A pénzügyi megrázkódtatás következményei fellépésre késztetnek a főáram közgazdaságtanával szemben, az USA által vezényelt imperializmus válsága a washingtoni konszenzussal szemben, az új hatalmi centrumok megjelenése az Egyesült Államokkal szemben és a nyersanyagforrások felhasználásának módja pedig a privatizáció és az individualizmus ellen.

Ez az esszé a globális politikai gazdaságtan azon aspektusait elemzi, amelyek – reményeim szerint – a haladó kormányokat és mozgalmakat a társadalmi változások kivívására fogják késztetni. Tanulmányomban elemezni kívánom, hogyan írható le a jelenkori kapitalista világ fejlődése, azaz a korlátoknak és lehetőségeknek ez a sajátos összejátszásából adódó állapot és ennek érdekében a kapitalista világrendszer négy válságterületét veszem szemügyre. Nem ezek ez egyedüli ellentmon­dásos elemei a jelenlegi helyzetnek de – szerintem – ezek rajzolódnak ki a legtisztábban.

Az első problémakör annak a pénzügyi megrázkódtatásnak a követ­kezménye, amely markában tartja az Egyesült Államok gazdaságát és melynek hatásai messzire terjednek. Ez a válság még tovább rontja a „mainstream" angol-amerikai közgazdaság hitelét. Azt nem tudom, hogy ez a mostani vajon a kapitalizmust alapjaiban megrengető válság-e? Hogy a helyzet ilyen súlyos legyen, ahhoz nemcsak sokkal mélyebbnek kellene lennie, de a válság hatásait sokkal drámaibb módon, a rend­szerből fakadó elégtelenségként érzékelnénk. De talán mindezeknél is fontosabb, hogy ha létezne olyan pártformáció, amely az ilyenfajta válságokat a kapitalizmus működésének inherens elemeinek tekintené és ezen ideológiai alapon képes lenne szocialista alternatívát megfogal­mazni, akkor ma a dél-afrikai apartheidpolitikát felszámoló mozgalomhoz hasonló, sikeres formációt segíthetne életre. Ha nem következik be va­lódi, mély és fájdalmasan húsba vágó válság, akkor a legjobb esetben is csak a kapitalizmus megreformálására nyílik lehetőség, felszámolása ismét a jövőbe tolódik.

A második válság annak az Egyesült Államok által vezényelt imperia­lizmusnak a válsága, amely hitelét vesztette a tetszés szerinti rendszer­váltogató háborúkban, valamint a nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi rendszerrel és az ún. washingtoni konszenzussal szemben erősödő és egyre hatásosabb ellenállás következtében. A neoliberalizmus évtize­dek óta olyan felbecsülhetetlen károkat okozott, hogy mára ideológiai offenzívába kényszerült. A válság harmadik megnyilatkozási formája az új hatalmi centrumok megjelenésében érhető tetten – e hatalmi centrumok korábban a kapitalista rendszer perifériáját alkották. A válság harmadik szférájában olyan feszültségek keletkeztek, melyek eltávolítot­ták az új centrumokat az Egyesült Államoktól, és ezáltal manőverezési lehetőség nyílt az USA-val szakítani akaró országok számára. A válság negyedik szférája a nyersanyagforrások felhasználásának módja, a létszükségletet jelentő erőforrások egyenlőtlen elosztása és a tovább már fenntarthatatlan növekedési paradigma. Ebben a vonatkozásban a dél-afrikai és egyéb területek tömegmozgalmai jelentős szerepet vállal­nak a privatizáció, a korlátlan individualizmus elleni fellépésben, hiszen ezek a legelnyomottabbakat és legkizsákmányoltabbakat taszítják még súlyosabb katasztrófába.

Az első válság: A financializálódás és a pénzügyi válság¹

Hogy a jelenlegi pénzügyi összeomlás mekkora károkkal jár majd, azt csak később tudjuk meg, de már ma is széles körben érezhetjük hatását. A rendszer válságát vizsgálva nemcsak az a fontos kérdés, amelyik a gazdasági kiadásokkal és azzal a módszerrel kapcsolatos, hogy a men­tési munkálatokat az adófizetők kárára bonyolítják le, hanem az is, hogy vajon a pénzügyi kapitalizmus képes-e fenntartani magát? Martin Wolf, a Financial Times vezető gazdasági elemzője úgy fogalmaz, hogy a kapita­lizmus „a XX. század közepén jellemző menedzserkapitalizmusból globá­lis pénzügyi kapitalizmussá alakult át"². John Bellamy Foster, a Monthly Review szerkesztője úgy véli, hogy „a rendszer a financializálódás kö­vetkeztében megváltozott, a financializálódás a monopolkapitalizmusnak egy újfajta, hibrid fázisához vezetett, melyet nevezhetnénk 'monopolfi­nánc-kapitalizmusnak'"³. A pénzügyi rendszernek sikerült újrastrukturálnia a termelő kapitalizmust, azt a gazdaságot, amely valódi árukat termel és kiszolgálja a fogyasztói igényeket. A pénztőke bizonyos értelemben a termelés folyamatában keletkező többletértéknek egyre nagyobb részét sajátítja ki – nemcsak a vezető nyugati országokban, hanem a világrend­szer perifériájának tekintett régiókban is.

Egészében véve 2004-ben az Egyesült Államok pénzügyi szektorában működő vállalatok profitja 300 milliárd dollár volt szemben az összes, nem pénzügyi hazai iparág 534 milliárd dolláros profitjával, vagyis, más­képp fogalmazva, az összes hazai profitnak a 40%-át a pénzügyi szektor adta. Negyven évvel korábban még a teljes hazai profitnak kevesebb mint 2%-a jutott erre a szektorra. A profitrészesedés e növekedése figyelemre méltóan mutatja, hogy az USA politikai gazdaságában milyen mértékben uralkodott el a financializálódás. Ez a folyamat egyidejűleg zajlott a po­litika és a gazdaság terén, mivel a pénzügyi szektor fölébe kerekedett a gazdaság többi elemének és ténylegesen olyan hatalom birtokába került, melynek révén feltételeket diktálhat az adósoknak, a kiszolgáltatott tár­saságoknak, sőt a kormányoknak is. Ahogyan a pénztőke hatalma egyre nőtt, képes lett nagyobb mértékű deregulációt követelni, és ez lehetővé tette a szektor további terjeszkedését, ami viszont veszélybe sodorta a tágabb gazdasági rendszer stabilitását.

Úgy látszott, hogy a pénzügyi szféra új, mágikus P-P' áramkört fejlesz­tett ki, melynek az a sajátossága, hogy a pénz önmagában tud pénzt fialni anélkül, hogy valóságos termelés belépne a folyamatba. A felhalmozás új titkát vélték felfedezni a tőkeáttételben és kockázatkezelésben, ami lehetővé tette olyan eszközök felvásárlását, amelyek magasabb megtérü­léssel kecsegtettek, bár nagyobb kockázattal is jártak, illetve lehetőséget adott arra is, hogy a befektető törzsalaptőkéjének sokszorosát vegye fel kölcsön formájában – volt, hogy tízszeresét, hússzorosát, harmincszoro­sát, sőt egyes esetekben a törzstőkének akár a százszorosát is. Amikor ilyen magas a tőkeáttétel, akkor az érték egészen kicsi emelkedése is nagy profitokat eredményez az eredeti befektetési összegen. A globális piac pedig lehetővé teszi, hogy a pénzt alacsony kamattal, például japán jenben vegyék fel kölcsönben és magas megtérülésű amerikai pénzügyi aktívákban, bóvlikötvényekben és mindenféle egyéb származékos esz­közben helyezzék el.

Amíg az eszközérték növekedett – akár tengernyi kollaterális adósság­szolgálati (CDO) ingatlanban, akár ezeknél egzotikusabb termékekben -, addig a befektetők hatalmas pénzekhez jutottak. Ez a piacon további szereplőket bátorított arra, hogy maguk is éljenek ezzel a stratégiával és hogy az eszközök árát felhajtsák. Ezen eszközök emelkedő értéke lehe­tővé tette még nagyobb kölcsönök felvételét, amiből még több eszközt le­hetett venni, ezzel még jobban felhajtva az árakat, azaz létrejött egy olyan felfelé haladó spirál, amely egyre több buborékot tartalmazott. Persze ez a spirál végül összeomlott, a buborékok szétpattantak. A financializáció mint felhalmozási stratégia nemcsak súlyos válságot eredményezett a pénzügyi piacokon, hanem olyan helyzetbe hozta az Egyesült Államokat, mint amilyenben a külföldi hitelezőknek súlyosan eladósodott szegény országok szoktak kerülni – manapság az USA valutája értékét veszti, kereskedelmi politikája az eliteket támogatja, kormánya pedig azzal a követeléssel áll elő, hogy egyes adófizetők fizessenek többet a pénzügyi rendszer újbóli feltőkésítése érdekében, miközben további adócsökken­tést hajt végre a tehetősebbek és a korporációk érdekében.

A mérgező kollaterális adósságszolgálatokról a legtöbb vitában szó esik, de a financializálás lényegi eleme magának az adósságnak a növekedése: nő az állami adósság (mely jórészt a katonai kiadásokból, adócsökkentésekből és egyéb, a korporációk és a gazdagok érdekében végrehajtott „ösztönzésekből" állt össze), mindenféle fogyasztói adósság és a korporatív adósság. Az adósságrobbanás egy olyan gazdaságot tudott revitalizálni, amely már erőteljes stagnálási hajlamot mutatott. Az osztályokra tagolt társadalom irracionalitása abban áll, hogy a vállalatok által felhalmozott profitot a tőkések nem fektetik be újra olyan termékek előállításába, amelyekre az embereknek és a társadalom egészének szüksége és igénye van, mert a munkásosztály vásárlóerejét korlátok között tartják; a korporatív szektor milliomosai nem fizetik az adókat, amelyek az állami szektornak arra kellenek, hogy a vágyott közösségi javakat biztosíthassák.

A termelési kapacitásokba túl sok beruházást eszközölnek, de egy irracionális társadalmi struktúrában ezt nem lehet kihasználni, mert eb­ben a struktúrában kizárólag az számít hatékony igénynek, mely mögött megfelelő vásárlóerő áll. A rendszert a kielégítetlen társadalmi igények közepette fellépő túltermelés jellemzi, valamint a dolgozókra nehezedő, a tőke osztályhatalmából fakadó követelés felerősödése: a dolgozók érjék be az alacsonyabb javadalmazással. A tőkehatalom szemmel láthatóan képes a dolgozókat egymás ellen hangolni. Az előállított és a tőke által kisajátított többlet nem talál magának utat a termelésbe, ezért a pénzügyi spekulációkban szóródik szét, ahol spekulációs buborékokat eredmé­nyez, melyek előbb-utóbb kidurrannak, káoszt és szenvedést okozva a teljes gazdaságban.

Ezen általános tendenciákon túl eljutunk a financializálódás és a növekvő egyenlőtlenségek kapcsolatához, a munkásság többségének hanyatló gazdasági kilátásaihoz (az alapvető szolgáltatások: a fűtés, a benzin, az egészségügy és az élelmiszerek árának szakadatlan növe­kedéséhez). Az Egyesült Államokban, ahol a részvényes kapitalizmus elsöprő győzelmet aratott (szemben a résztvevő [stakeholder] kapitaliz­mussal, amelyben a munkások, a közösségek és a nyilvánosság szintén érdekelt felek, akiknek a véleményét és szükségleteit nagyobb mértékben figyelembe kell venni), s a kiadások visszafogására legerőteljesebben mindig a munkásokat kényszerítették.

Bush elnöksége idején az Egyesült Államokban minden ötödik feldol­gozóipari munkahely megszűnt, és ez a jelenség is elválaszthatatlanul összefügg a financializációval és a globalizálódással. A béreket lenyom­ták, a nyugdíjak összegét megkurtították, az egészségügyi terheket a munkások és családjaik vállára rakták, az alkalmazottak egy csoportját részmunkaidőben foglalkoztatták vagy kirúgták, majd „szerződéses" dolgozóként újra felvették és így tovább – mindezt azért, hogy a profit gyorsabban növekedhessen és finanszírozni lehessen a cégek óriási adósságait. Ezek az adósságok úgy keletkeztek, hogy a vállalatoknak hatalmas hiteleket kellett felvenniük a felvásárlások fedezésére. Mind több ember dolgozik részidőben vagy meghatározott idejű szerződéssel, akik meglehetősen pesszimisták a gyermekeik jövőjét illetően. Úgy látják, hogy kormányukat a nagy társaságok és a gazdagok tartják fogva.

A széles körben tapasztalható pesszimizmus jogos, mivel három olyan tényező is egybejátszik, amelyek az amerikai munkásság többségének kilátásait rontják. Az első az árucikkek és a szolgáltatások termelésének folyamatos globalizálódása: kihelyezik ezeket az alacsonyabb bért igénylő helyszínekre. A kisebb szakértelmet igénylő munkákat máshol, sokkal olcsóbban el lehet végeztetni. Ugyanakkor a magasabb műveltségi szint sem számít, az sem képes az USA-ban tartani a munkahelyeket, hiszen ott vannak India, Kína és Kelet-Európa jól képzett munkaerői. Másodsor­ban, a technológia az egyes munkásra eső termék mennyiségét növeli, ami azt jelenti, hogy minden dolgozó egyre több árucikket tud előállítani, és amikor az adott árucikkek iránti kereslet lelassul és nincs szükség a növekvő termelékenységre, akkor kevesebb munkás is elegendő a terme­lésben. Ezt látjuk az olyan alapvető iparágakban, mint az autógyártás vagy az acélipar, amelyek régebben sokkal több termelőmunkást alkalmaztak. Harmadsorban, azok a tevékenységek, ahol nő a munkaerő-szükséglet, általában rosszul fizetett, szakszervezetek nélküli „mc-munkák". Rá­adásul a szakszervezetek ellen folytatott könyörtelen harc, amely akkor vette kezdetét, amikor Ronald Reagan szétverte a légiforgalmi irányítók szakszervezetét, precedenst teremtett: a sztrájkokat rendre sztrájktörő helyettes-munkaerővel számolják fel, és akkor még nem is beszéltünk a tőkések azon lehetőségéről, hogy – hála az Országos Munkaügyi Tanács rugalmasságának – a dolgozóktól bármikor megválhatnak.

Az angolszász pénzügyi szakértelemben vakon bíztak, azt hitték szer­te a világban, hogy ezzel a gazdaságok a prosperitásukat mindörökre garantálhatják. Miután a tőke a saját gazdaságaiban már kipróbálta a financializációt és a növekedés adósságokon keresztül történő felfűtését, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank közvetítésével pénzügyi rend­szerüket és szabályaikat rákényszerítették a feltörekvő világra is. Most, hogy a Wall Street összeomlik, az a paradox helyzet áll elő, hogy az USA pénzügyi birodalmának pilléreit a szuverén külföldi vagyonalapoknak és más befektetőnek kell megerősíteniük. Hogyan kell értelmeznünk ezeket az ellentmondásos fejleményeket? Ez politikai kérdés. Úgy kell rá vála­szolni, mint bármely más kérdésre, melyben egy maroknyi elit profitál a nagy többség rovására. A válasz nem vonatkozhat arra, hogyan tehetjük lehetővé, hogy továbbra is fennmaradjon ez a helyzet, hanem csakis arra kell koncentrálnunk, hogyan kényszeríthetünk ki olyan társadalmi szabályozást, amely útját állja az effajta magatartásnak.

Ezen a ponton következik be, hogy a lojális ellenzék – az Egyesült Államokban a Demokrata Párt, Európában a szociáldemokraták, illetve a harmadikutas „háromszögelők" világszerte – lényegileg elfogadják a tőke hatalmát, és ezzel leértékelődnek a munkások szemében, akiknek ezután önmagukat kell megszervezniük antikapitalista pártok alapítá­sával, ha meg akarják védeni érdekeiket, és meg akarják változtatni a társadalmi viszonyokat, amelyek a jövőben is csak a kizsákmányolásukat tudják biztosítani. A Bal (Die Linke) nevű német pártformáció, amely a szociáldemokratáktól határozottan balra áll, bizonyítéka annak, hogy lé­tezhet ilyen párt és meghatározó jelentőségre tehet szert hazája politikai életében. Mint esszénkben majd később rámutatunk, Latin-Amerikában, vagyis azon a kontinensen, amely a leghosszabb ideig szenvedte el a neoliberalizmus pusztítását, a tömegek egy sor olyan baloldali pártot tá­mogatnak, amelyek azt ígérik, hogy többé-kevesebbé szakítani kívánnak a kapitalista társadalmi viszonyokkal.

A második válság: az Egyesült Államok imperializmusa elveszti hegemóniáját

Napjainkban az amerikai imperializmusnak két balsikert is el kellett szenvednie: a neoliberális washingtoni konszenzus hitelvesztését és azt az ellenérzést, ami a Washington arrogáns militarizmusának erőszakos­sága által keltett sokkal és félelemmel szemben világszerte támadt. Az erősödő elmarasztalás, véleményem szerint, feljogosít bennünket arra, hogy ezekben a lépésekben a hegemónia könnyed érvényesítésének folytatását és az uralkodó osztály azon önteltségének válságát is lássuk, miszerint egymagában is képes a világot igazgatni. Az iraki és az afga­nisztáni kudarcokat követően a Bush-féle neokonzervatívok arroganciája hitelét vesztette, megkérdőjeleződött a háborúkra és hódításokra épített programjuk, és mára már nagy valószínűséggel a legtöbb amerikai is elutasítja e politikát.

Ennek az uralkodó osztálynak van egy olyan rétege, amely kulcsszere­pet tulajdonított az amerikai tőkének kedvező nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi rezsimeknek. Egy másik csoportjuk egy percig sem habozott a fenyegetés és a katonai akciók módszerét alkalmazni, hogy megerő­sítse vagy kierőszakolja az Egyesült Államok hegemóniáját. Az amerikai uralkodó osztály mindig is a fenti két módszer együttes alkalmazását támogatta, de a kettő közötti egyensúly elmozdulhat egyik vagy másik irányba a világban tapasztalható állapotok és a belpolitika hatására⁴ . Ennek az osztálynak a két uralkodó ideológiai frakcióját jól jellemzi, ha megnézzük a két legutóbbi elnök kormányában kulcsszerepet játszó figu­rákat és politikai lépéseiket. Bill Clinton kormányának legbefolyásosabb személyisége Robert Rubin pénzügyminiszter volt. Bush kormányában viszont a honvédelmi miniszter, Donald Rumsfeld kapta a legnagyobb hatalmat.

Persze igaz, hogy a Bush-kormányzat meghatározó szereplője Cheney alelnök, akiben felülmúlhatatlan, mindenre képes rajongás él a birodalmi elnökség kiépítése, illetve az elitnek nyújtandó előnyök iránt és hajlandó bármilyen eszközt felhasználni annak érdekében, hogy hazájában is, kül­földön is megfélemlítse és megsemmisítse az ellenzéket. Bár az amerikai hatalom kiterjesztése és az erőszak a Clinton-kormányzat idején is fontos szerephez jutott, mégis a washingtoni konszenzus kiterjesztése volt a külpolitika fő célkitűzése. Bush idején csak a félelem és a sokk maradt. Mára azonban mindkét stratégia gyakorlatilag sikertelennek mutatkozott. Ma már széles körben elismert tény, hogy a washingtoni konszenzus nem tudott fejlődést generálni, és annak ellenére, hogy az 1980-as és 1990-es években tucatnyi országra erőltették rá, mára gyakorlatilag világszerte elutasítják. De ezzel sem akarjuk azt állítani, hogy e két politikai irányvo­nal ne okozott volna mindmáig érezhető, hatalmas károkat.

Először hadd térjek ki röviden az USA militarizmusának, majd bőveb­ben a washingtoni konszenzus elhalásának kérdéseire. Az amerikaiakat az Irak elleni háborúba hazugságokkal csalták bele, és mára az amerikai polgárok már nem hiszik azt, hogy jó volt Irakot megtámadni. Formálódik az a felismerés, hogy az Egyesült Államok nemcsak Irakot vesztette el, hanem az afganisztáni helyzet is azt igazolja, hogy az USA képtelen egy általa megszállt országban rendszerváltást és imperialista stabilitást kierőszakolni. Erősödik az a meggyőződés, hogy az ilyen kalandorság csődbe viszi az országot, miközben a belső prioritásoknak – az egész­ségügynek és a tisztességesen megfizetett munkahelyeknek – kellene elsősorban érvényt szerezni; ez a belső kritika a birodalmi USA hatalmát belülről kezdi ki oly mértékben, amelyre korábban nem volt példa.

Lehet, hogy továbbra is sok amerikai támogatja a gyengébb „ellenség" fölött aratott könnyű győzelem során szerezhető nemzeti hatalom fenn­tartását, de elegük van a hosszú, kimerítő, költséges és szerencsétlen döntésekből. A „teljesített küldetés" nevű társasjáték sok amerikaiból váltott ki erőteljes reakciókat a bizonytalanságtól kezdve egészen azok iránti gyűlöletig, akik átverik és könnyen manipulálható tömegként kezelik őket. Az USA birodalmi ambíciói nagyfokú lélekvizsgálatra vezettek az elit körében, és széles ellenzéket termeltek ki nemcsak az ország határain kívül, hanem egyre inkább otthon is, ahol halkul az a követelés, hogy az USA világszerte terjessze a demokráciát és segítse elő a „fejlődést". Globálisan ezek a színjátékok tökéletesen hitelüket vesztették. Az USA hitelességének és hegemón hatalmának hanyatlása egyik jelentős alko­tórésze a világban tapasztalható újszerű jelenségeknek.

Tavaly, a kelet-ázsiai pénzügyi válság tizedik évfordulóján két állás­pontot emlegettek széles körben. Az első annak elismerése volt, hogy a tőkepiac liberalizációja instabilitással járt, nem pedig növekedéssel. Még a Nemzetközi Valutaalap (IMF) közgazdászai is erre a következtetésre jutottak. Az IMF egyik vezető közgazdászának részvételével készült ta­nulmány azzal a megállapítással zárult, hogy nehezen lehet meggyőző kapcsolatot tételezni a pénzügyi integráció és a gazdasági növekedés között, mihelyt egyéb tényezőket is figyelembe veszünk. A tőkebeáramlás hirtelen megszűnésének pusztító hatásai lehetnek. Másrészt, a neolibe­rális gazdaságpolitika aligha puszta hiba volt. Világos, hogy a neoliberális teoretikusok és a Wall Street érdekei olyan pénzpolitikai lépéseknek kedveztek, amelyek ártottak az adós országoknak, miközben a banká­rok szép hasznot húztak a pénzügyi liberalizációból. Ma már nem csak radikális baloldaliak osztják ezt a nézetet.⁵

Azokban az országokban, amelyekre rákényszerítették a washingtoni konszenzus neoliberális irányvonalának elfogadását, a kisajátítás általi felhalmozás folyamata ment végbe – ezt a konstrukciót David Harvey vezette be. E folyamat során a dolgozókat megfosztják vagyonuktól és jogaiktól. Harvey a vízellátás, az egészségügy és az oktatás privatizáció­ját szorgalmazza, vagyis olyan javakét, amelyekhez a helyi lakosságnak átruházhatatlan előjogai kötődnek. A magángazdaságba való áthelye­zésük megakadályozta ezek lakossági használatát, azokét, akiknek jog szerint hozzáférésük kellett volna hogy legyen ezen elemi szolgáltatá­sokhoz. A terminológia összekapcsolható a pénzügyi válságot követő folyamattal is. A globális állami gazdaságirányító intézmények strukturális kiigazító programokat és általuk diktált feltételek teljesítését oktrojálták rá az államokra, amelyek a köztulajdon magánosítása által birtokaikból kiszorították az embereket. Ehhez a következő módszereket alkalmazták: a kölcsönök visszafizetése, az állami támogatások leépítése és a helyi gazdaság liberalizálása a külföldi befektetők és a helyi elit hasznára.

Amikor az Egyesült Államok 2007-ben bajba került, Washington megmentette a pénzügyi intézményeket ahelyett, hogy velük szemben is alkalmazta volna azokat a radikális gyógymódokat, amelyeket más országoknak oly melegen tanácsolt vagy rájuk kényszerített. Ehelyett csökkentette a kamatlábakat és megmentette a válságért felelős intézmé­nyeket. Miután az Egyesült Államok évtizedeken át szapulta és leszólta a harmadik világ fejletlen banki struktúráit és gyakorlatát, illetve „haver­szellemre" épülő kapitalizmusát, most feketén-fehéren megmutatkozott az amerikai pénzügyi rendszer életképtelensége. A banki kockázatok értékelési modelljeinek állítólagos finomítása a gyakorlatban egyszerű­en ostobaságnak bizonyult. A másodrendű (subprime) piacon feltárult tisztességtelenség sokkal kiterjedtebben volt jelen, mint bármely fejlődő nemzet bármely protekciós ügyletének becstelensége. Ahelyett, hogy hagyta volna, hogy a pénzügyi aktívák értéke a nyílt piacokon találja meg egyensúlyi szintjét, az USA pénzügyminisztériuma megpróbált kartellt szervezni, hogy ezt a folyamatot megakadályozza, és hogy a lakáspiacot megtámogassa, ezzel pedig megmentse az ingatlanfedezettel bíró adós­ságpapírokat az összeomlástól; mindezek a lépések szöges ellentétben állnak azzal, amit a pénzügyminisztérium másoknak tanácsolt hasonló helyzetben. Ahogyan Martin Wolf írta: „Már nem sokáig fogják az embe­rek rezzenéstelen arccal végighallgatni, ahogy az amerikai hivatalnokok kioktatják őket a szabad pénzpiacok erkölcsi tisztaságáról"⁶. Tény, hogy a Dél-Afrikához hasonló országokra súlyos adósságterhek és a Mbeki-kormány által követett neoliberális pénzpolitika nehezedik, miközben maga az Egyesült Államok egészen más irányvonalat követ.

Annak, hogy a washingtoni konszenzus pénzpolitikájából hasznot húzók érdekei fehéren-feketén megmutatkoztak, annak egyik következ­ménye a nyugati vezetők tülekedése, hogy a most egyre jelentősebbé váló fejlődő országokat rábírják a nagyobb szerepvállalásra; cserében egyrészt több jogot kínálnak nekik, továbbá azt, hogy nagyobb hatalom­hoz juthatnak a Bretton Woods-i intézményekben. 2007-re – amikor a fejlődő gazdaságok a világgazdaságnak jóval nagyobb szeletére számí­tottak és sok fejlődő ország valóban jelentősebb ütemben is növekedett, mint a tehetős gazdaságok, amelyek már régóta irányításuk alatt tartották ezeket a rezsimeket – egyszer csak olyan kijelentések hallatszottak, mint amilyet például Mervyn King, a Bank of England kormányzója tett, misze­rint a Nemzetközi Valutaalap „az ismeretlenség homályába süllyedhet", ha elmaradnak a radikális reformok⁷ . Az, hogy a világ népességének 15%-át kitevő fejlett országok a Nemzetközi Valutaalapban és a Világ­bankban a szavazatok 60%-át tartják kézben, talán végső soron nem is áll igazán érdekükben.

A diplomácia frontján elhangoztak a G-8-ak körének kibővítésére vo­natkozó javaslatok is. Philip Stephens, a Financial Times vezető politikai kommentátora azt javasolja, hogy a szervezetet bővítsék tizenhárom tagúvá: kerüljön be India, Brazília, Dél-Afrika, Mexikó és Kína. A Világ­bank elnöke, Robert Zoellick szerint a bővítésnek az a célja, hogy a szer­vezetbe újonnan csatlakozó országok is „felelős résztvevők" legyenek⁸ . Elképzelhető, hogy a világgazdaság átszerveződése jelentősen kitágítja a nemzetek feletti, a tulajdonlást globálisan megszervező kapitalista osztály szerveződési körét; a jövőben ez az osztály minden bizonnyal legprominensebb módon, a szuverén pénztőke révén lesz majd jelen mindenhol, de általánosságban a globális méretekben szétterített tulajdon, illetve az elitek közötti fokozott együttműködés révén⁹ .

E folyamatokkal egyidejűleg a növekvő elégedetlenség és a helyi/ külföldi tőke arroganciájának elutasítása helyi mozgalmakat hívott életre, melyek alapvető változásokat és öntudatosságot követelnek például a Szociális Világfórum tanácskozásain. Már jelszavukat is megfogal­mazták: „Másféle világ is létezik". A Dél kormányaira ellentmondásos igényekkel fellépő csoportok nyomása nehezedik: a hazai kapitalisták, az alulról támadó tömegek, illetve fenn, a társadalom csúcsán a külföldi tőkét képviselő kormányok és nemzetközi szervezetek között egyensúlyoznak. Bár jelenleg az a várható forgatókönyv van érvényben, hogy ezek a kor­mányok általában a hagyományos imperialista hatalmakhoz dörgölőznek, ám egyre erősebb a tömegek ezzel ellentétes nyomása.

Természetesen nagy a valószínűsége annak, hogy az Északon összpontosult financializáció utóbb majd átterjed a Dél országaira is a bankokon és más pénzügyi intézményeken keresztül (ezek túlnyomó részt külföldi tulajdonban vannak) az extraprofitnak nagyobb szeletét hasítva ki. Az, hogy a történelem újra lejátssza az imperialista pénztőke behatolásának színjátékát ezekben az országokban, kétségkívül új és sokkal súlyosabb válságokat fog teremteni, és persze e válságoknak az árát ismét a tömegeknek kell megfizetnie. Az alternatíva az a fundamen­tális változás lehetne, hogy a tőke fölötti ellenőrzés a társadalom kezébe kerül. Mindazt, amit a neoliberalizmussal szembeszegülve megtanultunk, fel kell használjuk arra, hogy nemet mondjunk a magas kockázatú pénz­ügyekre, igyekezve elkerülni az általuk okozott rombolást.

Vannak azonban biztató jelenségek is; akadt néhány olyan kormány a harmadik világban, amelyek pozitív irányban mozdultak el – van, amelyiknek az a célja, hogy a hazai kapitalisták előnyösebb helyzetbe kerüljenek, másokat a társadalmi problémák iránti valódi elkötelezettség vezérli, gyakorta pedig a kockán forgó érdekek közötti feszültségek kompromisszumos levezetése a céljuk. Latin-Amerikában a katonai jun­ták és a neoliberális politikai dominancia váltakozó korszakait követően a brazil vezetés alatt a Mercosur (Déli Közös Piac) meggátolta az Egyesült Államoknak azt a kezdeményezését, hogy létrehozza az amerikai sza­bad kereskedelmi övezetet. Ha egységes piacként tekintjük, akkor ez a világ hatodik legnagyobb gazdasága. A latin-amerikai régió, 260 millió lakosával és négytrillió dollárt meghaladó össz-GDP-jével, félelmetes fejlődési lehetőséget képvisel.

A jóval radikálisabb Bolíviai Alternatíva Latin-Amerikáért* nevű csopor­tosulás nemcsak regionális szolidaritást szorgalmaz, hanem szocialista elveken és célkitűzéseken nyugvó társadalmi átalakulást is követel. 2007-ben a Mercosur** és az ALBA által képvisel országok közösen létrehozták a Banco del Sur (a Dél Bankja) nevű intézményt, melynek révén a fejlesz­tésnek a szolidaritáson nyugvó, alternatív pénzügyi lehetősége nyílt meg, miközben ezek a szervezetek teljes egészében elutasítják Washington logikáját és ellenőrzését¹⁰ . Néhány tagállam kilépett a Nemzetközi Va­lutalapból és a Világbankból. A Banco del Sur alapelve az egy ország – egy szavazat, és mivel a Gazdasági és Társadalmi Fejlődést Segítő Venezuelai Bank prioritásaira épít, ezért támogatja a szövetkezeteket és a közösségi tulajdont, és közben a piacinál alacsonyabb kamatot követel az állami és társadalmi vállalkozásoktól. Hétmilliárd dollár javasolt tőké­sítésével ez a lépés komolyan fenyegeti az USA által ellenőrzött Bretten Woods-i intézményeket, valamint a Washington irányította, neoliberális Amerika-közi Fejlesztési Bankot (IADB).

A baloldali kormányok hatalomra kerülése óta drasztikus változások mentek végbe a régióban. 2005-ben a Nemzetközi Valutaalap hitelál­lományának 80%-a Dél-Amerikába volt kihelyezve. Ma a Nemzetközi Valutaalap globális hitelportfóliójának kevesebb mint 1%-a származik e régiós kölcsönökből. A Banco del Sur mellett szó van egyfajta regionális monetáris rendszerről is, hogy a kétoldalú kereskedelem lebonyolítható legyen a helyi valutákban, de távlatosan azzal a céllal, hogy a térségnek közös, egységes valutája legyen a jövőben.

A társadalmi mozgalmak abba az irányba tolják el a Banco del Sur-t, hogy a széles néprétegek érdekeihez közeledve utasítsa el az olyan megalomán infrastruktúrát (ahogy ez Brazíliában történt), mely monokultúrák – beleértve az agrárüzemanyagok – előállítását pénzeli és ehelyett a helyi infrastruktúra kiépítését finanszírozza, ilyenformán lehetővé téve a szuverén élelmiszer- és energiaellátást, a generikus gyógyszerek termelését. A későbbiekben a bank szeretné kiterjeszteni befolyását Dél-Amerika más országaira is. Az effajta formációk – amelyek mindig tartalmaznak rendszerátalakító és reformista elemeket – nagyon jelentős történelmi mozzanatokat jelölnek. A washingtoni konszenzus és az alternatív (mind a baloldalon, mind a nemzeti, fejlődéselvű jobbol­dalon) hatalmi centrumok növekvő ereje átformálják a globális politikai gazdaságot. Nem elhanyagolható itt az amerikai dollár gyengülésének jelentősége – hajdani dicsősége egyszerre volt következménye és forrása az USA hatalmának.

Ma szemtanúi lehetünk annak, hogyan veszti el az USA „túlzottan nagy privilégiumát" – ahogyan valamikor Charles de Gaulle megfogalmazta -, amelyet a nemzetközi valuta birtokosaként élvezhetett. 2008 januárjában Soros György a Világgazdasági Fórumon tartott beszédében azt mondta: „Alapvetően véget ért az a hatvan évig tartó időszak, amikor a dolláron, mint tartalékvalután nyugvó folyamatos hitelexpanzió szemtanúi voltunk"¹¹ . Az az előny, melyet az Egyesült Államok annak következtében élvezett, hogy saját valutájában vehetett fel kölcsönt, mára elolvadt a visszaélések, a túlméretezett folyószámla-deficitek, továbbá a dollárnak idegen kézbe való átkerülése következtében. Ez aztán egészen addig haladt előre, hogy a pénzcsinálás érdekei és a Federal Reserve (a Szövetségi Tartalékbank) által a pénzügyi összeomlás elhárítása érdekében meghatározott alacso­nyabb USA-kamatlábak lefelé hajtották a dollár értékét és tovább fokozták a dollártól való menekülés tempóját.

A dollár súlyos hanyatlása kiválthatta volna a szabadesésétől való félelmet is, bár ezt csillapította az a tény, hogy rövidtávon nem lehet könnyedén másik valutával helyettesíteni. Míg jelenleg a világ pénzügyi tartalékainak egyharmada euróban van és kétharmad amerikai dollárban, tekintélyes források szerint könnyen előállhat az a helyzet, hogy az euró akár egy évtizeden belül fontosabb valutatartalék lesz, mint a dollár. Ezek az előrejelzések az egyre növekvő amerikai inflációval, nagy folyószámla­deficitjével, az imperialista terjeszkedés költségeivel és a vezető közgaz­dászok gazdaságélénkítő modelljeinek következményeivel magyarázzák.¹² Természetesen a gazdasági helyzet mindenhol rosszabbodni fog; mikor ezeket a sorokat írom, Európa súlyos gazdasági problémákkal szembesül, és számottevő lassulás figyelhető meg „a feltörekvő gazdaságokban" is. Ezek a jelenségek együtt komolyabb válságot sejtetnek, mint amilyet ed­dig a pénzügyi világ irányítói beismertek. Ha a dollár újra megerősödne, az sokkal inkább annak a jele volna, hogy máshol súlyosabbak a bajok, mintsem annak, hogy az USA gazdasága felélénkült.

A pénzügyi tőke parazitaként terjeszkedett, és ezt nemcsak a Dél álla­maiban élő tömegek szenvedték el, hanem a gazdag országok dolgozói is, akiknek ma azt mondják: ki kell segíteniük „saját" bankjaikat és a többi pénzügyi intézményt. Ennek az újraelosztó modellnek az osztály­elemei egyre nyilvánvalóbbakká válnak. Ahogyan a nemzetközi politikai gazdaság egyre több központ köré szerveződik, az USA hegemóniáját úgy éri majd egyre több oldalról támadás a jelenleg már érvényesülő támadásokon felül.

A harmadik válság: Az új hatalmi központok

Most vizsgáljuk meg azt a világtörténelmi fontosságú jelenséget, hogy új, nem nyugati gazdasági és politikai szereplők léptek a gazdaság színpadára. 2006-ban volt először, hogy a feltörekvő piacok a globális termelésnek több mint a felét adták. Ha továbbra is a maihoz hasonló tempóban növekszenek, akkor – az előrejelzések szerint – már a szá­zad közepére egészen más világban fogunk élni. Véleményem szerint felemelkedésük legalább olyan jelentős tényezőnek bizonyul majd, mint a XIX. század végén Németország, Oroszország és Japán felemelkedése volt. A Price Waterhouse Coopers egyik, 2006-ban készült tanulmánya szerint a kínai gazdaság 2050-re dollárban számolva közel olyan erős lesz, mint az Egyesült Államok gazdasága, és a sorban a harmadik India lesz. Egy évvel később, 2007-ben a Goldman Sachs elemzői azt állították, hogy Kína 2027-ben meghaladja az amerikai gazdaság teljesít­ményét, India gazdasága pedig 2050 előtt jelentősebb lesz az USA-énál. Befektetési pénzemberek azt jósolják, hogy Brazília gazdasága 2050-re ugyanolyan fejlett lesz, mint a japán gazdaság, és hogy az indonéz és mexikói gazdaság teljesítménye meghaladja majd az Egyesült Királyság és Németország gazdasági kapacitását.

A Price Waterhouse Cooper elemzői úgy látják, hogy az „E-7" országai (Brazília, Kína, India, Indonézia, Mexikó, Oroszország és Törökország) közel 35%-kal lesznek nagyobbak, mint a mai G-7 gazdaságai, és hogy ezek az országok mozgatják majd a világgazdaság növekedését. Bármit gondoljunk is az effajta elemzésekről, aligha kétséges, hogy jelentős változások vannak kilátásban a relatív nemzetállami gazdasági pozíci­ók tekintetében. Hogy ezek az új gazdasági hatalmak milyen szerepet játszanak a nemzetközi politikai gazdaságban, annak óriási jelentősége lesz. Az is nagyon fontos, hogy vajon ezek az országok is olyan újabb válságoknak lesznek-e kitéve a fokozódó financializálódás miatt, mint ami jelenleg az Egyesült Államokat sújtja? A nagyobb financializálódás és a sérülékenység új függőségeket teremthet és ezáltal újabb globális válságok kiindulópontjául szolgálhat.

Kína jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Mára már a világ számos pontján megvetette a lábát. Nemrégiben például a kínai elnök, Hu Csin-tao negyvennyolc afrikai vezetővel találkozott, és ezen a tárgya­láson ígéretet tett a kontinensnek nyújtott támogatás összegének meg­duplázására, továbbá hogy harminchárom adós országnak Kína elengedi a tartozását, valamint hogy koncessziós hitelek és kölcsönök formájában ötmilliárd dollár kölcsönt nyújt Afrikának. A kínai elnök Latin-Amerikába is ellátogatott; Latin-Amerika kereskedelmének egyre nagyobb hányadát Ázsiával bonyolítja. Egyéb ázsiai fejlemények, például a régiós pénzügy­miniszterek fellépése a közös valuta megteremtése érdekében, szintén jelentős hatással vannak a dollár jövőjére nézve.

Ázsián belül is történelmi változások zajlanak. A Foreign Policy egyik friss tanulmánya így kezdődik: „Észak-Ázsia átalakulóban van. A hatvan évig tartó USA-dominancia után a hatalmi egyensúly átrendeződik. Az Egyesült Államok viszonylagos hanyatlást mutat, Kína csillaga emelkedő­ben van, Japán és Korea pedig állandóan változik. Mindezen jelenségek mélységes hatást gyakorolnak Washingtonra"¹³ . Az ún. „pekingi kon­szenzus", mely a kölcsönös gazdasági előnyökön és a szuverenitáson alapul, széles körben fejti ki vonzó hatását, mert a demokráciának és a „szabadpiacnak" a Washington által cirkálóhajókkal és gazdasági fenye­getéssel megspékelt változatával szembeni alternatíva lett. Tény és való, hogy Kína ezzel együtt is kizsákmányoló hatalom, mely elnyomás alatt tartja munkásosztályát. Átmeneti kapitalista gazdaság az övé, melyben a magas beosztású párthivatalnokok gyermekei a szocializmus bukásakor kisajátították a társadalom vagyonát.

A kérdés nem az, hogy ezek a feltörekvő államhatalmak haladók-e, hanem hogy egy sokpólusú világ más országoknak is juttat-e teret a kibontakozáshoz, ami az USA hegemóniájának időszakában elkép­zelhetetlen volt. Kialakulóban van a Conn Hallinan által „a kényelem konzorciumának"¹⁴ nevezett jelenség, mely Kína, India és Oroszország partneri viszonyra lépését ígéri, ami, ha beérik, el tudja vonni a globális hatalmat Washingtontól. Oroszország fejlett haditechnikai rendszereket ad el Indiának és Kínának, továbbá e három ország az energetika terén is együttműködik. Daniel Drezner a Foreign Affairs című, a Külkapcso­latok Tanácsa (Council on Foreign Relations) intézményi kiadványában megjelent írásában a „kételkedők koalíciójáról" beszél, amelybe, szerinte, Argentínától Pakisztánig és Nigériáig meglehetősen sok ország tartozik, és felemlíti, hogy az el nem kötelezett országok mozgalma van újraéle-dőben abban az USA-ellenességben, ami ismét egyre erősebbé válik.¹⁵ Így hát nincs kizárva annak a lehetősége, hogy olyan korszakba lépjünk, amelyben nagyobb tere nyílik a fejlődő államoknak a manőverezésre.

India és Kína számára nélkülözhetetlenek az energiaforrások, részben ez az oka annak, hogy 2001-ben életre hívták a Sanghai Együttműködési Szervezetet (SCO), melynek tagja: Kína, Oroszország és az ún. „sztán"-országok (Üzbegisztán, Türkmenisztán, Kirgizisztán). India később csatlakozott az SCO-hoz, míg Irán, Pakisztán, Mongólia és Afganisztán megfigyelői státuszt kaptak. (Az Egyesült Államoktól hangsúlyozottan megtagadták ezt a lehetőséget.) Az SCO álláspontja szerint az USA-nak el kéne hagynia a Közel-Keletet, és a szervezet manapság a NATO ellen­súlyaként kezd fellépni.¹⁶ Míg egyes országok, például India, igyekszik a globális manőverezésben minden elképzelhető húron játszani, eközben Iránban is több tízmilliárdot fektetett be a gáz- és olajérdekeltségekbe. Az energiaéhség szüli az ilyen akciókat, melyek aztán befolyással vannak az Egyesült Államok Irán-ellenes erőszakos fellépésének kimenetelére, illetve a Türkmenisztánban, Kirgizisztánban és Azerbajdzsánban telepített amerikai katonai bázisok jövőjére. Kína, mely néhány éven belül a világ legnagyobb energiafogyasztó országa lesz, fokozott aktivitást tanúsít az egész világban az energiaforrások és persze egyéb alapanyagok biztosítása és kiaknázása érdekében.

Kialakulóban van – Enrico Mattei szavaival élve – egy újabb „hét nő­vér"; ez a kifejezés eredetileg arra a hét angol-amerikai vállalatra utalt, amelyek a második világháborút követően a Közel-Keleten ellenőrzésük alatt tartották az olajkitermelést. Ma már nem az Exxon Mobil, a Royal Dutch Shell és társaik uralják a piacot; korunk hét nővére, hét hatalmas olajtermelője az orosz Gazprom, a kínai CNPC, a venezuelai PDVSA, a brazil Petrobras, a szaúdi Aramco és a malajziai Petronas. A források nacionalista funkciója valószínűleg tovább nő, mivel ezek az állami tulajdonú vállalatok az angol-amerikai cégeket abba az irányba terelik, hogy újabb engedményeket tegyenek. Az újsütetű hét nővér üzletpoliti­kája persze eltér egymástól; a szaúdiak, az Egyesült Államok hűséges szövetségesei, a legerősebbek. Fontos fejlemény, hogy a venezuelai olaj ellenőrzését a Chavez-kormány vette át, amely megpróbálja nemzetét egyfajta XXI. századi szocializmus felé vezetni; ugyancsak jelentősek az Ecuadorban, Peruban és Bolíviában történt államosítások. Az pedig, hogy Putyin megkaparintotta a Gazpromot, jól szimbolizálja, hogy az orosz medve kezd magához térni.

A negyedik válság: a nyersanyagforrások és a fenntarthatóság

Az utolsó és valószínűleg legsúlyosabb válság a kritikus fontosságú nyersanyagok – az olaj, az élelmiszer és a víz – elérhetősége és el­osztása. Az emberiség léte forog kockán: ezen fennmaradásunkhoz alapvetően fontos források felhasználása egyszerűen nem esik egybe az alapvetően pazarló kapitalista fejlődés diktálta módszerekkel.

A Nemzetközi Energiaügynökség tanulmánya, Az energia perspektívái a világban arról informál bennünket, hogy 2030-ban már kétszer annyi energiára lesz szüksége az emberiségnek, mint 2005-ben (hozzáigazítva a teljesítményfejlesztés hatásaihoz), és hogy ennek a megnövekedett igénynek közel háromnegyede a fejlődő országokból származik majd; India és Kína együtt igényli e felfutó követelés 45%-át. 2015 után nagy valószínűséggel Kína lesz a világ legnagyobb széndioxid-kibocsátó or­szága, megelőzve az Egyesült Államokat is, és a sarkában ott lesz majd India mint a harmadik legjelentősebb kibocsátó. (Más tanulmányok sze­rint Kína játssza már mai is a legjelentősebb szerepet az üvegházhatást okozó gázok előállításában.)

Ezzel a kérdéssel kapcsolatban két politikai probléma merül fel. Az egyik az, hogy az Egyesült Államok és a többi gazdag ország használta hosszú éveken át a világ nyersanyagforrásainak túlnyomó többségét. A társadalmi igazságosság nemcsak azt kívánja meg, hogy a fejlődő országok járulja­nak hozzá a meg nem újuló források ésszerű jövőbeli felhasználásához, hanem azt is, hogy azok, akik hosszú időn át túl sokat fogyasztottak e forrásokból, a szükséges átállás költségeinek ne arányos, hanem annál nagyobb részét viseljék. Másodsorban, az ökológiai megfontolásokat, továbbá a társadalmi igazságosságot figyelembe vevő új irányba kell terelni az emberiség fejlődését, és ezeknek a szempontoknak jóval na­gyobb szerepet kell szánni a nemzetközi tanácsok munkája során, melyek ma mintha elfogadnák azt a kiindulópontot, hogy az egyetlen valóban lényeges fenyegetés a terrorizmus. A világ lakosságának egyhatoda olyan életmódot folytat, amely intenzíven igénybe veszi az energiát. Ahogy nő azoknak a száma, akik hasonló fogyasztói életforma után vágyakoznak, a Föld problémái egyre súlyosabbra fordulnak. Az amerikai álom egyre költségesebb lesz, míg végül kénytelenek leszünk mindannyian feladni a nyugati életformát. A jelen termelési és fogyasztói szokásai nem teszik lehetővé azt, hogy sokan osztozhassanak áldásain. Nem elég, hogy több milliárd ember van, aki nem részesül a globális kapitalizmus adta elő­nyökből, hanem a tetejében azok, akiknek a gazdagság élvezete jut, még további gazdasági nyomást gyakorolnak bolygónk nyersanyagbázisaira.

Ma minden negyedik haláleset valamilyen kapcsolatban áll a kör­nyezeti tényezőkkel, és az áldozatok többsége a szegény, elmaradott népek köréből való, akik már eleve sebezhetőbbek az alultápláltság és a megfelelő orvosi ellátás hiánya következtében. A rosszul tápláltság minden bizonnyal még súlyosabb probléma lesz, mivel az élelmiszerek ára állandóan emelkedik. A világ szegény népességének 75%-a vidéken lakik, többségük a mezőgazdaságból él. Mivel csak kínkeservesen tudják a megélhetéshez szükséges alapvető cikkeket megtermelni, ezért töme­gesen vándorolnak a fejlődő világ nagyvárosaiba. Ma mintegy egymilliárd azoknak a száma, akik ezeknek a nagyvárosoknak a nyomornegyede­iben élnek, ahol guberálnak vagy marginális létfeltételeiket utcai koldu­lással próbálják fenntartani. A mezőgazdászok azt hangsúlyozzák, hogy gyakorlatilag a világ minden országának van elegendő földje, vize és megfelelő klimatikus viszonya ahhoz, hogy saját népességét a szükséges élelemmel ellássa.¹⁷ Ám ehhez komoly földreform, továbbá technikai és pénzügyi támogatás kellene. Ilyen agrárpolitikát azonban csak nagyon kevés helyen folytatnak, és az éhezés, az élelemhez való hozzájárulás bizonytalansága az emberiségnek közel felét fenyegeti.

Szerencsére vannak biztató jelek is, ilyen például, hogy egyes orszá­gok megtagadják a Világbank követelésének teljesítését, azaz anyagi támogatásban részesítik a mezőgazdaságot. A délkelet-afrikai Malawi – melynek lakói éveken át az éhínség peremén tengődtek, miután 2005-ben katasztrofálisan rossz volt a kukoricatermés, és a tizenhárommilliós lakosságból ötmillió élelmiszersegélyre szorult – elhatározta, hogy anyagi támogatásban részesíti a szegényparasztokat, és az ország hamaro­san több százezer tonna kukoricát tudott exportálni a pénztámogatás eredményeképpen: a termelési hozamok meredeken megemelkedtek. Miközben az Egyesült Államok hajlandó élelmiszersegélyt nyújtani fölös mezőgazdasági terményeiből (amelyeket az amerikai farmerek óriási állami támogatással állítanak elő), hallani sem akar arról, hogy a sze­gény országok mezőgazdasági dolgozóit támogassa. Sőt azzal, hogy az Egyesült Államok kitartóan követeli ezen országok kormányaitól, hogy kövessék a szabadpiaci modellt és közben ingyen vagy nagyon olcsón biztosít exportot e szegény országokba, gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy a harmadik világbeli farmerek versenyképesek lehessenek.

Egyre jobban terjed az etanol gyártásához való kukoricatermelés, illetve a dízelolaj kiváltására való szójafelhasználás, ezzel párhuzamo­san rohamosan növekszik azok száma, akik újonnan szerzett anyagi lehetőségeik révén húst akarnak fogyasztani. Ennek következtében a gabona túlnyomó része az állatoknak, nem pedig az embereknek jut. Például Kína átlagos hús fogyasztásából származó kalóriaigénye 1990 óta megduplázódott, és mivel egy font disznóhús előállításához tíz font gabonára van szükség – marhahús esetében ennek kétszerese szükséges -, az ilyen meredeken emelkedő igényeknek súlyos követ­kezményei vannak azok számára, akiknek az alapvető életfeltételek biztosítása is hovatovább elérhetetlen. A The Economist című magazin által számított élelmiszerár-index 2007-ben 30%-kal nőtt, 2008-ban pedig ennél is meredekebben emelkedik majd. Tény, hogy az Egyesült Nemzetek Világélelmezési Programja 2008. március 23-án, a rendkívüli veszélyhelyzetre hivatkozva felszólította a kormányokat, hogy közös adományaikat legalább félmilliárd dollárral emeljék meg, hogy fedezni lehessen a megnövekedett költségeket, melyek a közel nyolcvan or­szágban élő, hetvenhárommillió rászorulónak az élelemmel való ellátá­sát fedezik. A szervezet felhívta a figyelmet arra, hogy három hét alatt 20%-kal emelkedtek az élelmiszerárak, és ehhez társult még a szállítási költségek növekedését okozó olajár-emelkedés. A gabona ára évi átlag 80-90 %-kal nő. A rizs ára 2008 márciusában egyetlen napon 30%-kal emelkedett, és így megkétszereződött 2008 januárja óta, tehát kevesebb mint három hónap alatt; a szegények számos ázsiai országban, ahol a rizs a legfőbb élelmiszer, tiltakozó tüntetéseket szerveztek.

Ezzel egyidejűleg az ún. amerikai étrendnek mondott finomított fehér liszt, gabonaédesítők és gabonával táplált állatok zsírja egyre több ország­ban veszi át a hagyományos ételek szerepét. A finomított cukor elhízáshoz vezet és elősegíti például a diabetes kialakulását, mert átveszi a hagyo­mányos ételek komplex tápanyagainak szerepét. A korlátlan profit iránti mohóság tönkreteszi az egészséget és súlyosan megnöveli a gyógyítás költségeit, hiszen mesterséges és egészségtelen ételekkel megmérgezi a fogyasztókat. A válság mind szélesebb területe a kapitalisták mindennapi tevékenysége nyomán jött létre, hiszen ez a tevékenység olyan rend­szerben zajlik, mely elismeri a bármi áron előállított profithoz való jogot. A tömegtájékoztatás és a politikai rendszer arra törekszik, hogy mindenkor távol tartsa a nyilvánosságot attól, hogy felismerje: a rendszer prioritásaiból következő súlyos terhek az egész emberiség vállára nehezednek.

Következtetések

Fenti fejtegetéseimben a jelenlegi világrendszer négy neuralgikus pontját: a pénzügyi válságot, az Egyesült Államok hatalmának, befolyásának rela­tív csökkenését, az újabb felhalmozási centrumok kialakulását, valamint a nyersanyagforrások kimerülését és az ökológiai katasztrófát emeltem ki. Az USA stratégiája továbbra is a katonai hatalmat tekinti az olaj és más nyersanyagok feletti ellenőrzés biztosítékának. A sas másik szárnya az extraprofitnak a pénzügyi eszközök révén való elsajátításán nyugszik, de ez aligha meríti ki a ragadozó taktikai arzenálját. Megköveteli, hogy a nemzetközi szabadalmi és licencrendszerek bebiztosítsák a védelmezett monopoljáradékot, hogy levédjék az eszmei vagyonjogokat – kezdve a Microsoft Windows-tól a nagy gyógyszergyártó cégekig, melyek a humán genom tulajdonjogát maguknak követelik. A tulajdonjogok kiterjesztését és a tudományos közkincs kisajátítását a fejlődő országok természete­sen elutasítják, mert csillagászati licencösszegeket kell fizetniük és nem kapnak engedélyt arra, hogy mint a múltban, ma is használhassák az emberiség közös tudásának örökségét.

Ahogyan korlátozni kell és társadalmi ellenőrzés alá szükséges vonni a magas kockázatú pénzügyi műveleteket, a tudományt is fel kell sza­badítani, hogy a technikai fejlődést ne lehessen mesterségesen vissza­fogni és ne lehessen kizárólagos használati jogok címen licencjogokat érvényesíteni. A fejlődő világ számára fehéren-feketén megmutatkozott a birodalmi sas mindkét szárnyának stratégiája.

A washingtoni konszenzus hitelét vesztette, és bár az általa okozott károk a mai napig súlyosbodnak, mégsem garantálta Washington ere­deti célját. A világ többsége nem hajtott fejet Washington előtt, inkább a vonakodók koalíciójában egyesült. Ha a Dél sok országában komoly baloldali kormányok vennék kezükbe a hatalmat, akkor a globális politi­kai gazdaság mélyreható átrendeződése következhetne be. Tény, hogy manapság nem éppen forradalmárok irányítják ezeket az országokat. Arra számíthatunk, hogy a Dél országaiban az együttműködés és a versengés egyes elemei mutatkoznak meg majd idővel – attól függően, hogy ezek az elitek milyen nyomásoknak lesznek kitéve. Egy haladó Dél­Afrika segíthetne az angolszász kapitalista világrendszer alternatívájának kialakításában, és hatással lehetne új hatalmi centrumokra, melyek a Dél globális érdekeit akarják képviselni, és az az idő is eljöhet, amikor lesznek olyan kormányok, amelyek ezt a képviseleti szerepet sikeresen meg is valósítják.

A cikk eredeti megjelenése: William K. Tabb: Four Crises of the Contemporary World Capitalist System. Monthly Review 2008. október

Jegyzetek

1 Ez a bekezdés William K. Tabb: The Centrality of Finance. Journal of World-Systems Research, XIII. (2007, 1.) című írásán alapul.

2 Martin Wolf: Unfettered finance is Fast Reshaping the Global Economy. Fi­nancial Times (2007. June 18)

3 John Bellamy Foster: The Financialization of Capitalism, Monthly Review (2007. April), 1.

4 William K. Tabb: The Two Wings of the Eagle, in John Bellamy Foster and Robert W. McChesney, eds., Pax Americana: Exploring the American Empire. New York, Monthly Review Press, 2004.

5 Kenneth Rogoff, Eswar Prasad, Shang-Jin Wei and M. Ayhan Kose (2003): The Effects of Financial Globalization on Developing Countries: Some Empirical Evidence. http://www.imf.org/research

6 Martin Wolf: Why the Sub-Prime Crisis is a Turning Point for the World Economy. A tanulmányt a Nottingham University-n, a Globalization and Economic Policy Centre-ben ismertette a szerző 2008. március 5-én.

7 Krisna Guha – Chris Giles: IMF wants more say for rising economies; Asian countries would have greater influence. Financial Times (2008. April 5)

8 Philip Stephens: A Table for Thirteen. Foreign Policy (January/February, 2008), 65.

9 William K. Tabb: Globalization Today: At the Borders of Class and State Theory. Science and Society (January, 2009).

10 Mark Engler: Latin America Banks on Independence. In These Times (February 2008), 43.

11 Craig Karmin – Joanna Slater: Dollar's Dive Deepens as Oil Soars. Wall Street Journal (2008. February 29)

12 Jeffrey Frankel: The Euro Could Surpass the Dollar Within the Next Decade. (2008. March 18) http:/www.voxeu.org . 2008

13 Jason T. Shaplen – James Laney: Washington's Eastern Sunset; The Decline of U.S. Power in Northeast Asia. Foreign Policy (November-December 2008), 82.

14 Conn Hallinan: Challenging a Unipolar World. Foreign Policy in Focus, (2008. January 21) http://www.fpif.org/fpiftxt/4904

15 William D. Drezner: The New New World Order. Foreign Affairs, (March/April 2007).

16 William K. Tabb: Fumbling Through the Great Game in Eurasia: the British and U.S. Spreading 'Freedom' through Invasion, Occupation, and Regime Change. Z Magazine (2006. November 19)

17 Fred Magdoff: The World Food Crisis. Monthly Review (2008. May)

* Az ALBA, tagjai: Bolívia, Dominika, Kuba, Nicaragua, Venezuela (a ford.)

** Teljes jogú tagok: Argentína, Brazília, Paraguay és Uruguay. Hamarosan teljes jogú tag lesz: Venezuela,. Társult tagok: Bolívia, chile, Kolumbia, Ecuador és Peru. (a ford.)

A június 16-17-i párizsi tárgyalások elnöke összegzi az elhangzottakat. Nyitott kérdés, hogy az Egyesült Államok-központú és a dollárra mint tartalékvalutára épülő globális pénzügyi rendszer hosszabb távon fennmarad-e? Újra kell kezdenünk, célzott, hosszú távú, először az állami beruházásokra építő stratégia alapján, miközben a fundamentális kérdéseket felületes nemzetközi szabályozási diskurzusok homályosítják el.

2008. június 16-17-én abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Párizsban találkozhattam a pénzügyi rendszer szakértőinek egy kiemel­kedő csoportjával. A pártatlan nemzetközi tanácskozást a Közgazdászok a békéért és a biztonságért (Economists for Peace and Security) és a Kezdeményezés a gazdaság újragondolásáért (Initiative for Rethinking the Economy) elnevezésű csoportok hívták össze. Két napon keresztül nem hivatalos tárgyalásokon elnököltem.¹

Szándékom az, hogy megbeszéléseink általános tendenciáit, gravi­tációs központját felelevenítsem javarészt anélkül, hogy bármely részt­vevő nézőpontját egy konkrét kategóriába sorolnám. Az alábbiakban tulajdonképpen saját meglátásaim sorakoznak. Ugyanakkor, reményeim szerint, az alábbi esszé egy szélesebb körű eminens csoport jóval tágabb szakmai álláspontját tükrözi.

1. A pénzügyi helyzet mélysége és súlyossága

A tanácskozás elején a legfőbb közös kiindulópontot a jelenlegi pénzügyi válság mélysége és súlyossága adta. Ezt a résztvevők az 1930-as évek óta történt pénzügyi események – ide értve az 1980-as évekbeli ázsiai és az 1990-es évekbeli orosz krízist – sorozatán kívül helyezték el. Akadt, aki ezt „korszakosnak" és „történelminek" nevezte. E mai krízist három té­nyező együttállása különbözteti meg az eddig válságoktól: (a) az Egyesült Államokból, vagyis a globális rendszernek nem a perifériájáról, hanem a központjából indult ki; (b) egy egymást követő buborékokból kifejlődött gazdasági buborék kipukkanását tükrözi; (c) a buborék, az értékpapír kibocsátásokon keresztül, egyedülállóan bonyolult és kinyomozhatatlan úton-módon irányult a pénzügyi struktúrára.

Ez a válság globális válság, amely az Egyesült Államokból indult útjára. Ez egyben azt is jelenti, hogy megkérdőjeleződik a globális hitelgazda­ság irányítása, mely eddig az USA-ban fókuszálódott, s alapja a korrekt és nyílt kereskedelem terén való jó hírnevünk volt. Az egyik résztvevő szerint a „G1 legitimációs válságáról" van szó. Hogy az Egyesült Álla­mokban koncentrálódó és a dollárra mint tartalékvalutára épülő globális pénzügyi rendszer hosszabb távon fennmarad-e, az a Csoport szerint nyitott kérdés.

Miközben néhány jelenlévő szerint a válság kiindulópontját a makro­gazdasági egyensúlyhiányok – egyfelől a megtakarítások és a beruhá­zások másfelől a kereskedelmi deficit – okozták, a többség borúlátóbb volt. Ez a nagyobb csoport elismeri, hogy a világ pénzügyi központjának számító országban folyó fizetési mérleghiányt kell produkálni – máskü­lönben a többi ország számára nem állnának rendelkezésre a tartalék­képzéshez szükséges dolláreszközök. A válság akkor alakul ki, amikor az instabilitás, az alkalmatlan vezetés és a korrupció észlelése miatt a világ elveszíti bizalmát a dollár értékelésének alapot adó rendszerben, s ez a szabályozási tekintély és a piaci rend összeomlásához vezet.

A buborékok szerves részei a kapitalizmusnak, a korai 30-as évek óta azonban nem ezek adták a fő irányt, hanem az iparosítás és a tech­nológia volt a meghatározó. Csak a 90-es évek végén, az információs technológia hirtelen fejlődésének időszakában lettek az egész gazda­ság tendenciáit meghatározók a pénzügyi megfontolások – beleértve a kockázati tőke felvirágzását és az ázsiai, illetve az orosz válság után az Egyesült Államokba szivárgó tőkét is. Az eredmény esetleges és ingatag volt – óriás beruházások pl. a titokzatos széles sáv területén, amelyek pénzügyi összeomláshoz vezettek -, ugyanakkor bizonyos társadalmi hozadéka is volt. A gazdaság szárnyalt s teljes foglalkoztatást ért el nulla infláció mellett. A széles sávú infrastruktúra jó része pedig fennmaradt későbbi hasznosításra.

Ugyanez nem mondható el a Bush-éra egymást követő lakás- és áru­piaci buborékjairól. A lakáspiaci buborék, melyet a hatóságok ahelyett hogy szabályozták volna, tudatosan tápláltak, a nagy múltú, a lakástu­lajdonlást támogató amerikai modellt csődbe taszította. A lakosság egy sebezhető részét csúnyán rászedték. A válság kibontakozása társadalmi következményekkel járt, melyek jóval túlnyúltak ezen a rétegen, a jó hitelekkel és stabil jelzáloggal rendelkező amerikaiak széles tömegé­ig, akiknek az otthonai most elértéktelenednek. Az elhagyott házak ugyanakkor gyakran lakhatatlanná válnak, így a széles sáv esetével ellentétben a lakásbuborék által generált tőke a válság során jelentős mértékben elenyészik.

A lakásbuborék kipukkadását egy árupiaci buborék kialakulása követte, különösen az olaj, az élelmiszer-gabona és az alapfémek terén. Ez egy spekulatív buborék, amely nem magyarázható „alaptézisekkel": az olaj­árak az elmúlt évben megkétszereződtek, miközben az olaj iránti kereslet mindössze néhány százalékkal emelkedett. Az energia-, élelmiszer- és fémárak szimultán árnövekedése ugyancsak a közös pénzügyi eredetről árulkodik. A szabályozás változásai, többek között az Enron-kiskapu és a „swap-kiskapu" (mindkettőt az akkor szenátor Phil Gramm csempészte be a törvénybe az ezredfordulón), illetve a London-kiskapu (a Határidő Árutőzsdei Bizottság [Commodity Futures Trading Commission, CFTC] szándékos hanyagságának köszönhetően) pénzügyi spekulációt generált az árutőzsdén. A London-kiskapu 2006 eleji megalkotása éppen csak megelőzi a buborék robbanó fázisát, és ez nyilván nem véletlen.

Az energia- és élelmiszerpiacon a pénzügyi erők rugalmatlan ellátással néznek szembe, ezért tornássza fel ez a buborék az árindexet, miköz­ben az előző kettő ezt nem tette. A pénzfelvevő piac relatív szűk mivolta biztosítja, hogy a makro-növekedési hatások minimálisak: a magasabb árak magasabb költségekhez vezetnek. Sőt, azokon a területeken, ahol a kínálati visszahatások rövid távon jelentkeznek, mint pl. a szénterme­lésben vagy az intenzív gazdálkodásban – ide értve a gabonából való etanolelőállítást is -, ezek a válaszok környezeti szempontból ártalma­sak. A jólét olajbáróknál és földbirtokosoknál való koncentrációja rend­kívül bomlasztó hatású. Végezetül, az olaj- és élelmiszerárak szimultán növekedése a szegény országokban megállíthatatlanul élelmiszervál­sághoz, éhezéshez, humanitárius és politikai krízishez vezet. A buborék természetesen azután fog robbanni, hogy ezek a hatások megjelentek.

A hitelnyújtást helyettesítő értékpapír-kibocsátás az USA-ban régóta működő, a kormányzati támogatást élvező Fannie Mae és Freddie Mac nevű szervezetek által megalkotott gyakorlat. Ez a New Dealt követő amerikai lakáspolitika sikerének egyik fő tényezője. Kérdés azonban, hogy hol a határ? Hol van az a pont, ahol a feltételek már túlságosan alacsony szintre esnek? Mostanra már világosan kell látnunk, hogy a szokásostól eltérő lakáshiteleket nem lehet biztonságosan kezelni ezzel a módszerrel, mert a hitelminőséget és így a vagyontárgy értékét nem lehet biztonságosan felbecsülni. Ráadásul az utóbbi évek szabályozási klímájában (amikor – mint arra William K. Black rámutatott – a politika kiválasztottjai láncfűrészekkel jelentek meg a sajtókonferenciákon), a szokásos körültekintő kölcsöngyakorlatok tökéletesen becsődöltek. A lakáskrízist megmételyezték az értékbecslési csalások, amit a hitelké­pességet vizsgáló cégek figyelmen kívül hagytak és ezáltal elő is segí­tettek. „Senki nem figyelt a hitelcsomagra." Most a rendszer elemeinek tisztasága – a kölcsönkezeléstől a kezességvállaláson át a hitelképesség vizsgálatáig – megkérdőjeleződött.

A csalás, a megtévesztés, a bizalom elárulása, főleg egy olyan piacon, amely tele van speciális adósságpapírokkal, titkos jogi személyiségek­kel és tőzsdén kívüli piaci tranzakciókkal, ott, ahol a bizalom képezi az értékbecslések alapját. Ez a bizalom most összeomlott. Az eredmény, mint ahogy azt John Eatwell megfogalmazta, az, hogy a pénzügyi krízis piaci patthelyzet formáját ölti – az intézmények szisztematikusan nem akarják elfogadni szerződött partnereik hitelképességét. Ez különös­képpen akkor jelent súlyos gondot, ha egy szerződött partnernek nincs közvetlen lehetősége végső hitelezőhöz fordulni – és így a válság au­tomatikusan továbbterjed a rendszernek a központi bankok közvetlen hatókörétől távolabb eső részeiben is. A közgazdász-fizikus Ping Chen ezzel kapcsolatban egy magasabb elméleti szempontot említett: a haté­kony piacok és a hitelképességet vizsgáló ügynökségek logikája, amely a Brown-mozgásra épül, léket kapott. A szabályozatlan pénzügyi piacok a természetszerűleg instabil és esetleg robbanékony információs és társadalmi hálózatoktól függenek.

A fenti három pont üzenete a következő amerikai elnök számára meg­lehetősen világos. A csoportban senki sem gondolja, hogy a pénzügyi válság 2009 januárjára eltűnik vagy akár csak stabilan kontrollálhatóvá válik. Abban az időszakban kétségkívül sürgető prioritásokkal kell majd szembenézni: további fiskális expanzió, gyors fellépés az ingatlanárveré­sekhez vezető lakásvesztések hulláma ellen, valamint gyors fellépés az árupiaci tőkespekuláció ellen – ezek vezetik jelenleg a tennivalók listáját. De a pénzügyi gondok nem fognak eltűnni. Ez azt is jelenti, hogy egy olyan kedélyes hitelbővítés, mint ami 1994-ben Clintont vállaira kapta és elnökségén végigvitte, most nincs a pakliban.

Ehelyett a következő adminisztráció egy ahhoz hasonlatos belső ke­resleti helyzettel fogja szemben találni magát, mint amilyen a '90-es évek elején, az idősebb George Bush idejében fordult elő, amikor a bankok és más hitelintézetek – melyeket a '80-as évek eleji harmadik világbeli adósságválság nagyon súlyosan érintett – szép csöndesen ültek a hatalmas amerikai államkincstári portfóliókon, s tőkéjüket egy meredek hozamgörbe kiaknázásával építették újra. 1994-ig nem kezdtek újra ke­reskedelmi és ágazati hitelbővítési tevékenységbe – ez 5-6 évvel volt a hitelek kifutása után. Egyelőre azonban nyitott kérdés, hogy a meredek hozamgörbe ezúttal honnan érkezik.

Ráadásul a következő adminisztráció nem élvezheti azt a megbízha­tóan stabil árkörnyezetet, amely a 80-as évek eleje óta megszokott volt, s lehetővé tette az infláció nélküli keresletnövekedést, amely a 90-es évek végén teljes foglalkoztatáshoz vezetett. Minden ebbe az irányba tett lépés az olaj és alapárucikkek árának instabilitásától és magának a dollárnak a bizonytalanságaitól való kínlódás veszélyét rejti. A politikai kezdeményezésekkel hadilábon álló erők ki fogják használni ezeket a sebezhető pontokat annak érdekében, hogy elbizonytalanítsanak és megakadályozzanak minden, a gazdasági növekedést szolgáló vagy a gazdasági fejlődésnek új irányt adó szisztematikus stratégiát a következő elnökség ideje alatt.

Ennek egy példája, kétségkívül az illetékes Államkincstár jóváhagyá­sával, az USA-ról szóló és nyilvánosságra hozott „IMF audit" ki nem mondott, ám nyilvánvaló következtetései. Az inflációs refrént fogja dalolni a washingtoni és a Wall Street-i fiskálisok jó öreg sirató kórusa. Vagyis, a probléma, amely a pénzügyi szektor deregulációjában, az alkalmatlan vezetésében és a korrupcióban gyökerezik, az amerikai politikai diskur­zusban a központi fiskális vezetés és a felelőtlenség problémájaként je­lenítődhet meg. Amennyiben ez megtörténik, az új elnöki kurzus számára súlyos kihívást fog jelenteni, hogy képes legyen a gazdasági növekedést egy alapjaiban más és konstruktívabb irányba terelni, valamint megbir­kózni olyan kritikus területekkel, mint az infrastrukturális veszteségek, az energiakérdés vagy a klímaváltozás.

A fenti okok miatt a Párizsi Csoport egyetértett abban, hogy a követ­kező vezetés abszolút prioritást kell hogy adjon – egy átfogóbb gazda­sági stratégia integráns részeként – a pénzügyi szektor gondjainak. A pénzügyi válságot a gyökereinél kell kezelni, s ez a pénzintézetek céljait, működését, irányítását és szabályozását jelenti. Személyes véleményem szerint politikai szempontból alapvetően fontos, hogy a tágabb gazdasági problémák pénzügyi eredetét mindenkor szem előtt tartsuk, ennek érde­kében pedig erős felügyeletre és reformprogramra van szükség.

2. Az instabil makrogazdasági környezet

Az 1990-es években az amerikai gazdaságot egy az információ tech­nológiai befektetésekre fókuszáló hitelbővülés hajtotta, a 2000-es évek közepén pedig a lakáshitelek robbanásszerű bővülése, ami építkezéseket generált és jelentős középosztálybeli fogyasztást tartott fenn. A keres­letnövekedés ezen forrásai mára kimerültek, sőt visszájukra fordulnak. Mindeközben az üzemanyag- és élelmiszerárak jelentős növekedése elszippantja a vásárlóerőt, és minden halasztható vásárlást vagy beru­házást késleltet. Ez áll a nyár elején jelzett masszív gépjármű-eladási visszaesések mögött is.

A fizetőképes amerikai keresletet 2008-ban fiskális expanzió támogatja. A januárban bevezetett adócsökkentések óriási, egyszeri hatással voltak a májusi lakossági vásárlásokra – vénás infúzió az összkeresletnek, noha egy része az importtermékek felé csordogál el. A második negyedéves adatok szerint a megnövekedett szövetségi kormányzati kiadások – kü­lönösen a védelmi kiadások – is fontos szerepet játszanak. Ugyancsak lényeges hatással vannak a dollár értékére és az exportkeresletre az alacsonyabb kamatlábak. A jövő évben mindezek a keresleti források hiányozni fognak.

Ráadásul a nyár közepén az államok és a helyi önkormányzatok taka­rékossági költségvetések végrehajtásába kezdtek, melyeket a vagyoni értékcsökkenés, az ingatlan-adóalapok beszűkülése és a forgalmiadó­bevételek stagnálása miatt zuhanó bevételi előrejelzések kényszerítettek rájuk. Mindeközben a törzsrészvényekre adott lakásvásárlási kölcsönök megszűnnek, a jelzálog-fedezetű értékpapírokba fektetett nyugdíjak alul­finanszírozottak, s a privát befektetések feltehetően követik a fogyasztás visszaesését. Nagyon kicsi az esélye annak, hogy a privát szektorban bármi újabb keresleti forrás bukkanjon fel. Miközben a terminus technicus szerint 2008-ban a recessziót valószínűleg elkerüljük, komolyabb haté­kony intézkedés hiánya esetén 2009-ben stagnálás következik, s akkor már nem lehet majd kivédeni a recessziót.

Amennyiben a kiürült és eladatlan házak (már amelyiket nem rombolják le azonnal) sokáig gazdátlanul maradnak, kicsi az esély a lakáshelyzet közeli rendeződésére. A belföldi értékek a szélesebb lakosság számára elérhető újabb hitelbővülést sem fogják biztosítani. A lakásügy rendező­dése valójában nem várható a következő elnöki periódus ideje alatt. Előre nem látható okok miatt történhetnek még pozitív fejlemények, miként az a technológiai ágazatban előfordult a 90-es években. De erős hit kell ahhoz, hogy valaki efféle kedvező történésekre alapozva kezdjen banki tranzakci­ókba. Valószínűbb, hogy a magánhitelpiacon semmiféle pozitív esemény nem történik 2009-ben, 2010-ben és 2011-ben. Ezért kiemelt politikai cél lesz a gazdasági növekedés más eszközökkel való elérése.

Az egyetlen lehetséges másik út, a fiskális politika azt a két kérdést veti föl, hogy milyen mértékű fiskális expanzióra lesz szükség és milyen időtávon belül?

Mostanában „második élénkítő csomagot" szorgalmazó hangokat lehet hallani. Ez azt jelzi, hogy az első élénkítő csomag, noha hatékony, de szükségszerűen rövid életű volt. De ugyanez lesz igaz a második élénkítő csomagra is. S ha vége van a választásoknak, vajon a helyén marad-e a jelenlegi rövidtávú élénkítést támogató koalíció? Ha nem, akkor mi fog történni?

Ha a fenti elemzés igaz, az új elnökség politikai tőkéjének gyors kime­rülését kockáztatja egy rövid távú stimulációs lépéssorozattal, amely alig tehet többet mint hogy minden alkalommal a felszínen tartja a gazdasá­got néhány hónapra. Mivel ezek a lépések nem fognak a magánhitelek újraéledéséhez vezetni, minden erőfeszítés a „túl későn, túl kicsi" képét fogja végül magára ölteni, s így a kudarc borítékolható. Mindeközben egy ismétlődő adócsökkentést hozó politika csak alááshatja az ország jelenlegi reputációját, hiszen a világ többi része valószínűleg nem szíve­sen pénzelne egy olyan országot, ahol a gazdaságpolitika mindössze a fogyasztók számára kiállított banki csekkek kitöltögetéséből áll.

Mi lehet az alternatíva? Az elejétől kell újra kezdenünk, célzott, hosszútávú, alapvetően az állami beruházásokra építő stratégia alapján az Egyesült Államok fizikai infrastruktúrájának újjáépítésére, az ener­giafelhasználási minták reformjára, valamint a klímaváltozásra és egyéb égető kérdésekre reflektáló új technológiák kifejlesztésére koncentrálva. Támogatnunk kell a Bush-éra buborékjainak kipukkanása miatt állásukat vesztett embereket, de eredményesen kell őket támogatnunk – munka­nélküliségi biztosítással, az állami és önkormányzati közszolgáltatások kiterjesztését szolgáló jövedelemelosztással, képzési és átképzési programokkal. Arra kell törekednünk egy öt évtől a következő generáci­óig terjedő időszakon belül, hogy a magánberuházások a fent felsorolt közcélokhoz képest kiegészítő jellegű tevékenységek felé mozduljanak el. Meg kell győznünk a világot arról, hogy ezeket a célokat érdemes finanszírozni.

Mint már említettem, ezt a stratégiát egy ellenséges környezetben, instabil olaj- és élelmiszerárak mellett kell kidolgozni. Hiba lenne azon­ban ezt az instabilitást inflációgerjesztőként interpretálni a szó általában használt értelmében, egy monetáris politikai válasz igényével. És mivel a fizetések nem változtak vagy növekedtek, a fogyasztói árak növekedé­sével a reáljövedelmek meglehetősen meredeken estek. Miként azt Ben Bernake egyik nyilatkozatában elismerte, az árindexváltozások egyike sem a béreknek tulajdonítható. Bernake szavaival: „ennek a kapcsolat­nak az empirikus bizonyítéka gyengébb, mint szeretnénk" (kiemelés a szerzőtől).

Ezért az infláció elleni felelős küzdelmet irányító szokásos formulák egyike sem alkalmazható. Ezeket a formulákat egy olyan világban dol­gozták ki, ahol az amerikai jegybank politikája (a „hitelesség" csatornáján keresztül) elrettentő funkcióval bírt a túlzott bérnövekedéssel szemben. De a túlzó bérrendezések ismeretlenek voltak negyedszázadon keresztül. Ehelyett éppen a pénzügyi piacokon keletkezik árbuborék! Nincs hitelező, aki a magasabb kamatlábaktól megijedne. Nincs tőzsdei energiakereske­dő, aki visszarettenne az olajárak feltornászásától csak azért, mert valaki másnak ezért néhány százalékkal magasabb kamatot kell majd fizetnie egy bankkölcsön után hat hónappal vagy egy évvel később.

A szövetségi jegybanki politika – amely egy gyenge gazdaság és instabil árupiaci árak közé szorult – a célok és az eszközhiány közti konfliktussal kénytelen szembenézni. „Nem veheti fel a harcot az inflációval" kamatemelésen keresztül a dollár támogatása és az im­portköltségek alacsonyan tartása érdekében. Ezt Luis Carlos Bresser Pereira „valutaárfolyam-populizmusnak" nevezi, ami ismerős jelenség Latin-Amerikában, és vonzó a politikusok számára, de a fejlődés ellen hat. Amennyiben a Fed Bank ezt az utat választja, a hazai gazdaság magához térésének normális csatornái bezáródnak, ráadásul a pénz­ügyi piacok valószínűleg meginognak, és a dollár védelmére egy tisztán monetáris politika még rövid távon is fenntarthatatlan lesz.

Az is lehet, hogy a Fed továbbra is hadakozik a jelenlegi pénzügyi válsággal, kiemelt prioritásként finanszírozza a likviditást; ebben az esetben a dollár azon a szinten fog megállni, amit a nemzetközi tarta­léktulajdonosok egyezsége megjelöl. Ebben az esetben nem a bérek és az árak spirálja, hanem az emelkedő árak és a dollár további esése az, amit nem lehet majd teljesen kivédeni.

Egyik lehetőség sem vonzó, nyilvánvalóan valami más megoldást kell találni. De mi lehet az?

Bizonyos körökben visszatérő szlogen, hogy az elnökök ne kom­mentálják a Fed Bank tevékenységét. Ebben a helyzetben azonban szükséges a kommentár. Egy megfelelő nyilatkozat a monetáris politika magasabb céljairól nem jelent interferenciát a rutinszerű döntéshozatallal, pl. a Szövetségi Nyílt Piaci Bizottság (Federal Open Market Committee, FOM) munkájában. Sőt, a szomorú valóságot kell tükröznie: a Fed Bank és más pénzügyi szabályozó intézmények az elmúlt évtizedben nem teljesítették kötelességeiket, most az ezeknek való megfelelést újra fel kell vállalniuk.

Egy szabályozási rendszer legfőbb eleme maga a szabályozás. Egy lényegéből adódóan instabil és farkastörvényű ágazat tevékenységeit alá kell rendelnie magasabb társadalmi céloknak, ezáltal megelőzni annak lehetőségét, hogy pénzügyi érdekek diktálják a kormányzati politikát. Mindazonáltal pontosan ezt a helyzetet hagytuk előállni. A Fed-nek és más felelős intézményeknek most részben az a feladatuk, hogy vissza­állítsák a korábbi erőviszonyokat. Különösen a pénzügyi szabályozások alapos felülbírálatára van szükség a pénzügyi instabilitás leküzdése, az árucikkbuborék lelohasztása, a pénzügyi ágazatban jelen levő hatalmas monopóliumjáradékok visszaszorítása, a hitelgazdálkodás új feltételeinek megállapítása és a legrászorultabb területeken produktív tőkebefekte­tések generálása érdekében. Ez elsősorban a Fed feladata, noha több komoly intézményközi és nemzetközi dimenziója is van ennek.

Csak ha a pénzügyi spekulációt már térdre kényszerítettük, lehet az árucikkek árnövekedését generáló erőket megfékezni. Csak ha ezeket az erőket már megfékeztük, lehet a kamatlábak megállapításának szo­kásos menetét kontroll alatt tartani. Az évek során megtanultuk, hogy „az infláció mindenütt jelen van, és mindig monetáris jelenség", amelyet csak a Fed Bank képes előidézni és gyógyítani. De nem! Ez infláció nincs ott mindenütt és mindig az olcsó hiteleknek köszönhető. Lehet financiális tünet, és jelenleg valóban az, melynek hátterében a kontroll nélküli árupiaci spekuláció és a zuhanó dollár áll. Ezt a pénzügyi piacok, valamint az ezek alapját képező energia- és élelmiszerpiacok működését közvetlenül befolyásoló lépésekkel kell kezelni. A kamatlábak emelése nem tesz lehetővé hatékony fellépést, kivéve, ha az emelés drasztikus, ez esetben viszont a reálgazdaság nagy árat kell hogy fizessen.

A hatékony szabályozás helyreállítása mellett a kormányzat más eszközökkel is rendelkezik. Az egyik legfontosabb: a stratégiai olajtar­talék. Miért nem adnak el belőle, és törik le az energiaspekulánsokat, ahogy azt Paul Davidson javasolta? S ha az USA számára ésszerű a tartalékolt olajat ily módon használni, akkor más országok számára bizonyára ésszerű lenne gabonát tartalékolni (amikor hozzáférhető) az élelmiszerárak stabilizálása érdekében. Ezek az intézkedések megfelelő eszközt jelentenek az élelmiszerárak jelenlegi instabilitása ellen. A dollár esetében egy agresszív, egyoldalú lépés, mely egyébként valószínűleg válaszlépést váltana ki az Európai Központi Bank és más fontos sze­replők részéről, „a globális recesszió felé tartó versenyt" jelentené. Az alternatíva: kollektív fellépés a fontosabb valuták, így pl. a dollár stabi­lizálása érdekében, egymás szempontjainak figyelembe vételével. Az alábbiakban erről lesz szó.

3. A nemzetközi monetáris rendszer jövője

A Párizsi Csoportban több, a nemzetközi monetáris és pénzügyi rendszer struktúrája és irányítása terén elismert szakértő vett részt. Majdnem mindegyikük egyetértett abban, hogy a jelenlegi rendszer bajban van s hogy komoly változások várhatók a közeljövőben, ha ugyan még nem kezdődtek el. Hogy ezek a változások evolúciószerűen vagy központi reformok által vezérelve következnek-e be, ez nyitott kérdés maradt. Az új rendszer ideális szerkezetével kapcsolatban nem alakult ki konszenzus, azonban az eszmecsere bizonyos vonulatai tanulságosak voltak.

A jelenlegi nemzetközi monetáris rendszer alapvetően két kritikus fogyatékosságtól szenved. Először is nem sikerült stabilitást, kiszámít­hatóságot produkálnia az általános üzleti tevékenységek számára. A tőzsdefolyamatok szinte teljesen determinálják a kamatmozgások irányát, aminek eredményeként ezek nagymértékben rendszertelenek, kiszámít­hatatlanok és ki vannak téve a manipulációnak, miközben a mögöttük álló pénzügyi hálózatok átláthatatlanok és nagy rendszerkockázatnak vannak kitéve. Másrészt, a monetáris rendszer nem ad egy olyan keretet, ame­lyen belül az egyes országok koherens fejlesztési, növekedési és teljes foglalkoztatási stratégiákat folytathatnának; ellenkezőleg: rigid fegyelmet és egyenetlen teljesítményt kényszerít rájuk. Nem véletlen, hogy a fejlődő világ legnagyobb sikertörténetei éppen két olyan országban zajlottak le -Kínában és Indiában, 1980 óta -, amelyek nem használtak bankhiteleket, s így elszigetelve maradtak a pénzügyi sokkoktól. Az 1990-es évek vége óta ezt a két országot mások is követték (elsősorban Argentína), mivel felismerték, hogy a leghatékonyabb pénzügyi stratégia gyakran az, ha leválnak a nemzetközi rendszerről.

Ebben az instabil és szeszélyes közegben az Egyesült Államok mint az egyetlen komolyabb valuta szolgáltatója igen előkelő pozíciót foglal el, kü­lönösen a '80-as évek eleje óta. Hogy a dollár meddig képes tartani ezt a pozícióját, az komoly bizonytalansági tényezőt jelent az Egyesült Államok számára. De ugyanezzel a bizonytalansággal a világ többi országának is szembe kell néznie, kiknek többsége számára kényelmes, hogy egyetlen tartalékvalutával rendelkeznek, s különösen kényelmes, hogy ez a valuta az USA-é. A világgazdaság éppen azért volt képes 2001 óta növekedni és jelentősen prosperálni, mert az Egyesült Államok, az összes létező fize-tésimérleg-kényszer megerőszakolása árán is, kész volt magas szinten tartani a fizetőképes keresletet. Az USA megtehette ezt, hiszen adósságai saját valutájában, alacsony kamatlábak mellett vannak.

Egy többpólusú rendszerre való áttérés véget vetne ennek a helyzetnek. Egy efféle megoldás rendkívül kockázatos lenne, mert egy többpólusú rendszerben nem léteik Consumer of Last Resort ('a végső menedéket jelentő amerikai vásárló'). Ha egyetlen ország vagy régió sem akar (vagy képes) adósságot felhalmozni, a többiek nem tudnak exportvezérlésű növekedést produkálni a teljes foglalkoztatás érdekében. A világ legna­gyobb része érti ezt, és ezért értelemszerűen támogatja Amerikát ebben a szerepkörben. Az összeomlás valódi veszélye tehát nem kívülről fenyegeti az amerikai vezetést, hanem egy belső hanyatlás és káosz felől.

A Bretton Woods-rendszer a tőke kontrollján keresztül próbált meg­birkózni az instabilitással. Úgy gondolta, hogy a nemzetközi számlák rendezését szolgáló globális pénzzel és klíringszövetséggel, valamint egy olyan kiigazítási rendszerrel, amely inkább támogatja a többletből adódó expanziót, mint a deficites országokban jelentkező visszaesést – így minden érintettet a teljes foglakoztatás felé terel, majd sakkban tartja a nemzetközi privát pénzügyi szereplőket. Az ITO Havannai Char­tája (amelyet sohasem hajtottak végre) hangsúlyozta egy ilyen típusú aszimmetrikus kiigazítás szükségességét a fejlődő országok számára a szabad kereskedelem farkastörvényei alól való mentességekkel együtt. A csoportból néhányan úgy gondolják, hogy ehhez a vízióhoz kellene visz-szanyúlni, ez adhatna kiinduló pontot egy új rendszer megtervezéséhez. A többség szerint ez az idea elérhetetlen, s inkább az instabilitás erősebb kontrolljának szűkebb célrendszerét keresik, valamint a növekedés és a magas foglalkoztatási arány irányába mutató tendenciák erősítését szorgalmazzák – vagyis inkább a dollártartalék-rendszer hibáinak korri­gálását, mint annak helyettesítését.

Abban minden résztvevő egyetértett, hogy a dollárrendszer túlélése nem választható el az Egyesült Államok reputációjától, különösen három területen. Az első geopolitikai: a második világháború után az USA azért jutott kiemelkedő pozícióba, mert ő lett a nemkommunista világ elismert és elfogadott vezetője. Amerika biztonságot nyújtott ennek a világnak, cserébe pénzügyi privilégiumokat kapott. A hidegháború éveiben azon­ban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Egyesült Államok a többi ország számára nem nyújt megfelelő biztonságot, ehelyett sokak szemében ő maga lett az instabilitás melegágya. Az ország pénzügyi pozíciója meg kell hogy fizesse ennek árát.

A reputáció második fontos területe a pénzügyi kormányzat: az USA kiemelkedő pénzügyi pozícióját annak a széles körben elfogadott né­zetnek köszönhette, hogy az amerikai pénzpiacok viszonylag tiszták, stabilak és átláthatók. Ez a reputáció az elmúlt években nyilvánvalóan erős nyomásnak volt kitéve. Az ebből következő bizonytalanságok nem érintik a kincstár likviditását, de érintik a dollár értékelését, valamint a tartaléktőkeként funkcionáló dolláralapú értékpapírok vonzerejét.

Harmadrészt, az USA pénzügyi pozícióját technológiai vezető sze­repének köszönhette. A befektetők oda mennek, ahol a fontos dolgok történnek. Ez a tény különösen élesen nyilvánult meg az 1990-es évek végén – a tőke azért áramlott az USA-ba, mert ő volt képes a „techno­lógiai boom" generálására. Részben ezt az előnyt is eltékozoltuk, de a dolog még orvosolható. Ez a feladat a következő vezetésre vár.

Ezeket az alapvető kérdéseket felületes nemzetközi szabályozási diskurzusok homályosítják el, melyek szerint a pénzügyi rendszerrel kapcsolatos legfontosabb kérdések jelenleg az átláthatóság, a nyilvá­nosság felé fordulás és a cégek jobb kockázatmenedzsment-tevékeny­sége – azaz a Bázel II Program. Ez a program azonban figyelmen kívül hagyja a rendszerben rejlő kockázatokat. A rendszerkockázat egy változó világban központi és kikerülhetetlen kérdés. Mindeközben az IMF, a világ pénzügyi irányításának egyik intézménye, kivénhedt erővé vált, melyet saját rigid ideológiája és a hitelező államok aszimmetrikus kiszolgálása diszkreditált. Nem meglepő, hogy a fejlődő államok már nem akarnak az IMF-fel dolgozni.

A kínai, indiai és brazil résztvevők azt hangsúlyozták, hogy regionális pénzügyi egyezmények s bizonyos esetekben új intézmények vannak kialakulóban. (Az egyik legfőbb példa természetesen az euró.) Európán kívül ezek nem a devizaárfolyamok rögzítését, hanem a menedzsment és a kiszámíthatósági zónák létrehozását célozzák swap-hálózatok, a tőkefelügyelet és különösen a beáramlás kontrolljának kombinációján keresztül. Az ázsiai és latin-amerikai regionális valuták és klíringegységek egyre reálisabb lehetőséget jelentenek. Ezek növelni fogják a regionális gazdasági stabilitást, és csökkenteni fogják a dollártartalékok iránti keres­letet, azonban ellentétes hatásuk lesz az amerikai gazdasági stabilitásra, hacsak nem teszünk valamit. E fejlemények közül sok máris jelentős mértékben kikerült az Egyesült Államok közvetlen kontrollja alól.

Mit kell tehát tennie az Egyesült Államoknak? Tanácskozásunk során három fő tennivalót fogalmaztunk meg a következő adminisztráció szá­mára.

• Először is, az amerikai dollár kulcsvaluta szerepét a lehető legna­gyobb mértékben és a lehető leghosszabb ideig meg kell őrizni, még akkor is, ha ez teljesen nem is lehetséges. Ez leginkább a legfőbb partnerek, így az USA és annak fejlett, illetve fejlődő világbeli leg­nagyobb hitelezői közti nyílt együttműködésen keresztül valósítható meg. Ezen a téren Kína központi szereppel bír. Az Egyesült Államok, a feszítő körülmények miatt, egyszerűen rá lesz kényszerülve, hogy megegyezést keressen Kínával a mindkét ország számára jelentős előnyöket hozó gazdasági kapcsolatok minél hosszabb ideig tartó fenntartása érdekében.
• Tágabb perspektívában az USA-nak el kell fogadnia a pénzügyi vál­ság kockázatai csökkentésének lehetőségét, a fejlődő világ nagy ré­szében magukban rejtő, és ezáltal a folyamatos gazdasági fejlődést lehetővé tevő regionális stabilizációs blokkok szükségszerűségét és előnyeit egyaránt. De cserébe a feltörekvő régióknak és intézménye­iknek támogatniuk kell a dollárt a tartalékképzés stabilizálásával és az USA-ban történő befektetések ösztönzésével.
• Végezetül, az amerikai többlettartalékokat az USA technológiai vezető szerepének – különösen az energiaátalakítási szektorban – fokozatos újjáélesztésével lehet csökkenteni. Az USA végered­ményben a megtermelt javak eladásával lehet képes a „pénzügyi hegemónból normális országba" való átmenet – amennyiben az kivédhetetlen – végrehajtására. Mindenkinek közös érdeke, hogy ez az átmenet, amennyiben kikerülhetetlen, a lehető legsimább és leglassúbb legyen.

4. Politikai prioritások az Egyesült Államok számára

A Párizsi Csoportnak feltett utolsó kérdés arról szólt, hogy milyen főbb po­litikai prioritásokat javasolnak az Egyesült Államok számára a következő vezetés előtt nagy valószínűséggel álló gazdasági és pénzügyi kihívások ismeretében. A tanácskozás figyelemre méltó konszenzust hozott a főbb pontok tekintetében.

A soron következő adminisztráció feltehetően két területen: a lakáskér­dés és az olajügy terén fog akut helyzettel találkozni. Jól látható, hogy az árverezési válság és a lakásárak folyamatos esésének leküzdése érdekében tett jelenlegi erőfeszítéseket folyamatosan maga alá gyűri a válság gyors mélyülése. Becslések szerint mintegy tízmillió háztartás került „víz alá", a háztartások vagyonában pedig mintegy 6 billió dol­lárnyi kár keletkezett. Ráadásul a probléma rendkívül időérzékeny: ha egy házat egyszer elárvereztek és elhagytak, végzetes romlás telepszik a környékre, egyre sötétebb és mélyebb gondok érik azokat is, akiket elárvereztek, de azokat is, akiket nem. Az árverezéseket megállító és a családokat otthonaikban megtartó hatékony politika most az egyik legsürgősebb prioritás. Ha a következő adminisztráció nem képes megakadályozni egy erősödő lakásvesztési hullámot, valószínűleg más problémákat sem fog tudni megoldani. Ezért sürgősen fel kell állítani az Ingatlantulajdonosok Hiteltársaságát (Homeowners Loan Corporation, HOLC), valamint a Megoldás Befektetési Társaságot (Resolution Trust Corporation, RTC).

Amennyiben az olaj- és árucikkbuborékok januárig nem robbannak szét, ezeknek az áraknak egy ésszerű szintre hozatala is sürgős feladatot fog jelenteni. Miként a megtakarítási és hitelválság újraszabályozáshoz vezetett, az árupiaci válságnak is újraszabályozást kell hoznia a határ­időtőzsdén. Bizonyos technikai lépések előnyt élveznek, különösen az Enron- és London-kiskapuk bezárása (mint ahogy az most történik), valamint a hitelbukáscserék (credit default swap – CDS) kockázatvál­lalási korlátok közé szorítása az árutőzsdén. Tágabb perspektívában, ahogy azt föntebb már említettem, az új adminisztráció olajat adhat el a stratégiai tartalékból – mint ahogy ez meg is történt a „Sivatagi Vihar"² akcióban és a Katrina hurrikán pusztítása után. Amint az olajárak lejjebb szállnak, stabilizálni kell őket egy racionális szinten; a politikai cél nem az olcsó olaj, hanem a konszolidáció elősegítéséhez érzékenyen igazított olajárak kell legyenek, a középosztály kiszipolyozása nélkül.

Az új vezetés az élelmiszertermelő nemzetekkel is kooperálhat az ex­portmegszorítások és a készletfelhalmozások csökkentése érdekében. De akárcsak az olaj esetében, ezek az árak is elköteleződést kell hogy jelentsenek az alapélelmiszer-ellátás és azok árának stabilizációját célzó új, globális politika mellett. Mihelyt az intézkedések hatása érződni kezd, a Fed megszabadul az alól a nyomás alól, ami a dollár védelmére, illetve rosszabb esetben az élelmiszerek és üzemanyagok iránti igény letöré­séhez szükséges recesszió produkálására kényszeríti.

Ezek az intézkedések minden bizonnyal érzékenyen fogják érinteni a spekulánsokat, s arra fogják kényszeríteni a spekulatív eszközöket alkalmazó pénzintézeteket, hogy szembesüljenek veszteségeikkel. De ezt a lépést meg kell tenni, mégpedig a gazdaság talpra állása érdekében minél előbb. A Csoport véleménye szerint az árupiaci buborék szétpuk-kanásából származó nagyobb veszteségeket nem elsősorban a bankok, hanem az árfolyam-fedezeti alapok, a privát részesedési alapok és más spekulatív közös alapok fogják megérezni – ezek olyan veszteségek, melyeket a nagyobb rendszer képes tolerálni. Nem kell pánikba esni. Sokkal egyszerűbb lesz újjáépíteni a pénzügyi rendszert, mint kezelni azt a városi és külvárosi krízist, amely egy kezeletlen ingatlanválság eredménye lesz, nem is beszélve a helyenként éhínséghez közelítő körülmények okozta károk felszámolásáról.

A szabályozások érvényesítése csupán akarat és elhatározás kérdése, akárcsak az új törvényeké. A cselekvés szándéka véget vethet annak az önbeteljesítő próféciának, hogy a kormányokat (ezen a területen) szük­ségszerűen legyűri a piacok komplexitása. A következő kormányzatnak gyorsan kell lépnie a felügyeleti kapacitásokat az elmúlt években ért ha­talmas károk helyreállítása érdekében. Hangsúlyoznia kell autoritásának kézbe vételét – betöltve ezzel az elmúlt időszakban kialakult szabályo­zási fekete lyukakat. Erőskezű szakembereket kell ültetnie a Fed Bank Felügyelő Bizottságába és más intézmények megüresedő pozícióiba. Újjá kell építenie a felügyeleti intézményeket, megfelelő juttatásokat kell biztosítania a kiemelkedően tehetséges, köztük az idősebb szakértők alkalmazása és megtartása érdekében. Elegendő embert kell alkalmaz­nia a rendszerben való kompetenciájának megszerzése érdekében, s kerülnie kell a fanatikusokat. Az országnak egy hatékonyan működő szabályozási rendszerre van szüksége, nem az újabb Rudy Giulianik karrierjét egyengető platformra.

Egy rövidtávú fiskális ösztönző csomagra lehet szükség tekintettel a gazdasági problémákra, illetve az e téren való mielőbbi politikai győze­lem szükségességére. Ezt azonban illúziók nélkül kell végrehajtani. A gazdaság nem fog újra növekedési pályára állni egyetlen ilyen csomag hatására. A fiskális expanzió a következő kormányzati időszakban hosszútávú feladat kell hogy legyen, s a hosszútávon szükséges intéz­mények kiépítésére kell koncentrálnia. Ezért a kormányzati és a helyi közszolgáltatásokat támogató általános jövedelemelosztás, a nemzeti infrastrukturális bank, illetve az energia- és környezetvédelmi program mind egy hosszútávú, a kereslet stabilitását, munkahelyek teremtését és az amerikai vezető szerep, illetve a vezető piacokon domináns expor­tőrként való esetleges újbóli felemelkedésünket segítő, technikai bázis újjáteremtését célzó stratégia része kell legyen.

Minthogy a pénzügyi válság kikerülhetetlenül érinteni fogja a nyugdíjak értékét, a következő adminisztrációnak fontolóra kell vennie a társada­lombiztosítási juttatások kiterjesztésére irányuló lépések megtételét az idősek jövedelmeinek stabilabb alapokra helyezése érdekében.

A hosszútávú tőkeelköteleződéseket adekvát módon finanszírozzák a hosszúlejáratú adósságok. Ezért a költségvetési hiány növekedését tiló rendelkezések³ nem kell hogy korlátot jelentsenek az ez irányú cselek­véseknek. Nem származhat azonban baj egy progresszív adóemelés beprogramozásából a következő évekre, a költségvetési deficit-előirány­zatok kordában tartása érdekében. Amennyiben a körülmények indokol­ják, a hatályba lépés előtt ezek az adóemelések mindig elhalaszthatók.

Beszélgetéseinknek központi meglátása az volt, hogy ezeket az intéz­kedéseket nem lehet az Egyesült Államok nemzetközi pénzügyi helyzeté­től elvonatkoztatva szemlélni vagy megtenni. Nyilvánvaló, hogy egy dollár elleni sikeres spekulációs támadás komoly zavart okozna ennek vagy bármely más stratégiának a végrehajtásában. Ugyancsak nyilvánvaló, hogy a dollárnak a kamatlábak megemelésével való egyoldalú védelme tovább súlyosbítaná a reálgazdasági problémákat.

Az ebből a dilemmából kivezető út – az egyetlen út – a multilaterális koordináció és együttműködés, az Egyesült Államoknak és hitelezőinek közösen tett erőfeszítései. Ez azt jelenti, hogy a következő vezetésnek gyorsan és hiteles elköteleződéssel vissza kell térnie a kollektív biztonság és közös döntéshozatal világába, melynek negligálására a Bush-admi­nisztráció oly sok erőfeszítést tett. Az Irakból való békés kivonulás például fontos jelzése lehetne annak, hogy a jövőben az amerikai kormány más szabályok szerint kíván játszani.

Röviden: a kollektív biztonság nem puszta szlogen, hanem jövőbeni pénzügyi és gazdasági biztonságunk kulcseleme – azé a biztonságé, amely nem teremthető meg egyoldalú eszközökkel. Csakis közös lépések tarthatják fenn Amerika hitelezőinek elköteleződését a dollártartalék-rend­szer stabilitása mellett elegendő ideig ahhoz, hogy az hatással legyen az amerikai gazdasági átmenet következő szakaszára. Ugyanakkor az egyoldalú militarizmus pénzügyi és gazdasági dimenzióinak további föl nem mérése biztos utat jelent a következő kormányzat gazdasági és pénzügyi stratégiájának bukása felé. A két legfontosabb kérdés amellyel szembe kell néznünk – hogy miképpen tartsunk fenn Amerika gazdasági vezető szerepét a világ nagy részében, illetve hogyan kezeljük az ame­rikai katonai hatalmat – nem választható el egymástól.

A kollektív biztonság azonban több mint a kockázatok és az instabili­tások csökkentésének egyik módja. Ez az eljövendő gazdaság gyógyító jellegű átalakulásának alapköve. Nyilvánvaló, hogy annak a nemzetközi hatalomnak a katonai bázisa, amelyre az Egyesült Államok továbbra is apellál, tökéletesen elavult már évtizedek óta. Miként azt Irak mindenki számára (beleértve a professzionális hadseregeket is) bizonyította, a katonai erőfölény önmagában korántsem biztosítéka a stabilitásnak és a biztonságnak, főképp pedig elfogadhatatlan a humán és társadalmi rá­fordítások mellett. A katonai establishment bizonyos részei mégis tovább fejlesztik és lefoglalják azokat technológiai lehetőségeket és kapacitá­sokat, amelyekre jelenlegi energiaproblémáink különböző aspektusainak megoldásához lenne szükségünk. Az eszközök hozzáférhetővé tételében kulcsfontosságú lépés lenne a kizárólagosan a katonai eszköztárra alapozott biztonsági rendszerünkből való elmozdulás. És ugyanez áll más országok esetében is. Kína például szenet favorizáló energiagaz­dálkodási terveket alkotott, részben azért, mert az ehhez szükséges erőművek szétszórtan helyezkednek el és katonailag is felhasználhatók. Egy biztonságos világban egy ilyen országnak sokkal inkább hatalmas vízienergia-potenciáljának fejlesztésére kellene törekedne, miként azt az 1930-as években sebezhetetlen Egyesült Államok tette. A vízi energia szénmentes de katonailag sebezhető. A katonai félelmek stabil csökken­tése kulcslépés a kollektív problémák nagy léptékű megoldását lehetővé tevő piacok megnyílása felé.

Rövid konklúzióm: a következő amerikai elnök az első pillanattól kezd­ve azonnali cselekvést kívánó akut helyzettel néz szembe, különösen az olaj- és a lakáskérdés terén. Ezeken a területeken mielőbbi sikerek elérésére kell törekednie, ez a közép- és hosszútávú programok alapja. Középtávon az intézmények kiépítése, valamint a (nemzeti, illetve nem­zetközi) pénzügyi rendszert kézben tartó kompetens és hatékony hatalom helyreállítása lesz a fő feladat.

A hosszútávú cél az energiabázisunk átalakítása és a környezeti kihívásoknak való megfelelés kell legyen – nem kevesebb, mint Ame­rika újjáépítése. S ezt csak egy olyan nemzetközi pénzügyi klíma teszi lehetővé, amely a multilaterális döntéshozatalhoz való visszatéréssel és a kollektív biztonság mellett való elköteleződéssel válik lehetséges­sé. Az amerikai nép készen áll erre. Az elnöknek meg kell értetnie azt, hogy a világ közösségének vezetése, a világméretű kollektív cselekvés irányítása Amerika valódi küldetése. Egy nagy nemzet nem hiábavaló háborúskodással, hanem nagy erőfeszítések árán találhatja meg jövőjét, céljait, helyét a történelemben, valamint népe számára a prosperitást és a biztonságot.

*

Az EPS-IRE 2008. június 16-17-én Párizsban pénzügyi és biztonsági kérdésekről megtartott tanácskozásán rész vett szakértők:

Amerikaiak:

BLACK, William K.: University of Missouri-Kansas City; Black korábban a szabályozás terén működött, kriminológus és ügyvéd, a Keating Five ügy (a 80-as évekbeli hitelválság kapcsán keletkezett korrupciós botrány – A ford.) egyik kirobbantója

DAVIDSON, Paul: New School University, a Journal of Post Keynesian Economics szerkesztője

GALBRAITH, James: The University of Texas at Austin and Chair, EPS

GUTTMANN, Robert: Hofstra University and Centre d'Economie de l'Universite Paris-Nord HARVEY, Thea: Igazgató, EPS

KREGEL, Jan: Levy Economics Institute of Bard College and University of Missouri, Kansas City. Korábban az ENSZ-nek dolgozott (UNCTAD)

ROSSER, Barkley: James Madison University, a Journal of Economic Behavior and Organization szerkesztője

WEBSTER, Lucy Law: EPS

Franciák:

BLIN, Arnaud: Forum for a New World Governance (Fórum a Világ Új Kormányzásáért) CALAME, Pierre: Charles Leopold Mayer Foundation CHAVAGNEUX, Christian: Az Alternatives Economiques szerkesztő­helyettese

DEMBINSKI, Paul: Observatoire de la Finance

FONTANEL, Jacques: Centre d'Etudes sur la Securite Internationale et les Cooperations Internationales, Universite Pierre-Mendes-France, Grenoble

GNOS, Claude: Universite de Bourgogne

JACQUET, Pierre: Agence Francaise de Developpement and Cercle des Economistes KALINOWSKI, Wojtek: IRE LALUCQ, Aurore: IRE PARGUEZ, Alain: Universite de Besancon

RAVEAUD, Gilles: Universite Paris 8 Saint-Denis (jegyzőkönyvvezető).

Más országokból:

AGARWALA, Ramgopal: Research and Information System for Developing Countries, New Delhi. Korábban a Világbank pekingi kép­viselője

BRESSER PEREIRA, Luiz Carlos: Getulio Vargas Foundation, Sao Paulo. Brazília volt pénzügyminisztere

CHEN, Ping: China Center for Economic Research, Peking University and Center for New Political Economy, Fudan University

EATWELL, John: a Queens' College elnöke, University of Cambridge

LIETAER, Bernard, Research Fellow at the Center for Sustainable Resources of the University of California at Berkeley

A cikk eredetileg angolul jelent meg: Policy and Security Implications of the Financial Crisis: A Plan for America, Challenge, vol. 51. no. 6 (2008 November/December). A fordítás az M. E. Sharpe Inc. és a szerző enge­délyével készült. English text copyright © 2008 by M.E. Sharpe, Inc.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Fordítói jegyzetek:

1 A tanácskozás házigazdája, Pierre Calame és Aurore Lalucq nagylelkű kezdeményezése nyomán, a Charles Leopold Mayer Alapítvány az Emberi Haladásért volt. A résztvevők teljes listája a mellékletben szerepel. Ez az írás a Challenge 2008. november-decemberi számában jelenik meg.

2 Kuvait 1990-es iraki lerohanására válaszként adott amerikai hadművelet.

3 Az ún. PAYGO (pay-as-you-go) szabályok, amelyeket az Egyesült Államok 1990. évi költségvetési törvényében vezettek be és 2001-ig voltak érvényben, 2007. január 4-én újra bevezetésre kerültek. Megkövetelik minden kiadásnövekedés vagy bevételcsökkenés ellensúlyozását, úgy hogy a költségvetési hiány ne növekedjen.

*

Tojás Tóbiás a falra ült,

Tojás Tóbiás lependerült.

Hiába száz ló, száz katona,

Nem rakják Tóbiást össze soha.

(angol mondóka Tóthfalusi István fordítása)

 

Humpty Dumpty sat on a wall.

Humpty Dumpty had a great fall.

All the king's horses and all the king's men

Couldn't put Humpty together again.

A Wall Street összeomlásának okai közt nemcsak a kapzsiság és a hiperaktív ágazat állami szabályozásának hiánya szerepel, hanem túltermelési válságból is fakad, amely a globális kapitalizmust már a hetvenes évek közepe óta gyötri. A szerző felteszi és megválaszolja a nagyközönségben felmerülő legfontosabb kérdéseket.

A Wall Street 2008. szeptember 25-i összeomlásának okai közt nemcsak a kapzsiság és egy hiperaktív ágazat állami szabályozásának hiánya szerepel, hanem túltermelési válságból is fakad, amely a globális kapi­talizmust már a hetvenes évek közepe óta gyötri.

A Wall Street-en sokan még emésztik az elmúlt tíz nap nagy jelentő­ségű eseményeit:

• megsemmisült 1,3 billiárd dollár értékű pénzügyi vagyon;
• lényegében államosították a Wall Street-et, a központi bank, a Fed és a Pénzügyminisztérium dönt a pénzügyi szektor összes stratégiai kérdéséről, az AIG megmentésével az amerikai kormány működteti a világ legnagyobb biztosítótársaságát;
• a globális pénzügyi rendszer megmentse érdekében kétségbeeset­ten összeállított 700 billió dolláros kormányzati segítség a világvál­ság óta a legnagyobb mentőcsomag.

A szokásos magyarázatok már nem elegendők; a rendkívüli esemé­nyek rendkívüli magyarázatot igényelnek. De először is…

Túl vagyunk-e a legrosszabbon?

Nem. Ha valami egyáltalán világos a múlt hét eseményei alapján – a Lehman Brothers-t engedték összeomlani miközben átvették az AlG-t és megszervezték, hogy a Merrill Lynch-t átvegye a Bank of Amerika -azaz nincs válságkezelő stratégia csak taktikai válaszok, helyi tűzoltás a tűzvészben.

A bankok rossz jelzáloggal fedezett értékpapírjainak 700 billió dolláros kivásárlása nem stratégia, inkább egy kétségbeesett próbálkozás a rend­szerbe vetett bizalom erősítésére, hogy megakadályozzák a bankokba és más pénzintézetekbe vetett bizalom elpárolgását, és így megakadá­lyozzák, hogy a betétesek tömegei pénzük után futva megrohanják a bankokat, ami az 1929-es világválság közvetlen kiváltó oka volt.

Mi okozta a globális kapitalizmus hatalmi központjának összeomlását? A kapzsiság?

Az ódivatú kapzsiság is szerepet játszott benne. Erre gondolt Klaus Schwab, a Világgazdasági Fórum szervezője, aki az év elején a globális elit Svájci-Alpokban rendezett davosi éves nagygyűlésén kijelentette: „meg kell fizetnünk korábbi bűneinkért."

Lehetséges, hogy a Wall Street „túlokoskodta" magát?

Pontosan ez történt. A pénzügyi spekulánsok „túlokoskodták" magukat az egyre összetettebb pénzügyi konstrukciók pl. a származékos ügyle­tek létrehozásával, amelyek értékpapírokba foglalták és pénzkeresésre használták a kockázat minden fajtáját – beleértve az olyan „egzotikus" határidős eszközöket is, mint amilyen a „hitelbukáscsere" (credit default swap – CDS¹ ), amely lehetővé teszi, hogy a befektetők fogadjanak annak valószínűségére, hogy egy bank saját vállalati adósai elbukják-e hiteleiket! Ez az a több trillió dolláros szabályozatlan piac, amely az AIG bukását okozta.

2005. december 17-én a nemzetközi pénzügyi hetilap, az International Financing Review (IFR) az éves díjazottjainak kihirdetésekor – ez az értékpapírpiac legelismertebb díja – a következőket állította: „…a [Lehman Brothers] nemcsak fenntartotta átfogó piaci jelenlétét, de… új termékek fejlesztésével és az ügyletek hitelfelvevői igény szerinti testre szabásával… vezette is a rohamot az ígéretes területek felé… A Lehman Brothers a legtalálékonyabb az új területeken és úgy teszi a dolgát, ahogy senki más."

Ehhez nincs mit hozzáfűzni.

Az összeomlás oka a szabályozás hiánya volt?

Igen – ma már mindenki elismeri, hogy a Wall Street innovációs tel­jesítménye és a létrehozott egyre kifinomultabb pénzügyi eszközök a kormányzat szabályozó képességénél messze gyorsabban fejlődtek. Nem azért, mintha a kormányzat nem tudta volna szabályozni, hanem mert az uralkodó neoliberális, laissez-faire hozzáállás megakadályozta a kormányt abban, hogy olyan hatékony mechanizmusokat hozzon létre, amelyekkel szabályozhatott volna.

De van-e még valami a dolgok mögött? Valami a rendszer szintjén?

Soros György, aki megjósolta ezt az egész összeomlást, azt mondja, hogy amin most keresztülmegyünk az a pénzügyi rendszer válsága, az „eresztékeiben recsegő-ropogó… globális kapitalista világ… gigantikus keringési rendszerének válsága".

A főspekuláns gondolatmenetét folytatva nem látunk mást, mint a globális kapitalizmus egyik lényegi ellentmondásának vagy válságának – a túltermelésnek, másképp fogalmazva a felhalmozás vagy kapacitás túltengésének – a felerősödését.

A kapitalizmus hajlamos olyan hatalmas termelőkapacitást létrehozni, amely túlnő a népesség fogyasztási kapacitásán, mivel a társadalmi egyenlőtlenségek korlátozzák a tömegek vásárlóerejét – és ezzel csök­kenti a profitrátát.

De mi köze a túltermelési válságnak a jelenlegi eseményekhez?

Rengeteg. A kapcsolat megértéséhez azonban időben vissza kell te­kintenünk korunk kapitalizmusának úgynevezett „aranykorszakára", az 1945 és 1975 közötti időszakra.

Ez a periódus a gyors növekedés ideje volt mind a központi gazdasá­gokban, mind a fejletlenekben – amit részben a második világháborút követő európai és kelet-ázsiai masszív újjáépítés indított útjára, részben pedig az új társadalmi-gazdasági elrendezés, amelyet az új, keynesiánus állam intézményesített. Ez utóbbi kulcselemei közé tartoztak a piaci tevékenység erős állami ellenőrzése, a visszaesések és az infláció minimalizálására bevetett erőteljes költségvetési és monetáris politika, valamint a kereslet ösztönzésére és fenntartására létrehozott viszonyla­gos magas bérszínvonal.

De hát mi romlott el?

Nos, a gyors növekedés e szakasza a hetvenes évek közepére véget ért, amikor a központ gazdaságai „stagflációs" csapdába kerültek, ami azt jelenti, hogy az alacsony növekedés magas inflációval járt együtt, aminek a neoklasszikus közgazdaságtan szabályai szerint nem lett volna szabad bekövetkeznie.

A stagfláció azonban egy mélyebb ok megnyilvánulása volt. Németor­szág és Japán újjáépítése, valamint az iparosodó államok – pl. Brazília, Tajvan és Dél-Korea – gyors növekedése rettentő nagyságú új termelő­kapacitást hozott létre és növelte a globális versenyt, miközben társa­dalmilag az országokon belül és azok között is korlátozta a vásárlóerő és a kereslet növekedését, és ezzel csökkentette a profitrátát. Mindezt a hetvenes években tovább súlyosbították az égbe szökő olajárak.

Hogyan próbálta megoldani a kapitalizmus a túltermelési válságot?

A tőke három úton: a neoliberális szerkezetváltás, a globalizáció és a „pénzügyesítés" (financializáció)² révén próbált menekülni a túltermelési probléma elől.

Mit jelent a neoliberális szerkezetváltás?

A neoliberális szerkezetváltás északon a reaganizmus és thatcherizmus formáját öltötte, délen pedig szerkezeti kiigazításként jelent meg. Ennek célja a tőkefelhalmozás újraélesztése volt, amelynek érdekében 1.) megszüntették az állami korlátozásokat a tőke és vagyon növekedése, felhasználása és áramlása terén; 2.) átcsoportosították a jövedelmeket a szegényektől és a középosztálytól a gazdagok javára. Mindezt annak reményében tették, hogy ez a gazdagokat majd befektetésre és így a gazdaság újraindítására fogja ösztönözi.

Ennek a megoldásnak az a baja, hogy a jövedelmek gazdagokhoz tör­ténő átcsoportosítása kizsigereli a szegényeket és a középosztályt és így csökkenti a keresletet, miközben nem feltétlenül ösztönzi a gazdagokat arra, hogy többet fektessenek a termelésbe.

Valójában a neoliberális szerkezetátalakítás, amelyet általánossá tettek északon és délen egyaránt a 80-as és 90-es évek folyamán, a növekedés terén csak szerény eredményeket ért el. A világgazdaság növekedési átlaga 1,1% volt a 80-as években, míg 3,5% a 60-as és 2,4% a 70-es években, amikor az állami beavatkozás politikája uralkodott. A neolibe­rális szerkezetátalakítás nem tudta lerázni a stagnálást.

Miként lett a globalizáció a válságra adott válasz?

A stagnálás elkerülésére a globális tőke második menekülési útvonala az „extenzív felhalmozás", vagyis a globalizáció volt, ami a félkapitalista, a nem kapitalista és a prekapitalista területeknek a globális piacgaz­daságba való gyors integrálását jelentette. A híres német forradalmi közgazdász, Rosa Luxemburg már sokkal korábban úgy látta, hogy ez elengedhetetlen a gyarmattartó gazdaságok profitrátájának szinten tartásához. Hogy is? Mivel ez biztosította az olcsó munkaerőt, az új, bár korlátozott piacokat, az olcsó mezőgazdasági termékeket és nyers­anyagforrásokat, továbbá megteremtette az infrastrukturális beruházá­sok új terepét. Az integrációt a kereskedelem liberalizációján, valamint a nemzetközi tőkemozgások és a külföldi tőkebefektetések korlátainak feloldásán keresztül érték el.

Természetesen Kína a legszembeötlőbb példája egy nem kapitalista terület globális kapitalista gazdaságba való integrálására, ahogy ez az utóbbi 25 évben történt.

Hogy a profitcsökkenést megakadályozzák, az amerikai Fortune magazin 500-as toplistáján szereplő honi vállalatok közül jó néhányan tevékenységük jelentős részét kitelepítették Kínába, hogy kihasznál­ják az úgynevezett „kínai árat" – a kimeríthetetlennek tűnő olcsó kínai munkaerő költségelőnyét. A XXI. század első évtizedének közepére az Egyesült Államok vállalati profitjának kb. 40-50%-a külföldi és főleg kínai tevékenységből és értékesítésből származott.

Miért nem gyűrte le a globalizáció a válságot?

A stagnálás elöl való menekülés stratégiájával az a gond, hogy nö­veli a termelőkapacitásokat és ezzel tovább fokozza a túltermelést. Az utóbbi 25 évben elképesztő mennyiségű feldolgozóipari kapacitás jött létre Kínában, amely viszont az árakat és a profltot is leszorította. Nem meglepő, hogy 1997 körül leállt az amerikai vállalatok profitnövekedése. Ezt mutatja pl. a Fortune 500-as listáján szereplő vállalatok profitrátája, amely az 1960-69-es 7,15%-ról, 1980-90-ben 5,30%-ra, 1990-99-ben 2,29%-ra és végül 2000-2002-ben 1,32%-ra csökkent.

És mi a helyzet a „pénzügyesítéssel"?

Mivel a túltermelés nyomasztó következményei ellen bevetett neo­liberális szerkezetátalakítás és globalizáció szerény eredményeket hozott, a profit fenntartásában és növelésében döntő jelentőségűvé vált a harmadik menekülési útvonal, az úgynevezett pénzügyesítés (avagy financializáció).

A neoklasszikus közgazdaságtan ideális világában a pénzügyi rendszer az a mechanizmus, amelyik összehozza a többletforrásokkal rendelkező megtakarítókat a vállalkozókkal, akiknek forrásokra van szükségük, hogy befektethessenek a termelésbe. A későkapitalizmus valós világában, ahol az iparba és a mezőgazdaságba való befektetés a többletkapacitások miatt alacsony hozamú, hatalmas mennyiségű többletforrások keringe­nek, amit a pénzügyi szektorba fektetnek, és ide forgatnak vissza – azaz a pénzügyi szektor saját magát gerjeszti.

Ennek köszönhető a hiperaktív pénzügyi gazdaság és a stagnáló re­álgazdaság egymástól való egyre gyorsabb eltávolodása. Egy pénzügyi igazgató kifejezésével élve: „az utóbbi öt évben a pénzügyi- és a reál­gazdaság egyre inkább elszakadt egymástól. A reálgazdaság is nőtt. de egyáltalán nem annyira, mint a pénzügyi gazdaság – az összeomlása előtt."

Ez a megfigyelés azonban nem tért ki arra, hogy a reál- és a pénzügyi gazdaság elszakadása nem véletlenszerű – a pénzügyi gazdaság épp azért fúvódott fel, hogy a reálgazdaság túltermelése miatti stagnálását kompenzálja.

Mi a gond ezzel a menekülési útvonallal?

A pénzügyi szektorba való befektetéssel az a probléma, hogy az nem más, mint az érték kifacsarása a már létrehozott értékekből. Profitot ez is termelhet, de nem hoz létre új értéket – mivel azt csak az ipar, a me­zőgazdaság, a kereskedelem vagy a szolgáltatások hozhat létre. Mivel a profit itt nem a létrehozott új értéken alapul, a befektetési tevékenység nagyon ingataggá (volatilissá) válik, és a részvények, kötvények és más befektetési formák árai igen szélsőségesen eltérhetnek a valós értékük­től. Az az internetes kezdő vállalkozások részvényár-emelkedését pl. többnyire felfelé spirálozó pénzügyi értékelésük tartja fenn – egészen a bukásig. A profit megszerzése ekkor a „termék" – valós árát túlszár­nyaló – áremelkedésének kihasználásán múlik, hogy előbb adjuk-e el, mielőtt a valóság kikényszeríti a „korrekciót", azaz az áresést a valós ár közelébe. A pénzügyi eszközök ilyen, a valós értéket messze meghaladó áremelkedését nevezzük buboréknak.

Miért oly ingatag a pénzügyesítés?

A nyereségesség a spekulatív húzásokon múlik, és így nem meglepő, hogy a pénzügyi szektor buborékból buborékba bukdácsol, avagy az egyik spekulatív mániából a másikba zuhan.

A pénzügyek által vezérelt kapitalizmust – mivel spekulatív mánia hajtja – pénzügyi válságok sújtották, mivel a tőkepiacokat liberalizálták és szabályozásukat enyhítették a 80-as években.

A jelenlegi Wall Street-i katasztrófát megelőzően, az 1994-95-ös mexikói, az 1997-98-as ázsiai, az 1996-os orosz pénzügyi válságok, a 2001-es Wall Street-i tőzsdeösszeomlás és a 2002-es argentin pénzügyi összeomlása voltak a legsúlyosabbak.

Bill Clinton pénzügyminisztere, Robert Rubin már öt évvel ezelőtt meg­jósolta, hogy: „a pénzügyi válságok majdnem biztosan elkerülhetetlenek és ráadásul sokkal súlyosabbak lesznek a jövőben."

Hogyan keletkeznek, nőnek és pukkadnak ki a buborékok?

Példaként, először nézzük meg az 1997-98-as ázsiai pénzügyi vál­ságot!

Kezdetben a Valutaalap és az Egyesült Államok sürgetésére liberali­zálták a tőkemérleget és a pénzügyeket.

Majd megjelentek a gyors és magas megtérülést kutató külföldi alapok, amelyek így az ingatlanpiacon és tőzsdén fektettek be.

A túlzó befektetések végül zuhanó részvény- és ingatlanárakhoz vezettek, ami a befektetések pánikszerű visszavonását eredményezte – 1997-ben néhány hét alatt 100 milliárd dollár hagyta el a kelet-ázsiai gazdaságokat.

A Valutaalap megmentette a külföldi spekulánsokat.

A reálgazdaság összeomlott – 1998-ban recesszió söpört végig Kelet­Ázsián.

A masszív destabilizáció ellenére ideológiai alapon elutasították a pénzügyi rendszer nemzeti és egyben globális szabályozására irányuló erőfeszítéseket.

Hogyan keletkezett a mostani buborék?

A Wall Street mostani összeomlásának gyökerei a 90-es évek végi technológiai buborékig nyúlnak vissza, amikor a kezdő internetes vál­lalkozások részvényeinek ára a csillagos eget ostromolták, majd össze­omlottak, ami 7 trillió dollár leírt veszteséghez, továbbá a 2001-2002-es recesszióhoz vezetett.

Az Alan Greenspan által vezetett amerikai központi bank, a Fed laza pénzpolitikája nagyban hozzájárult a technológiai buborék keletkezé­séhez. Amikor az összeomlás recesszióhoz vezetett, Greenspan – az elhúzódó visszaeséstől tartva – az alapkamatot 2003 júniusában, 45 éve nem látott alacsony szintre, 1%-ra szállította le és ott is tartotta több mint egy évig. Ez újabb buborék: az ingatlanpiaci buborék keletkezéséhez vezetett.

Haladó közgazdák, például a gazdaságkutató Dean Barker (Center for Economic Policy Research) már 2002-ben figyelmeztettek az ingat­lanpiaci buborék veszélyére. A Fed jelenlegi elnöke, Ben Bernanke már 2005-ben, az elnök gazdasági tanácsadó testületének vezetőjeként az amerikai lakáspiaci árak emelkedését a spekulációval szemben az „erős gazdasági alapoknak" tulajdonította. Csodálkozunk hát, hogy 2007 nyarán teljesen váratlanul érte a másodrendű (subprime) jelzálogpapír­válság kitörése?

Hogyan nőtt meg a buborék?

Hallgassuk meg, mit mondott a piac egyik főszereplője, Soros György: „A jelzálog-hitelezők arra ösztönözték a jelzálogot felvevőket, hogy újítsák meg hiteleiket és az értéknövekvés miatt nagyobb hitelt vegyenek fel. Engedtek a hitelfeltételekből és olyan új termékekkel jelentek meg, mint a kezdetben csökkentett kamatfizetéssel járó változó (ARM) és 'csak kamat' jelzálog, valamint csábító akciós kamatokat kínáltak. Ez mind a lakásspekulációt fűtötte. A házárak két számjegyű növekedést pro­dukáltak. Ez tovább erősítette a spekulációt, és a házárak emelkedése miatt a tulajdonosok gazdagnak érezték magukat. Ennek következtében megugrott a fogyasztás, ami viszont az elmúlt években életben tartotta a gazdaságot."

Közelebbről szemügyre véve e folyamatot nyilvánvalóvá válik, hogy a másodrendű jelzálogpapírok válsága nem a – tényleges kereslethez képest – túlzott kínálat válsága volt. A „keresletet" többnyire azoknak a fejlesztőknek és finanszírozóknak a spekulatív szenvedélye szülte, akik alaposan ki akarták használni azt, hogy hozzáférnek az Egyesült Államokba egy évtizede beömlő külföldi pénzekhez. A nagyszabású jelzáloghiteleket agresszíven értékesítették olyan tömegek számára, akik egyébként ezt nem engedhették volna meg maguknak: „csábító" kamatokat ajánlottak az új otthontulajdonosok fizetési terheit később megnövelő visszaigazításokkal.

A másodrendű jelzálogok bedőlése miként nőtt ekkora problémává?

Ezeket az eszközöket a jelzálog-kibocsátók „értékpapírosították" és más eszközökkel együtt komplex származékos termékeket pl. „fedezett hiteltermékeket" (CDO) hoztak létre belőlük. Ennek során közvetítők különböző rétegeit alkalmazták, akik a kockázatot megértve azt minél előbb tovább akarták adni más bankoknak és intézményi befektetőknek. Ezek az intézmények azután szintén továbbadták újabb bankoknak és külföldi pénzintézeteknek.

Amikor a másodrendű hiteleken, változó kamatozású jelzálogokon és más lakáshiteleken megemelték a kamatlábakat, a játszma véget ért. Ma körülbelül hatmillió másodrendű jelzáloghitel él, amelyek közül – Soros becslése alapján – 40% bedőlése várható a következő két évben.

A következő években ezenkívül még ötmillió csőd várható a változó kamatozású jelzálogok és más „rugalmas hitel" piacán. De a több trillió dollár értéket elérő „vírusos" értékpapírok már bejutottak a globális pénz­ügyi rendszerbe. A globális kapitalizmus gigantikus keringési rendszerét végzetes fertőzés érte.

Miként dőlhettek össze kártyavárként a Wall Street titánjai?

A Lehman Brothers, a Merrill Lynch, a Fannie Mae, a Freddie Mac és a Bear Stearns esetében a mérgező értékpapírokon elszenvedett vesz­teségek egyszerűen fölülmúlták tartalékaik nagyságát, és így csődbe jutottak. És ahogy mérlegüket hozzáigazítják ezeknek az eszközöknek a valós értékéhez, még több bukás várható, mivel a legtöbb ilyen eszköz nyilvántartása „mérlegen kívüli".

És még sokan fognak velük együtt csődbe menni, amikor más spekula­tív tevékenységek, pl. a hitelkártyák és a kockázatbiztosítások különféle fajtái szintén odakozmálnak. Az AlG-t a hitelbukáscsere – a vállalatok hi­telbukásának valószínűségére való fogadást befektetők számára lehető­vé tévő származékos termék – szabályozatlan piacán vállalt nagyarányú kockázatvállalása taszította a mélybe. A hitelbukásokra való fogadások piaca immár 45 trillió dollár nagyságrendű és nélkülöz mindenféle szabá­lyozást. Ez az összeg több mint ötször akkora, mint az Egyesült Államok teljes államkötvénypiaca. Az AIG összeomlása esetén a potenciálisan bedőlő eszközök ilyen óriási nagysága volt az, ami Washingtont nézetei felülvizsgálatára kényszerítette, és ezért mentették meg, noha korábban a Lehman Brothers-t hagyták összeomlani.

Mi fog történni?

Bizton állíthatjuk, hogy további csődök és államosítások lesznek, a kül­földi bankok és intézmények ebben követni fogják az amerikaiakat. A Wall Street összeomlása el fogja nyújtani és mélyíteni a recessziót az Egyesült Államokban, továbbá Ázsiában; az amerikai recesszió másutt szintén recessziót, ha nem rosszabbat fog okozni. Az utóbbi oka elsősorban az, hogy Kína legfontosabb exportpiaca az Egyesült Államok, Kína viszont exporttermeléséhez nyersanyagokat és közbülső termékeket importál Japánból, Koreából és Délkelet-Ázsiából. A globalizáció lehetetlenné tette a „leválást". Az Egyesült Államok, Kína és Kelet-Ázsia olyan, mint három rabláncra fűzött börtönlakó.

Tanulságok, dióhéjban

A Wall Street-i katasztrófa nem csak a kapzsiság és a hiperaktív szektor állami szabályozatlansága miatt következett be. Az összeomlás végeredményben a globális kapitalizmust az 1970-es évek közepe óta gyötrő túltermelési válságból fakad.

A neoliberális szerkezetátalakítás és a globalizáció mellett a befekte­tési tevékenységek pénzügyesítésével próbálták elkerülni a stagnálást. Az előbbi kettő mérsékelt eredménnyel járt, ezért a pénzügyesítés vált a legvonzóbb profitmentő eszközzé. Ám ez veszélyes útnak bizonyult: spekulációs buborékokat szült, amelyek lehetővé tették kevesek időle­ges boldogulását, de végül, a reálgazdaságban, vállalati csődökhöz és recesszióhoz vezetett.

Napjaink kulcskérdése az, hogy milyen hosszú és milyen mély lesz a recesszió? Vajon szüksége lesz-e az amerikai gazdaságnak egy újabb spekulatív buborékra, hogy kirántsa magát a recesszióból? És ha igen, akkor hol keletkezik a következő buborék? Egyesek szerint a hadiipari komplexum vagy a Naomi Klein által leírt „katasztrófakapitalizmus-komp­lexum" lesz a következő. De ez már egy másik történet.

A cikk eredeti megjelenése: Walden Bello: A primer on the Wall Street meltdown. www.tni.org a Transnational Institute honlapja, 2008. szep­tember 25.

(Fordította: Bózsó Péter)

Fordítói jegyzetek

¹ A CDS-t vásárló védelmet vesz a referenciaadós hitelkockázatára. Rendszeres biztosítási díjat fizet a CDS-t eladónak, de a referenciaadós hitelbukása esetén jogosulttá válik a biztosítási összegre.

² Angol financilalisation, A pénzügyi szektor gazdasági előretörésének folyamata. Mint ipar – iparosítás, pénzügy – pénzügyesítés.

A kirobbant pénzügyi-gazdasági válság mögött a kapitalizmus tényleges strukturális rendszerválsága sejlik föl: a Föld természetes erőforrásaihoz való hozzájutás lehetőségei egyre inkább beszűkülnek, előtérbe állítva és kiélezve Észak és Dél konfliktusát. Ez a történelemben első alkalommal valódi fenyegetést jelent az emberiség és a bolygó jövőjére. A cikk megnevezi a lehetséges kiút: a kapitalizmusból a szocializmusba való hosszú átmenet elindulásához szükséges fontosabb intézkedéseket is.

A pénzügyi válság elkerülhetetlen volt.

Nem lepődtünk meg e válság brutális kitörésén, melyet én egyébként néhány hónappal ezelőtt már megjósoltam, miközben a konvencionális közgazdászok, főleg Európában, azon voltak, hogy alábecsüljék a követ­kezményeit. Ahhoz, hogy megérthessük keletkezését, meg kell szaba­dulnunk a kapitalizmus ma érvényes definíciójától, amelyet napjainkban a „globalizált neoliberális" jelzővel illetnek. Ez a minősítés azonban félrevezető és elfedi a lényeget. A jelenlegi kapitalista rendszert ugyanis egy maroknyi oligopólium uralja, amely a kezében tartja a világgazdaság legfontosabb döntéseinek meghozatalát.

Ezek nemcsak pénzügyi oligopóliumok, amelyeket bankok vagy biz­tosítótársaságok alkotnak, hanem egyúttal olyan csoportok, melyeknek érdekeltségeik vannak az ipari termelésben, a szolgáltatóiparban, a szállításban stb. Legfőbb jellegzetességük a finanszírozottságuk. Ezalatt azt kell érteni, hogy a gazdasági döntéshozatal a produktív szektorok nyereséges termelése felől a pénzügyi befektetésekből származó termékek által keltett profltok újraelosztása felé tolódott el. Ezt a stra­tégiát nagyon határozottan nem is a bankok, hanem a „finanszírozott" csoportok követték. Ezek az oligopóliumok amúgy nem is állítanak elő profltot, egyszerűen csak a pénzügyi befektetések révén jutnak hitel­monopóliumhoz.

Ez a rendszer a tőke meghatározó szegmensei számára elképesztően nyereséges. Itt tehát szó sincs piacgazdaságról, ahogy pedig mondani szokták, sokkal inkább a finanszírozott oligopóliumok kapitalizmusáról. Eközben a pénzügyi befektetések terén az előremenekülés nem tarthatott örökké, hiszen a termelői bázis csak kisebb mértékben növekedett. Ez pedig nem volt fenntartható. Ebből származott az úgynevezett „pénz­ügyi buborék", amely jól kifejezi a pénzügyi befektetések rendszerének logikáját. A pénzügyi tranzakciók összege nagyságrendileg kétezer-trillió dollár, miközben a termelői bázis, a világ GDP-je csak 44 trillió dollár. Gigantikus a különbség. Harminc évvel ezelőtt a pénzügyi tranzakciók relatív összege még nem volt ilyen hatalmas. Ezeknek a tranzakcióknak legnagyobbrészt az volt a céljuk, hogy elfedjék a termelés, a nemzetközi és a belkereskedelem által megkövetelt közvetlen műveleteket. Eme finanszírozott oligopóliumok rendszerének pénzügyi dimenziója volt, mint már említettem, az Achilles-sarka a kapitalizmus egészének. A válságot tehát szükségképpen pénzügyi összeomlásnak kellett elindítania.

A pénzügyi válság hátterében az elavuló kapitalizmus rendszerválsága húzódik meg

Csakhogy nem elég felhívni a figyelmet a pénzügyi összeomlásra. Mögötte ugyanis kirajzolódik a reálgazdasági krízis, hiszen maga a pénzügyi zavar fogja majd vissza a produktív bázis növekedését; a pénz­ügyi válság megoldására tett lépések csak a reálgazdasági válsághoz vezethetnek. Vagyis a termelés relatív stagnálásával kell számolni meg mindennel, ami ezzel jár: a munkavállalók jövedelmeinek csökkenésével, a munkanélküliség növekedésével, egyre nagyobb bizonytalansággal és a szegénység súlyosbodásával a déli államokban. Már nem recesszióról, hanem hanyatlásról kell beszélni.

E válság mögött pedig felsejlik a kapitalizmus tényleges strukturális rendszerválsága. Az általunk megismert reálgazdasági növekedés és a vele együtt járó fogyasztás modelljének továbbélése a történelemben első alkalommal valódi fenyegetést jelent az emberiség és bolygónk jövőjére.

E rendszerválság legfontosabb dimenziója a Föld természetes erő­forrásaihoz való hozzájutást érinti, amelyek az utóbbi fél évszázadban jelentősen összeszűkültek. Az Észak-Dél konfliktus emiatt a jövő hábo­rúinak és konfliktusainak fő tengelyét fogja alkotni.

A jelenlegi termelési és a fogyasztási/pazarlási struktúra lehetetlenné teszi a bolygólakók többsége, a déli országok lakossága számára a ter­mészetes földi erőforrásokhoz való hozzáférést. Korábban egy fejlődő ország elvehette ezekből az erőforrásokból a maga részét anélkül, hogy megkérdőjelezte volna a gazdag országok előjogait. Manapság azonban más a helyzet. A dúsgazdag országok lakossága – a Föld teljes lakos­ságának 15%-a – saját fogyasztása és pazarlása érdekében kisajátítja a földi erőforrások 85%-át, továbbá nem engedheti meg, hogy újonnan jövők hozzájuthassanak ezekhez az erőforrásokhoz, hiszen ezzel súlyos ínséget idéznének elő, ami fenyegetné a gazdagok életszínvonalát.

Az Egyesült Államok azért akarja katonailag ellenőrzése alá hajtani az egész világot, mert tudja, hogy e nélkül a kontroll nélkül nem biztosíthatja a maga számára az ezen erőforrásokhoz való kizárólagos hozzájutást. Mint tudjuk, Kínának, Indiának és általában a déli féltekének is szüksége van ezekre az erőforrásokra fejlődésükhöz. Az Egyesült Államok számára viszont arról van szó, hogy feltétlenül korlátoznia kell a hozzájutást, és ennek végső soron egyetlen eszköze a háború.

Másrészt az energiahordozókkal, főleg a fosszilis eredetűekkel való takarékoskodás érdekében az Egyesült Államok, Európa és mások nagyszabású bioüzemanyag-előállítási terveket dolgoznak ki az élelmi­szertermelés kárára, amivel még tovább növelik az árakat.

A hatalmon lévők illuzórikus válaszai

A pénzügyi oligopóliumok szolgálatában álló, hatalmon lévő kormá­nyoknak nincs más ötletük, mint ugyanennek a rendszernek az újbóli nyeregbe ültetése. Az állami beavatkozások egyébként ugyancsak ennek az oligarchiának az utasítására történnek. Mindamellett ennek az újbóli nyeregbe ültetésnek a sikere egyáltalán nem lehetetlen, ha a pénzügyi eszközök elég nagyok, az áldozatok – az alsóbb néprétegek és a déli nemzetek – reakciói pedig korlátozottak lesznek. Ebben az esetben azonban a rendszer csak azért visszakozik, hogy később minél jobban érvényesülhessen, hiszen a monetáris és pénzpiaci irányítás számára kilátásba helyezett kiigazítások nagyon is elégtelenek, mert nem kérdő­jelezik meg az oligopóliumok hatalmát.

Egyébiránt a pénzügyi válságra a pénzpiacok biztonságának helyre­állítása érdekében a kolosszális állami pénzeszközök befecskendezése révén adott válaszok felettébb nevetségesek: miközben a profltokat priva­tizálják, abban a pillanatban, ahogy a pénzátutalások veszélybe kerülnek, államosítják a veszteségeket! Fej: én nyerek, írás: te vesztesz…

A kihívásokra adott valóban pozitív válasz feltételei

Nem elég kijelenteni, hogy az állami beavatkozások megváltoztathatják a játékszabályokat és enyhíthetik a válságot. Ezenkívül meg kell határozni ennek logikáját és meg kell világítani társadalmi következményeit is. Persze elméletben vissza lehetne térni a köz- és magánszféra társu­lásának, a vegyes gazdaságnak a formulájához, amely Európában a dicsőséges harminc év idején, Ázsiában és Afrikában pedig a bandungi korszakban volt érvényben, amikor az államkapitalizmus uralkodott min­denen, erőteljes szociálpolitikával karöltve. Csakhogy ez a fajta állami beavatkozás most nincs napirenden. S vajon a haladó társadalmi erők vannak-e olyan helyzetben, hogy e tekintetben változást érhessenek el? Szerény véleményem szerint még nincsenek.

Az igazi alternatíva az oligopóliumok kizárólagos hatalmának meg­döntése, amely végleges államosításuk nélkül elképzelhetetlen. A folya­matnak illeszkednie kell a haladó, demokratikus társadalmi tulajdonba vételhez. Ez talán a kapitalizmus végét jelentené? Nem gondolnám. Ezzel szemben, azt hiszem, hogy olyan új társadalmi viszonyok igenis lehetségesek, amelyek a dolgozó osztályok és a nép igényeinek meg­felelően szabályozzák a tőkét. Feltéve, hogy az egyelőre megosztott és összességében defenzív szociális küzdelmek eljutnak egy koherens alternatív politika kikristályosításáig. Egy ilyen perspektívában lehetsé­gessé válik a kapitalizmusból a szocializmusba való hosszú átmenet. Nyilvánvaló, hogy az ebbe az irányba történő előrehaladás sebessége országonként és fejlődési szakaszonként különböző lesz.

A kívánatos és lehetséges alternatíva dimenziói sokrétűek és érintik a gazdasági, társadalmi, politikai élet minden aspektusát. Felhívnám a figyelmet e szükséges válasz fő vonalaira:

1. a meglévő kizsákmányolási formákhoz (munkanélküliség, létbizony­talanság, informalitás) kötődő széttagolódáson túlmutató egységek létrehozását lehetővé tevő adekvát munkásszervezetek újrafelfede­zése;
2. a társadalmi haladással és a népek szuverenitásának tiszteletben tartásával együtt járó, nem pedig tőlük elkülönülő demokráciaelmélet és -gyakorlat újjáélesztése;
3. meg kell szabadulni az immár történelmi témává vált, egyénmítoszra alapuló liberális vírustól. A kapitalizmushoz kötődő életmódok (egyre gyakoribb elidegenedés, patriarchátus, az erőforrások tékozlása, bolygónk pusztítása) sokszori elutasítása jelzi ennek az emancipá­ciónak lehetséges mivoltát;
4. meg kell szabadulni a mindezzel együtt járó atlantizmustól és milita-rizmustól, amelyek azt célozzák, hogy elfogadtassák a világméretű apartheid alapjain szerveződő bolygó perspektíváját.

Az északi országokban a kihívás annak elkerülése, hogy a közvé­lemény olyan konszenzust fogadjon el, amely fenntartja a déli népek számára elfogadhatatlan előjogaikat. A szükséges internacionalizmus az antiimperializmuson, nem pedig az emberbarátiságon keresztül valósul meg.

A déli országokban a világméretű oligopóliumok stratégiája a válság terheinek kiterjesztését jelenti az emberekre (a valutatartalékok elérték­telenedése, az exportált nyersanyagok árának csökkenése, az import drágulása). A válság alkalmat teremt a középpontban álló nemzeti, népi és demokratikus fejlődés megújítására, alávetve az északi kapcsolatokat a saját igényeinek, más szóval a szétválásnak. Ez magában foglalja:

1. a monetáris és pénzpiacok nemzeti ellenőrzését;
2. az immáron elérhető modern technológiák ellenőrzését;
3. a természeti erőforrások felhasználásának lehetővé tételét;
4. az oligopóliumok által uralt globalizált irányításnak (WTO) és a Föld Egyesült Államok és szövetségesei általi katonai ellenőrzésének a megszüntetését;
5. a rendszeren belüli autonóm nemzeti kapitalizmus illúziójától és a múltdicsérő mítoszoktól való megszabadulást.
6. A harmadik világ országaiban valójában az előttünk álló opciók középpontjában az agrárkérdés áll. Egy olyan fejlődés, amely méltó erre a névre, megkövetel egy olyan agrárfejlesztési stratégiát, amely azon nyugszik, hogy minden paraszt (az emberiség fele) számára garantálja a földhöz jutást. Ehhez képest a domináns hatalmak által buzgón javasolt formulák – a művelésre alkalmas területek privati­zációjának felgyorsítása és a megművelt föld árucikké alakítása – a jól ismert tömeges vidéki exodust vonják maguk után. Az érintett országok ipara képtelen felszívni ezt a töménytelen munkaerőt, akik utóbb vagy a bádogvárosokba zsúfolódnak vagy, tragikus kaland­ként, lélekvesztőkön menekülnek az Atlanti-óceánon át. Közvetlen a kapcsolat a földhöz való hozzáférés garanciájának megszüntetése és a migrációs nyomás felerősödése között.
7. Az új fejlődési pólusok felemelkedésének kedvező regionális integ­ráció létrehozhat-e ellenálló és alternatív formákat? A regionalizáció szükséges, talán nem az óriások, Kína és India, esetleg Brazília számára, de bizonyosan az számos más térség számára Délkelet­Ázsiában, Afrikában vagy Latin-Amerikában. Ez utóbbi földrész ezen a téren egy kissé előrébb tart. Venezuela a kellő pillanatban, még a válság előtt kezdeményezte az ALBA (Bolivari Alternatíva Amerika Népei Számára) és a BancoSur (Déli Bank) létrehozását. Igen ám, de az ALBA – a gazdasági és politikai integráció terve – eleddig még nem nyerte el Brazília és Argentína támogatását. Ezzel szemben a BancoSur, mely más típusú fejlődést mozdítana elő, ezt a két országot is magában foglalja, igaz, nekik a bank szerepéről vallott felfogásuk konvencionális.

A cikk eredeti címe: Samir Amin: Débácle financiére, crise systémique: réponses illusoires et réponses nécessaires. Forrás: Utopie Critique, http://www.utopie-critique.fr

 

A magyarországi rendszerváltás sajátos gazdasági és társadalmi környezetét az ország súlyos külső eladósodása és az ebből fakadó kényszerek jellemezték. E kényszerek nélkül a mai problémák megértése szinte lehetetlen. Ezek közül is kiemelkedik az ország gazdaságszerkezeti adottsága és az ebből adódó eladósodási hajlam. A hazai politikai rendszer működése adekvát az ország „banánköztársasági" státuszával. A politikai döntések provincializmusa sokban hozzájárult ahhoz, hogy a forint sikeresen támadható valuta legyen.

Manapság sok szó esik arról, hogy az átalakuló országok közül Magyar­ország a reformok és a fejlődés éllovasából sereghajtó szerepbe került. Erre rímel az az interpretáció, amely a magyar gazdaság sebezhetőségét döntően belső gazdaságpolitikai okokkal, a „strukturális reformok" elma­radásával magyarázza. A jelenségek értelmezéséről sokféle vélemény látott napvilágot.¹ A történelem nemcsak az élet tanítómestere, hanem bennünk, intézményeinkben, szokásainkban, reflexeinkben is velünk él. A közelmúlt történéseivel különösen így van ez. Véleményem kialaku­lásához az 1980-as évek elejétől 1995-ig végzett levéltári kutatásaim is jelentős mértékben hozzájárultak, ezek eredményeimet is felhasználtam.² A történetírás gyakran esik a „holnaptól kezdve minden másképp volt" hibájába, magam törekszem e csapdát elkerülni.

A magyarországi rendszerváltás sajátos gazdasági és társadalmi környezetét az ország súlyos külső eladósodása és az ebből fakadó kényszerek jellemezték. E kényszerek nélkül a mai problémák megértése szinte lehetetlen. Ezek közül is kiemelkedik az ország gazdaságszerke­zeti adottsága és az ebből adódó eladósodási hajlam.

A történet a trianoni békeszerződéssel kezdődött, amikor is az ország nem csupán hatalmas terület- és népességveszteséget szenvedett, de szétzilálódtak azok a szervesen kiépült termelési, logisztikai és piaci hálózatok, amelyek a Monarchia keretei közötti gyors gazdasági fejlődés következményei és feltételei is voltak egyben. Trianonig az ország egy regionális gazdasági integráció és ezen belül egy valutaövezet részeként működött. Az érdekesség kedvéért érdemes jelezni, hogy 1909-ben történt – rosszul értelmezett magyar függetlenségi meggondolásokból – kísérlet az ebből való kilépésre, de Wekerle Sándor miniszterelnök egyben pénzügyminiszter ezt megakadályozta. Az 1920-as évektől a ma­gyar gazdaság olyan kis és nyitott gazdasággá vált, amely, mind a kivitel, mind a behozatal szempontjából jelentős módon függött kereskedelmi partnereitől. A két világháború között ez a német „nagytérgazdaságtól", az 1945 utáni időszakban formailag a KGST-től de lényegében Szovjet­uniótól való egyoldalú függést eredményezte.

A Kádár-féle politikai vezetés az 1960-as évek elején, az SZKP XXI. kongresszusa után jelentős gazdaságpolitikai váltásra szánta el magát. Az időzítés annak szólt, hogy az említett 1962-ben tartott kongresszu­son a szovjet vezetés az USA rövid időn belüli gazdasági utolérésének és a kommunista bőség társadalmának néhány évtizeden belüli meg­teremtésének erősen voluntarista és utópisztikus programját hirdette meg. A magyar vezetés a helyzetet úgy értékelte, hogy szükséges a Szovjetuniótól való egyoldalú gazdasági függésen lazítani, meg kell va­lósítani a gazdaság „két lábra állítását". A levéltári források és a korabeli szereplőkkel 1989 és 1991 között készített interjúk alapján kirajzolódó kép azt mutatja, hogy e cél megvalósítása érdekében az illetékes állami szervek a nyugat-európai országokba szakembereket küldtek, és ezzel megkezdődött a fejlett nyugati technológia különböző formákban történő átvételének előkészületei. Ezt a folyamatot felgyorsította az időközben bekövetkezett enyhülés, amely döntően az Európán belüli kelet-nyugati gazdasági kapcsolatokat élénkítette. A KSH adatai szerint az 1970-es években a magyar iparvállalatok által vásárolt licenceken belül a fejlett tőkésországokból származók aránya egyik évben sem süllyedt 70% alá. Ez a folyamat az ország külgazdasági szerkezetének nyitottságát erősítette, de a külkereskedelmi forgalom tekintetében kiegyensúlyozta a KGST-reláció és az ún. keményvalutás reláció arányát. Ez a helyzet minden érdekelt félnek tartogatott előnyöket. Magyarország a fejlett technológia tranzitországa volt a KGST felé³ ; Nyugat-Európa kelet felé bővítette felvevőpiacait; Magyarország pedig a KGST-ből olcsón impor­tált anyagok feldolgozásán alapuló kivitelért tudott fejlett technikát és korszerű fogyasztási cikkeket importálni. Ez a sajátos konstelláció volt a kádári aranykor gazdasági alapja. A szocialista országokon belüli kiugró­nak tekinthető fogyasztási színvonal (gulyáskommunizmus) biztosította a rendszer legitimitását. A külgazdasági nyitás következtében azonban jelentősen nőtt az ország importfüggősége. Amíg adott volt az olcsó szovjet olaj által működtetett magyar konvertibilis áruexportalap, addig a tőkés importfüggőség nem látszott aggasztónak. Az első olajárrobbanás azonban felborította ezt a status quo-t.

Új gazdasági mechanizmus

A gazdasági irányváltásnak látványosabb eleme volt az idén 40 éves „új gazdasági mechanizmus" bevezetése. A külgazdasági két lábon állás – amely egyben a szövetségi kötelékek lazítását is szolgálta – megerő­sítése felgyorsult akkor, amikor a magyar vezetés számára is meglepő módon eltávolították a Szovjetunió éléről Hruscsovot, aki belpolitikailag a desztalinizálás, külpolitikai értelemben pedig az enyhülés előkészítője volt. 1964 őszén felgyorsultak a folyamatok, az MSZMP Központi Bi­zottsága határozott a reform előkészítésének megindításáról. A reform koncepcióját lényegében másfél éves munkával készítette el Nyers Rezső vezetésével egy szakpolitikusi kör, amely vezető tudósokra és közigazgatási szakemberek szakmai segítségével működött. A mechaniz­musreform elvi koncepciója nem volt eredeti, jelentős mértékben támasz­kodott a tervezési vitához, a szovjet NEP ideológiájához és különösen a lengyel Lange és Brus írásaira. Könnyítette a helyzetet, hogy ezzel szinte párhuzamos a Szovjetunióban, Csehszlovákiában és Lengyelországban is megkezdődött a gazdaságirányítás korszerűsítése. A formálódó hazai elképzelések ugyan kizárólag a csehszlovák törekvésekkel mutattak rokon vonást, mint hivatkozási alap mégis „jól jött" a többi változás is. A koncepciót 1966 májusában a Központi Bizottság határozattal szentesí­tette. Ekkor kezdődött a bevezetéshez tartozó „aprómunka". A koncepció és a modell végül is egy szabályosan működő és a szabályozást jól tűrő piaci mechanizmust képzelt el. A központi tervezés, a tervlebontás he­lyére a Nyugat-Európában elterjedt indikatív tervezés került. A magyar reformkoncepció számos erőssége mellett azzal a tehertétellel született, hogy kidolgozói a piac működését doktriner módon kezelték, mintegy fetisizálták. Nagyon érdekes, hogy Péter György – aki akkoriban a KSH elnöke volt és egyben a reformok egyik szürke eminenciása – Nyers Rezső kérésére 1968 szeptemberében írt feljegyzésében óvta a vezetést attól, hogy minden folyamatot a piaci mechanizmusra hagyatkozva kezel­jenek. Péter szerint ahhoz, hogy megmaradjon a külgazdasági egyensúly és hogy ne romoljon a külkereskedelmi mérleg, szükség van a bevezetett szabályozórendszer által veszteségesnek mutatkozó vállalati szektor export termelésére. Az ország a nyugati technológia alkalmazása miatt nyersanyagok de főleg félkész termékek vonatkozásában egyre inkább függővé vált a nyugati importtól. Az ehhez szükséges ellentételezésre szükség volt a veszteségesnek látszó termelésre és/vagy radikális szer­kezeti átalakításokra. Tudjuk, hogy ez utóbbit a piac csak lassan végzi el. A mélyben tehát, az 1970-es évek elején, már érzékelhetők voltak az alkalmazott új irányítási módszerek gyenge pontjai. A hivatalos fogyasz­tásra szánt adatok még az 1970-es évek elején a folyó fizetési mérleg javulását jelezték, csak arról az „apróságról" feledkeztek meg, hogy ez a nyugatnémet kormány által a magyar zsidó közösségnek nyújtott kárpót­lásából származott. Az 1968-as hazai reform legnagyobb hiányossága az volt, hogy kidolgozói nem számoltak eléggé azzal, hogy a magyar gazdaság sajátos szerkezete jelenti a politikai stabilitás alapját és ezt a túlságosan is a piaci önszabályozás vélt működésére bízta. E folyamatok éppen e stabilitási tényezőt ásták alá.

Az 1968 nyarán lezajlott csehszlovákiai invázió tovább erősítette a vezetésben a Szovjetuniótól való távolodás szándékát. Ezt a szovjet kap­csolatokat preferáló politikusok is érzékelték, és a reformok kedvezőtlen tapasztalatait felnagyítva, a reformok munkásellenességének ürügyén a két lábon állás politikája ellen támadtak. Tették ezt azért is, mert 1968-ban az ország megpróbált belépni az IMF-be és a Világbankba, amely a két lábon állást intézményesítette volna. Erre a legjobb ürügyet az amúgy is diszfunkcionálisan működő új mechanizmus adta, felhasználva, sőt manipulálva a kialakuló jövedelmi egyenlőtlenségeket.

Rendszerváltó reformok

Az 1968-ban elindult gazdaságirányítási reformok az 1972-1979 közötti intermezzo után új lendületet kaptak és az 1980-as évekre új szaka­szukhoz érkeztek. A háttérben az húzódott meg, hogy az első⁴ , majd a második olajárrobbanás a KGST-n belüli – a magyar gazdaság számára kedvező – viszonyokat is felborította, továbbá az eladósodás kiterjedt a közepesen fejlett országok széles körére. Az olajárak növekedése és a szovjet fegyverkezés újbóli erősödése új helyzetet teremtett a szocialista táboron belül. Megjelent a KGST-n kívüli dollár elszámolású kereskede­lem. Nagyjából ezen a ponton vált fenntarthatatlanná az az ipari struktú­ra, amely a szocialista iparosítás eredményeként alakult ki, és amelyet jelentős részben az 1960-70-es évek nyugati technológiájával korsze­rűsítettek. A világpiaci túlkínálat és az eladósodott országokra nehezedő exportnyomás súlyos eredményekhez vezetett. összességében tehát megszűnt az a gazdasági konstelláció, amely a rendszer fennmaradását erősíthette volna. A gazdaság felén tátongó lyukakat külföldi kölcsönök­kel tömködték be. Ezek a nemzetközi hitelkínálat miatt olcsók voltak, azonban az első nehézségek után nemzetközi méretekben megnőtt a kockázati felár, drágább lett a hitel. Szinte „észrevétlenül" 1979-re már tarthatatlan és nehezen menedzselhető adósságállomány halmozódott fel. A színfalak mögött a szakemberek között és szakmai és politikai vita zajlott. A hitelfelvételt pártolók ebben az előre menekülés lehetőségét látták, a további eladósodás leállítását és radikális szerkezetváltást kö­vetelők az eladósodást súlyos veszélynek gondolták.

Az MSZMP KB. 1979-ben drákói stabilizációs intézkedéseket ho­zott, a gazdasági vezetésben megjelent „új technokraták" tanácsára a még régi generációs politikai elit lázasan kereste a helyzetből kivezető utat.⁵ Az adósságcsapdában vergődő ország vezetése a társadalmi ellentmondások kiéleződésének megelőzését – ma már nyugodtan mondhatjuk – rendszerváltó reformokkal igyekezett kezelni. 1984-ben az „önkormányzó" vállalatirányítás bevezetésével és a „második gazdaság" legalizálásával nemcsak a külső hitelezői elvárásoknak való megfelelést biztosították, hanem elvetették egy új magántulajdonosi osztály magját. Ugyanakkor mindenféle kényszer nélkül sikerült növelni az emberek munkaidejét. A reform második hulláma során, 1987-99-ban létrehozták a piacgazdaság alapvető intézményeit (adórendszer, kétszintű bankrend­szer) és liberalizálták a gazdaságot. A „békés átmenet" miatt a gazdasági elitváltás döntően erőszakmentesen, éppen a privatizációnak is nevezett folyamatok révén zajlott.

Egy kitérő – a továbbélő hatások

A magyar gazdasági rendszer az 1979-es gazdaságpolitikai fordulat után – az adósságszolgálati terhek teljesítése érdekében – jelentősen átalakult. Megváltoztak az erőviszonyok a különböző gazdaságirányí­tó hatóságok (az ágazati minisztériumok, az Országos Tervhivatal, a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank) között. A fiskális szempontok uralták el a gazdaságirányítást. A jövedelem kivonásét a tervgazdaság keretei között a költségvetés végezte el. A magas adók és járulékok, a sávosan progresszív személyi jövedelemadók sávhatá­rainak változatlanul tartása a magas infláció körülményei között jelentős jövedelem kivonást eredményeztek. Az 1980-as években alakult ki a költségvetési szektorban az a gyakorlat, amely nem adott elég pénzt e szervezetek feladatainak ellátására, de „cserébe" e szervezetek vállalko­zási tevékenységre (értsd saját bevételszerzésre) kaptak felhatalmazást. Az 1980-as évek végén az akkori helyhatósági tanácsok megkapták azt a jogot, hogy a korábban külön működési és felhalmozási pénzalappal egységesen gazdálkodjanak. Ez a látszólagos szabadság oda vezetett, hogy az alulfinanszírozott tanácsok – majd helyi önkormányzatok – fel­élték, felélhették vagyonukat.

Fontos további „örökség", hogy a mindenkori kormányzat, amely lé­nyegében az 1970-es évek végétől a külső adósság kezelésével és a pénzügyi egyensúly megteremtésével volt elfoglalva mind a mai napig nem a gazdaság stabilizálója, hanem kényszerű és/vagy átgondolatlan intézkedéseivel (adópolitika, kamatpolitika, rosszul megalkotott törvények és folytathatnánk a sort) a gazdasági szereplők bizonytalanságát növelő tényező. Az állam maga is számtalanszor szegi meg a maga által alkotott törvényeket, akaratlanul is azt üzenve a magánszektor szereplőinek, hogy ezeket nem feltétlenül szükséges betartani.

Szintén a rendszerváltó reformok nyomasztó öröksége a „második" gazdaság, benne az illegális foglalkoztatás. Az 1980-as évek vállalati gazdasági munkaközösségei elvileg a sikeres magyar háztáji gazdál­kodás mintáját kívánta követni. Ám ameddig a háztájiban világosabbak voltak a viszonyok, addig az iparban és a szolgáltatásokban ingyen használt vállalati eszközök jelentették a plusz jövedelem forrását. A vállalkozások ilyetén genezise szinte észrevétlenül intézményesítette a szürkegazdaságot.

Visszatérve az írás elején feltett alapkérdésre, a mai gazdasági problémák jelentős része a rendszerváltás konkrét megvalósulásának egyenes következményei. Ezek közül kiemelten fontos kérdésnek tartom a privatizációként⁶ ismertté vált folyamatot, valamint a mezőgazdaság kérdését.

A rendszerváltás

A rendszerváltáshoz a magyar gazdaság – szemben más, körülöttünk lévő országokkal – a piacgazdaság intézményrendszerének viszonylagos kialakultságával (ebben voltunk éllovasok), de rendkívül súlyos külső adósságállománnyal érkeztünk. A bruttó mintegy 20 milliárd dollárnyi konvertibilis adósságállomány nyomán évi 3,5 milliárdot tett ki az adós­ságszolgálat, amin belül kiemelkedően magas (1,5 milliárd dolláros, a GDP 5%-át kitevő) volt a kamatteher. A helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy 1990-ben volt olyan nap, amikor az ország devizatartalékai az utol­só dollárig kiapadtak. A nemzetközi bankok és más tőkepiaci szereplők válságosnak ítélték az ország gazdasági helyzetét és 1990 közepén meg­kezdték a tőkekivonást. A kormány egyszerre volt kénytelen megoldani a gazdasági válságkezelést, a fizetőképesség fenntartását és folytatni a korábban már elkezdődött átalakítási és intézményépítési folyamatokat. A gazdaságpolitikának több dilemmával kellett szembenéznie. Egyfelől az a kérdés merült föl, hogy ősrobbanásszerűen (Big Bang) sokkterápiát alkalmazzon a vezetés vagy a meglévő intézményekre építve teremtsék meg a most már tisztán tőkés gazdaságot. A másik kérdés az volt, hogy a rendszerváltás végrehajtásának „jutalmaként" el lehet-e érni valamilyen adósságkönnyítést. Az első kérdésre – helyesen – a fokozatosság volt a válasz. Az adósságkönnyítéssel kapcsolatos tervek illúziónak bizonyul­tak, azzal együtt, hogy az első szabadon választott kormány és tekin­télyes magyar származású pénzemberek is latba vették tekintélyüket. Soros György, majd Andrew Sarlós tettek javaslatot a kormánynak egy vállalati részvényátadáson alapuló adósságkiváltó konstrukcióra, amely a nyugati pénzvilág teljes elutasításával találkozott. Az ország akkori geopolitikai jelentősége pedig kizárta, hogy e törekvéseket a nagyhatal­mak vezetői támogassák. E helyett – az ország kiélezett fizetési helyzete miatt – kénytelenek voltunk azt a gazdaságpolitikai irányt követni, ame­lyet washingtoni konszenzusnak neveznek, és amely iránykövetése az „életet jelentő" IMF hitelek folyósításának feltétele volt. A rendszerváltást megelőző két esztendő utolsó két kormánya már lényegében a washing­toni konszenzus elveit alkalmazták a gyakorlatban, és ezzel megtették a rendszerváltás első lépéseit. A társasági törvény, a befektetésvédelmi törvény, a vámkorlátozások megszüntetése a gazdaság nyugati export és befektetések előtti teljes megnyitását szolgálták. Az itt nem tárgyalan­dó politikai engedményeknél, amelyek a médiában megfelelő figyelmet kaptak, sokkal fontosabb volt az a tény, hogy az ország gazdaságának átalakítását döntően a fejlett országok piacbővítési szándékai vezérelték. Az akkor már jócskán globalizált világgazdaságban nyilvánvalóan nem volt lehetséges, sőt nem is lett volna ésszerű magatartás bezárkózni. Az eladósodás azonban nem biztosított megfelelő mozgásteret a hazai érde­kek érvényesítéséhez. Jól mutatta ezt a külkereskedelem reorientálása is. A rendszerváltó hevület és a magyarországi állami vállalatok pénzügyi nehézségei azt eredményezték, hogy a magyar gazdaság szinte teljesen feladta a KGST-piacokat, helyette a külgazdasági egy lábon állás követ­kezett be. A gazdaságban nincs légüres tér, a feladott piacokra zömmel nyugat-európai szállítók nyomultak be.

Az állami vállalati szektor átalakítása és kivásárlása az átalakulás talán leglátványosabb mozzanata volt. A privatizációnak nevezett folyamat komplex és korszakos érvényű változásokat eredményezett nemcsak a gazdaságban, hanem a társadalmi szerkezetben és politikai rendszerben is. A tulajdoni és gazdasági szerkezet átalakítása mellett ez biztosította a hazai új tulajdonosi osztály létrejöttét, az új „eredeti tőkefelhalmozást". En­nek köszönhető, hogy a privatizáció hazai megvalósulása is fordulatokban bővelkedett. 1990-ben az állam vállalkozói vagyona körébe sorolt 1.859 cég, akkori nyilvántartási értéken közel 1.700 milliárdos, számításaink sze­rint akkor körülbelül 2.600 milliárdos nagyságrendű vállalkozásokban mű­ködő vagyonát értékesítették jellemzően az ún. készpénzes privatizáció technikájával külföldi tulajdonosoknak. (Báger – Kovács, 2004.) E folyamat pénzügyi szempontból egy adósság-vagyon csere volt, ami azt jelentette, hogy a külső adósságtörlesztésének forrása az állami vállalatok értéke­sítése volt. A magyar állam számára az aktuális kormányoktól független első számú célfüggvény a privatizációban a devizakészpénz bevételek maximalizálása volt. A privatizáció másik célja – ez már kormányfüggő, sőt kormányzati ciklusokon belüli erőviszony-változásoktól függő eljárásokat is eredményezett – az adott politikai erőhöz lojális gazdasági elit létre­hozása, másképpen a különböző politikai táborok gazdasági hátterének megteremtése volt. A politikai és gazdasági elit születési körülményei, szocializációja mind a mai napig velünk élő történelem.

Az állam szerepéről másképpen

A hazai közgazdasági közbeszédben gyakran elhangzó sztereotípia az egészséges, az államtól fojtogatott magángazdaság és a túlterjeszkedő, potenciazavarokkal küszködő állam dichotómiája. Nos ez a kép igen tetszetős de nem felel meg a valóságnak, és a lehetséges terápia vo­natkozásában is tévútra visz. Az előzőekben említett okok miatt a hazai versenyszektor szerkezete minden vonatkozásban súlyos szerkezeti anomáliákkal küzd. Jól mutatja ezt az EU-ban legalacsonyabb aktivitási rátától kezdve a gazdaság duális szerkezetén át a fekte gazdaság nagy súlya és a kkv-szektor sajátosságán keresztül számtalan tény. A hazai tradíciónak megfelelő termelési vertikumok (pl. élelmiszergazdaság) eltű­nése, az enklávészerűen működő ún. multinacionális ipari szektor (amely az export húzóereje), az adóterheléssel vetekedő pénzügyi-szolgáltatási költségek fontos szimptómái annak, hogy az egészséges és csak a magas adóterhekkel sújtott versenyszférát versenyképesnek, de főleg a felzárkózást segítő minőségűnek gondolhassuk. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a hazai magánszektor hány ponton és milyen arányban függ a kormányzati megrendelésektől, akkor akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy a kormányzati szektor (ezáltal a politika) erős gazdasági érdekcsoportok foglya. A mindenkori kormányok kiadási preferenciáit jelentős mértékben befolyásolják a gazdasági érdekcsoportok. Gon­doljunk a Gripen-vásárlásokra, a költségvetésből támogatott lakossági informatikai akciókra, a lakáshitelek állami kamattámogatására, a méreg­drága autópálya építésekre, a tömeges és átgondolatlan orvosi gép- és műszerbeszerzések támogatására vagy újabban a PPP konstrukciókra. Ezzel eljutunk a nagy és gyenge állam paradoxonához. A nem igazán eredményesen, hatékonyan és gazdaságosan működő közigazgatás és jóléti rendszerek mellett az államháztartási kiadások járadékvadász érdekcsoportok általi erős befolyásolása okozza a magas GDP-arányos állami kiadásokat. A helyzet bája, hogy ugyanezek az érdekcsoportok egyben az adócsökkentések élharcosai is.

A sikeresen felzárkózó országok (pl. Finnország, Spanyolország, de mondhatnánk Írországot is) példája azt mutatja, hogy a versenyképes­séghez tartozó gazdasági szerkezet kialakulását igencsak látható és szakszerű kezek segítették.

Eközben a magyarországi rendszerváltás intézményi és államháztar­tási reformjai béna kacsává tették az államot. Még az 1960-as évektől szakmai körökben is uralkodó előítéletté vált a piaci fundamentalizmus⁷ . Kétségtelen tény, hogy a közszektort érintő reformok terén az 1980-as évek uralkodó irányzata a New Public Management (NPM) volt, amelytől nem idegen a piaci fundamentalizmus. Az NPM-irányzaton és a DPM-paradigmán⁸ alapuló közszektor-reformokat jó néhány fejlett ország nem követte, a követők pedig jelentős korrekciókra kényszerültek. Ezzel szem­ben itthon a közszektor-reformok vonatkozásában a hangadó szakértői körökben továbbra is az NPM-irányzat az uralkodó.

A pénzügyi válság magyarországi hatásai

2007-től tanúi vagyunk annak, hogy a Bretton Woods-i rendszer szétesé­se után indult „korai globalizáció"⁹ átéli első komoly válságát. A mostani helyzet a globalizáció korábbi pénzügyi válságaitól¹⁰ abban különbözik, hogy a pénzügyi válság epicentruma a centrum, és a pénzügyi válság megrendíti a reálgazdaságot is. A tercier és kvaterner szektor súlyának növekedése és a keynesi anticiklikus gazdaságpolitikáknak eredménye­ként a beruházásokon alapuló „klasszikus" ciklus visszatérését nem tar­tom lehetségesnek, de a profitrealizálás korlátján alapuló túltermelési vál­ságot igen. A globalizáció ezen (talán lezáruló) első szakasza – Bauman szavaival – a „totális piacként" értelmezhető. Az a gazdasági rend, amely felváltani látszik a „vegyes gazdaságot" a következő pillérekre épül:

• A gazdaságra, ezen belül is döntően a pénzügyi rendszer teljes liberalizációjára és deregulációjára. A teljes konvertibilitás lehetővé teszi, hogy a spekuláció tárgyai legyenek a nemzeti valuták, a dere­guláció korábban elszigetelt pénzügyi piacok (bankpiac, biztosítási piac, értékpapír piac) összekapcsolódjanak, megsokszorozva ezzel a pénzzel együtt járó kockázatokat. Marx A tőke I. kötetében, az első szakaszban, a pénzről szóló fejezetben világossá teszi, hogy a pénz csak mozgásformát ad az árutermelés belső ellentmondásá­nak, ezzel magasabb szinten újratermeli ezt. A liberalizáció emellett kinyitotta az országok belső piacait, lehetetlenné téve azok védelmét. A dereguláció a pénzügyi piacok átjárhatósága mellett számos kol­lektív jószág (közjavak, természetes monopóliumok) előállításának lehetőségét kinyitotta a tőke előtt, ezzel a járadék realizálását és/ vagy ezen javak hozzáférhetőségének romlását idézve elő.
• A mikroelektronika és a telematika fejlődése valóságos forradalmat idézett elő az élet minden színterén. A távolságok leküzdhetővé vál­tak, a tér összezsugorodott, az idő felgyorsult. E változás megszün­tetett bizonyos klasszikus közjavakat és számos, hagyományosan természetes monopóliumnak számító területen lehetővé tette az alternatív szolgáltatásszervezést. Gondoljunk az éterbe történő mű­sorsugárzás és a kábeles hálózatok különbségére, a mobiltelefónia megjelenésére.
• Az előbbi két tényező a korábbi transz- és multinacionális vállalatokat globális vállalatokká tette. Az utóbbi sajátossága, hogy profitmaxi­malizáló tevékenységének színtere az egész földgolyó, tulajdonosi szerkezete (elaprózott részvénytulajdon miatt) áttekinthetetlen, a tényleges tulajdonosi jogokat a top management gyakorolja. Nagy­mértékben emlékeztet az államszocializmus politikai elitje által be­töltött szerepre. E globális vállalatok méretei meghaladják a kis- és közepes nemzetállamok gazdasági potenciálját.
• A verseny globálissá válásával verseny tárgyává válik a hagyo­mányos állam és a jóléti állam terrénuma is. Egyfelől erős nyomás nehezedik a nemzetállamokra a jóléti rendszerek lebontására, az adóztatás is a globális verseny részévé válik. Másfelől a tőke szá­mára nemcsak vonzó piac¹¹ , hanem egyre fontosabb beruházási terep a tág értelemben vett közszektor¹² . A PPP konstrukciók, a nyugdíj- és egészségügyi rendszerek privatizációjának kísérletei er­ről tanúskodnak. Harmadrészt a „kis, olcsó állam" szlogenje az üzleti folyamatokat egyre kevésbé akadályozó állam ideálja rejtőzik.

A magyar rendszerváltás körülményeiből egyértelműen következik, hogy mint a globális világ „félperifériájának" és az EU „külső körének" része, gazdaságunk e globális válság szükségszerű konfliktuskonté­ner-rendszerének része. Bankrendszerünk 80%-a külföldi nagybankok holdingjának a része, feldolgozóiparunk döntő része a globális vállalati hálózat egy-egy láncszeme, inputja és outputja a magyar gazdaság szempontjából „átfutó tétel".

Nem tagadható az sem, hogy a hazai politikai rendszer működése tel­jesen megfelel ennek a „banán-köztársasági" státusznak. A hazai politikai erők marakodása, döntéseik provincializmusa nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a forint sikeresen megtámadható valuta legyen.

A főáram közgazdaságtanának félperifériás helyzetben lévő országok fogyasztásra szánt változata – követve az angolszász rövidítési szokáso­kat nevezzük ezt emergonomicsnek¹³ -, amely a hazai közgazdaságtani diskurzust uralja. A már említett piaci fundamentalizmus „népi előítélet­ként" beleivódott a közgondolkodásba.

Úgy gondolom, hogy a magyar gazdaság modernizációjának és a fejlett országokkal szembeni leszakadásának megakadályozása, az elemzett több évtizedes folyamatoktól és több mint félévszázados meghatáro­zottságoktól való megszabadulás évtizedekre szóló program. Mindez pragmatikus, a társadalmi integrációra és nem a kirekesztésre irányuló politika és a hazai adottságokat figyelembe vevő, valamint a tőke ér­dekérvényesítését korlátozni képes gazdaságpolitika eredménye lehet.

Irodalom

Ágh Attila – Tamás Pál – Vértes András (szerk.): Fehér könyv: Magyarország 2015. Jövőképek. Budapest, 2006, MTA Szociológiai Kutatóintézet.

Jegyzetek

1 Lásd pl. Andor L. – Muraközy (szerk.) köteteket, Várhegyi cikkét.

2 E kutatások eredményeit lényegében még nem publikáltam, az anyag meg­írása nagyrészt még előttem álló feladat.

3 Hasonló szerepet töltött be a „vasfüggöny" másik oldalán Ausztria, amely semleges státuszának és piacgazdasági intézményrendszerének köszönhetően e státuszt saját felvirágoztatására használta fel.

4 Bognár József ezt a szakaszváltást „világgazdasági korszakváltásnak" nevez­te, utólag tudjuk, igaza volt. Ekkor kezdődött a globalizáció.

5 A rendszerváltás szociológiai vonatkozásának kitűnő elemzését adja Szalai (2001) műve.

6 A témakör irodalma rendkívül kiterjedt, itt Báger – Kovács (2004) írására hívjuk fel az Olvasó figyelmét.

7 A piaci fundamentalizmus alatt azt értem, amikor a versenyt, a piaci allokációt akkor is érvényesíteni akarják, amikor annak hatékony működésének a közgaz­daságtanból jól ismert feltételei hiányoznak. A piaci fundamentalizmus de facto a járadékvadász csoportok érdekeinek megfelelő ideológia.

8 A decentralizáció, a privatizáció és a piacosítás angol kifejezésekből kelet­kezett mozaikszó.

9 Ennek pénzügyi vonatkozásait lásd Vigvári (2008).

10 Az 1980-as évek döntően latin-amerikai adósságválsága, az 1990-es évek közepének mexikói válsága, a 90-es évek végének ázsiai és orosz válsága.

11 A kormányzati megrendelésektől számos (nemcsak hadiipari) ágazat léte közvetlenül is függ.

12 Lásd Vigvári (2005)

13 A félperifériás helyzetű országok eufemisztikus elnevezése az emerging és az economics szavak kontaminációjából keletkezett.