Erdélyben született, s lelkesen hazafias édesanyja hatására első fényképét a világosi csata helyszínéről készítette. Hatalmas kokárdával ment március 15-én az iskolába, s kívülről fújta Petőfit meg Adyt, de román és magyar társai hamar szembesítették a ténnyel: hiába az azonosulás, nem tartják őt „igazi" magyarnak, hanem „csak" zsidónak.

Az 1914-es háború miatt Magyarországra menekülő Tabák család jó ideig egyike volt a szolnoki vagonlakóknak. Tabák Lajos alig húszévesen belépett a szociáldemokrata pártba, s ifjú tisztviselőként hamarosan a törvénnyel is szemben találta magát, amikor a munkások szószólójaként fellépett a gyári vezetésnél.

A fényképezés – a kényszerű kihagyások ellenére – egész életét meghatározta. Szándéka a politikai dokumentáció is volt, de szinte az első pillanattól fogva nem szokványosan fotózott. A pillanatba igyekezett sűríteni a fárasztó munka lendületét, az emberi kiszolgáltatottságot, a szegénység testet-lelket gyötrő embertelenségét. A szegényekhez nem romantikus érzelgősséggel, nem leereszkedő jótékonysággal közelített. Szociófotós és avantgárd művész lett a szó legteljesebb értelmében Kassák Lajos körének maghatározó figurájaként.

Képei miatt Horthy rendőrei lefogták, műveit elkobozták, megsemmisítették. Végigszenvedte a munkaszolgálatot, az orosz frontot, négy évi hadifogságot. Ipari vezetőként és káderként elutasította a szolgálati autót és a budai villát, harcolt a magyar gyapot őrült ötlete ellen, nem vállalta, hogy a szegény parasztok padlását is lesöpörje. Kis híján az elvtársai is börtönbe csukták. Igazgatott gyárat és szervezte a magyar fotóséletet, nyugdíjasként újra aktívan fényképezett, s a rá jellemző szívóssággal gyűjtögette össze életműve szétszórt cserepeit.

Mindig a maga útját járta. Szelíden, de megalkuvás nélkül.

Főbb művei a magyar fotótörténet emblematikus képei.

A bolsevik „eretnek szekta" a trockizmus akkor ért el sikereket Franciaországban, ha „a kommunista Egyház legidősebb lánya" az FKP éppen valami nagyszabású „árulást" készült elkövetni vagy követett is el. A szerző történetileg tekinti át – tanulmányának első felében – az irányzat három fellendülési időszakát az 1990-es évekre bekövetkező visszahúzódása előtt.

A trockisták az 1990-es évek közepén kerültek újra a figyelem középpontjába Franciaországban. Pártjaik egyre sikeresebben szerepeltek a választásokon, képviselethez jutottak a helyi, regionális önkormányzatokban, sőt az Európa Parlamentben is. Másrészről divat is lett a trockistákkal foglalkozni: tanulmányok jelentek meg a kérdésről, visszaemlékezések születtek volt trockisták tollából, egyszóval a trockizmus jelensége visszatért a közbeszédbe.

A francia trockizmus történetével kapcsolatban a legkézenfekvőbb kérdés mindenképpen az lehet, hogy miért Franciaország vált Nyugat-Európában ennek a szellemi áramlatnak a legfontosabb, szinte kizárólagos területévé? Persze ez a kérdés csak része egy nagyobb problémának: miért ennyire jellemzően erős Franciaországban a legtágabban értett kommunizmus? Ez utóbbi kérdés nem képezheti írásom tárgyát, mégis utalni kell arra, hogy a kommunizmus sok tekintetben nagyon is „francia szenvedély". A jelenséget vizsgáló történészek ennek magyarázatát főképpen a forradalmi politikai kultúra továbbélésében, a nem szociáldemokrata munkásmozgalmi hagyományok erejében, a francia és az orosz forradalom párhuzamba (vagy egymás után) állításában, az ún. demokratikus univerzalizmusban vagy éppen a politika mindenhatóságában való hitben találják meg.¹ Mindenesetre lényeges körülmény, hogy a trockizmus története tehát ebben, a széles értelemben vett kommunizmus számára termékeny talajnak számító francia miliőben zajlik.

A trockizmusnak, ennek a bolsevik eretnek szektának a története természetesen Franciaországban is erősen összefonódott az ortodoxia históriájával. A trockisták akkor értek el (egyébként viszonylagos és időleges) sikereket, ha a Francia Kommunista Párt (FKP) éppen valami nagyszabású „árulást" készült elkövetni vagy követett is el. Általában akkor került erre sor, ha a Szovjetunió érdekei nyílt ellentmondásba kerültek a francia proletárforradalom érdekeivel (ebből a szempontból mindegy, hogy ezen utóbbi esélyei mennyiben voltak valóságosak). Márpedig az FKP volt a Moszkvának leginkább alávetett nyugati kommunista párt. Az FKP (egy francia történész szellemes bon mot-jával: „a kommunista Egyház legidősebb lánya") Moszkvából szigorúan irányított vonalvezetése az egyik magyarázata a trockisták sikereinek Franciaországban. Az ortodoxia kialakulásának fontos következménye volt, hogy ebben az Egyházban minden véleménykülönbség eretnekségnek számított (noha maga a dogma, mivel a Párt akaratához volt kötött, nem volt változatlan).

Négy ilyen, a trockisták számára viszonylagos sikereket hozó korszakot tudunk kiemelni Franciaország történetéből, amelyekre a történeti áttekintés során még részletesen visszatérek:

A trockisták minden ellenérzésük dacára a Szovjetuniót munkásállamnak tekintik, melyet minden körülmények között meg kell védeni. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy a trockisták népszerűsége Franciaországban és Nyugat-Európában annak is köszönhető, hogy kevésbé voltak „oroszok", mint a nyugati sztálinista kommunista pártok. A Trockij által propagált világforradalmi perspektíva jóval többet megőrzött 1917 univerzalizmusából, mint a „szocializmus egy országban" szovjet-központú elgondolása.

Trockij és Franciaország

Trockij összesen négy alkalommal járt Franciaországban. Az első látogatásra még 1902-ben került sor, amikor a 23 éves fiatal forradalmár Lev Davidovics Bronstein (mozgalmi nevén akkor még: Pero – a. m. 'Toll') csak rövid időt töltött Párizsban, amikor Leninhez tartott Londonba. A négyéves szibériai száműzetésből megszökő forradalmár franciaországi tartózkodásáról nem sokat tudunk.

A második francia útjáról már valamivel több ismerettel bírunk: Londonból visszatérve töltött el pár hetet a francia fővárosban 1902-1903 telén. Előadásokat tartott a Párizsban élő orosz emigráns forradalmárok között, itt kezdett elismertté válni szónoki képességei miatt, és itt ismerte meg későbbi (második) feleségét, Natalja Sedovát, aki haláláig kitartott a „bolygó forradalmár" mellett.

A harmadik franciaországi tartózkodása már sokkal fontosabb a jövő szempontjából: Trockij 1914 novembere és 1916 októbere között majd két, igen aktív évet töltött el Párizsban, ahol elsősorban az orosz emigráns forradalmárok között bírt igen nagy presztízzsel. Jóllehet Trockij még ekkor nem bolsevik, de ebben az időszakban kerül közel Leninhez. A lényegesebb a mi szempontunkból talán az, hogy a kezdetektől háborúellenes Trockij ekkor válik ismert emberré a francia szocialista, szindikalista, pacifista körökben. Ezt elsősorban a háborút és a nemzeti egységet („Union Sacrée") támogató szocialista politika kíméletlen bírálatának köszönhette. Ez a bírálat azonban nemcsak háborúellenes volt, hanem forradalmi is: „permanens forradalom a permanens mészárlás helyett", írta Trockij egy korabeli cikkében.

Ekkor alakul ki Trockij körül az első, ha őt nem is vezérül elfogadó, de mindenképpen kivételes embernek elismerő francia kör. Hogy kik vettek részt a körben, az jellemző a korra, de a húszas évek „trockizmusára" is: háborúellenes forradalmi szindikalisták (mint Pierre Monatte, Alphonse Merrheim vagy Roger Bourderon), anarchisták (mint Alfred Rosmer), az SFIO (a francia szocialisták) politikájában csalódó régi szocialisták (mint Raymond Lefebvre vagy Fernand Loriot) és pacifista művészek (mint Marcel Martinet). A résztvevők visszaemlékezései beszédesek arról, hogy mi okozhatta Trockij meglehetős befolyását a francia értelmiség egy körére: intranzigens forradalmisága és (1905-ből származó) forradalmi tapasztalata, személyes odaadása, intellektuális és szónoki képességei, szavainak szinte spirituális ereje. Rosmer visszaemlékezéseiben (noha a '30-as években szakítanak Trockijjal) nem rejti véka alá, hogy mekkora hatással volt rájuk az orosz forradalmár: „Mindegyikünknek az volt az érzése, hogy a csoportunk számottevően erősödött vele: látókörünk kitágult, összejöveteleink új életre keltek, éreztük, hogy egy nagy emberrel van dolgunk." Ennek a nagy hatású franciaországi tartózkodásnak Trockij 1916-ban bekövetkező kiutasítása vetett véget, melynek indoka elsősorban zimmerwaldi szerepvállalása és háborúellenes, forradalmi cikkei voltak, melyek az orosz emigráns lapban, a Goloszban, majd a Nase Szlovóban jelentek meg.

Az utolsó, legjelentősebb franciaországi tartózkodásáig 17 év telik el, de 17 milyen év… A lángoló szavú emigráns forradalmárból Október egyik hőse, a Vörös Hadsereg megalakítója, Szovjet-Oroszország hadügyi népbiztosa, a polgárháború sikerének egyik kovácsa, majd ellenzéki, aztán száműzött, végül emigráns és a nép ellensége lesz. Törökországból érkezik 1933-ban Franciaországba, ahol a jobboldal és a kommunisták tiltakozása ellenére a radikálszocialista Daladier-kormány befogadja. Ez a két évre nyúló tartózkodás hihetetlen politikai aktivitásban telik el: Trockij mindent megpróbál, hogy politikai alternatívát építsen fel a sztálinizmussal szemben.

Trockij és Franciaország szoros kapcsolata azonban nem ekkor kezdődött; Trockij komoly gyakorlati munkát végez már a Francia Kommunista Párt létrehozásában is. Ahogy az egyik életrajzírója, Pierre Broué fogalmaz: Trockij volt a Komintern „szava" Franciaországban. Valódi orientáló szerepet játszott abban, hogy a francia (részben leendő) kommunisták megszabaduljanak a „parlamenti szocialista, legalista hagyományaiktól". Trockij szenvedélyesen harcolt azért, hogy kizárják az FKP-ból a „reformista értelmiségieket" (1922. július) vagy a szabadkőműveseket (1922. december), sőt komoly küzdelmet vívott azért, hogy a francia kommunisták elfogadják a forradalmi erőszak elvét. Trockij fáradhatatlan munkát végzett, hogy megnyerje a fiatal pártnak az akkoriban még valamennyire komoly erőt képviselő és még komolyabb hagyományokra visszatekintő forradalmi szindikalistákat, noha ő maga még a szakszervezeti autonómiának is elkötelezett ellensége volt nemcsak a „munka militarizálásának" Szovjet-Oroszországában, hanem Franciaországban is… Trockij tehát komolyan részt vett a kezdetekben nagyon sokszínű FKP bolsevizálásában, és az FKP feletti Komintern-befolyás biztosításban. Büszkén jelenti a Kominternnek 1923 márciusában, hogy a francia párton belüli „sebészeti beavatkozás" befejeződött: a francia kommunisták megszabadultak a „burzsoá, nacionalista, parlamentáris hagyományaiktól".

A helyzet Sztálin hatalomra jutásával változik meg gyökeresen: a nemzetközi kommunizmus központból irányított struktúrájának az a következménye is megvolt, hogy a központban lezajló hatalmi harcok (melyek minden látszat ellenére egyébként sokkal kevésbé voltak ideologikusak,² mint, mondjuk, az ún. munkásellenzék feloszlatásának idején) a függésben levő pártokban is lezajlottak. Ezentúl Trockij legnagyobb gondja Franciaországgal kapcsolatban is az, hogy megpróbálja egyesíteni a Sztálinnal szemben álló erőket. Így lesz Trockij szövetségese a nálunk is ismert Boris Souverine, vagy így lesznek az antisztálinista harcban egy platformon Trockijjal (noha csak egy darabig persze) a volt forradalmi szindikalisták, mint például Monatte³, akiket egyébként 1924-ben zárnak ki a pártból. Trockistának lenni a húszas években gyakran nem jelentett többet, mint hogy valaki „ellenzéki"; a homályos „trockizmus" sokszor az antisztálinizmus olyan iskolája vagy közös platformja, amelynek gyakran a lehető legkevesebb köze van magához Trockijhoz vagy a bolsevik pártmodellhez, a pártdiktatúraként felfogott proletárdiktatúrához stb. Ebből a szempontból tehát a húszas évek trockizmusát leginkább a kommunista disszidencia egyik (gyakran időleges) állomásaként definiálhatjuk.

Az első francia trockisták is, mint láthattuk, ilyen disszidensek lesznek, belőlük alakul meg 1929-ben a Vérité című lap körül az első trockista csoport Franciaországban. Ezekben a Trockijjal szimpatizáló körökben sajátos színt jelentenek a Clarté című lap körül tömörült szürrealisták, akik André Breton vezetésével csatlakoztak ugyan az FKP-hez, azonban egyre nehezebben viselik el azt a helyzetet, hogy a pártnak egyre kevésbé a forradalmi avantgárdra, mint inkább társutasokra⁴ van szüksége (és fordítva: a párt, de különösen Moszkva is egyre nehezebben viseli el őket).

Mikor Trockij Franciaországba kerül, célja a teljes újrakezdés. Számára a Német Kommunista Párt politikája (melynek alapja az ún. szociálfasizmus koncepciója volt, amelyet csakúgy, mint a fasizmust és a parlamentáris demokráciát egyenértékűnek gondoló elképzelést, Trockij óriási tévedésnek és hihetetlen stratégiai hibának tartotta) és Hitler hatalomra jutása azt igazolta, hogy a sztálinista Komintern menthetetlen, a cél immár egy új, valóban forradalmi nemzetközi élcsapat létrehozása. Az ezzel az ambícióval bíró IV. Internacionálé mégsem ekkor alakul meg, hiszen éppen ebben az időben kezdenek új szelek fújdogálni a Komintern felől: 1934-ben létrejön az SFIO és az FKP megegyezése, és megalakul a spanyol népfront is. Trockij ekkor az egységfrontba való belépésre szólítja fel híveit, ahol lehetőséget lát a radikalizálódó tömegekkel való kapcsolatba lépésre. Ekkor a FKP, belső szerkezetének monolitikussága miatt, ahol ráadásul a trockisták és a trockistának kikiáltottak voltak a legnagyobb ellenségek, nem látszott erre alkalmasnak. Az FKP amúgy is a népfrontig egy tíz százalék körüli, teljes politikai izolációban levő, ortodox szekta volt. A szakadás (1920) után egyre inkább magához térő SFIO-ban azonban a trockisták nem látszottak esélytelennek: egyrészt a francia szocialisták legalábbis doktrinálisan⁵ semmivel sem voltak kevésbé forradalmiak, mint a kommunisták, másrészt a pártból éppen ekkor távozott a jobbszárny, a Déat-, Marquet-féle neoszocialisták (akiknek az útja egyébként a fasizmusig és a Vichy-rendszerig vezetett). Végül a trockisták 1934 augusztusában lépnek be az SFIO-ba, megalapítva ott a „bolsevik-leninista áramlatot". A pártban a legfontosabb trockista bázis a Seine/Seine-et-Oise föderáció 5-6 ezer tagot számláló szekciója lett. Ez a később a trockisták védjegyének számító ún. entrisme első formája: nyíltan, a célokat vállalva, csoportosan belépni egy munkáspártba, ott egy külön frakciót alkotni, és vagy megszerezni a többséget, vagy a párt tagságának egy jó részét kiszakítva új, már valóban forradalmi pártot alakítani. Ez az első entrisme egyébként meglehetően rövid ideig tartott: a pártból hamarosan (1935 júliusában) kizárják a trockistákat, a bázisukat adó – főleg ifjúsági – szervezeteket pedig feloszlatják.

Mint láthattuk, a trockisták egyértelműen támogatták a munkás-egységfront létrejöttét, azonban hamar csalatkozniuk kellett a népfrontban mind Franciaországban, mind Spanyolországban. Maga a népfront-politika is nagy változás volt a munkásegységhez képest: a népfront per definitionem osztály-együttműködést jelentett, hiszen tagjai voltak burzsoá pártok is. Trockij azért ajánlotta a belépést a nagy munkásszervezetekbe, hogy a tömeg radikalizálódását kihasználva azokat forradalmi mederbe tereljék (hiszen a forradalmi helyzet, a kapitalizmus válsága adott). Mivel ez nem történt meg, Trockij azt a következtetést vonja le, hogy a népfront egyszerűen a rendszer biztonsági szelepe: ebben a koncepcióban a népfront és fasizmus a kapitalizmus két válasza a válságra. Azzal, hogy Trockij, de a későbbi trockisták is, úgy gondolták, hogy a forradalom mindig a történelem napirendjén szerepel, nagymértékben csökkentették nem csak elemzéseik érvényét, de saját politikai mozgásterüket is. Hiszen ha rajtuk kívül senki nem akar forradalmat, vagy akik még akarnak, azok meg nem bolsevikok (például a spanyol anarchisták, anarcho-szindikalisták), akkor a trockista elképzelések legalábbis igen távol kerülnek a realitásoktól.

Spanyolországot illetően Trockij egészen nyilvánvalónak kezeli az egyértelmű analógiát, ami 1936 Spanyolországa és 1917 Oroszországa között fennáll. Ez az analógia természetesen nemcsak a szemben álló politikai erőket érinti, hanem a követendő politikai taktikát is. Hiszen a szovjet forradalomban is a cél világos bevallása tett hatékonnyá, „a proletariátus tudta, miért harcol": a spanyol demokratikus forradalom bukásra van ítélve, a proletárforradalom azonban sikeres lehet. A trockisták egyébként Spanyolországban bírtak egyedül jelentős tömegbázissal: a több tízezer taggal bíró, Katalóniában működő POUM⁶ tagja volt az ún. nemzetközi titkárságnak (a IV. Internacionálé elődjének). Egészen 1936 februárjáig. Ekkor a titkárság kizárta soraiból a POUM-ot, mivel tagja volt annak a népfrontnak, amely végül is nem határozta el a tulajdonviszonyok gyökeres átalakítását (később ez, mint ismeretes, spontán módon megtörtént). Ettől fogva sem a nemzetközi titkárságnak, sem személyesen Trockijnak sincs semmiféle befolyása a spanyol eseményekre. Ez persze nem akadályozza meg a GPU-t és nemzetközi ügynökeit, hogy vaskézzel sújtsanak le a spanyol „trockistákra": a POUM vezérének, Andras Ninnek (aki egyébként valóban volt Trockij közeli munkatársa) magától Trockijtól volt „papírja", hogy nem trockista, mégis mint trockistát verték agyon a börtönben. A kihallgatók óvatlan brutalitása azzal járt, hogy Spanyolországban kevésbé látványosan folytak le a moszkvaival párhuzamosan zajló „trockista perek". A sztálinista gyilkosságok egyébként ekkor szerte Európában le-lesújtanak a trockistákra; meggyilkolják többek között a cseh Erwin Wolffot, Trockij titkárát, de olyan ismert trockistákat is, mint a belga George Kopp vagy az angol Henry Smilie.

Trockijnak a másik problémája az volt a POUM-mal, hogy az jó kapcsolatokat ápolt az anarchista, anarcho-szindikalista szervezetekkel. Véleménye szerint: „a POUM igyekszik ugyan a permanens forradalomról szóló tételre támaszkodni, a forradalom azonban nem elégszik meg az elméleti tézisekkel. Ahelyett, hogy a reformisták és az anarchisták ellen vezérelné a tömegeket, a POUM csupán meggyőzni igyekszik ezeket az urakat a szocializmusnak a kapitalizmussal szembeni előnyeiről." Számára fel sem merül, hogy az orosz analógia erősen sántít: Spanyolországban „Kronstadt" maga „Pétervár", azaz a forradalom központja és székhelye, Barcelona. Annak a Katalóniának a fővárosa, melyet a POUM lényegében az anarchistákkal együtt kormányzott. Azt követelni a POUM-tól, hogy nyisson egy sokadik frontot a hozzá legközelebb állókkal szemben, meglehetős doktrinerségnek tűnik. Másrészről Trockij valójában sosem gondolkodott el azon, hogy az orosz forradalom elfajulásában, a „bürokratikus degenerációban" vajon egy egészen kicsiny szerepet nem játszott-e a liberterekkel szembeni (egyébként jórészt éppen általa irányított) leszámolás.

Trockij hasonlóan látja a másik népfrontot, a franciát is: az 1936-os nagy sztrájkok idején üzemi, helyi bizottságok alakítására szólít fel, melyek országos konferenciája vehetné át az „anarchia" feletti irányítást (ez lényegében az 1917-es „kettős hatalom" sémája). A fő kérdés a jelenlegi helyzetben az, hogy fasizmus lesz-e, vagy forradalom (Kolcsak vagy Lenin?, Franciaországban azonban maradt „Kerenszkij", azaz Léon Blum). Trockij úgy ítéli meg, hogy a sztrájkok az intézményes baloldallal szembeni bizalmatlanságot fejezik ki a forradalmi tömegek részéről. A már külön pártba tömörülő trockisták (1936 júniusában létrejön a POI, Parti Ouvrier Internationaliste, Franciaország első trockista pártja) amúgy nem játszanak semmiféle szerepet a sztrájkokban, sőt éppen a kormányból kimaradó FKP (és az immár újra egységes szakszervezet, a CGT) növelte jelentősen a tagságát és támogatottságát. Az 1936 augusztusában zajló első moszkvai perek hisztérikus trockistázása csak növelte izolációjukat, míg a baloldali sajtó (vagy az olyan szervezetek is, mint az Emberi Jogok Ligája) szemérmesen hallgatott, mondván, minden kritika veszélyeztetné a népfrontot. Az 1938 márciusáig elhúzódó moszkvai perek idején a helyzet nem sokat változott, ráadásul addigra megbukik a második Blum-kormány, és vele a népfront is.

Trockij a népfrontok bukásából két fontos tanulságot szűrt le. Egyrészt egyértelművé vált számára, hogy sztálinizmus objektíve ellenforradalmi erővé vált: fontosabb volt számára a mozgalmon belüli ellenfelek likvidálása, mint a forradalom győzelme, sőt utóbbit fel is áldozta a leszámolás érdekében. Másrészt újra igazolva látta, hogy egy forradalmi helyzetben a legkisebb ellenállás felé menetelés a pokolra visz; éppen a centrista politika a bukás oka.

Ezzel Trockij szerint véget is ért egy korszak. Számára ekkor fejeződött be az 1917-ben kezdődött forradalmi hullám, melynek bukásában komoly szerepet játszott a munkáspártok centrista politikája (gyakran a sztálini bürokrácia nyílt árulásával párhuzamosan) és egy valóban forradalmi élcsapat hiánya. Egy új korszakban új élcsapatra van szükség: ez a IV. Internacionálé.

A IV. Internacionálé

A IV. Internacionálé 1938 márciusában, Párizsban jött létre, Trockij értelmezése szerint (aki ekkor már Mexikóban tartózkodik) az objektív forradalmi feltételek meglétének és a proletariátus irányításának krízise idején. Az elemzés szerint a kapitalizmus agonizál, egy totális háborúba fog menekülni, amely veszélybe sodorja magát az emberiséget. Egy ilyen helyzetben a „nemzetközi forradalmi vezérkarnak" a feladata az objektív és a szubjektív feltételek összehangolása, azaz első lépésben a szervezőmunka és az agitáció. Az Internacionálé programja az Átmeneti Program (Programme de transition) címet viseli, ami arra utal, hogy a fő feladat az aktuális harcok közelítése a szocialista forradalom céljaihoz. Az átmeneti követelések (revindications transitoires) képviseletének a célja az, hogy ezeknek a követeléseknek magával a kapitalista rendszerrel történő ellentétbe kerülésével a tömegekben a politikai hatalom megragadásának óhajtását tudatosítsa. Ismert trockisták (mint Daniel Guérin vagy Victor Serge) is értetlenségüket fejezték ki az új Internacionálé alapításának értelmével kapcsolatban. Véleményük szerint nem lehet mesterségesen, mindenfajta tömegtámogatás nélkül (az Internacionálé alapító „kongresszusán" pár tucat küldött vett részt), ráadásul a mozgalmi „apály" idején létrehozni egy ilyen ambíciójú szervezetet. Nem rejtették véka alá azt sem, hogy ebben komoly szerepet játszhattak magának Trockijnak a személyes ambíciói; szerintük „Trockij Lenint játszik". Trockij válasza a kritikákra az volt, hogy jelenleg a történelem legnagyobb proletár-veresége után vagyunk (melynek oka a szovjet állam „elfajulása", illetve a proletariátus vezetésének a krízise), így a helyzet hasonlatos 1915-hez: Lenin is egy nagy vereség (a szociáldemokrata internacionalizmus veresége) után döntött egy új Internacionálé megalakításáról. Az új Internacionálénak természetesen nyitni kell a tömegek felé, a megélt csalódások pedig arra a tanítottak, hogy csak egy konzekvens forradalmi program és egy ez alapján létrejövő nemzetközi vezérkar vezetheti sikeres forradalomra a munkásosztályt.

A trockisták közben újabb kísérletet tesznek, hogy szövetségre lépjenek a munkásmozgalom más erőivel. Ekkor az SFIO egyik disszidens csoportjáról, a Marceau Pivert-féle Gauche Révolutionnaire-ről van szó. A GR-t 1938 júniusában zárják ki az SFIO-ból, mert tagjai élesen bírálják a Blum-kormány „pause sociale" (a szociális reformok befagyasztásának) politikáját, másrészt mert ellenzik a szocialisták esetleges részvételét egy honvédő, nemzeti kormányban. Pivert hívei megalapítják a PSOP-t (Parti Socialiste Ouvrier et Paysan); Trockij híveit és pártját a PSOP-val való egyesülésre szólítja fel. Pivert elutasító válasza egy arculcsapással ér fel, és nagyon jól jelzi, hogy a különböző baloldali kommunista vagy baloldali szociáldemokrata csoportokat milyen mély szakadék választja el a bolsevizmus ellenzékétől. Pivert azonban közli Trockijjal, hogy ők tulajdonképpen egy befolyás nélküli, dogmatikus szekta, amely egy senki által nem ismert Internacionálé élén akar diktálni a mozgalomnak… így semmiféle egyesülésről nem lehet szó. Trockij válasza higgadtabb: azt ajánlja híveinek, hogy egyenként lépjenek be a PSOP-be, illetve felajánlja Pivert-nek, hogy lépjenek be az Internacionáléba, és azt alakítsák belülről (Pivert ezt is elutasítja). Végül Pivert-ék számára is kiderül a világháború előestéjén, hogy mégsem „lehetséges minden",⁷ míg az Internacionálé sem váltja be a hozzáfűzött reményeket. A világháború árnyékában, majd szovjet-finn háborúval, a Molotov-Ribbentrop-paktummal és Lengyelország szovjet megtámadásával kapcsolatban újra előtérbe kerül a Szovjetunió természetéről zajló vita, elsősorban az amerikai trockista párt, az SWP⁸ nyomására. Trockij újra egyértelművé teszi (és ki is lépteti a hozzá hű kisebbséget a vele ellentétbe kerülő SWP-ből), hogy a szovjet bürokrácia csak időleges jelenség, nem egy új rendszer új uralkodó osztálya, ezért a Szovjetunió fennállása továbbra is létkérdés, mint ahogy az egy ottani politikai forradalom szükségessége is.

Végezetül azt is hozzátehetjük mindehhez, hogy Trockij és Franciaország kapcsolatában kétségkívül van valami különleges. Egyrészt, mint láthattuk, Trockij a tízes, majd a harmincas években éveket töltött emigrációban Franciaországban, másrészt ő volt a Komintern francia felelőse, komoly munkát végzett a kezdetben rendkívül sokszínű FKP bolsevizálásában és a francia párt feletti Komintern-befolyás biztosításban. Nem véletlen, hogy néha az lehet az érzésünk, hogy Trockij szinte a franciákhoz intézi szavait. A Trockij-féle intrazigens forradalmi leninizmus francia vonzerejéhez mindenképpen hozzájárult, hogy Franciaország a korban alig volt érintett a marxizmustól és fél évszázados teoretikus hagyományaitól. Egészen az újbaloldali teoretikusok fellépéséig a franciák a forradalmi marxizmusból inkább a forradalmat, mint a marxizmust értették, és Trockij, a „modern Blanqui", nagyon jól tudott játszani ezeken a húrokon.

A trockisták a felszabadulás idején

Trockij meggyilkolása (1940. augusztus) és a világháború teljesen szétzilálja az amúgy is izolált és kisszámú trockista csoportokat. A világháború alatt a trockisták egy része pacifista álláspontot foglal el, más része az üzemekben szervezkedik, és ezekben a szervezetekben éli túl a háborút. Magában az Ellenállásban jelentéktelen a trockisták szerepe. A különböző trockista csoportok egyesüléséből végül 1944 őszén jön létre a PCI (Parti Communiste Internationaliste). A PCI elutasította a CNR (az Ellenállás Nemzeti Tanácsa) politikai autoritását, és a szakszervezetek mellett szovjetek alakítását javasolta. A helyzet megítélésének alapja a szokásos trockista elgondolás, mely szerint a forradalmi helyzet lényegében mindig adott: a háború utáni káoszban az egységkormányok ugyanazt a funkciót töltik be, mint a háború előtt a népfront, céljuk a szocialista forradalom megakadályozása. A trockisták egyedüliként utasították el a szociális békét, valamint a kapitalista állam és gazdaság újjáépítését. Az ekkor még szovjet utasításra egységpolitikát folytató kommunisták tartottak attól, hogy a trockista szervezetek keretet adhatnak a tömegek radikalizálódásának. A PCI igyekezett is minden sztrájkban részt venni az egyre szélesedő országos sztrájkhullámban. A PCI célja tulajdonképpen az ún. tripartisme, a hárompárti (szocialista-kommunista-kereszténydemokrata) kormányzás felváltása volt egy baloldali-szakszervezeti (FKP-SFIO-CGT) kormánnyal, azaz a kapitalizmus restaurációja helyett a szocializmus felépítésének a megkezdése. Az akkor még a kolonializmus pártján álló kommunistákat aggaszthatta a trockisták részvétele a gyarmati háborúk (ekkor elsősorban Indokína) elleni tiltakozásokban is. A kormány ezekkel a megmozdulásokkal kapcsolatban a hadsereg és a nemzet morálja elleni támadásról, az FKP hivatalos orgánuma, a L'Humanité pedig egyenesen „hitléro-gaullo-anarcho-trotskyste" összeesküvésről beszélt (amely összetétel jól jelzi egyébként, hogy a francia párt sztálinizációja milyen mértékű volt). Jóllehet a sztrájkok során mind az FKP, mind az SFIO tagszáma csökken, a trockistáké azonban mégsem nő. Két példa van csupán, ahol a trockisták a sztrájkokban való részvételüket tömegtámogatássá tudták váltani. Az egyik az SFIO-n belül zajlik: a trockisták lényegében átveszik a párt ifjúsági szervezetének, a körülbelül ötezer tagot számláló Jeunesse Socialiste-nak az irányítását, a pártvezetés azonban 1947 júniusában feloszlatja a JS-t, aminek hatására pár száz tag távozik a pártból, a trockisták azonban ettől nem lettek sokkal erősebbek. A másik esemény a híres 1947-es Renault-sztrájk, amely (talán a benne játszott trockista szereptől sem teljesen függetlenül, jóllehet alapvetően a lassan kialakuló hidegháború logikáját követve) az FKP kormányból való kilépéséhez vezetett. Az itt létrejövő, trockisták által vezetett szakszervezetnek (Syndicat Démocratique de Renault) mintegy 2000 tagja volt, és itt alakult meg az UCI (Union Communiste Internationaliste), a ma is létező, nemrég még európai képviselettel is bíró LO (Lutte ouvrière) elődje (amelyről lesz még szó).

A fellendülés azonban csak időleges volt, a hidegháború logikája (melyben a fő kérdéssé az válik, hogy a sztálini Szovjetunióval vagy ellene) újra marginalizálta a trockistákat. A megváltozott körülmények a stratégiájuk átgondolására késztette őket, az eltérő válaszok pedig soha véget nem érő doktrinális vitákra és szervezeti szakadásokra vezettek.

Trockisták a hidegháborúban

Az első szakadás: a pablizmus

A hidegháború 1947-48-ban válik a politika fő konstruáló tényezőjévé Franciaországban: az FKP távozik a kormányból, és visszatér a „forradalmi" és a szocialistákat osztályárulónak bélyegző politikájához, az immár kommunista szakszervezet, a CGT pedig kettészakad. A trockisták számára is alapvető jelentőségűvé válik a kérdés: antiimperializmus vagy antisztálinizmus? Az erre adott eltérő válaszok szakítják ketté először a trockista mozgalmat.

Sokáig a trockizmus egyik megkülönböztető jegye volt, hogy a Szovjetunió belső fejlődésének problémái a világforradalom perspektívájától elválasztva tételeződtek csupán. Az ötvenes évek elején (1951-52) az ún. pablizmus szakít ezzel a tradícióval. A Franciaországban élő görög emigráns, Michel Raptis (mozgalmi nevén Pablo) lényeges pontokon Trockijnak is ellentmondva aktualizálja a trockizmust a hidegháború logikájához. Pablo véleménye szerint a kibontakozó hidegháborúban a „helyi" osztályharcokat felváltotta a blokkok közti harc: a kapitalista országokon belül zajló osztályharc csak a „kisegítő erő" szerepét játssza a fő fronton dúló háborúban, a kapitalizmus és a sztálini Szovjetunió között dúló élethalálharcban. A szovjet bürokrácia ezzel a szocializmus eljövetelének vezető erejévé válik egy évszázados „forradalom-háborúban" („révolution-guerre"), amelyben átmeneti rendszerek is (pl. a szovjet rendszer) lesznek. Egy polgárháború zajlik tehát világszinten, ahol persze a forradalmi tábor nem makulátlan (Pablo: „a szovjet bürokrácia és ügynökei még nagyon fontos szerepet játszanak"). Ebben a helyzetben a kétfontos harc (egyidejű küzdelem az imperializmus és a sztálinizmus ellen) lehetetlen, de felesleges is: ebben a világ-polgárháborúban a sztálinizmus és a szovjet bürokrácia is el fog pusztulni. Pablo szerint nincs szükség előzetes programra; ha a munkásosztály felkészült lesz, lesz forradalmi program is. Addig is mit tegyenek az elkötelezett forradalmárok? Várjanak, de aktívan: ha a bürokrácia a saját képére formálta a szocializmust és a forradalmi pártot, akkor oda kell belépni. Ez az ún. entrisme második formája: ez már titkosan történik – sőt a belépőket Pablo arra biztatja, hogy akár még az FKP „hűségpróbáit" is állják ki -, célja pedig a trockisták beléptetése oda, ahol a forradalmi táborban a tömegek találhatóak. A pablizmus, mint láthattuk, nem csak az entrisme átértelmezésében tér el Trockijtól: a bürokráciának forradalmi szerepet tulajdonít, magát a szovjet rendszert pedig akár évszázadokon keresztül fennálló rendszerként, azaz egy történelmi szakaszként értelmezi.

A pablizmus kettészakítja a francia PCI-t és az Internacionálét is: a továbbra is antisztálinista alapokon álló francia többség és nemzetközi kisebbség Pierre Boussel (mozgalmi nevén: Lambert) vezetésével szervezetileg is különválik (ők lesznek a lambertisták). Ez a szakadás az alapja a mai is külön pártként létező LCR (pablisták) és PT-OCI (lambertisták) szembenállásának (róluk még lesz szó).⁹ A lambertisták szerint a hidegháborúban a burzsoázia és a szovjet bürokrácia szövetsége akadályozza meg a „soha ilyen jó lehetőségekkel nem bíró" forradalmat. Véleményük szerint Pablo hívei elhitték azt a sztálini/burzsoá hazugságot, hogy két világ áll egymással szemben. A lambertisták szerint erről szó sincs; az FKP azzal, hogy a szovjet bürokrácia szolgálója, szolgálja a burzsoáziát is. Ha a francia kommunisták néha fel is lépnek az amerikai imperializmus ellen, azzal is az Egyesült Államokkal néha szembekerülő francia burzsoázia és a szovjet külpolitika érdekeit szolgálják. A trockisták ezen irányzata tehát nem adja fel a kétfrontos harc elvét, így a lambertisták jóval pozitívabban viszonyulnak a szovjet blokkból emigráltak ügyéhez is, akik közül emiatt nem kevesen csatlakoznak is hozzájuk. Míg a pablisták ezeket többé-kevésbé árulónak tartják, a harcosan antisztálinista lambertisták minden szovjet blokkbeli belső ellenzéket lényegében trockistának – vagy legalábbis a trockista eszmék igazolójának – tartanak. A trockisták ezen lambertista szárnyának voltak tagjai a Nagy Balázs körül tömörülő franciaországi magyar trockisták is, akik az 1956-ban emigráló és a forradalom munkástanácsai elismert történészének számító Nagy vezérletével folyóiratot is kiadtak a hatvanas és a hetvenes években előbb Párizsban, majd Montpellier-ben (a magyar nyelvű Szocialista forradalomért című elméleti lap néhány évfolyama olvasható Nanterre-ben, a BDIC-ben).

A trockisták várakozásával ellentétben a Szovjetunió Sztálin halálával nem balra, hanem jobbra fordul: kiegyezik a kapitalizmussal („a békés egymás mellett élés politikája"), illetve letöri a blokkon belüli munkásmegmozdulásokat (NDK, Lengyelország, Magyarország). A Pablo-féle elgondolás egyértelműen egy közeli, blokkok közti háború lehetőségével számolt; ennek elmaradásával maga a koncepció kérdőjeleződött meg. A trockisták figyelme ezután egyrészt a gyarmatok, másrészt a diákmozgalmak felé fordul. A IV. Internacionálé pedig, belátva a pablizmus perspektívátlanságát, 1963-ban újraegyesül.¹⁰

Az újbaloldali trockizmus

A trockisták véleménye szerint egyértelművé vált, hogy a fejlett országok munkásmozgalmának és a gyarmati népek küzdelmeinek érdekei ellentétbe kerültek a szovjet rendszer érdekeivel. Nyugaton ellenzik a kommunista pártok (elsősorban az FKP) ún. „antimonopolista front"¹¹ politikáját, míg a volt gyarmatokon a Szovjetunió által is támogatott „nemzeti burzsoázia" elleni felkelésre szólítanak fel.

Ezzel új korszak kezdődik a trockisták politikájában: ezentúl a gyarmati forradalmak uralkodó elemmé válnak a világforradalmi fejlődésben. Véleményük szerint a sztálinistáknak Európában sikerült elárulniuk a forradalmat, azonban a harmadik világban nem rendelkeznek olyan befolyással, hogy ezt megtehessék. Ebben a koncepcióban egy „1917 – gyarmati forradalom – világforradalom" perspektíva rajzolódik ki, azaz ha a gyarmati országok a permanens forradalom koncepcióját követve kiszakadnak a kapitalizmus világából, nem várat sokáig magára a nyugati forradalom sem. A IV. Internacionálé 1963-as határozata a kétségkívül bizonyos szocialisztikus vonásokkal rendelkező Algériára úgy tekint, mint amely már „félúton" áll a munkásállam felé vezető úton (elsősorban Pablónak voltak kitűnő kapcsolatai Ben Bellával), de a trockisták hasonló lelkesedéssel fordulnak minden harmadik világbeli harc (pl. Mali, Guinea, majd Kuba, Vietnam) felé. A dekolonizáció nyugati országokban történő támogatásában való trockista részvétel el is vezet minket a '60-as évek új jelenségéhez: az újbaloldali („diák") trockizmushoz (egyébként az egész újbaloldal kialakulásának egyik legfontosabb iskolája a gyarmatosítás elleni harc volt).

A pablisták entrisme-taktikájának a fő terepévé kevésbé maga a Francia Kommunista Párt, mint inkább annak diákszervezete, az UEC (Union des Etudiants Communistes) vált. Ekkor már az UEC teljesen kiszabadult a sztálinista párt ideológiai béklyóiból: a hatvanas évek közepére egy szélsőbaloldali vitafórummá vált, ahol számtalan irányzat létezett egymás mellett, melyek egyikét az Alain Krivine és Henri Weber (utóbbi ma neves szocialista EP-képviselő) vezette trockisták alkották.¹² Maga az FKP egyre nehezebben tűrte ifjúsági szervezetének demokratikus légkörét, és végül 1965-ben hatalmi szóval „resztalinizálta", kiszorítva onnan a disszidens neoleninista csoportok képviselőit.

Így a trockista diákszervezet, a JCR (Jeunesse Communiste Révolutionnaire) 1966-ban jön létre Alain Krivine-nek és társainak a kommunista diákszervezetből való disszidálásával (a szakítás konkrét oka, hogy Krivine és társai nem voltak hajlandók támogatni a közös baloldali jelöltként induló Mitterand-t az elnökválasztáson). A JCR ezeket a disszidenseket és a vegetáló trockista párt, a PCI szimpatizánsait tömörítette, és belépett a IV. Internacionáléba is.

A másik ágnak, a lambertistáknak a diákszervezete, a FER (Fédération des étudiants révolutionnaires) csak 1968-ban jött létre. Ők – nyílt antisztálinizmusuk miatt – a másik nagy diákszervezetben, az inkább szocialista szimpatizáns UNEF-ben próbálták tagjaik titkos beléptetésével átvenni a hatalmat.

A JCR valahol félúton állt egy tradicionális neoleninista párt és a francia hatvanas évek újbaloldali világának tipikus csoportocskája (groupuscule gauchiste) között. A Trockijra való hivatkozás, a leninista pártszervezet kiegészült egyfajta romantikus guevarizmussal, de ami még fontosabb, hogy a JCR jó kapcsolatokat ápolt a Rudi Duschke-féle német SDS-szel (Sozialistischer Deutscher Studentenbund) is. Például a Berlinben 1968 februárjában tartott „a vietnami forradalommal való nemzetközi szolidaritás napján" több száz JCR-tag is részt vett. A franciákat alapvetően befolyásolták az SDS agitációs és mobilizációs módszerei, de az ideológiájukra is hatottak a német újbaloldal eszméi (leginkább Wilhelm Reich gondolatai a szexuális szabadság felforgató tartalmáról vagy az autoriter burzsoá családmodellről). A JCR részt vesz a diáklázadásokban is; maga Alain Krivine a mai napig 68 egyik szimbóluma Franciaországban. A JCR birtokolta a leghatékonyabb „biztonsági szolgálatot" (mely modelljét szintén az SDS-től veszik át), amely leginkább moderáló, az erőszakot kanalizálni kívánó szerepet játszott az eseményekben. Míg a JCR 1968 egyik legfontosabb szereplője (komoly befolyást biztosít számukra, hogy többé-kevésbé ők irányítják a gimnazisták akcióbizottságait koordináló CAL-t, de jelen vannak a Quartier Latin barrikádjainál éppúgy, mint a Sorbonne diák kommünjében, vagy az Odéon elfoglalásánál), a másik két trockista szervezet megmarad hangsúlyosan ouvrieristának. A munkások sztrájkjait támogatják, gyakran részt is vesznek bennük, a diákokat azonban többnyire elkényeztetett, forradalmat játszó kispolgároknak tartják.

1968 után a megmaradó neoleninista csoportok eltérő stratégiákat választanak: a maoisták nyíltan polgárháborúra készülnek („kockakövek helyett fegyverek"), melynek kirobbantását látványos erőszakos akciókkal vélik elérhetőnek. A trockista Ligue Communiste (a JCR utódja 1969-től) inkább valamiféle „ésszerű erőszakban" hisz, azaz olyan demonstratív akciókban, amelyek „elvetik a tömegekben a forradalom lehetségességének magját". Ezek a demonstratív akciók elsősorban „imperialista" konzulátusok (a leghíresebb akciójuk során 1969 novemberében elfoglalják Dél-Vietnam konzulátusát, és kitűzik rá az északi-vietnami Felszabadítási Front zászlaját) és az újjáéledő szélsőjobboldali szervezetek gyűlései ellen irányulnak. Közben maga az államhatalom is represszív irányba fordul, így egy több száz sebesülttel járó akció következményeként (1973 júniusában a trockista aktivisták szétkergetik a szélsőjobboldali Ordre Nouveau gyűlését a Mutualité-ban) a belügyminiszter betiltja a LC-t (a maoistákkal már előbb ugyanez történt). Ezzel véget is érnek a poszthatvannyolcas évek, vagyis az a korszak, amelyet a szélsőbaloldali szerveztek erőszakos akciói jellemeztek.

A JCR kétségtelen szerepét elismerve mégis azt kell mondanunk, hogy ha 1968-nak van valamiféle „fő vonala", akkor elmondható, hogy a trockisták – számbeli gyengeségükön túl is – nem tartoznak ebbe a liberter fő vonalba. A trockisták nem sokat értenek '68-ból, mégis tudnak valamit, amelyet a hozzájuk hasonló más csoportok nem. Bolsevikok, tehát tudják, a szervezet a legfontosabb: hiába tiltják be a LC-t, egy év szünet után, miközben a liberterek vagy a maoista szervezetek már eltűntek, a hetvenes évek közepén újjászületik a ma is létező LCR (Ligue Communiste Révolutionnaire).

Átkelés a sivatagon

A hetvenes években amíg az új baloldal keltette hullám jelentős, a trockista szervezetek is érnek el sikereket: taglétszámuk emelkedik (jóllehet ekkor sem több pár tízezernél). Ebben a korszakban olyan neves emberek is bevallott trockisták, mint Juliette Binoche vagy a nálunk kevésbé ismert színész, Pierre Arditi (mindketten OCI tagok). Azonban lassan a francia baloldal fő kérdésévé nem ezeknek az újbaloldali csoportoknak a sorsa válik, hanem a baloldali egységé, azaz a két nagy baloldali párt összefogásáé. A trockista csoportok egyértelműen támogatták ezt az egységet, sajátos szóhasználatukban az 1936-os népfront-korszakhoz hasonlítva az aktuális politikai helyzetet. Az LCR 1969-ben és 1974-ben még indította Krivine-t az elnökválasztáson, ezután azonban 2002-ig sosem állított saját jelöltet. Általában az első fordulóban a kommunista vagy a másik trockista jelöltre (Arlette Laguiller az LO színeiben) való támogatásra szólítottak fel, míg a másodikban François Mitterand-t támogatták mind az 1981-es, mind az 1988-as elnökválasztáson (1995-ben pedig Lionel Jospint). A nyolcvanas évek közepén szervezetileg is gyengülnek a trockista csoportok; számos ma is ismert szocialista politikus (Julien Dray, a párt exszóvivője, Jean-Cristophe Cambadélis, a párt egyik jelentős „ideológusa", Jean-Luc Mélenchon, az egyik kisebbségi áramlat vezetője) ekkor lépett át trockista szervezetből a Szocialista Pártba. Jellemző egyébként a trockista disszidenciára, hogy az átlépők korántsem feltétlenül a baloldalon találják meg egyéni politikai számításukat.

A kilencvenes évek elején úgy tűnt hát, hogy a trockizmus története lényegében véget ért, kivérzett, érvényes politikai mondanivalóval egyre kevésbé rendelkező csoportjai, pártjai marginalizálódtak.

Jegyzetek

* A tanulmány második részét az Eszmélet következő számában olvashatják. (A szerkesztők)

¹ Talán nem lényegtelen, hogy a magyar történészek között is dívó közhiedelemmel ellentétben François Furet nálunk is népszerű könyve (Egy illúzió múltja) Franciaországban nem a kommunizmus „magyarázata" alapkönyvének, hanem lényegében politikai pamfletnek számít. A kommunistaságot lényegében lelki defektusként „magyarázó" Furet-vel szemben érdemes a bibliográfiában feltüntetett Wierovka-féle könyvet olvasni a kommunizmus történetének mostani francia értékeléséről, míg Marc Lazarét a kommunizmus és Franciaország kapcsolatáról.

² Az természetesen nem állítható, hogy ne lettek volna nagyon is fontos ideológiai különbségek, mondjuk, Sztálin és Trockij között, csak éppen nem feltétlenül mindig ezek alkották a legfontosabb törésvonalakat a régi gárda tagjai között. Például Zinovjev, Kamenyevvel, előbb Sztálin mellé állt Trockijjal szemben („trojka"), majd Trockij oldalára Sztálinnal szemben (Egyesült Ellenzék), akit ekkor Buharin támogatott.

³ Monatte anarchista, majd szindikalista újságíró volt (az életút tipikus a korban), alapítója a Vie Ouvrière-nek, amely a szindikalizmus egyik legfontosabb lapja volt. Monatte a kezdetektől ellenséges az Union Sacrée-vel szemben, emiatt 1914-ben kiutasítják a CGT-ből. Ott van Zimmerwaldban, 1921-ben kizárják a CGT-ből, a kommunistákkal együtt a CGTU alapítója, 1922-től tagja a francia kommunista pártnak. Innen (és a CGTU-ből) mint jobboldali „trockistát" zárják ki 1924-ben, noha ő forradalmi szindikalista maradt. Ekkor a megmaradt forradalmi szindikalisták megalakítják a CGT-Syndicaliste Révolutionnaire nevű szakszervezetet, amely azonban már csak árnyéka a háború előtti szindikalista mozgalomnak.

⁴ A szürrealistáknak egyébként nem a szovjet politikával volt gondjuk, hanem az egyre inkább uralkodóvá váló sematikus hivatalos művészettel: „Sztálin igen, de Barbusse azért már nem" – fogalmazott egyszer Breton. A szürrealisták egyetértettek azzal, hogy a művészet célja a forradalom szolgálata, azonban ennek a szolgálatnak a módja már élesen szembeállította őket a kialakuló szovjet kultúrpolitikával.

⁵ A szocialista Léon Blum taktikája az volt, hogy a kommunisták bolsevizmusára, mint az „orosz barbárság" megnyilvánulási formájára, helyezte a hangsúlyt, azzal érvelve, hogy a forradalom iránti elkötelezettségben nincs különbség a két párt között. A szocialisták számára pedig kidolgozta az ismert kétlépcsős (a hatalom gyakorlása és megragadása között különbséget tevő) modelljét. Ez kiegészült azzal, hogy – szemben a német párttal – az SFIO a népfrontig nem lépett be „burzsoá kormányokba".

⁶ Partido Obrero de Unificación Marxista. A POUM és lapja, a Batalla egyébként jellemzően nem igazából trockista volt, hanem keményen antisztálinista. Ezek a baloldali kommunisták a sztálinista módszerek miatt léptek ki a Spanyol Kommunista Pártból.

⁷ „Tout est possible" – ez volt Pivert híressé vált újságcikkének a címe a népfront-kormány megalakulását követő nagy sztrájkok idején. Egyébként a jelszóval '68 májusában találkozhatunk újra.

⁸ Socialist Workers Party, gyakorlatilag a legnagyobb (kb. 10 000 tagot számláló) trockista párt a korban. Talán annyit érdemes itt megjegyezni, hogy a hidegháborúban az amerikai titkosszolgálatok lényegében lenyúlták a trockista mozgalmat (kihasználva annak harcos antisztálinizmusát). Erről legbeszédesebben Sidney Hook életútja mesél. Lényegében ez történik a '30-as években szintén komoly erőt képviselő angol trockizmussal is (legalábbis egy részével).

⁹ A trockisták vitastílusára jellemző, hogy most megjelent könyvében az exlambertista Boris Fraenkel, aki egyébként Jospin „betanítója" volt ebben a kemény trockista szektában (majd kizárták „freudo-marxista" elhajlás miatt, ő fordította franciára Marcuse Erósz és civilizáció című művét), mai is állítja, hogy Pablo szovjet ügynök volt… Erre a magatartásra utalva mondja egy francia történész, hogy ha a sokszor titkosságba burkolózó trockistákat meg szeretnénk ismerni, „legjobb, ha mindent elhiszünk, amit egymásról mondanak". Egyébként Pablo későbbi életútja nem teszi valószínűvé, hogy valaha is szovjet ügynök lett volna.

¹⁰ Maga Pablo 1964-ben elhagyta az Internacionálé vezérkarát, és revideálta nézeteit is. Véleménye szerint a második világháború véget vetett a bolsevizmus korszakának. Pablo ezután az ún. önigazgatói szocializmus (socialisme autogestionnaire) egyik teoretikusává válik Franciaországban, másfelől pedig szerinte a desztálinizáció folyamata a szovjet blokkban is elvezet a demokratikus szocializmushoz.

¹¹ Maurice Thorez (az FKP főtitkára) már 1946-ban leszögezte, hogy a szocializmushoz vezető utak sokfélék lehetnek (nem kell feltétlenül másolni az oroszt), noha az út végpontja (maga a szocializmus) a szovjet modell szerinti. Elméletük szerint a szocializmushoz vezető útnak két szakasza lesz. Egy demokratikus, melyhez elengedhetetlen a demokratikus erők összefogása (ezt megelőzően pedig a „munkásegység"), illetve a „demokrácia végsőkig való fejlesztése", és egy szocialista, melyben elkerülhetetlen az osztályharc, melyet a proletariátusnak a kommunista párt irányításával kell megvívnia egy proletárállam keretében. Az első szakaszt (a haladó demokráciát, la démocratie avancée) a nemzeti tulajdonba került vállaltok demokratikus igazgatása, míg a másodikat (a valódi demokráciát, la démocratie véritable) a proletárdiktatúra jellemzi. Az első szakasz szövetségi politikája az antimonopolista front (a kommunisták a gaulle-izmust a monopolkapitalizmus politikai felépítményeként határozták meg).

¹² A másik fontos csoport az ún. olaszok („les italiens") voltak, aki a hatvanas évekre a sztálinizmust és a Moszkvától való függést maga mögött hagyó Olasz Kommunista Pártot állították az FKP elé modellként. Az egyik prominens képviselőjük egy bizonyos Bernard Kouchner volt. A harmadik csoportot a maoisták alkották, akik a kínai kommunizmusban a sztálinizmussal szembeni modellt láttak (ebbe a csoportba tartozott például Serge July, aki ma a Libération című napilap főszerkesztője).

Az írás arra tesz kísérletet, hogy bonyolultnak feltüntetett gazdasági összefüggéseket egyszerű, átlátható összefüggésekként mutasson be. Ennek eszközeként feltérképezi a táplálékszerzés, illetve jövedelemszerzés különböző típusait. Lefordítja a gazdaságtani kategóriákat: szaktudományos fejtegetés helyett – a közérthetőség esélyének növelése érdekében – szemléletességre törekvő nyelvet használ.

„Nehezen ért meg valamit az, aki azért kapja a fizetését, hogy ne értse meg" (Upton Sinclair)

„Az egyéni és társadalmi lét alapvető kérdéseivel, illetve pszichológiai, gazdasági, politikai és morális kérdésekkel kapcsolatban kultúránk fő funkciója: a kérdések elködösítése. Ez fejeződik ki ama állításban, hogy az átlagember számára a problémák annyira bonyolultak, hogy nem tudja megérteni őket… Azzal, hogy ezeket a kérdéseket annyira bonyolultaknak tüntetik fel, hogy csak a 'szakemberek' tudnak érdemben hozzászólni, s még ők is csak szűk szakterületükön, … elveszik az emberek kedvét attól, hogy a lényegesnek számító kérdésekben megbízzanak saját gondolkodási képességükben. Az egyén úgy érzi, hogy az adatok áttekinthetetlen dzsungelének tehetetlen foglya lett, és bámulatra méltó türelemmel várja, hogy a szakemberek végre rájöjjenek: mit kell tenni, milyen irányban kell haladni."

Következmények:

– „az emberek leszoknak arról, hogy maguk gondolkodjanak és döntsenek";

– „egyfajta gyerekes hit mindabban, amit a tekintélyek mondanak";

– „a mai ember… valójában csak azt akarja, amit elvárnak tőle". (Erich Fromm)

Azon állítás, hogy a törvény „szemernyit sem vesz el a szabadságomból", „szélesre tárta a kaput a szakértők uralma előtt." Úgymond: ha az emberek a szakértők uralmát „nem fogadják el, akkor hiányzik belőlük az ésszerűség. Ha viszont az emberek irracionálisak, akkor a ráció eszközével el kell nyomni őket… Én kibocsátom a rendelkezéseimet, ha pedig ellenállsz, akkor az én dolgom, hogy elfojtsam benned azt az irracionális elemet, amelyben az ésszel való szembenállásod megnyilvánul. Persze könnyebb volna a feladatom, ha ezt az elemet te magad fojtanád el magadban; ezért arra próbállak nevelni, hogy ezt meg tudd tenni…"

A szakértők álláspontja szerint: „ha te magad nem fegyelmezed saját magadat, nekem kell megtennem". „Mindez zsarnoksághoz vezet, … amelyről azután kimutatják, hogy a szabadsággal azonos…" (Isaiah Berlin)

„Az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék: kiskorúság." „Az emberiség nagy része… szívesen marad kiskorú egész életében, s másoknak könnyű ezek gyámjává feltolni magukat." „A gyámok… jóságosan magukra vették a rajtuk való felügyeletet. Miután elbutították jószágaikat, s gondosan vigyáztak, nehogy e jámbor teremtmények egy lépést is tehessenek ama járókán kívül, amelybe bezárták őket, megmutatták nekik az őket fenyegető veszélyeket, ha megpróbálnának egyedül járni." (Immanuel Kant)

A gyermek hiszékeny. Hisz a felnőtteknek.

A nagyra nőtt gyermek hiszékeny. Tekintélyeknek hisz: szakértőknek, korunk szakembereinek.

Elhiszi a kirekesztő magántulajdon szakértőjének, a közgazdásznak, hogy csak a kirekesztő magántulajdon lehet gazdaságos.

Elhiszi az állami uralom szakemberének, a politikusnak, hogy társadalom nem létezhet állami uralom nélkül.

Inkább hisz a kirekesztő magántulajdon és az állami uralom ideológusának, a jogásznak, mint önmagának.

Inkább hisz a kirekesztő magántulajdon és az állami uralom propagandistájának, a médiának, mint önmagának.

***

Az Úr megteremté a világot. És látá, hogy jó.

Azután az ördög elkezdte kidolgozni a részleteket.

(Apokrif)

Az ördög a részletekben van. A részletekben az ördög van. Pokolba az ördöggel! Pokolba a részletekkel!

I.

Kinek tejel a tehén? A tehén a borjának tejel. Tejet ad a borjának, ha az éhes.

Miért tejel a tehén? Miért ad tejet a borjának?

Viselkedésére vannak bonyolultabb magyarázatok is, de a gazdaságtani álláspont a legvilágosabb. Klasszikus piacgazdasági nézőpontból a tehén azért elégíti ki borja szükségletét, mert borja kielégíti az ő szükségletét. A tehén azért elégíti ki borja tejszükségletét, mert borja kielégíti az ő szeretetszükségletét. A tehén tejárut ad szeretetáruért, vagy valamilyen más, a borjától kapott szimbolikus (egyetlen szóval pontosan nem megnevezhető) áruért.

A tehén és a borja közötti kapcsolat az állatvilág egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A tehén és a borja közötti kapcsolat úgy is felfogható, mint a hajdani borjú és a majdani tehén közötti szabad, önkéntes polgári kapcsolat. (Itt el kell tekinteni az olyan eshetőségektől, amelyek ezen összefüggés megértését hátráltatják, például hogy a borjú nem tehénként, hanem bikaként vagy borjúhúsként végzi.)

A tehén és a borja közötti kapcsolat a piacgazdaság egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A tehén és a borja közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi.

A piac a szabad és önkéntes szükségletcsere birodalma. A tehén szabadon dönt arról, hogy tőgyet nyújt. A borjú szabadon dönt arról, hogy tőgyet szív. Nyújtás és szívás időtartamát, terjedelmének nagyságát (az átmozgó tej mennyiségét) a piaci szereplők kölcsönös egyetértése határozza meg. A tehén addig ad a borjának tejet, ameddig a borja tejszükséglettel rendelkezik. Vagyis ameddig a borjának tejre van szüksége és ezt a szükségletét, tejigényét tevőlegesen kinyilvánítja – azaz szívja.

Megakadályozhatja bármi is a tehenet abban, hogy tejeljen a borjának? Megakadályozhatja abban, hogy a borjával szabad piaci kapcsolatba lépjen?

Hátrányosan érintheti a tehén és a borja közötti piaci kapcsolat létesítését, ha a tehén valamilyen állati ragadozóval, például farkassal találkozik, amely őt – a borjával ellentétben – nem a tejéért, hanem a húsáért szereti. Ez a ragadozó a tehénnel – annak a borjával létesített piaci kapcsolatához képest – másféle piaci kapcsolatot, versenypiaci kapcsolatot kezdeményez. Konkrétan: a ragadozó két egyenlő piaci szereplő futóversenyét kezdeményezi, amelyben – ha történetesen ő győz – a verseny vesztesét levadássza, leragadozza. A tejárut megszemélyesítő tehén átalakul húsárut megszemélyesítő tehénné.

Esélyegyenlőség, versenyegyenlőség van biztosítva a piaci verseny résztvevői számára: azonos a versenypálya, azonosak a versenyszabályok (bal, jobb, illetve szabadon választható alternatívaként: jobb, bal). Ennek ellenére tehén és borja piaci kapcsolata, illetve ragadozó és tehén piaci kapcsolata nem teljesen azonos, amennyiben az utóbbiban a tehén részéről a versenypiaci részvétel nem feltétlenül önkéntes. A tehén valószínűleg nem kezdeményezi ezt a versenyt, továbbá a nem általa kezdeményezett versenyben nem teljesen szabad elhatározásából vesz részt. Nem pusztán belső késztetésre kezd a piacon versenytehénként szerepelni.

Nem tisztán szabad mérlegelés eredményeként viszi a vásárra a teje helyett a bőrét versenytehénként. A tehén nem szabadon határoz arról, hogy a piaccal ne pusztán árutermelőként, azaz áruja (teje) révén kerüljön kapcsolatba, hanem hogy önmaga, mint áru váljon versenypiaci szereplővé. Számára a versenykényszer kényszerű tevékenységet eredményez, kényszerpiaci részvételt, piaci kényszermunkát jelent.

III.

A tehén és a borja közötti kapcsolat az állatvilág egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A ragadozó és a tehén közötti kapcsolat az állatvilág polgárai közötti nem egyenrangú kapcsolat: a kényszerítő, vagyis a kényszert alkalmazó és a kényszerített, vagyis a kényszert elszenvedő versenypiaci kapcsolata. A ragadozó és a tehén közötti gazdasági kapcsolat az állatvilág ragadozó polgára és az állatvilág elragadott (megkergetett, levadászott, leragadozott) polgára közötti kapcsolat. Az állatvilág ragadozó polgárának hatalmát az állatvilág elragadott (leragadozott) polgára felett természeti erőfölénye hozza létre.

A tehén és a borja közötti kapcsolat a piacgazdaság egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A tehén és a borja közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi.

A ragadozó és a tehén közötti kapcsolat a piacgazdaság nem egyenrangú polgárai közötti nem szabad kapcsolat. A ragadozó és a tehén közötti piacgazdasági kapcsolatot nem önkéntesség és kölcsönösség jellemzi.

IV.

A tehén tejet ad a borjának. Elképzelhető, hogy a tehén másnak is tejel? Elképzelhető, hogy a tehén nem csak a borjának, hanem másnak is ad tejet?

Előfordul, hogy a tehénnek gazdája van és a tehén a gazdájának is tejel. Előfordul, hogy a tehén tejet ad a gazdájának, mert a gazda tejet ragad el tőle.

A gazda megműveli a tehenet. Kiviszi a rétre legelni. Vizet hoz neki a kútról. Az istállóban szalmát tesz alá. Megfeji stb. Az állati ragadozó a tehenet a húsáért szereti. A tehén tejivó gazdája a tehenet a tejéért szereti. A dolgozó tulajdonosok rendszerében a tehén tulajdonosa és a tehén megművelője – a tejműves – ugyanaz.

Azé a tehén, aki megműveli.

(A gazdátlan és megműveletlen, vagyis önművelő tehenek vizsgálatától itt most el kell tekinteni.)

V.

Azé a tehén, aki megműveli. Azé a tehén, aki megműveli?

Előfordul, hogy a gazda műveli meg a tehenet. Kiviszi a rétre legelni. Vizet hoz neki a kútról. Az istállóban szalmát tesz alá. Megfeji stb. Ebben az esetben a tehén tulajdonosa és a tehén megművelője, a tejműves, ugyanaz.

Előfordul, hogy nem a gazda műveli meg a tehenet. Nem ő viszi legelni. Nem ő hoz neki vizet. Nem ő tesz alá szalmát. Nem ő feji meg.

Előfordul, hogy a gazda alkalmazottat fogad, aki eteti, itatja, gondozza, megfeji a tehenet. Az alkalmazott a gazdának eteti, itatja, gondozza, feji a tehenet. Az alkalmazott nem saját magának, hanem a gazdának ragadja el a tehéntől a tejet. A tehén nem az őt fejő alkalmazottnak, hanem a gazdának adja a tejet. Az alkalmazott által megfejt tehén a gazdának tejel. A tehenet megművelő alkalmazott is a gazdának tejel.

Ebben az esetben nem azé a tehén, aki megműveli. A megművelt tehén a gazdáé, vagyis a ragadozó tulajdonosé, a farkas-tulajdonosé. A ragadozó tulajdonosok, a farkas-tulajdon rendszerében a tehén megművelője, a tejműves és a tehén tulajdonosa nem ugyanaz a személy.

VI.

A tehén és a borja közötti kapcsolat az állatvilág egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A gazda és a tehén közötti kapcsolat az élővilág polgárai közötti nem egyenrangú kapcsolat. A gazda és a befogott tehén közötti gazdasági kapcsolat az élővilág ragadozó polgára és az élővilág elragadott (befogott, leragadozott) polgára közötti kapcsolat.

A ragadozó polgár előjogait az élővilág befogott (leragadozott) polgárával szemben erőfölénye hozza létre, és állami törvényhozás szentesíti.

A tehén és a borja közötti kapcsolat a piacgazdaság egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A tehén és a borja közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi.

A gazda és a tehén közötti kapcsolat a piacgazdaság nem egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat.

A gazda és a tehén közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi. A befogott és jászolhoz kötött tehén előbb-utóbb megéhezik és megszomjazik. Mivel befogták és megkötötték, nincs módja önművelésre, nincs módja arra, hogy szükségleteit saját maga elégítse ki. Táplálkozási szükségleteinek kielégítéséről a gazdája gondoskodik. A gazda joggal tart arra igényt, hogy a tehén – ellenszolgáltatásként – neki tejeljen.

Az anarchista tehén csak a borjának tejel.

Az állami (államilag megrendszabályozott) tehén a gazdájának tejel.

VII.

Az alkalmazott nem teljesen szabad elhatározásból szegődik a gazda szolgálatába. Nem pusztán belső késztetésre bocsátja áruba a piacon termékei helyett a munkaerejét. Az alkalmazott nem szabadon határoz arról, hogy a piaccal ne pusztán árutermelőként, áruja révén kerüljön kapcsolatba, hanem hogy önmaga, mint áru váljon piaci szereplővé. Számára az alkalmazotti helyzet kényszerű tevékenységet eredményez, kényszerpiaci részvételt, piaci kényszermunkát jelent.

VIII.

A tehén és a borja közötti kapcsolat az állatvilág egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A gazda és az alkalmazottja közötti kapcsolat az állami világ polgárai (az állampolgárok) közötti nem egyenrangú kapcsolat. A gazda és az alkalmazott közötti gazdasági kapcsolat a ragadozó polgár és a leragadozott (befogott) polgár közötti kapcsolat.

A ragadozó polgár előjogait az állami világ befogott (leragadozott) polgárával szemben gazdasági erőfölénye hozza létre, és állami törvényhozás szentesíti.

A tehén és a borja közötti kapcsolat a piacgazdaság egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A tehén és a borja közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi.

A gazda és az alkalmazott közötti kapcsolat a piacgazdaság nem egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat.

A gazda és az alkalmazott közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi. A saját létfenntartási feltételektől megfosztott alkalmazott előbb-utóbb megéhezik és megszomjazik. Mivel megélhetési eszközeitől megfosztották, nincs módja önfenntartásra, nincs módja arra, hogy a szükségleteit saját maga elégítse ki. Táplálkozási szükségleteinek kielégítéséről a gazdája gondoskodik. A gazda joggal tart arra igényt, hogy az alkalmazott – ellenszolgáltatásként – neki tejeljen.

Az anarchista alkalmazott magának fej tejet.

Az államilag megrendszabályozott alkalmazott a gazdájának fej tejet.

IX.

A tehén tejet ad a borjának. A borjú tejet iszik. A tehén tejet ad a gazdájának. A gazda tejet iszik. A gazda tejet ad az alkalmazottjának. Az alkalmazott tejet iszik. Elképzelhető, hogy a gazda másnak is ad tejet?

Előfordul, hogy a gazda saját maga készíti a ruházatát. Előfordul, hogy a gazda alkalmazottat fogad, és vele készítteti a ruháját.

Előfordul, hogy a gazda maga építi a házát. Előfordul, hogy a gazda alkalmazottat fogad, és vele építteti a házát.

De az is előfordul, hogy a gazda a ruhaszükségletét, házszükségletét stb. ruhavásárlással, házvásárlással stb. elégíti ki. A ruhaműves, házműves stb. azért elégíti ki a tejtermelő gazda szükségletét, mert a tejtermelő gazda kielégíti az ő tejszükségletét. A tejtermelő gazda azért elégíti ki a ruhaműves, házműves stb. tejszükségletét, mert a ruhaműves, házműves stb. kielégíti az ő ruhaszükségletét, házszükségletét stb. A gazda tejárut ad ruhaáruért, házáruért és más, számára szükséges árukért.

A tejtermelő gazda és a ruhatermelő ruhaműves, háztermelő házműves stb. közötti kapcsolat a piacgazdaság egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A tejtermelő gazda és a ruhaműves, házműves stb. közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi.

A piac a szabad és önkéntes szükségletcsere birodalma. A tejtermelő szabadon dönt arról, hogy tejet árul. A ruhatermelő szabadon dönt arról, hogy ruhát árul. A háztermelő szabadon dönt arról, hogy házat árul. Stb. A kicserélésre kerülő tejáru, ruhaáru, házáru stb. nagyságát (cserearányát, a cserében alkalmazott mennyiségét) a piaci szereplők kölcsönös egyetértése határozza meg.

X.

A tehén tejet ad a borjának. A borjú tejet iszik. A tehén tejet ad a gazdájának. A gazda tejet iszik. A gazda tejet ad az alkalmazottjának. Az alkalmazott tejet iszik. A gazda tejet ad a ruhaművesnek, a házművesnek stb. A ruhaműves, a házműves stb. tejet iszik. Elképzelhető, hogy a gazda másnak is ad tejet? Elképzelhető, hogy rajtuk kívül más is iszik tejet?

Elképzelhető, hogy politikus is iszik tejet (visel ruhát, lakik házban stb.) A politikus politikát termel. Elképzelhető – mint a mesében -, hogy a tejtermelő gazda rendelkezik politikaszükséglettel. Ebben az esetben a tejtermelő gazda azért elégíti ki a politikus tejszükségletét, mert a politikus kielégíti az ő politikaszükségletét. A gazda tejárut ad a számára szükséges politikaáruért.

A tejtermelő gazda és a politikus közötti kapcsolat a piacgazdaság egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A tejtermelő gazda és a politikus közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi.

A piac a szabad és önkéntes szükségletcsere birodalma. A tejtermelő szabadon dönt arról, hogy tejet árul. A politikus szabadon dönt arról, hogy politikát árul. A kicserélésre kerülő tejáru és politikaáru nagyságát (cserearányát, a cserében alkalmazott mennyiségét) a piaci szereplők kölcsönös egyetértése határozza meg. Annyi tejet iszik a politikus, amennyit politikája a tejtermelő gazdának megér.

XI.

Elképzelhető, hogy a tejtermelő gazdának szüksége van a politikus

termékére. Ezért ad neki tejet. De az is elképzelhető, hogy a tejtermelő gazdának nincs szüksége a politikus termékére. Ezért nem ad neki tejet.

Elképzelhető, hogy a politikus annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Hogyan lehetséges, hogy a politikus akkor is iszik tejet, ha a tejtermelő gazda nem adott neki? Ha a tejtermelő gazda nem adott neki, akkor ki adhatott neki tejet?

Az anarchista tehén biztosan nem adott a politikusnak tejet, mert ő csak a borjának ad.

A gazda által befogott (elragadott) tehén sem adhatott a politikusnak tejet, mert tőle tejet csak a gazdája ragadhat el. A tehén ragadozó tulajdonos gazdájának ezt a jogát az állam szentesíti és védi.

A gazda által befogott alkalmazott sem adhatott a politikusnak tejet, mert ő csak a gazdájának ragadhat el tejet a tehéntől. Az alkalmazott ragadozó tulajdonos gazdájának ezt a jogát az állam szentesíti és védi.

Hogyan lehetséges, hogy a politikus akkor is iszik tejet, ha senki nem ad neki? Valahogyan mégis csak tejet kellett szereznie ahhoz, hogy tejet tudjon inni!

XII.

Elképzelhető, hogy a politikus annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Elképzelhető, hogy az adószedő annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Elképzelhető, hogy a jogász annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Elképzelhető, hogy a rendőr annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Elképzelhető, hogy a közgazdász annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Elképzelhető, hogy a pedagógus annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Elképzelhető, hogy a médikus (újságíró, riporter, politológus, médiaszereplő stb.) annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Hogyan lehetséges, hogy a politikus, adószedő, jogász, rendőr, közgazdász, pedagógus, médikus stb. akkor is iszik tejet, ha a tejtermelő gazda nem adott neki? Ha a tejtermelő gazda nem adott neki, akkor ki adhatott neki tejet?

XIII.

A politikusnak, az adószedőnek, a jogásznak, a rendőrnek, a közgazdásznak, a pedagógusnak, a médikusnak stb. az állam ad tejet. Az államnak a tehén gazdája ad tejet.

A tehén gazdája az államnak azért ad tejet, mert az állam elragadja tőle. A gazda tejel az államnak, mert kénytelen az államnak tejelni. Tehát a tehén a gazdájának is, meg az államnak is tejel.

XIV.

A tehén azért ad tejet a borjának, mert a borja kielégíti anyai szükségletét. Tehén és borjú kapcsolata egyenrangú, szabad, önkéntes és kölcsönös.

A tejtermelő gazda azért ad tejet a ruhaművesnek, házművesnek stb., mert azok fogyasztási szükségleteit elégítik ki. Kapcsolatuk egyenrangú, szabad, önkéntes és kölcsönös.

A tehén azért ad tejet a gazdájának, mert az elragadja tőle. A gazda azért gondoskodik a tehén megműveléséről, hogy a tejét elragadhassa tőle. Gazda és tehén kapcsolata nem egyenrangú. Ragadozó tulajdonos és befogott (elragadott) tulajdon kapcsolata áll fenn közöttük. De az alárendelt helyzetben levő tehén szükségletkielégítéséről gondoskodik a gazdája (hogy meg ne dögöljön). Tehén és gazdája kapcsolata – az alá-fölérendeltség helyzetében (e hierarchia bázisán, alapzatán) -szabad, önkéntes és kölcsönös. (A tehén álláspontjáról: kölcsönös, mert élelemért ad tejet; önkéntes, mert nem utasítja vissza az élelmet; szabad, mert kényszerhelyzetében így tudja a táplálkozási szükségletét kielégíteni, az éhhalált elkerülni.)

A gazda azért ad tejet az alkalmazottjának, mert az a tehenét megműveli (gondozza). Gazda és alkalmazott kapcsolata nem egyenrangú. Ragadozó tulajdonos és befogott (elragadott) munkaerő kapcsolata áll fenn közöttük. De az alárendelt helyzetben levő alkalmazott szükségletkielégítéséről gondoskodik a gazdája (hogy meg ne dögöljön). Alkalmazott és gazdája kapcsolata – az alá-fölérendeltség helyzetében (e hierarchia bázisán, alapzatán) – szabad, önkéntes és kölcsönös. (Az alkalmazott álláspontjáról: kölcsönös, mert élelemért gondozza a tehenet; önkéntes, mert nem utasítja vissza az élelmet; szabad, mert kényszerhelyzetében így tudja a táplálkozási szükségletét kielégíteni, az éhhalált elkerülni.)

A gazda azért ad tejet az államnak, mert az állam erre kényszeríti. Az állam és a tejtermelő gazda kapcsolata nem egyenrangú. Ragadozó állam és befogott tulajdonos kapcsolata áll fenn közöttük. Az állam és a tejelő tulajdonos alá-fölérendeltségét másként értelmezi a befogott tulajdonos, és másként a ragadozó állam.

XV.

A tejtermelő gazda álláspontja szerint azért kell neki a ragadozó állam részére tejelnie, mert az állam élősködők seregét alkalmazza és tartja el. A ragadozó állam azért ragad el tejet a befogott gazdától, hogy tejet adhasson alkalmazottainak: az élősdi politikusnak, az élősdi adószedőnek, az élősdi jogásznak, az élősdi rendőrnek, az élősdi közgazdásznak, az élősdi pedagógusnak, az élősdi médikusnak stb. Az állam azért ragadja el a tejtermelő gazdától a termékét, hogy az élősdi állami alkalmazottak éhen ne pusztuljanak.

XVI.

Az állam álláspontja szerint azért kell a tejtermelő gazdának az állam részére tejelnie, mert az állam a ragadozó tulajdonos szükségleteit elégíti ki. Az állam tevékenysége a ragadozó tulajdonos szükségleteit elégíti ki – akár tudatában van ennek a tulajdonos, akár nem. Az állam a ragadozó tulajdonos szükségleteit elégíti ki – akár akarja ezt a tulajdonos, akár nem.

– Az állam a ragadozó tulajdonos szükségletét elégíti ki azzal, hogy tulajdonosi előjogait alkotmányban szentesíti. Az állam a ragadozó tulajdonos szükségletét elégíti ki azzal, hogy a ragadozás jogával való élés és visszaélés jogát alkotmányban szentesíti. E feladatok elvégzésére az állam jogászokat alkalmaz.

– Az állam a ragadozó tulajdonos szükségletét elégíti ki azzal, hogy tulajdonosi előjogait védelmezi: megvédi anyagi, tulajdonosi biztonságát. E feladat elvégzésére az állam csendőrséget, rendőrséget, katonaságot, titkosszolgálatokat stb. hoz létre, és fegyvereseket, ügynököket, besúgókat alkalmaz.

– Az állam a ragadozó tulajdonos szükségletét elégíti ki azzal, hogy az alárendelt alkalmazottakkal szemben megvédi a tulajdonos személyi biztonságát. E feladat elvégzésére az állam rendőröket alkalmaz.

– Az állam a ragadozó tulajdonos szükségletét szolgálja annak hirdetésével, hogy a tulajdonnélküli alkalmazott a ragadozó tulajdonosnak köszönheti, hogy munkát talál – vagyis életben maradását. E feladat elvégzésére az állam közgazdászokat alkalmaz.

– Az állam a ragadozó tulajdonos szükségletét elégíti ki annak hirdetésével, hogy a ragadozó tulajdon rendszere a tulajdonnélküli alkalmazottak érdekét szolgálja. E feladat elvégzésére az állam ige- és porhintő pedagógusokat alkalmaz.

– Az állam a ragadozó tulajdonos szükségletét elégíti ki annak hirdetésével, hogy a csendőrség, rendőrség, katonaság, titkosszolgálat stb. a tulajdonnélküli alkalmazottak biztonságát szolgálja. E feladat elvégzésére az állam ige- és porhintő médikusokat (újságírók, riporterek, médiaszereplők stb.) alkalmaz.

XVII.

A tejtermelő gazda álláspontja szerint az állam nem az ő szükségleteit elégíti ki. A ragadozó állam olyan állami szolgálatokat, szolgáltatásokat tukmál, kényszerít rá, amelyekre neki nincs szüksége.

Az állam a tőle ellopott tejjel táplálja élősdi alkalmazottait.

A tejtermelő gazda álláspontja szerint neki kell eldöntenie, hogy melyik szolgálatra, szolgáltatásra van, és melyikre nincs szüksége. Neki kell eldöntenie, hogy melyik szolgálatért, szolgáltatásért ad, és melyikért nem ad tejet. Neki kell eldöntenie, hogy melyik szolgálat, szolgáltatás mennyi tejet ér meg neki.

XVIII.

Az anarchista gazda a vevőnek tejel.

Az állami (államilag megrendszabályozott) gazda az államnak tejel.

XIX.

Az állam azé, aki megműveli. Az államot a politikus műveli meg (működteti). Az állam agya a politikus. Az állam vére a pénz. Az állam vérellátásáról a vérszívó adószedők feladata gondoskodni.

Az állam, mint legnagyobb ragadozó, azzal védelmezi a ragadozó tulajdonosok osztályát a befogott alkalmazottak osztályával szemben, hogy működteti a ragadozó tulajdonosok rendszerét. Az állam az élősködők osztályának alkalmazásával működteti a ragadozó tulajdonosok rendszerét.

Az állampolgár agya azé, aki megműveli. Az állampolgár agyát a politikus művelteti meg az állami alkalmazott és az önkéntes segítő újságírókkal, riporterekkel, politológusokkal, jogászokkal, közgazdászokkal, pedagógusokkal stb.

XX.

A politikus – tudva-nemtudva, akarva-akaratlan – ügynöke a ragadozó tulajdonosok rendszerének. Ügynöki szolgálataiért tejel neki a ragadozó tulajdonosok állama.

A jogász – tudva-nemtudva, akarva-akaratlan – ügynöke a ragadozó tulajdonosok rendszerének. Ügynöki szolgálataiért tejel neki a ragadozó tulajdonosok állama.

A közgazdász – tudva-nemtudva, akarva-akaratlan – ügynöke a ragadozó tulajdonosok rendszerének. Ügynöki szolgálataiért tejel neki a ragadozó tulajdonosok állama.

A politológus – tudva-nemtudva, akarva-akaratlan – ügynöke a ragadozó tulajdonosok rendszerének. Ügynöki szolgálataiért tejel neki a ragadozó tulajdonosok állama.

A médiaszereplő – tudva-nemtudva, akarva-akaratlan – ügynöke a ragadozó tulajdonosok rendszerének. Ügynöki szolgálataiért tejel neki a ragadozó tulajdonosok állama.

Az újságíró – tudva-nemtudva, akarva-akaratlan – ügynöke a ragadozó tulajdonosok rendszerének. Ügynöki szolgálataiért tejel neki a ragadozó tulajdonosok állama.

A pedagógus – tudva-nemtudva, akarva-akaratlan – ügynöke a ragadozó tulajdonosok rendszerének. Ügynöki szolgálataiért tejel neki a ragadozó tulajdonosok állama.

Stb.

A ragadozó tulajdonosok rendszerének szakemberei ügynöki tevékenységgel szolgálják meg az eltartásukat.

XXI.

Az állam álláspontja szerint azért kell a tejtermelő gazdának az állam részére tejelnie, mert az állam a tejtermelő gazda szükségleteit elégíti ki. Az állam tevékenysége a ragadozó tulajdonos szükségleteit elégíti ki – akár tudatában van ennek a tulajdonos, akár nem. Az állam a ragadozó tulajdonos szükségleteit elégíti ki – akár akarja ezt a tulajdonos, akár nem.

A ragadozó gazdaállam feladata a kisebb ragadozók biztonságáról gondoskodni. A ragadozó gazdaállam védelmezi a ragadozó tulajdonosokat.

A ragadozó gazdaállam feladata élősködő alkalmazottainak megélhetéséről és biztonságáról gondoskodni. A ragadozó gazdaállam táplálja és védelmezi élősködő alkalmazottait.

XXII.

A ragadozó tulajdonosok rendszerében az állam előjogokat élvez a termelő gazdával szemben. A ragadozó tulajdonosok rendszerében a ragadozó állam előjogokat élvez a kisebb ragadozókkal szemben. A ragadozó tulajdonosok rendszerében az állam jogszerűen ragad el tejet a tejtermelő gazdától. Ezt a jogát az állam élősködő alkalmazottai szentesítik (jogász, közgazdász, médikus, pedagógus stb.) és érvényesítik (politikus, adószedő, rendőr stb.). A ragadozó tulajdonosok rendszerében az állam jogszerűen lopott (élősködő állami alkalmazottak által jogszerűsítetten lopott) tejjel táplálja az alkalmazottait.

XXIII.

Az élősködő állami alkalmazottak tejet isznak. Nem fejnek tehenet, nem fejnek tejtermelő gazdát, a tejtermelő gazda szükségletét nem elégítik ki a piacon – mégis tejet isznak. Nem termelnek, nem ragadoznak, mégis táplálkoznak. A gazdaállam táplálja nem termelő, nem ragadozó, csupán élősködő alkalmazottait. Állami borjakként szívják az állam tőgyét. Szívhatják, amikor és ameddig állami szükségletet elégítenek ki. Jogszerűen lopott tejet szívnak. Lopott tejet szívnak – de a tejnek nincs szaga.

XXIV.

A ragadozó tulajdonos számára a tehén gazdasági haszonállat. Azért eteti (etetteti), hogy tejeljen neki.

A ragadozó tulajdonos számára az alkalmazott gazdasági haszonállat. Azért alkalmazza, hogy tejeljen neki.

A ragadozó állam számára a ragadozó tulajdonos gazdasági haszonállat. Azért védelmezi, hogy tejeljen neki.

A ragadozó tulajdonos számára a ragadozó állam politikai haszonállat. Azért tejel a ragadozó államnak, hogy az kierőszakolja: a ragadozó tulajdonosnak tejeljen a tehén; a ragadozó tulajdonosnak tejeljen az alkalmazott.

XV.

Előfordul, hogy valamelyik élősdi állami alkalmazottban felébred az öntudat, és független értelmiségivé akar válni. Azt gondolja, hogy nem csak az állam borjaként képes tejet inni, hanem a saját erejéből is. A független értelmiségi azt gondolja, hogy az államtól független úton, csak a piactól függve is képes tejet szerezni. Azt gondolja, hogy szüksége van rá a tehén gazdájának. Azt gondolja, hogy a tehén gazdája rendelkezik értelmiségi-szükséglettel, és annak kielégítéséért ad neki tejet. Az államtól független értelmiségi annyi tejet iszik, amennyi értelmiségi-szükséglettel a tehén gazdája rendelkezik.

XVI.

Előfordul, hogy a tehén gazdája rendelkezik értelmiségi- szükséglettel, és annak kielégítéséért tejet ad az államtól független értelmiséginek. Értelmiségi-áru tejárura cserélődik. De az is előfordul, hogy a tehén gazdája nem rendelkezik bizonyosfajta értelmiségi-szükséglettel. Ebben az esetben az értelmiségi-áru nem talál vevőre, és a tejivó független értelmiségi szomjan marad. Mit tehet ilyenkor az államtól független értelmiségi? Tudatosíthatja magában, hogy mivel értelmiségi-árujával, eladóként nem tud betörni a piacra, ezért vevőként sem válhat piaci szereplővé. Vagyis le kell szoknia a tejivásról. Mit tehet az államtól független értelmiségi, ha a pangó értelmiségi-piac ellenére sem akar tejmentes életet élni? Az államtól független értelmiségi továbbfejleszti függetlenségét: átalakul a piactól is független értelmiségivé. Az államtól és piactól független értelmiségi – ha nem akar leszokni a tejivásról – rászokik a tehéngondozásra, és tejművessé válik.

XXVII.

Az öntudatos tejműves alkalmazott álláspontja szerint az állam nem az ő szükségleteit elégíti ki. A ragadozó állam olyan állami szolgálatokat, szolgáltatásokat kényszerít rá, amelyekre neki nincs szüksége.

Olyan állami szolgálatokat, szolgáltatásokat kényszerít rá, amelyekre nem neki, hanem ragadozó tulajdonos gazdájának van szüksége.

A ragadozó tulajdonosok rendszerében az állam előjogokat biztosít a ragadozó tulajdonos gazdának az alkalmazottjával szemben.

A ragadozó tulajdonosok rendszerében a gazda előjogokat élvez az alkalmazottjával szemben. A ragadozó tulajdonosok rendszerében a ragadozó tehéntulajdonos előjogokat élvez a befogott tehénművelő tejtermelővel szemben. A ragadozó tulajdonosok rendszerében a tulajdonos előjogokat élvez a tulajdonnélküli termelővel szemben. A ragadozó tulajdonosok rendszerében a tehén tulajdonos gazdája jogszerűen ragadja el a tejet a tehénművelő, tejtermelő alkalmazottjától. Ezt a jogát élősködő állami alkalmazottak szentesítik (jogász, közgazdász, médikus, pedagógus stb.) és érvényesítik (politikus, adószedő, rendőr stb.). A ragadozó tulajdonosok rendszerében a tehén jogszerűen lopott tulajdon. A ragadozó tulajdonosok rendszerében az alkalmazott munkája jogszerűen lopott tulajdon. A ragadozó tulajdonosok rendszerében a tehén gazdája jogszerűen lopott tejet iszik és jogszerűen lopott tejet (tejárut) ad szükségleteinek kielégítéséért.

XXVIII.

A tehén ragadozó tulajdonosa jogszerűen lopott tejet iszik. A politikus jogszerűen lopott tejet iszik. Az állami alkalmazott adószedő jogszerűen lopott tejet iszik. Az állami alkalmazott jogász jogszerűen lopott tejet iszik. Az állami alkalmazott rendőr jogszerűen lopott tejet iszik. Az állami alkalmazott közgazdász jogszerűen lopott tejet iszik.

Az állami alkalmazott médikus jogszerűen lopott tejet iszik. Az állami alkalmazott pedagógus jogszerűen lopott tejet iszik.

Lehetséges-e egyáltalán, hogy valaki a ragadozó tulajdonosok rendszerében jogszerűtlenül lopott tejet igyon? Igen, lehetséges. Ha a tehénművelő, tejtermelő alkalmazott inná meg az általa kifejt tejet, akkor törvénytelenséget követne el: jogszerűtlenül lopott tejet inna. Tejfogyasztásával a ragadozó tulajdonosok egész rendszerének üzenne hadat. Meg kell büntetni!

XXIX.

Vajon megszakadhat-e valamikor a tej útja? Kiszakadhat-e a tejeszacskó?

1. A témakör értelmezéséhez¹

Az új kapitalista rendszer ideológusai Lenint bedugták „a terrorizmus és a diktatúra praxisa és elmélete" c. rubrikába. A mai divatos posztmodern nyelvén szólva, végbement Lenin dekonstrukciója, ami korunk „hivatalos" beszédmódjában azt jelenti, hogy „a lenini narratíva" a történelem „zsákutcájába" helyeződött át, mint általában a „terroristák" (értsd ezen a kifejezésen a kapitalizmus minden rendű-rangú ellenfelét) és mindenfajta terrorista hagyomány. Ez a mai „trendi" szisztematizáció fogalmilag igénytelenebb és félrevezetőbb, mint bármilyen eddigi szisztematizációs kísérlet Lenin halála óta.²

Ez a tudatos manipuláció éppenséggel azt a filozófiai alapállást, azt a módszert „vonja ki" Lenin hagyatékából, ami azzá teszi Lenint, ami volt. Mindenekelőtt legnagyobb gyakorlati „felfedezését" negligálják, a marxi dialektika pontos elméleti megértését, „rekonstrukcióját", azaz gyakorlati alkalmazását.³ Lenin már hegeli gyökereiben felfogta, hogy a materialista dialektika (és ismeretelmélet) a dolgok, jelenségek, folyamatok önmozgását, az ember társadalmat átalakító tudatos tevékenységét is magában foglalja, tehát nem önmagában a gondolkodás történelmi dialektikájáról van szó, hanem magának a történelemnek a társadalmi osztályok és egyének általi „önmozgásáról", önteremtéséről. Lenin számára az ismeretelmélet nem egyszerűen a valóság megismeréséről szól, nem valamiféle kontemplatív szemlélet, hanem az igazság, a dolgokat feszítő ellenmondások és harcuk megoldásának keresése, a világ radikális átalakítása azzal a céllal, hogy az emberek a rajtuk uralkodó „hatalmaktól" saját akaratukból megszabaduljanak. („Megújította" a 11. Feuerbach tézist.) Másképpen fogalmazva, a történelem nem elvont totalitás volt számára, amelyet pusztán megismerni kell, hanem megtalálni az „összeomlásból" a folytatható és átalakítandó elemeket, tendenciákat.⁴

Noha „elméleti gyakorlatában" a kiindulópont „a világ és a gondolkodás általános törvényeinek" megismerése volt, de azzal a céllal, hogy a gondolkodás és a cselekvés ne vesszen el a részletekben, ami különösen a skolasztika, a relativizmus és a misztika elleni harcában volt hangsúlyos. Innen ered az embereken uralkodó intézmények és eszmék elleni küzdelme, a klerikalizmus radikális elutasítása is. Egy olyan totalitás-szemléletéhez jutott, amely szerint az egész sokféle ellentmondásból áll, amely ellentmondások feltárásán keresztül ragadhatók meg a történelem mozgásának kontinuus és diszkontinuus elemei, folyamatai.⁵ A „szociális forradalom", vagyis a „minőségi ugrás" ebben a felfogásban „modern társadalom" történetének szerves és elidegeníthetetlen része.

Lenin marxizmusának történetileg adekvát értelmezése – a marxizmus nyelvén szólva – abból indulhat ki, hogy Lenin hagyatéka lényegében a marxi formációelmélet konkrét, gyakorlati alkalmazása és elméleti továbbgondolása volt egy jól körülhatárolható korszak történelmi körülményei között és tapasztalatai (mindenekelőtt Oroszország kapitalizálódása, 1905, 1914, az imperializmus kialakulása, hadikommunizmus, NEP alapján). A felhalmozódott tapasztalatokból levont elméleti konzekvenciák között a legalapvetőbb felismerése az volt, hogy a szociális forradalom és szocializmus (pontosabban az afelé vezető „átmenet", vagyis a proletariátus diktatúrája") konkrét történelmi lehetőséggé vált az emberiség előtt.

Persze tudjuk, hogy Lenin politikai és elméleti hagyatéka – mint a marxizmus egy történelmi alakváltozata, gyakorlati tematizálása – egyszeri és megismételhetetlen. Másfelől azonban a forradalmi elmélet és cselekvés olyan eredeti tapasztalata, „módszertana", amely a XX. század történetében tagadhatatlanul kolosszális szerepet játszott (bárhogyan ítéljük is meg e tényt). Ezt reflektálja az a körülmény, hogy még ma is ádáz politikai és elméleti csatározások zajlanak körülötte szinte minden politikai és szellemi irányzat részéről, beleértve a marxizmus különböző áramlatait is.⁶

Hogy napjaink rózsásnak igazán nem nevezhető időszakában megkísérlik Lenin marxizmusát „újratölteni" az „antiglobalista" mozgalmak bizonyos irányzatai számára,⁷ annak az a fő oka, hogy a marxizmus lenini hagyománya az egyetlen, amely egy ideig valódi antikapitalista alternatívát kínált, valódi rést ütött a kapitalizmus falán, még ha ma úgy is látszik, mintha a léket betömték volna.⁸ A 90-es évek világállapota megmutatta, hogy a globális tőkeuralom új ellenállási formákat termelt ki, amelyek nem „írták le" a marxizmust mint elméletet és mozgalmat a világtörténelem színpadáról, s a maguk alternatíva-keresésében lépten-nyomon beleütköznek „Lenin-marxizmusába". Hiszen napjainkban ez a hagyomány egyfelől a kapitalizmusba torkolló fejlődéssel szemben tartalmaz kiindulópontokat, érveket. Másfelől Leninből olyan egymással is polemizáló marxista szerzők, sőt irányzatok indultak ki, mint például a 20-as évek Lukácsa és a 30-as évek Gramscija, a kommunista mozgalmon belül felbukkanó számos ellenzéki politikai és elméleti-filozófiai irányzat. Tehát ha Lenin marxizmusáról beszélünk, akkor a tét nagyobb, mint gondolnánk, mert bizony a tradíció, beleértve Lenin marxizmusát nem „ártatlan" múlt.

2. Fogalom és szisztematizálás

Lenin nem egyszerűen „kiásta" az általa ismerhetett marxi elméletet (lényegében mindent ismert Marxtól és Engelstől, ami a korszakban ismerhető volt!) a nyugat-európai szociáldemokrata és anarchista „rárakodások" alól, hanem azt az elmélet és a forradalmi-mozgalmi praxis összekapcsolása útján önállóan alkalmazta az oroszországi körülményekre és számos eredeti felismeréssel járult hozzá a reformista szociáldemokrata áramlatokkal szemben a forradalmi cselekvés és mozgalom elméleti rekonstrukciójához.⁹

Lenin örökségének szisztematizálása még életében megkezdődött az utódlásért folyó harc részeként, legitimációs eszközeként.¹⁰ Ezen új „dekonstrukciók" jellemzője az volt, hogy a marxizmust nem egyszerűen Leninre redukálták, illetve benne testesítették meg, nem egyszerűen hatalmi érdekeket reprezentálva „russzifikálták",¹¹ hanem kizárólag a forradalom és az osztályharc elmélete és praxisaként értelmezték – kilúgozva belőle azt a fejlődési utat és módszert, amely azzá tette a jelenséget, ami volt. Lenin gazdag munkásságának ilyen redukcionista felfogása az „örökséget" fokozatosan leegyszerűsítette a politikai osztályharc, majd/és a hatalom fenntartásának ideológiájává, amelyben az új, sztálini korszak már csak pártideológiát látott, a marxizmus legfőbb és szinte kizárólagos „hordozójaként", „őreként" a kommunista párt (később annak vezérkara, még későbben csak vezére) szerepelt. A szovjetek, a szakszervezetek és a társadalmi önszerveződés más formái mint a munkásmozgalom, kulturális egyletek, az önkéntes termelői szövetkezések, kommunák stb. – amelyek Lenin elméletében a szocializmushoz vezető átmenet legfőbb formáiként jöttek szóba – fokozatosan kikerültek az elméleti-ideológiai „újratermelés" köréből: mindent államosítottak. Az államszocialista fordulat sztálini rendjében a „marxizmus-leninizmus" maga lett a rendszerfenntartó új ideológiai legitimáció. A Szovjetunió összeomlásával lett csak „meztelen a király", amikor az összeomlott rendszerrel egyetemben a legitimációs ideológia is elmerült a történelem süllyesztőjében. Innen „kiásni" a lenini hagyatékot szigorú történeti felfogás és vizsgálódás nélkül lehetetlen.

E történeti szemlélethez hűen a presztálinista marxizmus életképes elemeit már a 60-as években a filozófiai gondolkodás legmagasabb szintjén autentikus módon Lukács és számos antisztálinista követője, illetve vitapartnere (és persze korábban már Gramsci) kezdte kibontani. A „lenini reneszánsz" hruscsovi feltételrendszerében, a 70-es években pedig már sok európai és szovjet ellenzéki marxista-kommunista szerző (Rudolf Bahrotól az olasz Gerratanáig vagy éppen Tőkei Ferenc vagy más szempontból Bence és Kis önigazgatói rekonstrukciójáig) próbálta mobilizálni az államszocializmussal szembeni autentikus szocialista alternatíva felépítése érdekében. Már akkor kiderült, hogy Lenin marxizmusa, mint történelmi-politikai és elméleti-tudományos jelenségegyüttes, nem redukálható a hatalom-menedzselés és a nép fölötti „állami gondoskodás" kizárólagos aspektusára, ahogyan azt a szovjet ideológusok és – ellenkező előjellel – polgári ellenfeleik tették évtizedeken át.

Ezekben az ellenzéki rekonstrukciós kísérletekben a marxizmus egy új, kritikai értelmezési keretét igyekeztek felvázolni sokfelé a világon: megformálódott az egzisztencialista marxizmus, az ismeretelméleti ihletettségű marxizmussal szemben és mellett az „ontológiai–antropológiai" marxizmus-értelmezés, miként elterjedt az önigazgatói marxizmus és a tanácskommunista, humanista stb. marxizmus számos értelmezése, amelyek végső soron mind az államszocializmus autentikus szocialista meghaladása és a kapitalizmus visszaállítása között kerestek egyfajta tertium daturt eltérő formákban és tartalmakban. E „szisztematizálási" kísérletekkel szemben, amelyek az egyén és közösség szabadsága, közvetlen demokrácia filozófiai kifejezéseinek tekinthetők, az antileninista elutasítás érvelése – szinte világnézettől függetlenül – végső soron a „leninizmus sztálinizmusba való áthajlásából" fakadt, amely máig az antileninista antikapitalizmus (marxizmus?) érvrendszerének inherens része.

Lenin marxizmusával szembeni fenntartások érthetőek, hiszen éppen a Szovjetunió összeomlása után látható világosan, hogy ez a történelmileg konkrét marxizmus, amely többé állami legitimációt még szélsőségesen redukcionista formában sem szolgál, minden ízében – elméletileg, politikailag és módszertanilag is – ellenáll a liberális és nacionalista, vallási és spekulatív „kiegészítéseknek". Tehát Lenin marxizmusa belső logikája alapján csak a marxista formációelmélet és egy forradalmi-antikapitalista gyakorlat összekapcsolása alapján folytatható. Ugyanakkor az elutasítás szubjektív alapjaihoz tartozik, hogy Lenin marxizmusa a baloldali akadémiai értelmiség „szaktudományos" ellenállásába is beleütközik, mivel Lenin filozófiai és „szaktárgyi" felosztása, „feldarabolása",- mint a megelőző hét évtized tapasztalata mutatja, gyakorlatilag valóban lehetetlen. Lenin tudományossága egyszerűen elválaszthatatlan a kapitalista rendszer mozgalmi meghaladásától; ebben az értelemben Lenin marxizmusa hozzá van láncolva a XX. század nagyipari munkásságához és annak mozgalmához, miközben módszertanilag meglepően nyitott az „összfolyamat" megragadása iránt minden új feltételrendszerben. Marx létezik a forradalmi munkásmozgalom nélkül is a maga filozófiai és közgazdasági teljesítményével, Lenin nem, hiszen 1917-ig minden elméleti és politikai megnyilvánulása a munkásmozgalomra és a forradalomra, illetve annak céljaira irányult. 1917 után pedig mint a szovjet állam alapítója a hatalom megtartása és a korábban meghirdetett célok között feszülő ellentmondások fogságában, a „taktika és stratégia" szorításában lavírozott – egyre világosabb tudatában annak, hogy a célok történelmi térben és időben beláthatatlanul kitolódnak.¹²

3. A források

Lenin marxizmusának forrásai többféle irányból érkeztek, amelyek mindegyike a társadalom forradalmi megváltoztatásának lehetőségeit képviselte a maga korában. Ilyen volt a francia felvilágosodás, majd a forradalmi jakobinizmus, mint a forradalmi polgárság öröksége, ami nélkül nem lehetett kilépni a tradicionális (ázsiai, feudális stb.) társadalom keretei közül. Önálló hagyományként fogta föl a Párizsi Kommünt, amely számára a francia szocializmus legmagasabb csúcsa volt. Lenin orosz gyökerei Csernisevszkij és az orosz nyugatosság (Herzen, Belinszkij és mások) egymást erősítő és kiegészítő irányzatai, valamint a forradalmi narodnyikok, az orosz jakobinus hagyomány tekinthető alapvetőnek. Mindezt Marx és Engels alapján szintetizálta, de sokat tanult Plehanovtól (főleg a filozófiai materializmus értelmezését) és a német szociáldemokráciából (a modern munkásmozgalmi szervezkedés ideológiáját és praxisát, főleg Kautsky útján). E forrásokból ered gondolkodásának mozgalmi és politika-orientáltsága.

Lenin marxizmusában e források mindegyike az elmélet és a gyakorlat, a kultúra és a politika osztályszemléletű összekapcsolásában „egyesült", de sohasem azonosult a vulgáris osztályszemlélettel, az osztályharc populista felfogásával és annak rossz ellentétével, a valóság finalista absztrahálásával. Lenin „elméleti gyakorlatában" ezzel szemben az alapkérdés mindig az elmélet és a cselekvés közötti kapcsolatok, „átmenetek", közvetítések kidolgozása állt. Marxizmusának forrásai meghatározták antimessianisztikus és antiutopisztikus beállítódását; a végcélok iránti fogékonysága mélyen gyakorlati megközelítés volt. Lenin marxizmusa a francia felvilágosodás aufklérizmusa és az európai – benne az orosz – materialista filozófiai tradíció hatására a tudományok mindenek feletti tiszteletét involválta.

Lenin gondolkodása, kérdésfelvetései, megoldásai mindig magukban foglalták vitapartnerei felvetéseit, következtetéseit, amelyek gyakran ösztönözték megoldásait. Ilyen értelemben – és ez kevésbé evidens mint autentikus forrásai – ők is Lenin marxizmusának forrásvidékéhez tartoznak: Plehanov és Kautsky, Bernstein és a fiatal Sztruve vagy Bergyajev a maga fiatalkori etikai szocializmusával, Maszlov és Trockij, Bogdanov és Pannekoek, Bakunyin és Sorel, Rosa Luxemburg és Buharin… S akkor még nem is emlegettük a forradalom utáni időszak „balos" irányzatait, amelyek egy permanens forradalmi helyzetet posztuláltak már egy nyilvánvalóan ellenforradalmi korszakban. Lenin ezeket az irányzatokat – igaz, súlyos ellentmondásokkal – haladta meg, de kérdésföltevéseikre adott válaszai még a jellegzetes politikai burokban is reflektálták az alternatívák összeszűkülését.

Lenin természetesen autonóm gondolkodó volt, de a marxizmuson belül nem hozott létre önálló elméleti rendszert, izmust, noha a Lenint szisztematizáló modern gondolkodók között is sokan vannak, akik leninizmusról beszélnek.¹³ Lenin „dinamizálta", új felismerésekkel gazdagította és alkalmazta a „hivatalos" európai szociáldemokrácia által eltemetni szándékozott marxi tradíciót az új történelmi feltételek között. Másik félreértelmezést tisztázandó, hangsúlyozni illik, hogy Lenin mozgalmi és politika-orientált marxizmusa nem egy, az „orosz források" által meghatározott „összeesküvő párt" elmélete volt.

4. A szervezeti kérdés

Lenin „pártelméletének" evidens oroszországi forrásaiból eredeztetik a centralizált, avantgardista illegális párt („hivatásos forradalmárok pártja") felépítését, ami csak megszorításokkal tartalmaz bizonyos igazságot. Valójában, s ez nem evidens, nem az illegális párt történetileg konkrét felépítése és tapasztalatai az alapvetően fontosak Lenin marxizmusában, hiszen az történetileg korhoz kötött, hanem az a ma is elgondolkodtató momentum, hogy elméletében a „munkáspárt" (ez sohasem jelentette csak a „kétkezi" munkások pártját!) a társadalom politikai-kulturális, „civil" önszerveződései hálózatának, a társadalmi ellenhatalom (nem ellenzéki!!) kiépülésének előmozdítójaként áll előttünk. Ebben az értelemben a párt az érdekek felismerését és artikulálását segítő szervezeti háló, „a proletár osztálytudat szervezeti alakja" (Lukács), egy széles, horizontálisan és vertikálisan tagolt társadalmi ellenállás demiurgosza, amelynek „vezető ereje a proletariátus". Lenin felfogásában és praxisában az „ellentársadalom" kádereit az illegális és centralizált forradalmi párt képezte ki. Tehát a (szociáldemokrata majd a kommunista) pártnak a történelmi funkciója nem egyszerűen az volt Lenin elméletében, hogy „kívülről beviszi az osztálytudatot" a proletariátusba; ezt már Kautsky felismerte, akitől Lenin a gondolatot „megörökölte". Hanem az, hogy a párt – mint az „osztály része", annak „leginkább forradalmi része" – önálló cselekvőként a történelem tudatos, forradalmi átalakításában érdekelt, s csak addig van létjoga, ameddig a bérmunkások osztálya meg nem teremti önmaga felszámolásának gazdasági-politikai feltételeit. Arra a helyzetre vonatkozóan nem volt már elmélete, hogy a párt a „szocializmus hiányzó feltételeinek" megtestesülése lesz mind szervezeti, mind elméleti, mind szociológiai értelemben. Így egy pragmatikus-prakticista felfogás és egy messianisztikus felfogás is kiindulhatott belőle, illetve az adott történelmi szituációból, amely végső soron a bürokratikus állampártok kialakulásához vezetett, aminek végső oka természetesen nem Lenin, hanem a konkrét történelmi viszonyok együttese.

A nyugat-európai forradalmi kitörések elvetélése Lenin marxizmusában megmagyarázatlan maradt. A fiatal Lukács a proletariátus „meglepő ideológiai válságának okait" vizsgálva a fiatal Lukács a Történelem és osztálytudatban arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a munkásosztály „mensevizmusának", „ökonomizmusának", a „munkásarisztokrácia" szerepének vagy „elkispolgárosodásának" hangsúlyozása nem biztos, hogy érintette „a kérdés totalitását, tehát lényegét". „A forradalmi spontaneitás korlátait" kárhoztatva a megoldást a kommunista párt, a lenini szervezetiség „döntést kikényszerítő szerepének" növelésében találta meg (elsősorban is a német helyzetre vonatkozóan), mert nem elégséges „a tömegek pusztán propagandisztikus felvilágosítása ahhoz, hogy egyre növekvő tudatosságot kölcsönözzön e spontaneitásnak, ami aztán túlvezeti majd az akciókat az említett holtponton". A pártnak „az egész proletariátust" kell megragadnia „közvetlen érdekein keresztül". Érvelése szerint „az is teljesen bizonyítatlan, hogy az egyes proletárrétegek forradalmi eltökéltsége egyenes arányban állna rossz gazdasági helyzetükkel és fordítva", ezért jutott el „a döntést kikényszerítő" szervezet meghatározó szerepéig főként a német helyzet elemzése alapján.¹⁴

Az öreg Lukács csaknem 50 évvel később – tulajdonképpen fiatal önmagával is polemizálva – az Ontológia harmadik „Prolegomena"¹⁵ című kötetében felfejtette Leninnek a pártra, a proletariátus osztályöntudatára vonatkozó elemzésének „gyenge pontját". A fiatal Lukáccsal ellentétben az öreg már nem „a proletariátus ideológiai visszamaradottságában" kereste az alapvető problémát. Sem a spontaneitás mechanisztikus elmélete, sem a „kívülről bevitt osztálytudat" sematikus alkalmazása nem oldotta meg a proletariátus „adekvát" antikapitalista osztálytudatának problémáit, „válságát". Lenin-kritikájában az ideológiai mozzanatról a gazdasági mozzanatra, a tőkés gazdaság jellegében beállt változásokra és annak szellemi-tudati hatásaira irányítja a figyelmet: „Lenin nagyvonalú, Marxot a jelennel valóban forradalmi módon szembesítő koncepciója […] túlságosan kizáró módon az ideológia forradalmasítására összpontosít, és éppen ezért ezt az ideológiát nem irányítja elég konkrétan a forradalmasítandó tárgy, a tőkés gazdaság megváltoztatására."¹⁶ Lenin a tőkés fejlődés „legújabb" szakaszának gazdasági specifikumait nem tudta a „fejlett országok" munkásmozgalmának átalakulásában tetten érni. A gazdasági érdek, mint társadalmi mozgató erő e tekintetben kikerült Lenin gondolkodásának centrumából. Noha Lenin marxizmusa reflektálta a kapitalizmus számos új vonását, példának okáért a Taylor-rendszer vizsgálata során, de nem tulajdonított elegendő jelentőséget annak, hogy – mint Lukács fogalmaz – „a relatív értéktöbblet uralkodóvá válásával megváltozik a munkások kizsákmányolási módja".¹⁷ Ugyanott jegyzi meg Lukács, hogy „Leninnél sincs még célzás sem arra nézve, vajon az a rendkívül fontos megkülönböztetése, amelyet a tradeunionista és a politikai osztálytudat tesz, a kapitalizmus létének megváltozásából jött-e létre, és külön erre a változásra vonatkozik, vagy pedig a fejlődés minden szakaszában érvényes. Ő csupán két magatartás – jelentékeny – ideológiai szembenállását rögzíti."¹⁸

5. Az egyenlőtlen fejlődés és a világrendszer hierarchiája

Lenin marxizmusa a kapitalizmus korabeli elemzéséből indult ki. Kiindulópontja a XIX. század végén a kapitalizmus oroszországi fejlődésének megértése volt – mint az általános és a különös megjelenése a konkrét történelmi folyamatban. Történelmileg szaktudományosan elemezte az ő korában ismert marxi elméleti és módszertani kiindulópontok, fogalmak alapján az oroszországi kapitalizmus sajátszerűségeit. Felismerte a különböző társadalmi formák „összetorlódását", azok „együttélésének" társadalmi-politikai következményeit a „túlsúlyos" tőkés forma uralma alatt. Lenin 1905 előtt feltárta azt a fejlődési sajátosságot, hogy Oroszország világgazdaságba való beágyazódása – ma azt mondanánk „félperiférikus integrációja" – a prekapitalista formák zárványként való megőrződésével megy végbe éppen a nyugati tőkeérdekeknek megfelelő alárendeltséget (is) erősítve. Vagyis a tőkés forma a prekapialista formákat mindenütt saját funkciójává tette. Lenin a prekapitalista és a tőkés formák keveredését, „egyesülését" szervesen összekapcsolta a cári, „belső gyarmatosítás" fogalmával, illetve a különböző periferikus régióknak az orosz „centrum" általi bekebelezésével. Vagyis a „belső gyarmatosítás" tényeinek tükrében egy sajátos „centrum-peiféria viszony" létrejöttét definiálta magán Oroszországon belül.

Nemcsak a kapitalizmus „hármas strukturáltságú" hierarchiáját és alapvető „egyenlőtlen" kapcsolatrendszerét ismerte föl, hanem a régiókon és a nemzetállamokon belüli hierarchizálódást is. Az I. világháború kitörésének tapasztalatait is figyelembe véve elméletet adott magának a tőkés világrendszernek a hierarchisztikus felépítéséről, feltárva a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének ún. törvényét az imperializmus korszakában. E keretek között a gyarmati periféria világrendszeren belüli pozícióját úgy rajzolta föl, mint amely a nemzetközi tőkés konkurencia és tőkefelhalmozás terméke és megnyilvánulása, ahol az antikapitalista „proletárellenállás" és a rendszeren belüli „ázsiai-kapitalista" függetlenségi ellenállás (nemzetté fejlődés) ellentmondásos szövetsége, harca beleilleszkedik a „centrumban" és a „félperiférián" (elsősorban Oroszországban) folyó rendszerellenes küzdelembe. Feltárta a nacionalista függetlenségi harcok sokféleségét és történelmileg eltérő (demokratikus, „középkorias", polgári) szociális és osztálykomponenseit, vagyis „a proletárosztályharc és a nemzeti függetlenségi-antiimperialista harc" történelmi kapcsolódási pontjait. Az Európa-centrikus világfelfogással való szakítás egyúttal szakítás volt magával a Bernstein által megrevideált szociáldemokráciával elméleti, politikai és szervezeti téren is. A totális szakításra az ismert módon 1914 nyarán került sor, amikor a szociáldemokrácia hivatalos körei mind támogatták saját országaik imperialista kormányait. E vizsgálódásai keretében nemcsak a nacionalizmus történelmi formáit vázolta föl, hanem a nacionalizmus manipulációs, a valláshoz hasonló szerepét az uralkodó osztályok politikájában és propagandájában.

A szociáldemokrácia 1914-es összeomlása nyomán felismerte, hogy a szociáldemokrácia a „fejlett", privilegizált országok nemzeti-nacionalista és regionális érdekeit mindenekelőtt a munkásosztály leginkább „polgáriasodott" felső rétegeinek („munkásarisztokrácia") érdekeivel kapcsolta össze, feladva a forradalom és az osztályharc egyetemességének még Marx által felvázolt koncepcióját és praxisát. Noha Lenin sem szociológiai, sem filozófiai téren nem rendelkezett kifinomult elemző művekkel,¹⁹ világosan fel tudta vetni Oroszországban a tőkés rendszer megdöntésének gyakorlati-szervezeti, mozgalmi és elméleti feltételeit. Ám eközben több szempontból nem érzékelte a centrum-országokban a forradalom fejlődésének a globális kapitalizmus – általa felfedezett, leírt – egyenlőtlen fejlődése következtében előállt sajátságos politikai és szociológiai, pszichológiai és szervezeti specifikumait. Másként fogalmazva, nem vonta le a következtetéseket abból az ellentmondásból (vagy még nem ismerte fel az ellentmondást), hogy az „egyenlőtlen fejlődés" és az „egyenlő fejlődés" sem egy nemzeti társadalomban, sem pedig a világrendszerben nem „találkozott össze".²⁰ Még ha tudjuk is, hogy a történelem nem abszolút bizonyíték az elméleti kérdések eldöntése szempontjából, az 1945 utáni fejlődés végképpen nem igazolta a lenini (és marxi) várakozásokat, amennyiben a centrumkapitalizmus nem vált a szocialista forradalmak „előszobájává", hanem stabilizálta a tőkés berendezkedést a jóléti államok formájában. Azonban egy ilyen helyzetértékelés semmiképpen sem fejez ki apologetikus viszonyt a szociáldemokrácia történelmi pályájának megítélése tekintetében. (Miután a „történelem vége" mégsem jött el, ismét felmerül majd a világ „forradalmi megváltásának" társadalmi igénye, aminek „megjóslásához" nem szükségeltetik nagy jóstehetség.)

6. A forradalom módszere és filozófiája

A forradalom filozófiai megalapozásának kiteljesedését az I. világháború által jelzett új korszak ösztönözte. Ennek hatására bizonyos fordulat ment végbe Lenin forradalmi taktikájában, amit kétségtelenül inspiráltak ismert Hegel-stúdiumai. Elméleti, politikai és szervezeti téren egyidejűleg összefüggő koncepció formálódott meg. Egész forradalmi stratégiája a háború kezdetétől arra épült, hogy semmiféle kompromisszum nem köthető meg semmiféle háborúpártisággal és pacifista félmegoldásokkal, közvetlenül szólt a háborúban nem érdekelt tömegekhez, mert a forradalmi helyzet szubjektív értelemben vett kialakulásával számolt. Ezért a centristákkal való szervezeti szakítása és az új Internacionálé létrehozására való felhívása ennek a (szervezeti)politikának a része. Igaza van azoknak a szerzőknek, akik amellett érvelnek, hogy Lenin marxizmusa a szubjektivitás radikális koncepcióját bontotta ki mindenekelőtt Hegel olvasásából. Mégpedig abban az értelemben, hogy Lenin a háború kirobbanásával felismerte azt a történelmi helyzetet, amelyre érvényes az egyén és a tömeg olyan öntudatra ébredése, amelyre egy forradalmi politika „rátelepíthető", hogy a dolgok objektív állása megváltoztatható, vagyis, hogy a háborúval tízen is szembemehetnek, mert az adott, új szituációban milliók csatlakozhatnak hozzájuk. Lenin ezt már akkor felismerte, amikor a katonák még énekelve mentek a frontra…A különböző elitista és spekulatív „tömegfilozófiákkal", valamint az utópikus és váteszi messianisztikus szocializmus-gondolattal ellentétben Lenin a hegeli-marxi dialektika tanulmányozásával mélyítette el a forradalmi változás gondolatát és praxisát. Részben ez a kihívás motiválta filozófiai vitáit és tanulmányait, részben az a fejlemény, hogy az összeomlott világrendszer „megmentésén" munkálkodó hivatalos szociáldemokrácia revizionizmusa mögött álló empirista-neokantiánus „üzenetek" a tőkés rendszerrel való megbékélést sugallták. Lenin marxizmusa a totalitásért, mint szemléletért folyt. Vagyis saját korábbi „szemléleti" materializmusával szemben egy „aktivista dialektikus praxis filozófia" irányába tájékozódva tudatosította az alapkérdést²¹: elérkezett az idő, a proletariátus – világszerte fegyverrel a kézben – végső soron saját kezébe veheti sorsa irányítását. A nyugati szociáldemokráciában már a századfordulótól uralomra jutott részlegességgel szemben az egész pozíciójára helyezkedett. Visszaállította jogaiba a „totalitás" szemléletén alapuló hegeli-marxi elméleti-módszertani felismeréseket, ami magában foglalta mindenekelőtt a „minőségi ugrást", a forradalmi átalakítást, a régi civilizáció dialektikus tagadását. Alapvető intenciója szerint Lenin marxizmusa a társadalmi forma-váltás praxisa és elmélete volt abban a történelmi régióban, amelyben sikerült egy történelmi időre áttörni a világrendszer tőkés burkát.

Lenin marxizmusa lényegében involválta azt a felismerést, hogy a történelem alternatív jellegű folyamat. Ennek megfelelően a forradalmi politika művészete éppen az alternatívák közötti eligazodásban rejlik, ami a proletariátus nézőpontjából nem mindig jelenti a legforradalmibb választást, hanem a kiindulópont mindig csak a konkrét lehetséges. Lenin marxizmusában a lehetséges meghatározásának előfeltétele a politikai és osztályerőviszonyok történetileg konkrét elemzése, a proletariátus változó és konstans szövetségesi körének megválasztása.

Lenin szaktudományosan (történetileg-közgazdaságilag) alátámasztott elméleti és politikai tézise, miszerint a cári önkényuralom csak is forradalmi úton dönthető meg, azzal az eredeti felismeréssel párosult, hogy ebben a forradalomban nem játszhat „vezető szerepet" az orosz burzsoázia. (Plehanov tulajdonképpen már az első pillanattól kezdve averzióval volt Leninnek az orosz burzsoáziára vonatkozó értékelésével.) Lenin marxizmusában az orosz „nemzeti forradalom", a polgári forradalom a városi munkásság és a földnélküli parasztság közös tetteként értelmeződött, amit 1905 egyértelműen bebizonyított. Ebből természetszerűen fakadt a jól ismert tézis, hogy „a polgári forradalmat nem lehet »kínai fallal« elválasztani a proletárforradalomtól". E tézis a tőkés globalizálódás akkori csúcspontján, az I. világháború idején, amikor a felfegyverzett munkások és parasztok elégedetlenségi mozgalmai valamint a nemzetiségi mozgalmak megerősödtek, az újabb forradalom lehetőségét implikálta: a földet osztó és a háborúból kilépő munkás-katona- és parasztforradalom (amit Lenin röviden „proletárforradalomnak" nevezett, noha tudatában volt annak, hogy Oroszországban „tiszta" proletárforradalom nem lehetséges).

Ám Leninnek a Marxtól megörökölt „világforradalom"-koncepción az egyenlőtlen fejlődés törvényének („az imperializmus leggyengébb láncszeme") megfelelően szintén módosítania kellett: a világforradalom mint hosszabb történelmi folyamat Oroszországban is elkezdődhet („az orosz forradalom mint szikra"). Noha pontosan tudta, hogy ez „csak" történelmi lehetőség, ám azt is tudta, hogy a háborúnál rosszabb már nem jöhet (noha a kapitalista civilizáció nem járta a végét). Ezen „egyszerű" felismerések Lenin marxizmusa fontos politikai konklúzióinak bizonyultak, amelyekkel az európai munkásmozgalom olyan vezérei, mint Rosa Luxemburg vagy Karl Liebknecht szolidárisak voltak.

Az elemzésben az igazi probléma 1917-tel kezdődött. Mivel a történelem végső soron más útvonalon haladt, mint az addigi marxizmus, beleértve Lenint, feltételezte. Lenin elméletében a politikai forradalom a társadalmi forradalom részeként fogalmazódott meg, ami az egész forradalmi átalakulás egyetemességét és mélységét reflektálta, ám a történelem nem egyenes vonalú fejlődése súlyos ellentmondásokat szült. Vagyis az orosz forradalom az ismert világtörténeti korlátozottság alá került, aminek hatása alatt Lenin arra a következtetésre jutott, hogy a „félperifériás" orosz forradalom történelmi hivatása a szocializmus kulturális-civilizatórikus és gazdasági-pszichológiai előfeltételeinek helyi megteremtése addig, amíg az orosz történelmet a világfejlődés ki nem lódítja az „ezer éves" megrögzöttségek bilincseiből, s nem integrálódik az új európai szocialista civilizációba. Ezzel kapcsolatban számtalan megjegyzése, elemzése maradt fönn 1917 októbere után, beleértve utolsó írásait is. Ez a történelmi korlátozottság – egyébként nagyon is a történeti dialektikának megfelelően – csak torz és egyoldalú módon „engedte" a szocializmus felvetését. Az autentikus szocializmus, a közösségi társadalom megvalósítása helyett – az állami közösség bürokratikus szisztémája felé vezetett az út.

Lenin marxizmusában a forradalom problémája kezdettől összekapcsolódott az állam és a társadalom viszonyának kérdésével. Mint utaltunk rá, az „ellen-nyilvánosságról", az „ellen-hatalomról" (szociáldemokrata sajtó, vitaklubok, önképzőkörök, a proletárok pártja), a társadalmi önszerveződés hálózatáról kialakított koncepciója (szovjetek, szakszervezetek és más társadalmi érdekvédelmi struktúrák) hamar betemetődött az ő maga által is életre hívott rendszer hatalmi szükségletei, végső soron az egypártrendszer alá. Elvileg a forradalom az egész társadalom önszerveződésen alapuló rendszere előtt tisztítja meg az utat, hogy létrejöjjön az alulról felfelé felépülő önkormányzó szisztéma, amelyben a társadalomtól elkülönült bürokratikus intézményrendszer nem szilárdulhat meg.²² E történelmi feladat megvalósíthatósága feltételezte a nemzetközi forradalom támogatását.

A történelem amennyire igazolta Lenin marxizmusát az orosz forradalomra vonatkozóan, annyira nem igazolta a forradalom után fejlődésére vonatkozó elképzeléseit és reményeit. 1917 előtt a politikai koncepciójának egyik sarkalatos pontja volt a demokrácia kérdésköre, amely a forradalomhoz vezető úton az átmeneti szakaszokat reflektálta. Elméletében a polgári demokrácia, illetve demokrácia-felfogások kritikáját, amely a kapitalizmus-kritikájával összefüggésben mutatta meg a polgári rendszer elnyomó funkcióit, nem egyszerűen a demokrácia gazdasági és szociális dimenzióival támasztotta alá. Hanem új politikai-szervezeti követelményrendszert is felvázolt: a polgári demokrácia plebejus demokráciává, majd munkásdemokráciává („félállam") alakult át, amely az egész társadalmi-gazdasági rendszerváltozás hatalomszerkezeti átalakulását reflektálta.

A munkásdemokrácia (amely elvben és gyakorlatban diktatúra a régi rendszer védelmezőivel szemben, „proletárdiktatúra"!) nagyon hamar – a társadalmi felhajtóerők hiányában – „pártdiktatúrába" (Lenin) csapott át, amely Lenin marxizmusának fontos fogalmává vált. Erre a helyzetre Lenin a maga marxizmusában azt az elméletileg is körvonalazott választ hagyta örökül, hogy a szocializmus nemcsak hogy nem bevezethető, hanem számos átmenetre lesz szükség („átmenet az átmenetekben"). De a „pártdiktatúra" meghaladásának elméleti és politikai dimenziói elhomályosultak, majd elsüllyedtek a hatalom önfenntartás szükségletei szerint.

7. A szocialista perspektíva: a megoldatlan ellentmondás

Lenin marxizmusának – már csak a történelmi és a biológiai idő szorítása miatt is – gyakorlati értelemben csak nagyon korlátozott válaszra futotta a tekintetben, hogy a szovjethatalomnak saját társadalmi bázisával szemben is diktatúrát kellett alkalmaznia. Egyrészt a politikai elnyomást kompenzálni szándékozott azzal, hogy a „fennmaradt" és egyre erősödő állammal szemben meghirdette: „a munkásosztály védje meg magát a „saját államával" szemben" – no de ugyanennek az államnak a támogatásával? Vagyis a munkásság konfrontálódjon az állammal, ugyanakkor védje meg az államot a maga intézményeivel? Ennek az ellentmondásnak nem volt dialektikus megoldása. Másfelől megoldhatatlan ellentmondásnak bizonyult az is, hogy a pártot és az államot, amelyeknek nagysága egyenes arányban állt a szocializmus megvalósításához szükséges feltételek hiányával, felruházta a „gazdaságon kívüli kényszer" gyakorlásának lehetőségével. („A barbár viszonyokat Nagy Péter is barbár eszközökkel söpörte ki".) Lenin marxizmusában a társadalmi önvédelem korábbi elmélete és praxisa nem egyszerűen elhalványult, hanem azt később végleg elsöpörte a sztálini fordulat, ami az államszocializmus majdani bukásába²³ is nyilvánvalóan belejátszott.

A „zsákutcás" hadikommunizmus, azaz egy specifikus „államszocializmus" katonai kényszerintézkedéseinek dezideologizálódása, annak felismerése, hogy a társadalmi formaváltás csak részlegesen mehet végbe, Lenin marxizmusában teoretikusan is tudatosodott: a NEP körülményei között sem a közvetlen munkásdemokrácia, sem a társadalmi önkormányzásra épülő közösségi gazdálkodás nem emelkedhetnek uralkodó formává. Lenin marxizmusa formációelméleti értelemben az „átmeneten belüli átmenet" ezen fázisát a szovjet állam által ellenőrzött „államkapitalizmusként" azonosította.²⁴

Lenin alapvető felismerése a forradalom után szakaszában ("minthogy analfabéták vagyunk") éppen az volt, hogy Oroszországban egyszerre kell a nyugati technikai és kulturális civilizáció alapvető vívmányait elsajátítani és létrehozni egy vegyes gazdaságot, amelyben a különböző szektorok versenye zajlik, de a társadalmi-közösségi szektorokat a szovjet állam hivatott támogatni. A „modernizációnak" meg kell termékenyítenie az állami és társadalmi-közösségi szektorokat. Tehát Lenin marxizmusának a funkciója éppenséggel nem az volt, hogy eljátssza a liberalizmus XIX. századi nyugat-európai szerepét, hanem hogy kombinálja a különféle, egymással összefüggésbe hozható gazdasági szektorokat, kultúrákat stb. Láttuk, Lenin marxizmusában az objektív történelmi feltételek kibékíthetetlen ellentmondást hoztak létre a gyakorlati „hatalomfenntartó filozófia" és társadalmi-gazdasági (kommunizmus) elmélete között.

* * *

Tehát összefoglalóan szólva Lenin egész életműve azt tükrözi, hogy számára a marxizmus mint elmélet és világnézet és mint politikai praxis a kapitalizmus gyakorlati meghaladásáról szólt, nem valamiféle elvont, önmagáért való szaktudomány, netán „elvont filozofálás" az élet értelméről. A tudomány és a filozófia itt „csupán" e cél elérésének eszköze. Lenin marxizmusának kiindulópontja saját történelmi hátterének pontos feltérképezése volt, gondolkodásának és egész tevékenységének középpontjában az oroszországi és a nemzetközi proletárforradalom lehetőségének kifürkészése, e ennek részeként a lehetőség gyakorlati megvalósítása állt.

A forradalmi „választás" itt vizsgált konkrét történeti formája – a végcél, a társadalmi egyenlőség, azaz a társadalmi osztályok megszűntetésének és a szabadság megteremtésének nézőpontjából tekintve – a történelmi körülményeken megfeneklett, ugyanakkor a világ közösségi átalakításának módszertana túlélte a gyakorlati kísérlet bukását. Ez az az ellentmondás, amelyet a marxista hagyomány modern irányzatai nap mint nap megélnek, a következtetések levonása folyamatban van.

Jegyzetek

¹ Jelen tanulmány egy – néhány elemében az Eszmélet korábbi számaiban publikált – nagyobb kutatás főbb következtetéseinek összefoglalása. Ezért a szokásos lábjegyzetektől eltekintek, csupán néhány, a kifejtés szempontjából fontosabb munkát jelölök meg. Az írás összefoglaló műfaja címében is tükröződik, amennyiben nem öleli föl Lenin munkásságának teljességét sem terjedelmi, sem tartalmi vonatkozásban, főképpen társadalombölcseleti, társadalomelméleti munkásságára, „gondolkodásának összefüggésére" koncentrál.

² Eme intellektuális „destrukció" szellemi kísérlete R. Service monumentális, három kötetes műve volt, amelynek első – még a 80-as években íródott kötete – Lenin „nagyságának" tudatában készült, a másik két kötet a 90-es években Lenin gondolatainak, lényegében, „összefüggéstelenségéről" szól, amely „kimerül" a terror és diktatúra narratívájának apológiájában. (Lásd mindenekelőtt. Robert Service: Lenin: a Political life. Vol. III. Macmillan Press LTD, London, 1995.)

³ Lenin tevékenységének ezt a jelentőségét már Gramsci felfogta a maga teljességében. Vö.: A. Gramsci: Filozófiai írások. Budapest, Magvető, 1970. 93-94.

⁴ Lenin négy ilyen „összeomlásból" keresett kiutat: a tradicionális Oroszország összeomlása és az orosz kapitalizmus felemelkedése a századfordulón, az orosz-japán háború és az 1905-ös forradalom; az első világháború, majd az 1917 forradalmas esztendő, az önkényuralom összeomlása; végül a polgárháborús pusztulás.

⁵ E kérdésekre vonatkozóan igen termékeny, az új korszak nézőpontjából felvetett gondolatok, fejtegetések találhatók pl.: Savas Michael-Matsas (Lenin and the Path of Dialectic. in: S. Budgen, S. Kouvelakis és S. Zizek [szerk.] Lenin Reloaded Toward a Politics of Truth. London, Duke Univ. Press, 2007, 101-119.) és Stathis Kouvelakis (Lenin as Reader of Hegel: Hypotheses for a Reading of Lenin's Notebooks on Hegel's The Science of Logic. In: Uo.: 164-204.) tanulmányában.

⁶ Szabó András György Lenin marxizmusát, „a proletárforradalom világnézetét" már a 70-es években nem az államszocializmus legitimációs ideológiája felől közelítette meg, ami már akkor a hivatalos „aufklerista" értelmezésekkel szembeni erős polémia volt. (A proletárforradalom világnézete. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1977.)

⁷ Lenin marxizmusát átvezetni a 21. századba a rendszerkritikai baloldalon nem személyes vállalkozás vagy kísérlet kérdése, nemzetközi jelenségről van szó, amelyet legutóbb igen találó címen „világszerte jól ismert teoretikusok" egy csoportja találó címen foglaltak össze.

⁸ Hazájában, noha megmaradt a „hivatalos" kommunista pártban és annak keretein kívül is a sztálini eredetű Lenin-kultusz számos, néhol vallásos tendenciájú komponense, ugyanakkor semmiféle komoly elméleti elemzés, módszeres feldolgozás nem készült ezen örökség történelmi jelentőségéről és aktualitásáról, bár szaktudományos téren született egy-két igen kiváló életrajz született, valamint fontos munkák keletkezetek Lenin emberi arculatának hiteles felvázolása céljából – szemben a tengernyi „ Lenin-faló" (copyright V. Loginov) irodalommal.

⁹ Ehhez a fejlődéshez Kautsky reformizmus előtti felfogásának elsajátításán keresztül jutott el. Főképpen az osztálytudat, az agrárkérdés, a nemzeti kérdés megközelítése terén (lásd. DAz út a hatalomhoz stb.), másfelől Marxhoz „visszatérve" fordult vele szembe az első világháború kitörésének periódusában.

¹⁰ A lenini hagyaték körüli viták történeti rekonstrukciójához lásd Krausz Tamás-Mesterházi Miklós: Mű és történelem. Viták Lukács György műveiről a húszas években. Gondolat, 1985. (különösen a IV. fejezet „A lenini hagyatékról", 101-129.)

¹¹ Lenin szovjet „russzifikálása", amely egy elvont univerzalizmusban öltött testet megerősítette a vele elvileg szembenálló „polgári" russzifikálás törekvését, amely Lenin marxizmusát „megfosztotta" minden egyetemességétől, elintézte mint valami „helyi jelenséget".

¹² A későbbi legitimációs célú „szisztematizálások" ezt a tényt mégsem ismerhették be, hiszen maga az államszocializmus tűnt az elméleti szocializmus inkarnálódásának, mely „eljárás" mögött például a hivatalos ideológiai legitimációnak az a „csalása" húzódott meg, hogy az állami tulajdont társadalmi tulajdonként tüntették föl. Noha marxista értelmiségi körökben, nem csak Nyugaton, hanem például Magyarországon is, főleg a 80-as évek közepétől már voltak ellenkező előjelű útkeresések. Példának okáért az Eszmélet folyóirat ilyen útkeresésből nőtt ki.

¹³ Krupszkaja tanúsága szerint  amikor Lenint – nem sokkal halála előtt – maga Trockij hasonlította Marxhoz, Lenin megtisztelve érezte magát, de túlzásnak tartotta, mivel – ezt Lenin igazán tudta – ő maga nem dolgozott ki sem önálló tudományos módszertant, sem a marxizmustól megkülönböztethető elméletet. A bürokratikus rendszerteremtés idegen volt Lenintől, amire olyan eredeti interpretátora is felfigyelt, mint A. Gramsci. Az olasz filozófus Buharin Lenin által is elutasított antidialektikus „rendszerteremtését" bírálva jegyezte meg a formális rendszeralkotással vitázva: „Általában azt hiszik, hogy a tudomány feltétlenül rendszert »jelent«, s ezért derűre-borúra rendszereket szerkesztenek, amelyek a rendszer szükséges belső koherenciája helyett csupán annak mechanikus külsőségeivel rendelkeznek." Gramsci i. m. 190.o.

¹⁴ Lukács György: A tömegek spontaneitása és a párt aktivitása. In. üő: Történelem és osztálytudat. Budapest, Magvető, 1971, 172-173.

¹⁵ Vö.: Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról. III. kötet Prolegomena. Budapest, Magvető Kiadó, 1976. 270.

¹⁶ Uo. (Kiemelés – K.T.)

¹⁷ Uo. Megjegyzendő, hogy Lukács némileg túloz; a „relatív értéktöbblet" uralkodóvá válása csak a centrum-országokban történt meg.

¹⁸ Ennek a „hiánynak" a későbbi időkre gyakorolt súlyos „végzetes következményeit" is pontosan regisztrálta Lukács: „Az ideológiai általánosság ugyanis azt a lehetőséget Sztálin és követői számára, hogy saját politikai ideológiájukat, amely minden – valamennyire is lényeges – kérdésben pontos ellentéte volt [a Leninének], úgy állítsák be, mint ennek egyenes folytatását. Az eredeti koncepció ezáltal egyfajta szocialista-bürokratikus módon manipulált »citoyenség« eszközévé vált, amelyben formálisan szocialista módon egyesítették, s éppen ezért a jelen gyakorlata szempontjából kompromittálták a polgári dualizmus – Marx által felfedezett és Lenin által konkretizált – leküzdésének módját." (A társadalmi lét ontológiájáról. III. kötet i. m. 271.) Más kérdés most az, hogy a „gazdasági alapok" Lukács által javasolt átalakítási kísérletét az államszocializmus vezetői nem vállalták magukra, aminek egyik oka a munkásmozgalom minden aktivitásának felszámolásában keresendő.

¹⁹ Lenin általában negligálta a maga korabeli polgári szociológia és filozófia módszeres tanulmányozását, mert azokat a fennálló rend puszta apológiájaként fogta föl, csak annyiban tért ki rájuk, mint ellenfelekre, amennyiben azok behatoltak a szociáldemokrata gondolkodás és politika közegébe. Annál inkább elmélyült a marxizmuson és a szociáldemokrácián belüli irányzatok vizsgálatába (Plehanov, Bernstein, Kautsky, Hilferding). Ezt a korlátozottságát történeti szaktudományos vizsgálódásai során feladta, a polgári tudománytól sokat tanult és átvett, ahogyan ő nevezte annak „haladó korszakából", amely az első világháborúval véget ért, s a rendszer átlépett a destruktív, felbomló, „rothadó" szakaszába.

²⁰ Vö.: Szigeti Péter: Világrendszernézőben. Globális „szabadverseny" – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, Napvilág, 2004. 37. Igaza van a szerzőnek, hogy az egyenlőtlen fejlődés valós és rendkívül jelentős problémáját nem szabad túláltalánosítani, és zárójelbe tenni az egyenlő fejlődés kérdését. Ebben az értelemben Lenin és az egész keletkező kommunista mozgalom marxizmusa végső soron benne ragadt a viszonylagos elmaradottság történelmi talajában.

²¹ E „felfedezés" egyik régi képviselőjének legújabb összefoglalása: Kevin B. Anderson: The Rediscovery and Persistence of the Dialectic in Philosophy and in World Politics. In: Lenin Reloaded. i. m. 120-147. A „felfedezés" koncepciója először talán Henry Lefebre „La Pensée de Lenine" című 1957-es tanulmányában jelent meg (lásd uo. 138.). De hát a dialektika jelentőségét Lenin ouvre-jében bizonyos értelemben már a bolsevikok vitatták Lenin halálát követően. Hogy 1914-ben Lenin Hegel-olvasata „episztemológiai" vagy elméleti-politikai töréspontot rejt magában – noha ellentétes értelmezésben – olyan neves szerzőknél bukkant föl (talán nem véletlenül a 60-as évek végén) mint Roger Garaudy (Lenin. Párizs, PUF, 1968.), és L. Coletti (Il marxismo e Hegel. Editori Laterza, 1968.) Lásd még e korszakból: Marcel Liebman: Leninism under Lenin. Jonathan Cape, London, 1975., (Édition du Seuil, 1973). A 80-as-90-es években az említett Kevin Anderson (Lenin, Hegel and Western Marxism: A Critical Studies. Urbana, Illionis, Univ. Of Illionis Press) mellett Neil Harding munkásságára hívnám fel a figyelmet (Leninism. Durham, North Carolina, Duke University Press, 1996.) Érdekes vita zajlott Anderson – még Raya Dunaievskaya kezdeményezését folytató – „hegelianizáló" könyvéről a 90-es évek közepén. Nem lennénk igazságosak, ha nem jegyeznénk meg, hogy Magyarországon már a 70-es években e témakörhöz adalékokkal szolgált Hermann István és Szabó András György munkássága. Wirth Ádám egész könyvecskét írt „Lenin, a filozófusról", igaz, a régi „szaktárgyi" szemléletben. (Lenin a filozófus. Budapest, kossuth, 1971)

²² Mint közismert, az Állam és forradalomban áll előttünk ez a koncepció. Elméleti alapvetésében Marxnak már csaknem elfeledett nézeteit mozgósította: a szocializmus – mint egy hosszabb történelmi folyamat eredménye jelent meg, mint a kommunizmus első szakasza, amely a jövő lehetséges egyetemes fejleményeként szerepelt, mint, „a társult termelők közössége", a civilizált emberiség egyetemes szabadsága.

²³ A „bukás" fogalma, természetesen, egy meghatározott történelmi forma bukása.

²⁴ Az államszocializmus „nem tervezett" fejleményeinek „megideologizálása" Lenin marxizmusából teljesen hiányzik, mely „hiány" egyik elméleti forrása volt annak, hogy Trockij és később mások is (egészen J-P. Sartre-ig) oly vehemensen vitatták „a szocializmus egy országban" sztálini tézisének (1924. december) elméleti koherenciáját és értelmét.

Az orosz szerző eredeti levéltári források tükrében rekonstruálja, hogy Lenin és a bolsevik vezérkar milyen motívumok hatására és miképpen száműzte Nyugatra a régi orosz értelmiség képviselőit 1922-ben. Bergyajevtől Szorokinig a forradalom ellenfeleinek kiűzése történetileg visszanyúlt még az első orosz forradalomig, amikor ezen értelmiség számos csoportjai az önkényuralom oldalára álltak, majd 1917 októbere után sokan, mint Sz. Bulgakov vagy P. Sztruve kimondottan a fehérgárdisták szolgálatába álltak, majd a szovjethatalom új értelmiségével szemben képviseltek osztályharcos konkurenciát. Száműzésük ugyan életüket megmentette a sztálini repressziók összefüggésében szemlélve a jelenséget, ám ettől függetlenül a régi orosz kultúra súlyos veszteséget szenvedett.

A „filozófusok hajó"-jának áttekintő története

– Na és, te, apácska, mi járatban vagy itt? Ellenforradalmár volnál? […]

– Nem tudom – felelte nagy sokára -, bajosan tudnám úgy meghatározni a viselkedésemet, mint ellenforradalmárét. Nem csináltam én semmit. Hát ha ez az ellenforradalom…De tudjátok, azért az utca közepén heverő kődarab is nyilván úgy gondolja magáról, hogy ártatlan, közben meg az emberek azt látják benne, hogy csak akadályozza a mozgást… És ha jobban belegondolok…

B. Lavrenyov: A hetedik utas (1927)

A szovjethatalom és a „régi" orosz értelmiség viszonya mindig is célpontjában állt a történészek érdeklődésének. Ennek a viszonynak a kutatása viszont sohasem volt mentes az ideológiai meggondolásoktól, amelyek aszerint változtak, hogy milyen fordulatot vett a – kommunista vagy a kormányon lévő párt által vezérelt – „általános kurzus". Ennek megfelelően azután a történészek hol üdvözölték és magasztalták a szovjet vezetés egyik vagy másik „bölcs döntését", hol az „orosz értelmiség tragédiáját ecsetelték, és „vezeklésre" szólítottak fel. Az orosz értelmiség sorsa valóban tragikusan alakult. Arra azonban, hogy voltaképpen miben is állt ez a tragédia, tartok tőle, hogy a történészek nem tudják egyhamar megadni a választ. Mégis, nekem úgy tetszik, hogy van egy esemény, amely kulcsként szolgálhat ehhez a kérdéshez – ahhoz, hogy megértsük az értelmiség szerepét és helyét az orosz politikában és kultúrában a forradalom előtt éppúgy, mint utána, hogy fogalmat alkossunk későbbi sorsáról. Az úgynevezett „filozófusok hajójá"-ról van szó – arról az akcióról, amelynek során az értelmiségiek egy nagyobb csoportját utasították ki a Szovjetunióból 1922-1923-ban.

A kiutasítás tényét sohasem próbálta elhallgatni senki, viszont a különböző politikai időszakok történészeinek az értékelései gyakorta szöges ellentétben állnak egymással. Énszerintem ez annak a kérdésnek a megoldására irányuló sikertelen kísérletekkel magyarázható, hogy vajon az értelmiség hibázott-e, vagy a hatalom (mindenekelőtt pedig Lenin, akiről azt tartják, hogy a kiutasítás kezdeményezője volt), valamint a történelmi folyamatok logikájának makacs félreértésével. A jelen esetben felmerülő problémák tisztázásához elengedhetetlennek tartom, hogy először is pontosan felmérjük az esemény „horizont"-ját, vagyis azoknak a társadalmi-kulturális folyamatoknak a hátterét, amelyek a tanulmányozás tárgyát adó eset „vonzáskörébe" estek, és meghatározták specifikumát. Mindennek a figyelembevétele nélkül a történész kiengedi a kezéből a lehetőséget, hogy megértse, mi is a számára amúgy ismert ténynek az értelme és a lényege. Másodszor, amennyire lehet, figyelmen kívül kell hagyni az ideológiai bélyegeket, és szabadulni kell a mítoszgyártók uszályából, mert a belőlük felszabaduló ködben nehezen vehetők ki a történelmi realitás körvonalai.

Útban a kikötő felé

Előre kell bocsátani, hogy az egész jóval azelőtt kezdődött, hogy bárki akár csak megközelítőleg is meg tudta volna jósolni, hogy e történet hőseinek mi lesz a politikai sorsa. Kiindulópontként szolgálhat esetleg a gyászos emlékű 1909. Akkor történt, hogy hét neves gondolkodó és közíró, részben az önostorozás és a hatalomnak való felajánlkozás buzgalmában, részben a félelem hatására „a közelgő Bárdolatlanok" – a nép – láttán, amely 1905-1907-ben lépett először a történelem porondjára mint forradalmi erő, az orosz értelmiség fejét az állam ideológiai gépezetének a bárdja alá helyezte. Tanulmánygyűjteményük, a Vehi [Irányjelzők] egy szempillantás alatt romba döntötte azt az ingatag békét és a „jóban-rosszban együtt" nem kevésbé ingatag érzését, amely az orosz forradalom leverése után alakult ki az értelmiség körében. A kötet hét szerzője közül később öten vetődtek a határon túlra; az 1920-ban meghalt B. A. Kisztyakovszkijon és az Oroszországban maradt M. O. Gersenzonon kívül a többiek mind: Ny. A. Bergyajevet, Sz. N. Bulgakovot, A.-Sz. Izgojevet (Lande), Sz. L. Frankot 1922-ben száműzték Oroszországból (P. B. Sztruve, mint a Vrangel-kormány tagja, önként választotta az emigrációt). Arról, hogy Lenin és a vele együtt hatalomra került más bolsevik értelmiségiek nem felejtették el a Vehivel elkövetett provokációt, levéltári dokumentumok beszélnek, ahol a családnév – például Izgojevé – mellett az a társadalmi-politikai beállítódásra vonatkozó minősítés szerepel, hogy „régi »vehista«"¹ …

A kiutasítást hagyományosan 1921 elejéhez szokás kapcsolni, az új gazdasági politika bevezetéséhez, amely bátorította az egyéni kezdeményezéseket és a magántulajdont, ezzel együtt pedig azt az illúziót is, hogy lehetséges a visszatérés a régi társadalmi alapelvekhez és értékekhez.

Ugyanebben az 1921-es évben a Volga mellékén és Ukrajnában kitört éhínség a maga méreteivel és kegyetlenségével még az igen sokat próbált szovjet vezetőket, az egész orosz társadalmi közösséget² és a Nyugatot is megrázta. A néptömegek tragédiája láttán a hatalom és az értelmiség lépéseket tett egymás felé, és 1921 júliusában megszerveződött Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság (Pomgol). A történészek valamilyen oknál fogva alig szenteltek figyelmet a Pomgol³ keretei között összetalálkozott két csoport lagymatag együttműködésének. Pedig, ha jobban meggondoljuk, éppen hogy az éhezőket segítő bizottság története szabta meg a minket érdeklő események későbbi menetét.

Az éhínségre már a nyár elején számítani lehetett. Június 20-án, a harmadik Összoroszországi élelmiszer-ellátási konferencián A. V. Halatov⁴ „Az állami közélelmezés alapjairól" című beszámolójában közölte, hogy a terményadó „maradéktalan behajtása aligha lesz sikeres. […] Számos kormányzóságban kiderült már, hogy igen rossz gabonatermés várható."⁵ Ennek ellenére csak egy hónappal később, szinte egy időben, alakult meg két struktúra – az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságnak az éhezőket segítő saját bizottsága (mellesleg a társadalmi szervezet felszámolása után éppen ez örökölte a rövidített „Pomgol" nevet; elnöke: M. I. Kalinyin, elnökhelyettesek: Szmidovics, Rikov, Kamenyev), július 21-én pedig Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság (az alakuló ülést július 20-án tartotta a kezdeményezők csoportja).⁶

Azonnal szembeszökő volt, hogy az alakulat egészen unikális az összetételére nézve: a Bizottság 73 tagja közül csak 12 volt valamilyen szovjet hatóság – népbiztosságok, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság, a Szovjetunió Szakszervezeteinek Országos Tanácsa – képviselője; a maradék 61 a társadalmi közösségből érkezett: „A jelenlegi gyűlés összetételében egészen kivételes. Négy éve először találkoznak össze a hatalom képviselői társadalmi munkásokkal."⁷ Meg kell jegyezni, hogy Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság egész tevékenysége nyilvánosságra került a központi sajtóban, mindenekelőtt az Izvesztyija VCIK-ben. A Bizottság széles körű meghatalmazást kapott, amiről a VCIK 1921/07/21. számú dekrétuma⁸ is tanúskodik. Ugyanez a dekrétum szól a megalakult bizottság politikamentes jellegéről; a Pomgol a Vöröskereszt égisze alatt szerveződött. A bizottság élére L. B. Kamenyev, a Moszkvai Szovjet elnöke került. A Pomgol elnöksége ugyancsak figyelemre méltó személyekből tevődött össze: Kamenyev és Rikov a hatalmon lévő kormányt képviselte, Kiskin és Prokopovics az egykori Ideiglenes kormányt, Kutler pedig a cárit…

A hírlapi tudósításokból és a Pomgol megpróbáltatásokon átesett tagjainak a visszaemlékezéseiből nehéz megállapítani, hogy valójában mit is tett a Bizottság rövid életű működése alatt. Viszont már megalakulásának puszta ténye is jelentős visszhangot váltott ki a nyugati, kiváltképpen pedig az emigráns sajtóban. Egyfelől az történt, hogy a nyugati társadalmi közösségek pontosan érzékelték az orosz vidék helyzetének katasztrofális voltát, és a maguk részéről kezdeményezték jó néhány jótékonysági szervezet felállítását, mint amilyen az ARA (American Relief Administration) volt, továbbá pénzbeli és élelmiszersegélyeket jártak ki kormányaiknál. Másfelől azonban az emigránsok az érdekeikhez és céljaikhoz közel álló nyugati körökkel együtt mindebben már a szovjet rendszer bukását látták, és egykori honfitársaikra⁹ való mindenfajta tekintet és gátlás nélkül azt fejtegették, hogy mi volna a Bizottság szerepe a szovjet alappillérek megingatásában, továbbá meg akarták határozni azokat a feltételeket, amelyeket az európai kormányoknak kellene állítani a szovjet elé, miszerint is ne csupán az odaérkező javak fölött gyakoroljanak ellenőrzést, hanem kényszerítsék a szovjethatalmat az állami berendezkedés megváltoztatására is.¹⁰ Emiatt azután a Bizottság ereje és ideje nagy részét saját reputációjának a megvédésére volt kénytelen fordítani.¹¹

A szovjethatalom viszonyulása a Bizottsághoz – vagy ahogy Lenin nevezte: a „KUKIS"-hoz (Kuszkova+Kiskin) – közben egyre gyanakvóbbá és bizalmatlanabbá vált. Különösen azt követően, hogy augusztus 1-jén a Pomgol kijelölt egy ötfős delegációt (a számukat később hatra emelték), hogy külföldre utazzék. Ebbe a delegációba a Moszkvai Nemzeti (szövetkezeti) Bank volt elnökét, M. I. Avszarkiszovot, a második Állami Duma volt elnökét, F. A. Golovint, a „Gyermekmentő Liga" társelnökét, E. D. Prokopovics-Kuszkovát, az ökonómus Sz. N. Prokopovics professzort, aki az Ideiglenes kormány élelmezési minisztere volt, L. A. Taraszevics orvosprofesszort és L. N. Tolsztoj lányát, A. L. Tolsztaját¹² választották be.

Augusztus 18-án a VCIK elnöksége határozatot hozott nyilvánosságra. Eszerint a delegáció azonnali külföldre utazása „nem feltétlenül szükséges, csak az erők szétforgácsolásához vezet, és elszakítja az érintetteket az oroszországi gyakorlati munkától. […] A VCIK azt javasolta Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottságnak, hogy a lehető legtöbb tagot az éhínség sújtotta területeken folyó gyakorlati munka, az élelmiszerek elosztása, az élelmezési állomások megszervezése és hasonlók ügyében foglalkoztassa."¹³ Erre válaszul a Pomgol a maga augusztus 23-i határozatában kijelentette, hogy „a Bizottság kényszerítve érzi magát munkája felfüggesztésére, ha a kormány nem változtatja meg határozatát a delegáció azonnali kiutaztatásával kapcsolatban". „Mindemellett – írta továbbá a Pravityelsztvennoje szoobscsenyije – a Bizottság elutasítja a kormány javaslatát, hogy tagjait minél nagyobb létszámban a helyszínre küldje."¹⁴ Csak olaj volt a tűzre a Poszlednyije novosztyi nevű emigráns lapban megjelent, „Hatalom a terepen" címmel megjelent írás. A szerzője arról írt, hogy milyen „szenzációsan megdöbbentő" eredményei vannak „a Moszkvából Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság által az éhínség sújtotta kormányzóságokba küldött osztagok helyszíni tevékenységének. […] A tökéletesen szervezetlen és a lakosság előtt minden tekintélyüket elvesztett szovjet intézmények sietve próbálnak átadni minden hatalmat a (Pomgol-)kiküldötteknek. […] A szovjet kormány a kapott értesülések birtokában dilemma előtt áll: vagy elutasítja az Összorosz Bizottság segítségét, vagy beletörődik abba, hogy ideiglenesen átadja a hatalmat a helyszínen tartózkodó képviselőinek."¹⁵ Még ha feltételezzük is, hogy mindaz, amiről a Poszlednyije novosztyi ír, szóról szóra igaz, habár a Pomgol osztagairól szóló közlés más, a cikkben felsorolt állításokat is kérdésessé tesz, az ellenzék részéről túlzottan együgyű eljárásnak tetszik, hogy minderről az egész világot értesíti, amivel csak provokálja a hatalmat, hogy a legkeményebb intézkedésekhez folyamodjon a forradalom vívmányainak megvédése érdekében.

Nem állíthatom azonban, hogy pontosan a Pomgol ultimátuma, esetleg az emigráns sajtó „szenzációi" vagy más különleges körülmények¹⁶ szolgáltatták a valódi okokat arra, hogy a Bizottságot 1921. augusztus 27-én felszámolják, és a társadalmi munkások közül kikerült legaktívabb tagjait letartóztassák. A pontos eligazodást a különféle érdekek és ambíciók bonyolult összefonódásában és összeütközésében, ami a szovjethatalom és a „régi" értelmiség együttműködésének kudarcához vezetett, csakis a Cseka és Szövetségi Biztonsági Hivatal archívumában őrzött dokumentumok teszik lehetővé.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szovjet állam kialakulása olyan időszak volt, amikor az ilyenfajta együttműködés lehetőségét sem a hatalom, sem az értelmiség nem tagadta. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a letartóztatottakkal szemben sem alkalmaztak kegyetlen megtorlást: Lenin javaslatára a Pomgol hét tagját Oroszország kisebb városaiba és mezővárosaiba száműzték. A későbbiekben megkapták azt a lehetőséget, hogy Petrográd, Moszkva, Kijev, Odessza és Harkov kivételével kormányzósági székhelyekre költözzenek, vagy hogy „saját költségükön" külföldre távozzanak. A külföldre település ajánlatával csak Kuszkova és Prokopovics¹⁷ élt. V. F. Bulgakov, a L. Ny. Tolsztoj Múzeum vezetője és a L. Ny. Tolsztoj nevét viselő, éhezőket segítő bizottság elnökségi tagja megkapta a lehetőséget, hogy a sajtóban – nevezetesen a Kommunyisztyicseszkij Trud nevű újságban – cáfolja azokat a vádakat, amelyeket a Cseka hozott fel ellene, és jelentetett meg az Izveszytijában…¹⁸

Ilyenformán Kuszkova és Prokopovics „nyitotta meg" a határon túlra települtek sorát már 1922 júniusában, vagyis azelőtt, hogy a hatalom véglegesen döntött volna a procedúra mechanizmusának és ideológiai megalapozásának a kérdéséről.

Az éhezők megsegítésére irányuló másik, de már egyedül a hatalomhoz kapcsolódó eszközökkel indított művelet, amely a szovjet társadalom minden rétegéből visszhangot váltott ki, az egyházi kincsek elkobzása¹⁹ volt. Ezt az eseményt azonmód a legostobább mesék és pletykák hínárja borította el. Szó sincs róla, hogy tagadni lehetne azt a körülményt, hogy a rekvirálással megbízott személyek körében jócskán volt példa a haszonlesésre, abban az időben ugyanis a hagyományos orosz tolvajbandák ugyancsak mélyre furakodtak a közigazgatás mélységeibe, amely a cári adminisztrációs modell jó néhány fogyatékosságát örökölte. 1922. február 21-én Lenin dühösen és elkeseredetten írta A. D. Cjurupnak: „Minálunk minden elmerül a »hivatal« bűzös posványában. Hatalmas tekintélyre, észre és erős kézre van szükség, hogy felvegyük vele a mindennapi harcot. Az összes hivatal egy rakás szar; az összes rendelet egy rakás szar. Meg kell keresni az embereket, ellenőrizni a munkát – ennyi az egész."²⁰ Ugyancsak ő fogalmazza meg az elkezdett akció célját és lényegét: „Nekünk, történjék bármi, a leghatározottabb és a leggyorsabb módszerrel végre kell hajtanunk az egyházi értékek elkobzását, amiből képezni tudunk magunknak néhány százmillió aranyrubel értékű alapot (emlékezzünk csak néhány monostor és barlangkolostor gigantikus gazdagságára). E nélkül az alap nélkül egyáltalán nem képzelhető el semmilyen állammunka általában, konkrétan pedig semmilyen gazdasági építkezés és a pozícióink semmilyen védelme Genovában. […] Éppen most, és csakis most, amikor az éhező területeken emberek kószálnak céltalanul, és az utak mentén több száz, ha nem több ezer holttest fekszik, mi képesek (következésképpen kötelesek) vagyunk végrehajtani az egyházi kincsek elkobzását a legádázabb és a legkönyörtelenebb energiával, és nem riadunk vissza, ha el kell tipornunk bármiféle ellenállást […]."²¹ Amit Lenin az „állammunka" és a „gazdasági építkezés" fogalma alatt értett, az nem a személyes vagy pláne a pártérdek kifejeződése volt, hanem sokkal inkább a harc az éhezéssel szemben, a parlagon maradt szántóföldek megművelése, villamosítás, iparosítás, az országot megvédeni képes hadsereg felállítása, Oroszország nemzetközi presztízsének visszaszerzése… Lenin ily módon mindjárt két problémát próbált megoldani egyszerre: a financiálisat és az ideológiait, de a párton kívüli értelmiség nagy része ebben nem támogatta őt – ellenkezőleg, azon munkálkodott, hogy negatív irányban befolyásolja a közvéleményt az akcióval szemben: „A művelt embereknek ez az állami intézkedés nem csupán szentségtörésnek és antiklerikális provokációnak tűnt, hanem veszedelmes vandalizmusnak is."²² A hatalom azonban igenis azon volt, hogy megvédje a vandalizmustól a történelmi és művészileg is értékes kegytárgyakat, hogy lehetőség szerint ne sértse a hívők érdekeit: „A vallásos gyülekezetek használatában lévő egyházi értékek elkobzásának rendjéről" szóló utasításnak megfelelően „a vitathatatlan múzeumi értékkel bíró tárgyakat" különféle „múzeumi osztályoknak" adták át „megőrzésre",²³ az elkobzás alá eső, de a hitgyakorlat számára nélkülözhetetlen tárgyakat pedig kevésbé értékesekkel váltották ki…²⁴

A „szovjetellenes értelmiség" arculatáról rajzolt kép kialakulásához jelentős mértékben járult hozzá a moszkvai felsőiskolák tanárainak és előadóinak sztrájkja 1922-ben. A sztrájkolók a „főiskola »autonómiá«-ja" mellett „a tanári testület és a hallgatók anyagi helyzetének a javítását" is követelték, amit a hatalom olyan politikai akcióként értékelt, amely „a kommunista párt és az osztályelmélet befolyása ellen irányul a főiskolákon".²⁵ Az egész úgy kezdődött, hogy az Oktatásügyi Népbiztosság 1921 márciusában elfogadott egy tervezetet a „Köztársaság felsőoktatási intézményeinek irányítási szabályzatáról". Ennek a „Szabályzat"-nak megfelelően a főiskolákon a választott vezetőség helyébe új vezetőség lépett, olyan összetételben, hogy tagjainak egy részét felülről „jelölték ki", a másik részét választották, de azon személyek közül, akiket az Oktatási Népbiztosság javasolt. A Moszkvai Egyetem első, „javallat szerinti" rektora D. P. Bogolepov lett. V. V. Sztratonov, aki a Moszkvai Egyetem fizika-matematika karának a dékánja volt, később pedig a „filozófusok hajójá"-nak az utasa, így emlékszik vissza: „Alighogy az egyetem irányítása átkerült a Bogolepov keze alatt működő vezetőséghez, elhatároztuk, hogy megalakítjuk a magunk illegális szervezetét a tantestület tevékenységének összefogására. Ezt a legutolsó vezetőség megválasztott tagjai és minden karról a még tisztségükben hagyott elnökségi tagok alkották. Az elnöki tisztséget az utolsó választott rektor, M. M. Novikov professzor kapta meg"²⁶ [ő is hamar ott találta magát a kiutasítottak csoportjában]. Ez idő tájt alakult meg a tudományos kutatók szakmai szövetsége is, amelynek az elnöke a Moszkvai Felsőfokú Műszaki Szakiskola professzora, V. I. Jaszinszkij lett (a későbbiekben maga is utasa a hírhedt „filozófusok hajójá"-nak).

A társadalmi kezdeményezések ellensúlyozására az Oktatási Népbiztosság létrehozta „a közoktatás és a szocialista kultúra dolgozóinak szakmai szövetségé"-t. Jaszinszkij szövetsége zártkörű volt, a tanárok mégis tartózkodtak attól, hogy belépjenek az új szövetségbe. Az Oktatási Népbiztosság ekkor úgy döntött, hogy kompromisszumhoz folyamodik, „a szövetség nevéből törölték a »szocialista kultúra« kifejezést", és ígéretet tettek rá, hogy „a szövetség mellett egy felsőoktatási szekciót [alakítanak], amely »csaknem autonóm« lesz. A tanárok elzárkóztak, nem léptek be… 1922 áprilisában az Oktatási Népbiztosság úgy rendelkezett, hogy a tudományos dolgozókat kötelezően fel kell venni a szövetség állományába."²⁷

A felsőoktatási intézmények új irányítási szabályzatára elsőként a Moszkvai Felsőfokú Műszaki Szakiskola reagált úgy, hogy a professzorok és az előadók, a hallgatók támogatásával²⁸ felfüggesztették a tanulmányi foglalkozásokat. A „lázadás" főkolomposait, köztük V. I. Jaszinszkijt és I. I. Kukolevszkijt, a gépészmérnöki kar dékánját hivatalosan szigorú megrovásban részesítették, és letartóztatással fenyegették meg, ha a sztrájk megismétlődik. Utána, 1921. szeptember 2-án a felsőoktatási szabályzatot még megerősítették a Népbiztosok Tanácsának dekrétumával²⁹ is.

A Moszkvai Egyetemen a sztrájkhelyzet 1922. január közepére érett be, és bejelentése először a fizika-matematika kar gyűlésén hangzott el, vagyis azon a karén, amelyet Sztratonov vezetett. Az egyetem közös nagygyűlésén a Sztratonov által felvetett sztrájk gondolatát az előadók és a diákok nagy része támogatta; közülük különösen M. M. Novikov professzor és az orvosi kar dékánhelyettese, V. E. Fomin professzor hallatta a hangját. A sztrájkfelhíváshoz csatlakozott minden főiskolai és egyetemi intézmény, sőt még a Marx Károly nevét viselő kereskedelmi intézet is, amelyben N. A. Izgarisev professzor működött. Sztrájk tört ki a Közútmérnöki Főiskolán, ahol a megmozdulást N. D. Tyapkin professzor³⁰ vezette 1921 decemberében, 1922 februárjában pedig T. P. Kravec professzor.³¹ Később valamennyien felkerültek a kitoloncolandók listájára, habár úgy alakult, hogy közülük sem mindenki utazott el külföldre: néhányuk esetében (Kukolevszkij, Izgarisev, Fomin) a kiutasítást felfüggesztették vagy más büntetésre változtatták, másokat, például T. P. Kravecet, Szibériába száműztek,³² azután voltak orvosok és orvostanhallgatók, akiket az éhínség sújtotta kormányzóságokba küldtek, hogy vegyék fel a harcot a járványokkal. Mint később kiderült, ilyen, határ menti kormányzóságokba volt kénytelen elutazni Sztratonov és Jaszinszkij is. Ők már csak Berlinben tudták meg, hogy „büntetésük mértékét a Politikai Iroda meg akarta változtatni, és a külföldi száműzetés helyett mehettek volna a jakutföldi kormányzóságba vagy a turuhanyi területre…"³³ A. Sz. Izgojevet csak sajnálni lehet, hogy neki nem adatott meg hasonló választási lehetőség, mert a bolsevikok kegyetlenségére panaszkodva, akik elűzték hazájából, ezt írta az emigráns sajtóban: „Koncentrációs tábor, Szibéria és Arhangelszk hómezői, isten háta mögötti nomádszállások az Orenburgi kormányzóságban vagy a Kirgiz tartományban – bármi jobb, mint Berlin a ragyogó aszfaltútjaival, fényáradatával, az automobilok száguldozásával, a villamosok és a biciklisek csengetésével…"³⁴

A belpolitikai helyzet úgy alakult, miután egyfelől heves kritika zúdult a bolsevikokra az új gazdasági politika bevezetése miatt, másfelől pedig erősen elharapózott a bürokrácia a párt- és a tanácsi apparátusban, hogy legelsősorban elejét kellett venni azoknak a próbálkozásoknak, amelyek a szovjethatalom létének ideológiai alapját „kérdőjelezték meg". V. I. Lenin ezt világosan értette, és március 27-én a Kommunista Párt XI. kongresszusán mondott beszédében igyekezett elmagyarázni a többieknek is: „Lehet, hogy rossz az apparátusunk is, de mondják, hogy az első gőzgép, mikor feltalálták, szintén rossz volt, sőt nem is tudni, működött-e. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy feltalálták. Ha hasznavehetetlen volt is az első formájában, ma mégis vannak gőzmozdonyaink. Ha csapnivalóan rossz is államapparátusunk, mégis létrejött a proletár típusú állam, megszületett a legnagyobb szabású történelmi találmány, létrejött a proletár típusú állam…"³⁵ És ezért kellett megtenni mindent, hogy ez az állam fennmaradjon, még azon az áron is, hogy árulóként végezzenek ki tegnapi bajtársakat a forradalmi harcban – eszereket és mensevikeket -, azokat, akikkel együtt vittek végbe felkelést a cárizmus ellen, akik börtönökben sínylődtek, kényszermunkát végeztek…

Február 28-án került nyilvánosságra a GPU rendelete arról, hogy a Szociálforradalmár Párt KB-tagjainak egy csoportját és néhány aktív közreműködőjét a Legfelső Forradalmi Bíróság elé kell állítani. A párt nem számolt még el Volodarszkij és Urickij 1918-ban történt meggyilkolásával és a Lenin elleni merénylettel. 1921 nyarán a párt Szamarában megtartott X. tanácskozása azt a határozatot hozta, hogy a „kommunista párt diktatúrájának forradalmi megdöntésének életbe vágó kérdését erőnek erejével is napirendre kell tűzni…"³⁶ A bűnper, amelyben a Központi Bizottság és a Szociálforradalmár Párt más szervezeteinek egyes tagjait azzal vádolták meg, hogy fegyveres harcot folytattak a szovjethatalom ellen, gyilkosságokat szerveztek, fegyveres rablásokat hajtottak végre és áruló kapcsolatokat tartottak fenn idegen államokkal, 1922. június 8-ától augusztus 7-éig tartott, és hatalmas társadalmi visszhangra lelt. Ezzel a Szociálforradalmár Pártot megsemmisítő csapás érte, ami sok tagját arra ösztönözte, hogy szakítson a párttal. A szociálforradalmárok 1923 márciusában Moszkvában megnyílt összoroszországi kongresszusa a maga teljes széthullását állapította meg, visszavonta a KB tagjainak meghatalmazását, arra hivatkozva, hogy megtagadták a forradalom ügyét, és felszólította az egykori eszereket, hogy lépjenek be az OK(b)P-be.³⁷ És akárhogy történt is, de az 1920-as évek első felében ebben az ügyben nem hajtottak végre egyetlen halálos ítéletet sem, mi több, néhány vádlottat felmentettek, vagy kegyelmet adtak nekik…

Az új gazdasági politika, fordulatainak minden kiszámíthatatlansága mellett, egyértelműen hatott a társadalmi lét alakulására, és lehetővé tette jó pár szociális intézmény gyors felállítását, amikben a „régi" értelmiség foglalta el a vezető posztokat. Újra életre kelt mindenféle társaság és szakmai szövetség. 1921 novemberétől ismét megkezdték működésüket a magánkiadók. Számuk 1922. június elejére Moszkvában elérte a 220-at, Péterváron pedig a 99-et.³⁸ A kiadói tevékenység hirtelen megélénkülése azzal magyarázható, hogy sok „azelőtti" szerző a polgárháború évei alatt jelentős mennyiségű „kéziratot" halmozott fel, ugyanis „bojkottálták az állami könyvkiadást, és azt is inkább vállalták, hogy egyáltalán ne jelenjenek meg", és csak arra vártak, hogy vagy visszatér a régi rend, vagy enyhül a cenzúra.³⁹

Ugyanakkor a bejegyzett magánkiadók jelentős részét egyáltalán nem érdekelték ezek a művek, és egyetlen ilyen kéziratot sem küldtek cenzúrára a Goszizdat politikai osztályára, ami nélkül semmilyen kötet megjelenéséről sem lehetett szó. Péterváron a 99 kiadóból 44 bizonyult „halva született" vállalkozásnak, Moszkvában pedig a 220 közül 133. A kiadástól eltiltott kéziratok aránya Péterváron 5,3, Moszkvában 3,8% volt. De még a cenzúra által engedélyezett 962 kézirat közül sem látott valamennyi napvilágot, mégpedig az ideológiától független legkülönfélébb okok miatt nem. A könyvek amúgy is alacsony – 1000-3000-es -példányszámot értek meg.

Ezzel szemben számos szakmai társaság és szövetség hozott létre saját sajtószervezetet – újságok és gyűjtemények kiadására. Így példáulaz orosz orvosok Pirogov nevét viselő társasága saját folyóiratot ad ki; 1921 végétől kerül az utcára az Orosz Műszaki Társaság ipari-gazdasági osztályának a folyóirata, az Ekonomiszt; napvilágot látnak „az agronómusok II ., Moszkvában megrendezett összoroszországi kongresszusának a munkái"; az „Irodalmárok Háza" és az egyetem köré tömörült pétervári értelmiség pedig megjelenteti a Vesztnyik Lityeraturit, a Letopisz Domalityeratorovot, a Nacsalát, az Utrennyikit és a Parthenon című antológiát. 1921. február 27-én alakul meg a Pétervári Egyetemen a Pétervári Filozófustársaság, amely 1922-től fogva adja ki Miszl⁴⁰ című folyóiratát. Moszkvában kerül forgalomba egy tanulmánykötet Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya" címmel, továbbá egy irodalomfilozófiai antológia, a Sipovnyik, sikeresen alakítja tevékenységét a szövetkezeti Zadruga Kiadó… A kommunista kiadványok listáját még hosszan lehetne sorolni, de itt most nem a címek a fontosak, hanem e kiadványok tartalma és a bennük szereplő szerzők összetétele.

A szovjet vezetés már a magánkiadók felbukkanásának pillanatától fogva bizalmatlan volt a nem bolsevik sajtó iránt, különösen feszültté azonban az Ekonomiszt később külföldre toloncolt főszerkesztője, D. A. Lutohin tette a helyzetet, akaratlanul is, amikor a folyóirat első számát elküldte elolvasásra V. I. Leninnek. Nem állítható, hogy szerencsés ötlet volt, mert ebben a számban jelent Pityirim Szorokin cikke „A háború hatásairól…",⁴¹ amelynek kényes anyagát szándékosan sem lehetett volna figyelmen kívül hagyni.

Ráadásul P. A. Szorokin kritikai-feltáró írása a családi jogalkotás kérdéséről nehezen mondható tudományosan megalapozottnak. Cikkében ugyanis azt fejtegette bizonyos statisztikákra hivatkozva, hogy „A házasság felbontásáról" és „A Polgári házasságkötésről, a gyerekekről és az anyakönyvezés szabályairól" (19. és 20.12.1917. sz.) szóló rendelet, valamint az 1918-as Házasodási törvény életbe lépése óta jelentősen megnőtt a válások, és még feltűnőbben nőtt a rövid életű házasságok száma: „Pétervárott 1000 házasságból 92,2 végződik válással⁴² – ami elképesztő szám, különösen ha még hozzávesszük, hogy 100 felbontott házasság közül 51,1 egy évnél rövidebb ideig tartott, ezeknek a 11%-a egy hónaposnál volt rövidebb, a 22%-a nem érte el a két hónapot, 41%-a a 3-6 hónapot, és csupán 26%-a haladta meg a fél évet." A felsorolt adatok alapján Szorokin arra a következtetésre jutott, hogy „a jelenlegi törvényes házasság csak forma, amely lényegében a házasságon kívüli nemi kapcsolatokat leplezi, és lehetőséget biztosít a »klubélet« kedvelőinek, hogy »törvényesen« elégítsék ki étvágyukat…"⁴³ Holott az új szovjet jogalkotás igenis jelentős lépés volt a nők és a házasságon kívül született gyermekek jogainak az elismertetése felé. Megfosztotta ugyanis a férfit attól a jogától, hogy egymaga döntsön a család sorsáról; a nők anyagi és szexuális önrendelkezését célozta: kimondta a feleség jogát a név, a lakóhely és az állampolgárság szabad megválasztására. A házassági köteléket ugyanolyan könnyű volt felbontani, mint megkötni a házasságot. Ezenkívül meghatározó jelentőségű volt a partnerek közt „szabad akaratból létrejött megegyezés" fogalma. Kötelezővé vált az élettársi kapcsolatok anyakönyvezése. A szexuális kapcsolat, amelyet az egyik fél a másik mellett folytatott, akkor sem volt „üldözendő", ha az utóbbi kapcsolat hivatalos formát kapott. A tartásdíj fizetésének kötelezettsége „átmeneti intézkedésnek" számított. A legfejlettebb országokhoz képest is Szovjet-Oroszországban volt a legszabadabb a nők helyzete, a házassági jogalkotás pedig a leghaladóbb.⁴⁴ A pétervári válások számának „robbanásá"-t 1920-ban (mellesleg szólva Szorokin számai gyanúsan magasak, mint ahogyan gyanúsan kerek az általa közölt pétervári házasságok száma is) egyaránt magyarázható az életformát gyökeresen megváltoztató társadalmi megrázkódtatásokkal és az új házassági törvény életbe lépésével. A P. A. Szorokin által elővezetett következtetések azonban erősen torzítottnak tetszenek (bizonyos idő múltán, már külföldön, sokkal őszintébben nyilatkozott): „A háború és a forradalom nemcsak biológiailag gyengítette meg a fiatalságot, hanem erkölcsileg és szociálisan is lezüllesztette […] Ebben különösen hatalmas szerepet vállalt a Kommunista Ifjúsági Szövetség, amely klubhelyiségek berendezése ürügyén minden iskolában a bujálkodás szobáit hozta létre […]."⁴⁵ Ebben az esetben mi értelme volna elmagyarázni, hogy például a szerencsés és stabil Amerikában, ahol ugyebár azokban az években nem volt sem háború, sem „ifjúsági szövetségek", a válások száma bátran egybevethető lenne a pétervári mutatókkal?⁴⁶ Szorokin azonban még ennél is messzebbre kalandozott, úgyhogy egészen a rasszizmus és az antiszemitizmus eszméinek proklamálásáig jutott az Ekonomiszt oldalain: „[…] a háború meggyengítette a fehér, tehetségesebb fajt, szemben a színes bőrű, kevésbé tehetséges fajjal; bennünket – nagyoroszokat – az idegen származásúakkal szemben, az európai Oroszország lakosságát az ázsiaival szemben, amely a szibériaiakat leszámítva elmaradottabb, kulturálatlanabb, és általában véve tehetségtelenebb is…"⁴⁷

Az olvasottakra Lenin A harcos materializmus jelentőségéről (1922. március 12.) című cikkével válaszolt, amelynek befejező részében kimondta: „Oroszországban a munkásosztály képes volt kezébe ragadni a hatalmat, de élni még nem tanult meg vele, mert máskülönben az ehhez hasonló előadókat és tudós társaságok tagjait réges-rég udvariasan kitessékelt volna a burzsoá »demokrácia« országaiba. Az ilyen begyepesedett alakoknak ott van a valódi helyük."⁴⁸

A későbbiekben azután, mint már közismert, az események pontosan e szerint a lenini szcenárium szerint alakultak. Két hónapba azért még beletelt, mire 1922. május 19-én V. I. Lenin levélben kiadta instrukcióit F. E. Dzerzsinszkijnek: „A Politikai Iroda tagjait kötelezni kell, hogy hetente szakítsanak maguknak 2-3 órát arra, hogy átnézzenek bizonyos mennyiségű sajtóterméket és könyvet. Ellenőrizze a teljesítést, követeljen tőlük írásbeli véleményt, és késedelem nélkül küldjön Moszkvába minden nem kommunista kiadványt. Csatolják hozzájuk több kommunista irodalmár véleményét […] Módszeresen gyűjtsenek adatokat a tanárok és írók politikai szolgálati idejéről, munkájáról és irodalmi munkásságáról."⁴⁹

Ugyanakkor tudomásunk van róla, hogy Lenin már jóval az 1922-es események előtt is dédelgette a gondolatot, hogy a „régi" értelmiséget a határon kívülre küldi. 1919 áprilisában Lincoln Steffens amerikai újságíró készített vele interjút, aki William Bullitt⁵⁰ megbízásából érkezett Oroszországba. A vörös terrorra vonatkozó kérdésére Lenin azt válaszolta, hogy a terror „belföldön és az [ország]határokon túl is kárt okoz a forradalomnak, és nekünk kötelességünk utánajárni, hogy miként kerülhetjük el, ellenőrizhetjük vagy irányíthatjuk. Ehhez azonban többet kell tudnunk a pszichológiáról, mint amennyit most tudunk, amikor ilyen tébolyult állapotokat élünk. [A terror] olyan célokat szolgál, amilyeneket a helyzet kíván. […] Ki kell találnunk rá valamilyen eszközt, hogy megszabaduljunk a burzsoáziától, az arisztokráciától. A forradalom folyamatában nem támogatnak minket egyetlen olyan gazdasági változás végrehajtásában sem, amit ne ők találtak volna ki még a forradalom előtt; következésképpen meg kell tőlük szabadulni. Én személy szerint nem tudom, hogy miként ijeszthetünk rájuk, ha nem folyamodunk kivégzésekhez. Kártékonyak ők persze [Oroszországon] kívül éppúgy, mint [azon] belül, de emigránsként mégiscsak kevesebbet ártanak. Én egyetlen megoldást látok, nevezetesen, hogy a vörös terror eszközével meg kell őket félemlíteni, azután hagyni, hadd fussanak […] A régi konzervatívok, de még inkább a makacs liberálisok abszolút, ösztönös ellenállását le kell törni, ha maguk arra készülnek, hogy forradalmat indítsanak az ő céljaikért."⁵¹

Azután, hogy mindenki, aki csak tudott és akart, elfutott Oroszországból, és emigrációba vonult, a nemzetközi helyzet pedig kedvezőbbé vált a szovjet állam számára, úgy tetszett, elérkezett az idő a komoly gondolkodásra, hogy mi legyen az „ösztönös ellenállás" sorsa, amelyet a „régi" értelmiség széles körben képviselt a szovjet társadalomban. És az adminisztratív kiutasítás gyakorlatának első lépéseként 1921 januárjában sor került a letartóztatott anarchisták és mensevikek⁵² csoportjának külföldre telepítésére.

Vihar lesz…

Az értelmiség kiutasításának az akciója voltaképpen Lenin Dzerzsinszkijnek küldött instrukciója alapján vette kezdetét. Az akció előkészítésének fontos része volt a bolsevikellenes kiadványok recenzálása. Az ideológiai ellenzék címére küldött bírálatok a kommunista sajtó oldalain már korábban megjelentek. Most viszont a hivatalos sajtó már kötelezően szentelt 30-40%-nyi terjedelmet a hasonló bírálatoknak.

Napjaink kutatói rendszerint a bolsevik bíráló cikkek „forradalmi frázisai"-n akadnak fenn – annyira bőszíti őket az ellenzék beskatulyázása és pellengérre állítása, hogy nem veszik észre a lényeget. Mellesleg szólva a korabeli közönség hozzászokott a polémiának ehhez a módjához, mivelhogy a forradalom előtti publicisták ugyanebbe a hibába estek – annyi különbséggel, hogy más ideológiai kliséket választottak maguknak.

A recenziók egyik legkedveltebb célpontja a már tárgyalt P. A. Szorokin professzor volt, az Ekonomiszt, az Ekonomicseszkoje vozrozsgyenyije és az Utrennyiki talán legtermékenyebb szerzője. A kritikák legtöbbje a gazdasági liberalizmus elméletét és az „angolszász pozíció"-t támadta, amely „az értelmiséget a »hatalomtól független« öntevékeny magatartásra, személyes kezdeményezésre buzdította".⁵³ Volt egy komolyabb vád is, amit már nem egyedül Szorokinnak címeztek, hanem valamennyi kollégájának az Ekonomisztnál és az Orosz Műszaki Társaságban; eszerint „azon dolgoznak, hogy a számukra megfelelő ideológiát eljuttassák a nepmanokhoz. Akik apolitikusak ugyan, de az értelmiségnek ezek a képviselői már korántsem apolitikusak…"⁵⁴

A legnépszerűbb céltábla szerepét L. P. Karszavin élvezte a kritikusok körében. Már csak azért is, mert tudományos szempontból az ő felfogása volt a legsebezhetőbb és a leggyengébb. A Pod znamenyem markszizma című folyóirat felelős szerkesztőjének, V. Vaganyannak⁵⁵ a cikke, a „Tudományos porhintés" Karszavin néhány munkáját vette elő (Bevezetés a történelembe [A történelem elmélete], A szabadságról és a Noctes Petropolitanae). Vaganyan rámutat Karszavin tanításának archaikusságára, amikor teljes komolysággal azt fejtegeti, hogy „a történelem előfeltételezi az abszolút vagy az isten fokozatos kibontakozását", hogy „tökéletesen és maradéktalanul látni és hallani lehet majd azt, hogy mit tesz, mond és gondol majd az ember a jövő bármelyik pillanatában". Gondolatainak bizonyítéka gyanánt Nostradamus jövendöléseire hivatkozik, és konkrétan említ is néhány – állítólag beteljesült – példát a történelemből. Beismeri, hogy a jövendölés „értelmét megfejteni csak »post facta« sikerül, de vitába csak az az ember bocsátkozhat vele, akitől teljességgel távol áll a tudományos módszer és a saját előítéleteit fölébe helyezi a nyilvánvaló tényeknek…"⁵⁶

Ugyanezeknek a karszavini műveknek, kiegészítve a szerző Saligia című könyvével, megy neki P. F. Preobrazsenszkij „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya" című cikkében,⁵⁷ ahol nem fukarkodva az idézetekkel, azt vezeti le, hogy Karszavin miként hitelteleníti el a filozófiai megismerést: a gnoszeológiát „áltudománynak" nyilvánítja, „bizonyos vonatkozásokban hasonlónak a »skorpió« nevet viselő bestiális lényhez",⁵⁸ „dicsőségére a szerinte egyetlen igaz filozófiai rendszernek, amely alapjaiban hordozza a tökéletes Egyet. Ő [ez az eszme] adja szilárd alapját a hét főbűn tanulmányozásának, és igazolja a tökéletlen meggyilkolását, hogy az visszatérjen az Egybe…"⁵⁹

Most, hogy már megismerkedtünk a kommunista sajtó kritikusainak néhány, a szerzőt érintő szarkasztikus megjegyzésével, érthetőbbnek és megalapozottabbnak tetszenek a következő mondatok is: „Ahhoz, hogy valaki pópává váljon a történelemben, a pópaság mesterségében pedig skolasztikussá, az kell, hogy vérbeli népbutító legyen az ember!"⁶⁰ „Ez a sorsa a mi nemzedékünknek – profetikus szavak áradatával szent háborúra hívsz fel, és kijön belőle valami istenkáromláshoz hasonló…"⁶¹ Néhány nyugati történész Karszavin 1918 és 1921 között Szovjet-Oroszországban született munkáit elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a szerző a maga misztikus felfogásával a korai fasizmus eszmevilágához került közel…⁶²

Sz. L. Frank, a saját bevallása szerint, „mindenekelőtt azokhoz a nézetekhez vonzódik, amelyeket Karszavin a […] Bevezetés a történelembe című könyvében fejtett ki".⁶³ Eltekintve a szerző tudományos felkészültségétől és vitathatatlan erudíciójától, amellyel kifejti saját nézeteit, a hozzá nem közel álló elméleteket felületesen, primitíven, következésképpen helytelenül tárgyalja. Például a hegeli történelemszemléletet azonosítja Herderével, és úgy mutatja be, mint „a progresszív fejlődés egyenes vonalú sémáját".⁶⁴ Ugyanerre a sorsa jutott nála a marxizmus is. Ennek a filozófiai irányzatnak a szerző mindössze egy rövid bekezdést szentelt, ahol csak úgy említi meg az egészet, mint „a társadalmi jelenségek egyetemes, törvényszerű-kazuális felfogásának" a példáját, majd máris megfogalmazza ítéletét; „gyakorlatilag lehetetlen, elméletileg pedig hazug".⁶⁵ Tudjuk, hogy a Módszertan… egyik első olvasója Lenin volt, aki azon melegében gondoskodott róla, hogy Frank nevét felvegyék a száműzöttjelöltek listájára.⁶⁶

A kiutasított szerzők közül még Ju. I. Ajhenvald alakja érdemel külön figyelmet. Őneki szentelte írását L. D. Trockij, amely „Diktatúra, hol hagytad a lovaglópálcádat?⁶⁷ címmel 1922. június 2-án jelent meg. A cikk viharos és végletesen indulatos kirohanás Ajhenvald antológiája, a Költők és költőnők ellen. És a helyzet az, hogy nehéz volna elvitatni Trockijtól indulatainak jogosságát. Ajhenvald másik könyve, A mi forradalmunk, a vezetők és a vezetettek (Moszkva, 1918) ugyancsak tarkállik a közhelyektől és a sületlenségektől. Az ajhenvaldi felhívás a bolsevikokhoz mindössze annyi, hogy „a hatalom legyen szelíd" (12. o.)! Másik opusza, A tétlenség dicsérete (Moszkva, Kosztri, 1922) egy tanulmánygyűjtemény. A gyűjteménynek címet adó első írást a nyolcórás munkanap „társadalmilag égető kérdésének" szentelte. Miközben Ajhenvald költészetet, vallási és népi bölcsességeket elegyít, meglehetősen zavarosan „bebizonyítja", hogy a „nyolcórás munkanap szocialista követelménye egy szelíd követelés" (16. o.). A második tanulmányt, amely a nem kevésbé hangzatos „Halhatatlan posvány" címet viseli, az író előadásként felolvasta a Vallási Kultúra Szabadakadémiáján is. Az okfejtés gyújtópontjában az áll, hogy az ember, akiben a szabad és örök lélek harmonikusan kapcsolódik a mulandó testhez, alá van vetve a természet törvényeinek. És lám, „ezt a mi alávetettségünket a két birodalomnak, a szabadság és a szükség birodalmának, érezzük úgy, mint posványt, mint valami ősrégi, kozmikus posványt" (18. o.). Az orvosság Ajhenvald szerint nem más, mint a hit, „már ha maga a vallás, maga a hit nem posványosodik el" (56. o.). És álljon itt még egy képtelenül banális gondolat az öngyilkosságról szóló tanulmányból: „Ha nincs kedved élni, akkor azzal nincs mit kezdeni. Ám ha élni akarsz, akkor nem a legbölcsebb-e arra a hangra hallgatni, amely az élethez való eredendő ragaszkodást sugallja?" (69. o.) És mi a helyzet a szomorú hírű Költők és költőnők című antológiával? Itt a szerző igazán csillogtathatta volna irodalomkritikai tehetségét, de valamilyen oknál fogva egyre-másra a szentbeszédre és a filozófiára⁶⁸ támad kedve – és Ajhenvald még ott is melléfog, ahol a felvetés kizárólag az irodalmi tevékenység kérdéseit érinti. És a recenzens Sz. Bobrov szavaival szólva, az egészből valami „ostoba, unalmas és feketeszázas dolog"⁶⁹ kerekedik.

Érdekes sorsa volt az Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya" című tanulmánykötetnek. Két hét alatt 10 000 példányban kelt el, és részben a lenini mondatnak köszönhetően vonult be a történelembe: „fehérgárdista szervezkedés irodalmi fedezéke".⁷⁰ Tudjuk, hogy két tanulmány, Ny. A. Bergyajevé és F. A. Sztyepuné, a Vallási Kultúra Szabadakadémiáján felolvasott két előadásra épült. Sz. L. Frank és Ja. M. Bukspan nyilvánvalón a kötet ötletét adó Bergyajev felkérésére vett részt az antológiában. A témát („a vallási kultúráról és jelenlegi válságáról") és a kitűzött célt („bevezetni az olvasót Spengler eszmevilágába") maga Bergyajev fogalmazta meg az előszóban. A gyűjteményes kötet megjelenése után azonnal heves vita kezdődött a Spengler által felvetett és az orosz gondolkodók által értelmezett gondolatokról. Számos értékelés jelent meg a „barikád" egyik és másik oldaláról is, lévén, hogy a vita nemcsak a kötet recenzált szerzőiről folyt, hanem magáról Spenglerről is. V. P. Viseszlavcev egyértelműen pozitív kritikát írt róla.⁷¹ P. A. Szorokin már kevésbé volt lelkes: „Általános benyomásom róla [Spengler művéről] […] korántsem kedvező sem a könyvre, sem a tudományos szemléletére nézve […]; értéke – a társadalmi tünetértéke is a tudomány területén kívülre esik. […] Kissé korai volna még temetni az európai kultúrát. […] Arról ábrándozni, hogy az újjászületés Oroszországból jön, kellemes érzés. […] Oroszország a múltban nem volt »erjesztőerő«. A kincsek közös tárházába persze beleadta a maga örök értékeit. Mi oka volna azonban, hogy a jövőben őt tegyük meg az »egyedüli birtokosnővé«, és »elrekviráljuk« a Nyugattól az alkotói szerepet? Ez a visszamenőleges bolsevizmus, már megbocsássanak a tisztelt szerzők, naiv és szerénytelen […]."⁷²

A materialista kritikusok közül a legtartalmasabb és legmélyértelműbb értékelést P. F. Preobrazsenszkij professzor publikálta a Pecsaty i revoljucia folyóirat oldalain: „A gyűjtemény négy résztvevője közül csak ketten büszkélkedhetnek azzal, hogy birtokában vannak saját meggyőződésük kulcsának – Ny. A. Bergyajev és Sz. L. Frank. A másik kettő annyira eklektikus és filozófiai gondolatokban annyira sekélyes, hogy tanulmányaik szinte kettéhasítják a kötetet két alapvetően különböző részre. […] Ny. A. Bergyajevnek megvan a maga saját világszemlélete, a baj csak ott van, hogy az túlságosan is a sajátja […] Spengler Cecil Rhodesra vár, Bergyajev viszont Dantéra és a ferencesekre. Valahogy úgy tetszik, hogy ha Bergyajev elképzeléseiben Spengler a haldokló Faust, akkor Bergyajev a haldokló Margit, aki még mindig szemére hányja kedvesének, hogy hiányzik belőle a keresztényi gondolkodásmód. A gyűjtemény legjelentősebb tanulmánya Sz. L. Franké – aki pontosan rámutat azoknak a jellemvonásoknak az ingatagságára, amelyek Spengler fausti lelkületét adják, a kereszténység Spenglertől eredő felosztásának a vitathatóságára […]."⁷³ Vaganyan a maga részéről ekképp összegez: „ahogy Spengler A Nyugat alkonya című könyvének a 700 oldalából […] a porosz nacionalizmus lólába lóg ki feltűnően, […] a porosz messianizmusé, ugyanúgy a mi orosz értelmiségünk összes írásából, mely értelmiség mind ez ideig »távol tartotta magát a történelmi események zajától«, az a régi begyepesedett, vak nacionalizmus látszik ki, amely semmiből sem tanul".⁷⁴

Hasonlóan heves vita bontakozott ki a „szmenovehista" mozgalom ideológiai értékelésének kérdésében is. Az történt, hogy 1921-ben Prágában értelmiségiek egy csoportja útjára indította a Szmena veh [Irányváltás] című folyóiratot, utalva rá, hogy elvetik azokat a célokat, amelyeket az 1909-ben megjelent hírhedt gyűjtemény, a Vehi jelölt ki. A Szmena veh oldalain a szerzők az egész orosz értelmiséget – az emigrációban és az Oroszországban élőket is – együttműködésre szólította fel a szovjethatalommal, arra hivatkozva, a NEP bevezetésével a hatalom félretette a gazdaság és a társadalom radikális átalakításának az eszközeit, és megindult az „államkapitalizmus" kialakítása felé. Arra számítottak, hogy a polgári világ légkörében a bolsevizmus lassanként felszámolja önmagát (Usztrjalov). A szmenovehistákhoz mind a hatalom, mind az értelmiség bizalmatlanul viszonyult. Csakhogy amíg az előbbi álláspontja inkább kritikusan megengedő volt, az utóbbié elutasítóan kritikus. A szmenovehizmus legengesztelhetetlenebb ellensége A. Sz. Izgojev volt. Ő kezdeményezte Az „Irányváltás"-ról című antológiát, amelyben négy szerző kapott helyet: maga Izgojev, J. Clemens, P. Guber és A. Petriscsev. Guber sorsa ismeretlen. Izgojevet és Petriscsevet száműzték. Alighanem Clemenst is, merthogy szerepelt a neve a kiutasításra javasolt „pityeri irodalmárok listáján".⁷⁵

Az értelmiség legkülönfélébb nem hivatalos kiadványainak nagy számban történő megjelenését az 1920-as évek elejére általánosan kialakult kommunikációs űr tette lehetővé. Az irodalmi és tudományos körök, társaságok és akadémiák az azonos gondolkodásúakat tömörítették, akik a forradalom és a polgárháború alatt kiszakadtak a megszokott alkotói légkörből. A találkozók és ülések rendszerint zsúfolt termekben zajlottak – a fiatalság nem csupán előadásokat hallgatni járt ezekre, hanem vitatkozni is. A hatalom az ilyen egyesületekhez bizalmatlanul viszonyult, mint mindenhez, ami értelmiségi kezdeményezés volt. Ja. Arganov („Írásos jelentés az OK(b)P KB-n belüli GPU-nak »Az értelmiség köreiben szerveződő szovjetellenes csoportosulásokról«") ezt közli 1922. június 1-jén: „A NEP fejlődési folyamatában a szovjetellenes csoportok és szervezetek bizonyos mértékű kikristályosodása és összekovácsolódása megy végbe, amelyek a burzsoázia által sugallt politikai törekvéseket fogalmaznak meg. A fejlődés mai tempóját nézve ezek a csoportosulások már a közeljövőben veszedelmes, szovjethatalom elleni erővé nőhetnek."⁷⁶

Moszkvában a legnépszerűbb összejövetelek egyik helyszíne a Vallási Kultúra Szabadakadémiája volt. Megalakulását Ny. A. Bergyajev kezdeményezte. Itt szinte minden, a sajtóbeli publikációiról ismert szerző fellépett felolvasóként, előadóként vagy szemináriumvezetőként. Bergyajev visszaemlékezéseiben azt írja, hogy „különösen sikeresek voltak az elmúlt évben a nyilvános előadások. Három előadásra (Spengler könyvéről, a mágiáról és a magam előadásában a teozófiáról) annyi nép gyűlt össze, hogy az utcán is állt a tömeg, eltorlaszolta a lépcsőházat, és alig bírtam bejutni a terembe […] hatalmas volt a szellemi szomj, az igény a szabad gondolatra."⁷⁷ Csakhogy ezt a szomjúságot a Vallási Kultúra Szabadakadémia eszközeivel nem volt könnyű csillapítani. Borisz Gornung, a neves filológus elmondta, hogy az ő nemzedéke számára „a »Logosz« újkantianista mocsara, Andrej Belij antropozófiája és Bergyajev, Iljin, Bulgakov és Ko obskurantizmusa […] mindez egy kifejezésben öltött testet, abban, hogy »széltolók gyülekezete«".⁷⁸ Nem tagadható azonban, hogy a szabadakadémiára 1921 elejétől „(amikor ott néhány héten keresztül Spenglerről folyt a vita) 1922 márciusáig (az intézmény bezárásáig) tömegével járt a hasonló nézeteket valló filozofálgató ifjúság, tapsolt Bergyajevnek, Sztyepunnak és Ko-nak. (Sporadikusan) mi is megfordultunk ott néha, de többnyire elmentünk az ülés közepén, miután nem volt türelmünk végighallgatni azt, amit mi úgy neveztünk, hogy »üres szószaporítás«, és amiről azt éreztük, hogy az »igazi« filozófia vérlázító megszentségtelenítése."⁷⁹ Ezért érdemes kétségekkel viszonyulni egyes újságírók afféle kijelentéseihez, mint hogy „a hajdan volt hajó elvitte Oroszországból […] a szellemi vezéralakokat".⁸⁰ Kétségtelenül igaza van V. Sz. Sztyepinnek, az Orosz Tudományos Akadémia tagjának, amikor azt mondja, hogy ez „hatalmas lódítás. Mert ha Nyikolaj Bergyajev volt az értelem legfőbb birtokosa, akkor itt egyszerűen nem lett volna semmiféle forradalom."⁸¹

Túl a komor fellegeken van egy boldog ország...⁸²

Ha folytatjuk a mítoszok leleplezését, amelyekből a kiutasítás története kinőtte magát, akkor a következő szappanbuborék vár kipukkasztásra: az a – főként a történész M. Kolerov által emlegetett – vélemény, hogy a kitelepítettek „egyike sem akart elmenni".⁸³ Ezzel néhány gondolkodó és publicista tanúvallomásait állítanám szembe, melyeket visszaemlékezéseikben találtam.

Bergyajev önmagáról: „Én nem akartam emigrálni, mert irtóztam az egész emigrációtól, és nem akartam vele közösséget vállalni. Mindamellett azt éreztem, hogy egy szabadabb világba kerülök, ahol szabadabb levegőt szívhatok."⁸⁴

Sztyepun Bergyajevről: „Miután sebtében üdvözölt, közölte velem, inkább örömmel, mint ijedten, hogy most készítik elő a vallásfilozófusok egész sorának a külföldre telepítését […]."⁸⁵

Oszorgin magáról és másokról: „Hosszadalmas tusakodás végén egyetlen gondolat fészkelte be magát az összes politikai gonosztevőbe, akik korábban nem készültek külföldre; csak meg ne gondolják magukat azok, akiknek az a hivatásuk, hogy a fejükkel gondolkodjanak. Mindent felszámoltak, mindent eladtak, minden régi, tartósnak bizonyult, évtizedek által megszentelt kapcsolatot megszakítottak, kivéve egyet, amit széttépni senkinek sincs hatalma – a lelki kapcsolatot a hazával; mert az nem ismer idegen földet, sem messzeséget."⁸⁶ „Tessék, feltárul előttünk Európa… az az Európa, ahol még lehet lélegezni és dolgozni, ami a fő, dolgozni. Mindannyian sóvárogtuk a munkát; azt az egyszerű lehetőséget, hogy fennhangon kimondjuk vagy papírra vessük a gondolat szót a maga eredeti, független, félénk árnyalatoktól megszabadított formájában… Nekünk, akik öt esztendőn át hallgatásra kényszerültünk, ez maga a boldogság […] Vajon nem irigyelnek most minket, akiket erőszakkal hajtottak el, a többiek, akik saját akaratukból nem utazhatnak el Oroszországból? Vajon nem joggal tréfálkoznak büntetésünkön, hogy súlyában »második az első« után?"⁸⁷

Izgojev magáról és másokról: „Igyekeztem meghallani, hogy mit mond a lelkem. Nem fedeztem fel benne gyászos érzést, de nem hallottam az örömteljes remény eleven hangjait sem […] Közeledünk Kronstadthoz és az erődjéhez […] Szomszédos, független állam. Valamilyen hajó úszik a mi »Preussen«-ünk mellé. A kitelepítettek tréfálkoznak: – A Cseka gőzhajója azzal az utasítással, hogy a következő utasításig fordítsanak vissza mindenkit…"⁸⁸

Szorokin magáról és másokról: „1922. szeptember 23-a borús reggelén a kitelepítettek első csoportja a moszkvai pályaudvaron gyülekezett […] Másnap megérkeztünk egy határ menti településre. Fél óra múlva felvillan előttünk a vörös zászló, és Szovjet-Oroszország elmarad mögöttünk. Aznap este öt év óta először feküdtünk le aludni úgy, hogy nem kellett arra gondolnunk, vajon jönnek-e értünk ma éjszaka."⁸⁹

Viseszlavcev a korról és önmagáról: „Éppen készülök elutazni innen [Oroszországból], közben azt hallom, hogy maguk egyetemet szerveznek Berlinben. Ha így van, akkor számoljanak velem […] Az élet errefelé fizikailag sokat javult, de a magunkfajták világnézetével és ízlésével erkölcsileg elviselhetetlen. Maguk ott Berlinben bizonyára ehetnek kaviárt, tokhalat és sonkát és fácánt, és ihatnak mindenféle pompás nemes bort. Hát mi itt ezt ritkán tehetjük, pedig bár sehol sem dolgozom, fantasztikusan jól elvagyok a múlt évi szerzői honoráriumomból és alkalmi bevételekből. Keresni jól lehet errefelé, és akkor anyagilag remekül megél az ember, de akkor is ott van egy ízléstelen világban, idegen nációk között, lelki sivárságban, az erkölcsi pusztulás veszedelmes fertőjében. Ha tehetik, mentsenek ki innen engem."⁹⁰ (Megjegyzések: ebből az következik, hogy Viseszlavcev nem volt száműzött, hanem saját jószántából emigrált; „a múlt évi szerzői honoráriumok": a Viseszlavcev irodalmi és lektori munkájáért 1921-ben kifizetett pénzek, amikor parasztok milliói haltak éhen, ami pedig a „kaviár, tokhal, sonka és fácán" menüt illeti, ahhoz a tudósok és írók túlnyomó többsége még a viszonylag szerencsés 1922-es évben sem jutott hozzá…)

A kitelepítettek legelső csoportját (nem számítva most az anarchistákat és a mensevikeket, Kuszkovot és Prokopovicsot) a történész A. V. Florovszkij és a fizológus B. P. Babkin alkotta. Ők 1922. szeptember 19-én hajón indultak el Odesszából Konstantinápolyba. Ezután, szeptember 23-án a Moszkva-Riga útvonalon vonatra szállt a második csoport, benne két filozófus, P. A. Szorokin és F. A Sztyepun. Szeptember 29-én Pityerből vágott a tengernek Stettin felé az Oberbörgmeister Hacken nevű gőzös Ny. A. Bergyajevvel, I. A. Iljinnel, A. A. Kizevetterrel, M. M. Novikovval, V. V. Sztratonovijjal, M. A. Oszorginnal és másokkal, valamint a családtagokkal a fedélzetén. November 16-án a Preussen nevű hajó vitte idegenbe N. O. Losszkijt, L. P. Karszavint, I. I. Lapsint és másokat. December 4-én Berlinbe érkezett 62 ember, akiket Grúziából deportáltak politikai okokból.⁹¹ Az utolsó pillanatban, 1923 elején indították el külföldre a két Bulgakovot: Sz. N. Bulgakov vallási gondolkodót és V. F. Bulgakovot, a L. Ny. Tolsztoj lakóházmúzeum vezetőjét.

Az emigráció nem fogadta őket kitörő örömmel. B. N. Losszkij, a filozófus fiának visszaemlékezései és „A. I. Ugrimov lányának, […] Vera Alekszandrovna Rezcsikovának későbbi elmondása szerint a megérkezés Németországba nem volt mentes pittoreszk vonásoktól. Mielőtt a moszkvaiak Stettinbe értek, azt gondolták, hogy ott majd találkoznak az orosz emigráció küldöttségével, úgyhogy felkészültek egy válaszbeszédre, aminek az elmondását Bergyajevre bízták. Amikor a kikötőben partra léptek, az egész csoport felsorakozott a rakparton, és egy ideig csak várt valamire. Nyikolaj Alekszandrovics jobbra-balra tekingetve, értetlenül közölte a többiekkel: »Itt valami nincs rendben.« Ekkor Ugrimov és néhány németül beszélő sorstársuk közreműködésével felfogadtak két szekeret, ezekre pakolták fel a moszkvaiak szánalmas cókmókjukat, és a rögtönzött konvojt közrefogva, nehogy tolvajokkal gyűljön meg a bajuk, elvánszorogtak a vasútállomásra. Ott a vezetőnek sikerült helyjegyeket szereznie (legkevesebb hetvenet) a berlini vonat néhány kocsijába. Felszállás közben némi perpatvar is kialakult a német utasokkal. Hallhatták, amint egy német hárpia azt rikácsolja, hogy »ezek az átkozott bolsevikok befurakodtak a mi országunkba is«. A berlini pályaudvaron a moszkvaiakat éppúgy nem várta »semmilyen hivatalosság«, mint a stettini rakparton. Itt azonban a csoportvezető futkosásának eredményeképpen sikerült mozgósítani a Vöröskereszt képviselőit, akik segítettek nekik elhelyezkedni pár olcsó szállodában. Két vagy három napra rá a Rul nevű emigrációs lapban a frissen érkezettek rövid hírt olvashattak »a kitelepített bolsevista professzorok« érkezéséről. Itt nyomatékosan közlöm, hogy csak azt mondom, amit másoktól hallottam."⁹² A következő – pityeri – csoportot azután már a „moszkvaiak" és régi emigráns barátaik fogadták…

Az ÖKVB rendeletét az adminisztratív kitelepítésről augusztus 10-én fogadták el. Augusztus 16-18-án az éjszakai órákban letartóztatásokra került sor. Louise Briant-Reed L. Trockijjal készült interjúját, amelyben a politikus a folyamatába lépett akció humánus szempontjait ecsetelte, augusztus 30-án közölte a Pravda. Ugyanitt jelent meg egy cikk 31-én „Első figyelmeztetés" címmel, ami azt sorolta, hogy a letartóztatottak miben vétkesek, és hogy a hatalom mit szándékozik tenni velük.

Az adminisztratív kiutasítást, vagyis az ítélet nélküli kitoloncolást vagy száműzetést nem a bolsevikok találták ki. A cári rendszerben széles körben alkalmazták a politikai ellenzék képviselőivel szemben. A szovjethatalom, mint már említettük, az előző államigazgatás számos elemét átvette – és ez alól a szóban forgó eset sem kivétel.

Már egy évvel később, 1923. május 27-én, F. E. Dzerzsinszkij I. Sz. Unslihtnak írt levelében kifejezi kétségeit azzal kapcsolatban, hogy a tömeges kitelepítések vajon célszerűek-e.⁹³ Attól fogva a kitoloncolás gyakorlata megszakad, és átadja a helyét a jóval kegyetlenebb büntetési eljárásoknak.⁹⁴

***

A kérdésben, hogy milyen hatással voltak a kitelepített gondolkodók az európai filozófiai hagyományokra, mindig van valamennyi pátosz, és a kutatók többsége csak túlzó jelzőkkel és dicséretekkel válaszol rá, bizonyítékokról azonban megfeledkezik. Nem elégséges bizonyíték Bergyajev hatalmas mennyiségű, az emigrációban publikált munkája (Me. E. Glavackij szerint a számuk közel 500), és az sem, hogy mennyi nyelvre fordították le köteteit (mintegy húszra)… Nagyobb bizonyító ereje van a német filozófus H.-G. Gadamer véleményének, aki egyidős a XX. századdal, és akinek az életében az 1922-es események egybeestek azzal az időszakkal, amikor kialakította a saját tudományos felfogását. Vl. Malahov kérdésére – „Hogyan fogadták Németországban az orosz gondolkodókat? Kialakult-e párbeszéd az Oroszországból kitelepültek (Ivan Iljin, Szergej Bulgakov, Lev Sesztov, Szemjon Frank stb.) és német kollégáik között?" – Gadamer ezt válaszolta: „Iljinről és Bulgakovról nem is hallottam. Sesztovnak ismerős a neve – de csak a neve. Egyetlen munkáját sem olvastam… Sokféle neves ember volt itt akkoriban. […] – És Sztyepun? – Ő egy született előadó volt. Ezért is jutott katedrához a szociológián…"⁹⁵ És ez minden, ami Gadamer „fülébe jutott" – sem Bergyajevről, sem Losszkijról, sem Karszavinról, se Viseszlavcevről nem tudott semmit. Ami Viseszlavcevot illeti, ő inkább Franciaország megszállása alatt vétette észre magát, olyannyira, hogy a fasizmus összeomlása után kénytelen volt Svájcba menekülni a bíróság elől…⁹⁶

A kitelepítés, az emigráció és a forradalom negatívan hatott a kitelepített gondolkodók filozófiai, következésképpen politikai nézeteire is. Többségük erősen „jobbra tolódott", ami azzal járt, hogy végleg kikötöttek a misztikus-vallásos és időnként a nacionalista álláspontnál. Az emigránsok tarka egyvelegében csak nagy ritkán akadt egy hegyes elme és egy nem kevésbé hegyes toll, amely emlékeztette a kollégákat tudományos karrierjük kezdeteire…

I. A. Iljin 1923. február 17-én, a berlini Orosz Tudományos Intézet megnyitóján mondott beszédet „A mai jogtudat problémáiról",⁹⁷ amire Mihail Oszorgin⁹⁸ reagált „Tudatos lojalitás" című cikkével: „[…] I. A. Iljin fényes elméjének két heves lendületével megsemmisíti egyfelől a tudomány minden eredményét, amit a jogterületén ért el a középkortól napjainkig, másfelől szétzúzza a humanitás és a jogszerűség minden alappillérét, amikre eredetileg ő maga is építeni akarta a jövendő nemzedékek jogtudatát. […] Az Iljin professzor előadásában elhangzott alaptéziseknek helyeslőn tapsolni illik… az orosz határ innenső felén. Csakhogy nem éppen »a türelem szellemének», »a tudatos lojalitásnak«, az »engedelmességnek« és a »hatalom [akár földi, akár égi] iránti bizalomnak« a hiánya miatt, és nem azért-e, mert magunkra nézve nem tartottuk érvényesnek a »normális jogtudat« elemeit, hajtottak ki minket, professzorom, igazságosan vagy igaztalanul, Szovjet-Oroszországból?"⁹⁹

A következő példa a „bálványok ledöntésére" Ny. A. Bergyajev „Demokrácia és szocializmus mint a lélek problémái" című előadásához kapcsolódik, amelyet a Vallásfilozófiai akadémia¹⁰⁰ nyílt ülésén olvasott fel. Bergyajev a demokráciát „satanokráciának" nevezte, majd felszólított a demokrácia és a szocializmus megdöntésére, „mivel a történelem folyamatában [ezek] idézték elő az elszakadást az ontológiai alapoktól, az abszolút igazság és igazságosság tagadását, az ember istenítését".¹⁰¹ Egy hónappal később ugyanez az újság hozta le V. V. Vodovozov Ny. A. Bergyajevhez intézett nyílt levelét. Vodovozov ismert publicista, jogász és közgazdász volt, a forradalom előtt pedig nemegyszer tartóztatták le és száműzték (mellesleg éppúgy, mint magát Bergyajevet). Vodovozov ezt írta: […] Ön azt állítja, hogy […] Oroszországban végrehajtották azt a kísérletet, hogy a szocialista eszméket a gyakorlatba ültessék át, […] hogy ez az elejétől fogva széles körben folytatott kísérlet tökéletesen sikertelennek bizonyult; a sikertelenség oka […] a szocializmus saját lényegében rejlik, mint amorális és vallásellenes tanításban, és a kísérlet sikertelensége meggyőző bizonyíték a szocializmus tarthatatlanságára. Ezért vissza kell térni a tiszta kereszténység elfeledett vallásához és morális felfogásához, majd ezeken az alapokon kell felépíteni az államot, és kialakítani az általános értelemben vett társadalmi viszonyokat. […]

Hanem hát a pravoszláv állam ezeréves kísérlete nem bizonyult siralmasnak és sikertelennek? Ön miért nem beszél a pravoszlavizmus fogyatékosságairól? Pobedonoszceva ügye¹⁰² miért nem készteti Önt ugyanolyan általános és merész általánosításra, mint Lenin ügye? Talán a Pobedonoszceva által az iskolába és az életbe bevezetett alapelvek nem neveztettek pravoszlávnak? És ezek az alapelvek nem bizonyultak romboló hatásúnak, és nincs némi okozati összefüggés a pobedonoszcevai egyház, a pobedonoszcevai iskola, általában a pravoszláv kormányzás és a bolsevizmus között?

[…] Emlékeztetném Önt, hogy Torquemada Krisztus nevében gyújtatott máglyákat, és a szent inkvizíció Krisztus dicsőségére tevékenykedett. Torquemada vitathatatlanul Krisztus tanítványa volt, mint ahogy Lenin vitathatatlan tanítványa Marxnak. Marxnak miért kell felelnie Leninért, amikor Krisztusnak nem kell felelnie Torquemadáért?

Miért alakult úgy mindannyiszor, amikor kísérlet történt arra, hogy az általános emberi együttélés a vallás elveire és a vallásos morálra épüljön, miért bizonyosodott be mindannyiszor, […] hogy a vallásos érzület türelmetlen és féltékeny; márpedig ez kivétel nélkül érvényes minden vallásra, mert a vallás csak szemernyivel jut tovább azon a határon, amelyet első hirdetői határoztak meg. […]

Az ítélet már régen kimondatott és régen jogerőre emelkedett. Ön fel tud hozni egyetlen olyan új körülményt, amely elégséges okot ad ügy felülvizsgálatára? Sajnos, ilyen körülmény nem létezik. Márpedig ha ilyen nem létezik, akkor az Ön egész érvelése célját téveszti…"¹⁰³

A kikötőben elmerengve...¹⁰⁴

Szeretném hinni, hogy igyekezetem az 1922-es események horizontjának – legalább vázlatos – körvonalazására és a történtek körül kialakult szövevényes mítoszok eloszlatására sikeresen végződött. Ebben az esetben viszont miképp dönthető el a kérdés, hogy a konfliktusos felek közül melyik a bűnösebb? A „régi" értelmiség álláspontja közismert: legtöbbjük az ideológiai harc útját választotta. Ami a hatalmat illeti, a győzedelmes osztály képviseletében, először a világtörténelemben, a humánus utat választotta az állambiztonság kérdésében. Ennek ellenére a mai kutatók továbbra is Lenint és környezetét vádolják mindenféle bűnnel. Az egykori marxista urak elfelejtik Engels egyik fontos gondolatát: „…a lehető legrosszabb, ami egy radikális párt vezetőjét érheti, az az, hogy akkor válik égetően szükségessé a hatalom megragadása, amikor a mozgalom még nem ért meg annyira, hogy az általa képviselt osztály uralkodjék, és olyan rendeleteket alkosson, amelyek biztosítani képesek ezt az uralmat. […] ekkor óhatatlanul egy megoldhatatlan dilemma elé kerül: hogy amit tennie lehet, az ellentmond minden korábbi megnyilatkozásának, az elveinek és pártja közvetlen érdekeinek; vagy hogy amit tennie kell, az teljesíthetetlen. […] Aki valaha ilyen visszás helyzetbe került, az visszavonhatatlanul elbukott."¹⁰⁵ A forradalmár vezetőknek pontosan ez a tragikus alakja volt V. I. Lenin. Az általa vezetett osztály végbevitte a forradalmat, de nem a szocialista, hanem egy nemzeti-felszabadító forradalmat, minek következtében létrejött egy új – de nem szocialista, hanem hatalmi – állam. Olyan helyzet állt elő abban a pillanatban, hogy a szocializmushoz szükséges anyagi-technikai alapok nem voltak meg Oroszországban, ahhoz pedig, hogy rövid időn belül létrehozzák őket, a polgárháború körülményei között nem volt erő. Ezért az országban szükségszerűen elkezdődött az osztályképződés folyamata: az össznépi tulajdon kialakulása és a forradalom, majd a „hadikommunizmus" idején létrejött hatalmas párt- és államapparátus átalakulása uralkodó, kizsákmányoló osztállyá.¹⁰⁶ A „régi" orosz intelligencia marginális helyzetbe került, elvesztette létezésének célját és értelmét – „feleslegesnek" bizonyult az új típusú társadalomban. Minden arra mutat, hogy Lenin életének utolsó éveiben pontosan tudatában volt a kialakult helyzet tragikusságának, és lehetőségei szerint igyekezett stabilizálni a helyzetet, hogy lerakhassa egy jövendő egészséges társadalmi fejlődés alapjait… Többek között ezért lett a „régi" értelmiség szerencsésen kiakolbólítva a határon túlra, és nem Szibériába, ami pedig a hatalomban ülő bírálóiknak anyagilag sokkal kevesebbe került volna…¹⁰⁷

Jegyzetek

1 A dokumentum Glavickij, M. E „A filozófusok hajója": az 1922-es év. Historiográfiai tanulmányok című könyvében jelent meg (Jekatyerinburg, Izd-vo Uralszkogo Unyiverszityeta, 2002, 182-192. o.).

2 Számos „régi" értelmiségi számolta magát a társadalmi közösséghez. A „társadalmi közösség"-be „a társadalmi szervezetek képviselőit", a „társadalmi munkásokat" sorolták (N. M. Kiskin nyilatkozata: Poszlednyije novosztyi, Párizs. Szerk. P. N. Miljukov. No. 397. Vö. 1921. 08. 3., 1. o.), olyan állampolgárokat, akik képesek „az öntevékenységre", kitűnnek „kezdeményezőkészségükkel", „azon vannak, hogy önmagukon segítsenek […], és nem az államra várnak ölbe tett kézzel". (Moszkva, augusztus 22. Pomoscs. Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság értesítője. Moszkva, no. 2., 1921. 08. 22., 1. o.)

3 Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság történetét részletesebben ismerteti M. Geller „»Az első figyelmeztetés« – pálcaütés (A kulturális értelmiség 1922-ben lezajlott, Szovjetunióból való kiutasításának történetéhez)" című cikkében. (Lásd Vesztnyik russzkogo hrisztyianszkogo dvizsenyija. Párizs – New York – Moszkva, no. 127., IV., 1978, 187-232. o.) A szövegben azonban jó pár pontatlanság fedezhető fel, ami, párosulva az ideológiai részrehajlással, jelentősen csökkenti a tanulmány történelmi értékét. Így például A. I. Ugrimov „Ugrjumov"- ként szerepel (202. o.), a 207. oldalon pedig, ahol a Pomgol felszámolásáról van szó, azt írja Geller, hogy „a Bizottságot teljes létszámában, Vera Fignert és a szövetkezeti együttműködés képviselőjét, P. A. Szadirint kivéve", letartóztatták, ami nem pontos: mert igaz ugyan, hogy előállították a gyűlés minden résztvevőjét – 72 embert -, de többségüket azonnal vagy néhány nap múlva elengedték, minekutána a Cseka közleményében (Izvesztyija VCIK, no. 199., 1921. 09. 8.) csak 5 személy (N. M. Kiskin, E. M. Kafjev, P. T. Szalamatov, Sz. N. Prokopovics, V. F. Bulgakov) szerepel, lásd még: „Kivégzés helyett kiutasítás. Az értelmiség deportálása a VCSK-GPU dokumentumaiban. 1921-1923". V. G. Makarov és V. Sz. Hrisztoforov bevezetőjével, Moszkva, in Az orosz út. 2005, 53-56. o. E. Kuszkov és M. Oszorgin visszaemlékezéseiben, amelyekre Geller támaszkodik, a Pomgol tagjai közül 6 fogva tartott személyt (N. M. Kiskin, Sz. N. Prokopovics, Je. D. Kuszkov, D. Sz. Korobov, I. A. Cserkaszov, M. A. Oszorgin) neveznek meg.

4 A. B. Halatov (1896-1938): 1918-tól 1923-ig a Közellátási Népbiztosság testületének tagja, a Népbiztosok Tanácsán belül működő Munkaerő-ellátási Bizottság elnöke, 1921 és 1931 között a Szovjetunió Népbiztosok Tanácsának alárendelt Tudósok Életkörülményeinek Javítására (KUBU) létrejött bizottság elnöke.

5 A 3. összoroszországi közellátási tanácskozás. Izvesztyija VCIK, no. 136., 1921. 06. 25., 2. o.

6 Izvesztyija VCIK, no. 158., 1921. 07. 21., 2. o.

7 Lásd Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság egyik kezdeményezőjének, N. M. Kiskinnek a felszólalását (Izvesztyija VCIK, no. 159., 1921. 07. 22., 2. o.).

8 Megjelent Izvesztyija VCIK, no. 160., 1921. 07. 23., 1. o.

9 Lásd pl. „Úton az új hatalom felé". Poszlednyije novosztyi, No. 397., 1921. 08. 3., 1. o.; „Harc vagy együttműködés?" Uo. Moszkva, 398., 1921. 08. 4., 1. o.; „Éhezés és a szövetségesek". Uo. No. 399., 1921. 08. 5., 1. o.; „Az eszer párt felhívása". Uo. No. 401., 1921. 08. 7., 3. o.

10 Az emigráns sajtóra hivatkozott hasonló zsaroló kísérletekről szóló beszámolót lásd „Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottságról (Id. Kamenyev előadásaiból)". Izvesztyija VCIK, no. 170. 1921. 08. 4., 2. o. Továbbá: „A szótól a tettig". In Obscseje gyelo. Párizs. Felelős kiadó: V. L. Burcev, no. 364., 1921. 07. 16., 1. o.; „Oroszországot segítsétek, ne a bolsevikokat!" Uo. No. 375., 1921. 07. 27., 1. o.; „Mindenekelőtt a bolsevikokkal vegyétek fel a harcot". Uo. No. 376., 1921. 07. 28., 1. o.; Burcev, V. L.: „A bolsevikok mellett nem lehet harcot vívni az éhezés ellen!" Uo. No. 377., 1921. 07. 29., 1. o.; és mások.

11 Lásd pl. Izvesztyija VCIK, no. 179. 1921. 08. 14., 1. o.

12 „A külföldre utazó küldöttség". In Pomoscs. Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság [VKGP] értesítője. No. 1., 1921. 08. 16., kedd, 3. o.; „A VKPG felhívása a külföldhöz". In Pomoscs. A VKPG értesítője. No. 2., 1921. 08. 22., hétfő, 1. o.

13 Izvesztyija VCIK, no. 186., 1921. 08. 24., 2. o.

14 Izvesztyija VCIK, no. 191., 1921. 08. 30., 1. o.

15 „A hatalom a terepen". Poszlednyije novosztyi. No. 413., 1921. 08. 21.. 1. o. A hírhez kapcsolódó véleményeket lásd a Poszlednyije novosztyi következő számában (no. 414., 1921. 08. 23., 1. o.) megjelent „A hatalom a terepen és az éhínség" című szerkesztőségi cikkben.

16 Például Kiskin megvádolása azzal, hogy antonovista kapcsolatokat ápol (Izvesztyija VCIK, no. 199., 1921. 09. 8., 3. o.

17 Lásd „Az értelmiség kiutasításáról". Dnyi, 1922, no. 28., december 1. péntek, 3. o.

18 Lásd A VCSK közlése Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság tagjainak letartóztatásáról. Izvesztyija VCIK, no. 199., 1921. 09. 8., 3. o.; „V. F. Bulgakov hivatalos magyarázata". (A szerkesztőségbe küldött levélből.) Kommunyisztyicseszkij trud, no. 441, 1921. 09. 18., vasárnap, 4. o.

19 Lásd a VCIK 1922. 02. 16.-i rendeletét (Izvesztyija VCIK, no. 44., 1922. 02. 24., 2. o.) és a rendelet 1922. 02. 23-i kiegészítését. (Izvesztyija VCIK, no. 46., 1922. 02. 26., 3. o.)

20 Lenin, V. I.: Összes művei. 44. k., 369. o.

21 Lenin V. M. Molotovon keresztül az OK(b)P KB Politikai Irodája tagjainak írt levele. In Lenin, V. I.: Ismeretlen dokumentumok. 1891-1922. Moszkva, ROSSZPEN, 1999, 516-519. o.

22 Losszkij, B. N.: „A »gondolat embereinek kitoloncolásáról« 1922-ben". In Sztupenyi. Filozófiai folyóirat, Szentpétervár, 1992, no. 1., (4), 62. o.

23 Izvesztyija VCIK, no. 47., 1922. 02. 28., 3. o. A neves filozófus fiának, B. N. Losszkijnak a tanúsága szerint a beolvasztásra szánt arany- és ezüsttárgyak közül az 1725-nél korábbiak mentesültek az elkobzás alól (lásd Losszkij, B. N.: „A »gondolat embereinek kitoloncolásáról«…" 63. o.).

24 Izvesztyija VCIK, no. 47., 1922. 02. 28., 3. o.

25 A GPU feljegyzése az OK(b)P KB Politikai Irodájának „Az értelmiség körében szerveződő szovjetellenes csoportosulásokról". (Közli: A. N. Artyizov.) In Otyecsesztvennije arhivi, 2003, no. 1., 76. o.

26 Uo. 413. o.

27 Uo. 432. o.

28 Akkoriban a diákság politikailag nem volt annyira tudatlan, passzív és konzervatív, mint manapság.

29 Részletesebben lásd Szoszkin, V. L.: „Főiskola – az autonómia vége (1921-1922)". In Az orosz értelmiség analízisének néhány aktuális kérdése. Főiskolák közti tudományos munkák gyűjteménye. Ivanovo, Ivanovói Állami Egyetem, 1997, 80-92. o.

30 „Hosszú időre megtisztítjuk Oroszországot". In Otyecsesztvennoje arhivi, 2003, no. 1., 83. o.

31 Uo. 89. o.

32 „A »filozófusok hajójának« utasai. (Az értelmiség sorsa 1922 repressziós nyarán és őszén)". (Összeállította, a bevezetőt írta és jegyzetekkel ellátta V. G. Makarov és V. Sz. Hrisztoforov.) In Voproszi filoszofii, 2003, no. 7. 131. o. Ugyanezen forrás szerint T. P. Kravcev (1876-1955) 1943-ban lett a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelező tagja…

33 Sztratonov, V. V.: „A Moszkvai Egyetem szabadságának elvesztése". In A Világegyetem megismerésének határán. 455. o.

34 GARF, f. 5907 (Vodovozov, V. V.). op. 1, d. 198. Izgojev, A. Sz.: Öt év Szovjet-Oroszországban (Töredékes visszaemlékezések és jegyzetek). Kézirat, 7. o.

35 Lenin, V. I..: Összes művei. 45. k., Bp., Kossuth, 1981. 109. o.

36 A Szociálforradalmár Párt X. tanácskozásának határozata. Revoljucionnaja Rosszija. A Szociálforradalmár Párt központi orgánuma. 1921, no. 11., augusztus, 3. o.

37 Részletesebben lásd Guszev, K. V.: „A végrehajtás felfüggesztve…" Hazai történelem: problémák, kutatások és vélemények. Moszkva, Lucs, 1992, 56-75. o.

38 Itt és a továbbiakban a magánkiadók kérdésében N. L. Mescserjakov összefoglaló munkájának anyagát vettem alapul: „A magánkiadókról a Sajtó és forradalom című folyóiratban". 6 (3) k. 1922. július-augusztus, 128-134. o. Más adatok szerint 1922 augusztusáig Moszkvában 337, Pétervárott pedig 83 kiadónak adták meg a működési engedélyt; 1921 októberétől 1922 augusztusáig néhány moszkvai kiadótól 1261 kézirat ment cenzori ellenőrzésre. Lásd Bubnov, A.: „A burzsoá restauráció ideológiája a NEP kezdeti időszakában". In Az ellenforradalmi harc ideológiai frontján. Tanulmánygyűjtemény. Moszkva, Izd-vo Krasznaja nov, 1923, 21. o.

39 Szorokin, P. A.: Hosszú út: Önéletrajz. Angolról fordította, szerkesztette, a bevezetőt és a jegyzeteket írta A. V. Lipszkij. Moszkva, Moszk. rabocsij; TERR A, 1992, 133. o.

40 Kolerov, M. A.: „A »Miszl« című filozófiai folyóirat (1922)". In A filozófia nem ér véget… A XX. századi hazai filozófia történetéből. 2 kötet, második kiadás. Szerk.: V. A. Lektorszkij, I. köt. A 20-as-50-es évek. Moszkva, ROSSZPEN, 1999, 39-46. o.

41 Szorokin, P. A.: „A háború hatása a lakosság összetételére, sajátosságaira és társadalmi szerveződésére". Ekonomiszt, 1922, no. 1., 77-107. o.

42 Így a szövegben. (Lásd Szorokin, P. A.: „A háború hatása…" Ekonomiszt, 83. o. jegyzet.) Itt elmaradt a %-jel, amit Lenin természetesen nem tudhatott, amikor a tanulmányt olvasta. Ugyanezeket a (javított) adatokat, akárcsak az utalást az évre (1920), amelyre vonatkoztak, Szorokin „A mai Oroszország erkölcsi és szellemi állapota. 1. Erkölcsjogi változások" (Volja Rosszii. Politikai és kulturális folyóirat, Prága, no 4. (32), 1922. 11. 1., 31. o.) című írásában is közreadta.

43 Szorokin: „A háború hatása…" 83. o.

44 Lásd Rajh, V.: Szexuális forradalom. Szentpétervár-Moszkva, egyetemi jegyzet, ASZT, 1997, 200. o.

45 Szorokin: „A mai Oroszország erkölcsi és szellemi állapota…" 31, 30. o.

46 Lásd Rajh: Szexuális forradalom. 185, 187. o.

47 Szorokin: „A háború hatása…" 93. o.

48 Lenin, V. I.: A harcos materializmus jelentőségéről. In Pod znamenyem markszizma, 1922, no. 3., 12. o. Lásd még: Összes művei. 45. k., 23-33. o.

49 „»Hosszú időre megtisztítjuk Oroszországot.« Az értelmiség 1922-es száműzetésének történetéhez". (A bevezetőt és jegyzeteket írta, a dokumentumokat kiadásra előkészítette A. N. Artyizov.) In Otyecsesztvennoje arhivi, 2003, no. 1., 75. o.

50 William Christian Bullitt (1891-1967): amerikai diplomata, az Egyesült Államok első nagykövete a Szovjetunióban (1934-1936). – Joseph Lincoln Steffens (1866-1936): amerikai újságíró, szemtanúja volt a mexikói és az oroszországi forradalomnak. Érzéseit Szovjet-Oroszországról a következő szavakkal fejezte ki: „Megpillantottam a jövőt, és az működik". (Steffens J. L. Letters. In 2 vols. Vol. I. 1938, 442., 463. o.)

51 Steffens, J. L.: The autobiography of Lincoln Steffens. Complete in one volume. N. Y., [1931] 797-798. o.

52 „Az értelmiség száműzetéséről". Dnyi, 1922, no. 28., december 1. péntek, 3. o. Más adatok szerint mindez 1922 januárjában történt. A letartóztatott anarchistákat és mensevikeket hamis papírokkal, mint csehszlovák állampolgárságú hadifoglyokat indították útnak vonaton külföldre.

53 Bubnov, A.: „A burzsoá restauráció ideológiája a NEP kezdeti időszakában". In Az ellenforradalmi harc ideológiai frontján. 23. o.

54 Bubnov. A.: A burzsoá restauráció a NEP második évében. Pétervár, „Priboj" munkás-szövetkezeti kiadó, 1923, 40. o.

55 Vaganyan, V.: „Tudományos porhintés". Pod znamenyem markszizma, no. 3., 1922, 43-55. o.

56 Karszavin, L. P.: „A szabadságról". Miszl, no 1., január-február, 62., 65. o.

57 L. P. Karszavin olyan munkáiról van szó, mint a Saligia (Pg., 1918), a Bevezetés a történelembe (Pb., 1920), „A szabadságról" (Miszl, 1922, no. 1., Pb., „Academia"), a Noctes Petropolitanae (Pb., 1922). Lásd Preobrazsenszkij, P. F.: „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya". Pecsaty i rovoljucija. 6. (3) k. 1922. július-augusztus, 64-73. o.

58 Karszavin, L. P.: Saligia, avagy egy igen rövid és lélekemelő eszmefuttatás az Istenről, a világról, az emberről, a gonoszról és a hét főbűnről. Párizs, YMCAPress, 1978, 6. o.

59 Preobrazsenszkij: „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya". 66. o.

60 Vaganyan, V.: „Tudományos porhintés". Pod znamenyem markszizma, no. 3., 1922, 43-55. o.

61 Preobrazsenszkij: „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya". 66. o.

62 Lásd Billington, J. H.: Ikon és fejsze. Kísérlet az orosz kultúra értelmezésére.

Moszkva, Izd-vo „Rudomino", 2001, 843. o.; Taruszkin, R.: „Turánia". In Pjotr Szuvcsinszkij és kora. Szerk.: A. Bretanyickaja. Moszkva, „Kompozitor", 1999, 258. o.

63 Uo. 121. o.

64 Frank, Sz. L.: A társadalomtudományok módszertanának áttekintő vázlata. Moszkva, „Bereg", 1922, 13. o.

65 Uo. 88. o.

66 V. I. Lenin levele I. V. Sztálinhoz 1922. 07. 16-án. In Lenin, V. I.: Ismeretlen dokumentumok. 1891-1922. 544-545. o.

67 Trockij szerzőségét M. E. Glavackij bizonyította. Lásd Glavackij, M. E.: A filozófusok hajója… 76. o.

68 Lásd pl.: „A világmindenség történetének analógiájaképpen a lélek eredendő állapota is gáznemű". (Ajhenvald, Ju.: Költők és költőnők. Moszkva, K-vo „Szevernije dnyi", 1922, 7. o.)

69 Bobrov, Sz. recenziója: „Ju. Ajhenvald. Költők és költőnők". (Moszkva, K-vo „Szevernije dnyi", 1922). Pecsaty e revoljucija, 1922, 6. (3) k., július-augusztus, 288. o.

70 Lenin, V. I.: Összes művei. 54. k., 198. o. (Feljegyzés N. P. Gorbunov számára az Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya" című könyvről. 1922. március 5.)

71 Viseszlavcev recenziójára nem sikerült rábukkanni. Említést róla lásd Sztyepun, F. A.: Lecsúszottak és megkapaszkodottak. Az utószót írta R. Gergel. Második, javított kiadás. Szentpétervár, Aletyejja, 2000, 515. o.

72 Szorokin, P. A.: „A nagy revízió kezdete". Vesztnyik lityeraturi, 1922, no. 2-3., 1-3. o.

73 Preobrazsenszkij, P. F. recenziója: Ny. A. Bergyajev, Ja. M. Bukspan, F. A. Sztyepun, Sz. L. Frank. Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya". (Kn-vo „Bereg", Moszkva, 1922, 95. o.) In Pecsaty e revoljucija, 1922, 2. (6) k., 307-309. o.

74 Vaganyan V.: „A mi orosz spengleristáink". Pod znamenyem markszizma, 1922, no 1-2., 32. o.

75 „Hosszú időre megtisztítjuk Oroszországot". Otyecsesztvennije arhivi, 2003, no. 1., 82. o.

76 Uo. 78. o.

77 Bergyajev, Ny. A.: Önmegismerés: dolgozatok. Moszkva, Izd-vo EKSZMO Pressz; Harkov, Izd-vo Folio. 1999, 486. o. [Magyarul: Önmegismerés. Budapest, Európa, 2002.]

78 Gornung, B. V.: Az idő folyása. 2. k. Tanulmányok és esszék. Moszkva, RGGU, 2001, 352. o. jegyzet.

79 Uo. 354. o.

80 Paszternak, B.: „A fejnek új módszerekre van szüksége". Izvesztyija, no. 143., 2003. 08. 12., 12. o.

81 Uo.

82 N. M. Jazikov „A hajós" című költeményéből.

83 Beloklokova, M.: „Két utas nyilvánosságra került ügye a »filozófusok hajójá«-ról". Izvesztyija, no. 145., 2002. 08. 16., 3. o.

84 Bergyajev: Önmegismerés. 489. o.

85 Sztyepun: Lecsúszottak és megkapaszkodottak. 617. o.

86 Oszorgin, M.: Tatyjana napja. Dnyi, no. 72., 1923. 01. 25., 3. o.

87 Oszorgin, M.: „Ugyanazon a tengeren". Szovremennije zapiszki. Társadalompolitikai és irodalmi folyóirat N. D. Avkszentyev, I. I. Bunakov, M. V. Visnyak. A. I. Gukoszkij, V. V. Rudnyev közreműködésével, Párizs, no. XII ., 1922. 12. 7., 216. o.

88 GARF. f. 5907 (Vodovozov, V. V.), op. 1, d. 198. A. Sz. Izgojev. „Öt év Szovjet-Oroszországban". 10. o.

89 Szorokin, P. A.: Hosszú út: Önéletrajz. 144. o.

90 V. P. Viseszlavcev 1922. 10. 5-én A. C. Jascsenkónak írt leveléből. Lásd Orosz Berlin, 1921-1923. A Guverovszkij Intézet B. I. Nyikolajevszkij-archívumának anyaga alapján. Összeállította L. Flejsman, R. Hjuz, O. Rajevszkaja-Hruz. Párizs-Moszkva, 2003, 238-239. o.

91 „Grúzia helyzetéről". Dnyi, no. 35., 1922. 12. 9. 2. o.

92 Losszkij, B. N.: „A »gondolat embereinek kitoloncolásáról«…" 67-68. o.

93 F. E Dzerzsinszkij levele I. Sz. Unslihtnak a tömeges kiutasítások célszerűtlenségéről. 1923. május 27. (RGASZPI, f. 76, op. 3, d. 150, lásd 20.)

94 Mellesleg a szoloveci szigeteket a monostorral együtt még 1922-ben átadták a GPU-nak azzal a céllal, hogy ott koncentrációs táborokat létesítsenek politikai foglyok számára. Történetesen ide is, és nem Németországba, küldhették volna a „filozófusok hajójá"-nak az utasait…

95 „Oroszok Németországban. Beszélgetések Hans-Georg Gadamerrel". 1992. április 16. Heidelberg (a beszélgető Vl. Sz. Malahov). Golosz, no. 3. (1), 1922, 231. o.

96 Janovszkij, V. Sz.: Elíziumi mezők. Szentpétervár, 1993, 180. o.

97 „Az Orosz Tudományos Intézet megnyitása". Dnyi, no. 93., 1923. 02. 18., 5. o.

98 Oszorgin, M. A. (eredeti családneve Iljin) (1878-1942) – neves író, jogász, a Moszkvai Egyetem növendéke, az 1905-ös forradalom tevékeny résztvevője.

99 Oszorgin, M.: „Tudatos lojalitás". Dnyi, no. 95., 1923. 02. 21., 1. o.

100 Az előadásra 1923. 02. 11-én került sor. Dnyi, no. 89., 1923. 02. 14., 5. o. Az előadás tartalmában közel áll a Bergyajev által írt és 1924-ben Berlinben megjelent Új középkor utolsó, a „Demokrácia, szocializmus és teokrácia" címet viselő fejezetéhez. Lásd Bergyajev, Ny. A.: A történelem értelme. Új középkor. Összeállította és jegyzetekkel ellátta V. V. Szapov. Moszkva, 2002, 286-310. o. [Magyarul: A történelem értelme. Budapest, Aula, 1994.]

101 „A korhadás áradása Ny. A. Bergyajev előadásából". Dnyi, no. 95., 1923. 02. 21., 5. o.

102 K. P. Pobedonoszceva (1827-1907) 1880-tól 1905-ig a Szent Szinódus miniszteri hatáskörű vezetője: Oroszország történelmében az ő nevéhez kapcsolódik a legkönyörtelenebb cenzúra és minden haladó társadalmi gondolat üldözésének időszaka.

103 Vodovozov, V. V.: „Nyílt levél Ny. A. Bergyajevnek". Dnyi, no. 126., 1923. 03. 29., 1. o.

104 I. Brodszkij „Emlékkép" című költeményéből.

105 Engels, F.: „A keresztes háború Németországban. VI." In Marx, K. – Engels, F.: Művei. 2. kiadás, 7. k., 422-423. o.

106 Részletesebben lásd Szemjonov, Ju. I.: A történelem filozófiája. Moszkva. „Kortárs füzetek", 2003, 439., 500-502. o.

107 Megjegyzem: a felső hatalmi osztály megerősödésével az „új" értelmiséget nemcsak a független gondolkodói lét és az értelemre gyakorolt hatás lehetőségétől fosztották meg, hanem magától a fizikai léttől is: az 1928-ban kezdődött megtorlások során az értelmiséget mint társadalmi csoportot fokozatosan megsemmisítették. Csak egyesek élték túl – és nem valaminek „köszönhetően", hanem „annak ellenére"…

(Fordította: Székely Ervin)