Vajon miért nincs Magyarországon – s voltaképpen az egész közép- és kelet-európai régióban – antikapitalista baloldal? Mik lehetnek azok az objektív és szubjektív tényezők, történeti-ideológiai, esetleg pszichológiai okok, amelyek idevezettek? Miképp lehetséges, hogy Németországban, Franciaországban, de másutt is, léteznek erős baloldali antikapitalista mozgalmak és szervezetek – nálunk viszont nem? Hogy Dél-Amerikában a populista (vagy annak nevezett) antikapitalista baloldal kormányzó erővé válhat – s nálunk jószerével még e mozgalmak neve is ismeretlen? Mi léphet a kommunista és szociáldemokrata mozgalom helyére? Netán ezek újjászületésében kell bíznunk? És addig mit tehetünk?

Agárdi Péter:

Sok területen nem érezvén magamat elég tájékozottnak, még a látszatát is el szeretném hárítani annak, hogy szakszerű, átfogó és magabiztos válaszom lenne erre a kérdésre. Adalékokkal, szempontokkal, mások számára akár élesen vitatható meggondolásokkal szolgálhatok csupán – olyan baloldali értelmiségiként, aki elsősorban a felső- és felnőttoktatás, a művelődés- és irodalomtörténet, valamint a jelenkori kultúra és média területén látja elsődleges hivatását. S aki évtizedek óta, sok tépelődéssel és nem kevés önkorrekcióval, de történetesen a baloldal kulturális tradícióit kutatja, rekonstruálja, ébresztgeti és törekszik megújítani.

A baloldal, történelmi léptékkel mérve, sohasem volt igazán erős Magyarországon. Amikor – önmagát is torzító-csonkító módon – "hatalmon volt", akkor sem elsősorban saját ereje révén, hanem a világháborúk utáni traumák és társadalmi kataklizmák kínálta remények, valamint a nemzetközi katonai egyensúly jóvoltából érte ezt el. Ugyanakkor tény: az államszocializmus borzalmakkal terhelt, diktatórikus, majd tekintélyelvű évtizedei valóságos társadalmi szükségletekből fakadó, korlátozott, de érzékelhető demokratizálódást és szociális igazságtételt, társadalmi-kulturális felemelkedést is hoztak, ezzel együtt felemás modernizációt és polgárosodást szintén. Mindez persze nem igazol semmiféle régi vagy újabb keletű "kádárista" nosztalgiát. Ám a periódus történelmietlen kiiktatása a nemzeti folytonosságból, mégoly ellentmondásos progresszív tendenciáinak totális tagadása szégyenlős "baloldali" tisztálkodásként szintúgy méltatlan, mint az egypártrendszer évtizedei jobboldali előjelű kriminalizálásaként: egyaránt szemérmetlen hamisítás és öncsaló historizálás, ami semmit nem old meg a mában, csak újabb tévutakra és zsákutcába vezet. A baloldal mai erőtlensége azonban nemcsak, nem elsősorban a szocialisták gyakran tetten érhető történelmi és kulturális amnéziáival, önérzettelenségével, túlhevült kényszeres kompenzációival és mazochista szégyenlősségével magyarázható – bár, pestiesen szólva, ez sem semmi. Többről, mélyebb okokról van szó, s természetesen nemzetközi dimenziók keretei között.

A világfolyamatok korszerű, marxi mélységű értelmezésének, elméleti és mozgalmi kritikájának ez idáig – minden tiszteletre méltó és intellektuálisan olykor felvillanyozó külföldi, illetve hazai kísérlet mellett is – erőtlen voltán túl az elsődleges ok szerintem a magyar helyzet feladattolulásos természetében érhető tetten. Illetve abban: hogy erre a napirendtorlódásra a baloldal nem találta meg a hatékony teoretikus és gyakorlati választ. Mintha analóg lenne a helyzet azzal a 100 évvel ezelőtti szituációval, amelyben Ady Endre is a "két meggyőződésű" embereket méltatta fanyar lírával. Ma egyszerre kellene

(1.) megállítani az ország pénzügyi romlását, helyreállítani a gazdasági egyensúlyt;

(2.) áttörést elérni az évtizedek óta, de legalább az elmúlt másfél évtizedben elodázott gazdasági, társadalmi, infrastrukturális és kulturális modernizáció terén (amit én nem tudok eleve burzsoá szlogennek, a multinacionális globalizációs tőke fedőszövegének tekinteni); végül

(3.) mindezeken a területeken s egyéb vonatkozásokban is megteremteni a szolidárisabb társadalom, a kiáltó esélyegyenlőtlenségeket legalább csökkentő magyar demokratikus modell stabil kereteit, garanciáit. Méghozzá egy olyan közegben, amelyben a

(4.) re- és újkapitalizmus megannyi ellentmondását, illetve a feladattolulás sokkját egyre agresszívebben használja ki a nemzetközi és a hazai jobboldali radikalizmus, a szélsőséges, vezérelvű "nemzeti" populizmus. Ha első látásra csak a "3. napirendi pont" tűnik is par excellence baloldalinak, a többit sem tudom elválasztani tőle, még kevésbé szembeállítani vele. Ugyanakkor látom e gubanc sűrűségét és kioldásának súlyos nehézségeit is – a zsákutcás magyar politikai kultúra rossz beidegződéseitől kezdve a társadalom egészének s főleg a leszakadó rétegeknek a tűrőképességén át a közszereplők többségének "tehetségéig".

Természetesen tudom, hogy a jobboldali radikalizmus sikere a történelemben gyakran a baloldal gyengeségének, a szociális és a jogállami konfliktusok kezelése erőtlenségének büntetése. Közvetve és részben a magyar liberális és a szocialista mozgalom, a baloldali-liberális kormányzatok nem egy tévedése is felelős lehet e veszély hazai terjedésért, sőt intézményesüléséért. De miközben a baloldal öntisztulásának szükségességéért, egy gyökeresebb és következetesebb esélyegyenlősítő stratégiáért, szociálisan érzékenyebb fejlesztéspolitikáért, markánsabb és konstruktívabb kapitalizmuskritikáért perelünk, ettől még nem "érthetjük meg" s nem "mentegethetjük" – hinaus mit uns – ezeket a veszélyeket, köztük a fiatal korosztályok soraiban terjedő szélsőséges és historizáló radikalizmus, a nemzetközi terrorizmus, az "egyetemes" fundamentalizmus, a nemzeti jelszavakkal visszaélő balos populizmus, egyáltalán, az erőszak tüneteit. Ez az Eszmélet hasábjain talán szokatlanul megengedő, "opportunistább" helyzettudat motiválja bennem azt a személyes hitvallást, hogy igenis: lehet demokrataként egyszerre aktív kiállással és belsőleg kritikusan kötődni a mégoly polgári baloldali arculatú, de sokszínű MSZP-hez.

Magam mind a modernizációt, mind a globalizációt, mind a nemzeti felemelkedést, mind az európaiságot belső alternatíváiban s nem predeterminációkban látom működni; s jelenleg – a demokratikus jogállam megvédése mellett – éppen eme alternatívák föltárásában és a baloldali "pólus" realizálásért való szívós küzdelemben látom a hazai szocialisták egyik legfontosabb teendőjét. Azzal együtt persze, hogy tisztelem, magasra értékelem a hosszabb távú jövő- és szocializmustervezetést, amellyel kapcsolatban e folyóirat oldalain és a hazai nyilvánosságban a legutóbb Ágh Attila, Bayer József, Dessewffy Tibor, Fejtő Ferenc, Földes György, Gyurcsány Ferenc, Hegyi Gyula, Kiss Viktor, Krausz Tamás, Mészáros István, Szalai Erzsébet, Szigeti Péter, Tamás Gáspár Miklós, Thoma László, Vitányi Iván és mások tollából is számos izgalmas fejtegetést olvashattunk. Tanulságos volt a Népszava hasábjain 2007 tavaszán lezajlott baloldaliság-vita is.

Igenis: a kiigazítási s főleg a modernizációs stratégiákon és fejlesztési projekteken belül valódi alternatíva az, hogy mit választ az ország, illetve a kormányzat. Például az egészségügy, jelesül a gyógyszerkassza elodázhatatlan rendbetétele kapcsán: a nemzetközi gyógyszeripari konszernek diktálnak-e, avagy – még ha nem iktathatók is ki az előbbiek érdekei – a társadalmi s ezen belül a szociális és a népegészségügyi szempontok dominálnak. Vagy hogy a kultúra övezetét, a közművelődést említsem: az elitművészet és a nagy nemzeti intézmények jogos támogatása mellett jut-e figyelem az elsősorban a legszegényebb rétegeket "elérő" közintézmények, a települési művelődési házak, könyvtárak, teleházak, a délutánra-estére is talán kinyitó iskolák valódi modernizációjára, digitalizációjára és szolgáltatásaik árának alacsonyan tartására. Van-e, lesz-e koncepció, akarat és pénz a népesség mind nagyobb része számára jelenleg szinte az egyetlen kulturális "fogyasztást" jelentő közszolgálati média értékközvetítő és társadalmi kiegyenlítő szerepének megújító védelmére – a digitális átállás periódusában is? S vajon merre megy a hazai felnőttoktatás és -képzés? Az alternatíva baloldali pólusa – szerintem – itt azt jelentené: az államnak az eddiginél sokkal célratörőbben és eredményesebben kellene támogatnia a munkaerőpiacról kiszorult vagy kiszoruló, a jórészt az általános iskolát sem elvégzettek, a félanalfabéták tanulását, a társadalmi trombózissal fenyegető szövegértési krízis enyhítését, másoknál pedig a szakmaváltásához, a beilleszkedéshez és alkalmazkodáshoz nélkülözhetetlen általános műveltségi szint emelését, egyáltalán a közkultúrát. Miközben természetesen bőséges tere van s legyen a konkrét munkaerőpiaci képzés, a vállalkozói szektor és a hobbi jellegű önképzés piacosításának. A gazdasági innovációs képesség mellett a magyar társadalom politikai mentalitása, konfliktuskezelő képessége, hiszterizálhatósága bizony nem kis mértékben szintén kulturális, jelesül felnőttoktatási és médiaszociológiai kérdés, ahogy ezt már a múlt században jól érzékelte Kunfi Zsigmond, Lukács György, Márai Sándor és Bibó István, s ahogy erre a 2006. őszi eseményeket elemző Gönczöl-bizottság jelentése is rámutatott.

Mindez talán apróságnak tűnik a globalizáció, a kapitalizmus, az ökológiai kockázatok és a szocializmus nagy világtörténeti kérdései felől. De miközben tisztelettel és nemegyszer azonosulással olvasom az újszocializmusra vonatkozó fejtegetéseket, sterilnek, sőt a baloldal pluralizmusa és hosszabb távon eredményes jövője szempontjából önveszejtőnek tartom a végletekig kiélezni azt a vitát, hogy vajon a kapitalizmus szociáldemokrata reformja, avagy az új szocialista rendszer osztályharcos megalapozása-e a baloldal elsődleges feladata és távlata. Szerintem belátható időn belül az utóbbihoz az előbbin át vezet az út, ha nem is automatikusan és kacskaringók nélkül, ha akár drámai kollíziók árán, arról nem is beszélve, hányféle kapitalizmus van ma a világban. A szocializmusfelfogások közötti viták termékenyek és jövőépítők, de csak addig a mértékig, ameddig nem kockáztatják, hogy – mégoly sebzett parlamenti demokráciánkat is veszélybe sodorva – a baloldali szociális és érzelmi szükségletekkel, illetve jelszavakkal visszaélő szélsőjobboldal legyen a nevető harmadik.

Amennyire hiba csak a szociáldemokráciát tekinteni ma a releváns és progresszív baloldalnak, annyira felelőtlen dolog az előbbire újra és eleve rásütni "a kapitalizmus szekértolójá"-nak bélyegét, s a (persze esetenként tévedő) baloldali politikusokat vulgáris osztálymeghatározással kompromittálni, illetéktelenné nyilvánítani. E tekintetben is van keserű tanulsága a fasizmusok egykori győzelmének és eszmei hagyatékuk új "népszerűségének", főleg a tízen- és huszonéves ifjúság körében, ahogy ezt a legújabb szociológiai fölmérések mutatják. Igaza van Krausz Tamásnak (Eszmélet 71. sz.), amikor egyként bírálja a globalizációkritikai mozgalmak romantikus nemzeti és romantikus kommunista változatát. Magam egy picit még tovább is lépnék: nem a globalizáció vagy éppen a modernizáció általános kritikájára van szükség, hanem a globalizáció többarcú, alternatív természete baloldali lehetőségeinek a fölerősítésére, érvényesítésére, ahogy ezt Manuel Castells is képviseli a hálózatosodás nemzetközi trendjének természetrajza kapcsán.

Attól még lehet valaki következetesen baloldali, hogy nem szidalmazza napjában legalább háromszor a globális kapitalizmust. S attól még korántsem, sőt végképp nem baloldali, hogy – nem kínálván ésszerű, reális és demokratikus válaszokat a nagy társadalmi kihívásokra – pusztán szitokszóként emlegeti a (neo)liberalizmust és valamiféle (bármiféle?) antikapitalizmust tűz a lobogójára. Ugyanakkor a következetes és távlatos baloldaliság, sőt maga a szociáldemokrácia sem érheti be a kapitalizmus (éppen regnáló, bár nagyon is sokféle arculatú) formációjával, illetve annak különböző jelzőkkel történő eufemizálásával. A szocializmus nemcsak emancipációs értékrend, nemcsak eleven történelmi és kulturális tradíció, nem is csupán rendszerkritikai mozgalom, hanem évszázados remény, távlat, jövőkép – még ha XX. századi inkarnációi sok vonatkozásban kompromittálták is. És még ha humánus-demokratikus realizálódása (ami vélhetőleg maga is elválaszthatatlan a globalizációtól) jelenleg nemis tűnik közelinek.

A közelmúltban volt ötven éve, hogy elhangzott Lukács György egykor veszélyesnek minősített 1956-os nyári előadása, A haladás és reakció a mai kultúrában. Azé a Lukács Györgyé, akit magam, sokaktól eltérően – minden tévedése, vétsége ellenére is – a demokratikus baloldal és a nemzeti progresszió nagy személyiségei közé számítok. Persze a tanulmánnyá érett előadás számos tétele mára megfakult, utópiának vagy éppen doktrinernek minősül, de lényegi mondanivalója – mutatis mutandis – ma is időszerű. Az leginkább, hogy az aggasztó világtrendek keretein belül, a szocializmus értékrendje és távlata mellett kiállva is, Lukács a demokratizmus és a humanizmus széles szövetségi táborában látja a valódi progressziót. Miként a lényegi irányvételt, a tertium datur igényét tekintve szintén újraolvasandóan aktuálisnak hiszem az 1968-as A demokratizálás jelene és jövője c. munkáját – ha megannyi passzusa elavultnak tűnik is. "Pillanatnyilag" mindenesetre az ebben a tanulmányban előre jelzett diszkontinuitások drámai, roppant ellentmondásos, feladattolulásos korszakát éljük.

Ha a szocializmus itt és most egyelőre "csupán" a kapitalizmus kritikai-korrekciós ellensúlya, a modernizációs reformok baloldali irányának "eszköze", a jövőre való kulturális-elméleti fölkészülés széleskörű és eleven mozgalma is, ez sem kevés. Elvtelenségeket és megalkuvásokat persze aligha igazol. De éppen elegendő kihívás arra, hogy – akár éles belső vitákban, de a fő frontot nem feledve – magához térjen és megújuljon a magyar baloldal.

---

Artner Annamária:

A kérdésre adott válaszom központi eleme a múlt rendszer értékelése. Ez véleményem szerint már létére is rányomta bélyegét, nagyban előkészítette bukását, azt követően pedig különösen hatékony fegyverré vált az emberiség ocsmányságainak történetében csúcsot döntő kapitalizmus, illetve annak urai és fizetett vagy önkéntes apologétái kezében.

A kiindulópont: a világhelyzet

A baloldal nyomorúságos helyzetének közvetlen oka a szocialistának nevezett rendszer összeomlása. A Szovjetunió szétesése s a nyomában fellépő elméleti zűrzavar és gazdasági válság a kapitalizmus látszólagos győzelmét hozta az emberiség számára lehetséges társadalmi formációk versenyében. Ezen a talajon a baloldal szerte a világon defenzívába került. Nyugaton sincs ütőképes, következetesen antikapitalista baloldal, amely alternatívát tudna kínálni. Amire jut: némi reformista követelés a kapitalizmus keretein belül.

Lásd például az európai ATTAC-ok 10 pontját, amely a polgári demokrácia intézményeibe követel nagyobb/következetesebb beleszólást a választópolgárok számára, átláthatóbb döntéshozatalt és a közelebbről meg nem határozott erők lobbizási lehetőségeinek visszaszorítását. (Még csak meg sem említve például a tevékenységét egyébként teljes nyíltsággal, intézményes keretek között végző, az EU neoliberális fejlődését meghatározó nagyvállalati lobbit, a "European Round Table"-t.) Gazdasági téren a jóléti állam intézményeit követeli vissza, esetleg bővített formában. Csupa "wishful thinking".

A történelmi múlt

Régiónkban formailag még rosszabb a helyzet, ami azonban nem jelent lényeges tartalmi különbséget a nyugati baloldal illúziókban fürdő szabadidős tevékenységéhez képest. Ennek a rosszabb helyzetnek az oka Kelet-Európa történelmileg kialakult félperifériás, függő helyzete, amely kapitalizmusát is csak félig engedte kiemelkedni a feudalizmusból: "dzsentri-kapitalizmus", klerikális talajon. A félperiféria kapitalizmusa nem rendelkezik nagytőkével, a nemzeti burzsoázia tehát kiszolgáltatott a külföldi nagyvállalatok versenyének. Ez táplálja idegenellenességét, nacionalizmusát.

Hasonló módon működik az antiszemitizmus is: ahogyan a külföldit gyűlölik a nagytőke helyett, úgy gyűlölik a "zsidót" az uzsorás helyett (lásd Marx: "A zsidókérdésről").

A rendszer függő jellegéből következik gyengesége is. A félperifériás fejlődés az osztályokat elmaradott helyzetükben rögzíti: az uralkodó osztály vagy feudális alávettsége, vagy komprádor jellege miatt függő, ezáltal ingatag, ami a pozícióját veszélyeztető legkisebb megnyilvánulással szemben is különösen ingerlékennyé teszi. Hasonlóképpen áll a dolog a dolgozó osztályokkal is: paraszti jelleg, a nagyüzemi munkásság hiányával. Ezek nem tudnak/mernek szembenézni a rendszerrel és a saját helyzetük javítását ígérő megoldás szükségszerű természetével. Szervilizmusuk ajándék uraik számára.

A jelen

Az 1945 utáni fejlődés ("kimozdítva" a történelmet addigi "rendes", darutollas, kutyabőrős, kardlapos menetéből) lerombolta a múlt hierarchiáit, és egy új típusú integráció révén felszámolta a nemzetek közti kizsákmányolást is.

Ebből különösen nagy teher hárult a természeti kincsekben bővelkedő Szovjetunióra, amelytől évtizedeken keresztül országok sora kapta megfizethető áron, a közvetlen termékcsere alapján a fűtőanyagot – még az olajárrobbanások után is csak "csúszó árbázison", tehát a világpiacinál évekig olcsóbban -, csökkentve ezzel a Szovjetunió saját termelőalapjainak fejlesztési ütemét.

1989 után azonban egy csapásra helyreállt a régi képlet, annyi módosítással, hogy a globalizáció korában (és mert a rendszerváltás külföldi tőke nélkül nem volt végrehajtható) a félperiférián kiéleződött a zombiként újraéledő komprádor és dzsentri uralkodó osztály ellentéte, miközben az alul lévőket nem képviseli senki.

Semmilyen társadalmi mozgás, semmilyen osztály érdekképviselete nem lehet meg saját értelmiség nélkül. A baloldali mozgalomban kiváltképpen kitüntetett szerepet játszik az értelmiség, lévén a mozgalom alapja a ráció. A félperifériás közép- és kelet-európai értelmiség azonban vagy az uralkodó osztályhoz dörgölődzik, vagy "népi", "nép-nemzeti" jelszóval a korlátolt paraszti érdekek szolgálatába szegődik; ezzel – paradoxnak tűnő módon – a dzsentri uralkodó osztály malmára hajtva a vizet. A globalizációs akolba megtérve csak annyiban változik a helyzet, hogy az értelmiség egy része a globális tőke szolgálatába áll, szaporítva a törésvonalakat az amúgy is szanaszéjjel szabdalt félperifériás társadalomban. Komprádor elit és neoliberális értelmiség, nemzeti tőke és "nép-nemzeti értelmiség" áll szemben egymással, miközben mindkettő szemben áll a történelmileg progresszív (de atomizált) dolgozók hadával és ezek forradalmi értelmiségével – amely, az előbbiek nagy szerencséjére, ma gyakorlatilag nem létezik, de szabad szemmel legalábbis nem látható. (Ha valahol egy-egy képviselője véletlenül mégis felüti a fejét, akkor önkéntesek hada jelentkezik, hogy lecsapja.)

A központi kérdés: a múlt rendszer jellege

A történelemnek ez a "normális" fejlődése azonban csak megnehezítené, de nem tenné teljesen lehetetlenné a progresszív antikapitalista baloldal létét. Ami lehetetlené teszi, az a múlt rendszer értékelése, ami már a rendszer működése során is mint "titkos féreg" rágta el a gyökereit, bizonytalanította el híveit, gyengítette vezető erejét – úgy a dolgozó tömegeket, mint a pártok legigazabb tagjait.

Ma a szocializmust széles körben azonosítják a letűnt rendszerrel, kiváltképpen annak fonákságaival, tévedéseivel és bűneivel, és tetteit egészben elutasítják. Államosítás, centralizálás, tervezés, tervezett külgazdasági kapcsolatok, szövetkezetesítés, a szólásszabadság szükségszerű korlátozása, az álinformációkat kiszűrő cenzúra, államilag irányított tömegoktatás, népművelés és kultúra, a tömegek kulturális-ideológiai felvilágosítása, a rendszerellenes erők bebörtönzése stb. összekeveredik a kiskirálykodással, a visszaélésekkel, a közösséggel szembeni lelkiismeretlenséggel, az ártatlanok bebörtönzésével, a jogos kritika elnyomásával stb. Ez utóbbiak óriási méretűre duzzasztásával az alternatíva bukásán ujjongó uralkodó osztályok és kiszolgálóik sikeresen kriminalizálják a kapitalizmus meghaladásának történelmi kísérletét.

Az elutasítás magán a kommunista mozgalmon belül sarjadt, és alapja a türelmetlenség: a kapitalizmus megdöntésétől sokan rögtön a szocializmust, sőt a kommunizmust várták és várják. Ezért nem fogadják el (anarchista és/vagy liberális indíttatásból) azt a rendszert sem, amelyet Marxék a proletáriátus diktatúrájának neveztek. Azt pedig, hogy ez egy egész (közelebbről meg nem határozott, de a történelmi tapasztalatok szerint igen hosszú) korszakon át tarthat, végképp elutasítják. Ez a gondolkodás különösen jellemző a köztes helyzetű értelmiségre, amely az új rendtől mindenekelőtt saját felemelkedését várta.

Átmeneti társadalom

A múlt rendszer csak akkor lehetett volna eltorzult szocializmus, ha előbb szocializmus lett volna. De nem volt. (Ezért nem tartom helyesnek az államszocializmus kifejezést, és ezért volt hibás az 1936-os szovjet alkotmányban rögzíteni a szocializmus tényét.) A legfontosabb, a termelés leválasztása a magántulajdonról (magánérdekről) megtörtént, a termelést nem a profitszempontok irányították, ezért kapitalizmus sem volt. A termelőeszközök azonban továbbra is elváltak a közvetlen termelőktől, és megmaradt a munkamegosztás is. A rendszer jellegét illetően osztom Rozsnyai Ervin álláspontját, aki szerint a kapitalizmus és a szocializmus közti átmenetről, formációelméleti értelemben átmeneti társadalomról volt szó.¹ Az átmenetben, amely tehát nem osztály nélküli és nem állam nélküli állapot, és nem is egyirányú utca, szükségszerűen egyszerre vannak jelen a szocialista és kapitalista jegyek (demokrácia és diktatúra, terv és piac, együttműködés és verseny, közösségiség és individualizmus stb.). Jó esetben az utóbbiak egyre kisebb arányban. De ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, szüntelenül küzdeni kell, és a tévedések, hibák lehetősége óriási.

Hiszen már az is milyen konfliktussal jár, hogy államosítani kell az ipart – előbb a legnagyobb vállalatokat, aztán a kisebbeket és tovább. Meddig és milyen ütemben? Az 5, 10 vagy 50 alkalmazottat foglalkoztató vállalatot mikor? Ha ezeket nem, mi lesz, ha növekedni kezdenek? És a sarki cipész, aki persze csak saját munkájából él, és csak annyit keres önállóan, amennyi megélhetéséhez szükséges? És a lángossütő? A butikos? Ők meddig élhetnek, mint hal a vízben? Ha örökké, akkor miből lesz a szocializmus? És meddig kell várni arra, hogy a parasztság önként szövetkezetbe tömörüljön? Stb., stb.

De még ennél is lényegesebb, mert a társadalom egyenlőségeszményének mond ellent, hogy a fizikai és szellemi munkák elválnak egymástól, privilegizált helyzetet biztosítva az utóbbit végzőknek. E kettéválás megszűnéséhez a technológiai fejlődésen át vezet az út. (Ezt a feladatot mára a globális kapitalizmus részben és technikai értelemben elvégezni látszik, a mögöttünk lévő történelmi jelentőségű kísérlet idején azonban még messze voltunk a fizikai munkák kiküszöbölésétől.) Az átmeneti társadalom technikai fejlődéséhez képzett és odaadó mérnökök kutató-fejlesztő munkájára van (volt) szükség – vagyis jórészt szellemi munkára, miközben a termelésnek lehetőleg napról napra magasabb szinten kell(ett) kielégíteni a szükségleteket, sok-sok fizikai munkával (is). A mérnöknek, tanárnak, kutatónak és művésznek önmaga privilegizált pozíciója megszűnéséért kellene fáradozni (amit a fizikai munka és ekképpen a "proli" iránt érzett megvetésük miatt a legkevésbé sem szeretnének), miként az átmenet államának saját elhalásáért. Mindez nem megy máról holnapra, s addig a társadalmi különbségek tovább élnek.

A döntő kérdés az átmenet egyes eseményeinek, korszakainak, intézkedéseinek, eszközeinek stb. megítélésben, hogy melyek mutattak a szocializmus felé, és melyek vissza. Tovább nehezíti az értékelést, hogy nem a közvetlen hatás, hanem a hosszú távú szempont a döntő.

Lehetséges, hogy a piaci viszonyok élesztésére van szükség az előrehaladáshoz, de az is, hogy ezzel éppen a visszautat egyengetjük. Az elsőre az oroszországi NEP, a másodikra a magyarországi 1968-as új gazdasági mechanizmus, vagy a vállalati gazdasági munkaközösségek 1980-as években történő bevezetése a példa.

Ez azt is jelenti, hogy az eszköz (lévén az csak egy forma) ellentétben állhat a céltársadalomban majdan alkalmazandó (alkalmazható) eszközökkel. Ha nem lenne ilyen eltérésre szükség, akkor az azt jelentené, hogy a céltársadalom már meg is valósult: már most olyan eszközöket alkalmazhatnak az emberek az egymás közti érintkezésben, a társadalmi újratermelési folyamat egészében, amelyeket egy osztály nélküli társadalom alkalmaz. Éppen abból tanulhatnánk a legtöbbet a jövőre nézve, ha meg tudnánk állapítani, mi volt szükségszerű a szocializmus (majdani) győzelme szempontjából, mi nem, és mi volt egyenesen káros – ahelyett, hogy arra keressük a választ: mi volt kellemes vagy kellemetlen, szép vagy rút a létező szocializmusban.

Az "új ember" születése

Az átmenetben nemcsak a gazdasági-társadalmi alapokat kell kiragadni a kapitalizmus kezéből, hanem a kapitalista viszonyok tudati elemeit is. A tudat (erkölcs, kultúra, értékrend) pedig még sokkal lassabban változtatható, mint a gazdasági, jogi formák.

A kapitalizmus tudati lenyomatai, az önzés, kapzsiság, hiúság, irigység, lustaság, kishitűség, rosszindulat, bizalmatlanság (a jóval, az önzetlenséggel szemben), hiszékenység (vonzódás a könnyű megoldások iránt), miszticizmus, intolerancia stb. és a már említett türelmetlenség dolgoznak az átalakulás ellen. Ezek a tudatos és ösztönös romboló erők ott élnek a rendszert fenntartó politikai, adminisztratív és értelmiségi rétegek soraiban, és szüntelen utánpótlásra lelnek a nagyon is kapitalista tudatú tömegekből, saját boldogulásukra használva fel a hatalmat, amit önmaguk hatalma ellen kellene fordítaniuk. Az ilyen rosszindulat, szabotázs vagy ostobaság előszeretettel támad a szocialista eszmék és megoldások legbecsületesebb hordozói ellen.

A rendszer ellenerőinek leszerelése végett korlátozni kell a szabadságjogokat, ami megint csak ellentmondásos dolog: a kapitalizmust nem lehet meghaladni az emberek cselekvő együttműködése nélkül, hiszen az új társadalom éppen az emberek felszabadított energiáira épül. Az új tudatosság, a közösségi gondolkodás és cselekvés azonban csak a gyakorlatban alakulhat ki: nem lehetnek "szabadok", mielőtt létrejönnének. Ráadásul a szabadságjogok korlátozása több társadalmi réteg ellenkezését vívja ki, kivált azokét, akik a legkevésbé képesek individuumukat alárendelni a közösség érdekének.

Igaz, a politikai szabadságjogok e korlátozásáért cserébe az átmeneti társadalom a legalapvetőbb emberi jogokat (lakhatás, egészség, oktatás, kultúra stb.) általánosan és egyetemlegesen, alanyi jogon biztosítani tudja, ami közvetlenül és szinte azonnal bizonyítja az emberek számára az új (bár még csak átmeneti) rendszer fölényét a régivel szemben. Ez ma is így van például Kuba esetében, amelyet a kelet-európai és magyar "baloldali" értelmiség nagy része minden alaposabb megfontolás nélkül, pusztán a politikai szabadságjogok – a szigetországgal szemben immár fél évszázada embargópolitikát folytató, hangsúlyozottan szocialistaellenes, sőt fasizálódó impérium, az USA (!) propagandája alapján vélt – korlátozása miatt elutasít.

Állandó harc ez tehát az átmenet két arca (szocializmus, kapitalizmus) között, ahol a kimenetelt semmi nem garantálja.

*

Az antikapitalista baloldal siralmas állapota a múlt rendszer bukásából adódik. Ez a baloldal csak akkor fog felébredni tetszhalott mivoltából, ha a múlt rendszer értékelése a helyére kerül. Amíg ez nem következik be, addig el van zárva az az egyébként is roppant göröngyös út, amely kifelé vezetne a kapitalizmusból. Ameddig a médiában gyakran szereplő vezető baloldali értelmiség a felmérések szerint napjainkban radikálisan (szélső)jobbra tolódó egyetemi ifjúság körében kijelenti, hogy tisztességes antikapitalista mozgalmak nem dumálni, hanem kapitalizmust dönteni szoktak, de abból ugyanaz lesz, mint lett '17 után "és tudjuk, hogy az tarthatatlan", addig nincs más lehetősége az ifjúságnak, mint vagy a magyarság szent ügyét sikerre vivő nemzeti államban hinni, vagy a "semmi hatalmat senkinek" anarchista frázisába fojtani ösztönös forradalmiságát – és mindkét esetben a tőke ámokfutását egyébként tényleg párját ritkító arroganciával vezénylő "szoclib" miniszterelnök lemondását követelni, utat nyitva a szélsőjobb felé…

A "mi a teendő?" kérdésére tehát csak azt a számomra is fájóan sovány választ tudom adni: minél többször, minél többekkel megismertetni egyfelől a kapitalizmus alapvető (marxi) törvényszerűségeit (leszámolandó a "lehetséges jó kapitalizmus" illúzióval), másfelől pedig a múlt rendszer átmeneti természetét, kettős jellegét. A múlt rendszerben dolgozó elkötelezett öregek tapasztalatait – amíg még lehet – begyűjteni arról, milyen kezdeményezések voltak, azok milyen sikerrel zárultak és miért. Mik, kik, hogyan voltak a kudarcok (szabotázsok, bűnök) okai, miben rejlett a siker? Mit kellett volna másként tenni?Mert a múlt rendszer a mi múltunk. Tanulságai és az általa kínált perspektíva nélkül a tőke elnyomásával szembeni lázadás csak a fasizmus veszélyét idézheti fel.

Jegyzet

¹ Lásd Rozsnyai Ervin: Szocializmus volt vagy valami más? Budapest, 2002, a szerző kiadása; uő: Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió. Budapest, a szerző kiadása, é. n.

---

Harsányi Iván

"Egyszer régen – írta Korolenko, a XX. század elejének nagy orosz elbeszélője -, sötét őszi estén, egy zord szibériai folyón vitt végig az utam. A folyó egyik kanyarulatánál, a sötét hegyek lábánál, hirtelen fény villant föl előttünk. – Hála Istennek! – mondtam örömmel -, közel már az éjszakai pihenő! Az evezős megfordult, vállán át rápillantott a fényre, és fásultan újból nekifeküdt az evezőnek. – Messze van az még!

Nem hittem neki: előttünk ragyogott a fény, élesen, kiválva az alaktalan sötétségből. De az evezősnek igaza volt: kiderült, hogy tényleg messze van.

Mostanában gyakran jut eszembe ez a sziklás hegyektől beárnyékolt sötét folyó és a lobogó fény. Azelőtt és később is sok fény csalogatott a közelségével, nem csupán engem egyedül. Az élet azonban mindig csak ugyanazon zord partok között folyik, a fények pedig messze vannak. És megint csak neki kell feküdni az evezőnek…

De mégis… mégis… előttünk – ott a fény!"

Objektív okok

A baloldal tétovaságának, gyengeségének legfőbb oka az, hogy ez a fény, ha egyáltalán, hát roppant messze lobog. A rendszerváltást követő évtizedben a tisztánlátást nagyon megnehezítette a világ és a térség helyzetének kaotikusnak látszó kavargása, az új nemzetközi hatalmi struktúra minőségének és ellentmondásainak időleges átláthatatlansága. Nem csak a baloldal szédült tőle. Súlyos perspektívazavarokkal küzdött a konzervatív jobboldal, amely évtizedekkel előbbi hagyatékát próbálta kiásni a föld alól, és a demokrácia felhőtlennek tetsző diadalától megszédült liberális világ is (lásd: "a történelem vége"). A beállott, megrázó erejű változás haszonélvezőinek interpretációs offenzívája csupán másodlagos szerepet játszott a baloldal tanácstalanságában. Jelentős dolgozó tömegek valóban azt várták, hogy a szociális emancipáció történelmi léptékű, de felébe-harmadába maradt projektumai után az új világ legalább gyors, kézzelfogható anyagi felemelkedést hoz nekik. Az első csalódások után az Európai Unióba való belépés távlata keltette új életre a várakozásokat. Ez a helyzet nem kedvezett a reális tájékozódásnak, a követelményeknek megfelelő baloldal kialakulásának.

Szubjektíve

A "szociológiai" baloldalt (vagyis a társadalomnak azt a jelentős hányadát, amely számára itt és most a kapitalizmus nem hozhatta meg életproblémáinak elviselhető rendeződését) az előző évtizedek ebben a térségben nem készítették föl az ellenálláshoz szükséges gyors, spontán megszerveződésre. Még kevésbé a megfelelő politikai reagálásra, legkevésbé a sémáktól mentes, mindezek kibontakozásához elengedhetetlen elemzésre. Az addigi baloldal új politikai formációkba csoportosuló, szükségképpen tarka, egymás között is torzsalkodó erői, nem kevésbé zavarodott ideológusaikkal, szintén kevéssé tudtak hozzájárulni a kellően rugalmas és hatékony fellépéshez. Egy részüket ebben akadályozta, hogy a megújulást a nyugati szociáldemokrácia más társadalmakban kialakított, korábbi évtizedek viszonyaihoz kötődő sémáiból akarták levezetni. Másokat a történelem "kratkij kursz"-szintű ismerete és szemlélete kötötte gúzsba. (Mindkettő napjainkban is él.)

Mára a nemzetközi és a térségbeli realitások is többé-kevésbé tisztázódtak; jóval átláthatóbbá vált a helyzet. A kezdetben létező vagy létezni látszó alternatív lehetőségek azonban régen lezárultak. A térség nem kereshetett adottságainak megfelelő sajátos megoldásokat, hanem integrálódott (nem csak mások integrálták; saját elitjeinek mozgékonyabb, a szituációt és lehetőségeit gyorsabban átlátó része is törekedett erre) a globálkapitalista nemzetközi gazdasági rendbe és intézményrendszerbe, ennek összes következményével.

Egyszersmind a világ más részein – különösen a legutóbbi évek során – olyan folyamatok indultak el viharos sebességgel, amelyekre ugyan a kelet-európai baloldal kevésbé figyel, de amelyek merőben új tendenciákat táplálnak. A centrumból kiáramló pénz- és működő tőke, amelyet (ki emlékszik még?) a profit utáni hajsza ismét "végigkergetett az egész földgolyón" (most elsősorban az 1990-ben tőkés irányban elindult államokon és térségeken), ezen is túllépett azóta. Bizonyos értelemben "visszaviszi" az elmaradottabb országokból kiszivattyúzott anyagi erőt, hogy ott helyben csinálja a profitot, előnyösebb feltételekkel, de immár hamisítatlan tőkés formákban. Ezáltal azonban, a történelemben első ízben, ott is létrejön (létrejött) a világpiacon is versenyképes korszerű ipari és pénzügyi nagytőke, amely máris az élvonalba tör (Kína, India). Ez az egyenlőtlen fejlődés (lám, egy másik elfelejtett fogalom) új hullámát gerjeszti, aminek az eredményei kiszámíthatatlanok. Európa – benne most már a mi szűkebb régiónk – és némileg Japán is nehéz versenyhelyzetbe kerül. A kelet- és közép-európai baloldalt ez annyiban érinti, hogy reménytelen minden olyan útkeresése, amely a szokatlan, országait nyomasztó feszültségek okát és megoldását saját nemzeti talaján vagy akár a szűkebb régióban keresi. A baloldal új stratégiái Kelet- és Közép-Európában is csak a legújabb fejleményeket is számításba vevő globális elemzés alapján születhetnek. Különösen áll ez a rendszerkritikus baloldalra.

A kapitalizmus a 19. századtól mindig is világrendszer volt, de korábban a különböző térségekben eltérő módon érvényesült. A centrum és részben a félperiféria területén jól strukturált társadalmi-gazdasági rendként volt jelen; a többi részt többé vagy kevésbé prekapitalista mivoltában tagolta be a tőkés világpiacba. Mészáros István professzor még néhány évvel ezelőtt (2004-ben) is arra figyelmeztetett, hogy "csaknem hárommilliárd ember ma sem az értéktöbblet kapitalista termelésének a szabályai szerint teremti meg életfeltételeit".¹ Ám, bár hiba volna akár egy erőteljes tendenciát is kész tényként regisztrálni, úgy tetszik, hogy ez a megosztottság napjainkban utolsó évtizedeit éli. A tőke vihara a kelet- és közép-európai félperifériát bekebelezve, olykor rajta csak átfutva, továbbhalad Kelet és Dél felé. Ennek a fejlődésnek a következő két-három évtizede döntő jelentőségű lesz annak az ellentmondáshálónak a kialakulása szempontjából, amely a mi országainkban is létrehozhatja a szociális emancipáció erőinek, netán a politikai baloldalnak valamilyen, a mostaninál sokkal egészségesebb, világosan rendszerkritikus, de a nosztalgiáktól megszabadult, szükségképpen globális erejét. Kína nem a tegnapi szocializmus sokak képzelte sikeresebb továbbélésével, hanem markáns, olykor brutális kapitalista fejlődésének konfliktuskeltő, kihívásokat támasztó erejével járulhat hozzá ehhez. A kelet-közép-európai baloldalnak ilyen erőtérben kell helytállnia, miközben erre alig van felkészülve.

Térjünk vissza a körkérdésben érintett térségbe.

A baloldal cselekvőképtelenségének a legfontosabb politikai oka itt az, hogy a kormányrúd a régió minden országában a tarka összetételű, új birtokon belüli rétegek kezébe került, és a széles értelemben vett baloldal ezek két szárnya közé szorult. Egyikük az összeoml(aszt)ott kommunista vezetésű állammal olyan retorikát, víziót állított szembe, amely konzervatív-konfesszionális-etnocentrikus eszméivel, az 1920-1945 közötti korszak tapasztalatai miatt baloldali gyomor számára befogadhatatlan. Támogatói között a térségben nemcsak az uralkodó elit egy része található, hanem olyan milliók, akik nem tudnak lépést tartani a globalizálódó világ tőlük megkövetelt igényeivel. Ettől lesznek antiglobalisták, euroszkeptikusok, múltba fordulók. Ennek a szárnynak a hívei az újkapitalizmussal (amelynek létrejöttét pedig sokféleképp elősegítették, és tudtukon kívül fenntartásához most is hozzájárulnak) régi családi, társadalmi életmodelleket állítanak szembe, vallási, nemzeti alapon. Szemléletükben ennek megfelelően (és nem pusztán valakik propagandájának a hatására) megtalálhatók a rasszizmus alig álcázott elemei. Ez a szárny a világgazdaság mai tendenciáit figyelembe véve az ár ellen úszik, hosszabb távon kudarcra van ítélve, de ennek a kifutását évtizedekkel mérhetjük. Tömegeinek megőrzése végett gyakran éles, demagóg, szelektív antikapitalista szólamokkal áll elő. Nem véletlen, hogy megnyilvánulásaiból a baloldal egyes szektorai az övékkel rokon hangokat vélnek kihallani, akcióik ezért keverednek olykor azokéival; íratlan szövetségre lépnek velük. Ezt a betegséget nehéz kinőni, mert a kétféle tiltakozás gazdasági alapja szinte ugyanaz, csak a tiltakozástól várt kibontakozás távlata tér el.

A kelet- és közép-európai jobboldal fontos, súlyos következményekkel terhes törekvése, hogy fölülvizsgálja a 20. század döntő mozzanatának, a második világháborúnak a tanulságait, kimozdítsa sarkukból a Hitler-ellenes koalíció győzelmével előállt történelmi helyzet eszmei és politikai alappilléreit. Ennek felel meg a két háború közti radikálkonzervatív és szélsőjobb államalakulatok és eltérő arculatú vezetőik (Piłsudski, Horthy, Antonescu, Tiso, mostanság már Szálasi, Pavelić) rehabilitálása, nemkülönben kisebb-nagyobb sarzsit viselő csicskásaik rehabilitálása, piedesztálra emelése. Ennek a jelentősége nem csupán a történelemoktatást, egyes, annak idején általuk különösen sújtott rétegek közérzetét érinti, hanem a baloldalnak az antifasiszta ellenállásban kikovácsolódott világlátását, végső soron az emberi emancipáció alapértékeit kezdi ki. A baloldal bénultsága azonban nehezíti, hogy ezzel szemben hatékonyan lépjen föl.

A baloldal egyes osztagai és a szélsőjobb közötti érintkezésnek – a most említett törekvéseken túl – határt szab, hogy az elit jobbszárnya az antikommunizmus olyan durva formáját képviseli, amely a baloldal legtöbb komponensét, az egykori kommunista kormányzatokhoz való viszonyuktól függetlenül, taszítja, félelemmel tölti el. Erősíti ezt a hatást, hogy a jobboldal a KP-k egykori tagjainak (több országban ez azonos a néhány évtizeddel ezelőtti társadalom közéleti aktivitást tanúsító részének többségével) a politikai életből való kiszorítását, életfeltételeinek a korlátozását, szervezeteinek a betiltását tűzte napirendre. A tehetetlenséget fokozza a kommunista vezetésű rendszerek torz hatalomgyakorlási módszereinek (a sublótfiókban bomladozó valódi és imaginárius csontvázaknak) az emléke. Valódi alapja azonban az alternatíva hiánya. Az uralkodó elit másik szárnya ugyanis, a baloldallal való találkozási pontjai dacára, nem kínál megnyugtató alternatívát a rendszer elháríthatatlan bajaival szemben.

Ez a másik szárny, amely önmagát modernizálónak tekinti, átlátja, hogy a bajokból a kiutat nem lehet "hátrafelé", avas régi létformák újraépítgetésével és a nekik megfelelő eszmetöredékek fölélesztésével keresni. Hajlandó feltétel nélkül vállalni a világpiac és urai által diktált irány- és szerkezetváltást. Reménye és állítása, hogy ezen az úton "előremenekülve" társadalmaink fölkapaszkodhatnak a centrum szekerére. Ezzel egy-két évtized leforgása alatt haszonélvezőivé válhatunk a világgazdasági centrum által biztosított komparatív előnyöknek. (Mint láttuk, ezek néhány évtizedes távlatban jelentősen megcsappanhatnak.) Szemléletének fontos – nem teljesen alaptalan – eleme, hogy "tulajdonképpen nem nagyon van választási lehetőség": ha előre akarunk jutni, az árral egy irányban kell mozogni, vállalva ennek összes, olykor fájdalmas szociális következményeit. Ez belesimulást feltételez a nem összeesküvők, hanem a viszonyok által diktált neoliberális világrendbe.

A modernizáló szárny vezető erejévé bizonyos időszakokban térségünkben is a szociáldemokrácia válik. Ez összefügg viszonylagos nemzetközi szervezettségével, világhálózatának kohéziós erejével, bizonyos, nem is keskeny rétegekben máig megőrzött rokonszenv-potenciáljával. Befolyását annak is köszönheti, hogy a Willy Brandt – Bruno Kreisky – Olof Palme-trió az 1970-es években (történelmileg az utolsó lehetséges pillanatban) kiterjesztette a világmozgalom hatókörét a "harmadik világra". Kelet- és Közép-Európában, ahol a korábbi, kommunista vezetésű rendszerek bizonyos szintű létbiztonságot garantáltak a nép nagy rétegeinek, a szociáldemokraták objektív, illetve vállalt feladata néha az, hogy megpróbálják elviselhetőbbé tenni a globalizáció okozta, e téren mutatkozó legkirívóbb visszaeséseket. Ez nem is mindig jelentéktelen enyhítéseket hoz. Végül azonban szinte minden esetben "falnak ütköznek" velük. A modernista szárny főszereplői ugyanis, választói befolyásuk mértékétől függetlenül, a liberálisok, illetve a szociáldemokratáknak hozzájuk legközelebb álló része. Nem vitás: az ő fejlesztési vízióik illeszkednek leginkább a jelenlegi világtendenciákba. A tőkefelhalmozás gyorsítását gátló szociálisintézkedés-csomagokkal a gazdaság külső és belső egyensúly-követelményeit szegezik szembe, amiben a nagy világgazdasági centrumok támogatják őket. Az eredmény rendszerint a meakulpázó önbírálat és a fő sodorba való visszaigazodás. Ennek azonban az a következménye, hogy a szocializmus, amely érett formájában úgy jelent meg a történelemben, mint az egész emberiség teljes emancipációját hozó eszme és mozgalom, ebben a mai, többek közt kelet-közép-európai formájában igencsak korlátozott értelemben tudja ellátni emancipáló hivatását. Ez is fokozza a potenciális baloldali bázis zavarodottságát.

Az uralkodó rétegek modernizáló szárnya mégis fontos történelmi szerepet tölt be: nagyjából azt, amelyet Marx a Kommunista Kiáltványban a felemelkedő burzsoáziának tulajdonított. Tevékenységével megérleli, kiélezi, világossá teszi a fennálló világrendnek és helyi változatainak az ellentmondásait. Ezalatt új generációk nőnek föl, amelyeket már nem nyomaszt a 20. századi társadalmi kísérletek nyomasztó terhe. A modern technika segíti majd őket a szervezkedésben, kiváltképp pedig az információk gyűjtésében, amely feltétele jó tájékozódásuknak. (Igaz: eszközül szolgálhat manipulálásukhoz, féken tartásukhoz is.) Ki tudja, mikor, milyen események hozzák majd meg talpra állásukat? És ki tudhatja, milyen társadalmi erők vállalják majd magukra ennek a végső konzekvenciákig vitelét?

Minden további, erre vonatkozó találgatás üres spekuláció lenne.

Jegyzet

¹ Magyarul lásd Mészáros István: Kortársunk, Marx és globalizáció-értelmezése. In: Yearbook 2006. International Labour Movement. Évkönyv 2006. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. XXXII. évf. Magyar Lajos Alapítvány, Budapest, 2006. 110.

---

Kállai R. Gábor

Baloldali hipochondria

A feltett kérdés, még ha megfogalmazásában részt vettem is, megválaszolhatatlan, mert – mint tudjuk – az orvos a teljes és tudományosan is igazolt diagnózisra akkor tesz szert, ha a beteg már békésen hűl a boncasztalon. Magyarországon viszont, de a régióban másutt is, az a furcsa helyzet állt elő, hogy nagy vonalakban minden rendelkezésre állna, ami egy aktív, tetterős, kritikai, antikapitalista baloldali baloldalhoz szükséges, még sincs sehol ilyen, valóban komolyan vehető társadalmi-politikai erő.

Baloldal – baloldalak? – természetesen van(nak), már csak azért is, mert lenniük kell, az itthon és globálisan felhalmozódott társadalmi, gazdasági, politikai, ökológiai problémák megoldása – felmutatása, minimalizálása, leírása, visszaszorítása, a további bajok mérséklése, az összeomlás elhalasztása (nem kívánt rész törlendő) – mástól nem várható.

Kiindulópontként tegyük fel, hogy ha fragmentáltan is, de többé-kevésbé ismerjük a mai kapitalizmus természetét, folyamatait, továbbá megfelelő ismereteink vannak a társadalom szellemi és szociális állapotáról. Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy ismerősek azok a technikák is, amelyek alkalmatosak a társadalmi cselekvés érdemi befolyásolására. Nincs ezekben a feltételekben semmi utópizmus; Kelet-Közép-Európában jószerével minden elképzelhető elmélet, politikai gyakorlat, spontán tömegmozgalom megjelent az elmúlt másfél évtizedben – különösebb tömeghatás és társadalmi következmény nélkül. Mindazonáltal az is tapasztalat, hogy ha valahol megjelenik egy baloldalinak látszó kormány, mögötte s némiképp ellenére megjelenik az érzelmi baloldaliság, egyfajta baloldali szubkultúra is.

A baloldal betegsége egyfelől politikai hipochondria, amely – mint tudjuk, esetleg tapasztaljuk is – az önbeteljesítő jóslat egyik fajtája: ha más betegség éppen nincs, akkor önálló depresszióvá fejlődik; a képzett hipochonder éppen annyira tehetetlen, mint a valódi beteg. Maradva a betegség-metaforánál, a baloldal másik nyavalyája a frusztráció, ami abból fakad, hogy – leszámítva néhány esetet – nem válik baloldali tömegmozgalommá.

Elgondolkodtató, hogy ha egyszer a kapitalizmus ellentmondásai – hagyományos kifejezés – evidens módon tapinthatóak, s ha másként nem is, de adekvát elméletek szintjén létezik a baloldal minden szokásos és új elmélete, továbbá annak sincs akadálya, hogy akár naponta alakuljanak megfelelő habitusú pártok, mozgalmak, önszerveződések, újságok, egyetemek és szakszervezetek stb. (olykor létre is jönnek effélék), hatásuk, befolyásuk azonban csekély, ha van egyáltalán. Lehet azzal védekezni, meg is tesszük, hogy a tudás és a szervezet nehezen jut el az érintettekhez, ám ha mégis eljut – azért van erre is precedens -, akkor sem ragadja meg a tömegeket, hogy finoman fogalmazzunk.

Az antikapitalista és kritikai baloldal, ennyiben a történelmi tapasztalat feltétlenül irányadó, akkor szokott tömegmozgalomként is megjelenni, ha a tömegek számára a kapitalizmus ocsmány valósága közvetlenül is megjelenik a mindennapi életben.

A baloldal – a baloldali árnyalatok között szándékosan nem szelektálok -, kivált az antikapitalista, azaz kritikai baloldal nem l'art pour l'art létező, elméletileg végtelenül kicsiszolt, olykor akademice is akkreditált, magasztosan nagyvonalú társadalomformáló programjai rövid vagy középtávon a mindennapi jólét – beleértve az anyagi, szellemi és politikai javakat – megteremtésére irányultak. A baloldal sikeres korszakaiban, s ahol manapság sikeres, általában ott kereste/keresi a problémák megoldását, s az ehhez nélkülözhetetlen tömegtámogatást, ahol volt/van, s arra, amire éppen múlhatatlan szükség volt/van. Dél-Amerika radikális baloldali "populizmusa" (tényleg, miért is populizmus?) azért sikeres, feltehetően ideig-óráig, mert aktivista programja maga mellé állítja a favellák lakóit és a tradicionális falusi és/vagy indián közösségeket azzal az egyszerű eszközzel (már ha ez egyszerű), hogy biztosítja a munkát, a mindennapi kenyeret s valami vázlatos társadalmi gondoskodást. A Távol-Kelet államszocializmusainak lakói évezredes éhezés és évszázados háborúk után békén jóllakhatnak, anyagi javak tömegéhez jutnak hozzá, utazhatnak, kereskedhetnek, tanulhatnak, egyszóval emberi életet kezdhetnek élni, noha munkakörülményeik, olykor politikai rendszereik embertelenek. Nem volt ez másként Kelet-Közép-Európában sem.

Mintegy mellékesen a történelmi baloldal leginkább a romeltakarításban, a soros háborúk és szélsőjobbos-konzervatív rezsimek felszámolása után serénykedett sikeresen, vagy – ma inkább ez a jellemző – a polgári jogállam védelmében mutat fel eredményeket.

Mindenesetre a kérdést úgy kell adekvátan feltenni, hogy miért nem talál az elvben létező kritikai baloldal befogadó közeget.

1. Kelet-Közép-Európa lakossága az új – vagy régi, de jócskán felújított – kapitalizmus újjászületését egyfajta győzelemként élte meg; az általános jog- és kifosztást nem akadályozta meg, de nem is követte, nem követi ma sem spontán tömegmozgalom. Nem valami logikus a dolog, elvégre a rendszerváltozás az elemi érdekeket, a mindennapi megélhetést, a biztonságot sértette, de a tény ettől még tény marad. Különösebb utóvédharcok nélkül adta fel a régió lakossága azokat a pozíciókat, amelyekért a mai baloldal küzdeni szokott, a bértarifa-rendszert, a bölcsődéket, az általános foglalkoztatottságot, a beleszólási jogot, az ingyenes közoktatást és egészségügyet, a biztos és korai nyugdíjat, az olcsón hozzáférhető, államilag támogatott kultúrát – a sor jócskán folytatható. Lehet, ezen jogosítványok bornírtan és korlátozottan működtek az államszocializmusban – de működtek. Bizonnyal megkönnyítette a kapitulációs folyamatot az államszocializmus depolitizáló mechanizmusa, esetleg a manipuláció, a polgári szabadságok megteremtése, az is igaz viszont, hogy a jól érzékelhető egyéni és csoportérdekeket nem olyan egyszerű elhazudni.De nem lehetetlen.
2. Az elmúlt másfél évtizedben mindvégig lehetséges volt – vagy annak látszott – az élethelyzet egyéni javítása. Mindig volt/van olyan kitörési pont, amely lehetővé tette/teszi az emberek jelentős hányada számára, hogy megtalálják azt a módszert, amely átmenetileg vagy tartósan javít az élethelyzeten, vagy legalábbis elviselhetővé teszi. Történelmi analógiaként adódik a 19. század végi, Amerikába irányuló kivándorlás, amikor az itthon lehetetlen helyzetben vergődő emberek az óceánon túl belevágtak valamiféle új életbe – olykor sikerrel, többnyire természetesen nem. Az, hogy a lakosság mintegy fele-kétharmada formálisan kimarad a legális gazdaságból, s valahogy mégis megél, többek között erre utal. Az önfoglalkoztatás trükkjei, a szürkegazdaság, a kis kényszervállalkozások, a munkavállalás különféle formái, a segély- és nyugdíjzsonglőrködés, a pályázati értelmiség megélhetési szlalomozása, a fogyasztás minimalizálásán alapuló robinzonád és még egynéhány forma afféle Óperencián túli emigráció.
3. A régióban a rendszerváltozást követően, nagyjából 1995-97 táján lezajlott "az olcsó bugyi" forradalma. 1989 után, az alatt a néhány év alatt, amíg a családi tartalékok kimerültek, olcsó, ócska, de még éppen használható, elsősorban távol-keleti tömegárukkal telt meg a piac, különösen a ruházati, de voltaképpen szinte minden fogyasztási cikk proli változatához hozzá lehet férni – legfeljebb a minőség csapnivaló. Ezzel egy időben persze tönkrement a hazai textilipar, és sok minden más is, a kieső fogyasztási cikkekhez azonban hozzá lehet jutni. Így a bérek – nyugdíjak, segélyek stb. – reálértékének csökkenését nem lineárisan követte a mindennapi fogyasztási cikkekre vetített vásárlóerő csökkenése. Bizonyos értelemben ezzel párhuzamosan s ehhez hasonlóan csökkent vagy szűnt meg a régióban a világháború óta tartó elemi lakásínség – a fenntartási költségek emelkedése más kérdés. A lakhatás lehetősége, a lakáshoz jutás kényszerű szabadsága létező dolog, még ha sokan ki is esnek a rostán, s hamar eljutnak a végállomást jelentő aluljáróig vagy a temető szóróparcellájáig.
4. A szintén ugyanebben az időszakban lezajló technológiai forradalomról sem árt tudomást venni, különösen azért, mert az új eszközök elterjedése egyúttal a mindennapi élet átrendeződését is jelzi. Ma úgyszólván minden háztartásban van egy vagy több mobiltelefon, sokcsatornás tévé, Magyarországon van hárommillió személyautó, s közel egymillió internetre csatlakozó computer – ehhez hasonló adatok állnak rendelkezésre a régió többi országából is. Az is feltűnő, hogy bármennyire is nyomorog egy személy vagy család, utoljára ezeket a különleges tárgyakat és a hozzájuk kötődő fogyasztási szokásokat adja fel. E mellékesen aránylag olcsón hozzáférhető eszközök nyújtotta lehetőségek még jószerével kihasználatlanok, a mindennapi élet szintjén jó ideig azok is maradnak, ugyanakkor már elemi szintű használatuk is olyan életmód-forradalmat jelent, amelynek perspektívái beláthatatlanok. Nem a tudásalapú társadalomról vizionálok, megteszi majd más, hanem a közvetlen kapcsolattartásról, elektronikus fényképezésről, levelezésről, informálódásról, az utazás, közlekedés megváltozott lehetőségeiről és így tovább. A mobiltelefon és társai a mindennapi élet szintjén; ha mást nem is, de annyit biztosan jelentenek, hogy egy éppen csak elviselhető munkahelyet (ha van), nehéz anyagi helyzetet, magányt, betegséget, öregséget, tartalmatlan fiatalkort áthidalhatóvá tesznek. Ez akkor is civilizációs áttörés, ha – nagy valószínűséggel – megszületett már az utolsó olyan nemzedék, amelyik még tömött könyvespolcokat láthat maga körül.
5. A 20. században lezajlott két nagy antikapitalista forradalmi hullám nem kevés doktriner hezitálás után rátalált az adott korszakok politikai ugrópontjára, arra az instrumentumra tudniillik, amely nem csupán az adott korszak társadalmi kríziseinek politikai megoldási eszköze volt, hanem akár a forradalom másnapján, esetleg már előtte úgyszólván mindenki számára érthető, követhető volt, mi több, tömeges és reális aktivitásra adott keretet. Súlyos, de nem megalapozatlan leegyszerűsítéssel 1905-1923 között a tanácsok (önigazgató közösségek) a tevékeny tömegemberek (Gramsci) természetes szerveződési és valódi részvételi centrumai voltak. 1945 után a forradalmi és a szociáldemokrata tömegpártok s egyéb szervezetek (kivált a szakszervezetek, ifjúsági szervezetek stb.), illetve az általuk megragadott állami-politikai hatalomban való – akár csak illuzórikus – részvétel bírt kellő vonzerővel. Már csak azért is, mert abban a szűk időintervallumban, amikor az új államalakulat eredeti funkcióját betöltötte, az államosítás, az állami ellenőrzés, az államgépezet kisajátítása, az állami oktatás és egészségügy megszervezése valóban progresszív volt – persze mihez képest. Az is igaz, hogy mindkét forma meglehetősen hamar kiüresedett és elbürokratizálódott, az antikapitalista célokat pedig vagy részben, vagy sehogyan sem teljesítette be, ám mindez semmit sem von le abból, hogy az antikapitalista baloldal szerveződési centrumai voltak. A tömegpártok és a tanácsok rekrutációs bázisa – mutatis mutandis – egyaránt a szervezett, öntudatos, tanult nagyüzemi munkásság volt, az az osztály, amelynek maradványai manapság segélyből vagy nyugdíjból élnek, s szórakozásképpen olykor megnézik a régi munkahely telkén épült plázát.
6. A baloldali mozgalmak úgy nagy általánosságban egyfajta együttműködést, szolidaritást, altruista beállítódást tételeztek fel, illetve alakítottak ki az emberek között. Ugyanakkor Marx már ezelőtt jó százötven évvel írt arról, hogy a kapitalizmusra jellemző általános konkurenciaharc amúgy magától értetődően a bérmunkások között is megjelenik, melynek gyógyszere a közös érdekek felismerésén vagy felismertetésén, esetleg a humánus megfontolásokon alapuló szolidaritás. Bár tudható, hogy a mainstream által meghirdetett egyetemes nagy gazdasági verseny világméretekben pusztító, a mindennapi életben embertelen és halálos (ettől még realitás), a jelen társadalomban az élet szerves része. Egymás legyőzésének olykor igen nagy a tétje, a cél, mondhatni, az életben maradás – kenyérharc, pozícióharc és egyebek formájában; az együttműködés, a kölcsönös bizalom, a segítségnyújtás, azaz a Morál néne dohogására való odafigyelés fölösleges és ártalmas luxus.
7. Időben fel kell ismerni: Kelet-Közép-Európa, talán a volt Szovjetunió egyes utódállamai kivételével, a modern kapitalizmus győztes oldalára csöppent, azaz nem elszenvedője, hanem aktív résztvevője a harmadik (negyedik, ötödik) világ kirablásának, a környezet tönkretételének, a neoimperializmusnak, a végképp leszakadtak féken tartásának. Ahogy lenni szokott, ebből a pozícióból következik, hogy valami mindenkinek, tehát az Ózd mögötti (a Zsil-völgyi, a Bielsko Biała környéki) lepukkadt bányászfalu romáinak és téesznyugdíjasainak is csurran-cseppen, ha más nem, az elemi létezéshez minimálisan szükséges fogyasztási javak formájában. A baloldaliság ön(át-/újra)értékelése, a baloldaliság önkritikája a történelmi tapasztalatok feldolgozására, a realitások analízisére szokott épülni, a tömegek megragadása, aktivizálása, a spontán mozgalmak meg- és önszerveződése, hogy úgy mondjuk, ezzel jár együtt. Amennyire ismerjük baloldali eleink sikereinek titkát, az, úgy tűnik fel, részben abból állt, hogy kellő rezignációval felmérték: ha kilépnek az íróasztal mögül, kikkel, milyen emberekkel kell együttműködni az ismert – na jó, megismerhető – korproblémák megoldásában.

Most realista módon abból kell kiindulni, hogy a potenciálisan tevékeny tömegember keze ügyében a mobillal, kínai joggingban a tévé és a számítógép előtt ül. Megélhetése bizonytalan, munkahelyén kiszolgáltatott, kollégáit, főnökeit, beosztottjait utálja, mert fél tőlük, munkája valamely szellemi vagy fizikai részfeladat mechanikus ismételgetése, emberi kapcsolatai beszűkültek, az államban és intézményeiben, továbbá a politikai szervezetekben nem bízik, egyre mélyebbre keveredik a hitelfüggőségbe, s erőtlenül gyűjtöget betegségeire és nyugdíjára. Az órákon keresztül nézett tévéműsor hűen, tehát kellően zagyván és manipuláltan elé tárja a politikai látványt, a neten vázlatos ismeretekre tesz szert a globalizációról és a globális problémákról, valamit megsejdít, persze torzan, a kapitalizmus természetéről, a hazai és a világproblémákról.

Elvtársak: hic Rhodus, hic salta.

---

Krausz Tamás

Miért beteg a baloldal a kelet-európai régióban? Visszatérünk-e a 19. századba?

Érdekes, hogy 1908 elején az akkor még Lenin által is csodált Kautsky Marx Károly történelmi jelentősége című brosúrájában¹ a munkásmozgalom és a szocializmus egyesítésének kérdését a marxi tradíciónak megfelelően úgy vetette föl, mint az "elmélet és a gyakorlat egységének" valaminő létrehozását (ami a proletárság számára előfeltétel, ha a kapitalizmus forradalmi megdöntését, vagyis önmaga mint osztály felszámolását meg akarja valósítani). Már Kautsky utalt arra, hogy Marx előtt is tűztek ki szocialista célokat, "azonban csak szektákat hoztak létre, széttagolták a proletárságot, mert a szocialisták mindegyike a szociális kérdés megoldásának arra a különös módjára helyezte a fősúlyt, amelyet ő fedezett föl. Ahány megoldás, annyi szekta."²

A mai "betegség" diagnosztizálása nyilvánvalóan nem lehetséges történeti szemlélet nélkül, hiszen a nem történeti jellegű oknyomozás szükségképpen félrevisz a szubjektivista, a politikai-ideológiai magyarázatok irányába. Ennek megfelelően a diagnózis és gyógyítás folyamatait sem lehet összekeverni, noha nyilván nem választhatók el egymástól. A magyar és kelet-európai antikapitalista³ (nem-kapitalista) baloldal "betegségének" diagnosztizálása ma már nem bonyolult feladat, hogy mást ne mondjak, végül is több mint 20 éve ezzel foglalkozunk az Eszmélet szerkesztőségében (az első néhány évben még a folyóirat konkrét létezése nélkül).⁴ Nehezebb a "mi a teendő?" kérdésére választ adni, hiszen nincsenek jelen egy kapitalista összeomlás és a közösségi értékekre alapozó új munkásmozgalom felemelkedésének társadalmi-politikai és pszichológiai feltételei sem a centrumországokban, még kevésbé az olyan szatellitállamokban, mint Magyarország és általában a kelet-európai régió. Ami munkásmozgalmi önvédelem megmaradt Európában, az gyakorlatilag mind a régi szakszervezetekhez megy vissza; más kérdés, hogy Kelet-Európában a régi szakszervezetek erkölcsi kopása erőteljesebb volt, mint Nyugaton.

Sokan gondolták azt 1989 tájékán, főként a "naiv" nyugati baloldalon, hogy az államszocializmus összeomlása egy új, baloldali, szocialista fellendülés kiindulópontja lesz. A valóságban éppen az ellenkezője történt. Az egész baloldali kultúra került le – látszólag legalábbis – a történelem süllyesztőjébe. De az nem világos, hogy milyen mélyre. Az viszont világos, hogy az államszocialista kultúra elhalálozása, amely még mélyen a Kádár-rendszerben kezdődött, és amit szimbolikusan is kifejezett Aczél György híres-hírhedt megfogalmazása: "a kultúra is áru", jelentős mértékben aláásta a rendszerkritikai (antikapitalista) baloldal anyagi és erkölcsi pozícióit, társadalmi-szellemi befolyását egyaránt. Az autonóm közösségi kultúrának még olyan csúcsai, mint Ady és József Attila, vagy Tolsztoj és Solohov, Iszaak Babel és az egész későbbi szovjet irodalom, vagy Illyés és a háború utáni egész magyar szocialista irodalom is "átadta" a helyét a giccsnek, az üzleti irodalomnak az értelmiség közvetlen támogatásával. A jelenség ismert. Tehát a baloldali (autonóm közösségi) kultúra "kimúlása" az újkapitalizmus, a "szabadpiac" világában szükségképpen magával vitte mindazokat az életképesnek látszó elemeket, értékeket, elméleteket, tradíciókat stb., amelyek mindenfajta elnyomás tagadásából és egy szabad közösségi társadalom lehetőségéből indultak ki.⁵ Mivel ilyen antikapitalista kulturális értékrendben – elvben – érdekelt társadalmi csoportok, mindenekelőtt a nagyipari munkásság és a belőle kinőtt értelmiségi rétegek szociológiai és kulturális értelemben megszűntek létezni, vagy legalábbis oly mértékben átalakultak a rendszerváltás nyomán, hogy e kultúra hordozására alkalmatlanná váltak, a rendszerkritikai értelmiség kis csoportjának szerepe e téren kétségtelenül megnövekedett.

Tehát az antikapitalista (közösségi) értékrend, törekvések és célkitűzések (társadalmi önigazgatás, társadalmi önvédelem, hatalomtól és piactól független szükségletek kielégíthetősége stb.) fenntartására, szellemi "újratermelésére" a rendszerváltás folyamatában megszerveződött struktúrák, mint az Eszmélet vagy a Baloldali Alternatíva Egyesülés (miként a hasonló szervezetek az egykori Szovjetunió területein és más, korábban államszocialista országokban) nem rendelkeztek sem társadalmi, sem anyagi forrásokkal. E tradíció alapján jelentős antikapitalista mozgalmak nem jöhettek létre. Ismétlem, a régi hagyomány elsüllyedt a piaci és reklámkultúra förtelmes tengerében.⁶ Ráadásul a fiatalok irtózatos agymosáson mennek keresztül; egy olyan liberális agymosáson, hogy az új, represszív demokrácia a szabadság megtestesülése. És mint tudjuk, kényelmetlen és kockázatos a mainstreammel szembemenni…

Nem meglepő, hogy a társadalmi önszerveződés és önvédelem szervezeti és eszmei mozzanatai csak kis körökben eresztettek gyökeret. (Magyarország még a kedvezőbb feltételekkel bíró országok közé tartozik a balti államokkal, Horvátországgal vagy Romániával összehasonlítva.) A jelen helyzetben ebből következik elsőrendű feladatunk: a nagy szavak és forradalmi frázisok helyett ezeket a gyökereket kell elsősorban ápolni, életben tartani. Tehát azt mondani, hogy az államszocializmus "államkapitalizmus" volt (kinevezni egy nem profittermelésre épülő rendszert kapitalizmusnak, ahogyan mondani szokták, "nem semmi"!), s mint ilyen, nem tartalmaz számunkra semmiféle progresszív hagyományt, vagy hogy "a baloldal ma szigorúan antileninista alapra épülhet" (mintha az orosz forradalom és benne Lenin semmiféle progresszív antikapitalista hagyományt nem hozott volna létre!), tárgyilag téves, elméletileg helytelen, politikailag pedig örök időkre szektára ítélné az antikapitalista baloldalt.

Ez a helyzet azt mutatja, hogy alkalmazkodni kellene a történelmi múlt valóságos és nem steril folyamataihoz, a fennálló viszonyokhoz, ha nem akarunk a vallási kisközösségek, szekták sorsára jutni, ha nem akarunk csupán kisebbségi, emberjogi harcosok furcsa gyülekezetévé válni.

A rendszerkritikai baloldal számára a feladat alapjában továbbra is a szerény szervezeti és kulturális eredmények megőrzése és népszerűsítése, a létező szervezetek, intellektuális csoportosulások kifinomult, intelligens összetartása, egyesítése a tevékenységi specifikumok megőrzése mellett. Az ilyen együttműködés alapját a szociális-gazdasági, politikai-szellemi és erkölcsi elnyomás konkrét formáival, a munkanélküliséggel, a szegénységgel, a rasszista, szociális vagy szexuális alapú kirekesztéssel, a közszféra és közfogyasztás pozícióinak további szétzúzásával, a rendszerből kisarjadó neofasizmussal, az erőszak világméretű kiterjedésével (Bush – Bin Laden) szembeni ellenállás képezheti. A rendszerkritikai csoportosulások Moszkvától Budapestig az elmúlt csaknem két évtizedben – s ennyiben a kép a jövőre vonatkozóan nem teljesen reménytelen – nemcsak szervezeteket, eszméket, hanem az együttműködés közös tapasztalatait is felhalmozták (egészen az antiglobalista vagy alterglobalista mozgalmakban való aktív részvételig). Eme relatíve új fejlemények életben tartása nemcsak az előbb említett egységesüléstől függ, hanem attól is, hogy e hagyomány alapján a rendszerkritikai erők képesek lesznek-e megőrizni cselekvési önállóságukat.

Ám mindenütt a régióban két alapvető veszély bukkan fel. Az egyik a hivatalos szociálliberalizmusban (pl. Magyarország) vagy szociálnacionalizmusban (pl. Oroszország, Szlovákia, Románia) való politikai feloldódás veszélye, vagyis fennáll a nemzeti burzsoázia vagy/és a multinacionális tőke vonzásában való elhalálozásunk veszélye.⁷ A parlamenti baloldal neoliberális eltorzulása, korrumpálódása (vannak, akik ezt szociáldemokráciának hívják!) fontos oka annak, hogy az új, antikapitalista baloldal olyan követeléseit is a jobboldal-szélsőjobboldal tűzi a zászlajára – felhasználva a szociális demagógia hitlerista hagyományát -, mint a társadalmi önvédelem, az "ellenhatalom kiépítése", a privatizáció leleplezése és meggátolása, a közfogyasztás védelme a magánfogyasztás totális uralmával, a luxusfogyasztással szemben stb. Az értelmiség jelentős tömegeinek prostituálódását nem erkölcsi, hanem anyagi-hatalmi mozzanatok alapozzák meg, ezért a moralizáló beállítódások, amelyek oly jellemzők, teljesen terméketlenek, puszta siránkozások.

A másik veszély belső eredetű, az előbbinek egyfajta ellenpólusa, "az elvi tisztaságra", a "tiszta antikapitalizmusra" stb. hivatkozó új szektásság, új dogmatizmus megjelenése, a munkásmozgalom korábban letűnt tévútjainak életre keltése,⁸ amely persze egész Európában megjelenik az antikapitalista társadalmi kezdeményezésekben (a "nemzeti romantika" és a "romantikus kommunizmus" irányzatai). A parcialitás, a részlegesség empirizmusa és az absztrakt univerzalizmus egymás rossz kiegészítései.

Ezektől a politikai és módszertani vonulatoktól nemigen lehet elválasztani egy, a szervezeti és szellemi aprómunkát elutasító, elméletileg rendkívül labilis pozíciót – egy újfajta megváltás-ígéretet, amely hol "generációs érdekellentétekre", hol a "tekintélyek uralmára" hivatkozva követeli a rendszerkritikai irányzat "teljes és végleges kiszakadását" a liberális-kapitalista szervezetiségből.⁹ A "tanársegédek forradalma", a pusztán érdekracionalizáló ideológiák, magatartásmódok megnyilvánulásai többnyire az értelmiség narcisztikus, magamutogató jellegzetességeivel állnak kapcsolatban, de saját személyes ambícióikon kívül nemigen kínálnak semmilyen reális megoldást a jelenlegi helyzetre vonatkozóan. Könnyebb senkit sem mozgósító, hangzatos álforradalmi jelszavakat megfogalmazni és hirdetni, mint "beállni a sorba", vállalni a felkészülést az eljövendő nagy harcokra, ami sziszifuszi szervezeti, politikai és elméleti munka nélkül persze továbbra is elképzelhetetlen. Büntetés ez a hagyományos baloldal neoliberalizmusban (vagy nacionalizmusban) való feloldódásáért; tulajdonképpen magával a rendszerrel szembeni ellenállásnak a további leépülését idézi elő.¹⁰ Így válik mindkét "veszély" egyszerűen rendszerfenntartóvá. (Mindig a konkrét elemzés dönti el, nem pedig az absztrakt elvekre való hivatkozás, hogy mely cselekedet a helyes és miért egy adott, konkrét feltételrendszerben!)

A rendszerkritikai csoportosulások szervezkedése két évtizede több síkon is zajlik egyidejűleg, ugyanis mindegyik területen másféle feladatok láthatók el. A probléma akkor merül föl, amikor összekeverednek az egyes síkok, például amikor egy civil szervezet (Védegylet) – képletesen és példaképpen szólva – politikai jó szándékból egy jobboldali köztársasági elnökkel ajándékozza meg Magyarországot, vagy ha az antikapitalista mozgalmak tevékenységi irányát a benne lévő tagok pártpolitikai elkötelezettsége határozza meg, feladva az alapvető rendszerkritikai értékeket és törekvéseket.

A pártokban való politikai jelenlét számunkra természetesen mindig csak taktikai jelenlét, aminek alapfunkciója a rendszerkritikai mozgalmak "működésének" és propagandalehetőségeinek infrastrukturális és anyagi hátterét szolgálja; ennek a szerepvállalásnak a mai helyzetben reális, hasznos és hatékony ellenalternatívája nemigen van.

Még egy szót a "civil sík" autonómiájáról. A rendszert egészében támadó, egyfajta kulturális "ellenhatalomban" gondolkodó civil szervezetekbe tömörült csoportok lehetőségei jóval tágabbak, mint a pártpolitikai síkon adódó lehetőségek. Itt nyílik mód arra, hogy a társadalom szélesebb csoportjai előtt megmutassák, hogy nem egyes parciális kérdések (zöldek, szociális szerveződések, békeaktivisták stb.) különálló megoldásairól lehet szó, hanem a rendszer egészének átalakításáról. Az ún. civil mozgalmak, amelyek nem adták el lelküket a kapitalista ördögnek, azzal a legnagyobb problémával küzdenek, hogy miképpen lehet a rendszer alapproblémáit úgy megfogni, hogy ők maguk ne oldódjanak föl a rendszer által felkínált hamis alternatívákban, az ismert parcializálódásban. E "szétesettséget" jól példázó akció a NATO-radar mecseki áthelyezésének követelése. Az ügy persze fontos, de nagyon korlátozott hatékonyságú, mert hiszen ha máshová helyezik, akkor az a másutt lakó embereket fogja zavarni. Így az emberek nem értik meg, hogy a probléma maga a NATO, maga a rendszer. Ismét példaként említem a Védegylet nevű szervezetet, amelyben jó szándékú és jól szituált, de létbiztonságukban veszélyeztetett "középosztálybeli" fiatalok felvetik a rendszer számos alapproblémáját a környezetpusztítástól a háborús politikáig, de azt a – mi szempontunkból naiv – benyomást keltik, mintha ezek a problémák a kapitalista rendszer keretein belül megoldhatók volnának. De ebben van az erejük is. Ugyanis a rendszerkritikai baloldal úgy vélekedik, hogy magának a rendszernek a lényegét, a gazdasági-civilizációs alapjait kell kétségbe vonni és a társadalmi önigazgatás, a közösségi társadalom irányába túllépni, ám ezzel a távlatossággal kevés vonzalmat kelt a közeljövőben megoldásra számító, illetve a problémákat itt és most "megoldani képes" alternatívát követelő emberek körében. Ezért a velük való együttműködés minden konkrét kérdésben, amely a rendszer fonákságait leleplezi, fontos és hasznos. A politikai jobboldalhoz való viszony kérdése persze egy önálló problematika, amely befolyásolja az együttműködés kereteit, lehetőségeit és színvonalát.

Ráadásul a rendszerkritikai baloldal mai gyengeségét erősíti az a tény is, hogy míg a tőke megtalálta a globális szándékainak megfelelő gazdasági, kulturális és nyelvi együttműködés szervezetét és általában strukturális formáit, a munka, a munkásosztály jelentős mértékben megmaradt egy sajátos nemzeti izolációban, legfeljebb a rendszerkritikai, alterglobalista értelmiségi csoportok szervezkednek a nemzeti munkásosztályok fölött. Ez az ellentmondás a fejlődés mai szintjén nem megoldott.

Végül van egy harmadik sík, az elméleti-intellektuális felkészülésé, amely a rendszerkritikai értelmiség számára a mai korszakban a legfontosabb területnek tűnik, de erről fentebb és másutt már sok szó esett. Mindenesetre fontosnak látszik, hogy az elméleti felvilágosítás egyelőre nem képes eredményesen felhasználni az informatika új eszközrendszerét. Önálló honlapok hiányában sok rendszerkritikus sajnos olyan fórumokon képviseli antikapitalista nézeteit, amelyeken szélsőjobboldali demagógok is fejtegetik – és most tisztán intellektuális értelemben mondom – agyalágyult nézeteiket liberális üzleti (vagy nem üzleti, vagy ami még rosszabb, amatőr) vállalkozások keretében. Mindez a problémakör szintén egyfajta egységesülés elkerülhetetlenségének irányába mutat.

Végezetül a rendszerkritikus-antikapitalista irányzatok közül a "pártépítők" szándékairól szólva tennék egy utolsó megjegyzést. Egy valóban közösségi társadalom célkitűzését komolyan vevő politikai párt létrehozásához a következő dolgok minimálisan szükségesek: a) fellendülő munkásmozgalom; b) megfelelő infrastruktúra; c) milliárdos pénzügyi háttér, vagyis kapitalista támogatás (amelynek következményeit ismerjük, "feloldódás a rendszerben"). Arról nem is szólva, hogy a hagyományos pártelképzeléssel szemben a bérmunka politikai szerveződését nem a polgári politikacsinálás síkján, hanem a társadalmi-kulturális ellenhatalom eszközeként kell létrehozni olyképpen, ahogyan Marx annak idején elvileg felvázolta a Kommunista Kiáltványban. Ebben az értelemben e "párt", mint a "társadalmi ellenhatalom" intézménye, talán már a létrejövés folyamatában van. Minden szervezeti sietség csak a szektarianizálódás tendenciáit erősíti, miközben az ilyen pártot létrehozni igyekvők éppen az ellenkező céllal kívánják a szervezeti egyesítést végrehajtani. Kellő türelemmel és főleg a fiatal generációk támogatásával talán még mi is megérhetjük e régióban a közösségi mozgalmak reneszánszát.

Jegyzetek

¹ Karl Kautsky: Marx Károly történelmi jelentősége. Budapest, 1919. (Ford.: Garami Ernő.)

² Kautsky: i. m. 45-46.

³ Az antikapitalista baloldal fogalma lényegében azt jelenti, hogy elméletileg a marxi tudományos örökségből indulunk ki, vállalva a kapitalizmus meghaladásának minden olyan hagyományát, amely a közösségi társadalom, azaz a közvetlen demokrácia, a társadalmi önkormányzás felé mutat. Politikailag-gyakorlatilag pedig egy olyan utat próbálunk egyengetni, amely mindenfajta elnyomás meghaladásának minél kedvezőbb lehetőségét bontakoztatja ki. Az a baloldal, amely nem törődik azzal a kérdéssel, hogy vajon egyik vagy másik cél megvalósítható-e, amely nem keresi a célokhoz vezető különböző gyakorlati utakat-módokat, az "átmeneteket az átmenetekben", az nem illeszkedik a marxi tradícióba.

⁴ Nemrégen egy egész kötetet publikáltunk az "előtörténet" témakörében: Krausz T. – Szigeti P. (szerk.): Államszocializmus. Értelmezések, viták, tanulságok. L'Harmattan, Budapest, 2007.

⁵ Ha volt és van a magyar baloldalnak "fenntartható" jeles hagyománya, az éppen az elméleti kifinomultság (utalok itt Szabó Ervinre, Lukács Györgyre, Kunfi Zsigmondra, nem is említve az 1945 utáni nemzedékeket). Ebből is következik, hogy nem adható föl az 1960-as évek "marxista reneszánsza" sem a maga autentikus szocializmusfelfogásával (Tőkei, Heller, Márkus, Mészáros István és mások), noha tudni kell, hogy követőik száma egyelőre csak arra lesz elegendő, hogy ne pusztuljon ki teljesen e hagyomány. (Tipikus jelenség, hogy azóta már Heller Ágnes is – sokezredmagával – köntörfalazás nélkül átállt a polgári osztály oldalára.)

⁶ A baloldali kultúra eltűnésének jellegzetes vonása, hogy a baloldali hagyományhoz kapcsolódó emberek jelentős tömegeikben már "komoly dolgokat nem olvasnak", az elméleti és tudományos irodalom jelentőségét veszítette, amiről nem régen érdekesen számolt be egy, a jobboldalhoz kapcsolódó könyvkiadó vezetője a Népszabadságban. A jobboldal viszont "rászokott" az olvasásra, de ismert módon persze főképpen a szélsőjobboldali szennyirodalomra vevő.

⁷ E kérdésről több összefüggésben írtam már, legutóbb az Eszmélet 71. számában: Merre tovább – melyik úton? Vitaindító tézisek a globalizációkritikai "civil mozgalmak" jellemzőiről és perspektíváiról a kelet-európai tapasztalatok fényében (5-12.).

⁸ A politika beleette magát a civil ellenállás szöveteibe is. Előkerültek a politikai küzdelmek réges-régi kelléktáraiból ismert kifejezések, miszerint csak "osztályharcos antifasizmusról" lehet szó, amely arra a "tartalmas" gondolatra megy vissza, hogy "a demokrácia és a fasizmus rokonságban állnak egymással", csupán a kapitalista állam különféle megjelenési formái – innen azután már csak egy lépés az ismert szektás tézis, amely a szociáldemokrácia vagy a kommunizmus "fasiszta természetéről" értekezik nagyon radikális hangnemben. Az ilyen gondolkodásban az elmélet és gyakorlat különbsége teljes egészében eltűnik, a jelenhez való bármilyen artikulált viszony gyakorlatilag lehetetlenné válik. A másik oldal azt nem akarja látni, hogy a neoliberális politikai és szociális programok maguk teremtik meg a szélsőjobboldal felemelkedésének feltételeit, közegét, noha ettől persze ok és okozat még nem lesz azonos egymással…

⁹ Ez a pozíció gyakran fogadtatja el magát olyan erkölcsi hittételekkel, hogy nem piszkolja be a kezét a liberális, szociálliberális polgári szervezetekből eredő alapítványi pénzekkel – kvázi, piszkolják be mások! Ők csak felhasználják ezeket a pénzügyi forrásokat. A moralizálás így válik erkölcstelen képmutatássá: élősködjünk, de tagadjuk a felszínen a polgári intézményekkel való kapcsolatunkat.

¹⁰ Gyakran elfelejtjük Kautsky régi megfigyelését a szervezeti konfliktusok jelentőségéről (amely egyúttal arra is figyelmeztet, hogy a politikai-gyakorlati és az elméleti összefüggések összekutyulása, a dilettantizmus és az amatörizmus, a szakadások és szakítások szervezeti ügyekben magának a kapitalista rendszernek a kezére játszanak): "De aligha volt valaha is olyan marxista vagy olyan marxista csoport, amely pusztán elméleti eltérések kedvéért szakadást idézett volna elő. Ahol szakadások következtek be, ott mindig gyakorlati és elméleti, mindig taktikai vagy szervezeti ellentétek okozták azokat, és az elmélet csak bűnbak volt, amelyre ráhárították az összes elkövetett bűnöket." (Kautsky: i. m. 51.)

---

Kunfi Frigyes

I. A történelemben nincsenek csodák. Magyarország közepesen fejlett ország volt 1989 előtt, s ma is az. Aki ismeri a világrendszer-elméletet, az ennek okait és feltételeit is érti. Mégis sok minden megváltozott: az új rendszer a jó évtizedes visszaesés után, 1998-tól, immáron a multikkal együtt számolva elérte korábbi kibocsátási szintjét, de azt sokkal differenciáltabban, polarizáltabban, a tulajdonosi és hatalmi pozíciók függvényében, tehát igazságtalanabbul osztja el, mint a régi. Innen a hárommillió szegény és a csekély számú nagyon gazdag ember. A politikai passzátszelet azonban nem Magyarországon kezdik fújni. A politikai tagoltság alakulása egy országban egyfajta visszatükröződése a fennálló társadalmi erőviszonyoknak. Nem mechanikus tükröződése, mert minőségileg is más, mint az alapjukul fekvő viszonyok, de a kor uralkodó politikai nézetei, észjárásai, gondolkodásmódjai a létviszonyok egyfajta lenyomata. A polgári, magántulajdonosi berendezkedésre épülő társadalom kifejeződése politikai társadalmunk szerkezete. Sokaknak, mindenekelőtt magántulajdonosoknak, felső menedzsereknek és technokratáknak, a politikai osztálynak és a vezető értelmiségi, média- és kulturális elitcsoportoknak megvan a konszenzusuk abban, hogy nem akarnak posztkapitalista ideológiákat terjeszteni. Ebben liberálkonzervatív, tehát polgári konszenzus van közöttük. Az állami-politikai felépítmény, az ideológiai államapparátusok, de maga a parlamentarizmus sem kedvez annak, hogy a rendszeren belüli ellenzékiségen túl a politikai életvilágban és intézményeiben az ellentársadalom igencsak szunnyadó, embrionális erőit támogassa. A munkatársadalom szervezettsége és öntudata pedig – szemben a győztes, osztálytudatos polgársággal – magánvaló, kifejletlen (Klasse an sich) állapotában van.

II. Látni kell: a centrum országaiban sem sokkal jobb a helyzet, ha nem Magyarországhoz, hanem korábbi önmagukhoz viszonyítjuk őket. Immár majdnem negyven éve nem volt rendszert megrázó felfordulás, sehol, 1968 óta. Hatalmi befagyás jellemzi ezeket az országokat. Élvezik, és népességüket nagymértékben pacifikálja is, hogy rendszeresen pótlólagos erőforrásokhoz jutnak a világgazdasági és geopolitikai függési viszonyok következtében a félperifériákról s perifériákról. Ez összetartja az euroatlanti integrációt, amelyhez Magyarország a NATO-ba és az EU-ba való belépéssel csatlakozott – anélkül, hogy a népesség 9/10-nek életlehetőségeiben a centrum ún. középosztályának nívóján állna. De sokan erről álmodnak, s úgy veszik, mintha az álmok nem hazudnának. Mások: multik jól megfizetett, napi 13-15 órás feszített munkát és állandó készenlétet produkáló menedzserei pedig (egyelőre) elfogadják kizsákmányoltságukért cserébe a fogyasztói és a presztízsjavakból való részesedés kissé elidegenedett életmódját. "Életem a cégem" – importált minta, de bevett. A munkanélküliség és elszegényedés árnyékában hatásosak a fegyelmező társadalom formális-demokratikus facade mögötti fegyelmező mechanizmusai. Ezek is hazai realitások.

III. Nem az államszocializmus, hanem a kapitalizmus győzelme takarította el Magyarországon a közélet és a politikai nyilvánosság mértékadó fórumairól a kapitalizmus-kritikus és antikapitalista erőket. Nehéz tudomásul venni ezt azoknak, akik nem ilyen lovat akartak, de ilyen vagy olyan módon támogatták a rendszerváltást – mert több-kevesebb törvényszerűséggel mégiscsak azt kapták, amit kaphattak. A la guerre comme à la guerre – tartja a francia mondás, itt és most: a kapitalizmust a kapitalizmus törvényei szerint játsszák. Marginalizálódott az antikapitalista baloldal, mert bár szellemileg, tudományosan és kulturálisan létezik, de ténykérdés: nem vagy nem jelentős politikai tényező. Szervezeti befolyásra és médiatámogatásra nem tudott szert tenni, a hatalom pedig – jellege következtében – ebben nem fogja segíti.

IV. Autonóm munkáskultúra és a társadalmi csoportokhoz tartozás tudata helyett mindenütt elszigetelt, korlátoltan önző egyéneket, izoláltságot látunk, ahol nem természetes és szerves érintkezési formák, hanem egy közéjük iktatódott közeg, a média kapcsolja össze s formálja meg az alapvető mondanivalókat. Ennek a társadalmi munkaszervezeti és üzemszervezési formák átalakulásán túl információs, ideológiai és intézményes összetevői is vannak. A munkahelyekről népszavazással kitiltott politika eleve outra tette a munkásmozgalom szervezési lehetőségeit. Messze attól népességünk, hogy át- és túlláthasson a hazai politikai tagoltságon és a kissé irányított politikai nyilvánosságon. Azon, ahol a jobboldal szociális téren plebejus felhangokat hallatva balról akarja előzni a baloldalt, míg a parlamenti baloldal gazdasági téren – és némelykor ideológiailag is – jobbról akar túltenni a jobboldalon, új baloldali blairizmusával. Liberalizálódó szociáldemokrata párt és nacionalista, konzervatív jobboldali radikalizmus a fő kínálat és törésvonal, amit két kisebb párt, az SZDSZ és az MDF egészít ki (nem számítva a KDNP-t, amely a FIDESZ-MPSZ hátán, taktikai okokból került csak be az országgyűlésbe). Csoda, bár a kiélezett küzdelem vonzása sok mindent magyaráz, hogy kettejük éles küzdelmét átvéve olyan magas a választásokon a részvételi hajlandóság, mint 2002-ben (70,5 és 73,5% az első és a második fordulóban) és 2006-ban (67,8 és 64,4%) volt. Mutatja, hogy a kormányzati hatalomért folyó harc milyen jól "eladható", milyen jelentős befolyást gyakorol a közvéleményre. Tehát Magyarországon még egyáltalán nem fáradt meg a pártok parlamenti politizálása. Sajnos, TGM – feltehetően – csak kevesekkel együtt gondolja úgy, hogy "A pártrendszernek annyi. Vágod?" (Élet és Irodalom, 2007. január 18.). A parlamentarizmus pedig egy olyan politikai szerkezet és működésmód, amely alapvetően a fennálló újratermelésére való, s a rendszer konfliktusainak a rend keretein belül történő kompromisszumos kezelésében erős. Nem pedig nagy társadalmi változások politikai intézményesülése. Ilyen módon az aktuális és legális politikai küzdelmek tétje a polgári demokrácia védelme az "Autorität nicht Majorität" jobboldali és szélsőjobboldali törekvésekkel szemben, amely könnyen nemzetietlennek nyilvánítaná s politikai kutyaólba zárná a csak mégoly szórványos rendszerkritikus erőket.

V. Némi kulturális avangarde a marginális csoportoknál szerencsére jelen van – távol attól, hogy az osztály és politikai szerveződés iskoláját végigjárnák. Inkább csak a negatív, kvázi gépromboló fokán állnak. Az anarchista érzületekben rejlő kritikai potenciálnak pedig csak akkor van pozitív hatása, ha nem idegenkedik a tanulástól, s a tudással akar leleplezni. Az egykor önszerveződő munkásmozgalomban az volt a legnagyszerűbb, hogy – találkozva szerves értelmiségével – képes volt erre. A gazdasági, a politikai és az ideológiai harc együttes felvállalásához messze nem jutottak el az ebben érdekelt tömegek, s félő, hogy a manipulatív tömegdemokrácia tanulópénzét még sokáig fizethetik – és fizetik. Múltba forduló, sérelmi nacionalizmus, idegengyűlölet, "Extra hungariam non est vita" szupremácia-gondolat és vallásosság ad retrográd tartalmakat annak a jobboldali populizmusnak, amelynek helyét egykor jórészt plebejus demokratizmus, szocializmus és humanizmus foglalta el. Nem mindegy. Amikor a "világszellem" jobbra tart, a hazai harmadikutasok is keresztény-nemzeti befolyás alá kerülnek. Ha balra tartana, akkor a plebejus-demokratikus, szocialisztikus tendenciák erősödnének fel soraikban.

VI. A szociáldemokrácia 1989/91 után objektíve esett ki a polgári liberalizmus és a politikai kommunizmus közötti harmadik erő helyzetéből, miáltal történelmileg nagyrészt funkciótlanná vált. Itteni néppárttá válásával nálunk mára elvesztette szociális bázisát, plebejus arculatát (ami 1998 előtt mégiscsak megvolt). Szocialista világnézetet, társadalom- és történelemfelfogást nem lehet helyettesíteni a "Szabadság, Egyenlőség, Szolidaritás" értékkánonjával és a szociálliberalizmussal; az törvényszerűen kiüresedik. Politikai identitásának súlyos tehertételei kerültek elő, s lassan csak annyiban baloldali, hogy a jobboldal ellenfele a kormányzati hatalomért folytatott küzdelmében. Ez erőteljesen formális viszonymeghatározottság: a szélsőjobbhoz képest a mérsékelt jobboldal balra van, akárcsak utóbbihoz képest a centrum. Komoly identitásválság állt elő, mert a polgári radikalizmus nyugatosságát előtérbe állító, felzárkózást ígérő MSZP iránytűjéről a tapasztalat mutatja meg, hogy téves: EU-tagokká úgy váltunk, hogy ettől nem leszünk a centrum tagjai (kivéve a népesség kb. 10%-át, amely anyagi helyzetében, életmódjában, szokásaiban ott van). Komoly politikai innovációra volna szükség az identitásválság meghaladásához. Ennek lehetősége csekély, mivel a hazai nehézségek mellett az EU-ban is háttérbe szorult a szociális Európa vonulata. Továbbá már valaminő csökkentértékűségi pszichózis teljesítményrontó hatása is érződik a hazai baloldalon.

VII. Új fellendülés csak felhalmozódó tapasztalatok és új válságok nyomán lesz lehetséges, mert még a rendszerváltozás utáni tanulópénzt fizeti a magyar társadalom vert seregeinek zöme. (Szemben a polgári osztály réteg- és elitszervezeteivel, tulajdonosaitól függő médiaértelmiségével, korporációival és pártjaival, melyek igencsak osztálytudatosak, kifejlettek.) Előbb a társadalmi önvédelem magasabb szintjére, jobb szakszervezetekre, egyáltalán: a versenyszférában szakszervezetekre s baloldali mozgalmakra kellene szert tenni ahhoz, hogy a szellemi baloldal hatni tudjon a politikai tagoltság alakulására. Legyen anyagi szubsztrátuma. Az új társadalmi mozgalmak (ATTAC, Magyar Szociális Fórum, békemozgalom, feminizmus, s némely nem jobboldali zöldszervezet) helyes törekvései sem váltanak ki komolyabb visszhangot – miközben, ne feledjük, a jobboldal, a polgári körök permanens offenzívában tarthatók. Ez mutatja a jelenlegi elégedetlenség irányának artikulációját. Egyelőre nem lehet látni a kitörési pontot. Ez azonban nem jelenti, hogy ne kellene készülni rá. Teljesen elhanyagolt az egyetemeken, felsőoktatásban végzett felvilágosító és szervezőmunka – pedig a jövő értelmiségének tudata a tét. A kritika fegyverével bátrabban kellene élni ahhoz, hogy megerősödjön a tőkés világrendszerrel és a hazai félperifériás állapotokkal szembeni másként gondolkodás szabadsága.

---

Marc Pittaway

Miért "beteg" a magyar baloldal? Első pillantásra különösnek tűnik a kérdésben rejlő feltételezés. Szélesebb perspektívából nézve a magyar baloldal nem betegebb, mint az egész európai baloldal, sőt, némi okkal azt gondolhatjuk, hogy jobb állapotban van, mint az utóbbi. Hiszen a 2002-es és a 2006-os parlamenti választások azt mutatják, hogy az MSZP a maga 42, illetve 43%-os eredményével – legalábbis nemzeti szinten – a legsikeresebb poszt-szociáldemokrata párt az Európai Unióban, noha igaz, hogy nincs magyar megfelelője azoknak a baloldali zöldpártoknak, amelyek számos szabadelvű, baloldali érzelmű választót "hódítottak el" a szociáldemokrata pártoktól a nyugat-európai államokban. A szocialista szélsőbalnak nincsen számottevő támogatottsága a választók körében; ez azonban Nyugat-Európa nagy részére igaz, gondolok itt az eurokommunizmus csaknem teljes eltűnésére Franciaországban és Spanyolországban, vagy a brit szélsőbaloldal kudarcára, hogy profitáljon a kormány iraki háborús politikájának hazai népszerűtlenségéből. A magyarországi szakszervezetek helyzete meglehetősen siralmas; ez azonban megint csak nincs nagyon távol a nyugati országok tapasztalatától – elég itt megemlíteni, hogy Franciaországban a foglalkoztatottak kevesebb mint 10%-a szervezett, amit a magas munkanélküliség és a rugalmas munkaerőpiac terjedése is magyaráz.

Ez a felszínes kép azonban nagyon is félrevezető lehet. Először és legnyilvánvalóbban, miközben a magyar példa nem tér el az európai trendektől, a baloldal helyzete kontinensszerte nem megnyugtató. Nicolas Sarkozy győzelme a francia elnökválasztáson 2007 májusában aláhúzza, milyen mértékben vesztették el a baloldali politikai mozgalmak a kezdeményezőkészséget, hogy hiteles válaszokat adjanak az európai társadalmak szociális problémáira, egyúttal pedig megmutatja, milyen sikeresen töltötték be az elmúlt évtized vége óta a "mainstream" által elhagyott űrt a posztmodern jobboldali populisták, akik a neoliberalizmust ultranacionalizmussal és tekintélyelvűséggel vegyítették, hogy hatalomra kerülhessenek. Ahol poszt-szociáldemokrata pártok maradtak kormányon, mint Britanniában, engedményeket tettek ennek az agendának, úgy, hogy sokszor "meghaladják" a hazai jobboldalt a bűnözés, a bevándorlás és természetesen a külpolitika egyes kérdéseiben. Az "új" szociáldemokrácia kontinensszerte feladja a társadalmi egyenlőség gyakorlata iránti elkötelezettségét, még akkor is, ha retorikájában rábólint erre a politikára. Miközben a zöldpártok felszívták a szociáldemokrata protest-szavazókat, kormányzati teljesítményük – a la gauche plurielle részeként Franciaországban 1997 és 2002 között, vagy Németország vörös-zöld koalíciójában 1998 és 2005 között – nem azt mutatja, hogy gyakorlati, hiteles és radikális megoldásokat tudnának adni azokra a problémákra, amelyeket a posztfordista kapitalizmus vet fel a mai Európában.¹

Másodszor, Magyarország szocialista pártja maga is küszködik ennek az "új" poszt-szociáldemokráciának számos problémájával. Jó okunk van rá, hogy azt gondoljuk, választási sikerét nagyban köszönheti egy vezérelvű jobboldaltól való általános félelemnek, amely sok baloldali vagy liberális érzelmű, nem feltétlenül MSZP-szimpatizáns választópolgárt hajtott a fő, nevében legalábbis baloldali párt táborába. A 2002 óta hatalomban levő kormányok teljesítményét leginkább egy kifeszített kötélen való egyensúlyozáshoz hasonlíthatjuk. Egyfelől megpróbálták biztosítani a gazdasági fejlődést Magyarország európai piaci integrációjával, alkalmazkodva az Európai Unió követelményeihez, abban a reményben, hogy a nyugat-európaihoz képest relatíve olcsó munkaerő révén elérhető a gazdasági növekedés. Másfelől, miután felismerték, hogy a társadalom és számos támogatójuk nem tartja elfogadhatónak a fenti stratégia társadalmi költségeit, megpróbálták az állam segítségével feltornászni a jövedelmeket. Ez a "flastrom-politika" 2006 tavaszára riasztóan növekvő államadósságot és érezhető nyugtalanságot eredményezett a pénzpiacokon és az Európai Unióban, ami kikényszerítette a megszorító politikára való áttérést. Ez azonban azzal járt, hogy az elmúlt évben jócskán megcsappant a szocialista párt politikai támogatottsága. Miközben a jobboldaltól való félelem a 2010-es választásokon is megmentheti a szocialistákat, ez egyszerűen elkendőzi egy életképes, balközép politikai stratégia kialakításának kudarcát. Azok, akik a baloldalon "rendszerkritikus" pozíciókat támogatnak, szintén adósok maradtak egy vonzó alternatíva felvázolásával. Ez a szélesebb európai minta magyar változata; a szocialista rendszerek összeomlása, a globalizáció hatása a pénzpiacokra, valamint a társadalmi és gazdasági privatizáció, amely atomizálta az európai társadalmakat, kevés teret ad az alternatíváknak, annak ellenére, hogy a posztfordista kapitalizmus Európa-szerte gyenge teljesítményt produkált az elmúlt két évtizedben. Érdemes azonban alaposabban megvizsgálni ezt a magyar változatot, mivel az elemzéssel számos olyan kérdésre is rámutathatunk, amelyet bármely baloldali alternatívának végig kell gondolnia, ha meg akarja haladni jelenlegi helyzetét.

A baloldal hitelességének központi problémája, hogy nem tud járható alternatívát felmutatni azzal a gazdaságpolitikával szemben, amelyet 1989 után folytattak a különféle kormányok, annak ellenére, hogy bebizonyosodott: Magyarország világgazdasági integrációjának számos olyan következménye van, amely sokak szemében illegitimmé teszi a jelenlegi helyzetet. Ezt részben Magyarországnak a nyugati szomszédjaihoz fűződő viszonya is magyarázza. Miközben Magyarország mind földrajzilag, mind pedig kulturálisan egy közép-európai térben helyezkedik el, hasonlóképpen Ausztriához, Észak-Olaszországhoz, Dél-Németországhoz és Svájchoz, életszínvonal tekintetében messze lemarad ezektől az országoktól; az óriási gazdasági szakadék áthidalása tehát talán a legfontosabb kérdés a lakosság szemében. Ha ezt a különbséget sikerül annyira lecsökkenteni, hogy a magyarok úgy érzik, életszínvonaluk nagyjából megfelel nyugati szomszédjaik életnívójának, akkor a rendszerváltozás és az uniós tagság hosszú távon sikeresnek fog számítani; ha azonban a különbség megmarad, kudarcként fogják értékelni az elmúlt két évtized politikai változásait.

Sok "rendszerkritikus" baloldali kevéssé optimista a magyar siker esélyeit illetően. Azt gondolják, hogy mivel az ország perifériásan integrálódott az európai gazdaságba, ez örökös perifériás szerepre kárhoztatja az európai és a globális gazdaságban. Ez először is problematikus, mert nem sokkal több, mint reménytelenségbe való menekülés; másodszor, megkerüli a baloldal hitelességi válságának egyik fő okát – nevezetesen az államszocializmus szerepét a magyar és a nyugat-európai életszínvonal közötti szakadék kiszélesítésében. A legújabb összehasonlító gazdaságtörténeti elemzések fényében el kell vetnünk azt a tézist, hogy az államszocializmus elősegítette a felzárkózást. Igaz, hogy 1910-ben Magyarország az európai gazdaság félperifériáján helyezkedett el, az egy főre eső GDP nagyjából megfelelt Olaszország vagy Spanyolország GDP-jének, és lényegesen felülmúlta Portugáliáét és Görögországét. 1950-ben, miközben Olaszország lehagyta a többieket, Magyarország GDP-je egy szinten volt Spanyolországéval, Portugáliáéval és Görögországéval. 1973-ban Magyarország lemaradt az utóbbi három ország mögött – és 1989-re még nagyobbra nőtt a szakadék.² Miközben a majdnem teljes foglalkoztatottságon és tömegfogyasztáson alapuló "irányított kapitalizmus" fénykorában az ibériai államok és Görögország profitált a fordista gazdasági növekedésből, az államszocializmus intézményei és gyakorlata lényegesen lassabb gazdasági növekedést produkált. Noha az államszocializmus – különösen annak kádárista változata – létrehozott egy modern, relatíve egyenlő, jóléti társadalmat, ez nemcsak a politikai legitimáció deficitjén, hanem olyan gyenge gazdasági bázison nyugodott, amely évről évre szélesítette a szakadékot Magyarország és Nyugat-Európa saját perifériája között. Így aligha meglepő, hogy a magyar lakosság az 1980-as évek végén a bukott rendszerek lomtárába száműzte az államszocializmus gazdasági intézményeit és velük együtt a szocializmus koncepcióját mint gazdasági alternatívát, és azóta sem mutatkozott érdeklődés ezek feltámasztása iránt.

Hogy ezt a hitelességi krízist megoldja, a baloldalnak pontos elemzést kell adnia arról, hogy mi történik Magyarországon és közvetlen európai szomszédjainál. Rámutathat arra: az a hit, hogy az államszocializmus bukása után a szabadpiaci gazdaságpolitika a megváltás útja, veszedelmes illúzió lehet. 1950 és 1973 között az államszocializmus gyenge gazdasági teljesítménye a nyugat-európai kapitalizmushoz képest nem viszonyítható a mai posztfordista kapitalizmushoz. A háborút követő nyugat-európai növekedés – amelyből az olyan perifériális államok, mint Spanyolország, Portugália és Görögország profitáltak – a tömegtermelés és -fogyasztás elterjedésén alapult, amelyet megerősített az európai centrumországokban a jóléti állam kiépülése és a központosított béralku. A kapitalizmusnak ehhez a változatához – amelyet gyakran fordizmusként is emlegetnek – például Franciaországban is a gazdasági tervezés kapitalista formái társultak, és nem a piacalapú modellek, amelyeket annyira szeretnek a mai neoliberális közgazdászok.

A fordista növekedés feltételei, amelyek lehetővé tették az olyan országoknak, mint például Ausztria, hogy felzárkózzanak az európai kapitalista gazdaság hagyományos északnyugati centrumához, az 1970-es évek közepe óta hiányoznak. A pénzügy és kereskedelem globalizációja és az európai gazdasági integráció folyamata kevesebb lehetőséget hagy a nemzetállamoknak arra, hogy szabályozzák a hazai gazdasági keresletet. A termelés jelentős részének kihelyezése Közép- és Kelet-Európába az 1990-es években, illetve egyre inkább Dél- és Kelet-Ázsiába, strukturális munkanélküliséget hoz létre a nyugat-európai centrumban, és párhuzamosan növekszik a munkahely elvesztésétől való félelem. A nemzetközi versenyképesség mantrája jegyében ezen államok is megnyirbálják a jóléti kiadásokat. Még Nyugat-Európa leggazdagabb centrumországaiban is relatív szegénységben él a lakosság egyharmada.

Magyarország és persze közép- és kelet-európai szomszédjainak a kapitalista piacba történő integrációja alapvető szerepet játszott a szélesebb európai gazdaság átalakításában. Az olyan államok, mint Magyarország, egyszerre voltak haszonélvezői és áldozatai ennek a folyamatnak. Az európai gazdaság átrendeződésével a szakképzett munkát igénylő ipar az alacsonyabb munkaerőköltség vonzásában kelet felé vándorolt; miközben krónikus munkanélküliség sújtja a Ruhr-vidéket, a volt keletnémet régiókat versenyképtelenné tette a német újraegyesítési szerződés, vagy említhetjük itt a francia Nord-Pas-de-Calais-t, több száz kilométerrel keletebbre új ipari régiók épülnek ki. A Cseh Köztársaság, Magyarország, Szlovénia és Szlovákia profitált a termelés kihelyezésén alapuló beáramló befektetésekből – több magyar régió és ipari központ, például Győr gazdaságát nagymértékben átalakította ez a folyamat. Másoknak azonban, elsősorban a keleti megyék agrárgazdaságának, reménye sincs arra, hogy bekapcsolódjon a folyamatba – a munkaerő túl "drága" a szakképzettséghez és a földrajzi fekvéshez viszonyítva. A munkáltatók így inkább még keletebbre, Romániába viszik a munkát, vagy teljesen elhagyják az európai kontinenst. Számos ok miatt azonban még az ésszerű növekedés is óriási egyenlőtlenségeket takar. Az egyedüli csoportok, akik problémamentesen hasznot húznak ebből a folyamatból, az európai felső- és középosztályok, akik a kihelyezett termelés miatt olcsóbban vehetik meg a luxuscikkeket, illetve a financiális szolgáltatásokon nyugvó gazdaságok és régiók – mint például London -, ahol hasznosul a folyamatból származó profit.

Ez a folyamat, amelyben a felzárkózás címkéjével látják el a dömpingexportot, további veszélyeket rejt magában. A külföldi tőke kegyeiért vívott versenyben az államok egyre reakciósabb gazdaságpolitikát részesítenek előnyben – jó példa erre a jóléti állam feladása, a bérszinteket ért kritika, a regresszív adópolitika 2002 és 2006 között Szlovákiában, amelyet nemcsak Nyugat-Európában ajánlottak "receptként", mint tette azt a konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung a Bundestag-választásokon 2005 szeptemberében, hanem megakasztotta a magyar államnak azon kísérleteit, hogy néminemű szociális védelmet biztosítson a saját állampolgárai számára. Ironikusan azt mondhatjuk, hogy Magyarország "utoléri" majd Nyugat-Európát, de nem azért, mert követi az európai szociális modellt, hanem mert – hasonlóan Nyugat-Európához – nagyon egyenlőtlen társadalom lesz, ahol a lakosságnak talán a fele élvezi majd a "nyugat-európai" életszínvonalat, miközben a másik fele menthetetlenül kirekesztődik a "jóléti" társadalomból. A baloldal lényegi feladata, hogy felismerje, artikulálja és megakadályozza ezt a veszélyt. Ennek elengedhetetlen feltétele egy valóban európai politika kialakítása, amely annak felismerésén és elismerésén alapul, hogy az európai szociális modell előnyeit a kelet-európaiak éppúgy élvezhetik, mint a nyugatiak, vagy pedig nagy biztonsággal megjósolható, hogy az előnyökből mind a két fél kimarad.

Jegyzetek

¹ Gerassimos Moschonas: In the Name of Social Democracy: the Great Transformation: 1945 to the Present. London – New York: Verso, 2002, 73-212.

² David F. Good – Tonghsu Ma: The economic growth of Central and Eastern Europe in comparative perspective, 1870-1989. European Review of Economic History, 2 (1999), 111.

(Fordította: Bartha Eszter)

---

Szalai Erzsébet

A rendszerkritikai baloldal jelenéről és jövőjéről

Írásomban csak a kapitalizmusra mint a fennálló társadalmi összrendszer teljességére kritikailag reflektáló baloldallal foglalkozom – tehát a hatalmon lévő politikai baloldallal nem vagy csak érintőlegesen. Másrészt, mivel a kelet-európai kritikai baloldal helyzetét és perspektíváit nemrég megjelent könyvemben már taglaltam, itt és most csupán annak magyarországi jelenével és jövőjével foglalkozom.

Egyetértve a körkérdésben rejlő helyzetértékeléssel, a magyar kritikai baloldal gyenge és megosztott – számos ok miatt.

Legelsősorban azért, mert nem áll mögötte munkásmozgalom. A magyarországi munkásság utoljára az 1956-os forradalom idején szerveződött osztállyá, ezt követően azonban a Kádár-rendszer informális, egyéni különalkukra épülő szisztémája tökéletesen blokkolta a mozgalmi energiákat. A kétségkívül jelentős anyagi gyarapodást hozó felemás polgárosodási folyamat pacifikálta a munkásságot (is) – ezért volt lehetséges, hogy az (a még nagyobb anyagi gyarapodás reményében) gyakorlatilag szó nélkül tűrte a politikai rendszerváltást követő radikális piacosítási folyamat beindítását (a piacosítás enyhébb formában már az 1968-as gazdasági reformmal megkezdődött), ezen belül pedig azt, hogy a létezett szocializmusban az övének nevezett, de valójában általa sohasem birtokolt "társadalmi" tulajdont a késő kádári technokrácia gyakorlatilag egy évtized alatt magánkezekbe juttassa.

Az ennek nyomán kiépülő újkapitalizmus rendszerében a munkásság atomizálódása tovább folytatódott – ennek döntő tényezője az, hogy bár már szinte a teljes társadalom piacosodott, a béreket egységesítő munkaerőpiac (a gazdasági elit érdekeinek megfelelően) nem jött létre -, passzivitása pedig jórészt fennmaradt. (Bővebben lásd "Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság" című tanulmányomat – Kritika, 2004. szeptember.)

De nem áll a kritikai baloldal mögött magát baloldaliként meghatározó diákmozgalom sem. Az egyetemi diákság nagyobbik része jobboldaliként határozza meg politikai identitását, és ennek mentén szerveződik. Ennek legfőbb oka, hogy az eme diákság helyzetét is megingató neoliberális reformokat döntően magukat baloldalinak nevező kormányok hajtották és hajtják végre, így szinte természetes, hogy ezektől a fiatalság a politikai és eszmei jobboldal felé való orientálódással határolódik el. A rendszerkritikai baloldal azon üzenetei, hogy ő egy "másik" baloldalt képvisel, csak szórványosan jutnak el az egyetemi ifjúsághoz.

A baloldaliság, az átfogó rendszerkritika iránt fogékony társadalmi bázis hiányában a kritikai baloldal tagjainak indulatai nem hasznosulhatnak progresszív társadalmi célok megvalósításában, ezért azokat tudattalanul is többnyire egymás ellen fordítjuk. Ez az oka annak, hogy ma a baloldali civil szervezetek vagy elhalnak, vagy osztódás útján szaporodnak. És ez a fő oka annak is, hogy a kritikai baloldalon belüli nézetkülönbségek az érzelmi és morális szembenállás formáját öltik, mely körülmények között a tárgyszerű vitákat nem tudjuk lefolytatni.

De melyek ezek a nézetkülönbségek? Csak a három legfontosabbat fogom most érinteni.

Az első a létezett szocializmushoz való viszonyulás. A kritikai baloldal nagyobbik része "hibáival" együtt etalonnak tekinti az elmúlt társadalmi berendezkedést, elsősorban azért, mert egzisztenciális biztonságot és a jelenleginél mindenképpen magasabb színvonalú anyagi jólétet biztosított a társadalom nagyobbik részének. Tamás Gáspár Miklós és jómagam viszont – a létezett szocializmus pozitív hozadékának (hozadékainak) elismerése mellett – úgy véljük, hogy az elmúlt rendszer a szabadságjogok korlátozása és az általa felhalmozott demokratikus deficit miatt védhetetlen. Továbbmenve: legalábbis magam úgy vélem, hogy amennyiben a jelenlegit meghaladó rendszer körvonalain gondolkodunk, akkor egy olyan rendszert kell elképzelnünk, melynek váza semmiben sem hasonlít a létezett szocializmus alapvonalaira. (Bővebben lásd Az újkapitalizmus és ami utána jöhet… című könyvemet – Új Mandátum, Budapest, 2006.)

A második vízválasztó az MSZP-hez való viszony. Érdekes módon – bár nem véletlenül – a kritikai baloldalon belül többnyire éppen azok pártolják a neoliberális irányítás alá került MSZP-vel való – legalábbis látens – szolidaritást és/vagy együttműködést, akik a létezett szocializmusra mint alapvonásaiban rekonstruálandó társadalmi rendszerre tekintenek. Megint csak TGM és magam viszont azon az állásponton vagyunk, hogy a jelenlegi MSZP-vel való "együtt mutatkozás" nemkívánatos, többek között azért, mert ez hiteltelenné tehet és tesz bennünket a neoliberalizmussal szembeforduló fiatalság előtt.

És itt jön a harmadik nézetkülönbség: eltérő a viszonyunk a fiatalság alternatív civil szervezeteihez. Ezen szervezetek többsége – nem függetlenül a politikai baloldal és jobboldal öncélú, a társadalom valóságos dilemmáitól többnyire elszakadó acsarkodásától – nem kívánja magát elhelyezni a hagyományos baloldal-jobboldal tengelyen. Abban egyetértés van a kritikai baloldalon, hogy a baloldali tradíció döntő része igenis vállalható, abban viszont nem, hogy mennyire lehetünk elfogadóak azokkal szemben, akik ezt az örökséget elvetik (vagy legalábbis nem kívánják meghatározni a hozzá való viszonyukat), és egészen új dimenziók mentén törekszenek meghatározni politikai identitásukat. Többen közülünk súlytalannak vagy legalábbis látens jobboldalinak tekintik ezeket a szerveződéseket, jómagam azonban úgy látom, hogy ez a stigma elsietett, sőt egyenesen káros: nyilvános használata valóban a jobboldalra – sőt, a szélsőjobboldalra – lökheti az ebben a kérdésben egyelőre bizonytalan fiatalokat. A fiatalság gombamód szaporodó civil szervezeteit, amellett hogy azok fontos társadalmi feladatokat töltenek be, és égető társadalmi feszültségekre, problémákra hívják fel (sok esetben a politikai és rendszerkritikai baloldal helyett) a figyelmet (az ökológiai krízistől a hajléktalanságig), magam olyan tanulópályának tekintem, ahol az erősebb és határozottabb rendszerkritikai magatartás és gondolkodás a gyakorlati tapasztalatok útján sajátítható el.

A civil szervezetekhez való viszony kérdéséhez kapcsolódik egy, a nézetkülönbségeknél mélyebb – valójában azok alapját jelentő – problematika: a társadalomjobbító attitűdök autoriter vagy demokratikus jellegének kérdése. A kelet-európai értelmiségi hagyományoknak megfelelően többen közülünk döntően a mindenkori hatalom közvetlen befolyásolásával – sőt, esetenként a hatalomgyakorlásban való tényleges részvétellel – kívántak és kívánnak társadalmi hatást kifejteni, társadalmi folyamatokat generálni. De egyben ők azok is, akik önmagukat valamiféle élcsapatnak gondolják, akiknek kívülről, de főként felülről kell bevinniük az eszmét az éretlen társadalomba. Eme hatalomorientált beállítódáshoz többnyire szervesen kapcsolódik a kívánatos társadalmi folyamatok beindulásának, beindításának cezúraszerű változásként, változtatásként való elképzelése.

Ezzel szemben magam úgy vélem, hogy feladatunk ennél jóval szerényebb – de egyben több is. Ez pedig nem más, mint azoknak az újkapitalizmus méhében megszülető szerves folyamatoknak, ellentendenciáknak a katalizálása és támogatása, melyek hosszabb távon egy újszocialista alternatíva felé mutathatnak.

Vannak azonban rövidebb távú feladataink is – és a felsorolt nézetkülönbségek ellenére nevezőink ebben biztosan közösek. Ezek közül kiemelkedik a neoliberalizmus és az általa kitermelt szélsőjobboldal elleni küzdelem.

Ehhez kapcsolódóan megfontolására ajánlom azt a már többször bizonyított tételemet, hogy a globális és hazai tőke túlhatalma következtében a szuverén társadalom- és gazdaságpolitika hazai mozgástere rendkívül szűk, gyakorlatilag a zéróhoz közelít. Ezért itt és most ismét papírra vetem azt a gondolatomat, hogy legalábbis a kelet-európai országoknak együttesen kellene fellépniük a nemzetközi és helyi tőkés csoportok diktátumaival szemben – ennek gazdasági alapja a kelet-európai országok egymáshoz való gazdasági közeledésével már kezd kiépülni. Az együttes fellépésnek, érdekképviseletnek már ma el lehetne indítani a baloldali értelmiségi előkészítését – vagyis a kelet-európai baloldali értelmiségnek a jelenleginél jóval intenzívebb párbeszédét, majd összefogását szorgalmaznám.

És van még valami, ami talán szintén rövid távon is megvalósítható: az egymás iránt tanúsított, eddigieknél erősebb politikai és emberi szolidaritás. Bibó István azt írta Marxról, hogy életműve erkölcsi üzenetének súlya meghaladja a tudományos tartalom jelentőségét – függetlenül attól, hogy Marxnak ez szándékában állt-e vagy sem. (Bibó megállapítja, hogy nem állt szándékában.) Ez az üzenet pedig nem más, mint az esendőkkel, a gyengékkel való együttérzés erkölcsi normaként való felmutatása. Vagyis műveinknek, cselekedeteinknek mindig van erkölcsi tartalma, jelentése is, akár akarjuk ezt, akár nem. Így csakis akkor leszünk képesek a társadalmi szolidaritás éledésének katalizálására, ha – szakítva egy rossz baloldali beidegződéssel, hagyománnyal – az egymás iránti szolidaritást is folyamatosan gyakoroljuk és magatartásmintaként felmutatjuk.

---

Szerdahelyi István

A magyar baloldal tevékenysége mint "tulajdonság és meghatározottság nélküli semmi"

Az Eszmélet szerkesztősége által feltett kérdésre adandó válasz megértésének előfeltétele, hogy az ember jelezze, mit ért baloldaliságon. Nos, szerintem ennek minimuma egyrészt az a meggyőződés, hogy az európai kultúrkör mai történelmi helyzetében tűrhetetlen minden olyan társadalmi berendezkedés, amelyik nem hajlandó az alávetett osztályok számára legalább akkora létbiztonságot nyújtani, amekkorát a legfejlettebb kommunista pártállamok és a közepesen fejlett kapitalista jóléti államok már az 1970-es és 80-as évtizedekben nyújtottak. Másrészt pedig az a meggyőződés is, hogy az effajta társadalmi állapotok csak kiindulópontjai egy olyan fejlődésnek, amely – hosszabb történelmi távon – az osztálykülönbségek, valamint a centrum, félperiféria és periféria régiói közötti különbségek fokozatos csökkenése felé vezet.

A közép- és kelet-európai posztkommunista országokról bizonyára beszámolnak majd e nézetcserében nálam illetékesebbek. A magyarországi baloldal helyzetére vonatkozó téziseim az alábbiak.

1. A magyar nemzet túlnyomó többsége baloldali

A magyar nemzet 1989-90-ben csak azért ment bele a rendszerváltásba, mert az állampártot, amely az addigi felmérések szerint a választáson a szavazatok relatív többségére számíthatott volna, vezetői 1989 októberében feloszlatták. Az új politikai elitek továbbá azzal ámították az ország lakosságát, hogy az átalakulás célja egyrészt a fejlett jóléti rendszerek életszínvonalának utolérése, másrészt pedig – miként erre Wiener György mutatott rá akkoriban – egy olyan vegyes gazdaság kialakítása, melyben a közösségi tulajdon szerepe lesz a meghatározó. S ha jobban meggondoljuk, az állami tulajdon ilyen társadalmasítása baloldalibb lett volna a korábbi viszonyoknál.

Azóta a választásokat minden párt hangzatosan baloldali jelszavakkal nyerte meg. Fontos tényt hangsúlyoz Szalai Erzsébet, mondván, hogy a baloldali társadalompolitikai programokat a "jobboldali", "keresztény nemzeti" pártok – 1990-ben az MDF, majd 1998-ban a Fidesz – még sokkal erőteljesebben fogalmazták meg, mint az MSZP. Amikor pedig kiderült, hogy kormányra jutva egytől egyig radikális jobboldali politikát folytatnak, a következő választásokon a választók mindegyiket meg is buktatták. A "büntető szavazások" e rendszere 2006-ig tartott. Akkor az MSZP-nek sikerült egy újabb ciklusra megkaparintani a hatalmat, de a "Gyurcsány-csomag" olyan országos felháborodást keltett, hogy csak rendőrterrorral aládúcolt legalitása tartja fenn a legitimitás hiányának mélysége fölött. E felháborodás ösztönzői egyértelműen baloldali indulatok, s ha valaki az árpádsávos zászlók és a Szent Korona-tanról való süketelések alapján akar ítélkezni fölöttük, vegye észbe Andor László 1992-es figyelmeztetését: "Teljesen elhibázottnak tartom, ha a jobboldaliságot csak a politikai díszletek szintjén vesszük észre. […] Véleményem szerint a jobboldaliság lényege a gazdaságban van, egyrészt az IMF-program feltétel nélküli végrehajtása, másrészt a […] szabad rablás, harmadrészt pedig a tulajdonnak a politikai alapon való osztogatása."

2. A nemzet többségének nincs politikai képviselete

Ilyesformán viszont a magyar politikai életben egyetlen baloldali, a nemzet többségét képviselő párt sincsen, mert – ismét Szalai Erzsébetet idézve – "a baloldal szerepkörét betöltő" (én inkább úgy mondanám, hogy az újságírói és politológus szubkultúrákban baloldalinak titulált-hazudott) szocialista és liberális párt egyaránt "zsigereiben jobboldali". A többpártrendszer tehát elszakadt a társadalomtól, talajtalanná vált, és azóta különböző emblémákkal díszített léggömbjei csak a közvélemény-kutatások adataiban himbálóznak felfelé vagy lefelé a politikai felhőrégióban. Valójában az összes parlamenti párt tagsága nem sokkal haladja meg a lakosság 1%-át, ami azt jelenti, hogy 29-szer kevesebben vannak, mint a 2005-ben Magyarországon tartózkodó külföldi turisták. Hazánk – Bayer József szavaival – "néptelen demokráciává" változott.

Ami azt jelenti, hogy – Kállai R. Gábor remek esszéregényének, az Elvtársalgónak a terminológiáját használva – a "valóban elkötelezetten baloldali baloldalnak" a magyar történelemben soha nem volt még akkora esélye, hogy a nemzet messze túlnyomó többségének akaratát képviselve lépjen a politika porondjára, mint ma. Kizárólag rajta múlik hát, hogy változtasson azon a helyzeten, amelyben tevékenységének eredménye – ugyancsak Kállai szavaival – "a tulajdonság és meghatározottság nélküli semmi".

3. A baloldali baloldal mint óriási kupac

E "valóban elkötelezetten baloldali baloldal" semmiségének legfőbb oka az, hogy elképesztően sok. Bizonyosra veszem, hogy az iskolai önképzőkörök száma meg se közelíti a baloldali baloldal szervezeteiét. Csak én magam annyinak vagyok az elnöke, elnökségi tagja, főtitkára, kuratóriumi tagja, hatóság előtti képviselője, hogy számon se tudom tartani, hánynak. Mindegyikük derekas munkát végez, de a legjobb esetben sose hallottak egymásról. Ezt felismerve alakultak is a baloldali baloldal tevékenységének összefogására, együttműködésének megszervezésére törekvő egyletek is. Csak az a baj, hogy ezek száma – némi jogos rosszindulattal mondva – meghaladja az általuk összefogandó egyletek számát.

A rosszabbik eset az, ha hallottak egymásról, mert akkor gyűlölködnek. Egyszer részt vettem egy tanácskozáson, ahol izzó hőfokú vita folyt arról, hogy melyek is a baloldaliság átfogó jellemvonásai. A végén abban foglaltam össze tapasztalataimat, hogy a baloldaliság egyetlen ismérve: mindenki, aki baloldali meggyőződésű, szívből utál mindenkit, aki szintén baloldalinak vallja magát. Szavaim nagy derültséget és tetszést arattak, mintha nem egy halálos betegség diagnózisát jelentettem volna be.

Végzetesen szenvedélyes indulatok csapnak össze köreinkben 1956 értékelése körül, mintha nem fél évszázaddal ezelőtti eseményről lenne szó, melynek elemzése immáron ugyanúgy a történettudományi szakma belügye, ahogyan a tatárjárásé. Le tudjuk árulózni egymást Nagy Imre vagy Kádár János szerepének megítélése kapcsán, s ezzel ugyanolyan eszeveszettségről teszünk tanúbizonyságot, mintha egy süllyedő hajó tisztjei azon marakodnának, hogy a tavalyelőtti vagy a tavalyi hajóskapitány volt-e tiszteletreméltóbb. Minden alkalmat felhasználunk az egymás elleni gáncsoskodásra: ha más nem akad, éles bírálatra adhat (adhatott már) okot az is, hogy egy szerző Marx és Engels szövegeit miért a Válogatott Művekből, s nem az Összes Művekből idézi.

Mindannyiunk számára magától értetődőnek kellene lennie, hogy ezt a gittegylet-kupacot egyetlen, egységes politikai párttá kellene szervezni. Megkeresni azokat az elveket és gyakorlati elképzeléseket, amelyek összekapcsolnak bennünket, s ezekből ütőképes programot alkotni. Vitácskáink jelentőségét személyes nézetkülönbségekké vagy legfeljebb platformeltérésekké lefokozni és az érvek józan mérlegelésével rendezni.

4. A baloldali orgánumok sokasága mint a hatástalanság dömpingje

A posztkommunista kapitalizmusok szellemi életének alapvető ellentmondása, hogy a parlamenti képviseleti arányát tekintve törpe radikális jobboldali liberalizmus eszméinek képviselői foglalják el benne a kulcspozíciókat. Ennek közismert oka, hogy a pénzpiaci-transznacionális tőke mindjárt a rendszerváltás kezdetén felvásárolta kulturális intézményeinket. Harsányi Iván már 1992-ben figyelmeztetett arra, hogy "a tőkét Magyarországon ma elsősorban a tömegkommunikációs szférába ajtóstul berontó rablómonopóliumok, főként pedig a nemzetközi pénzügyi szervezetek fizikailag jelen nem levő hatalma képviseli. Ezzel az utóbbi hatalommal nem tudunk mit csinálni."

Így állt elő a helyzet, hogy a baloldal nemcsak a rádióból és a televízióból szorult ki, hanem még lapja sincsen. Olyan lapja tudniillik, amelyik kellő terjedelemben, legalább heti rendszerességgel jelennék meg, hogy számottevő közönségformáló szerepet tudjon betölteni. A baloldalnak nincsen lapja, mert egyetlen olyan komolyabb sajtóorgánum sincs, ahová egy baloldali tollforgató beadhatná az írásait, anélkül hogy attól kellene tartania: sorait szemétkosárba dobják, mert baloldali. A baloldalnak nincsen lapja, mert egyetlen olyan sajtóorgánum sincs, amelyet egy baloldali gondolkodású ember úgy olvashatna, hogy amit olvas, az a baloldal véleménye a világ dolgairól. A baloldalnak nincsen lapja, ahonnan a baloldali gondolkodású ember kielégítő tájékoztatást kaphatna arról, milyen vitaálláspontok találhatók a baloldaliak táboraiban, s mi választja el őket a jobboldali táboroktól. A baloldalnak nincsen lapja, mert az újságosstandokon egyetlen baloldali sajtóorgánum sem található.

Abszurddá akkor válik ez a helyzet, ha azt is tudjuk, hogy a baloldalnak rengeteg lapja van; fel sem lehet becsülni, milyen sok. A tájékozottak harminc-negyvenre taksálják a számukat. Ezek – a havi megjelenésű Ezredvég és a negyedéves Eszmélet mellett – néhány lapos, rendszertelenül kiadott kis kiadványok; postán szokás őket ingyen eljuttatni egyes emberekhez. Havi vagy pláne negyedéves folyóiratokban lehet örökzöld témákat ragyogóan elemezni, de ezek csak akkor képesek tudósítani például arról, hogy az országban forradalmi helyzet készül, amikor a kirobbant forradalmat már régen le is verték. A néhány lapos kis kiadványok olyanok, mint a hajótöröttek füstjelei a lakatlan szigeten.

A baloldalnak nincsen lapja, mert egy komolyabb hetilap kiadásához rengeteg pénz kell. Csakhogy havi, negyedévi folyóirataink és töméntelen komolytalan lapocskáink is rengeteg pénzt emésztenek fel. Ha ezeket az anyagi forrásokat mind egyesítenénk, meg lehetne jelentetni azt a hetilapot is, amelyik betörhetne az újságosstandokra, és jelentősebb előfizetői-vásárlói táborra, támogatókra tehetne szert. Nem szólván arról, hogy az egységes politikai párttá szervezett baloldal orgánumaként milyen jelentősége lehetne.

Egy ilyen orgánum hozzásegíthetne, hogy a baloldal hangja teret hódítson még a rádió- és tévéműsorokban is. A tőkés média legfőbb célja a minél nagyobb profit. Ezért szenzációhajhásznak kell lennie; nem teheti meg, hogy nagy hírértékű információkat elhallgasson, hiszen ezzel elveszítené autómárka- és intimbetét-reklámjainak közönségét. Ha léteznék az egységes politikai párttá szervezett baloldal és annak profi módon szerkesztett hetilapja, könnyen el tudná érni, hogy a tévéműsorokban se csak az árpádsávos zászlók lengetésének sűrű premier plánjai jelezzék, hogy az országban nem mindenki a radikális jobboldali liberalizmus híve.

Lehet persze továbbra is a "tulajdonság és meghatározottság nélküli semmi" eredményeinek bűvöletében élni. Üldögélhetünk az íróasztalaink mellett, és átérezhetjük, milyen nagyon okosak vagyunk, meg műveltek. A világ minden gondjára-bajára kész válaszaink vannak. Ezeket időnként papírra is vetjük és kinyomtattatjuk ritkán megjelenő, kis példányszámú lapokban, melyeknek létezéséről még a hivatásos lapárusok se hallottak soha. Amikor írásainkból egy kötetre való összegyűlik, addig törjük magunkat, míg valahogyan azt is sikerül publikálni. Terjeszteni nem – de a példányokat szétküldözgethetjük barátainknak és ismerőseinknek, s lesz egy újabb katalóguscédula is a nevünk és a születési évszámunk alatt az Országos Széchényi Könyvtárban. Mindaddig, amíg a könyvtárosok rájuk nem írják a halálozásunk évszámát is.

---

Tamás Pál

Szektatudat vagy eklektika: létezik-e ma más magyar baloldali elméleti lehetőség?

Az elmélet és a politikai cselekvés ciklusainak paraméterei közismerten eltérnek. De csúcspontjaik véletlenül akár össze is eshetnek. Persze, az ilyesmi ritka. Az 1989 utáni Közép-Európában nem is fordult eddig elő. Színen van, sokszor választásokat is nyer egy mérsékelt politikai baloldal. De sikerei baloldali elméletektől rendszerint függetlenek. E teóriák még mindig – vagy ismét – társadalomkritikai irányultságúak, konkrét intézményépítési technológiákkal lényegében nem rendelkeznek. Az, amire ilyenként mégis hivatkoznak, vagy nem volt autentikusan baloldali, vagy része volt az államszocializmus bukásához vezető útnak. Így, szerencsére, megismételhetetlen.

A baloldali kormányok, bár elvben nem lennének feltétlenül ellenségei valamilyen baloldalibb elvi politizálásnak, igazán ennek újabb mibenlétére vonatkozó használható ötleteket, tanácsokat általában a teóriától nem kapnak. Amit azután végül csinálnak, az valamilyen keveréke felpuhított neoliberális világbanki ajánlásoknak, gazdaságpolitikai pragmatizmusnak és erőfeszítéseknek, hogy országaik legalább jelenlegi pozíciókban a davosi nemzetközi versenyképességi listákon megragadhassanak. E politikuscsoportok általában némi malíciával érzékelik (ha az egyáltalán percepciós küszöbük fölé került) saját baloldali kritikájukat. De kezdeni avval általában semmit sem kezdenek. Nagyon nincs is mit. A nem operacionalizált tanácsokkal, ajánlásokkal, óhajokkal mit is lehetne a minisztériumokban csinálni?

Mindeközben a magyarországi jobboldali, konzervatív-nemzeti értelmiségi szöveggyártás terjedelme az utolsó évtizedben folyamatosan nő. Legalább 5-6 nagy terjedelmű budapesti értelmiségi folyóirat működik e térfélen, közöttük újak is. A Heti Válasz nyomott és eladott példányszáma elhagyta az Élet és Irodalomét (az előbbit 35 ezerben nyomják, és 25 ezerben adják el, az ÉS-t külsők nem auditálják, de saját bevallásuk szerint 20 ezer körül nyomják és 16-17 ezer körül adják el mostanában). A profilok részben különböznek, de a trend azért itt is látható. Még a Magyar Nemzet publicisztikáinak hosszából és kevésbé tördelt, egybeszabott szedéséből is látszik, hogy azokat inkább értelmiségi olvasónak szánták, mint a szerzőiket állandóan rövidebb, "olvashatóbb" nyelvű írások előállítására biztató baloldali lapokat.

A baloldali értelmiség is egyre inkább – a szocialista kormányzástól egyébként talán függetlenül – az ezeken a helyeken (is) összerakott jobboldali agendával találja szemben magát. Az állami reformok előkészítése mind ez idáig egyébként zárt ajtók mögött folyt, s oda a baloldali teoretizálástól kapható száraz anyagra a döntéshozók – valljuk be – különben sem számítottak. Persze, aki akarta, ebből a körből is a nyilvánosság előtt védhette Molnár Lajos egészségügyi reformjait. De hát azokban – bár elvi szükségszerűségükkel nehéz vitatkozni – teóriát és baloldali érzékenységet önmagukban sokat nem lehetett felmutatni. A baloldali kormány reformretorikája így azután furcsa módon a potenciális baloldali teoretizálást még jobban elhallgattatta.

Közben azért a magyar közéletben most nyelvvita folyik. Ideológiákról, persze, említés történik. De igazán arról van szó, hogy aki a nyilvánosság nyelvét ma (nagyobb arányban) ellenőrzi, az képes lesz arra, hogy a magyar történelem egy fontos "elágazási" (bifurkációs) pontján, az EU rendjébe tagozódás pillanatában valamilyen mértékben ellenőrizze sokak személyes életstratégiáját, világképét is. A tét nagy, a küzdelem identitásokat is érint – innen az egyelőre nem csituló csatazaj. Aki az elágazási pontok szellemiségeire hat, egy következő hosszabb szakaszt is majd nagyobb gond nélkül befolyásolhat.

Itt a baloldali ideológiák marketingjével kapcsolatban legalább három alapproblémát érdemes megemlíteni.

Először, el kellene készíteni, politikailag is kezelhető módon, a rendszerváltás egyenlőtlenséggeneráló vagy -tompító hatásainak mérlegét. A rendszerváltásról kanonizált beszédmódunk a "nem volt és lett szabadság és demokrácia" tétel lett. Ez természetesen érthető, indokolható, védhető. De ismerjük fel, hogy egyrészt a rendszerváltásnak létezhetnek hasonlóan kiemelt dimenziójú szembeállításokra épülő olvasatai (több vagy kevesebb szuverenitás vagy erkölcs, több vagy kevesebb igazságosság, egyenlőtlenség, biztonság). Másrészt, ne lepődjünk meg vagy háborodjunk fel, ha egyes társadalmi csoportok ezeket máris használják. Ösztönösen, más kulturális minták hatásai alatt – de a baloldali ideológiák ezekre való esetleges rácsodálkozásaitól teljesen függetlenül. S alkotnak erről ítéleteket, vélekednek ezekből következően múltbeli vagy mai politikákról. Ha a bal teória ma is megmarad a történet részben az 1989 előtti liberális ellenzéki és részben a 80-90-es évek fordulójának "még nem nagyon poszt"-hidegháborús nemzetközi importból származó – egyébként az idő tájt teljesen érthető -, dichotomikus értelmezéseinél, és nem kísérli meg, e metszet mellett, a többit is a képbe emelni, rossz szolgálatot tesz a mai magyar társadalomnak. S rossz szolgálatot tesz – nem utolsósorban gyávaságból? – a mai baloldali kormányzati elitnek is. Mulatságos lenne, ha miközben büszkék lennénk a magyar értelmiség detabuizáló képességére, épp a rendszerváltás 1986-92-es ideológiai lenyomataiból csinálnánk ma tabut. Miközben a nem értelmiségi mininyilvánosságok – barátok, szomszédok, kollegák között – azt már régen detabuizálták.

Másodszor: elméleti választ kellene valamiként adni a társadalomban épp az utolsó másfél évtizeddel kapcsolatban megfogalmazódó – újabban robbanásszerűen jelentkező – elégedetlenségnek. Sőt, ne féljünk kimondani, dühnek is. Végül is mi más lehet a baloldali elméletek aktuális feladata, mint a mindenkori indulatok értelmezési, sőt esetleg későbbi cselekvési keretekké szublimálása. Nem értjük, s nem is akarjuk érteni, amikor sokan – adekvát ajánlott és elfogadható magyarázó sémák hiányából következően – azokat és úgy vádolják sorsuk pillanatnyi állapota miatt, akiket és ahogy korábban is meg szoktak vádolni. Hiszen az újabb kori magyar történelemben, amikor az emberek magukat áldozatnak érezték – s néhány pillanattól eltekintve majdnem mindig annak hitték -, két sémát kínáltak. Az első a "vádold az urakat" (tőkéseket, ispánokat, szolgabírókat), a második a "vádold az idegeneket" (zsidókat, romákat, románokat) volt. Az elsőnek volt egy 1945 előtt plauzibilis – fontos pontokon Marxra hivatkozó – változata, amelyet ma még megnevezni is csak három bocsánatkérés után szabad. Aktualizálására, átszitálására, újragondolására itt igazán senki sem vállalkozott. A legközelebbi, mégis ilyesmivel legalább teoretikusan foglalkozó, figyelemre méltó címek egyébként most sem moszkvaiak, hanem berliniek, német és észak-olasz egyetemi városokból valók. Így azután marad a második, a korábbi ideológiai-retorikai piacokról ismert csomag. A radikális, esetenként extrém jobboldali. Amin mi meg felháborodunk. Rosszabb esetekben, ha érzékenyebbek vagy idősebbek-tapasztaltabbak vagyunk, még rettegünk is. De hát a "társadalmi drive" adott, azt használja, amit kínálnak neki. Azt persze nem hiszem, hogy aki láthatóan jól érzi magát az árpádsávos lobogóval a kezében, azt most rávehetjük arra – hiszen elmagyaráztuk neki, mi is történt itt másfél évtized alatt -, hogy kisebb morgással összetekerje a zászlóját, és beiratkozzon egy szakmai átképző tanfolyamra. Mert akkor majd ő is jobban boldogul. És később esetleg balra szavazzon. De a mozgalmak tömegessé válását talán így is meg lehet azért akadályozni (senki se bízza el magát, mert március 15-én este az extremisták kevesen voltak).

Harmadszor, újra kellene gondolni a forgalmazott ideológiai csomagok szélességét. Némileg leegyszerűsítve, a jobboldal középszintű vagy mezo-fogalomkészletekkel operál (nemzet, hagyomány, értékválság, kollektív erkölcs). Itt az alaphangszerelés ma is 19. századi, de ez nem baj, mert a magyar politikai kultúra legfontosabb hívó szavai is ugyanebből az időből származnak. A baloldali csomagok ezzel szemben, egyébként mai nemzetközi divatokkal konform módon, vagy makrofogalmakkal operálnak (neoliberalizmus-kritika), vagy szubkultúrákat érintő, parciális fogalmakkal (feminizmus, tolerancia, multikulti a kisebbségeknek stb.) dolgoznak. A fogalmak mögötti tartalmaktól teljesen függetlenül azonban látható, hogy e szubkultúrák Közép-Európában még gyengék, nem lehetnek igazán hordozói fontos ideológiáknak. A "neoliberalizmus"-problematika, amely ma igazán az aktuális, átfogó kapitalizmuskritikát jelentené, pedig bár jól kiszerelhető, alaposan kidolgozott csomagjai importálhatóak a világból egy olyan önmagára fókuszált, periferikus kultúrában, mint a magyar, igazán nem fog meg tömegeket. Közben a másik oldal nem azért tűnik sokaknak ideológiailag elfogadhatónak, mert a "nemzetfogalom mindig is az övé volt", vagy hogy a baloldal "89 előtt évtizedekre elveszítette a kezdeményezőkészségét", hanem mert mezo-ideológiai szinteken operál, ellenfele pedig nem. S a magyar miliőben ez az, ami igazán fogyasztható. Érdekes módon az egyetlen mezoszinten is kezelhető s a jobboldal által nem használt, láthatóan már itthon is rezonanciaképes világképi elem az ökológiai lenne. A baloldal azonban ezt igazán nem használja. Sőt, bizonyos értelemben a kormányzásban – az aktuális ultrarövid távú versenyképességi megméretés hálójában – stratégiai szinten kifejezetten idegenkedik is tőle.

Természetesen nem hinném, hogy a különböző kritikákkal szemben az MSZP-ben a generációváltást így is valamilyen viszonylagos jobboldali vagy pőrén technokrata fordulatként lehetne értelmezni. De mivel az országos politika is – fogalmaink szerint – a mezoszinten operál, a kormányzáshoz a baloldal, amely 89 után teóriagyártásnál, -behozatalnál ezt az absztrakciós szintet elkerüli, túl kevés ideológiát szolgáltat. De az itteni baloldali elméleteknek a kormányzáshoz kellene iránytűvel szolgálniuk. Arra rövid távon (s ez a táv most Magyarországon mindent felülír) lehet használni skandináv vagy talán – ha nem is a főfogásoknál – kelet-ázsiai szakácskönyveket. A rendelkezésre álló helyi piacon elérhető nyersanyagok valamit lehetővé tesznek, más konyhai fogásokat kizárnak. De a közép-európai baloldali gondolkodásban ma amúgy sincsenek gourmand-ok. Hiszen ami készen van, s könnyen levehető a piacról, az vagy szektás, vagy eklektikus. Ha a kizárólagos fejlesztési doktrínaként már a 90-es évek orosz és argentin államcsődjeinél megbukott neoliberalizmussal küzd sárkányként itthon is valaki, bizony nekem szektásnak tűnik. Ha a különböző fejlesztő államok kifestőkönyveiből válogat (másokkal együtt, bevallom, én is), akkor pedig igencsak eklektikus. S ami akkor születik, sem teória igazán.

Egy "felhasználóbarátabb" baloldali teóriának ma Közép-Európában valószínűleg valamilyen periferikus állammodellel lehetne foglalkoznia. "Az elmélet majd visszatér, mint minden, és akkor fedezzük fel újra kérdéseit, amikor a tudatlanság ama fokára hág, ahol már csak unalom árad belőle" – írta 1968-ban Philippe Sollers egy befolyásos párizsi szöveggyűjtemény előszavában. E vonatkozásban ma az unalom már meghatározó Budapesten.

---

Z. Karvalics László

1. Én se Németországban, se Franciaországban, se Latin-Amerikában nem látok "erős" baloldali mozgalmakat, amihez képest Magyarországon "gyengébb" volna valami. A parlamenti demokrácia játékszabályaira machiavellizálódott európai szociáldemokrata pártok elitjéhez és tagságához nemigen tudjuk a "mozgalom" attribútumait kapcsolni a szellemi közösség, az éthosz, a szolidaritás vagy az akcióközösség értelmében, és nehezen értelmezhető az esetükben az antikapitalizmus is. Ha találnánk is hasonlót, az nem fundamentális elvi pozíció volna, hanem praktikus kormányzástechnikai részkérdésekben elfoglalt álláspontkülönbség. Az alternatív mozgalmak baloldalisága és antikapitalista mivolta közvetett és vitatható: az, hogy bizonyos összefüggésben kiindulópontjaik és tevékenységük interpretálható így is, attól ez még akcidentális marad a létüket szervező "alapproblémák", a környezet, a nemek stb. kérdéseiben elfoglalt álláspontjukhoz képest. Ennél már csak a Chavezre vagy Fidelre emelt tekintet lehet megtévesztőbb: arrafelé nem a Jövőt, hanem a Múltat látjuk, és erről most legyen elég ennyi. Hosszú évek óta autentikus baloldali kormányzást látok viszont a legszegényebb spanyol tartományban, Extremadurában, ahol a közpolitikai eszközöket a társadalmi tőke gyarapítása érdekében használják, és szisztematikusan próbálják a valódi esélyteremtésre helyezni a hangsúlyt. Ideje volna kicsit Szingapúrra is figyelni, ahol az exfabiánusból diktátorrá lett Lee Kuan Yew árnyékában a gazdagság bázisán most éppen a világszínvonalú, ingyenes egészségügyi ellátásnál és oktatási rendszernél tartanak, egy mind képzettebb, kulturálisan emelkedő népességgel, amely lassan, de fokozatosan veti le magáról az autokrácia béklyóit. Ha a baloldal jövőképet keres, akkor Finnországra és Tajvanra is pillanthat, amelyek egyfajta társadalmi laboratóriummá lettek: a finnek már egy évtizede eljutottak oda, hogy ha kell, a makro- és középszintű politikai döntésekben a gazdasági érdekeket felülírják a társadalmival, elsősorban akkor, ha kultúráról vagy oktatásról van szó. Tajvanon "akademokrácia" van, ahol alig értelmezhetőek már a hagyományos "osztályok": 90% körüli felsőoktatási végzettséggel, homogén, időnként felfelé nivelláló társadalommal. Az állampolgár "életideje" mint érték és mint mérőeszköz is itt tört be először a politikai programalakítás szintjére.

2. Ha van Ősbűn, akkor a baloldaliságnak az antikapitalizmusra való redukálása az. Nem azért, mert létezik nem baloldali antikapitalizmus is, hanem azért, mert a mind komplexebb és globálisabb jelenségvilág megértésének és leírásának alkalmatlan és korlátozott eszköze és kiindulópontja a "globális tőke" anatómiája. Pláne akkor, ha a valódi anatómiát kézrátétel helyettesíti. Az "elutasítás" reflexszerű, morális kiindulópont, amely minél doktrinerebb, annál inkább távolodik a tudományos standardoktól is. A kritikai pozíciónak az idők végezetéig helye van ott, ahol a tőkeviszonyok működése dehumanizál, értéket rombol, fenntarthatatlanná tesz, de csak annak a tudatában, hogy magyarázó elvként szükséges, de nem elégséges feltétele a komplex rendszer megértésének. És nem elsősorban azért, mert a tőkeviszonyok dominálta világrendszer egyidejűleg a megismerésnek, az értékteremtésnek, a humanizálódásnak és a fenntarthatóságnak is kapukat nyit. Könnyűszerrel létezhetnek egymás mellett, egyidejűleg, egymással szögesen ellentétes igaságok. Hanem főleg azért, mert a civilizációs alapkérdések, a mindennapi élet, a társadalmi viszonyok teljességének csak egyik komponense a gazdaság és a tulajdon történeti-szerkezeti meghatározottsága. Reménytelen és múltba révedő várakozás a radikális "lecserélés" eszkatológiája. Nagyon távol is van attól, ahogyan erről mondjuk Marx gondolkodott. Az ő alapkérdése az volt, hogyan "szüli meg", "hordja ki" a kapitalista alapviszonyokat meghaladó új formációt a tőke. És azt találta mondani, hogy a termelőerők és a termelési viszonyok forradalmasításán keresztül, ráadásul "felhalmozási" kontextusban (értsd: a posztkapitalista világ anyagi "alapjait" a kapitalizmusnak kell létrehoznia).

Amit igazán keresnünk kellene tehát, elméletben és gyakorlatban is, az az, hogy magának a kapitalista szerkezetnek az inherens mozgástörvényeiből és érdekviszonyaiból miként következtethetünk e majdani átmenet dinamikájára, formagazdagságára. Ha például az Internetre a globális tőke újabb offenzívájaként tekintünk, akkor nem fogjuk sokra tartani Yochai Benkler 2006. májusi The Wealth of Networkjét sem, amelyben kimutatja, mennyivel hatékonyabb tud lenni individuumok és csoportok társadalmi szoftverre épülő társadalmi termelése a profithajszoló vállalatokénál, és hogy miként formálódik éppen ki a nem-piaci innováció sok új formája az online közösségekben. Az emberi össztudás termelésének és elosztásának "új topológiáját" sem fogjuk érteni, ha Rosa Luxemburg-filológiával időzünk.

A baloldaliságot az ideológia makroszintje helyett egyre inkább az emberkép értelmezi. Ennek kiindulópontja számomra a marxi "mindenoldalúan fejlett ember". Ha a (politikai) cselekvést is abból vezetjük le, hogy miként lehet maradéktalanul bevezetni mindenkit a tudás társadalmába, hogyan lehet elérni azt, hogy a (politikai) közösség tagjai minél nagyobb arányban kultúra-, tudomány-, sport- és egészségorientáltak legyenek és lehessenek. Ahhoz, hogy a kiélezett nemzetközi gazdasági erőtérben sikeresen navigáljuk az országot, "pusztán" professzionális teljesítményre van (volna) szükség. Hogy a társadalompolitikában megnyíló választási, döntési, prioritási térben milyen folyamatok elindítására "esküszik" fel egy kormány, egy párt, az már elvi kérdés lesz. Minden, ami a vállalt emberkép irányába mozdít, progresszív lehet. Emiatt nincs válaszom arra a kérdésre, hogy mi minden tartozna bele a jövő átfogó és autentikus baloldali programjába. Ahová "zöldmezősen" hatol be a politikai cselekvés, ott nagyon sokféle módon lehet tenni ugyanazt – akár ugyanazt a "jót".

Amit nagyon éles kontúrokkal látok kirajzolódni, az az "elmaradt hasznok" és az elmulasztott "házi feladatok" világa. A sertés- és baromfiágazat vagy a hatósági árszabályozás fontos szakpolitikai parcellák, de az mégiscsak furcsa, hogy nagyságrendekkel több figyelem és erőfeszítés irányul ezekre a területekre, mint az életminőséget meghatározó alapvető kérdésekre. Egy elvi politika nem teheti meg azt, hogy a családon belüli erőszak sors- és értékpusztító ásatag mintázatait igazgatási és rendőrszakmai kérdésként kezelje, és néhány tucat elkötelezett civiltől várja a helyzet javítását, hanem konokul és következetesen azon kellene dolgoznia, hogy az összes létező beavatkozási eszközével elérje a tömeges kultúraváltást (ahogy, igen, a jobboldali német kormányok tették például ezt a hatvanas években, a tőkének ezek az elvtelen szálláscsinálói). Baloldali politikus nem hajthatná nyugodtan álomra a fejét, tudván, hogy a maradványelvbe és kontraszelekcióba fagyott állami gondozotti rendszerből csak kivételesen vezet út a társadalmi reintegrációhoz. Az információs korszak több nyelven beszélő, digitális kultúrán és átfogó műveltségen edzett pretoriánusai helyett egy cinikus és bűnös politika a kilátástalanságba, lélekvesztésbe süllyedők "tartalékcsapatait" termeli csak újra. A magyar társadalom 25%-a reménytelennek tűnő helyzeténél akutabb társadalompolitikai problémát nem ismerek, de a szegénység újratermelődése ellen ható folyamatok politikai menedzsmentje hol tárcafeladattá, hol annál alacsonyabb szintre csúszik. A nagy optikai csalódás, közkeletű vélekedés és bornírt hazugság pedig az, hogy mindez erőforráskérdés, és az ide allokált figyelem és pénz a 75% elől "szívná el" az energiát. Eközben nagyjából tudható, hogy egy offenzív és minden ízében megújult oktatáspolitika, illetve a tudásvagyonnal való gazdálkodás új minősége vihetne közelebb össztársadalmi szinten a megoldáshoz, a baloldal mégis csak asszisztál ahhoz a fiskális rendhez, amely pontosan a jövőnek ezeket a kulcsterületeit értékeli le.

Nem egy nagy, hanem sok kicsi és helyes lépés hitelesítheti az elvi politikát. És akkor, afféle "bónuszként", hirtelen sok, mozgalomszerű elem is újjászülethet, messze a politikacsinálás kiüresedett kulisszáin túl. A nevelőotthonokba, iskolákba való, "társadalmi munkában" történő betanítástól a hátrányos helyzetű gyerekek számára kitalált önfenntartó táborok szervezésén át a szolidaritás, az értékközvetítés, az egymásra figyelés új felületeinek és kultúrájának keresésével és megteremtésével.

A Kornai János: Mit jelent a 'rendszerváltás' (Élet és Irodalom, 2007/9) című írásához történő – az ÉS olvasóinak szánt ismeretterjesztő – hozzászólást az ÉS nem közölte.

Kornai János "Mit jelent a 'rendszerváltás'" című írása azt hivatott bizonyítani, hogy Magyarországon rendszerváltás ment végbe, pontosabban, hogy végbement a rendszerváltás. Szigorú logikájú fogalmi elemzéssel levezeti, hogy – a lényeget tekintve – "A" rendszert felváltotta "B". Ha "B" rendszer alapjellemzői a magántulajdon dominanciája, a piaci koordináció dominanciája és az ezeket támogató politikai hatalmi rendszer, akkor "B"-t kapitalizmusnak kell nevezni. Tehát Magyarországon kapitalista rendszerváltás ment végbe.

Mit váltott fel (illetve le) a kapitalizmus? Melyek az előző rendszer specifikumai? A köztulajdon dominanciája, a központilag vezérelt bürokratikus koordináció dominanciája és az ezeket működtető politikai hatalmi rendszer, kollektivista párttal az élén. A párt – ha nevében nem is feltétlenül, de tartalmában – kommunistának vallja magát. A kapitalista rendszerváltást megelőző rendszer pedig szocialistának nevezte magát. A lezajlott folyamat summája: a magát szocialistának nevező rendszer helyébe kapitalista rendszer lépett.

Kornai a "szocializmus versus kapitalizmus" dichotómiára összpontosít. Írásában felvetődik a prekapitalizmus fogalma is, de ezzel – érthető okokból, hiszen ez nem tartozik az elemzés tárgyához – behatóbban nem foglalkozik a szerző. Ugyanakkor érdekes lenne – Kornai módszerét továbbalkalmazva – egy "prekapitalizmus versus kapitalizmus" dichotómiára is pillantást vetni.

Melyek a kapitalizmust megelőző évezredek különböző társadalmainak – hasonló absztrakciós szinten megmutatkozó – általános-általánosítható ismérvei?

1. A köztulajdon dominanciája (vö. földmagántulajdonos legfeljebb csak a közösség tagja, a közföldek birtokosa lehet).
2. A központilag vezérelt bürokratikus koordináció dominanciája (a közösségi önvédelmet és önellátást kikényszerítő intézkedések: vagyonszerzés korlátozása, adósságok elengedése, földmagántulajdon elidegeníthetetlensége stb.).
3. Az ezeket működtető politikai hatalmi rendszer (császárságok, királyságok, hierarchikus törzsi demokráciák, hierarchikus antik demokráciák stb.).

Lehetséges, hogy ha nem ragaszkodunk szigorú specifikumként a magát marxista-leninista pártnak nevező képződményhez, akkor Kornai logikája szerint akár szocializmusnak is nevezhetnénk a prekapitalista társadalmakat? Vagy a XX. századi "szocializmust" prekapitalistának? Azaz a három modell kettőre egyszerűsödne? Mindezzel nem kívánok bármit is sugallni. Nem kívánok semmiben sem állást foglalni. Csupán egy metodikai összefüggésre hívtam föl a figyelmet, amely – értelmezéstől függően – erősítheti is, gyengítheti is a Kornai által alkalmazott módszer érvényességét.

(Csak zárójelben: Kornai fogalomalkotási módszere kiterjeszthető, más területeken is alkalmazható. Hogy alkottuk meg a szocializmus empirikus megfigyelésen alapuló fogalmát? Sorra vettük a magukat szocialistának nevező rendszereket, összegyűjtöttük közös vonásaikat, és az így kapott általános ismérveket tekintettük szocializmusnak. Ezt a módszert alkalmazva hogyan juthatunk el például Napóleon fogalmához? Meg kell figyelni a magukat Napóleonnak valló személyeket, ki kell emelni közös vonásaikat, és máris megkaptuk Napóleon fogalmát. Persze, mindez nem változtat a lényegen: Magyarországon tényleg történt rendszerváltás, amennyiben "A" rendszert lecserélte "B" rendszer.)

***

"Gyakran használják könyvekre ezt a jelzőt: ‚korszakalkotó'. De ha van könyv, amelynél ez a szó nem elcsépelt frázis, hanem a valóságot tükrözi, úgy a Tőke ez a könyv. A Tőké-nek, Marx politikai gazdaságtanának döntő szerepe volt abban, hogy a szocializmus tudománnyá lett… Marx nagy vonásaiban előrelátta a szocialista gazdaság legfontosabb törvényszerűségeit." Az idézett szöveget (Marx Tőkéje – magyarul. Társadalmi Szemle 1948. 618. o.) Kornai János írta, ami arra utal, hogy a szerző feltehetően olvasta "A tőke" első kötetét.

"Legyen a jobb világ más – de mi legyen ez a másság? … Nem tudják, de nem is érzik kötelességüknek, hogy megmondják. Szerintük intellektuálisan és morálisan jogosult egy létező rossz rendszer elvetése – még akkor is, ha nem tudják konstruktív módon felvázolni egy jobb rendszer megvalósítható tervét. Nézetem szerint a fentiekben felvázolt válasz felelőtlen. Nagy múltra tekinthet vissza; ez volt Marx válasza, aki mindig ódzkodott attól, hogy egy jövendő szocialista társadalom működési szabályainak átgondolásával bíbelődjék." Az idézett szöveget Kornai János írta, ami arra utal, hogy a szerző feltehetően nem olvasta "A tőke" további köteteit, valamint több ezer oldalnyi előmunkálatait. Plusz nem olvasta azt a másfél évszázad alatt felhalmozódó könyvtárnyi irodalmat (August Bebeltől és Karl Kautskytól a mai szerzőkig), amely rekonstruálni, illetve értelmezni próbálja Marx elképzelését a "jobb világról".

Egyáltalán nem hibáztatható Kornai azért, mert nem tanulmányozta Marx bíbelődéseit "egy jövendő szocialista társadalom működési szabályaival", hiszen a téma távol áll az ő szakkutatásaitól. Legfeljebb azért hibáztatható, hogy kategorikus állítást tesz az ismeretlenről. Ennek kockázatát kerülte el például Liska Tibor 1981-ben. Amikor tudatosult benne, hogy nem ismeri Marx gondolatait egy lehetséges posztkapitalista társadalomról (hadd használjam itt ezt a filológiailag nem pontos, de a "szocializmus", "kommunizmus" szavak sokértelműségét elkerülő kifejezést), nyomban íratott egy százhúsz oldalas tanulmányt, hogy legalább valamennyire tájékozódjon a témáról.

Köztudott, hogy Kornai János a társadalomszerveződés két típusára, a piaci koordináció és a bürokratikus koordináció megkülönböztetésére, szembeállítására koncentrál. Ugyanakkor mintha kívül esne az érdeklődésén egy harmadik koordináció-típus, a társadalmi, közösségi reciprocitás problematikája. Ezt azért fontos megemlíteni, mert a marxi posztkapitalizmust a reciprocitás (azaz kölcsönösség, viszonosság) egy modern változataként is szokás jellemezni (pl. Heller Ágnes és Fehér Ferenc).

***

A felelősség és felelőtlenség kérdéséhez.

Kétségtelen, hogy Marx nem rajzol meg egy komplett zárat, amelyet csak működésbe kell helyezni. Pontosabban: amelynek a működését-működtetését rá kellene erőszakolni a mindenkori emberekre. Módszertani okokból nem tehet ilyesmit, nem spekulálhat ki járulékos részleteket, mivel elméletében (hipotézisében) a kapitalizmus történelmi meghaladása csupán egy annál humánusabb – és egyidejűleg gazdaságosabb – társadalmi berendezkedéssel lehetséges. Ezért valamilyen kész gazdasági-társadalmi gépezet körvonalazása helyett inkább csak egyfajta módszertani kulcsot próbál adni, amelyet a különböző egyének és különféle közösségek a maguk sajátosságaik szerint alkalmazhatnak, forgathatnak.

Mivel itt csak tézisek megfogalmazására van lehetőség, a marxi társadalomelképzelés alapszerkezete röviden (bővebben: Múltunk 2001/2-3) a következő. Termelő egyének együttműködnek, szövetkeznek, szabadon társulnak egymással egyéni szükségleteik jobb és gazdaságosabb kielégítése érdekében. Az ilyen termelő közösségek is – ha szükségét érzik – alkalmilag vagy tartósan szövetkeznek, társulnak egymással. E társult csoportok – ha igényük van rá – valamely feladat elvégzésére további társulásokat hoznak létre egymással – helyi, regionális, vagy akár az egész emberiségig nyúló méretekben. A rendszer a személyes szükségletek kielégítése érdekében szerveződik, és e cél megvalósításához keresi, igazítja az egyének közösségi, társadalmi kapcsolatait.

Miben gazdaságosabb ez a rendszer a korabeli kapitalizmusnál?

• Fontosnak tartja, hogy a termelés a fogyasztási igények mértékéhez igazodjon, nem pedig a termelési kapacitások nagyságához: "a termelést akkor állítják le, amikor a szükségletek kielégülése ezt parancsolja". Eszerint a közvetlen szükségletre termeléssel el lehet kerülni a fölöslegesnek bizonyuló termékek előállítását, vagyis a fölösleges munkát és az anyagpocsékolást, mint a pazarlás formáit. Mi számít közvetlen szükségletnek? Minden "fizetőképes", vagyis személyes munkával ellentételezett kereslet. Mit jelent a közvetlen szükségletre való termelés? Megrendelésre történő, vagyis az előzetesen összesített kereslethez idomuló termelést. "A könyvvitel – mint a folyamat ellenőrzése és eszmei egybefogása – közösségi termelésben szükségesebb, mint a tőkés termelésben." (Még nem volt számítógép.)
• Fontosnak tartja, hogy a termelési eszközöket a velük leggazdaságosabban dolgozók használhassák. Nincsenek tulajdonosi előjogok, amelyek akadályoznák az adott területen legképzettebb, legtehetségesebb egyének, csoportok folyamatos odaáramlását. (A hatékonyság, termelékenység, gazdaságosság érdekében túllépés a tulajdonosi monopolhelyzeten: a munkavégzők és a tulajdonosok személyének történelmi különválasztásával szemben "helyreállítja az egyéni tulajdont a tőkés korszak vívmánya: a kooperáció és a földnek, valamint a maga a munka által termelt termelési eszközöknek a közös birtoklása alapzatán.") A gazdaságos kapacitáskihasználás egyszerre szolgálja a dolgozó egyén érdekét és a közösség javát.
• Megszünteti az állami pazarlás lehetőségét. Az állam "az egyénre ennek akarata ellenére ráerőszakolja" bizonyos szolgálatait. Marx elképzelése szerint a társadalmi feladatok ellátása az adószedő államtól átkerülhet a termelő közösségek rendszerének hatáskörébe. A termelők egyidejűleg döntenek valamely feladat szükségességéről és költségeinek biztosításáról. (Vö. "A rendőr megtakarítja nekem azt az időt, hogy önmagam zsandárja legyek, a katona, hogy önmagamat védelmezzem, a kormányzati férfiú, hogy önmagamat kormányozzam".)

Mennyiben humánus ez a rendszer?

• Mert "alapelve minden egyén teljes és szabad fejlődése". Marx megfogalmazása szerint a szabad egyéniségek társadalmának "szabad fejlődése minden egyes tagjának szabad fejlődését feltételezi".- Mert fontosnak tartja kielégíteni a különböző egyének legkülönbözőbb szükségleteit – az egyes egyén teljesítményének határáig.
• Mert fontosnak tartja mindenki számára biztosítani a teljesítőképesség, munkaképesség működtetésének eszközeit.
• Mert fontosnak tartja, hogy lehetővé tegye az egyének személyes képességeinek kifejlődését. Mivel teremthető meg a szabad képességfejlődés lehetősége? Elsősorban az egyének szabad idejének növelésével, vagyis azzal, ha a szükségletek kielégítéséért végzett munka időtartama maximális mértékben csökken. ("Minden szabad idő a szabad fejlődés számára való idő".) Alapfeltétel: a termelés gazdaságossá tétele.

Hogy nagyon leegyszerűsítsem: a Marxnál elképzelt "jobb világ" úgy fest, mint a mostani világ – néhány módosítással. Minden szükségesnek bizonyuló mai feladatot elvégeznek – legfeljebb más eljárások alkalmazásával.

• A rendszert nem politikai állam centralizálja, hanem az az egyének és közöségeik (társulás, szövetkezés) felől, vagyis alulról centralizálódik. Ebben az alulról centralizálódó (önkéntes, öncentralizáló) módszerben véli megtalálni Marx a közhatalmi feladatok állami-politikai formájának kiváltását: önkormányzói, önkormányzási feladatokká való társadalmasítását. (Apró érdekesség: Lengyelországban a Szolidaritás egy csoportja "önkormányzó köztársaság" létrehozását tekintette a rendszerváltás céljának.)
• A tőkés piacgazdaság gazdaság- és társadalomszervező feladatának kiváltását is az alulról centralizálódó módszertől várja Marx. Eszerint az egyének közötti viszonyrendszert nem árukapcsolatok, pénzkapcsolatok szervezik, hanem maguk a közvetlen szereplők működtetik. A bizonytalan mozgású árupiacon túlléphet az embereknek alárendelt önkormányzói piac: a személyes szükségletek kielégítésére szerveződő együttműködés, tevékenységcsere. Akár az egész Glóbusz méreteiben.
• A közvetlen személyes szükségleteken felüli társadalmi szükségletek (betegekről, öregekről, gyerekekről való gondoskodás, fejlesztési alap képzése, káresetekre biztosítási alap képzése stb.) kielégítése többletköltségekkel jár. A fedezetül szolgáló többletmunkák mértékét nem önállósult apparátusok, hanem a társult egyének közösségei (a helyi, regionális stb. társulások) határozzák meg. Akár közvetlen döntéseket hozva, akár szakértők alkalmazásának a segítségével.

E vázlattal egyetlen dolgot kívántam illusztrálni. Lehetséges, hogy Marx helytelenül ítélte meg egy kapitalizmust meghaladó társadalom működésének esélyeit. Lehetséges, hogy fölöslegesen foglalkozott vele. De bizonyíthatóan sokat bíbelődött e feltételezett működés részleteivel.

Jegyzet

A Kornai János: Mit jelent a "rendszerváltás" (Élet és Irodalom, 2007/9) című írásához történő – az ÉS olvasóinak szánt ismeretterjesztő – jelen hozzászólást az ÉS nem közölte.

Kornai János: A gondolat erejével. Rendhagyó önéletrajz. Osiris Kiadó, Budapest, 2005 (426 oldal és 122 fotó).

Önéletrajzot (nem a munkaerőpiacon elvárt cv-t, hanem a saját életét, pályafutását bemutató kötetet) három okból írhat az ember. Vagy meg akarja változtatni a róla kialakult képet a közvélemény előtt; elő akarja adni a saját verzióját arról, amiről mások (a többség) másképp vélekednek. A második lehetséges ok anyagi: a népszerű emberek Nyugaton ma leginkább emiatt ragadnak tollat (illetőleg alkalmaznak valakit, aki jól ért a szövegszerkesztőhöz és az egyszerű olvasók nyelvén). A harmadik ok az lehet, hogy a szerző kellő szerénytelenséggel úgy érzi, előbb-utóbb úgy is születne róla életrajz, de nem olyan jó, mint amilyet ő tud írni, mert egy idegen vagy akár egy ismerős nem tudna megbirkózni a források felkutatásának és a dokumentációnak a nehézségeivel.

Kornai János esetében egyértelműen a harmadik okról lehet beszélni. Miért is volna nehéz bárkinek megpróbálkozni egy Kornai-életrajzzal? Ha a kisgyermekkort nem számoljuk, akkor is közel hét évtizedet kell áttekinteni, mégpedig a magyarság zivataros évtizedeit. A felnőtt életpálya erőteljes politikai indíttatással kezdődik, majd a tudomány magaslataira jut el, s a kettőt egyformán tekintetbe venni kevesen képesek. Harmadszor: a történet sok helyszínen játszódik: Magyarország mellett fontos az Egyesült Államok, de nem jelentéktelen állomás Anglia és Svédország sem. Ennyi helyen források és emlékek után kutatni ki tudna?

Hogy előbb-utóbb szükség lett volna Kornai-életrajzra, az nem kétséges. A huszadik század egyik legjelentősebb magyar közgazdászáról van szó. Hogy kikkel egy csoportban? Nyilván konszenzus volna Heller Farkasról, aztán szóba kerülhetne Varga Jenő, Jánossy Ferenc, Liska Tibor és még néhány név, de nem sokkal több. Ami nem kétséges: a legismertebb élő magyar közgazdászról van szó, akinek hazai és nemzetközi karrierje párját ritkítja. Különösen akkor, ha a pályakezdés drámai és zűrzavaros időszakában elmélyedünk egy kicsit.

Vég és kezdet: 1956

Kornai János asszimilált zsidó családban született Budapesten, 1928-ban. Persze mi az, hogy asszimilált? A szónak furcsa árnyalatot ad, hogy Kornait szülei a Német Birodalmi Iskolába íratták. Oda, ahová Gimes Miklós, Darvas Iván, Székely Éva vagy Karinthy Ferenc is járt, és ahol a szerzőnek osztálytársa volt Kende Péter, aki élethosszig barátja maradt, és pályájára sok esetben döntő hatást gyakorolt. Legelőször is talán akkor, amikor az 1944-es borzalmak túlélését követően a kommunista pártba hívta, majd pedig annak napilapjához, a Szabad Néphez. Kornai itt lett újságíró, közgazdasági rovatvezető, az ötvenes évek politikájának aktív résztvevője, a Nagy Imre felé orientálódó reformkommunista irányzat tagja. Kilenc éven keresztül dolgozott a központi pártlap szerkesztőségében; első rovatvezetője a tragikus sorsú Gimes Miklós volt.

Nem sokkal később, mindenfajta közgazdasági végzettség nélkül, az ifjú Kornai János képzettebb munkatársak elé ugorva lett gazdasági rovatvezető; ahogy maga is írja: elsősorban politikai átszellemültségének köszönhetően. "Akkori ismereteimmel nem tudtam megállapítani, mekkora szaktudás áll Gerő Ernő határozottságának hátterében. Rám is nagy hatást tett az egyénisége, a szavaiból sugárzó meggyőződés és komolyság" (65. o.) – írja erről az időszakról. Aztán a szerkesztőség Nagy köré csoportosuló tagjaival együtt halad, majd távozik, és hallja meg a történelmi fordulat hívó szavát 1956 októberében. Elvállalja, hogy megírja a megalakult és folyamatosan átalakuló Nagy-kormány programjának gazdaságpolitikai fejezetét. A munkát azonban a későbbi napok fejleményei egyszerűen elmossák; a szovjet bevonulás pedig végképp leveszi a napirendről.

1956-57 szétszórta a Nagy Imre-csoport életben maradt tagjait. Voltak, akik emigráltak; voltak, akik itthon voltak, de börtönben; és voltak, akik itthon, az új kommunista hatalmi struktúra valamelyik ágában tevékenykedtek. Kornai neheztel Fehér Lajosra, aki sokáig a reformirányzat egyik fontos személyisége volt, de végül nem emigrált és nem is került börtönbe. Egyébként Kornai sem. Erős túlzással lehetne csak a megtorlás áldozatai közé sorolni. Inkább lehetőséget kapott arra, hogy tudományos karrierjét megalapozza. Kapott két munkatársat, akik ebben segítették, és – mint beszámol róla – konzultációit nemritkán a Gerbeaud néven ismert belvárosi cukrászdában folytatta. (Minő elnyomás!)

Az 1956 utáni néhány év Kornai számára a meghatározó átalakulás időszaka. Fontos döntések érlelődnek meg benne, amelyek egész későbbi életpályáját meghatározzák. Ezeket visszatekintve így foglalja össze:

1. "Szakítok a kommunista párttal.
2. Nem emigrálok.
3. Nem a politika, hanem a tudományos kutatás lesz a hivatásom. Nem vállalkozom a kommunista rendszerrel szembeni küzdelem hősies, illegális formáira. Tudományos tevékenységemmel kívánok hozzájárulni a megújuláshoz.
4. Szakítok a marxizmussal.
5. Elsajátítom a korszerű közgazdaságtan alapismereteit. Tanulmányaimmal, kutatásaimmal a nyugati közgazdászszakma részévé kívánok válni."

Kornai tehát 1956 után elhatározza, hogy – marxista helyett – "nyugati" közgazdász lesz. A kettő persze elvileg nem mond ellent egymásnak, hiszen Nyugaton is voltak, vannak marxista közgazdászok. Valójában inkább arról van szó, hogy matematikai közgazdász kívánt lenni, és ennek érdekében küzdelmek árán, a matematikus Lipták Tamás segítségével beleásta magát a matematikába, és megpróbálta depolitizálni tudományos tevékenységét. (Lipták adja meg számára azokat a módszertani alapokat, amelyek segítségével az ún. kétszintű tervezés – hamar elfeledett – koncepcióját kidolgozza.) Fontos segítség számára az is, hogy Nyugatra emigrált barátja, Kende Péter hírét viszi a világba, és kandidátusi értekezése, amely a "túlzott központosítás" mérsékelt kritikáját adta, 1956 gazdaságpolitikájaként, a rendszer autonóm és autentikus kritikájaként válik ismertté a nemzetközi berkekben.

A hatvanas években (egészen pontosan 1963-tól) Kornai már több-kevesebb rendszerességgel jár Nyugatra, különféle tudományos rendezvényekre, tanulmányutakra. E nélkül – a hosszabb-rövidebb konferenciák, kutatói ösztöndíjak, vendégprofesszorságok nélkül – valószínűleg meg sem születhettek volna nagy művei, hiszen azokhoz az ihlet mellett szükség volt módszertani ismeretekre, konzultációkra, nyugati szakirodalomra és talán legfőképpen alkotói nyugalomra. Mondani se kell, hogy ez ilyen mértékben és minőségben a Kádár-rendszer idején senki másnak nem adatott meg a közgazdászok között.

Két nagy mű

Nem kétséges, hogy Kornai az 1970-es években jelenteti meg legkiválóbb műveit. Két könyvről van szó, amelyek érdekes módon nem teljesen állnak összhangban egymással, de mindenképpen az alkotói pálya csúcsait jelentik.

Az egyik fontos mű az Anti-equilibrium (1971). Előtanulmányai 1967-re nyúlnak vissza. A munka jelentős részét Kornai Stanfordban (USA) végzi, a később Nobel-díjban részesített Kenneth Arrow vendégeként. A sors iróniája, hogy ebben a műben Kornai éppen hogy a vendéglátó által is képviselt neoklasszikus irányzat bírálatával foglalkozik; határozottan szembehelyezkedik az általános egyensúly koncepciójával.

Érdekes, hogy Kornai a könyvben viszolygással ír az "1968-as" újbaloldalról (233. o.), az ez idő tájt írott könyve azonban különösen ebben a körben tette ismertté és népszerűvé. De persze ennél szélesebb kör számára is kiemelt olvasmánnyá vált az Anti-equilibrium. Olivier Blanchard, aki később interjút készített Kornaival, elmondja: Franciaországban nagyon sokan olvasták ezt a könyvet, és nagy hatást gyakorolt a 70-es évek fiatal közgazdáinak gondolkodására (203. o.). Ehhez képest Kornai mintha megbánná, hogy egyáltalán foglalkozott ezzel a témával, a sikerben is inkább kudarcot lát. Furcsa módon éppen annál a művénél szabadkozik legtöbbet, amelynek nemzetközi elismertségét, hírnevét köszönhette. (Ma már úgy látja, hogy kritikája "tudományelméleti kiindulópontjában komoly hibák voltak".)

Kisebb tanulmányokat, a princetoni és indiai kitérőt átugorva a következő nagy műnél, A hiánynál találjuk magunkat. Míg az Anti-equilibriumnál a téma politikai dimenzióját elmaszatolni igyekszik (201. o.), A hiány politikai jelentőségével Kornai maximálisan tisztában van, azt büszkén hirdeti. Az álszerénység teljes mellőzésével Szolzsenyicin, Orwell és Koestler mellé állítja magát a panteonban, hozzátéve persze, hogy az ő könyve (annak nyugodt és tárgyilagos hangja) "az olvasó gondolkodásának és érzelmeinek más rétegeit kavarta fel. Alapjaiban ásta alá azt a naiv elképzelést, hogy elég lesz »emberarcúvá« tenni a szocializmust, s akkor az teljesítheti történeti küldetését. Lenin – teljes joggal – azt állította, hogy a szocializmus akkor fog győzedelmeskedni, ha magasabb termelékenységet biztosít, mint a kapitalizmus. Aki A hiányt elolvasta, az megértette: ez a győzedelmes fölény sohasem fog létrejönni." (261. o.)

A hiány esetében is látható: Kornai szinte fürdőzik a saját művének hatását illusztráló anekdotikus evidenciában. Ez esetben az egykorvolt orosz kormányfő, Jegor Gajdar szolgáltatja az egyik érdekes csemegét. Van persze empirikus, azaz szcientometriai alátámasztás is, amelyből kiderül, hogy míg 1973 és 1978 között a hazai közgazdasági irodalom hivatkozott szerzői között Marx állt az első helyen, Lenin második volt és Kornai harmadik, addig 1978 és 82 között már Kornai állt az első helyen, és ez a következő ötéves ciklusban is így maradt (260. o.).

Annyira evidens, hogy A hiányt tulajdonképpen mindenkinek olvasnia kellett, hogy Kornai megemlíti azokat is, akik nem olvasták. Így kiderül például, hogy "az ismert író, Karinthy Ferenc" nem olvasta a művet, legalábbis naplójában erről nem tesz említést, pedig ismerték egymást. Klaniczay Gábor sem említi A hiányt abban az érdekfeszítő elemzésben, amely az 1950-es években születettekre ható jelentős olvasmányokat tekinti át.

A nemzetközi hatás és az általános intellektuális lenyomat olyannyira foglalkoztatja saját művével kapcsolatban, hogy a tényleges közgazdasági vita bemutatását csak felületesen végzi el. Pedig adódott komoly és – érdekes módon – hozzá közeli kihívás A hiány centrális fogalmát, a költségvetési korlátot illetően. Másutt a könyvben Kornai számos kritikát idéz saját műveivel kapcsolatban, itt viszont elmulasztja megemlíteni a Soós Károly Attilával a Közgazdasági Szemlében folytatott vitáját, pedig Soós igen alapos kritikával illette a "puha költségvetési korlát" koncepcióját (mondván, hogy a valóságban a költségvetési korlát inkább bizonytalan, mintsem egyértelműen puha).

A hiány egyszerre továbblépés is az Anti-equilibriumhoz képest, de egyúttal visszafordulást is jelent a tíz évvel korábban írott műhöz képest. Az Anti-equilibriummal kerül Kornai a legközelebb ahhoz, hogy a kapitalizmus tanulmányozásában elmélyedjen. Valami oknál fogva jobbnak látja, ha visszafordul ezen az úton. Ezt követően kiderül, hogy az általános egyensúly neoklasszikus elméleteinek bírálata tulajdonképpen csak előtanulmány ahhoz, hogy a ("szocialista") tervgazdaság egyensúlytalanságait elemezni tudja. Érdemi kapitalizmuselmélet (és -kritika) nélkül azonban Kornai oda jut, hogy a kidolgozott szocializmuskritikával csak egy idealizált kapitalizmust (piaci mechanizmust) tud szembeállítani. A történeti összefüggéseiből kiragadott, de struktúráját és mechanizmusait tekintve mégiscsak jól leírt szocialista rendszerrel szemben nem áll hiteles kontrafaktuális modell sem a történeti folyamat, sem a nemzetközi összehasonlítás szempontjából.

Zenit – szintézis

1976-tól Kornai János a Magyar Tudományos Akadémia tagja (először mint levelező). Ennek történetét precízen ismerteti, az olvasónak minimális hiányérzete maradhat csak. Sajnos nem tudjuk meg a könyvből, hogy kik voltak az ajánlói az akadémiai tagságra, azt viszont igen, hogy szinte bizonyosan Kádár János jóváhagyásával születhetett meg a döntés (224. o.). Érdekes módon ott sem említ neveket, ahol jelzi: három rendszerkomform(abb), tehát politikailag problémamentes közgazdászt is felterjesztettek egyidejűleg, hogy legyen kellő ellensúly a tudományos testületben.

Érdekes, külön elemzésre érdemes mozzanata a kádári tudománypolitikának, hogy Kornai akadémikus lesz. Fontosnak látja megjegyezni, hogy azon kevés "vezető értelmiségiek" közé tartozott, akik sohasem keresték fel Aczél Györgyöt. Nyers Rezsővel viszont értelemszerűen volt kapcsolata, hiszen a korábbi KB-titkár intézeti igazgatója volt, és például őt kérte arra, hogy segítsen neki telefonhoz jutni (ami még a hetvenes évek végén sem volt könnyű Magyarországon).

Akadémiai székfoglalóját Kornai "Bürokratikus és piaci koordináció" címmel tartotta. Ebben szinte végletesen leegyszerűsítve adta közre a megelőző néhány évben felhalmozott elméleti tételeit, amelyek végeredményben az institucionalista közgazdaságtanba, a gazdasági komparatisztikába beépíthetők voltak. Talán nem Kornai, hanem a kor maga volt hibáztatható azért, hogy a közeg a rendszerelemzés egyre szimplifikáltabb változatára volt vevő, és az ilyen produktumok értékelődtek fel a tudomány világában is. Kornai munkásságában a zseniális rendszerelemző készség és a szocialista rendszer válságának konstatálása ötvöződött, és egyfajta szofisztikált sematizmushoz vezetett el. Nem előzmények nélkül.

A szovjet modelltől, a szocialista tervgazdaságtól való elfordulás magyarázataként Kornai saját magára és másokra (pl. Gimes Miklósra, Péter Györgyre) vonatkozóan említi azokat a nyugati utakat, ahol (pl. Svájcban) ki-ki meggyőződhetett arról, hogy a piacgazdaság mennyivel nagyobb fogyasztási kínálatot és nívót nyújt az embereknek. Furcsa látni, hogy ezek az utak a szellemi élet kiválóságai esetében kb. ugyanazt váltották ki, mint 1988-89-ben a Mariahilfer Strasséra látogatóknál: naiv odaadást a piacgazdaság iránt. Furcsa, hogy Kornai utólag, veterán tudósként sem bocsátkozik annak elemzésébe, hogy egy-két nyugati útból a gazdasági rendszerek fejlődésére, reformálhatóságára vagy leválthatóságára vonatkozó következtetéseket tényleg le lehet-e vonni.

Mint akadémikust és élő klasszikust a nyolcvanas években Kornait egyre sűrűsödő felkérések érik – az egyetemi szférában is. Sokáig ki volt rekesztve a hivatalos felsőoktatásból, viszont az MKKE 1985-ben hivatalba lépett reformer vezetésének, elsősorban Csáki Csabának köszönhetően az egyetemi reform részeként felkérést kapott. A felkínált professzorságot azonban nem fogadta el; saját magyarázata szerint azért, mert három évtizeden át nem kérték fel, pedig tehették volna.

Nos, a döntésben közrejátszik, hogy Kornai akkor már külföldre készül, mégpedig az Egyesült Államokba, a Harvard Egyetemre. Cambridge-ről nagy szeretettel ír, nem utolsósorban azért, mert nagy szeretettel fogadták. Nem mondható, hogy bárkinek a kegyelméből vált volna harvardi professzorrá; a félreértések elkerülése végett részletesen leírja, hogyan – mennyire objektív kiválasztási mechanizmus által – lehet valakiből professzor az egyik legrégebbi amerikai egyetemen.

Ami leginkább hiányzik az önéletrajz cambridge-i jeleneteiből, annak bemutatása, hogy a közgazdaságtan (azon belül, hogy "nyugati") irányzatokból áll, irányzatok vitáiból, fejlődéséből jut el újabb és újabb témáihoz, tételeihez, módszereihez. Robert Solow-ról például kiderül (lásd 324. o.), hogy kristálytiszta agyú, lebilincselő előadó, csak éppen az nem említődik sehol, hogy (neo)keynesiánus közgazdász. A néha zavarba ejtően intenzív névpotyogtatás (name dropping) az amerikai jeleneteknél főleg azt érzékelteti, hogy a szerző mindenkit ismert, és őt is mindenki ismerte, sőt némelykor utalás történik a szakma pluralizmusára is (313. o.), de ez még nagyon távol van attól, hogy bemutassa a különböző irányzatok vitáit, konjunktúráját és hanyatlását.

A nyolcvanas évek végén, a harvardi oktatási feladatokkal is összefüggésben lát hozzá Kornai a tervgazdaságról korábban írottak szintetizálásának. Ennek végeredménye A szocialista rendszer című mű, amelyet már a kelet-európai politikai fordulat után fejez be és ad ki angolul, majd magyarul. Ez a mű a visszatekintésben alkalmat ad számára arra, hogy kitérjen az őt ért kritikák bemutatására is. Így például említi, hogy Krausz Tamás recenziót közölt (az Eszméletben) A szocialista rendszerről, kifogásolva a mű történetietlenségét. Idézi (bár nem minősíti), hogy Krausz szerint ő "a liberális közgazdaságtan magyarországi korifeusa", és azt is, hogy bírálója szerint a fő probléma a "rendszerelemzésével", hogy a szovjet modellt kiragadja globális összefüggéseiből. Érdekes módon Kornai idézi ezt a kritikát, de nem kíván reagálni a tartalmára. Ehelyett szembeállítja egy másik kritikával, amely az akkori Csehszlovákiában született, mégpedig Vaclav Klaus és Dusán Triska tollából. A két cseh szerző – akik akkor fontos állami hivatalt töltöttek be (pénzügyminiszter és privatizációs miniszter) – azért bírálta őt, mert nem ragaszkodik következetesen a neoklasszikus főáramlat gondolatvilágához és apparátusához (pedig ott mindenre megfelelő válasz található). Kornai a két kritikát úgy állítja be, mint amelyek kioltják egymást; jobb- és baloldali bírálatok, amelyek között a saját szellemi profillal, élesen megfogalmazott saját állásponttal rendelkező tudós saját igazáról megbizonyosodva áll. "Nem lehet egyszerre mindenkinek tetszeni" – zárja a vitát a szerző; csak azt nem tudjuk meg, hogy a könyv konkrétan kinek tetszett; az elismerés címszó alatt ugyanis csak arról találunk információt, hogy hány nyelven jelent meg (a szám lényegesen kisebb, mint A hiány esetében), és hány recenziót írtak róla, és ezek közül kettőből idézi az udvariasan ajnározó, ajnározva udvariaskodó sorokat. Az egyik recenzens éppen Alec Nove, aki a piaci szocializmus lehetőségeiről egész másképp vélekedett, mint Kornai, és a tiszteletkörök mellett nyilván mást is írhatott a műről, de ez az önéletrajzban nem érdemel említést.

Rendszerváltás – részvétel a gazdaságpolitikában

Közel három évtizeden át, midőn "nyugati" közgazdászként tevékenykedett, Kornai János távolságot tartott a gazdaságpolitikától. Önmagában a "nyugatiság" még nem lehetett elegendő magyarázata a praxistól való távolmaradásnak, hiszen nem kevés elméleti közgazdász életében akad hosszabb vagy rövidebb szakasz, amikor valamely közhivatal betöltőjeként vagy politikus tanácsadójaként dolgozik. Utólagosan a "nem voltak illúzióim" jegyében olvashatunk arról, hogy Kornai miért nem kapcsolódott be sem az 1968-as, sem a későbbi reformtevékenységbe, de még a "Fordulat és reform"-ba sem. Ennek a távolságtartásnak mindenesetre vége szakadt hirtelen, amikor 1989 nyarán erős felindulásból megírta a rendszerváltás talán legfontosabb közgazdasági brosúráját – Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében címmel.

Kornai sok mindent nagyon egyszerűen írt le a röpiratban, de észre kell venni, hogy felindulását a rügyeit bontogató rendszerváltáshoz kapcsolódó gazdasági illúziók okozták, és kis könyvecskéje már önmagában is valamelyest strukturáltabb gondolkodásra ösztönzött, mint amit akkoriban a nagy többségtől tapasztalhattunk. A korszak alapvitája a "gyors vagy lassú átmenet" dilemmája körül forgott; nem sokkal azután voltunk, hogy egy Satalin nevű orosz közgazdász meghirdette a piacgazdaság ötszáz nap alatt való felépítésének programját. Kornai ehhez a kérdéshez differenciáltan próbált viszonyulni, legalábbis 1989 nyarán. A makroökonómia síkján, tehát elsősorban az infláció kérdését illetően a sokkterapeutákhoz állt közel, vagyis ún. stabilizációs műtétet javasolt végrehajtani. Ami viszont a mikrogazdaságot illeti, a gyors átalakulás illúzióját nem osztotta. Figyelmeztetett arra, hogy hozzáértő és felvilágosult tulajdonosként viselkedő polgárság csak szerves folyamat eredményeként alakulhat ki, és emiatt nem szabad mesterségesen siettetni a privatizációt. Az ily módon hosszabb ideig tovább élő állami szektorban pedig roppant szigorú központi szabályozás és elszámoltatás rendszere mellett foglalt állást. Ezt a nézetét vették zokon az akkor magukat nyeregben érző szabad demokraták, de ennek a vitának a lényege nem igazán derül ki az önéletrajzból. Mint ahogy az sem, hogy a könyv külföldi kiadásainak megjelenésekor Kornai nézetei már valamelyest változtak, kevésbé próbálta fékezni az átmenetet, előadásaiban az állami tulajdon gazdátlanságáról értekezett, s ily módon beolvadni látszott a neoliberális kánonba.

A neoliberalizmusba való beolvadást azonban újabb kiválás követte hamar, mégpedig az ún. félfordulat jegyében. Ezt az 1990-93 közötti, mintegy 20 százalékos GDP-zuhanás – és annak számos szociális és politikai következménye – váltotta ki. Itt megint csak hiányérzetünk lehet a leltárt illetően; Kornai nem említi a szövegben (és az irodalomjegyzékben sem) a Közgazdasági Szemlében megjelent jelentős tanulmányát, amelynek címe "Transzformációs visszaesés" volt. Ebben tudományos oldalról próbálta megalapozni azt a gazdaságpolitikai félfordulatot, amelyet később napilapcikkekben népszerűsített, és amellyel a politikai pártok közül az akkori Fidesz azonosult leginkább.

A félfordulatot hirdető Kornai maga mondja, hogy a növekedés újraindítása fontosabb, mint az egyensúly megőrzése. Tulajdonképpen ennek jegyében cselekszik már a késői Antall-Boross-kormány. A következményektől azonban Kornai megriad. Sokakkal ellentétben ő legalább tépelődik ebben az időszakban; ami másoknak esetleg evidencia, az számára nehéz dilemma. Majd erőt vesz magán, és 1994 augusztusának végén öt részbe tördelve adja közre a makrogazdasági kiigazítás szükségességéről szóló tanulmányát. Mindvégig fenntartja, hogy a legfontosabbnak a tartós gazdasági növekedést tekinti, s a Bokros-csomag bevezetése után immár a Közgazdasági Szemlében méltatja a híres-hírhedt programot ("Kiigazítás recesszió nélkül").

A gazdaságpolitika – részben az ő útmutatásával történő – "helyes útra" terelődését követően még aktívabb időszak következik a számára: 1995-től elvállalja, hogy a Jegybanktanács tagja, vagyis a hazai monetáris politika egyik legfőbb alakítója legyen. Az önéletrajzban elmondja: igen komoly munkát végzett e minőségében hat éven keresztül; a döntésekhez nemcsak az aktuális folyamatok elemzéseit tekintette át, hanem a vonatkozó szakirodalmat is. Sajnálatos, hogy ennek ellenére az elméleti olvasmányokra és a gyakorlati tapasztalatokra építve – egy-két interjútól, kisebb publikációtól eltekintve – nem tette le a névjegyét a monetáris makroökonómiában. Ehelyett a kilencvenes évek végén még nekiugrik az egészségügyi rendszernek, amelyet a szocializmus utolsó, még álló bástyájának tekint. Könyvében radikális piacosító nézeteket hirdet, összhangban némely itthoni "apostolokkal". Érdekes módon, amikor – már az önéletrajz megjelenése után – valóban élesben folynak itthon az egészségügyi reformviták, Kornai a piaci logika elmagyarázásával együtt is inkább mérsékletre, megfontoltságra int.

Összegzés helyett

Az olvasót mindenképpen lenyűgözi, hogy Kornai milyen precízen jegyzetelő, dokumentáló szemtanúja és elemzője a második világháború utáni hat évtizednek és azzal együtt saját életének. Ami Magyarországot illeti, az anyag tényleg egyedülálló; ami a nyugati tudományos világot, ott már hiányérzetünk lehet. Mintha ezt a mindenki által ismert és elismert tudóst egyszerűen nem érintették volna meg a világgazdaság nagy fejleményei: a neokonzervatív korszakváltás, a globális pénzügyi egyensúlyhiány, vagy az európai integráció. Kornai munkásságának egyetlen nagy tematikája az államszocializmus élve-, majd halvaboncolása. Talán ez magyarázza, hogy számára a gazdaságpolitika is egyet jelent a rendszerváltással – időben is, fogalmilag is.

Kornai életpályája szakaszokra bontható, munkássága nagy fejezetekből áll; viszonylag kevés példát látunk arra, hogy ő maga "visszalapozna". Kérdés persze, hogy van-e folytonosság, több évtizedet átölelő gondolatok ebben az életműben? Talán nem erőltetett, ha azt mondjuk: gondolati folytonosság van aközött, hogy az ötvenes évek elején a bérfegyelemért aggódik a Szabad Nép riportjaiban, hogy a puha költségvetési korlátot bírálja A hiányban, majd aggasztónak találja fogyasztás/beruházás arányát, és meghirdeti a "koraszülött jóléti állam" végét a kilencvenes évek közepén. Ő maga azonban nem is keres a közgazdasági tartalom tekintetében efféle átívelő motívumokat. Erkölcsi-politikai síkon viszont annál inkább megteszi ezt.

A könyv vége felé a Harvardon őt búcsúztató Jeffrey Sachsot idézi. "A legfontosabb, amit a munkámmal kapcsolatban kiemelt, ez volt: egy olyan világról, amelyben a zsarnokság és hazugság uralkodott, én az igazat mondtam el. Ebben, az igazság tiszteletében, Michnikhez és Havelhez hasonlított." (403. o.) Sachs fején találja a szöget azzal, hogy Kornait az államszocialista rendszer liberális politikai ellenzékének nagy alakjaival helyezi egy csoportba. Elméleti közgazdásszá válásával Kornai személyiségéből nem távozott el a politikus lélek. Pályát változtatott, de célt nem. A praxishoz közelebb dolgozó kollégáival és a "második nyilvánosságban" aktívakkal együtt előbb egy megreformált tervgazdaságért, majd a rendszerváltásért ügyködött – "a gondolat erejével". Figyelemre méltó, hogy saját tevékenységének és műveinek jellemzésekor Kornai – sok "modern" felfogású pályatársával ellentétben – nem idegenkedik a "politikai gazdaságtan" megnevezéstől.

Ha a "tiszta tudomány" művelése illúzió is maradt, Kornai kétségkívül nagy mesterré vált; iskolateremtő egyéniséggé számos kutató munkatárssal, sok-sok közvetlen és közvetett tanítvánnyal, megszámlálhatatlan ismeretlen követővel. Annál inkább is feltűnő például az is, hogy tankönyvet sohasem írt. Írt nagyon komoly szakkönyveket, amelyek egyszerre bizonyultak elméletileg fajsúlyosnak és politikailag jelentékenynek. Tudományosszintézis-kísérlete azonban már szerényebb visszhangot vált ki, és nem csak azért, mert időközben összeomlott a rendszer, amelyről szólt. Tankönyvvel meg se próbálkozott, pedig sok "nyugati" közgazdász ebben látja a pályán való kiteljesedés és a maradandó mű megalkotásának egyik módját.

Különös pályáját saját akaratereje, tudományos tehetsége és a kor együtt formálta. Önéletrajzában világosan ír a dilemmákról, amelyekkel küzdött. Mindez akkor is nagy érték a közgazdaságtan és a történelem kutatói számára, ha sem az életmű, sem a memoár nem mentes kisebb-nagyobb ellentmondásoktól.

A közgazdaságtan uralkodó irányzata mindmáig úgy tekint a gazdaságra, mint a kis méretű, a piac feletti hatalommal nem bíró vállalkozások szabad versengésének színterére. Holott John K. Galbraith negyven évvel ezelőtt máig ható érvénnyel bebizonyította, hogy a fejlett kapitalizmus törvényszerűen életre hívja az óriásvállalatokat, amelyek felett nem uralkodik a piac, amelyet inkább ők felügyelnek és igazgatnak saját érdekeik szerint. Ezt az alapigazságot az elmúlt évtizedek gazdasági megrázkódtatásai sem cáfolják, sőt, az elmúlt évek vállalati botrányai megerősítik a nagyvállalatok által űzött széles körű piacmanipuláció tényét .

A jelen egyik irodalmi kuriózuma, hogy bár John Kenneth Galbraith volt a múlt század legolvasottabb közgazdásza, és Marx után valószínűleg minden idők legolvasottabbja is, legfontosabb könyve, noha négy kiadásban több millió példányt adtak el belőle, már évek óta eltűnt a könyvesboltokból.

Nem Az új ipari állam¹ volt édesapám legjobban fogyó műve, hanem beszámolója az 1929-es Wall Street-i pénzügyi összeomlásról, A nagy válság (The Great Crash), melyet 1955 óta folyamatosan újranyomnak. (Amikor négy évvel ezelőtt Havannában találkoztam Fidel Castróval, így szólított meg: "A nagy válság – a kedvenc könyvem! Az ágyam mellett tartom!") És nem is ez a könyv volt a legsikerültebb irodalmi alkotása. Ez az elismerés A bőség társadalma (The Affluent Society) című művét illeti meg, amely talán az utolsó könyv a közgazdasági gondolkodás történetében, amely fenekestül fölforgatta a közgondolkodást, éppen azt, amire új kifejezést honosított meg az angol nyelvben (conventional wisdom² ).

Az új ipari állam a teoretikus fő műve volt, amelyben arra törekedett, hogy valóban felváltsa az addig uralkodó gazdasági modellt valami értelmesebbel és valósabbal. Ebben a könyvében az üzleti vállalkozást nem csupán profitvadászként ábrázolta, hanem mint szervezetet is, és az ilyen szervezetek hálóját a fejlett kapitalizmus lényegi alapjának tartotta. Az üzleti vállalkozások kisvárosi képéhez kötődő hagyományos közgazdaságtan nagyrészt elutasította ezt a nézetet. A nagy cégek azonban nem tűntek el, és a világban még mindig szükség van a könyvben kifejtett gondolatokra.

A tőkés társaságok azért jönnek létre, hogy felügyeljék a piacokat, és gyakran azért is, hogy kiiktassák azokat. A menedzserek a bizonytalanságot nem mágikus erővel csökkentik, vagy "tökéletes előrelátással", ahogy a közgazdasági tankönyvek írják, és nem is magabiztos valószínűség-számítással, "portfoliódiverzifikálással"; inkább megfelelően nagy szervezeteket hoznak létre, hogy saját szerencséjük kovácsai lehessenek. A politikában ezek a szervezetek az országok és a pártok, a gazdaságban pedig a nagy társaságok.

A technológia azt diktálja, hogy a piacokat felügyelni kell. A modern élet meghatározó termékei, mint az autók, sugárhajtású repülőgépek, mikrochipek, az elektromos áram és a kábeltelevízió, a mérnöki tudás hatalmas hálózatainak együttműködésén keresztül csak időigényes előkészítés után állíthatók elő. Ez tervezést igényel. A feladatokat le kell bontani, hogy a szervezett tudás (kémia, fémkohászat, optika, fizika és genetika) alkalmazható legyen. A lebontott feladatokat aztán egybe kell fogni. Jó előre meg kell találni a lehetőleg elkötelezett vevőket. Ezek a feladatai a szervezeteket ténylegesen irányító hivatásos emberek hálózatának, a technostruktúrának. Néha a tervezés balul üt ki, de a bizonytalanság inkább technikai vagy szervezeti jellegű, mintsem piaci eredetű. Érdekes példa erre, hogy az Airbusnak már most vannak biztos vásárlói új A380-as gépeire, de a gép maga még nem készült el.

Ha a szervezet megszerzi az ellenőrzést, írta Galbraith, akkor teljesen megszerzi azt, ezért a kis céget és annak tulajdonos-vállalkozóját leíró és erre kidolgozott közgazdaságtan használhatatlanná válik. A társaságok magukért dolgoznak, nem pedig részvényeseikért. Pontosabban, nem azért maximalizálják a profitot, hogy csupán átadják másoknak. Ennek meggondolására a következőket írta: "Képzeljünk el egy energikus, lelkes és meggyőzően heteroszexuális férfit, aki illedelmesen tartózkodik az őt intimen átölelő nőtől – csak azért, hogy olyan más férfiak lehetőségeit maximalizálja, akiknek a létezéséről csak hallomásból értesült." Amikor néhány, a fő áramhoz tartozó közgazdász évekkel később elkezdte tanulmányozni a részvényesek és a vállalatirányítók szélsőséges szétválását, ezt "megbízó-ügynök-problémaként" nevesítették. Nem használtak olyan színes nyelvet, és cseppet sem jutottak előbbre.

Furcsa módon Galbraith, a szervezetek teoretikusa egyedül dolgozott, ő maga szellemi vállalkozó volt, miközben a nézeteit megvetően elutasító egyetemi falanx konformista szemléletű és tanszéki kiváltságait gondosan őrző szervezeti emberekből állt. Egyikükre sem fogunk egyéniségként emlékezni, azonban a "hiteles" elmélet fölötti kontrolljuk abszolút marad. Galbraith eretneksége a szabadpiacon győzelmet aratott, de az egyetemeken épp a könyvében szó szerint leírt módszerekkel nyomták el azt.

Galbraith előre látta ezt. "A gáncsoskodók – írta – kritizálni fogják az Egyesült Államok bármilyen társadalom-földrajzi leírását, mivel eltekintenek New Yorktól, Chicagótól, Los Angelestől és minden Cedar Rapidsnál nagyobb településtől, hogy így az országot lényegileg kisvárosi, virágos-tornácos közösségnek ábrázolhassák." Alsóéves egyetemistákat még mindig tanítanak ilyen közgazdasági felfogásra. A tankönyvek világát a kicsi, versengő, tulajdonos által működtetett üzleti cégek uralják.

Az új ipari állam 1967-ben jelent meg. A mai vád ellene az, hogy nem látta előre azokat a súlyos csapásokat, amelyek azóta érték az amerikai gazdaságot, méghozzá négy hullámban. Először jött a japán kihívás, különösen az autó- és az acélpiacon. Azután következett a nyolcvanas évek ipari összeomlása. A kilencvenes években azt mondták, hogy a technológiai buborék kipukkadása megerősítette a Bill Gates és Steve Jobs által megtestesített tőkés-tulajdonos ellenőrző szerepét a cégek fölött. Végül a céges botrányok következtek: az Enron, a Tyco és a WorldCom.

Hogy egy könyv nem látta előre a jövőt ismerős kritika. Marxtól gyakran elvitatják nagyságát, mivel úgy vélte, hogy a forradalom mindenütt győzni fog, ami, ugye, nem következett be. Galbraith az amerikai cégekről azok hatalmának csúcspontján írt, amikor kritikusai úgy tettek, mintha a cégek hatalma nem is létezne, majd szégyenketrecbe állították, mivel nem tudta előre jelezni e hatalom hanyatlását. Állításuk szerint a gyengülés valahogy azt bizonyította, hogy ez a hatalom sosem létezett. Ami apámat illeti, ő továbblépett, és nem adott erőteljes válaszokat, ezért Az új ipari állam kikopott a közbeszédből.

Ez kiábrándító, mivel a könyv felismerései kitűnően megvilágítják az amerikai cégvilágnak a tündöklését követő bukását. A japán kihívás nem bizonyította, hogy a versenypiac az úr, ez egyszerűen az egyik tervezési módszer behatolása volt a másik játékterületére. Ezt a behatolást politikailag kezelték – a Ronald Reagan szabadpiac-hívői által javasolt "önkéntes exportkorlátozásokkal". A nyolcvanas évek ipari összeomlása nem a vállalatok belső működéséből fakadt, ezt Paul A. Volker FED-elnökkel egyetértésben ismét Reagan erőszakolta ki. Hadjáratot folytattak a könyörtelenül magas kamatlábakért, hogy letörjék a szervezett munkásság ellenhatalmát. Hogy ez rengeteg cég eltűnését is eredményezte, csak mellékes veszteség volt, mert ahogy már sokszor megállapították, a háború pokol.

A későbbi technológiai fellendülés azzal kezdődött, hogy a technostruktúra egy része levált a nagy ipari cégekről. Mondjuk, a szélcsatornával ellentétben a mikroprocesszor olyan alkalmazott technológia, amit széles körben lehet felhasználni, ezért gyártói nagyobb lehetőséggel rendelkeztek, ha termelésüket nem kötötték csak egyfajta felhasználáshoz. Az ilyen vállalatok alapítóit a mérnök-vállalkozók új nemzedékeként ünnepelték; de valóban azok voltak? Erre az Intel alapítója, Robert Noyce jobb példa, mint Gates. Noyce a tranzisztorait először a hadseregnek és az IBM-nek adta el, miközben a nyilvánosság számára viszonylag ismeretlen maradt. Az Intel természetesen vállalatok, és nem közvetlenül a fogyasztók számára értékesít.

Másrészről a Microsoft fogyasztóitermék-marketingje arra épült, hogy Gateset fiatal megszállott zseniként beállítva agyonreklámozza, holott ő mindig az üzleti, és soha sem a tudományos vezető volt. A szupersztár-mítosz dekoratívabbá tette a céget, amelynek a szerencséje egy kizárólagos jogú szerződésen alapult, megint csak az IBM-mel, később pedig részben piaci erejének sokat vitatott ügyes kihasználásán. Sem Noyce, sem Gates, sem pedig a velük egyenrangúak semmilyen tekintetben nem emlékeztetnek a klasszikus versenyző kisvállalat tulajdonos-vállalkozóira.

Végül, a friss cégbotrányok Az új ipari államban részletesen megjósolt kórkép jeleit mutatják. Galbraith e könyvében tárgyalja a fosztogatás témáját is, negyedszázaddal előbb, mint ahogy ez az egyetemi körökben felkapott témává vált. Tiszteletre méltó közgazdászok a nyolcvanas évek amerikai takarékbank-válságát (S & L crisis) a betétbiztosítás "erkölcsi kockázatára" (moral hazard) vezették vissza, mintha a biztosítás a különben ésszerű bankárokat vadul kockáztató viselkedésre ingerelte volna, ahhoz az érveléshez hasonlóan, hogy a biztonsági öv felelőtlen vezetésre ösztönöz. Galbraith számára a működési elégtelenségek oka a szociális és jogi normák felforgatásában rejlik. Ahogy korunk neves vezetőicsalás-szakértője, William K. Black fogalmaz, választanunk kell. Vagy abban kell hinnünk, hogy az Enron ártatlan terméke volt egy rosszul megalkotott piacnak, vagy pedig abban, hogy az Enron bűnös szándékkal vesztegette a piacot. Az ügyészek, esküdtek és Galbraith követői számára nem volt nehéz a választás. A takarékbanki fiaskó felgöngyölítése során több mint ezer esetben született büntető ítélet, továbbá Kenneth Lay és Jeff Skilling is elmarasztaló ítéletet kapott.

Az új ipari állam nem tökéletes könyv. Találtam benne néhány hittételt, melyektől édesapám reményeim szerint megszabadulhatott volna. Ő széles olvasóközönség számára írt, de az összes könyve közül ez a legnehezebb; ennek ellenére mérföldkő. A közgazdászok körében nyílt titok, hogy a könyv megjelenése óta eltelt negyven évben a szabadpiaci szervezőelvet övező szilárd hit összeomlott. Azonban még nem tűnt fel sok más, ami helyettesíthetné. Az új ipari állam továbbra is a kivezető út, melyen a közgazdászoknak át kell haladni, mielőtt a haladás újraindul.

(Fordította: Bózsó Péter)

A jelen cikk James K. Galbraith előszava Az új ipari állam Princeton University Press gondozásában megjelenő új kiadásához.

Jegyzetek

¹ John Kenneth Galbraith: Az új ipari állam. KJK, Budapest, 1970.

² Általánosan elfogadott, de nem mindig igaz nézetek összessége. (A ford.)

Az 1970-es évtized konfliktusokkal teli éveiben egy közgazdasági ellenforradalom helyreállította a nagy világválság előtt uralkodó neoklasszikus tételeket. Az 1990-es évekre azonban megmutatkoztak a neoliberális világrend ellentmondásai és súlyos következményei. Ezek elemzéséhez Keynes és Polányi művei jól használhatók, sőt érdemesnek tűnik visszatérni Polányi javaslatához is a nemzetközi pénzügyi rendszer és a gazdasági tervezés regionalizálására vonatkozóan.

Miért Keynes és Polányi? S miért éppen most?

Az 1970-es évtized konfliktusokkal teli éveiben egy közgazdasági ellenforradalom helyreállította a nagy világválság előtt uralkodó neoklasszikus tételeket. Az 1980-as évek közepére a közgazdász társadalom a Nyugat politikai vezetőit, illetve a Bretton Woods-i intézményeket ellátta a monetarista politikák, a liberalizáció, a dereguláció, a privatizáció, a kiegyensúlyozott költségvetések, valamint a független központi bankok melletti elméleti érvekkel. A tőke a munkavállalók által kivívott előnyök visszaszorítására törekedett a nyugati iparosodott világban, s ugyanez volt a célja a harmadik világban a fejlesztési politikákkal is. Az 1990-es években pusztító s egyre gyakoribb, egyre súlyosabb pénzügyi és gazdasági válságok szemtanúi lehettünk Latin-Amerikában, Kelet-Ázsiában, Oroszországban, Brazíliában, Törökországban, s a leginkább drámai módon Argentínában. 1998-ra az ezen politikák jegyében telt két évtized a világot az 1930-as évek utáni első deflációs visszaesés küszöbére juttatta. A fejlődő országok fájdalmas leértékelésekre kényszerültek a tőkemenekítés és a gyenge valuták elleni spekuláció miatt.

Ahogy a két világháború közötti időszakban is, amikor a foglalkoztatás stabilitását és a demokratikus kormányzást feláldozták a valuták stabilitása érdekében, a gazdasági megélhetés most a washingtoni konszenzus makrogazdasági előírásai alá van rendelve. A multilaterális szervezetek komplex intézkedéseinek célja a hitelezők és befektetők sajátos érdekeinek védelme a társadalom politikai nyomásgyakorlásával szemben. A globális pénzügyi szektor aláássa a termelékeny gazdaság alapjait. Most, akárcsak akkor, nem állnak rendelkezésre hatékony nemzetközi intézmények a politikai konfliktusok és a pénzügyi zavarok legyőzésére.

A gazdaságokra a kereskedelem és a tőkeáramlás előtti nyitás érdekében folyamatosan nehezedő nyomás erodálja a nemzetgazdaságok koherenciáját. A munkások és a mezőgazdasági termelők ki vannak téve a világméretű versenynek, amelynek következményeként a reálbérek és a fogyasztási termékek árai csökkennek. Mindennek haszonélvezője egy viszonylag kis számú transznacionális vállalatóriás, amelyek ellenőrzésük és irányításuk alatt tartják a technológiához és a piacokhoz való hozzáférést. A gazdag országok – mint például Kanada – már nem képesek fenntartani azokat az ingyenes oktatáshoz és egészségügyi ellátáshoz fűződő általános jogokat, amelyeket már akkor élveztek, amikor az egy főre eső GNP a mai érték felét érte el. Miért? Azt mondják, ez azért van így, mert fel kell áldoznunk a társadalmi biztonságot a versenyképesség érdekében. A kormányok adócsökkentési versenybe kezdtek a befektetők vonzása és megtartása érdekében. A versenyképességet a közpolitika működési alapelvének kiáltották ki.

Ahogy a világgazdaság krízisből krízisbe tántorog, s a megtakarításokat spekulatív pénzügyi piacok szívják fel, a kapitalista berendezkedés meghatározó ipari térségeinek átlagos növekedési rátái történelmi mélypontra süllyedtek.¹ Egy évtized erejéig Japán a keynesiánusok által emlegetett likviditási csapdába esett, ahol a zérushoz közeli kamatlábak már nem képesek a fogyasztás és a beruházás stimulálására. Az Egyesült Államok szárnyaló értékpapírpiacának vagyonhatása által táplált elnyújtott fellendülést vagyonok dollármilliárdjainak likvidálása követte. Keynesnek a spekulánsok és a járadékos kapitalisták "kaszinó-gazdaságáról" szóló rémálmát, s Polányinak az önszabályozó piacról felépített hamis utópiáját éljük meg. E "neoliberális" gazdasági rend az adósokkal szemben a hitelezőknek, a termeléssel szemben a finanszírozásnak, s a szegényekkel szemben a gazdagoknak kedvez. A marginalizálódottak növekvő méretű, társadalom alatti osztálya (underclass) kizárásra került a foglalkoztatás, a termelés és a fogyasztás formális körforgásából. A szegény országokban élő nélkülözők milliárdjai egyszerűen feleslegesek a globális kapitalista gazdaság szükségletei szempontjából. A rendszerre krónikus méltánytalanság és vészes instabilitás jellemző – ami végső soron politikailag is fenntarthatatlan.

Keynes visszatérőben van a mainstream közgazdaságtan által kiszabott intellektuális száműzetésből. Kiváló közgazdászok csatlakoztak más tudományágak képviselőihez, hogy felhívják a figyelmet Polányi nézetére, miszerint a gazdaságpolitikát átfogóbb társadalmi céloknak kell alárendelni. Figyelmeztetése, amelyben a társadalmi, kulturális és környezeti szükségleteknek a piac parancsszava alá történő rendelésével járó veszélyekre utalt, mintha ma íródott volna.

A hidegháború vége a békeosztalék s egy ragyogó jövő ígéretét hozta el a kapitalizmus számára. A nemzetközi gazdasági élet expanziójához szükséges politikai, gazdasági és pénzügyi környezet azonban felettébb problematikus. Valójában a globális politikai rend átrendeződésének vagyunk szemtanúi, értve ezen a neokolonialista katonai vállalkozásokat is, amelyek a kései 19. század birodalmi vetélkedésére emlékeztetnek. A történelmi törésvonalak megnyílnak. Az államok feltöredeznek az újjáéledő nacionalizmusok által keltett kényszerek hatása alatt. Az egyenlőtlenségek csaknem mindenütt kiéleződnek. A méltányosságot, a társadalmi igazságosságot és a demokráciát alárendelik a kapitalizmus ragadozó formája által képviselt követelményeknek, vagyis egyfajta eredeti tőkefelhalmozásnak, amely inkább a létező magán- és közösségi eszközök birtokbavételében és kontrollálásában érdekelt, mintsem a valódi termelékeny beruházási tevékenységben. A politikusok és a politika leértékelődnek. Mindent átható nyugtalanság uralkodik. A környezetet visszafordíthatatlan degradálódás fenyegeti. A vezető ipari térségek élete a biztonság és bizonyosság mélységes hiányával jellemezhető. A kínai ipari forradalom, az India által produkált robbanásszerű növekedés és az elöregedő népesség által keltett demográfiai krízis költségei a növekedési pontok Ázsiába való eltolódását jelzik. A latin-amerikai politikai vezetők új generációja és az Afrikában hallható hasonló morajlások kihívást jelentenek azzal szemben, hogy a G8 országai határozzák meg a világfejlődés menetét.

1991-ben az Egyesült Államok vetélytárs nélküli katonai szuperhatalommá lépett elő, s a dollár továbbra is a legfontosabb globális tartalékvalutaként funkcionál. Azonban bárki megkérdezheti, hogy vajon mennyi ideig képes az Egyesült Államok saját pozícióját egy vezető gyarmatosító birodalom központjaként fenntartani, ismerve az üzleti tevékenységnek egy békés, nemzetközileg megfelelően szabályozott világot szolgáló követelményei, valamint a globális katonai dominancia elérését célzó amerikai vállalkozás destabilizáló hatású hazai és nemzetközi következményei közötti ellentmondást.

Keynes számára "a korszak nagy problémáját a modern indusztrializmusnak a pénzügyi kapitalizmus béklyóiból való felszabadítása jelentette" (Dillard 1948: 102.). Polányi azt gondolta, hogy csak az Egyesült Államok hitt az egyetemes kapitalizmusban; a változatos gazdasági és társadalmi intézményekkel rendelkező regionális blokkok közötti irányított kereskedelem világát vizionálta. A körülmények eltérőek, s a történelmi analógiák mindig merészek, ám hiszünk abban, hogy a két világháború közti évek eseményeinek Keynes és Polányi által adott leírásai némi világosságot teremtenek mai zavaros világunkban. Létfontosságúvá vált a korlátok nélküli gazdasági növekedés bomlasztó erői feletti demokratikus politikai kontroll megerősítése. Keynes és Polányi tapasztalatai segíthetnek minket abban, hogy helyreállítsuk és megmentsük a nyilvános politikai teret a Keynes által leírt "gazdasági gépezettől".

Az eszmék hatalma

Keynes (szül. 1883) és Polányi (szül. 1886) generációjának európai értelmiségijei úgy voltak kondicionálva, hogy a társadalom jóléte iránt felelősséget vállaljanak. Közértelmiségiként (Keynes), illetve szociálisan elkötelezett tudósként (Polányi) hittek abban, hogy az eszmék képesek befolyásolni a világ haladásának irányát.

Bár különböző háttérrel rendelkeztek, egy egész generációt érintő élményben osztoztak: az első világháború korszakhatárt jelentő traumatikus eseményében. Polányi esetében generációja háború s a háború valamennyi következménye iránti, személyesnek érzett felelőssége motiválta a Korunk gyökerei (The Origins of Our Times) irányába mutató törekvéseit – ez volt ugyanis A nagy átalakulás (The Great Transformation) eredeti címe. Keynes és Polányi kiegészítik egymást: Keynes ragyogó közgazdász és elkötelezett köztisztviselő, az angol liberalizmus legjobb hagyományainak terméke; Polányi pedig gazdaság- és társadalomtörténész, közép-európai intellektuális háttérrel és lakhellyel, valamint szocialista beállítódottsággal.

Keynest más jeles közgazdászokhoz viszonyítva sokkal inkább motiválta a gyakorlati politika befolyásolása iránti vágy. Keynes hitt abban, hogy "a kapitalizmus bölcsen irányítva hatékonyabbá tehető a gazdasági célok elérésére, mint bármely más elképzelhető rendszer (Keynes 1971a: 294.). "Az egyéneket pénzszerzésre sarkalló erők támogatása, bátorítása és védelme" (293.) számára mélységesen kifogásolható volt. Utópiája a jólét, a kényelem, a szépség, a jóindulat és a változatosság társadalma volt, ahol "a pénz szeretetét" (329.) mentális kórságnak tekintik. Polányi osztozott a pénz szeretetétől való idegenkedésben. Mindenesetre a "piaci társadalom" általa adott kritikája továbbment Keynesén. Éppen a "gazdasági motívumok" alapvető emberi tulajdonságként való létezését kérdőjelezte meg. Polányi számára az ipari kapitalizmus egyedülálló szerepet töltött be az emberi történelemben a gazdasági szerveződés lényegi alapelveinek fokozott előretörése szempontjából. Ahogy Marx, Polányi is az ipari forradalom szülőhelyén, Angliában találta meg "korunk gyökereit".

"A piacgazdaság […] gyengeségei […] a kontinensen vezettek a legtragikusabb bonyodalmakhoz. Ahhoz, hogy megérthessük a német fasizmust, a ricardói Angliához kell visszatérnünk. […] A piacgazdaság, a szabadkereskedelem, az aranystandard angol találmány. Ezek az intézmények omlottak össze mindenütt a húszas években – Németországban, Olaszországban vagy Ausztriában az esemény mindössze erősebben politikai és drámai volt. De bármilyen volt is a végső epizódok díszlete és hőfoka, a civilizációt tönkretevő hosszú távú tényezőket az ipari forradalom szülőhelyén, Angliában kell tanulmányozni." (Polányi 1944: 30.; magyarul: Polányi 2004: 57.)

Polányi figyelmeztet, hogy "az önszabályozó piac […] egy pillanatig sem létezhet a társadalom emberi és természeti szubsztanciájának megsemmisítése nélkül" (Polányi 1944: 1.; Polányi 2004: 26.).

Az 1920-as évtized volt a hosszú 19. század utolsó lélegzetvételének ideje, s az időszak az 1929-1933-as világgazdasági válsággal végleg lezárult. Keynes és Polányi is elsődleges szerepet tulajdonított a nemzetközi monetáris rendszernek – mint olyan transzmissziós mechanizmusnak, amely politikailag fenntarthatatlan kényszereket rótt azon országokra, amelyek a pénzügyi piacok parancsszavához való alkalmazkodásra kényszerültek a járadékos kötvénytulajdonosok érdekében. Keynes elemzése az Anglia által szolgáltatott tapasztalatokból táplálkozott, ahol az aranystandard biztosította a tengerentúli hatalmas befektetések értékét, rögzített jövedelmű instrumentumok formájában, s az alkalmazkodás terhe a munkásosztály nyakába szakadt. A Polányi által adott elemzés leírta az alkalmazkodás Németországra, illetve a közép- és kelet-európai gyönge és periferikus helyzetű utódállamokra gyakorolt hatását, ahogy az országok megkísérlik megóvni valutáik értékét azáltal, hogy feláldozzák a demokráciát a "jó pénz" érdekében, s mindezt a fasizmus felemelkedéséhez kapcsolta.

Az 1990-es években a korai 80-as években megkezdett gyakorlati politikák magasabb fordulatra kapcsolására tett kísérlet szemtanúi lehettünk. E kísérlet célja az 1870 és 1914 közötti "aranykor" újbóli megteremtése volt, amelyet a "globalizáció" fogalmával igyekeztek a köztudatba ültetni és népszerűsíteni. A "neoliberális" forgatókönyv egy mindenre kiterjedő "szabad" globális piac megteremtése az áruk, szolgáltatások és a tőke számára – kivéve a munkaerő piacot. Az iparosodott világban az egymást kiegyenlítő társadalmi és politikai kényszerek (a Polányi által adott kettős mozgás) bizonyos mértékig alárendelték a tőke szabadságát a közjónak. Ha ezt a rendszert világméretekre transzponáljuk, semmiféle hasonló mechanizmus nem létezik, s egyfajta globális apartheiddel van dolgunk. A munkát nemzeti határok közé zárják, ám a tőke mobil. Az erőtlen államokat megfosztják fiskális és adminisztratív erőforrásaiktól, amelyekkel az egymással konfliktusban álló érdekeket egyezségre juttathatnák. Azok a mechanizmusok, amelyek révén a kapitalizmus ezen ragadozó formája kibillenti az életképes gazdaságokat, s amelynek révén kimeríti a fejlődő világ emberi és környezeti erőforrásait, pénzügyi természetűek. E mechanizmusok a nemzetközi pénzügyeket és befektetéseket irányító szabályokba vannak kódolva, s a mechanizmusok működését a hitelezői érdekek kényszerítik ki a multilaterális szerveződéseken, köztük a Bretton Woods-i intézményeken, valamint a világkereskedelmi szervezeten (WTO) keresztül. A következmény az aranystandard mechanizmusainak – igaz, nem tökéletes és kevésbé automatikus módon, komplex politikai egyezkedés révén történő – reprodukálása.

Polányi Károly: A világgazdasági válság közép-európai nézőpontja (1918-1933)

Közép- és Kelet-Európa számára az első világháború politikai megrázkódtatást hozott, amely megtépázta a birodalmi Németországot, az Osztrák-Magyar Monarchiát gyönge és törékeny utódállamokra szabdalta, a cári Oroszországban pedig hozzájárult a nagy szocialista forradalom kirobbanásához. A Szovjetunió megörökölte a cári hódításokat Közép-Ázsiában és a Távol-Keleten. Az Ottomán Birodalom maradványait Nagy-Britannia és Franciaország vette birtokába, amely végzetes következményekkel járt Közép-Kelet, illetve Észak-Afrika egész régiója számára – olyan következményekkel, amelyek még ma is láthatók a lapok címoldalain.

Bécsben egy világ zárult le. Egy 50 milliós, többnemzetiségű birodalom tündöklő fővárosa a maradék Osztrák Köztársaság központja lett – ám az új állam lakossága mindössze 6 millió főt számlált, ami túl kicsiny és túl szegény volt ahhoz, hogy életképesnek tekinthessük. A Köztársaság első kormányát a szociáldemokrata párt alakította meg, az első pénzügyminiszter pedig Joseph Schumpeter volt (aki hamarosan Németországba távozott). Káosz és infláció uralkodott. A tartományok falusi jellegűek s jellemzően katolikus vallásúak voltak; Bécs ezzel szemben kozmopolita és szocialista. Az 1920-as években a "Vörös" Bécs szocialista kormányzata által indított oktatási reformok és a mintaként szolgáló bérlakás-építési projektek nagy hatást gyakoroltak Polányira – a társadalmi és politikai erők diadala volt ez a kedvezőtlen gazdasági körülmények felett.

1924-től az Österreichische Volkswirt, Közép-Európa vezető pénzügyi és gazdasági hetilapjának főmunkatársi státusza a kontinentális Európa gazdasági és politikai megrázkódtatásai által keltett vihar középpontjába helyezte Polányit. Innen nézte végig, hogyan omlottak össze a nyugati hatalmaknak az 1914 előtti gazdasági rend visszaállítását célzó kísérletei. Innen figyelte az 1931-ben bekövetkezett végső összeomlást is, amikor egy Bécsben kialakult pénzügyi krízis nyugat felé, Angliába terjedt tovább, végső soron pedig az egész világgazdaságra. 1933-ban, amikor a kedvezőtlenebbé váló politikai légkörben az újság nem tarthatott meg egy prominens szocialista szerkesztőségi munkatársat, Polányi Angliába távozott, ám továbbra is írt a lapba.

Aláhúzandó a Polányi által nyújtott közép-európai nézőpont jelentőségét, megjegyezzük, hogy a "Világgazdasági válság mechanizmusai"² témakörében 1933-ban írott fontos cikke ezekkel a szavakkal kezdődik: "közép-európai nézőpontból". A cikk által megfogalmazott állítás a következő volt:

"[…] a háború utáni időszak egésze – beleértve az Egyesült Államokban lezajlott csodálatos prosperitás nyolc évét, a számos egyéb országban (Kanadában, Argentínában és máshol) fenntartott gazdasági növekedést, e lehangoló történelmi korszak sokszínű és merész technikai, gazdasági, valutáris és kereskedelempolitikai vállalkozásait – az 1929. évi pénzügyi krachig, illetve az 1933-as világméretű gazdasági depresszióig egyetlen gazdasági krízis, amely különböző formákban manifesztálódik, ahogy áthatja és átalakítja a világot." (Polányi 1933: 1.; kiemelések – K. P. L.)

A háború utáni első évek gazdasági krízise nem oldódott meg – csak elhalasztódott. "Az egyes területeken úgy sikerült az egyensúly állapotát elérni, hogy az alkalmazkodás terhét – akaratlagosan vagy másként – más gazdasági régióba vagy szektorba helyezték át […] Amikor eljött a számvetés elkerülhetetlen órája, nemcsak a régi, parázsló tüzek lobbantak újra lángra, hanem az egész krízis kiterjedtté és intenzívvé vált, és minden korábbit elhalványított." (Polányi 1933: 1.)

Polányi a világgazdasági válság gyökereit az első világháború emberi és társadalmi pusztításának léptékében azonosította. Ahogy írta, "a társadalmi szövedék nem tudta életben tartani az alkalmazkodás erőit egy világháború utáni egyensúlyig" (Polányi 1933: 2.). A háború előtti növekedési ráták szerint az ipari termelésnek Európában nagyjából meg kellett volna kétszereződnie 1913-1933 óta. Ehelyett mindössze 60%-kal bővült, 1933-ban pedig az 1914. évi szint alá esett. A háború által kiváltott politikai-szociológiai sokkhatás azzal járt, hogy az egyensúly eléréséhez évekre lett volna szükség. A társadalmi keret azonban nem tartható fenn, hacsak a politikai vezetők nem képesek eleget tenni a várakozásoknak – és megakadályozni, hogy a szociális igényjogosultak (social claimants) három fontos csoportja (vagyis a kötvénytulajdonosok, a munkavállalók és a parasztság) csalódjon.

Polányi ezután a háború által okozott költségek és zavarok miatti "alkalmazkodás" Nyugat- és Közép-Európa legfontosabb gazdasági osztályait érintő elosztási hatásának mintaszerű politikai-gazdasági elemzésével folytatja írását. "A győztes (nyugati) országokban a kötvénytulajdonosok érdekei elsőbbséget élveztek; a valuták stabilitásába és a hitelbe vetett hitük volt Európa háború utáni újjáépítésének az alapja." (Polányi 1933: 3.) Végső soron a járadékjövedelmek és a vagyonok értékének megvédése miatti alkalmazkodás teljes terhe a munkásosztályra hárult. A vesztes országokban egy életképes társadalmi rendszer a járadékjövedelmek megóvását a valuták védelme, a munkavállalói jövedelmekét a reálbérek stabilizálása, a mezőgazdasági jövedelmekét pedig a fogyasztási javak árainak stabilizálása révén igényelte. A kontinentális Európa háború sújtotta és tőkeszegény gazdaságai nem tudtak megfelelni mindezen igényeknek. A jövedelemtulajdonosok fontosabb csoportjainak többletkereslete mindössze három forrásból volt kielégíthető:

"1. Belföldi újraelosztás, amely révén egyeseket másokhoz képest kedvezőbb helyzetbe hoznak (pl. védővámokkal kedvezhetnek a mezőgazdasági termelőknek a városi fogyasztók kárára, vagy bérinflációval javíthatnak a munkavállalók helyzetén a középosztálybeli megtakarítók rovására);

2. tőkefogyasztás infláció révén és az aktívák külföldieknek történő értékesítése; vagy pedig

3. külső hitelfelvétel és megnövelt eladósodás." (Polányi 1933: 6.; kiemelések – K. P. L.)

Végső soron az államok deficitjüket véget nem érő külső hitelfelvétellel finanszírozták. A gyengébb nemzetgazdaságok segítségért folyamodtak az erősebbekhez.

"Az egész Európa számára ultramodern csővezetéken folyósított hitel forrása Amerika mérhetetlen gazdagsága volt. Az Amerika által a háború során realizált hatalmas profitok gazdái új befektetési lehetőségeket kutattak. Európa újjáépítése kiváló üzleti lehetőségnek tűnt, amely emellett újjáéleszthette az amerikai exportot is. A hitelmechanizmusok – amelyeket a kortársak csaknem mitikus erőkkel ruháztak fel – a legfontosabb szereplők voltak a krízis tízéves kitolásában." (Polányi 1933: 6.; kiemelés – K. P. L.)

Polányi felrajzolta a válság földrajzi lefolyását a keleti gyöngébb periferikus országoktól Nyugat-Európa erősebb gazdaságai felé. Az aranystandard 1920-as évek közepén történt restaurálása megfosztotta a vesztes államokat "az inflációs finanszírozás titkos tartalékától" (Polányi 1933: 7.). Strukturális deficitjeiket egyre nagyobb mértékben külföldi hitelek igénybevételével fedezték. Ezen adósságok terhét így a győztes államokba transzferálták – amelyek valutái ugyancsak nem voltak biztonságosak. "Az aranystandard visszaállítása volt az az ékszíj, amely még a legerősebb európai gazdaságok deficitjeit is átvitte az amerikai pénzügyi intézmények hiteljegyzékébe." (Polányi 1933: 9.; kiemelések – K. P. L.)

"Az Egyesült Államokban 1926 és 1928 között elérhető olcsó pénz hitelek formájában árasztotta el Európát. Amikor 1928 júliusában a New York-i FRS-ráta 3,5-ről 5%-ra emelkedett, elfojtandó ezzel egy spekulációs részvénypiaci buborékot, a hosszú lejáratú tőke Európába irányuló kínálata elapadt. 1929 első felében a New Yorkban forgalomba hozott európai kötvények értékét az előző évi egyötödére csökkentették. Amikor az amerikai inflációs politikák a visszájukra fordultak, az adós államokra nehezedő pénzügyi nyomás elindította a világválságot. Sem arany, sem új pénz nem állt rendelkezésre a fizetések deficitjének finanszírozására. Az adós államoknak ekkor nem volt alternatívájuk az áruexport fokozására. 1928/29 óta az európai és a tengerentúli exportáló országok számára gyakorlatilag semmi sem volt drága, hogy exportjukkal elárasszák a piacokat." (Polányi 1933: 12.; kiemelés – K. P. L.)

Az 1920-as évek végén manifesztálódott világméretű általános áresés trendje a világválság nyitánya volt csupán. Később jött a hitelválság 1931-ben, a világkereskedelem hanyatlása 1932-ben, majd a valuták összeomlása 1933-ban. A gazdasági deficitek földrajzi és időbeli eltolódása lezajlott. Ha az infláció sikert ért el a társadalmi szövedék megmentésében, nem tudta megmenteni az emberiséget az alkalmazkodás fájdalmas folyamatától. Polányi J. B. Condliffe professzort, a Népszövetség 1932-33. évi gazdasági évkönyvének legfontosabb szerzőjét idézi elemzésének megerősítésére.

"A valódi nehézségek nem manifesztálódtak addig, amíg a legtöbb adós állam valutái egymástól függetlenek, az árfolyamok rugalmasak, a nemzetközi államadósságok pedig szabályozatlanok voltak. Ám amint a valuták visszatértek az aranystandardhoz, az árfolyamokat rögzítették, és az adósságszolgálati fizetésekről hivatalosan tárgyalások kezdődtek, a feszültségek az újonnan helyreállított nemzetközi pénzügyi rendszerben fokozódtak. Az 1925 és 1929 közötti néhány év során az adósságszolgálat a nemzetgazdaságok radikális kiigazítása nélkül került teljesítésre az adós államokba irányuló nagytömegű tőkeáramlás révén, különösen az Egyesült Államokból. 1928 és 1929 között a tőkeáramlás gyengült. Ahogy az adós országokra nehezedő nyomás erősödött, az árfolyamok estek, és a hitelek elapadtak, a nemzetközi alkalmazkodás nehézségei kiváltották a nemzetközi fizetések teljes rendszerének összeomlását." (Situation Economique Mondiale 1932-33: 277.)

A valutaválság miatti politikai destabilizálódás

A nagy átalakulásban Polányi leírta a Genfben székelő Népszövetség által végrehajtott stabilizációs programokat, amelyek célja a valuták Közép- és Kelet-Európában történő helyreállítása volt.

"[…] Genfnek az volt az álláspontja, hogy a társadalmi szervezet kérdéseit teljesen alá kell rendelni a valuta-helyreállítás szükségleteinek. Az elsődleges szükséglet a defláció volt; a belföldi intézményeknek, amennyire tudtak, alkalmazkodniuk kellett. […] A defláció híveinek eszménye »az erős kormány és a szabad gazdaság« volt, de míg a kormányra vonatkozóan ezt úgy értelmezték, hogy szükségállapothoz illő jogosítványokat kap és felfüggeszti a köz szabadságjogait, a »szabad gazdaságon« a gyakorlatban az ellenkezőjét értették annak, amit jelentett: kormányzatilag szabályozott árakat és béreket. […] a Genf által elítélt inflációs kormányok alárendelték a valuta stabilitását a jövedelmek és a foglalkoztatottság stabilitásának; a Genf által hatalomra segített deflációs kormányok nem kisebb intervencióval a jövedelmek és a foglalkoztatottság stabilitását rendelték alá a valuta stabilitásának." (Polanyi 1944: 233.; Polányi 2004: 292-293.)

"A liberális közgazdászok tisztán gazdasági intézménynek tekintették az aranystandardot, még megfontolni sem voltak hajlandók, hogy a társadalmi mechanizmus része lenne." (Polanyi 1944: 20.; Polányi 2004: 45.) A külföldi adósok hitelképességébe vetett hit a rögzített valutaárfolyamok rendszerén és a biztosított konvertibilitáson nyugodott. A fedezetlen kötelezettségek értéke jelentősen meghaladta a hitelfelvevő országok adósságszolgálati kapacitását, s végső soron az egész hitelrendszer felbomlott és összeomlott. Polányi szerint "a hitel a modern kapitalizmus történetében soha ennyire nem volt átpolitizálva". Az IMF 1980-as és 1990-es években végrehajtott, politikailag motivált és politikailag egyeztetett segélycsomagjaival és strukturális kiigazítási programjaival való párhuzamok túlságosan nyilvánvalók ahhoz, hogy további kommentárokra lenne szükség.

Polányi adatokkal támasztotta alá az aranystandardnak a stabilitás, illetve a normális és egészséges állapot közvetítésére vonatkozó teljesítőképességébe vetett általános hitet, amelyet azon pusztító inflációk háttere előtt kell látni, amely az első világháború után Közép- és Kelet-Európában tönkretette a nemzeti valutákat. A középosztály megtakarításai lemorzsolódtak. Iszonyú méretű vagyonok halmozódtak fel a spekulánsok kezében. "A valuta lett a nemzeti politika kulcskérdése." (Polanyi 1944: 24.; Polányi 2004: 50.) Az országok "a szó szoros értelmében koplaltak, hogy elérjék az arany partokat" (Polanyi 1944: 25.; Polányi 2004: 51.). "[…] az osztrák koronán végrehajtott sikeres műtéttel, amelyet a páciens sajnos nem élt túl, Bécs lett a liberális közgazdászok Mekkája. Bulgáriában, Görögországban, Finnországban, Litvániában, Lettországban, Lengyelországban és Romániában a valuta feljavítása biztosított jogcímet a hatalomra az ellenforradalomnak. Belgiumban, Franciaországban és Angliában a hatalmon lévők a szilárd monetáris normákra támaszkodva szavazták le a baloldalt." (Polanyi 1944: 24.; Polányi 2004: 49.) "[…] nemigen volt olyan belső válság Európában, amely ne valamilyen külgazdasági problémában tetőzött volna. A politológusok a különböző országokat most nem kontinensek szerint csoportosították, hanem aszerint, hogy mennyire ragaszkodnak valamilyen szilárd valutához." (Polanyi 1944: 23.; Polányi 2004: 49.) "Mindig a valuta volt veszélyben, és az okot is mindig az inflációs [ti. inflált] bérekben és a költségvetések egyensúlyhiányában látták." (Polanyi 1944: 229.; Polányi 2004: 287.)

Végső soron mindez teljesen összeomlott, megnyitva a "nagy átalakulást". Németország a nemzetiszocializmus ideje alatt újra felélénkítette a gazdaságot a háborúra való felkészüléssel és a szociális programokkal kapcsolatos nagyarányú közkiadások révén. A munkásságot elnyomták, és a tőke profitabilitása helyreállt. Oroszország ötéves terveket alkalmazott. Európa kisebb országai feladták az aranystandardot, s részben bezárták gazdaságaikat, amint a nemzetközi kereskedelem és beruházás összeomlott. Az Egyesült Államokban a New Deal Roosevelt elnök által eszközölt intézkedései közvetlenül szegültek szembe a megrögzült pénzügyi érdekeknek, s komoly összegeket fordítottak arra, hogy a munkanélkülieket különböző innovatív programokba vonják be.

Gazdaság és demokrácia

Egy, a gazdaság és demokrácia témájában írt figyelemre méltó tanulmányában – amely 1932 decemberében, Hitler hatalomra jutásának előestéjén az Österreichische Volkswirt lapjain jelent meg – Polányi a korabeli megfigyelő frissességével a kontinentális európai politika két világháború közötti holtpontjának a leírását adja. A győztes nyugati országokban (ahol a járadékosok érdekeinek kedveztek) Polányi megfigyelte, hogy a baloldali kormányok belebuknak a valutakérdésbe. "A vesztes államokban a demokrácia szenvedett vereséget a háború, a gazdasági válság által keletkezett trauma, illetve a pártpolitikának a demokrácia tekintélyét aláásó degenerációja miatt."

"A gazdaság és a demokrácia nevében a jobb- és baloldal viszályban áll egymással. A baloldal a demokráciára van alapozva, a jobboldal a gazdaságra. A gazdaság és demokrácia ebből származó elkülönülése növeli a katasztrofális polaritáshoz vezető feszültséget. A politikai demokrácia világa olyan erőknek ad teret, amelyek beavatkoznak a gazdaságba, s megzavarják és korlátozzák a gazdasági folyamatot. Válaszként a gazdaság az üzleti világ általános támadást indít a demokrácia ellen, a vele szembeni felelőtlen és a valóságtól távol eső rosszindulat megtestesülésének tekintve azt." (Polányi 1932: 1.)

"A munkás elsáncolta magát a parlamentben, ahol számaránya súlyt adott neki, a tőkések erőddé változtatták az ipart, hogy onnan parancsolgassanak az országnak." (Polanyi 1944: 135.; Polányi 2004: 295.)

Polányinak a gazdaság demokráciával (s gyakran a politikusokkal) szembeni vádiratáról adott áttekintése felemlegette az infláció, a szubvencionálás, a protekcionizmus, a szakszervezetiség, a valutastabilitás megőrzését szolgáló intézkedések iránti felelősséget; az egyes vállalkozásoknak nyújtott költséges és ésszerűtlen támogatásokat; bizonyos ipari ágazatok közösségi támogatását és rehabilitációját, a különösen magas béreket és szociális kiadásokat. Ez az IMF és a Világbank által a "populista" kormányoknak tulajdonított "kormányzati hibák" és "ártorzítások" felsorolásaként cseng – amely kormányok híján vannak a strukturális reformok végrehajtásához szükséges "politikai akaratnak". Plus ça change…³

Mindezért, valamint az árak, a kibocsátás és a fogyasztás könyörtelen csökkenéséért, illetve a tömeges munkanélküliség miatti növekvő szenvedésért a demokráciát hibáztatták (Polanyi 1932: 1.). "A politika, a politikai pártok és a parlamentek elvesztették hitelességüket. A demokrácia rossz hírbe került. A tömegek széles rétegei, mind jobb- és baloldalon, a demokrácia ellen fordultak." (Polanyi 1932: 2.)

"Számos országban, ahol a parlamentarizmust és a demokráciát nemrégiben honosították meg – mint például Németországban, Olaszországban, Lengyelországban, illetve Kelet-Európa legnagyobb részében -, a gazdasági érdekek cserbenhagyták a demokráciát és a polgári jogokat. A háború utáni időszakban a dolgozó osztályok a burzsoáziánál nagyobb intellektuális és morális ellenálló képességet mutattak a diktatúrákkal szemben." (Polanyi 1932: 4.)

Polányi emlékeztet arra, hogy a harcos liberálisok – Maucaulaytól Misesig, Spencertől Sumnerig – kifejezték azon meggyőződésüket, hogy a népi demokrácia^* veszélyt jelentett a kapitalizmus számára (226.). Ez arra enged következtetni, hogy a nemzetek és társadalmak nemzetek feletti, a népi demokratikus erők által hozzá nem férhető szabályokhoz való kötésére vonatkozó jelenlegi kezdeményezések Polányi állításának illusztrációját jelentik, amely szerint a demokrácia inkompatibilis az "önszabályozó piaccal" (amely jelenleg globális). A kifejezés talán félrevezető, mivel – Polányi magyarázata szerint – a "laissez faire" nem a dolgok természetes állása, hanem sokkal inkább olyan gazdasági rend, amely nem működhet a piacok elsődlegességét minden versengő prioritással szemben megvédelmező intézmények nélkül. Pontosabban fogalmazva a tőkepiacot megvédelmező intézmények nélkül, mivel a liberális gazdaság "a tulajdonra való jogcímek folytonosságába vetett abszolút bizalmat" igényel (Polanyi 1944: 234.; Polányi 2004: 294.). Valójában ez volt a javasolt Többoldalú Befektetési Megállapodásról (Multilateral Agreement on Investment – MAI), illetve a WTO és az FTAA pártfogásával javasolt új befektetési rendről folytatott vita központi kérdése. A globalizációs napirend explicite célul tűzte ki, hogy a népi demokratikus politikát a befektetői jogok és vagyoni igények biztonságának rendelje alá, amelyet jelenleg kiterjesztettek a "szolgáltatások" kereskedelmére, illetve a "kereskedelemmel összefüggő szellemi tulajdonra" is.

A nagy átalakulás

Ahogy már utaltunk rá, Polányi az európai fasizmus két világháború közötti felemelkedésének végső okát abban az utópikus kísérletben látta, hogy a társadalmat piaci törvényeknek vessék alá. Eme forradalmi doktrína szülőhelye a 19. századi Anglia volt. Akárcsak Marx, Polányi is forradalmi innovációként észlelte az emberi és természeti erőforrások áruvá tételét, amely szabadjára engedte a termelési energiákat, s létrehozta a 19. század ipari civilizációjának elmondhatatlan gazdagságát.

Míg Marx hitte, hogy a kapitalizmus végső soron megbukik az inherens gazdasági ellenmondások miatt, Polányi a hangsúlyt az ember és a természet áruvá tételének társadalmi és ökológiai következményeire helyezte. Kijelentette, hogy a piacok növekedése és bővülése elkerülhetetlenül ki fogja élezni a társadalmi ellentmondásokat, s olyan szociális és politikai intézkedéseket és mozgásokat szül, amelyek célja a társadalomnak a piac dezintegráló erőivel szembeni védelme. Ezt nevezte ő "kettős mozgásnak". Fontos, hogy megértsük: ez nem valamiféle önkorrigáló mechanizmus volt a kapitalizmus mértéktelenségeinek enyhítésére, hanem egzisztenciális ellentmondás, amely a kapitalista piacgazdaság korlátlan bővülés iránti követelményei, illetve az emberek arra vonatkozó kívánalmai között állt fenn, hogy a társadalomban kölcsönösségre épülő viszonyok között éljenek. Megjegyezzük, hogy A nagy átalakulás első oldalának utolsó soraiban álló, az önszabályozó piac ideájának utópisztikus voltára, valamint az önszabályozó piac katasztrofális következményeire vonatkozó, sokat idézett szöveget az alábbiak követik: "A társadalomnak óhatatlanul intézkednie kellett önmaga védelmében, de minden intézkedés rongálta a piac önszabályozását, bomlasztotta az ipari életet, és így egy másik módon is veszélyeztette a társadalmat." (Polanyi 1944: 1.; Polányi 2004: 26.)

Polányi úgy látta, hogy a piaci rendszer ("a gazdaság") szükségszerűen véget nem érő konfliktusban van a társadalom népi erőivel ("a demokrácia"), és "legtisztább formájában" nem képes tolerálni a demokratikus beavatkozást. Legtisztább formája ugyanis a fasizmus.

"A fasiszta kiutat abból a zsákutcából, ahová a liberális kapitalizmus jutott, a piacgazdaság olyan reformjaként jellemezhetjük, melyet a gazdaság és a politika valamennyi demokratikus intézményének kiirtásával értek el. Új életet leheltek a felbomlás szélén álló gazdasági rendszerbe, miközben a népet alávetették egy átnevelési folyamatnak […].ami egy olyan politikai vallás dogmáinak az elsajátíttatásából állt, amely minden formájában tagadta az emberek testvériségét. Mindez tömeges megtérést követelt, az ellenszegülőket a kínzás tudományos módszereivel kényszerítették megadásra." (Polanyi 1944: 237.; Polányi 2004: 297.)

Vajon nem illik-e jól ez a leírás Pinochet Chiléjére, amelyet oly sokan gazdasági sikernek kiáltanak ki?

J. M. Keynes és az aranystandard deflációs osztályjellege

Keynes a járadékos tőke és az ipari munkásosztály közötti osztályharcot írta le az 1920-as évek Nagy-Britanniájának vonatkozásában – amely akkor a világ leggazdagabb országa volt. A brit járadékos "dologtalan" osztály (amelynek háború előtti idillikus életvitelét Keynes egy sokat idézett helyen írta le⁴) gazdagságának forrásai a kötvényben és részvényben tartott nagy tömegű külföldi portfólióbefektetések voltak. A pénzügyi horgony, amely megóvta ezen aktívák értékét, a brit valuta stabilitása volt, amely rögzített és nem változó aranyparitást tartott fenn 1818 óta. 1914 előtt Nagy-Britannia formális és informális gyarmatai az Egyesült Államokban és Európában eszközölt befektetésekkel együtt a GDP 10%-át kitevő járadékos jövedelmet termeltek ki. 1870 és 1914 között a brit tőkeexport átlagosan a GNP 5%-ára rúgott (ez messze meghaladja a bármely mai tőkeexportáló országból származó nettó külföldi befektetések arányát). Nagy-Britannia körülsáncolt társadalmi osztálystruktúráját életben tartotta és megerősítette az exportorientált gazdaság, amelyben a béreknek a belföldi piacok vásárlóerejéhez való hozzájárulása nem bírt nagy jelentőséggel a befektetői közösség számára. A béreket tisztán költségként vették számba – e nézetet napjaink közgazdászszakmája is osztja.

Az első világháború után az angol fontnak az aranyhoz viszonyított, háború előtti paritásra való visszaállítása lett a Bank of England elsődleges célja – amellyel a kötvénytulajdonosok és a világ első számú pénzügyi központjaként működő londoni City érdekeit szolgálta. Bár a tetemes kamat- és profit-visszaáramlások, a szolgáltatásexport elegendőek voltak ahhoz, hogy Nagy-Britannia fogyasztási cikkekre irányuló importjának nagyjából egyharmadát fedezzék, az exportból származó jövedelmek már nem érték el azt a szintet, amely fenn tudta tartani az új kanadai és latin-amerikai kötvények vásárlásainak volumenét – ezektől várták a brit befektetők járadékjövedelmeik fenntartását és növelését. A (túlértékelt) angol font nyomás alatt volt, s a Bank of England rövid lejáratra adósodott el a New York-i pénzpiacon, hogy ezzel megtámogassa a hosszú lejáratú tőke kiáramlásainak fenntarthatatlan szintjét. Vagy a brit befektetőknek kellett volna külföldi befektetéseiket csökkenteni, vagy a szénbányászok nominális béreit kellett volna mérsékelni ahhoz, hogy vissza lehessen szerezni Nagy-Britannia egyedüli és legfontosabb exportcikkének versenyképességét.

Keynes megértette, hogy ami a sterling 4,40 dolláros, illetve a 4,86 dolláros háború előtti paritása közötti "mérsékelt rés" technikai kérdésének látszott, az valójában a munkások és a – tengerentúli befektetéseik értékének magas kamatlábak általi védelmezésében érdekelt – járadékosok közötti osztálykonfliktus (Keynes 1971a: 223.). Ez kettős hatással járt. Egyrészt csábító volt a New Yorkból érkező pénzek számára, másrészt pedig inflációs hajlamot vitt a belföldi gazdaságba, 10%-ot is meghaladó munkanélküliségi szintet eredményezve. A Bank of England és a Kincstár az export fokozása mellett döntött az angol font értékének fenntartása érdekében. A bányatulajdonosokat bércsökkentések végrehajtására ösztönözték, a bányászoknak pedig az "export vagy halál" jelszavát hangoztatták. A közgazdászok ezen politikák mellé álltak, s azt a nézetet képviselték, amely szerint a brit prosperitás és a munkanélküliség mérséklése a nominális bérek csökkentésén múlik.

Keynes szerint e politikáktól tartós munkanélküliség volt várható, s a brit belföldi ipar kapacitásainak elégtelen kihasználásához vezettek. Ő nem gondolta, hogy az exportszektorban kialakult béreket a járadékosoknak le kellene nyomniuk a tőkeexport helyreállítása érdekében. A beruházásokat kedvezőbb hitelpolitika révén a hazai piacra kell irányítani. Keynes óva intette Churchillt, a későbbi pénzügyminisztert:

"[…] politikai szempontból nem biztonságos beismerni azt, hogy Ön szándékosan növeli a munkanélküliséget azon célból, hogy ezáltal mérsékelje a béreket" (Keynes 1971a: 215.).A társadalmi igazságosság szempontjából a bányászok bérének csökkentése semmiféle érvvel nem támasztható alá. Ők "a gazdasági gépezet" áldozatai. Teljes életnagyságban mutatják be a Kincstár és a Bank of England által irányított "fundamentális korrekciót", amelynek az volt a célja, hogy megnyugtassa a City urait, akik a 4,40 és 4,86 dollár közötti mérsékelt rés áthidalása miatt türelmetlenkedtek (Keynes 1971a: 223.).

Az aranystandard szabályai által vezetett automatikus monetáris kiigazodás a tulajdonos osztályokat részesítette előnyben a dolgozó osztályokkal szemben: "Az aranystandard a tisztán automatikus kiigazodástól való függésével […] lényeges jelkép azok számára, akik a rendszer első sorában ülnek." (Keynes 1971a: 224.)

Amikor a bányászok visszautasították a bérek csökkentését, kizárták őket az üzemekből. A szakszervezetek általános sztrájkot hirdettek (1926), amely eléggé megrémítette a tőkés osztályt ahhoz, hogy elálljanak a további bércsökkentésekre vonatkozó terveiktől. Az angol font értékének védelmében a költségvetéseket megnyirbálták, további 1 millió fővel bővítve a munkanélküliek sorait. Jóval az amerikai részvénypiaci krach előtt a brit munkanélküliek létszáma közel járt a 3 millióhoz, s a második világháborúig ezen a szinten maradt. A (felülértékelt) angol fontot a kamatlábakkal védelmezték, amelyek túlságosan magasak voltak a belföldi gazdaság várt megtérüléseihez viszonyítva. Az eredmény a megtakarítások beruházásokat meghaladó állománya lett, s egy "alulfoglalkoztatottság melletti egyensúly". A Bank of England számára a beruházások hazai megtakarítássokkal szinkronba állítására az egyetlen lehetőség, a font árfolyamának fenntartása mellett, a kamatlábak kellően alacsony szinten tartása volt, ami azonban megsemmisítő deflációt indított el. Keynes szerint "ez csak a munkanélküliség határtalan fokozása révén érheti el a célját, míg a munkások a rideg tények kényszerítő erejének hatására nem lesznek hajlandók elfogadni a bérek szükséges csökkentését" (Keynes 1971a: 229.). Ezzel szemben a befektetők nyertek a deflációval: az alacsonyabb árak a kamatbevételekkel rendelkezők hasznára váltak – a társadalom többi tagjának rovására. A defláció ezen következménye Keynes kommentárja szerint "mélyen be van ágyazva az értékpapírügyletek rendszerébe" (Keynes 1971a: 229.).

A közgazdaságtan keynesi forradalma

Az 1920-as években a mértékadó tudományos-elméleti körök nem tekintettek vizsgálatra méltó tárgyként a munkanélküliségre. A mestert követték; Marshall az Alapelvek mindössze két oldalát szentelte a témának. A Marshall közgazdasági katedráját megöröklő Pigou professzor 1933-ban, a depresszió kellős közepén tette közzé A munkanélküliség elmélete című munkáját. E művében arra a következtetésre jutott, hogy a munkanélküliség – az önkéntes munkahelyváltáshoz kapcsolódó "súrlódásos" részt leszámítva – a szakszervezeti kollektív alkuknak, illetve a munkaerő-piaci állami beavatkozásnak, a minimumbér-törvényeknek köszönhető. 1932 és 1935 között a munkanélküliség tárgyában mindössze három tanulmány látott napvilágot az Economic Journal lapjain. Ezek egyike Cannan professzornak a Királyi Közgazdasági Társaság előtt elhangzott elnöki köszöntője volt, amelyben arra a következtetésre jutott, hogy "az általános munkanélküliség akkor jelenik meg, amikor (a munkások) túl sokat kérnek […] a világnak meg kell tanulnia, hogy nyafogás nélkül vesse magát alá a bérek csökkenéseinek" (Cannan 1997: 38.). Lionel Robbins – aki Cannan professzor székét örökölte meg a London University falai között – visszautasította, hogy a kapitalista rendszer bármiféle összeomlást vagy üzemzavart produkált volna. "Nem a kapitalizmus, hanem az intervencionizmus és a monetáris bizonytalanság felelősek a pangás tartósságáért." (Routh 1989: 269.) Az Olvasónak feltűnhet Friedrich von Hayek nézeteinek hatása – őt Robbins professzor vitte Bécsből a London School of Economics-ra azért, hogy Keynes elméletei és cambridge-i társai ellen intézzen támadást, amelyeket a City veszélyesen inflációs jellegűnek tartott.

Keynes tudta, hogy a szakpolitikai javaslatot félresöpörhetik – még ha briliáns módon is van érvekkel alátámasztva -, amennyiben az ortodox közgazdasági doktrínákat megkérdőjelezik. Új paradigma kidolgozására kellett vállalkoznia, ha meg akarta változtatni annak módját, ahogy a világ a közgazdasági problémákról gondolkodik. Az 1930-as évek elején Keynes és egy fiatal elméleti közgazdászokból álló csoport hozzálátott egy analitikus modell kidolgozásához, hogy megmutassák, egy szabad piacgazdaság akkor is egyensúlyba kerülhet, ha a tőke és a munkaerő kapacitásait nem használja ki teljes mértékben. Intézményi szempontból a modellbe foglalt stilizált tényezőkre a korszak kapitalista gazdaságai által szolgáltatott tényanyag megfigyelése alapján következtettek. A modell alapjába építették a rendszerre jellemző bizonytalanságot. Ez vonatkozott a fogyasztási függvény, a pénzkereslet és a tőke határhatékonyságának hármasára, a pszichológiai hajlamok, attitűdök és várakozások szempontjából. A skandináv közgazdászok által bevezetett és használható nyelvezetben mindhárom változó "ex ante", illetve "szándékolt" jellegű. Ezek egyike sem modellezhető egzakt módon, mivel mindhárom bizonytalanságot foglal magába, amely – szemben a kockázattal – nem kezelhető valószínűség-számítási eljárások segítségével.

A keynesi közgazdaságtan azért volt támadásoknak kitéve, mert nem alapozott a mikroökonómiai hasznosságelméletre. A vád helytálló. Keynes a magatartás csoportközpontú koncepciójához fordult az egyéni megközelítés helyett – gondoljunk csak a fogyasztási függvényre vagy a pénzkeresletre. Ellentétben a "hasznosság" szubjektív koncepciójával, Keynes analitikus fogalmai mérhetők és becsülhetők – ex post. Zsenialitásának megnyilvánulása volt az elméleti konstrukciók megfogalmazása, amelyek lényeges közgazdasági tényeket ragadtak meg, és útmutatóul szolgáltak a döntéshozóknak – ezen útmutató aztán használható közgazdasági paradigmaként maradt fenn a modern vegyes gazdaságok irányítása számára.⁵

Kezdetben Keynest inkább az Egyesült Államokban fogadták el, ahol a New Deal közgazdászainak ifjú generációja magáévá tette tanait, mielőtt azok áthatották volna a konzervatívabb szemléletű brit tudományos köröket. Angliában gyakorló technokrataként megszerezte a Kincstár bizalmát – ebben persze szerepe volt a második világháborús brit részvétel finanszírozásában vállalt aktív szerepének is, gondoljunk csak a How to Pay for the War? (Hogyan fizessünk a háborúért?) című munkájára (Keynes 1971a: 367.). Az Egyesült Királyság kormányának képviselőjeként a vezető szereppel bízták meg a Bretton Woods-i Egyezményről az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalásokon.

A laissez faire vége: valuta- és hitelellenőrzés

1944-re Keynes feladta a "laissez faire" kapitalizmusba vetett korábbi hitét. Ahogy egy helyen írta, "a háborúk közötti tapasztalatok világosan szemléltették a szabályozatlan tőkemozgások által okozott károkat. Széleskörűen elfogadott, hogy a befelé és kifelé irányuló tőkemozgások korlátozásának a háború utáni rendszer állandó elemének kell lennie" (Keynes 1971c: 129.). A laissez faire vége című munkájában Keynes körültekintő valuta- és hitelellenőrzést javasol, amit egy központi intézmény, illetve "koordinált intelligens döntéseken" keresztül társadalmi mechanizmusok valósítanának meg – meghatározandó azt, hogy egy egészében szemlélt közösség mennyit takarítson meg, mennyi megtakarítás áramoljon külföldre külföldi befektetések formájában, s hogy a tőkepiac vajon az összgazdasági szempontból legtermelékenyebb csatornákba továbbítja-e a megtakarításokat (Keynes 1971a: 293.). Ha ezen javaslatok ma radikálisnak tűnnek, az csak annak köszönhető, hogy a neoliberális ellenforradalom visszaforgatta az időt az 1920-as évekig. Keynes kétségbe vonta korának elfogadott közgazdasági doktrínáját – s bizonyosan megkérdőjelezné ugyanezen (újrahasznosított) tételeket ma is. A kapitalizmus megvalósítható vagy kívánatos alternatívájaként visszautasította a szocializmust, ám a "laissez faire" kapitalizmust kora létező kapitalizmusának realista látképeként, illetve a politika formálásának kiindulási pontjaként szintén elutasította.

Keynes arra a következtetésre jutott, hogy a második világháború utáni nemzetközi gazdasági rendszernek a benne részt vevő országokat kell segítenie a teljes foglalkoztatás fenntartására szolgáló politikai tér biztosítása révén. A folyamatos tőkeellenőrzés megvalósítását támogatta.

"Egy szabad átválthatóságot biztosító nemzetközi standardra jellemző, hogy az alkalmazkodás legfőbb terhét arra az országra hárítja, amely a nemzetközi fizetési mérleget tekintve adós pozícióban van." (Keynes 1971c: 27.)

"Az automatikus nemzetközi fémpénz-rendszer inherens sajátossága volt az alkalmazkodás olyan irányba történő kényszerítése, amely a lehető legbomlasztóbb a társadalmi rendre nézve, illetve az, hogy olyan országokat terhelt meg, amelyek legkevésbé képesek azt elviselni, s ezzel a szegényeket még szegényebbé tette." (Keynes 1971c: 29.)

Keynes javaslatot tett a speciális lehívási jogokat megtestesítő SDR-hez hasonló célú pénzzel működtetett Nemzetközi Elszámolási Unió (International Clearing Union) létrehozására, aminek segítségével a központi bankok rendezhették volna követeléseiket és kötelezettségeiket. Megakadályozandó azt a fajta egyensúlyhiányt, amely jelenleg uralja a nemzetközi gazdaságot, a többlettel rendelkező országok büntetésben részesültek volna. A Nemzetközi Elszámolási Uniót – egyfajta világviszonylatban működő központi bankként – egy alap létrehozása révén finanszírozták volna, amely többszörösen haladta volna meg a Bretton Woods-i konferencián létrehozott Nemzetközi Valutaalap (IMF) forrásait. Az alap finanszírozási hátterét áruk – köztük arany – valóságos készletei jelentették volna. A Bretton Woods-i rendszer keynesi konstrukciójának biztosítania kellett volna az országok számára a középtávú finanszírozási forrásokhoz való hozzáférést, áthidalandó a fizetési mérleg ideiglenes hiányait a fogyasztás recessziós összehúzódása által keltett – az aranystandardra jellemző – deflációs nyomás nélkül. A Nagy-Britannia és az Egyesült Államok közötti tárgyalásokon – amelyek az IMF megalapításában végződtek – Keynes komoly hátrányban volt amerikai partnerével szemben, mivel Nagy-Britannia az Egyesült Államok lekötelezettje volt, s az utóbbi a brit preferenciális rendszer és a sterling-blokk lebontására törekedett. Bár az amerikai dollár a háború utáni nemzetközi pénzügyi rend versenytárs nélküli valutája volt, aranyra történő átválthatósága és a jelentősebb valuták átváltásának nemzeti szintű szabályozása szigorú nemzetközi monetáris politikát alakított ki, mindaddig, amíg az aranytartalékok jelentős megcsappanása az Egyesült Államokat 1971-ben az aranyra való átválthatóság felfüggesztésére kényszerítette. Mivel 1973-tól a valutákat hivatalosan lebegtették, az Egyesült Államok dollárban denominált hitelek igénybevételével rendezhette tengerentúli kötelezettségeit. A dollárhegemónia eredménye egy teljesen szétzilált nemzetközi pénzügyi rendszer kialakulása volt. Keynes eredeti tervei éppen ezt próbálták volna megakadályozni.

Akkor és most: befejezetlen jegyzetlapok egy terjedelmes kutatási programból

Ahogy a 20. század eltávolodik, korszakhatárokat jelentő események tűnnek fel a zaj közepette. Az első világháború, amelyet az 1931-33-as világgazdasági válság követett, véglegesen lezárta a 19. századi liberális gazdasági rend korszakát. A győztes hatalmak ennek újjáépítésére tett kísérlete az 1920-as években kudarcba fulladt, mivel az azt lehetővé tevő, a gazdasági liberalizmust a hosszú 19. században fenntartó feltételek egyike sem élte túl a háborút követő politikai földrengéseket. Nagy-Britannia gyarmatbirodalmi központként hosszú ideig betöltött szerepe véget ért, amikor a font sterlinget 1931-ben elválasztották az aranytól. Húsz éven belül hatalmas ázsiai és afrikai gyarmatbirodalmát visszaszorították. Hasonló sors várt a hollandokra, a franciákra és más európai hatalmakra is.

Keynes tanácsát követve, hogy a múltat a jelen fényében, de a jövő céljából tanulmányozzuk összehasonlíthatjuk az 1920-as évek Keynes és Polányi által adott elemzését az 1990-es évtizeddel. A világ természetesen számos fontos szempontból megváltozott. A hasonlóságok mellett hatalmas különbségek is vannak. Úgy gondoljuk, hogy a jövő történészei korszakhatárként tekinthetnek a nyugati hatalmak hidegháborús győzelmére, amelynek jelentősége 1914-éhez hasonló, s amely lezárta a második világháború utáni gazdasági és politikai rendet.

Kényelmi szempontokat követve összehasonlításunkat azon négy intézmény általánosításán keresztül tesszük, amelyeket Polányi a 19. századi gazdasági rend támogatójaként azonosított, s amelyekre ma korai "globalizációként" hivatkoznak. Az európai százéves béke – amelyet a jelentősebb rivális hatalmak közötti erőegyensúly tartott fenn – a nemzetközi haute finance⁶ békeérdekeit szolgálta. Az 1818-tól változatlan aranyértékkel rendelkező brit font sterling és a londoni City mint a világ első számú pénzügyi központja fenntartották a nemzetközi aranystandardot, amely biztosította a nemzetközi befektetések értékét. Az önszabályozó piac és a szabad kereskedelem az időszak ideális nemzeti gazdasági intézményei voltak. Polányi negyedik intézménye az alkotmányos állam, amely a politikai hatalmat az ancien régime-től a burzsoáziához helyezte át. Miután a választójog a vagyonos osztályokra korlátozódott, az állam a laissez faire intézményesítésének ügynökeként működhetett, s a gazdaságot kiemelhette a társdalomból. Polányinak az állam szerepére vonatkozó okfejtése nagymértékben nemzeti keretek közé volt szorítva. A tengerészeti és katonai fölény, illetve a közvetlen és közvetett politikai kolonializmus garantálta a tengerentúli befektetésekből származó járadékos jövedelmek biztonságát.

A geopolitikai rend

Röviddel a tengelyhatalmak második világháborús veresége előtt Roosevelt, Churchill és Sztálin Jaltában lefektette a háború utáni politikai rend alapjait. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja részére nyújtott vétójog garantálta Európának a nyugati hatalmak és a Szovjetunió közötti területi felosztását, amelyet a két nukleáris szuperhatalom kölcsönösen biztosított pusztító kapacitásai tartottak fenn. A kommunista és kapitalista erők közötti küzdelem jelentős katonai konfliktusok keretei között játszódott le Koreában és Indokínában, de ide számítható afrikai, latin-amerikai és közép-ázsiai kisebb háborúk egész sora is. A nukleáris fegyvereket azonban soha nem használták újra Hirosima és Nagaszaki után.

A Szovjetunió összeomlásával előálló geopolitikai helyzet közelebbi vizsgálata mélyreható és sokdimenziós politikai instabilitást mutat. A hidegháború meghatározó jellegzetességei elenyésztek. Oroszország megaláztatásának és hanyatlásának szándékos és nem szándékolt végső következményei a mai napig ismeretlenek. Az Ottomán Birodalom egykori régiói és a Balkán feletti ellenőrzés megszerzéséért folytatott nagyhatalmi rivalizálással összefüggő történelmi törésvonalak újra jelentkeznek. A szovjet birodalom összeomlása hozzájárult a nacionalizmusok, illetve az etnikai és vallási identitásokon alapuló szolidaritás újjáéledéséhez.

Az Egyesült Államok, annak szövetségesei, illetve az Egyesült Államok által támogatott közép-keleti rezsimek megtámadásáért felelős dzsihádista fundamentalizmus legfontosabb gyökerét iszlám harcosok ezreinek hidegháború alatti felfegyverzésében és kiképzésében kell keresni, amely Afganisztán szovjet megszállására adott válasz volt. Az Európai Unió képtelen volt rendezni az európai kontinensen a második világháborút követő első fegyveres konfliktust az egykori Jugoszlávia területén – ezt az eseményt pedig Nagy-Britannia és egyéb, az iraki háborút támogató európai országok, illetve az azt ellenző Franciaország, Németország (és más országok) közötti alapvető egyet nem értés kialakulása követte. Az Európai Unió tehetetlensége nyilvánvalóvá tette egy közös európai biztonságpolitikára vonatkozó konszenzus hiányát.

Németország újraegyesítésének pénzügyi terhe súlyosan veszélyeztette az európai növekedés elsődleges fontosságú motorjának működését. A munka által termelt jövedelmek visszaszorítására irányuló nyomás, valamint a külső versenyképesség fenntartását célzó gazdasági reformok bevezetése társadalmi ellenállásba ütköztek, amely Polányi kettős mozgásának manifesztálódása. Az ideológiai kettéosztottság – amely Nagy-Britanniából indult ki – rést ütött az európai projekt sikerét negyven éven keresztül fenntartó keynesiánus kompromisszumon.

Ellentétben a háború utáni első évekkel, amikor az Egyesült Államok gazdasági és pénzügyi hatalmát nem fenyegette versenytárs; most a kapitalista világgazdaság többpólusú bázison nyugszik, amelyet Európa, Japán, Kína, India, illetve az ázsiai kis tigrisek felemelkedő gazdasági hatalmai alkotnak, és együtt az Egyesült Államokat a termelési kapacitások terén nagymértékben felülmúlják. Habár az Egyesült Államok katonai kiadásai jelenleg meghaladják az utána következő tíz nagyhatalom összesített kiadásait, a globális katonai dominancia elérésének Egyesült Államok által deklarált célja veszélyesen irreális; képtelenek voltak megszilárdítani két relatíve kis ország, Afganisztán és Irak megszállását. A George W. Bush kormányának unilateralista álláspontja szakítást jelent a korábbi amerikai kormányokkal – demokratákkal és republikánusokkal egyaránt. Nehéz megfogalmazni, hogy ezen politikák miként szolgálhatják az Egyesült Államok biztonságának, helyesebben fogalmazva az amerikai kapitalizmusnak az érdekeit.

Alig van bizonyíték arra, hogy a nemzetközi politikai intézmények most rendelkeznek olyan képességekkel, amelyek révén reális, az emberek és az államok törvényes érdekeit figyelembe vevő politikai megoldások alakíthatók ki. A multilaterális intézmények, köztük a Biztonsági Tanács, illetve az ENSZ egyéb szervei, jelenleg válságot élnek át. A globalizációs projekthez békés és stabil nemzetközi politikai rendre van szükség. A fentiek során leírt körülmények között a nemzetközi gazdasági kapcsolatok liberalizációjának folytatódása felettébb problematikus. Ugyanez mondható az Egyesült Államok hegemóniájának jövőjéről is.

A nemzetközi pénzügyi rend

Az aranystandard lényege egyrészt annak automatizmusa volt az egyes nemzetek külföldi fizetéseinek egyensúlyba hozatala terén, másrészt pedig a tulajdonból származó jövedelmek értékét megvédelmező, valamint a vagyon inflációs értékvesztését megakadályozó osztályaszimmetriája. Ahogy Polányi megjegyezte, egy társadalmi mechanizmus megóvta a járadékos jövedelmeket, miközben a kapitalista piacgazdaságokban jelen lévő inherens kockázatot áthelyezte a munkások, parasztok és vállalkozók produktív osztályaira. Nemzetközi szinten – miként Keynes kifejtette -a konjunktúraciklusok, a romló külkereskedelmi cserearányok vagy egyéb gazdasági sokkhatások által okozott egyensúlyhiány miatti alkalmazkodás terhe különösen az adós pozícióban álló országokat sújtotta. Megkérdezhetjük, hogy e méltánytalan rendszer miként tudott ilyen sokáig fennállni. Hogyan tudta a font sterling megtartani rögzített aranyértékét száz éven keresztül? Hogyan tudták Nagy-Britannia járadékos dologtalan osztályai fenntartani kényelmes életmódjukat, miközben egyre növekvő összegű tengerentúli befektetésekkel foglalkoztak, amelyek 1914-re a GNP 6-7%-ára rúgtak? Tömören fogalmazva azt mondhatjuk: úgy, hogy a belföldi választójog a tulajdonos osztályokra volt korlátozva, miközben a portfólióbefektetések adósságszolgálatát a gyarmati és kvázigyarmati államok garantálták.

Az aranystandardot a Nagy-Britannia és az Egyesült Államok közti Bretton Woods-i tárgyalások nyomán egy nemzetközi pénzügyi intézmény váltotta fel. A keynesi tervek mérsékelt változatát megtestesítő intézmény létrehozásának célja az volt, hogy a tagállamok nemzeti gazdaságai számára megkönnyítse a fizetési mérleg időleges egyensúlytalanságaihoz való alkalmazkodást. A feltételességek minimális mértékűek voltak. Az IMF alkotmányának VI. paragrafusába foglalt tőkekorlátozások jelentették a normát, a központi bankok pedig a valutákkal való kereskedelemre vonatkozó kizárólagos jogokkal rendelkeztek. Az Egyesült Államok hegemón kapitalista hatalomként, illetve a nemzetközi pénzügyek és befektetések legfőbb forrásaként fejezte be a második világháborút. A valutákat a dollárhoz kötötték, amelynek aranyra való átválthatósága 1971-ig fennállt. Az enyhén emelkedő árak kedveztek a reálgazdaság növekedésének. A fejlett és fejlődő országok történelmileg precedens nélküli növekedési rátái harminc évig fennmaradtak. A világkereskedelem a világgazdasági kibocsátást meghaladóan bővült, ám a nemzeti pénzügyek betöltötték azt a gazdasági szerepüket, hogy a megtakarításokat a reálgazdasági termelési kapacitások bővítésébe való befektetésekbe csatornázzák.

Amikor a dollárt megszabadították az aranykonvertibilitás fegyelmétől, a nemzetközi likviditás robbanásszerű kibővülése inflációs feszültségeket gerjesztett. A lebegő valutaárfolyamok és a tőkének a nemzeti ellenőrzés alóli fokozódó kiszabadulása kedveztek az iparosodott világ munkásságának, csakúgy, mint a fejlődő világ hivatalos hitelfelvevőinek, hiszen a reálkamatlábak alacsonyak, olykor negatívak voltak. Visszaállítandó a tőke profitabilitását, 1979-80-ban keményvonalas monetarizmus formájában megvalósított dezinflációs sokkot alkalmaztak. Ez darabokra törte az eladósodott latin-amerikai és egyéb közepes jövedelmű fejlődő országok gazdaságait. A gazdaságokat átstrukturálták, hogy csökkentsék a belföldi abszorpciót, s növeljék az exportból származó jövedelmeket a kifizethetetlen adóssághegyek törlesztése érdekében.

A következő két évtized során a befektetők érdekeit a multilaterális pénzügyi intézmények által kidolgozott, rendkívül összetett megállapodások szolgálták. Ezen intézmények jól fizetett szakértők ezreit foglalkoztatják, hogy szerkezeti kiigazítási programokat alakítsanak ki, s hogy felülvizsgálják a nemzeti költségvetéseket a fejlődő országok egész sorában. Kevésbé hatékonyan és kevésbé összetett módon, de az eredmény az aranystandard fegyelmének újbóli megteremtése lett, bár automatizmusok nélkül, s jó adag tervezés mellett. Eszünkbe jut Polányi sokat idézett kijelentése, amely szerint a laissez faire valójában "tervezett jellegű" volt.

Az 1990-es években a pénzügyek határozták meg a valutaárfolyamokat, nem pedig a kereskedelem.⁷ Míg korábban a fejlődő országokat valutájuk leértékelésére kényszerítették, hogy a belső forrásokat áthelyezzék a non-tradable (a külkereskedelemtől független) szektorokból az exportágazatokba, s hogy a külföldi fizetéseket kiegyensúlyozzák, az 1990-es évek során a nyugdíj- és a nyíltvégű befektetési alapok devizaárfolyamok miatti veszteségeknek való kitettsége a feljövő piacokon ösztönzőleg hatott a rögzített valutaárfolyamok kialakítására. A valutáknak a spekulációs célú támadásokkal szembeni védelme, a konvertibilitás biztosítása, illetve a nagyarányú leértékelődések megakadályozása érdekében a jegybankok óriási tartalékok tartására kényszerültek. Tőkekorlátozások hiányában a tőkemenekítés elkerülhetetlenül a tartalékok leapadását, illetve az adós országok elszegényedését eredményezte. Az 1994-es mexikói krízistől az 1997-es ázsiai válságig az IMF által a külföldi befektetők védelmében eszközölt tőkeinjekciók mértéke folyvást emelkedett.

1998-ra egyre csak nőtt a félelem egy lehetséges globális pénzügyi összeomlással kapcsolatban. A lehangoló tapasztalatok egésze, beleértve a folyamatosan növekvő tőkeinjekciókat, világossá tette, hogy hiányzik egy olyan, hatékony nemzetközi pénzügyi intézmény, amely képes lenne az ilyen eshetőségekkel megbirkózni. A befektetési alapok magas rangú hivatalnokain, akik az IMF végső hitelezői szerepe mellett érveltek, a pénzügyminisztériumi tisztviselők már csak mosolyogni tudtak. Felhívták a figyelmüket, hogy egyedül az Egyesült Államok rendelkezik egy nemzetközileg elfogadható tartalékvaluta létrehozásának hatalmával, s hogy az ilyen intézkedések kongresszusi felhatalmazást igényelnek.

Ettől a ponttól kezdődően a nemzetközi pénzügyi rend egyensúlyhiánya nagymértékben fokozódott. Letéve a pénzügyi fegyelem mindenfajta szándékáról, az 1999. évi 200 milliárd dolláros többlet gyorsan növekvő évi deficitekbe fordult, 2003-ra meghaladva a GDP 5%-át. Az Egyesült Államokban a jelentős szövetségi szintű fiskális deficit fedezésére kibocsátott kincstári kötvényeknek hozzávetőlegesen 45%-át külföldi tőke finanszírozta. A világ legerősebb gazdasága a világ legnagyobb adósává vált. A túlzott egyéni és közösségi fogyasztást, beleértve a hadászati célú kiadásokat is, a többletekkel rendelkező tőkeexportáló, illetve az adósságokkal terhelt deficites országokból érkező reálerőforrások transzfere finanszírozta. Az alacsony hozamú amerikai állampapírokba elhelyezett megtakarításaikon keresztül tulajdonképpen Kína és a világ többi része finanszírozza az amerikai fogyasztókat, hogy megvásárolhassák odaexportált termékeiket, Ez az egész ingatag rendszer most az amerikai dollár értékébe, illetve a világ vezető tartalékvalutájaként való szereplésébe vetett folyamatos bizalmon nyugszik. Egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés, hogy ezen körülmények között vajon meddig maradhat fenn az amerikai dollárba fektetett bizalom?

Globális méretű önszabályozó piac

Polányi értelmezésében az önszabályozó piac egy társadalmi ellenmozgások által megfékezett nemzetgazdasági intézmény volt. A pénzügyi tőke és a népesség szabadon léphette át a nemzeti határokat. A termelési felszereléseket általában hazai tulajdonosok birtokolták. A portfóliótőke nagyarányú exportja finanszírozta a magán- és közösségi tulajdonban lévő infrastruktúrát. A kamatok és a profitok értékét kormánygaranciák, illetve az aranystandard szabályai szavatolták – s a kamatok és a profitok finanszírozták 1914 előtt Nagy-Britannia fogyasztási cikkekre irányuló importjának egyharmadát. Az agrárkapitalizmus által kiszorított parasztok milliói vándoroltak ki az "üres kontinensekre", s biztosították az élelmiszerek és a mezőgazdasági nyersanyagok kínálatát azáltal, hogy kibővítették a gyarmatbirodalom központjának rendelkezésére álló termőföldkészleteket.

Ezzel szemben az Egyesült Államok hatalmas belső piacain felfedezte a modern vállalatot és a fogyasztásorientáltság kultúráját, amelyeket később más országokra is kiterjesztett a termelési eszközök külföldre történő telepítése révén. A második világháború után a közvetlen külföldi tőkebefektetés lett a hosszú lejáratú magántőke elsődleges formája, amelyet a gazdasági infrastruktúra fejlesztését célzó hivatalos támogatások kísérnek. Amíg az Egyesült Államok közvetlen külföldi tőkebefektetései nagyban hozzájárultak a tőkéhez, a technológiához, illetve a piachoz való hozzáféréshez a háború utáni első három évtizedben, az 1980-as, de különösen az 1990-es években a közvetlen külföldi tőkebefektetések egyre inkább a magán- és közösségi aktívák egyesülésének és akvizíciójának formáját öltötték.⁸ Az amerikai társaságok kapcsolt és leányvállalatainak külföldi értékesítése messze meghaladta az Egyesült Államok termék- és szolgáltatásexportját. A transznacionális vállalatok egyre nagyobb hatalommal s egyre nagyobb befolyással rendelkeztek a közpolitika formálása terén. Kutatóközpontokat és egyetemeket finanszíroztak, amelyek – miként korábban már említettük – ellátták az OECD politikai vezetését a globalizáció neoliberális politikai menetrendjével.

A globalizációs projekt nem kevesebb, mint a 19. századi liberális gazdasági rend globális keretek között történő újjáélesztésére tett kísérlet; biztosítani a rendszer "önszabályozó" jellegét, amelyre nagyobb szükség van, mint az arany kényszerzubbonyra.⁹ Ez új nemzetközi politikai és gazdasági intézmények felállítását tette szükségessé, hogy a befektetők tulajdonjogait a nemzeti kormányok szuverenitásával szemben megvédjék. Vessünk egy pillantást a Világbank egyik közleményére! "[…] a globalizáció egyik hatása a magánszemélyek és a vállalatok számára hozzáférhető opciók kiterjesztése, illetve eközben a politikai döntéshozók rendelkezésére álló opciók szűkítése" (WEP 1995: 5.).

A szocializmus csődje és a Szovjetunió összeomlása táptalajt adott annak az illúziónak, amely szerint a globalizáció – akár kívánatos, akár nem – elkerülhetetlen volt. 1994-ben a GATT átalakult a WTO intézményévé. Ennek mandátuma nem volt a kereskedelmi vitákkal kapcsolatos döntőbíráskodásra korlátozva, ám magába foglalt olyan intézkedéseket, amelyek célja az országok kereskedelmi kérdésekkel – mint például a szellemi tulajdonjogokkal – kapcsolatos megállapodásokhoz való kötése. Még ugyanebben az évben az Egyesült Államok javaslatot tett az FTAA létrehozására (Free Trade Area of the Americas – az amerikai államok szabadkereskedelmi egyezménye), amely a szabadkereskedelmi kérdéseknél lényegesen messzebbre ment a befektetői jogok biztosítása érdekében. Az FTAA a szándékok szerint az 1994. január 1-jén életbe lépett NAFTA egész kontinensre történő kiterjesztése lett volna.

1995-ben az OECD által javasolt Sokoldalú Befektetési Megállapodás (amelynek célja az volt, hogy a külföldi befektetők részére a nemzeti státusz biztosítható legyen) meghiúsult a civilszervezetek által mobilizált társadalmi ellenállás miatt. Szintén 1995-ben a mexikói gazdaság összeomlott. 1997-ben a kelet-ázsiai válság azzal fenyegetett, hogy átírja a globalizációs menetrendet. 1999-ben a WTO seattle-i találkozóját kísérő tömegdemonstrációk lelassították a folyamatot, s visszhangjuk az egész világot betöltötte. 2003-ban Cancunban a "globális dél"¹⁰ államai megakasztották a vitás szingapúri kérdésekkel¹¹ kapcsolatos folyamatot. 2005-re az FTAA-ból már csak egy szabadkereskedelmi egyezmény maradt a közép-amerikai kis államok részvételével. A nemzetközi pénzügyi közösség és a nagy transznacionális társaságok legnagyobb félelme az volt, hogy a krízisek társadalmi és politikai költségei majd a "globalizáció" feladására kényszerítik az országokat. Ezért Stanley Fischer, az IMF vezérigazgató-helyettese az 1997-es ázsiai válságot kommentálva, megkönnyebbülten, úgy fogalmazott, hogy a globalizáció átélte első krízisét (Fischer 1999).

Az 1980-as és 1990-es évek óta az angloamerikai "részvényesi" kapitalizmus ragadozó formája kiszakította környezetükből a társadalmilag "beágyazott" vegyes gazdaságokat. A társadalmi, kulturális és természeti környezetet egyre erősebben megzavarták, degradálták, s az egyéni profitabilitás kritériumainak rendelték alá. A teljes foglalkoztatás és a társadalmi biztonság céljait az iparosodott világban felváltotta a külső piacokon való versenyképesség mindent felülíró célja. A sebezhető ágazatokat korábban megvédelmező s a társadalmi biztonság átfogó rendszerét támogató nemzeti intézmények és standardok feláldozásra kerültek. A fejlődő világban a nemzeti szintű gazdasági tervezési és a nemzeti iparfejlesztési politikák, amelyek képessé tették a kelet-ázsiai és néhány egyéb országot a hazai és exportpiacok erős ipari bázisának kiépítésére, problematikussá váltak a bilaterális és multilaterális intézmények – köztük a WTO – felé való kötelezettségvállalásoknak köszönhetően.

A 20. század végének globalizációs folyamata egy olyan világot hozott létre, amely a gazdasági intézményeket tekintve egységesebb, ám mérhetetlenül méltánytalanabb is.¹² A tőke globális értelemben véve mobil, míg a munkaerő gazdag országokba való vándorlása erősen korlátozott. A szegény országokban élő nélkülöző emberekre sem termelőként, sem fogyasztóként nincs szükség. Ők a népesség fölös részét, a potenciális politikai instabilitás forrását jelentik, és fenyegetést a külföldi befektetések biztonságára nézve. Egy kiváló kanadai kolléga – az idősebb generációból – nyíltan kimondta azon félelmét, hogy a tőkés társaságok globális hatalma a fasizmus irányába halad. Álljon itt egy idézet Eric Kierans és Alter Stewart Remembering (Emlékezés) című könyvből (Eric Kierans a montreali értéktőzsde egykori elnöke, a quebeci tartományi és a kanadai szövetségi kormányzat minisztere, a McGill Egyetem professzora, Alter Stewart pedig egykori munkatársa):

"Nem arra születtünk, hogy a tőkés társaságok világában éljünk, mégis ez az a világ, amely felé haladunk. Létrehoztunk egy társadalmat, amelyben a világ gazdagságának nagy része nagyon kevés kézben halmozódott fel – s a görbe egyre meredekebbé válik minden évben – úgyhogy megértünk a fasizmusra vagy a káoszra. Vagy a kevesek fognak ellenőrzést gyakorolni a tömegek felett a fegyverek ereje által – Dél-Afrika példája juthat eszünkbe -, vagy a csőcselék fog uralkodni. Amikor az emberek már semmit sem veszíthetnek, legfeljebb egyre többen és többen szegényednek el mások meggazdagodása miatt, akkor vagy le kell csillapodniuk, vagy pedig fel kell lázadniuk. Vége a közösségnek, a felelősségnek és a társadalomnak." (Kierans-Stewart 2001: 253.)

Gazdaság és demokrácia

Polányi örökségének talán legaktuálisabb része a gazdaság és a demokrácia közötti konfliktussal kapcsolatos. A 19. századi alkotmányos állam volt az az eszköz, amelyet a burzsoázia a "laissez faire" kapitalista piacgazdaság Angliában történő intézményesítéséhez felhasznált, s amelyet nem akadályozott a széles körű választójog vagy a szakszervezetek tevékenysége.¹³ Amint a képviseleti kormányzást kiterjesztették a felnőtt népességre, az állam a gazdaság és a demokrácia közötti erőpróba, illetve a kapitalista gazdasági rend követelményei és az állampolgárok szociális és politikai igényei közötti harc küzdőterévé vált.

A második világháború után a teljes foglalkoztatás és a társadalmi biztonság a politikai hatalom egyensúlyát a munka felé billentette. Az 1980-as években a tőke visszaszerezte a közpolitika feletti ellenőrzést. Ettől az időtől kezdve a kereskedelem és a tőkepiacok deregulációja a polgárok életszínvonalát alárendelte a befektetők tulajdonjogainak.

Amikor az emberek megélhetését érintő intézkedéseket retorziók terhe mellett szupranacionális megállapodások kötik meg, ténylegesen nem beszélhetünk demokráciáról. Hirschman felejthetetlen szavai szerint "a kivonulás felváltja a tiltakozást".¹⁴ A papír alapú követelések birtokosainak (befektetők) tulajdonosi jogai erősebbek a parlamenteknél, már ahol ilyesmi egyáltalán létezik. Az alkotmányokat rendszeresen felfüggesztik vagy újraírják a hitelezők által irányított stabilizációs programok. A multilaterális intézmények a gazdasági imperializmus erőltetett terjesztésének eszközeivé váltak.

Rodrik "politikai trilemma"-rendszerében, világkormányzat hiányában, az elmélyült gazdasági integráció összeegyeztethetetlen a demokratikus kormányzással (Rodrik 1999: 1.). A demokrácia – legyen szó lokális, szubregionális vagy nemzeti szintről – nyilvános politikai térben működik. Habár léteznek globális méretű társadalmi mozgalmak, a nemzetállam marad a versengő demokrácia elsődleges politikai színtere.

"Egyetemes kapitalizmus vagy regionális tervezés?"

Az 1945-ben publikált hasonló című cikkben Polányi kifejtette azon meggyőződését, hogy a háború utáni rend alá fogja rendelni a gazdaságot a társadalmi céloknak. Az 1940-es években széleskörűen elfogadott volt az a nézet, amely szerint a kapitalizmust diszkreditálták az 1930-as évek csapásai. Polányi írása szerint csak az Egyesült Államok hitt az egyetemes kapitalizmusban: "A nemzetek között egy olyan fejlődésnek lehetünk szemtanúi, amelyben a gazdasági rendszer már nem határozza meg a társadalom számára a törvényeket, s a társadalom elsődlegessége a rendszerrel szemben biztosítva van." (Polanyi 1945: 259.) Különböző gazdasági és társadalmi rendszerek egymás mellett élésének regionalizált világát vizionálta, ahol az egyes rendszereket egyeztetésen alapuló és irányított kereskedelem kapcsolja össze.

Polányi tévedett, amikor azt hangoztatta, hogy az egyetemes kapitalizmus halott doktrína, ám a különböző és változatos gazdasági intézményekkel rendelkező, a kereskedelem, a tudás és az emberek áramlásai által összekötött regionális gazdaságok egymás mellett éléséről alkotott elképzelése ma új relevanciával bír a világ számára. A rendkívül nyitott és exportfüggő gazdaságok válságai valószínűleg ismét a belföldi piacokra fogják irányítani a figyelmet – nem nemzeti, hanem magasabb, regionális szinten. Kína és India talán az egyedüli országok, amelyek kulturális és történelmi koherenciával rendelkeznek, s a népesség mérete lehetővé teszi a termelésen alapuló gazdasági fejlődést, hogy az emberek alapvető szükségletei kielégíthetők legyenek. Ez nem az autarkia, hanem a gazdaság- és társadalompolitikára vonatkozó szuverenitás gyakorlása mellett szóló érv. Latin-Amerikában a populista politikai vezetők új generációja adja meg a választ a neoliberális politikákkal szembeni mélységes illúzióvesztésre. Hasonló folyamatok zajlanak Afrikában is. A tulajdonjogoknak a WTO-ban történő körülsáncolása elleni közös harc politikai és gazdasági kapcsolatokat kovácsolt a globális dél jelentősebb régiói között. Figyelembe véve a fejlett és a fejlődő világ közötti súlyos hatalmi aszimmetriát, nehéz elképzelni, hogy egy multilaterális pénzügyi és gazdasági rend nem inkább a gazdagoknak és a tekintélyeseknek kedvezne. A regionális formációknak fel kellene szerelkezniük pénzügyi intézményekkel, hogy ezáltal tegyék teljessé és egyben korrigálják a nemzetközi kereskedelem és beruházás irányítását.

Ebben az összefüggésben a speciális pénzzel felszerelt, világméretű elszámolási unióra vonatkozó eredeti keynesi terv (amely unió alkalmas lett volna a szerfelett különböző gazdasági és politikai intézményekkel rendelkező regionális gazdaságok többpólusú világában a gazdasági tranzakciók koordinálására) újbóli megfontolásra érdemes. Keynes liberális, Polányi szocialista volt. Polányi szocializmusdefiníciója azonban – amely szerint az "az ipari civilizáció belső tendenciája az önszabályozó piac meghaladására oly módon, hogy tudatosan alárendeli azt egy demokratikus társadalomnak" (Polanyi 1944: 234.; Polányi 2004: 293.) – kellően átfogó ahhoz, hogy felölelje a politikai liberalizmust, a szociáldemokráciát és a demokratikus szocializmus társulásra épülő formáit.

(Fordította: Galbács Péter)

 

Hivatkozások

BIS 2005: Triennial Central Bank Survey of Foreign Exchange and Derivatives Market Activity. 2004. április. Bank for International Settlements. http://www.bis.org/publ/rpfx05.htm

Cannan, Edwin 1997: Collected Works of Edwin Cannan. V11 kötet. Ed. Alan Ebenstein. London: Routledge – Thoemmes Press.

Condliffe, J. B. 1933: Economic Yearbook of the League of Nations 1932-33. Genf: League of Nations.

Dillard, D. 1948: "The Keynesian Revolution and Economic Development". Journal of Economic History, VIII (2).

Eichengreen, Barry 1996: Globalizing Capital: A History of the International Monetary System. Princeton University Press. (Az ázsiai válságra vonatkozó új adatokkal: Princeton University Press, 1998.)

Fischer, Stanley 1999: "The Financial Crisis in Emerging Markets: Some Lessons". Az Economic Strategy Institute konferenciája, Washington D. C., 1999. április 28. http://www.imf.org/external/np/speeches/1999/042899.htm

Hirschman, Albert O. 1995: Kivonulás, tiltakozás, hűség. Budapest: Osiris Kiadó.

Keynes, John Maynard 1971a: The Collected Writings of John Maynard Keynes. IX. kötet. Essays in Persuasion. Eds. Austin Robinson – Elizabeth Johnson – Donald Moggridge. London: Macmillan – New York: St. Martin's Press.

Keynes, John Maynard 1971b: The Collected Writings of John Maynard Keynes. VII. kötet. The General Theory of Employment, Interest and Money. Eds. Austin Robinson – Elizabeth Johnson – Donald Moggridge. London: Macmillan – New York: St. Martin's Press.

Keynes, John Maynard 1971c: The Collected Writings of John Maynard Keynes. XXV. kötet. Activities: 1940-1944, Shaping the Post-War World: the Clearing Union. Eds. Austin Robinson – Elizabeth Johnson – Donald Moggridge. London: Macmillan – New York: St. Martin's Press.

Kierans, Eric – Stewart, Walter 2001: Remembering. Toronto: Stoddart.

Marshall, Alfred 1907: Priciples of Economics, an Introductory Volume. London: Macmillan.

Mühleisen, Martin – Towe, Christopher (eds.) 2004: "US Fiscal Policies and Priorities for Long-Run Sustainability". International Monetary Fund, Január 7.

Nitzan, Jonathan – Bichler, Shimshon 2004: New Imperialism or New Capitalism . Mimeograph. Montreal and Jerusalem. www.bnarchives.net

Pettifor, Ann (ed.) 2003: Real World Economic Outlook, New Economics Foundation. London: Palgrave.

Pigou, A. C. 1968: The Theory of Unemployment. New York: A. M. Kelley.

Polanyi, Karl 1944: The Great Transformation. New York: Farrar & Rinehart, Inc.

Polanyi, Karl 1945: "Universal Capitalism or Regional Planning?" London Quarterly of World Affairs, 10 (3): 86-91.

Polanyi, Karl 1933: "The Mechanisms of the World Economic Crises". Wien: Österreichische Volkswirt.

Polanyi, Karl 1932: "Economy and Democracy". Wien: Österreichische Volkswirt.

Polányi Károly 2004: A nagy átalakulás. Budapest: Napvilág Kiadó.

Rodrik, Dani 1999: "How Far Will International Integration Go?" http://ksghome.harvard.edu/~drodrik/papers.html

Routh, Guy 1975: The Origin of Economic Ideas. London: Macmillan.

Skidelsky, Robert 1992: John Maynard Keynes: The Economist as Saviour. London: Macmillan.UNDP 1999: Human Development Report. Genf.

Jegyzetek

* Népi demokrácián itt lényegében az általános és titkos választójog megadásával inkluúzívvá tett parlamentarizmus értendő. (A szerk.)

¹ Az 1986 és 1995 közötti időszak során a GDP átlagos növekedése a jelentősebb fejlett gazdaságokban 2,7% volt – ugyanez az adat az 1996 és 2005 közötti évekre 2,6%. Az újonnan iparosodott ázsiai gazdaságok esetében a megfelelő ráták értéke 8,1%, illetve 4,3%. Forrás: IMF World Economic Outlook 2004. Statisztikai függelék, 2. táblázat.

² A cikk Kari Polanyi Levitt által készített fordítása megjelenés alatt a Karl Polanyi in Vienna (Polányi Károly Bécsben) című kötet új kiadásának részeként (kiadja a Black Rose Books, Montreal). Szerkesztők: Kenneth McRobbie és Kari Polanyi Levitt.

³ Plus ça change – plus c'est la même chose. Magyarul: "Minél inkább változik, annál inkább ugyanaz", vagyis minél több a változás, annál inkább ugyanarról a dologról van szó. (A ford.)

⁴ Keynes idillikus képet festett az 1914 előtti Angliáról, ahol "az internacionalizáció csaknem teljes egészében a gyakorlatba volt ültetve", mint egyfajta "Eldorádó", amelyben "a londoni lakos telefonon megrendelhette – miközben az ágyban a teáját szürcsöli – az egész világ termékeit, ugyanilyen módon kockára teszi vagyonát a világ bármely sarkának természeti erőforrásaiban vagy új vállalkozásaiban, s osztozik – megerőltetés vagy gond nélkül – azok várható gyümölcseiben." (Keynes 1971a: 11.)

⁵ 1935-ben az alábbiakat írta G. B. Show-nak: "Úgy hiszem, hogy egy könyvet fogok írni, amely nagyban forradalmasítani fogja – nem feltételezem, hogy azonnal, hanem az elkövetkező tíz év során – annak módját, ahogy a világ a közgazdasági problémákról gondolkodik." (Skidelsky 1992: 520.)

⁶ A jelentősebb bankok és pénzintézetek tőzsdei és szakmai gyűjtőneve. A fogalmat egyébként maga Polányi is használja a pénzarisztokrácia szinonimájaként – vö. Polányi 2004: 33. (A ford.)

⁷ A származékos instrumentumokkal folytatott kereskedés teljes értéke (5,7 billió USD/nap) és a valutapiac napi forgalma (1,9 billió USD) együttesen napi 7,6 billió dolláros értéket ad 2003-ra vonatkozóan – jellemző, hogy ez a szám nagyobb volt, mint a globális árukivitel éves értéke ugyanabban az évben. Forrás: Triennial Central Bank Survey of Foreign Exchange and Derivatives Market Activity, 2004. április. Bank for International Settlements, http://www.bis.org/publ/rpfx05.htm (BIS, 2005).

⁸ "A kései 19. században kevesebb mint egycentnyi egyesülés és akvizíció jutott egydollárnyi »reál« beruházásra. Eltelt száz év, s egydollárnyi »reál« beruházással szemben már több mint két dollár került az egyesülésekbe. Más szóval, a teljes periódus során az egyesülések nagyjából 300-szor gyorsabban növekedtek, mint a »reál« beruházások." (Nitzan-Bichler 2004: 38.)

⁹ A nemzetközi pénzpiacok arra kényszerítik a kormányzatokat, hogy valutájuk értékét stabilizálják, s hogy a költségvetések ne mutassanak kiugróan magas hiányadatokat – minderre azért van szükség, hogy a gazdasági növekedés üteme fenntartható maradjon. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált a közgazdászok számára, hogy a kormányzati politikának el kell fogadnia az "arany kényszerzubbony" által jelentett megszorításokat. Ezek természetesen ugyanazok a kényszerűségek, amelyek az aranystandard sikerét is biztosítanák. A szabályok egyszerűek. Biztosítani kell, hogy a magánszektor legyen a gazdasági növekedés elsődleges motorja. Fontos körülmény az alacsony inflációs ráta és az árstabilitás is, illetve a bürokrácia kiterjedtségének csökkentése. Az elvárások között szerepel a költségvetés egyensúly közeli állapotban tartása, az importárukat súlytó vámok csökkentése, illetve eltörlése, az export fokozása, a külföldről érkező befektetések útjában álló akadályok felszámolása, a tőkepiacok deregulációja. A kvóták és a belföldi monopóliumok megszüntetése úgyszintén kívánatos, s nem szabad megfeledkezni az állami tulajdonban lévő termelési eszközök privatizációjáról sem. A valuta konvertibilitása szintén nem elhanyagolható tényező. A feltételek között olyan általános és közhelyszerű követelmények is helyet kaptak, mint például a gazdaság deregulációja a lehető legintenzívebb verseny biztosítása érdekében, a kormányzati korrupció felszámolása, vagy a nyugdíjrendszer liberalizálása, illetve a banki és telekommunikációs szektornak a verseny és a magántulajdonlás számára történő megnyitása. Ezen komponensekből összességében előáll az arany kényszerzubbony – amellyel kapcsolatban a legtöbb kritika annak univerzalizmusa (vagyis az egyes nemzetgazdasági rendszerekre jellemző sajátosságok figyelembevételének elhanyagolása) miatt fogalmazódik meg. (A ford.)

¹⁰ A szakirodalomban az utóbbi időben teret nyerő "globális észak" és "globális dél" kifejezések a Föld országait fejlettségük alapján első, második, illetve harmadik világra felosztó korábbi csoportosítás helyét veszik át. A globális északhoz a gazdaságilag fejlett, a globális délhez pedig a fejletlen, szegény országok sorolhatók – a csoportosítás azon az egyszerű megfigyelésen alapul, hogy a fejletlen országok rendszerint a fejlettektől délre fekszenek. Az új felosztás népszerűvé válásában az is szerepet játszhat, hogy felhívja a figyelmet a déli féltekén összpontosuló szegény országokra – amelyek közül Ausztrália és Új-Zéland mindenképpen kivételt jelent. (A ford.)

¹¹ A "szingapúri kérdések" kifejezés a WTO 1996. évi, Szingapúrban tartott miniszteri találkozója során létrehozott négy munkacsoportra vonatkozik. Az érintett területek a befektetések védelme, a versenypolitika, a közbeszerzési eljárások transzparenciája, illetve a kereskedelemkönnyítés voltak. Az erősen fejlett, illetve a fejlődő országok közötti egyetértés hiánya megakadályozta a kérdésekkel kapcsolatos határozat megfogalmazását – annak ellenére, hogy a későbbiek során ismételt kísérletek történtek az ügy rendezésére. (A ford.)

¹² 1960-tól 1970-ig a jövedelemtulajdonosok felső 20%-ának az alsó 20%-hoz viszonyított arányának növekedése minimális volt (az 1960. évi 30:1 arányról az 1970. évi 32:1-re), 1980-ra az arány 45:1-re növekedett, 1989-ben 59:1, 1997-ben pedig már 74:1 volt (UNDP 1999).

¹³ Eichengreen 1996: 195.

¹⁴ Vö. Hirschman 1995. Könyvében a szerző alapvető különbséget tesz az üzleti vállalkozások hanyatlásának jelenségére, illetve – általánosságban – a szervezetekkel való elégedetlenségre adott különféle reakciók között. Az egyik alternatíva (a kivonulás) azt jelenti, hogy a szervezet tagja kilép a rendszerből, illetve a vállalat termékeinek fogyasztója a versenytárs árucikkeinek vásárlása mellett dönt. A másik opció (a tiltakozás) esetében a szervezet tagja, illetve a fogyasztó vitát kezdeményez, és hatást igyekszik gyakorolni a változás érdekében, ám mindezt az eredeti körökön belül maradva – tehát a kivonulás mellőzése mellett – teszi. Mindkét alternatíva a szervezetet a hibák orvoslására kényszerítheti. Hirschman célja éppen az volt, hogy megvizsgálja, milyen feltételek teljesülése szükséges ahhoz, hogy a különböző korrekciós mechanizmusok külön-külön (de akár együttesen is) működésbe lépjenek. (A ford.)