Ráadásul ebben a szakmában vidékről szinte lehetetlen érvényesülni, vagyis a ceglédi Hartyányi Norbert fotóesszéit nézve jó, ha tudjuk: nem­csak a kamerája előtt állók, de a keresőbe betekintő alkotó sem a nyertes kedvezményezettek között van. Még akkor sem, ha persze a hátrányok nem mérendők és mérhetők is össze. Hartyányi, akár többen mások nemzedéktársai közül, a szívének kedves fotográfiát jórészben saját kedvtelésre és saját zsebre készíti. Mondhatjuk erre, hogy így legalább élhet a teljes szabadsággal. De inkább olyasféle szabadság ez, amit egy idősebb pályatársa, egyébként a magyar fotóművészet egyik legeredetibb művésze talált mondani – kicsavarva a közkeletűen képmutató kifejezést a munkanélkülire -: ő szabadon fuldokló művész.

Mindez érdekes, de mit sem számítana, ha Hartyányi Norbert nem volna tehetséges. Ha a képei nem hökkentenének meg minket. Soro­zataira a visszafogottság és valamiféle rezignált szomorúság jellemző. Készített esszét a vidéki fiatalok szórakozásairól, arról a sivár ürességről, ami az élményt jelenti a hétvégeken a mai fiatalság jó részének életében. Megmutatta a Margitszigetet, egyre gyorsabban pusztuló fővárosunk csüggesztő „zöld ékkövét", s el merte vállalni, hogy fölkeresi az elfelejtett embereket, az elme-szociális otthonokban tengődő fogyatékos ember­társainkat. Megnézni mindennapjaikat, megérteni a másságuk mikéntjét. S ami a legnehezebb, rávenni a világ nagyobbik felét, hogy legalább egyszer nézzen bele ezekbe az arcokba.

Fogyatékosok, szegények, betegek, öregek – legföljebb mint a többség karitatív gesztusainak elszenvedői jelennek meg a modern médiában, ha megjelennek egyáltalán. Hartyányi a maguk nyers létezésében állítja elénk őket. Képi esszéje kísérőszövegében azt írja, hogy szerinte a csaknem 60 ezer fogyatékos és autista ember helye nem elzárt szociá­lis rezervátumokban, hanem a „normális" világban volna. „Sérült lehet a felfogóképességük, az érzékelésük, a gondolkodásuk, a beszédjük, a memóriájuk. Másképp nyilvánítják ki az akaratukat, érzéseiket és a fantáziájuk is nagyon sajátos. De éreznek, gondolkodnak, és kommuni­kálnak!" – írja. Fogadj el című fotóesszéje, amelyikből lapunk képanyagát válogattuk, a 2000-es évek közepén készült.

A művön túli, külsődleges kérdés, de kérdés, hogy a mai mediatizált világban ki olvas el egy ilyen terjedelmű munkát? Hogyan lehet gondo­latilag átfogni 1.857.000 karaktert (46,5 szerzői ívet, 632 sűrűn szedett oldalt) kitevő anyagot? Azt gondoljuk, koncentráltabb kifejtésben, az SZTM-ra való intenzívebb szelektálással, azaz kevesebb anyag mozga­tásával „a kevesebb több lehetett volna". Bármilyen érdekesek és értéke­sek a rizikó-, a kontroll- és a hálózati társadalomról, vagy az értelmiség sajátosságairól szóló leírások és elemzések, csak áttételesen, közvetve állnak kapcsolatban a SZTM feszesebben vett problematikáival. Az értelmiség ugyan nemcsak szakértelmiségit jelent, amely a részmunka – társadalmi összmunka megosztásában, egy-egy részterület magasan képzett specialistájaként definiálódik, hanem olyan transzkontextuális tudástípust is, amelyet csak valóban kifejlett személyiségű egyedek hor­dozhatnak – véleményünk szerint (is).¹ A SZTM-ben viszont nemcsak a szellemi és a fizikai munkamegosztásnak, hanem az előbbi dualizmusnak a meghaladása is szükséges (en principe erre is szükség lenne). Hogy egy ilyen helyzet hogyan írható le és érhető el, ezt tekintjük a feszesebb problematikának, amely nem feltétlenül igényli a közelmúlt vagy a jelen értelmiségszociológiai magyarázatainak bemutatását. Hozzátéve: Marx racionális történelemfilozófiai hipotézisének, a munka, a mindenféle munka közvetítetlen, azaz nem áruviszonyok által szervezett társadalmi­ságának és vele az emberi személyiségnek, tehát egyben a nemnek a ki­bontakoztatása ma is érvényes probléma. A szerzőpáros feltétlen érdeme és progresszív törekvése, hogy mindezt sajátos, újszerű értelmezésben napirenden tartja, mégpedig egy oly korban és országban, ahol és amikor a közvélemény jó része számára a kommunizmusból („a mi van a tőkén túl?" – á la Mészáros István ésszerűen felvethető kérdéséből) sikeresen szitokszót csináltak a burzsoázia ideológiai államapparátusai. (Miközben e dicső rendszer honi változata kevesebb mint negyedszázad alatt négy­milliós szegénységet, benne másfél milliós mélyszegénységet produkált, a közjavak radikális lepusztítása – és kevesek oligarchikus gazdagsága mellett). Szerencsénkre a társadalomtudomány még nem vált teljesen a közvéleményt előállító kultúripar szolgálójává, s az Eszmélet alapító szerkesztői ennyiben szabadon mozoghatnak tárgyuk kifejtésében.

Nem kívánunk teljes keresztmetszetet adni a gazdag problematikáról – ez egyébként kitűnően áttekinthető a hasznos tartalomjegyzékből -, ellenben megpróbálunk kedvet csinálni az általunk centrálisnak tekintett SZTM-értelmezésről. Éppen mert vonzó a szerzőpár programja: „mivel magyarázhatjuk mai világunknak a korábbiaktól eltérő sajátosságait" és a „mi felé haladunk?" kérdéseire adható egyik válaszlehetőségként kínálják fel a „szellemi termelési mód" fogalmát. Igaz, nagyon átfogó, bemérhetetlen időtávlatban teszik ezt, ami meg is könnyíti számukra, hogy kritikailag elhatárolódjanak az általuk politikai marxistának neve­zett felfogástól, amely a tőkés társadalom politikai cselekvéssel történő átalakíthatóságára helyezte a hangsúlyt. Ha a szerzőpáros törekvéseit akarja az ember pozícionálni, akkor azt lehet erről mondani – s e mögött a kapitalizmus transz­cendálódá­sának/­transz­cendálá­sának persze nagyon reális problémái feszülnek -, hogy se valamilyen spontán összeomlás, se a spontán vagy tudatos forradalmiság nem igazán segíthet, mert a fő folyamat a termelőerők forradalmaként a spontán belenövése Szellemi Termelési Módba („a kapitalizmus új társadalmi paradigmával való felváltása alapvetően nem a politikai szférában dől el, hanem azokban – az azóta is zajló – hétköznapi küzdelmekben, amelyekben a szellemi termelés logikája teret hódít el a tőkelogikától" – írják. Ezzel megszüntetik a kétségtelenül gyakran fellépő feszültséget a marxi alapozású társa­dalomelemzés magas szintű tudományossága és a mozgalmi-politikai cselekvés kettőssége között. Továbbá bevallottan az SZTM elmélete leg­gyengébb pontjának – kétségkívül – annak hipotetikus jellegét tekintik). Ha viszont egy ilyen steril tudományos állásponton vagyunk, akkor nem sok szót érdemes vesztegetni, mondjuk, „Az államszocializmus" fejezet problémájára, hiszen azt igencsak kevesen gondolhatták, hogy a viszony­lagos elmaradottság talaján, az Elbától keletre létrejött és 1989/91-ben megdöntött kísérletek esetében igazi relevanciája lehetett volna bárminő SZTM-nak. A szerzőpáros tőlünk eltérően, kevésbé megértően viszonyul e kísérletekhez a 7. fejezetben, viszont hajlik arra, hogy sok-sok önhiba gátolta az államszocializmust lehetséges belső potenciáljának, a SZTM-nak a kibontakoztatásában.

Klasszikusokra kiterjedő műveltségük, hasznosított formaelméleti tudá­suk és a modern szociológiai témák együttes kezelése nagy irodalomis­meretet mutat – ugyanakkor igencsak témában jártas olvasót feltételez, aki képes megbirkózni a hatalmas, hömpölygő gondolatáramlatokkal, vizsgálódásokkal, érvelésekkel, levezetésekkel. Egyetértően emeljük ki, hogy olyan, a marxi elmélet humanista vonalát képviselő interpretációról van szó, amely nem húz episztemológiai cezurát a fiatal és az érett, a filozófus és a közgazdász Marx közé, hanem a nembeli lényegnek a klasszikus német filozófiában fogant és a szerzőknél is etalonként szolgáló axiómáját alkalmazza. Bármilyen fejlett munkamegosztás és funkcionális differenciálódás mellett – lett légyen szó a XIX. vagy a XXI. századiról – a „dolgok és összefüggéseik végső mértéke az ember" ma­radt. Ahogy Marx az volt, a szerzőpáros is humanista elkötelezettségű.

No, de lássunk neki ígéretünk teljesítésének: miből tevődik és tevődhet össze a szellemi termelési mód, és mi minden jelent „szellemi termelést"? Ezt a XIX-XX. századi fejlődés vonásaiból lehet levezetni. Áttekintően összefoglalva: „a relatív értéktöbblet szerepének megnövekedése az ab­szolút értéktöbblettel szemben, az innováció szerepének felértékelődése, a szellemi munka szerepének megnövekedése a fizikai munkával szem­ben, (ami nemcsak az értelmiség aránynövekedését jelenti, de a szellemi mozzanatok növekedését is a fizikai munkavégzés folyamatában). A szellemi termelőmód ezen mozzanatai akkor kerülnek abba a helyzetbe, hogy többé ne a tőkés termelési mód fennmaradását segítsék, hanem a szellemi termelés sajátos szemléletmódját változtassák egy új formáció alapjává, amikor az állandó technikai innováció és az ezzel járó állandó fejlődés – a tőkés társadalomnak kezdetektől felhasznált sajátossága – átterjed a társadalom szerkezetéhez való innovatív viszonyra is, vagyis amikor a szellemi termelők magát a társadalmi formát kezdik termelni"² . Ezt a néhány sort, minden egyes összefoglaló tételét illetően, hosszas elemzések követik, fejezetként vagy résztémákként.

Marx és Engels gondolatmenetei azt sugallják, hogy a „szabadság birodalma" (= kommunizmus mint az emberiség előtörténetével szem­beni igaz története), amelyet az osztálytársadalmak meghaladójaként feltételeznek: lényegében a szellemi termelési mód társadalma. Csak­hogy a marxi elmélet félrecsúszott ott és akkor, amikor az új termelési módot hordozó osztály alanyának nem a szellemi termelőket, hanem a kapitalizmussal szemben okkal-joggal szerveződő, de az új termelési mód immanens tendenciáit nem hordozó és némiképp idealizált mun­kásosztályt tette meg. A tőke alapvető szempontja, a profitorientáció a kapitalizmusban társadalomalkotó elvvé vált, ami a szellemi termelést egyszerre ösztönzi és akadályozza; a tőke – mint új uralkodó erő – szá­mára a szellemi termelés eszközzé válik, a szellemi termelés pedig a maga társadalomalakító energiáit (és sajátos termelőmódját) most már az új uralkodó erővel, az új renddel szemben is kezdi kibontakoztatni. A szellemi termelő ily módon ugyanolyan „harmadik erővé" válik, mint a feudalizmus társadalmában a polgárság, éppen mert keletkezésekor kívül állt a rendi, feudális viszonyrendszeren. A szellemi termelés termé­szete pedig nem osztályjellegű, nem kapcsolódik a magántulajdonhoz, amely a kapitalizmusban domináns tulajdonforma, így az osztály nélküli társadalom lehetőségét immanensen magában hordja. Azért is, mert „a szellemi termelés logikája számos ponton ellentétes a tőke logikájával, s ezért a szellemi termelők termelőmódja nemcsak az egyszerű tagadás módján, tehát negatívan áll szemben a csereérték uralma alatt álló világ­gal, hanem tartalmaz állításként, tehát pozitíve szembeállítható alternatív mozzanatokat is." Például: 1. a szellemi termék használata során nem kopik el, mint a fizikai dolgok, sőt kollektív használat és gazdagodás jel­lemzi; 2. természetének ellentmond a monopolizálása, mert fejlődésének érdeke, hogy minél többen használják és variálják; 3. indukálója nem a piaci kereslet, hanem az egyéni-emberi szükséglet. („Közkincs" – mond­hatjuk összefoglalóan a szellemi termékre). „Mihelyt a munka közvetlen formában többé nem a gazdagság nagy forrása, akkor a munkaidő többé nem mértéke és szükségképpen nem mértéke a gazdagságnak és ezért a csereérték a használati értéknek. A tömeg többletmunkája nem feltétele többé az általános gazdagság fejlődésének, éppúgy nem, mint a kevesek munkátlansága az emberi faj általános erői fejlődésének. […] Egyfelől te­hát a tőke a tudomány és természet, valamint a társadalmi kombináció és a társadalmi érintkezés minden hatalmát életre hívja, hogy a gazdagság teremtését (relatíve) függetlenné tegye a reá felhasznált munkaidőtől. Másfelől ezeket az így létrehozott óriási társadalmi erőket a munkaidővel akarja mérni, és azok közé a határok közé akarja beszorítani, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a már létrehozott értéket mint értéket fenntart­sák. […] Az állótőke fejlődése jelzi, hogy milyen fokig vált az általános társadalmi tudás, ismeret közvetlen termelőerővé, és ezért milyen fokig kerültek magának a társadalmi életfolyamatnak a feltételei az általános intellektus ellenőrzése alá és vannak neki megfelelően átformálva. Milyen fokig vannak a társadalmi termelőerők termelve, nemcsak a tudás formá­jában, hanem mint a társadalmi gyakorlat, a reális életfolyamat közvetlen szervei." (Marx, 1984, MEM 46/II. 168-170.) A „munkás", aki „a termelési folyamat mellé lép", illetve a „termelőerővé vált általános tudás, ismeret" alanya ebben a szövegrészletben egyértelműen a szellemi termelő – interpretálja a Grundrisse híres passzusait a szerzőpáros.

„A marxista mozgalmak ebben a vonatkozásban a huszadik században (legalábbis részben) zsákutcában jártak. A munkásság »felszabadítása« nem jelenthet egyebet, mint a bérmunkás-viszony megszüntetését és a munka olyan szétdaraboltságának feloldását, ami a munka szükségkép­peni megosztását nem az egyéni képességek, motivációk, sajátosságok alapján valósítja meg, hanem az egyén képességeinek részterületekre szorításával, sorvasztásával. A munkásság felszabadítása nem je­lenthet egyebet, mint a fizikai és szellemi munka közötti elidegenedés leküzdését, a munkásság szellemi termelővé változtatását. A marxista mozgalmak tettek ugyan ennek érdekében is erőfeszítéseket (említettük már a munkás önképzés jelentőségét, s lesz még szó a szocializmusok oktatás-, és kultúrpolitikájának ezzel kapcsolatos sajátosságairól), de az elméletben meghagyott ellentmondás másik pólusának engedelmesked­ve, jelentős részben ezzel ellentétes irányban, a szellemi termelőknek a munkásosztályba integrálásával, a munkásosztálynak való alárendelés­sel próbálták a fizikai és szellemi munka közti szakadékot megszüntetni, ez pedig nem növeli a (fizikai) munkásság szabadságát, a szellemi ter­melőkét viszont csökkenti. (És ezzel lényegében ugyanabba az irányba tereli a szellemi termelőket, amelybe a tőke is szeretné)".

„Marxék egyes megfogalmazásaiból, tevékenységük jellegéből is kö­vetkezik a későbbi marxisták extrém politizmusa (jelentse ez a politizmus a parlamenti politizálás fetisizálását, mint a szociáldemokratáknál, vagy a »forradalmi«, akcionista politika fetisizálását, mint a bolsevikoknál); ez az extrém politizmus alapvetően a politikai cselekvéstől várja a társadalom átalakítását, ami megint csak ellentmond a marxi elmélet történelem­szemléletének. Ellentmond azért is, mert a marxi elmélet mint program egyik sarkalatos pontja az elidegenedés megszüntetése, ezt pedig nem lehet olyan elidegenedett eszközökkel elérni, mint amit a modern politikai cselekvés nyújt: a modern homo politicus – mint ezt számos huszadik századi példányán láthattuk – végletesen elidegenedett, személyisége töredékére redukált életgyakorlatot folytat, s már csak ezért is alkalmatlan egy valóban felszabadító program végigvitelére". Ha a politikai elidege­nedést illetően értjük és el is fogadjuk e kritikát, gondot jelent, hogyan egyeztessük össze az extrém politizmusról mondottakat a történetileg fellépett szociáldemokrata és kommunista mozgalmak helytálló, pozitív értékelésével. Idézzük: „A centrumbeli szociáldemokrata pártoknak a tőkével folytatott osztályküzdelme, az általuk képezett ellensúly nélkül a félperifériák kommunista forradalmainak sokkal kevesebb esélyük lett vol­na a lekapcsolódásra; a kommunista forradalmak (és azok fenyegetése, illetve a forradalmak nyomán létrejött államszocializmusok viszonylagos eredményei) nélkül viszont – mint ez már évtizedek óta sokak számára evidencia – a nyugat-európai szociáldemokrácia jóléti társadalmai sem valósulhattak volna meg. Amit a világ munkásosztálya a tőkével szemben elért, azt a szociáldemokrata és kommunista stratégiák együtt érték el, s e tekintetben szempontunkból a legfőbb: a tőkének a szellemi terme­lés fejlesztése felé forduló stratégiája. Abban, hogy a huszadik század megindult a szellemi termelési mód felé, megvan a maga szerepe a szo­ciáldemokratáknak, a kommunista államszocializmusoknak és a tőkének egyaránt" – írják és emelik ki.

Mi a helyzet a szellemi munkával? Hiszen minden emberi munka vala­mely mozzanatában szellemi. A válasz nem az „értelmiségi", vagy a szel­lemi munkavégzők más hagyományos megjelölése. Mindenki szellemi termelő, minden egyes ember részt vesz az emberiség ön-újratermelési folyamatában. Ám a kategóriának van differentia specificája, mégpedig „mindenki annál nagyobb mértékben nevezhető szellemi termelőnek, minél több olyan szellemi tevékenységet folytat, ami azután termelési tényezővé válik az emberiség ön-újratermelési folyamatában", tehát a szellemi és nem szellemi mozzanatok arányában állandó a növekedés a szellemi mozzanatok oldalán: egészen odáig, hogy a szellemi termelés önmagában válik termelési tényezővé, fejlődik önálló termelőmóddá, és szorítja vissza az egyéb termelőmódokat. Éppen úgy, ahogy az új, inno­vatív termelőerők szétfeszítik a fennálló tőkés termelési módot és annak tulajdonviszonyait. „Az új, a kapitalizmus logikájával ellentétes logikájú termelőerők a szellemi termelésben jöttek és jönnek létre, az új termelési viszonyok a szellemi termelők között alakulnak ki, és a formációváltás akkor következik be, amikor a szellemi termelők – levetvén a tőkés kere­teket – a maguk viszonyait és a maguk termelőmódját juttatják érvényre, és – ilyen értelemben – uralkodóvá teszik a társadalomban". A szellemi termelők csak akkor és éppen azáltal hozhatnak létre társadalmi alterna­tívát a kapitalizmussal és az egész osztálytársadalommal szemben, hogy a szellemi termelésben „értelmiségként" való elkülönülésük feloldódik, s a társadalmi élet totalitását szervesen-organikusan hatja át a tudás és az információgazdaság. A tőkés rendszeren belüli paradigmaváltás vagy pedig a formációváltás kérdését a mennyiség minőségbe átcsa­pása döntheti el: a minőség- és szükségletelvnek kell felülkerekednie a verseny- és haszonelv által működtetett, piac által integrált ipari kapita­lizmuson. „Hosszú távon a tudás – bizonyos értelemben – jóval nagyobb fenyegetést jelent a pénzügyi hatalomra, mint a szakszervezetek vagy az antikapitalista politikai pártok. Az információs forradalom ugyanis viszonylagosan csökkenti az egységnyi termékhez szükséges tőkét. Mi lehetne ennél súlyosabb változás egy tőkés gazdaságban?" – idézik egyetértően Alvin Tofflert szerzőink.³

Befejezésül e szimpatikus interpretációval kapcsolatban óvatos szkep­szisünket fogalmazhatjuk meg. Az információ és a tudás, eltérően a Toffler-idézettől, aligha azonosítható. Továbbá a társadalmi viszonyokba ágyazottan működő tudás (savoir), amely – mint Hobbes és Foucault nyomán tudjuk – több és más mint az ismeret (connaissance). A ket­tő közül a tudás a fontosabb, amelynek felhasználása társadalmilag kondiconált, érdekfüggő. Így bár minden információ vagy azok jelei tárolhatók, jelfolyamként a világhálón közvetíthetők, problémamegoldó műveletekre alkalmasak (s az információk csak a megoldással válnak tudássá), továbbíthatók és terjeszthetők, napjainkban ezek elérhetősége is áruformát ölt. Minimum abban, hogy kell hozzá számítástechnikai apparátus, nem is beszélve az elérhetőség és a szolgáltatások megfi­zetésének visszterhes módjairól. Az open source speciális problémája (public = szabad hozzáférés + commons = közösjószág-jelleg – szabad felhasználás) önmagában aligha hozhat áttörést a tőkés magántulajdoni viszonyok komplexitásában, bár kétségtelenül kollektív szellemi termék. (A reprodukció mai szintjén veti fel a saját munkán alapuló köztulajdont és fejlesztését-használatát.⁴ ) Az ismeret pedig mint olyan, mint neve­lődés és oktatás útján elsajátítható szellemi tartalmak – legalábbis egy részét illetően -, eddig is ingyenesen állt rendelkezésünkre, például a nemzedékek és nemek közötti reciprocitás (kölcsönösség, szolidaritás) szervező elvén nyugvó családban. Ezért a szellemi termelési módra alapozott áttörési formulákkal kapcsolatban, éppen annak érzékeltetett belső komplexitása okán – lehetnek kételyeink. A legfőbb termelőerő éppen tudásával maga az ember, és eddig ennek ellenére igen sokféle társadalmi forma és termelési viszony között, sokféle életstratégiát követve egzisztált. Az SZTM azonos absztrakciós szintű pozitív, logi­kailag kontrárius ellentettje az anyagi termelési mód lehetne, ehhez képest ilyen társadalmi-gazdasági alakulatot azért nem ismerünk, mert mindegyik egyidejűleg anyagi és szellemi. Az arányváltozási tendencia – igazsága ellenére – nehezen fordítható át minőségi ugrásba, a szel­lemi termelőerők szerves áttörésébe. Éppen azért, mert a bérmunka – tőke ellentmondása egy olyan újratermelődő mozgásforma, viszony­rendszer, amelyben egyfelől minden szellemi termék áruformát ölt, másfelől ennek előállítója éppúgy bérmunkás (bár nagyon különböző befolyással, jövedelemmel és presztízzsel rendelkező alkalmazott, értelmiségi vagy tudós), mint a fizikai termelésben vagy szolgáltató szektorban munkálkodóké. A termelés személyi és tárgyi feltételeinek önigazgató köztulajdoni formákban történő egyesítése ezért nem múlhat pusztán azon, hogy ezek a tárgyi feltételek egyre nagyobb mértékben tudásalapúak, és a szellemi termelést végzők növekvő öntudata kiterjed saját társadalmi viszonyaik alakítására. Tudniillik utóbbi tényező nagy szerepet kap a szerzőpár transzformációs magyarázatában, pl.: „nem a tudásáruk kényszerítik ki nem-tőkés használatukat, hanem termelőik, ha ráébrednek saját érdekeikre", ti. arra, hogy „nincs szükségük a tőkére". A munka társadalmi felszabadításának Kautsky-Lenin-féle elgondolásában a kívülről bevitt osztálytudat kapott központi szerepet, itt a szellemi termelők belülről kikínlódott öntudata képviseli a szubjektív, történelemformáló tetterőt.

Summa summárum: azt gondoljuk, hogy abból, hogy a politikai forra­dalom nem lehet a társadalmi forradalom pótléka – hiába gondolták ezt egykor a cselekvő ágensek Kelet-Európában, és volt is ennek felhajtó­ereje egy jó ideig -, még nem következik a fordítottja, ti. az, hogy ahol a termelési mód elemeként kibontakozik a termelőerők forradalma, akár SZTM-ként, akár máshogyan, politikai aktorok cselekvése nélkül maguk­tól kialakulhatnának a változásnak megfelelő új termelési viszonyok, a nekik megfelelő közösségi alakzatokkal, és egy szociálisan igazságos (tehát a részmunka-összmunka ellentétét felszámoló, szabad egyénisé­geket kifejlesztő, de osztályszintű egyenlőtlenségek nélküli) és demok­ratizált intézményrendszer jöhetne létre. (Bár jó lenne, ha mi tévednénk).

Qui vivra, verra.

Jegyzetek

¹ Szalai Erzsébet kiváló meghatározása szerint: „értelmiségieknek tekintem azokat a társadalmi szereplőket, akik egyfelől egy sajátos transzkontextuális tudás birtokosai, másrészt társadalmi pozíciójukat kizárólag eme sajátos tudás biztosítja. Ezen értelmezés szerint egyfelől az értelmiségi lét nem feltétlenül kötődik a »magas« képzettséghez – ha egy cipész arról elmélkedik, hogy a cipődivat változása hogyan függ össze a kor általános ízlésének változásával, akkor értelmiségi funkciót tölt be, ezzel szemben az a történész, aki az általa vizsgált korszak problémáit nem helyezi bele egy átfogó történelmi folyamatba, legfeljebb csak szakembernek tekinthető. […] E logika alapján azok az általános iskolai tanárok, akik a gyermekeknek komplex, átfogó tudást közvetítenek, és így tevékenyen részt vállalnak azok alkotó kreativitásának fejlesztésében, a legklasszikusabb értelemben vett értelmiségi tevékenységet végzik." Szalai Erzsébet: Tudás, kritikai értelmiség – apokaliptikus csillagkép után. In Szalai Erzsébet (szerk.): Ezredváltó dilemmák Magyarországon. 2000, Új Mandátum, 230.

² Az eredeti szöveg félkövér, illetve dőlt félkövér írásmódját itt és a további idézetek esetében is – a szerzők jóváhagyásával – mellőztük. (A szerk.)

³ Tegyük hozzá: az általában vett tőke – az össztőke – mellett nem is világos az összefüggés: attól, hogy az egységnyi termék olcsóbbá válik, nincs veszélyez­tetve a kapitalizmus. Még nőhet is a profit tömege, ha az olcsóbbá váló termékre lesz fizetőképes kereslet. Ha a tőke kifejezésen pedig az állandó (C) – és nem a változó (V) nem az össztőke (c+v) – elemekre gondolunk, akkor az állandó tőkeelem-összetevő viszonylagos csökkenése az információs forradalom nyomán a profitráta (m/ c+v) történelmileg süllyedő tendenciájával szembeni ellentendenciaként értel­mezhető (amely feltehetően hosszabbítja a kapitalizmus életlehetőségeit).

⁴ Lásd erről: Szigeti Péter: Emberi jogunk-e a tulajdonjog? Állam- és Jogtudo­mány, L/3. 2009. A közösségi tudásvagyon tulajdonjoga című rész; elektronikus elérhetősége: Társadalomkutatás – mi végre? http://mek.oszk.hu/09900/09957/

Az ember – első megközelítésben – azzal különbözteti meg magát az állatoktól, hogy termeli a létfeltételeit. Ha nem termeli meg, akkor elpusztul.

Az ember esetében azonban – nem első megközelítésben – ennél bonyolultabb a helyzet. Az ember egyidejűleg individuum és az emberi nem tagja. Ez lehetővé teszi, hogy valaki akkor se feltétlenül haljon éhen, ha ő maga egyáltalán nem termel. Létfenntartásához elegendő, ha más egyének termelnek, ő pedig erőszakkal vagy valamilyen társadalmi tech­nika alkalmazásával elfogyasztja a többiek által termelt élelmet. Békés vagy kényszerítő eszközzel elragadja tőlük. Aktivitása: ragadozás.

Az embernek egyidejűleg egyénként és az emberiség részeként való létezése az életben maradás egy további formájára is lehetőséget ad. Ha valaki egyáltalán nem termel, akkor is lehetősége nyílik arra, hogy valamilyen érzelmi, értelmi közvetítés vagy intézményes társadalmi technika segítségével részesedést szerezzen a mások által megtermelt javakból. Mondhatni: a parazitizmus valamilyen formáját alkalmazza. Aktivitása: élősködés. (Ez az eljárás természetesen nem vonatkoztatható a gyermekekre és a szellemi fogyatékosokra. Nekik ilyen technika aktív alkalmazására nincs meg a képességük! Vö. Arisztotelész.)

Az élelem termelésének két összetevője van: szellemi és anyagi-­fizikai. Szellemi termék a gondolat, amely kijelöli a célt, meghatározza a követendő eljárást stb. A materiális termelés a végrehajtásnak, a termék előállításának a folyamata. Gyakran megesik, hogy a termelés anyagi-fizikai fázisa nem puszta végrehajtás. Ha valamelyik előzetesen eltervezett művelet a gyakorlatban nem működik, a folyamat (a közvetlen termelő tevékenység) visszakanyarodik a szellemi fázisba: a megvaló­sítás során felmerülő probléma visszautalja a gondolati aktivitáshoz. Optimális esetben szerves egység, állandó kölcsönhatás van a termelés szellemi és fizikai oldala, mozzanata között.

A termelés szellemi oldalának megvan az a sajátossága, hogy a termék elkészültekor nem feltétlenül enyészik el teljesen, hanem tovább él. Nem szükséges valamit újra felfedezni, kigondolni, mert – mint általánosítható tapasztalat, újraalkalmazható ismeret – bizonyos értelemben közkinccsé válik: beépül az emberiség tudástárába, emlékezetébe.

A Kapitány házaspár A „szellemi termelési mód" című – internetes meg­jelenése után nyomtatásban is kiadott – 632 oldalas könyve egy tervezett trilógia középső darabja. A 2007-es Túlélési stratégiákat követi. A számos bölcs megfigyelést tartalmazó mű egyik alaptézise, hogy az ember fennma­radása nem lehetséges „a termelés valamilyen formája (a környezeti felté­teleknek az ember számára való alakítása) nélkül". Hét-nyolcmilliárd főre vonatkoztatva különösen indokolt ezt az összefüggést szem előtt tartani.

Hol él Maga?

Posztindusztriális társadalomban, feleli Alain Touraine vagy Daniel Bell. Yoneji Masuda válasza a kérdésre: információs társadalomban. Peter Drucker szerint tudástársadalomban, Gerhard Schulze szerint élmény­társadalomban. Az elméleti irodalom különböző variánsai még hosszan sorolhatók. Persze önmagukban sem az élmények, sem a tudások, sem az információk, sem más hasonlók nem biztosítanak az élethez szük­séges elegendő kalóriát. Feltehetően valami meghatározóbb, mélyebb dolog is kell a fennmaradásunkhoz.

Kapitányék álláspontja szerint kapitalizmusban élünk. Abban a ka­pitalizmusban, amelynek működését lényegileg a tőkés termelési mód határozza meg. A tőkés termelési módban „a tőketulajdonosok alapvető motivációja az értéktöbblet biztosítására irányul. A tőke viszont nem egyéb, mint a munkavégzők munkájával a termelésben létrehozott ér­téktöbblet, amelyet azután újabb értéktöbblet létrehozására használnak fel. Ebben a társadalmi formában ennek a tőkévé vált értéktöbbletnek a tulajdona a (munkavégzők feletti) hatalom alapja. Ezek a tulajdonságok a tőkés társadalmat a mai napig jellemzik."

A teoretikusok általában érzékelik a kapitalizmus különböző ellentmon­dásait. Azonban többségüknél „a rendszer egészének kétségbevonása helyett a rendszer egy-egy negatív jelenségcsoportjának kritikája maradt a »rendszerkritika« (mint egyes környezetvédők, egyes feminista irány­zatok, vagy a globalizációellenes mozgalmak esetében)". Tudatosan vagy naivitásból alkalmazott eljárásuk: „a részterületeken végrehajtott változást ünneplik »új társadalomként«„. Az információs, poszt­indusztriá­lis stb. társadalom elmélete is így jön létre.

A szerzők következtetése ezzel ellentétes: a válságok a rendszer keretein belül kivédhetetlenek, ezért az érdemi megoldás a rendszer keretei közül való kilépés. És ha a kapitalizmus „egy sajátos termelési mód, akkor a kapitalizmus alternatívája csak egy új termelési mód lehet".

Hova tovább?

A kapitalizmusban az emberek társadalmi viselkedésének végső bázisa a tőkeviszony. Az egyének társadalmi érintkezését – eltérően a magán­érintkezéseiktől – döntően csereérték (kifejlettebb formájában kifejezve a pénz, illetve a tőke) közvetíti. Ez a dolog szervezi az egyének között a társadalmi kapcsolatokat, viszonyokat: integrálja – áruközösség, pénz­közösség, tőkeközösség tagjaiként – az embereket. A leginkább ismert hagyományos elképzelés szerint a kapitalizmust meghaladó rendszerben az emberek közötti társadalmi kapcsolatok, viszonyok szervezését ma­guk az érintettek veszik át a csereértéktől: az egyes egyének szabadon társulnak egymással. A társult egyének szükségleteik közös kielégítésére termelnek. Kapitányék is az emberek közötti árukapcsolatok megszűné­sében határozzák meg a kapitalizmuson való túllépés kritériumát. Erre a szellemi tevékenység térnyerése révén látnak világtörténelmi lehetősé­get. A szellemi termelésben összekapcsolódnak, közös nevezőre jutnak, szintetizálódnak egymással a különböző egyéni gondolatok, felfedezé­sek. Ily módon minden egyesnek a hatása az Egészet is alakíthatja.

A kapitalizmusban az áruk termelésének módját alapvetően az előál­lításukhoz szükséges munkaidő minimalizálására való törekvés dinami­zálja – ezzel maximalizálható a profit. A leginkább ismert hagyományos elképzelés szerint egy kapitalizmuson túli rendszerben is döntő szempont a szükséges munkaidő csökkentése – csakhogy itt nem az áru előállí­tásához szükséges, hanem az emberek szükségleteinek kielégítéséhez szükséges munkaidőé. Ez az összefüggés az ellenkező oldalról megkö­zelítve: döntő szempont az egyének rendelkezésére álló szabadidőnek a maximális növelése. Más megfogalmazásban: a létfenntartás kényszere miatti termelésen kívül eső szabadság birodalmának a kiterjesztése. („A szabadság birodalma valójában csupán ott kezdődik, ahol megszűnik az a munka, melyet a nyomor és a külső célszerűség határoz meg; ez a birodalom tehát a dolog természeténél fogva túl van a tulajdonképpeni anyagi termelés szféráján […] A szabadság ezen a területen csak abban állhat, hogy a társadalmasult ember, a társult termelők ésszerűen sza­bályozzák, közös ellenőrzésük alá vetik ezt a természettel való anyag­cseréjüket, ahelyett, hogy az mint vak hatalom uralkodna rajtuk; ezt az anyagcserét a legkisebb erőfelhasználással, az emberi természethez legméltóbb és ennek legmegfelelőbb feltételek között hajtják végre. De ez még mindig a szükségszerűség birodalma. Ezen túl kezdődik az az emberi erőkifejtés, amely önmagáért való cél, a szabadság igazi birodal­ma, amely azonban csak a szükségszerűség e birodalmán mint bázisán virágozhat ki. Az alapfeltétel a munkanap megrövidítése.")

A könyvben használt „szellemi termelés" kategória egyaránt vonatkozik a szellemi termelés konkrét „megélhetési" (azaz hagyományos gazdasági-gazdálkodásbeli) és szabadidős (mondhatni hobbiként végzett) formájára. Másként kifejezve: az életfeltételeket (gazdaságilag) termelő és azokat nem feltétlenül termelő (gazdaságilag nem-termelő) szellemi termelésre. A kettő nem különül el egymástól. Szintén nem különül el a kategóriában a szabad (szabadidős) és a kívülről irányított, jövedelemszerző gondol­kodás: a független és az alkalmazásban álló, leigázott szellem.

Ahogy érdemes figyelembe venni a megélhetési (így a jövedelem­szerző) és a szabadidős szellemi tevékenység különbségét, ugyanez a helyzet a termelés konkrét gazdasági (gazdálkodásbeli) és kiterjesztett fogalmával.

Hagyományos közgazdaságtani (mondhatni szakmai) értelmezésben csak az számít termelőmunkának, amit a csereérték szolgálatában vé­geznek, vagyis amely – közvetlenül vagy közvetve – csereértéket termel. Tehát csak az számít termelőnek, ami konform a fennálló rendszerrel. (A csereérték-termelés, árutermelés feltételeként és melléktermékeként persze különböző használati javak is létrejönnek.)

Gazdaságilag nem termelő, aki valamit a saját használatára hoz létre. Maga fogyasztja el az általa termelt használati tárgyat és nem válik az áruközösség tagjává. (Nem is ez volt a célja.) Gazdaságilag nem termelő, aki valamit ajándékozásra készít. Ezzel a munkával az illető nem teszi magát az áruközösség részévé. Gazdaságilag nem termelő, aki valamit piaci értékesítésre állít elő, de a termékére nem talál vevőt. Az árujában tárgyiasult érték realizálatlan marad – így munkája társadalmilag fölös­legesnek, értéktelennek bizonyul. Terméke a termelőt – bármennyire igyekezett – nem emelte be az áruközösségbe. Viszont mindenki, aki el tudja adni az árupiacon a munkaerejét, annak megvásárlója segítségé­vel termelővé (gazdasági-társadalmi értelemben termelővé) emelkedik.

Persze ha elhagyjuk a polgári közgazdaságtan területét, akkor a piaci közvetítés nélkül felhasznált javak előállítása is termelésnek számít. Az elajándékozott, az önmagam által vagy közösen elfogyasztott termékem is termelőmunka eredményének minősül.

Létezik továbbá a termelés kategóriának az említetteknél általá­nosabb, kiterjesztett használata is. Miközben konkrét jelentésében a termelőmunka – közvetlenül vagy közvetve – mindig valamilyen – tágan vett – materiális terméket vagy szolgáltatást eredményez, addig elvont értelemben valamennyi célirányos, célmegvalósító tevékenység termel valamit. Egy klasszikusnak számító példa szerint: „a bűnöző bűntettet termel". Kapitányéknál: „az egyes szellemi tevékenységek különböző termelési aktusok (akár új tárgyakat, tárgytermelési eljárásokat, akár új viszonyokat, akár új absztrakciókat, képzeteket, gondolati összefüggé­seket hoznak létre)".

Ki viszi át? (A történelmi alany keresése)

A leginkább ismert hagyományos elképzelés szerint a kapitalizmus lét­rehozza a saját sírásóját. A profitgyártás folyamatos terjeszkedésének feltétele a tőkeviszonytól független megélhetés (önellátás, illetve jöve­delemszerzés) visszaszorítása, megsemmisítése. Az önálló megélhetési lehetőségtől megfosztott tulajdonnélküliek bérmunkásként kapnak helyet a rendszerben. Profitorientált vállalkozások bérmunkásaként vagy a tő­keviszonytól nem független, annak fenntartását, újratermelését szolgáló állam bérmunkásaként. (Egy szellemes kifejezéssel „politikai bérmunkás­ként": a rendszer stabilizálása érdekében alkalmazott, tágan értelmezett politikai feladatot ellátó bérmunkásként.)

Aki nem rendelkezik a létfeltételeit biztosító tulajdonnal (illetve bir­toklással), arra kényszerül, hogy bérbe adja a munkaerejét. Ha fizikai munkával hoz nyereséget, akkor a tőkés vállalkozó azért veszi bérbe. Ha szellemi munkája hoz nyereséget, akkor a tőkés vállalkozó azért veszi bérbe. Ha munkaereje a rendszer biztonságát, működésének kiegyen­súlyozottságát segíti elő, akkor a tőkés állam azért veszi bérbe. Ebben a rendszerben mindenki, aki nem rendelkezik a megélhetését biztosító tulajdonnal, potenciális vagy aktuális bérmunkás. A bérmunkásság össze­tétele differenciált. Vannak képzetlen és képzett, rosszabbul és jobban fizetett bérmunkások. De közös gazdasági jellemzőjük, hogy nem állnak a saját lábukon: jövedelmük nem tőlük, hanem alkalmazójuktól függ (attól, akitől a fizetésüket kapják – vagy éppen nem kapják meg).

A bérmunkások elemi szinten érdekeltek abban, hogy ne kelljen több­letmunkát végezniük a tőkés tulajdonosok (valamint azok ún. társfogyasz­tói) eltartásának intézményes kényszere miatt. Érdekeltek abban, hogy a szükségleteiket minél kevesebb kényszerű munkával elégíthessék ki. (Egyes hivatkozott történelmi példákban a több szabadidőt részesítik előnyben a magasabb jövedelemmel szemben.) Ezt a nézőpontot, érték­rendet, törekvést az elmélet proletár álláspontnak nevezi.

A leginkább ismert hagyományos elképzelés a bérmunkások társadal­mi osztályában véli felismerni azt az elméleti lehetőséget és szociológiai alanyt, amely végrehajthatja a kapitalizmuson való túllépést. Ezek szerint a tőkés termelési módot felválthatja az – áruközvetítést fölöslegessé tevő, ezért kiiktató – ún. társult termelési mód, a maga közvetlenül társadalmi szükségletképződésével és az így keletkező szükségletek kielégítését szolgáló közvetlenül társadalmi termelésével.

Kapitányék egy másfajta meghaladás és átmenet logikájára, illetve el­méleti lehetőségére helyezik a hangsúlyt. Náluk az ún. „szellemi termelési mód" dominánssá válása jelenti a kapitalizmusból való kiutat.

Abból a tapasztalatból indulnak ki, hogy a profitmotiváltság megköveteli a folyamatos technikai fejlesztést, ami radikálisan megnöveli a szellemi munka súlyát a termelésben. Így azonban – mintegy a tőkés termelés farvizén és mintegy a kapitalizmus lehetséges „sírásójaként" – látványo­san megnövekszik a szellemi termelők létszáma. (Majdnem azt írtam, hogy társadalmi részaránya – de ez a hétmilliárd főre vonatkoztatva feltehetően nem igaz.) A szellemi termelők számára korlátot jelent, hogy nem függetlenül, hanem lényegében a rendszer logikájába beszorítva fejleszthetik és fejthetik ki a képességeiket. A kapitalizmus természete, gazdasági (piaci) automatizmusa olyan határt állít a szellemi termelés elé, amely – mindaddig, míg ennek a rendszernek bármilyen formája fennáll – mind elméletileg, mind gyakorlatilag átléphetetlen. A szellemi termelés szabadságának igénye olyan – hagyományos elméleti kifeje­zéssel „radikális" – szükséglet, amely csak a fennálló rendszeren kívül, annak meghaladásával szerezhet érvényt magának. Rendszerszintű kor­látozásában komoly lázadó potenciál rejlik. (Önellentmondásként jelenik meg az is, hogy számos szellemi termék áruként funkcionál, miközben magának az árulétnek a tagadása. A többi áruétól különböző természettel rendelkezik: nem kisebbedik, nem fogy el attól, hogy fogyasztják. Úgy van a fogyasztó javára, hogy ezzel nincs önmaga kárára.)

Elemzéseik során Kapitányék Marxnak arra a jövőre vonatkozó ismert prognózisára is hivatkoznak, amely a szellemi tényező termelésbeli fontosságát hangsúlyozza. („A munkás a termelési folyamat mellé lép, ahelyett, hogy fő ágense lenne.") Megjegyzendő továbbá, hogy a terme­lők társulásának gondolata sem hiányzik a könyvből.

Nem nehéz észrevenni, hogy a társult termelési mód és a szellemi termelési mód közötti dilemma nagymértékben abból adódik, hogy a két kifejezés nem azonos síkon mozog. A szabad társulás egy olyan emberi viselkedésforma, társadalmi együttműködési forma lehetőségét ragadja meg, amelyet nem korlátoznak tulajdoni előjogok, monopóliumok. A szellemi termelés kategória viszont a termelésnek tulajdonviszonyokon átívelő – mondhatni technikai-technológiai – sajátosságát emeli ki.

Kapitányék rámutatnak, hogy nem egységes a szellemi termelők gaz­dasági, illetve szociológiai státusza. Bár a könyv szerint a szellemi terme­lő nem szociológiai csoport, mégis inkább szociológiai, mint gazdasági kategória. A tőkés rendszerben való konkrét gazdasági funkcionálását tekintve ugyanis erősen differenciált. Egyes szellemi termelők igazodnak a tőkelogikához, míg mások nem.

Az esetek jelentős részében a szellemi termelés egyúttal jövedelem­szerző tevékenység is. A szellemi termelést végzők döntő többsége gazdaságilag tekintve bérmunkás. Jóllehet az „innovációt végrehajtó szellemi termelők" csoportja „nem illeszthető be igazán a hagyományos tőkeviszony keretei közé", de – a profitgyártás szolgálatában – mégiscsak bérmunkásként alkalmazzák őket. Szellemi termelők foglalkoztatása egyaránt segítheti a technikai megújulást, az ideológiai legitimációt és

„a tőkés osztályhatalom irányító-szervező funkcióit". Némely szellemi termelő azért kapja a fizetését, hogy valamiről ne gondolkozzon. Némely szellemi termelő azért kapja a fizetését, hogy részlegesen, egyetlen irányba gondolkozzon. (Vö. polgári szakértelem, specializáció.)

Vannak olyan szellemi termelők – a bérmunkásként dolgozókon túl -, akik „független egzisztenciaként" (önálló árutermelőként) keresik meg a jövedelmüket. És vannak olyanok is, akik tőkés vállalkozóként profitszer­zésre használják a tudásukat. (Ez akkor is igaz, ha Kapitányék hangsú­lyozzák: történelmi összefüggésben nem számít szellemi termelőnek, aki a tőkés termelési mód kontra szellemi termelési mód alternatívában az előbbi mellé áll. A „tőkés vállalkozóként fellépő szellemi termelőnek az a része, amely tőkésnek tekinthető, a termelési módok közt választó szubjektivitásának vonatkozásában nem tekinthető egyszersmind szel­lemi termelőnek is [.] a két attitűd, a termeléshez való két különböző viszony kizárja egymást".)

A termelés komplexitása (Történelmi újraegyesítés)

Az emberiség történelmének kezdeti szakaszában – mutat rá a könyv – egymással összeforrva létezett a termelés szellemi és fizikai oldala. A közvetlen termelőnek (legyen akár egyén, akár valamilyen közösség) a gyakorlati tevékenysége során rendelkeznie kellett a művelet ered­ményes végrehajtásához szükséges ismeretekkel. Ez volt a gyakorlati siker előfeltétele. A gyakorlati eredményesség képezte azt a mércét, amely ellenőrzése alatt tartotta a szellemi tevékenységet. Szellemi irányítás és végrehajtás – személyében, illetve intézményében – nem vált külön.

A történelem későbbi folyamatában azonban megbomlik az eredeti egység – ám ezzel „a termelés (az emberi Nem önfenntartásának sajátos rendszere) működésében keletkezik alapvető zavar". Társadalmi szintű munkamegosztás jön létre a gondolkodás emberei és a termelő cselek­vés emberei, az irányítók és az irányítottak, a vezetők és a vezetettek, az eltervezők és a végrehajtók stb. között. (Mondhatni – Hegellel szólva – a magánvaló teljesség helyébe kifinomult korlátoltság – szakszerű, hivatásszerű egyoldalúság – lép.)

Ezzel a munkamegosztással hierarchia is kiépül: az uralók és az uraltak alá-fölé rendeltsége – vagyis a társadalmi uralom valamilyen rendszere. De egyidejűleg megjelenik a hierarchiák elleni lázadás, tilta­kozás. Különböző formájú gondolati, illetve gyakorlati küzdelem kezdődik a – fogalmilag elválaszthatatlan, de történelmileg szétszakított – moz­zanatok újraegyesítéséért. Mind az elméleti-gondolati tevékenység és a gyakorlat elválasztottságának megszüntetéséért, mind a szellemi és a fizikai munka összekapcsolásáért, integrálásáért. Az újraegyesítésnek eltérő útjai, formái lehetségesek.

1. „Plebejus" kiindulópont (alulról egyesítés): a közvetlen termelők (mint a gyakorlat és a megvalósítás képviselői) döntenek arról (folyamatában véve), hogy a termelés eredményessé tételéhez milyen szellemi (vagyis közvetetten termelő) tevékenységeket igényelnek (például: mérnök, tanító, orvos). Gazdasági összefüggésben kifejezve: milyen szellemi termékeket (illetve szolgáltatásokat) finanszíroznak élelmiszerekkel stb. a technikai munkamegosztás keretében. Mintegy a közvetlen és közvetett termelők (egyének, csoportok) szabad önkéntes társulásaként együttműködve.

2. A történelmileg egyoldalúvá (ennyiben fogyatékossá) tett szellemi és fizikai termelők egyaránt visszaszoknak a komplex termelőfolyamatba. Abba, hogy mind gondolati, mind fizikai munkát végeznek. (Az ismert megfogalmazás szerint: „egyetlen testileg alkalmas felnőttnek sem volna szabad kivételnek lennie az általános természeti törvény alól, tudniillik, hogy dolgozzék […] nemcsak az agyával, hanem a kezével is".)

3. „Arisztokratikus" kiindulópont (egyesítés fölülről): a szellemi embe­rek megtermékenyítik a nem-szellemiek gondolkodását és gyakorlatát. „Felvilágosító" útmutatást adnak. Mintegy kívülről beviszik az elméletet.

Világ szellemi termelői egyesüljetek!

A könyv a szellemi termelés három alcsoportját különbözteti meg a je­lenkorban. A kapitalizmusban a profitkényszer megköveteli a folyamatos technikai innovációt. E mellé zárkózott fel a XX. századra az irányítási-­igazgatási funkció. Az ideológiatermelés legkülönfélébb változatai pedig kezdettől jelen vannak.

„A szellemi munka elkülönülésétől kezdve mindig voltak olyan csoportok, amelyeknek alapvetően az volt a feladatuk, hogy szellemi tevékenységet végezzenek, s a táltosok, jósok, papok, írnokok, hiva­talviselők, próféták, költők, filozófusok, tanítók, gyógyítók, tanácsadók, jogászok, krónikások, deákok, vágánsok, trubadúrok, literátorok, művészek, tudósok, mérnökök csoportjainak elkülönülése után meg­jelent a modern »értelmiség«, amelynek fogalma először hozza közös nevezőre mindezeket a csoportokat. De csak a huszadik században, a huszadik századtól lehet szellemi termelésről beszélni, vagyis arról, hogy a szellemi tevékenység a termelés meghatározó elemévé (a tőkés társadalomban a tőkegyarapítás egyik legfontosabb eszközévé) válik. A forradalmi fordulat ebben […] annak tudatosítása, hogy a tár­sadalom viszonyai is termelhetők. Ezzel ugyanis világossá válik, hogy a már összefüggőnek (bár nagyon különböző alcsoportokra tagoltnak) látott értelmiségnek egésze (tehát például minden társadalomtudomá­nyokkal, művészetekkel, vagy akár orvoslással foglalkozó alcsoportja is) a termelés részévé tehető. És éppen ezzel születik meg a modern értelemben vett szellemi termelés rendszere (s alakulnak ki a tőkés termelési módon belül egy új alapokra helyezhető társadalom, a tőkés termelési módot meghaladni képes társadalom, a szellemi termelési mód feltételei is)."

A kapitalizmus a „szellemi termelést egyszerre ösztönzi és aka­dályozza". Az összefüggőnek látott, egységes tudattal és öntudattal rendelkező értelmiséget a tőke egyesíti – végső fokon általa és az ő kiszolgálásában „egységes". Ez azonban nagyon nem tesz jót a szellemi tevékenység – per definitionem megkövetelt – önállóságának. „1. A tőkés termelési mód rendszere először is különválasztja a szellemi termelés tudományos-­technikai-­innovatív alfaját az igazgatási-adminisztratív és a társadalomkritikai alfajától, és csak az első kettőt (de egymástól azokat is szigorúan elválasztva, esetenként szembeállítva) engedi be a terme­lés folyamatába. 2. A szellemi tevékenységet végzőket megkülönbözteti és kasztszerűen elválasztja a fizikai munkavégzőktől (illetve fenntartja és megerősíti ezt a különválasztást, ami a történelem kezdeteitől fogva fennáll). Ez a különválasztott kaszt az »értelmiség«. 3. Az értelmiség nagy részét – egészen addig, amíg a szellemi munka nem kezd dominálni a tőketermelés folyamatában, tehát a huszadik század második feléig – kívül tartja az alapvető osztályviszonyon: így ebben az »értelmiségben« olyan csoport­étosz alakul ki, amelynek lényege a »függetlenség« (az osztályviszonyok tekintetében is) […] 4. Az értelmiség ideológiateremtő (társadalomkritikai) alcsoportja a legproblematikusabb a tőke számára, hiszen a társadalom (tőkés) alapviszonyait szeretné megőrizni, kívül tartani a változtató tevékenységen. […] Ebből következik, hogy az ideo­lógiateremtő értelmiséget a tőke elsősorban arra igyekszik használni, hogy a haszontermelésnek ezt a szerkezetét képezze le, s támassza alá az eszmék szférájában. Ezért az ideológia a tőkés társadalomban mindig új gondolatok születését, s ami a lényeg, ezek egymással szem­beni versenyét igényli. […] A lényeg, hogy a gondolatok versenyezzenek, ütközzenek és idővel oltsák ki egymást."

Világtörténelmi áttörésre, a kapitalizmus meghaladására akkor van esély, ha a szellemi termelők együttesen lépnek fel és domináns erővé tudnak válni. A szellemi termelési mód feltételezett társadalmában a termelési innováció, a társadalmat irányító-integráló és a társadalmi viszonyokat termelő funkció szervesen összekapcsolódik: egymás kont­rolljaként összeolvad.

Hogyan tovább? (Az átmenet kérdésköre)

A szerzők a szellemi termelési módban a kapitalizmus logikai ellenpontját látják. Deklaráltan egy pozitív utópiát kívánnak felvázolni. A jelen markáns tendenciáiból a szellemi termelés – optimista forgatókönyv szerint – fel­tartóztathatatlan térnyerésére következtetnek. Nyomatékosan aláhúzzák: a kapitalizmus meghaladása csak világméretekben történhet. Az ennél kisebb léptékű áttörés puszta zárványnak számít – történelmileg nem lényegi.

A könyv fontos megállapítása, hogy korunkra különböző válaszutak látványos kialakulása és megjelenése jellemző. Együtt van jelen az ural­kodó rendszerbe történő betagozódás és az abba nem illeszkedés alter­natívája. Az információ a tőke szolgálatában az emberek leigázását segíti („jelenleg még hiába nőtt meg az »információ« jelentősége, a termelés és a társadalom egész rendszere úgy van felépítve, hogy minden, s így minden információ is a tőkegyarapodást, a haszonelvet szolgálja"). De a szabad információ az emberek érdekében is működhet. A számítógép az embereket alárendeli a fennálló viszonyoknak. De akár abban is segíthet, hogy általuk létrehozott és uralt viszonyaik legyenek. Hasonló a helyzet magával a szellemi termeléssel: egyidejűleg része a kapitalizmusnak és mutat ki belőle. (A „szellemi termelés önmagában nem tőkeviszony; a tőkés társadalmon belüli formái a rendszeregész működésében válnak osztályjellegűvé".)

Kapitányék meglátása szerint bár az anyagi javak termelése továbbra is a legfontosabb, de mára a termelés főszereplőinek már a szellemi termelők számítanak. Egyik alaptézisük, hogy a szellemi termelés nemcsak tagadja a fennállót, hanem egyúttal ki is lép a kapitalizmusból. Az emberek közötti árukapcsolatok meghaladásával alternatív társada­lomintegrációt hoz létre. Némiképp konkrétabb megfogalmazásban: a civil társadalom – hálózati társadalomként való – térhódítása egyúttal a szellemi termelés térhódítását is jelenti. A hálózatban „a tőke-munka hierarchiát kikezdve a termelők egymással közvetlenül, a tőke megke­rülésével lépnek kapcsolatba".

A szellemi termelés a haszonelvvel versenyezni képes motívumokkal rendelkezik. Ezért indokolt úgy tekinteni, hogy a szellemi termelési mód már a jelenben is konkurense a tőkének. Korunk ennek a két lehetőség­nek a versenye. A „szellemi termelési mód dominanciára jutása nem hatalmi harcként, nem egy korábbi hatalom megdöntéseként képzelhető el", hanem a régivel való versengés során bekövetkező – mintegy – át­billenéssel. Ugyanakkor ez a túlsúlyra jutás nem automatikus, spontán folyamat: a szellemi termelők célirányos tevékenységét igényli. Aktivitás nélkül nem lehetséges átfordulás. De egy ilyen céltudatos aktivitásnak reálisak az esélyei. „Minthogy a tőkének mind gazdasági, mind politikai hatalma ma már igen nagy mértékben a szellemi termelők által fenntartott információs rendszereken alapszik, ezen információs rendszereknek a termelők társulásával való kézbevétele akár pillanatok alatt képes kihúzni a talajt a tőke gazdasági és politikai hatalma alól."

Ahogy a szellemi termelési módról, úgy a hozzá való átmenetről is elsődlegesen elméleti-logikai hipotézist ad a könyv. A konkrét átmenetre vonatkozóan alternatívát hagy nyitva. Annak felismerése, hogy a szel­lemi termelés a tőke fennhatósága nélkül is képes (sőt jobban képes) működni, „öltheti az uralkodó rendszerrel való politikai szembefordulás formáját, de egészen másképpen is megnyilvánulhat (például úgy, ahogy sokan feltételezik: egy alternatív, a szellemi termelés logikája szerint mű­ködő társadalom fokozatos – az uralkodó viszonyokból kivonuló, azokat eljelentéktelenítő – kiépítésével)."

A szellemi termelők akkor válhatnak történelmi szubjektummá, ha megszüntetik a jelenlegi megosztottságukat, elkülönült alcsoportokra való tagoltságukat. Másrészt csak akkor lesz a szellemi termelés „új formáció alapjává, amikor az állandó technikai innováció […] átterjed a társadalom szerkezetéhez való innovatív viszonyra is, vagyis amikor a szellemi ter­melők magát a társadalmi formát kezdik termelni". Vagy némiképp konk­rétabb megfogalmazásban: „a kapitalizmus logikájával ellentétes logikájú termelőerők a szellemi termelésben jöttek és jönnek létre, az új termelési viszonyok a szellemi termelők között alakulnak ki, és a formációváltás akkor következhet be, amikor a szellemi termelők – levetvén a tőkés kereteket – a maguk viszonyait és a maguk termelési módját juttatják érvényre, és – ilyen értelemben – uralkodóvá teszik a társadalomban". Ekkor a tőke, illetve a csereérték helyébe lépve a szellemi termelés válik az egyéneket társadalmi kapcsolatrendszerbe integráló erővé.

Kulcsprobléma persze, „hogy a szellemi termelő miképpen bújik ki […] a létező, uralkodó termelési mód (esetünkben a kapitalizmus) érdekeinek képviseletéből". Különösen akkor, ha egzisztenciálisan ehhez kötődik. „A fő kérdés tehát éppen ez: mitől ébrednek rá a saját érdekeikre a szellemi termelők? Mikor és minek következtében ismeri fel nagy többségük, hogy nincs szükségük a tőkére?"

Az egyik kézenfekvő logikai válasz: „A szellemi munka tömegessé vá­lása mind többekkel felismerteti, hogy „szellemi tevékenysége részmoz­zanatokat képvisel egy tőle függetlenül összeálló komplex rendszerben". A részlegesség tudatosulása pedig elégedetlenséget válthat ki: lázító hatást eredményezhet. Kapitányék érvelésében meghatározó szerep jut a tudatosságnak. „A döntő mozzanat a szellemi munkát végző bérmun­kások tömeges ráébredése arra, hogy … képesek tőkés keretek nélkül is működni'. Az új termelési mód győzelmének tehát elengedhetetlen tudati feltétele, hogy a szellemi termelők alternatívának tekintsék magukat. A szerzők megfogalmazásában: „történelmi szereplővé válhatnak, ha történelmi szerepük tömegesen tudatosul bennük". Az átmenet folyama­tában a szellemi termelők a szellemi tevékenységek eszközrendszerével a tőle megfosztottakat is felvértezik. A könyv prognózisában a szellemi termelési mód győzelme egyúttal a fizikai munkásság felszabadítása. Egyrészt a bérmunkáslét alól történő emancipálása. Másrészt szellemi termelővé változtatása: az egyéni képességek részterületekre szorítá­sának, sorvasztásának felváltása a tevékenységek szétdaraboltságának megszüntetésével, szellemi integrálásával.

Kapitányék szerint korunk kapitalizmusában a szellemi termelő kívül van az osztályviszonyokon. Valamiféle harmadik erő a társadalomban. Ez a megállapítás akkor értelmezhető, ha a szabadidős szellemi termelés alanyára vonatkozik. A profitgyártást szolgáló szellemi bérmunkásokra nehezen terjeszthető ki automatikusan. Ugyanakkor ez nem cáfolja, inkább alátámasztja a szerzőknek azt a megfigyelését, hogy a nagy tör­ténelmi formációváltásokban az életképes alternatíva rendre kívülről jön. Az autonóm szabadidő – miként ebben a vonatkozásban a személyisége önállóságát preferáló (a jövedelem növelésével szemben a szabadidőt előnyben részesítő) bérmunkás is – kívül esik a tőkés rendszer logikáján.

Fékek – kérdőjelek

Kapitányék nem hallgatják el a témával kapcsolatos bizonytalanságokat: jelzik a várható kockázatokat, nehézségeket. Elsősorban „A kapitalizmus a szellemi termelési mód ellen" című fejezetben kitérnek az ellenerők, ellenhatások vizsgálatára, feltérképezésére. Az egyik kérdőjel magának a történelmi főszereplőnek, a szubjektív tényezőnek az oldalán mutatkozik.

„A világban objektíve a két termelési mód küzdelme, versenye folyik, de ez egyelőre nem nyilvánul meg két hasonló erejű történelmi szubjek­tum szembenállásában, a fő kérdésben csak a tőkeérdekek oldalán van tudatos egység."A kapitalizmus számára a szellemi termelők különböző alcsoportjait integráló, valamint összességüket a fizikai dolgozókkal integráló kritériummal „ellentétes irányú eszköz a szellemi termelők, az értelmiség egy jelentős részének elitizálása; s – szándéka szerint – ezzel egyfelől a fennálló hatalmi rendszer oldalára állítása, másfelől szembe­fordítása a társadalom egyéb csoportjaival."

A másik kérdőjel magának a kapitalizmusnak a jelenbeni és jövőbeni működésében, viselkedésében található. Kapitányék optimista for­gatókönyve szerint az emberiség jövője: a szellemi termelési mód és társadalma (mint világtársadalom) globális méretű győzelme. Ugyanak­kor – intellektuális és morális reményeik ellenére – nyitva hagynak más lehetőségeket is más forgatókönyvek számára.

– Nem zárják ki, hogy a történelemben a kapitalizmus a legutolsó for­máció: leküzdi a szellemi termelési mód kihívását, de önnön – elméletileg elkerülhetetlen – pusztulása során az egész emberiséget magával rántja.

– Nem zárják ki, hogy a kapitalizmus módosult formában tovább él a távol-keleti birodalmak hegemóniájával.

– Nem zárják ki, hogy a kapitalizmus úgy omlik össze, hogy ami utána marad, az a „harmadik világ" precivilizációs dominanciájába torkollik.

– És azt sem zárják ki, hogy „a jövő ma senki által sem feltételezett formákban alakul".

Akár így, akár úgy, a szellemi termelésnek (a pusztán megélhetési robotolásokat kivéve) van egy történelmi léptékű folyamatoktól függet­len, empirikusan biztos eredménye: alkotói élményben (továbbá közös alkotás esetén az együttműködés, kollektivitás élményében is) részesíti azt, aki végzi.

Ideologikus felütés

A könyv témáját jobban közelíti az alcím: A magyar államadósság törté­nete, míg értelmező üzenetét a főcím Kádár hitele, mintegy sűrített formá­ban tartalmazza. Rövid, ütős címadás. Azt sugallja, hogy az államadós­ság problémáiért végső soron egy személy tehető felelőssé – eltávolítva a kérdés rendszerösszefüggéseit, mint például a Kádár-rendszer, a léte­ző szocializmus, vagy a félperifériás országok felzárkózási kísérleteinek vizsgálatát -, ezzel segítve a bűnbakképzést. De mennyire lenne vonzó mondjuk a Kádár-rendszer hitele cím? Nem is beszélve arról, hogy egy ilyen cím esetében magával a rendszerrel is többet kellene foglalkozni. Noha marketing szempontból kiváló a könyv címe, az – meglátásom sze­rint – nem segíti a tisztánlátást. Az olvasó könnyen azt a következtetést vonhatja le, hogy a mai adósságainkat egyedül Kádárnak köszönhetjük. Ami – remélem nem szükséges bizonyítani – túlzott leegyszerűsítés. Ez jól érzékeltethető azzal, ha a címet megfordítjuk (mivel a hiteleket nem csak felveszik, hanem nyújtják is), ami akár lehetne: A Nyugat hitele vagy az IMF hitele is. A mai áthallásokkal együtt ez a cím már egész másképp értelmezhető.

A könyv megírását nagyban elősegítette, hogy a szerző „kivételes lehetőséget” kapott a Nemzetközi Valutaalap (IMF) archívumában való kutatásra Washingtonban. A magyar vonatkozású tárgyalások és anyagok feldolgozása adják a könyv fő erősségét. Az IMF-szál a leghangsúlyosabb a könyvben, és a többi forrás is ehhez kapcsolódik, tehát a tartalma alapján találóbb lenne egy semlegesebb cím: A magyar államadósság és az IMF (mivel az alcím a témafeldolgozás teljességének szempontjából túlzásnak tűnik).

A szerző megközelítésének alapvetését az Előhangban vázolja fel, ami jól elkülönül az adósságtörténet elmondásától. Mivel itt koncentráltan, a „történettől” szinte függetlenül fejti ki alapállását az oknyomozó újságíró, ezért ez az előértelmező rész a legideologikusabb, és ezért a legvitatha­tóbb, valamint történetírói szempontból leggyengébbre sikeredett része a műnek.

Mong könyvében a Kádár-rendszernek az adósságkezelés szempontjá­ból fontos felső szintű vezetőit vizsgálja. „Kik voltak ők, honnan jöttek, mit gondoltak 1956-ról, hogyan vélekedtek Kádárról és mennyiben határozták meg későbbi döntéseiket az októberi események?” teszi fel a kérdést. A személyes életutak felvázolásában sokat merít az Oral History Arhívum (OHA) anyagaiból, saját interjúiból, a legnagyobb segítsége pedig Fekete János életinterjú-kötete (Benda 1999). Erre oly mértékben támaszkodik, hogy az olvaslak.hu könyvkritikai portál kritikusa meg is jegyzi: „a könyv időnként mintha Fekete életrajzának az újraírása lenne”.²

Sajnos a szerző történetének kisszámú szereplőit homogén csoport­ként próbálja láttatni, olyanként melynek alapbeállítódása már korán kialakult és nem is változik. E megközelítésmód, a csoportos felelősség kérdésének felvetésével – a miért? mozgatórugóinak megértése helyett – segíti a bűnbakképzési mechanizmusok beindulását. Ezzel a könyv indirekt módon a kommunistázásnak és – mint látjuk – a zsidózásnak is tápot nyújthat. A csoportképzést szolgálja, hogy a könyvben a különféle megszólalóktól vett idézetek keverve, és sűrűn egymás után következ­nek, ami olvasási szempontból is zavaró.

A szerző szereplőit az őket ért meghatározó élmények alapján kíván­ja megérteni. Szerinte ezek között is döntő a korosztályi élmény, ezért a születési évszámot minden jelentősebb személy első említésekor a szövegben is feltünteti.

Az Előhangban kiemeli e későbbi kádárista (rákosista) tisztségviselők szegénysorból való származását, akik a „Horthy-korszakot érthető módon igazságtalannak tartották, hiszen az 1930-as években sokan közülük nehéz körülmények között éltek”. Ezzel egy népszerű vulgármaterialista klisére erősít rá az egyébként tájékozott szerző. E leegyszerűsítés mai megfelelője talán így szólna: a lúzerek igazságtalannak tartják a (kapita­lista) rendszert (mert az a tehetségeseket szolgálja). Azonban még Mong könyvében is sántít ez az érvelés, hiszen az így sugalmazott körből még így is kilóg „Bácskai Tamás (1925), […] a jól menő ügyvédcsalád sarja”.

„1945-öt ennek a könyvnek a főszereplői felszabadulásként élték meg,” amit szükségtelennek tart részletesebben kifejteni a szerző. Korábban többször említi a munkaszolgálatot, és Fekete is a numerus clausus mi­att kénytelen elhagyni a premontrei gimnáziumot (19-20). Ezzel nyitva hagyott egy értelmezést, amit csak fokoz, hogy egy szakaszhatároló nyomdai csillag után következik a következő megállapítás: „milliók re­ménykedtek a háború utáni években”. Így elválasztja és szembeállítja a reménykedő milliókat az 1945-öt felszabadulásként megélő szűk (kódol­tan zsidó, de legalábbis kommunista) csoporttól.

A szerző „1956 őszével” kapcsolatban is sommásan állapítja meg fő­szereplőinkről – megint homogén csoportként kezelve őket -, hogy „nem forradalomként, hanem felfordulásként élték meg a korszakot”. Mivel „fenyegetések érték őket vagy hozzátartozóikat”, ezért e „félelemmel teli időszak […] hozzájárult ahhoz, hogy a Kádár-rendszer szinte feltétel nélküli támogatóivá váltak. Ezeknek a napoknak a traumái okozták azt, hogy végsőkig kitartottak Kádár mellett, mert úgy gondolták minden jobb, mint a visszatérés ahhoz, amit 1956. október 23-án és az azt követő napokban átéltek.” Az eseményeket „olyan ellenforradalomként [élték át], amely veszélybe sodorta mindazt, amiért 1945 óta a legmélyebb meggyőződéssel harcoltak, és visszaveti az országot arra – a szerintük kudarcos – fejlődési útra, amely a két világháború között működött”. Va­lószínűleg ezek a szerző oknyomozó kutatásainak tételmondatai.

Eltekintve attól a kérdéstől, hogy a két világháború közti fejlődési út mennyiben tekinthető sikersztorinak – ez az érvelés még a személyes motiváció szintjén is elég harmatosnak tűnik. Mondjuk, nehezen magya­rázza a „végsőkig kitartást” a nyolcvanas évek során. Alternatív magyará­zatként talán egyszerűbben is érvelhetünk: azok a funkcionáriusok, akik 1956-ban nem váltak (ellen)forradalmárokká, hivatalban maradtak és -mint általában a hivatalnokok – a székükhöz a „végsőkig” ragaszkodtak. Például kiderül, implicit főhősünk Fekete 1956 októberében Svájcban volt és később Bécsből intézte a hiteltörlesztések pontos átutalását. Továbbá mi következne abból, hogy „Faluvégi Lajosnak majdnem az életébe került egy találkozás szovjet járőrökkel”?

Bácskai Tamás visszaemlékezésénél – miszerint jobboldali horthysta, antiszemita tömegbe keveredett 1956-ban, és ezért tartotta az esemé­nyeket ellenforradalomnak -, talán érdemes lett volna megemlíteni, hogy ezt akkor mondta, amikor nem is olyan rég kiderült, hogy családtagjairól, munkatársairól jelentéseket készített az állambiztonsági szolgálat számá­ra, és többek elmozdítását is kezdeményezte a múltban. Vajon Mong e „kihagyásában” mennyire játszik szerepet az, hogy Bácskai a rendszer­váltás után is elismert szakember maradt (Tamás 2005)?

Mong alkuja

Miután az Előhangban megtörtént a könyv cselekvő alanyát képező cso­port megtalálása és bemutatása – amiből érdekes módon maga Kádár János mintha kimaradt volna -, most a Kádár alkuja című fejezetben politikájuk mintha csak egy dolog körül forogna, ez pedig a külső fizetés­képtelenség elkerülése és az ennek érdekében tett lavírozás.

Míg a korszak eladósodásának politikatörténetével foglalkozó Földes György szerint nem „beszélhetünk eladósodásról az 1957 utáni másfél évtizedben […], mert a folyó hitelfelvételek nem akkumulálódtak óriási – és főleg kezelhetetlen – adóssággá” (Földes 1995, 14), addig Mongnál ez a különbségtétel nem látszik, csak az, hogy a hitelt először a Szovjet­uniótól és a „baráti országoktól” vette fel Magyarország.

Módszerére jellemző, hogy amikor „Magyarország 1956 késő őszén lényegében a fizetésképtelenség szélén egyensúlyozott”, akkor a szerző az adósságszolgálat folytatását szorgalmazó Fekete személyes motívumát hangsúlyozza, az államcsődpárti „polgári múltú” Baczonival való vitájában. Úgy tűnhet, hogy a buzgó jegybankár rivalizálása dön­tötte el a kérdést, mivel a szerző története nem jut el felsőbb döntés­hozói szintre. Kádár csak annyiban jelenik meg, hogy Feketére bízza a további fizetések fenntartásának megszervezését. Tényleg csak Fekete intrikáiról és karrierizmusáról volt szó? Hová tűntek a KB, a PB és a politikusok?

Ahogy a fejezetcím és a mottó is hangsúlyozza: a kölcsönöknek po­litikai feláruk volt. Ezt az alkut Kádár elfogadta. Azonban a Szovjetunió vonatkozásában – mint azt itt állomásozó csapatainak tevékenysége is mutatta – talán el tudjuk képzelni, hogy a nyomásgyakorlásnak a szerző sugalmazásával ellentétben nem a kölcsön volt a legfőbb formája. Ez furcsa megvilágításba helyezi azt a szóbeszédet, amelyet a könyvben Bácskai idéz, miszerint Nagy Imre kivégzése a kínai aranykölcsön ára lett volna. Ez szerintem inkább Kádár mentegetése olyanok részéről, akik nem akarták benne Nagy kivégzésének megrendelőjét látni. Ma­gyarország szocialista táboron belüli függő helyzetének – meglátásom szerint, és talán ezt erősíti az 1968-as csehszlovákiai bevonulás is – nem a „baráti” hitel állt középpontjában. Vitatható, hogy Kádárnak a hitelek miatt kellett „ott folytatnia 1957 után, ahol Rákosiék abba­hagyták”. A helyzet ilyen leírása inkább egy későbbi (nyugati) függés visszavetítésének tűnik.

A szerző fő gondolatmenete szerint – ami a mai közgondolkodás egyik alappillérének is számít a Kádár rendszer eladósodásával kapcsolatban – a külföldi hiteleket a lakossági fogyasztás, más szóval az életszínvonal emelésére használták fel. Egy mai, durvább megfogalmazás szerint a panelprolik egyszerűen felélték e többletforrásokat, mert tovább nyújtóz­kodtak, mint ameddig takarójuk ért (persze az övék, és nem a miénk, a valódi teljesítményt nyújtóké). Erre pedig a politikai konszolidáció miatt volt szükség: nehogy fellázadjon a lakosság úgy, mint 1956-ban. Ahogy Zsiday Viktor befektetésialap-kezelő fogalmazza a Management fórumon a könyvről szóló megjegyzéseiben: „A soha ki nem mondott közmeg­egyezés az volt, hogy ha minden évben jobban él a lakosság, akkor nem lázong, elfogadja a rendszert” (Zsidai 2013).

A populáris gondolatmenet nem veszi figyelembe, hogy a belföldi felhasználás, a fogyasztás nem csak a háztartások közvetlen fogyasz­tásából áll. Egy példával érzékeltetve, a devizakölcsönöket nem csak olasz pulóverek behozatalára költötték. A felhasználás igencsak fontos eleme a beruházások, vagy más szóval a tőkejavak beszerzése, amiről nem szabad megfeledkeznünk. Tehát a valódi kérdés inkább úgy hangzik, hogy milyen szerkezetű beruházásokra használták fel a devizakölcsönt? Ezzel természetesen nem foglalkozik a döntéshozókra koncentráló Mong.

Az ajánlott „további irodalom” szerzői közt többször szerepel Kornai János, akinek a létező szocializmust elemző műveiben a hiánygazdaság létrejöttében szereplő legfőbb tényező a „beruházási éhség”, nem pedig az életszínvonal emelése. Ha szerzőnk ajánlja Kornai műveit, vehette volna komolyabban az ő érvrendszerét. Mong a Kommunista kiáltványra is hivatkozik, jellemző módon nem közvetlenül, hanem Berend T. Iván egyik munkájára utalva, miszerint „a proletariátus arra használja majd fel politikai uralmát, hogy a termelőerők tömegét a lehető leggyorsabban szaporítsa”. Itt a termelőerő fogalom természetesen nem fogyasztást je­lent (abba a termelési eszközökön kívül a munkaerő is beletartozik, tehát a termelőerőt pl. a munkások képzettségének emelésén keresztül is lehet szaporítani). Ezt és Hruscsov utolérési programját néhány mondatban közvetlenül összekapcsolni, legalábbis túlzott leegyszerűsítésnek tűnik. Kevesebb több lett volna.

A szerző arról sem fejti ki véleményét, hogy az életszínvonal állandó emelése lehet-e legitim politikai cél. Ezért ítéli el a kádárizmust? Továbbá meg kell jegyezzük, hogy a létező szocializmus az életszínvonal emelése nélkül, az elnyomás fokozásával is képes volt fennmaradni pl. Romániá­ban és Albániában vagy Észak-Koreában. A Kádár-féle gulyáskommu­nizmus inkább alternatíva volt, nem szükségszerűség.

Összefoglalva, a könyv egyik legnagyobb hibája, hogy erősíti a külföldi hitelekből osztogatás túlzottan leegyszerűsítő (tehát hibás) gondolat­menetét, mintha Mong alkut kötött volna a jól eladhatóság javára, az összefüggések valósabb, teljesebb kifejtésének rovására.

Felszínes áthallások

Tehát egy hitelekkel foglalkozó sztori bontakozik ki előttünk, egy „hiteles” történet. Mong jól ír, és kíváncsian követhetjük vele végig az eladósodás és az IMF kapcsolatát, ha a fentebb megfogalmazott általános kritika mentén nem keressük a mélyebb összefüggéseket – például az IMF 1980-as évekbeli tevékenységét érő későbbi (akár belső valutaalapi) bírálatokat -, de kíváncsiak vagyunk arra, hogy vajon milyen volt egy washingtoni csörgőkígyós vacsora az IMF-fel.

A könyv „nem titkolt szándéka – ahogy hátlapján is áll – hogy általa a mai politikai és gazdasági tér is áltáthatóbbá váljon,” amit a felszínen jól teljesít, hiszen a személyes visszaemlékezésen keresztül magunk előtt láthatjuk a döntéshozók dilemmáit (sajnos a címszereplő esetében kevésbé), és a tűzoltó politika működésmódját. Úgy tűnik ebben nem változott a politikai döntéshozatal mikéntje, amivel a könyv akaratlanul is a folytonosságot hangsúlyozza átívelve a rendszerváltáson. A közvetlen párhuzam megtalálásával elégedetten hátradőlhet az olvasó és a bevett sztereotípiák mentén összekacsinthat a szerzővel.

Érdekes, hogy mit talál párhuzamként a Pénzügykutató alapító tagja, Várhegyi Éva: „Kádárnak a szó mindkét értelmében sikerült hitelt szerez­nie: a nyugati kölcsönből teremtett viszonylagos jólétért cserébe a magyar lakosság hiteles politikussá avanzsálta. Legalább ekkora szégyenünk az erősödő nosztalgia a Kádár-korszak iránt, amire voluntarista politikáját az Orbán-kormány is építi. Mifelénk újra és újra diadalra juthat az akarat?” Ez már a túlzott leegyszerűsítés túlzott leegyszerűsítése, amit nevezhetünk akár nettóegyügyűségnek is. Várhegyi is ezért kénytelen megjegyezni, hogy: „Mong Attila a gazdasági reformok történetét a finanszírozási ne­hézségek sűrűsödésének és oldódásának lenyomataként írja le, amivel akaratlanul is leveszi a babért a reformközgazdászok fejéről. Hasonlóan jár el a rendszerváltással is, amelyet nem a politikai ellenállás gyümölcse­ként, hanem gazdasági szükségszerűségként ábrázol” (Várhegyi 2013).

A gazdasági szükségszerűségek mentén tovább haladhatott volna a szerző, de legalább megemlíthette volna, hogy kik milyen összefüg­gésben látták, látják a történteket. Egy kis nemzetközi kitekintéssel, globálisról ne is beszéljünk, rákérdezhetett volna, hogy például mi volt a szerepe a Szovjetuniónak a rendszerváltásban? A pártpolitikai ösz-szefüggések keresésében pedig nem is kellett volna sokáig keresnie, hiszen az eladósodás politikatörténetét Földes György már feldolgozta. Ilyen szempontból Földes könyvének bevezetője informatívabb, több kérdést vet fel – de valószínűleg kevésbé szórakoztató. Ő egy valódibb áthallást tár elénk: „az eladósodás nem mechanizmus- és még kevésbé gazdasági rendszer specifikus” (Földes 1995, 9). Eddig Mong nem jut el, nem is juthat, mivel nem ez a célja.

Mong kitűnő írói vénával rendelkezik és sok eddig feltáratlan doku­mentumot áttanulmányozott, interjúkat készített.³ Ezekből nemcsak egy olvasmányos könyvre, de egy kis további „tényfeltárással” már igényes műre is futotta volna. Erényeit nagyban lerontja nem is annyira rejtett ideologikus tendenciózussága. Kár érte.

Jegyzetek

¹ Az első: Mong Attila: János vitéz a Gulágon (Budapest, 2008, Helikon Kiadó). Írt még – György Bencével közösen – a brókerbotrányról: Milliárdok mágusai – A brókerbotrány titkai (Budapest, 2003, Sanoma Kiadó) címmel, valamint Vajda Éva társszerzővel a rendszerváltás botrányos gazdasági bűnözőiről: Ártatlanok kora (Budapest, 2009, Elektromédia Kft. Kiadó). Szintén Vajda Évával közösen ők jegyzik az Oknyomozó újságírás (Budapest, 2009, Független Médiaközpont) c. tanári kézikönyvet is.

² Lásd: http://www.olvaslak.hu/2012/12/14/mong-attila-kadar-hitele/. (Letöltés: 2013. január 27.)

³ Hasznos lenne, ha a szerző megosztaná, publikálná az általa felhasznált – és munkájának eredményeként keletkezett – forrásinformációit, és Balassa Ákos­sal, Pulai Miklóssal, Tarafás Imrével, Tímár Mátyással és Zdeborszky Györggyel 2011-ben és 2012-ben készített interjúit.

Hivatkozott irodalom

Benda László 1999: Fekete bárány, Fekete János vall életéről, világnézetéről, világlátásáról Benda Lászlónak. Budapest, Print City

Földes György 1995: Az eladósodás politikatörténete, 1957-1986. Budapest, Maecenas Kiadó

Tamás Gáspár Miklós 2005: Tánczos Gábor emlékezete. Népszabadság, február 2. http://nol.hu/archivum/archiv-350498-165642. (Letöltés: 2013. január 27.)

Várhegyi Éva 2013: Az akarat diadala. Élet és Irodalom, LVII/8., február 22.

Zsiday Viktor 2013: Kádár hitele, Menedzsment Fórum, március 12. http://www.mfor.hu/cikkek/Kadar_hitele.html . (Letöltés: 2013. március 12.)

„Gondtalanul rohanunk a szakadék felé, minekutána magunk elé helyeztünk valamit, amitől nem láthatjuk.”(Blaise Pascal)

„Nagy rossztétemény nem cselekedni helyesen.” (J. J. Rousseau)

Nagy általánosságban megállapítható, hogy az emberek viselkedését a belső és a külső egyensúlyra való törekvés egyaránt befolyásolja: igyekszünk csillapítani a minket érintő feszültségeket. Akkor is, ha ez a törekvés egy szeszély vagy egy pillanatnyi kedvtelés érvényesítésében (akadályainak elhárításában, tehát egy hiány megszüntetésében) nyil­vánul meg. Akkor is, ha biztonságos létmód megteremtésére irányul. Akár rövid, akár hosszú távú egyensúly elérése a cél, a fő mozgatóerő: valamilyen feszültségtől, hiányérzettől való megszabadulás szándéka.

A külső és a belső feszültség általában szorosan összefügg egymással: a belső hiányérzetet többnyire külső hiány (egyensúlyhiány) átélése, megélése, a hozzá való viszonyulás idézi elő. Elégedetlenségünk (elége­detlenkedésünk) végső kiváltó oka, illetve hivatkozási alapja rendszerint valamilyen külső körülmény, külső helyzet. Vagy abban a formában, hogy ténylegesen meggátolja pszichikai egyensúlyunk létrejöttét, vagy abban a formában, hogy a körülményekre hárítjuk át a felelősséget: saját ügyetlenségünk helyett is azokat okoljuk, gyengeségünk stb. miatt is azokat hibáztatjuk.

Ahogy az élethelyzetekből fakadó, belőlük táplálkozó tapasztalatok, úgy a rájuk rakódó, illetve hozzájuk kapcsolódó eszmék is – egyéni befogadásuk és feldolgozásuk révén – a pszichikumban csapódnak le. A legnemesebbnek minősített eszmék követése is többnyire a belső, lelki egyensúly (az önmagunkkal való megbékélés) keresésében találja meg végső gyökerét: az egyes személyek – „önző” módon – éppen ezekhez, nem pedig más eszmékhez kötődésének a megalapozását. Ily módon a különböző eszmei célok egyénekre gyakorolt befolyása a

pszichikumban oksági összefüggésekre egyszerűsödik, vezetődik vissza. (A félreértéseket elkerülendő: ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a pszichikum önmagában gyökerezne, vagyis önmagában lelhetne saját végső alapjára. Ellenkezőleg. A külső, társadalmi környezetnek fontos szerepe van abban, hogy mikor milyen tartalmú pszichikai „önzések” termelődnek ki.)

Megfigyelhető, hogy az emberek külső és belső világa szervesen összekapcsolódhat (vö. „Menekülés a szabadságba”. Eszmélet, 96), de akár viszonylagosan el is különülhet egymástól. A belső egyensúly megteremtésének kísérlete egyaránt történhet a külső viszonyokra tá­maszkodva, illetve azok ellenében.

1. Három az egyben

Az egyének élete egyidejűleg különböző szinteken zajlik: mindenki -ténylegesen, azaz objektíve – legalább három helyen van egyszerre. Egyrészt önmagánál: az individualitás szintjén. Másrészt valamilyen integrációban (közösség, társadalmi rendszer stb.), amelynek a szokásai, működési szabályai – részben azonosuló, részben tiltakozó, lázadó irány­ban – óhatatlanul befolyásolják. Harmadrészt az emberiség történetében, melynek a Glóbusz a színtere, terepe. Ez a három hely, szint, dimenzió az esetek többségében valójában ennél lényegesen több.

Korábban („A cselekvés: állásfoglalás” c. fejezet, Eszmélet, 95) szó esett már arról, hogy az egyénnek többé-kevésbé valamennyi cseleke­dete kisebb-nagyobb mértékben mindezeken a helyeken, létszinteken, dimenziókban hat, ezért mindezekkel kapcsolatban egyidejű állásfoglalás („hetet egy csapásra”, „egyet mondok, kettő [sőt több] lesz belőle”). Egy­azon cselekedet a különböző szinteken egymástól eltérő állásfoglalást eredményezhet.

Az egyén cselekszik valamit. Éppenséggel mást is cselekedhetne, de ő most ezt teszi. Szigorúan véve ezzel kifejezésre juttatja, hogy jelenleg – az általa kiemelt, előnyben részesített vonatkozásban – ezt a tettet tartja a legidőszerűbbnek. (Továbbá azt is, hogy számára itt és most, ebben a kiemelt vonatkozásban, preferált szinten való cselekvés a legidőszerűbb!) Azt fejezi ki, hogy aktuálisan ehhez a tetthez van kedve, ez az éppen esedékes hobbija vagy ez a legnagyobb gondja – és pilla­natnyilag nincs ennél fontosabb problémája. Vagy ha mégis van, akkor arról – ösztönösen vagy tudatosan – megpróbál megfeledkezni, elterelni róla a figyelmét. Gyakorlatilag nyilvánítja ki – minden más lehetséges cselekedettel szemben – ennek a cselekedetnek az elsőbbségét.

Az egyén – szóban vagy írásban – közöl valamit. Mondhatna éppen mást is, de ő itt és most ezt a kijelentést teszi. Ezzel azt juttatja kifejezés­re, hogy itt és most ezt a közlést tartja a legfontosabbnak. Akarva-akarat­lanul annak ad hangot, hogy jelenleg nincs ennél fontosabb mondandója. Gyakorlatában demonstrálja – minden más lehetséges közléssel szem­ben – ennek a közlésnek az elsőbbségét, prioritását.

A cselekedet vagy közlés többnyire egy aktuálisan kitüntetett szint vonatkozásában keletkezik: az egyén valamilyen fontossági sorrendet, rangsort érvényesít a különböző helyek, az individuális, társadalmi, planetáris létszintek között. Az adott cselekedetet vagy közlést – függetlenül az egyéb hatásoktól (szándékolatlan mellékhatásoktól) – valahova irá­nyítja, szánja. A helyek rangsora egyénenként és helyzetenként változó. A többivel szemben az élvez előnyt, amit vagy kényszerhelyzet, vagy hangulat (szeszély, kellemesség, kedvtelés), vagy világkép (illetve a belőle fakadó, hozzá kapcsolódó lelkiismeret) preferál.

Amikor valamire irányulva, koncentrálva cselekszem (illetve kommu­nikálok), rendszerint ösztönösen eltekintek azoktól a helyszínektől és az ott érvényesülő mellékhatásoktól, amelyek kívül esnek a közvetlen szándékaimon. Mondhatni, „nemlétezőként” kezelem őket az aktuális viselkedésem szempontjából – jóllehet ez a „nemlétező” objektíve nagyon is létezik. Egy hangulatom aktuálisan nemlétezővé sorolhatja át (záró­jelbe teheti) a társadalmi meggyőződésemet; egy konkrét, aktuálisan sürgető szociális vagy környezetvédelmi teendő a világképem egészét (és ezzel összefüggésben a lelkiismeretet); ugyanígy a lelkiismeret pél­dául valamely kellemességet; a világkép egy játékos gesztust – és így tovább. Ez a lélektani beállítódás spontán módon felfüggeszti a többi szint figyelembevételét – miközben azok (és az ott érvényesülő hatások) objektíve nem függesztődnek fel.

A vázolt összefüggés az ellenkező oldalról, a következmények oldaláról is megközelíthető. Ugyanaz a viselkedés egyidejűleg több helyszínen, különböző irányokban nyilvánul meg, fejt ki hatást. Az egyén adott cse­lekedete vagy közlése (jóllehet általában egy konkrét, meghatározott létszintet vesz célba) önmagában nem feltétlenül árulkodik arról, hogy az illető hova szánta (melyik szintre vonatkoztatva részesítette előnyben). Megtörténtekor olyan erőtérbe kerül, amely azt – függetlenül az eredeti szubjektív szándéktól – különböző objektív tartalmakkal ruházza fel. Egyidejűleg többféle funkció, eltérő objektív jelentés hordozójává teszi. Ami az egyik szinten, dimenzióban konstruktívnak mutatkozik, az egy má­sikban ezzel ellentétes lehet, visszájára fordulhat: inadekvát, sőt ártalmas hatást gyakorolhat. Az is megesik, hogy éppen az eredeti szándék az, ami egyáltalán nem érvényesül. Az adott erőtér (összefüggésrendszer), amelybe bekerül, ténylegesen megsemmisíti: teljesen hatástalanná, objektíve, funkcionálisan „nemlétezővé” fokozza le.

Idézzük fel röviden a különböző létszinteken való egyidejű tartózkodás és e helyzet egyéni, szubjektív megélésének kapcsolatát. Nevezetesen azt, hogy ez a többdimenziójú létezés milyen viszonyban van az egyén ösztönös lelki egyensúlyra való törekvésével.

Egy korábbi példa szerint hősünk sokat használja az autóját. Ez az egyszerű cselekedet – ha igaz, hogy „egyszerre több helyen is vagyunk” – gyakorlatában, hatásaiban többfunkciójú, többjelentésű.

– Jó dolog az autó használata, mert kellemes a lábizmoknak. Megkí­méli őket az erőfeszítéstől, megóvja a fáradozástól.

– Jó dolog az autó használata, mert kellemes a nemzetgazdaságnak. (Adóbevételt jelent, hasznot hoz a számára.)

– Rossz dolog az autó használata, mert szennyezi a természeti kör­nyezetet. Hátrányos a Glóbusz természeti egyensúlyára. Ártalmas az emberiség jövőjére.

Az egyes egyén tudatosan vagy spontánul törekszik a lelki egyen­súlyra. A lelki egyensúlyra spontán módon törekvő egyén az autó hasz­nálatakor aszerint veszi figyelembe a lábának szerzett kellemességet, a nemzetgazdasági jótettet vagy a Glóbusznak (emberiségnek) okozott ártalmat, hogy pszichikumában melyik szempont váltja ki, erősíti a har­móniát. Teljesen érthető, ha valakinek a viselkedését elsősorban a belső egyensúly igénye befolyásolja.

Ugyanakkor a belső harmóniára való törekvés indokoltsága nem fedi el azt az összefüggést, hogy a különböző helyek, ahol egyidejűleg tar­tózkodom, konfliktusban lehetnek egymással és aktuális preferenciám valamely másik (sőt másikak) rovására történhet. (Ha ez nem tudatosul bennem, akkor spontán magabiztossággal hallgatok az ösztöneimre – fellengzősebben kifejezve: a pszichikumom útmutatására. Ha tudatosul, akkor egy kellemetlen „melyik ujjamat harapjam?” helyzetben találom magam.)

Kissé belegondolva az ember általános léthelyzetébe, tovább bonyo­lódik a kép. Ugyanaz az esemény, cselekvés minden létszinten, illetve vonatkozáson belül is eltérő megítélésben részesülhet rövidebb és hosszabb távon.

– Jó dolog az autó használata, mert rövid távon kellemes a lábiz­moknak.

– Rossz dolog az autó használata, mert hosszabb távon károsan befolyásolja a lábak egészségét. (Ennyiben a gépkocsi használata ártalmasan kellemes hatású.)

A lelki egyensúlyt kereső egyének némelyike a rövid távú „jó dolgot”, némelyike a hosszú távú „rossz dolgot” érzi, tapasztalja a maga számára fontosabbnak, meghatározónak. Ennek megfelelően az autó használatát vagy annak mellőzését kénytelen (lelki önvédelmi okokból) előnyben részesíteni.

Abból indultunk ki, hogy az autó használata kellemes a lábizmoknak. De vajon kellemes-e, egészséges-e a szervezetünk egészének? És fel­tehetően nemcsak önmagunk, hanem mások, környezetünk egészségére nézve is bizonyára káros. Amiből persze egyáltalán nem következik, hogy valakinek a lelki egyensúlya ne igényelhetné, követelhetné meg tőle az autózást.

Folytassuk a felbukkanó dilemmák, ellentmondások felidézését. Megfogalmazódott: „Jó dolog az autó használata, mert kellemes a nemzetgazdaságnak. (Adóbevételt jelent, hasznot hoz a számára.)” Ez kétségkívül igaz rövid távon: az adóbevétel megnöveli az állam moz­gásterét, lehetővé tesz olyan termelő beruházásokat, szociális, egész­ségügyi, kulturális kiadásokat (ne zárjuk ki elméletileg, hogy ilyesmire is fordítják!), amelyek nélküle elmaradnának. De vajon akkor is jó-e az autóhasználat a nemzetgazdaságnak, ha az ország hitelből szerzi be a gépkocsit, hitelből vásárolja a benzint? Ha a belső fedezet nélküli költekezés hosszabb távon eladósodáshoz és függőséghez vezet? (Illetve jó-e akár magának az autótulajdonos egyénnek, ha hosszú távú eladósodásba, függőségbe torkollik az, hogy gépkocsit tart?) Termé­szetesen az államháztartás e hosszabb távú kockázata nem fogja arra ösztönözni az illető egyént, hogy – lelki egyensúlyát feladva – lemondjon a gépkocsi használatáról.

Az egyén viselkedésében többnyire akkor kapnak szerepet a hosszú távú összefüggések, ha azok – befolyásolva az életét vagy a gondolko­dását – megsértik, felborítják a belső harmóniát. Ha az illető (tapasztalati vagy intellektuális-lelkiismereti okok miatt) nem engedheti meg magának, hogy ne számoljon velük.

Hasonlóképpen: az egyén életében azzal tesznek szert jelentőségre a puszta individualitáson túlmutató létszintek, többnyire azzal nyomul­nak be az egyén gondolat- és érzésvilágába, hogy belső feszültséget idéznek elő. Pozitív vagy negatív irányban megzavarják a meglevő lelki nyugalmát.

2. A „jó tudni” biztonsága

Ezen a ponton szükséges visszautalni az emberi létezés – korábban jelzett – kulcskérdéseire, meghatározó rétegeire, az ott tapasztalható fenyegetettségekre, kihívásokra.

– Van olyan egyén, akit az éhezés, az éhen pusztulás fenyeget. Neki – értelemszerűen – a táplálékszerzés, a fizikai fennmaradás a fő problémája. Alapvetően ennek érdekében cselekszik. Erre a feladatra, szervezete biológiai egyensúlyának a biztosítására összpontosít. Nem logikátlan, ha az illető ebből az alapfeladatából nem lát ki, és a világ többi része érdektelen a számára. Csak akkor tud megbékélni önma­gával (illetve egyáltalán életben maradni), ha ezt a kitüntetett feladatát eredményesen megoldja.

– Az emberek nagyobbik részének többé-kevésbé biztosítva van a táp­lálékszerzése, a fizikai fennmaradása. De szép számmal vannak köztük olyanok, akiknél ez nem párosul egyidejűleg pszichikai biztonságérzettel, lelki kiegyensúlyozottsággal, nyugalommal. Az ilyen egyént nyomasztják, sőt akár teljesen fogságban tartják a lelki gondjai, pszichés nyavalyái.

Bele van süllyedve, ezért beletemetkezik ebbe a belső állapotába. Szá­mára ez jelenti az alapproblémát, kénytelen erre koncentrálni. Mivel a legfőbb, tudatosan kitüntetett célja belső békéjének, lelki egyensúlyának a megteremtése (illetve visszanyerése), nem logikátlan, ha ezen a fel­adaton nem tekint túl. Ami rajta kívül esik, az pillanatnyilag érdektelen, aktuálisan „nem létezik” a számára. Csak úgy tudja „önmagát elfogadni”, ha ezt a feladatát megoldja.

– Van olyan egyén, akinek lényegében biztosított a táplálékszerzé­se, és önmagával is harmóniába tudott kerülni. Ugyanakkor olyan a személyisége, hogy komolyan aggódik a környezetében, országában mutatkozó gondok miatt. A tapasztalható szegénység, tudatlanság, gaz­dasági-társadalmi antagonizmusok nem hagyják nyugodni. Felzaklatják a munkanélküliségből, társadalmi villongásokból, gyűlölködésből stb. származó feszültségek, fenyegetettségek. Miattuk csorbát szenved a lelki nyugalma. A tapasztalt társadalmi egyensúlyhiány, konfliktusforrások belső ügyeivé lesznek: azokat lelkiismereti kérdéssé teszi. Mind eszmei, mind pszichikai okok miatt kénytelen velük foglalkozni. Nála szervesen összefonódik az országos szintű probléma és a személyes lelki problé­ma. Csak akkor találhat megnyugvást, ha az őt nyomasztó társadalmi bajok megszűnnek. Illetve, szerényebb megközelítésben: ha az lehet az érzése, hogy helyes úton jár, vagyis mindent megtesz ezeknek a társadalmi gondoknak a megoldásáért.

– Létezik olyan egyén, akinek a táplálékszerzése lényegében biztosí­tott, alapvetően elégedett önmagával és hazájának állapotával is többé-kevésbé ki van békülve. Azonban olyan a személyisége, hogy aggódik az emberiség jelenével, illetve jövőjével kapcsolatos bizonytalanságok, kockázatok miatt. Nyugtalanítják a világ gondjai, más népeknél, régiók­ban, az emberiség más részeiben tapasztalható szegénység, betegség, háborúskodás stb. Nyomasztják azok az antagonizmusok és fenyegetett­ségek (gyarmati sorsból, párialétből eredő fenyegetettség – vö. „Eurafrika az eurafrikaiaké?” Eszmélet, 82), melyek a fennálló társadalmi rendszer múltbeli és jelenlegi működésében gyökereznek. Emiatt a pszichikai egyensúlya is megbillen. Ezért kénytelen erre a konfliktusforrásra, az em­beriség történelmileg keletkezett globális egyensúlyhiányára odafigyelni, felszámolását a fő problémájává tenni. Esetében az emberiségszintű probléma és a személyes lelki probléma kapcsolódik össze szervesen. Lelki békéje ennek a globális problémának a megoldásától függ.

– Van, akinek mind a táplálékszerzése, mind a lelki egyensúlya többé-kevésbé biztosított, de olyan a személyisége, hogy aggódni kénytelen az emberiség lakóhelyéül szolgáló bolygó állapotáért. Nyomasztóan hat rá, hogy megbomlott a planetáris egyensúly (az ember és a természet közötti összhang), és a jelenlegi tendenciák végzetes kiéleződéssel, teljes felborulással fenyegetnek. Ez pedig az egész emberiség elpusz­tulásának veszélyét vetíti előre. Aggodalma miatt a lelki egyensúlya is sérül. Számára a planetáris szintű probléma és a személyes lelki prob­léma elválaszthatatlanul egybeesik. Lelki nyugalmának megtalálása a planetáris egyensúly alakulásán múlik.

A társadalminak, a globálisnak és a planetárisnak nevezett egyensúly hiánya egyre magasabb, átfogóbb szinten veti fel, hozza felszínre az individuum fizikai-biológiai, illetve harmonikus lelki létezése fenyege­tettségének a problematikáját. Egyúttal a nagy létkérdéseket komolyan vevő egyén számára összekapcsolja, szintetizálja őket: a lelki nyugalmát veszélyezteti annak tudata, hogy az emberek számára nincs megoldva a tartós és általános (átfogó szintű) létbiztonság.

Léteznek tehát olyanok, akiknek nem a közvetlen élethelyzet, hanem tágabb, „külsődlegesebb” okok miatt háborog a lelke, nyugtalankodik a pszichikuma. Ilyen külső érdeklődés, elköteleződés származhat abból, hogy olyan eszmék hatnak az illetőre, amelyek értékrendjével ellentétes valóságot tapasztal maga körül. De az is kiválthatja a lélek háborgását, hogy szembenéz az ezeken a területeken tapasztalható – az innen jövő és fokozott intenzitásban várható – fenyegetésekkel, veszélyeztetett­ségekkel. Ez utóbbi esetben a társadalmi, a globális és a planetáris fenyegetettség, kihívás hangsúlyozása nem pusztán szellemi érdekesség (illetve lelkiismereti probléma), hanem alapvető létkérdésekre való rámu­tatás. Rövidebb-hosszabb távú életveszélyekre történő figyelemfelhívás.

(Zárójelben. Két eltérő formában alakulhat ki valamilyen eszmének a viselkedésünkre gyakorolt befolyása. 1. Az egyén véletlenszerűen, esetlegesen kapcsolódik valamelyik eszméhez. Döntően azért, mert környezetében éppen ezzel találkozott, ezzel ismerkedett meg. Ebben az esetben – korábbi kifejezést alkalmazva – „hobbieszmével” van dolgunk. 2. Az egyén valamelyik eszméhez való kötődése tapasztalati megalapozottságú: életfunkcióval van összefüggésben. Ezen belül két változat különböztethető meg egymástól.

– Tapasztalható, hogy egyesekre valamilyen eszme azért hat, mert segít kialakítani vagy megőrizni a lelki egyensúlyt. Egy adott eszme szemüvegén át nézve átláthatóbbnak tűnik a világ, biztonságosabbnak a benne való mozgás. Ennél a típusnál az egyén azért kapcsolódik egy eszméhez (szegődik a szolgálatába), mert tőle várja, illetve kapja meg lelki egyensúlyának megteremtését, visszanyerését. Végső fokon azért igényli az adott eszme sikerét, megvalósulását, mert a lelki egyensúlyá­nak erre van szüksége. Az ilyen jellegű eszmei kötődésnek szubjektív (szakzsargonnal individuálontológiai) kiindulópont az alapja. Benne találja meg, tőle nyeri empirikus megalapozását.

– A másik empirikus változat kiindulópontja a külső objektivitás. Előze­tes eszmei előfeltevésektől független, valamilyen konkrétan megtapasz­talt és ontológiailag alátámasztott planetáris, társadalmi, individuális stb. veszélyeztetettségérzésből, veszélyeztetettségtudatból ered.

A két tapasztalati megalapozású eszmének – jól láthatóan – más az alapja, ezért más a célja. A pszichikai hiányérzetből, veszélyeztetett-

ségből fakadó eszme elsődlegesen lelki, mondhatni „terápiás” feladatot lát el. A létbeli veszélyeztetettségben (illetve ennek képzetében) gyö­kerező eszmének viszont ezen túlmutató – bár járulékosan ezzel nem ellentétes – funkciója van.)

Az írás egy korábbi része részletesen vizsgálta a szabadságra kö­vetkezetesen törekvő egyén sajátosságait. Az ilyen egyén előbb-utóbb kénytelen szembenézni valamennyi létszint különböző egzisztenciális fenyegetettségeivel, cselekedeteinél számításba venni a planetáris, társadalmi stb. kihívásokat. Kénytelen – tisztán módszertani megfon­tolások miatt – arra az álláspontra helyezkedni, hogy a pillanatnyi lelki nyugalom elvesztése árán is „jó tudni” róluk, mert átfogó ismeretük erősíti a tisztánlátást. A tisztánlátás pedig javítja az előregondolkodás és a biz­tonságos cselekvés lehetőségét: növeli az esélyeket mind a rövid, mind a hosszú távú létbiztonság megteremtésére. Az ilyen ember a váratlan helyzeteknek, a véletleneknek kevésbé kiszolgáltatott. A saját sorsát is jobb eséllyel, nagyobb százalékban tudja befolyásolni, irányítani.

3. „Jobb nem tudni”

Emlékezhetünk a kedves bérgyilkos történetére Godard Éli az életét című filmjéből. A fiatalember robbantási specialista. Ehhez az egyhez ért – de ehhez nagyon. Dinamit, gyutacs, kanóc, gyufa, futás, bumm. A fiatalem­ber számtalanszor végrehajtotta ezt a műveletsort. Ezúttal is minden menetrendszerűen zajlik: dinamit, gyutacs, kanóc, gyufa… Ám amikor a futásra kerülne a sor, hősünk – életében talán először – elgondolkodik. „Milyen érdekes, hogy egyik lábunkat a másik elé téve haladunk előre!” Így a haladás elmaradt, de a bumm, az nem. Mi ebből a tanulság? Talán a következő: Olykor a gondolkodás ártalmas az egészségre.

Ebben a témakörben mások is megszólalnak. „Amiről nem tudok, amiatt nem bánkódom.” Ezt a filozófustól szokatlan megállapítást Ludwig Feuerbach teszi a XIX. század közepén. Valóban: valaminek az ismerete megzavarhatja a lelki nyugalmunkat. Bizonyos esetekben jobb nem tudni az egészről. A tudati állapot erősebben hat a tényeknél, ezért – itt és most, valamilyen vonatkozásban – olykor fontosabb lehet náluk. A hiányos tudás, a nemtudás segíthet elkerülni egyes feszültségeket, konfliktusokat – legalábbis átmenetileg. (De ez az „átmenetiség” olykor akár egész életünkön átívelhet.) Ennyiben a nemtudás úgy is megjelenik, mint a rövid távú pszichikai önkímélés, önvédelem eszköze. A nemtudás hozzájárulhat a pillanatnyi lelki egyensúly eléréséhez.

A szabadságra következetesen törekvő egyén kénytelen tudatosan szembenézni a teljes helyzettel, a létezés problémájának egészével:

tisztába jönni a hosszú távú létfeltételekkel és azok veszélyeztetettsé­geivel („jó tudni”). Ezért szemléletében és gyakorlatában – a nagyobb biztonság reményében – fölkapcsolódik az életben maradás horizontjára: a létprobléma magasabb, mert átfogóbb szintjeire.

A pillanatnyi szabadságra (a rövidebb távon pszichikai egyensúlyra) törekvő egyén – aktuális állapotának megkönnyítése érdekében – megte­heti, hogy tudatosan leegyszerűsíti a helyzetet: lekapcsolódik valamilyen problémáról. Azt is megteheti, hogy a létezés kérdéseiről nem vesz tudo­mást: következetesen eltekint, elvonatkoztat tőlük. Radikálisan megkerüli a kihívásokat. Úgy próbálja megnövelni a (szubjektív, illetve rövid távú) szabadságát, hogy elhárítja, eltávolítja az egész problémát. Mentesíti magát annak a gondjától. Azáltal szabadítja fel magát a terhe alól, hogy nemlétezőként kezeli. („Ilyen ügyet nem ismerek.” „Nekem ez nem gond.” „Nincs ilyen problémám.” „Ez nem az én problémám.”) Nem zavarja, hogy valamilyen létkérdésre nincs válasza – hiszen számára maga a kérdés sem létezik. („Ezzel a kérdéssel nem foglalkozom.” „Nincs ilyen kérdé­sem.”) Van, aki ösztönösen vagy tudatosan úgy ítéli meg, hogy bizonyos dolgokról (problémákról, nehézségekről, ellentmondásokról) jobb nem tudomást venni, „jobb nem tudni”. Így érezheti magát felszabadultnak, szabadnak. A „jobb, nem tudni” szabadsága: a létbeli fenyegetettségek tudati megkerülése. A „jobb nem tudni” szabadsága taktikai szabadság.

A tudniakarás – tudninemakarás alternatíva olyan dilemmát mutat, amely nem pusztán elméleti jelentőségű. A benne való választásnak – több szempontból – gyakorlati következményei is vannak. Egyrészt: bizonyos ismeret olykor veszélyeztetheti a lelki békét, sőt akár magát az életet (vö. a bérgyilkos esete). Ugyanakkor a másik oldalról nézve a „jobb nem tudni” álláspontja és gyakorlata eleve, módszertanilag vonat­koztat el a teljességtől. Vagy úgy, hogy nem törekszik a megszerezhető ismeretekre. (Az elérhető tudás elérésének nemakarása.) Vagy úgy, hogy eltekint a már megszerzett ismeretektől, gyakorlatilag zárójelbe teszi azok egy részét. (A meglévő tudás alkalmazásának nemakarása.) Az ilyenfajta nemtudás pedig ténylegesen, objektíve a nemtudás tárgyával kapcsolatos felelős cselekvés nemakarása.

4. A nemtudás kellemessége

Minden gesztus – objektíve, funkcionálisan – létválasz. Az emberi létezés nagy alapkérdéseihez való „hozzászólás”, velük kapcsolatos gyakorlati állásfoglalás. Vannak, akik tisztán akarják látni, hogy „mit cselekesznek”. Hogy valamely szóbeli vagy gyakorlati gesztussal óhatatlanul mi minden­hez (milyen különböző események megtörténtéhez) adják egyidejűleg a hozzájárulásukat. Érteni akarják azt a világot, amelyben élnek – és fele­lősen viszonyulni hozzá. Mások nem feltétlenül akarnak szembenézni,

tisztában lenni azzal, hogy „mit cselekesznek”. (Némelyek ösztönösen fordítják félre a fejüket, fogják be a fülüket, és vannak, akik tudatosan teszik ezt.) Mindkét viselkedésnek, viszonyulásnak megvan a maga belső logikája. Ellentétük lényegében a szabadságra való következetes törekvés és a pillanatnyi, rövidebb távú lelki egyensúlyra való törekvés alternatíváját mutatja.

Tudni lehet, hogy megbomlott az ember és a természet közötti egyen­súly. A modern civilizáció (termelés, fogyasztás, életmód) jelenlegi for­mája súlyosan károsítja a természeti környezetet. Számos olyan követ­kezménnyel, melléktermékkel jár, amely rontja az emberi élet feltételeit a Földön. Sőt, azt a tendenciát hordozza, hogy hosszabb távon felszámolja ezeket az életfeltételeket. Úgy is mondhatjuk, hogy az emberiség jelentős természeti (környezeti) adósságot halmozott fel, amelyet – ha igényt tart elviselhető földi létezésre – kénytelen fokozatosan visszatörleszteni. Az adósságszolgálat teljesítésének halogatása esetén a Glóbusz belátható időn belül „elengedi” az adósságot abban a formában, hogy teljesen meg­szakítja a kapcsolatot az emberrel. Ez más szavakkal a planetáris szintű természeti egyensúly végzetes megbomlását, az emberi élet feltételeinek megvonását, az emberiség elpusztulását jelenti.

Tudni lehet, hogy az emberiség erőinek gyarapodása a történelem során igen egyenlőtlenül ment végbe. Egyes népek, országok, régiók aránytalanul több természeti forrást használtak fel másoknál. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a többieknél nagyobb természeti adósságot csináltak. Korunkra jellemző, hogy zajlik a korábban lemaradt országok jelentős részének erőltetett ütemben történő iparosodása – ami együtt jár a környezetszennyezés gyors növekedésével. Mondhatni: olyan időszak­ban ugrik meg a környezetszennyezés, amikor már amúgy is létkérdés lenne a meglevő természeti adósság csökkentése.

Mindebből adódik egy kellemetlen összefüggés. Ha a Glóbusz javai­ból – mintegy globális polgárként, a „globális nemzet” tagjaként – min­denkinek „jár” (amit bizonyos nézőpontból nehéz elvitatni), akkor ennek folyományaként az erőforrások használatából (így a természeti környezet túlhasználatából, pusztításából) is mindenkinek arányosan „jár”. Mivel a korábban iparosodott országok a rájuk arányosan eső résznél már jóval többet használtak el a Glóbusz erőforrásaiból, jelenleg a környezetrom­bolásban visszamaradottakra eső hányad törlesztése is lényegében őket illeti. Ez aktuálisan azt jelenti, hogy a korábban iparosodott országok részéről indokolt átvállalni az emberiség természeti adósságának azt részét is, amely a lemaradt, még iparosító országokra esik.

Tudni lehet, hogy megbomlott az emberiség részei (régiói) közötti egyensúly. A korábban iparosodó országok nemcsak a természeti erőforrásokat, hanem más országok, régiók lakosságát (politikai illetve gazdasági gyarmatosítás, rabszolgamunka, gyerekmunka stb. révén) is kiaknázták a gazdasági felhalmozás (tőkeértékesülés) folyamatában. Ennek nyomán megszűnik az őslakosság korábbi önfenntartó képessé­ge és népesedésszabályozási gyakorlata, feloldódik a nyelvi és kultu­rális hagyománya stb. Következmény: monokultúra, párialét, tömeges éhhalál. Az emberiség globális egyensúlyának megbontása során ily módon a korábban iparosodó, gyarmatosító országoknak a természeti adósság mellett egy másik adóssága is keletkezett: azokkal szemben, akiknek a rovására mindez történt, egyfajta – mondhatni – történelmi adóssága. Úgy is tekinthető, hogy amikor az őslakosság kiaknázásával a gyarmatosítók hiteleket vettek föl a gyarmatosítottaktól, akkor gaz­dagság felhalmozása és tartozások (visszatörlesztési kötelezettségek) felhalmozása egyidejűleg történt. Míg a planetáris természeti egyensúly megbomlása az emberiség létét, addig az emberiség egyensúlyának felbillenése annak biztonságát veszélyezteti (megélhetési menekültek, globális bűnözés, nemzetközi terrorizmus keletkezése, terjedése, erő­södése stb.).

Tudni lehet, hogy a legtöbb országban megbomlott a társadalmi egyen­súly. A jelenleg domináns társadalmi rendszer alapvetően a gazdasági növekedésen nyugszik. Fennmaradásának feltétele a végtelen növe­kedés követelménye. Az újabb és újabb technikai forradalmasodások következtében növekszik a termelékenység: ugyanannyi munkaidő alatt egyre több termék állítható elő. De a növekvő árumennyiség előállításá­hoz kevesebb bérmunkás szükséges. Ezért – világméretekben – mind több tulajdonnélküli (termelési eszközzel vagy annak birtoklásával nem rendelkező) egyén nem jut munkalehetőséghez, így jövedelemhez. Nö­vekszik a munkanélküliek – más szóval a gazdaságilag és társadalmilag „használhatatlan” népesség – létszáma. Ezek az emberek fölöslegesnek bizonyulnak – termelőként. Ugyanakkor fogyasztóként egyre nagyobb igény mutatkozik rájuk, mivel a rohamosan növekvő árumennyiséget – a profitszerzés folyamatosságának fenntartása érdekében – el kell adni. Vásárlóként tömegméretekben van szükség a piacon olyan emberekre, akik – részben kiszorulva a termelésből – valójában nem rendelkeznek (eleve nem rendelkezhetnek) az árukínálat által igényelt fizetőképes­séggel. Az utóbbi évtizedekben a gazdaság számára szükséges piaci vásárlóerő legyártása – növekvő mértékben – jövedelemszerzés helyett mesterségesen, hitelnyújtások segítségével történik. Tudni lehet, hogy növekvő számú állampolgár kerül a megélhetés biztonságát nélkülöző párialét, illetve az ettől való veszélyeztetettség állapotába. A megélhetési tulajdonnal (birtoklással) nem rendelkezőket a párialét, a másik oldalon levőket a megélhetési bűnözés (és a hagyományos bűnözés) erősödése fenyegeti.

Tudni lehet, hogy korunkban veszélyeztetve van a személyiségnek mind az integritása, mind az autonómiája. A társadalmi érvényesülés

(sőt egyáltalán a társadalmi létezés) azt követeli meg, hogy a különböző szférákra (alrendszerekre) tagolt társadalomban az egyén hol ilyen, hol olyan legyen (a siker érdekében alrendszerenként máshogy viselkedjen) – és egyik társadalmi területen sem lehet önmaga. Hátrányossá válik, ezért elsorvad az a személyiséget összeszervező, összetartó belső struktúra, amely az egységes értékrend, világkép, viselkedés előfelté­tele. A gyógyuláshoz – egy nézet (Salvatore Puledda) szerint – odáig kellene visszahátrálni, ahol az emberiség elrontotta: a reneszánszkori személyiség teljességéhez. Az egységes személyiség elenyészésének tendenciájából szervesen adódik az egyediség feloldódása. Elszemélyte­lenedésbe, „uniformizálódásba” torkollik a személyiség szabványosítása: sajátos egyediségének, személyes jellegének feladása.

A másik jellegzetes fejlemény, amely az egységes személyiség elenyé­szésének tendenciájából adódik, az egyén önállótlanná válása. Korunk jellemzője „a túlszervezettség, amelynek gyámkodó hatása a megszer­vezendő emberek számával együtt növekszik” (Konrad Lorenz). A kívülről szervezett egyénből nemcsak a döntési képesség hal ki, hanem maga a személyes döntés igénye is. A tünetek „ember voltunk hanyatlásával”, elvesztésével fenyegetnek.

Tudni lehet, hogy az említett egyensúlyhiányok és fenyegetettségek nem véletlenszerűen kerülnek egymás mellé, csokruk nem esetlegesen áll össze. Végső elemzésben valamennyiük alapvetően egy tőről fakad (mondhatni egy „kertből” származik). Keletkezésüknek és folyamatos újratermelődésüknek döntő kiváltó oka: a fennálló társadalmi rendszer.

Tudni lehet a vázolt összefüggésekről (veszélyekről, fenyegetettsé­gekről) – de nem „kötelező” tudni. Sokkal kényelmesebb, kellemesebb ezeket a zavaró tényezőket nem figyelembe venni. Mit tegyek, ha nem kívánok foglalkozni az emberiség természeti adósságával, a planetáris kihívás kérdésével? Ha nem kívánok foglalkozni az ehhez is kapcsolódó történelmi adósságokkal? Mit tegyek, ha meg akarok szabadulni attól az aggodalomtól, hogy emberek tömegei maradnak létfenntartási, megélhe­tési lehetőségek nélkül? Hogy társadalmilag fölöslegesnek bizonyulnak? Hogy a gazdasági-társadalmi integráción kívül rekedve megélhetési bűnözésre kényszerülnek? Hogy elenyészik a személyiség egyedisége és autonómiája? Hogyan tudom elkerülni, hogy ezek a problémák kelle­metlenségeket okozva nekem minduntalan háborgassanak, megzavarják a lelki nyugalmamat? A megoldás egyszerű: nem veszek tudomást a létezésükről. Elvonom, elterelem róluk a figyelmemet, megvonom tőlük az érdeklődésemet. („Szóra sem érdemes!”) Másra gondolok, másfelé tekintek. Ösztönösen vagy tudatosan mással foglalkozom, másról be­szélek. Nem vagyok hajlandó számolni velük.

5. A cselekvés mint figyelemfelhívás és mint figyelemelterelés

„inkább, mintsem édes hazánk” (Katona József: Bánk bán)

Jelen írás szemléletmódja két tapasztalati alappilléren nyugszik. 1. Azt tapasztaljuk, hogy az emberek általában szeretnek játszani, szí­vesen foglalkoznak valamivel „öncélúan”, pusztán önmagáért a játékért, annak örömeiért. Ha ezt általános magatartásként tapasztaljuk, akkor nincs olyan – az emberi természeten belül maradó – alapunk, ahonnan megkérdőjelezhetnénk ennek a hajlamnak a jogosultságát. El kell fo­gadni, hogy a tapasztalatok szerint az emberi viselkedéshez szervesen hozzátartoznak a kedvtelések, játékosságok, hobbik.

2. Azt tapasztaljuk, hogy az emberek általában törekszenek létfeltéte­leik – igen eltérő módokon történő – megteremtésére, befolyásolására. Szembesülni kénytelenek a létezés, az életben maradás – különböző szinteken jelentkező – kihívásaival, feladataival, problémáival: az alkal­mazott szóhasználat szerint a nagy létkérdésekkel. Az emberi szabadság feltétele a velük való minél teljesebb szembenézés. (Ez a szabadság annál biztonságosabban alapozható meg, minél átfogóbb létkérdéshez kapcsolódik.)

A spontán játékosságok és a létkérdések többnyire összeütközésbe, konfliktusba kerülnek egymással. Az írás arra a következtetésre jutott, hogy megbékélésükre akkor van esély, ha az egyéni kedvtelések (hobbik) kialakulásában segítségre van az illető tudatos szabadságtörekvése. Nevezetesen: ha az emberi szabadsággal kapcsolatos létkérdések ismeretében (illetve rájuk épülő gyakorlatban) tudnak kiformálódni a személyes örömök, kedvtelések, hobbik. A spontán kedvtelések és a létkérdések egyébként antagonisztikus kettőssége egyrészt a „létalapú” örömökben, másrészt az ugyan nem „létalapú”, de a kardinális létkérdé­sekkel mégsem ellentétbe kerülő örömökben oldódhat fel.

Minden gyakorlati és szóbeli tett állásfoglalás. Különböző vonatkozá­saiban különböző állásfoglalás. Objektív funkcióját tekintve: létválasz. Különböző vonatkozásaiban különböző létválasz. A tudatos létválasz mellékfunkciója: viszonyulási, strukturális viselkedési mintát mutat. Fi­gyelemfelhívás.

A szabadságra következetesen törekvő egyén kénytelen a „jó tudni” álláspontjára helyezkedni. Így előbb-utóbb eljuthat az emberi létezés átfogóbb szintjeinek a szemléletéhez. Eljuthat a nagy létkérdések át­látásához. Az emberiség veszélyeztetettségeinek a felismeréséhez, megértéséhez és személyes megéléséhez.

Innen, a nagy létkérdések (illetve az általuk hordozott fenyegetett­ségek) szemléleti magaslatáról, horizontjáról tekintve bármiféle másról beszélés mellébeszélésnek mutatkozik. (Létkérdések helyett olyasmivel

való foglalkozásnak, ami nem létkérdés.) Mint valami fontosabbnak az eltitkolása. Félreorientálás, figyelemelterelés. Minden „másról beszé­lés” (nem feltétlenül szándékát illetően, de objektív funkcióját tekintve) félrevezetésként jelenik meg, egyúttal – csaknem valamennyi esetben – ártalmas hatással járó tevékenységként. A nagy létkérdések felől szemlélve – szigorúan véve – minden „másról beszélés” a nemlét melletti állásfoglalás. (Ezt az összefüggést akkor is indokolt figyelembe venni, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a reális cselekvés számára többnyire eléggé elvont.)

Sőt – ezen az állásponton – nemcsak a spontán kedvtelések, hobbik, hanem a valamilyen konkrét szempontból hátrébb, alacsonyabban el­helyezkedő létszintek is gyanúba keverednek. A konkrét helyzetekben a különböző létkérdések sem egyenértékűek. Ha valakinek a puszta biológiai léte van veszélyben, akkor innen nézve az olyan – egyébként döntően fontos – létkérdés, mint az emberi mivolt megőrzésének kritériu­mát képező személyiségvédelem is mellébeszélés. Az egyén éhhalála általában leértékeli, súlytalanná teszi azt a szempontot, hogy autonóm személyiségként halt-e éhen az illető. Ha az emberiség egészének léte van veszélyben (planetáris fenyegetettség), akkor a modern civilizáció bizonyos eredményeihez (például kényelmi megszokásokhoz, jogi formákhoz) való feltétlen ragaszkodás is mellébeszélés. Az emberiség elsüllyedésével úgyis elsüllyed valamennyi civilizációs vívmány. Ha az emberiség egészének léte van veszélyben, akkor az ezzel szembekerülő különböző országos érdekekhez való ragaszkodás is mellébeszélés. Az emberiség megsemmisülését egyetlen ország sem éli túl. A korábbi Eötvös- és Brecht-idézet (Eszmélet, 97) illusztrálja ennek az „inkább, mintsem édes hazánk” típusú érvelésnek a logikáját.

A pillanatnyi pszichikai egyensúlyra törekvő egyén viszont – mi­vel ösztönösen vagy tudatosan igyekszik megkímélni magát a belső nyugalmára veszélyes témáktól – olykor kénytelen a „jobb nem tudni” álláspontjára helyezkedni. A fenyegetettségeket hordozó létkérdések helyett más dolgokkal foglalkozik. Vagyis a nagy létkérdések felől szemlélve – szándékosan vagy szándékolatlanul – „mellébeszél”. Ezzel a mellébeszéléssel próbálja megvédelmezni a lelki nyugalmát, belső egyensúlyát. Az önvédelem ilyen magatartásának elkerülhetetlen mel­lékterméke, hogy viselkedési mintát mutat. Nemcsak a saját figyelmét tereli el a planetáris stb. fenyegetettségről, hanem a környezetéét is. A környezetében lévők számára – akarva-akaratlanul – propagálja, hogy ne a fenti fenyegetettségekkel foglalkozzanak. Hogy ne foglalkozzanak velük. Foglalkozzanak mással.

Említés történt arról, hogy a felsorolt fenyegetettségek a fennálló tár­sadalmi rendszer szerves következményei. Ezért nem meglepő, hogy a rendszer önvédelmi technikái sem a „jó tudni” álláspontját követik. Azt segítik elő, hogy az emberek egyáltalán ne foglalkozzanak a rendszer

egészével. A rá jellemző – természettel, tulajdonnélküliekkel, egyediségre törekvő személyiségekkel szemben egyaránt érvényesített – strukturális erőszakkal.

A „jobb nem tudni” szabadsága taktikai szabadság. A rendszer önvé­delmi technikáit vezérlő „jobb, ha nem tudják” taktika áthatja a legkülön­bözőbb területeket. Különösen látványosan érvényesül a „jobb ha nem tudják” politikájában, pedagógiájában, médiájában. Ezek a területek – egyáltalában a társadalmi alrendszerek – úgy vannak megszervezve, olyan bürokratikus szabályok szerint működnek, hogy azokat az egyszerű állampolgár nem tudja átlátni. Nem tudja átlátni – de „ne is tudja!” Arra van az adott terület hivatalnoka, a szakbürokrata, aki azt átlátja helyette (miközben egy másik területen ő is egyszerű tudatlan állampolgárként szorul rá az eligazításra). A fennálló társadalmi rendszer működésében a pillanatnyi pszichikai egyensúlyra törekvő egyén tudatlanságszomja, tudatlanságvágya (vágya a nemtudásra) és a rendszer tudatlanságban tartási szükséglete összetalálkozik. Szolgálatot tesznek egymásnak.

A „jobb nem tudni” gyakorlatias, pragmatikus okosságának felszaba­dító hatása megóvja az egyént a nagy korproblémák, egyáltalában a létkérdések terhétől, nyomasztó hatásától. Időt és energiát takarít meg nem csupán a mindennapi örömök élvezetére, hanem komoly alkotó tevékenységek végzésére is. Burjánzik a „jobb nem tudni” művészete, a „jobb nem tudni” filozófiája. Sőt, egész tudományágak (bizonyos szaktu­dományok) a „jobb nem tudni” kategóriájába sorolódnak. Keletkezésük és létezésük végső ontikus alapja a nagy létkérdések szellemi távoltartása, módszertani kiiktatása, kiküszöbölése.

A következő rész a „jobb nem tudni” művészetének, tudományának, filozófiájának a kérdésével foglalkozik.