Máig vitatják a történészek, hogy miért és hogyan történt meg 1956-ban a szovjet katonai beavatkozás Magyarországon, amely eldöntötte a felkelés sorsát. Az SZKP KB Elnökségének 1956. őszi üléseinek jegyzőkönyvei alapján a szerző rekonstruálja a szovjet katonai intervencióra vonatkozó legfelső pártdöntéseket.

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc történetét értelmező kutatások egy jelentős részét a Szovjetunió, a szovjet vezetés szerepével kapcsolatos vizsgálódások adják. Ezek a munkák pedig általában egy kérdés köré csoportosulnak: volt-e lehetőség a konfliktus békés rendezésére, elkerülhetetlen volt-e a katonai beavatkozás, és erre pontosan miért került sor. Az elmúlt ötven esztendőben többen vállalkoztak a válaszadásra.

Hruscsov – aki 1953 szeptembere óta az SZKP első titkára volt – Malenkov és Molotov gyengítése érdekében 1954-ben új elemmel bővítette a desztalinizációt: a kínai és a jugoszláv kapcsolatok javításával. Októberben Hruscsov, Mikojan és Bulganyin Pekingbe látogattak, és tárgyalásokba kezdtek Mao Ce-tunggal, amelyeknek középpontjában a szocialista országok közti viszony állt. A kínai álláspont szerint szakítani kell azzal a rossz, Sztálinra jellemző szokással, hogy a Szovjetunió alárendeltjeiként, csatlósaiként bánik a népi demokratikus országokkal. Az ebben a szellemben kiadott szovjet-kínai nyilatkozat is leszögezi, hogy a kapcsolatoknak az egyenjogúság, a kölcsönösség, egymás nemzeti szuverenitásának tiszteletben tartása elveinek jegyében kell alakulniuk. Igaz, a nyilatkozatban a Kínai Népköztársaság és a Szovjetunió viszonyáról volt szó. Ugyanakkor Hruscsov és Mao szerint hasonló szellemben kell megoldani a jugoszláv problémát is.

Hruscsov Moszkvába úgy térhetett haza, hogy maga mögött tudhatta a szocializmus egyik nagy öregjének a támogatását. Ezt a támogatást és a desztalinizációs hullámot meglovagolva egyrészt elérhette 1955 januárjában Malenkov kormányfői posztról való leváltását.¹ Helyére Bulganyin, Hruscsov régi barátja került, akivel együtt ápolták Sztálint utolsó napjaiban. Másrészt keresztülvihette a jugoszláv kibékülés gondolatát az Elnökségben Molotov és a keményvonalasok ellenében.² Molotovnak ugyan nem volt szervezeti hatalmi bázisa, de a párt konzervatívjai körében és a nyilvánosság előtt nagy tiszteletnek örvendett. Igazi fenyegetést nem jelentett Hruscsov hatalmára, de képes volt akadályozni őt még azután is, hogy megvált a külügyminiszteri tisztségétől, hiszen továbbra is az Elnökség tagja maradt. Megnehezíthette Hruscsov dolgát abban, hogy a régi dogmáktól anélkül szabadulhasson meg, hogy ne tűnjön revizionistának.³ Visszatérve Malenkov háttérbe szorításához, fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a lemondatása együtt járt Malenkov önkritikájával. Ezt a módszert a Kreml nem csak saját magától, hanem – majd látjuk – a kelet-közép-európai kommunista pártokban zajló hatalmi harc esetén is elvárja a stabilitás érdekében, megakadályozandó a nyílt konfrontációt a párt különböző csoportjai között.

A szovjet-kínai nyilatkozat nem változtatott a kelet-közép-európai államokkal kapcsolatos politikán. A szerzők többsége szerint annál inkább befolyásolta azt az enyhülés ütemének lassulása és ezzel összefüggésben a gazdasági és társadalmi kiigazítások radikalizálódása miatt érzett aggodalom, valamint a kremlbeli hatalmi harc újabb állomása. Az új irányvonal politikájának átmeneti meggyengülése értelemszerűen kihatott a kelet-közép-európai politikára, azon belül is elsősorban Magyarországra, ahol a reformok a legmesszebb jutottak, és ahol a pártvezetésen belül éles ellentétek alakultak ki a sztálinista Rákosi-szárny és a Nagy Imre köré csoportosuló reformszárny között. Ez a magyar pártvezetésen belüli hatalmi harc arra kényszerítette a Kremlt, hogy 1953 júniusától folyamatosan támogatásáról biztosítsa Nagyot. Másrészről pedig arra, hogy 1955 januárjában Hruscsov az egyébként már 1953 nyarától rendszeresnek tekinthető moszkvai pártkonzultáción "megrója" Nagyot, és a hibák korrekciójára hívja fel a figyelmét. Hruscsov attól tartott, hogy Nagy elhanyagolja a katonai beruházásokat, így a magyar fegyveres erők modernizálása veszélybe kerülhet.⁴

Nagy Imre 1955-ös elmozdítását több szerző Malenkov bukásának következményeként kezeli.⁵ Azonban láttuk, hogy Malenkov bukásában is elsődlegesen nem a külpolitika, hanem a desztalinizáció következtében tarthatatlanná váló helyzete játszott szerepet. Nagy Imre esetében is látni fogjuk, hogy nem a hadseregfejlesztés elmaradása volt eltávolításának elsődleges indoka.

A szovjet nagyköveti iratok vizsgálata azt mutatja, hogy 1953 nyara és 1955 között igen nagy forgalmat bonyolított Kiszeljov és Andropov is. Rákosi, Gerő és Nagy szinte egymásnak adták a kilincset a szovjet nagykövetnél. A magyar vezetők tehát önmaguk vonták be az MDP-n belüli hatalmi harcba a Kremlt.

Az 1953 novemberében Kiszeljov nagykövet által készített "Hogyan teljesítették a magyar elvtársak a Moszkvában kapott ajánlásokat"⁶ című, az Elnökségnek szánt titkos beszámolójában is arról ír még, hogy nem valósult meg a kollektív vezetés, a "vezető pártfunkcionáriusoknak nincs világos elképzelésük a vezetés kollektivitásának elvéről",⁷ hogy az állami és a pártszervezetek rosszul működnek. A gazdasági korrekciók végrehajtás területén "Rákosi közlése szerint ellenállás tapasztalható a párt és a kormány legutóbbi határozataival szemben a gazdaságban dolgozó munkatársak egy részénél…"⁸ "A lakosság életszínvonalának emelésére hozott intézkedések hatása még nem érzékelhető."⁹ A legégetőbbnek azonban a szovjet nagykövet azt a körülményt tartja, hogy "Rákosi és Nagy elvtársak között a viszony továbbra is ellenséges", ami "különösen érzékelhető azzal összefüggésben, hogy […] jelen pillanatban nincs megoldva a magyar ÁVH által a forradalmi törvényesség terén elkövetett súlyos hibák végleges kijavításának kérdése".¹⁰

Nagy Imre tehát képtelen volt lezárni, lecsillapítani a hatalmi harcot, így – bázist keresve – valódi reformokat vezetett be, melyeket nem volt hajlandó leállítani. A perek kérlelhetetlenül alapos felülvizsgálatával pedig tovább fokozta ezt a folyamatot, így az MDP – Kiszeljov megfogalmazása szerint – "önostorozásba", "túlzásba" esett a hibák feltárása területén.

Mao szinte ugyanezekkel a szavakkal kritizálta Hruscsovot és a desztalinizációt. Azonban ami a szovjet vezetésben megengedhető volt, többek között azért, mert irányítottan folyt és a hatalmi harc egy szakaszának gyors lezárását eredményezte, az Magyarországon a Kreml szemében az ellentétek felszításával, destabilizációval fenyegetett, amelyet Moszkva birodalmának perifériáján egyáltalán nem kívánt engedni, hiszen az veszélyeztette az itteni országok feletti ellenőrzését, így külpolitikai céljait is.

Az 1955. tavaszi fordulat nyomán indult be Magyarországon a Rákosi és Gerő nevével fémjelzett resztalinizációs folyamat. Ez azonban nem szükségszerűen a Kreml politikájából, sokkal inkább Rákosi mértéktelen revánsvágyából és rossz helyzetértékeléséből következett.

1955. május 14-e ugyan még a megkeményedett vonalakról árulkodott, hiszen ekkor alakult meg a Varsói Szerződés, válaszként a pár nappal azelőtti nyugatnémet NATO-csatlakozásra, és nem utolsósorban azért, hogy intézményes formát adjanak az addig kétoldalú szerződéseken nyugvó katonai tömbnek. Azonban május 15-én deklarálták a független, demokratikus és semleges Ausztria létrejöttét. Ezzel a Kreml felülbírálta korábbi, Molotov által képviselt külpolitikai alapelvét. Egyébként jó okkal, hiszen a semleges Svájc és a semleges Ausztria ékként illeszkedett a NATO északi és déli szárnya közé.¹¹ Dulles amerikai külügyminiszter is jó okkal változatott a semlegességet kezdetben elutasító álláspontján, és a szenátus külügyi bizottságának zárt ülésén a következőket mondta az egyezségről: "Igen mély hatása lesz az Ausztriával szomszédos csatlós államokra […], amelyeknek először lett közös határuk a szabad világgal […] a szovjeteknek bele kell törődniük abba, hogy nagyobb fokú szabadságot és függetlenséget adjanak a csatlós államoknak."¹² Tény, hogy a megvalósult osztrák semlegesség reményt keltett Nagy Imrében és körében, s elérendő célként szerepel majd ezután politikai gondolkozásában és programjában.

1955. május 26. és június 2. között zajlott le Hruscsov belgrádi látogatása, amelyet Canossa-járásnak is tekintenek, hiszen bocsánatot kért a jugoszlávellenes sztálini politikáért. A látogatást azonban nem ezért tekintjük drámainak, hanem mert a megbeszélések végén közzétett közös nyilatkozat tartalmazta a be nem avatkozás elvét, elismerte a szocializmus fejlődési formáinak szabad megválasztását, valamint a katonai tömbök háborús feszültséget fokozó jellegét, ugyanakkor Tito méltányolta a Szovjetunió biztonságpolitikai elképzeléseit.¹³ Hruscsov célja ezzel az volt, hogy Jugoszláviát a szocialista táborhoz közelítse, és enyhítse a nemzetközi feszültséget. 1956 áprilisában Andropov azt írja, hogy "véleményünk szerint a magyar elvtársak azzal, hogy Révainak és különösen Kádárnak a Politikai Bizottságba való beválasztása mellett határoztak, komoly engedményt tesznek a jobboldali és demagóg elemeknek, nyilván arra számítva, hogy ezzel tompíthatják az utóbbiak kritikáját".¹⁴ Vészjósló kijelentés ez a Szovjetunió budapesti nagykövetétől, hiszen előrevetíti a pártvezetés megosztottságát, amelyért egyébként többen a magyar vezetők közül is aggódnak. Andropov egyébként 1956 tavaszán és nyarán szinte kivétel nélkül csak Rákositól, Gerőtől és Hegedüstől tájékozódik a belpolitikával kapcsolatban. Így az SZKP Elnökségének igen egyoldalú információkat juttat, amelyek egyre súlyosabb kijelentéseket tartalmaznak. "Az utóbbi időben az ellenséges elemek igyekeznek aláásni a Szovjetunió és az SZKP tekintélyét",¹⁵ továbbá: "különösen a volt jobboldali szociáldemokraták mutatnak aktivitást", de "az utóbbi időben aktivizálódott a kisgazdapárt tevékenysége is […], koalíciós kormányzat létrehozásának a lehetőségéről beszélgetnek Magyarországon, a kommunisták részvételével, különös siker esetén azok nélkül".¹⁶ Gerő szavai szándékosan eltúlzottak, rájátszanak a szovjet vezetés félelmeire Magyarországgal kapcsolatban. Valószínűleg már tisztában volt Rákosi tarthatatlan helyzetével, amit a Rajk-ügyben való személyes felelősségének elismerése is jelzett, és már az utódlásra összpontosított. Ezt bizonyítja az is, hogy már május elején kérte Moszkvától, Szuszlovot ismét küldjék Budapestre, hogy segítsen "számos bonyolult kérdés" megoldásában.¹⁷

Az aggasztó hírek hatására Szuszlov 1956. június 7-én Magyarországra érkezett és 14-ig itt tartózkodott. Tárgyalt a PB és a KV tagjaival, belátta, hogy van némi megosztottság a rehabilitált és újból felemelkedett politikusok, továbbá Nagy Imre és köre miatt, de "a munkások és a parasztok körében […] szó sem esik a pártvezetés »válságáról«, a pártvezetés iránti bizalmatlanságról".¹⁸ Jelentésében úgy fogalmaz, hogy Magyarországon nincs válság.

1956. június 22. és 26. között azonban a Kreml a kelet-közép-európai vezetőkkel folytatott tárgyalásokon jelezte, hogy óvatosabban kell bánni az olvadás politikájával, és ki kell küszöbölni az olyan kiszámíthatatlan jelenségeket, mint amilyen a reformértelmiségiek szervezkedése vagy a nemzeti kommunista törekvések.

Alig pár nappal később, június 28-án Poznanban munkásfelkelés tört ki, melyet a lengyel pártvezetés, élén a Hruscsov által pár hónapja személyesen kiválasztott Ochab saját hatáskörben kezelt, így külön szovjet beavatkozásra nem volt szükség. Azonban Lengyelország és Magyarország helyzete mégis a szovjet vezetés központi ügye lett ettől kezdve. Mindkettőben szinte állandó politikai intervenciót kellett gyakorolnia.

Magyarország esetében az Elnökség július elején ismét elszánta magát arra, hogy beavatkozzon. Malin feljegyzései szerint a július 9-i és 12-i ülésen döntöttek arról, hogy Mikojant küldik Budapestre, a cél pedig az, hogy "a Rajk-üggyel kapcsolatban könnyíteni kell Rákosi helyzetén".¹⁹ Mikojan magyarországi tartózkodása azonban, mint ismeretes, Rákosi menesztését eredményezte, amely abból a szempontból érdekes, hogy az SZKP Elnöksége valószínűleg nem tudott erről a szándékról, tehát Mikojant személyesen Hruscsov irányította, és általános irányelvek alapján felhatalmazta, hogy a helyzetnek megfelelően cselekedjék.²⁰ Kockázatos lépés volt ez Hruscsov részéről. Minden bizonnyal azért vállalta, mert felismerte, hogy az SZKP Elnökségén belül egy ilyen javaslat Poznan után parttalan vitákat eredményezne, másrészt pedig szembenézett a budapesti helyzet súlyosságával. Ezekben a napokban Hruscsov jelezte Titónak, hogy a legvégsőkig kész elmenni Magyarország megtartásáért, továbbá hogy a magyar válságmegoldás keretei adottak.²¹ Hruscsov minden bizonnyal a politikai intervencióra gondolt. Mikojan jelentéséből kiderült, hogy a Rákosi megtartása melletti legfőbb érv, a stabilizáció biztosítása, már nem érvényes: "A KV egyes tagjai nem teljesítik a KV utasításait sem, sőt fellépnek a KV határozatai ellen. […] A sajtó és a rádió kikerült a KV ellenőrzése alól."²² Ugyanakkor a Politikai Bizottság, melynek ülésén Mikojan részt vett, megfogalmazza azokat az irányelveket is, melyeket követni kell a válság megoldása érdekében: Rákosi lemondásának elfogadása, a KV fiatal, magyar nemzetiségű elvtársakkal való kiegészítése, az ellenséges csoportok elleni csapás előkészítése, sajtókampány beindítása, az ellenszegülő funkcionáriusok eltávolítása.²³

Az intézkedések mindegyike a pártvezetés egységét, hatékonyságát volt hivatott előmozdítani. Jól megfigyelhető bennük az a Rainer M. János által megfigyelt jelenség, hogy a szovjet válságkezelés logikájában az okozat, tehát a pártvezetés szétesése, megcserélődik az okkal, a társadalmi elégedetlenséggel. Az "orvos" tehát nem a betegséget, hanem a tüneteket akarta csak kezelni, amely így a betegség súlyosbodásához, azaz az 1956 októberében kitört forradalomhoz vezettek.²⁴

 

Az első katonai intervenció okai

 

1956 júliusában a Hruscsov által irányított magyarországi válságkezelés keretében Gerő Ernő lett az MDP KV első titkára. Gerő ugyanúgy kompromittálódott 1953 előtt, mint Rákosi, de politikai alternatíva híján nem volt kit választani e tisztségre. A politikai alternatíva hiányát még Rákosi idézte elő azzal, hogy 1955 decemberében a Kreml megkérdezése nélkül kizáratta a pártból Nagy Imrét. Mikojan ugyan próbálkozott azzal, hogy Nagy Imrét bevonja a rendezésbe, amivel a politikai vezetés egységének látszatát kelthette volna, ám ennek előfeltételét, az önkritikát Nagy Imre nem volt hajlandó megtenni. Elméletileg létezett még egy lehetőség, ami fel is vetődött, méghozzá Rákosi javaslatára: Kádár János jelölése. Őt azonban a jugoszláv perekben való érintettség miatt Hruscsov nem támogatta. Túlságosan merész ötlet volt, nem lehetett tudni, hogy pontosan milyen irányvonalat képvisel, és a nemzeti kommunizmus árnyéka vetődött rá, amely ugyan a XX. kongresszuson létjogosultságot nyert, azonban csak Jugoszláviát tekintve.

Gerő első hónapjainak eredményeiről az SZKP KB Elnöksége Andropov 1956. szeptemberi összefoglaló jelentéséből értesült. Bár Gerő Andropovval folytatott személyes beszélgetéseiben már visszafogottan nyilatkozik a magyarországi állapotokról, érzékelhetően kevesebbszer használja a "jobboldali" jelzőt, a szovjet vezetés azonban Szerov KGB-elnök jelentéseiből és persze Andropovtól értesül a magyarországi feszültségekről. Szerov július 26-i hangulatjelentésében tájékoztatta a Kremlt, hogy a volt koalíciós pártok különböző képviselői a "saját győzelmükként" ünneplik az MDP KV júliusi plénumát.²⁵

Andropov szeptemberi, az SZKP KB Elnökségének írt levele arról tudósít, hogy a júliusi plénum után tovább éleződött a magyarországi belpolitikai helyzet. "A magyar elvtársak még alig értek el eredményeket a hatalom megszilárdításáért folytatott harcban. […] Az ellenséges elemek, akik a KV júliusi plénuma utáni első időben megzavarodtak, s nem találták meg rögtön a szilárd talajt aknamunkájuk folytatásához, most már kezdik kihasználni elvtársaink határozatlanságát." Néhány káderügy alakulása Andropov szerint nem a pártvezetés vonalának szilárdságáról tanúskodik, mivel "sok magyar elvtárs […] szerint az MDP vezetősége azért tesz bizonyos engedményeket a reakciós elemeknek, hogy így próbálja megbékíteni és leszerelni őket. […] A jugoszláv sajtó a legutóbbi időkig meglehetősen határozottan támogatta a magyarországi ellenzéki elemeket. […] Az ellenséges elemeknek a XX. pártkongresszus határozatai után kifejtett tevékenysége arra irányult, hogy […] ha nem is sikerül leválasztani Magyarországot, legalább eltávolítsák a szocialista tábortól, elsősorban a Szovjetuniótól."²⁶

Andropov levele mintha vádirat lenne Hruscsov ellen; a magyarországi válság kialakulásában csak olyan tényezőket említ, amelyek a Hruscsov által kezdeményezett desztalinizációs politika elemei, illetve következményei voltak. A dokumentum tükrében úgy tűnik, hogy a magyarországi rendezés sikertelensége, magának a rendezésnek a korábban már tárgyalt egyszemélyi irányítása elindította Hruscsov ellenzékének a formálódását.²⁷ Ezt jelzi az is, hogy a Moszkván átutazó Gerő nem csak Mikojannal, hanem az inkább a keményvonalasokhoz tartozó Szuszlovval is tárgyal a magyarországi állapotokról.²⁸

Andropov jelentései októberben még drámaibb hangot ütöttek meg. "Most már nem csupán a párton belüli, hanem az ország egészére kiterjedő »komoly helyzetről« van szó. A veszélyt az jelenti, hogy három-négy hónappal ezelőtt csupán az értelmiség adott hangot elégedetlenségének, most viszont az elégedetlen hangulat egyre erősebben terjed a munkások körében, nem is szólva a parasztságról, amely szemmel láthatóan lázong […] A gazdasági és mindenekelőtt a politikai nehézségekre spekuláló reakció újra felütötte a fejét, és lényegében összekapcsolódott a párton belüli ellenzékkel. Rajk hamvainak a temetése után az ellenzékiek […] nyíltan követelik Nagy Imre visszatérését […] Olyan helyzet alakult ki, mikor a Politikai Bizottság egy sor esetben nem képes hatni a kérdések megoldására […] Jelenleg szovjetellenes propaganda folyik Magyarországon."²⁹

A jelentés egy tehetetlen és bázisa vesztett pártól szól egy olyan kommunista országban, ahol nyílt szovjetellenes propaganda folyik. Mindez arra utalhatott volna, hogy a Kremlnek újra a politikai intervenció eszközéhez kell nyúlnia, azonban Moszkva figyelmét október 19. és 23. között Lengyelország kötötte le, s a varsói események Hruscsov ellenzékének újbóli megerősödést eredményezték.

A LEMP az MDP-hez hasonlóan igen megosztott volt, Bierut 1956. márciusi halálát követően Hruscsov hiába jelölte ki személyesen az utódot. Ochab az 1956 nyarán kitört poznani munkásfelkelést gyorsan és határozottan verte le, de pártellenzékével nem boldogult. A poznani felkelés után a LEMP polarizálódott, ezért Moszkva Bulganyin miniszterelnököt és Zsukov marsallt Varsóba küldte a politikai megoldás elősegítése érdekében. A lengyel rendezés is legalább olyan felemásra sikeredett, mint a magyar: az 1948-ban titoista elhajlásért elítélt, majd rehabilitált Gomulkának helyreállították a párttagságát, de státuszának rendezését későbbre halasztották.³⁰ Gomulka népszerűsége egyre nőtt mind a párton belül, mind pedig azon kívül. Ochab tárgyalásokba bocsátkozott vele, és szeptember eleji pekingi útja során több jelzést kapott a kínaiaktól, hogy támogatnák az önállóbb politikát. Október 13-án végül a LEMP Politikai Bizottsága Gomulka jelenlétében összeült és megegyezett a válságkezelő politikai programot, valamint a személycseréket illetően. Ez utóbbi Gomulka hatalomba emelésén túl a lengyel-szovjet állampolgárságú Rokosowski honvédelmi miniszter eltávolítását is jelentette. A PB intézkedéseit az október 19-ére összehívott Központi Bizottsági ülés volt hivatott szentesíteni.

A szovjet vezetés idegesen reagált a lengyelországi eseményekre, hiszen olyan fontos személyi ügyekben történt döntés, szovjet egyeztetés nélkül, amelyek érintették a Kreml Lengyelország feletti ellenőrzését. Ráadásul Moszkva konzultációra hívó szava süket fülekre talált Varsóban. Október 19-én ezért váratlanul Hruscsov vezette szovjet delegáció érkezett a Központi Bizottság ülésére. Hruscsov ellenzékének erősödéséről árulkodik, hogy a küldöttség tagjai között ott volt Molotov és Kaganovics, akik a keményvonalas sztálinisták közé tartoztak. Ugyanakkor tagja volt még Konyev marsall is, a Varsói Szerződés hadseregparancsnoka, akinek az utasítására a delegáció érkezésével párhuzamosan Hruscsov által "hadgyakorlatnak" nevezett csapatmozgások történtek a lengyel-szovjet határnál.

Katonai intervencióra mégsem került sor, melynek okát Fejtő Ferenc abban látta, hogy Gomulka képes volt megnyugtatni Hruscsovot, és garanciákat adni neki arra, hogy Lengyelország a Varsói Szerződésben marad. Tehette mindezt azért, mert a kiélezett helyzetben a lengyel pártvezetés egységesen lépett fel a szovjetekkel szemben, és spontán tömegmozgalom szerveződött az új lengyel vezetés támogatására.³¹ Ráadásul Varsó maga mögött tudhatta Mao Ce-tung támogatását is, aki levélben jelezte, hogy nem helyesli a katonai eszközök bevetését, és felajánlotta Kína közvetítését Lengyelország és a Szovjetunió között.³²

Mindezek ellenére az SZKP Elnökségének október 20-i üléséről készült feljegyzések azt tanúsítják, hogy a moszkvai pártvezetés szerint "csak egy megoldás lehetséges – véget vetni annak, ami Lengyelországban van".³³ Mintha a lengyel vezetéssel való tárgyalások érvényüket vesztették volna, bár lehetséges, hogy inkább arról van szó, hogy számba vettek minden eshetőséget, felkészültek a legrosszabb helyzetre és a válságkezelésre (hadgyakorlat, bizottságalakítás és egyeztetés a testvérpártokkal), ami egyben engedmény volt az Elnökség sztálinistáinak. Mindenesetre a lengyel válsággal foglalkozó kutatók úgy vélik, hogy a fentebb már említett tényezők mellett a legfontosabb érv a lengyel rendezés jóváhagyása mellett éppen a magyar a forradalom kitörése volt.³⁴

Ugyanazon az elnökségi ülésen, október 20-án felmerült Magyarország kérdése is. A magyarországi állapotok arra késztették a szovjet vezetést, hogy politikailag ismét beavatkozzon Budapesten: "esetleg Mikojan et.-at odaküldeni".³⁵ Ugyanakkor van egy vészjósló utalás is a jegyzőkönyvben: "Mikojan és Zsukov elvtársak fontolják meg a katonák egységeikhez való visszahívását".³⁶ A szovjet vezetés tehát október 20-án minden lehetőségre felkészült, a katonai és a politikai megoldásra is. Mindez nem meglepő, tulajdonképpen illeszkedik az 1956 nyarán kialakított válságkezelési elképzelésekbe, melyet Hruscsov fejtett ki Titónak a magyar rendezéssel kapcsolatban. Ebbe illeszkedett az az 1956 nyarán kiadott utasítás is, amely arról szólt, hogy dolgozzanak ki katonai terveket egy esetleges magyarországi intervencióhoz.³⁷

Október 23-án Budapesten a lengyelek melletti szolidaritás kinyilvánítására rendezett tüntetés fegyveres felkeléssé alakult. Az Elnökség éjjel 11-kor kapott tájékoztatást a magyarországi helyzetről Zsukov marsalltól.³⁸ A feljegyzésekben három sor áll: "Százezres tüntetés Budapesten. Felgyújtották a Rádiót. Debrecenben elfoglalták a megyei pártbizottság és a BM megyei főosztálya épületét."³⁹ Hruscsov erre úgy reagált, hogy a szovjet csapatoknak be kell vonulniuk. Sehol nem szerepel az az 1956-tal foglalkozó szakirodalom által központi kérdésnek tekintett probléma, hogy kérte-e Magyarországról valaki a szovjet beavatkozást.⁴⁰ Ebben a helyzetben egyszerűen nem volt kérdés a katonai eszközök bevetése, ez a helyzetből szinte automatikusan adódott. Ha senki sem kérte volna a magyar vezetők közül, akkor is megtörtént volna. Hruscsov 1956 tavaszától a desztalinizáció kelet-közép-európai következményei miatt fokozatosan védekezni kényszerült az Elnökség régi sztálinistáival szemben, Rákosi leváltásában pedig egyszemélyi döntést hozott, amelynek következményeivel most kellett szembenéznie. A lengyel rendezés után Hruscsov nem vállalhatta, hogy ne ő kezdeményezze a kemény fellépést, melynek az elsődleges célja a rend fenntartása.

 

A politikai megoldás és kudarca

 

Ugyanakkor a katonai megoldás mellett az október 23-i ülésen a magyar ügyekben már szakértőnek számító Mikojan kezdeményezésére egy másik, politikai megoldás körvonalazódik. "Nagy nélkül nem lehet úrrá lenni a mozgalmon, így nekünk is olcsóbb. […] Végezzék el a rendcsinálást a magyarok. Ha bevonulnak csapataink, elrontjuk magunknak a dolgot. Próbálkozzunk politikai lépésekkel…"⁴¹ Végül a katonai intervenció melletti döntéssel Hruscsov teret enged a politikai megoldásnak is azzal, hogy Mikojant és Szuszlovot Budapestre küldik tárgyalni, s felhatalmazzák őket Nagy Imre bevonására, de küldetésük célja nem utolsósorban az információszerzés volt.

A politikai megoldás preferálása felé Hruscsovot végül Mikojan és Szuszlov, továbbá a hadsereg részéről Zsukov október 24-i jelentései terelték. A katonai jelentés megnyugtató megállapításokat tartalmazott a szovjet egységek és a magyar államvédelem és a karhatalmi csapatok közötti együttműködésről.⁴² Ezeket Mikojan és Szuszlov jelentése is megerősítette.⁴³

Azonban a Budapestre érkező szovjet küldöttek ennél tovább mentek, s azt írták, hogy "a helyzettel való közvetlen megismerkedés során kiderült, hogy mind a szovjet katonai parancsnokság, mind a magyar fegyveres erők parancsnokságának előzetes jelentései némiképp – negatív irányban – túlzónak bizonyultak […] Az a benyomásunk alakult ki, hogy különösen Gerő elvtárs, de más elvtársak is túlbecsülik az ellenség erőit, és lebecsülik saját erejüket. […] A magyar elvtársaknak az egyik legsúlyosabb hibája az volt, hogy tegnap éjszaka éjfél előtt nem engedélyezték a zavargások résztvevőinek lövetését."⁴⁴

A szovjet pártvezetők számára tehát a magyarországi események nem jelentettek mást, mint Poznan, azzal a különbséggel, hogy Magyarországon a párt képtelen volt dönteni a felkelés leverése érdekében. Ennek okát mind a szovjet delegáció, mind pedig a moszkvai vezetés a párt megosztottságában látták. Amint érzékelték, hogy Nagy Imre hajlandó részt venni a rend, illetve a párt egységének helyreállításában,⁴⁵ megnyugodtak és a politikai megoldás mellett foglaltak állást.

Október 24-én a Moszkvába érkező testvérpártok képviselővel az SZKP KB Elnöksége kibővített ülést tartott. Hruscsov tájékoztatta a vendégeket a lengyel és a magyar helyzetről. Lengyelországgal kapcsolatban azt mondta: "Most nagyon könnyű lenne indokot találni a fegyveres beavatkozásra, de nagyon nehéz lenne véget vetni egy ilyen konfliktusnak."⁴⁶ Nem volt ez másként Magyarországgal kapcsolatban sem.

A szovjet vezetés, főleg Hruscsov, véleménye a magyarországi helyzetről a Magyarországról származó információk szerint alakult. Október 28-ra a Kreml úgy látta, hogy a magyarországi helyzet súlyosbodik. Amint az SZKP KB Elnökségi üléséről szóló feljegyzések tanúsítják, Mikojan és Szuszlov, valamint Szerov KGB-jelentései arról szólnak, hogy a magyar vezetők nem tudnak élni a lehetőséggel, s képtelenek rendet tenni Magyarországon. "A tüntetést megszervezik. Kádár hajlik arra, hogy tárgyalásokat folytasson az ellenállási gócokkal. […] A munkások támogatják a felkelést. Javasolták, hogy Hegedüst rakják ki a Direktóriumból. A felkelés átterjedt vidékre"⁴⁷ – szólt a Hruscsovnak küldött tájékoztatás, melynek nyomán az első nagyobb érdemi vita alakult ki az SZKP KB Elnökségében. Molotov, Kaganovics és Vorosilov először vonta kétségbe a politikai megoldás eredményességét, nyíltan támadták Mikojant, amiért nem tudott olyan csoportot szervezni, amely nem kérdőjelezi meg a szovjet ellenőrzést Magyarország felett.⁴⁸ Nagy Imre október 28-i nyilatkozattervezete a szovjet csapatok kivonását célzó tárgyalásokról ott fekszik előttük, ez a vita alapja. Hruscsov nem megy bele a vitába, leszögezi, hogy két változat lehetséges: "A kormány cselekszik, mi segítünk. Ez hamar véget érhet. Vagy pedig Nagy ellenünk fordul, követelni fogja a tűz beszüntetését és a csapatok kivonását, utána jön a kapituláció."⁴⁹ Ezután Hruscsov felvázolja a lehetséges megoldásokat: vagy új kormányt kell alakítani, vagy megtartani a mostanit, felhívást kell intézni a magyar néphez, a testvérpátokat felszólítani hasonló megtételére, majd erélyesen le kell verni a fegyveres felkelést. A végső kérdést is Hruscsov teszi fel, lezárva ezzel a vitát: "Támogassuk-e a mostani kormányt, ha ilyen [a szovjet csapatok kivonását célzó] nyilatkozatot tesz? Támogassuk. Nincs más kiút."⁵⁰

Tehát Hruscsov Nagy Imre támogatása mellett döntött, noha az nyílt szakítást jelentett az eddigi szovjet biztonsági elvekkel. Belátta ugyanis, hogy Nagynak szüksége van némi politikai mozgástérre a helyzet ellenőrzése érdekében.

Hruscsov hozzászólása után a vita megszűnik, a megszólalók sorra csatlakoznak Hruscsovhoz. Ahogy Bulganyin is: "Vannak Budapesten olyan erők, amelyek meg akarják dönteni Nagy és Kádár kormányát. Legyen az az álláspontunk, hogy támogatjuk a jelenlegi kormányt. Máskülönben megszálláshoz kellene folyamodni. Ez kalandorságba vezetne minket."⁵¹ Zsukov, a honvédelmi miniszter az MDP KV tekintélyének megóvása érdekében a Budapestről való kivonulást is felveti, amihez Hruscsov is csatlakozik: "Beszüntetjük a tüzet. Hajlandók vagyunk kivonni a csapatainkat Budapestről. Feltételünk, hogy az ellenállási gócok szüntessék be a tüzet."⁵²

Hruscsov motívumai között minden bizonnyal a lehető legkevesebb kockázattal járó döntés keresése volt a leghangsúlyosabb. Később azonban hozzáteszi, hogy "az angolok és a franciák most kezdenek bajt keverni Egyiptomban. Ne kerüljünk velük egy társaságba. […] Megőrizzük arculatunkat."⁵³ A külpolitikai utalás a következő nap megkezdődő szuezi válságra vonatkozik, amelyet az időbeli egybeesés miatt sokáig a magyar forradalom katonai elfojtásának indokaként tartottak számon.⁵⁴ Azonban a feljegyzésben épp ellenkező előjellel említik, azaz a szuezi válság kitörése éppen, hogy a békés megoldást mozdította elő, hiszen Hruscsov külpolitikájának egyik célja az arculatformálás volt, amelytől a szocialista tábor bővítését remélte a harmadik világban.

Szuszlov ugyanezen a napon, október 28-án, Mikojan nélkül, visszatért Moszkvába, hogy személyesen tegyen jelentést. Beszámolójában említést tesz az új, koalíciós kormány létrejöttéről, Kádár azon kérdésfelvetéséről, hogy nemzeti demokratikus felkelésként értékeljék az eseményeket, az ÁVH feloszlatásáról és arról, hogy Nagy javaslatára került a kormány felhívásába a szovjet csapatok kivonása nem csak Budapestről, hanem Magyarországról is.⁵⁵ A beszámolót követően, amely Mikojan nélkül drámaibbra sikerülhetett, az SZKP KB Elnöksége egy emberként fordult Mikojan ellen, Hruscsov pedig kimondta: "Új szakasz kezdődött. Nem értünk egyet a kormánnyal."⁵⁶

Hruscsov és az Elnökség véleménye egy csapásra megváltozott tehát, ám ezt nem valamiféle új, Magyarországon vagy máshol történő politikai fejlemény indokolta. Amiről Szuszlov beszámolt, azt az Elnökség már tudta. A kormány átalakításáról október 27-én, Nagy nyilatkozattervezetéről pedig Szuszlov felszólalása előtt tárgyaltak, és arra jutottak, hogy támogatni kell a kormányt. Az egyetlen dolog, ami tehát Szuszlov borúlátó előadása miatt megváltozhatott, a helyzet értékelése volt, amely egységbe tömöríthette a korábban már fellépő keményvonalas ellenzéket. Döntést viszont nem hozott ez a nap, Hruscsov a kivárás álláspontjára helyezkedett ("Véglegeset később mondunk").

Október 29-én nem ült össze az Elnökség, október 30-án Mikojan és Szuszlov jelentésével kezdtek. "A politikai helyzet az országban nem javul, ellenkezőleg, romlik. […] a párt vezető szerveiben tehetetlenség érződik, a pártszervezetekben bomlási folyamatok játszódnak le. A garázdálkodó elemek […] ölik a kommunistákat. […] Tegnap éjszaka elfoglalták a központi pártlap nyomdáját és szerkesztőségét. […] Elfoglalták a telefonközpontot. […] Előfordulhat, hogy a felkelők ellen bevetendő magyar egységek átállnak a felkelőkhöz…"⁵⁷ A jelentés tehát beszámol az összes veszélyről, amitől a szovjet vezetés valaha tartott a kelet-közép-európai régióban. Miután Hruscsov megérkezik a kínai delegációval folytatott tanácskozásról, elkezdődik a szovjet kormány nyilatkozattervezetének a vitája, amely majd a be nem avatkozás elvét, a szovjet csapatok kivonásáról szóló tárgyalásokat, a tanácsadók visszahívását, a népi demokráciákkal való kapcsolatok egyenlőségen alapuló rendezését tartalmazza.⁵⁸ A nyilatkozat vitájában egyes "liberálisabb" elnökségi tagok a magyarországi válság okait – szovjet vezetőkhöz képest – igen józanul, ideológiai premisszák nélkül értelmezték.⁵⁹

Sepilov külügyminiszter kijelentette, hogy "ki kell küszöbölni a parancsolgatás elemeit", és a népi demokráciákkal való kapcsolatokban intézkedések egész sorozatát kell elindítani, amelynek első lépése a nyilatkozat. Zsukov honvédelmi miniszter a helyzet megoldását, "ha szükséges", a magyarországi csapatkivonással is segítené. Zsukov szerint "számunkra ez katonai-politikai lecke".⁶⁰

A szovjet nyilatkozat és ezek az eszmefuttatások azonban mind Sepilov igen erős kijelentése alapján értelmezhetők: "Az alapok megingathatatlanok maradnak."⁶¹ Tehát szó sincs arról, hogy Magyarországot kiengednék a szocialista táborból. Zsukov arról beszélt, hogy ha Magyarországon olyan kormány alakul, amely nem vonja kétségbe a szovjet-magyar katonai, gazdasági és politikai szövetséget, ha hajlandó és képes a szovjetellenes megmozdulások, a fegyveres felkelés elnyomására, akkor szükség esetén ki is lehetne vonni Magyarországról a csapatokat.

A nyilatkozat megfogalmazása közben Hruscsov a feljegyzés szerint Mikojannal folytatott beszélgetést, aki beszámolt az MDP Elnökségében folyó, a szovjet csapatkivonással kapcsolatos vitáról. "6-ból 5 szilárdan tartja magát"⁶² – hangzott a Nagy Imrére vonatkozó utalás. Később a Kínai Kommunista Párt Moszkvában tartózkodó képviselői is csatlakoztak az Elnökség üléséhez. Az ülés elején Hruscsov azért késett, mert tárgyalásokat folytatott velük. A kínai delegáció vezetője, Liu Sao-csi ismertette a KKP KB véleményét a magyarországi helyzetről. Mao lengyel helyzetről kialakított álláspontja ismeretes volt már az Elnökség előtt, eszerint Kína a nagyorosz sovinizmus jelének tartaná a Szovjetunió beavatkozását. Azonban Magyarország esetében más álláspontra helyezkedett. "A csapatoknak Magyarországon és Budapesten kell maradniuk."⁶³ Hruscsov Liu Sao-csinek felvázolta a már lefolyt vita eredményét. "Két út van – fogalmazott. – A háborús: a megszállás útja. A békés: a csapatok kivonása, tárgyalások."⁶⁴ Molotov viszont ismerteti véleményét, miközben az Elnökség megkapja a Budapesten megalakult szűkebb kabinet névsorát, benne Tildy Zoltán és Kovács Béla nevével. Molotov álláspontja a kínaival egyezett. "A politikai helyzet világossá vált. Ellenforradalmi kormány, átmeneti kormány alakult"⁶⁵ – mondta, és ezután, továbbá a kínai álláspont elhangzását követően, a kínai küldöttség jelenlétében szinte a korábbi egyhangú döntés kritikájaként hangozhatott Molotov szájából a következő mondat: "Tárgyalásokat kezdünk a csapatok kivonásáról."⁶⁶

A "liberális" elnökségi tagok és Hruscsov türelme a magyarországi politikai rendezést illetően a következő napra elfogyott. Hruscsov el is mondja ennek okát: "Pártunk ez esetben nem értene meg bennünket."⁶⁷ Az első titkár minden bizonnyal felmérte, hogy a SZKP KB Elnökségében meglévő ellenzéke tegnap olyan nem várt támogatást kapott a kínai delegációtól, hogy ha a kivonulás mellett döntene, az aláásná a hatalmi pozícióit, és védhetetlenné tenné a kivonulást a közvélemény előtt is.

Ugyanekkor Hruscsov más okokat is számításba vesz. "Ha kivonulnánk Magyarországról, ez felbátorítaná az amerikai, angol és francia imperialistákat. Ezt gyengeségünknek fognák fel, és támadásba lendülnének. […] pozícióink gyengeségét demonstrálnánk. […] Egyiptomon felül odaadnánk nekik Magyarországot."⁶⁸ Az Elnökség üléseiről szóló feljegyzések tükrében azonban hasonló állítások csak a keményvonalas sztálinisták szájából hangzottak el a viták során, azok sem sokszor. Ha valóban komoly eshetősége lett volna egy komolyabb hidegháborús konfliktus kialakulásának, akkor erről minden bizonnyal készült volna valamiféle feljegyzés, és komoly súllyal esett volna latba a magyarországi helyzet értékelésében. Ezzel szemben tudjuk, hogy a Kreml a magyar, sőt már a lengyel válság kirobbanása pillanatától jelzéseket kapott az Egyesült Államoktól arra vonatkozóan, hogy az USA nem fog beavatkozni semmilyen formában.⁶⁹ Eisenhower elnök október 27-i dallasi beszédében konkrétan utalt arra, hogy az Egyesült Államok nem tekinti potenciális szövetségesének Magyarországot. Charles Bohlen, a Moszkvába delegált amerikai nagykövet erre október 29-én ismét felhívta a figyelmet egy fogadáson. Az utalás tehát inkább hagyományos retorikai elem lehetett, amely a keményvonalasoknak tett gesztus volt, bár több, a hidegháborúval foglalkozó szerző a szovjet beavatkozás egyik okának a szovjet vezetés dominóelvtől való félelmét tartja.⁷⁰ Valóban, az állítás megalapozott, ugyanakkor ez a félelem mindvégig kétirányú volt: Moszkvában nem csak attól tartottak, hogy Magyarország kiválásának következményeként a többi népi demokráciában is elkezdődik az erjedés, és őket is az elszakadás felé viszi, hanem attól is, hogy ha beavatkoznak, az Lengyelországban is olyan helyzetet eredményezhet, amelyre végül katonai választ kell adni. Ennek elkerülése érdekében született meg október 30-án a szovjet nyilatkozat, és Hruscsov ezért kezdeményezett széles körű egyeztetést november elején a kelet-közép-európai államok vezetőivel és Titóval a beavatkozásról.

 

Összefoglalva elmondhatjuk tehát, hogy a második szovjet katonai intervenció oka a politikai megoldás kudarca volt. A Kremlből legalábbis kudarcnak tűnt, hiszen a magyar belpolitikai fejlemények nem mozdultak el a Moszkva által áhított stabilizáció irányába. A magyar vezetés képtelen volt az ehhez szükséges tömegbázist kialakítani azzal a politikai magatartással és mozgástérrel, amelyet a Kreml kívánt és nyújtott. Nagy Imre felismerte, hogy a stabilizáció érdekében a történések élére kell állnia, ám ezzel ki kellett mozdulnia a Moszkva által kijelölt politikai keretek közül. Ezek például a sajtó ellenőrzése, az egypártrendszer, a megkérdőjelezhetetlen, szoros szovjet-magyar politikai és katonai kapcsolatok, tehát Moszkva vezetésének elfogadása. Mikojan látott esélyt a válság politikai rendezésére, lépéseit – amelyeket minden bizonnyal nem önállóan, hanem Hruscsovval való egyeztetés után tett meg⁷¹ – azonban nem fogadta egyöntetű siker az Elnökségben. Mikojan és Szuszlov jelentései közt nagyfokú eltérés mutatkozott a magyarországi lehetőségeket tekintve. Hruscsov, látva a Mikojan elleni heves támadást, amely egységesítette az ellenzékét, és azt, hogy a kínai küldöttség tagjai is hasonló állásponton vannak, megváltoztatta álláspontját. A kialakult helyzet kísértetiesen hasonlított az 1953-as NDK-beli felkeléseket követő hatalmi helyezkedéshez, amely Berija eltávolításához vezetett radikális reformjai miatt.

A politikai rendezés kudarca az SZKP Elnökségének újra jelentkező hatalmi harcában fogant, de mint láttuk, a magyarországi belpolitikai események, illetve az azokról küldött jelentések is jelentős hatást gyakoroltak. A magyarországi helyzet rendezése kapcsán tulajdonképpen azt láthattuk, hogy a szovjet vezetés "párbeszédben volt" az eseményekkel. Az események alakították a szovjet vezetés válaszait, s nem valamiféle ideológiai érv vagy szervezeti automatizmus döntötte el a magyarországi forradalom sorsát. Ennek a párbeszédnek végül az október 30-i szovjet nyilatkozat lett az eredménye, és az, hogy a későbbiekben a kelet-közép-európai államokkal való viszonyt új alapokra helyezték, és több mozgásteret hagytak, ha – amint Sepilov külügyminiszter fogalmazott – az alapok megingathatatlanok maradnak. Ugyanakkor érdemes lenne megvizsgálni, hogy az 1956-os "magyar válság" kezelése mennyiben szolgált mintául a későbbi (1968-as csehszlovákiai vagy az 1979-es afganisztáni) katonai intervencióknak. Hogy a szovjet vezetés mennyire volt akkor párbeszédben az eseményekkel, és mennyiben befolyásolták automatizmusok.

 

Irodalom

Szovjet nagyköveti iratok Magyarországról 1953-1956. Összeállította és a bevezetőt írta Baráth Magdolna. Budapest, Napvilág, 2002.

Gál Éva – Hegedűs B. András – Litván György – Rainer M. János (szerk.): A "Jelcin-dosszié". Szovjet dokumentumok 1956-ról. Budapest, Századvég – 1956-os Intézet, 1993.

Szereda, Vjacseszlav – Alekszandr Sztikalin (vál.): Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. Budapest, Móra, 1993.

Szereda, V. – Rainer M. János (szerk.): Döntés a Kremlben 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Budapest, 1956-os Intézet, 1996.

Afianyi, Vitalij: Az 1956-os magyar események a szuezi válság tükrében. Ford. Ságvári György. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 238-240.

Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. Budapest, 1956-os Intézet, 1996.

Békés Csaba: A hidegháború eredete. In: Évkönyv 1999. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 1956-os Intézet, 1999. 217-226.

Békés Csaba: Hidegháború, enyhülés és az 1956-os magyar forradalom. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 201-213.

Békés Csaba: Magyar-szovjet csúcstalálkozók 1957-1965. In: Évkönyv 1998. Budapest, 1956-os Intézet, 143-184.

Borhi László: A vasfüggöny mögött. Magyarország a nagyhatalmi erőtérben 1945-1968. Budapest, Ister, 2000.

Borhi László: Magyarország a hidegháborúban. A Szovjetunió és az Egyesült Államok közt, 1945-1956. Budapest, Corvina, 2005.

Borhi László: 1956 helye a szakirodalomban. In: Évkönyv X. Budapest, 1956-os Intézet, 2002. 225-232.

Calhoun, Daniel F.: Szuez és Magyarország, 1956. Ford. Somlai Katalin. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 241-245.

Csen Csien: Peking és az 1956-os magyar válság. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 186-195.

Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Szerk. Vjacseszlav Szereda és Rainer M. János. Budapest, 1956-os Intézet, 1996.

Fejtő Ferenc: A népi demokráciánk története. I-II. Budapest-Párizs, Magvető – Magyar Füzetek, 1991.

Fülöp Mihály – Sipos Péter: Magyarország külpolitikája a XX. században. Budapest, Aula, 1998.

Gaddis, John Lewis: Most már tudjuk. A hidegháború történetének újraértékelése. Budapest, Európa, 2001.

Gati, Charles: Hungary and the Soviet Bloc. Durham, Duke University Press, 1986.

Gati, Charles: Magyarország a Kreml árnyékában. Budapest, Századvég, 1990.

Gati, Charles: Füstbe ment tömb. Századvég – Atlanti Kiadó, Budapest, 1991.

Hajdu Tibor: 1956 nemzetközi háttere. Társadalmi Szemle, 1989. 8-9. sz. 36-39.

Hajdu Tibor: 1956 – Magyarország a szuperhatalmak játékterén. Valóság, 1990. 12. sz. 40-45.

Heller, Mihail – Nyekrics, Alexander: Orosz történelem. II. kötet. A Szovjetunió története. Budapest, Osiris Kiadó, 1996.

Hutchings, Robert L.: Soviet-East European Relations. Consolidation and Conflict. Wisconsin, The University of Wisconsin Press, 1983.

Jones, Robert A: The Soviet Concept of 'Limited Sovereignity' from Lenin to Gorbachev. The Brezhnev Doctrine. Hong Kong, MacMillan, 1990.

Kende Péter: A szovjet tábor belső kapcsolatrendszerének módosulása 1953 után. In: Évkönyv VII. 1956-os Intézet, Budapest, 1999. 250-254.

Kende Péter: Még egyszer a magyar forradalom világjelentőségéről. In: Évkönyv IV. Budapest, 1956-os Intézet, 1995. 7-23.

Kennedy-Pipe, Caroline: Russia and the World 1917-1991. London, Arnold, 1998.

Kramer, Mark: A Szovjetunió válasza az 1956-os eseményekre. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 73-92.

Kirov, Alexander: A szovjet hadsereg és a magyar forradalom. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 66-72.

Kovrig, Benett: Of Walls and Bridges. The US and Eastern Europe. London – New York, NYUP, 1991.

Litván György: Mítoszok és legendák ötvenhatról. In: Évkönyv VIII. Budapest, 1956-os Intézet, 2000. 205-218.

20. századi magyar történelem, 1900-1994. Szerk. Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos. Budapest, Korona, 1997 (2., bővített kiadás).

Rainer M. János: Szovjet döntéshozatal Magyarországról 1956-ban. In: Évkönyv II. Budapest, 1956-os Intézet, 1993.

Rainer M. János: Szovjet döntéshozatal Magyarországról 1956. október 31. – november 4. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 53-54.

Rainer M. János: Magyarország a szovjet érdekszférában. In: Mi a politika? Bevezetés a politika világába. Szerk. Gyurgyák János. Budapest, Osiris, 1996.

Rainer M. János – Urbán Károly: "Konzultációk". Dokumentumok a magyar és a szovjet pártvezetők két moszkvai találkozójáról 1954-1955-ben. Múltunk, 1992. 4. sz. 124-148

Ripp Zoltán: Belgrád és Moszkva közt. (A jugoszláv kapcsolat és a Nagy Imre-kérdés.) Budapest, Politikatörténeti Alapítvány, 1994.

Romsics Ignác (szerk.): Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Budapest, Teleki László Alapítvány, 1995.Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris, 1999.

Tischler János: A lengyel pártvezetés és az 1956-os magyar forradalom. In: Évkönyv III. 1994. Budapest, 1956-os Intézet, 1994.

Ötvenhatról nyolcvanhatban. Az 1956-os forradalom előzményei, alakulása és utóélete c. 1986. dec. 5-6-án Budapesten rendezett tanácskozás jegyzőkönyve. Szerk. és a jegyzeteket írta: Hegedűs B. András. Budapest, Századvég – 1956-os Intézet, 1992.

Az 1956-os magyar forradalom helye a szovjet kommunista rendszer összeomlásában. Az 1991. jún. 13-15-én az OSZK-ban megtartott nemzetközi konferencia jegyzőkönyve. Szerk. Békés Csaba. Budapest, 1956-os Intézet, 1993.

Szovjet katonai intervenció 1956. Szerk. Györkei Jenő és Horváth Miklós. Budapest, Argumentum, 1996.

Muszatov, Valerij: Szovjet-magyar kapcsolatok, 1953-1956. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997.

Majszkij, Ivan M.: A jövendő világ kívánatos alapelveiről (1944). Közread. és bev. Baráth Magdolna. Külpolitika, 1996. 3-4. sz. 158-184.

Szereda, Vjacseszlav: Szovjet döntéshozatal, 1956. október 23-30. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 49-52.

T. Varga György: Jegyzőkönyv a szovjet és a magyar párt- és állami vezetők tárgyalásairól (1953. június 13-16.). Múltunk, 1998. 2. sz. 23-50.

Thompson, William J.: Khruschev: A Political Life. New York, St. Martin's Griffin, 1997.

Zubok, Vlagyiszlav M.: Hatalmi harc a Kremlben és a magyar válság. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 55-66.

 

Jegyzetek

 

1 Gaddis: Most már tudjuk, 392.

2 Fejtő: A népi demokráciák története. II. kötet. 31-33.

3 Thompson: Khruschev, 146.

4 Borhi: Magyarország a hidegháborúban, 240.

5 Ám előfordul fordított helyzetben is, hogy Malenkov eltávolításához a Nagy-ügyet használták. Lásd Zubok: Hatalmi harc a Kremlben és a magyar válság, 55-66.; Gati: Hungary and the Soviet Bloc, 134.

6 Uo. 103-111.

7 Uo. 105.

8 Uo. 108.

9 Uo. 110.

10 Uo. 162.

11 Fülöp-Sipos: Magyarország külpolitikája a XX. században, 369-373.

12 Uo. 371-372.

13 Ripp: Belgrád és Moszkva között, 7-8.

14 A "Jelcin-dosszié", 23.

15 Baráth: Szovjet nagyköveti iratok Magyarországról, 293.

16 Uo. 301.

17 Uo. 298.

18 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 21.

19 Döntés a Kremlben, 19.

20 Uo. 116-117.

21 Uo. 115.; Fülöp-Sipos: i. m. 382.

22 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 41.

23 Uo. 45-46.

24 Rainer: Szovjet döntéshozatal Magyarországról 1956-ban, 27.

25 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 69-71.

26 A "Jelcin-dosszié", 31-41.

27 Baráth: i. m. 75.

28 A "Jelcin-dosszié", 42.

29 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 83-86.

30 Fejtő: i. m. II. 84.

31 Uo. 86-97.; Döntés a Kremlben, 118.

32 Csen Csien: Peking és az 1956-os magyar válság, 188-189.

33 Döntés a Kremlben, 22.

34 Az 1956-os magyar forradalom lengyel dokumentumai, 46-47.

35 Döntés a Kremlben, 22.

36 Uo.

37 1956. július közepén Antonov hadseregtábornok vezetésével katonai küldöttség érkezett Magyarországra. Ellenőrzést folytattak a Magyarországon állomásozó Különleges Hadtestnél, és megállapították, hogy nincs életképes terve egy beavatkozáshoz. Július 20-ra elkészült ez a terv, amely a "Volna" (Hullám) fedőnevet kapja. Kirov: A szovjet hadsereg és a magyar forradalom, 67.

38 Az időponttal kapcsolatban lásd Döntés a Kremlben, 120-121.

39 Uo. 26.

40 Valószínűleg Gerő kérte a beavatkozást telefonon, de erről ellentmondásos források maradtak fenn. A katonai segítségnyújtás alapját majd egy Hegedüs által később aláírt hivatalos kérvény nyújtja. A problémakörről bővebben Döntés a Kremlben, 120-121.

41 Uo. 26.

42 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 100.

43 A "Jelcin-dosszié", 47.

44 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 102-103.

45 "A magyar elvtársak, különösen Nagy Imre, nagyon helyeselte, hogy jobban használjuk fel a magyar csapatokat, az államvédelmi egységeket annak érdekében, hogy enyhítsük a szovjet csapatok terheit, és hangsúlyt kapjon maguknak a magyaroknak a szerepe a rendzavarások felszámolásában." In: Hiányzó lapok 1956 történetéből, 103.

46 Döntés a Kremlben, 176.

47 Uo. 35.

48 Uo. 36.

49 Uo. 38.

50 Uo. 39.

51 Uo. 39.

52 Uo. 41.

53 Uo. 42.

54 Lásd Afianyi: Az 1956-os magyarországi események a szuezi válság tükrében; Calhoun: Szuez és Magyarország, 1956.

55 Döntés a Kremlben, 43-44.

56 Uo. 45.

57 Uo. 198-199.

58 Uo. 200-202.

59 Borhi László "A vasfüggöny mögött" című munkájában fejti ki alaposan, hogy a szovjet vezetők döntéseit és valóságérzékelését milyen eszmék torzítják el (120-135.).

60 Döntés a Kremlben, 53.

61 Uo.

62 Uo. 55.

63 Uo. 57.

64 Uo.

65 Uo.

66 Uo.

67 Uo. 62.

68 Uo.

69 Kovrig: Felszabadítók: a nagyhatalmak és Magyarország 1956-ban; Borhi: A vasfüggöny mögött, 189.

70 Például Békés Csaba, Borhi László, Charles Gati, John Lewis Gaddis.

71 Mikojan, amikor november 1-jén hajnalban értesült a katonai megoldás melletti döntésről, tiltakozott és az Elnökség összehívását sürgette. Döntés a Kremlben, 73.

71. számukban örömmel olvastam Vámos Péter írását, amely bizonyára segít majd eloszlatni azokat a hazai tévhiteket, hogy a kínai politikai rendszer gyökeres átalakulása csupán rövid idő kérdése. Mélyen igaza van ugyanis a szerzőnek, amikor azt írja: "Miközben […] úgy tűnhet, hogy a gondok szétfeszítik a rendszert, és a kínai autoritariánus kormányzat a túlélésért küzd, a valóság az, hogy a kommunista egypártrendszer ma stabilabb és nagyobb legitimációt élvez, mint a reformok elindítása óta bármikor." (107. o.)

A falusi lakossággal és az "ázsiai termelési móddal" kapcsolatos megállapítások már inkább vitára késztetnek.

A mezőgazdaságról mondottakkal nehéz egyetérteni, már csak azért is, mert a szerző csupán kinyilatkoztat, érvelése nem kapcsolódik szervesen az irodalomként megadott forrásokhoz. "A kínai paraszt akkor érzi jól magát, ha része a faluközösségének, ahol a feladatokat és javakat az évszázados hagyománynak megfelelően osztják el, azaz mindenki többé-kevésbé egyenlő részt vállal a feladatokból, és egyenlő módon részesül a javakból […]. Vannak ugyan kivételek, sőt a televízió hatására egyre több fiatal dönt úgy, hogy szülőfaluját elhagyva a városban próbál szerencsét, a többség azonban inkább otthon marad, és ősei életmódját folytatja." (104. o.) Amit viszont a városba áramlásról ír, azzal maga cáfolja állítását: "Általános gyakorlat, hogy az új munkahelyek betöltésére a kínai vállalkozók és külföldi befektetők egyaránt olcsó bérért dolgozni hajlandó falusiakat költöztetnek a városokba." (97. o.) Ami pedig a falun maradottak és városba költözöttek számarányát illeti, azt úgyis csak a jövő mutatja majd meg; ne jelentsük ki előre, hogy kik lesznek többségben.

Nem szerencsés a Tőkeire való hivatkozás módja sem ("Tőkei Ferenctől tudjuk, hogy a kollektív tulajdonon alapuló öntözéses földművelésre épülő, hagyományos – »ázsiai« – kínai társadalmi berendezkedés már az ókorban is meghatározta a kínai társadalmat." – 105. o.), mert olyan látszatot kelt, mintha ő egy két és fél ezer éven át változatlan rendszerrel számolt volna, holott már a Csou-korról világosan leszögezte: "A valódi törzsi közösség tulajdonképpen nem létezik már: az évszázadok során régen felbomlott és sajátos, mesterséges patriarchális közösséggé alakult át, amelynek csak az adózás és a parasztoknak közmunkára való megszervezése a közvetlen gazdasági célja. A régi nemzetségi-törzsi arisztokrácia a közösség ügyeinek valódi intézőjéből ilyenformán egy másodlagosan szervezett adórendszer hivatalnokgárdájává és haszonélvezőjévé vált, s uralkodó osztályként viselkedik." (A kínai irodalom rövid története, 16. o.) S Tőkei Konfuciusz koráról beszél – hol vagyunk még a közelmúlttól!

Kínáról való tájékozódásunk fontos forrását képezhetik a terepmunkát végző vagy elméleti összegezéseket készítő kínai szakemberek írásai, az adott esetben azonban ezek nem kapcsolódnak szervesen Vámos írásához, a szerkesztés gyakran bizonytalanságban tartja az olvasót, hogy a magyar szerző szövegének vagy Vámos forrásainak jegyzeteit olvassa-e.

Pethő Bertalan: Japán út/viszony I., II. Platon Kiadó, Budapest 2003, 2006.

 

Pethő Bertalan kétkötetes munkája azoknak ajánlható, akik a japán világról filozófiai elemzést akarnak olvasni.

A kapitalista társadalom egyik változatáról van szó, mert sokféle kapitalizmus van. Az első a "neoamerikai" (USA) modell, amely az individuális értékekre, a rövid idő alatti legnagyobb nyereség megszerzésére és a pénz-piac túlerejére épül. A második a "rajnai" modell, amely a szociális piacgazdálkodásra, a konszenzusra és a hosszú távú tervezésre épül, ahogy az Németországban és Észak-Európa más országaiban gyakorlat. Ennek változata a japán gazdaság is.¹

Pethő első felfedező útja az USA-ba vezetett. Erről az útról számolt be A posztmodern Amerikában (1991), jó egy évtized múlva pedig Japánról írt. Mindkét műnek az volt a célja, hogy felvillantsa a mai világkapitalizmus két sikeres és különböző kapitalista társadalmának, kultúrájának főbb jellemzőit, mélyebb történelmi-társadalmi, kulturális meghatározottságukat nem kutatva, de leírva azokat a benyomásokat, érzéseket, amelyeket az első eleven találkozás kiváltott benne. Törekedett arra, hogy ítéletei mentesek legyenek mind a Japán iránti nyugati előítéletektől, mind a Nyugattal szembeni, Japánban kialakult előítéletektől.

Ezt a szellemi-lelki állapotot és álláspontot azért sem könnyű megvalósítani, mert hosszú ideig az volt a közös előítélete a nyugati és a japán kutatóknak, hogy nem tudjuk egymás világát megérteni a létező különbözőségek miatt.

Most azonban pillantsunk a szerző szellemi-értelmi-érzelmi képernyőjére, miként is jelenik meg azon a két társadalom élete. Az USA-ban a szerzőt lenyűgözte "a civilizátummal betöltött lét", a már-már korlátlan technikai elérhetőség, "a boldogulás történelmileg töretlen vonulata, […] amit magam körül érzékelek, abban van valami töretlenség, egy tiszta és hiteles kép". Észreveszi azonban azt is, hogy e semleges nemű civilizátumnak árnyoldalai is vannak, például a "lakásgép" képében, s abban, hogy "aki benne lakik, nem számít". Feljegyzi a látványosságtól való elbűvöltséget is, s fontos megjegyzést tesz: "a posztmodern […] nincsen másképp, mint nyugtalanítóan".²

"Aki bele tud feledkezni ebbe a világba, az nem lát különbséget kultúra és civilizáció között."³ A posztmodern világnak Amerikában az a természete, hogy a kultúrától "különvált civilizáció – amit civilizátumnak nevezünk – szippantja magához a kultúrát, nem pedig a kultúra hozza magával, saját részeként, a civilizációt".⁴

A Japánban tett utazás másfajta élménnyel járt. Japán is civilizátummal betöltött világ, mégis a japán emberek közötti finom, árnyalt kapcsolatok, érintkezési formák, viselkedés, a "fiatal nők finomsága" s az odalátogatók iránti magatartásuk stb. ragadták meg szerzőnket, és "útitársát, Zs"-t is. Az "útitárs" – egy másik érzékeny ember -, aki nem a tudós szemével nézte ezt az eddig ismeretlen világot, azt fedezte fel, hogy "az emberektől olyan szép a vallásuk" is.⁵

Pethő kiindulópontnak tekinthető sorai szerint: "Szabadbattyán és Lepsény között alig tudok felismerhető betűket írni a naplófüzetembe, annyira zötyköl az IC gyorsvonat. Sokszor eszembe jutott ez a vonalszakasz, amikor […] az óránként 260 kilométeres sebességgel száguldó japán gyorson utaztunk – azon lehetett írni. […] Az előtér és a termes kocsi telve hányaveti fiatalemberekkel. Kisebb csoportokba verődve álldogálnak vagy támaszkodnak neki ennek-annak, mások tespedten, szétfolyó testtel üldögélnek vagy alszanak. […] Szedett-vedett, tunya, esetlen és kelletlen népség […] Zs. talál ülőhelyet. Megrettenve szorítja magához a nála lévő csomagjainkat. – Összenézünk. Becehegyig csak tizenöt perc, ki lehet bírni. Már ilyen tömény vegyítetlen »magyar közeg«-be még nem keveredtem. Nagyobb kontrasztot a »japán közeggel« aligha lehetne elképzelni […] A metafizikalitás kikopott belőle, a szennyesség pedig eluralkodott […] Japánban gyakran eszembe jutott. Keserűen, sajnálkozva, sőt szégyenkezve, amikor az ottani közeget tapasztaltam. »Tisztesség, tisztességes közeg« – ez volt (és maradt) az ottani kontrasztképzetem."

Ezek a sorok (és még tovább is idézhetném) vázolják fel a szerző kiindulópontját, amelyből ugyanilyen sötét, "mocskos közeg"-ként jelenik meg az emberi magatartás (politikai alakoskodás, hazudozás, durva türelmetlenség, sunyiság stb.). Azután "történelmi léptékre váltva, nincs mit csodálkozni a már előre láthatóan majd hibásnak bizonyuló döntések meghozatalán, a cinkelt választásokon és az eredmények elfogadásán a behódolásokon, az idestova öt évszázados vereséghalmazon."⁶ (Kiemelés – K. E.)

Egyoldalú, szubjektív képet fest a szerző, ám ez nem adna alapot arra, hogy az ország szellemi helyzetének szimbólumává váljék. A "cinkelt választások" kifejezés pedig ismert jobboldali emberek túlfűtött, előítéletes hangulatkeltése volt. Sehogy sem illik bele ilyen kiváló intellektussal megírt munkába.

Mégis, mind az előítéletes hangulatkeltés, mind a szerző áldozatul esése a hatalmat mindenáron akaróknak, mind a nagyon is valóságos, vonaton szerzett hazai tapasztalat leírása olyan elmaradottságot mutat a technika és a gondolkodás, az erkölcs, az ízlés világában, amely nehezen viselhető terhe a magyar társadalomnak. Mit is tapasztalt Pethő Japánban?

Az utca. "Megfigyeltem, hogy itt mindenki teszi a dolgát. Mégpedig nem azért teszi, hogy közben másnak tegyen keresztbe. Járja a maga útját. Csak visszatartaná és késleltetné, ha összeakadna másokkal. De arra sem ügyel külön, hogy a koccanásokat kerülje. Mivel mindenki a legrövidebb, legsimább és legjárhatóbb saját pályát igyekszik magának kimérni, ez a kölcsönös igyekezet mindegyre kinek-kinek előrerajzolja az éppen szabad közlekedési szakaszokat." Ezt az "ütközésmentes nyüzsgést" Pethő "a japánok lelki gazdaságosságában" vél felfedezni. Azután így folytatja: "Nem ökonomikus dolog ok nélkül nekimenni a másiknak, indokolatlanul feltartani egymást, öncélúan kötekedni, felesleges ügyekkel egymást terhelni, a visszacsapást kockáztatva elébe vágni valakinek, indulattal indulatot gerjeszteni, ügymeneten kívül kontaktusba lépni, közös célok híján a többieket célba venni." Később: "Az egyes emberek lelki ökonómiája szabályozza ily módon az egymásnak adott jelzéseket az elérhető legnagyobb – optimális – haszon irányába, ennek az optimális eredménynek az előlegezéséből történő folyamatosan egyéni visszacsatolásai által."⁷ E sorok egy társadalom erkölcsi arcképét nyújtják, amely egyben természetes, hétköznapi élet.

Pethő "transzparens"-nek tapasztalja a japán társadalmat, amelynek "nyüzsgése" vezérelt perdület, a spin hatványa.

"Fontosabbnak tartom azonban […] a tisztesség észrevételezését. Valószínűnek tartom, hogy a japán körülbelül annyira gyarló, mint a többi ember. Tudok az üzleti és egyéb érdekek kíméletlen érvényesítéséről […] a korrupcióról, ismerem a végletes önzés formáiról írott beszámolókat, mégis fenntartom a véleményemet, hogy közegük tisztességes."⁸

A gazdasági sikerekben a bizalom van olyan fontos – ha nem fontosabb -, mint a technológiai szakértelem, az iparkodás, idézi Francis Fukuyama gondolatát. "Az itt tapasztalható nyüzsgés tisztességes; ami tisztességtelenség előfordul, az azokba a mélyebb rétegekbe szorul, amelyek a közeg minőségében nem ütköznek ki."

Mindkét kötet olyan gazdag a japán jelenségekben és filozófiai kategóriákban, hogy kénytelen vagyok abbahagyni az első kötet ismertetését, és a következő, peratológiai nézőpontból megfogalmazott gondolattal és Hirosimával fejezem be: "Döntő különbség a keleti mentalitásban a nyugatihoz képest a készülőfélben levés kezdetének és az önmeghatározás végének a minősítése, közbül pedig a tevékenység eredendő eszközössége, ami a civilizáció fejlődésével egyre inkább kivehető. A végső Vég ugyanis az Enyészet, amibe torkollva az egyén törekvése kialszik, de mielőtt a Nirvána bekövetkezne, a tevékenységével egyre szilárdabb Vég-Művet emel az ember, ami az Enyészet ellenében Véd-Mű. Ez, a törekvésével együtt, beleomlik ugyan az Enyészetbe, de megelőzőleg benne és általa határozza meg magát az egyén egyre határozottabbá […] Egyéb motívuma nincs a döntéseinek…"⁹

Hirosima. "Az atombomba Emlékmúzeum csarnokában terepasztalon tanulmányozható a pusztulás." A robbanás utáni "huszonnégy óra alatt száznegyven-ezren haltak meg […] sikerült megalkotni a Modernnek önmaga halálára a folytatódás erejével reflektáló emlékművét". "Nem annyira az idő hegeszti be a sebeket, mint inkább a mennél jelentősebb új események kezdik ki, majd kebelezik be és emésztik meg a romlástudatot. Kiváltképpen akkor, ha ilyen fényes környezet foglalja magába a pusztulás mementóját […] Hangulatos találkozó- és pihenőhely ez itt. Reminiszcencia helyett rekreáció, elmebeli felökrendezés, regurgitáció helyett renováció, reklamáció helyett restitució, elfojtás, represszió helyett újjáteremtés, regeneráció […] Az enyészet bekövetkezte után az enyészet ellenében élés."¹⁰

A japán kozmogóniában "nem vetődik fel a kezdetbeni teremtés kérdése: az ember és természet alapvetően szétválaszthatatlan vegyülésben találkozik…" – idézi Pethő Tanigawát. "[…] a japán és a nyugati világ egyaránt hosszú évszázadokon állt fenn a maga sajátos mivoltában, és bizonyította életképességét. Kölcsönös méricskélés, ütközés, leminősítés, feldicsérés, koegzisztencia csak a Modern korában történő találkozásaik alkalmával következett be. A Nyugat fölényével, de a Nyugat önnön meghasonlottsága korában. Ezért a fölénnyel együtt a válságát is exportálva Japánba, még mielőtt ott az újdonságával és fölényével egyáltalán helyi válságot kelthetett volna.

"A "japán mentalitásban a képzelet közelebb van az Átélés¹¹ törzsökéhez, ugyanakkor – illetve ezzel összefüggésben – kevésbé kötik diszkurzív koordináták, és így hajlékonyabb az ügyességre, mint a nyugati mentalitásban." Ennek a magatartásnak a "helyt-állás" a legmegfelelőbb kifejezése. "Helyt-Állás" az élet értelme, Japánban, amely értelmet az élet élésén kívül egyéb nem igazol ugyan […], de az élet éppen ezáltal élésre érdemes."¹²

Tanigawa úgy véli, hogy "száz év óta adoptáltuk és asszimiláltuk valamennyi nyugati tudományt. És manapság a mi egységünk furcsa módon két kultúrán alapul. Külsőleg minden esetre okcidentalizálva vagyunk, bensőleg megőriztük a sajátosan japán hagyományt."

A japán világ-élet-kultúra sem elszigetelten alakult, formálódott a történelem során, hanem erőteljes indiai-kínai-koreai hatások érték, és más népekkel való érintkezések is befolyásolták. Indológusaink, sinológusaink, jamatológusaink munkáiból feltárul a japán világ sok összefüggése. Tudunk a japán tárgykészítésről, a mindennapi munkáról, foglalkozásokról, zenéről, irodalomról, képzőművészetről, építészetről, szokásokról, hitvilágról, színházról, természetszemléletről, filozófiákról, erkölcsről, technikáról stb. Egy-egy hozzánk is eljutott jellegzetesen japán film érzékelhetővé s talán érthetővé is tett, több, a japán világban kialakult emberi, magatartásbéli értéket, amely az egyetemes emberi értékek része.¹³ Ezért nem lehet a japánról szóló beszédet, kutatásokat, filozófiai elemzéseket, a Nyugat és a Kelet egybevetését jól véghezvinni e nagyobb történelmi-társadalmi összefüggések figyelembevétele nélkül, vagy éppen a mindennapi élet vizsgálatát mellőzve.

Pethőnek igaza van, amikor több helyen azt fejtegeti, hogy az európai filozófiai kategóriákat nem lehet ráhúzni a japán gazdasági-szellemi klímában kialakult emberi élet- és gondolkodásmódra, de ebből nem következik, hogy figyelmen kívül lehetne hagyni, már csak azért sem, mert a japán gondolkodók is felfigyeltek rájuk. (Pethő teljesen figyelmen kívül hagyja azokat a közös vonásokat, amelyek Japánt összekötik a világ sok más kultúrájával, s nem mutat rá a természetről, istenekről-emberekről, bűnről-megtisztulásról, lélekről, életről-halálról, erkölcsről-etikáról, szépről-rútról stb. kialakított sajátos japán felfogás és elképzelés ősi sintó és sintó-buddhista alapjaira. Hiányzik nála például a japán élet- és természetszemlélet alapkategóriája, a kami, amely elevenen él a mindennapi és a filozófiai gondolkodásban is, és sokáig a politikában, a hatalomról való gondolkodásban és annak gyakorlatában is meghatározó fogalom volt. Eszerint a világban, a természetben – a természet a legtágasabb, egyetemességet kifejező kategória a japánok gondolkodásában, s leginkább Spinoza causa suijára emlékeztet – és minden dologban jelen van a kami, s az istenek sem mások, mint ennek megnyilvánulásai, s ezért mindent, embert és természeti környezetét, kultúrákat, vallásokat – költőien szólva – összefog a kami-testvériség. A szerző Japánt kiemeli a nagy kultúrák összefüggéseiből, a történelmi-társadalmi folyamatokból, amelyek nélkül nem létezne ez az ország. Némely történelmi esemény pedig a szerző egy-egy állításának, kategóriájának illusztrációja csupán. Emiatt aztán teljesen árnyékban marad a – pozitív és negatív előjelű – változás és átalakulás vizsgálata, s maradnak a mozdulatlan metafizikai kategóriák, amelynek a szerző egyébként kiváló bírálója más munkáiban.)

India, Kína és Korea hatása nem csupán a hatalmas területi, földrajzi összefüggések miatt izgalmas, hanem több ezer éves történelmi fejlődésen keresztül alakuló kultúrák értékeinek sajátos megnyilvánulásainak (írás, építészet, filozófia stb.) és kölcsönhatásaikból született következményeinek számbavételét is elősegíti.

Pethő nem száll le a mindennapok világába sem, pedig a japán mindennapok igen közel vannak az elvont gondolkodással megragadható törvények világához is, s még azt is mondhatnók, hogy ezek a törvények úgy élnek a mindennapokban, hogy azokat "megemelik", "felemelik", mert "bennük vannak", s tartalmat sugárzó formákat adnak nekik – például a teázásnak (amely egyben és elsősorban szertartás), a zen kertek megszerkesztettségének, az ünnepek szimbólumainak, a különböző munkáknak, a testkultúrának, az életszakaszok kifejezésének stb. Az élet- és gondolkodásmód nem válik oly mértékben külön Japánban, mint a modern és posztmodern Nyugaton, s ezért nem alakultak ki (vagy csak kevéssé) sem az üres formák, sem a képmutató érvényesülési technikák.

A gondolkodás-, érzés- és életmód erőteljes összefonódásának titka is a japán történelemben, a gazdasági, közösségi formákban, hagyományokban van, ideértve például a szamuráj- és busidó-jelenséget is, amelyről annyi misztikus, romantikus elképzelés járta be a világot. A hűség, a helytállás "parancsáról" van szó, amelyet a hierarchizált japán rendszer összekapcsolt a kamival, beleértve a császári hatalom kötelező isteni kultuszát is, miután a sintó az 1870-es években az állam hivatalos vallása lett, sőt 1889 után – noha az "új alkotmány" a buddhizmussal egyenlőnek nyilvánította – "nemzeti funkciója miatt" különleges bánásmódban részesült. Csak 1946. január 1-jén törli el császári leirat a mikádó kötelező isteni kultuszát. E szellemi-érzelmi-hitbéli jelenség kialakulása, megszilárdulása mögött hosszú történelmi folyamat áll. Ebben a folyamatban válik érthetővé a családi, nemzetségi, közigazgatási egységek és szerkezetek-szervezetek élete, működése, a kialakuló függőségi rendszer, a felkelések, a hűbéri Japán, a szamurájok világa, a nemesi világ, a busidók világa, a sógunátus, a szigorú vazallusi rendszer, amelyben "a vazallusok életét a legapróbb részletekig szabályozták, kezdve a házasságkötéstől az örökösödésig. A parasztoknak megtiltották, hogy a falujukat elhagyják, s aki nem szolgáltatta be az évi adót, azt kegyetlenül megbüntették, családját, sőt az egész falut felelősségre vonták."¹⁴ Ez a szigorúság – természetesen sok változással – az ókori császárság (a VI. század) óta egészen a XX. század közepéig tartott.

Tudom, hogy igazságtalan vagyok, amikor mindezeket számon kérem a szerzőtől, hiszen Pethő – nagyon körültekintően, óvatosan – "eljárásügyi emlékeztető"-nek nevezi "meghatározás"-ait. Köztük kiemelkedő szerepet kap a "Mentalitás" kategóriája. A "mentalitás kutatása nem korlátozódik sem egyetlen tudományág, sem valamely interdiszciplináris vállalkozás területére, hanem filozófiai perspektívában történik".¹⁵

De talán mégsem vagyok teljesen igazságtalan. Még néhány évtizeddel ezelőtt is sokan komolyan gondolták, hogy Japán (sőt a Kelet) és a Nyugat között oly nagy a különbség, a gondolkodásmód területén is, hogy lehetetlen a kölcsönös megértés, egymás világának a felfogása.¹⁶

Pethő filozófiai perspektívában vizsgálja Japánt, s ez a megközelítés – sok kitűnő munka ellenére – új jelenség a magyar filozófiai irodalomban, ám nélkülözhetetlen a kritikai újragondolás.

A történeti szemlélet érvényesítésének szakadozottsága vezet oda, hogy a filozófiai kategóriák formális axiológiai maszkok a filozófia álarcosbálján, mert senki sem tudhatja meg, hogy mi a tartalmuk, s hogy van-e egyáltalán pozitív vagy negatív megítélhetőségük, mert úgy jelennek meg, hogy – az emberi cselekvés konkrét történelmi-társadalmi szituációitól függetlenül – csak pozitívak lehetnek. Mint a "jó katona", aki "szak- és nagyszerűen" harcol bárhol, bármiért, s a "szakszerűségen" túl semmi más nem merül fel benne, mert a parancs az parancs, esetleg isteni, esetleg jutalom is jár érte, sőt zsold, de az is lehet, mindezt benső késztetésre teszi. A katona, az ember ily módon eszközzé, jól kiképzett "célszerszámmá" válik, s (maradék) értelme-érzelme-fantáziája-akarata csupán a feladat minél jobb elvégzésére szolgál. S ez a megoldás racionális, szakszerű, gondos, pontos, interiorizált, határozott, a döntés erejét nyugalmával is felmutató magatartássá, szertartássá, magatartássá válik, miként ezt Pethő a "Misima-aktus"-ban kitűnően megmutatja.

Misima, a kiváló író és magas rangú katona tiltakozott a japán hadsereg – szerinte – defetista szellemű újjászervezése ellen, amelyben a nemzeti szellem, az erkölcs hanyatlását látta. 1970-ben magánhadseregének négy katonájával túszul ejtette a japán hadseregtábornokot, majd az összehívott katonákat felkelésre, a császári hatalom visszaállítására buzdította. Kísérlete kudarcot vallott. Ezután "visszavonult a parancsnoki szobába. Késlekedés nélkül kigombolta a köpenyét – meztelen testén nem hagyta még nyomát az emésztő kor, és térdre ereszkedve szép sorjában rendbe rakta a ruhadarabjait, ahogy szokta […] Szertartásosan a sarkára ült. Felemelt egy tőrt […] Misima háromszor ismételte a rituális szólamot: Tennó Heika Banzai! (Éljen a Császár!) Majd mélyen teleszívta tüdejét levegővel, s miközben szilaj kiáltással lélegezte ki, magába mélyítette a tőrt." Pethő úgy véli, hogy "a Semmisülés tulajdonképpen az Élet értelmének kérdését hús-vér valóságban és minden kérdés(essége)t a testies megkerülhetetlenségbe kényszerítve aktualizálja".¹⁷

Amikor a gondolat-érzés-akarat teljesen egybeesik a halál akarásában, akkor az erősebb lesz az életnél. A halál előkészítését azonban életéhez méltón, racionális gondossággal, szakszerűen, szertartással végzi, s már a "túlsó partról", de még élve tekint vissza a már innenső partra. Halála olyan lesz, mint az élete, de nem külső kényszerből, hanem saját elhatározása által, mert sajátjának érzi döntését, teljesen azonossá lesz azzal, ezért eszébe sem juthat, hogy önmaga élete fölé emelt eszme végrehajtója, amely eredendően nem is volt benne, külső környezetéből származott. Ebben a döntésben – a döntést hozó nézőpontjából – ezért nincs semmi képmutató. – Misima fanatikus volt, de ártatlan?!

A termelésben, az állami, állampolgári fegyelemben, a vállalati fegyelemben-hűségben, a mindennapi "közlekedésben", az emberi kapcsolatokban ennek a vonásnak nagy pozitív ereje is lehet. A demokratikus utat választó Japánban az említett örökségnek mind a pozitív, mind a negatív hatásai kiszabadultak a kollektív hatalmi szervezetek uralma alól, s egyre inkább a szabadon választott közösségekben jelennek meg, egyre inkább különbséget téve az elavult, káros, illetve a hasznos, az új módon elgondolt emberi életet segítő hagyományok között. A monolit egyhangúságot, egyneműséget sokféleség, változatosság váltotta fel. 1984-ben már 300-nál is több "vallás"-t tartottak nyilván. Ezek voltak az elismert vallások. Mellettük az "új vallások" megnevezés alá soroltak még 125-öt.¹⁸

A szakszerűség, helytállás, megbízhatóság olyan semleges energia, amelynek értéke attól függ, hogy a "parancsnok", a politika, az előítélet, a neveltetés milyen cselekvés szolgálatába állítja. A szabad társadalom világában ez az egyén döntése és felelőssége inkább, a vazallusi, tekintélyelvű, teokratikus, diktatórikus berendezkedésben pedig az uralkodó pszichózis és fenntartóinak a felelőssége. – Ennek erkölcsi tartalma pedig csak konkrét történelmi-társadalmi helyzetben és a művészileg feldolgozott tapasztalatban derülhet ki.

E mentalitás legalább is kettős: az egyes emberben potenciálisan benne lévő, történelmileg kialakult energia, erő. Működésének megítélése pedig attól függ, hogy mi a célja és következménye valóságos működésének. A hatalom isteni eredetének vak hite nagyon sok japánt egészen a kamikadze-magatartásig vitt el. – Ez a felfogás-érzés is a nemzeti hős tiszteletéhez tartozott.

A társadalom mélyebb összefüggéseiben működő, sokáig, talán évszázadokig észre nem vett változások, majd a második világháborúban elszenvedett vereség okozta társadalmi méretű sokk és a császárság isteni eredetének "hivatalos" megszün(tet)ése hatalmas szemléleti átalakulást is okozott. A "japán mentalitás" – ebben az összefüggésben – megváltozott, de megőrizte az adott szó, a "szakszerűség" stb. erényeit, hiszen ezek "semleges" energiák, erők, s most már a szabadság szélesebb értelmezésének alakítóivá váltak, tennó mítosz nélkül. – A japán mentalitás is változik.

A szerző tudta-érezte vállalkozása nehézségeit. Emiatt nevezte "eljárásügyi emlékeztetők"-nek a meghatározásait. Ezzel azonban fel is adta a leckét önmaga és a filozófiai kutatás számára.

 

Jegyzetek

 

¹ Michel Albert: Capitalisme contre capitalisme. Paris, Édition du Seuil, 1991.

² Vay Tamás: A posztmodern Amerikában. Platon, Budapest, 1991. 300.

³ "A posztmodern állapotban ugyancsak egységesülésben találja magát az ember, de a Moderntől teljesen elütő módon. Nem kitűzött célok vezérlik az egésszé válást, hanem adottságok hatására rendeződik – egy imaginárius valóságponton – egésszé, ami van. Nem eszmények előzetese kölcsönzi a kultúrának az Egész auráját, hanem a betöltött Lét aktuális ereje tömöríti kvázi-egységessé." (Uo. 338.) Ezért nem lát a "belefeledkező" különbséget kultúra és civilizáció között.

⁴ Uo. 338.

⁵ Pethő Bertalan: Japán út/viszony I. Előzetes a XXI. századból. Platon Könyvkiadó, Budapest, 2003. 68.

6 Uo. 10-11.

7 Uo. 36-37.

⁸ Uo. 39.

9 Uo.

¹⁰ Uo. 88, 89, 90, 92.

¹¹ Pethő sajátos nyelvezetének egyik igen fontos és a rendelkezésünkre álló filozófiai ismeretekkel nem könnyen érthető fogalma az "Átélés", amelyet a "tárgymutató" 30 változatban külön is felsorol.

¹² Pethő Bertalan: Japán út/viszony II. Előzetes a XXI. századból. Platon Könyvkiadó, Budapest, 2006. 163.

¹³ Az olvasó számára leírok néhány adatot és nevet, a könnyebb eligazodás céljából. Ennek a bonyolult, összetett történelmi-társadalmi folyamatnak a megértését segíti a MTA Orientalisztikai Munkaközösségének sok évtizedes tevékenysége: Ecsedy Ildikó, Ferenczy Mária, Csongor Barnabás, Kardos Tatjána, Simon Róbert, Bodrogi Tibor, Ecsedy Csaba, Sebestyén Éva, Aügero Irma, Paulinyi Zoltán, Benkő Judit, Lamel Annamária, Borsányi László, Boglár Lajos stb. kutatásai, Tőkei Ferenc munkái, s most már életműve, amely folyamatosan jelenik meg. – Fontos olvasmánya volt az egyetemi hallgatóknak és a szélesebb olvasóközönségnek Baktay Ervin, Miklós Pál, Puskás Ildikó, Várnai András, Józsa Sándor, Martoni Tamás, Mártonfi Ferenc, Mészáros Klára, Uray Géza, Kárpáti János, Kazár Lajos, Vekerdy József, Vekerdy Tamás, Téchy Olivér, Varsányi György, Tábori László, Takács László, Beőthy Mihály, Hetényi Ernő, Ligeti Lajos, Popper Péter munkái. Stb. Ezek a munkák bepillantást adnak a Kelet s benne a japán történelem, gazdaság, nyelvészet, filozófia, művészettörténet, etnológia, csillagászat stb. területeire. – A Kelet nagy mítoszai, filozófiái magyarul olvashatók. Külföldi és keleti szerzők, ókoriak és maiak sem ismeretlenek itthon. Például: Lao-Ce, Kokubu Tamocu, Bhikkhu Satori Bhante, Bikkhu Bodhi, Ivaki Tosiko, Jutaka Tazara, Jamadzsi Maszonari, A. K. Coomaraswamy stb., stb. – A magyar kutatásnak sajátos vonása az is, hogy nyelvünk és őshazánk ázsiai eredetű. Ez magyarázza a már igen korán kezdődött s nagyvilágban is elismert magyar Kelet-kutatást. – Természetesen sok jó nyugati szerző munkája is megjelent Japánról, Kínáról, Indiáról, Tibetről stb. – A vizuális és akusztikai hírvivők világhálózata ma már lehetővé teszi, hogy a még nem is olyan régen uralkodó előítéletek csökkenjenek, hogy természetessé váljék a különböző kultúrák találkozása, hogy a bartóki módszer a tudományos gondolkodás elfogadott eszköze legyen, s talán egyszer a hétköznapi gondolkodásban is elterjedjen.

¹⁴ Jamadzsi Maszanori: Történelem és hagyományok. Gondolat, Budapest, 1989. 158.

¹⁵ Pethő: i. m. II. 11.

¹⁶ Uo.

¹⁷ Uo. 173.

¹⁸ Bhikkhu Satori Bhante japán sintoista tudós, szerzetes és Fernando-Vittorino Joannes milánói minorita szerzetes, teológus, valláskutató közösen írt, A sintoizmus című könyve 1984-ben látott napvilágot (magyarul 1990-ben jelent meg a Gondolat Kiadónál). Az előszóban – a közös munka és a megértés nehézségeire és legyőzésükre utalva – Bhante a következőt szavakat idézi európai munkatársától: "Hogyan is adhatnék Neked szemet? Nem cserélhetjük el szemeinket." Mégis hozzáfogtak a közös munkához, amelyet az is nehezített, hogy az 1946 előtt (az új, november 3-án életbe léptetett alkotmány adta meg a japán népnek a teljes vallásszabadságot) a sajátos japán hitvilág kutatását, különösen az uralkodó, a császár kultuszával összefüggő kérdéseket, megnehezítette, hogy a sintó államvallás volt. A szabad kutatás csak a második világháború után kezdődhetett meg. Mindaddig a sintó képzelet és gondolat eléggé el volt zárva a Nyugat kutatói elől, s az enciklopédiák is igen szűkszavúan tárgyalták. Ma már oldódóban van a kölcsönös előítéletesség. Jamadzsi Maszanori Történelem és hagyományok című könyve 1989-ben jelent meg magyarul. A szerző célja az volt, hogy a túlzásokkal, illetve az előítéletekkel szemben (japán csoda v. teljesen idegen, felfoghatatlan világ) az olvasó a valóságos Japánt ismerhesse meg, s akkor a szerző szerint látható lesz, hogy egy "küzdelmes munkával épített világ"-ról van szó.

Új számunk az Eszmélet történetében – sajnálatosan – először az "ifjúság" tematikájáról igyekszik képet adni néhány, főként szociológiai összefüggésben. A közölt írásokból mindenekelőtt a magyar fiatalok politikai értékpreferenciájának konzeravatív-liberális meggyökeresedése tűnik szembe. A baloldali ifjúsági szubkultúra radikális baloldali irányzatai, amelyek Magyarországon úgyszólván nem léteznek, Oroszországban a direkt rendőri üldözés és a koncepciós perek célpontjai, amint az A. Taraszov írásából kitűnik.
A társadalmi bázisában, eszmeiségében, stratégiájában és harci formáiban egyaránt megújult baloldal látványos előretörése az elmúlt néhány év Latin-Amerikájában a globalizálódott világrendszer izgalmas, meglehet: olykor túlzott reményeket is keltő fejleménye. Összeállításunk elsősorban a venezuelai "chávezista forradalom" tükrében igyekszik érzékeltetni a kontinens baloldali kísérletezésének irányait.
Az első orosz forradalom 100. évfordulója jó alkalomra arra, hogy újra átgondoljuk az 1905-ös forradalom lenini paradigmáját, azt a kapitalizmuselemzést, amely a forradalom politikai alapvetéseinek elméleti és tudományos feltétele volt.

Tartalomjegyzék

1. Michel Collon : Tíz kérdés a banlieue-kről
2. Kabai Imre : A “posztindusztriális társadalmak” és az ifjúság a modern szociológiában
3. Reich Orsolya, Kiss Viktor : Új politika vagy jobboldali ifjúság? Kísérlet a magyar fiatalok politikai orientációinak magyarázatára
4. Tarnai István : Kabai Imre: Társadalmi rétegződés és életesemények. A magyar fiatalok a posztindusztriális korszakban című könyvéről
5. Bartha Eszter : Szegény gazdagok. A késő Kádár-rendszer képe az ifjúsági irodalomban
6. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : A rendőrségi provokáció legújabbkori történelméből
7. Csoma Lajos : Szkinhed – a közellenség
8. Bernard Duterme : A latin-amerikai baloldal visszatérésének feltételei, formái és első mérlege
9. James Petras : A parasztmozgalmak meghatározó szerepe Latin-Amerikában
10. Julian Brookes, Richard Gott : Hugo Chávez és boliváriánus forradalma
11. America Vera-Zavala : Venezuela: a párhuzamok országa
12. Jonah Gindin : Made in Venezuela: variációk a munkás-önigazgatásra
13. Szigeti Péter : A hatalom filozófusa – az államról
14. Krausz Tamás : 1905 a lenini paradigmában – adalékok. Lenin kapitalizmus-elemzése és a forradalom
15. V. I. Lenin : Előadás az 1905-ös forradalomról
16. Tamás Tibor : Alternatívakeresés az „új elnyomó rendszerekkel” szemben − Az Eszmélet nemzetközi konferenciája a Kossuth Klubban, 2005. október 14-16.

Az Európai Unió irányító szerveinek struktúrája és tevékenységi köre igen szerteágazó, és a neoliberalizmus hegemóniája nem minden területen érvényesül egyforma mértékben. Ám a makrogazdasági politikáért és a versenyszabályozásért felelős főigazgatóságok irányvonalát uralja a költségvetési fegyelmet középpontba állító, a tőke közteherviselését és reguláltságát minimalizálni kívánó neoliberális ideológia. Ezt tükrözik az idei bizottsági gazdaságpolitikai irányelvek is, annak ellenére, hogy az elmúlt időszak gazdasági teljesítménye a neoliberális politika kudarcát mutatja.

Neoliberalizmuson azt a hetvenes években erőre kapó és a nyolcvanas évtizedben uralkodóvá váló gazdaság- és társadalomfilozófiát értjük, amely elveti az állam beavatkozását a gazdaságba, és azt hirdeti, hogy a szabad piac minden vagy majdnem minden esetben sikeresebben oldja meg a gazdasági kérdéseket, mint az állam, ezért mindazt az akadályt, ami az üzleti szféra szabad tevékenységét akadályozza, fel kell számolni. A neoliberális gazdaságfilozófia közgazdasági alapja a monetarizmus, amely szerint a gazdaság fő meghatározó tényezője a pénzkínálat, az árak és bérek viszonylag rugalmasan mozognak, a magángazdaság stabil, hacsak az állami beavatkozás el nem torzítja a piacot. A monetarizmus nem a munkanélküliséget, hanem az inflációt tartja a legfőbb problémának, ezért szigorú fiskális és monetáris politika mellett tör lándzsát, ami a gyakorlatban az infláció és a költségvetési hiány leszorítására való törekvést jelenti. E filozófiában a munkanélküliség vagy "természetes", vagy pedig "önkéntes", vagyis abból fakad, hogy adott bérek mellett az emberek nem hajlandók munkát vállalni. E filozófia gyakorlati alkalmazásának úttörője Augusto Pinochet volt Chilében, aki az 1973-as hatalomátvételt követően a monetarista iskola fellegvárából, Chicagóból hívott szakértőket. Másodikként Margaret Thatcher emelte a kormánypolitika rangjára 1979-es választási győzelme után, végül Ronald Reagan következett, aki 1981-től volt két cikluson keresztül az Egyesült Államok elnöke. Mindhárman hívő emberek voltak, Thatcherről mondják, hogy egy alkalommal a brit alsóházban lecsapta az asztalra Fridrich Hayek A szabadság alkotmánya (The Constitution of Liberty) című könyvét, mondván: "ez az, amiben mi hiszünk".

A monetarizmus, illetve az e filozófiára épülő gyakorlati tanácsok a nyolcvanas évek végére egy "washingtoni konszenzus"-nak elnevezett együttesben öltöttek testet, amely alapját képezte a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap fejlődő országok számára előírt politikájának. E konszenzus lényeges elemei, a költségvetési kiadások (különösen a jóléti kiadások) lefaragása, az adók csökkentése, a kereskedelem, a tőkemozgások liberalizálása, az állami vállalatok privatizálása és az üzleti élet kötöttségeinek csökkentése, a dereguláció voltak. E filozófia, illetve gazdaságpolitikai gyakorlat az Európai Gazdasági Közösségben a nyolcvanas évtizedben folyamatosan teret nyert, majd olyan egyezményekben, mint az egységes piacról elfogadott törvény (Single European Act, 1986), majd a maastrichti egyezményben öltött testet, végül ezen egyezményekből maradéktalanul átkerült az európai alkotmány harmadik fejezetébe.

 

Az Európai Unió gazdaságpolitikája

 

Miközben elég egyértelmű, hogy az Európai Unió gazdaságpolitikája alapvetően neoliberális jellegű, e filozófia mégsem egyformán érvényesül minden területen, és a Bizottságon belül is különbségek vannak aszerint, hogy az egyes főigazgatóságok milyen területekkel foglalkoznak. Ezért az Unió politikájának megítélésénél első lépésben célszerű legalább nagy vonalakban e politikát áttekinteni.

Csoportosítástól függően az Európai Unió mintegy 30-40 különböző tevékenységet folytat, ebből mintegy húsz foglalkozik gazdaságpolitikával, illetve érinti közvetlenül azt. A gazdaságpolitika kialakítása és végrehajtása alapvetően a Bizottság kezében van, bár a fő irányvonalról az államfőkből, illetve miniszterelnökökből álló Európai Tanács, az egyes részkérdésekben a szakminiszterekből álló Miniszterek Tanácsának valamelyik formációja dönt. (Jelenleg a Miniszterek Tanácsának kilenc formációja van, ezek egyike például a pénzügyminiszterek tanácsa, az ECOFIN.)

A Bizottság ma huszonhat főigazgatóságra (directorate general) oszlik, ezek tulajdonképpen európai minisztériumoknak felelnek meg, itt készítik elő azokat a javaslatokat, amelyek, ha a megfelelő tanács és az Európai Parlament is elfogad, törvényekké válnak és iránymutatást adnak – többek között – a gazdaságpolitika egyes kérdéseiben. A törvények mellett azonban más eszközök is állnak a Bizottság rendelkezésére, hogy gazdaságpolitikai elképzeléseit keresztülvigye, amelyeket nem kell a bonyolult és időrabló parlamenti procedúrán keresztülvinnie, ilyenek például a tanácsi határozatok.Az Unió közösségi politikáinak főbb területei a következők:

 

Agrárpolitika

Az agrárpolitika alapvető célja egyrészt, hogy a gazdálkodóknak megfelelő életszínvonalat biztosítson, másrészt, hogy a vásárlókat jó minőségű élelmiszerekkel lássa el. Amikor ötven évvel ezelőtt az európai közösséget létrehozó hat ország kialakította közös mezőgazdasági politikáját, a fő cél az volt, hogy az évtizedes élelmiszerhiány után biztosítsák országaik élelmiszerekből történő önellátását. Ennek érdekében a közös mezőgazdasági politika lényege az alapvető mezőgazdasági termékek termelésének támogatása volt. Ez a politika, amely szükséges volt az ötvenes években, a hetvenes évekre hatalmas eladhatatlan hús- és tejterméktöbbletet eredményezett, amelynek tárolása egyre több pénzbe került. Ekkor került előtérbe a közös mezőgazdasági politika megreformálásának gondolata, alapvető változtatásra azonban csak 2003-ban került sor, amikor is a termelés közvetlen támogatása nagyrészt megszűnt, és a farmerek számára történő közvetlen kifizetésekké alakult át. Ez a kifizetés környezetvédelmi, élelmiszerbiztonsági és állategészségügyi feltételekhez és általában a vidék, a természeti táj megőrzéséhez kötődik. A cél tehát az ötven év előttinek töredékére csökkent agrárnépesség megfelelő jövedelmének biztosítása, de egyben a természeti környezet védelme. A közös mezőgazdasági politika ma is az Unió költségvetésének legnagyobb tétele, de míg ötven évvel ezelőtt a költségvetés 70%-át tette ki, ma kevesebb mint a felét, és ebből is egy rész a vidék fejlesztését szolgálja.

 

Regionális politika

Bár az Európai Unió a világ egyik legfejlettebb térsége az egyes régiók között igen nagy különbségek vannak, mind a jövedelmeket, mind a lehetőségeket tekintve. A tíz új ország belépése e különbségeket jelentősen tovább növelte. Az Unió regionális politikájának célja, hogy ezeket a különbségeket csökkentse, mely célra négy, úgynevezett strukturális alap szolgál, ezek az Európai Regionális Fejlesztési Alap, az Európai Szociális Alap, a mezőgazdasági alapok vidékfejlesztési része és a halászatot támogató alap. A strukturális alapok együttesen az Unió költségvetésének mintegy harminc százalékát teszik ki. Ezt még kiegészíti a költségvetés mintegy 3 százalékát kitevő Kohéziós Alap, amely célja a közlekedési és környezetvédelmi infrastruktúra fejlesztése azokban az országokban, ahol a GDP kisebb, mint az uniós átlag 90%-a. A 2006-ban befejeződő költségvetési periódusban e támogatás zömét Görögország, Portugália, Spanyolország és Írország kapta.

 

Kutatás

Az Európai Unió költségvetésének mintegy 3 százalékát szánja a tudományos kutatások támogatására. A támogatások fő prioritásait a 2000-2006-os időszakra vonatkoztatva a hatodik kutatási keretprogram határozta meg. Létrehozták az Egyesített Kutatási Központot, amely az Unió hét egységből álló saját kutatói hálózata és feladata elsősorban az, hogy az Unió vezetését megalapozott tudományos információkkal lássa el. Az Unió feltett szándéka, hogy 2010-ig a kutatásokra fordított összegeket reálértékben a jelenlegihez képest 50 százalékkal megemeli, hogy az elérje a GDP 3 százalékát, mely arány megfelel az Egyesült Államok jelenlegi arányának. A kutatásra fordított közös pénzeket, amelyek végső soron az Unió GDP-jének három tízezrelékét teszik ki, elsősorban a tagországokban folyó kutatások összehangolására használják. Az Unió egyik fontos célja e téren egy európai kutatási térség létrehozása, amelyben az egyes kutatóhelyek közötti laza kapcsolatok uniós szintű egységes kutatási programokká alakulnak át.

 

Oktatás, a fiatalok képzése

Az Unió által finanszírozott oktatási programok minden évben mintegy százezer uniós állampolgárt segítenek abban, hogy az Unió által nyújtott oktatási és szakképzési lehetőségekkel éljenek. A más országokban lehetővé váló tanulás segít a kultúrák közötti jobb megértésben és elősegíti az Unió adta lehetőségek kihasználását. Számos program kapcsolódik ide, amelyet az Unió néhány tízmilliótól egy-kétszáz millió euróig terjedő összeggel támogat. Az ismertebb programok: Leonardo da Vinci, a Socrates, amely számos alprogramra bomlik (Erasmus, Grundtvig, Comenius, Lingua, Minerva stb.).

 

Vállalati politika

Az európai üzleti világ számára, bár komoly sikereket mondhat magáénak, folyamatos kihívást jelent, hogy versenyképes maradjon a globalizálódó világpiacon és lépést tartson a versenyző országok technológiai fejlődésével. Az Unió nem tesz protekcionista befelé néző intézkedéseket, mert az a felfogása, hogy az iparvédelem csak kitolná az elkerülhetetlen változtatásokat és azok a későbbiekben még költségesebbek és fájdalmasabbak lennének. E politika megkívánja, hogy megfelelő egyensúly legyen az életszínvonal iránti elvárások és a versenyképesség növelése között. A vállalati politikának ennélfogva számos eltérő politikát kell integrált módon alkalmaznia, olyanokat, mint a kereskedelem, a belső piac, a foglalkoztatás és képzés, az információs társadalom, a regionális fejlesztés és az adózás, nem feledkezve meg a környezetvédelemről sem. Az Unió 25 millió kis- és középvállalata alkotja a vállalati szféra zömét, és az Unió erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy e vállalkozások sikeresek legyenek, és hatékonyan tudjanak bekapcsolódni a termelékenységet növelő tudományos kutatási programokba is. A Risk Capital Action Plan (kockázati tőkeprogram) például a kisvállalkozások beindításának egyik eszköze. E mellett a kis- és közepes vállalkozások állami támogatásával szemben az Unió elnézőbb magatartást tanúsít, mint a nagyvállalatok esetében.

 

A fenti öt terület, amely egy-egy főigazgatósághoz tartozik, azon részei a gazdaságpolitikának (beleértve ebbe a kutatást és a képzést is), ahol a neoliberális befolyás nem vagy csak kevéssé érvényesül, sőt a bürokrácia (az uniós pénzek ellenőrizhető felhasználása érdekében) ugyancsak túlburjánzik. Vannak még hasonló, a közös költségvetésből finanszírozott területek (például a harmadik országoknak nyújtott támogatások és a velük kötött kereskedelmi egyezmények vagy a környezetvédelem), ahol nem a neoliberalizmus az Unió legfőbb mozgató ereje. E területek hangsúlyozása azért fontos, mert rámutat, hogy az uralkodó felfogás ellenére a Bizottságon belül lehet olyan területeket – főigazgatóságokat – találni, ahol a nem neoliberális ihletésű felfogás az uralkodó. A hazai kisvállalkozások fejlesztését szolgáló kormányzati elképzelések például még a jelenlegi Európai Unióban is megértésre számíthatnak. Ennek ismerete segítheti a hazai vállalkozókat támogató gazdaságpolitika kialakítását.

 

Gazdasági és pénzügyi szabályozás

A fentiekkel szemben állnak azok a főigazgatóságok, amelyek a makroökonómiai politikát alakítják, vagy a belső piaci versenyért felelősek, ahol a neoliberális gazdaságpolitika töretlenül érvényesül, bár kivételek itt is akadhatnak, amit szintén ki lehet használni a hazai gazdasági érdekek védelmében. Az Unió makroökonómiai politikáját leginkább a gazdasági és pénzügyekkel foglalkozó főigazgatóság (Economic and Financial Affairs Directorate General) tartja a kezében, ez a főigazgatóság felel az egységes pénz bevezetését és működését befolyásoló feltételek megteremtéséért, illetve betartatásáért, és ez dolgozza ki évről évre az úgynevezett általános gazdasági irányelveket (Broad Economic Guidelines), és stabilitási, illetve konvergenciaprogramoknak nevezett beszámolók formájában az egyes tagországokon évente számon kéri azok teljesítését. E beszámolókban az egyes országok arról adnak számot, hogy gazdaságuk mennyiben teljesíti a maastrichti kritériumokat (ha még nem tagjai az euróövezetnek), illetve az eurót bevezetett országokban mennyire felelnek meg a növekedési és stabilitási paktumban előírtaknak. A maastrichti kritériumok a következő előírásokat tartalmazzák:

– A költségvetési hiány nem haladhatja meg a GDP 3%-át, az államadósság pedig a GDP 60%-át.

– Árstabilitásnak kell érvényesülnie olyan módon, hogy a vizsgálatot megelőző évben az adott ország inflációs rátája legfeljebb 1,5 százalékponttal haladhatja meg annak – vagy annak a legfeljebb három – országnak az inflációs rátáját, amely vagy amelyek az árstabilitás tekintetében a legjobbak (fogyasztói árindexek alapján mérve az inflációt).

– Az adott országban az árfolyam-ingadozás az Európai Monetáris Rendszer (EMS) által előírt sávok között (±15%) maradjon a vizsgálatot megelőző legalább két évben, bilaterális árfolyamát pedig nem értékelhetik le az említett időszakban.

– A hosszú lejáratú hitelek átlagos kamatlába nem haladhatja meg 2 százalékpontnál többel a vizsgálatot megelőző egy évben annak – vagy annak a legfeljebb három – tagállamnak a mutatóját, amelyek az árstabilitásban a legjobb eredményt érték el.

A Stabilitási és Növekedési Paktumot a Gazdasági és Monetáris Unió létrehozásáról intézkedő, 1993-ban hatályba lépett Maastrichti Szerződés kiegészítéseként német kezdeményezésre és erős francia támogatással 1997-ben fogadták el az uniós tagországok. Célja, hogy költségvetési fegyelemre kényszerítse az eurót használó országokat. Az egyezmény alapelve, hogy valamennyi az eurózónához tartozó országnak költségvetési deficitjét 3 százalék alatt kell tartania, és államadóssága nem haladhatja meg a GDP 60 százalékát. Hamarosan kiderült azonban, hogy e kritériumnak még a német és francia gazdaság sem tud megfelelni, ezért heves viták után sor került a Stabilitási és Növekedési Paktum módosítására. Az Európai Tanács 2005. márciusi brüsszeli értekezletén elfogadott módosítás szerint gazdasági ciklusok negatív szakaszában, illetve ha a deficit a gazdaság szerkezeti javítását szolgáló beruházásokkal van kapcsolatban, a hiány túllépheti a 3 százalékot, de a gazdasági ciklusok felmenő ágában tartalékokat kell képezni, vagyis a 3 százalék alá kell szorítani a költségvetés hiányát. Ha a határokat áthágó országok e korrekciót nem valósítják meg, büntetőintézkedéseket, bírságokat vethetnek ki rájuk. A módosítás tehát az eredeti korlátokat (3, illetve 60 százalék) nem változtatta meg, csak rugalmasabbá tette a mechanizmust. Ha e téren a Bizottság és egy-egy tagállam között vita kerekedik, a végső szót az Európai Bíróság mondja ki általában a Bizottság javára.

A gazdasági és pénzügyekkel foglalkozó főigazgatóság egyik feladata annak vizsgálata, hogy az egyes tagállamok gazdaságpolitikája mennyire van összhangban az Unió közösen elfogadott céljaival, beleértve a gazdasági, a szociális és a környezetvédelmi célokat is, és hogy korai figyelmeztetést adjon, ha úgy véli, hogy a költségvetési deficit túlzottan magas lesz, vagy a stabilitási és növekedési paktumnak valamely más szabályának betartása kerül veszélybe.

A Bizottságnak (vagyis ez esetben a gazdasági és pénzügyekkel foglalkozó főigazgatóságnak) két eszköze van az Unió egyes tagországaiban folyó makroökonómiai politikai irányítására, az egyik az általános gazdasági irányelvek (Broad Economic Guidelines – BEPG), a másik pedig a stabilitási és konvergenciaprogram.

Az általános gazdasági irányelvek azokra a közép- és hosszú távú változásokra koncentrálnak, amelyek szükségesek az Unió versenyképességének növeléséhez, az Unió dinamikusabb, tudásalapú gazdasággá való átalakulásához. Az egyes tagállamok minden évben részletes beszámolót készítenek gazdaságpolitikájukról, különösen azokról a lépésekről, amelyek a költségvetés kiegyensúlyozását szolgálják. Az euróövezet országai ezeket az információkat az úgynevezett stabilitási programokban adják meg, míg a többi tagállam konvergenciaprogram formájában. A konvergenciaprogram tartalmaz egy olyan elemet, amelyre a stabilitási programban nincs szükség, és ez arról tudósít, hogy ezen országok mennyire teljesítik az euró bevezetéséhez szükséges kritériumokat.

Az Unió neoliberális gazdaságpolitikája mindenekelőtt az általános gazdaságpolitikai irányelvekben jelenik meg, ezért erre részletesebben kitérünk, de előbb bemutatjuk a neoliberális gazdaságpolitika más területeken való érvényesülését.

 

Az egységes piac

Az általános makroökonómiai irányelvek kidolgozása és végrehajtásának ellenőrzése mellett a Bizottság talán a második legfontosabb feladata az egységes piac működtetése, amelyért a belső piaci főigazgatóság (Internal Market Directorate General) a felelős. Az egységes piac kialakítása az 1986-ban elfogadott törvénnyel (Single European Act) kezdődött, amely előirányozta, hogy a tagországok között még meglévő, a szabad kereskedelmet akadályozó korlátozásokat 1993-ig lebontják, majd az 1992-ben aláírt Maastrichti Szerződés mindezt kötelező módon rögzítette. Ily módon 1993-ban létrejött az egységes piac, amely a mai Európai Unió alapja. Lényege a négy szabadságjog, az áruk, szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlása. Az egységes piac újabb lökést adott a korábban monopóliumokat élvező nemzeti piacok liberalizálásának, ami az állam által nyújtott szolgáltatások (például egészségügy) területén még nem fejeződött be. A jelenleg hevesen vitatott, úgynevezett Bolkestein-direktíva e terület liberalizálását irányozza elő. A belső piaci főigazgatóság figyelemmel kíséri, hogy az egyes országok szabályozása mennyire felel meg az Unió elfogadott elveinek, és ahol eltérést tapasztal, ott sürgeti az uniós szabályok bevezetését.

 

Versenypolitika

Az Unió (neoliberális) politikájának egy következő fontos területe a versenypolitika, amely a verseny-főigazgatóság (Directorate General for Competition) kezében összpontosul. A versenypolitika kialakításánál az Unió vezetői abból a feltételezésből indulnak ki, hogy a hatékony verseny mérsékli az árakat, javítja a termékek minőségét és növeli a fogyasztók választási lehetőségeit. A versenypolitikának négy fő területe van: a tröszt- és kartellellenes politika, a vállalategyesülések ellenőrzése, a liberalizáció és az állami támogatások ellenőrzése. Az antitrösztpolitika keretében a Bizottság arra vigyáz, hogy a gazdasági élet szereplői ne állapodjanak meg egymással a piac felosztásáról vagy az alkalmazandó árakról. Az egyesülések ellenőrzése keretében a Bizottság megtilthatja a vállalategyesüléseket, ha az ily módon megnövekedett vállalat piaci dominanciá­ra tenne szert. A liberalizáció keretében mindenekelőtt a szolgáltatások területén (energiaellátás, közlekedés, távközlés) a korábbi monopolhelyzetben lévő állami vállalatok privatizációját és a piac versenytársak előtt való megnyitását szorgalmazta és szorgalmazza a Bizottság.

Az állami támogatás tekintetében a Bizottság részletekbe menően vizsgálja, hogy az egyes tagállamok kormányai milyen módon és mértékben támogatják saját vállalataikat. Nemcsak a közvetlen támogatásokat (kölcsönök, visszteher nélküli juttatások) vizsgálják, de kitérnek az adókedvezményekre, a preferenciális szolgáltatásokra és a hitelezési kockázatot csökkentő hitelgaranciákra is. A Bizottság nem engedi meg, hogy a tagállamok kormányai olyan iparágakat támogassanak, amelyek sohasem állnak meg a saját lábukon, de időleges segítségnyújtást elfogadhatónak tart, ha ezzel egy-egy vállalat vagy iparág a továbbiakban versenyképessé tehető. E kérdésekben végül is az dönt, hogy a szóban forgó segítség érdeke-e az egész Uniónak, és hogy egy privát befektető adna-e pénzt az adott célra.

 

Adópolitika

Még egy fontos területet célszerű kiemelni az Unió politikái közül, és ez az adópolitika. Bár az adópolitika teljes egészében a tagállamok hatáskörébe tartozik, és ez az elv direkt adók esetében (jövedelemadó, vállalati nyereségadó) nagyrészt érvényesül is, az indirekt adók (hozzáadottérték-adó, fogyasztási adók) esetében azonban az Unió jogot formál arra, hogy az egységes piac zavartalan működése érdekében a tól-ig határokra közös irányelveket alakítson ki. Az Unió a forgalmi és fogyasztási adók egységességét alapvetően fontosnak tartja például olyan termékek esetében, mint az üzemanyag, a cigaretta vagy az italok, mert e téren az országok közötti differenciák könnyen torzíthatják a versenyt. Az Unió azonban elismeri, hogy az egyes tagországok között kulturális különbségek az adóztatásra is kihatnak. A vállalati nyereségadóval kapcsolatban az Uniónak két célja van, az egyik a tőke szabad mozgásának elősegítése, a másik a tagországok közötti káros adóverseny elkerülése.

 

Az általános gazdaságpolitikai irányelvek

 

Talán az említett politikák és főigazgatóságok voltak azok, amelyek leginkább formálják az Unió gazdaságpolitikáját, bár számos olyan területen, mint például az energiapolitika, a foglalkoztatáspolitika, a külkereskedelmi politika vagy a környezetvédelmi politika, az Unió neoliberális elkötelezettsége szintén tetten érhető (például a liberalizálásban, a piaci megoldások erőltetésében, amelyre példa a széndioxid-kvótákkal való kereskedelem). A további részletezés helyett azonban célszerűbbnek tartjuk, ha a Bizottság legfrissebb, 2005. áprilisi keltezésű és a 2005-2008-as időszakra vonatkozó gazdaságpolitikai irányelvei alapján mutatjuk be az Unió gazdaságpolitikai felfogását. Az anyag rendkívül hosszú címe is sokatmondó, ezért az irányelvek bemutatását érdemes rögtön a cím elemzésével kezdeni. A cím tehát – értelemszerűen magyarra fordítva – a következő:

"A gazdasági növekedés és foglalkoztatás, 2005-2008. Az elnök közleménye egyetértésben Verheugen elnökhelyettessel és Almunia és Spidla bizottsági tagokkal, amely egyben tartalmazza a Bizottságnak a tagállamok és a közösség gazdaságpolitikájának általános irányelveire vonatkozó javaslatait (az Amszterdami Egyezmény 99. paragrafusa alapján) és egy a tagállamok foglalkoztatáspolitikai irányelveire vonatkozó tanácsi határozat meghozatalára irányuló javaslatot (az Amszterdami Szerződés 128. cikkelye alapján)" (COM[2005] 141 final).

Nos a címből az "elnök" nem más, mint Manuel Barroso, a Bizottság elnöke, helyettese, a német Günter Verheugen volt az előző ciklusban az Unió bővítéséért felelős bizottsági tag, jelenleg elnökhelyettesként a vállalati és iparpolitikát felügyeli. A spanyol Joaqín Almunia a gazdasági és monetáris ügyekért felelős (tehát a makroökonómiai politika legfőbb alakítója), míg a cseh Vladimir Spidla a foglalkoztatás- és szociálpolitikát felügyeli. Az Amszterdami Szerződés 99. pontja arról szól, hogy a tagállamok gazdaságpolitikájuk kialakításánál kötelesek figyelembe venni a Bizottság általános gazdasági irányelveit, és hogy gazdaságpolitikájuknak meg kell felelnie a szabad piaci elveknek, továbbá, hogy a Tanács (ez esetben a pénzügyminiszterek tanácsa, vagyis az ECOFIN) keretében elképzeléseiket koordinálniuk kell a többi tagállammal. Az Amszterdami Szerződés 128. pontja pedig azt mondja ki, hogy az Európai Tanács (itt tehát a miniszterelnökök, illetve államelnökökből álló tanácsról van szó) a Bizottság jelentése alapján minden évben áttekinti az egyes tagországok foglalkoztatási helyzetét. A címből az is kitűnik, hogy a foglalkoztatási irányelvek (és általában a Bizottság gazdaságpolitikát befolyásoló irányelvei) tanácsi határozatok formájában kerülnek szentesítésre, vagyis róluk – általában minősített többséggel – a szakminiszterekből álló tanács dönt, és nem mennek keresztül az Európai Parlamenten.

Nézzük ezután a hivatkozott anyag (a továbbiakban: Irányelvek) javaslatait. Az Irányelvek először is nagyon becsületesen megállapítja, hogy (bár vannak biztató jelek) az Unió az árstabilitást kivéve egyetlenegy területen sem teljesíti az elvárásokat, a növekedés minimális, a munkanélküliség magas, a foglalkoztatási ráta alacsony, a termelékenység növekedése szintén alacsony. A problémák oka a kedvezőtlen külső helyzet (a világgazdasági bizonytalanság, a dot.com buborék kipukkadása, a terroristák, az iraki háború) és az, hogy nem sikerült előrehaladni a lisszaboni tanácsülésen elhatározott úton, amely szerint 2010-ig az Unió a világ legversenyképesebb, tudásalapú gazdasága lesz.

A terápiát az általános gazdaságpolitikai irányelvek (Broad Economic Policy Guidelines) tartalmazzák. Ezek szerint a legfontosabb, hogy a tagországok a gazdasági ciklus egészét tekintve fenntartsák középtávú költségvetési céljaikat (vagyis az előírt 3%-nál nem nagyobb költségvetési deficitet), illetve amely országban ez nem teljesül, ott tegyenek intézkedéseket e cél elérésére. Ahol a fizetési mérleg problémát okoz, ott strukturális reformokat kell végrehajtani a külső versenyképesség növelése érdekében, és a fiskális politikával is hozzá kell járulni ennek eléréséhez (vagyis a költségvetési kiadások csökkentésével mérsékelni kell a költségvetési deficitet). A fenntartható gazdasági fejlődés érdekében, különös tekintettel a lakosság öregedésére, csökkenteni kell az államháztartás adósságát, és meg kell reformálni a nyugdíj- és egészségügyi rendszereket, hogy azok pénzügyileg finanszírozhatók legyenek (ez a gyakorlatban a két szféra privatizációját jelenti). Az erőforrások hatékony elosztása érdekében olyan adószerkezetet kell kialakítani, amely növeli a növekedési potenciált (vagyis csökkenteni kell az adókat). A nominális bérek növekedésének összhangban kell lennie az árstabilitás elvével és a termelékenységnövekedés trendjével. A közös valuta megfelelő funkcionálása érdekében az eurozóna tagországainak különleges figyelmet kell szentelniük a fiskális fegyelemre (vagyis a növekedési és stabilitási paktum betartására), akik még nem érték el az előírt értéket (a legfeljebb 3 százalékot), azoknak évi 0,5 százalékponttal csökkenteniük kell a deficitet.

A Unió növekedési potenciáljának emelését a következőképpen kell elérni. Mindenekelőtt nagy figyelmet kell szentelni a belső piac kiterjesztésére és elmélyítésére. Míg a belső piac jól működik az áruk esetében, a szolgáltatások terén még eléggé szétszabdalt, ez különösen az energia- és szállítási piacra érvényes. Tehát a gazdasági növekedés, a foglalkoztatás növelése és a versenyképesség növelése érdekében a szolgáltatások belső piacát teljes egészében működőképessé kell tenni, miközben fenn kell tartani az európai szociális modellt. Az adózásban meglévő akadályok elhárítása (vagyis az adókulcsok egységesítése) és a munkaerő-mobilitás előtt még meglévő akadályok lebontása szintén jelentősen hozzájárulhat a hatékonyság növekedéséhez. Az európai egységes piac előnyeinek általános elismerése mellett a belső piacra vonatkozó direktívák tagországi átvétele még mindig kiábrándítóan lassú, ezt fel kell gyorsítani. A tudományos és műszaki fejlődés felgyorsítása érdekében a kutatásra és fejlesztésre fordított összegeket 2010-ig a jelenlegi átlagos 2%-ról 3%-ra kell emelni. A tagországoknak be kell számolniuk, hogy e téren mit terveznek.

Növelni kell a munkaképes korúak foglalkoztatási arányát úgy, hogy (2010-ig) a jelenlegi 60%-kal szemben érje el a 70%-ot. A foglalkoztatásban össze kell hangolni a rugalmasságot a biztonsággal, többek között az állandó és ideiglenes munkaszerződések megfelelő arányával. Megfelelő bértárgyalási rendszerek kialakításával biztosítani kell a foglalkoztatásbarát béreket és más munkaerőköltségeket úgy, hogy a bérek alakulása legyen összhangban a termelékenység alakulásával. Hatékony, élethosszig tartó képzési rendszereket kell kiépíteni, ahol a költségek megfelelően oszlanak meg a vállalkozók az állam és az egyének között.

Mint ebből a nyilvánvalóan nem teljes, de a lényeget azért tükröző ismertetésből érzékelhető, az Unió általános gazdaságpolitikai irányelvei teljesen megfelelnek a bevezetőben idézett neoliberális politikának. Annak ellenére, hogy e politika kudarca nyilvánvaló, hiszen – mint ahogy azt az idézett Irányelvek is tartalmazzák – az Unió fejlődése messze elmarad nemcsak a kívánalmaktól, de a potenciális versenytársak fejlődésétől is, míg társadalmi problémái szaporodnak, az Unió vezetésében fel sem merül, hogy esetleg az alkalmazott gazdaságfilozófia a hibás. Ez a felismerés annak ellenére nem történik meg, hogy a neoliberális politika vagy például az euró bevezetésével kapcsolatban várható negatív hatásokat sok ismert közgazdász előre prognosztizálta (többek között az euróval kapcsolatban Milton Friedman, a monetarista gazdaságfilozófia atyja).

Az is figyelemre méltó, hogy az Irányelvek egyáltalán nem foglalkozik az újonnan csatlakozott országok speciális problémáival (igaz, a régi tagországok sajátos problémáival sem), hallgatólagosan azt feltételezik, hogy a felmerülő problémák részben az Irányelvek alkalmazásával, részben a strukturális alapok segítségével megoldhatók. De hogy a strukturális alapokban rendelkezésre álló források és a problémák nagyságrendje között elfogadható arány van-e, e kérdés sem itt, sem máshol (például az egyébként színvonalas 2004-es kohéziós jelentésben – A New Partnership for Cohesion) fel sem merül.

Az Unió neoliberális politikája nemcsak hogy mérsékelte az Unió gazdasági növekedését, de folyamatosan erodálja a második világháború után kialakult európai szociális modellt (például a munkaerőpiac rugalmasabbá tételére való törekvés a gyakorlatban a reálbérek csökkenését, a létbizonytalanság növekedését jelenti), ezért az ellene irányuló ellenállás erősödik, és nemcsak a globalizációellenes tüntetésekben vagy az európai szociális fórumon nyilvánul meg, de számos civil szervezet, közöttük mindenekelőtt az európai szakszervezeti szövetség, az ETUC kritikájában is. Emellett az Unió számos országának közgazdászait tömörítő mozgalmak igyekeznek a neoliberalizmussal versenyző, alternatív gazdaságpolitikákat kidolgozni. Sajnos azonban e mozgalmak mind ez idáig nem erősödtek meg annyira, hogy az Unióban gazdaságpolitikai irányváltást kényszerítsenek ki.

Ugyanakkor még az adott keretek között is számos lehetőség van arra, hogy – különösen az újonnan csatlakozott országok – gazdasági érdekeiket védelmezzék. Már említettük, hogy a kis és közepes vállalatok versenyképességét különleges eszközökkel is lehet támogatni, e téren az állami támogatást nem veszik annyira szigorúan, mint a nagyvállalatok esetében. Emellett a csatlakozási jegyzőkönyv tartalmaz egy olyan passzust, hogy "Legfeljebb 2004. május 1-jét követő harmadik év végéig, amennyiben a gazdaság bármely ágazatában súlyos és tartósnak mutatkozó, illetve egy adott térség gazdasági helyzetének komoly romlásával fenyegető nehézségek merülnek fel, az új tagállam felhatalmazást kérhet arra, hogy a helyzet orvoslása és az érintett ágazatnak a belső piaci gazdasághoz történő hozzáigazítása érdekében védintézkedéseket tegyen" (26. cikk).

E lehetőségek ki nem használása nem az Unió neoliberális politikájára vezethető vissza, hanem arra, hogy a hazai gazdaságpolitika irányítói, talán még az Unió vezetőinél is egyoldalúbban, a neoliberális ideológia elkötelezettjei.