(Somlai Péter – Bognár Virág – Tóth Olga – Kabai Imre: Új ifjúság. Szociológiai tanulmányok a posztadoleszcensekről. Budapest: Napvilág Kiadó, 2007.)

Életutak a posztindusztriális társadalmakban

A cím több szempontból is magyarázatra szorul. Az általában nem okoz nagy meglepetést, hogy a fiatalság mint külön kategória „felfedezése" összefügg az ipari társadalmak fejlődésével és a kapitalizmus „fordista" modelljének elterjedésével. Az irodalom nagyon korán felfedezte az „örökifjú" fiatalokat: elég itt megemlíteni F. Scott Fitzgerald nevét, aki 1920-ban úgy ír a fiatal nemzedékről, mint „amely az előző generációhoz képest sokkal inkább fél a szegénységtől, és sokkal inkább isteníti a sikert; amely felnőtt, s most látja, hogy halott minden isten, hogy megvívtak már minden háborút, hogy megrendült minden hit az emberben" (Az Édentől innen). A második világháború utáni nagy „kultuszregények" fiataljai már nemcsak a régi istenekből, hanem a fogyasztói társadalomból is kiábrándulnak; tipikusan úgy jelennek meg, mint a modern kor prófétái, akik a kispolgári világba belesüppedt felnőtt világgal szemben képesek arra, hogy meglássák ennek a világnak a korlátait, kisszerűségét, és elforduljanak tőle. A legjobb példa Salinger Zabhegyezője, de a fiatalságnak ugyanez a profetikus szerepe megtalálható Camus Közönyében, vagy Osborne „lázadó" színművében, a Dühöngő ifjúságban is. Az új hősök tudatosan nem vágynak sikerre, hiszen céljuk éppen nem a fennálló rendbe való beilleszkedés, hanem a felvállalt kívülállás, a kritizált életviszonyok kategorikus elutasítása. Ezt a hagyományt viszi tovább a hatvanas évek „lázadó ifjúsága" (gondolok itt elsősorban olyan regényekre, mint Jack Kerouac Útonja, de a magyar példákból említhetjük Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című kisregényét is). Az Úton nemzedékének nem nyújt kielégülést a fogyasztói társadalom: hősei nem a megszerzett materiális javakban, hanem az azokról való tudatos lemondásban keresik a boldogságot.

A posztindusztriális társadalmakkal, úgy tűnik, nemcsak a kapitalizmus egy új fejlődési fokához érkeztünk, hanem változás állt be a fiatalok társadalmi, kulturális attitűdjeiben, sőt, a fiatalság mint kategória megítélésében is. Az olyan „trendi" fogalmak, mint szingli, diplomagyár, LAT („living apart together" – magyarul: távollevők együttélése), vagy a harmincévesen is otthon lakó fiatalok megjelennek ugyan a napi sajtóban vagy a női magazinokban, de a rendszerváltozás óta kevés szisztematikus tudományos kísérlet történt arra, hogy feldolgozza ezt a nyugati országokban komoly szakirodalommal rendelkező jelenséget, vagy vizsgálja annak magyarországi hatásait. Az Új ifjúság című kötet, amelynek szerzői több fontos munkával járultak hozzá a magyar család- és ifjúságszociológiához, ennek a hiánynak a pótlására tesznek kísérletet.

A könyv nagy érdeme, hogy ezt a ma, ahogyan a média tükrében is látjuk, nagyon divatos témát képes tudományos módon megragadni, és ami még fontosabb, beleilleszteni egy strukturális keretbe. Nem célom itt belemenni abba a problémába, hogy akadémiai síkon milyen kihívások érték a strukturalizmust, illetve mit jelentett a humán tudományokban bekövetkezett „kulturális fordulat". Annyi azonban elmondható, hogy Magyarország ebből a szempontból is a „megkésett" országok közé tartozik: míg korábban a strukturalizmus volt a domináns paradigma, a rendszerváltozás után mintha az is a bukott rendszerrel azonosult volna, olyannyira, hogy sokan a struktúra szó használatát is kerülik. Noha a „kulturális" bírálat sokszor lehet gyümölcsöző, kérdéses, mennyire lehet társadalmi összefüggéseket megérteni a strukturális elemzés teljes elvetésével. Ebből a szempontból is nagyon üdvözlendő egy olyan kötet megjelenése, amely társadalmi összefüggéseiben igyekszik megragadni a mai fiatalság problémáit, az életutak változásait és általában a mentális trendek alakulását a témában különösen divatos „pszichologizáló" vagy éppenséggel moralizáló megközelítés helyett (amiből legfeljebb azt tudhatjuk meg, hogy a mai fiatalok önzőbbek, mint elődeik, nem tisztelik annyira a társadalmi normákat, nem akarnak családot stb.).

Somlai Péter bevezető tanulmányában külön is hangsúlyozza, hogy az „új ifjúság" vizsgálatának elsődleges kontextusát a megváltozott társadalmi feltételek adják. A posztfordista társadalmakra jellemző a flexibilis foglalkoztatási viszonyok elterjedése, a jóléti államok leépítése, az oktatás- és egészségügy privatizálása. Mindezek kevéssé kedveznek a korábban standardnak tekintett életútmodell követésének, ahol a tanulás lezárulását „automatikusan" követte a munkakezdés és a családalapítás. (Tegyük hozzá, a második világháborút követő gazdasági növekedés kedvezett is ennek a modellnek, hiszen főiskolai, egyetemi diplomával gyakorlatilag azonnal sikerült az elhelyezkedés.) Ma ez koránt sincs így, hiszen a tömeges felsőoktatási képzés elterjedésével a diploma egyáltalán nem jelent garanciát az elhelyezkedésre. (Diploma nélkül viszont remény sincs az áhított „jobb" állások megszerzésére.) A tanulási időszak így automatikusan kitolódik, annál is inkább, mert sokan eleve a több diploma megszerzésére „startolnak", hogy javítsák esélyeiket a munkaerőpiacon. Mivel a diákok többségét a szülők nem tudják (vagy nem akarják) teljesen eltartani, egyre inkább terjed a munka melletti tanulás. A „fiatalkor" kitolódása hatással van a párkapcsolatokra is, hiszen érthető, hogy biztos egzisztencia nélkül az emberek nagy többsége húzódozik a gyerekvállalástól. Mivel a férfiaktól még ma is (inkább) elvárják, hogy családfenntartók legyenek, vagy legalábbis többet keressenek, mint partnerük, sokan félnek is a korai elkötelezettségtől. Hasonló okokból kezdenek el „később" szülni a nők: egyrészt, a diplomaszerzés eleve kitolja a családalapítás idejét, másrészt, a kétkeresős modell terjedése mellett egyre több nőnek fontos, hogy saját „egzisztenciája" legyen (amit családi örökség híján csak a munka világába való bekapcsolódással lehet megteremteni). A „standard" életút tehát egyre kevésbé számít mintának, de ennek oka nem a mai fiatalok megváltozott pszichológiájában, mint inkább az új társadalmi környezetben keresendő.

A tanulmány lényeglátó elméleti következtetései mellett jó összefoglalót ad a nyugati szakirodalomból, ami különösen hasznos, hiszen az idézett munkák jó része nehezen hozzáférhető a magyar olvasóközönség számára. A szerző ugyanakkor jó érzékkel kapcsolja össze a magyar tapasztalatot a nyugatival, illetve mutat rá arra, hogy miért cáfol rá mégis az „új ifjúság" arra a posztmodern tézisre, hogy korunkban oldódnak a kötöttségek, és értelmüket veszítik a régi osztálykategóriák. Kétségtelenül megjelentek az olyan „húzószektorok", mint az informatika vagy a tömegkommunikáció, ahol, úgymond, a fiataloknak „áll a világ". Érdemes azonban megnézni a bekerülés kritériumait: a sokdiplomás, több nyelven beszélő emberek túlnyomó többsége olyan családokból jön, akik már rendelkeznek bizonyos társadalmi tőkével, és azt „örökítik tovább" gyermekeikre. A felsőoktatás privatizációja, a „jobb" egyetemek földrajzi elhelyezkedése (többnyire olyan városokban, ahol a megélhetés jóval drágább, mint az országos átlag) mind arra mutat, hogy ez a trend folytatódni fog, illetve az oktatásban „manifesztálódó" egyenlőtlenségek nemcsak megmaradnak, hanem nőnek is. Ha viszont megnézzük a másik oldalt, egyet kell értenünk Somlai Péterrel: a „posztfordista" társadalom egyre több embert szorít ki a munka világából a perifériára, ahonnan – megfelelő képzettség híján – szinte esély sincs a reintegrációra, és a gyerekek legfeljebb a szülők halmozottan hátrányos helyzetét „örökölhetik" (amit, sajnos, még rontanak is az egyre egyenlőtlenebb iskolai feltételek). Mindez nagyon kevéssé (vagy kevesek számára) fér bele a „posztmodern szabadság" élményébe.

Míg Somlai Péter elemzésében a magyar tapasztalat inkább párbeszédet folytat a nyugatival, a kötet másik három tanulmányában kifejezetten az előbbi feltérképezése a cél. Bognár Virág azt a hipotézist vizsgálja, hogy mennyiben igaz az életút destandardizációja a magyar fiatalokra (hogyan követi egymást a tanulás befejezése, az első elköltözés és az első gyerek vállalása). A tanulmány nem erősíti meg azokat a moralizáló kritikusokat, akik szerint a magyar család mint intézmény került volna veszélybe: összességében az első elköltözés továbbra is a házasságkötéshez kapcsolódik, igaz, az 1960-as évek eleje óta születettek körében nőtt azok száma, akik az összeköltözés után házasodtak. Az adatok érdekes módon az olasz „trenddel" mutatnak párhuzamot: a fiatal férfiak körében lehet azt tapasztalni, hogy megkezdték ugyan a munkát, de még otthon élnek, és nem alapítanak saját családot. A magyar eredmények tehát továbbra is a házasság normájának továbbélését mutatják. Kiemelném a szerzőnek azt a következtetését, hogy az eredmények a lakásproblémákra is rávilágítanak: más erőforrások híján a család úgy is segítheti a fiatalt, hogy nem kell albérletre költenie, hanem félreteheti az így megtakarított pénzt a lakásvásárláshoz. Nem kell feltétlenül a konzervatív mentalitást keresni a dél- vagy kelet-európai minták mögött: lehet, hogy a jóval magasabb észak- vagy nyugat-európai átlagbér is magyarázza ezen országok fiataljainak korai költözködési hajlamát.

Míg Bognár Virág statisztikai elemzéssel vizsgálja az életutakat, Tóth Olga kvalitatív módszerrel tanulmányozza az értékrendek változásait. Így is hasonló eredményre jut, mint az előző szerző: a magyar fiatalok többsége körében továbbra is népszerű a házasság intézménye. Nincs szükség arra, hogy rettegjünk a „szinglihordáktól": az egyedülállók többsége szeretne társat találni, és hosszú távon nem a „szinglilétet" tartja kívánatos életformának. Érdemes hozzátenni a szerzőnek azt a megjegyzését, hogy a magyar „szinglik" nagy része nem megrögzött hajadon, hanem elvált és a gyermekét egyedül nevelő édesanya. Az eredmények – a magyar társadalom „amerikanizálódásával" szemben – éppen a hagyományos attitűdök továbbélését igazolják. Érdekes módon ezt az 1970-es évekről rajzolt kép is megerősíti: noha a párt több erőfeszítést tett a női emancipáció érdekében, az idézett szociográfiák, riportkötetek azt mutatják, hogy a konzervatív mentalitást az egész társadalom igyekezett fenntartani. Megnyugtató ugyanakkor, hogy a hetvenes évek fiataljai is panaszkodtak az ismerkedés nehézségeire; ennyiben, azt mondhatjuk, a posztindusztriális kor sem hozott sok változást (noha ma több csatornán keresztül ismerkedhetünk). A házasságon kívüli együttélés tekintetében ma persze megengedőbb a megítélés, mint a hetvenes években, de összességében a mai fiatalok túlnyomó többsége éppúgy tartós kapcsolatra (és végül házasságra) vágyik, mint az előző nemzedék.

Kabai Imrének a magyar egyetemisták, főiskolások életútjáról írt tanulmánya zárja a kötetet. A szerző az Ifjúság – 2004 nevű vizsgálat adatait használja fel. A felmérés megerősíti, hogy a továbbtanulás erősen függ a lakóhelytől és a szülők iskolázottságától, az egyetemisták esetében még erősebben, mint a főiskolásoknál. Az életutak vonatkozásában a szerző megállapítja, hogy a hallgatók nagyobb hányada még otthon, a szüleinél lakik, és hogy körükben nagyobb ez az arány, mint kortársaiknál. Élettervek vonatkozásában viszont Kabai Imre eredményei megegyeznek Bognár Virág és Tóth Olga következtetéseivel: az egyetemisták nagyobb arányban kívánnak házasodni, mint kortársaik, és többségük több gyermeket is tervez (21%-uk pl. három vagy több gyermeket, míg a kortárscsoportnál 13,8% ez az arány). Vagyis egyáltalán nem nyer megerősítést az az előítélet, hogy az egyetemisták „családellenesek", vagy körükben nagyobb lenne a yuppie-k vagy szinglik aránya. Fontos még kiemelni a nagyobb mobilitási hajlandóságot: míg kortársaiknak 17,4%-a tervezi, hogy külföldön folytatja tanulmányait, a főiskolások harmada, az egyetemistáknak pedig több mint a fele dédelget ilyen ambíciókat. A külföld iránti nagyobb nyitottság azonban, úgy tűnik, összeegyeztethető a hagyományos családmodellhez való ragaszkodással.

A tanulmányok összességében jól kiegészítik egymást, és „kerekebb" képet adnak a magyar fiatalok életútjának, mentalitásának változásairól. A kötet külön előnye, hogy a szélesebb olvasóközönség számára is érthetően járja körül az „új ifjúság" témáját, és szintetizáló jellegénél fogva hallgatók is nagy haszonnal forgathatják. Két kritikai megjegyzésem nem annyira a kötethez, mint inkább ahhoz kapcsolódik, amit a szerzők kevéssé érintettek. Az első a nyugati és a magyar út különbségeire vonatkozik. Csak lemaradásról van itt szó a nyugati mintához képest, vagy minőségileg is más lesz a magyar fejlődés? Természetesen a kötetnek nem kell választ adnia arra, hogy mi volt az államszocializmus, de ennek teljes kimaradása azt a tézist erősíti, mintha itt pusztán lemaradásról lenne szó. Holott a magyar út '89 után is mutat specifikumokat, hiszen a több nyelven beszélő fiatalok éppen akkor emelkedhettek magasra a betelepülő multinacionális vállalatoknál, mint ahogyan a közgazdász- vagy jogászdiploma is akkor ígért azonnali karriert, biztos egzisztenciát. A mai fiatalok új „rendszerváltó" dühét ennek a frusztrációnak is betudhatjuk, hiszen ebben az értelemben ők a rendszerváltozás „megkésett" vesztesei.

A másik kritikus megjegyzés a jövőre vonatkozik. Somlai Péter hangsúlyozza az egyenlőtlenségek növekedését, azt, hogy valójában egy világ választja el egymástól a fogyasztói társadalomba integrált fiatalokat a perifériára szorult „mélyszegényektől". Felmerül a kérdés: ha ez a trend folytatódik, mit fog jelenteni a posztindusztriális társadalmakban a posztadoleszcencia? Egyáltalán, beszélhetünk-e az ifjúságról mint kategóriáról, ha valójában annyira eltérő módon integráltak a fiatalok? A fiatalság kultusza nem feltétlenül jelenti a fiatalok kultuszát; a reklámok egy része valójában a középkorúakhoz szól. Egyébként ugyanez igaz a gyerekeknek szóló reklámokra, hiszen a szülők sokszor azért veszik meg a drága játékokat, hogy saját társadalmi körük előtt reprezentáljanak. Mivel a gyerekek ebbe az egyenlőtlen világba szocializálódnak, nagyon hamar megtanulják, hogy a fogyasztással a társadalmi státusukat is kifejezik. Mivel úgy tűnik, hogy, szemben a hatvanas évekkel, egyre inkább a fogyasztás az, ami a társadalomba integrálja az embereket, nem csodálkozhatunk a fiatal nemzedéken, „amely az előző generációhoz képest sokkal inkább fél a szegénységtől, és sokkal inkább isteníti a sikert".

Azért abban még lehet bízni, hogy az „új fiatalok" egyszer majd találnak új isteneket.

1993 márciusától volt nekünk egy lapmenedzserünk – ahogy ma mondják -, aki oh, dehogy is volt menedzser. A közösségi cselevés és gondolkodás embere volt. Születésétől elvegyülésén át egész kiválásáig. Az ESZMÉLET terjesztője. Egészen bénulásos betegségéig nem fáradó energiával állt az ügy szolgálatában, mert szerette és megszokta az értelmes és humánus mozgalmi tevékenységet. 1945-től a szociáldemokrata, majd 1953-tól a kommunista pártban. Akkor is lételeme volt a mozgalmi munka, amikor ereje teljében – 1958-1986 között – szövetkezetet vezetett, és az maradt a rendszerváltó évek után is. Nem rajta múlt, hogy a szocializmus eszméje nem vált tartósan új hegemóniát formáló világtörténelmi erővé. Ő ugyanis sok mindent megtett ezért. Emberi tisztessége, meggyőződése tartotta a hagyományos baloldalon a mozgalmi apály máig nem múló évtizedeiben is. Kemény arcélű, nyílt tekintetű ember volt; megjelenése jól illett aktivista szerepvállalásához. Nemcsak a munkája hiányzik – a kor és hazánk, melyben élünk ez ideig nem termelt ki a hasonló szellemű, meggyőződéses aktivistákat -, hanem érdeklődése, észrevételei, jelenléte a baloldali közegben, rendezvényeken.

Hiányzol Sanyi – de nem úszod meg! Dolgozhatsz tovább közöttünk, tiszteletbeli, örökös szerkesztőségi tagságoddal.

A cikk részletes áttekintést ad – elsősorban a fejlett országokra koncentrálva – az államszocialista rendszerek bukását követő korszak baloldali társadalomtudományának teljesítményeiről, fejlődési irányzatairól. A szerző véleménye szerint, habár a marxizmus mint politikai irányzat szinte teljesen marginalizálódott a világ nagy részében, a baloldali társadalomtudományi aktivitás korántsem halt el. A marxi elmélet ma is fontos viszonyítási pont a baloldali társadalomelemzők nagy része számára, és a különféle poszt- és neomarxista áramlatok mellett a klasszikusabb értelemben vett marxista társadalomelmélet is jelentős műveket produkált az elmúlt másfél évtizedben. A tőkés rendszer a jövőben is ki fogja termelni saját radikális ellenzékét. Ugyanakkor valószínű, hogy az antikapitalista társadalomkutatók és mozgalmak eljövendő generációi többnyire nem marxistaként fognak magukra tekinteni.

A XX. század világháborúi nyomán fellépő két forradalmi (ár)hullámot követően a szocializmus megannyi változata – és ezzel központi (vagy lehet hogy egyedüli?) elméleti hitvallása, a marxizmus is – a hatvanas és hetvenes években vált a legbefolyásosabbá, a változásra irányuló szándéka is ekkor volt a legerősebb. Geopolitikailag a Szovjetunió egyenrangúvá vált az Egyesült Államokkal – amit legyőztek a vietnami kommunisták. A kínai kulturális forradalom a radikális társadalmi változtatás legnagyobb szabású kísérlete volt, a világban sokan úgy tekintettek rá, mint vakító vörös jelzőfényre. Afrikát a Limpopo folyótól északra a gyarmati rendszer elsöprése rázta meg, amit szocialista nemzetépítési kísérletek követtek. A kubai forradalom Latin-Amerikában forradalmi szocialista programok áradatát ihlette, amit később egy másik, eltérő, de mégis egyívású példa követett Chilében.

A legfejlettebb országok szakszervezeti mozgalmainak taglétszáma a hetvenes évek közepén volt a legmagasabb. Nyugat-Európában és Óceánia déli részén a szociáldemokrácia előre menetelt, mind a választási sikereket, mind a reformprogramokat illetően. Svédországban 1986 és 1976 között, Franciaországban 1978 és 1981 között a szociáldemokraták a társadalmi változás valaha létezett legradikálisabb terveit öntötték formába. A harcos munkásmozgalom sztrájkjai, tüntetései és gyárfoglalásai rázták meg Franciaországot 1968 májusában, Olaszországot pedig 1969 őszén. A diákmozgalmak, amelyek korábban főleg jobboldali elkötelezettségűek voltak, most jelentős baloldali erőként jelentek meg Európában, illetve Amerikában, Afrika nagy részén, Dél-Afrikától Etiópiáig, és – valamennyivel gyengébb erőként – az arab északon, Ázsiában,Isztanbultól Bangkokig és Tokióig, valamint Óceániában. Marx és a marxizmus a nagyobb kapitalista országok némelyikében erős befolyást szerezve bekerült az egyetemekre, bár Olaszországon és Franciaországon kívül sohasem jutottak egyeduralkodó helyzetbe egyik jelentős szellemi központban sem.

És akkor ez az áradat hirtelen visszavonult, hogy neoliberális cunami kövesse. E szökőár lerombolta a szocialista építményeket – közülük jó néhány tákolmánynak vagy talminak bizonyult -, elnyelte a szocialista eszméket és marxista elméleteket. A privatizáció vált globális napirenddé, s e napirendet az USA pénzügyminisztériuma, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank washingtoni konszenzusa formált. A XXI. század hajnalán nem csak a liberális kapitalizmus, de a birodalmi gondolat és az imperializmus is győzedelmesen tért vissza, vele együtt jött a belle epoque* világnézete. E hirtelen fordulatnak a magyarázata, illetve annak megválaszolása, hogy ez a fordulat miért épp a XX. század utolsó két évtizedében következett be, messze meghaladja jelen írás kereteit, amely a baloldali társadalomelméleteknek a neoliberális „csapás" utáni tájképét kívánja áttekinteni. Azonban, a válaszok összefoglalása előtt, utalnunk kell néhány változó körülményre, melyek között ezen elméletek megszülettek.

I. A modernitás fordulópontja

Hogy a társadalmi elméletalkotás vajon ünneplésre és elfogadásra hajlik-e, vagy pedig kritikára és elutasításra, attól a társadalmi világtól függ, amelyről szól. A jelen tanulmányozásának egyik fő oka, hogy megértsük, milyen erők hatnak benne, a kritikák pedig nagyrészt, ha nem is kizárólag, egy lehetséges másik világ reményén nyugszanak. Az ilyen remény azon nyugszik, hogy érzékelhető-e valamilyen, mégoly halvány alternatív erő, amely képes a kritikát aktivitásra váltani. Úgy tűnik, a szocializmus és a marxizmus alternatív erői a nyolcvanas-kilencvenes években elolvadtak. Miközben a kapitalizmus okozta egyenlőtlenségek a legtöbb országban nőttek, miközben a globális szakadék a gazdagok és a szegények közt szélesedett, miközben a főbb kapitalista országok hatalomgyakorlóinak brutalitása újra és újra megmutatkozott, addig a kapitalizmus dialektikája elmaradt. A tőke új előretörését nem kísérte a munkás- és antikapitalista mozgalmak erősödése, rendszerszinten nem nyílt kiút egy másfajta termelési mód felé – legalábbis nem észlelhető. Épp ellenkezőleg: a munkásság meggyengült, a születendő elméleti rendszeralternatívák pedig szétestek vagy teljesen eljelentéktelenedtek. A XX. század utolsó két évtizedében a baloldali vereség és a társadalmi leépülés együttes hatása mindenféle mérce szerint lesújtó volt.

Minden értékelő elemzésnek figyelembe kell vennie azt a tényt, hogy az át- és újragondolás időigényes. A legtöbb kortárs teoretikus a remény és az erő korábbi együttállása idején alakította ki nézeteit. A jelenlegi elmélet még mindig főként ennek, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulópontja előtti nemzedéknek a kérdéseit és válaszait tükrözi, miközben a baloldal új rétegei emelkednek ki a Szociális Világfórumokból, a globalizációellenes mozgalmakból, Chiapas és Bolívia indiánjainak mozgósításából és így tovább, miközben az iszlám antiimperializmus társadalmi-politikai jelentése még meghatározásra vár.

A gazdag kapitalista országokban az ipartalanítás szerkezeti váltása és a középbal szerencsétlenkedése a hetvenes évek bonyolult tünetegyüttesével – egyidejű tömeges munkanélküliség és szárnyaló infláció – előkészítette a neoliberalizmus bosszújának útját, melyben az iparosítás őshazája, Nagy Britannia járt az élen. Amikor kiderült, hogy az új gazdasági doktrína várakozáson felüli agresszióval jár, az állítólag „szocializmust építő" nagyhatalmak különböző stratégiákat alkalmaztak. A Szovjetunió választása öngyilkos lépés volt: megpróbálta a politikai liberalizmust megszelídíteni, miközben engedett a gazdaság lehúzó örvényének, eltűrve az egyre erősödő agresszív barracuda-harapásokat*. A kínaiak és később a vietnamiak a „szabadpiaci utat" választották: ha a kapitalizmus az egyetlen show a földkeréken, akkor azt mi rendezzük. A kínai kulturális forradalom sikertelensége és erkölcsi kiürülése után a KKP volt az a politikai erő, amely a legegyöntetűbben és a legelszántabban választotta ezt az utat – félretéve a „kapitalizmus útján járók" minden korábbi maoista pocskondiázását.

Latin-Amerikában a hetvenes évek végére a reformista és a forradalmi reményeket egyaránt vérbe fojtották. Az arab világban Izrael 1967-es sikeres támadása összezúzta a világi baloldalt. A hidegháború kommunista bábállamai Afrikában köpönyeget váltottak, amint eltűntek pártfogóik. A hatalmas Indonéz Kommunista Pártot 1965-ben szó szerint lemészárolták. A chilei marxizmus – sem a szocialista, sem a kommunista – nem tudta kiheverni az 1973-as csapást. Európában az OKP feloszlatta magát, az FKP szektaméretre zsugorodott. Másutt, Nyugat-Bengáliában, egy németországnyi lakossággal rendelkező indiai tagállamban, folyamatosan újraválasztották a kommunista kormányt; a castróizmusnak sikerült túlélnie, sőt újjáélesztették a jelenlegi fejlemények Venezuelában és Bolíviában. A vörös zászlót még jelentős kisebbségek lengetik Dél-Európában – Portugáliától Görögországig és Ciprusig (utóbbiban az ország görög felének legnagyobb pártja, a mérsékelt AKEL*). Ám az utóbbi kivételével ezek inkább a hitvallás, mintsem a remény pártjai. A posztkommunista Európa szociáldemokrata törekvései kevéssé sikerültek; e pártok hajlottak a liberalizmusra vagy a korrupcióra, esetleg mindkettőre. Az apartheid utáni Dél-Afrikában a szocialista remények szintén meghiúsultak, bár az ANC valóban a működő demokrácia példája a kontinensen. A latin-amerikai országok baloldali fordulata a 2000-es években keveset köszönhet a szocialista vagy marxi gondolatoknak; annál többet a radikális katolicizmusnak Brazíliában, a latin-amerikai populizmusnak Argentínában és Venezuelában, az őslakosság mozgósításának Bolíviában, bár Evo Morales elnök Mozgalom a Szocializmusért pártját nagyrészt a baloldali bányász szakszervezet káderei hozták létre. Kétségtelen, mindegyikükben, különösen Bolíviában, felfedezhetünk egy kifejezetten baloldali, szocialista összetevőt.

A liberalizmus számára a világ még mindig nem vált teljesen biztonságossá. Folyamatosan új radikális mozgalmak születnek: populista mozgalmak Indo-Latin-Amerikában*; a bevándorlási hullámok beindítják az „Első Világ" bevándorló mozgalmait, kivált az iszlám politikai megnyilvánulásinak egész skáláját az iszlám demokráciától a szektás terrorizmusig. A legérdekesebb, a jövő fejlődése szempontjából döntő fontosságú az iszlám szocializmus eljövetele, ami összehasonlítható az egy évszázaddal ezelőtti európai keresztényszocializmussal Hollandiától Ausztriáig. Azonban a „szocializmus útjainak" régi térképei elveszítették tájolásukat. Új baloldali iránytűket kell készítenünk, és számolnunk kell azzal, hogy ez időigényes lesz.

A marxizmus törött háromszöge

Ahhoz, hogy a baloldali társadalomelmélet jelenlegi fordulatait valamilyen keretbe tudjuk foglalni, át kell tekintenünk, hogy a marxista és szocialista gondolkodás hogyan ágyazódott be a kultúrtörténetbe. Ebből következik, hogy először a marxizmusnak mint „izmusnak" a sajátos strukturációját* vizsgáljuk, és az erre a szerkezetre épülő erőket. Másodszor a marxizmust és a szocializmust egy szélesebb kulturális együttes, a modernitás részeként kell elismernünk – ami osztozik annak viszontagságaiban.

A marxizmus történetét a legszemléletesebben háromszögként szemlélhetjük, amely a történelmi helyzetből és alapító atyáinak kivételesen széles érdeklődési körének kettőséből fejlődött ki. Ez az „izmus" három különböző sarokpontra épül, amelyek változó távolságra vannak egymástól, nem is említve a változó sarokpont-szövetségeket. Szellemileg a marxizmus mindenekelőtt történeti társadalomtudomány, a Wissenschaft átfogó értelmében, mely a kapitalizmus működésére összpontosít, általánosabban a történelmi fejlődésre, amelyet „végső fokon" a termelőerők és a termelési mód dinamikája határoz meg. Másodszor, a marxizmus az ellentmondások vagy a dialektika filozófiája ismeretelméleti és lételméleti törekvésekkel, nem kevésbé etikai következtetésekkel. Harmadszor, a marxizmus szocialista, munkásorientált politizálási mód volt, mely irányt és utat mutatott a fennálló rendszer forradalmi megdöntésére. A politikai volt a háromszög legmeghatározóbb pólusa, amelynek révén az „izmus" nem maradt puszta intellektuális hagyomány, hanem társadalmi áramlattá vált. A történelmi materializmus a politikai gazdaságtan marxi kritikájával és a materialista dialektikával, az elidegenedés és az árufetisizmus társadalomfilozófiájával valódi szellemi vonzerőt gyakorolt, de ez általában a szocialista osztálypolitikához fűződő szimpátiához vagy elkötelezettséghez kapcsolódott. A marxizmusban a politikának a tudományhoz (és a történettudományhoz) vagy a filozófiához való viszonya mindig aszimmetrikus volt. Ha és amikor a politikai vezetést megkülönböztették az elméleti vezetéstől, mindig a politikai hatalom bizonyult a mérvadónak, bár a Marxot követő első két nemzedékben a politikai vezetőktől általában megkövetelték, hogy elméleti szinten is tudjanak érvelni.

A maga módján Marx, Engels és Kautsky (a szociáldemokrata II. Internacionálé fő teoretikusai), illetve Lenin is, mindhárom műfajban jeleskedett. Sztálin és Mao szintén belekontárkodott mindháromba. Bármennyire is lenyűgöző az alapító nemzedék szellemi-politikai sokoldalúsága és szaktudása, ezek a tulajdonságok egyben a késő XIX. század korai modernitásának kifejeződései is voltak, amelynek jellemzője az alig differenciálódott intellektuális diskurzus és a politika természetes túlsúlya. A XX. század folyamán a háromszög szárainak hossza egyre inkább megnyúlt. Bármely, a „posztmarxizmus" megértésére vonatkozó komoly kísérletnek foglalkoznia kell a társadalomtudomány, a politika és a filozófia e háromszögével.

Az első világháború után Nyugat-Európában megjelenő marxizmus alapjában véve filozofikus megközelítésű volt, és eredetileg eszkatologikusan kapcsolódott a forradalmi politikához (Lukács, Korsch, Gramsci). Később pedig vagy illedelmes távolságtartással (a Frankfurti Iskola), vagy csak közvetve állt vele kapcsolatban (Althusser, Lefebvre, Sartre), még akkor is, ha Althusser és Lefebvre párttagok is voltak.² Az Amerikába menekült frankfurtiak kemény szociológiai megállapításai és az althusseriánusok szcientista törtetése ellenére az európai marxista filozófusok ebben az időben szinte sosem kerültek szellemi kapcsolatba a marxista társadalomtudósokkal vagy történészekkel.

A marxista politikagyakorlás sosem kapott elegendő támogatást ahhoz, hogy különálló politikai gyakorlatként konszolidálódjon Nyugat-Európában. Mindig nyitva állt az opportunista törekvések és a tekintélyelvű legitimáció előtt. Ez nehézzé és kivételessé tette a politika és a társadalomtudomány, talán nevezhetjük így: „természetes" marxista koalícióját. Természetesen egy fontos kapcsolat fennállt: a szocializmus iránti politikai elkötelezettség, azaz egy történelmi értelemben vett másfajta társadalomért való küzdelem. Az 1960-as és 70-es években, de még a korai 80-as években is, ez nem csak a radikális értelmiségiek és fiatal forradalmárok ügye volt. Tömegpártok, vagy jelentős áramlataik, osztoztak ebben az elkötelezettségben, mint a brit Munkáspárt és a nyugat-európai szociáldemokraták. Továbbá „létezett" még egy jelentős országcsoport, benne két nagy hatalmú országgal, melyek a „szocializmust építették". A vívmányaikban kevesen hittek, ám széleskörű volt az a meggyőződés, hogy ezek az országok azért legalább egy folyamatban lévő társadalomépítés színhelyei, még ha pillanatnyilag stagnálnak vagy épp hanyatlanak.

A szocialista politika tartotta össze az említett kétértelmű módon, a marxista háromszöget, még akkor is, ha kevés volt benne a tényleges marxista szándék. A szocialista politika azonban darabokra szakadt a nyolcvanas években: megfeneklett Franciaországban, megverték a választásokon Angliában, védekezésbe szorult Skandináviában, geopolitikai és más okok miatt hirtelen jobbra fordult Dél-Európában, elhagyták és végzetesen aláásták a kommunista Eurázsiában, eltaposták a katonacsizmák Latin-Amerikában. Ez kirántotta a szőnyeget a marxizmus mint társadalomtudomány alól is, a marxista elemzések elveszítették hallgatóikat. A marxista filozófia, ahogy a történettudomány és a társadalomtudomány is, már csak az egyetemi állásokban bízhatott. Talán mert immúnisabb volt a gyakorlati cáfolattal szemben, a filozófiának jobban ment, fenntartotta a kapcsolatot a nem jelentős forradalmi politikával, különösen Európa egyes latin vidékein.

A társadalomtudomány, politika és filozófia marxista háromszöge eltörött, minden valószínűség szerint helyrehozhatatlanul. Ez nem jelenti azt, hogy eltűnt az új, szocialista társadalom igenlésére épülő szocialista politika. Az ilyen politika támogatottsága, már ahol a választási rendszer megengedi ennek kifejeződését, az országos választásokon 5-20% között van, és még sokkal magasabbá is válhat. A politikai ideológiáknak és nézeteknek megvannak a maguk felfutásai és lecsengései, lehetséges, hogy nemsokára a posztszocializmust is egy újfajta szocializmus fogja elhomályosítani. Azonban a marxista politikaelmélet fejletlensége, a kapitalista társadalmak társadalmi újrarendeződésével együtt, valószínűtlenné teszi, hogy egy majdan feljövő szocialista politika erőteljesen marxista lenne. Az ipari munkásosztály virágkora már a múlté, miközben sok korábban elhanyagolt politikai cselekvő az előtérbe kerül.

Ha nincs elnyomás, nem valószínű, hogy a marxizmus olyan vonzerőt tud gyakorolni az elkötelezett szocialista tudósok 1990 utáni nemzedékére, hogy számukra ez legyen a társadalom- és történettudomány. A fizika vagy a biológia mércéjével mérve a társadalomtudomány és a történettudomány fejlődése szerénynek tűnhet, azonban hatalmas lépéseket tettek előre A tőke kora óta. Mivel a társadalomtudósok minden nemzedéke hajlik arra, hogy friss erőt merítsen a társadalmi gondolatok klasszikusaitól, úgy tűnik, hogy Marxot a jövőben még sokszor újrafelfedezik, új interpretációk és új felismerések születnek majd, de kevés izmusos azonosulással. Másrészről a filozófusok inkább rendszeresen, mint esetlegesen merítenek az elődeiktől. Hogy vajon Marxot ismerni fogják-e 2500 év múlva is, ahogy Platónt, Arisztotelészt és Konfuciuszt ma is ismerjük, nyitott kérdés, ennek lehetőségét mindenesetre nem zárhatjuk ki. Egy fantom nem hal meg soha, ahogy Derrida mondta.³ A filozófia története hajlamos arra, hogy mindig új olvasási technikákat szüljön.

A posztmodernitás kihívása

A baloldali és marxista társadalomelméletet el kell helyeznünk a modernitás szélesebb kulturális környezetében, amelyben megfogalmazódott, s amelynek viszontagságaiban elkerülhetetlenül osztozni fog. Abban az időszakban, amikor a politikai marxizmus visszaszorult, a posztmodernitás nevében a modernitást is tagadták. A posztmodern felülkerekedésének legalább két nagyon különböző forrása volt.⁴ Az egyik esztétikai: az avantgárd modernista örökségének egyik változata, ami legtisztábban az építészetben fejlődött ki, mint reakció Mies van der Rohe szigorú Magas Modernizmusával és a „nemzetközi stílussal" szemben. A másik forrás a társadalomfilozófiában rejlik, az exbaloldali kimerültség és kiábrándulás egyik kifejeződése. A kulcsfigura a néhai francia filozófus, Jean-François Lyotard, a szélsőbaloldali Socialisme ou Barbarie⁵ (szocializmus vagy barbárság) csoportocska egykori harcosa.

Miért vált a posztmodernizmus ilyen ijesztő kihívássá? Miért volt a posztmodernitás „égetően szükséges, ösztönösen vágyott és kétségbeesetten keresett", ahogy egyik korai elkötelezettje fogalmazott nemrég, immár a szkeptikusabb utólagos bölcsesség birtokában.⁶ Az esztétikai vonzerő könnyen érthető, az mindenekelőtt az újítás kérlelhetetlen modernista hevének másfajta kifejeződése, míg különös formáira úgy is tekinthetünk, hogy azokat közvetlen elődje/ellensége, társadalmi-kulturális közege és az azzal szembeni ellenállás formálta. De ez a posztmodernizmus elméleti és politikai jelentőségének magyarázatában nem nagyon visz előre bennünket. Jeffrey Alexander ragadott meg egy lényegi pontot, amikor megállapította, hogy „a posztmodern elméletet […] úgy is tekinthetjük […], mint a hatvanas évek sikertelensége által felszínre hozott jelentésproblémák orvoslására való kísérletet."⁷

Az éleselméjűség és rövidlátás figyelemre méltó összefonódásáról volt szó. A kulturális területen valóban fontos változások mentek végbe, mondjuk, Mies van der Rohe és Robert Venturi vagy Jackson Pollock és Andy Warhol művei között – a hatvanas évek változásai, melyek új esztétikai hangsúlyokat határoztak meg a következő évtizedekre. Ezek a változások magukkal hozták az új kulturális termelési mód elemzését – amire példa Fredric Jameson Posztmodernizmus című könyve.⁸ De még a társadalmi-gazdasági változások legsikerültebb elemzései sem tudták teljes körűen leírni a kettő összefüggéseit. Jameson munkáját Ernest Mandel Late Capitalism (Késő kapitalizmus) című könyvére építi, amely a háború utáni világgazdaság hatvanas években gyökerező képe, és főleg a tőke állami szabályozására és annak áthághatatlan korlátaira összpontosít.⁹ Ez eleve kizárja a „későbbi", 1975 utáni kapitalizmus vizsgálatát, ami még mindig kevéssé érdekli a jobboldali neoliberális modernizmust. Jameson termékenyítő közreműködése ellenére a posztmodernizmus főleg exbaloldali mozgalom volt, ami a modernitás és a modern elleni politikai-kulturális támadások sorozatává, a tudományos elemzés berkein belüli rossz közérzetté változott.¹⁰ Az építészet és művészet speciális közönségén kívül többnyire a baloldalt és az exbaloldalt szólította meg, beleértve a feminizmust, és csekély figyelmet fordított a jobboldali modernizmusnak – a neoliberalizmus és öntudatos kapitalizmus formájában jelentkező – egyidejű felemelkedésére.¹¹

Ellenkezőleg, a posztmodernizmus a baloldalnak a kései hatvanas évek utóhatásaként jelentkező demoralizáltságából és bizonytalanságából, valamint a hetvenes évek eufóriájából táplálkozott. Értelem- és racionalitáskritikája a televíziós társadalom „látványgépezetére" reagált, ami az akadémiai „kulturális tanulmányok" táptalajaként is szolgált.¹² Emellett a posztmodernitás új épületének még két pillére volt. Az egyik egy korszakos társadalmi változás, az ipartalanítást követő társadalmi átrendeződés. A másik a modernista fejlődés környezetvédelmi megfontolásokból kifejlődő kritikája, melyet a hetvenes és nyolcvanas évek olajválságai még erőteljesebbé tettek. Bár a környezetvédelem nehezen tudott virágozni a posztmodern filozofálgatás ezoterikus légkörében, követői nyitottnak bizonyultak iránta. Összefoglalva tehát, a tömegkommunikációban terjedő gondolatminták, az ipartalanítás és a nem várt környezeti ártalmak visszhangozták a társadalom számára az (ex)baloldali irányvesztés posztmodernista gondolatait. A posztmodernista támadások célpontját, a modernt ebben a környezetben különféle módokon határozták meg. Jameson Singular Modernity (Különös modernitás) című könyve például, miközben keserűen említi a jelenlegi „visszalépéseket" a „teljes posztmodernitást" övező korábbi konszenzustól, felidézi a modernizmus aszkétizmusát, fallocentrizmusát és tekintélyelvűségét, teleologikus esztétikáját, minimalizmusát, zsenikultuszát, illetve a hallgatósággal vagy nagyközönséggel szemben támasztott „nem élvezetes követeléseket".¹³

De ha a posztmodernizmus a művészetekből és a kulturális filozófiából származik, és saját bevallása szerint a társadalommal, az inkább antropologikus értelemben vett kultúrával, a történelemmel és az emberiség konkrét történelmi helyzetével foglalkozik, akkor van egy találkozási és vitafelület a kortárs történettudománnyal és társadalomtudományokkal. Mit nyerhetünk a történettudomány és empirikus szociológia analitikus megközelítéséből?

Nyilvánvalóan nincs a modernitásnak és a modernnek egyedül „helyes" meghatározása. De a mindennapi nyelvből vett leghasznosabb fogalmi meghatározások általában a legkevésbé önkényesek és a legkevesebbé egyediek, ami általában magában foglalja a szó eredete iránti tiszteletet, valamint a tartózkodást attól, hogy a szavakat apriorisztikus konnotációkkal ruházzuk fel. Ezért a modernitást csak időleges irányultságnak tekinthetjük. A modernitás egy olyan kultúra, amely azt állítja magáról, hogy modern, abban az értelemben, hogy hátat fordít a múltnak – a réginek, a hagyományosnak, a passénak -, és a jövőt úgy szemléli, mint egy elérhető, újszerű távlatot. A modern embernek, társadalomnak, civilizációnak van iránya: „előre", ahogy a régi NDK-ban és függetlensége elnyerését követően Ghánában mondták: „Előre bármikor, de hátra semmikor!"¹⁴ A könnyebb filozófiai kezelhetőség kedvéért a modernitás fogalmát leegyszerűsíthetnénk azáltal, hogy megpróbáljuk akár a kapitalizmus, akár a politika konkrét intézményegyüttesével, esetleg a racionalitás vagy e tudományterület egy konkrét meghatározásával azonosítani. Azonban hasznosabb, ha csak időleges jelölőként alkalmazzuk, azért, hogy megtarthassa analitikus élét.

De mire használhatjuk a modernitás ilyen, a német Moderne értelmében vett, felfogását? Miért ne kövessük Jameson tanácsát, hogy „helyettesítsük a modernitás fogalmát a kapitalizmussal"?¹⁵ A modernitás sokak számára hasznos a szélesebb, gazdaságon kívüli mellékjelentései miatt. Mondjuk, a Berliner Moderne kultúrtörténete nem éppen szinonimája a kapitalizmus berlini történetének, és nem szükségszerűen igazolhatatlan érdeklődési terület.¹⁶ A modernitás máskülönben könnyen figyelmen kívül hagyott fontos nyelvi jelentésbeli változásokra hívja fel a figyelmet. Vegyük például az angol „revolution" (forradalom) szót. Premodern fogalomként visszafelé mutatott, „visszatérésre" vagy visszatérő ciklikus mozgásra utalt, mint Kopernikusz On the Revolutions of the Heavenly Spheres* című könyvében, vagy mint a francia felvilágosodás Enciklopédiájának e szót taglaló szócikkében, amely főleg órákkal és órakészítéssel foglalkozott. Csak 1789 után vált a „revolution" a jövő kapujává, ugyanúgy, ahogy kicsit később az újraértelmezett „reform" szó is.

A modernitás történelmi kategóriaként szemlélve megkívánja, hogy megkülönböztessük és elemezzük a hozzá vezető különböző utakat, és tartós, esetleg megváltoztathatatlan következményeit. Négy fő utat különíthetünk el, amelyek a modernitáshoz vezettek, illetve azon belül futottak végig: a polgárháború és belső konfliktus útját Európában; a betelepülés ösvényét az Újvilágban, szemben a mindenkori kívülálló, premodern Másikkal – amelybe mind a származási országot, mind pedig a helyi őslakosokat beleértették -; a gyarmati hódítás és az antikolonialista nacionalizmus kínokkal teli útját; és a fölülről vezérelt „reaktív modernizációt", amelyben Japán járt az élen. Ha a modernitást időbeli fogalomként értelmezzük, azzal lényegileg megragadhatjuk a posztmodernitást is, mely megkérdőjelezte a modernitás jövőről szóló narratíváit, és elvesztette a benne való hitét. Mikor az „előre" és a „vissza", a progresszív és a reakciós elvesztették jelentésüket, akkor érkeztünk meg a posztmodern világba.

Marx és a marxizmus ebben az értelemben nagyon modern volt, újra és újra ehhez a szóhoz folyamodott a Kommunista kiáltványban és A tőkében, mely utóbbi mű „végső célja", ahogy Marx fogalmazta az első kötet első kiadásához fűzött előszavában, „a modern társadalom gazdasági mozgástörvényének feltárása".¹⁷ Azonban, és ez kulcsfontosságú, ez a modernitásnak egy dialektikus, inherensen ellentmondásosnak tekintett felfogása volt. A kapitalizmus és a burzsoázia modernitását üdvözölte, de ezzel egyidejűleg támadta is kizsákmányoló és elidegenítő mozzanatait. A modernitás ilyen dialektikus felfogása bizonyos értelemben a marxizmus belső lényegét alkotta. Helyeselte a kapitalizmus és a burzsoázia haladó jellegét, még a kapitalista imperialista uralmat is (ma sokan érzéketlennek találnák a gyarmatosítás áldozatai iránt), miközben nemcsak elítélte azt, de szervezte is a vele szembeni ellenállást. Széles kulturális-történeti értelemben a marxizmusra úgy tekinthetünk, mint Modernitás Őfelsége Ellenzékére.¹⁸ De ha a marxizmust (és az ezt ért mai kihívásokat) e lényegi kulturális értelemben csak a modernitás dialektikus felfogásával lehet megérteni, akkor az utóbbit szintén el kell helyeznünk a modernitás más fontos „uralkodó narratíváinak" ellentétpárjai között. A legfontosabbakat a következőkben foglalhatjuk össze:

Vegyük sorra e pontokat: először, még ha a kanti racionális felvilágosodás fogalma a XX. századra jórészt el is vesztette vonzerejét, akkor is el kell ismerjük, hogy központi szerepe van olyan fontos vitákban, mint például a HIV/AIDS magyarázata, az ellene és más halálos betegségek ellen való küzdelem és védekezés Afrikában és a világ más részein. Vajon a babona a betegségek és a halál egyik fő oka? Meggyógyít egy AIDS-est egy szűz lánnyal való szeretkezés? Másodszor, a közösségi emancipáció vagy felszabadulás fogalma az elmúlt néhány évtizedben a posztmodernizáció folyamatának részeként figyelemre méltó változáson ment keresztül. Többnyire elvesztette korábbi társadalmi vonatkozásait a munkásosztály, a gyarmatosítottak, a nők és még a melegek és leszbikusok tekintetében is, és mindenekelőtt elvesztette a kapitalizmus alóli emancipáció korábbi szocialista távlatait. Ennek ellenére nem tűnt el. Manapság újra megjelenik a harcos liberális-demokrata gondolatmenetekben, amelyek maguk is a jobboldali modernizmus formái, de itt és most néhány „Nyugat-ellenes" tekintélyelvű – kommunista, posztkommunista vagy iszlamista – rendszer alól való felszabadulásra utal. Másrészről Indo-Latin-Amerikában az emancipáció sürgető társadalmi kérdéssé vált, mivel az őslakosok az anyagi javak méltányosabb elosztását kezdik követelni.

Harmadszor: még mindig a növekedés és a haladás távlatai határozzák meg az összes modern gazdaság elvárásait, hajdan a „szocializmus építését" is és mindenfajta kapitalizmusét, beleértve az uralkodó neoliberalizmust. A tudománynak önmagáról alkotott történetében is a növekedés és a haladás játssza a főszerepet, e kettő alkotja az összes mai akadémiai hatóság krédóját is. Negyedszer: a fasizmust követő karanténba zártságuk után a neoliberalis globalizáció új lendületet adott a legrátermettebb túlélése, a szociáldarwinizmus gondolatainak. E nézetek szerint csak a legrátermettebb és a legkönyörtelenebb érdemli meg a túlélést a globális „mindenki mindenki ellen" versenyében. És végül a szabályokhoz kötött akadémikus művészet összeomlásával a művészeti modernizmus elvesztette céltábláját, ha a korábbi moderneket nem számítjuk. Az avantgárd és a hagyományos közötti modern küzdelmet egymást követő divatok sora váltotta fel.

Marx számolt az összes fent említett modern távlattal, bár a kollektív emberi emancipáció és a gazdasági fejlődés volt érdeklődésének homlokterében. Marxot és a marxizmust az különböztette meg a többi modernista elméleti irányzattól, hogy a modern kor ellentmondásos természetére fókuszált, valamint arra, hogy ezek az ellentmondások és konfliktusok a kor legfontosabb mozgásformái.

Az individualizáción, racionalitáson és növekedésen nyugvó „modernizáció" lineáris liberális elképzelése ellen a marxizmus az emancipáció dialektikus távlatát állította szembe, kiemelve, hogy a kapitalizmus és a gyarmatosítás nem csak a haladásnak, de a kizsákmányolásnak is az egyik megjelenési formája. A marxista megközelítés szintén különbözött a piaci és bürokratikus racionalitás weberi „vasketrec"-fogalmától. Marx szerint a modernitás ellentmondásai radikális változások előhírnökei. A kapitalista országok munkásmozgalmára, a szocialista-feminista mozgalomra, a gyarmatellenes felszabadító mozgalmakra és a „létező" szocializmus országaira, összes hibájuk ellenére, úgy tekintettek, mint a modernista emancipáció és egy másfajta jövő hírnökeire. Ezt a jövőbe vetett hitet erősen megrendítették a kilencvenes évek.

A posztmodernitás megtámadta a modernitás összes nagy narratíváját, miközben rendszerint figyelmen kívül hagyta a marxizmus dialektikus felfogását, társadalompolitikai térnyerését és hódítását az ideológia terén a modernista baloldal rovására érte el. Eközben a jobboldali modernizmus legyőzte majdnem minden tradicionalista konzervatív vetélytársát, legsikeresebben Thatcher Angliájában, elvégre a neoliberalizmust a jobboldal Magas Modernizmusának tekinthetjük, és mint megjegyeztük, abban kevés nyomot hagytak a posztmodern érvek. Az újra megerősödött amerikai jobboldal élénk példáját adja a modernizmus öszekuszálódásának.¹⁹ Miközben rohamosztagosait a keresztény fundamentalisták közül toborozza, az amerikai jobboldal uralkodó gondolata, hogy „kész a jövőt magához ölelni", mivel szerintük az csak az övék.²⁰ (Az evangelista keresztények [Christian Evangelicalism] főárama a világi sikert teológiai ünneplésben részesíti, ami természetesen megkönnyíti a szekuláris modernizmus és vallásos fanatizmus e hatásos keverékét.) Miközben a baloldal elkötelezettségét a társadalmi forradalom iránt letompították vagy elhallgattatták, az amerikai jobboldal lényegében „rendszerváltást" trombitál.

A modernitást mint intellektuális nézőpontot a „harmadik út" és a régi baloldal teoretikusai²¹ nem adták fel, hanem megvédték. A Suhrkamp Kiadó jól finanszírozott kutatási és publikálási programjának keretében Ulrich Beck odáig is elment, hogy egy „második modernitást" hirdetett meg. De a társadalmi-politikai kihívással az egész jobboldaltól a baloldalig terjedő spektrumban alig néhányan néztek szembe. Valójában Beck Kockázattársadalom című műve, amely először 1986-ban Németországban jelent meg, és az utóbbi évtizedek egyik jelentős elméleti munkája, tényleg felajánlott egy lehetőséget a modernitás fogalmának új alapra helyezésére: „A kockázatot úgy is meghatározhatjuk, mint maga a modernizáció által keltett és meghonosított veszély és bizonytalanság rendezett kezelését."²² Ez fontos társadalmi fogalomalkotás volt, mivel a kockázat a közgazdaságtan kulcsfogalma, s környezetvédelmi körökben is politikai visszhangra lelt. Azonban a Kockázattársadalom kritikai élét két vonása is tompította: először, alapvető vaksága aziránt, hogy mi történik a politika színpadán a középtől jobbra. A jobboldali liberális modernizmus felemelkedéséről van szó, amely kezdetben Németországban nem volt olyan erőteljes, mint az angolszász világban, de amely politikai győzelmet aratott jóval azelőtt, hogy a Grosse Koalition trónjára ült volna. Másodszor, Beck „új", később „második" modernitásának sajátos intézményi tartalma: az osztályok elhalása, a teljes foglalkoztatottság és a nemzetállam vége, valamint az egyének „kiszabadulása" az ipari intézményekből, amivel éleslátóan megragadta a megváltozott kort, egyben kiteszi elemzését az önkényes kiválasztás, a tapasztalati megbízhatatlanság vagy mindkettő vádjának.

A posztmodern diskurzus fontos tanulságokkal szolgál, de inkább tünetként, nem pedig szó szerint kell értelmeznünk: a modernitás nem-dialektikus felfogásainak megkérdőjelezéseként, az (ex)baloldal irányvesztésének tünetegyütteseként, és az észak-atlantin kívüli világ meg nem értéseként. A világ posztmodernizálása még nagyon egyenetlen. Az esztétikai diskurzus felfokozott tempója mellett még az is lehet, hogy a posztmodernizmus „már a múlté", ahogy egy korábbi publicista híve a második kiadáshoz készített utószavában írta.²³ Jameson 2002-ben már megfigyelte a posztmodern „közmegegyezés" végét és „az utóbbi néhány évben […] a visszatérést mindenfajta régi dologhoz, és azok újraszervezését".²⁴ Még az idősödő Bauman is ráhangolódott az idők változó szirénhangjaira, a posztmodernitás helyett a „likvid modernitással" kezdett házalni.²⁵ A posztmodernizmus két évtizede, a 1980-as és 90-es években szakadékot teremtett a kulturális-társadalmi gondolkozásban, ami maga is a politikai-társadalmi korszak tünete, és amit máig sem haladt meg. A jövő mint újdonság és különböző minőség, eltűnt a ködösítésben.

Míg a növekedés, a fejlődés és a haladás modernista vízióinak környezetvédelmi és feminista kritikái jelentős mellékáramlatokká váltak a kapitalista központokban – megszelídített formában gyakran be is tagolták azokat a felvilágosult liberalizmus főáramába -, a harmadik világ kritikái – amelyeket a perui szocialista teoretikus, Aníbal Quijano előtti főhajtásképpen a modernitás gyarmatiságának vagy a gyarmatellenes nacionalizmus gyarmatiságának nevezhetünk – alig hatoltak át az észak-atlanti társadalomelmélet falain. Az indiai gondolkodásban viszont mindig is fontos téma volt, általában valamilyen kényelmetlen, mégis működőképes szövetségben a modernista nacionalizmussal, amit Gandhi és Nehru együttműködése is példáz. A mumbaii Szociális Fórumon 2004-ben egy nagyszínpadon elhelyezett transzparensen ez állt: „Az emberek nem akarnak fejlődést, csak élni szeretnének!" Ez nem teljesen értelmetlen azon számos mai indiai társadalmi mozgalom számára, amelyek a helyi lakosokat (gyakran „törzsek" tagjait) és a környezetvédőket mozgósítják a modern gátépítések és más fejlesztési beruházások ellen. Végignézve a mumbaii nyomornegyedeken, a fejlesztő állam gondolatának (developmentalizmus) támadása kevéssé meggyőző.

Egy olyan országban, mint Bolívia, a modernitás gyarmati jellege jobban kitapintható az ország függetlenné válása utáni hosszú történelem rasszista politikájában, továbbá gazdasági és kulturális „modernizációjában", amely a többségben lévő őslakosokat az altiplano* szörnyű nyomorában hagyta. Bolívia mai választott vezetői, Evo Morales elnök és Álvaro García alelnök nem tradicionalisták, se nem modernek és nem is posztmodernek, hanem intellektuálisan és politikailag is megkapóan bátor kísérletet tesznek arra, hogy megtalálják az utat egy alternatív modernitás felé, és útjelzéseket tegyenek ki a marxizmus számára az Andok ösvényein.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a modernitás a XX. század végén fordulóponthoz jutott és új irányokba ágazott el: vagy jobbra fordult, vagy a posztmodernitás felé, vagy pedig az új modernitás elméleti és gyakorlati keresésének irányába.

Definíciók

Miután felvázoltuk a jelen társadalmi elméletalkotásának szélesebb politikai és kulturális-intellektuális jellemzőit, témánk jelenlegi állásának tanulmányozása előtt marad egy megválaszolandó alapkérdés: mi is maga a társadalomelmélet? Az itt alkalmazott meghatározás szerint a társadalomelmélet két nagyra törő célkitűzés között őrlődik: egyrészről a társadalmi jelenségek sorának átfogó magyarázatához kíván keretet nyújtani, másrészről valamiféle „értelmet" kíván adni ezeknek a jelenségeknek. Másképp fogalmazva, ez az „elmélet" ökumenikus felfogása, ami jelenti mind a – minél átfogóbb, annál fontosabb – magyarázatot, mind pedig a Sinnstiftungot is, azaz a jelentés konstituálását.

Ami a „jelentés konstituálásának" célját illeti, a marxizmus társadalomtudományból, filozófiából és politikából álló háromszögében a filozófia hangsúlyossá válása az utóbbi időben – illetve nagyobb állóképessége a gyakorlati fejlemények ellenében – azt jelenti, hogy a politikai és társadalomfilozófiai eredmények különös fontossággal bírnak a jelenlegi baloldali ihletésű társadalomelmélet áttekintésében. Ami a másik, a gyakorlati társadalomtudományi célt illeti, ismét hangsúlyoznunk kell, hogy az elmélet nem külön tudományterület vagy résztudomány, vagy valamiféle kutatás nélküli, íróasztali töprengés, hanem a gyakorlati vizsgálatok iránytűje. Például Pierre Bourdieu ebben az értelemben kritizálta a kortárs angolszász társadalomelméleti felfogásokat.²⁶ Áttekintésünkben a társadalomelmélet ilyesfajta alkalmazását is figyelemmel fogjuk kísérni a tudományos tevékenységben.

Alá kell húznunk, hogy a következő vázlat semmi esetre sem a kortárs baloldal intellektuális teljesítményének általános felmérése. A szigorú értelemben vett társadalomtudomány a jelenre összpontosít, és ki kell zárja a történészek és a szellemtörténettel foglalkozó tudósok munkáit – éppen a nemzetközi baloldal néhány legtehetségesebb elméjét. A baloldali gondolkodás virágzó területei voltak az utóbbi néhány évben a geopolitika és az államközi kapcsolatok, ahol fontos új munkák születtek az imperializmusról és az imperialista hatalomról, de ez ismét kevés társadalmi elméletalkotást mint olyat foglal magában.²⁷

A posztmodernitás és a neomodern jobboldal kihívását a baloldali társadalmi elméletek nagyon eltérő módon válaszolták meg. Eltekintve a radikális elméletek feladásának eseteitől, amelyek a jelen cikk vizsgálódásain kívül esnek, először a középtől balra álló tudósok válaszainak témaköreit tekintem át, majd megpróbálok néhány általános elmozdulást azonosítani elméleti-politikai álláspontjaikban. Mivel cikkem terjedelmének korlátai ezeknek az elméleti pozícióknak sem a hosszú kifejtését, sem a kidolgozott elemzését nem engedik meg, úgy döntöttem, hogy feltérképezem a különféle utakat, többnyire azonban Nyugat-Európára és Észak-Amerikára korlátozom magam.

II. Baloldali válaszmódok – témakörök

Európa teológiai fordulata

Az utóbbi évtized legmeglepőbb elméleti fejleménye a baloldali társadalomfilozófiában egy új teológiai fordulat volt. Ez általában nem jár a vallásos hit felvételével, bár néhány korábbi baloldali értelmiségi elkezdte kinyilvánítani etnikai-vallási zsidóságát, és gyakran utalnak valamilyen, a valláshoz vagy egy vallási személyhez fűződő különleges, de nem vallásos, személyes kapcsolatra. Mint ahogy Régis Debray írja: „Három dolog foglalkoztatott életemben [mint gondolkodót], a háború, a művészet és a vallás."²⁸ A teológiai fordulat inkább a vallás iránti tudományos érdeklődésben, valamint a filozófiai és politikai érvelésben alkalmazott vallásos példákban jelentkezett.

Ezen a területen Debray alkotta a legfontosabbat, aki a Le feu sacré (A szent tűz, 2003) és a God: An Itinerary (Útikönyv Istenhez, 2004) című könyveiben irodalmi tehetségét újszerű tudományos vizsgálatok szolgálatába állította. Kutatta a zsidó-keresztény narratíva szerkezetét, a vallásos „emlékezési, kiszorítási és szervezési folyamatokat", valamint a vallás újbóli fellángolását az egész világon.²⁹ Debray e témákat először a Critique of Political Reason (A politikai ész kritikája, 1981; 1983) című művében fejtette ki, körüljárva a vallásos tudattalant a politikában, illetve a szakralitás politikai formáit. Felnőttkori vallási tanulmányait a XI. században élt VII. Gergely pápa életrajzának olvasásával kezdte, amikor forradalmi guerrilleróként bebörtönözték a kis bolíviai városban, Camiriban, és ahol csak a keresztény irodalmat nem cenzúrázták.³⁰

A korábbi maoista és még mindig tevékeny szélsőbaloldali harcos és filozófus, Alain Badiou szintén említi régi keletű, költői és személyes kapcsolatát Szent Pállal, akihez azért fordul hogy „egy új harcos hőst találjon […], aki felválthatja Lenint ebben a bevett szerepében". Állítólag Badiou apostola fektette le az „univerzalizmus alapjait" a Galatáknak írt levelében: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő."³¹ Slavoj Žižek a maga részéről a Pál és Lenin közötti párhuzamokat három páros – Krisztus és Pál, Marx és Lenin, valamint Freud és Lacan – segítségül hívásával tárja fel. Azonban On Belief (A hitről, 2001) című könyvének fő tézise, hogy a feltétel nélküli hit igazi etikai értéke – inkább politikai, mint vallási értelemben – az, hogy nem köt kompromisszumokat, továbbá magában foglalja azt, amit Kierkegaard „az etika vallásos felfüggesztésének" nevezett. Így Lenin és a radikális fundamentalisták könyörtelenségét csodálatra méltónak tartja. Žižek Jób könyvéről szintén elragadtatással beszél, amely szerinte „valószínűleg az ideológia első modern kritikája".³² Michael Hardt és Antonio Negri Empire (Birodalom) című könyvükben „az eljövendő kommunista harciasságot" Assisi Szent Ferenc példájával illusztrálják.³³ A maga józan módján Jürgen Habermas szintén tisztelettel említi a vallást: „Mindaddig, amíg nem találunk jobb szavakat a racionális diskurzus közegében arra, amit a vallás mondani tud, a [kommunikatív ész] […] együtt fog létezni az előbbivel; nem támogatja, de nem is küzd ellene."³⁴

Habermas ennél is tovább ment, amikor elfogadta, hogy a nyelvről és a kommunikatív tevékenységről alkotott fogalmai „a kereszténység örökségéből táplálkoznak".³⁵ „Számomra a filozófiai etika alapvető fogalmai […] képtelenek megragadni mindazokat a megérzéseket, amik már a Biblia nyelvén sokkal árnyaltabb kifejezésre találtak."³⁶

A Szovjetunió omladozásának idején a német marxista filozófus, Wolfgang Fritz Haug, aki Gorbacsov reformkísérleteinek csodálója volt, időt szakított, hogy elolvassa Szent Ágoston Az isten városáról című művét eredeti görög nyelven,* vagyis egy nagy teológus reflexióit Róma bukásáról.³⁷ Ugyanezt az Ágoston-művet említi Hardt és Negri is, akik stilisztikai akrobatikával az egyházatyát összehozzák a XX. századi amerikai wobblikkal*. („Ebből a nézőpontból az IWW a modern idők nagy ágostoni vállalkozása" – írják.³⁸ ) A vallás és a vallásos – főleg keresztény – példák effajta vonzerejét úgy is értelmezhetjük, mint egy széles értelemben vett kulturális hangulat indikátorát, mely hangulatot akár posztmodernitásnak is nevezhetjük. Amikor valamely alternatív jövő eltűnik vagy kifakul, akkor a gyökerek, a tapasztalat és a háttér válik fontossá. A klasszikus európai oktatás, a nem szekuláris környezetben való nevelkedés, továbbá a középkor biztonságos távolsága a mai vallási követelményektől a kereszténységet kézenfekvő történelmi tapasztalatként kínálja fel e vizsgálat tárgyának.

Az amerikai futurizmus

A sokkal vallásosabb Egyesült Államokban nem látható semmilyen hasonló baloldali teológiai fordulat. Ott a jobboldal többé-kevésbé monopolizálta a Bibliát, bár a fekete amerikai baloldal még mindig rendelkezik befolyásos hitszónokokkal, mint például Jesse Jackson, és teológus értelmiségiekkel, mint Cornel West, aki „csehovi keresztény"-ként határozza meg magát.³⁹ Míg az európai balosok a múlt keresztény jelképeihez fordulnak, addig amerikai elvtársaik a még távolibb jövőbe révednek, mivel a rövid távú kilátások sosem voltak valami rózsásak az észak-amerikai baloldal számára. Azonban legjobb gondolkodóinak némelyikénél a jövőre vonatkozó remények túlélték mind a posztmodernista támadást, mind a kommunizmus összeomlását, és ez az önbizalom egyfajta új futurizmusban öltött formát. Ennek két jelentős áramlata létezik, közülük az új utópia a szembetűnőbb, míg a másik a rendszer-összeomlás víziója.

Az utóbbi évtizedben az amerikai radikális gondolkodók színes sokasága fordította kritikai intelligenciáját és alkotó energiáit az utópia felé. Amíg egy új politikai hajtóerő felbukkanására várakozunk, addig „nincs az utópiának alternatívája", fogalmazott Fredric Jameson a téma egyik mesterművében, melyben a rá jellemző kritikai éleslátással, tudományos felkészültséggel és a világ minden zugába szerteágazó képzettársításokkal elemezte az utópikus fantáziákat és utópikus írásokat.⁴⁰ Az utópiának életbe vágó politikai funkciója van manapság „a tekintetben, hogy arra kényszerít minket: magára az [utópikus] törésre koncentráljunk, hogy mindentől függetlenül elgondoljuk a lehetetlent és a megvalósíthatatlant" – hangsúlyozza Jameson.⁴¹

Jameson csak a legújabb jeles képviselője a kreatív amerikai utópista gondolkodás látványos felívelésének, melynek az egyik pólusán áll. Érdeklődése középpontjában az utópikus „vágy", ennek „jövőrombolása" és irodalmi kifejezése áll, mindenekelőtt a tudományos fantasztikus irodalom. Egészen másfajta hangsúllyal az 1990-es évek végén a szociológus Erik Olin Wright útjára indította a „Valós Utópia Terv"-et, amely a radikális íróasztali társadalomtervezés és a formalizált normatív közgazdaságtan nagyszabású közösségi vállalkozása, a jamesonitól különböző „altípus", de mégsem annyira, ahogy azt egymásnak feszülő stílusuk és utalásaik sugallják. Mindkettőt elbűvöli az utópikus fantázia, az egyiket mint a tudományos fantasztikum elemzőjét, a másikat mint a (társadalom)tudományos fantasztikum íróját és kezdeményezőjét. Eddig a Valós Utópia Terv öt könyvet eredményezett, Wright pedig egy nagyra törő stratégiai összefoglalót ír, amelyben a szocializmust úgy értelmezi, mint „a kapitalizmus alternatíváját, a társadalom – állammal és a gazdasággal szembeni – hatalmi helyzetbe kerülésének folyamatát", amit az Envisioning Real Utopias (Találjunk ki valós utópiákat) című könyvben tesznek majd közzé.⁴²

Lenyűgöző terjedelme, valamint korunk fősodrával szembeni dacos kitartása ellenére a terv elgondolásai kissé furcsának tűnhetnek, különösen az északnyugat-európaiaknak. A gazdasági fejezetek klasszikusan utópisták – elvontan megidézik a jó társadalmat, és egyetemesen tartózkodnak a létező társadalom megváltoztatásának módjáról folyó stratégiai gondolatoktól. Másrészről gyakran rendkívül szerények, talán túl szerények is a céljaikat illetően. Például John Roemer bemutatja a kupon-szocializmus elmés tervét, egy olyan piacgazdaságot, ahol a tulajdonjogokat a kuponokat birtokló felnőtt polgárok gyakorolják. Ugyanakkor a már létező skandináv, adón keresztüli jövedelem-újraelosztó rendszereket túl radikálisnak találja ahhoz, hogy kövessék és felülmúlják őket. „Kétlem, hogy a nagy heterogén társadalmak még az életünkben úgy szavaznának, hogy adózás útján olyan mértékben újraosztják a jövedelmeket, ahogy azt a skandináv társadalmak már jelenleg is teszik."⁴³ Egy másik, az alapjövedelemmel kapcsolatos javaslatokkal és a minden fiatal felnőttnek adandó „tulajdonrész-juttatással" foglalkozó kötetben egy (szintén amerikai) kritikus hang a létező Svédországgal való összehasonlításból a következőkre jut: „A teljesen kifejlett jóléti állam elsőbbséget élvez az alapjövedelem elképzelésével szemben, mivel eléri azt, amit az alapjövedelem nem képes, nevezetesen garantálja, hogy egyes sajátos emberi szükségletek kielégítésre kerüljenek."⁴⁴ Az utópista terv politikai vetülete sokkal innovatívabb, mivel bemutat és elméletileg, valamint különböző nézőpontokból megvitat négy valóban létező, a helyi részvételű demokráciára tett kísérletet Chicagótól Nyugat-Bengálig.⁴⁵

David Harvey, a ma már New Yorkban működő földrajztudós és várostörténész szintén kísérletet tett egy bátor „dialektikus utópiára" a Spaces of Hope (A remény terei, 2000) című könyvében. A XIX. századi marxista történelmi dialektika és az utópista elképzelések közötti szakadék áthidalására irányuló javaslatával nem mindenkit győz meg, aki elvben szimpatizál vele. Bár az USA-központú globalizáció lehet, hogy „összezavarodott", az ideológiai ígéretek és a gazdasági teljesítmény közötti ellentétek, vagy a piaci externáliák által okozott „nehézségek" nemigen képeznek marxi értelemben vett, szerkezetileg összefüggő, de ugyanakkor összeférhetetlen ellentéteket.⁴⁶ Azonban az elméleti „helyesség" nem mérvadó ebben a kérdésben. Harvey, aki még mindig büszkén oktatja Marx Tőkéjét, néhány érdekes utópista alapelvet dolgozott ki a „munkálkodó lázadó mérnökről", és felvázolt egy Bellamy által ihletett utópisztikus sétát a 2020-as év Baltimore-jában – habár önkritikus megjegyzésekkel megspékelve.⁴⁷ A közép-európai marxizmus valaha a legsötétebb órákban hozta létre az utópista gondolkodás és az „előrelátó öntudat" páratlan mesterművét, Ernst Bloch háromkötetes Das Prinzip Hoffnungját (A remény elve), melyet Németországban 1954-ben adtak ki, bár sokkal korábban íródott. A jelenlegi összefüggésben szemlélve azonban ez a műfaj nemigen virágzott az Atlanti-óceán keleti partjain.

Az 1990-es években, amikor a legtöbb „átmenetről" értekező ember ezen a kifejezésen a kelet-európai szocializmusok kapitalizmusba történő belépését értette, a New York állambeli Binghamtonból azt az üzenet küldték, hogy a világ valójában a kapitalizmusból éppen valami mássá alakul át, amelynek a vonásait azonban még nem ismerjük. „Ma a jelenleg létező világrendszerünk, a kapitalista világgazdaság egy másik világrendszerbe vagy világrendszerekbe való átmenetének korában élünk" – hirdette Immanuel Wallerstein Utopistics (Utópiaelméletek) című könyvében. Ez a munka „az emberi társadalmi rendszerek, az azt érintő lehetséges kényszerek és az emberi alkotóerő előtt nyitva álló lehetőségek józan, racionális és realisztikus értékelését" tűzte ki saját céljaként.⁴⁸

Giovanni Arrighi, aki akkor szintén Binghamtonban tartózkodott, párhuzamos kutatást folytatott, amiben hasonló, de talán még drámaibb eredményre jutott. A világrendszer története Arrighi olvasatában „az USA felhalmozási rendszerének jelenleg fennálló válságából" három lehetséges kiutat kínál.⁴⁹ Az első, ha a „régi központok" véget vetnek a kapitalista történelemnek azzal, hogy „egy valódi globális világbirodalmat hoznak létre". A második, ha egy olyan új felügyeleti rendszer jön létre, amelynek hiányoznak a szükséges „államalkotó és háborús képességei", aminek következtében a „kapitalizmus (az „antipiac") elsorvad. A harmadik, ha a „kapitalista történelem […] véget ér", elégve „a fokozódó erőszak szörnyűségeiben (vagy ragyogásában)." Ezen nézet szerint a világrendszer kulcseleme a politikai és gazdasági hegemónia. Ennek jelenlegi birtokosa, az Egyesült Államok az 1970-es évek óta visszafordíthatatlanul hanyatlik. A kapitalizmus pénzügyi expanziója, ahogy a múltban, úgy jelenben is, a világrendszer hegemóniájában bekövetkezett alapvető válság kifejeződése és egyben annak eszköze is. A kapitalizmust két oldalról fenyegeti veszély: egyrészt a munkások hatalmának hosszú távú erősödése miatt (globális városiasodás és proletarizálódás), másrészt az államok meggyengülése miatt, ami csökkenti tőkevédő és társadalmi közvetítő képességeiket, s ami az állami reformok (Wallerstein „liberalizmusnak" nevezi) erkölcsi és politikai hitelvesztésének következménye.

Wallerstein szerint a fő mechanizmus, amellyel a kapitalisták képesek voltak korlátozni azt a „politikai nyomást", amit munkásosztály – demokratizáláson és más csatornákon keresztül jelentkező – növekvő erejének szekuláris történelmi trendje okozott, nem volt más, mint „az adott iparágak áthelyezése a világgazdaság olyan zónáiba, ahol a keresetek átlagosan alacsonyabbak". De „ma az a probléma, hogy ötszáz év után már csak kevés ilyen menekülési hely maradt".⁵⁰ Wallerstein továbbá Rosa Luxemburg – kapitalizmus összeomlásáról szóló – 1913-as érvelésének is új csavart ad: „A kapitalizmusnak szüksége van nem-kapitalista társadalmi szervezetekre, amelyek növekedésének hátterét biztosítják, [de] épp azokat a feltételeket olvasztja magába, amelyek elengedhetetlenek a létezéséhez."⁵¹ Luxemburg azonban akkor azokra a nem-kapitalista területekre gondolt, amelyek a szükséges exportpiacokat és az olcsó élelmiszert biztosítják.

Ezek a gondolatok nem váltak széleskörűen elfogadottá még a baloldalon sem, jóllehet e szerzőket általános szellemi tisztelet övezi. A legkézzelfoghatóbb, noha egyáltalán nem a legmeggyőzőbb érv az, hogy az USA hatalmának csökkenése, e hatalom csúcspontja után a világkapitalizmus szisztematikus válságát jelenti. Arrighi későbbi megfogalmazásai sokkal kevésbé apokaliptikusak, Kína folyamatos emelkedésével és India nagyhatalommá válásával pedig az Amerika utáni hegemónia is sokkal elképzelhetőbbé vált. Miközben Fernand Braudel inkább csak előfeltételezi – semmint hogy támadhatatlan érvekkel alátámasztaná a (még) nem meggyőzöttek számára -, hogy a kapitalista hegemónok váltófutásának felbecsülhetetlen történelmi fontossága van, addig Giovanni Arrigi és Beverly Silver Chaos and Governance in the Modern World System (Káosz és kormányzás a modern világrendszerben, 1999) című, a hegemónia átalakulásait összehasonlító munkájukban plauzibilis következtetések sorát vonják le egy új váltás valószínű következményeiről, anélkül hogy a kapitalizmus bármiféle szükségszerű végét jósolnák.⁵² Wallerstein ragaszkodik a hosszú távú átmenetről szóló elképzeléséhez, de úgy tűnik, hogy érdeklődése inkább az elkövetkező húsz év globális geopolitikájára koncentrál, mintsem a rendszer elhalására.⁵³ Hasonló vénájú az egyiptomi közgazdász, Samir Amin, aki Beyond US hegemony? (Túl az USA hegemóniáján?, 2006) című friss könyvében józan globális elemzést nyújt, gyakorlatias, baloldali geostratégiai programmal. A végső lépést a kapitalista világrendszertől a geopolitikáig, illetve a geo-közgazdaságtanig csak az egész életében tudományos eretnek és tabudöntögető Andre Gunder Frank tette meg: „A legjobb, ha elfelejtjük [a kapitalizmust], és megelégszünk az egyetemes történelem valóságának saját vizsgálatával."⁵⁴

A lecserélt osztály

A korábbi baloldali diskurzus egyik legfontosabb fogalmát, az osztályt az utóbbi években lecserélték; ironikus módon részben épp a kapitalista osztályharcban elszenvedett veresége miatt, de azért is, mert a posztindusztriális demográfiai fejlemények száműzték korábbi elméleti és gyakorlati központi szerepéből. Az osztály kitart, de biztos menedék nélkül, és létezésének filozófiai jogát immár kétségbe vonják. Társadalmi megjelenése majdnem felismerhetetlenné vált, miután a tiszta politika savába mártották, ahogy a diszkurzív hegemónia politikai filozófiája tartja, melyet Ernesto Laclau és Chantal Mouffe fejlesztettek ki Hegemony and Socialist Strategy (Hegemónia és szocialista stratégia, 1985) című könyvükben, amely állítólag a legjelentősebb intellektuális hozzájárulás a posztmarxista politikatudományhoz. Így például Laclau „dogmatikus kijelentések puszta egymásutánja" minősítéssel elveti Slavoj Žižeknek⁵⁵ az osztályra és az osztályharcra való hivatkozásait. Az „antagonizmus" válik az új központi fogalommá.

Laclau nemrégiben megjelent On Populist Reason (A populista észről, 2005) című könyvében továbbfejlesztette politikai filozófiáját; a könyvben összekapcsolódik a peronizmus és a latin-amerikai populizmus iránti régi keletű érdeklődése, a posztmarxista filozófiája és az újabb megmerítkezés Lacanban. Néha nehezen olvasható, és mint filozófia nem szolgál semmiféle eszközzel a valós társadalmi mozgalmak elemzéséhez, vagy a különféle következmények magyarázatához, függetlenül attól, hogy „nép"-ben, vagy „osztály"-ban gondolkodik-e. Filozófiája a külső világgal csak válogatott illusztrációkon keresztül tartja a kapcsolatot. Másrészről, túl a „fakultások vitáján"*, sok minden van Laclau munkájában, amiért megéri áthatolni zsargonjának sűrű szövevényén. Noha népeket és más társadalmi erőket nem hozhatunk létre véletlenszerűen – e korláttal a társadalmi „logika" filozófiája csak nehezen boldogul -, fontos, hogy emlékezetben tartsuk azt, amire Lacan mutat rá, nevezetesen, hogy ezeket, beleértve az osztályokat is, diskurzusok mozgósítják, és ennek a mozgósításnak a sikere vagy kudarca ettől a diskurzustól függ. Azaz az ellenállás vagy felkelés által véghezvitt társadalmi változásnak van egy nélkülözhetetlen politikai pillanata, amikor testet ölt, és vezetőkre lel, valamint hogy a mellőzöttek, kizsákmányoltak és kisemmizettek populáris mozgalmai különféle formát ölthetnek, beleértve a fasiszta változatokat is.

Etienne Balibar, aki valaha Althusser sztártanítványa volt, közelebb maradt a marxista hagyományokhoz. Az 1987-ben megjelent, majd 1997-ben újra kiadott, „Az osztályharctól az osztályok nélküli harcig?" című fontos esszéjében nem valami tisztán posztmarxista módon válaszolta meg saját kérdését. Noha hangsúlyozza az „antagonizmusok univerzialitását", de emellett azt is állítja, hogy „az osztályharc, helyes értelmezési módja szerint, egy meghatározó struktúra, ami minden társadalmi gyakorlatra hat, de nem csak önmagában".⁵⁶

Az osztály nélküli harc filozófiájának megfelel a harc nélküli osztályok szociológiája. Az osztály, mint a nemzedékközi mobilitási tanulmányok központi fogalma, jól megalapozott, nagyrészt John Goldthorpe analitikus éleslátásának és gyakorlati megbízhatóságának köszönhetően. E mobilitásvizsgálat technikailag fejlett, de intellektuálisan elszigetelt tudományággá vált. Az osztály, mint elosztási kategória, megtartotta szerepét a szociológiában. Az elosztással és egyenlőtlenséggel kapcsolatos bevett amerikai szociológiai diskurzus mindig utal – valamilyen sorrendben – az „osztályra, nemre és rasszra". Az egyik vezető amerikai közegészségügyi folyóirat, az International Journal of Health Services, melynek bevallottan spanyol szerkesztője van (Vincent Navarro a John Hopkins Egyetemről), kitartó és rendszeres figyelmet fordít az egészség(telenség) és halálozás osztálydimenzióinak.

Mostanáig még nem készült globális osztályelemzés, amely megfelelne a marxisták által a 60-as és 70-es években gyártott nemzeti osztálytérképek sokaságának, és e korábbi képeket bizony igencsak meg lehet kérdőjelezni.⁵⁷ Az osztályoknak a rasszal és a nemzettel való újbóli összekapcsolása, amellyel Lenin és Otto Bauer nemzedéke után nagyrészt felhagytak, elméleti előrelépés, de ma egész mást hangsúlyoznak.⁵⁸ „Korunk rasszizmusával" összevetve az osztály és az osztályok emancipációja már nem központi probléma többé. Egy metsző élű elemzésében Balibar kimutatta, hogy a proletariátus helyzete a Tőkében érdekes módon nincs kellően kidolgozva, de ezt nem tekintette kihívásnak a maga számára, és mai társadalomelemzése inkább a nemzetre, a határokra, az állampolgárságra és Európára fókuszál.⁵⁹ Másrészt, a posztmodernista támadás nagyrészt véget vetett a biológiai nem, illetve társadalmi nem és az osztályok feminista összekapcsolásának. A „feminizmus harmadik hullámának" egyik friss áttekintése egyáltalán nem hivatkozik az osztályra vagy bármi hasonló kategóriára.⁶⁰

Európa volt az osztályelmélet, valamint a nyílt osztálymozgósítás és az osztálypolitika bölcsője, az itteni munkásmozgalmak modellé váltak a világ többi része számára. Európában még mindig vannak olyan jelentős pártok, amelyek magukat a munkások képviselőinek tartják, és a szakszervezeteknek jelentős társadalmi erejük maradt. Azonban az elemzés és társadalomelmélet tekintetében az osztály Észak-Amerikában jobban vészeli át a zord időket. Erik Olin Wright munkája központi szerepet játszott abban, hogy a marxista osztályelemzés stabil helyet vívjon ki magának az akadémiai szociológiában. Egyik újabb elegáns írásában Wright a témát egy bizonyos kérdés mentén rendszerezi: ha az osztály a válasz, mi volt a kérdés? Wright hatféle kérdéskört különít el, amelyekre gyakran az „osztályt" a válasz:

– Az eloszlásban elfoglalt hely: ténylegesen hol helyezkednek el az emberek a vagyoni egyenlőtlenségek skáláján?

– Szubjektíven elkülönült csoportok: mi magyarázza, hogy az emberek miként helyezik el saját magukat, másokat, illetve az egyes csoportokat az egyenlőtlenségek rendszerében?

– Életesélyek: mi magyarázza meg az életesélyek és az anyagi színvonal egyenlőtlenségét?

– Kibékíthetetlen ellentétek: milyen társadalmi törések okoznak nyílt konfliktusokat?

– Történelmi variánsok: hogyan magyarázzuk meg és jellemezzük az egyenlőtlenségek társadalmi szervezeteinek a történelemben felbukkanó különféle variánsait?

– Emancipáció: miféle átalakításokra van szükség ahhoz, hogy megszüntessük az elnyomást és a kizsákmányolást a kapitalista társadalmakban?⁶¹

Ezután Wright a saját – és általában a marxizmus – feladatát abban látja, hogy legfőképp az utolsó kérdés megválaszolásával foglalkozzon, míg más megközelítési módok a többi kérdésre koncentrálnak. A kérdést azonban igencsak homályosan fogalmazta meg. Például nem így: milyen társadalmi folyamat döntő a kapitalista elnyomás és kizsákmányolás megszüntetéséhez? Erre a klasszikus marxista válasz: az osztályharc. Se nem így: melyek a kapitalista elnyomást és kizsákmányolást fenntartó, vagy azt megváltoztatni és megszüntetni képes erők? Amire a marxisták azt válaszolták, hogy a burzsoázia (vagy tőkésosztály) és a munkásosztály.

Az osztályharccal foglalkozó, a világban jelenleg fellelhető munkák inkább Észak-Amerikából származnak. Kiemelkedő példa Beverly Silver elméletileg újító Forces of Labour (A munka erői) című könyve, vagy pedig a Socialist Register 2000-es évkönyvének globális áttekintése a munkásosztályról. A tőke és a munka jövőjének egyik döntő kérdése a világban, hogy erősek és cselekvőképesek lesznek-e az új városi munkások Kínában, Indiában és más nagy ázsiai országokban.

Az állam elhagyása

Az 1960-as és 70-es években az állam volt a marxista elméletalkotás egyik fő vitatémája. Ám ma az állam nyilvánvalóbban kapitalista jellegű, ezért mostanában kevéssé korbácsolja fel az intellektuális kíváncsiságot, az effajta érdeklődés nagyrészt elhalt, bár Claus Offe posztmarxista kritikai elemzését jelentős kivételnek tekinthetjük.⁶² Viszont az államtól való elfordulás különbözőképpen ment végbe.

Először is megemlíthetjük, hogy elmozdulás történt a nemzeti tőkésállamnak, illetőleg osztályuralmi módszereinek elemzésétől a globális hálózat elemzése felé. Ama feltevés bázisán, hogy a nemzeti tőkésállam, vagy legalábbis annak „szuverenitása", hanyatlásnak indult, a politikai érdeklődés a globalizáció és a „birodalmi" globális hálózatok felé fordult. Amennyiben ez a „módszertani nacionalizmus"⁶³ elhagyását jelenti, annyiban e váltás indokolt. Ám az állami szuverenitás elvesztésével kapcsolatos merész kijelentéseket eddig még sohasem támasztották alá megfelelő empirikus érvekkel. Pár évtizednél hosszabb időtáv vonatkozásában bármelyik ilyen állítás megkérdőjelezhető. Mit jelentett az állami szuverenitás száz évvel ezelőtt Afrikában, Ázsiában vagy Latin-Amerikában? Mennyire voltak szuverének az akkoriban létrejött balkáni államok? Nem voltak-e vajon az államhatárok sokkal porózusabbak az utazás és a migráció szempontjából, mint manapság? A mostani világállapot sem érthető meg igazán anélkül, hogy behatóan ne tanulmányozzuk az Egyesült Államok nemzetállamának helyzetét és hatalmát. Talán a mai államok globális vizsgálata gyümölcsözőbb lenne, mint az állam nélküli glóbuszra való koncentrálás? E helyütt nem tudjuk megválaszolni e kérdéseket – csupán megjegyezzük, hogy a teoretikus érdeklődésnek az említett irányba való elmozdulása során e kérdéseket nem válaszolták meg, sőt kielégítő módon még csak fel sem vetették.

Egy másik irányt a civil társadalom felé fordulás jelentette, amelyre a tekintélyelvű uralommal szembeni szembenállás bázisaként, illetve – utópisztikusabb víziók esetében – az új társadalom építésének lehető legjobb színhelyeként tekintettek.⁶⁴ A civil társadalom régi fogalmát – amelynek az államtól való megkülönböztetése egészen Hegelig megy vissza – az antikommunista disszidensek újraélesztették a kelet-európai kommunizmus felbomlásának utolsó éveiben. A fogalom hamarosan világszerte elfogadottá vált, bal- és jobboldalon egyaránt, a legkülönfélébb mozgalmak és a polgári autonómiáért való küzdelem gyűjtőfogalmaként. Kelet-Európában a civil társadalmi diszkurzus egyben azt a funkciót is ellátta, hogy elejét vegye a politikai gazdasággal és a kapitalizmus restaurációjával kapcsolatos mindenféle komoly vitának – egészen addig, ameddig a restauráció immár fait accomplivá, befejezett ténnyé vált. A civil társadalom fogalma ezután folytatta mechanikusan idealisztikus pályafutását, ahelyett hogy előmozdította volna a társadalmi érintkezés különféle mintáinak, a társulásnak és a kollektív konfliktusoknak az elemzését.

Az államelmélettől való eltávolodás harmadik iránya a politikai filozófia elvontabb szintjei felé történő elmozdulás volt. A politikum sajátossága és annak a termelési módokkal és az osztálystruktúrákkal szembeni autonómiája több jelentős gondolkodó központi témájává vált. E vonatkozásban ismét Laclau és Mouffe Hegemony and Socialist Strategy című munkája volt a meghatározó, melyet az univerzalizmus és partikularizmus klasszikus politikai-filozófiai problémájának kifinomult kezelése, illetve az osztályharcnak a különérdekek hegemóniáért folytatott harcával való diszkurzív helyettesítése jellemez. Habermasnak a kommunikatív cselekvéssel kapcsolatos nagy elmélete – teljesen eltérő filozófiai inspirációból kiindulva – lefektette egy univerzalisztikus, dialóguson alapuló politika normatív programját.⁶⁵

Louis Althusser korábbi tanítványai jelentős új eredményekkel járultak hozzá a radikális politikai filozófiához.⁶⁶ Balibar, aki a legalaposabb és talán a legbefolyásosabb közülük, szakszerű szövegelemzéseket nyújtott nemcsak a Marx előtti politikai filozófiáról (Spinoza, Rousseau, Locke, Fichte), hanem az erőszakos antagonizmusok politikai elméleteiről is. Az emancipációval és az átalakulással kapcsolatos hagyományos baloldali politikai kérdések mellett Balibar az „azonosulások konfliktusát" szabályozó „civilizált viselkedés" politikumával is foglalkozott.⁶⁷ Az erőszak itt fizikailag megfoghatóbban, jelentését tekintve azonban homályosabban, sőt bizonytalanabban jelenik meg, szemben a Sartre és Fanon által tárgyalt katartikus formával.

Habár Slavoj Žižek antikapitalista politikai programja teljesen explicit, filozófiai erudíciója szembetűnő, politikai filozófiája mégis inkább tűnik puszta állásfoglalásnak, mint érveléssel alátámasztott gondolatmenetnek. Žižek, a kényszeresen termékeny író és félelmetes vitázó, akinek a filmekkel és más kortárs kulturális termékekkel kapcsolatos meglátásai láthatóan kimeríthetetlenek, a jelenkori radikális tabudöntögetés emblematikus figurájává vált. Žižek Tito-korabeli szlovéniai múltja, a tény, hogy volt kommunistából lett antikommunista disszidens, egyidejűleg kölcsönöz neki klasszikus baloldali politikai színezetet és kikezdhetetlen liberális hitelességet. Ez a kombináció tette Žižeket az egyetlen, nyugati csodálók által követett leninistává.⁶⁸ Más jelenkori filozófusokhoz hasonlóan Žižek antikapitalista programja is felettébb homályos; ez indulatos csetepatéhoz vezetett közte és Laclau között; mindketten azzal vádolták meg a másikat, hogy annak politikai programja „az égvilágon semmit nem" jelent.⁶⁹ Ennél figyelemre méltóbb Žižek politikai állásfoglalásának nyíltan vállalt ambivalenciája. Lenin iránti lelkesedése láthatólag jól megfér az „autentikus konzervatívok" iránti hasonló csodálattal, akik a Kipling által csodált „brit birodalmi torykhoz" hasonlóan nem félnek elvégezni a „szükséges piszkos munkát".⁷⁰ Érdemes megjegyezni, hogy míg a (poszt)marxisták ellógtak az állam problematikája elől, addig más perspektívából Michael Mann és Charles Tilly kiváló elemzéseket készítettek az európai nemzetállamok kialakulásáról.⁷¹

Visszatérés a szexualitáshoz

A biológiai nem (sex) és a társadalmi nem (gender) közti különbséget először Ann Oakley fejtette ki 1972-ben. A társadalmi nem konstrukciója és átalakulása a feminizmus szocialista irányzatának, valamint főáramának is központi elméleti problematikája volt a hetvenes és nyolcvanas években.⁷² De a biológiai nem adottságként való tételezését újabban támadások érték, időnként hasonló módon, ahogyan az osztályok nem-diszkurzív adottságként való kezelését is megkérdőjelezik. A szexualitás intellektuális újraformulázása Judith Butler amerikai filozófustól ered („a biológiai nem maga is társadalmilag konstruált kategória"⁷³ ), illetőleg a filozófia és pszichoanalízis francia csataterein létrejött elméletekben jelenik meg.⁷⁴ Maga Oakley elismerte a társadalmi és biológiai nem közti különbségtétel tarthatatlanságát.⁷⁵ Politikailag a biológiai nemet hatásos kihívás érte az öntudatos homoszexuális mozgalom irányából. Ez utóbbi – a „queer-elmélet" lobogója alatt – bizonyos fokig sajátos teoretikus jelenlétet ért el az angolszász akadémiai életben.

Az irodalmi-filozófiai posztmodernizmus térnyerése a feminista diskurzusban nagyrészt széttörte a feminista elmélet és a baloldal közti kapcsolatokat, amelyeket korábban a szocialista feminizmus szekciója képviselt.⁷⁶ A skandináv, jóléti állam felé orientált feministák a posztmodernista feminizmussal való találkozást sokként élték meg.⁷⁷ Toril Moi, a kozmopolita irodalomteoretikus szükségesnek érezte megmagyarázni, hogy „mi is a nő?" a választ illetően láthatólag zavarodottá vált akadémiai miliőnek.⁷⁸ Másrészről szembetűnő, hogy ma a feminizmus mennyivel inkább jelen van az európai-amerikai világban, mint a baloldal.

A szexualitás visszatérése a jelenkori marxista és posztmarxista filozófiában annak pszichoanalízisbe való belefeledkezésében is megnyilvánul. Például Žižek kijárta a lacaniánus iskolát; Laclau populizmusról szóló friss művében komoly érdeklődést tanúsít a Lacan-féle objet petit a,* illetőleg a mester egyéb témái iránt. Újabban Balibar követte tanárát, Althussert Freud és Lacan tanulmányozása terén, így például „A politika három fogalma" című művében, habár óvatos és szelektív formában.⁷⁹

Hódolat a hálózatoknak

A klasszikus XIX. századi szociológiai elmélet a társadalmi kapcsolódás módozataira koncentrált, különbséget téve a „társulás" és a „közösség" között. A XX. század közepén a szociológia egyfelől a „csoportra" – legyen az „elsődleges" vagy „másodlagos" -, másrészt pedig a szervezetekre koncentrált. Újabban a hálózat foglalta el a struktúra vagy szervezet fogalmának a helyét a társadalomelméletben. A társadalmi kapcsolódás hálózatelemzésének szociálpszichológiai gyökerei vannak, mindenekelőtt az antropológusoknak és családszociológusoknak az iskolai környezet baráti kapcsolatait feltáró „szociometrikus" tanulmányai, illetőleg a világháború utáni közösségkutatásainak területén. A hálózat fogalmát az eszmék terjedésének amerikai vizsgálataiban is felhasználták. Az 1960-as évektől kezdve a hálózat fogalmára alapozva egyre több területen matematikai modelleket fejlesztettek ki hozzáférési, terjedési és hatalmi struktúrák tanulmányozására az állásüresedéssel kapcsolatos információk tovagyűrűzésétől a szexuális kapcsolatokon át a globális nagyvárosi mintázatokig. E területen a legfontosabb elméletalkotók Harrison White és tanítványai voltak.⁸⁰ A hálózat gondolata az 1980-as években talált utat a szélesebb nyilvánossághoz, amikor menedzsment-témájú tanulmányok próbálták a Toyota és más japán nagyvállalatok sikereit megmagyarázni és általánosítani. Természetesen az elektronikus forradalom és az internet további érdeklődést keltett a hálózatok iránt. Michael Mann az „interakció hálózatainak" fogalmát központi jelentőségű, habár lazán definiált fogalommá tette a hatalomról szóló monumentális munkájában, és ezzel elkerülte „társadalom" bármilyen rendszeres vagy határozott fogalomként való használatát.⁸¹

A hálózatok lazább szerveződésűek és nyitottabbak, mint akár a csoportok, akár a szervezetek; inkább az egyéni cselekvőkre és azok erőforrásaira összpontosítanak, mintsem a konstituált közösségiségre; és csatornát biztosítanak a piacok számára éppúgy, mint a bürokráciák, mozgalmak vagy osztályok számára. Ekképpen a hálózatok kifejezetten fontos társadalmi kapcsolódások, amelyek komplex, lazán kapcsolt társadalmi rendszereket fűznek össze. Látni kell, hogy a hálózatoknak a jelenkori társadalomelmélet és analízis középpontjába kerülése nem csupán intellektuális felfedezésből fakad, hanem a változó társadalmi viszonyok kifejeződése is. Manuel Castells posztmarxista szociológus volt az, aki az új menedzselési elvekből és az információs technológiából kiindulva mesteri társadalomelemzésében bevezette a „hálózati társadalom" fogalmát, anélkül, hogy azt megpróbálta volna a korábbi szociológiaelmélethez kapcsolni.⁸² Azóta a hálózat Hardt és Negri befolyásos neomarxista munkáinak, a Birodalomnak (2000) és a Sokaságnak (2004) a legfőbb elméleti fogalmává vált; ezekben mind a globális szuverén, mind pedig annak ellenzéke egyaránt hálózati erőkként tételeződik. Másfelől, bár az újabb poszt- és neomarxista társadalomelmélet számára kulcsfontosságú a „hálózat", de annak nincs politikai irányultsága. Továbbá a fogalmat még nem vetették alá analitikus kritikának, részletesen megvizsgálva relatív pontosságát és vitathatatlanul gyümölcsöző voltának korlátait. A hálózat tehát olyan fogalom, amely egyelőre még zavartalanul élvezi mézesheteit.

Politikai gazdaságtan

Az európai „nyugati marxizmus" a politikai gazdaságtant mindig is távolságtartóan kezelte, e távolság – nem meglepő módon – tovább növekedett az elmúlt évtizedekben. Akadnak maradandó kivételek e szabály alól, így például Elmar Altvater ökológiailag orientált világgazdasági elemzései.⁸³ Pár éve bekövetkezett korai haláláig Egon Matzner is a gazdasági elemzés klasszikus közép-európai marxista tradícióját vitte tovább. Ezzel szemben az angolszász radikalizmusnak mindig is részét képezte az erőteljes – marxista és nem-marxista – kritikai politikai gazdaságtani áramlat. Habár az 1960-as években a brit baloldali neoricardiánus közgazdászok élénk és erőteljes kihívása a liberális közgazdaságtannal szemben – az angliai Cambridge versus a massachussetsbeli Cambridge vitája a tőkeelméletről – láthatólag nem eredményezte a liberális elmélet domináns helyzetének és önbizalmának tartós megrendülését, a radikális politikai gazdaságtan ennek ellenére még mindig igen termékeny az angolszász világban. Az utóbbi években az irányzat legfontosabb eredményei elsősorban a közgazdaságtan, a történettudomány, illetőleg a politikai gazdaságtan, politikai filozófia és politikatudomány termékeny kölcsönhatása révén jöttek létre.

A hagyományrombolóan heterodox világrendszer-elmélet a kritikai társadalomelmélet éltető erejévé vált. Az 1970-es évek közepétől a Wallerstein és mások által kidolgozott, majd Arrighi által új irányokba kiterjesztett elmélet az irányzaton kívüli és azzal gyakran vitában álló kutatók számára is megtermékenyítőnek bizonyult. Noha ezt az iskolát szociológusok hívták életre, a világrendszer-elemzés elsődlegesen gazdasági és történeti, bár a globális hatalmi relációk iránti kitüntetett figyelme egyben fontos politikai dimenziót is ad az elméletnek. E megközelítés egyelőre termékenyebbnek bizonyult, mint a globalizációs elméletekbe való újabb keletű ugrások. Tanúbizonyságot téve a dolgok történelmi határaival szembeni egyedülálló érzékenységéről, Wallerstein figyelmeztette követőit és munkatársait a világrendszer-elméleti iskola várható kimúlására. Ezt az előrejelzést épp a megközelítés sikerességére, globális elemzésként való implicit elismerésére alapozta.⁸⁴ Ehhez még hozzátehetjük: ahogy a társadalomelemzés figyelmének középpontjába egyre inkább a bolygó léptékű világ kerül, úgy várható a globális szintű kutatásokban a különféle megközelítések számának növekedése.

Korábban már említettük Wallerstein és Arrighi tézisét a kapitalizmus közelgő végéről. A közgazdaságtan és történelem kombinációjának másik két jelentős és gyakorlatiasabb változata elkerüli az ehhez hasonló, korszakos erőátrendeződéssel kapcsolatos téziseket és spekulációkat. Robert Brenner, aki először a kapitalizmus eredetéről szóló hagyományromboló – az ún. „Brenner-vitát" kiváltó – elméletével tette ismertté a nevét, újabban a világháború utáni fejlett kapitalizmus gazdaságtörténetét tárgyaló könyvet adott ki, The Economics of Global Turbulence (A globális zűrzavar gazdaságtana) címmel.⁸⁵ A könyv kapitalizmus fölös kapacitásokra való hajlamát, illetőleg a csökkenő profitrátát helyezi az elemzés középpontjába, s ezt empirikus részletek tárházával és időbeli lefutásuk bemutatásával erősíti meg. Az oxfordi egyetemről Andrew Glyn tömören és kifejezetten olvasmányosan mutatja be a legújabb kapitalista fejlődést és annak a jólétre gyakorolt hatását.⁸⁶ Brenner folytatódó turbulenciát jósol; Glyn a gazdag országok munkásainak tovább romló kilátásait jelzi előre, és végül megkérdőjelezi a további gazdasági növekedés értelmességét, helyette inkább a rezignáció különös utópiáját, az „alapjövedelmet" javasolja.

Egy friss, igen ambiciózus vállalkozás a Santa Fe Intézetben egy újfajta radikális politikai gazdaságtan létrehozását tűzte ki célul a közgazdaságtan és politikatudomány egyesítése révén. A projekt eddigi fő eredménye a Globalization and Egalitarian Redistribution (Globalizáció és egalitárius újraelosztás) című kötet, amelyet a berkeley-i egyetem közgazdásza, Pranab Bardhan, a Santa Fe Intézet viselkedéstudományi programjának vezetője, a közgazdász Samuel Bowles, és a Yale Egyetem politikatudósa, Michael Wallerstein szerkesztett. A rengeteg egyenlet és diagram ellenére a mű „tanulságai" a globális korlátok melletti redisztributív politikák lehetőségeiről a szerkesztők szerint elég jelentősek, de nem feltétlenül igazán újszerűek. Mégis érdemes e munkáról megemlékezni, két okból is. Az egyik a politikai-gazdasági modellezés ereje. A munka egyik résztvevője, Adam Przeworski ebben nagy mester, és korábban explicit módon marxista megközelítést alkalmazott. A másik ok, hogy a munka erőteljes pénzügyi támogatást kapott a főáram-közgazdaságtan köreiből – nevezetesen a Russel Sage alapítványtól – a „tartós egyenlőtlenség egy versengő világban" projekt égisze alatt.

A közgazdaságtant és a filozófiát egyszerre művelők közül valószínűleg Amartya Sen a legjelesebb, de az analitikus filozófia és az analitikus közgazdaságtan között valójában sokféle kapcsolódás létezik. John Roemer fordulata, ahogyan a maoizáló matematikai közgazdaságtantól átpártolt a „radikális gazdasági etikára" – a Globalization and Egalitarian Redistributiontől (A kizsákmányolás és osztály általános elmélete, 1982) a Theories of Distributive Justice-ig (Az elosztási igazságosság elméletei, 1996) -, érdekes életút, és baloldali nézőpontból tiszteletre méltó is. A közgazdaságtan és a szociológia Pierre Bourdieu egyik utolsó fontos művében, A gazdaság társadalmi struktúráiban kapcsolódott egybe. Bourdieu a francia lakáspiac beható vizsgálata során – mind az empirikus kutatásban, mind pedig az általánosító elméleti kritikában – alkalmazza néhány kulcsfogalmát, például a gondolkodási-cselekvési mintákkal kapcsolatos „habitust", valamint az erők és konfliktusok „mezejét".⁸⁷ Robin Blackburn A halál banküzemtana és Az öregedési sokk – a pénzügyi rendszer csődje című munkáiban javaslatot tesz az elöregedő társadalmak számára készített ambiciózus, a középtől balra álló nyugdíjstratégiára, amely épít Rudolf Meidner azon javaslatára, hogy a vállalatok fizessenek a társadalmi fejlődést finanszírozó részvényadót.⁸⁸

A politikai gazdaságtan alá sorolható még a többnyire „intézményi közgazdaságtan"-nak titulált, nem marxista, de általában a középtől balra álló irányzat is. Az irányzat modern klasszikusainak jó részét – Ragnar Frisch, Gunnar Myrdal, Jan Tinbergen – betemette a neoklasszikus láva. De a panteon alatt még most is létezik életteli kritikai intézményi közgazdaságtani szubkultúra. Ez a főbb központokban, Nagy-Britanniában és Franciaországban még javarészt a közgazdaságtan keretein belül helyezi el magát, de a szociológiai vizsgálódások elemeiből is merít. Franciaországban a fő intézményi iskola a „szabályozási elmélet", amelynek fő képviselői között található Michel Aglietta, Robert Boyer és Antoine Rebérioux.⁸⁹ Nagy-Britanniában a posztmarxista Geoffrey Hodgson a közgazdaságtan és történettudomány, illetőleg az evolúciós elmélet közti kapcsolódások vizsgálata felé fordult.⁹⁰

III. Az álláspontok repertoárja

A társadalmi elméletalkotás továbbra is összefügg bizonyos politikai álláspontokkal – sőt, valójában elkötelezett irántuk -, és így a terület szociológiai történetének leírásakor valamennyire számba kell venni ezeket, miközben ellen kell állnunk mind az apologetika, mint a vádaskodás csábításának. Az alábbi leírásban két dimenziót különböztetünk meg, és a jelenkori baloldali gondolkodás irányzatait e tengelyek mentén helyezzük el. Az egyik dimenzió elméleti jellegű: Marx és a marxizmus mint intellektuális tradíció. A másik dimenzió politikai: a szocializmus, amelynek célja egy, a kapitalizmustól egyértelműen eltérő társadalmi rend megvalósítása. (A szocializmus fogalmát ennél lazább értelmezésben is használják, de ettől most eltekintünk.) E két tengely meghatároz egy koordinátarendszert, amely helyzetmeghatározó iránytűként alkalmazható; az eredményeket ugyanakkor nem szabad kőbe vésettnek tekinteni.

Az alábbi diagram természetesen csak nagyon hozzávetőleges térképnek tekinthető, amelynek célja az egyes irányzatok egymáshoz viszonyított elhelyezkedésének a meghatározása, anélkül hogy a távolságokról információt közölne. Talán elsősorban azt demonstrálja e térkép, hogy az elmélet és a politika két különböző dimenzió, még a politikailag elkötelezett társadalomelemzők körében is. Másodszor pedig jelzi az új keletű eltávolodást a szocializmus mint a jelenlegitől eltérő és megvalósítható társadalomtípus eszméjétől. A szocialista alternatíva koncepciója kisebbségi nézetté vált az intellektuális baloldalon belül, habár ez a legtöbb esetben nem jelenti egyben a prokapitalista nyájhoz való csatlakozást is.

Kontinentális összehasonlításban a középtől balra álló észak-amerikai áramlatok (marxisták és nem marxisták egyaránt) többnyire balrább helyezkednek el a fenti ábrán az európaiakhoz képest. Általában véve figyelemre méltó a kis észak-amerikai baloldal szívóssága, összevetve a sokkal nagyobb, de jóval puhább és csüggedtebb európai erőkkel. Nem más, mint az Egyesült Államok produkált olyan engesztelhetetlenül baloldali bestseller-szerzőt, mint Noam Chomsky vagy legújabban Mike Davis.⁹¹ Az évente megjelenő Socialist Register az 1960-as évek közepén brit vállalkozásként indult útjára, de az új évezredben már Torontóban szerkesztik. A klasszikus amerikai baloldali lapok, mint a Monthly Review és a Science and Society, még ha netán csak árnyékai is egykori önmaguknak, de túléltek. Az óriási amerikai egyetemi-akadémiai kultúra még mindig képes fenntartani egy sor baloldali kiadványt. Az Amerikai Szociológiai Társaság újabb találkozói sokkal nyíltabban radikálisak, mint az európai találkozók. (Igaz, az európai baloldali akadémikusoknak több lehetőségük nyílik az intézményeken kívüli tevékenységre.) A nagy „jobboldali fordulat" korábban ment végbe az Egyesült Államokban, melynek során az 1940-es és 50-es évek trockizáló baloldalának egyes tagjai a 70-es évekre hidegháborús harcosokká váltak, és a veszett neokonzervatívok egy egész nemzedékét termelték ki. Az amerikai baloldal maradékának soha nem volt túl sok reménye az azonnali felemelkedésre; viszont távolabbról érintette őket a szovjet összeomlás, az eurokommunizmus vereségei és az euroszocializmus kapitulációja.

Posztszocializmus

Miután az újabb euroamerikai baloldalt a nyílt szocializmustól való bizonyos fokú távolságtartás jellemzi, konkrét feladattá vált a posztszocialista középtől balra álló célrendszer kidolgozása. A diadalmas thatcherizmus pusztasága a „posztszocializmus" természetes táptalajává vált. Az egyik ilyen irányú erőfeszítés a „civil társadalom" dicsőítése volt John Keane részéről, aki éppolyan lenéző viszonyulást tanúsított a szociáldemokrácia és annak „működésképtelen állami irányítású szocialista modellje", mint a „totalitariánus kommunizmus" iránt.⁹² A hidegháború utolsó éveiben ez az álláspont fénykorát érte. A Kelet-Európa nagy részében az 1989-et követő évtizedben fellépő kapitalista elnyomorodás az álláspont semmiféle módosítását, sőt semmilyen kommentárt sem csalt ki a szerzőből.⁹³

Pár évvel később Anthony Giddens elméleti szociológus kinyilvánította „túllépését a bal- és jobboldalon" egy olyan könyvben, amelyet keresztül-kasul áthatott a szociáldemokrácia és a jóléti állam iránti thatcherista lenézés.⁹⁴ Nyersen lesöpörte azt az elképzelést, hogy létezik valamiféle klasszikus baloldali értelemben vett köztes „harmadik út" a „jóléti szocializmus" és a „kommunizmus" mellett. Ezzel Giddens tulajdonképpen előkészítette a talajt a rövid életű, de mégiscsak specifikusan a jelenkor viszonyaihoz illeszkedő posztszocialista politikai-elméleti szövetség számára, amelyet aztán, amikor elérkezett rá az idő, éppen „harmadik út"-nak titulált. Néhány éven keresztül Giddens a brit miniszterelnök és a New Labour kormányzat túlbuzgó teoretikusává vált, és egyfajta intellektuális dicsfényt adott annak a pártnak, amely elveszített – valójában elvágott – minden kapcsolatot az „elsőutas" szociáldemokráciával, épp az irgalmatlan (habár választói bázisát tekintve mindig kisebbségi) neoliberalizmustól elszenvedett traumatikus vereségsorozat következtében. A giddensi program egy időre valóságos kapcsolatot létesített a társadalomelmélet és a politika között, habár másfélét, mint amilyet a korábban tárgyalt marxista-szocialista „háromszög" feltételezett. Meg kell jegyezni, hogy legalábbis Európában – bár Kelet-Ázsiában talán érdeklődnek még iránta – e Harmadik Út vonzereje végleg elporladt a tankok Realpolitikja nyomán; habár ebben az esetben, ellentétben az 1968-as Csehszlovákiával, a tankok az országból kifelé vonultak, Irakba, és ebben az esetben a Blair-kormány volt az agresszió egyik vezető ereje.⁹⁵

Az ideológiai vitától eltekintve, Giddens hat évvel később példamutatóan pontos, mégis tömör összefoglalását adva az elképzelései ellen szembeszegezett legfontosabb bírálatoknak, társadalmi-tudományos hivatkozások hosszú sorával védte meg a Harmadik Utat.⁹⁶ A radikális kozmopolita demokrata Ulrich Beck szerint, aki időnként Giddens szerzőtársa volt, Európa „első modernitásának" kommunizmusa és szocializmusa immár „elhasználódott ideák".⁹⁷

A nem marxista baloldal

A szociáldemokrácia, amely a nem marxista baloldalnak messze a legjelentősebb eleme, újabban kevés széles körű ambícióval rendelkező teoretikust tud felmutatni. Walter Korpi svéd szociológus tevékenysége nagyrészt a szociálpolitikai intézmények elemzésére összpontosul, azonban a hatalom forrásaival és a „demokratikus osztályharccal" kapcsolatos magyarázó elméletei, valamint a jóléti állam általa tudományosan jól megalapozott védelmezése fontos hozzájárulást jelentenek a társadalomelmélethez.⁹⁸ Korpi politikailag is rendíthetetlen szociáldemokrata maradt.

A francia szociológia általánosságban megmaradt „a középtől balra állónak", még ha a média és a legfőbb párizsi intellektuális fórumok élesen jobbra tolódtak is.⁹⁹ Az 1990-es évek során Pierre Bourdieu teljesítménye volt a legkiemelkedőbb. A fénykorát élő rue d'Ulm marxizmusának* reflektorfényétől távol Bourdieu hírneves, első osztályú társadalomkutatóvá nőtte ki magát, hogy aztán élete vége felé az antikapitalista baloldal első számú intellektuális szóvivőjévé váljon, nemcsak Franciaországban, hanem egész Európában. Erőteljes hang volt a kapitalista „világnyomorúsággal" szemben; habár nem hitt a szocialista jövő távlatában, nem is békélt meg a fennálló renddel.¹⁰⁰

A svéd fizikaimunkás-szakszervezeteknek a bérből élők részvényalapjaira vonatkozó nagyra törő, ám balsorsú javaslata óta – amelyet a svéd szociáldemokrata párt (SAP), igaz, időlegesen és vonakodva, de felkarolt – sehol sem volt jellemző a radikális programszerű gondolkodás a szociáldemokráciában. A szociáldemokrata vízió teljes hiánya Kelet-Európában a legnyomasztóbb. Így aztán a brazil-amerikai jogfilozófus, Roberto Mangabeira Unger volt az, akinek elegendő képzelőereje volt ahhoz, hogy megválaszolja a kérdést: Mit javasoljon a baloldal? Túlságosan bátortalan megoldásnak tűnhet, hogy Unger a „szerény prosperitás és függetlenség állapota" utáni kispolgári vágyakozásra, illetőleg a „nemzeti szuverenitás" iránti „egyetemes óhajra" apellál. Ám Unger javaslatai potenciálisan mélyreható intézményi változások felé mutatnak. E javaslatok öt „intézményi alapelvre" alapozódnak: magas hazai megtakarítások és adóztatás biztosítják a nemzeti függetlenség alapját; az alul lévők alkupozícióját megerősítő és képességeiket fejlesztő szociálpolitika; a piacgazdaság demokratizálása és „a munka hozamának feltornászása"; a gondozói tevékenységekkel kapcsolatos össztársadalmi felelősségvállalás; valamint „energikus demokratikus politizálás".¹⁰¹

A Szociális Világfórumok létrejötte, ami az új évezred egyik legfontosabb és leginspirálóbb baloldali politikai fejleménye, mostanáig kevés társadalomelméleti eredményt fialt; azonban Boaventura de Sousa Santos portugál jogtudós kísérlete e komplex és heterogén mozgalom elemzésére és interpretálására értékes teljesítmény.¹⁰² Ugyanakkor radikális elméletalkotás folyik a baloldalon kívül is, olyan, a baloldal számára régóta központi jelentőségű témákkal kapcsolatban, mint az egyenlőtlenség vagy a munkakörülmények a kapitalizmusban. Két jellemző példa: Richard Sennett erősen leíró jellegű, illetve Charles Tilly szigorúan szisztematikus összehasonlító elemzése.¹⁰³ A radikális társadalomelmélet változatlanul jókora ház marad rengeteg bejárattal.

Marxológia és tudományos marxizmus

Az 1. ábra északkeleti negyede nem szükségképpen üres. Logikailag lehetséges, ma még inkább mint bármikor, hogy valaki távol tartsa magát bármilyen antikapitalista gyakorlattól vagy ideológiai alapállástól, miközben Marxot a kapitalizmus éles elméjű és gondolatébresztő elemzőjének tekinti. Minden tiszteletünk Burawoynak és Wrightnak, de az ilyesfajta állásfoglalás nem okvetlenül elfajzott, cinikus vagy pesszimista.¹⁰⁴ Tekintettel ugyanakkor a társadalomtudomány normális kulturális-politikai beágyazottságára, számíthatunk arra, hogy ez a mező meglehetősen ritkásan népesül be. Ezen álláspont legkiemelkedőbb jelenkori képviselője Meghnad Desai indiai-brit közgazdász, akit Blair a Lordok Háza tagjának nevezett ki. A Lordok Házának könyvtára segítségével írta a kapitalizmus dinamikájáról írt energikus elemzését, amelyben Marx kezet nyújt Hayeknak. A Marx's Revenge (Marx bosszúja, 2002), amelyet eredetileg Lenin és a klasszikus marxista közgazdászok újraolvasása inspirált, rehabilitálja Marxot mint a tőkés politikai gazdaságtan társadalomtudósát, miközben agnosztikus álláspontot foglal el bármiféle posztkapitalista társadalmi rend lehetségességét illetően.

A vége felé közeledő XX. század két figyelemre méltó, szintetikus Marx-olvasatnak volt tanúja: az egyik a Jacques Derrida által írt Marx kísértetei (1993), a másik pedig a The Postmodern Marx (1998) Terrel Carvertől. Derrida és Carver is több Marxot vélt felfedezni; és mindkét szerző rokonszenvvel, habár kritikusan hangsúlyozta Marx politikai jelentőségét, de csak mint történelmi figurát, leválasztva bármely jelenleg létező mozgalom marxizmusáról. Derrida saját dekonstrukciós életművének egészét „egy bizonyos marxizmus hagyományán, a marxizmus egy bizonyos szellemén" belülre helyezte, miközben saját olvasatát irodalmi pirotechnikával világította meg.¹⁰⁵ Carver posztmodernizmusa a „lágyabb" fajtához tartozik, amely nem konfrontálódik a modernitással és a felvilágosodással, s amely elsősorban a változatos szövegek marxi nyelvezetének és írói stratégiáinak éles szemű analízisében nyilvánult meg.¹⁰⁶

Posztmarxizmus

A posztmarxizmus kifejezést itt nyitott értelemben használjuk azokra a nyíltan marxista háttérrel rendelkező írókra utalva, akiknek az újabb munkái túlmentek a marxista problematikán, és akik immár nem nyilvánítják ki marxista elkötelezettségüket. Ez nem jelent egyet az exmarxizmussal, és nem is jelenti a marxizmus megtagadását vagy elárulását; fejlődést és új vágyakat igen, talán válást is, de csak baráti körülmények között. Újabban a poszt- és a neomarxizmus közti határvonal elmosódott, és néhány fontos szerző – pl. Etienne Balibar – mindkét rubrikába besorolható. E helyütt a csoportosítás nem jelent kritikai értékelést; csak azokra fogjuk alkalmazni a „neomarxista" terminust, akiknél a klasszikus marxizmustól való jelentős eltávolodás és a marxizmus iránt továbbra is nyíltan vállalt elköteleződés egyaránt jelen van.

Laclau és Mouffe elfogadják a posztmarxista címkét, és utalnak „az intellektuális tradíció újraelsajátítására, egyben az azon való túllépésre" is.¹⁰⁷ A korábban tárgyalt Hegemónia és szocialista stratégia a posztmarxista álláspont egyik legfontosabb teljesítményének tekinthető. Egy sor lenyűgöző általánosítás segítségével a szerzők átküzdik magukat a klasszikus marxista politikaelméleten, a német és orosz szociáldemokráciától Gramsciig, de vállalkozásuk döntő pontja mégis a francia forradalom marad – önmagában is egy tiszteletre méltó tradíció, Marxtól Leninen át Gramsciig -, valamint egy olyan „radikális demokráciára" való felhívás, amelyben a „szocialista dimenzió" a „demokratikus forradalom elmélyítése" révén válik valósággá.

Feltehetőleg a német kritikai elmélet volt az első fontos posztmarxista áramlat; politikailag rejtve Adorno és Horkheimer második világháború utáni fagyos hallgatásában, ám fennkölt módon, nyíltan Jürgen Habermas műveiben. Posztmarxistaként Habermas megmaradt az (amerikai értelemben vett) liberális baloldal entellektüeljének és teoretikusának, és a nyugatnémet nemzet középtől balra álló tagjainak lelkiismeretévé vált. Sokkal kevésbé radikális, mint Sartre, de sokkal többen figyelnek rá. Az utóbbi években a genetikai tervezéssel kapcsolatos morális kérdésekkel viaskodott, és igyekezett dűlőre jutni a Westbindung, az Egyesült Államokhoz való kötődés, egyre erőszakosabb és ellenszenvesebb következményeinek kérdését illetően. A német antinacionalista Habermas számára e kötődés mindig is fontos volt. Az iraki invázió kontextusában érdekes europaista közeledés ment végbe Habermas és Derrida között.¹⁰⁸ A jelen áttekintés szempontjából azonban inkább Habermasnak a kommunikatív cselekvésről írott mesterművében kifejtett, dialógusra alapozott politikai elképzeléseit kell hangsúlyoznunk, illetőleg azt, hogy védelmébe vette a modernitást mint „befejezetlen programot".¹⁰⁹ Habermas egykori Assistentje, a régről fogva posztmarxista Claus Offe egyike azon kevés prominens politikatudósnak, akiknél megmaradt az 1960-as és 70-es évek marxizmusára jellemző, állammal kapcsolatos szenvedélyes érdeklődés, amit egyebek mellett a kelet-európai posztkommunista államokra is kiterjesztett.¹¹⁰

A Frankfurti Iskola otthonának igazgatása mostanra Axel Honnethre szállt. Honneth legfontosabb műve az elismertségért folytatott küzdelemmel foglalkozik – e témát a modern filozófiában elsőként Hegelnek az úr-szolga viszony dialektikájával kapcsolatos elemzése vetette fel. Honneth a továbbiakban a témát háromfelé bontja: a szeretet, a jog és a szolidaritás szféráira.¹¹¹ Nancy Fraser amerikai filozófussal folytatott vitájában, akit az USA harsány „identitáspolitikája" a redisztribúció védelmezésére ösztönzött, Honneth úgy vélte, hogy az igazságtalansággal kapcsolatos tapasztalatoknak a marxizmus „többé-kevésbé utilitariánus antropológiájánál" szélesebb normatív elméletére van szükség.¹¹² Amint azt másutt kifejtettem, egalitariánus nézőpontból nézve az „elismertség" az egzisztenciális egyenlőség egyik kulcsfontosságú aspektusának tekinthető, az egyenlő(tlen)ség három alapvető dimenziójának egyikeként. Figyelembe véve Honneth hátterét, a „morális haladással" kapcsolatos megfigyeléseinek modernista optimizmusát emelhetjük ki.¹¹³

A posztmarxizmus nem korlátozódik a szövegszerű újraértelmezésre, hanem az új empirikus területekre való kalandozás vagy a szociális kommentár formáját is felöltheti. A marxista háttérből kiinduló két legkiemelkedőbb munka a már említett Manuel Castells mérföldkőnek számító szociológiai elemzése a világtársadalomról, valamint Régis Debray meghökkentően ambiciózus történeti „mediológiája". Az utóbbi az ideológia marxista fogalmának kritikájából és az „ideológiai államapparátus" althusseri tárgyalásának támadásával indít, majd továbbhalad a közvetített kommunikáció lényegének, avagy a „(kulturális) átvitel mechanikájának" longue durée* vizsgálata felé, különös tekintettel a judaizmusra és a kereszténységre.¹¹⁴ E két, elméletileg eredeti és nagy mesterségbeli tudással elkészített munka mindenekelőtt inkább társadalomelemzési, mintsem társadalomelméleti teljesítmények, de mint ilyenek, kiemelkedőek. Végül, a Zygmunt Bauman termékeny tollából származó társadalomkommentároknak van egy erős transznacionális rezonanciája; ez lényegét tekintve nem más, mint a posztmodernizmus szociológiai variánsa. Bauman újabb írásai könnyedek, sem kutatás, sem pedig elméleti analitika nem terheli őket, de kiérződik belőlük egyfajta szokatlan életbölcsesség, a gyakorlott megfigyelő szeme és a gördülékeny írásmód.¹¹⁵

Neomarxizmus

A megannyi politikai vereség sem apasztotta el a marxizmus intellektuális termékenységét. A legutóbbi évtized legalább két igen eredeti, ütőképes diskurzust hívott életre; mindkettő explicit módon a marxista örökségből származik, és arra épít. Korábban már említettük Slavoj Žižek tiszteletlen filozófiai politikáját, aki nem csupán radikálisan megújította a marxista kultúrakritikát, de élénken védelmez egyfajta hagyományromboló marxizmust a „konformista liberális csirkefogók" ellenében. Žižek életműve magában foglalja a klasszikus modernitás energikus védelmezését és a tömegfilmekre való széles körű hivatkozást a kulturális-filozófiai kommentárokban. Élesen szembement az aktuális közmegegyezéssel, egészen odáig, hogy kommentárokkal ellátva kiadja Lenin 1917-es írásainak új válogatását.¹¹⁶ Amikor Žižek arra buzdít, hogy „ismételjük meg Lenint", akkor azt állítja, hogy egy látszólag reménytelen szituációban, a katasztrofális vereség után is nyitva áll a radikális társadalmi változás lehetősége – ahogy ez Lenin esetében történt, az első világháború alatt, a II. Internacionálé felbomlása után.

A neomarxizmus másik legfőbb manifesztációja – Hardt és Negri két műve, a Birodalom (Empire) és a Sokaság (Multitude) – azt állítja, hogy rátalált a XXI. század számára kínálkozó forradalmi kiútra: „Olyan forradalom ez, amelyet semmiféle hatalom nem képes kontrollálni – mivel a biohatalom és a kommunizmus, a kooperáció és a forradalom együtt marad, szeretetben, egyszerűségben, ugyanakkor ártatlanságban. Ez a kommunista lét elfojthatatlan könnyűsége és öröme." Vagy máshol: „A globális demokrácia lehetősége először korunkban nyílik meg… Az erőszak és az ellentmondások e hosszú korszaka után […] a sérelmek és reformjavaslatok rendkívüli mértékű felhalmozódásának egy ponton túl, egy drasztikus esemény hatására, át kell transzformálódnia lázadással alátámasztott követeléssé… Ha eljön az ideje, egy esemény nyílként fog kiröpíteni minket a (már) eleven jövőbe."¹¹⁷

Hardt és Negri a „szuverenitás lerombolására" vonatkozó kitételük kapcsán az Állam és forradalom Leninjére is hivatkoznak inspirációs forrásként, habár őnáluk ez kombinálódik a fékek és egyensúlyok madisoni elképzelésével. A fentebb tárgyalt kétfajta életműnek vidám radikalizmusukon és nemzetközi sikerükön túl is több közös vonása van. Alapvetően mindkettő inkább politikai filozófiai – Žižek legfontosabb könyvei valószínűleg a The Sublime Object of Ideology (Az ideológia fenséges tárgya, 1989) és a The Ticklish Subject (A csiklandós téma, 1999) -, semmint társadalomelméleti jellegű. Negri és Žižek hivatásos filozófusok, míg Negri egykori párizsi diákja, Hardt filozófiai irányultságú irodalomteoretikus. A szerzők mindkét csoportja lendületesen és élvezettel, barokkos kollázsokkal írnak, lenyűgöző erudícióval és számtalan területet és hagyományt átfogó asszociációs képességgel, miközben kevés időt szánnak történeti kontextualizálásra vagy empirikus vizsgálódásra. Negri és Žižek politikai hátterét a disszidens kommunizmus különféle variánsai – illetve az azok mögött megbúvó kevésbé eltérő, hagyományosabb kommunista gyökerek – alkotják: Negri esetében a spontaneista és erőszakos olasz szélsőbaloldal, Žižek esetében a kanyargós, disszidenciával kombinált szlovéniai kommunizmus. Ők ketten abban is összhangban vannak a nyugati marxista gyakorlattal, hogy Marxot más nagy európai intellektuális tradíciók lencséjén keresztül olvassák és használják: elsődlegesen Lacan pszichoanalízisén, illetve filozófiai spektrumon keresztül is, amelynek középpontjában Žižek esetében Heidegger, Negri esetében pedig Spinoza filozófiája áll. Káprázatos gondolkodói stílusuk olyan olvasókat is vonzott, akiktől távol áll e szerzők politikai vagy filozófiai állásfoglalása.

Žižek legújabb és bevezetője szerint „évek óta a leglényegesebb könyve", a Parallaxis nézőpont egy találó metafora körül forog. A parallaxis „egy tárgy látszólagos elmozdulása (a tárgy háttérhez képest), amelyet a megfigyelő helyzetének megváltozása okoz, mivel egy új nézőpontból tekint rá". De ez az ambiciózus munka, miközben hozza a Žižektől megszokott távoli asszociációkat, anekdotákat, filmekhez kötődő eszmefuttatásokat és a polémikus sokkot, egyben láthatóvá teszi az efféle, szabályokra fittyet hányó kritika egyre csökkenő hozadékát. Bár Žižeknek még mindig sikerül előhúznia a kalapjából néhány érdekes megfigyelést, de a sok tematikus fejtegetéséből hiányzik a metsző éleslátás és az analitikus mélység. Példa erre a lacaniánus Jean-Claude Milner cionista hantájának türelmes cáfolata; Alain Badiou a forradalmi terrort „elragadtatottan védelmező" eszmefuttatásával szembeni tiszteletteljes szkepticizmusa; vagy napóleoni analógiája, amellyel az orosz októberi forradalom „sztálinista kimenetelének történelmi szükségszerűségét" támasztja alá.¹¹⁸

Míg Žižek mondhatja, hogy „semmi közöm a szociológiához",¹¹⁹ addig Hardt és Negri művei közvetlenül társadalomelemzési vonatkozásúak – függetlenül francia-olasz filozófiai írásmódjuktól. Az ő megközelítésmódjuk két kulcsfogalom, a birodalom és a sokaság köré szerveződik; mindkettő Spinozától származik. Hardt és Negri Spinoza imperium fogalmát egyszerűen szuverenitásként értelmezi, és e fogalomban nincs semmi például a római vagy a brit birodalom anyagi konkrétságából. Az inkább egy olyan globális hálózat, amelyhez átvándorolt a szuverén hatalom a nemzetállamoktól, és ebben az értelemben „egy lépés előre", amiképp azt a posztmodernizmusnak ezen önjelölt szerzői tipikusan modernista módon kijelentik. A Birodalom velejárója a „sokaság", amely itt a marxista „proletariátust" és a klasszikus demokratikus elméletben tételezett „népet" helyettesíti. Negri 1960-as és 70-es évekbeli ultrabaloldali Olaszországának „munkástömegei" most (globális) „szellemi tömegmunkássá" lépnek elő. Hasonlóképpen, a sokaság a bolygó munkásaiból és „szegényeiből" áll, akik a közös tudás és a közös kapcsolatok révén egyre inkább kölcsönviszonyba kerülnek egymással az elsorvadó civil társadalom és a hanyatló nemzeti határok „kisimított" világterében. E kölcsönviszonyok gyakorlatának kitágulása fogja megvalósítani a globális demokráciát, „a már eleven jövőt". A szocializmus hiányzik a profetikus látomásból.¹²⁰

Van egyfajta diagnosztikus hasonlóság Hardt és Negri művei, illetve Castells empirikusan megalapozott ezredvég-analízise között abban, ahogyan az információt és a hálózatokat a szuverenitás új csomópontjaként hangsúlyozzák. A legfontosabb eltérés a kettő között a társadalmi differenciálódás tekintetében áll fenn. A „pozitív spirálban kiterjedő" hasonlóságban megnyilvánuló globális sokasággal¹²¹ szemben Castells „az információs kor valóban alapvető társadalmi hasadásait" definiálja: „Először, a munka belső széttöredezése az információs termelés és a helyettesíthető általános munka között. Másodszor, a társadalom azon leselejtezett egyénekből álló jelentős szegmensének a társadalmi kizárása, akiknek a munkásként/fogyasztóként vett értéke immár elhasználódott, és akiknek mint embereknek a relevanciáját nem veszik tudomásul."¹²²

A világ munkásairól szóló fontos empirikus munka, Silver korábban már említett A munka erői című könyve, Castelléhez hasonló következtetésre jut: „Nincs okunk azt várni, hogy csak azért, mert a tőke profitábilisnak találja, hogy minden munkást egymás kölcsönösen felcserélhető egyenértékeként kezeljen, azt a munkások az érdekeikkel megegyezőnek fogadják el. Ellenkezőleg, a bizonytalan helyzetű emberi lényeknek (köztük a munkásoknak) jó okuk van arra, hogy ragaszkodjanak a nem osztályjellegű (pl. faji, állampolgári, nemi) határok és választóvonalak fontosságához."¹²³ Míg Hardt és Negri bestsellerei, Žižekéihez hasonlóan, a marxista tradíciók folytatódó kreativitásáról és vonzerejéről tesznek tanúbizonyságot, addig a szociológiai beállítottságú olvasók valószínűleg szkeptikusak maradnak az előbbiek által megidézett olyasféle spinozai kijelentésekkel szemben, hogy „a prófétai vágy ellenállhatatlan", vagy hogy „a próféta képes kitermelni [sic!] saját népét".¹²⁴

Kitartó baloldal

A marxizmus újabb fejlődési íve egyfajta kitartó változatot is magában foglal, amely a megváltozott, feltérképezetlen terepen vágja keresztül magát. A kitartó marxizmus Nagy Enciklopédiája a Historisch-kritisches Wörterbuch des Marxismus (A marxizmus történeti-kritikai szótára), amely Wolfgang Fritz Haug irányításával készül, és amelyet a Das Argument ad ki Hamburgban, a Berlini Szabadegyetemmel és Hamburgi Közgazdaságtani és Politikatudományi Egyetemmel együttműködve.¹²⁵ Magas szintű intellektuális makacsságával a szótár a végsőkig való kitartás egyedülálló példája. Az 1994-ben indított szótár terve az 1980-as években fogant meg, és tizenöt kötetesre tervezik. Habár nagyrészt német projekt, nyolcszáz munkatársa között van Etienne Balibar, Pablo González Casanova és más nemzetközi személyiségek; a szótár webhelye (www.hkwm.de) kétnyelvű. A 6. kötet 2004-ben jelent meg, és a J betűig jutott el. A tervezett kétévenkénti megjelenés mellett a projekt 2022-ben fog véget érni. A „marxizmust" itt nemcsak hogy a legszélesebben vett ökumenikus módon értelmezik, hanem szociokulturális témák széles körét is belefoglalják; van benne szócikk Brechtről, a dupla terhelésről, önálló szócikk továbbá a „Dummheit in der Music" (butaság a zenében) is.

Az 1990-es évtized során Moishe Postone ambiciózus kísérletet tett a politikai gazdaságtan marxi kritikájának exegetikus „rekonstrukciójára" a Time, Labor and Social Domination (Idő, munka és társadalmi uralom, 1993) című könyvében; egy másik amerikai, Bertell Ollman pedig bátran és pedagogikus éllel vette védelmébe a dialektikus gondolkodást a Dialectical Investigations (Dialektikus vizsgálódások, 1993) című művében.¹²⁶ Postone olvasata az érték és az áru fogalmát egy szinttel tovább viszi, távolodva a társadalmi-gazdasági analízistől, és közelítve a társadalmi uralom koncepciójához – a Max Weber-féle racionalizáció „vasketrecé"-re emlékeztető módon -, amely „az embereket személytelen és fokozódóan racionalizált strukturális kényszerítő erőknek és korlátoknak veti alá, amelyeket nem lehet adekvát módon az osztályuralom terminusaiban megragadni […] Ennek az uralomnak nincs meghatározott csomópontja."¹²⁷ A marxizmus iránti kitartó érdeklődés kereskedelmi bizonyítékaként megemlíthetjük a Routledge Kiadó sokkötetes „Visszatekintés"-ét Marxra és művére a 90-es évekből, amelynek a leginkább idevágó része a Marx társadalmi és politikai gondolatairól szóló, Bob Jessop által szerkesztett nyolc kötet.¹²⁸ Sok más példája is van a marxizmus kitartó túlélésének, de ezek megint csak sokkal szélesebb diszciplináris mezőt fognak át, mint a társadalomelmélet. De van ezek közül kettő, amelyet érdemes az itteni, elkerülhetetlenül részleges és korlátozott válogatáshoz hozzátenni. Az 1968-as francia événements (események) kevés politikai túlélőjének egyike, Daniel Bensaïd vezető trockista káder és a jól megírt Marx for Our Times (Marx korunk számára) szerzője. A Csatorna másik oldalán valószínűleg Alex Callinocos a legtermékenyebb jelenkori marxista író, széles körű filozófiai, társadalmi és politikai bibliográfiával.¹²⁹

Az 1960-as évek generációjához tartozó szociológusok egy nemrég megjelent, némileg esetlegesen összeállított önéletrajz-gyűjteményében különösen ketten, Michael Burawoy és Erik Olin Wright tartják magasra a marxizmus zászlaját.¹³⁰ Burawoy, a munkafolyamat éles szemű, elméleti beállítottságú etnográfusa, és Wright, az osztálystruktúrák nem kevésbé elméleti beállítottságú kutatója, egyúttal közös projektjükről, a „szociológiai marxizmus" megalkotásának tervéről is hírt adtak.¹³¹ Hogy a gyakorlatban milyen messzire jutnak el, majd kiderül, de a terv önmagában véve a kitartó marxizmus legambiciózusabb, nagy potenciállal rendelkező tudományos vállalkozása. Habár a terv, szándékát tekintve („megalkotás") innovatív, de a marxista politikai célrendszer felvállalása, illetve a terv magját alkotó – habár az értékelmélettől megfosztott – analitika a „kitartó" jelző használatát esetükben jobban indokolja, mint a „neo-" előtagét. Burawoy és Wright szociológiai marxizmusa magában foglalja „a kapitalizmussal mint társadalmi rendszerrel való szembeszegülés"-hez kapcsolódó nyíltan normatív, valamint tudományos elkötelezettséget. E marxizmus szociológiai magja az osztálynak mint kizsákmányolásnak a fogalma, és kutatási iránya „az ellentmondásos osztályviszonyok ellentmondásos újratermelésének" elméletéből következik – lényegében a kapitalizmusnak, valamint politikai és ideológiai intézményeinek marxista elemzése, habár az eredeti történeti-filozófiai csomagolást lehántják róla. Lényeges feltevésük, hogy a kapitalista dialektika továbbra is működik, habár valamivel kozmetikázottabb formában. „Először is, a tőkés fejlődés dinamikája változásokat generál a technológiában, a munkafolyamatban, az osztályszerkezetben, a piacokban, valamint a tőkés viszonyok egyéb aspektusaiban, és ezek a változások folyamatosan új problémákat teremtenek a társadalmi újratermelésben… Másodszor, az osztályszereplők úgy alakítják stratégiáikat, hogy előnyt kovácsolhassanak a létező intézményi elrendezés gyengeségeiből. Idővel ezek az adaptív stratégiák egyre inkább erodálják a társadalmi újratermelés intézményeinek képességét az osztályküzdelmek hatékony szabályozására és féken tartására."¹³²

Az újratermelés különösen problematikus és konfliktusos az osztályviszonyok vonatkozásában: „A társadalmi viszonyoknak, amelyeken belül antagonisztikus érdekek képződnek, inherens tendenciájuk lesz a konfliktusgerjesztés, és ennek kárvallottjai igyekeznek majd megváltoztatni a kérdéses társadalmi viszonyokat."¹³³ Ahelyett, hogy demonstrálnák a célkitűzésükben rejlő erőt, a szerzők visszakanyarodnak kedvenc utópiáik egyikéhez, az „univerzális alapjövedelem"-hez. Azonban ez sem vonhatja el a figyelmet attól az óriási értéktől, amit a marxizmusnak mint jelenkori tudománynak az általuk véghezvitt tömör, konkrét és zsargonmentes újrafogalmazása jelent. Habár tisztában vannak egy XIX. századi „izmus" velejáró következményeivel, Burawoy és Wright nem válnak meg tőle, és ezzel jelzik hovatartozásukat és a tradíció folytatását.¹³⁴

IV. Előretekintés

A fenti áttekintésből mindenekelőtt az tűnik ki, hogy a klasszikus marxizmus – politikából, társadalomtudományból és filozófiából álló – háromszögének széttörése egyenetlen következményekkel járt. Az észak-atlanti régióban (és egy-két helyi indo-latin-amerikai kivételt leszámítva jórészt a világ többi részében is) a marxista politika vagy eltűnt, vagy pedig teljesen marginalizálódott; a legjobb esetben, ahogy egy keralai, tripurai vagy nyugat-bengáli szimpatizáns fogalmazná, ideiglenesen felhagytak vele. A csupán három évtizeddel korábbi, vörösen ragyogó szocialista horizont már eltűnt.¹³⁵

Ennek ellenére a baloldali intellektuális kreativitás nem halt el. Talán legnagyobb pillanatai már elmúltak: nemcsak Marx és Engels, hanem a II. Internacionálé is Kautskytól Leninig, a nyugati marxizmus Lukácstól Gramsciig; valamint a keleti és déli marxizmus Maótól Mariáteguiig; sőt a sokkal frissebb Althusser, Bourdieu és különféle nemzeti megfelelőik nagy pillanatai is már múlté. Azonban az intellektuális baloldal ma jóval termékenyebb, mint mondjuk, ötven vagy negyven évvel ezelőtt. Az 1960-as évek generációja, különösen azok, akik 1968 romantikus pillanata előtt radikalizálódtak, nem hódoltak be. A diskurzusban végbement, fentebb jelzett tematikai váltások értéke vitatható; de nem úgy tűnik, hogy könnyű célpontjai lennének a támadásoknak. Az álláspontok jelenlegi repertoárja aligha tesz mindenkit elégedetté, de mégis gyülekezési pontokat kínál jóformán minden baloldali számára.

Mindamellett a generációkat formáló tapasztalatok hatásai tartósak, és a jelen cikk írójának kritikai távolságtartása természetesen nem áll minden gyanú felett. Nézetei az 1960-as évek nemzedéke egy tagjának nézetei, aki saját kortársairól, saját elvtársairól vagy egykori elvtársairól ír. Mik a jövő kilátásai?

A kapitalizmus továbbra is kitermeli – és a jövőben is ki fogja termelni – a felháborodás érzését. Ebben az értelemben megmarad a folyamatosság a XIX., XX. és XXI. század között a kritika és az ellenállás vonatkozásában egyaránt. Az eljövendő filozófusok majdnem biztosan publikálnak majd új Marx-olvasatokat. A XXI. századi antikapitalista ellenállók és kritikusok aligha felejtik el az elmúlt kétszáz év szocialista és kommunista horizontjait. De hogy ők maguk ugyanolyan színben látják-e majd a kapitalizmustól eltérő jövő hajnalát, az bizonytalan, talán éppenséggel valószínűtlen. Bizonyos, hogy antikapitalista társadalomtudósok új generációi fognak feltűnni, sokan fognak Marxot olvasni, de kétséges, hogy látják-e majd értelmét annak, hogy marxistának nevezzék magukat. A klasszikus marxista háromszög széttört, és felettébb valószínűtlen, hogy valaha helyreállítják.

Az 1960-as évek baloldalának a kitartása áthidal egy fontos történelmi cezúrát. Ez a generáció tanúja volt, ahogyan a fejlett országok munkásosztálya elérte ereje csúcspontját, majd pedig átélte a hanyatlás kezdetét. Látta a forradalom képét 1968-ban, valamint az 1789-ben és 1917-ben megnyílott forradalmi perspektíva bezárulását, majd összeomlását 1989-91-ben; a köztes időszakban megtapasztalta a nemek közti viszonynak a késő XX. században végbement valóságos forradalmát. E generáció átélte és bírálta az észak-atlanti kapitalizmus csúcspontját, majd pedig látta Kelet- és Dél-Ázsiának a világ színpadára való visszatérését.

A rendelkezésre álló hely és idő, valamint nyelvi akadályok miatt – esetleges és gyakorlati okokból – ez az áttekintés az észak-atlanti-észak-amerikai területre korlátozódott. Most még ez a leggyilkosabb bombázók és rakéták indítóbázisa, de többé már nem ez az a fő front, ahol a XXI. századi kapitalizmus sorsa eldől majd. Ezért oly rendkívül fontos a globális elméletalkotás, és még inkább a globális empirikus vizsgálatok lefolytatása. A jelenlegi szituációban egyfajta dacos alázat látszik a legmegfelelőbb intellektuális hozzáállásnak. Dac a tőke és a birodalom erőivel szemben, bármilyen hatalmasak legyenek is. Alázat az eljövendő új világgal és mindazzal szemben, amit tanulás és felejtés terén megkövetel majd tőlünk.

(Fordította: Bózsó Péter és Matheika Zoltán)

A cikk a New Left Review 43., 2007. januári-februári számában jelent meg először.

Jegyzetek

1 Eredetileg arra kértek fel, hogy az európai társadalomtudomány különféle irányzatainak egyik gyűjteménye számára írjak cikket a posztmarxista baloldalra fókuszálva; a jelen munka ennek továbbfejlesztése a New Left Review számára. Minden áttekintés, amely ilyen széles területet akar átfogni, ki van téve a kihagyások és elnézések veszélyének, valamint annak, hogy a szerző politikai, személyes vagy korosztályos hajlamai befolyásolják. A cikk egy rövidebb és Európa-centrikus változata már megjelent a Gerard Delanty által szerkesztett Handbook of European Social Theory című könyvben (London, 2006).

2 Lásd Perry Anderson: Considerations on Western Marxism. London, 1976.

3 Jacques Derrida: Marx kísértetei. Pécs, Jelenkor, 1995. 109.

4 Lásd Perry Anderson párját ritkító kritikus ásatásait a The Origins of Postmodernity című könyvében (London, 1998).

5 Jean-François Lyotard: A posztmodern állapot. In: Jean-François Lyotard – Jürgen Habermas – Richard Rorty: A posztmodern állapot. Budapest, Századvég-Gond, 1993.

6 Zygmunt Bauman – Keith Tester: Conversations with Zygmunt Bauman. Cambridge, 2001, 71.

7 Jeffrey Alexander: Modern, Anti, Post, Neo. New Left Review, 1/210, March-April 1995, 82.

8 Fredric Jameson: A posztmodern, avagy a késői kapitalizmus kulturális logikája. Budapest, Jószöveg Műhely, 1998.

9 Ernest Mandel könyve angolul 1975-ben, németül, a Suhrkampnál, 1972-ben jelent meg. A szerző előszava szerint későkapitalizmus-elméletének fő elemei 1963 és 67 között keletkeztek.

10 Lásd még Linda Hutcheon: The Politics of Postmodernism. London – New York, 2002 [1989]; Pauline Marie Rosenau: Post-Modernism and the Social Sciences. Princeton, 1991.

11 Jameson maga élcelődve utasítja vissza e doktrína szellemi vonzerejét: „Senki sem tud meggyőzni arról, hogy manapság vagy a mai korban van valami varázslatos Milton Friedman, Hayek vagy Popper gondolataiban." Lásd Jameson: A Singular Modernity. London, 2002, 2-3.

12 Anderson: Origins of Postmodernity, 88.

13 Jameson: Singular Modernity, 1. De az aszkétizmus, a fallocentrizmus és az önkény tényleg jobban jellemzi a modern, mint a premodern kultúrákat és társadalmakat, és ott tényleg általánosabb?

14 Lásd Reinhart Koselleck: Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Budapest, Atlantisz, 2003, 369.; Jürgen Habermas: Der philosophische Diskurs der Moderne. Frankfurt, 1985, 14-15.

15 Jameson: Singular Modernity, 215.

16 A társadalmi modernitást nem szabad a „modernizáció" háború utáni elméletével sem azonosítanunk, ahogy Jeffrey Alexander javasolta a New Left Review-ban néhány évvel ezelőtt. A modernizáció a történelmi fejlődés sajátos társadalmi-kulturális elmélete, amit Wallerstein és mások nem az „antimodernitás" nézőpontjából támadtak, hanem módszertani nacionalizmusa és rózsás-idealista evolucionizmusa miatt, amely eltekintett a kapitalizmustól, a kizsákmányolástól, a gyarmatosítástól és az „alulfejlettség fejlődésétől". Lásd Alexander: Modern, Anti, Post, Neo. New Left Review, 1/210.

17 Lásd Marshall Berman: All That Is Solid Melts Into Air. London, 1983.

18 Lásd Göran Therborn: Critical Theory and the Legacy of Twentieth-Century Marxism. In: Bryan Turner (szerk.): The Blackwell Companion to Social Theory. Oxford, 1996.

19 Lásd Göran Therborn: Entangled Modernities. European Journal of Social Theory, vol. 6, no. 3, 2003.

20 John Micklethwait – Adrian Wooldridge: The Right Nation. London, 2004, 346. sk.

21 Lásd például Habermas: Filozófiai diskurzus a modernségről. Tizenkét előadás. Budapest, Helikon, 1998; Alex Callinicos: Against Postmodernism. Cambridge, 1989; Ulrich Beck – Anthony Giddens – Scott Lash: Reflexive Modernization. Cambridge, 1994; Terry Eagleton: The Illusions of Postmodernism. Oxford, 1996.

22 Ulrich Beck: A kockázattársadalom. Út egy másik modernitásba. Budapest, Századvég, 2003. 21. (A magyar fordítás az angol fordításhoz képest kihagy egy bekezdést épp a 29. és 30. oldal között, amely a hivatkozott definíciót tartalmazza. – A ford.)

23 Hutcheon: Politics of Postmodernism, 166.

24 Jameson: Singular Modernity, 1.

25 Zygmunt Bauman: Liquid Modernity. Cambridge, 2000.

26 Lásd Pierre Bourdieu: Réponses. Paris, 1992. 86, 136. sk.

27 A Socialist Register évkönyve ezen a területen központi jelentőségű; többek között Aijaz Ahmad, Noam Chomsky, Sam Gindin, Peter Gowan, David Harvey, Colin Leys, Leo Panitch, John Saul, Bob Sutcliffe és Ellen Wood írásait közölte.

28 Régis Debray: Le feu sacré. Paris, 2003, 7.

29 Régis Debray: God: An Itinerary. London – New York, 2004, 6.

30 Régis Debray: Critique of Political Reason. London, 1983, 7. sk.

31 Gal 3,28, idézi Alain Badiou: Saint Paul: The Foundation of Universalism. Stanford, 2003, 9.

32 Slavoj Žižek – Glyn Daly: Conversations with Žižek. Cambridge, 2004, 161.

33 Michael Hardt – Antonio Negri: Empire. Cambridge, MA, 2000, 413.

34 Jürgen Habermas: Religion and Rationality. Cambridge, MA, 2002, 24.

35 Habermas: i. m. 160.

36 Uo. 162.

37 Haug személyes közlése.

38 Hardt-Negri: i. m. 207.

39 George Yancy (szerk.): Cornel West: A Critical Reader. Oxford, 2001, 347.

40 Jameson: Archaeologies of the Future. London, 2006, xii.

41 Jameson: i. m. 232.

42 Joshua Cohen – Joel Rogers (szerk.): Associations and Democracy. London, 1995; John Roemer (szerk.): Equal Shares: Making market socialism work. London, 1996; Samuel Bowles – Herbert Gintis (szerk.): Recasting Egalitarianism: New Rules of Accountability and Equity in Markets, States and Communities. London, 1998; Archon Fung – Erik Olin Wright (szerk.): Deepening Democracy: Institutional innovations in empowered participatory governance. London, 2003; Bruce Ackerman – Anne Alstott – Philippe Van Parijs (szerk.): Redesigning Distribution. London, 2006; Erik Olin Wright: Compass Points. New Left Review, 41, 2006. szeptember-október.

43 John Roemer: A Future for Socialism. In: Roemer (szerk.): Equal Shares, 37.

44 Barbara Bergmann: A Swedish-Style Welfare State or Basic Income? Which should have priority? In: Ackerman et al.: Redesigning Distribution, 141.

45 Lásd Fung-Wright (szerk.): Deepening Democracy.

46 David Harvey: Spaces of Hope. Edinburgh, 2000, 193-194.

47 Az utópiák iránti észak-amerikai vonzódás kapcsán még meg kell említenünk a Socialist Register 2000. évi évkönyvét („Necessary and Unnecessary Utopias"), amely erre összpontosít, továbbá a keleti és nyugati utópiák XX. századi történetét és letűnését feltáró elragadó munkát: Susan Buck-Morss: Dreamworld and Catastrophe. London, 2000.

48 Immanuel Wallerstein: Utopistics. New York, 1998, 35, 1-2. Egy közös kutatás már ugyanezekkel a szavakkal írta le az időszak fő jellemzőit. Lásd: The Age of Transition: Trajectory of the World-System 1945-2025. Terence Hopkins és Immanuel Wallerstein vezetésével, Atlantic Heights, NJ, 1996.

49 Giovanni Arrighi: The Long Twentieth Century. London, 1994, 355-356.

50 Wallerstein: The Decline of American Power: the US in a Chaotic World. London, 2003. 59, 228.

51 Rosa Luxemburg: The Accumulation of Capital. London, 1963 [1913], 446.

52 Lásd Arrighi vitáját Robert Brennerrel és David Harvey-vel: „Tracking Global Turbulence". New Left Review, 20, 2003. március-április; Hegemony Unravelling, 1. New Left Review, 32, 2005. március-április; Hegemony Unravelling, 2. New Left Review, 33, 2005. május-június.

53 Lásd például Wallerstein: Entering Global Anarchy. New Left Review, 22, 2003. július-augusztus; The Curve of American Power. New Left Review, 40, 2006. július-augusztus.

54 Andre Gunder Frank: ReOrient. Berkeley, 1998, 352.

55 Lásd Laclau: Structure, History, and the Political; Žižek: Class Struggle or Postmodernism? Yes Please. In: Judith Butler – Ernesto Laclau – Slavoj Žižek (szerk.): Contingency, Hegemony, Universality. London, 2000.

56 Etienne Balibar: La crainte des masses. Paris, 1997, 242. Kiemelés az eredetiben.

57 Bár lásd pl. Kees van der Pijl munkáját: North Atlantic class relations, Transnational Classes and International Relations. London, 1998; Leslie Sklair: The Transnational Capitalist Class. Oxford, 2001; és Beverly Silver munkáját a munkásosztályról: Forces of Labor. Cambridge, 2003.

58 Balibar-Wallerstein: Race, nation, classe. Paris, 1988.

59 Balibar: La crainte des masses, 221-250.; Politics and the Other Scene. London, 2002; We, the People of Europe? Princeton, NJ, 2004.

60 Stacy Gillies – Gillian Howie – Rebecca Munford: Third Wave Feminism. Basingstoke, 2004.

61 Erik Olin Wright (szerk.): Approaches to Class Analysis. Cambridge, 2005.

62 Claus Offe: Modernity and the State. Cambridge, 1996.

63 Ulrich Beck: Macht und Gegenmacht im globalen Zeitalter. Frankfurt, 2002. 2. fejezet.

64 John Keane: Democracy and Civil Society. London, 1988.

65 Habermas: The Theory of Communicative Action. 2 kötet, Boston, MA 1984-87. Az érveléstől való érdekes tartózkodással Laclau és Mouffe elutasítják Habermas elméletét a racionális érvelés nem kizáró nyilvánosságáról mint „fogalmi lehetetlenséget". A fogalmak önkénye? Lásd A tyranny of concepts? In: Laclau-Mouffe: Hegemony and Socialist Strategy. 2. kiad. London, 2000, xvii.

66 Jacques Ranciere: Aux bords du politique. Paris, 1990; Balibar: Masses, Classes, Ideas. New York – London, 1994; Badiou: Politics and Philosophy: An Interview with Alain Badiou. In: Ethics. London, 2001 (Függelék).

67 Balibar: La crainte des masses, 1. fejezet.

68 Žižek (szerk.): Revolution at the Gates. London, 2002.

69 Laclau: Structure, History and the Political. In: Contingency, Hegemony, Universality, 206.; Žižek: Holding the Place, uo. 321.

70 Žižek: The Ticklish Subject. London, 1999, 236.; Conversations with Žižek, 50-51.

71 Michael Mann: The Sources of Social Power. II. kötet. Cambridge, 1993; Charles Tilly: Coercion, Capital and European States, ad 990-1990. Oxford, 1990.

72 Ann Oakley: Sex, Gender and Society. London, 1972.

73 Judith Butler: Gender Trouble. New York, 1990, 7.

74 Kelly Oliver: French Feminism Reader. Oxford – New York, 2000; Dani Cavallaro: French Feminist Theory: an introduction. London – New York, 2003.

75 Ann Oakley: A Brief History of Gender. In: Ann Oakley – Juliet Mitchell (szerk.): Who's Afraid of Feminism? London, 1997, 29-55.

76 Lásd Oakley-Mitchell (szerk.): i. m. A biológiai nem, a társadalmi nem és a reproduktív kapcsolatok utóbbi száz évének globális materialista áttekintéséért lásd Göran Therborn: Between Sex and Power. Family in the World, 1900-2000. London, 2004.

77 Hildur Ve és Karin Waerness szóbeli közlései.

78 Toril Moi: Sex, Gender and Body. Oxford, 2005.

79 Balibar: Masses, Classes, Ideas. 7. fejezet: „Politics and the Other Scene".

80 Harrison White: Identity and Control. Princeton, 1992; James Rule: Theory and Progress in Social Science. Cambridge, 1997, 5. fejezet.

81 Mann: Sources of Social Power. Cambridge, 1986-. Idáig 2 kötet.

82 Manuel Castells: Az információ kora. Gazdaság, társadalom és kultúra. Budapest, Gondolat: Infonia, 2005.

83 Például Elmar Altvater: Der Preis des Wohlstands oder Umweltplünderung und neue Welt(un)ordnung. Münster, 1992.

84 Immanuel Wallerstein: The Rise and Future Demise of World-Systems Analysis. Review, XXI. évf., 1. sz., 1998.

85 Lásd T. H. Aston – C. H. E. Philpin (szerk.): The Brenner Debate. Cambridge, 1985; Robert Brenner: The Economics of Global Turbulence. London, 2006.

86 Andrew Glyn: Capitalism Unleashed. Oxford, 2006.

87 Pierre Bourdieu: Les structures sociales de l'économie. Paris, 2000.

88 Robin Blackburn: Banking on Death. London, 2002; Age Shock: How Finance is Failing Us. London, 2006.

89 Michel Aglietta – Antoine Rebérioux: Corporate Governance Adrift. Cheltenham, 2005; Robert Boyer – Yves Saillard (szerk.): Théorie de la régulation. Paris, 1995; J. Rogers Hollingsworth – Robert Boyer (szerk.): Contemporary Capitalism: The Embeddedness of Institutions. Cambridge, 1997.

90 Geoffrey Hodgson: After Marx and Sraffa. Basingstoke, 1991; Geoffrey Hodgson – Makoto Itoh – Nobuharu Yokokawa: Capitalism in Evolution. Cheltenham, 2001.

91 Noam Chomsky: Deterring Democracy. New York, 1991; Mike Davis: Planet of Slums. London, 2006.

92 Keane: Democracy and Civil Society, 26.

93 John Keane: Introduction to the New Edition. In: Democracy and Civil Society. London, 1998.

94 Anthony Giddens: Beyond Left and Right. Cambridge, 1994, 73. sk.

95 A posztszocializmusnak generációs dimenziója is volt. 1994-ben meghalt a kiemelkedő marxista politikatudós, a The State in Capitalist Society (1969) szerzője, Ralf Miliband. Az egyáltalán nem bűnbánó Socialism for a Sceptical Age (1994) poszthumusz jelent meg. Ugyanebben az évben fia, David, akit épp akkor neveztek ki fontos pozícióba a Downing Streetre és Blair kormányába, egy gyűjteményes kötetet szerkesztett (Reinventing the Left), amelyen Giddens felvázolt egy posztszocialista menetrendet.

96 Giddens: A harmadik út. Budapest, Agóra Marketing, 1999; The Third Way and Its Critics. Cambridge, 2000.

97 Ulrich Beck: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Budapest, Századvég, 2003; Macht und Gegenmacht im globalen Zeitalter, 407.

98 Walter Korpi: The Democratic Class Struggle. London, 1983; Walter Korpi – Joakim Palme: The Paradox of Redistribution and Strategies of Equality. American Sociological Review, 63. évf., 5. sz., 1998.

99 Alain Touraine: Beyond Neoliberalism. Oxford, 2001.

100 Pierre Bourdieu et al.: La misere du monde. Paris, 1993 [The Weight of the World. Stanford, 1999]; Contre-feux. Paris, 1998 [Firing Back: Against the Tyranny of the Market. London, 2003].

101 Roberto Mangabeira Unger: What Should the Left Propose? London, 2005. 166, 24-31.

102 Lásd a Verso Kiadó sorozatát: Reinventing Social Emancipation: Towards New Manifestos. London, 2006; és kiadás alatt.

103 Richard Sennett: Respect in a World of Inequality. New York, 2003; The Culture of the New Capitalism. New Haven, CT, 2006; Charles Tilly: Durable Inequality. Berkeley, 1998; Doug McAdam – Sidney Tarrow – Charles Tilly: Dynamics of Contention. Cambridge, 2001.

104 Michael Burawoy – Erik Olin Wright: Sociological Marxism. In: Jonathan Turner (szerk.): Handbook of Sociological Theory. New York, 2002, 484.

105 Jacques Derrida: Marx kísértetei. Pécs, Jelenkor, 1995. 102. Lásd még a vitát Derrida könyvéről in: Michael Sprinker (szerk.): Ghostly Demarcations. London, 1999.

106 Terrell Carver: The Postmodern Marx. Manchester, 1998, 2.

107 Laclau-Mouffe: Hegemony and Socialist Strategy, ix.

108 Philosophy in a Time of Terror: Dialogues with Jürgen Habermas and Jacques Derrida. Giovanna Borradori interjúja, Chicago-London, 2003.

109 Habermas: Theory of Communicative Action; Philosophische Diskurs der Moderne.

110 Offe: Modernity and the State.

111 Axel Honneth: Elismerés és megvetés. Pécs, Jelenkor, 1997; The Struggle for Recognition: The Moral Grammar of Social Conflict. Cambridge, MA, 1995.

112 Nancy Fraser – Axel Honneth: Redistribution or Recognition? London, 2003, 127.

113 Göran Therborn: Understanding and Explaining Inequality. In: Therborn (szerk.): Inequalities of the World. London, 2006, 186. skk.

114 Régis Debray: Media Manifestos. London, 1996; Transmitting Culture. New York, 2000.

115 Zygmunt Bauman: Intimations of Postmodernity. London, 1992; Liquid Modernity.

116 Lásd sorban a következőket: Did Somebody Say Totalitarianism? London, 2002, 4.; Ticklish Subject; Revolution at the Gates.

117 Sorban: Hardt-Negri: Empire, 413.; Multitude. Cambridge, MA, 2004, xi, 358.

118 Žižek: The Parallax View. Cambridge, MA, 2006, 253. skk., 326. skk., 292-293.

119 Žižek-Daly: Conversations with Žižek, 32.

120 Sorban: Hardt-Negri: Empire, 43, 336.; Multitude, 348-50, 358.

121 Hardt-Negri: Multitude, 350.

122 Castells: Information Age. 3. kötet. End of Millennium. Maiden, MA – Oxford, 1998. 346.

123 Beverly Silver: Forces of Labor, 177.

124 Hardt-Negri: Empire, 65.

125 A Das Argument, a negyedévente megjelenő folyóirat, amit a filozófus-feminista pár Wolfgang és Frigga Haug szerkeszt, az európai marxisták fontos fóruma marad. Ugyanígy a Prokla (a „Problems of Class Struggle" rövidítése), amelyet a veterán közgazdász, Elmar Altvater igazgat. Itt nincs elég hely az összes baloldali folyóirat számbavételére, de meg kell említenünk a Socialist Registert, amit már fentebb említettünk, valamint a Capital and Classt. Egy teljesebb képért (amiben a New Left Review-t is meg kell említeni) lásd ennek az írásnak a korábbi változatát, melyre az 1. lábjegyzetben hivatkoztam. Másrészt, bár a Les Temps Modernes túlélte Sartre és de Beauvoir halálát, már egyáltalán nem jelentős baloldali kiadvány többé. A közvetlen politikai irányultságú folyóiratok sérülékenyebbek voltak: Angliában a valaha életteli Marxism Today felszámolódott a Szovjetunió kimúlásával. Olaszországban a La rivista del manifesto feladta 2004-ben. Új folyóiratokat is indítottak jelentős támogatással: a Brill, a leideni egyetemi kiadó útjára indította a Historical Materialismet, a Routledge az Amerikában szerkesztett Rethinking Marxismet.

126 Ollman folytatta dialektikus tanításait az új évezredben is, most a dialektikus vizsgálódások egész táncrendjével kiegészítve: Dance of the Dialectic. Urbana, IL, 2003, 169.

127 Postone összefoglalja saját könyvét: Critique and Historical Transformation. Historical Materialism, 12. évf., 3. sz., 2004, 59.

128 Bob Jessop – Charlie Malcolm-Brown (szerk.): Karl Marx's Social and Political Thought. 4 kötet, London – New York, 1990; második sorozat, Bob Jessop – Russell Wheatley (szerk.): London – New York, 1999.

129 Csak ízelítőül lásd pl.: Alex Callinicos: Against Postmodernism; An Anti-Capitalist Manifesto. Cambridge, 2003; The Resources of Critique. Cambridge, 2006.

130 Alan Sica – Stephen Turner (szerk.): The Disobedient Generation. Chicago, 2005.

131 Burawoy-Wright: Sociological Marxism, 459-486.

132 Uo. 473.

133 Uo. 474.

134 Uo. 460.

135 Amennyiben máig túléltek, a legtöbb európai kommunista párt és örököseik kevés érdeklődést mutatnak az intellektuális marxizmus iránt. A legtöbb kelet-európai ex-KP a skandináv szociáldemokráciánál jóval jobbra helyezi el magát. Az újító és önkritikus keletnémet PDS és ennek Rosa Luxemburg Alapítványa valóban megtartott némi elkötelezettséget a marxizmus iránt, és így tesz a még megmaradt két „ortodox" párt is, a görög és a portugál.

Fordítói jegyzetek

* A XIX. század végétől az első világháborúig tartó történelmi korszak Európában.

* Barracuda: csoportosan támadó ragadozó hal.

* A Dolgozók Haladó Pártja. Az 1926-ban alakult, majd 1931-ben betiltott ciprusi kommunista pártot 1941-ben ezen a néven alakították újra.

* Therborn „Latin-Amerika" helyett az „Indo-Latin-Amerika" kifejezést használja, az erős indián gyökerekre utalva.

* A fogalmat Anthony Giddens használja 1984-es The Constitution of Society (A társadalom megalkotása) című könyvében.

* Latinul: De revolutionibus orbium coelestium; magyarul: Az égitestek körforgásáról.

* Fennsík (spanyol).

* A De Civitate Dei latin nyelven íródott.

* A Világ Ipari Munkásai (IWW) nevű, 1905-ben alapított chicagói szakszervezet tagjai.

* Utalás „A fakultások vitája" című Kant-műre.

* A vágy elérhetetlen tárgya.

* A rue d'Ulm ad otthont az École Normale Supérieure nevű híres felsőoktatási intézménynek, amelyben annak idején Louis Althusser is tanított, és amely a 60-as években a francia maoizmusnak is fontos bástyája volt.

* A hosszú távú tendenciákra koncentráló megközelítés, melyet a francia Annales történésziskola javasolt.

Erdélyben született, s lelkesen hazafias édesanyja hatására első fényképét a világosi csata helyszínéről készítette. Hatalmas kokárdával ment március 15-én az iskolába, s kívülről fújta Petőfit meg Adyt, de román és magyar társai hamar szembesítették a ténnyel: hiába az azonosulás, nem tartják őt „igazi" magyarnak, hanem „csak" zsidónak.

Az 1914-es háború miatt Magyarországra menekülő Tabák család jó ideig egyike volt a szolnoki vagonlakóknak. Tabák Lajos alig húszévesen belépett a szociáldemokrata pártba, s ifjú tisztviselőként hamarosan a törvénnyel is szemben találta magát, amikor a munkások szószólójaként fellépett a gyári vezetésnél.

A fényképezés – a kényszerű kihagyások ellenére – egész életét meghatározta. Szándéka a politikai dokumentáció is volt, de szinte az első pillanattól fogva nem szokványosan fotózott. A pillanatba igyekezett sűríteni a fárasztó munka lendületét, az emberi kiszolgáltatottságot, a szegénység testet-lelket gyötrő embertelenségét. A szegényekhez nem romantikus érzelgősséggel, nem leereszkedő jótékonysággal közelített. Szociófotós és avantgárd művész lett a szó legteljesebb értelmében Kassák Lajos körének maghatározó figurájaként.

Képei miatt Horthy rendőrei lefogták, műveit elkobozták, megsemmisítették. Végigszenvedte a munkaszolgálatot, az orosz frontot, négy évi hadifogságot. Ipari vezetőként és káderként elutasította a szolgálati autót és a budai villát, harcolt a magyar gyapot őrült ötlete ellen, nem vállalta, hogy a szegény parasztok padlását is lesöpörje. Kis híján az elvtársai is börtönbe csukták. Igazgatott gyárat és szervezte a magyar fotóséletet, nyugdíjasként újra aktívan fényképezett, s a rá jellemző szívóssággal gyűjtögette össze életműve szétszórt cserepeit.

Mindig a maga útját járta. Szelíden, de megalkuvás nélkül.

Főbb művei a magyar fotótörténet emblematikus képei.

A bolsevik „eretnek szekta" a trockizmus akkor ért el sikereket Franciaországban, ha „a kommunista Egyház legidősebb lánya" az FKP éppen valami nagyszabású „árulást" készült elkövetni vagy követett is el. A szerző történetileg tekinti át – tanulmányának első felében – az irányzat három fellendülési időszakát az 1990-es évekre bekövetkező visszahúzódása előtt.

A trockisták az 1990-es évek közepén kerültek újra a figyelem középpontjába Franciaországban. Pártjaik egyre sikeresebben szerepeltek a választásokon, képviselethez jutottak a helyi, regionális önkormányzatokban, sőt az Európa Parlamentben is. Másrészről divat is lett a trockistákkal foglalkozni: tanulmányok jelentek meg a kérdésről, visszaemlékezések születtek volt trockisták tollából, egyszóval a trockizmus jelensége visszatért a közbeszédbe.

A francia trockizmus történetével kapcsolatban a legkézenfekvőbb kérdés mindenképpen az lehet, hogy miért Franciaország vált Nyugat-Európában ennek a szellemi áramlatnak a legfontosabb, szinte kizárólagos területévé? Persze ez a kérdés csak része egy nagyobb problémának: miért ennyire jellemzően erős Franciaországban a legtágabban értett kommunizmus? Ez utóbbi kérdés nem képezheti írásom tárgyát, mégis utalni kell arra, hogy a kommunizmus sok tekintetben nagyon is „francia szenvedély". A jelenséget vizsgáló történészek ennek magyarázatát főképpen a forradalmi politikai kultúra továbbélésében, a nem szociáldemokrata munkásmozgalmi hagyományok erejében, a francia és az orosz forradalom párhuzamba (vagy egymás után) állításában, az ún. demokratikus univerzalizmusban vagy éppen a politika mindenhatóságában való hitben találják meg.¹ Mindenesetre lényeges körülmény, hogy a trockizmus története tehát ebben, a széles értelemben vett kommunizmus számára termékeny talajnak számító francia miliőben zajlik.

A trockizmusnak, ennek a bolsevik eretnek szektának a története természetesen Franciaországban is erősen összefonódott az ortodoxia históriájával. A trockisták akkor értek el (egyébként viszonylagos és időleges) sikereket, ha a Francia Kommunista Párt (FKP) éppen valami nagyszabású „árulást" készült elkövetni vagy követett is el. Általában akkor került erre sor, ha a Szovjetunió érdekei nyílt ellentmondásba kerültek a francia proletárforradalom érdekeivel (ebből a szempontból mindegy, hogy ezen utóbbi esélyei mennyiben voltak valóságosak). Márpedig az FKP volt a Moszkvának leginkább alávetett nyugati kommunista párt. Az FKP (egy francia történész szellemes bon mot-jával: „a kommunista Egyház legidősebb lánya") Moszkvából szigorúan irányított vonalvezetése az egyik magyarázata a trockisták sikereinek Franciaországban. Az ortodoxia kialakulásának fontos következménye volt, hogy ebben az Egyházban minden véleménykülönbség eretnekségnek számított (noha maga a dogma, mivel a Párt akaratához volt kötött, nem volt változatlan).

Négy ilyen, a trockisták számára viszonylagos sikereket hozó korszakot tudunk kiemelni Franciaország történetéből, amelyekre a történeti áttekintés során még részletesen visszatérek:

A trockisták minden ellenérzésük dacára a Szovjetuniót munkásállamnak tekintik, melyet minden körülmények között meg kell védeni. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy a trockisták népszerűsége Franciaországban és Nyugat-Európában annak is köszönhető, hogy kevésbé voltak „oroszok", mint a nyugati sztálinista kommunista pártok. A Trockij által propagált világforradalmi perspektíva jóval többet megőrzött 1917 univerzalizmusából, mint a „szocializmus egy országban" szovjet-központú elgondolása.

Trockij és Franciaország

Trockij összesen négy alkalommal járt Franciaországban. Az első látogatásra még 1902-ben került sor, amikor a 23 éves fiatal forradalmár Lev Davidovics Bronstein (mozgalmi nevén akkor még: Pero – a. m. 'Toll') csak rövid időt töltött Párizsban, amikor Leninhez tartott Londonba. A négyéves szibériai száműzetésből megszökő forradalmár franciaországi tartózkodásáról nem sokat tudunk.

A második francia útjáról már valamivel több ismerettel bírunk: Londonból visszatérve töltött el pár hetet a francia fővárosban 1902-1903 telén. Előadásokat tartott a Párizsban élő orosz emigráns forradalmárok között, itt kezdett elismertté válni szónoki képességei miatt, és itt ismerte meg későbbi (második) feleségét, Natalja Sedovát, aki haláláig kitartott a „bolygó forradalmár" mellett.

A harmadik franciaországi tartózkodása már sokkal fontosabb a jövő szempontjából: Trockij 1914 novembere és 1916 októbere között majd két, igen aktív évet töltött el Párizsban, ahol elsősorban az orosz emigráns forradalmárok között bírt igen nagy presztízzsel. Jóllehet Trockij még ekkor nem bolsevik, de ebben az időszakban kerül közel Leninhez. A lényegesebb a mi szempontunkból talán az, hogy a kezdetektől háborúellenes Trockij ekkor válik ismert emberré a francia szocialista, szindikalista, pacifista körökben. Ezt elsősorban a háborút és a nemzeti egységet („Union Sacrée") támogató szocialista politika kíméletlen bírálatának köszönhette. Ez a bírálat azonban nemcsak háborúellenes volt, hanem forradalmi is: „permanens forradalom a permanens mészárlás helyett", írta Trockij egy korabeli cikkében.

Ekkor alakul ki Trockij körül az első, ha őt nem is vezérül elfogadó, de mindenképpen kivételes embernek elismerő francia kör. Hogy kik vettek részt a körben, az jellemző a korra, de a húszas évek „trockizmusára" is: háborúellenes forradalmi szindikalisták (mint Pierre Monatte, Alphonse Merrheim vagy Roger Bourderon), anarchisták (mint Alfred Rosmer), az SFIO (a francia szocialisták) politikájában csalódó régi szocialisták (mint Raymond Lefebvre vagy Fernand Loriot) és pacifista művészek (mint Marcel Martinet). A résztvevők visszaemlékezései beszédesek arról, hogy mi okozhatta Trockij meglehetős befolyását a francia értelmiség egy körére: intranzigens forradalmisága és (1905-ből származó) forradalmi tapasztalata, személyes odaadása, intellektuális és szónoki képességei, szavainak szinte spirituális ereje. Rosmer visszaemlékezéseiben (noha a '30-as években szakítanak Trockijjal) nem rejti véka alá, hogy mekkora hatással volt rájuk az orosz forradalmár: „Mindegyikünknek az volt az érzése, hogy a csoportunk számottevően erősödött vele: látókörünk kitágult, összejöveteleink új életre keltek, éreztük, hogy egy nagy emberrel van dolgunk." Ennek a nagy hatású franciaországi tartózkodásnak Trockij 1916-ban bekövetkező kiutasítása vetett véget, melynek indoka elsősorban zimmerwaldi szerepvállalása és háborúellenes, forradalmi cikkei voltak, melyek az orosz emigráns lapban, a Goloszban, majd a Nase Szlovóban jelentek meg.

Az utolsó, legjelentősebb franciaországi tartózkodásáig 17 év telik el, de 17 milyen év… A lángoló szavú emigráns forradalmárból Október egyik hőse, a Vörös Hadsereg megalakítója, Szovjet-Oroszország hadügyi népbiztosa, a polgárháború sikerének egyik kovácsa, majd ellenzéki, aztán száműzött, végül emigráns és a nép ellensége lesz. Törökországból érkezik 1933-ban Franciaországba, ahol a jobboldal és a kommunisták tiltakozása ellenére a radikálszocialista Daladier-kormány befogadja. Ez a két évre nyúló tartózkodás hihetetlen politikai aktivitásban telik el: Trockij mindent megpróbál, hogy politikai alternatívát építsen fel a sztálinizmussal szemben.

Trockij és Franciaország szoros kapcsolata azonban nem ekkor kezdődött; Trockij komoly gyakorlati munkát végez már a Francia Kommunista Párt létrehozásában is. Ahogy az egyik életrajzírója, Pierre Broué fogalmaz: Trockij volt a Komintern „szava" Franciaországban. Valódi orientáló szerepet játszott abban, hogy a francia (részben leendő) kommunisták megszabaduljanak a „parlamenti szocialista, legalista hagyományaiktól". Trockij szenvedélyesen harcolt azért, hogy kizárják az FKP-ból a „reformista értelmiségieket" (1922. július) vagy a szabadkőműveseket (1922. december), sőt komoly küzdelmet vívott azért, hogy a francia kommunisták elfogadják a forradalmi erőszak elvét. Trockij fáradhatatlan munkát végzett, hogy megnyerje a fiatal pártnak az akkoriban még valamennyire komoly erőt képviselő és még komolyabb hagyományokra visszatekintő forradalmi szindikalistákat, noha ő maga még a szakszervezeti autonómiának is elkötelezett ellensége volt nemcsak a „munka militarizálásának" Szovjet-Oroszországában, hanem Franciaországban is… Trockij tehát komolyan részt vett a kezdetekben nagyon sokszínű FKP bolsevizálásában, és az FKP feletti Komintern-befolyás biztosításban. Büszkén jelenti a Kominternnek 1923 márciusában, hogy a francia párton belüli „sebészeti beavatkozás" befejeződött: a francia kommunisták megszabadultak a „burzsoá, nacionalista, parlamentáris hagyományaiktól".

A helyzet Sztálin hatalomra jutásával változik meg gyökeresen: a nemzetközi kommunizmus központból irányított struktúrájának az a következménye is megvolt, hogy a központban lezajló hatalmi harcok (melyek minden látszat ellenére egyébként sokkal kevésbé voltak ideologikusak,² mint, mondjuk, az ún. munkásellenzék feloszlatásának idején) a függésben levő pártokban is lezajlottak. Ezentúl Trockij legnagyobb gondja Franciaországgal kapcsolatban is az, hogy megpróbálja egyesíteni a Sztálinnal szemben álló erőket. Így lesz Trockij szövetségese a nálunk is ismert Boris Souverine, vagy így lesznek az antisztálinista harcban egy platformon Trockijjal (noha csak egy darabig persze) a volt forradalmi szindikalisták, mint például Monatte³, akiket egyébként 1924-ben zárnak ki a pártból. Trockistának lenni a húszas években gyakran nem jelentett többet, mint hogy valaki „ellenzéki"; a homályos „trockizmus" sokszor az antisztálinizmus olyan iskolája vagy közös platformja, amelynek gyakran a lehető legkevesebb köze van magához Trockijhoz vagy a bolsevik pártmodellhez, a pártdiktatúraként felfogott proletárdiktatúrához stb. Ebből a szempontból tehát a húszas évek trockizmusát leginkább a kommunista disszidencia egyik (gyakran időleges) állomásaként definiálhatjuk.

Az első francia trockisták is, mint láthattuk, ilyen disszidensek lesznek, belőlük alakul meg 1929-ben a Vérité című lap körül az első trockista csoport Franciaországban. Ezekben a Trockijjal szimpatizáló körökben sajátos színt jelentenek a Clarté című lap körül tömörült szürrealisták, akik André Breton vezetésével csatlakoztak ugyan az FKP-hez, azonban egyre nehezebben viselik el azt a helyzetet, hogy a pártnak egyre kevésbé a forradalmi avantgárdra, mint inkább társutasokra⁴ van szüksége (és fordítva: a párt, de különösen Moszkva is egyre nehezebben viseli el őket).

Mikor Trockij Franciaországba kerül, célja a teljes újrakezdés. Számára a Német Kommunista Párt politikája (melynek alapja az ún. szociálfasizmus koncepciója volt, amelyet csakúgy, mint a fasizmust és a parlamentáris demokráciát egyenértékűnek gondoló elképzelést, Trockij óriási tévedésnek és hihetetlen stratégiai hibának tartotta) és Hitler hatalomra jutása azt igazolta, hogy a sztálinista Komintern menthetetlen, a cél immár egy új, valóban forradalmi nemzetközi élcsapat létrehozása. Az ezzel az ambícióval bíró IV. Internacionálé mégsem ekkor alakul meg, hiszen éppen ebben az időben kezdenek új szelek fújdogálni a Komintern felől: 1934-ben létrejön az SFIO és az FKP megegyezése, és megalakul a spanyol népfront is. Trockij ekkor az egységfrontba való belépésre szólítja fel híveit, ahol lehetőséget lát a radikalizálódó tömegekkel való kapcsolatba lépésre. Ekkor a FKP, belső szerkezetének monolitikussága miatt, ahol ráadásul a trockisták és a trockistának kikiáltottak voltak a legnagyobb ellenségek, nem látszott erre alkalmasnak. Az FKP amúgy is a népfrontig egy tíz százalék körüli, teljes politikai izolációban levő, ortodox szekta volt. A szakadás (1920) után egyre inkább magához térő SFIO-ban azonban a trockisták nem látszottak esélytelennek: egyrészt a francia szocialisták legalábbis doktrinálisan⁵ semmivel sem voltak kevésbé forradalmiak, mint a kommunisták, másrészt a pártból éppen ekkor távozott a jobbszárny, a Déat-, Marquet-féle neoszocialisták (akiknek az útja egyébként a fasizmusig és a Vichy-rendszerig vezetett). Végül a trockisták 1934 augusztusában lépnek be az SFIO-ba, megalapítva ott a „bolsevik-leninista áramlatot". A pártban a legfontosabb trockista bázis a Seine/Seine-et-Oise föderáció 5-6 ezer tagot számláló szekciója lett. Ez a később a trockisták védjegyének számító ún. entrisme első formája: nyíltan, a célokat vállalva, csoportosan belépni egy munkáspártba, ott egy külön frakciót alkotni, és vagy megszerezni a többséget, vagy a párt tagságának egy jó részét kiszakítva új, már valóban forradalmi pártot alakítani. Ez az első entrisme egyébként meglehetően rövid ideig tartott: a pártból hamarosan (1935 júliusában) kizárják a trockistákat, a bázisukat adó – főleg ifjúsági – szervezeteket pedig feloszlatják.

Mint láthattuk, a trockisták egyértelműen támogatták a munkás-egységfront létrejöttét, azonban hamar csalatkozniuk kellett a népfrontban mind Franciaországban, mind Spanyolországban. Maga a népfront-politika is nagy változás volt a munkásegységhez képest: a népfront per definitionem osztály-együttműködést jelentett, hiszen tagjai voltak burzsoá pártok is. Trockij azért ajánlotta a belépést a nagy munkásszervezetekbe, hogy a tömeg radikalizálódását kihasználva azokat forradalmi mederbe tereljék (hiszen a forradalmi helyzet, a kapitalizmus válsága adott). Mivel ez nem történt meg, Trockij azt a következtetést vonja le, hogy a népfront egyszerűen a rendszer biztonsági szelepe: ebben a koncepcióban a népfront és fasizmus a kapitalizmus két válasza a válságra. Azzal, hogy Trockij, de a későbbi trockisták is, úgy gondolták, hogy a forradalom mindig a történelem napirendjén szerepel, nagymértékben csökkentették nem csak elemzéseik érvényét, de saját politikai mozgásterüket is. Hiszen ha rajtuk kívül senki nem akar forradalmat, vagy akik még akarnak, azok meg nem bolsevikok (például a spanyol anarchisták, anarcho-szindikalisták), akkor a trockista elképzelések legalábbis igen távol kerülnek a realitásoktól.

Spanyolországot illetően Trockij egészen nyilvánvalónak kezeli az egyértelmű analógiát, ami 1936 Spanyolországa és 1917 Oroszországa között fennáll. Ez az analógia természetesen nemcsak a szemben álló politikai erőket érinti, hanem a követendő politikai taktikát is. Hiszen a szovjet forradalomban is a cél világos bevallása tett hatékonnyá, „a proletariátus tudta, miért harcol": a spanyol demokratikus forradalom bukásra van ítélve, a proletárforradalom azonban sikeres lehet. A trockisták egyébként Spanyolországban bírtak egyedül jelentős tömegbázissal: a több tízezer taggal bíró, Katalóniában működő POUM⁶ tagja volt az ún. nemzetközi titkárságnak (a IV. Internacionálé elődjének). Egészen 1936 februárjáig. Ekkor a titkárság kizárta soraiból a POUM-ot, mivel tagja volt annak a népfrontnak, amely végül is nem határozta el a tulajdonviszonyok gyökeres átalakítását (később ez, mint ismeretes, spontán módon megtörtént). Ettől fogva sem a nemzetközi titkárságnak, sem személyesen Trockijnak sincs semmiféle befolyása a spanyol eseményekre. Ez persze nem akadályozza meg a GPU-t és nemzetközi ügynökeit, hogy vaskézzel sújtsanak le a spanyol „trockistákra": a POUM vezérének, Andras Ninnek (aki egyébként valóban volt Trockij közeli munkatársa) magától Trockijtól volt „papírja", hogy nem trockista, mégis mint trockistát verték agyon a börtönben. A kihallgatók óvatlan brutalitása azzal járt, hogy Spanyolországban kevésbé látványosan folytak le a moszkvaival párhuzamosan zajló „trockista perek". A sztálinista gyilkosságok egyébként ekkor szerte Európában le-lesújtanak a trockistákra; meggyilkolják többek között a cseh Erwin Wolffot, Trockij titkárát, de olyan ismert trockistákat is, mint a belga George Kopp vagy az angol Henry Smilie.

Trockijnak a másik problémája az volt a POUM-mal, hogy az jó kapcsolatokat ápolt az anarchista, anarcho-szindikalista szervezetekkel. Véleménye szerint: „a POUM igyekszik ugyan a permanens forradalomról szóló tételre támaszkodni, a forradalom azonban nem elégszik meg az elméleti tézisekkel. Ahelyett, hogy a reformisták és az anarchisták ellen vezérelné a tömegeket, a POUM csupán meggyőzni igyekszik ezeket az urakat a szocializmusnak a kapitalizmussal szembeni előnyeiről." Számára fel sem merül, hogy az orosz analógia erősen sántít: Spanyolországban „Kronstadt" maga „Pétervár", azaz a forradalom központja és székhelye, Barcelona. Annak a Katalóniának a fővárosa, melyet a POUM lényegében az anarchistákkal együtt kormányzott. Azt követelni a POUM-tól, hogy nyisson egy sokadik frontot a hozzá legközelebb állókkal szemben, meglehetős doktrinerségnek tűnik. Másrészről Trockij valójában sosem gondolkodott el azon, hogy az orosz forradalom elfajulásában, a „bürokratikus degenerációban" vajon egy egészen kicsiny szerepet nem játszott-e a liberterekkel szembeni (egyébként jórészt éppen általa irányított) leszámolás.

Trockij hasonlóan látja a másik népfrontot, a franciát is: az 1936-os nagy sztrájkok idején üzemi, helyi bizottságok alakítására szólít fel, melyek országos konferenciája vehetné át az „anarchia" feletti irányítást (ez lényegében az 1917-es „kettős hatalom" sémája). A fő kérdés a jelenlegi helyzetben az, hogy fasizmus lesz-e, vagy forradalom (Kolcsak vagy Lenin?, Franciaországban azonban maradt „Kerenszkij", azaz Léon Blum). Trockij úgy ítéli meg, hogy a sztrájkok az intézményes baloldallal szembeni bizalmatlanságot fejezik ki a forradalmi tömegek részéről. A már külön pártba tömörülő trockisták (1936 júniusában létrejön a POI, Parti Ouvrier Internationaliste, Franciaország első trockista pártja) amúgy nem játszanak semmiféle szerepet a sztrájkokban, sőt éppen a kormányból kimaradó FKP (és az immár újra egységes szakszervezet, a CGT) növelte jelentősen a tagságát és támogatottságát. Az 1936 augusztusában zajló első moszkvai perek hisztérikus trockistázása csak növelte izolációjukat, míg a baloldali sajtó (vagy az olyan szervezetek is, mint az Emberi Jogok Ligája) szemérmesen hallgatott, mondván, minden kritika veszélyeztetné a népfrontot. Az 1938 márciusáig elhúzódó moszkvai perek idején a helyzet nem sokat változott, ráadásul addigra megbukik a második Blum-kormány, és vele a népfront is.

Trockij a népfrontok bukásából két fontos tanulságot szűrt le. Egyrészt egyértelművé vált számára, hogy sztálinizmus objektíve ellenforradalmi erővé vált: fontosabb volt számára a mozgalmon belüli ellenfelek likvidálása, mint a forradalom győzelme, sőt utóbbit fel is áldozta a leszámolás érdekében. Másrészt újra igazolva látta, hogy egy forradalmi helyzetben a legkisebb ellenállás felé menetelés a pokolra visz; éppen a centrista politika a bukás oka.

Ezzel Trockij szerint véget is ért egy korszak. Számára ekkor fejeződött be az 1917-ben kezdődött forradalmi hullám, melynek bukásában komoly szerepet játszott a munkáspártok centrista politikája (gyakran a sztálini bürokrácia nyílt árulásával párhuzamosan) és egy valóban forradalmi élcsapat hiánya. Egy új korszakban új élcsapatra van szükség: ez a IV. Internacionálé.

A IV. Internacionálé

A IV. Internacionálé 1938 márciusában, Párizsban jött létre, Trockij értelmezése szerint (aki ekkor már Mexikóban tartózkodik) az objektív forradalmi feltételek meglétének és a proletariátus irányításának krízise idején. Az elemzés szerint a kapitalizmus agonizál, egy totális háborúba fog menekülni, amely veszélybe sodorja magát az emberiséget. Egy ilyen helyzetben a „nemzetközi forradalmi vezérkarnak" a feladata az objektív és a szubjektív feltételek összehangolása, azaz első lépésben a szervezőmunka és az agitáció. Az Internacionálé programja az Átmeneti Program (Programme de transition) címet viseli, ami arra utal, hogy a fő feladat az aktuális harcok közelítése a szocialista forradalom céljaihoz. Az átmeneti követelések (revindications transitoires) képviseletének a célja az, hogy ezeknek a követeléseknek magával a kapitalista rendszerrel történő ellentétbe kerülésével a tömegekben a politikai hatalom megragadásának óhajtását tudatosítsa. Ismert trockisták (mint Daniel Guérin vagy Victor Serge) is értetlenségüket fejezték ki az új Internacionálé alapításának értelmével kapcsolatban. Véleményük szerint nem lehet mesterségesen, mindenfajta tömegtámogatás nélkül (az Internacionálé alapító „kongresszusán" pár tucat küldött vett részt), ráadásul a mozgalmi „apály" idején létrehozni egy ilyen ambíciójú szervezetet. Nem rejtették véka alá azt sem, hogy ebben komoly szerepet játszhattak magának Trockijnak a személyes ambíciói; szerintük „Trockij Lenint játszik". Trockij válasza a kritikákra az volt, hogy jelenleg a történelem legnagyobb proletár-veresége után vagyunk (melynek oka a szovjet állam „elfajulása", illetve a proletariátus vezetésének a krízise), így a helyzet hasonlatos 1915-hez: Lenin is egy nagy vereség (a szociáldemokrata internacionalizmus veresége) után döntött egy új Internacionálé megalakításáról. Az új Internacionálénak természetesen nyitni kell a tömegek felé, a megélt csalódások pedig arra a tanítottak, hogy csak egy konzekvens forradalmi program és egy ez alapján létrejövő nemzetközi vezérkar vezetheti sikeres forradalomra a munkásosztályt.

A trockisták közben újabb kísérletet tesznek, hogy szövetségre lépjenek a munkásmozgalom más erőivel. Ekkor az SFIO egyik disszidens csoportjáról, a Marceau Pivert-féle Gauche Révolutionnaire-ről van szó. A GR-t 1938 júniusában zárják ki az SFIO-ból, mert tagjai élesen bírálják a Blum-kormány „pause sociale" (a szociális reformok befagyasztásának) politikáját, másrészt mert ellenzik a szocialisták esetleges részvételét egy honvédő, nemzeti kormányban. Pivert hívei megalapítják a PSOP-t (Parti Socialiste Ouvrier et Paysan); Trockij híveit és pártját a PSOP-val való egyesülésre szólítja fel. Pivert elutasító válasza egy arculcsapással ér fel, és nagyon jól jelzi, hogy a különböző baloldali kommunista vagy baloldali szociáldemokrata csoportokat milyen mély szakadék választja el a bolsevizmus ellenzékétől. Pivert azonban közli Trockijjal, hogy ők tulajdonképpen egy befolyás nélküli, dogmatikus szekta, amely egy senki által nem ismert Internacionálé élén akar diktálni a mozgalomnak… így semmiféle egyesülésről nem lehet szó. Trockij válasza higgadtabb: azt ajánlja híveinek, hogy egyenként lépjenek be a PSOP-be, illetve felajánlja Pivert-nek, hogy lépjenek be az Internacionáléba, és azt alakítsák belülről (Pivert ezt is elutasítja). Végül Pivert-ék számára is kiderül a világháború előestéjén, hogy mégsem „lehetséges minden",⁷ míg az Internacionálé sem váltja be a hozzáfűzött reményeket. A világháború árnyékában, majd szovjet-finn háborúval, a Molotov-Ribbentrop-paktummal és Lengyelország szovjet megtámadásával kapcsolatban újra előtérbe kerül a Szovjetunió természetéről zajló vita, elsősorban az amerikai trockista párt, az SWP⁸ nyomására. Trockij újra egyértelművé teszi (és ki is lépteti a hozzá hű kisebbséget a vele ellentétbe kerülő SWP-ből), hogy a szovjet bürokrácia csak időleges jelenség, nem egy új rendszer új uralkodó osztálya, ezért a Szovjetunió fennállása továbbra is létkérdés, mint ahogy az egy ottani politikai forradalom szükségessége is.

Végezetül azt is hozzátehetjük mindehhez, hogy Trockij és Franciaország kapcsolatában kétségkívül van valami különleges. Egyrészt, mint láthattuk, Trockij a tízes, majd a harmincas években éveket töltött emigrációban Franciaországban, másrészt ő volt a Komintern francia felelőse, komoly munkát végzett a kezdetben rendkívül sokszínű FKP bolsevizálásában és a francia párt feletti Komintern-befolyás biztosításban. Nem véletlen, hogy néha az lehet az érzésünk, hogy Trockij szinte a franciákhoz intézi szavait. A Trockij-féle intrazigens forradalmi leninizmus francia vonzerejéhez mindenképpen hozzájárult, hogy Franciaország a korban alig volt érintett a marxizmustól és fél évszázados teoretikus hagyományaitól. Egészen az újbaloldali teoretikusok fellépéséig a franciák a forradalmi marxizmusból inkább a forradalmat, mint a marxizmust értették, és Trockij, a „modern Blanqui", nagyon jól tudott játszani ezeken a húrokon.

A trockisták a felszabadulás idején

Trockij meggyilkolása (1940. augusztus) és a világháború teljesen szétzilálja az amúgy is izolált és kisszámú trockista csoportokat. A világháború alatt a trockisták egy része pacifista álláspontot foglal el, más része az üzemekben szervezkedik, és ezekben a szervezetekben éli túl a háborút. Magában az Ellenállásban jelentéktelen a trockisták szerepe. A különböző trockista csoportok egyesüléséből végül 1944 őszén jön létre a PCI (Parti Communiste Internationaliste). A PCI elutasította a CNR (az Ellenállás Nemzeti Tanácsa) politikai autoritását, és a szakszervezetek mellett szovjetek alakítását javasolta. A helyzet megítélésének alapja a szokásos trockista elgondolás, mely szerint a forradalmi helyzet lényegében mindig adott: a háború utáni káoszban az egységkormányok ugyanazt a funkciót töltik be, mint a háború előtt a népfront, céljuk a szocialista forradalom megakadályozása. A trockisták egyedüliként utasították el a szociális békét, valamint a kapitalista állam és gazdaság újjáépítését. Az ekkor még szovjet utasításra egységpolitikát folytató kommunisták tartottak attól, hogy a trockista szervezetek keretet adhatnak a tömegek radikalizálódásának. A PCI igyekezett is minden sztrájkban részt venni az egyre szélesedő országos sztrájkhullámban. A PCI célja tulajdonképpen az ún. tripartisme, a hárompárti (szocialista-kommunista-kereszténydemokrata) kormányzás felváltása volt egy baloldali-szakszervezeti (FKP-SFIO-CGT) kormánnyal, azaz a kapitalizmus restaurációja helyett a szocializmus felépítésének a megkezdése. Az akkor még a kolonializmus pártján álló kommunistákat aggaszthatta a trockisták részvétele a gyarmati háborúk (ekkor elsősorban Indokína) elleni tiltakozásokban is. A kormány ezekkel a megmozdulásokkal kapcsolatban a hadsereg és a nemzet morálja elleni támadásról, az FKP hivatalos orgánuma, a L'Humanité pedig egyenesen „hitléro-gaullo-anarcho-trotskyste" összeesküvésről beszélt (amely összetétel jól jelzi egyébként, hogy a francia párt sztálinizációja milyen mértékű volt). Jóllehet a sztrájkok során mind az FKP, mind az SFIO tagszáma csökken, a trockistáké azonban mégsem nő. Két példa van csupán, ahol a trockisták a sztrájkokban való részvételüket tömegtámogatássá tudták váltani. Az egyik az SFIO-n belül zajlik: a trockisták lényegében átveszik a párt ifjúsági szervezetének, a körülbelül ötezer tagot számláló Jeunesse Socialiste-nak az irányítását, a pártvezetés azonban 1947 júniusában feloszlatja a JS-t, aminek hatására pár száz tag távozik a pártból, a trockisták azonban ettől nem lettek sokkal erősebbek. A másik esemény a híres 1947-es Renault-sztrájk, amely (talán a benne játszott trockista szereptől sem teljesen függetlenül, jóllehet alapvetően a lassan kialakuló hidegháború logikáját követve) az FKP kormányból való kilépéséhez vezetett. Az itt létrejövő, trockisták által vezetett szakszervezetnek (Syndicat Démocratique de Renault) mintegy 2000 tagja volt, és itt alakult meg az UCI (Union Communiste Internationaliste), a ma is létező, nemrég még európai képviselettel is bíró LO (Lutte ouvrière) elődje (amelyről lesz még szó).

A fellendülés azonban csak időleges volt, a hidegháború logikája (melyben a fő kérdéssé az válik, hogy a sztálini Szovjetunióval vagy ellene) újra marginalizálta a trockistákat. A megváltozott körülmények a stratégiájuk átgondolására késztette őket, az eltérő válaszok pedig soha véget nem érő doktrinális vitákra és szervezeti szakadásokra vezettek.

Trockisták a hidegháborúban

Az első szakadás: a pablizmus

A hidegháború 1947-48-ban válik a politika fő konstruáló tényezőjévé Franciaországban: az FKP távozik a kormányból, és visszatér a „forradalmi" és a szocialistákat osztályárulónak bélyegző politikájához, az immár kommunista szakszervezet, a CGT pedig kettészakad. A trockisták számára is alapvető jelentőségűvé válik a kérdés: antiimperializmus vagy antisztálinizmus? Az erre adott eltérő válaszok szakítják ketté először a trockista mozgalmat.

Sokáig a trockizmus egyik megkülönböztető jegye volt, hogy a Szovjetunió belső fejlődésének problémái a világforradalom perspektívájától elválasztva tételeződtek csupán. Az ötvenes évek elején (1951-52) az ún. pablizmus szakít ezzel a tradícióval. A Franciaországban élő görög emigráns, Michel Raptis (mozgalmi nevén Pablo) lényeges pontokon Trockijnak is ellentmondva aktualizálja a trockizmust a hidegháború logikájához. Pablo véleménye szerint a kibontakozó hidegháborúban a „helyi" osztályharcokat felváltotta a blokkok közti harc: a kapitalista országokon belül zajló osztályharc csak a „kisegítő erő" szerepét játssza a fő fronton dúló háborúban, a kapitalizmus és a sztálini Szovjetunió között dúló élethalálharcban. A szovjet bürokrácia ezzel a szocializmus eljövetelének vezető erejévé válik egy évszázados „forradalom-háborúban" („révolution-guerre"), amelyben átmeneti rendszerek is (pl. a szovjet rendszer) lesznek. Egy polgárháború zajlik tehát világszinten, ahol persze a forradalmi tábor nem makulátlan (Pablo: „a szovjet bürokrácia és ügynökei még nagyon fontos szerepet játszanak"). Ebben a helyzetben a kétfontos harc (egyidejű küzdelem az imperializmus és a sztálinizmus ellen) lehetetlen, de felesleges is: ebben a világ-polgárháborúban a sztálinizmus és a szovjet bürokrácia is el fog pusztulni. Pablo szerint nincs szükség előzetes programra; ha a munkásosztály felkészült lesz, lesz forradalmi program is. Addig is mit tegyenek az elkötelezett forradalmárok? Várjanak, de aktívan: ha a bürokrácia a saját képére formálta a szocializmust és a forradalmi pártot, akkor oda kell belépni. Ez az ún. entrisme második formája: ez már titkosan történik – sőt a belépőket Pablo arra biztatja, hogy akár még az FKP „hűségpróbáit" is állják ki -, célja pedig a trockisták beléptetése oda, ahol a forradalmi táborban a tömegek találhatóak. A pablizmus, mint láthattuk, nem csak az entrisme átértelmezésében tér el Trockijtól: a bürokráciának forradalmi szerepet tulajdonít, magát a szovjet rendszert pedig akár évszázadokon keresztül fennálló rendszerként, azaz egy történelmi szakaszként értelmezi.

A pablizmus kettészakítja a francia PCI-t és az Internacionálét is: a továbbra is antisztálinista alapokon álló francia többség és nemzetközi kisebbség Pierre Boussel (mozgalmi nevén: Lambert) vezetésével szervezetileg is különválik (ők lesznek a lambertisták). Ez a szakadás az alapja a mai is külön pártként létező LCR (pablisták) és PT-OCI (lambertisták) szembenállásának (róluk még lesz szó).⁹ A lambertisták szerint a hidegháborúban a burzsoázia és a szovjet bürokrácia szövetsége akadályozza meg a „soha ilyen jó lehetőségekkel nem bíró" forradalmat. Véleményük szerint Pablo hívei elhitték azt a sztálini/burzsoá hazugságot, hogy két világ áll egymással szemben. A lambertisták szerint erről szó sincs; az FKP azzal, hogy a szovjet bürokrácia szolgálója, szolgálja a burzsoáziát is. Ha a francia kommunisták néha fel is lépnek az amerikai imperializmus ellen, azzal is az Egyesült Államokkal néha szembekerülő francia burzsoázia és a szovjet külpolitika érdekeit szolgálják. A trockisták ezen irányzata tehát nem adja fel a kétfrontos harc elvét, így a lambertisták jóval pozitívabban viszonyulnak a szovjet blokkból emigráltak ügyéhez is, akik közül emiatt nem kevesen csatlakoznak is hozzájuk. Míg a pablisták ezeket többé-kevésbé árulónak tartják, a harcosan antisztálinista lambertisták minden szovjet blokkbeli belső ellenzéket lényegében trockistának – vagy legalábbis a trockista eszmék igazolójának – tartanak. A trockisták ezen lambertista szárnyának voltak tagjai a Nagy Balázs körül tömörülő franciaországi magyar trockisták is, akik az 1956-ban emigráló és a forradalom munkástanácsai elismert történészének számító Nagy vezérletével folyóiratot is kiadtak a hatvanas és a hetvenes években előbb Párizsban, majd Montpellier-ben (a magyar nyelvű Szocialista forradalomért című elméleti lap néhány évfolyama olvasható Nanterre-ben, a BDIC-ben).

A trockisták várakozásával ellentétben a Szovjetunió Sztálin halálával nem balra, hanem jobbra fordul: kiegyezik a kapitalizmussal („a békés egymás mellett élés politikája"), illetve letöri a blokkon belüli munkásmegmozdulásokat (NDK, Lengyelország, Magyarország). A Pablo-féle elgondolás egyértelműen egy közeli, blokkok közti háború lehetőségével számolt; ennek elmaradásával maga a koncepció kérdőjeleződött meg. A trockisták figyelme ezután egyrészt a gyarmatok, másrészt a diákmozgalmak felé fordul. A IV. Internacionálé pedig, belátva a pablizmus perspektívátlanságát, 1963-ban újraegyesül.¹⁰

Az újbaloldali trockizmus

A trockisták véleménye szerint egyértelművé vált, hogy a fejlett országok munkásmozgalmának és a gyarmati népek küzdelmeinek érdekei ellentétbe kerültek a szovjet rendszer érdekeivel. Nyugaton ellenzik a kommunista pártok (elsősorban az FKP) ún. „antimonopolista front"¹¹ politikáját, míg a volt gyarmatokon a Szovjetunió által is támogatott „nemzeti burzsoázia" elleni felkelésre szólítanak fel.

Ezzel új korszak kezdődik a trockisták politikájában: ezentúl a gyarmati forradalmak uralkodó elemmé válnak a világforradalmi fejlődésben. Véleményük szerint a sztálinistáknak Európában sikerült elárulniuk a forradalmat, azonban a harmadik világban nem rendelkeznek olyan befolyással, hogy ezt megtehessék. Ebben a koncepcióban egy „1917 – gyarmati forradalom – világforradalom" perspektíva rajzolódik ki, azaz ha a gyarmati országok a permanens forradalom koncepcióját követve kiszakadnak a kapitalizmus világából, nem várat sokáig magára a nyugati forradalom sem. A IV. Internacionálé 1963-as határozata a kétségkívül bizonyos szocialisztikus vonásokkal rendelkező Algériára úgy tekint, mint amely már „félúton" áll a munkásállam felé vezető úton (elsősorban Pablónak voltak kitűnő kapcsolatai Ben Bellával), de a trockisták hasonló lelkesedéssel fordulnak minden harmadik világbeli harc (pl. Mali, Guinea, majd Kuba, Vietnam) felé. A dekolonizáció nyugati országokban történő támogatásában való trockista részvétel el is vezet minket a '60-as évek új jelenségéhez: az újbaloldali („diák") trockizmushoz (egyébként az egész újbaloldal kialakulásának egyik legfontosabb iskolája a gyarmatosítás elleni harc volt).

A pablisták entrisme-taktikájának a fő terepévé kevésbé maga a Francia Kommunista Párt, mint inkább annak diákszervezete, az UEC (Union des Etudiants Communistes) vált. Ekkor már az UEC teljesen kiszabadult a sztálinista párt ideológiai béklyóiból: a hatvanas évek közepére egy szélsőbaloldali vitafórummá vált, ahol számtalan irányzat létezett egymás mellett, melyek egyikét az Alain Krivine és Henri Weber (utóbbi ma neves szocialista EP-képviselő) vezette trockisták alkották.¹² Maga az FKP egyre nehezebben tűrte ifjúsági szervezetének demokratikus légkörét, és végül 1965-ben hatalmi szóval „resztalinizálta", kiszorítva onnan a disszidens neoleninista csoportok képviselőit.

Így a trockista diákszervezet, a JCR (Jeunesse Communiste Révolutionnaire) 1966-ban jön létre Alain Krivine-nek és társainak a kommunista diákszervezetből való disszidálásával (a szakítás konkrét oka, hogy Krivine és társai nem voltak hajlandók támogatni a közös baloldali jelöltként induló Mitterand-t az elnökválasztáson). A JCR ezeket a disszidenseket és a vegetáló trockista párt, a PCI szimpatizánsait tömörítette, és belépett a IV. Internacionáléba is.

A másik ágnak, a lambertistáknak a diákszervezete, a FER (Fédération des étudiants révolutionnaires) csak 1968-ban jött létre. Ők – nyílt antisztálinizmusuk miatt – a másik nagy diákszervezetben, az inkább szocialista szimpatizáns UNEF-ben próbálták tagjaik titkos beléptetésével átvenni a hatalmat.

A JCR valahol félúton állt egy tradicionális neoleninista párt és a francia hatvanas évek újbaloldali világának tipikus csoportocskája (groupuscule gauchiste) között. A Trockijra való hivatkozás, a leninista pártszervezet kiegészült egyfajta romantikus guevarizmussal, de ami még fontosabb, hogy a JCR jó kapcsolatokat ápolt a Rudi Duschke-féle német SDS-szel (Sozialistischer Deutscher Studentenbund) is. Például a Berlinben 1968 februárjában tartott „a vietnami forradalommal való nemzetközi szolidaritás napján" több száz JCR-tag is részt vett. A franciákat alapvetően befolyásolták az SDS agitációs és mobilizációs módszerei, de az ideológiájukra is hatottak a német újbaloldal eszméi (leginkább Wilhelm Reich gondolatai a szexuális szabadság felforgató tartalmáról vagy az autoriter burzsoá családmodellről). A JCR részt vesz a diáklázadásokban is; maga Alain Krivine a mai napig 68 egyik szimbóluma Franciaországban. A JCR birtokolta a leghatékonyabb „biztonsági szolgálatot" (mely modelljét szintén az SDS-től veszik át), amely leginkább moderáló, az erőszakot kanalizálni kívánó szerepet játszott az eseményekben. Míg a JCR 1968 egyik legfontosabb szereplője (komoly befolyást biztosít számukra, hogy többé-kevésbé ők irányítják a gimnazisták akcióbizottságait koordináló CAL-t, de jelen vannak a Quartier Latin barrikádjainál éppúgy, mint a Sorbonne diák kommünjében, vagy az Odéon elfoglalásánál), a másik két trockista szervezet megmarad hangsúlyosan ouvrieristának. A munkások sztrájkjait támogatják, gyakran részt is vesznek bennük, a diákokat azonban többnyire elkényeztetett, forradalmat játszó kispolgároknak tartják.

1968 után a megmaradó neoleninista csoportok eltérő stratégiákat választanak: a maoisták nyíltan polgárháborúra készülnek („kockakövek helyett fegyverek"), melynek kirobbantását látványos erőszakos akciókkal vélik elérhetőnek. A trockista Ligue Communiste (a JCR utódja 1969-től) inkább valamiféle „ésszerű erőszakban" hisz, azaz olyan demonstratív akciókban, amelyek „elvetik a tömegekben a forradalom lehetségességének magját". Ezek a demonstratív akciók elsősorban „imperialista" konzulátusok (a leghíresebb akciójuk során 1969 novemberében elfoglalják Dél-Vietnam konzulátusát, és kitűzik rá az északi-vietnami Felszabadítási Front zászlaját) és az újjáéledő szélsőjobboldali szervezetek gyűlései ellen irányulnak. Közben maga az államhatalom is represszív irányba fordul, így egy több száz sebesülttel járó akció következményeként (1973 júniusában a trockista aktivisták szétkergetik a szélsőjobboldali Ordre Nouveau gyűlését a Mutualité-ban) a belügyminiszter betiltja a LC-t (a maoistákkal már előbb ugyanez történt). Ezzel véget is érnek a poszthatvannyolcas évek, vagyis az a korszak, amelyet a szélsőbaloldali szerveztek erőszakos akciói jellemeztek.

A JCR kétségtelen szerepét elismerve mégis azt kell mondanunk, hogy ha 1968-nak van valamiféle „fő vonala", akkor elmondható, hogy a trockisták – számbeli gyengeségükön túl is – nem tartoznak ebbe a liberter fő vonalba. A trockisták nem sokat értenek '68-ból, mégis tudnak valamit, amelyet a hozzájuk hasonló más csoportok nem. Bolsevikok, tehát tudják, a szervezet a legfontosabb: hiába tiltják be a LC-t, egy év szünet után, miközben a liberterek vagy a maoista szervezetek már eltűntek, a hetvenes évek közepén újjászületik a ma is létező LCR (Ligue Communiste Révolutionnaire).

Átkelés a sivatagon

A hetvenes években amíg az új baloldal keltette hullám jelentős, a trockista szervezetek is érnek el sikereket: taglétszámuk emelkedik (jóllehet ekkor sem több pár tízezernél). Ebben a korszakban olyan neves emberek is bevallott trockisták, mint Juliette Binoche vagy a nálunk kevésbé ismert színész, Pierre Arditi (mindketten OCI tagok). Azonban lassan a francia baloldal fő kérdésévé nem ezeknek az újbaloldali csoportoknak a sorsa válik, hanem a baloldali egységé, azaz a két nagy baloldali párt összefogásáé. A trockista csoportok egyértelműen támogatták ezt az egységet, sajátos szóhasználatukban az 1936-os népfront-korszakhoz hasonlítva az aktuális politikai helyzetet. Az LCR 1969-ben és 1974-ben még indította Krivine-t az elnökválasztáson, ezután azonban 2002-ig sosem állított saját jelöltet. Általában az első fordulóban a kommunista vagy a másik trockista jelöltre (Arlette Laguiller az LO színeiben) való támogatásra szólítottak fel, míg a másodikban François Mitterand-t támogatták mind az 1981-es, mind az 1988-as elnökválasztáson (1995-ben pedig Lionel Jospint). A nyolcvanas évek közepén szervezetileg is gyengülnek a trockista csoportok; számos ma is ismert szocialista politikus (Julien Dray, a párt exszóvivője, Jean-Cristophe Cambadélis, a párt egyik jelentős „ideológusa", Jean-Luc Mélenchon, az egyik kisebbségi áramlat vezetője) ekkor lépett át trockista szervezetből a Szocialista Pártba. Jellemző egyébként a trockista disszidenciára, hogy az átlépők korántsem feltétlenül a baloldalon találják meg egyéni politikai számításukat.

A kilencvenes évek elején úgy tűnt hát, hogy a trockizmus története lényegében véget ért, kivérzett, érvényes politikai mondanivalóval egyre kevésbé rendelkező csoportjai, pártjai marginalizálódtak.

Jegyzetek

* A tanulmány második részét az Eszmélet következő számában olvashatják. (A szerkesztők)

¹ Talán nem lényegtelen, hogy a magyar történészek között is dívó közhiedelemmel ellentétben François Furet nálunk is népszerű könyve (Egy illúzió múltja) Franciaországban nem a kommunizmus „magyarázata" alapkönyvének, hanem lényegében politikai pamfletnek számít. A kommunistaságot lényegében lelki defektusként „magyarázó" Furet-vel szemben érdemes a bibliográfiában feltüntetett Wierovka-féle könyvet olvasni a kommunizmus történetének mostani francia értékeléséről, míg Marc Lazarét a kommunizmus és Franciaország kapcsolatáról.

² Az természetesen nem állítható, hogy ne lettek volna nagyon is fontos ideológiai különbségek, mondjuk, Sztálin és Trockij között, csak éppen nem feltétlenül mindig ezek alkották a legfontosabb törésvonalakat a régi gárda tagjai között. Például Zinovjev, Kamenyevvel, előbb Sztálin mellé állt Trockijjal szemben („trojka"), majd Trockij oldalára Sztálinnal szemben (Egyesült Ellenzék), akit ekkor Buharin támogatott.

³ Monatte anarchista, majd szindikalista újságíró volt (az életút tipikus a korban), alapítója a Vie Ouvrière-nek, amely a szindikalizmus egyik legfontosabb lapja volt. Monatte a kezdetektől ellenséges az Union Sacrée-vel szemben, emiatt 1914-ben kiutasítják a CGT-ből. Ott van Zimmerwaldban, 1921-ben kizárják a CGT-ből, a kommunistákkal együtt a CGTU alapítója, 1922-től tagja a francia kommunista pártnak. Innen (és a CGTU-ből) mint jobboldali „trockistát" zárják ki 1924-ben, noha ő forradalmi szindikalista maradt. Ekkor a megmaradt forradalmi szindikalisták megalakítják a CGT-Syndicaliste Révolutionnaire nevű szakszervezetet, amely azonban már csak árnyéka a háború előtti szindikalista mozgalomnak.

⁴ A szürrealistáknak egyébként nem a szovjet politikával volt gondjuk, hanem az egyre inkább uralkodóvá váló sematikus hivatalos művészettel: „Sztálin igen, de Barbusse azért már nem" – fogalmazott egyszer Breton. A szürrealisták egyetértettek azzal, hogy a művészet célja a forradalom szolgálata, azonban ennek a szolgálatnak a módja már élesen szembeállította őket a kialakuló szovjet kultúrpolitikával.

⁵ A szocialista Léon Blum taktikája az volt, hogy a kommunisták bolsevizmusára, mint az „orosz barbárság" megnyilvánulási formájára, helyezte a hangsúlyt, azzal érvelve, hogy a forradalom iránti elkötelezettségben nincs különbség a két párt között. A szocialisták számára pedig kidolgozta az ismert kétlépcsős (a hatalom gyakorlása és megragadása között különbséget tevő) modelljét. Ez kiegészült azzal, hogy – szemben a német párttal – az SFIO a népfrontig nem lépett be „burzsoá kormányokba".

⁶ Partido Obrero de Unificación Marxista. A POUM és lapja, a Batalla egyébként jellemzően nem igazából trockista volt, hanem keményen antisztálinista. Ezek a baloldali kommunisták a sztálinista módszerek miatt léptek ki a Spanyol Kommunista Pártból.

⁷ „Tout est possible" – ez volt Pivert híressé vált újságcikkének a címe a népfront-kormány megalakulását követő nagy sztrájkok idején. Egyébként a jelszóval '68 májusában találkozhatunk újra.

⁸ Socialist Workers Party, gyakorlatilag a legnagyobb (kb. 10 000 tagot számláló) trockista párt a korban. Talán annyit érdemes itt megjegyezni, hogy a hidegháborúban az amerikai titkosszolgálatok lényegében lenyúlták a trockista mozgalmat (kihasználva annak harcos antisztálinizmusát). Erről legbeszédesebben Sidney Hook életútja mesél. Lényegében ez történik a '30-as években szintén komoly erőt képviselő angol trockizmussal is (legalábbis egy részével).

⁹ A trockisták vitastílusára jellemző, hogy most megjelent könyvében az exlambertista Boris Fraenkel, aki egyébként Jospin „betanítója" volt ebben a kemény trockista szektában (majd kizárták „freudo-marxista" elhajlás miatt, ő fordította franciára Marcuse Erósz és civilizáció című művét), mai is állítja, hogy Pablo szovjet ügynök volt… Erre a magatartásra utalva mondja egy francia történész, hogy ha a sokszor titkosságba burkolózó trockistákat meg szeretnénk ismerni, „legjobb, ha mindent elhiszünk, amit egymásról mondanak". Egyébként Pablo későbbi életútja nem teszi valószínűvé, hogy valaha is szovjet ügynök lett volna.

¹⁰ Maga Pablo 1964-ben elhagyta az Internacionálé vezérkarát, és revideálta nézeteit is. Véleménye szerint a második világháború véget vetett a bolsevizmus korszakának. Pablo ezután az ún. önigazgatói szocializmus (socialisme autogestionnaire) egyik teoretikusává válik Franciaországban, másfelől pedig szerinte a desztálinizáció folyamata a szovjet blokkban is elvezet a demokratikus szocializmushoz.

¹¹ Maurice Thorez (az FKP főtitkára) már 1946-ban leszögezte, hogy a szocializmushoz vezető utak sokfélék lehetnek (nem kell feltétlenül másolni az oroszt), noha az út végpontja (maga a szocializmus) a szovjet modell szerinti. Elméletük szerint a szocializmushoz vezető útnak két szakasza lesz. Egy demokratikus, melyhez elengedhetetlen a demokratikus erők összefogása (ezt megelőzően pedig a „munkásegység"), illetve a „demokrácia végsőkig való fejlesztése", és egy szocialista, melyben elkerülhetetlen az osztályharc, melyet a proletariátusnak a kommunista párt irányításával kell megvívnia egy proletárállam keretében. Az első szakaszt (a haladó demokráciát, la démocratie avancée) a nemzeti tulajdonba került vállaltok demokratikus igazgatása, míg a másodikat (a valódi demokráciát, la démocratie véritable) a proletárdiktatúra jellemzi. Az első szakasz szövetségi politikája az antimonopolista front (a kommunisták a gaulle-izmust a monopolkapitalizmus politikai felépítményeként határozták meg).

¹² A másik fontos csoport az ún. olaszok („les italiens") voltak, aki a hatvanas évekre a sztálinizmust és a Moszkvától való függést maga mögött hagyó Olasz Kommunista Pártot állították az FKP elé modellként. Az egyik prominens képviselőjük egy bizonyos Bernard Kouchner volt. A harmadik csoportot a maoisták alkották, akik a kínai kommunizmusban a sztálinizmussal szembeni modellt láttak (ebbe a csoportba tartozott például Serge July, aki ma a Libération című napilap főszerkesztője).