Az írás a „cseppben" a „tengert" véli megpillantani: feltételezése szerint a csepp a tengerről szól, annak lényegét mutatja meg. Olyannyira, hogy a cikk megírására ősztönző csepp teljesen feloldódik, eltűnik a tágabb összefüggéseket megmutató „tengerben". A csepp – jelen esetben – egyáltalán nem önmagáért van (ismeretelméleti sík), mert csak így mutatható meg, hogy – optimális esetben – az „általános" nem a „személyes egyén" (Marx) ellen, hanem őérte van (társadalomfilozófiai sík).

Ritka történelmi pillanatokban (azaz rövidebb-hosszabb időszakokban) nem alakul ki lényegi konfliktus a hosszú távon irányt mutató elméleti meggyőződés és az aktuálisnak ítélt politikai teendők között. Ilyenkor a „fundamentalista" elmélet és a „realista" gyakorlat többé-kevésbé ellentmondásmentesen illeszkedik egymással. Más a helyzet akkor – vagyis csaknem mindenkor -, ha a napi feladatok és a hozzájuk tartozó konkrét, közvetlen lehetőségek nem illeszkednek az elméletileg optimális (az elméletben ideális) megoldásokkal. Ebben az esetben a korszak embere kiélezett alternatíva elé kerül: érvelésében, viselkedésében a kisebbik gyakorlati rosszat vagy a nagyobbik elméleti jót részesítse előnyben? A „realista" vagy a „fundamentalista" szempontokat, kritériumokat tartsa fontosabbaknak? Melyiktől próbáljon elvonatkoztatni a másik mellett való hatásosabb kiállás érdekében? Sőt: melyiktől próbáljon – ideiglenesen vagy tartósan – eltekinteni saját magának hitegetése, személyes meggyőzése érdekében? (Bár olyan nézettel is találkozni, amely szerint hosszabb távon mindig az „elméleti jó" bizonyul a „kisebbik gyakorlati rossznak". Ezen az alapon a következetes, hosszú távon tanulságos elméleti igazságok akkor sem eltitkolandók, ha kimondásuknak, követésüknek éppen semmi – vagy látszólag semmi – közvetlen aktualitása.)

A fenti dilemma miatt szükségképpen kialakul egyfajta munkamegosztás az „elméleti igazság" és a „gyakorlati igazság" megjelenítése, képviselete között. A tapasztalatok szerint ez a munkamegosztás olykor egyazon egyén viselkedésén belül is érvényesül: az illető hol ide, hol oda teszi a hangsúlyt – módszertani szempontból többnyire következetlenül, de az adott pillanatban teljes személyes meggyőződéssel.

A vázolt problémából adódó következtetés szerint – némi leegyszerűsítéssel – kétféle írás van: elméleti, illetve gyakorlati, politizáló indíttatású. Minden tudatos értékválasztással megírt cikk (beszélgetésben való érvelés, tanítói útmutatás, konkrét cselekedet stb.) szükségképpen absztrakt: vagy a „fundamentalista" elmélet értékrendszerétől, vagy az éppen működő társadalmi gyakorlat rendszerétől kell többé-kevésbé elvonatkoztatnia. A következetesen elméleti cikk elvonatkoztat a mindenkori, változó erőviszonyoktól, aktualitásoktól, és a hosszú távon képviselhető nézetek megfogalmazására törekszik. A politizáló írás viszont a hosszú távon igaz elméleti összefüggésektől absztrahál, mivel a közvetlen jelenben próbál használni. A kétféle írás eltérő célt szolgál, ezért belső törekvésük kibékíthetetlen.

Az alábbi írás a „cseppben" a „tengert" véli megpillantani: feltételezése szerint a csepp a tengerről szól, annak lényegét mutatja meg. Olyannyira, hogy a cikk megírására ösztönző csepp teljesen feloldódik (minő képzavar!), eltűnik a tágabb összefüggéseket megmutató „tengerben". A csepp – jelen esetben – egyáltalán nem önmagáért van (ismeretelméleti sík), mert csak így mutatható meg, hogy – optimális esetben – az „általános" nem a „személyes egyén" (Marx) ellen, hanem őérte van (társadalomfilozófiai sík).

 

*

 

„Hisz' Zsanettek vagyunk mi mindannyian"

(A Ciklámen együttes dalszövegének parafrázisa)

 

 

Állítólag rendőrök megerőszakolták Zsanettet.

Tételezzük fel, hogy a történet megtörtént.

Ha az állítás igaz, Zsanettet megerőszakolták.

Ha az állítás igaz, Zsanettet rendőrök erőszakolták meg.

 

I.

Valóban a rendőrök az erőszaktevők a történetben?

 

Ha Péter és Pál megerőszakolja Zsanettet, akkor ezt személyes önkényből teszi. Cselekedete magánönkény.

Ha Péter és Pál rendőrruhában erőszakolja meg Zsanettet, akkor ezt nem pusztán személyes önkényből, hanem mások képviseletében, alkalmazottjaként teszi.

 

Péter és Pál bérmunkás.

Péter és Pál a minisztérium bérmunkása.

Péterre és Pálra a minisztérium adott rendőrruhát.

Péter és Pál nem erőszakolja meg Zsanettet, ha a minisztérium nem öltözteti őket rendőrruhába.

Péter és Pál rendőrruhában a munkáltatóját, a minisztériumot képviseli.

Lehetséges, hogy Zsanetten nem egyszerűen a rendőrruhás Péter és Pál, hanem a minisztérium tett erőszakot?

 

 

II.

Péterre és Pálra a minisztérium adott rendőrruhát.

A minisztérium nem teheti meg, hogy ne alkalmazzon bérmunkásként rendőröket.

A minisztérium nem teheti meg, hogy a rendőrökre ne adjon rendőrruhát.

A minisztérium a munkáltatóját, a kormányt képviseli.

Péterre és Pálra a minisztérium a kormány képviseletében adott rendőrruhát.

A rendőrruhás Péter és Pál a kormány képviseletében cselekszik.

Lehetséges, hogy Zsanetten nem egyszerűen a minisztérium, hanem Gyurcsány Ferenc és kormánya tett erőszakot?

 

III.

Péter és Pál a kormány képviseletében visel rendőrruhát.

A kormány nem teheti meg, hogy ne működtessen rendőrséget.

A Magyar Köztársaság kormánya nem engedheti meg, hogy a rendőrség ne viseljen rendőrruhát.

A Magyar Köztársaság egyetlen kormánya sem engedheti meg, hogy a rendőrség ne viseljen rendőrruhát.

Rendőrruha tárgyában a Gyurcsány-kormány a Magyar Köztársaság valamennyi kormányát képviseli.

Péter és Pál a Magyar Köztársaság képviseletében visel rendőrruhát.

Lehetséges, hogy Zsanetten Medgyessy Péter és kormánya tett erőszakot?

Lehetséges, hogy Zsanetten Orbán Viktor és kormánya tett erőszakot?

Lehetséges, hogy Zsanetten Horn Gyula és kormánya tett erőszakot?

Lehetséges, hogy Zsanetten Boross Péter és kormánya tett erőszakot?

Lehetséges, hogy Zsanetten Antall József és kormánya tett erőszakot?

 

IV.

A Magyar Köztársaság egyetlen kormánya sem teheti meg, hogy ne működtessen rendőrséget.

A Magyar Állam egyetlen kormánya sem teheti meg, hogy ne működtessen rendőrséget.

A Magyar Állam egyetlen kormánya sem engedheti meg, hogy a rendőrség ne viseljen rendőrruhát.

Péter és Pál a történelmi Magyar Állam képviseletében visel rendőrruhát.

Lehetséges, hogy Zsanetten Kádár János és kormánya tett erőszakot?

Lehetséges, hogy Zsanetten Rákosi Mátyás és kormánya tett erőszakot?

Stb.

 

V.

Az Alkotmány szerint a Magyar Köztársaságban a népszuverenitás elve érvényesül.

Az Alkotmány szerint a Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé (2. § [2]).

Az Alkotmány szerint a mindenkori Országgyűlés a munkáltatóját, a magyar népet képviseli.

Az Alkotmány szerint a mindenkori kormány a munkáltatóját, a magyar népet képviseli.

Péter és Pál a mindenkori magyar kormány alkalmazottjaként visel rendőrruhát.

Az Alkotmány szerint Péter és Pál a magyar nép megbízásából visel rendőrruhát.

Lehetséges, hogy Zsanettet nem egyszerűen Péter és Pál, nem is a minisztérium, nem a kormány, nem az Országgyűlés, hanem az Országgyűlését megválasztó magyar nép erőszakolta meg?

 

VI.

A mondás szerint: „Aki fizeti, az húzatja!"

Az Alkotmány szerint a mindenkori Országgyűlés munkáltatója a magyar nép.

Az Alkotmány szerint a mindenkori kormány munkáltatója a magyar nép.

A bibliai történet szerint a kéz nem feltétlenül a hangot képviseli.

A jelenkori történet szerint a képviselők nem feltétlenül azt húzzák, amit velük a választóik húzatnának. A képviselők nem feltétlenül azt húzzák, amiért fizetnének nekik a választóik.

 

VII.

Az Alkotmány szerint a Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé.

A történet szerint Zsanettet megerőszakolták.

Lehetséges, hogy Zsanettet az Országgyűlését megválasztó magyar nép erőszakolta meg?

Lehetséges, hogy a képviseleti demokrácia csodákra képes, és Anna néninek, Mari néninek KEZ-et növeszt (a polgári szemérmesség jegyében nevezzük így az erőszaktevő, erőszakot végrehajtó szervet!)?

Vagy csupán az történt, hogy a magyar nép nem közvetlenül, hanem a képviselői által erőszakolta meg Zsanettet?

Lehetséges, hogy Zsanettet nem közvetlenül a magyar nép, hanem a képviselt magyar nép erőszakolta meg? Végső fokon Zsanettet a képviseleti demokrácia rendszere erőszakolta meg?

VIII.

Az Alkotmány szerint a Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé.

Némely Zs. rajta elkövetett erőszaknak tekinti, ha a mindenkori Országgyűlés nem képviseli az ő érdekeit.

Némely Zs. rajta elkövetett erőszaknak tekinti, ha a mindenkori kormány nem képviseli az ő érdekeit.

Némely Zs. rajta elkövetett erőszaknak tekinti, ha a képviselője nem az ő érdekeit, hanem a saját érdekeit képviseli.

Némely Zs. rajta elkövetett erőszaknak tekinti, ha eladják az ő pénzéből épült üzemet.

Némely Zs. rajta elkövetett erőszaknak tekinti, ha bezárják és eladják az ő pénzéből épült iskolát.

Némely Zs. rajta elkövetett erőszaknak tekinti, ha bezárják és eladják az ő pénzéből épült kórházat.

Stb.

Némely Zs. rajta is elkövetett erőszaknak tekinti, ha a Magyar Köztársaság Parlamentje nem képviseli a magyar nép érdekeit.

 

Némely Zs. rajta elkövetett erőszaknak tekinti, hogy képviselői újra meg újra megerőszakolják.

 

IX.

Az ország lakossága hozzávetőlegesen tízmillió Zsanettet számlál. Az országban naponta tízmillió Zs.-et rendre megerőszakolnak. Egyeseket törvényes felhatalmazás keretében, másokat törvényes felhatalmazás nélkül. Egyesek ezt rajtuk elkövetett erőszaknak tekintik, míg mások nem.

X.

Rendőrruhában Péter és Pál nem magánszemély, hanem bérmunkás.

Rendőrruhában nem Péter és Pál erőszakolta meg Zsanettet, hanem két bérmunkás.

Rendőrruhában Péter és Pál a munkáltatójának, a minisztériumnak a bérmunkása.

Péter és Pál nem Zsanett megerőszakolásáért kapja a bérét a minisztériumtól, de a minisztérium bérmunkásaként viseli a rendőrruhát.

Parlamenti képviselőként Péter és Pál nem magánszemély, hanem bérmunkás.

Parlamenti képviselőként nem Péter és Pál erőszakolja meg Zs.-éket, hanem két bérmunkás.

Parlamenti képviselőként Péter és Pál – többnyire – a pártjának a bérmunkása.

Rendőrruhában Péter és Pál nem Zsanett megerőszakolásáért kapja a bérét a munkáltatójától.

Elképzelhető, hogy parlamenti képviselőként Péter és Pál Zs.-ék megerőszakolásáért kapja a bérét a pártjától?

 

XI.

A politikus bércsalást követne el, ha nem hajtaná végre pártja utasításait.

Deviáns az a képviselő, aki nem pártja, hanem a választói érdekeit próbálná képviselni, és nem élne a rá ruházott ellenőrizetlen (választói által ellenőrizhetetlen) hatalommal. Az ilyen deviáns képviselő hamarosan megszűnne képviselő lenni.

Az egészséges, nem deviáns politikus fegyelmezetten a saját javára használja ki a képviselői hatalmat.

 

XII.

Péter és Pál rendőrruhában megerőszakolta Zsanettet. Péter és Pál ezt az erőszakot a rendőrruha biztosította RANG segítségével tudta megtenni. A rendőrruha biztosította RANG nélkül csak magánerőszakot követhettek volna el. Nem közvetlenül Péter és Pál, hanem a rendőrruha által jelképezett képviseleti rendszer erőszakolta meg Zsanettet.

Péter és Pál parlamenti képviselőként erőszakolja meg Zs.-éket. Péter és Pál ezt az erőszakot a képviselői RANG nélkül nem tudná megtenni. A parlamenti képviselői RANG nélkül csak magánerőszakot követhetnének el. Nem közvetlenül Péter és Pál, hanem a képviselői RANG, a képviseleti rendszer erőszakolja meg Zs.-éket.

A képviseleti rendszer a magánerőszakot kiegészíti a RANG-ból fakadó intézményes erőszakkal.

 

XIII.

Péter és Pál rendőrruhában megerőszakolta Zsanettet.

A RANG-ot, hatalmat jelképező rendőrruha a felbujtó az erőszak elkövetésére. Péter és Pál az erőszak végrehajtója.

Péter és Pál parlamenti képviselőként megerőszakolja Zs.-éket.

A képviselői RANG a felbujtó az erőszak elkövetésére. Péter és Pál parlamenti képviselő az erőszak végrehajtója.

 

XIV.

Az Alkotmány szerint a Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé.

Az Alkotmány szerint a mindenkori Országgyűlés a magyar népet képviseli.

Az Alkotmány szerint a mindenkori kormány a magyar népet képviseli.

A mindenkori kormány megerőszakolja Zs.-éket.

A kormánypártokra szavazó polgár aktív elkövetője Zs.-ék megerőszakolásának: szavazatával felhatalmazást ad az erőszak elkövetésére. Szavazatával legitimálja a képviseleti rendszert. A kormánypártokra szavazó polgár: felbujtó, megbízó, tettestárs.

Az ellenzékre szavazó polgár aktív elkövetője Zs.-ék megerőszakolásának: szavazatával felhatalmazást ad az erőszakon nyugvó képviseleti rendszer működtetésére. Szavazatával legitimálja a képviseleti rendszert. Az ellenzékre szavazó polgár: felbujtó, megbízó, tettestárs.

A választásoktól távol maradó polgár passzív elkövető: nem gátolta meg a képviseleti rendszertől elválaszthatatlan intézményes erőszakot.

Nem gátolta meg a képviseleti rendszer legitimálását.

 

XV.

Zsanettet Zsanett demokratikusan választott képviselőinek nevében erőszakolták meg. Zsanettet valójában Zsanett megbízásából erőszakolták meg. Végeredményben Zsanett – azáltal, hogy képviselőket hatalmazott fel arra, hogy a nevében cselekedjenek – saját magát erőszakolta meg.

 

XVI.

Ha a rendőrök által megerőszakolt Zsanett teherbe esik, magára vessen: saját magát ejtette teherbe. Ha a képviselők által megerőszakolt Zs. „teherbe esik", magát okolhatja: saját magát „ejtette teherbe". Zs. mint a saját képviseletéről lemondó, a politikai képviseletét másokra átruházó választópolgár jut el az önnemzés misztériumáig.

 

XVII.

A választópolgár Zs. biankó megbízást adott, hogy a képviseletében – az ő nevében – a képviselői négy éven keresztül saját belátásuk szerint bármit megcselekedjenek. Ennek következtében a négyéves ciklus alatt nincs lehetősége kétségbe vonni képviselői, illetve a képviselői által működtetett intézmények tetteinek jogosságát.

 

XVIII.

De mi a helyzet akkor, ha Zs.-en úgy követnek el erőszakot, hogy nem ment el szavazni, nem vett részt a képviselőválasztásokon? Zs.-en ebben az esetben is elkövetik az erőszakot – de az ő személyes felhatalmazása nélkül. Ekkor Zs. nem adott felhatalmazást a képviselőknek, rendőröknek stb. az erőszakoskodásra. A személyes felhatalmazás hiánya persze nem akadályozza meg a képviselőket és a képviselői döntések végrehajtóit abban, hogy erőszakot (erőszakokat) tegyenek Zs.-en (Zs.-éken). A személyes felhatalmazás hiánya nem akadályozza meg a képviselőket és a képviselői döntések végrehajtóit abban, hogy cselekvésüket (így erőszakos cselekedeteiket) törvényes, jogi felhatalmazással bíró erőszaknak tüntessék fel. De a nem-választó polgár Zs. – szubjektíve következetesen – nem tiszteli, mert nem fogadta el a rendőri, képviselői stb. (látható vagy láthatatlan) uniformist. Ezért a megerőszakolását (megerőszakolásait) nem törvényes, hanem magánerőszaknak, uniformist öltő magánemberek magánerőszakának tekinti.

 

XIX.

Ha nem lennének fegyveres és politikai erőszakszervezetek (rendőrség, Országgyűlés stb.), a polgárok (Zs.-ék) állandóan ki lennének téve a meglepetésszerű magánerőszak veszélyének. (Aminek persze erőszakszervezetek megléte esetén is ki vannak téve.)

Mivel vannak fegyveres és politikai erőszakszervezetek, a polgárokat az erőszakra létrehozott intézmények, illetve ezen erőszakszervezetek alkalmazottai rendre megerőszakolják.

Melyik a kisebbik rossz?

Vagy esetleg az állampolgárok közvetlenül, erőszaktevő képviselők nélkül is meg tudnák szervezni a társadalmi önvédelmüket? Lehetséges, hogy akkor sem lenne nagyobb a bizonytalanság, ha politikai alkalmazottaik nem RANG-ot, hanem csupán munkalehetőséget kapnának tőlük? Ha az állampolgárok a politikai alkalmazottaiknak nem négy évre szóló biankót, hanem hónapról hónapra az elvégzett munkával arányos munkabért adnának? Illetve alkalmatlanságuk, erőszakoskodásuk esetén azonnal elbocsátanák őket?

Korunkban nemcsak az Egyesült Államok, hanem más nyugati demokráciák is „kétjobboldalas" egypártrendszerként jellemezhetöek, azaz: önlegitimáló konszenzusra alapított intézményi elrendezéssel monopolizálják a politikai döntéshozatali funkciókat. Melyek azok a társadalmi okok és strukturális meghatározottságok amelyekben a politika és a jog zavaró, a szabadságjogokat félretevő negatív trendjei gyökereznek? A nyomok a társadalmi anyagcsere-újratermelés tőkés módjának strukturális válságához vezetnek.

1. Az alapvető válság tünetei*

Rövid áttekintéssel szeretném kezdeni. Nagyon nyugtalanító – csakugyan azt mondhatnám: világméretekben fenyegető – fejlemények tanúi vagyunk a politika és a jog területén. Idevág, amit hangsúlyozni kívánnék: nem kevesebb, mint huszonhárom évvel ezelőtt szereztem személyes ismereteket Brazíliában a Paraiba államban élelmezési gondok miatt kirobbant lázongás aggasztó körülményeiről. Húsz évvel később, Lula elnök választási kampánya idején azt olvastam, hogy bejelentette, jövendő stratégiájának az a legfontosabb része, hogy eltökélte magát: véget vet az országban a súlyos társadalmi vésznek: az éhínségnek. A közbeeső két évtized, amely a paraibai drámai éhséglázongás idejétől eltelt, nyilvánvalóan nem volt elégséges ennek az idült problémának a megoldásához. És még ma is, úgy értesültem, csak nagyon szerény javulás tapasztalható Brazíliában. S túl ezen, az Egyesült Nemzetek komor statisztikái állandóan azt nyomatékosítják, hogy ugyanez a probléma tartósul, pusztító következményeivel egyetemben, a világ számos részén. Így van ez annak ellenére, hogy az emberiség ma rendelkezésre álló termelőereje mindörökre a múltba száműzhetné az éhezés és a rosszul tápláltság mostani, teljesen megbocsáthatatlan társadalmi fiaskóját.

Csábító volna ezeket a nehézségeket, ahogy gyakorta történik a hagyományos politikai közbeszédben, többé-kevésbé könnyen korrigálható politikai esetlegességeknek tulajdonítani, ezáltal azt vélni lehetségesnek, hogy mindez orvosolható személyi változtatásokkal a legközelebb megfelelő módon és rendben lebonyolított választások alkalmával. Ez azonban csak egy megszokott kibúvó volna, nem pedig elfogadható magyarázat. A szóban forgó problémák makacs továbbélése ugyanis, mindahány fájdalmas emberi következményével egyetemben, sokkal mélyebben gyökerező összefüggésekre mutat. Szemlátomást valamely ellenőrizhetetlen tehetetlenségi erőre utalnak ezek, amely képes nyomasztó gyakorisággal átváltoztatni még az ígéretes politikai kiáltványok „jó szándékát" is a pokolba vezető út kövezetévé, Dante halhatatlan szavaival szólva. Más szóval, a kihívást az jelenti, hogy a mélyen fekvő okokkal és strukturális meghatározottságokkal kell szembenéznünk, ezek pedig hajlamosak rá, hogy a tehetetlenségi erő által kisiklassanak megannyi javító közbeavatkozásra kieszelt politikai programot, s félrevigyék ezeket még akkor is, ha az ilyen programok szerzői eredetileg elismerték, hogy a dolgok létező állapota tarthatatlan.

Vegyünk szemügyre egy-két kirívó példát, amelyek nem csak azt mutatják világosan, hogy van valami, ami vészesen hat társadalmi cserekapcsolataink szabályozási módjára, de ennél is rosszabb, hogy arról tanúskodnak: a veszélyeknek a végsőkig való fokozódása felé tart ez a megfigyelhető trend.

Azt írtam hat évvel ezelőtt, egy Athénben 1999 októberében nyilvános előadáson fölolvasott tanulmányomban, hogy „az ellenfél fenyegetésének végső formája – a »szabadalommal levédett levegőből« fenyegető új ágyúnaszád-diplomácia – a jövőben minden valószínűség szerint a nukleáris zsarolás lesz. De célja nyilván hasonló lesz a múltbeliéhez. Várható módosulata pedig csupán annak a próbálkozásnak az abszurd tarthatatlanságát teszi hangsúlyossá, amellyel ekképpen megkísérelnék ráerőszakolni a tőke végső érvrendszerét a világ ellenszegülő részeire."¹ E hat év alatt ezek a globális-hegemonikus imperializmus által űzött, potenciálisan halálos politizáló praktikák nem csupán általános lehetőséggé lettek, hanem az USA kormányzatának nyíltan elismert neokonzervatív „stratégiai koncepciója" szerves részévé. S ma még ennél is rosszabb a helyzet. Az utóbbi néhány hétben Iránnal kapcsolatban egy olyan akcióterv tényleges kidolgozásának szakaszában élünk, amelyik nemcsak Iránt, hanem az egész emberiséget nukleáris katasztrófával fenyegeti.² Az efféle fenyegetések nyilvánosságra hozatalában a „sem megerősíteni, sem megcáfolni" szokásos cinikus fogását alkalmazzák. De hát ezzel a trükkel senkit sem lehet bolonddá tenni. Tény, hogy a nukleáris katasztrófának ez a nemrég testet öltött, nagyon is valóságos veszélye indította arra a kimagasló amerikai fizikusok egyik csoportját, köztük öt Nobel-díjast, hogy tiltakozó nyílt levelet írjanak Bush elnöknek, amelyben kifejtik: „Súlyos felelőtlenség az USA – mint a legnagyobb szuperhatalom – részéről olyan lépések megtételét fontolóra venni, amelyek végső fokon az élet nagyarányú elpusztításához vezethetnek a bolygón. Nyomatékosan fölszólítjuk a kormányzatot, hogy nyilvánosan jelentse ki, nem fogja kijátszani a nukleáris ütőkártyát atomfegyverrel nem rendelkező ellenfeleivel szemben sem most, sem a jövőben, és fölszólítjuk az amerikai népet, hallassa hangját ez ügyben."³

Vajon képesek-e a társadalom legitim politikai intézményei arra, hogy még akár a legveszélyesebb helyzeteket is elrendezzék a tényleges döntéshozás folyamatába való demokratikus beavatkozással, ahogyan a hagyományos politikai közbeszéd nyugtatgat bennünket, minden ellenkező bizonyíték dacára? Csakis a legoptimistább – s meglehetősen naiv – ember állíthatja azt, és hihet benne őszintén, hogy a dolgok ilyen szerencsés állásával van itt dolgunk. A vezető nyugati hatalmak ugyanis az utóbbi években teljesen akadálytalanul indítottak pusztító háborúkat autoritárius fortélyok bevetésével – amilyen a „végrehajtó hatalmi prerogatívum" meg a „királyi prerogatívum" (magyarán: előjog) -, anélkül tehát, hogy népeikkel konzultáltak volna e súlyos ügyekben, könyörtelenül sutba vágva a nemzetközi jogot, semmibe véve az Egyesült Nemzetek megfelelő döntéshozó szerveit.⁴ Az Egyesült Államok erkölcsi jogaként vindikálja magának, hogy akként cselekedjék, ahogy neki tetszik, akkor, amikor neki tetszik, egészen addig, hogy nukleáris fegyvereket is használjon – nem csupán preemptíven (elsőbbség érvényesítése jogán), de preventíven (megelőző elhárítás jogán) is -, amelyik ország ellen csak tetszik neki, amikor csak állítólagos „stratégiai érdekei" úgy parancsolják. S az Egyesült Államok mindezt mint „a demokrácia és a szabadság" állítólagos bajnoka és védnöke teszi, a mi „nagy demokráciáink" pedig szolgamód követik és támogatják törvénytelen akcióit.

Egykoron a beszédes MAD betűszó („mutually assured destruction", azaz „kölcsönösen garantált pusztítás"; ha nem rövidítésként olvassuk, azt jelenti: ŐRÜLT) volt használatos a nukleáris szembenállás aktuális állapotának jellemzésére. Most, hogy a „neokonzervatívok" már nem játszhatják el többé azt, hogy az Egyesült Államokat (és általában véve a Nyugatot) nukleáris megsemmisítés fenyegeti, a betűszó betű szerinti jelentésébe fordult át, vagyis őrültség lett belőle, úgymint az intézményesült katonai-politikai esztelenség „legitim politikai orientációja". Ez részben a neokonzervatívok iraki háborúval kapcsolatos csalódásának következménye. Ugyanis „az amerikai neokonok azt remélték, hogy Irak lerohanása dominóeffektust vált ki régiószerte, Irán és más olajban gazdag államok népei föllázadnak, és nyugati stílusú szabadságot és demokráciát követelnek. Sajnos, a fordítottja lett igaz, legalábbis Iránban."⁵ Ám még ennél is rosszabb a helyzet, mert egy intézményesen körülbástyázott és bebiztosított „stratégiai gondolkodás" egész rendszere, amelynek központja magában a Pentagonban van, búvik meg mögötte. Ez az, ami az új ŐRÜLETET olyannyira veszélyessé teszi az egész világra nézve, beleértve az Egyesült Államokat, amelynek legártalmasabb ellenségei pontosan az ilyen „stratégiai gondolkodók".

Nagyon is világosan láthatjuk ezt Thomas P. M. Barnett 2004-ben megjelent The Pentagon's New Map című könyvében, amelyről Richard Peet írt ismertetést a Monthly Review-ban. Peet cikkéből idézünk:

„2001. szeptember 11. bámulatos ajándék volt, mondja Barnett, akármilyen fonákul és kegyetlenül hangozzék is. A történelem szólította imigyen az Egyesült Államokat, hogy ocsúdjék föl az 1990-es évek álomvilágából, és új szabályokat rójon a világra. Az ellenség se nem a vallás (iszlám), se nem az elfoglalt hely, hanem a nem csatlakozás állapota. Nem csatlakozónak lenni ebben a világban annyi, mint elszigeteltnek, nélkülözőnek, elnyomottnak és képzetlennek lenni. Barnett szemében a nem csatlakozás e tünetei képviselik a veszélyt. Egyszerűen szólva, ha egy országgal kudarcot vall a globalizáció, vagy ha ez sok mindent elutasít a rázúduló kulturális hordalékból, megvan rá az esély, hogy az Egyesült Államok végtére csapatokat küldjön oda. […] A stratégiai előrelátásnak az Egyesült Államokban arra kell irányulnia, hogy »növelje azoknak az államoknak a számát, amelyek szilárdan elkötelezik magukat egy bizonyos, háborút és békét illető szabályrendszer mellett« – vagyis amellett, hogy milyen föltételek megléte esetén indokolt háborút indítani »kollektív rendünk« megbélyegezhető ellenségei ellen. E közösség gyarapítása egyszerű: rá kell mutatni a jó és a rossz rezsimek közti különbségre, és arra kell ösztönözni a rosszakat, hogy jó útra térjenek. Az Egyesült Államok, véli Barnett, felelősséggel tartozik rettentő hatalmát arra használni, hogy igazán globálissá tegye a globalizációt. Máskülönben az emberiség bizonyos részei a kívülállók státusára ítéltetnek, s ez végső soron ellenségként határozza meg őket. És ha egyszer az Egyesült Államok megnevezte ezeket az ellenségeket, óhatatlanul háborút indít ellenük, halált és pusztítást bocsát rájuk. Barnett szerint ez nem erőszakos asszimiláció, nem is birodalmi terjeszkedés, hanem a szabadság kiterjesztése."⁶ (Kiemelések – M. I.)

Ez az „előrelátás", avagy „vízió" nyilvánvalóan az őrülettel határos. Brutális következményeit világosan leszögezi Barnett az Esquire magazinnak adott interjújában: „Mit jelent ez az új megközelítésmód nemzetünk és a világ számára hosszú távon? Hadd fejezzem ki magam nagyon világosan: Nem fognak hazajönni a fiúk. Amerika nem hagyja el a Közel-Keletet, amíg a Közel-Kelet nem csatlakozik a világhoz. Ilyen egyszerű. Nem kivonulni annyit jelent, hogy nincs kivonulási stratégia."⁷

Csakugyan nehéz volna ezt világosabban elmondani, mint ahogyan Barnett itt és könyvében kifejtette. Így aztán láthatjuk, hogy az USA „rettentő hatalmából" fakadó abszurd önhittségének indokolatlan eszményítése s az ennek megfelelő elképzelése a „globalizálásról" nem más, mint leplezetlen amerikai uralom, nyíltan elismerve, hogy ennek hordozói: „halál és pusztítás". S ha valaki azt gondolná, hogy Barnett afféle jelentéktelen törtető firkász, az igencsak megszeppenhet a tények láttán. Barnett ugyanis vezető stratégiai kutató volt az U.S. Naval War College-ben, Newportban (Rhodes Island), s egyike a jövőtervező „víziós pasasoknak" a védelmi minisztériumhoz tartozó Office of Force Transformationben. Mi több, olyan „víziós pasas" hírében állt, akire odafigyelnek, és akitől teljesen komolyan veszik, amit tanácsol.

Szomorú, de a „stratégiai jövőtervezés" legfölső szintjein az Egyesült Államokban ilyen „víziós pasasok" nyüzsögnek, akik eltökélten kövezik, és nem a jó szándék, hanem a legagresszívabb rossz szándék súlyos köveivel, a dantei pokolba vezető utat. A nagy olasz költő ugyanis sohasem állította, hogy a pokolba vezető út, amiről beszélt, kizárólag jó szándékokkal volna kikövezve. Az egyik ilyen kártékony „víziós pasas", Max Boot szerint – aki a tekintélyes Council of Foreign Relations rangidőse – „minden birodalmi rendcsinálásra elszánt nemzet szenved néha kudarcot. A brit hadsereg Viktória királynő kis háborúiban nagy vereségeket szenvedett, ezer meg ezer áldozatul esett katonával az első afgán háborúban (1842) és a zulu háborúban (1879). Ez azonban nem lohasztotta a britek eltökéltségét, hogy megvédelmezzék és kiterjesszék a birodalmat, hanem bosszúvágyra sarkallta őket. Ha az amerikaiak nem képesek ilyen vérre menő elszántságra, akkor ne is ártsák bele magukat a birodalmi rendteremtésbe."⁸

Az efféle agresszív „stratégiai jövőtervezés" a brit birodalomépítés nyílt eszményítésével hozakodik elő, beleértve ennek legbrutálisabb oldalát is. Cinikus módon a „demokrácia és a szabadság" terjesztése nevében ajánlják mai mintának az USA-birodalom építéséhez a múltbeli gyarmatosító erőszak fönntartás nélküli alkalmazását.

Ami kiváltképp zavaró ebben, az, hogy az összes nagyon is fontos ügyet illetően – némelyikének az emberiség elpusztítása lehet a következménye – az Egyesült Államokban a politikai döntéshozatal legfölső szintjein minden ízében szentségtelen egyetértés uralkodik. Így van ez annak az időszakosan ismétlődő s föltételezés szerint reális alternatívát kínáló választási szertartásnak ellenére, amelyik az elnökségért, valamint a kongresszusi és a szenátusi helyekért folyik. Csak hát az állítólagos különbségek az ilyen létfontosságú ügyekben rendszerint csupán színleges különbségek. Ahogyan 2002 decemberében, jóval Irak lerohanása előtt kommentáltam, „a demokrata Clinton elnök ugyanolyan politikát folytatott, mint republikánus utóda, még ha egy kissé jobban álcázva is. Ami pedig a volt demokrata elnökjelöltet, Al Gore-t illeti, ő azt nyilatkozta 2002 decemberében, hogy maradéktalanul támogatja az Irak elleni háborút, mert egy ilyen háború »nem jelentene rezsimváltozást«, csak egyszerűen a »lefegyverzését egy rezsimnek, amely tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik«."⁹ Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az első amerikai elnök, aki bombázta Afganisztánt, nem más volt, mint a gyakorta nevetséges módon eszményített Bill Clinton. Ezért hát korántsem meglepő, hogy Al Gore demokrata elnökjelölt-utódja, John Kerry szenátor sietett kinyilatkoztatni a legutóbbi elnökválasztási kampányban, mintegy visszhangozva republikánus vetélytársa, George W. Bush szavait, hogy „az amerikaiak eltérően vélekednek arról, hogyan kellett volna háborúba lépnünk. Ámde most elképzelhetetlen számunkra, hogy rendezetlenül visszavonuljunk, és egy mély viszálykodásba zuhant és radikálisok uralta társadalmat hagyjunk hátra." Érthető tehát, hogy a kiváló amerikai író és kritikus, Gore Vidal keserű gúnnyal kétjobboldalas egypártrendszerként jellemezte az Egyesült Államok politikai életét.

Sajnos az Egyesült Államok korántsem az egyetlen ország, amelyet így lehet jellemezni. Nagyon sok országban igen hasonló, önlegitimáló konszenzusra alapított intézményi elrendezéssel monopolizálják a politikai döntéshozó funkciókat, elhanyagolhatóan apró (vagy semmi) különbséggel, a fölső szintű személyzet alkalmi cserélődése dacára. Itt csupán egyetlen kirívó eset tárgyalására szorítkozom, az Egyesült Királyság (avagy Nagy-Britannia) esetére. Ez az ország – amely hagyományosan „a demokrácia szülőhazája" gyanánt reklámozza magát a történelmi Magna Charta okán – Tony Blair miniszterelnöksége alatt eminens módon pályázik az „kétjobboldalas egypártrendszer" kétes kitüntető címre, éppúgy, mint hatalmas észak-amerikai államtársa. Az iraki háborúra egyszerűen csak rábólintott a brit parlamentben a konzervatív párt éppúgy, mint az „új Munkáspárt", többé-kevésbé nyilvánvaló jogi manipulációk és törvénysértések segédletével. Így aztán most azt olvashatjuk, hogy „annak a bizalmas tanúságtételnek a szövegleirata, amellyel Lord Goldsmith legfőbb ügyész egy hivatalos vizsgálat során szolgált, arról árulkodik, hogy a háború törvényességéről szóló döntő jogi szakvéleményt, amelyet az ő nevében terjesztettek a parlament elé, Tony Blair két legközelebbi munkatársa írta. […] A volt külügyminiszter, Robin Cook azt mondta tegnap este, hogy ő a háború megindítása előtti napon mondott le, ám soha nem is hallott róla, hogy Lord Goldsmith jogi kérdést csinált volna az ügyből a kabinetben. »Most úgy gondolom, nem is írt ő formálisan egy második szakvéleményt« – nyilatkozta a The Guardiannek."¹⁰ Természetesen az égvilágon semmit sem változtat a helyzeten az, hogy később kiváló jogi szakértők nyilvánosságra hozták és elítélték a „Bush és Blair törvénytelen háborújával" kapcsolatos praktikákat.¹¹ A globális-hegemonikus imperializmus megrögzött érdekeinek ugyanis – amelyeket habozás nélkül és megalázkodó módon kiszolgál egy korábbi imperialista nagyhatalom politikai konszenzuson alapuló rendszere – mindenáron érvényre kell jutniuk.

A társadalmi és politikai kapcsolatok ilyetén szabályozásának messze ható következményei vannak. Lesújtó osztályzatokat eredményez az egész jogrend állítólag demokratikus bizonyítványában. Három fontos eset elég lesz itt az ügy megvilágításához.

Az első azzal kapcsolatos, amikor a neves író, John Mortimer kongatta meg a vészharangot. Ő a múltban szenvedélyes támogatója volt a brit Munkáspártnak, s korántsem állott társadalmi radikális hírében. Ám az újabb jogi és politikai fejlemények hatására, kiváltképp a habeas corpus sarkalatosan fontos törvényi biztosítékának eltörlése okán, szükségét érezte hasonlóképp szenvedélyesen tiltakozni. A következőket írta egyik újságcikkében: „[…] szomorú tény, hogy a New Labour »modernizációs« eszméje a Magna Carta és a Bill of Rights előtti időszakba vet vissza bennünket, azokba az időkbe, amikor még nem értünk föl az ártatlanság vélelméig. […] Tony Blair, úgy látszik, a rendőrség által eszközölt sommás ítélkezést szorgalmazza, egyáltalában minden bírósági tárgyalás nélkül az esetek zömében. Így hát sutba vágva a több évszázados alkotmány, amelyre oly büszkék vagyunk."¹²

A második eset megmutatja, miképp válaszol a brit kormány még a legfölső igazságszolgáltatási szerv részéről érkező súlyos bírálatra is: önkényes elutasítással. Amint nemrég napvilágra került: „A legfölső bíróság egyik bírája »az igazságszolgáltatás elleni támadásként« bélyegezte meg tegnap a kormánynak a terrorizmusgyanús személyek ellenőrzési rendszeréről hozott rendelkezéseit, és ítélete szerint ezek megsértik az emberjogi törvényeket. […] A belügyminisztérium visszautasította a bírósági döntést."¹³

A harmadik eset a törvényhozás egyik legfontosabb vonatkozását érinti: a parlament tekintélyét, amelyet a New Labour kormány „reform-törvényjavaslata" fenyeget. John Pilgert idézzük: „A törvényhozás és az igazgatás reformtervezete már második parlamenti olvasatban is átment, a legtöbb munkáspárti képviselő, valamint a törvényhatósági tudósítók érdektelensége mellett; márpedig ez egy velejéig totalitárius hatáskör tervezete. […] Arról van szó, hogy a kormány titokban megváltoztathatja a parlament határozatát, az alkotmányt, a törvényeket pedig fölülírhatja a Downing Street rendelete. Az új törvény a parlamenti demokrácia végét jelenti; hatásában éppoly jelentős, mint volt tavaly a Bill of Rights föladása az USA kongresszusában."¹⁴

Tehát a honi és a nemzetközi jog manipulálása és megsértése annak igazolása érdekében, ami igazolhatatlan, jókora veszélyeket rejt az elemi alkotmányossági követelményekre nézve. A negatív változások – amelyek több létfontosságú törvényességi vizsgálatot és biztosítékot kitörölnek a „szövetségesek" politikai és jogrendjéből – nem szorítkoznak a nemzetközi (az USA által megszabott) kapcsolatokra. Arra irányulnak, hogy általában véve aláaknázzák az alkotmányosságot, ami beláthatatlan következményekkel jár a „szolgálatkész szövetségesek" belső jogrendszerének működése szempontjából, és fölforgatja jogi és politikai hagyományaikat. Önkényeskedés és a tekintélyuralom elburjánzása lehet az eredménye az ilyen fölötte felelőtlen változtatásoknak, amelyekkel nem átallanak beletiporni akár a hatályos alkotmányba is.

A Japánban folyó vita kirívó esettel szolgál ez ügyben: „Súlyos helyzet állt elő, amelyben a veszedelmes alkotmányrevízió mellett kardoskodó politikai erők valósággal versengenek egymással egy új alkotmány fölvázolásában. Az LDP [a rég kormányzó Liberális Demokrata Párt] »új alkotmánytervezete« […] eltörli az alkotmány 9. cikkének második paragrafusát, s hozzáír egy cikkelyt, amely engedélyezi Japánnak, hogy »önvédelmi hadsereget« tartson fönn, ennek föladata »nemzetközileg összehangolt tevékenységet« folytatni »a nemzetközi közösség békéje és biztonsága érdekében«, így alapozva meg azt, hogy Japán katonai erőt alkalmazhasson külföldön. Úgyszintén tartalmaz egy cikkelyt az alapvető emberi jogok korlátozására vonatkozólag, a »közérdek és a közrend« nevében; ez fölér az alkotmányosság megtagadásával. Hozzá még itt az a súlyos körülmény is, hogy az LDP alkotmánytervezete megkönnyítené a további ártalmas alkotmánymódosításokat, mivel könnyebb lenne a módosítások kezdeményezése az országgyűlésben, mert nem maradna meg a jelenlegi kétharmados többség követelménye, hanem beérnék a Ház tagjainak egyszerű többségével."¹⁵

Az efféle változtatások közvetlen célja nyilvánvalóan az, hogy a japán népből „készséges" ágyútöltelék legyen az USA-imperializmus jelenlegi és jövendő háborúiban. De adhat-e bárki is megnyugtató garanciákat rá – figyelmen kívül hagyva a japán imperialista kalandorkodás kínos múltbeli bizonyítékait, annak roppant belső elnyomással járó történetével egyetemben -, hogy e változtatások nem járnak hosszabb távon szörnyű emberi következményekkel?

Közben oly sok súlyos probléma kiált valódi megoldás után, ami elérhető volna számunkra. Ezek némelyikét már több évtizede nyögjük, s rettentő szenvedéseket és áldozatokat követelnek embermillióktól. Jó példa rá Kolumbia. Negyven éven át próbálták – belső és főleg az USA-hoz köthető külső – elnyomó erők elfojtani a kolumbiai nép harcát, sikertelenül. Azokat a próbálkozásokat, hogy tárgyalásos rendezéshez jussanak el – „kivétel nélkül minden társadalmi csoport részvételével, hogy összebéküljön a kolumbiai család", Manuel Marulanda Vélez, a FARC-EP vezetőjének szavaival szólva -, sorra meghiúsították.¹⁶ Ahogyan Vélez írta nemrégiben az egyik elnökjelölthöz intézett nyílt levelében: „Semelyik kormány, lett légyen liberális vagy konzervatív, nem hozott tényleges politikai megoldást a társadalmi és fegyveres konfliktusra. A tárgyalások csak arra szolgáltak, hogy ne kelljen változtatni semmin, hogy minden maradjon a régiben. A kormányok összes politikai sémája sorompónak használta az alkotmányt és a törvényeket, hogy biztos legyen: minden úgy folyik tovább, ahogy korábban láttuk."¹⁷

Amikor tehát az uralkodó társadalmi érdekek azt parancsolják, Kolumbiában (és másutt) az „alkotmányosságot" és a „demokratikus konszenzus" szabályait cinikus trükkel arra használják, hogy elkerüljék és sohanapjára halasszák a legégetőbb ügyek megoldását, mindegy, milyen mérhetetlen szenvedésre ítélve ezzel a népet. S a tetejébe – más társadalmi összefüggésben, ám ugyanolyan fajtájú, mélyen fekvő strukturális meghatározottságok szerint – még a fönnálló alkotmányos rend legkirívóbb és nyíltan elismert megsértését sem veszik tudomásul, dacára annak, hogy időről időre szertartásos álszentséggel hitet tesznek az alkotmányos követelmények szükséges tiszteletben tartása mellett. Így aztán, amikor az „Irangate-Contra-ügyeket" vizsgáló parlamenti bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a Reagan-kormányzat felelős volt „a törvényesség megsértéséért és az alkotmányosság aláásásáért", abszolúte semmi sem történt a vétkes elnök elítélése s kiváltképp elmozdítása érdekében. S abban a megint más típusú esetben – miként a hatalmon levő liberális demokrata párti kormány eltökéltségében láttuk, hogy aláaknázza a japán alkotmányt -, amikor az eredeti alkotmánycikkelyek akadályt jelentenek, hogy új katonai kalandokba bocsátkozzanak, az országot uralmuk alatt tartó társadalmi és politikai érdekcsoportok új törvényi keretet teremtenek, amelyiknek az a fő funkciója, hogy likvidálja a korábban meghirdetett demokratikus biztosítékokat, s olyasmit, amit korábban törvénytelennek nyilvánítottak, önkényesen intézményesítve „alkotmányosan jogszerűvé" változtassa át. Arról sem szabad megfeledkeznünk, mi történt, fölötte kedvezőtlen és tendenciájában veszedelmesen autoritárius irányban, a brit és az egyesült államokbeli alkotmányossággal az utóbbi néhány évben.

Ahogy az elején rámutattam, nem tulajdoníthatjuk társadalmi cserekapcsolataink krónikus problémáit többé-kevésbé korrigálható politikai véletlenségeknek. Oly sok minden forog kockán, s történelmileg meglehetősen korlátozott idő áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy társadalmilag fönntartható módon orvosoljuk a strukturálisan alárendelt társadalmi osztályok túlságosan is nyilvánvaló sérelmeit. A „miért?" kérdését – amely a lényegre vonatkozik, s nem egyszerűen az esetleges személyi mulasztásokra, még ha ezek nemegyszer komolyak is lehetnek, amilyenek a tág körű politikai korrupció gyakorta reflektorfénybe kerülő példáiban – nem lehet a végtelenségig megkerülni. Elengedhetetlen, hogy górcső alá vegyük azokat a társadalmi okokat és mélyen fekvő strukturális meghatározottságokat, amelyekben a politika és a jog zavaró negatív trendjei gyökereznek; csakis így leszünk képesek megmagyarázni makacs létezésüket és jelenleg tapasztalható rosszabbra fordulásukat. E miértnek kívánok most a nyomába szegődni.

2. A tőke strukturális válságának természete

Erre való tekintettel tisztázni kell a válság típusai vagy módozatai közti lényeges különbségeket. Nem mindegy, hogy a társadalmi szférában lejátszódó válságot időszakos-konjunkturális válságnak tekinthetjük-e, vagy valami sokkal alapvetőbbnek. Hiszen nyilvánvaló: arról, hogy miképpen kezelendő egy alapvető válság, nem lehet az időszakos vagy konjunkturális válságok kategóriáiban fogalmat alkotni.

Előrebocsátva ennek az előadásnak az egyik fő gondolatát, a politikát illetően a sarkalatos különbség a szóban forgó válságok két, élesen ellentétes típusa között abban áll, hogy az időszakos vagy konjunkturális válságok a politika adott keretén belül zajlanak és oldódnak meg több-kevesebb sikerrel, míg az alapvető válság magát ezt a keretet rendíti meg teljességében. Más szóval, az adott társadalmi-gazdasági és politikai rendszerrel kapcsolatban lényegbevágó különbség van a politikában több-kevesebb gyakorisággal bekövetkező válságok, illetve maga a politika fönnálló módozatának válsága között, amely minőségileg más követelményeket támaszt a lehetséges megoldást illetően. Ez utóbbival foglalkozunk ma.

Általánosságban szólva, ennek a megkülönböztetésnek nem egyszerűen az az alapja, hogy a különböző típusú válságok közül az egyik szemlátomást súlyosabb, mint a másik. Hiszen az időszakos vagy konjunkturális válság drámai módon súlyos lehet – amiként ilyen volt az 1929-1933-as nagy világgazdasági válság -, mégis lehetséges a megoldása az adott rendszer paraméterein belül. Egy adott konjunkturális válság súlyosságának félreértése olyanképpen, mintha alapvető rendszerválság volna, ahogy Sztálin és tanácsadói gondolták az 1929-1933-as nagy világgazdasági válság közepette, óhatatlanul téves és csakugyan voluntarista stratégiához vezet, mint amilyen a szociáldemokrácia „fő ellenséggé" nyilvánítása az 1930-es évek elején, ami csak erősíthette – és tényleg tragikus módon erősítette is – Hitleréket. És ugyanilyen módon, de ellenkező értelemben, az elhúzódó strukturális válság „nem robbanékony" jellege, ellentétben az „égiháborúkéval" (Marx), amelyek révén az időszakos konjunkturális válságok töltései kisülhetnek, s így megoldódhatnak, úgyszintén alapvetően elhibázott stratégiához vezethet az „égiháborúk" elmaradásának félreértelmezése következtében, mintha ezek hiánya döntő bizonyíték volna a „szervezett kapitalizmus" és a „munkásosztály integrációja" határtalan stabilitására. Az efféle félremagyarázás, amit persze bőségesen reklámoznak az uralkodó ideológiagyártók „tudományos tárgyilagosság" címén, azok helyzetének erősítésére való, akik a reformista alkalmazkodó fölfogás önigazoló elfogadását képviselik az intézményesült – korábban igazából ellenzéki – munkás osztálypártokban és szakszervezetekben (amelyekre azonban mostanában az a megállapítás illik, hogy „őfelsége hivatalos ellenzéke"). De ez a fönnálló rend határtalanul válságmentes távlatára vonatkozó, téves fölfogás még a tőkerendszer mélyen elkötelezett kritikusai között is vezethet egyfajta önbénító defenzív magatartás elsajátításához, amiként tanúi voltunk ennek a legutóbbi néhány évtized szocialista mozgalmában.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a politika válsága korunkban nem érthető meg anélkül, hogy összefüggésbe ne hoznánk a tágabb általános társadalmi építménnyel, amelynek elválaszthatatlan része a politika. Ez azt jelenti, hogy a ma világszerte tapasztalható makacs és egyre csak mélyülő politikai válság természetének tisztázása végett magának a tőkerendszernek a válságára kell összpontosítanunk figyelmünket. A tőke válsága ugyanis, amelyet tapasztalunk – legalább az 1970-es évek eleje óta – mindenre kiterjedő strukturális válság.¹⁸ Foglaljuk össze, amilyen röviden csak lehet, a strukturális válságnak, amellyel itt foglalkozunk, a meghatározó jellemzőit.

A mai válság történelmi újdonsága négy fő vonatkozásban nyilvánul meg:

1. Jellege egyetemes, és nem korlátozódik valamely különös körre (pl. a pénzügyi vagy a kereskedelmi ágazatra; nem egyik vagy másik termelési ágat sújtja; nem a munka egyik vagy másik típusát érinti inkább, ennek sajátságos szakismereti területeivel és termelékenységi fokaival együtt; stb.).
2. Tere csakugyan globális (a szó legveszedelmesebben betű szerinti értelmében), és nem korlátozódik valamely országcsoportra (mint amilyen az összes nagy válság volt a múltban).
3. Időskálája kiterjedt, folytonos – ha úgy tetszik: permanens -, nem pedig korlátozott és ciklikus, mint a tőke minden korábbi válságáé volt.
4. Kibontakozási módja, azt mondhatjuk rá, lopakodó – ellentétben a múlt látványosabb és drámaibb kitöréseivel és összeomlásaival -, azzal a megszorítással, hogy még a leghevesebb és legerőszakosabb megrázkódtatások sem zárhatók ki a jövőben: vagyis ha a bonyolult gépezetből, amely most serényen végzi a „válságmenedzselést" és a növekvő ellentmondások többé-kevésbé időleges „kitelepítését", kifogy a gőz. […]

[Itt] szükséges néhány általános megjegyzést tennünk a strukturális válság kritériumaira, valamint azokra a formákra, amelyekben ennek megoldása elképzelhető. A legegyszerűbben és a legáltalánosabban fogalmazva: a strukturális válság a társadalmi komplexum teljességét sújtja, alkotórészei vagy alkomplexumai minden viszonylatában, valamint az egyéb komplexumokhoz fűződő kapcsolataiban. Ezzel szemben a nem-strukturális válság csupán a szóban forgó komplexum néhány részét érinti, így hát akármilyen súlyos is az érintett részeken, nem veszélyezteti az általános struktúra folytatólagos fönnmaradását.

Ilyenformán az ellentmondások kitelepítése csak addig járható út, amíg a válság részleges, viszonylagos és a rendszer által belső ügy módjára intézhető el, s nem igényel többet, mint elmozdulásokat – ha mégoly nagyszabásúakat is – magán a viszonylag önálló rendszeren belül. Ráadásul egy strukturális válság az illető általános komplexum létét teszi kérdésessé, lehetségesnek mutatva meghaladását és valamely alternatív komplexummal való helyettesítését.

Ugyanez az ellentét kifejezhető úgy is, hogy összevetjük egymással azokat a közvetlen hatásokat, amelyek valamely különös társadalmi komplexumra jellemzőek egy adott időpontban, és azokat, amelyeken elképzelhetetlen, hogy bármikor is túlléphetne. A strukturális válság tehát egy globális struktúrának nem a közvetlen, hanem a végső határaival kapcsolatos…¹⁹

Teljesen nyilvánvaló tehát, hogy semmi sem lehet komolyabb dolog a társadalmi anyagcsere-újratermelés tőkés módja strukturális válságánál, amely megvonja a fönnálló rend végső határait. De ha mégoly mélységesen komoly is a strukturális válság a maga roppant fontos általános paramétereit tekintve, látszatra nem biztos, hogy ilyen döntő jelentőségűnek mutatkozik egy nagyszabású konjunkturális válság drámai viszontagságaihoz képest. Hiszen azok az „égiháborúk", amelyekben a konjunkturális válságok kitombolják magukat, meglehetősen paradox jellegűek abban az értelemben, hogy lefolyásukat tekintve nem csupán kiadják mérgüket (és érvényesítik akaratukat), hanem el is oszolnak („megoldódnak"), már amilyen fokig lehetővé teszik ezt a körülmények. Pontosan azért viselkedhetnek így, mert részleges jellegűek, s ez nem teszi kérdésessé a fönnálló globális struktúra végső határait. Ugyanakkor azonban és ugyanezen okból csupán „eloszlatni" képesek a mélyen fekvő, mélyen gyökerező strukturális problémákat (ezek szükségszerűen újra meg újra fölbukkannak sajátságos konjunkturális válságok alakjában) egyfajta szigorúan részleges és időben igencsak korlátozott módon. Vagyis amíg a legközelebbi konjunkturális válság föl nem tűnik a társadalmi láthatáron.

Ezzel szemben, tekintve a strukturális válság óhatatlanul összetett és elhúzódó természetét, amely válság nem epizodikus-pillanatnyi, hanem korszakos értelemben véve játszódik történeti időben, az egésznek a halmazati kölcsönhatása a döntő, még ha a „normalitás" hamis látszata alatt is. Azért van ez így, mert a strukturális válságban minden kockán forog, az adott rend mindent átfogó végső határai is belekeverednek, s ezeknek semmiképp sem lehetséges, hogy volna holmi „szimbolikus-paradigmatikus" külön instanciájuk. Ha nem értjük meg a különös események és fejlemények általános rendszerösszefüggéseit és a velük járó következményeket, akkor szem elől tévesztjük a valóban jelentős változásokat és a lehetséges stratégiai közbeavatkozás megfelelő emeltyűit, amelyekkel pozitív hatást gyakorolhatunk rájuk a szükséges rendszerátalakítás érdekében. Társadalmi felelősségünk ezért azt követeli meg, hogy megalkuvás nélkül kritikus módon viszonyuljunk a növekvő halmazati kölcsönhatásokhoz, ahelyett hogy vigasztaló megnyugvást keresnénk az illuzórikus normalitás világában, amíg csak a fejünkre nem omlik a ház.

Minthogy korunkban beköszöntött a tőke strukturális válsága, igazi csoda volna, ha ez a válság nem jelentkezne – méghozzá mély és messzire ható módon – a politika terén. A politika ugyanis, a megfelelő jogrenddel együtt, létfontosságú helyet foglal el a tőkerendszerben. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy a modern állam a tőke összesítő (totalizáló) politikai vezénylő struktúrája; arra való (ameddig e most fönnálló újratermelési rend tovább él), hogy valamifajta kohéziót (vagyis effektíve funkcionáló egységet) teremtsen – még ha ez fölötte problematikus, és időről időre megbomlik is – a tőkerendszer széttartó (centrifugális) alkotóelemeinek (a termelő és elosztó „mikrokozmoszoknak") tömkelegében.

Ez a fajta kohézió csakis ingatag lehet, mert a mindenkori, épp érvényesülő, ám természetüknél fogva változó erőviszonyoktól függ. Ha ez a kohézió a jelentősen megváltozott erőviszonyok következtében megbomlik, helyre kell állítani valamiképp, hogy megfeleljen az új erőviszonyoknak – amíg ismét meg nem bomlik. S ez mindegyre így folytatódik, mint ami a világ legtermészetesebb dolga. Az efféle problematikus önmegújító dinamika érvényesül mind belföldön, egy-egy ország domináns erői közt, mind nemzetközileg, időszakos kiigazításokra szorulva a sok-sok állam változó erőviszonyai szerint a tőke globális rendjében. Ily módon juthatott globális uralomra az amerikai tőke a huszadik században, részint saját fejlődése belső dinamikája révén, részint pedig fokozatosan érvényre juttatva imperialista fölényét a jócskán meggyöngült korábbi imperialista hatalmak – mindenekelőtt Nagy-Britannia és Franciaország – fölött a második világháború alatt és után.

A nagy kérdés e tekintetben az: meddig folytatható az adott rendszer effektíve funkcionáló kohéziójának megbomlása és helyreállítása anélkül, hogy előidézné a tőke strukturális válságát? Az államközi viszonyok erőszakolt kiigazítása, úgy látszik, nem képez végső határt e tekintetben. Végtére is emlékeznünk kell rá, hogy az emberiségnek át kellett élnie, és át is élte a második világháború rémségeit anélkül, hogy megkérdőjelezte volna a tőke további alkalmasságát társadalmi anyagcsere-újratermelésünk rendszerellenőrzésére. Ezt nem csupán érthetőnek tartják az emberek, de ami rosszabb, elfogadhatónak is, mert mindig is a tőke normális működésének megszabott föltétele volt, hogy „amennyiben az ellenféllel nem lehet másként elbánni, következik a háború". A baj csak az, hogy az efféle „érvelés" – ami sosem volt semmivel sem józanabb, mint azon kijelentés, hogy „mindig az erősebbnek van igaza" – immár teljes képtelenség. Egy harmadik világháborút ugyanis nem lehet leállítani azon a ponton, amikor a kárhoztatott ellenség térdre kényszerül. Az egész emberiség tönkretételéhez vezetne. Amikor megkérdezték Albert Einsteintől, vajon milyen fegyverekkel vívják majd a harmadik világháborút, azt válaszolta: nem tudná megmondani, de azt teljes bizonyossággal állíthatja, hogy minden utána következőt kőbaltákkal.

A politika mindig nagy szerepet játszott a tőkerendszerben megkövetelt kohézió helyreállításában. Egy ilyen rendszer egyszerűen nem tartható fönn nélküle. Mert alkotórészeinek centrifugális ereje folytán hajlamos darabokra hullani. Ami általában a tőke normális működése során nagyobbfajta politikai válságnak látszik, az mélyebb értelemben abból a szükségletből fakad, hogy új kohéziót kell teremteni általános társadalmi szinten, az anyagilag megváltozott – vagy változóban levő – erőviszonyoknak megfelelően. Így például monopolista fejlődési trendeket nem lehet hagyni csak úgy, hogy haladjanak a maguk útján, különben súlyos problémákat okoznak mindenütt. Valamiképp viszonylagos kohéziós keretbe kell szorítania őket a politikának – a tőke összesítő vezénylő struktúrájának. Akkor is meg kell ezt tennie, ha a demonstratívan alkalmazott rendszabályozó intézkedései gyakran csak a nagyhangú ideológiai okfejtésig terjednek, meg az új erőviszonyok igazolásáig, hogy aztán megenyhüljenek a monopolista (vagy kvázimonopolista) társaságok irányában, ahogy az alapvető trend diktálja. A nemzetközi monopolista fejlemények, természetesen, ugyanilyen meghatározottságokon alapulnak. De mindezek a folyamatok elvben összeegyeztethetők a tőke normális működésével anélkül, hogy szükségképpen a rendszer strukturális válságába torkollnának. De még a politika strukturális válságába sem. A válságról szólva ugyanis még csak a politikában zajlókról beszélünk – vagyis egyes olyan válságokról, amelyek a fönnálló politikai rendszer kezelhető paraméterei közt mennek végbe és oldódnak meg -, nem pedig a politika válságáról.

A fönnálló politikai intézményeknek az a fontos funkciójuk, hogy irányítsák, bizonyos értelemben pedig rutinná tegyék a kívánatos társadalmi kohézió helyreállításának legalkalmatosabb és legtartósabb módját, összhangban az anyagi fejleményekkel és a megfelelően változó erőviszonyokkal, működésbe hozva egyúttal a mozgósítható kulturális és ideológiai arzenált is e cél szolgálatában. Tőkés, demokratikus társadalmakban ezt a folyamatot a politika terén rendszerint többé-kevésbé őszintén végigküzdött időszakos parlamenti választások formájában vezénylik le. Amikor a szükséges helyreállító kiigazítások nem tarthatók a rendes paramétereken belül, az alapul szolgáló erőviszonyok nagyobb mértékű változásai következtében, amelyek diktatórikus jellegű politikai-katonai föllépésekkel járnak, még akkor is a politikában beállott, a tőke által féken tartható válságokról beszélhetünk, föltéve, hogy előbb-utóbb visszatérés következik a tőke normális működésére jellemző „demokratikus alkotmányossághoz". Amellett az efféle fejleményeket gyakran nagymértékben külföldről ellenőrzik, ahogy Latin-Amerikában láthatjuk az USA ösztönözte és irányította autoritárius kormányzás számos példáján.

Igencsak más dolog, persze, amikor mélységesen autoritárius fejlődési folyamatok és trendek kezdenek érvényre jutni nem az alárendelt régiókban, hanem a globális tőkerendszer szívében – a strukturálisan uralkodó részeken. Ez esetben a „kettős könyvelés" korábbi patentje, ami abban áll, hogy kíméletlen (akár katonai-imperialista) uralmat gyakorolnak más országok fölött, miközben otthon a „demokratikus játékszabályokhoz" igazodnak, beleértve az alkotmányosság maradéktalan betartását, tehát ez a fajta kettős könyvvitel nem gyakorolható tovább. Az ellentmondások kitelepítése rendszeres törekvése a tőkének, ameddig csak gyakorolható. Minthogy fönnállnak a strukturális hierarchiák, amelyek érvényesülnek és érvényesülniük kell mindenkor az államközi kapcsolatokban is, a rendszer normális működéséhez hozzátartozik, hogy a domináns országok exportálni próbálják – erőszakos beavatkozások formájában, beleértve a háborúkat is – belső ellentmondásaikat a rendszer egyéb, kisebb önhatalmú részeibe. Abban a reményben teszik ezt, hogy belsőleg biztosítsák és a nagyszabású összeütközések közepette még az osztályhatárokon átnyúlva is erősítsék a kívánatos társadalmi kohéziót.

Ámde ez fokozottan egyre nehezebbé lesz – hiába minden önkiszolgáló mitológia az „egyetemesen jótékony globalizálásról" -, ahogy mindinkább globális gubanccá válik a tőkerendszer. Ennek eredményeként jelentős változásoknak kell lejátszódniuk, mindenütt komoly következményekkel. A túlsúlyosan domináns országnak, jelenleg az Egyesült Államoknak, ugyanis az az elsődleges gondja, hogy biztosítsa és fönntartsa az ellenőrzést a globális tőkerendszer fölött, amint az a globális-hegemonikus imperializmus legfőbb hatalmához illik. Ám tekintettel a riasztó anyagi és emberi ráfordításokra, amelyekért így vagy úgy meg kell fizetni, ez a globális uralomra irányuló terv óhatatlanul mérhetetlen veszélyekkel jár, valamint ellenállást vált ki nem csupán nemzetközileg, hanem belföldön is. Ez okból avégett, hogy fönntartsák az autoritárius ellenőrzést a tőkerendszer mint egész fölött a tőkés globalizációtól korunkban elválaszthatatlan, egyre mélyülő strukturális válság föltételei között, a félreérthetetlen autoritárius trendeknek erősbödniük kell nem csupán nemzetközi síkon, hanem a domináns imperialista országokon belül is, hogy le lehessen törni minden esetleges ellenállást. Azok a súlyos alkotmánysértések, amelyeket már láttunk az Egyesült Államokban és közeli szövetségesei jogi-politikai rendjében, s amilyenekre még inkább számíthatunk a jövőben – amiként az előre látható az eddig meghozott intézkedésekből és törvénybe iktatott rendszabályokból, vagy úgyszintén a meglehetősen egyoldalú „megfontolásokból" a cinikusan manipulált törvényhozási hírszolgáltatásban -, világos jelei ennek a tőke strukturális válsága hatására kialakult, veszedelmes trendnek.

Árulkodó példa a tendenciózus törvényhozói manipulációra az a mód, ahogyan fontos törvényeket megszerkesztenek a kormányzati végrehajtó ágazatban. Nem meglepő ennélfogva, hogy a legfölső bíróság egyik bírája Nagy-Britanniában kénytelen volt szót emelni egy emberi jogokat érintő, létfontosságú tárgyban, mondván, hogy „az elfogadott törvénycikkelyeket oly módon fogalmazták, hogy kiiktassák a bírósági kontroll hatálytalanító rendelkezéseit. […] A bíró azt mondta, hogy Charles Clarke [az akkori belügyminiszter] egyoldalú értesülés alapján hozott döntést a rendelet kibocsátásáról, ő viszont nem volt abban a helyzetben, hogy mérlegelhesse a körülményeket, amelyek megengednék a bíróságnak, hogy hatálytalanítsa a belügyminiszteri döntést. Így aztán, mondotta a bíró, hatályban kellett hagynia a rendeletet, jóllehet úgy ítélte meg, hogy az sérti az emberjogi törvényt."²⁰

A második világháborút követő időszakban némileg elsietve és naivan ünnepelték „az imperializmus végét". Valójában ugyanis csupán egy rég esedékes kiigazítást láttunk a nemzetközi erőviszonyokban, annak megfelelően, ahogyan a társadalmi-gazdasági és politikai hatalmi viszonyok objektíven átalakultak a második világháború előtt és alatt, miként előrevetítette ezt Roosevelt elnök első beköszöntő beszédének egyik kulcsfontosságú részlete, amely a „nyitott ajtó politikáját" szorgalmazta mindenütt, beleértve az akkori gyarmati területeket is. A háború utáni kiigazítás persze a korábbi gyarmattartó hatalmak hátrébb sorolásával járt: a másod- és harmadosztályba kerültek az amerikai imperializmus alárendelt erőiként. Ámde jó néhány évig – az újjáépítés és a viszonylag zavartalan gazdasági terjeszkedés háború utáni időszakában, amelynek segítségével sikerült megalapozni és finanszírozni a jóléti államot – az erőnek erejével érvényre juttatott „nyitott ajtó politikájával" (mármint az Egyesült Államok számára nyitott ajtóé) beharangozott nagy változás azzal az illúzióval járt együtt, hogy maga az imperializmus lett mindörökre a múlté. Azonfölül társult azzal a tág körben elterjedt ideológiával is, súlyosan megfertőzve nem csupán az értelmiséget, hanem a hagyományos baloldal némely fontos szervezett mozgalmát is, amely szerint a fönnálló társadalmi-gazdasági és politikai rend válságai (ilyeneket csakis a háború előtti rövid időre ismertek el) visszavonhatatlanul a múlthoz tartoznak. Ezt az ideológiát – ideológiai ikertestvérével egyetemben, amelyik „az ideológia végét" prédikálta – arra a föltevésre alapozva terjesztették, hogy immár a „szervezett kapitalizmus" világában élünk, s ennek tartósan sikerült elbánnia a maga ellentmondásaival.

Kegyetlen kijózanodást hozott aztán, a politikában éppúgy, akár az ideológiában, amikor a tőkerendszer mindenre kiterjedő és mindegyre mélyülő strukturális válsága jelentkezett. 1987-ben, amikor nagy válság zajlott a nemzetközi értéktőzsdéken, európai kereskedelmi bankárok úgy érveltek egy nyilvános televíziós vitában, hogy a válság oka az, hogy az USA nem hajlandó tenni valamit csillagászati adóssága rendezésére. Az amerikai bankár azzal vágott vissza agresszívan e vitában, hogy csak várják ki, amíg majd az USA rendezni kezdi adósságait, s akkor majd meglátják, mekkora válság zúdul a nyakukba. S bizonyos értelemben igaza volt. Hiszen roppant naivitásra vall azt képzelni, hogy Európa kényelmesen távol tarthatja magát a krónikusan megoldatlan globális strukturális válság mindenre kiterjedő hatásaitól, amely válságnak az amerikai adósság csupán egyik oldala, s ebben teljes mértékben részes a hitelező országok önérdekű cinkossága is.

Az utóbbi két évtizedben tanúi voltunk, ahogy szemlátomást nekivadultan, nagy dérrel-dúrral visszatért az imperializmus, miután hosszú ideig sikeresen „a demokrácia és a szabadság" posztkoloniális világának álcázta magát. És a most uralkodó körülmények között kiváltképp destruktív alakot öltött. Ez dominál jelenleg a történelmi szcénán, annak a nyílt hangoztatásával, hogy a jelenben éppúgy, akár a jövőben szükségszerű „korlátlan háborúkat" indítani. Mi több, ahogy korábban említettük, nem riadnak vissza annak kinyilatkoztatásától sem, hogy „morális jogosultsága" van a nukleáris fegyverek bevetésének – „preemptíven" és „preventíven" – olyan országok ellen is, amelyek nincsenek birtokában ilyen fegyvereknek.

Amióta megkezdődött a tőke strukturális válsága az 1970-es évek elején, a rendszer súlyos problémái minden téren halmozódtak és krónikussá váltak, nem utolsósorban a politika terén. Jóllehet minden bizonyíték ellenére tovább folyik mindenütt az „egyetemesen jótékony globalizáció" ábrándvilágának propagálása, nem rendelkezünk olyan alkalmatos nemzetközi politikai szervvel, amelyik képes volna orvosolni a mai fejlődési trendek tisztán látható negatív következményeit. Még az Egyesült Nemzetek korlátozott hatókörét is a semmivel teszi egyenlővé az amerikaiak eltökéltsége, hogy a világra kényszerítsék Washington agresszív politikáját, ahogyan a hamis ürüggyel Irak ellen indított háború esetében is történt.

Az amerikai kormányzat azzal, hogy így járt el, önkényesen magára osztotta a tőkerendszer mint egész globális kormányának elvitathatatlan szerepét, nem zavartatva magát attól a meggondolástól, hogy egy ilyen elképzelés szükségszerű bukásra van ítélve. Nem elegendő ugyanis szabadjára engedni a „túlerőt", ahogy az uralkodó katonai doktrína előírja, szétzúzva a másik fél hadseregét, a katonai kaland végrehajtása során mérhetetlen „járulékos kárt" okozva, amiként obszcén mód nevezik, az egész népességnek. A fönntartható állandó megszállás és uralom – beleértve a zavartalan és hasznot hajtó gazdasági kizsákmányolást – az ily módon megtámadott országokban egészen más lapra tartozik. Azt képzelni, hogy akár még a legnagyobb katonai szuperhatalom is képes rá, hogy mint afféle „kikényszerített normalitást" ráerőszakolja az egész világra – és ebben az értelemben megváltoztathatatlan állapotként szabja meg – az „új világrendet", teljesen képtelen föltételezés.

Sajnos az események és a fejlemények már régóta ebbe az irányba mutattak. Hiszen nem George W. Bush elnök, hanem Bill Clinton elnök volt az, aki arrogánsan kijelentette: „Csupán egyetlen szükséges nemzet létezik, az Amerikai Egyesült Államok." A neokonok csupán fönntartani és megerősíteni akarták ezt a hitet. Az úgynevezett liberálisok sem tudtak azonban semmi pozitívabbat prédikálni, mint ugyanezt a veszedelmes hitvallást, egészében véve ugyanolyan szellemben. Panaszkodtak, hogy „túl sok az állam" ma világszerte, s egy úgynevezett igazságszolgáltatási integrációt javasoltak az efféle problémák lehetséges megoldása gyanánt.²¹ Vagyis egy groteszk módon „igazságszolgáltatási integráció" néven nevezett valami mellett kardoskodtak, ami valójában a pszeudolegitimációját jelentené egy maroknyinál is kevesebb imperialista hatalom, mindenekelőtt az Egyesült Államok által gyakorolt, autoritárius, közvetlen ellenőrzésnek a nehezményezett „túl sok állam" fölött. Ez a koncepció, ködösítő terminológiája dacára, nem sokban különbözik Thomas P. M. Barnett fönt idézett elméletétől, hogy miképp is kell megbirkózni a nehezményezett „nem csatlakozás állapotával".

Ha „túl sok állam" létezik is manapság, azért még nem lehet varázsütésre eltüntetni őket. Katonai erővel sem lehet letarolni őket, hogy azután ennek alapján teremtsék meg az „új normalitás" globalizált boldogságát. Nem lehet a végtelenségig elfojtani a jogos nemzeti érdekeket. A világon leginkább Latin-Amerika népe tanúsíthatja ékesszólóan ezt az igazságot.

A politika strukturális válsága szerves része a tőkerendszer hosszan gennyedző strukturális válságának. Ez mindenütt jelen van, következésképp nem lehet megoldani úgy, hogy öntartósító, apologetikus módon bíbelődnek valamelyik elszigetelt politikai aspektussal. A legkevésbé lehetséges megoldani úgy, hogy az alkotmányosságot lyukasztgatják-foltozgatják, aminek számos riasztó példáját láthattuk. S az alkotmányos rend aláaknázásával és egyáltalában való eltörlésével sem. Ha brit legfelső bírósági tagok és olasz igazságügyi tisztviselők tiltakozhatnak az ilyen próbálkozások ellen, bármilyen kirohanásokat intéznek is ellenük e világ Berlusconijai még akár három nappal az általános választások előtt is, akkor mi is mindannyian megtehetjük ezt annak kritikai tudatában, hogy mi minden forog itt kockán.²² Társadalmi anyagcsere-ellenőrzésünk fönnálló módja mély válságban van, s ezen csakis egy gyökeresen különböző mód kialakításával segíthetünk, amelyik a lényegi egyenlőségen alapul, s ez korunkban válik valóban véghez vihetővé, első ízben a történelem során. Sokan jogosan bírálják a parlamenti politizálás kínosan nyilvánvaló kudarcait. De e tekintetben is az a helyzet, hogy a parlamentarizmus múltjának és jelenének szükséges újragondolása nem vezethet tartós eredményre, ha nem tágabb összefüggésében vizsgáljuk, mint a tervezett új társadalmi anyagcsererend szerves, a lényegi egyenlőség követelményétől elválaszthatatlan részét.

Sokan egyetértenek ma azzal, hogy társadalmi anyagcsererendünk – fokozódó destruktivitása miatt még környezetvédelmi tekintetben is, hát még a termelés és a pocsékoló tőkefölhalmozás körében, nem is szólva a legfelelőtlenebb katonai rombolás szaporodó közvetlen megnyilvánulásairól – hosszú távon életképtelen. Ám annak a ténynek kell a folyamatban levő fejlődési trendekre és halmazati hatásukra vonatkozó kritikai tudatunk előterébe kerülnie, hogy a hosszú táv korunkban egyre rövidül. A mi felelősségünk, hogy tegyünk valamit, mielőtt kifutnánk az időből.

Jegyzetek

* A tanulmány bevezető előadásként hangzott el a brazíliai Maceióban 2006. május 4-én, a munkaügyi bírák 13. országos kongresszusán.

¹ Mészáros István: Szocializmus vagy barbárság mint történelmi alternatíva. Budapest, Napvilág, 2005, 46.

² „Seymour Hersh jelenti, hogy az egyik változat bunkertörő taktikai nukleáris fegyver, valamint B61-11 bevetését is magában foglalja, biztosítandó Irán fő centrifuga-létesítményének lerombolását Natanzban." Sarah Baxter: „Gunning for Iran". The Sunday Times, 2006. április 9.

³ Ennek a 2005. április 17-i kezdeményezésnek előzménye volt 2005 őszén egy petíció, amelyet több mint 1800 fizikus írt alá, elutasítva az USA új nukleáris fegyverzeti politikáját, amelynek része a preemptív nukleáris fegyverhasználat a nem-nukleáris ellenséggel szemben: http://www.globalresearch.ca

⁴ John Pilger joggal ostorozta ez okból Tony Blair miniszterelnököt. Ezt írta: „Blair kimutatta az abszolút hatalom iránti vonzódását, amikor a királyi prerogatívumot, visszaélve vele, arra használta, hogy a parlament megkerülésével indítson háborút." Pilger cikkét, amelyből idézetünket vettük, a New Statesman közölte 2006. április 17-i számában. Hozzátehetjük, hogy az ilyen trükköket, mint amilyen a „királyi előjog", valamint problematikus megfelelői egyéb alkotmányokban, egészében véve pontosan azzal a célzattal ötölték ki, hogy visszaéljenek velük mint önlegitimáló autoritárius mentesítő záradékokkal, amelyekkel önkényesen fölülírhatják a demokratikus követelményeket nehéz körülmények között, ahelyett hogy kiterjesztenék a demokratikus döntéshozó hatalmat, ahogyan nagyobb válsághelyzetekben szükséges volna.

⁵ Baxter: i. m.

⁶ Richard Peet: „Perpetual War for Lasting Peace". Monthly Review, 2005. január, 55-56.

⁷ Uo.

⁸ Max Boot: Savage Wars of Peace. Idézve in „The Failure of Empire" (szerkesztőségi cikk). Monthly Review, 2005. január, 7.

⁹ Mészáros: i. m. 99.

¹⁰ „Transcripts shows No 10's hand in war legal advice". The Guardian, 2005. február 24. Emlékeztetnünk kell itt rá, hogy világos legyen az ügy: Lord Goldsmith első szakvéleménye fölöttébb szkeptikus volt a tervezett háború törvényességét illetően.

¹¹ Philippe Sands: Lawless World. London, Penguin Books, 2005.

¹² John Mortimer: „I cannot believe that a Labour Government would be so ready to destroy our law, our freedom of speech and our civil liberties". The Mail on Sunday, 2005. október 2.

¹³ „Terror Law an affront to justice". The Guardian, 2006. április 13.

¹⁴ „John Pilger sees freedom die quietly". New Statesman, 2006. április 17.

¹⁵ Japan Press Weekly, 2006. március, 26.

¹⁶ Manuel Marulanda Vélez: „Carta enviada pelo líder histórico das FARC da Colômbia a Álvaro Leyva, candidato às Eleiçôes Presidênciais marcadas para 24 de Maio de 2006". resistir.info, 2006. április.

¹⁷ Uo.

¹⁸ Azt írtam 1971 novemberében, a Marx's Theory of Alienation harmadik kiadásának előszavában, hogy a most zajló események és a kibontakozó fejlemények „drámai módon nyomatékosítják a tőke globális strukturális válságának fölerősödését".

¹⁹ István Mészáros: Beyond Capital. London, 1995, 680-682. A 18. fejezetben jóval részletesebben tárgyalom ezt a témát.

²⁰ „Terror Law an affront to justice". The Guardian, 2006. április 13. A The Guardian ugyanezen számában Tania Branigan, a lap belpolitikai tudósítója arról számol be, hogy „kritikusai úgy vélekednek, a Törvényhozási és Igazgatási Reform törvényjavaslata engedélyezné a kormánynak, hogy szinte minden törvényt kívánsága szerint megváltoztathasson – akár újabb büntető elemek beiktatásával, vagy akár az alkotmány módosításával is -, parlamenti megszavaztatás nélkül. […] A torik és a liberális demokraták a törvényjavaslatot csak »parlamenti szavazáseltörlő törvény« gúnynéven emlegetik."

²¹ Martin Wolf: Why Globalization Works? New Haven, Yale University Press, 2004.

²² Giorgio Ruffolo: „Un paese danneggiato". La Repubblica, 2006. április 7.

Az évtizedeket Magyarországon töltő szovjet diplomata emlékezése Kádár Jánosról egy történelemszemlélet, egy gondolkodásmód és egy történelmi jelenség együttes dokumentuma.

1. Üdvözlöm a tényt, hogy megrendezésre került a mostani konferencia, amely Kádár János politikai útjának és személyének elemzésével foglalkozik, aki a múlt századi Magyarország egyik legkiemelkedőbb államférfija volt, és akinek a hatása mind a mai napig érvényesül. Köszönöm a meghívást, hogy legyek résztvevője a vitának. Azonban tisztában vagyok vele, hogy a véleményem alighanem különbözni fog a konferencián felszólalók többségének véleményétől.

 

2. Személyes megjegyzések. – A konferencia résztvevői között, azt hiszem, én találkoztam legtöbbet Kádár Jánossal, dolgoztam vele, a legkülönfélébb témákról folytattunk eszmecserét. Első ízben 1963-ban Moszkvában találkoztunk. Később sok közös dolgom volt vele, amikor az SZKP KB apparátusában dolgoztam, azután a Szovjetunió magyarországi nagykövetségén, majd megint a KB apparátusában. Én kísértem mindig, amikor látogatást tett a Szovjetunióban, közelről figyelhettem őt a legkülönfélébb nemzetközi találkozókon Moszkvában és más országok fővárosaiban. Tanúja lehettem három olyan momentumnak, amely jelentős volt Kádár életében és természetesen Magyarországra nézve is, nevezetesen 1973 februárjában, amikor L. I. Brezsnyevvel és Zavidovval beszélgetett; 1985 szeptemberében, amikor Gorbacsovval tárgyalt; és 1988 májusában, amikor legutolsó telefonbeszélgetését folytatta az SZKP KB főtitkárával.

Legutoljára 1988 júniusában találkoztam vele egy személyes beszélgetésen, amikor arra kért, közöljem M. Sz. Gorbacsovval, hogy az MSZMP májusi pártkonferenciája nem úgy alakult, ahogy várta, mert „a pártapparátus összeesküvését és árulásá"-t kellett tapasztalnia.

Részt vettem Kádár temetésén 1989 júliusában (az SZKP képviseletében akkor a Politikai Iroda tagja, az SZKP KB titkára, Je. Ligacsov és az SZKP titkára, A. Dobrinyin érkezett Budapestre). Kádártól az emberek tízezrei vettek búcsút, a nép számára az esemény semmivel sem volt kisebb jelentőségű, de talán még nagyobb is, mint Nagy Imre újratemetése. Az emberek érezték, hogy egy történelmi korszak ért akkor véget.

Én személy szerint, függetlenül a mai antikommunista és Kádár-ellenes kórustól, mindig is azt tartottam, és tartom mai is, hogy Kádár János kiemelkedő politikai alakja volt a második világháború utáni Magyarországnak és Európának. Mindig is tiszteltem, ami persze nem jelenti azt, hogy idealizálni próbáltam volna akár mint embert, akár mint politikust. De maga az a körülmény, hogy Kádár János több mint harminc évig állt országa élén, arra enged következtetni, hogy tehetséges, okos és körültekintő politikus volt, aki tudta, miként fejezze ki és védje országa, népe és pártja érdekeit. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy milyen népszerű volt a magyar nép előtt. Nemrég végzett közvélemény-kutatások arról tanúskodnak, hogy Magyarország három legkimagaslóbb történelmi alakja közé tartozik. Ám országa határain kívül is jelentős tekintélye volt.

 

3. A szovjet vezetők és Kádár János kapcsolatáról. – 1956 előtt a szovjet vezetők csak úgy ismerték őt, mint az MDP Politikai Bizottságának egyik tagját. Igaz persze, hogy az ideig csupán egyetlenegyszer járt a Szovjetunióban, még 1948-ban egy pártdelegáció tagjaként. Kádár János nem tartozott az úgynevezett moszkoviták csoportjához, vagyis hogy nem élt szovjet emigrációban, nem végzett tanulmányokat a Komintern iskoláiban. Őt a hazai munkásmozgalom nevelte, a kommunista illegalitásban tevékenykedett. Köztudott, hogy Rákosi 1956. júliusi menesztésekor Kádár jelöltsége is felmerült, de a moszkvai vezetésben valaki felvetette, hogy lehet benne elfojtott sértettség indokolatlan letartóztatása és négyévi börtönbüntetése (1951-1954) miatt. A magyar Politikai Bizottság végül Gerő Ernő főtitkárrá választása mellett foglalt állást. Ennek a lépésnek az elhibázott volta igen hamar megmutatkozott, és Ny. Sz. Hruscsov is belátta később, hogy inkább Kádár János mellé kellett volna állni.

Kádár János életének nagy pillanata 1956 őszén jött el. És most nem érinteném a kérdést, hogy mi zajlott le akkor: ellenforradalom, nemzeti-felszabadító forradalom, népfelkelés vagy lázadás. A dolog lényege az, hogy Magyarországon kitört a káosz, az ország irányíthatatlanná vált, a népi-demokratikus rendszer jövője beláthatatlan volt, Nagy Imre döntése pedig, hogy szakít a Varsói Szerződéssel, és kikiáltja a semlegességet, objektíve vezetett a szovjet beavatkozáshoz, mert máskülönben felborult volna az európai erőegyensúly, hatályon kívül került volna a potsdami egyezmény. Nagy Imre nem tudta kivezetni az országot a zsákutcából, kapcsolatai Moszkvával összeomlottak, amin csak tovább rontott november 4-e hajnalán mondott zavaros beszédével. Amikor itt, Magyarországon azt hangoztatják, hogy Kádár szakítása Nagy Imre kormányával árulás volt, hogy ő egy közönséges Júdás, elvtársai gyilkosa és hóhéra, akkor ez megítélésem szerint érzelmi kirohanás vagy erősen ideologizált értékelés. Zárójelben jegyzem meg, hogy minden nézőpontnak lehet létjogosultsága, de azokat bizonyítani is kell. Történelmi igazság viszont, hogy 1956 végén Moszkvában és más szocialista országok fővárosaiban, beleértve Kínát és Jugoszláviát is, úgy látták, hogy a magyar válság megoldása a kormányzat fegyveres megdöntésében és leváltásában rejlik. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy Moszkva és szövetségesei az Egyiptomot ért angol-francia-izraeli agresszió fényében tudatosan hunytak szemet a nemzetközi jog normáinak megsértése fölött.

Próbáljuk meg értékelni Kádár szerepét az akkori válságos események tükrében. Moszkva nehéz választás előtt állt. Nagy Imrében és kormányában nem volt többé bizalma. Vele szemben ott volt Kádár János, aki mint pártvezető sokkal több valóságérzékről tett tanúbizonyságot. Ezt mutatja 1956. november elsejei rádióbeszéde. Kádárt, Münnich Ferenccel együtt, akit már régóta ismertek a Kremlben, haladéktalanul Moszkvába vitték. Két napon át folyt a vita az SZKP KB Elnökségében, amikor Hruscsov, aki épphogy visszaérkezett a Titóval való találkozásáról, végre úgy határozott, hogy az új kormány feje igenis Kádár legyen, ne Rákosi, vagy valaki más a „brigád"-jából, és ne is Münnich. G. Zsukov marsall egyre sürgette elvtársait: „Döntsetek mihamarabb, mert a harckocsik már felmelegített motorral vesztegelnek, nálatok pedig még nincs a kormánynak feje." Közismert tény, hogy Kádár János nem állt rá azonnal, hogy ő vezesse az ideiglenes kormányt. Az volt a kikötése, hogy, úgymond, nem hajlandó eljátszani egy szovjet marionettfigura szerepét (erre bizonyítékom is van, mert a KGB egyik veterán tisztje mondta el nekem, aki Kádárt Budapestről Moszkvába kísérte, majd vissza, és tolmácsolt neki a tárgyalásokon); hogy a rákosistákat nem szabad a hatalom közelébe engedni; és hogy Nagyot le kell váltani és félre kell állítani. Ezt mind megígérték neki. Kádár tisztában volt vele, hogy Magyarországon nem virágokkal és tapsorkánnal fogadják majd. Később mesélte Brezsnyevnek, hogy akkor azt sem tudta bizonyosan, egyáltalán megússza-e élve, annyira kaotikus volt a helyzet az országban.

Ezt követően hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy kivezesse Magyarországot a katasztrófaállapotból, persze szovjet védnökséggel a háta mögött. De vajon történhetett volna másképp az akkori körülmények között? Hruscsov mint afféle „keresztapa" segített neki, annak ellenére, hogy Moszkvában és Budapesten is nem kevés ellenlábasa volt Kádárnak. Az újonnan megalakult párt, az MSZMP kezdetben nem élvezett túl nagy támogatottságot; ha jól emlékszem, talán az ország lakosságának 30%-a volt mellette. Ahhoz, hogy Budapesten az 1957. május elsejei felvonulásra és nagygyűlésre kimenjen egymillió ember, igencsak meg kellett dolgozni, és legkivált a bizalom elnyerése volt nagy teljesítmény. Ahogy konszolidálódtak az állapotok, és mindinkább kialakult a közmegegyezés, úgy nőtt Kádár tekintélye az országban és világszerte, többek között a Szovjetunióban is. A szovjet-magyar kapcsolatok sikeresen fejlődtek. Magyarország a szocialista közösség egyik legelismertebb országává vált, hangjára egész Európában figyeltek. Ez mindenekelőtt a kádári vezetés érdeme volt. Hruscsov, Brezsnyev és Andropov is egyetértett abban, hogy Kádár személyének kiválasztásával stratégiailag helyes döntés született, amely hatékonyan működött sok-sok éven át. Erről még Gorbacsov is megemlékezett 1986-os levelében, amikor Kádár harmincéves évfordulóját ünnepelte az MSZMP vezetői posztján. „Az Öreg" nem adott rá engedélyt, hogy ezt a levelet a sajtó közölje, csak a KB Agitprop Osztályának brosúrájában jelent meg.

 

5. Moszkva szemében Kádár igazi kommunista volt, antifasiszta, internacionalista, hű szövetséges, tapasztalt vezető. 1964-ben megkapta a Szovjetunió Hőse címet. A legfelsőbb szovjet vezetésben számítottak rá, tanácskoztak vele, kikérték a véleményét. Így volt ez például a lengyel és a csehszlovákiai válság idején, vagy amikor kiéleződtek a szovjet-kínai ellentétek. 1969-ben fontos szerepet szántak Kádár Jánosnak a Kommunista Pártok Világkonferenciájának előkészítésében.

Kádár János tisztában volt a Szovjetunió és az SZKP történelmi helyével és szerepével, ezért is törekedett rá, hogy minél jobb személyes kapcsolatokat ápoljon a szovjet vezetőkkel, Hruscsovtól Gorbacsovig. Ebben mindenekelőtt arra látott eszközt, hogy eredményesen védje Magyarország nemzeti érdekeit. Magától értetődik persze, hogy az említett kölcsönviszonyban sokféle árnyalat volt megfigyelhető. Például Brezsnyev felfogásához képest Kádár időnként bonyolultan fejezte ki magát, de általában azért megtalálták a közös nyelvet. Különösen sokat adott viszont Kádár véleményére Ju. Andropov, aki megértette, hogy Magyarország vezetője Moszkvánál pontosabban érzékeli az európai országok, különösen pedig a szomszédai helyzetét. Amikor Andropovot az SZKP KB főtitkárává választották, Kádár a saját köreiben azt mondogatta tréfásan, hogy a világtörténelemben először fordult elő, hogy egy finnugor nép képviselője (Andropov egykor Karéliában dolgozott) lett a Szovjetunió legelső embere. Andropov sokéves bizalmas kapcsolatot tartott fenn Kádárral; neki például arról a súlyos betegségéről is beszélt, amely végül a sírba vitte. Ami Gorbacsovot illeti, ő akkor ismerkedett meg a magyar vezetővel, amikor még az SZKP sztavropoli területének volt az első titkára. Mihail Gorbacsov sűrűn hivatkozott a magyar tapasztalatokra, őszinte tiszteletét fejezte ki mindig Kádár iránt, csak éppen jobban szeretett maga beszélni, mint hallgatni a beszélgetőtársát. Ez év júliusában, amikor megfordult Budapesten, azt mondta, hogy neki Kádárral sohasem voltak ellentétei. Kádár egyedül azért bírálta őt, hogy a szovjet peresztrojkába már tíz évvel korábban is belekezdhetett volna. Ugyanakkor Gorbacsov magyarországi látogatása 1986 nyarán lényegében azt a folyamatot mozdította előre, hogy Kádár Jánost felmentsék az MSZMP legfelsőbb tisztségéből, és tisztes nyugállományba helyezzék. Az emberek mérlegeltek és látták, hogy mi a jelentősége a fiatalságnak és az energiának.

A Szovjetunió vezetői előtt Kádár János soha nem játszotta a bábfigura szerepét, amivel kivívta mindenki tiszteletét. Mindamellett pontosan ismerte a két ország és a két párt súlya, valamint a viselt felelősség mértéke közti különbséget. Ha 1956-1957-ben még voltak is olyan kísérletek, hogy Kádárt igazgassák, kioktassák, beavatkozzanak a belső ügyeibe, később ez gyakorlatilag megszűnt. Kádár rendszerint azt mondta a Szovjetunió képviselőiről, hogy akit Moszkva küld neki, azzal ő minden esetben együtt dolgozik. Képes volt rá azonban, hogy bárkinek letörje a szarvát, vagy akár arra, hogy követeket távolítson el. Számára az egyedüli tekintély az SZKP KB mindenkori főtitkára volt (lehetne sorolni a példákat, amikor összeütközésbe került Kosziginnel, Katusevvel vagy Kirilenkóval).

Volt bátorsága, hogy kimondja, ha nem értett egyet a szovjet állásponttal (helytelenítette azt a módszert, amellyel 1964-ben eltávolították Hruscsovot minden addig betöltött tisztségéből, ráadásul nyilvánosan fejtette ki nézeteit a kérdésről; szóvá tette a magas katonai kiadásokat, a harckocsik túlzott számát a szovjet hadseregben; bírálta a KGST megreformálásához való szovjet hozzáállást; számon kérte, hogy miért nem közöltek azonnal valós információkat a csernobili katasztrófa méreteiről; vagy hogy milyen meggondolatlan módon viszonyultak Sztálinhoz; stb.). Kifejezetten elégedetlen volt azzal a módszerrel, amellyel a szocialista országok a közös akciót vezették Csehszlovákiában, ezért nem is utazott el 1968 novemberében Varsóba, hogy találkozzék Brezsnyevvel.

Általában véve tekintélyes és köztiszteletben álló pártvezetőként ismerték el, akinek volt bizonyos mértékű autonómiája a szocialista közösségen belül. Belpolitikájában mindig szem előtt tartotta 1956 tragikus tapasztalatait, ami kifejeződött az agrárszektorban végzett különféle kísérleteiben, a szövetkezeti mozgalomban és természetesen az 1968-as gazdasági reformban. A szovjet vezetők tökéletesen megértették, hogy a tragikus 1956 után a kádári politika sikerének záloga az életszínvonal emelése, az általános egyetértés erősítése („aki nincs ellenünk, az velünk van") és még inkább, mint más országokban, a szabadság mértéke, a kulturális és vallási téren gyakorolt tolerancia és hasonlók. Amikor Kádár a magyar sajátosságokat magyarázta, mindig megemlítette, hogy a népnek feltétlenül meg kell mondani az igazat. Azt magyarázta Moszkvában, hogy neki egy kis országban könnyebb újításokat bevezetni és kísérleteket folytatni, amelyeknek az eredményei hasznosak lehetnek még a Szovjetunióban is. Ismertté vált az a kijelentése, amelyet olasz újságírókkal beszélgetve tett, miszerint a Szovjetunió úgy építi a szocializmusba vezető utat, mint egy medve – hanem már Magyarországon ez így nem megy, itt sokkal kifinomultabb módszerekre van szükség. Kádár látta a létező szocializmus hiányosságait, és igyekezett megtalálni a kivezető utat, miközben azt vallotta, hogy a szocializmus építésének előrehaladtával az életnek is javulnia kell; a párt egymagában semmit nem érhet el, az új társadalom kialakításához nemzeti összefogásra van szükség, aminek elengedhetetlen feltétele a választási demokrácia bizonyos fokú szélesítése; ám amennyiben nincs többpártrendszer, akkor a pártnak magának kell saját ellenzékévé válnia; a politikai gépezeten szelepeket kell nyitni a belső túlnyomás levezetésére; át kell venni a piacgazdaság számos elemét, vele párhuzamban pedig szűkíteni kell a direktív tervezés szféráját. Könnyen lehet, hogy ma már mindez sematikusnak tetszik, de akkor is efféle kísérletekből rakódott össze a magyar koncepció „az emberarcú szocializmus"-ról, méghozzá a gyakorlatban és nem csupán a szándékban, mint 1968-ban a prágai reformereknél.

 

6. Egészen nyilvánvaló, hogy Kádárnak és politikai csapatának (csupa tehetséges és rátermett emberből állt!, gondoljanak például Fock Jenőre, Aczél Györgyre vagy Fehér Lajosra) a kísérletei lépten-nyomon sorompókba és akadályokba ütköztek. A Szovjetunió 1985-ig paternalista politikát folytatott, tolakodó módon istápolta szövetségeseit, minden fontosabb politikai lépéshez Moszkva jóváhagyása kellett, ahol olykor a marxizmus-leninizmus dogmatikus nézetei érvényesültek (szép számmal voltak védelmezői az SZKP-n belül), úgyhogy nem volt könnyű cselekedni. Kádárnak sem sikerült mindig. Moszkva egyik alapvető érve ez volt: „Mi biztosítjuk a védőpajzsot nukleáris rakétáinkkal, a biztonság megőrzésében miénk a legnagyobb felelősség, hatalmasak a kiadásaink, ugyanakkor szállítunk nektek kőolajat, energiahordozókat, nyersanyagot, miközben az imperializmus igyekszik aláásni a szocialista világ stabilitását, és a hídverés taktikáját alkalmazva megpróbál kiragadni a blokkból egyes országokat. Legyetek óvatosabbak. Mellé ne fogjatok!" Az 1968-as közös csehszlovákiai fegyveres fellépés után, majd V. Gomulka lengyelországi bukását követően a Kreml bizalmatlansága megnőtt az egyes országokban tervezett reformokkal és újításokkal szemben. 1972 februárjában, amikor Magyarországon bizonyos jelei mutatkoztak a gazdasági reform sikertelenségének, hírek kezdtek keringeni a Politikai Bizottságon belül kiéleződött vitákról; Brezsnyev meglehetősen nyersen fejtette ki nézeteit Zavidovóban Kádár gazdasági és szociális politikájáról, feszegette a káderpolitika kérdéseit, miközben kitért a magyar államfő legbelsőbb köreire is, és refrénszerűen ismételgette: „Mi hiszünk neked, János, de gondold meg…" Kádár János mindent tudomásul vett, de nem ígért meg semmit. Csupán annyit jegyzett meg, hogy a hírek talán nem a leghitelesebb forrásból származnak. Számára az volt a legfontosabb, hogy abban a pillanatban megkapta a bizalmat. Mint szuverén vezető egy ideig még kivárt, majd 1974-1975-ben változtatásokat hajtott végre a pártvezetésben. Előtte még, 1972 májusában, amikor betöltötte hatvanadik életévét, „kísérleti léggömböket" eregetett föl nyugdíjba vonulásáról. Ezeket a „léggömböket" éppúgy szánta saját elvtársainak, mint Brezsnyevnek Moszkvába. Az SZKP KB főtitkára nem találta jó gondolatnak Kádár visszavonulását. 1972 novemberében azt mondta neki Budapesten, hogy véleménye szerint a magyar KB helyesen lépett fel, amikor nem fogadta el a lemondását. „Mi ezt nem tehetjük meg csak úgy, nekünk kötelességünk, hogy kitartsunk a helyünkön, és szolgáljuk a mi közös ügyünket. Kekkonen Finnországban visszavonulhat, hogy anekdotákkal teli könyvet írjon az erdőben ücsörögve. De az ilyesmi nem nekünk való…"

Voltak belső visszahúzó erők is. A párt és a KB egységének külső homlokzata mögött véleménykülönbségek húzódtak meg, dúlt a harc balosok és jobbosok, konzervatívok és reformerek között. A Politikai Bizottságon belül szabadon vitatkozhatott bárki, de Kádáré volt az utolsó szó. Ahogy ő mondta, az egység megőrzéséért harcolni kell, újra kell teremteni minden politikai időszakban. Ellenzéke távozott vagy kitért előle (Marosán Gy., Nyers R., a „munkásellenzék" tagjai, 1972-ben).

A külső hatások nem korlátozódtak arra, hogy Moszkvának éppen mi volt a véleménye, Magyarország helyzetét az is befolyásolta, hogy időről időre ravasz nemzetközi játék folyt körülötte.

Azután a hetvenes évek második felétől elkezdtek súlyosbodni a gazdasági nehézségek, felerősödött a világgazdaság negatív hatása, a külső eladósodás nőttön-nőtt. Fokozatosan lassult, a nyolcvanas évekre pedig megállt az életszínvonal növekedése, ami már politikai problémát okozott.

Magyarország belépése az IMF-be és a Világbankba csak pillanatnyi lélegzetvételre volt jó. Az a kísérlet, hogy minél szorosabb kapcsolatok jöjjenek létre az EGK-val, nem járt sikerrel. 1985-1986-ban Kádár János Moszkvától kért segítséget, de kiderült, hogy a Szovjetunió maga is nehézségekkel küzd, és lényegében semmit sem tud adni Magyarországnak.

Mindezt tetézte egy új és igen súlyos gond is. Kádár János idővel, dicsősége csúcsán, saját stabilitási politikájának a rabjává vált, ami kiváltképpen a káderkérdést érintette, mert azokhoz az emberekhez ragaszkodott váltig, akik sok éven át ott álltak körülötte. Még nagyobb baj volt, hogy „az örökös vezető" kezdte elveszíteni a valóságérzékét, és nem érdekelte többé a politikai megújulás. Hozzá még elvesztette politikai bátorságát is. Kádár János ott maradt egyedül a hatalom csúcsán, amikor már réges-régen nem voltak ellenfelei. Az országban pedig egyre bonyolódott a helyzet. Ezt ugyan érzékelte, de már kiutat nem talált. A korábbi tapasztalatok most nem segítettek. Józan ésszel belátható, hogy a szocialista országokban jóval simábban kellett volna végbemennie a vezetőváltásnak, mert lám, végül ő maga vált akadályává Magyarország modernizációs politikájának.

Már 1980-ban vagy 1981-ben nyugdíjba kellett volna mennie, de ő 1988-ig halogatta a kérdést. Lehet, hogy azért, mert nem látott utódot maga körül. Ez amúgy politikai bizottságbeli elvtársainak is a bűne volt, mert nem merték megmondani Kádárnak az igazságot, és mindent Moszkvával beszéltek meg (az NDK-ban Hoeneckerrel még ennél is rosszabb volt a helyzet). Mellesleg Gorbacsov is megmondhatta volna neki egyenesen, ehelyett azonban csak célzásokat tett, hogy vigyáznia kellene magára, lazábbá tehetné időbeosztását, pihenhetne többet stb. Gorbacsov nyilvánvalóan azért nem szólt neki, mert érezte, hogy az öreg Kádár egyre kevésbé ellenzi a peresztrojka politikáját. 1985-ben Kádár megkérdezte Gorbacsovtól, hogy nem fél-e, hogy vele is megismétlődik Hruscsov esete.

Kádár életének befejezése tisztán emberi tragédia. A pártja szabályosan a sorsára hagyta a fizikailag és szellemileg egyaránt kimerült embert. Amikor sor került az 1956-os események felülvizsgálatára, már nem volt képes védeni magát, hacsak nem tekintjük ilyen lépesnek összefüggéstelen beszédét a KB plénuma előtt 1989 áprilisában, amelyben azért érvényesült valami sajátosan furcsa logika. Azt hangoztatta, hogy nem volt szovjet ügynök, hogy 1956 és 1958 között nemcsak Nagy Imre halt meg, hanem őelőtte is haltak meg emberek, és hogy ő, Kádár János nem bújik ki a felelősség alól. Levélben kérte a KB-t, hogy bíróság vizsgálja meg a bűnösségét, de ezt nem tették meg neki.

Szerintem semmilyen dokumentum sem létezik, amely Kádár közvetlen bűnrészességét bizonyítaná a volt miniszterelnök halálos ítéletének meghozatalában, de az is egyértelmű, hogy nem tett erőfeszítéseket a legsúlyosabb büntetés enyhébb ítéletre változtatásáért. Mellesleg szólva mindez csak az én előfeltevésem.

 

7. Ki volt Kádár János? A magyarországi rendszerváltás óta minden vita az 1956-os események átértékelése körül zajlik. Ezen a prizmán keresztül ítélik meg Kádárt is, annál is inkább, mert az MSZP Nagy Imrét választotta ideológiai mintaképéül. A szocialisták nem vallják magukénak Marxot és Engelst, Lenint orosz jelenségnek tekintik, Kádártól elfordultak, a Szocialista Internacionálén belül sem találtak senkit. Minden jel arra vall, hogy itt a baloldaliaknak nincs szükségük előfutárra. Pedig akárhogy vesszük is, Kádár 1956-ban mégiscsak kivezette az országot a katasztrófából, még ha áldozatok árán is. Ha nagyobb távlatokban, retrospektíve nézzük a kérdést, akkor egyértelmű, hogy a Rákosi-Nagy-Kádár tragikus hármasból éppen hogy ő hajtotta a legtöbb hasznot Magyarországnak. Hazája sikerei az 1960-1970-es években az ő nevéhez kapcsolódnak, amikor növekedett a jólét, és megerősödött Magyarország nemzetközi tekintélye. Ő egy kiemelkedő magyar politikus, akit nem lehet csak úgy kitörölni a történelemből, aki jól látható nyomokat hagyott a 20. századi Európa történelmében. Az ő szerepe és jelentősége semmivel sem kisebb, mint Horthyé, Bethlené vagy Telekié, akiknek mostanában az emlékműveket állítják Magyarországon. Napnál világosabb, hogy mi itt a gond: az, hogy Kádár egy magyar kommunista. Csak úgy megjegyzem, hogy Kádár mindig is magyar maradt. Emlékezzünk akár 1975-ös beszédére a helsinki konferencián. Most, hogy mindenki leszámolni igyekszik vele, próbálják befeketíteni a baloldali nézeteket, a baloldali pártok politikáját, a szocializmus eszméit. Egymásnak ellentmondó tényeket ragadnak ki Kádár politikai tevékenységéből (32 év alatt sok ilyen ellentmondást lehet találni bármelyik politikusnál), ijesztgetik a lakosságot, dezorientálják a fiatal nemzedéket, amely amúgy sem tud túl sokat a szocializmus korszakáról Magyarországon. Egyre hevesebbé válnak a viták Kádár személye körül, egyre többen igyekeznek megbélyegezni a szocialista korszakot Magyarország történelmében, ha már 1990-ben, a megegyezéses hatalomváltás körülményei között erre nem volt lehetőségük. Valami hasonló megy végbe Lengyelországban is, ahol Jaruzelskivel együtt az egész megelőző rendszert döntögetik talapzatáról. Magyarországon, közvetlenül Kádár János születésének 95. évfordulóját megelőzően, meggyalázták feleségével közös sírját. Soha nem hittem volna, hogy ebben az országban olyan gyalázatos tettek történhetnek, amelyek a legsötétebb középkort vagy a legvadabb nomád időket idézik.

 

8. Kádár János politikai pályafutásáról folytatni kell a vitát, a történészeknek ez a dolguk. De Magyarország egyszer még mindenképpen meg fogja adni Kádár Jánosnak azt az elismerést, amely valójában megilleti. A népeknek körültekintőbben és tisztelettudóbban kellene bánniuk nagy fiaikkal. Nálunk, Oroszországban is hasonló túlkapások figyelhetők meg ezen a téren, mert mi éppúgy hajlamosak vagyunk rá, hogy kemény kézzel intézzük el politikusainkat, csakhogy nagy elődök nélkül nem volna jelenünk. Az ő tapasztalataikban nagyon sok a megszívlelendő tanulság, az ő győzelmeik és kudarcaik világítják meg az utat előttünk.

 

(Fordította: Székely Ervin)

A cikk az információs és kommunikációs eszközök, valamint a szoftverek alkalmazásának valós életből vett gyakorlatias megközelítésével mutatja be, hogy az egyszerűnek tűnő technológia használata milyen mélyen érinti a mindennapi életet és magát a demokráciát.

„A demokrácia az első nyílt forráskódú alkalmazás." (Phil Windley)

Szoftverek és demokrácia? Mi köze van a szoftvereknek a demokráciához vagy a társadalmi jólét fogalmához? Jogosan merülhet fel a kérdés. Amint a következő cikkben bemutatásra kerül, sokkal több kapcsolat van közöttük, mint azt gondolnánk.

Az információs és kommunikációs technológiák (IKT) átformálták az egész társadalmat. Alkalmazásuk által addig elképzelhetetlen távolságok és lehetőségek nyíltak meg. Mindennapi életünket szinte észrevétlenül szövi át az informatikai megoldások használata. Az élet minden területén találkozhatunk a szoftverekkel, anélkül hogy ez tudatosulna. Informatikai megoldások üzemeltetik a kritikus infrastruktúrákat a gazdaságban; orvosi, egészségügyi készülékekben is találhatóak szoftverek; az érzékeny személyes adatainkat a kormányzatok szoftveres úton tárolják; a digitális örökségvédelem területén is ilyen úton tárolják az adatokat.

Napjaink információs társadalmaiban a biztonság és a bizalom is központi kérdéssé vált. Az információs eszközök és technológiák központi szerepet játszanak az országok infrastruktúrájának kialakításában és működtetésében, így ezek biztonsága kulcsfontosságú. A kormányzati szolgáltatásokkal vagy éppen az elektronikus szavazórendszerrel kapcsolatos állampolgári bizalom kiemelt jelentőséget kapott.

A modern társadalom és gazdaság nagymértékben kiszolgáltatottá vált az informatikának. Természetesen nem úgy, ahogy az a fantasy- és sci-fi filmek jövővízióiban történik, amikor a gépek átveszik az uralmat az emberektől. A hatás észrevétlen egészen addig, amíg minden a megszokott módon működik.

2003-ban több amerikai és kanadai nagyváros életét megbénította az Egyesült Államok és Kanada történetének legnagyobb áramszünete, amely közel 50 millió embert érintett. Olyan nagyvárosok maradtak áram nélkül, mint New York, Cleveland, a kanadai Toronto és Ottawa. A legtöbb város élete szinte teljesen megbénult. Nem közlekedtek a metrók, leállt a városi (tömeg)közlekedés, a felhőkarcolókban nem működtek a liftek, megbénultak a legnagyobb repülőterek, a jegykiadás, a csomagkezelő és egyéb rendszerek. A reptereken dízelüzemű generátorok biztosítottak áramot annak érdekében, hogy az érkező gépek még biztonságosan leszállhassanak. Leálltak a bankszolgáltatások, nem működtek a pénzfelvevő automaták, a szállodák szobafoglalási rendszere is megbénult. Több kórház és közintézmény, köztük börtönök is, áram nélkül maradtak.

Napjainkban a terrorfenyegetettség nemcsak magára a fizikai megsemmisítésre és támadásra szorítkozhat, hanem sokkal inkább a távolból, névtelenül, azonosítatlanul az infrastruktúra ellen végrehajtott támadásokra. Ebben az esetben is terrortámadásra gyanakodtak a hatóságok, azonban ezt hamar kizárták. (Annak ellenére, hogy az Al-Kaida magára vállalta az „elkövetést".)

Az üzemzavar kivizsgálására bizottságot állított fel az USA és Kanada kormánya. A bizottság megállapította, hogy sorozatos meghibásodások és hibák vezettek az áramszünethez. „Az üzemzavart előidéző egyéb tényezők között a jelentés a következőket sorolja fel: nem megfelelő kommunikáció, emberi tévedések, gépi meghibásodások, a személyzet nem megfelelő kiképzése, a számítógépes programok működési hibái, valamint az, hogy a bonyolult számítógépes szimulációs rendszerek teljesítményétől kezdve egészen az egyszerű fametszésig volt egy sor olyan fontos dolog, amire nem fordítottak kellő figyelmet."¹

A repülőgép-közlekedésipar is hatalmas függőségben van az informatikától; repülőterek forgalma bénulhat le egy „egyszerű" szoftveres hibától. 2005 augusztusában, miután több amerikai médiavállalatot is vírustámadás ért, New York, San Francisco, Miami, Los Angeles, Houston és Dallas repülőterein álltak le az informatikai rendszerek szintén vírustámadás miatt. Az üzemzavarok több órán keresztül tartottak, és közel fél nap múlva állt helyre a menetrend szerinti forgalom.² Néhány nappal az amerikai incidens után Nagy-Britanniában történt számítógépes üzemzavar. A brit üzemzavar jelentkezése után alig negyed órával a maastrichti Repülésirányító Központ (Air Traffic Control Centre) hasonló problémáról számolt be.³ 2007 augusztusában Los Angeles repülőterén okozott komoly fennakadásokat annak a számítógépes rendszernek a hibája, amelyet a 2001-es merényletek után bevezetett biztonsági program súlyos hibája okozott.

Mégis az informatika eddig legnagyobb sajtóvisszhangot kapott kérdésének bemutatásához visszanyúlva érzékeltethető legjobban a függőség. A századforduló közeledtével világszerte veszélybe került a kormányok, a cégek és más szervezetek működése. A veszélyt a 2000. év dátumváltási problémája okozta (amely úgy is ismert, mint a „2000. év problémája" vagy „Y2K"). A 2000. év problémája az információtechnológiai alapokon nyugvó, de az informatikai rendszereken messze túlmutató, elsősorban üzleti, gazdasági és jogi természetű összetett probléma volt. A probléma gyökerei a számítástechnika korai kezdetéhez nyúltak vissza, amikor a memória és a háttértárolók magas költsége miatt a dátumokat, hely- és költségtakarékosság miatt, a szükséges 8 helyi érték helyett csak 6 helyi értéken tárolták (DD-MM-YY a DD-MM-YYYY – D-nap, M-hónap, Y-év – helyett). A 2000. év esetében további nehézséget jelentett a szökőévszámítás, amely a 2000. év esetében a kivétel kivételét is tartalmazta. A szökőévszámítás a következő paraméterek alapján történik: egy év akkor szökőév, ha osztható 4-gyel, de 100-zal nem. Kivételt képeznek a 400-zal osztható évek, mivel ezek is szökőévek. Így például 1900 nem volt szökőév, ezzel szemben 2000 szökőév volt.

A 70-es évek elején meghonosodott programozói szokások és folyamatok azonban nem változtak azután sem, amikor már bőségesen rendelkezésre állt a memória, a tárolókapacitás, és alaposan megnőtt a feldolgozási sebesség. Sokszor felhasználták vagy továbbfejlesztették a már meglévő, két számjegyes évet kezelő kódot az újabb rendszerekben, és rengeteg régi, két számjegyes évet tartalmazó adatot vittek át az új rendszerekbe. Nem számítottak arra, hogy az alkalmazásokat 20-30 évig használni fogják, és hogy ezek a programok az ezredfordulóig működni fognak. Az anekdota szerint „1964-ben egy gyárban történt meg az alábbi eset. A teljes gyártás- és folyamatirányítási rendszer egy akkoriban nagynak számító, 16 kilobájt memória kapacitású, IBM 1401 típusú számítógépen futott. A gyár gyakornok beosztású programozójának első feladata az volt, hogy írjon programokat egy megrendelésszabályozási rendszerhez. A szabályozási rendszer adatmezőjében az év egyjegyű számként volt ábrázolva. A programozó gyakornok nagy ártatlanul megkereste a vezető elemzőt, hogy a dátum definícióját megbeszélje vele. »De mi történik, ha elérjük az 1970. évet?« – kérdezte. A vezető elemző erre tréfásan azt válaszolta, hogy személy szerint ő akkor is a legújabb divat szerint fog öltözködni, trapéznadrágban és vastag talpú cipőben fog járni. Arra, hogy most akkor tényleg mi lesz a szoftverrel 1970-ben, az elemző csak legyintett: »Addigra az egész rendszer elavul« – mondta. 1969-ben pedig a gyárnak egy teljes projektcsoportot kellett felállítania arra, hogy az összes, egy számjegyű mezővel rendelkező évszámot legalább két számjegyűvé alakítsa. Természetesen a gyakornok által fejlesztett megrendelésszabályozó programok is a konvertálandók között voltak."

Az informatika „rövid távú" gondolkodására jól világít rá Erik Kriss, Massachusetts állam közigazgatásért és pénzügyekért felelős miniszterének találó megjegyzése, miszerint „az egyik központi kérdés az, hogy miképp biztosítsuk a közadatok operációs rendszertől és alkalmazásoktól való függetlenségét hosszú időtávlatban. Az információs technológia területén a hosszú táv úgy 18 hónap, a kormányzatban ez körülbelül 300 évet jelent, tehát kissé különböző távlatban gondolkodunk."⁴

Amint arra elsőként a Y2K-probléma ráirányította a figyelmet, az alábbi területek érintettek nagymértékben az információtechnológia által: az ország elektromos hálózata, közműszolgáltatások, villamosenergia-rendszer, vízellátás és csatornázás, a légi és a földi közlekedésirányítási rendszerek, légi közlekedés: repülésirányítás, navigáció, menetrend és helyfoglalási rendszerek, géppark; közlekedés, szállítmányozás, fuvarozás, autók, élelmiszer-ellátás, telekommunikáció, a műholdas és a földi hírközlés, távközlés, hír- és információáramlás, helyi és a nemzetközi pénzügyi és bankszolgáltatások, pénzügyek, egészségügy, épületautomatizálási és üzemi rendszerek, honvédelem, államigazgatás.

A kérdés nyitott maradt: felesleges felhajtás volt az egész, vagy jól és időben oldották meg a problémákat a szakemberek? Arra mindenesetre ráirányította a figyelmet, hogy mennyire függ napjaink modern társadalma az informatikai megoldásoktól.

Az informatika és annak szoftveres területe koherens része lett életünknek, anélkül hogy a hagyományos „fizikai" világ törvényei minden esetben átültetődtek volna ebbe a környezetbe. Szoftvert lopni szinte bocsánatos „bűnnek" számít. És ez nem csak a fejlődő világ területén van így. Vagy gondoljunk bele éppen a felelősség kérdésébe. Míg a hardware esetén viszonylag egyszerű a helyzet (az utóbbi időben ez is változik), a szoftverek és szolgáltatások területén már egyáltalán nem az. A probléma jogi megközelítése szoftver esetén alapvető értelmezésbeli kérdéseket vet fel: a termékfelelősségre vonatkozó polgári jogi szabályok egyáltalán alkalmazhatók-e a szoftverre? Kit is lehet perelni valójában: a gyártót vagy a szállítót? S kit pereljen az, aki például OEM-szoftvert vásárolt, azaz a programot a géppel együtt „kényszerűségből" vette meg? Szoftverek esetében elég csak elolvasni az EULA-t (végfelhasználói szerződéseket).

Tegye a szívére a kezét a kedves olvasó: Hány ilyet olvasott el, mielőtt vagy mialatt szoftvert telepített?

Azt kell szem előtt tartani, hogy a szoftverek csak az eszközt jelentik valamely cél elérése érdekében. Szoftver nélkül a számítógépes hardver csupán élettelen „vas", amit élettel a szoftver tölt meg.

Szoftverháttér

Hogy ne legyünk fogalmak által megcsalatva, néhány magyarázat kívánkozik a használt kifejezésekhez. Jóllehet, a szoftverek története rövid időre tekint vissza, ezek közül a leghosszabb múlttal a nyílt forráskódú szoftverek rendelkeznek. A számítástechnika korai szakaszában a fejlesztés a szabad forráskódú szoftver modelljén alapult. Amikor az 1960-as években az IBM és más cégek eladták az első nagy teljesítményű kereskedelmi számítógépeiket, az ezekhez adott szoftvereket a felhasználók megoszthatták a többi felhasználóval, rendelkezésre állt a forráskód, ezáltal módosítani és javítani lehetett a programot. Az 1960-as évek végén, az 1970-es évek közepén megváltozott a helyzet: megszülettek a zárt (tulajdonosi) szoftverek, és hamarosan dominanciára tettek szert a szoftverpiacon, úgy, hogy azt sokan az egyetlen lehetséges modellként kezdték elismerni.

Ez a modell adott lehetőséget szoftvermonopóliumok kialakulására, amelyek nemcsak a végfelhasználókat, hanem a világ különböző kormányait is termékcsapdában tartják. (Amint az a későbbiekben bemutatásra kerül, ezt a függőséget egyre több kormány igyekszik csökkenteni.) A mai nyílt forráskódú mozgalom alapjait Richard Stallman, a MIT Lab (Institute of Technology) korábbi programozója teremtette meg, aki 1984-ben elindította a GNU (rekurzív mozaikszó: GNU Not UNIX, GNU nem UNIX) projektet, és 1985-ben megalakította a Szabad Szoftver Mozgalmat. Elsődleges célja egy szabadon felhasználható operációs rendszer kifejlesztése volt. A GNU GPL (General Public Licence [Általános Nyilvános Licenc] – Általános közreadási feltételek dokumentuma) célja nemcsak az volt, hogy az ezen licenc alatt fejlesztett GNU ingyenes maradjon, hanem hogy egyre több szabad szoftver fejlesztését mozdítsa elő.⁵ A világméretű nyílt fejlesztési modellt először a Debian Project valósította meg. A Debian-rendszer alkotói létrehozták a Debian Társadalmi Szerződést.⁶

Nyílt forráskódú szoftverek (open source software)

A szabad szoftveres mozgalmat az üzleti élet – túlzottan ideológiai alapú megközelítése miatt – fenntartásokkal kezelte, és nem ismerte el a modell működőképességét. Az angol „free" szó kétféle jelentése miatt a szabad szoftvereket sokszor nemcsak „szabadnak", hanem egyszersmind „ingyenesnek" is tekintették, és ezt sok esetben összekapcsolták a szellemi tulajdonjogok megsértésével. További téves felfogás volt, hogy az ingyenes vagy olcsóbb szoftver egyben rosszabb minőségű is. Miután a Netscape internetes böngésző programja egyre nagyobb piaci részesedést veszített a Microsoft böngészőjével szemben, 1998 februárjában a Netscape szokatlan lépésre szánta el magát: nyílttá tette a böngésző forráskódját. A Netscape-ügy⁷ kapcsán, azzal szoros összefüggésben alakult ki a „nyílt forráskód" definíciója, melyet a „Nyílt Forráskód Kezdeményezés" (Open Source Initiative) alkotott meg. A nyílt forráskódú mozgalom a szabad szoftverek alapjain fejlődött ki, de hívei elsősorban a technikai előnyöket (a zárt szoftverekhez képest magasabb szintű megbízhatóságot és magasabb biztonsági szintet) hangsúlyozzák, míg a „szabad szoftver" fogalom szószólói inkább a szabadság felől, morális szempontból határozzák meg törekvéseiket.

Az új kezdeményezés üzletbarát szemléletű marketing-megközelítést nyújtott a közösségi fejlesztésű szoftverekhez, amit már az üzleti döntéshozók is elfogadtak, és hajlandóak voltak fizetni is a régi-új típusú termékekért. A nyílt forráskód definíciójának marketingkampánya elérte célját, és sikeres üzleti vállalkozások alakultak a nyílt forráskódú szoftverek fejlesztésére.

Noha a Szabad Szoftver Mozgalom éppen amiatt nem fogadta el az új definíciót igazán, mivel az ideológiainak nevezett megközelítést, a felhasználók szabadságát hagyta ki a definícióból, a két megközelítés között egyik tábor képviselői sem látnak kibékíthetetlen ellentétet, azonban mindkét oldal a maga igazságát igyekszik hangsúlyozni. Stallman ezt úgy fogalmazta meg, hogy a két irányvonal két politikai párthoz hasonlítható – ugyanazon a szabad szoftveres fejlesztői közösségen belül. A „szabad szoftver" és a „nyílt forráskódú szoftver" elnevezéseket sokszor, helytelenül, szinonimaként kezelik.

A Sun Microsystem 2006-ban a GPL-licenc alapján nyílttá tette a Java⁸ forráskódját a fejlesztői közösségek számára. Ez a lépés a Netscape 1998. évi, mérföldkőnek számító lépéséhez hasonlítható, de azon túl is mutathat, hiszen ez az eddigi legnagyobb ilyen típusú „fegyvertény". Szintén a Sun volt az a cég, amely az általa megvásárolt StarOffice irodai programcsomag forráskódját kettős licencvédelem mellett nyílttá tette: ez azt jelenti, hogy StarOffice néven kereskedelmi szoftver is készül, míg a közösség által fejlesztett OpenOffice teljesen nyílt. Mindkét programcsomag fejlesztésének eredményei beépülnek a másik csomagba is. Az irodai programcsomagok körében a Microsoft Office versenytársává vált OpenOffice file-formátuma, az Open Document Format (ODF) ISO-szabvánnyá vált.

A nyílt szabványnak köszönhetően sok közigazgatási rendszer, illetve intézmény előnyben részesítette a nyílt formátumot, ami arra kényszerítette a Microsoftot, hogy egy kiegészítéssel alkalmassá tegye saját programcsomagját az általa használt zárt fájlformátum és a nyílt fájlformátum közötti konverzió elvégzésére.

Kevéssé köztudott az a tény, hogy az internet működésének és felhasználásának alapjait biztosító legtöbb program nyílt fejlesztői modell segítségével valósult meg. A legismertebb a töretlenül sikeres GNU/Linux.

Nyílt fejlesztői modell

A hackerkultúra és maga a hacker elnevezés is a számítástechnika fejlődésének korai szakaszából ered. A szó használata a Massachusetts Institute of Technology (MIT) számítástechnikai műhelyéhez vezethető vissza. Eredeti jelentése szerint olyan szakember, aki a saját területéhez alaposan ért, és akit a megismerés vágya késztet az előrehaladásra és a fejlődésre. Az úttörő programozók önmagukra vonatkoztatták. A hacker fogalma a számítástechnika kereskedelmivé válása és az internet térhódítása miatt a köznyelvben hatalmas jelentésbeli változáson ment keresztül: a hackereket napjainkban, helytelenül, a számítógépes bűnözőkkel azonosítják.

A nyílt forráskódú programok fejlesztése az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején kezdetben néhány, egymástól viszonylag elszigetelt csoportban zajlott. A USENET és az internet elterjedése segítette ezeknek a kezdeményezéseknek az összekapcsolódását és összefogását: egyre erősebb közösségek épültek ki, s végül sikerült ezeknek a csoportoknak a munkáját „egyesíteni". Így jöhettek létre a zárt szoftverek alternatívái az 1990-es évek végére. A programozók munkájának társadalmi vonatkozásaira több tanulmány is rámutatott, és a csoportkohézió, illetve a vezetői szerepek kutatása is hangsúlyt kapott.

A nyílt forráskódú, nyílt fejlesztői modell lényege abban áll, hogy az ilyen programok mindenki számára elérhetőek, aki internetkapcsolattal rendelkezik. Bárki letöltheti, tesztelheti és fejlesztheti a programokat, vagy erre irányuló javaslatokat küldhet be. A közösség tagjai segítik egymást, és megosztják a tapasztalataikat, ami tanulási folyamatot és tudástermelést indít el az egész közösségen belül.⁹ A fejlesztés eredményét az egész közösség élvezi, nem csak azok, akik közvetlenül részt vettek a munkában, s így közösségi tudásvagyon jön létre.

A szoftver és a politika világa

A világ legnagyobb szoftvervásárlói általában a kormányzatok, az államigazgatási szervezetek. A közszféra mint modell-felhasználó viselkedése nemcsak gazdasági hatást fejt ki a piac közvetítésével, hanem befolyásolja a társadalom egészének a magatartását is. A kormányzatok által beszerzett és használt szoftverek hatása a mindennapi élet szinte minden területét érinti: befolyásolja az állampolgárok közéletbe történő bevonását és abban való részvételét, a közszféra átláthatóságát, a nyílt kormányzást és a közérdekű adatokhoz való hozzáférést, csakúgy, mint a digitális archívumok létrehozásának kérdéskörét.

Az UNESCO megfogalmazása szerint: „A világ digitális örökségét a végleges eltűnés veszélye fenyegeti. Ehhez hozzájárul az azt tartalmazó hardware és software gyors elavulása, bizonytalanság a forrásokkal, felelősségekkel, a fenntartás és megőrzés módszereivel kapcsolatban, valamint a támogató jogi szabályozás hiánya. A hozzáállásbeli változások elmaradtak a technológiai változások mögött. A digitális fejlődés túl gyorsan, a kormányok és intézmények számára túl költséges módon ment végbe ahhoz, hogy a megfelelő időben lehessen megőrzési stratégiákat életbe léptetni. Az örökség gazdasági, társadalmi, szellemi és kulturális potenciálját – a jövő építőelemeit – érintő fenyegetéseket még mindig nem tudták teljesen megragadni."¹⁰

Világszerte sok kormány ismerte fel, hogy nemcsak gazdasági, hanem egyéb téren is kiszolgáltatott az amerikai szoftvermultiknak. Ennek folyományaként sok fejlett ország kormánya is a nyílt forráskódú szoftverek mellett tette le a voksát.

Az EU az elmúlt években több száz OSS-projektet indított el, saját nyílt forráskódú szoftvereket fejleszt, és az OSS-mozgalmat a lisszaboni célok egyik nagy segítőjeként aposztrofálja. A legsikeresebb európai OSS-projekt végrehajtására Spanyolország Extremadura tartományában került sor, amelyik az EU egyik legszegényebb térsége volt, de az OSS segítségével kitört, és négy egymást követő évben elnyerte „az EU leginnovatívabb tartománya" címet, a vele járó díjakkal együtt.

A Dél-afrikai Köztársaság kormánya volt az első országos kormányzat, amely hivatalosan is állást foglalt a nyílt forráskódú szoftverek használata mellett. Itt ezeket a költséghatékonyság szempontjából az egyedi (proprietary) szoftverek preferált alternatívájának tekintik a kormányzati és közszolgálati munkában. A dél-afrikai kormányzat szerint a nyílt forráskódú szoftverek előnyei nem merülnek ki a több milliárd randot kitevő megtakarításban. Fontos további szempont, hogy az OSS felhasználói nincsenek kiszolgáltatva egy konkrét, a szoftver forráskódját „tulajdonló" szoftvergyártónak, hogy az OSS alkalmazása segít az informatikai képzésben és végső soron hozzájárul a növekedéshez és a fejlődéshez.

Kína saját Linux-disztribúciót fejlesztett Red Flag Linux néven, és ezt a csomagot támogatja az iskolákban, a közintézményekben és a felhasználók otthoni számítógépein egyaránt. Ennek fő oka – az illegális szoftverhasználat visszaszorításán kívül, amire Kína a Világkereskedelmi Szervezethez (World Trade Organization, WTO) való csatlakozása miatt kényszerült – elsődlegesen a Microsofttól való függetlenség megteremtése volt.

Peruban olyan törvényt fogadtak el, amely a közbeszerzések során biztosítja a nyílt forráskódú szoftverek beszerzésének esélyegyenlőségét. Brazília esetében a nyílt forráskód melletti döntés indokolása tisztán gazdasági jellegű volt, azonban a háttérben itt is a függőség megszüntetésére tett lépések érzékelhetők. Brazília lett az első olyan ország, ahol a közpénzekből finanszírozott szoftverfejlesztések eredményeit nyílt forráskódú licenc alapján kell kibocsátani.

A világ kormányzatainak állásfoglalása az OSS támogatását illetően – a fenti példák kivételével – korántsem egységes, illetve legtöbbször egyáltalán nem tisztázott, és ez kiváltképpen igaz az EU-ra.

A magyarországi helyzet kissé ambivalens a nyílt forráskóddal kapcsolatosan. Miközben egyfelől az figyelhető meg, hogy a kormányzat és képviselői nem utasítják el a szabad szoftveres megoldásokat – legalábbis elvi szinten -, másfelől ezen megoldások politikai támogatásáról nincs szó.

A Miniszterelnöki Hivatal Elektronikus Kormányzati Központja bejelentette, hogy meghosszabbították az együttműködést a Microsofttal. A megállapodás újabb három évre biztosítja a magyar kormány részvételét a Microsoft a Kormányzati Biztonsági Programjában. A program lényege, hogy meghatározott feltételek mellett a Microsoft elérhetővé teszi a nemzeti kormányok számára a Windows és a Microsoft más termékeinek forráskódját.¹¹

Fontos és az illegális szoftverhasználattal szorosan összefüggő kérdés továbbá az is, hogy a kormányzatok milyen formában biztosítják a kommunikációt és a közérdekű adatok elérhetőségét.¹² Sok felhasználó nem tudja vagy nem akarja megvásárolni a hagyományos kereskedelmi szoftvercsomagokat. Számukra a nyílt forráskódú szoftverek vonzó, technikailag és jogilag egyaránt elfogadható alternatívát biztosíthatnak, és ezek alkalmazása folytán a digitális megosztottság is inkább csökken, mint növekszik. Az esélyegyenlőséget ért sérelmet nehezményezte egy linuxos cég, amely bírósághoz fordult az APEH gyakorlatát illetően, mivel hivatalos megkeresésükre egyetlen hivatal sem válaszolt. A cégek kötelezettek az elektronikus adóbevallásra, de ennek a törvényi kötelezettségüknek csak úgy tudnak eleget tenni, ha Microsoft operációs rendszert használnak, mivel az adóbevallás elkészítéséhez szükséges szoftver más operációs módszerekre nem elérhető. Ugyanez a probléma jelentkezik a pályázatok esetében, ahol például az elszámolást szintén elektronikusan kell elkészíteni és benyújtani a pályáztató által készített szoftverrel, ami szintén csak Microsoft operációs rendszer alól használható.

Mindeközben az APEH megállapodást kötött a BSA-val (Business Software Alliance), melynek szövegét először nem is hozták nyilvánosságra. Civil szervezetek tiltakozásának hatására a szöveg ma már olvasható az APEH honlapján.¹³

A szoftverhasználattal kapcsolatban megállapítható, hogy a modell-felhasználóként viselkedő kormányzatok az oktatáson keresztül is befolyásolhatják a szoftverhasználati szokásokat. A kormányzat több megállapodást is kötött a Microsofttal (Campus, Tisztaszoftver Program), ami alapján az oktatási intézmények „ingyenesen" használhatják a Microsoft legújabb termékeit. Ingyen ebéd azonban nem létezik. Ez a végfelhasználók felé mutatott ingyenesség, a megállapodások keretében viszont a kormányzat súlyos összegeket fizetett a szoftverpiac egyik jelentős súllyal bíró szereplőjének. Kérdés, hogy a végfelhasználók, akik ezeknek a programcsomagoknak a használatával „szocializálódtak" az informatikával, a megállapodások lejárta után megvásárolják-e a jogokat, hogy továbbra is jogtisztán használhassák, vagy a programok további használata illegális lesz? A Campus-program másik apróbb szépséghibája, hogy a korábbi operációs rendszer jogtiszta változatával rendelkezni kell, mivel a program csak frissítést tartalmaz. A Tisztaszoftver Program keretében elérhetővé tett SUN StarOffice irodai programcsomagja, mely a Microsoft Office vetélytársa, nem tölthető le a többi program közül a honlapról.¹⁴

Mindeközben nemzetközi szinten az Open Document Format elfogadottsága nagymértékben nő, mivel szabványos, definiált formátumról lévén szó, az elkövetkező évtizedekben is elérhető lesz az így tárolt információ. (A legismertebb példák Massachusetts, Franciaország, Malajzia stb.)

A digitális szakadék kérdésköre

A tudásintenzív folyamatok és az információ értékének felértékelődésével egy időben a társadalmi rétegek között újabb törés következett be. Az információhoz „hozzáférők" és az információhoz „nem hozzáférők" csoportjaira szakadt a társadalom. Ez a törés az egyéb szempontból is hátrányosabb helyzetben lévő rétegeket érinti elsődlegesen. A „digitális szakadék" terminussal illetett társadalmi különbség kialakulásának, illetve mélyülésének megakadályozása az információs társadalom korában új kihívást jelent nemcsak a társadalom, hanem a kormányzatok számára is.

Az IKT-javak elterjedése és használata hatalmas potenciált rejt magában a mindennapi élet jobbá tételére, az egészségügy területétől kezdve az állampolgároknak a döntéshozatali mechanizmusokban való aktív részvételéig, és a megfelelő környezet biztosítása esetén az esélyegyenlőség megteremtésében is fontos szerepet játszhat. Az oktatás nagy hatást gyakorol egy ország gazdaságára, ezért a megfelelő környezet biztosítása szempontjából kulcsfontosságú a kormányzatok szerepe. A digitális írástudás széles körű megteremtésével a digitális szakadék csökkenthető, s ezáltal a munkaerőpiacon való elhelyezkedés is könnyebbé válhat.

Egy ismert kínai közmondás szerint: „Ha egy évre tervezel, vess magokat, ha tíz évre, ültess fát, ha száz évre, oktasd az embereket." Az oktatás kiemelt hangsúlyt kap a nemzetgazdaság területén. Egyrészt hatalmas piacként jelenik meg, másrészt pedig az oktatási rendszer teljesítménye nagymértékben meghatározza egy ország jövőbeli teljesítményét. Ez főként azokra az országokra érvényes, amelyek gazdaságilag nem engedhetik meg maguknak a „szellemitőke-importot". Magyarország esetében főként a „brain drain", az agyelszívás jelenthet reális veszélyt. Az oktatás területén a nyílt forráskódnak is van létjogosultsága, egyfelől azon szoftverek esetében, amelyeken az oktatás történik – természetesen nem kizárva azon kereskedelmi, zárt forráskódú termékek körét sem, amelyek ismeretére erős piaci igény mutatkozik, pl. integrált vállalati rendszerek -; másfelől a nyílt forráskód fejlesztési modellje által a végzett programozók sokkal jobban megértik egy-egy program működését, miáltal ők is sokkal jobb szakemberré válnak.

Az oktatás területén többnyire komoly megfontolás tárgyát képezi a hallgatóknak oktatott szoftverek beszerzése, ami jelentős költségekkel jár. Ez két problémát is felvet. Az oktatási intézménynek egyrészt rendelkeznie kell az oktatott szoftverrel, megfelelő mennyiségű licenccel ellátott gépre telepítve, másrészt ezeket a programokat a hallgatók önálló munkájához is biztosítania kell, vagy az intézmény által üzemeltetett gépteremben, vagy lehetővé téve a hallgatók számára a szoftver használatát otthoni gépükön is. Az általában amúgy is alulfinanszírozással küzdő oktatási intézmények számára a hagyományos szoftvertermékek esetében mindkét megoldás számottevő többletköltséget jelent. Sajnálatos módon az informatika és a számítástechnika oktatása nem magához az informatikai gondolkodás megteremtéséhez és a számítógép, valamint a számítástechnikai eszközök készségszintű használatának elsajátításához kapcsolódik, hanem elsődlegesen programcsomagok megtanítását jelenti.

Az innovációra, kutatásfejlesztésre gyakorolt hatás sokrétű a nyílt forráskódú programok esetében. Elsődlegesen a nyílt forráskód modelljének alkalmazása kulcsfontosságú. A tudástermelés és -megosztás területén sokkal hatékonyabb és gyorsabb eredmények érhetők el azáltal, hogy nem kell újra feltalálni a „spanyolviaszt" egyetlen kutatónak sem csak amiatt, mert a létrejött eredmények elzártan léteznek és nem elérhetőek. Az ezen modell alapján végzett fejlesztések hasznosulásának esélye nagyobb, mint a hagyományos értelemben vett kutatási-fejlesztési projektek eredményeié.

Civil szervezetek

Milyen szerepe lehet a civil szervezeteknek és a nyílt forráskódú szoftvereknek a mindennapi életet átszövő informatika világában, a hátrányos rétegek társadalomtól való további leszakadásának megakadályozásában, az informatikai írástudás megteremtésében és a digitális szakadék néven ismert jelenség csökkentésében?

Az a társadalom működik jól, ahol a négy fő „aktor"¹⁵ – kormányzat, tudomány, ipar és a civil szféra – együttműködése minden irányból kielégítő és kölcsönös, vagyis ahol ezek a tényezők folyamatos interakcióban állnak egymással. Amennyiben bármely két terület között kommunikációs vagy egyéb problémák keletkeznek, a rendszer kibillen egyensúlyi állapotából, és a működésben anomáliák keletkeznek.

A civil szférának jelentős szerepe van a szabad szoftverek használatának és elterjedésének szempontjából. A világ különböző országaiban eltérő erősségű a civil szféra, és más-más hagyományokkal rendelkezik. Ebből következően a civil szervezetek szerepköre és lehetőségei országonként változóak. A civil szerveződések és csoportosulások kulturális hagyománya Kanadában nagyon erős. A GOSLING (Getting Open Source Logic INto Governments) nevezetű civil szerveződés a nyílt forráskód gondolkodásmódjának bemutatására és átadására törekszik a kormányzati munkában. Két fő csoportjuk van jelenleg, a székhelyük Ottawa (az ország és a kormányzati munka fővárosa), illetve Toronto (az ország legnagyobb városa). Lobbitevékenységük kiterjed a kormányzat illetékes képviselőivel való kapcsolattartásra, tagjainak rendszeres találkozóin túl pedig szinte minden fontosabb rendezvényen képviseltetik magukat előadásokkal. A kanadai példánál a modell működése jól igazolható, miszerint a kormányzat is jelentős erőforrásokat fektet abba, hogy a társadalom jól működjön, és képviselőivel, valamint anyagi támogatásával közvetlenül részt vállal a civil szervezetek működtetésében.

Az emberi jogok területén fontos szerepet játszik az információ és a nyilvánosság. Az itt tevékenykedő civil szervezetek legértékesebb vagyontárgya az információ, ami szinte az egyetlen eszközük az emberi jogok megsértése elleni küzdelemben. A nemzetközi civil szervezeteknek az a céljuk, hogy az eseményekről összegyűjtött információkat – a közvéleményben való tudatosítás, a politikai nyomásgyakorlás és az igazságszolgáltatás érdekében – a média érdeklődésének középpontjába állítsák.

A sikeres érdekérvényesítés, a megfelelő információk összegyűjtése és felhasználása érdekében a civil szervezeteknek képesnek kell lenniük az igényeiknek megfelelő jelentések elektronikus formátumban történő előállítására, az adatállomány biztonságos tárolására és védelmére, valamint arra, hogy bármikor hatékonyan és biztonságosan hozzáférhessenek az így tárolt információkhoz.

Az Amerikai Tudományfejlesztési Társaság (Association for the Advancement of Science) becslése szerint világszerte körülbelül tízezer olyan emberi jogi civil szervezet létezik, amely adatokat gyűjt ezen a területen. Ezek a szervezetek különféle módokon készítik el és tárolják feljegyzéseiket, melyeknek formai skálája a kézzel, illetve írógéppel írt jegyzetektől a számítógépes programokkal előállított dokumentumokig terjed. A sokszínűség azt eredményezi, hogy ezek a feljegyzések átláthatatlan és rendszertelen szerkezetben jelennek meg, ami nehézkessé vagy szinte lehetetlenné teszi az információk megosztását az egész emberi jogi szektorban. Ugyanakkor ezek a feljegyzések a biztonságos helyi tárolás nehézségei miatt hihetetlen módon sérülékenyek: ki vannak téve a megrongálódás vagy megsemmisülés, a szándékos rongálás vagy megsemmisítés és az elkobzás vagy az ellopás veszélyének egyaránt.

Az adatvesztésnek a felhasználói hibáktól kezdve a környezeti hatásokon át az adathordozó eltulajdonításáig vagy megsemmisítéséig nagyon sok oka lehetséges. A valós élet mindig produkál újabb és újabb meglepetéseket. Egy Sri Lankán működő nonprofit intézmény esetében például termeszek ették meg az emberi jogok megsértésére vonatkozóan hét évre visszamenőleg dokumentált iratanyagot, amit papíron tároltak. Gyakori eset a számítógépek eltulajdonítása. Az „információs páncélszekrény" ezeket a (környezeti) hatásokat nem védheti ki, az adatvesztést azonban megakadályozza, s így az információk nem vesznek el, megosztásuk és nyilvánosságra hozataluk pedig mind helyi, mind regionális vagy akár globális viszonylatban alapvető fontosságú az érintett szervezetek számára.

Sok esetben megtörtént, hogy az összegyűjtött információk megsemmisültek, a feljegyzéseket elkobozták vagy elsikkasztották. Ezek az események megnehezítik vagy éppen lehetetlenné teszik az információk valós bizonyítékként való felhasználását az ügyészség, a bíróság vagy a civil szervezetek számára, és megakadályozzák az elkövetők elszámoltatását.

Az emberi jogokkal foglalkozó szervezetek részéről egyre erősebb, sürgető igény fogalmazódott meg egy olyan eszköz iránt, melynek segítségével a fenti problémák kiküszöbölhetőek. Olyan eszközre volt szükség, amellyel az emberi jogok megsértéséről elkészített jelentések összegyűjthetők, rendszerezhetők és biztonságosan tárolhatók, s ezzel lehetőség nyílik a figyelem felhívásával elősegíteni a bűnösök felelősségre vonását, és akadályokat gördíteni hasonló cselekmények megismétlődése elé. Ezeknek az igényeknek a kielégítésére dolgozta ki a Benetech cég a nyílt forráskódú Martus rendszert.¹⁶ Ez a szoftver az emberi jogi aktivisták számára biztosítja, hogy bizalmasan kezelve, biztonságosan tárolhassák az emberi jogok megsértését jelentő eseményekről készült feljegyzéseiket, és bármikor, bárhonnan nyilvánosságra hozhassák azokat. Ez az „információs páncélszekrény"-nek is nevezett rendszer a környezeti hatásokat nem védheti ki, az adatvesztést azonban megakadályozza, s így az információk nem vesznek el, megosztásuk és nyilvánosságra hozataluk pedig mind helyi, mind regionális vagy akár globális viszonylatban alapvető fontosságú az érintett szervezetek számára.

A program kidolgozásakor a Benetech felhasználta az Amnesty International, a Human Rights Watch (Emberi Jogi Figyelőszolgálat), a Lawyers' Committee for Human Rights (az Emberi Jogokat Védő Ügyvédek Szervezete), valamint az ENSZ megjegyzéseit és észrevételeit. Soros György „Nyílt Társadalom Intézete" (Open Society Institute) 250 ezer dollárral támogatta a fejlesztést.

„Nyílt" demokrácia

A nyílt forrás modellje az élet számos területén érezteti már ma is a hatását. A kultúrateremtés és -elosztás egy teljesen új modellje jelent meg, ahol bárki lehet kiadó. A Web2 modellje átalakítja a kultúrát és az állampolgároknak a döntéshozatal folyamatában való politikai részvételét is. A szerzői jog esetében, az egyes jogrendszerektől függően, legális megoldást jelent a Creative Commons licenc, mely esetében a szerző saját maga „lazíthat" a sokszor önmagát is gúzsba kötő szigorú szerzői jogon, szabad felhasználást biztosítva a szellemi termékéhez. Azonban a fejlődés nem állt meg ezen a ponton, a nyílt forráskód modellje nemcsak a szoftvervilágban és a tudásintenzív gazdasági életben hozott jelentős változásokat, hanem a politikai életben is kezdi éreztetni közvetlen hatását.

Eben Moglen, a Szabad Szoftveres Alapítvány jogásza szerint „aki kontrollálja a szoftvereket, kontrollálja az életet". Ez a tény főként elektronikus szavazások alkalmával kap kiemelt figyelmet. Az elektronikus választási szoftverek körül elsősorban az USA-ban alakult ki éles vita, amelynek mottóját a „Ha nem »szabad« a szoftver, nem szabad a választás sem" mondatban alkották meg a szabad szoftver támogatói. Ez a nézőpont az állampolgárok szemszögéből is egyértelművé teszi, hogy nem a szoftvergyártóknak kell a kormányokon és a kormányoknak az állampolgárokon hatalmat gyakorolni, hanem a demokrácia adta eszközök és az ellenőrzés lehetőségével élve az állampolgároknak kell biztosítani az ellenőrzés lehetőségét az éppen hatalmat gyakorlók felett. Gondoljunk csak bele az utóbbi két amerikai elnökválasztás körül kialakult botrányokba.

A „nyílt forráskód"-modell a szoftvertechnológián túlmutatva demokratizálódási hatásokat is kivált. Ez az effektus a fejlett nyugati világban is érezteti hatását, csakúgy, mint az ilyen típusú szoftvereket előnyben részesítő „Globális Dél" államai esetében, mindkét esetben más-más típusú változásokat elősegítve.

 

Jegyzetek

¹ A 2003. augusztusi áramkimaradások az USA-ban. A Magyar Villamos Művek Közleményei, 2003. 4. sz.

² Vírustámadás bénított meg több amerikai repülőteret: http://www.sg.hu/cikkek/38891

³ Számítógépes hiba okozott fennakadást a brit légi forgalomban: http://www.sg.hu/cikkek/38967

⁴ Informal comments on open formats: http://www.mass.gov/eoaf/open_formats_comments.html

⁵ A free software kifejezésben szereplő angol „free" szó kettős jelentésű: nemcsak azt jelenti, hogy „szabad", hanem azt is, hogy „ingyenes", ami félreértésekre ad módot. A „szabad szoftver" kifejezésben a „szabad" nem az árra, hanem a felhasználók szabadságára utal. Azt jelenti, hogy a felhasználók jogosultak futtatni, másolni, közzétenni, tanulmányozni, megváltoztatni és tökéletesíteni a szoftvert.

A felhasználók négy különböző joga:

• A jog arra, hogy futtassák a programot, bármilyen céllal.
• A jog arra, hogy tanulmányozzák a program működését, és azt a szükségleteikhez igazíthassák. Ennek előfeltétele a forráskód elérhetősége.
• A jog arra, hogy másolatokat tegyenek közzé a többi felhasználó segítése érdekében.
• A jog arra, hogy tökéletesítsék a programot, és a tökéletesített változatot közzétegyék, hogy az egész közösség élvezhesse annak előnyeit. Ennek előfeltétele a forráskód elérhetősége.

Egy program szabad szoftver, ha a felhasználók ezen jogok mindegyikével rendelkeznek.

⁶ Debian Társadalmi szerződés: http://www.debian.org/social_contract

⁷ Bővebben Eric S. Raymond: Katedrális és a bazár. Kiskapu, 2004.

⁸ A Java technológia egységes szoftverfejlesztési platformot kínál a mobiltelefonoktól kezdve a szuperszámítógépekig. A Java platformot többmilliárd készülék használja.

⁹ A. Hemetsberger – C. Reinhardt: Sharing and Creating Knowledge in Open-Source Communities – The case of KDE. 2004. http://opensource.mit.edu/papers/hemreinh.pdf

¹⁰ Charta a digitális örökség védelméről. (Elfogadva az UNESCO Közgyűlésének 32. ülésszakán, 2003. október 17-én.) A Magyar UNESCO Bizottság nem hivatalos fordítása: http://www.unesco.hu/index.php?id=508&type=node

¹¹ Meghosszabbította együttműködését az EKK és a Microsoft Magyarország: http://www.magyarorszag.hu/hirkozpont/hirek/sajtokozlemenyek/msekk20070808.html

¹² A magyarországi helyzetet jól illusztrálja az APEH ABEV szoftvere, amely csak Windows alapú verzióban érhető el. Emiatt a nyílt forráskódú szoftvereket használó vállalkozások az Alkotmánybírósághoz fordultak. http://abiweb.obh.hu/abi/index.php?menu=mediaszemle/aktualis/2007/01/27&dok=15005

¹³ Együttműködési megállapodás az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal és a Business Software Alliance között: http://www.apeh.hu/data/cms23209/APEH_BSA_megallapodas.pdf

¹⁴ „Tisztaszoftver Program és Felsőoktatási Campus szerződés.

A Tisztaszoftver Program keretében a közoktatási intézmények térítésmentesen jutnak különböző szoftverekhez. A 2008. március 30-ig érvényes megállapodásnak köszönhetően a közoktatási intézmények a Microsoft Windows XP Professional, Microsoft Office 2003 Professional, Office Media Content, Ügyfél-hozzáférési licenc szoftverekhez jutottak hozzá. A tanárok és rendszergazdák otthoni használatra is megkapták a szoftvereket.

A felsőoktatásban a Campus szerződésnek köszönhetően még bővebb a térítésmentesen elérhető szoftverek köre, ezek a Microsoft Windows XP frissítés, Microsoft Office 2003 Professional, Microsoft Sharepoint Protal Server, Microsoft Klienshozzáférési jog, Microsoft MSDN AA előfizetés, Microsoft Visual Studio, NET, Microsoft Windows Server, Microsoft Exchange Server, Microsoft SQL Server, Microsoft ISA Server, SUN Start Office 6.0." http://www.okm.gov.hu/main.php?folderID=723&articleID=6492&ctag=articlelist&iid=1

¹⁵ E. J. Wilson: Forms and dynamics of leadership for a knowledge society: The Quad. 2004.

¹⁶ A Martus-rendszerről bővebben László Gábor: Információs páncélszekrény az emberi jogok védelmére. Információs Társadalom, 2005. 1. sz.

Az államszocializmus egyre inkább történelemmé „stilizálódó" világa Kubában még védi állásait az amerikai kapitalizmus vad támadásaival szemben. A kubai rendszer vezető ideológusának írása egyszerre történeti és jelenkori ideológiai dokumentum, amely bepillantást enged a jelenség mai világába.

A szerző az államszocializmus kubai értelmezésének talán leghivatottabb képviselője. A jogász végzettségű A. Hart a Július 26. Mozgalom és a Kubai Kommunista Párt egyik alapítója, a KKP KB, a Nemzetgyűlés és az Államtanács tagja. Mint a rendszer egyik vezető kultúrpolitikusa és ideológusa reprezentálja egy korszak és egy generáció sajátos felfogását, amely a múlt eszmetörténeti megismeréséhez adalékul, egyfajta forrásként szolgálhat. (A szerkesztőség)

***

A szocializmus Kelet-Európában és a Szovjetunióban bekövetkezett összeomlása után valaki azt mondta nekem: „Hajótöröttek vagytok", amire azonnal válaszoltam: „Mi, hajótöröttek a szárazföld felé úszunk, mi ismerjük legjobban a történtek okait, és nekünk van a legtöbb elmondanivalónk". Pontosan ebből a történelmi tapasztalatból és nemzetünk gazdasági-társadalmi formációjának sajátos vonásaiból kiindulva juthatunk el Marx és Engels nézeteinek dogmáktól mentes és teremtő interpretációjához.

Amikor 1991 decemberében végső szakaszához ért a Szovjetunió szétesésének folyamata, és ezzel együtt az úgynevezett kétpólusú világrend, rámutattam, hogy nem csupán a kelet-európai és szovjetunióbeli szocializmus végéről van szó, hanem a második világháborút követően kialakult politikai egyensúly radikális megbomlásáról is, amely pedig nem volt szocialista jellegű. Ezért tűnt nekem igen találónak Eduardo Galeno megjegyzése, aki a tőle megszokott szellemességgel ezeket a szavakat mondta akkor: „Másik bűnbakot kell keresni". És valóban, a berlini fal leomlásával lezárult az orosz forradalom ciklusa, és egyúttal a fenntarthatatlan fegyverkezési hajszával fémjelzett – úgynevezett hidegháborús – időszak erőinek labilis egyensúlya is felborult. Tulajdonképpen ekkor kezdett radikálisan széthullni a kapitalizmus által elért legmagasabb civilizációs rend.

Tizenöt évvel később, 2006 decemberében, miközben az elsöprő választási győzelmet ünneplő Chávez elnök beszédét hallgattam; amikor is akik rá szavaztak, a szocializmus mellett tették le voksukat; nos, őt hallgatva meggyőződésemmé vált, hogy ki kell dolgozni egy elméletet, amely lehetővé teszi számunkra, hogy határozott léptekkel haladjunk egy valódi szocialista forradalom – vagy az ő szavaival élve: „a 21. század szocializmusa" – felé. Lenin, a gyakorlati politika egyik géniusza, azt mondta, hogy nem létezik forradalom forradalomelmélet nélkül. És pontosan erről van szó: le kell vonni azokat a filozófiai következtetéseket, amelyek segítenek egy, korunk és népeink realitásain alapuló autochton szocializmus megalapozásában. Azon is elgondolkodtam, hogyan marad hátra végérvényesen az európai 20. század „létező szocializmusa", amely nem is volt az, pontosan azért, mert nem volt szocializmus.

Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül e tapasztalat tanulságait.

Marx, Engels és Lenin eredeti társadalmi elgondolásai Lenin halála után egy torzulási folyamaton mentek keresztül, melynek során minden reális értelmüket elvesztették és pontosan önmaguk szöges ellentétévé váltak. Olyan mértékben ferdültek el ezen eszmék megalkotóinak gondolatai, hogy visszamentésükhöz vissza kell nyúlnunk az eredeti szövegekhez. Így a klasszikusok elemzéseit és elképzeléseit útmutatóként használhatjuk majd a cselekvéshez, vagy kutatási módszerként, úgy, ahogy ezt ők maguk tették.

Che Guevara rámutatott, utalva pontosan a szocializmus már akkor mutatkozó torzulásaira, hogy amikor egy repülős irányt téveszt, vissza kell térnie a kiindulási pontra, hogy újra megtalálja az útvonalat. Ez a kiindulási pont Marx és Engels eredeti eszméiben rejlik. Helyet adhatnánk a felsorolásban Rosa Luxemburgnak, Antonio Gramscinak, José Carlos Mariáteguinek, Julio Antonio Mellának és Che Guevarának is. És persze a martíi eszmerendszernek és világnézetnek, valamint Fidel Castro és Hugo Chávez ideológiájának, amelyek a Bolivar, San Martín, Sucre, Juárez, Alfaro és a 20. század nagy szocialista gondolkodói által képviselt latin-amerikai és karib-térségbeli eszméken alapulnak. Latin-Amerikában uralkodóvá vált az egységre és a legegyetemesebben értelmezett szabadságra való törekvés, és az igény, hogy ez a földrész egészen más szerepet töltsön be a világban, mint ahogy az a legutóbbi évtizedekben történt.

Ma gyakorlati szükségszerűségként jelentkezik az, hogy a maga teljes gazdagságában szemléljük Marx, Engels és Lenin filozófiáját, illetve arra vonatkozó elképzeléseiket, hogy a maga teljes gazdagságában, valamint közvetlenül visszanyúlva milyennek kellett volna lennie a szocializmusnak. Vegyük néhány alapvető megállapításukat, és nézzük meg, mint mond például Engels: „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételekből adódnak."¹

Ezt az eszmét egészíti ki Engels következő felvetése: „Az úgynevezett »szocialista társadalom«, én úgy vélem, nem egy egyszer és mindenkorra megalkotott dolog, hanem úgy kellene tekinteni, minden más történelmi rendszerhez hasonlóan, mint egy állandó változásban és átalakulásban lévő társadalmat. A jelenlegi rendszerhez viszonyítva a kritikai eltérést a termelésnek valamennyi termelőeszköz közös tulajdonon alapuló – eredetileg egyetlen nemzet általi – megszervezése jelenti."²

A „szocialista társadalom" kifejezést maga Engels tette idézőjelbe. Mi megengedtük magunknak, hogy aláhúzzuk. Tehát ők nem beszéltek tulajdonképpen szocialista társadalomról, abban az értelemben, ahogy azt a későbbiekben felfogták és jellemezték; hanem a forradalom továbbfejlesztéséről, ami egy igazságosabb társadalomhoz vezet el, és ez lesz majd később a szocialista társadalom. Ennek konkrét körvonalait, amint arra az említett bekezdés rámutat, „a termelésnek valamennyi termelőeszköz közös tulajdonán alapuló – eredetileg egyetlen nemzet általi – megszervezése" adná.

Most nézzük meg a következő bekezdést, amit Marx és Engels fogalmazott meg A német ideológiában, a „Feuerbach. A materialista és az idealista szemlélet ellentéte" című részben: „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételekből adódnak."³

Ugyancsak Engels volt az, aki rámutatott, hogy a marxizmus egy kutatási és tanulási módszer, Lenin pedig azt állította, hogy a marxizmus vezérfonal a cselekvéshez.

Ezzel a módszerrel és ezzel a vezérfonallal mélyebbre kell hatolnunk egy filozófiai kulcskérdésben: az objektum és a szubjektum közti kapcsolat kérdésében.

Sajnos a 20. században sokan elfelejtették, hogy az ember anyag is.

A tudomány legújabb eredményei igazolják a José de la Luz y Caballero által a 20. század első felében feltárt filozófiai koncepciók helytállóságát, amelyeknek Medardo Vitier a szintézisét adja, rámutatva, hogy Luz szerint az igazság nem az egyénben keresendő, és nem is a külső világban, hanem a kettő közötti kapcsolatban. Marx ezt a következőképpen fejezi ki: „[…] hogy az embernek önmagához való viszonya csak a másik emberhez való viszonya által lesz számára tárgyi, valóságos. Ha tehát az ember úgy viszonyul munkájának termékéhez, tárgyiasult munkájához, mint egy idegen, ellenséges, hatalmas, tőle független tárgyhoz, akkor úgy viszonyul hozzá, hogy egy másik, neki idegen, ellenséges, hatalmas, tőle független ember e tárgy ura. Ha saját tevékenységéhez mint nem-szabad tevékenységhez viszonyul, akkor úgy viszonyul hozzá, mint egy másik ember uralma, kényszere és igája alatt folyó tevékenységhez."⁴

Martí a maga részéről rámutat, hogy a humánum titka az emberek egymással való társulásának képességében rejlik, és ezen a ponton egyeznek kettőjük nézetei a szubjektivitás vonatkozásában.

A szocializmussal kapcsolatos koncepciókkal folytatva, máris közreadnánk két definíciót, elsőként Marxét: „A kommunista társadalom egy felsőbb szakaszán, amikor az egyének már nincsenek leigázó módon alárendelve a munkamegosztásnak, és ezzel a szellemi és testi munka ellentéte is eltűnt, amikor a munka nemcsak a létfenntartás eszköze, hanem maga lett a legfőbb létszükséglet; amikor az egyének mindenirányú fejlődésével a termelőerők is növekedtek és a kollektív gazdaság minden forrása bővebben buzog – csak akkor lehet majd a polgári jog szűk látóhatárát egészen átlépni, és csak akkor írhatja zászlajára a társadalom: mindenki képessége szerint, mindenki szükséglete szerint."⁵

A továbbiakban pedig Martí és más latin-amerikai szabadsághősök szocializmussal kapcsolatban kifejtett eszméire utalnék, mert úgy vélem, hogy kulcsot adnak a jelen pillanat gyakorlatához. A mi latin-amerikai és karib-térségbeli kultúránk egyik jellemző vonása átvenni az Európából jövő eszméket, és népeink törekvéseihez igazítva újrafogalmazni azokat. Így történt ez a 19. század latin-amerikai liberalizmusával, amely egészen más, mint amit az Egyesült Államokban, illetve Európában illettek ugyanezzel a névvel; és ugyancsak így történt a népeink kulturális gyökereiben jelen lévő szocialista eszmékkel is. Benito Juárez társadalmi eszmerendszerének mélysége ragyogó példa erre az állításra. Juárez ezt mondta: „Mindenkinek képességei szerint, valamint képességeihez mért munkája és képzettsége szerint. Így nem lesznek kiváltságos osztályok és igazságtalan előnyök […] A szocializmus a fizikai és szellemi képességek állapotának, illetve azok szabadon történő fejlesztésének jobbítására irányuló természetes tendencia."⁶

Ami pedig Martít illeti, ő ezeket a szavakat intézi levelében barátjához, Fermín Valdés Dominguezhez: „Van valami, amit nagyra értékelek, mégpedig a szeretetet és emberi tiszteletet, amivel a kubaiak felé fordulsz, hívják őket bárhogy, akik ott őszinte szívvel az e világi dolgaik intézéséhez egy kicsivel több szívélyes rendet és az oly nélkülözhetetlen lelki egyensúlyt keresik. A szándék nemes voltát kell nézni, nem pedig az emberi természet által ráaggatott ilyen vagy olyan csúfító szemölcsöket. Két veszély fenyegeti a szocialista eszméket – mint sok más eszmét is -: az idegenszerű, zavaros és hiányos olvasmányok réme; és a törtetők leplezett gőgje, akik, hogy érvényesüljenek a világban, tettetéshez folyamodnak, csak hogy találjanak vállakat, amelyekre felkapaszkodhatnak, ők, a védtelenek frenetikus védelmezői."⁷

Szeretném felhívni a figyelmet a Martí által jelzett veszélyekre: az egyik az idegenszerű és hiányos olvasmányok veszélye, a másik pedig lényegében az emberi rosszaság és az opportunizmus. Ez nem is igényel részletesebb kifejtést: emiatt futott zátonyra a szocializmus Európában; vétettek az etika ellen, és nem volt meg a szükséges kultúra a helyzet megoldásához. Ebből kiindulva kell megközelíteni, mint ahogy Martí is rámutatott, a helyzet tanulmányozását.

Népünkről is szólt: „De a mi népünk esetében nem olyan nagy a kockázat, mint más, indulatosabb és kevesebb természetes józansággal bíró társadalmakban: Európában kevésbé érvényesült a természetes józanság, és ezt elmagyarázni, egyszerűen és mélyrehatóan, a mi munkánk lesz, amire te minden bizonnyal képes vagy – mondta Fermínnek. – A lényeg az, hogy ne kompromittáljuk a magasságos igazságszolgáltatást azáltal, hogy helytelen vagy túlzott módon kiköveteljük azt." Az Egyesült Államok szélsőségeire utalt. „És mindig szem előtt kell hogy tartsuk az igazságot, te meg én, mert megnyilvánulási formájának hibái nem hatalmazzák fel a nemes lelkű embereket arra, hogy felhagyjanak védelmezésével. Nagyon is jó hát a május elsejei idea. Izgatottan várom beszámolódat."⁸

Az etika és a kulturált politikai gondolkodás segít hozzá a szocializmus új útjának megtalálásához. E tekintetben válik szükségessé a legemelkedettebb nyugat-európai gondolkodás kutatásainak ösztönzése, hogy összekapcsolódjon a mi Amerikánk, vagy Bolivar szavaival élve: a „a mi kis emberi nemünk" ideológiájával.

A latin-amerikai liberális mozgalom, valamint Marx, Engels és Lenin eredeti szocialista ideálja segíthet megválaszolni a kérdést, hogy milyen úton kell járnia a 21. századi szocializmusnak.

És ezekkel a gondolatokkal fejezném be, ismételten ráirányítva a figyelmet arra, hogy tanulmányozzuk Marx és Engels írásainak eredeti szövegét, mert ez az egyetlen módja annak, hogy ránk hagyott örökségük érvényességét a maga teljes értékében visszaállítsuk.

Ha félremagyarázásokat és elhallgatásokat kiiktatva tanulmányozzuk ideáikat, elősegítjük, hogy a szocialista eszmék visszanyerjék elvesztett hitelüket. Olyan hitelvesztés és zavarodottság tapasztalható, amihez hasonló a fizikában, illetve általában a természettudományokban keletkezne, ha figyelmen kívül hagynánk Newtont, Einsteint, Mengyelejevet vagy Pasteurt, hogy csak néhány nevet említsünk. Marx, Engels és Lenin a nyugat-európai gondolkodás csúcsán állnak a filozófia, valamint a világszerte elterjedt társadalomtudományok és humán tudományok terén, és ránk hagyott örökségük nélkülözhetetlen része az ilyen irányú akadémikus diszciplínáknak. Ezek nélkül nem tudnánk túljutni a humán ágazatok világméretű, súlyos kihatással járó összeomlásán.

Lépjünk túl véglegesen a megosztó izmusokon, és gyűjtsük egybe, egyetemes szellemben, a történelem során élt azon gondolkodók – kezdve a mitikus Prométheusztól Che Guevaráig – legnemesebb elgondolásait, akik magasra emelték a humanizmus eszméjét és az ember egyetemes utópiáját, és mutassuk fel, szembeállítva az otromba vulgáris materializmussal, azokat az etikai értékeket, amelyekre ma szüksége van az emberiségnek: csak így, ezzel a válogatással találjuk meg azt a társadalmi és filozófiai ideológiát, amelyre Amerikának szüksége van. Soha nem juthatunk el ide a különböző, kívülről jött filozófiai és politikai rendszerekről folytatott akadémikus viták révén, arról, hogy mit is neveztek baloldalnak, illetve mit jobboldalnak.

Most e témák tanulmányozóira és kutatóira hárul a feladat, hogy megvizsgálják a szocialista eszmék nagy megalkotóinak nyomdokain járva ezen ideológiák kulcspontjait, és ennek alapja egy autochtónia kell hogy legyen, amelyben együtt léteznek és egymást gazdagítják a különböző tapasztalatok, a legtökéletesebben tiszteletben tartva az identitást, kezdve a közösségtől a régión és az országon át egészen világszintig.

Ezen – a 21. század számára oly fontos – területen a latin-amerikai és karibi eszmevilág a kiemelkedő ideológiák élvonalában áll. Ez az örökség nélkülözhetetlen annak a jobb és elérhető világnak megvalósításához, amelyre valamennyien törekszünk.

Üdvözöljük, hogy letűnt az elhibázott, középszerű, a legnemesebb értelemben vett egyetemes kultúra lényegétől idegen, Marxtól, Engelstől és Lenintől igen távol álló „szocializmus". Ahhoz, hogy megtaláljuk a szocializmus valódi útját, Martí kultúrájából kiindulva adjunk teret az etikának.

Előre hát a 21. század szocializmusa felé!

Jegyzetek

¹ K. Marx – F. Engels: A német ideológia. „Történelem" fejezet. MEM 3. kötet, Budapest, 1960, 35.

² Engels levele Otto von Boenigkhez, 1890. aug. 21. MEM 37. kötet, Budapest, 1977, 437.

³ Lásd az első jegyzetet.

⁴ K. Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. MEM 42. kötet, Budapest, 1981.

⁵ K. Marx – F. Engels: A gothai program kritikája. MEM 19. kötet, Budapest, 1969, 19.

⁶ Benito Juárez, documentos, discursos y correspondencia. Obra en 15 tomos, compilada por Jorge L. Tamayo, editada por Presidencia de la Rapública Mexicana entre 1972 y 1975.

⁷ J. Martí: O.C. Carta a Fermín Valdés Dominguez, Nueva York, mayo de 1894, t. 3., 166.

⁸ J. Martí: O.C. t. p, 168.