(Somlai Péter – Bognár Virág – Tóth Olga – Kabai Imre: Új ifjúság. Szociológiai tanulmányok a posztadoleszcensekről. Budapest: Napvilág Kiadó, 2007.)

Életutak a posztindusztriális társadalmakban

A cím több szempontból is magyarázatra szorul. Az általában nem okoz nagy meglepetést, hogy a fiatalság mint külön kategória „felfedezése" összefügg az ipari társadalmak fejlődésével és a kapitalizmus „fordista" modelljének elterjedésével. Az irodalom nagyon korán felfedezte az „örökifjú" fiatalokat: elég itt megemlíteni F. Scott Fitzgerald nevét, aki 1920-ban úgy ír a fiatal nemzedékről, mint „amely az előző generációhoz képest sokkal inkább fél a szegénységtől, és sokkal inkább isteníti a sikert; amely felnőtt, s most látja, hogy halott minden isten, hogy megvívtak már minden háborút, hogy megrendült minden hit az emberben" (Az Édentől innen). A második világháború utáni nagy „kultuszregények" fiataljai már nemcsak a régi istenekből, hanem a fogyasztói társadalomból is kiábrándulnak; tipikusan úgy jelennek meg, mint a modern kor prófétái, akik a kispolgári világba belesüppedt felnőtt világgal szemben képesek arra, hogy meglássák ennek a világnak a korlátait, kisszerűségét, és elforduljanak tőle. A legjobb példa Salinger Zabhegyezője, de a fiatalságnak ugyanez a profetikus szerepe megtalálható Camus Közönyében, vagy Osborne „lázadó" színművében, a Dühöngő ifjúságban is. Az új hősök tudatosan nem vágynak sikerre, hiszen céljuk éppen nem a fennálló rendbe való beilleszkedés, hanem a felvállalt kívülállás, a kritizált életviszonyok kategorikus elutasítása. Ezt a hagyományt viszi tovább a hatvanas évek „lázadó ifjúsága" (gondolok itt elsősorban olyan regényekre, mint Jack Kerouac Útonja, de a magyar példákból említhetjük Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című kisregényét is). Az Úton nemzedékének nem nyújt kielégülést a fogyasztói társadalom: hősei nem a megszerzett materiális javakban, hanem az azokról való tudatos lemondásban keresik a boldogságot.

A posztindusztriális társadalmakkal, úgy tűnik, nemcsak a kapitalizmus egy új fejlődési fokához érkeztünk, hanem változás állt be a fiatalok társadalmi, kulturális attitűdjeiben, sőt, a fiatalság mint kategória megítélésében is. Az olyan „trendi" fogalmak, mint szingli, diplomagyár, LAT („living apart together" – magyarul: távollevők együttélése), vagy a harmincévesen is otthon lakó fiatalok megjelennek ugyan a napi sajtóban vagy a női magazinokban, de a rendszerváltozás óta kevés szisztematikus tudományos kísérlet történt arra, hogy feldolgozza ezt a nyugati országokban komoly szakirodalommal rendelkező jelenséget, vagy vizsgálja annak magyarországi hatásait. Az Új ifjúság című kötet, amelynek szerzői több fontos munkával járultak hozzá a magyar család- és ifjúságszociológiához, ennek a hiánynak a pótlására tesznek kísérletet.

A könyv nagy érdeme, hogy ezt a ma, ahogyan a média tükrében is látjuk, nagyon divatos témát képes tudományos módon megragadni, és ami még fontosabb, beleilleszteni egy strukturális keretbe. Nem célom itt belemenni abba a problémába, hogy akadémiai síkon milyen kihívások érték a strukturalizmust, illetve mit jelentett a humán tudományokban bekövetkezett „kulturális fordulat". Annyi azonban elmondható, hogy Magyarország ebből a szempontból is a „megkésett" országok közé tartozik: míg korábban a strukturalizmus volt a domináns paradigma, a rendszerváltozás után mintha az is a bukott rendszerrel azonosult volna, olyannyira, hogy sokan a struktúra szó használatát is kerülik. Noha a „kulturális" bírálat sokszor lehet gyümölcsöző, kérdéses, mennyire lehet társadalmi összefüggéseket megérteni a strukturális elemzés teljes elvetésével. Ebből a szempontból is nagyon üdvözlendő egy olyan kötet megjelenése, amely társadalmi összefüggéseiben igyekszik megragadni a mai fiatalság problémáit, az életutak változásait és általában a mentális trendek alakulását a témában különösen divatos „pszichologizáló" vagy éppenséggel moralizáló megközelítés helyett (amiből legfeljebb azt tudhatjuk meg, hogy a mai fiatalok önzőbbek, mint elődeik, nem tisztelik annyira a társadalmi normákat, nem akarnak családot stb.).

Somlai Péter bevezető tanulmányában külön is hangsúlyozza, hogy az „új ifjúság" vizsgálatának elsődleges kontextusát a megváltozott társadalmi feltételek adják. A posztfordista társadalmakra jellemző a flexibilis foglalkoztatási viszonyok elterjedése, a jóléti államok leépítése, az oktatás- és egészségügy privatizálása. Mindezek kevéssé kedveznek a korábban standardnak tekintett életútmodell követésének, ahol a tanulás lezárulását „automatikusan" követte a munkakezdés és a családalapítás. (Tegyük hozzá, a második világháborút követő gazdasági növekedés kedvezett is ennek a modellnek, hiszen főiskolai, egyetemi diplomával gyakorlatilag azonnal sikerült az elhelyezkedés.) Ma ez koránt sincs így, hiszen a tömeges felsőoktatási képzés elterjedésével a diploma egyáltalán nem jelent garanciát az elhelyezkedésre. (Diploma nélkül viszont remény sincs az áhított „jobb" állások megszerzésére.) A tanulási időszak így automatikusan kitolódik, annál is inkább, mert sokan eleve a több diploma megszerzésére „startolnak", hogy javítsák esélyeiket a munkaerőpiacon. Mivel a diákok többségét a szülők nem tudják (vagy nem akarják) teljesen eltartani, egyre inkább terjed a munka melletti tanulás. A „fiatalkor" kitolódása hatással van a párkapcsolatokra is, hiszen érthető, hogy biztos egzisztencia nélkül az emberek nagy többsége húzódozik a gyerekvállalástól. Mivel a férfiaktól még ma is (inkább) elvárják, hogy családfenntartók legyenek, vagy legalábbis többet keressenek, mint partnerük, sokan félnek is a korai elkötelezettségtől. Hasonló okokból kezdenek el „később" szülni a nők: egyrészt, a diplomaszerzés eleve kitolja a családalapítás idejét, másrészt, a kétkeresős modell terjedése mellett egyre több nőnek fontos, hogy saját „egzisztenciája" legyen (amit családi örökség híján csak a munka világába való bekapcsolódással lehet megteremteni). A „standard" életút tehát egyre kevésbé számít mintának, de ennek oka nem a mai fiatalok megváltozott pszichológiájában, mint inkább az új társadalmi környezetben keresendő.

A tanulmány lényeglátó elméleti következtetései mellett jó összefoglalót ad a nyugati szakirodalomból, ami különösen hasznos, hiszen az idézett munkák jó része nehezen hozzáférhető a magyar olvasóközönség számára. A szerző ugyanakkor jó érzékkel kapcsolja össze a magyar tapasztalatot a nyugatival, illetve mutat rá arra, hogy miért cáfol rá mégis az „új ifjúság" arra a posztmodern tézisre, hogy korunkban oldódnak a kötöttségek, és értelmüket veszítik a régi osztálykategóriák. Kétségtelenül megjelentek az olyan „húzószektorok", mint az informatika vagy a tömegkommunikáció, ahol, úgymond, a fiataloknak „áll a világ". Érdemes azonban megnézni a bekerülés kritériumait: a sokdiplomás, több nyelven beszélő emberek túlnyomó többsége olyan családokból jön, akik már rendelkeznek bizonyos társadalmi tőkével, és azt „örökítik tovább" gyermekeikre. A felsőoktatás privatizációja, a „jobb" egyetemek földrajzi elhelyezkedése (többnyire olyan városokban, ahol a megélhetés jóval drágább, mint az országos átlag) mind arra mutat, hogy ez a trend folytatódni fog, illetve az oktatásban „manifesztálódó" egyenlőtlenségek nemcsak megmaradnak, hanem nőnek is. Ha viszont megnézzük a másik oldalt, egyet kell értenünk Somlai Péterrel: a „posztfordista" társadalom egyre több embert szorít ki a munka világából a perifériára, ahonnan – megfelelő képzettség híján – szinte esély sincs a reintegrációra, és a gyerekek legfeljebb a szülők halmozottan hátrányos helyzetét „örökölhetik" (amit, sajnos, még rontanak is az egyre egyenlőtlenebb iskolai feltételek). Mindez nagyon kevéssé (vagy kevesek számára) fér bele a „posztmodern szabadság" élményébe.

Míg Somlai Péter elemzésében a magyar tapasztalat inkább párbeszédet folytat a nyugatival, a kötet másik három tanulmányában kifejezetten az előbbi feltérképezése a cél. Bognár Virág azt a hipotézist vizsgálja, hogy mennyiben igaz az életút destandardizációja a magyar fiatalokra (hogyan követi egymást a tanulás befejezése, az első elköltözés és az első gyerek vállalása). A tanulmány nem erősíti meg azokat a moralizáló kritikusokat, akik szerint a magyar család mint intézmény került volna veszélybe: összességében az első elköltözés továbbra is a házasságkötéshez kapcsolódik, igaz, az 1960-as évek eleje óta születettek körében nőtt azok száma, akik az összeköltözés után házasodtak. Az adatok érdekes módon az olasz „trenddel" mutatnak párhuzamot: a fiatal férfiak körében lehet azt tapasztalni, hogy megkezdték ugyan a munkát, de még otthon élnek, és nem alapítanak saját családot. A magyar eredmények tehát továbbra is a házasság normájának továbbélését mutatják. Kiemelném a szerzőnek azt a következtetését, hogy az eredmények a lakásproblémákra is rávilágítanak: más erőforrások híján a család úgy is segítheti a fiatalt, hogy nem kell albérletre költenie, hanem félreteheti az így megtakarított pénzt a lakásvásárláshoz. Nem kell feltétlenül a konzervatív mentalitást keresni a dél- vagy kelet-európai minták mögött: lehet, hogy a jóval magasabb észak- vagy nyugat-európai átlagbér is magyarázza ezen országok fiataljainak korai költözködési hajlamát.

Míg Bognár Virág statisztikai elemzéssel vizsgálja az életutakat, Tóth Olga kvalitatív módszerrel tanulmányozza az értékrendek változásait. Így is hasonló eredményre jut, mint az előző szerző: a magyar fiatalok többsége körében továbbra is népszerű a házasság intézménye. Nincs szükség arra, hogy rettegjünk a „szinglihordáktól": az egyedülállók többsége szeretne társat találni, és hosszú távon nem a „szinglilétet" tartja kívánatos életformának. Érdemes hozzátenni a szerzőnek azt a megjegyzését, hogy a magyar „szinglik" nagy része nem megrögzött hajadon, hanem elvált és a gyermekét egyedül nevelő édesanya. Az eredmények – a magyar társadalom „amerikanizálódásával" szemben – éppen a hagyományos attitűdök továbbélését igazolják. Érdekes módon ezt az 1970-es évekről rajzolt kép is megerősíti: noha a párt több erőfeszítést tett a női emancipáció érdekében, az idézett szociográfiák, riportkötetek azt mutatják, hogy a konzervatív mentalitást az egész társadalom igyekezett fenntartani. Megnyugtató ugyanakkor, hogy a hetvenes évek fiataljai is panaszkodtak az ismerkedés nehézségeire; ennyiben, azt mondhatjuk, a posztindusztriális kor sem hozott sok változást (noha ma több csatornán keresztül ismerkedhetünk). A házasságon kívüli együttélés tekintetében ma persze megengedőbb a megítélés, mint a hetvenes években, de összességében a mai fiatalok túlnyomó többsége éppúgy tartós kapcsolatra (és végül házasságra) vágyik, mint az előző nemzedék.

Kabai Imrének a magyar egyetemisták, főiskolások életútjáról írt tanulmánya zárja a kötetet. A szerző az Ifjúság – 2004 nevű vizsgálat adatait használja fel. A felmérés megerősíti, hogy a továbbtanulás erősen függ a lakóhelytől és a szülők iskolázottságától, az egyetemisták esetében még erősebben, mint a főiskolásoknál. Az életutak vonatkozásában a szerző megállapítja, hogy a hallgatók nagyobb hányada még otthon, a szüleinél lakik, és hogy körükben nagyobb ez az arány, mint kortársaiknál. Élettervek vonatkozásában viszont Kabai Imre eredményei megegyeznek Bognár Virág és Tóth Olga következtetéseivel: az egyetemisták nagyobb arányban kívánnak házasodni, mint kortársaik, és többségük több gyermeket is tervez (21%-uk pl. három vagy több gyermeket, míg a kortárscsoportnál 13,8% ez az arány). Vagyis egyáltalán nem nyer megerősítést az az előítélet, hogy az egyetemisták „családellenesek", vagy körükben nagyobb lenne a yuppie-k vagy szinglik aránya. Fontos még kiemelni a nagyobb mobilitási hajlandóságot: míg kortársaiknak 17,4%-a tervezi, hogy külföldön folytatja tanulmányait, a főiskolások harmada, az egyetemistáknak pedig több mint a fele dédelget ilyen ambíciókat. A külföld iránti nagyobb nyitottság azonban, úgy tűnik, összeegyeztethető a hagyományos családmodellhez való ragaszkodással.

A tanulmányok összességében jól kiegészítik egymást, és „kerekebb" képet adnak a magyar fiatalok életútjának, mentalitásának változásairól. A kötet külön előnye, hogy a szélesebb olvasóközönség számára is érthetően járja körül az „új ifjúság" témáját, és szintetizáló jellegénél fogva hallgatók is nagy haszonnal forgathatják. Két kritikai megjegyzésem nem annyira a kötethez, mint inkább ahhoz kapcsolódik, amit a szerzők kevéssé érintettek. Az első a nyugati és a magyar út különbségeire vonatkozik. Csak lemaradásról van itt szó a nyugati mintához képest, vagy minőségileg is más lesz a magyar fejlődés? Természetesen a kötetnek nem kell választ adnia arra, hogy mi volt az államszocializmus, de ennek teljes kimaradása azt a tézist erősíti, mintha itt pusztán lemaradásról lenne szó. Holott a magyar út '89 után is mutat specifikumokat, hiszen a több nyelven beszélő fiatalok éppen akkor emelkedhettek magasra a betelepülő multinacionális vállalatoknál, mint ahogyan a közgazdász- vagy jogászdiploma is akkor ígért azonnali karriert, biztos egzisztenciát. A mai fiatalok új „rendszerváltó" dühét ennek a frusztrációnak is betudhatjuk, hiszen ebben az értelemben ők a rendszerváltozás „megkésett" vesztesei.

A másik kritikus megjegyzés a jövőre vonatkozik. Somlai Péter hangsúlyozza az egyenlőtlenségek növekedését, azt, hogy valójában egy világ választja el egymástól a fogyasztói társadalomba integrált fiatalokat a perifériára szorult „mélyszegényektől". Felmerül a kérdés: ha ez a trend folytatódik, mit fog jelenteni a posztindusztriális társadalmakban a posztadoleszcencia? Egyáltalán, beszélhetünk-e az ifjúságról mint kategóriáról, ha valójában annyira eltérő módon integráltak a fiatalok? A fiatalság kultusza nem feltétlenül jelenti a fiatalok kultuszát; a reklámok egy része valójában a középkorúakhoz szól. Egyébként ugyanez igaz a gyerekeknek szóló reklámokra, hiszen a szülők sokszor azért veszik meg a drága játékokat, hogy saját társadalmi körük előtt reprezentáljanak. Mivel a gyerekek ebbe az egyenlőtlen világba szocializálódnak, nagyon hamar megtanulják, hogy a fogyasztással a társadalmi státusukat is kifejezik. Mivel úgy tűnik, hogy, szemben a hatvanas évekkel, egyre inkább a fogyasztás az, ami a társadalomba integrálja az embereket, nem csodálkozhatunk a fiatal nemzedéken, „amely az előző generációhoz képest sokkal inkább fél a szegénységtől, és sokkal inkább isteníti a sikert".

Azért abban még lehet bízni, hogy az „új fiatalok" egyszer majd találnak új isteneket.