunista stratégiák együtt érték el, s e tekintetben szempontunkból a legfőbb: a tőkének a szellemi terme­lés fejlesztése felé forduló stratégiája. Abban, hogy a huszadik század megindult a szellemi termelési mód felé, megvan a maga szerepe a szo­ciáldemokratáknak, a kommunista államszocializmusoknak és a tőkének egyaránt" – írják és emelik ki.

Mi a helyzet a szellemi munkával? Hiszen minden emberi munka vala­mely mozzanatában szellemi. A válasz nem az „értelmiségi", vagy a szel­lemi munkavégzők más hagyományos megjelölése. Mindenki szellemi termelő, minden egyes ember részt vesz az emberiség ön-újratermelési folyamatában. Ám a kategóriának van differentia specificája, mégpedig „mindenki annál nagyobb mértékben nevezhető szellemi termelőnek, minél több olyan szellemi tevékenységet folytat, ami azután termelési tényezővé válik az emberiség ön-újratermelési folyamatában", tehát a szellemi és nem szellemi mozzanatok arányában állandó a növekedés a szellemi mozzanatok oldalán: egészen odáig, hogy a szellemi termelés önmagában válik termelési tényezővé, fejlődik önálló termelőmóddá, és szorítja vissza az egyéb termelőmódokat. Éppen úgy, ahogy az új, inno­vatív termelőerők szétfeszítik a fennálló tőkés termelési módot és annak tulajdonviszonyait. „Az új, a kapitalizmus logikájával ellentétes logikájú termelőerők a szellemi termelésben jöttek és jönnek létre, az új termelési viszonyok a szellemi termelők között alakulnak ki, és a formációváltás akkor következik be, amikor a szellemi termelők – levetvén a tőkés kere­teket – a maguk viszonyait és a maguk termelőmódját juttatják érvényre, és – ilyen értelemben – uralkodóvá teszik a társadalomban". A szellemi termelők csak akkor és éppen azáltal hozhatnak létre társadalmi alterna­tívát a kapitalizmussal és az egész osztálytársadalommal szemben, hogy a szellemi termelésben „értelmiségként" való elkülönülésük feloldódik, s a társadalmi élet totalitását szervesen-organikusan hatja át a tudás és az információgazdaság. A tőkés rendszeren belüli paradigmaváltás vagy pedig a formációváltás kérdését a mennyiség minőségbe átcsa­pása döntheti el: a minőség- és szükségletelvnek kell felülkerekednie a verseny- és haszonelv által működtetett, piac által integrált ipari kapita­lizmuson. „Hosszú távon a tudás – bizonyos értelemben – jóval nagyobb fenyegetést jelent a pénzügyi hatalomra, mint a szakszervezetek vagy az antikapitalista politikai pártok. Az információs forradalom ugyanis viszonylagosan csökkenti az egységnyi termékhez szükséges tőkét. Mi lehetne ennél súlyosabb változás egy tőkés gazdaságban?" – idézik egyetértően Alvin Tofflert szerzőink.³

Befejezésül e szimpatikus interpretációval kapcsolatban óvatos szkep­szisünket fogalmazhatjuk meg. Az információ és a tudás, eltérően a Toffler-idézettől, aligha azonosítható. Továbbá a társadalmi viszonyokba ágyazottan működő tudás (savoir), amely – mint Hobbes és Foucault nyomán tudjuk – több és más mint az ismeret (connaissance). A ket­tő közül a tudás a fontosabb, amelynek felhasználása társadalmilag kondiconált, érdekfüggő. Így bár minden információ vagy azok jelei tárolhatók, jelfolyamként a világhálón közvetíthetők, problémamegoldó műveletekre alkalmasak (s az információk csak a megoldással válnak tudássá), továbbíthatók és terjeszthetők, napjainkban ezek elérhetősége is áruformát ölt. Minimum abban, hogy kell hozzá számítástechnikai apparátus, nem is beszélve az elérhetőség és a szolgáltatások megfi­zetésének visszterhes módjairól. Az open source speciális problémája (public = szabad hozzáférés + commons = közösjószág-jelleg – szabad felhasználás) önmagában aligha hozhat áttörést a tőkés magántulajdoni viszonyok komplexitásában, bár kétségtelenül kollektív szellemi termék. (A reprodukció mai szintjén veti fel a saját munkán alapuló köztulajdont és fejlesztését-használatát.⁴ ) Az ismeret pedig mint olyan, mint neve­lődés és oktatás útján elsajátítható szellemi tartalmak – legalábbis egy részét illetően -, eddig is ingyenesen állt rendelkezésünkre, például a nemzedékek és nemek közötti reciprocitás (kölcsönösség, szolidaritás) szervező elvén nyugvó családban. Ezért a szellemi termelési módra alapozott áttörési formulákkal kapcsolatban, éppen annak érzékeltetett belső komplexitása okán – lehetnek kételyeink. A legfőbb termelőerő éppen tudásával maga az ember, és eddig ennek ellenére igen sokféle társadalmi forma és termelési viszony között, sokféle életstratégiát követve egzisztált. Az SZTM azonos absztrakciós szintű pozitív, logi­kailag kontrárius ellentettje az anyagi termelési mód lehetne, ehhez képest ilyen társadalmi-gazdasági alakulatot azért nem ismerünk, mert mindegyik egyidejűleg anyagi és szellemi. Az arányváltozási tendencia – igazsága ellenére – nehezen fordítható át minőségi ugrásba, a szel­lemi termelőerők szerves áttörésébe. Éppen azért, mert a bérmunka – tőke ellentmondása egy olyan újratermelődő mozgásforma, viszony­rendszer, amelyben egyfelől minden szellemi termék áruformát ölt, másfelől ennek előállítója éppúgy bérmunkás (bár nagyon különböző befolyással, jövedelemmel és presztízzsel rendelkező alkalmazott, értelmiségi vagy tudós), mint a fizikai termelésben vagy szolgáltató szektorban munkálkodóké. A termelés személyi és tárgyi feltételeinek önigazgató köztulajdoni formákban történő egyesítése ezért nem múlhat pusztán azon, hogy ezek a tárgyi feltételek egyre nagyobb mértékben tudásalapúak, és a szellemi termelést végzők növekvő öntudata kiterjed saját társadalmi viszonyaik alakítására. Tudniillik utóbbi tényező nagy szerepet kap a szerzőpár transzformációs magyarázatában, pl.: „nem a tudásáruk kényszerítik ki nem-tőkés használatukat, hanem termelőik, ha ráébrednek saját érdekeikre", ti. arra, hogy „nincs szükségük a tőkére". A munka társadalmi felszabadításának Kautsky-Lenin-féle elgondolásában a kívülről bevitt osztálytudat kapott központi szerepet, itt a szellemi termelők belülről kikínlódott öntudata képviseli a szubjektív, történelemformáló tetterőt.

Summa summárum: azt gondoljuk, hogy abból, hogy a politikai forra­dalom nem lehet a társadalmi forradalom pótléka – hiába gondolták ezt egykor a cselekvő ágensek Kelet-Európában, és volt is ennek felhajtó­ereje egy jó ideig -, még nem következik a fordítottja, ti. az, hogy ahol a termelési mód elemeként kibontakozik a termelőerők forradalma, akár SZTM-ként, akár máshogyan, politikai aktorok cselekvése nélkül maguk­tól kialakulhatnának a változásnak megfelelő új termelési viszonyok, a nekik megfelelő közösségi alakzatokkal, és egy szociálisan igazságos (tehát a részmunka-összmunka ellentétét felszámoló, szabad egyénisé­geket kifejlesztő, de osztályszintű egyenlőtlenségek nélküli) és demok­ratizált intézményrendszer jöhetne létre. (Bár jó lenne, ha mi tévednénk).

Qui vivra, verra.

Jegyzetek

¹ Szalai Erzsébet kiváló meghatározása szerint: „értelmiségieknek tekintem azokat a társadalmi szereplőket, akik egyfelől egy sajátos transzkontextuális tudás birtokosai, másrészt társadalmi pozíciójukat kizárólag eme sajátos tudás biztosítja. Ezen értelmezés szerint egyfelől az értelmiségi lét nem feltétlenül kötődik a »magas« képzettséghez – ha egy cipész arról elmélkedik, hogy a cipődivat változása hogyan függ össze a kor általános ízlésének változásával, akkor értelmiségi funkciót tölt be, ezzel szemben az a történész, aki az általa vizsgált korszak problémáit nem helyezi bele egy átfogó történelmi folyamatba, legfeljebb csak szakembernek tekinthető. […] E logika alapján azok az általános iskolai tanárok, akik a gyermekeknek komplex, átfogó tudást közvetítenek, és így tevékenyen részt vállalnak azok alkotó kreativitásának fejlesztésében, a legklasszikusabb értelemben vett értelmiségi tevékenységet végzik." Szalai Erzsébet: Tudás, kritikai értelmiség – apokaliptikus csillagkép után. In Szalai Erzsébet (szerk.): Ezredváltó dilemmák Magyarországon. 2000, Új Mandátum, 230.

² Az eredeti szöveg félkövér, illetve dőlt félkövér írásmódját itt és a további idézetek esetében is – a szerzők jóváhagyásával – mellőztük. (A szerk.)

³ Tegyük hozzá: az általában vett tőke – az össztőke – mellett nem is világos az összefüggés: attól, hogy az egységnyi termék olcsóbbá válik, nincs veszélyez­tetve a kapitalizmus. Még nőhet is a profit tömege, ha az olcsóbbá váló termékre lesz fizetőképes kereslet. Ha a tőke kifejezésen pedig az állandó (C) – és nem a változó (V) nem az össztőke (c+v) – elemekre gondolunk, akkor az állandó tőkeelem-összetevő viszonylagos csökkenése az információs forradalom nyomán a profitráta (m/ c+v) történelmileg süllyedő tendenciájával szembeni ellentendenciaként értel­mezhető (amely feltehetően hosszabbítja a kapitalizmus életlehetőségeit).

⁴ Lásd erről: Szigeti Péter: Emberi jogunk-e a tulajdonjog? Állam- és Jogtudo­mány, L/3. 2009. A közösségi tudásvagyon tulajdonjoga című rész; elektronikus elérhetősége: Társadalomkutatás – mi végre? http://mek.oszk.hu/09900/09957/