E számunkat az 1956-os felkelés 50 évfordulójára tekintettel elsősorban '56 eseményei értelmezésének szenteltük; a beérkezett írásokból – szokásunktól eltérően, kivételesen – csak egy tematikus blokkot állítottunk össze. A cikkek kiválasztására befolyással volt, hogy a hivatalos jellegű megemlékezések szinte minden árnyalata elhallgatta az események antikapitalista és szocialisztikus, önigazgatói irányzatát. Az évfordulós könyvek, konferenciák, műsorok stb. – a jelenlegi rendszer legitimációját erősítendő – a polgári, nyíltan antiszocialista politikai erők szerepét domborították ki, s tekintették „forradalminak". Ezért aztán e témában összeállításunk politikai és elméleti értelemben is sokszínűbb álláspontot mutat be. Fogalmilag a „sajnálatos októberi eseményeket" nevezzék forradalomnak, ellenforradalomnak vagy (nép)felkelésnek, egy bizonyos: a tények „egydimenziós" ábrázolásai nem vezetnek ki az elméleti és módszertani zsákutcából. Az Eszméletnek fel kell mutatnia azt az oldalt, amelyet elhallgatnak vagy a felismerhetetlenségig eltorzítanak. Míg a Kádár-érában képviselt hivatalos álláspont a „fasiszta ellenforradalomról" a Köztársaság téri epizódot abszolutizálta, manapság csak a polgári demokratikus elemek kapnak hangsúlyt, vagy egyenesen Mindszenty irányzatára vannak tekintettel, mintha az az események demokratikus oldalához tartozott volna. A mi módszertani megfontolásunk, hogy az egészben a részt, a részben az egészet igyekszünk láttatni.
A lapszám további írásai különböző problémaköröket érintenek a szociálpolitikától a balti köztársaságok (szélső)jobboldali politikai erőinek nacionalista-antiszemita ideológiai indoktrinációján és az 1981-es lengyel válságon át az újra „felfedezett" erdélyi író, gróf Wass Albert hungarista elkötelezettségének bemutatásáig.

Tartalomjegyzék

1. Tütő László : 1956 mint nyelvi probléma
2. Mark Pittaway : A magyar forradalom új megközelítésben: az ipari munkásság, a szocializmus széthullása és rekonstrukciója, 1953-1958
3. Krausz Tamás : Az 1956-os munkástanácsokról
4. Dobos Gábor : A szovjet katonai intervenció okai az SZKP KB Elnökségének dokumentumaiban
5. Dömény János : 1956 és a hispán világ
6. Lugosi Győző : 1956 és a hidegháborús államközi rendszer Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom című könyvéről
7. Bartha Eszter : A Mansfeld-film – és akiknek nem kell
8. Thoma László : Egy pontos kézikönyv Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990 című könyvéről
9. Kéri Elemér : Kapitalizmus – japán módra Pethő Bertalan: Japán út/viszony I.-II. című kötetéről
10. Marcello Musto : Karl Marx: a befejezetlenség egyetemleges bája, Marx-Engels Összes Művei új kritikai kiadásáról
11. Mitrovits Miklós : A lengyelországi hadiállapot bevezetésének előestéje, 1981. december. (Egy történelmi dokumentum: Viktor Anoskin altábornagy „munkafüzete”)
12. Artner Annamária : A foglalkoztatáspolitika esélyei a munkaerőpiac törvényszerűségeinek tükrében
13. Ékes Ildikó : A közgazdasági tanok és a változó világ
14. Efraim Zuroff : Kelet-Európában a holokauszt történetének feltárása az antiszemitizmus feléledéséhez vezet
15. Nagy László : Wass Albert és a hungarizmus
16. Polonyi Péter : Tisztelt szerkesztőség!

Az utóbbi időben gombamód szaporodó civil szervezetek működése számtalan problémát vet fel, amelyek között szerepel az ún. „demokratikus paradoxon", vagyis az a lényegi ellentmondás, hogy míg e szervezetek végső célja az adott országok demokratikus struktúrájának fejlesztése, addig saját szervezeti felépítésük gyakorlatilag áttekinthetetlen és demokratikusnak nehezen nevezhető. További problémát jelent a civil szervezetek és a demokratikusan megválasztott testületek működésének összehangolása. A tanulmány választ keres arra, hogyan lehetne e legitimációs válságot feloldani.

A demokratikus paradoxon

 

A civil mozgalmak, melyek világszerte működnek és gyakorlatilag a föld lakóinak érdekeit képviselik, többségükben előszeretettel tekintenek magukra úgy, mint valóban demokratikus közszereplőkre – szemben a kormányzatokat képviselő szervezetekkel. Kétségtelen tény, hogy demokratikus funkciójuk valóban megmutatkozott már abban, ahogyan globális kérdéseket vettek napirendre, és kritikus, ellenzéki fórumot jelentettek rendkívül fontos problémák kapcsán. Rendszerint olyan kérdéseket fogalmaznak meg, melyek világszerte milliókat érintenek, és amelyet csakis globálisan, az egyes nemzetek határain átlépve lehet megoldani. A civil szervezetek nélkül a politikai rendszerek e kérdésekre aligha figyeltek volna, és a tömegkommunikáció sem szentelt volna teret nekik. A társadalmi mozgalmak szerepe mindig is az volt, hogy felhívják a figyelmet a közbeszéd deficitjeire, és hogy felszámolják a köldöknéző politikai elitek elszigeteltségét. Egy kölni székhelyű antirasszista csoport jelmondata tömören megfogalmazta a civil szervezetek e kettős – problémafelvetés és mobilizálás – funkcióját: "Arsch huh, Zäng usenander!": Ha magatoktól nem mozdultok, majd mi megmozgatunk titeket, és csak a mi nyomásunkra mozdultok.

Általánosabban fogalmazva elmondhatjuk, hogy a társadalmi mozgalmak új politikai célkitűzésekkel állnak elő (például fenntarthatóság), új intézményeket (például Agenda 21) szerveznek, és új eljárásmódokat (például kerekasztalt) vezetnek be. E lépéseikkel a privát szféra és a kormányzati hivatalok között elhelyezkedő intézmények struktúrájának részévé válnak, azaz a politikai pártokkal, az érdekképviseleti és nyomásgyakorló csoportokkal és szervezetekkel, valamint a tömegkommunikációval kerülnek közös struktúrába, ugyanakkor vészhelyzetekben kívülállókként, amolyan közéleti éceszgéberekként viselkednek; szerepüket úgy is jellemezhetnénk, hogy ők alkotják az első figyelmeztető zónát a politikai rendszerben, s ők a társadalmi változások motorjai. Az ilyen állampolgári kezdeményezéseknek nem kell annak bizonyításával foglalkozniuk, hogy ők "az általános emberi érdekek" képviselői, hiszen különben a radikális kisebbségi csoportoknak kezdetektől nem lenne semmilyen legitimitása. Amikor annak idején néhány száz feldühödött ember megrohamozta a Bastille-t, előtte nem végeztek közvélemény-kutatást, hogy megtudják, vajon a párizsiak többsége helyesli-e a lépésüket; és a Seattle-ben és Genovában tüntetők sem sokat törődtek azzal, hogy a jelszavaik ("Ez a demokrácia!, Voi G-8, noi 6 000 000 000!") egybeesnek-e a közvélemény-kutatások eredményeivel. A társadalmi mozgalmak tőkéjét "nem a szavazatok vagy a díjfizető tagság és a szakértelem adja, hanem támogatóik irántuk érzett bizalma" (Rucht, 2000: 55.).

A társadalmi mozgalmak korán elkezdtek egyetemes és globális összefüggésekben gondolkodni – a tőke és munka viszonyának vizsgálata megmaradt az országhatárokon belül, akárcsak a nemek viszonyának vagy a környezetszennyezés problémakörének elemzése. Mára azonban már a társadalmi mozgalmak fellépései is határozottan nemzetközi és nemzetek feletti színezetet öltöttek. A "globalizáció ellenzői" egészen szűk kis közösségekből világméretű közös fórummá fejlődtek, ahol a meghatározó fontosságú demokratikus intézmények képviselői által másodrangúnak minősített problémákat és kérdéseket lehet felvetni, s amelyet az intézményi szereplők egyre kevésbé hagyhatnak figyelmen kívül. Az új társadalmi mozgalmak az 1970-es évek elejétől vitákat és konfliktusokat gerjesztettek, melyek teljes mértékben különböztek a posztmodern ipari társadalmak szokásos konfliktusaitól, és ilyenformán kívülről befolyásolták és változtatták meg az adott intézményi rendszereket. Az eltelt idő alatt a társadalmi mozgalmak legfőbb szerepe az lett, hogy közvetítsenek a politikai érdekkörök között. Ma már nagyobb hozzáértéssel és érzékenységgel működnek, miközben a tiltakozó mozgalmak és a civil szervezetek közötti határok még cseppfolyósabbak lettek (gyakori eset, hogy munkamegosztás van a két szervezeti forma között). Ebből aztán az következik, hogy minden különbözőségük ellenére is egységesen közelíthetjük meg őket, mint nemzetek feletti és reformokra törekvő csoportosulásokat, s az angol rövidítésük alapján összefoglalóan NGO-knak (non-governmental organizations, azaz nem-kormányzati szervezeteknek) tekinthetjük őket.

Mint már fentebb szó esett róla, e mozgalmak vitathatatlanul a demokratizálódás folyamatát segítik elő. A megszerveződés és a tiltakozási mozgósítás elemi szintjén e szervezetek még nem kényszerülnek szembesülni azzal a kérdéssel, vajon "demokratikusak-e", mivel modern korunkban egyre növekszik az igény, hogy a közösség egészére érvényes döntések legitimálása választással és népszavazással történjen (beleértve az ezeket előkészítő véleményformálást is). A döntéshozatal szokásos és alapvető kritériuma a többség "guillotine-ja"; az Egyesült Államokban és Németországban tapasztalt elképesztően szoros választási eredmények jól mutatják, milyen finoman szabályozható ennek a guillotine-többségnek a beállítása. Mára azonban a civil szervezetek tevékenysége már nem merül ki az információszolgáltatásban, a konzultációban, az ellenőrzésben és hasonlókban, mint ahogy rég túlléptek a felvilágosító és a tiltakozó kampányok szervezésén is. Szerepük jóval meghaladja a kezdeti kereteket, vagyis a közvélemény érdeklődésének felkeltését és mozgósítását bizonyos kérdéskörökben; és mihelyt beavatkoznak a döntéshozó folyamatokba – különösen, ha azok a helyi és a nemzeti határokat átlépik, melyekhez e szervezetek eddig alapjában igazodtak -, akkor türelmesen meg kell válaszolniuk, mi több, maguknak kell feltenniük a demokratikus legitimációjukra vonatkozó kérdéseket. Eddig e kérdést nem sikerült kielégítően tisztázni sem az újságíróknak, sem a társadalomtudósoknak, ami kicsit azért meglepő a kérdés fontosságának és a szervezetek által megfogalmazott követelések súlyának fényében. Az NGO-k demokratikus jellegével kapcsolatban három különböző szempontból is kételyek merülnek fel:

– Először is, e szervezetek formálisan vagy informálisan maguk is részt vesznek a döntéshozatali folyamatokban, anélkül hogy az általuk képviseltek állandó és szabályozott ellenőrzése kísérné tevékenységüket.

– Másodszor, a mozgalmak és szervezetek tagjait és támogatóit szinte soha nem kérdezik belső közvélemény-kutatások. Ebből következően szóvivőiknek nincs felhatalmazásuk a közösség képviseletére.

– Harmadszor, az NGO-k rendszeresen úgy működnek, hogy nem hivatkoznak olyan intézményekre, melyek mint széles tömegek által megválasztott testületek vagy mint érdekcsoportok legitimálhatnák azt a – kimondott vagy ki nem mondott – kiindulópontot, hogy ők a lakosság egészének vagy egy meghatározott csoportjának akaratát képviselik.

Amilyen hangsúlyosan mutattak rá az NGO-k a nemzetközi rendszerek (például a World Trade Organisation, azaz Világkereskedelmi Szervezet) "demokratikus deficitjének" tényére, olyan erősen szembetűnő saját legitimációs és képviseleti deficitjük, és ezt a tényt a kormányzati képviselők természetesen kellő hangsúllyal nekik is szegezik (lásd Beisheim, 1997; Schmidt-Take, 1997; Klein, 2002). A képviseleti szerkezet szükségessége és a szervezeti valóság közötti ellentmondás leírható demokratikus paradoxonként, amennyiben az NGO-k a demokratizálódás kovászai, ám maguk cseppet sem demokratikusak. Amivel a WTO-t és a hozzá hasonló egyéb nemzetek feletti irányító szervezeteket joggal vádolják, az sajnos az NGO-kra éppen annyira igaz. A "nemzetállam kereteit meghaladó" politikai küzdőtereken mindkét fél a hitelesség hiányától szenved.

Ám ezen a ponton is felmerül némi történelmi kétely. A Bastille spontán ostromát követően a közrendek "a francia nép képviselőivé" nemesedtek, illetve a harmadik rend éppen abba a társadalmi helyzetbe emelkedett, amelyben a felső "százezer" (azaz az arisztokrácia és a papság kisebbik hányada) a törvényeket kiszabta, más szavakkal, a 19. század folyamán a demokratikus-forradalmi felkelést a demokratikus választások erősítették meg. A globalizáció nemzetek feletti bírálói még mindig nem bizonyították az előbbi történelmi példához hasonló módon, hogy nem a G-8-as csúcs, hanem ők adnak hangot "hatmilliárd" ember követeléseinek; vagy más szavakkal, a liberális demokrácia nyelvén fogalmazva, azt is mondhatjuk, hogy még mindig meglehetősen tisztázatlan az "irányításra szóló felhatalmazásuk". És ugyanakkor az ember józanul csak egyet tud érteni azzal, hogy "az államon kívül [nem léteznek] a demokratikus és sikeres kormányzás intézményeinek és procedúráinak kipróbált és bejáratott formái" (Wolf, 2002: 5.). A legitimációs mechanizmusoknak a nemzeti szinteken bejáratott, szokásos formáit a nemzetek feletti kontextusba pedig lehetetlen változatlan formában átvinni.

 

A demokratikus intézményeknek rövid a karja

 

A következő két fogalom: "demokratikus" és "sikeres" a legitimáció két, lényegi aspektusát világítja meg: az eredményesség felőli legitimációt a kormányzati döntések hatékonysága felől közelíti, a "bemeneti" legitimációt pedig a szuverén állampolgároknak a döntéshozatalban való részvétele biztosítja. Maga az a tény, hogy mind a kormányzati, mind a civil szervezetek ugyanazzal a strukturális problémával küszködnek, vagyis a demokratikus képviselet globális szinten mutatkozó hiányával, a nemzetállam legitimációjának megrendüléséből következik kétfelől is: a döntéshozatal privatizálása és internacionalizálása által. A helyi és a nemzeti döntéseknek gyakorta van a nemzetállam határain túl ható érvényessége, a nemzetek feletti testületek pedig még inkább határoktól független döntéseket hoznak. Ugyanakkor soha nem volt ilyen kicsi (és egyre csökkenő mértékű) az érintettek csoportjainak részvétele a döntéshozatal folyamatában, és egyáltalán nem is léteznek azok a "kompetens helyek", melyek a nemzetek feletti cselekvők tetteit mérlegre teszik. Ez a helyzet viszont két demokratikus szabály sérelmét okozza:

a) az összhang szabályát, mely kimondja, hogy a hatalom döntései által érintetteknek egybe kell esniük azon embercsoportokkal, akik e hatalmat gyakorolják,

b) a döntések azon alanyoknak tulajdoníthatók, akik képesek választ adni, és válaszaikért viselik a felelősséget is.

Jelenleg az értékelés ezen instanciái, azaz a parlament és a közszféra, csak és kizárólag a nemzetállam keretei között léteznek; az Európai Unió részben kivétel ez alól. Mégis, mint közismert, az európai polgárok által közvetlenül megválasztott parlamentnek rendkívül korlátozott a jogköre, vagyis még ezzel a kivételes képviselői testülettel kapcsolatban is joggal merül fel a demokratikus deficit problémája. Az európai szinten, de még inkább világméretekben a kormányzati vagy parlamentáris felelősségnek nincs parlamenti szerve, nincs a végrehajtó hatalomnak formális ellenőrzése, nem létezik a jogi irányelvek egysége, és nincs felelősség a törvények beiktatását illetően. Ez azt jelenti, hogy a nemzetek feletti kontextusban a legalapvetőbb parlamentáris előjogok is hiányoznak, miközben a kormányok aktivitása ezen a szinten lényegileg napról napra nő. A nemzetek feletti szinten sokkal inkább, mint a nemzetállamban, ahol a parlamentáris jogok állandó erodálódásának vagyunk tanúi, állandó, napi tapasztalatunk, hogy most "a végrehajtó hatalom órái" jöttek el.

Még égbekiáltóbbnak tetszik a nemzetközi és nemzetek feletti rendszerek kétségtelen demokratikus deficitje, ha a demokrácia 1945-ös, illetve még inkább az 1989-es globális térnyerésének szemszögéből vizsgáljuk. Az Egyesült Nemzetek Szervezetében, melyet néhány évtizede döntően autoriter berendezkedésű államok alapítottak, ma a tagállamok több mint felében demokratikus rendszer működik, rendszeres, tiszta választásokkal, ahol az alapvető emberi és polgárjogokat folyamatosan biztosítják az állampolgárok számára. Amilyen ingatag a demokrácia még jó néhány helyen, világméretekben már annyira nem tekinthető kisebbségi programnak. Ugyanakkor a totalitariánus rendszerekkel megvert 20. század végén a pozitív mérleg az államoknak csak a belső viszonyaira érvényes (melyeknek a szuverenitása és a világtörténelmi folyamatokra gyakorolt hatása egyre kisebb), ha és amennyiben nem sikerül olyan, a nemzetállamokban érvényes mechanizmusokkal analóg nemzetközi kereteket találni, melyek között a néphatalom (Abraham Lincoln klasszikus érvényű meghatározását idézve) a nép által és a nép érdekében érvényesül.

A valóban létező, "velünk élő" globalizáció kritikusai a globális demokrácia potenciális képviselőiként léptek színre. Az NGO-k mint nem állami szereplők igényt tartanak a szuverenitásra, ami pedig a politikaelmélet és az alkotmányjog fő vonulata értelmezése szerint az államhoz rendelt jog. A legtöbb elméleti iskola a nép és a nemzet fogalmát csak az állam keretei között tudja értelmezni, s számukra a demokratikus önmeghatározásnak elengedhetetlen előfeltétele az állam megléte. Az államon túl a többi állam hatalma kezdődik, melyet más nemzetek legitimáltak (vagy nem). Ebből következik, hogy a nemzetek feletti közösségek nem államok, és – nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy a gondolatot végigvigyük – nincs hatalmuk. Ez a következtetés persze helytelen: az Európai Unió vagy a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) nyilvánvalóan hatalmat gyakorol, és még az Egyesült Nemzetek Szervezetéről is elmondható, hogy helyenként és esetenként nemzetek feletti kormányzati szerepet tölt be. A hagyományos kormányok között támadt űrben mindenhol "nyilvános politikai hálózatok" szerveződtek, és új típusú irányítási forma, a "társadalmi világ" (Czempiel) vert gyökeret az államok alkotta világrend államközi kapcsolataiban.

Következésképpen akár tetszik, akár nem, el kell fogadnunk, hogy a nemzetállam a politikai közösségeknek csak az egyik lehetséges formája. Mint ahogyan a helyi hatóságoknak vagy a régióknak (lásd a német Ländert) van politikai identitásuk, és céljuk a helyi lakosság bevonása a működésükbe, hasonló a helyzet természetesen a nemzetek feletti vagy nemzeteket átfogó rendszerekkel is. Ha a szuverén hatalom a kormányzat különféle szintjein képes érvényesíteni jogait (például a helyi irányításban, a föderális államokban), akkor semmiképpen sem elképzelhetetlen, hogy ez érvényesüljön a nemzetállam határain túl is – azaz bárhol, ahol a hatalmat gyakorolják. A demokratikus elv érvényes a politikai hatalom területi aspektusaitól függetlenül, ám intézményesítése a nemzeti határokon túl a legjobb esetben is alapvető feltétel. És ezen a ponton evidensen elkerülhetetlen, hogy túllépjünk a demokrácia többségi szemléletű megközelítésén, melynek értelmében egy adott politikai közösség (démosz) akkor jut politikailag érvényes döntésekhez, ha egyértelmű, a politikai pártokban és politikusokban megtestesülő alternatívákat állít, melyeket a választásokon és népszavazásokon a többség elfogad, és amelyek aztán egy bizonyos, rögzített időtartamra meghatározzák a politika irányvonalát.

A fentebb vázolt versengő demokráciában a legitimációt az emberek többségének és/vagy a nép választott képviselőinek többségi akarata biztosítja. Mégis, azt kell mondanunk, hogy "a demokráciának ez a modellje képtelen az állam határain túl mutatkozó politikai űr bármiféle betöltésére" (Wolf, 2001). Egy európai képviseleti testület lehetőségei tehát hasonló módon korlátozottak. Egyes, döntő fontosságú döntések meghozatala során természetesen együttműködik az Európai Tanáccsal, ám csak korlátozott belegyezési joga van, hiszen az EU költségvetésének csak periferikus része fölött rendelkezik, és az EU végrehajtó szervei fölött is csak korlátozott ellenőrzési jogokat gyakorolhat. "Annak, hogy egyáltalán létezik az Európai Közösség szintjén parlamenti szerv, az volt a minimálisan megfizetendő ára, hogy e szerv viszonylag szerény hatalommal bír" (Wolf, 2001). Ez viszont felveti azt a kérdést, vajon az Európai Parlament újabb legitimációs forrássá fejlődött-e, vagy pedig fordított arányban történt változás, és inkább a nemzeti képviseleti testületek és a nemzetek feletti parlament gyöngülése ment végbe. Miközben az európai politikai szint jelentősége és szabályozó befolyása egyre erősödik, addig a nemzeti parlamentáris rendszerek egyre kisebb befolyással vannak rá, ráadásul újabb versenytársuk akadt egy európai parlament erősödő erejének képében; közben ez az európai parlament maga képtelen az adott európai erőegyensúly feltételei között bármilyen komolyan vehető súlyt latba vetni.

Az európai integráció pártolói szeretnék a folyamatot felgyorsítani és "teljes európai parlamentet" teremteni (és egy alsóházzal kiegészíteni, hogy a kisebb nemzeteket ne szavazhassák le automatikusan). Mások vitatják, hogy a demokratikus deficit az európai parlament tényleges hatalmi hiányának következménye volna: mivel nincs európai démosz (és nincs európai közszféra sem), nincs szükség az Európai Bizottság és a Miniszterek Tanácsának legitimálására sem; ezen utóbb említett testületek képviseleti hatalmukat csak kölcsönkapták – a nemzeti választásokon legitimált, az adott állam érdekeit képviselő delegátusok révén az EU egyes végrehajtó és irányító bizottságaiban. A demokrácia elve, mondják egyesek, nem szükségképpen követeli meg, hogy minden egyes állami szerv közvetlenül, szavazás útján kapjon irányítókat, és ezt a közvetett legitimációt az európai szintre is át lehet vinni. Hasonlóképpen, az EU Miniszterek Tanácsában a tagállamok kormányzati képviselői elegendő legitimitással rendelkeznek, hiszen hazájukban a parlamenti választások során többséget kaptak a szavazóktól. Másképpen szólva: ha Berlinben, Párizsban a mezőgazdasági vagy szociális ügyi miniszter kellő legitimitással rendelkezik, akkor Brüsszelben is elegendő a legitimációjuk. Ez viszont kétségtelenül olyan állapotot eredményez, amelyben minden képviseleti testület ellenőrzése alól kivonhatják magukat, és amelyeket oligarchiák és lobbicsoportok szállnak meg. Az ilyen kiterjedt és szerteágazó legitimációs láncok ily módon fiktívvé válnak, és megközelíthetetlenek lesznek azok számára, akiket a szakértői ismeretek nélküli döntés közvetlenül érint. És ha ez a helyzet a viszonylag egységes európai színtéren, akkor a nemzetek feletti rendszereket olyan színtereknek kell tekintenünk, ahol a demokrácia még elvontabb, és gyakorlatilag hiányzik.

 

A legitimációs válság megoldásának lehetősége

 

A megoldásoknak a politikai gyakorlatból kell kialakulniuk, a "forma követi a funkciót" mottója alapján, és nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a territoriális állam többségi, a pártok versenyén alapuló demokráciamodellje által biztosított körülményekhez nem túl okos dogmatikusan ragaszkodni. Nem valószínű, hogy sikerül az ideális módszert felvázolni, mindössze azt tehetjük, hogy felhívjuk a figyelmet azokra az akadályokra, amelyek az eddig bejárt ösvényeken keresztezték utunkat. Az elmúlt évek elméleti vitáit végiggondolva, három lehetséges megoldás körvonalazható:

– a nemzetek feletti intézmények következetes és alapos parlamentarizálása;

– a határokon átnyúló, egyeztetésen alapuló demokrácia kiterjesztése (kiegészítve az asszociatív, tanácskozó és közvetlen demokrácia elemeivel);

– a polgárok nemzetek feletti föderációja.

Az utolsó megoldási javaslat éppen csak felbukkant a horizonton, a másik kettőt pedig jellemezhetjük úgy is, mint téves ösvényt vagy vészkijáratot. Ám a legfontosabb az, nehogy vakvágányra fussunk (legyen bár az tiszteletre méltó is).

 

A vakvágány: a demokratikus elszigetelődés

 

Azt a következtetést vonhatjuk le a demokrácia angol-amerikai modelljéből, amit a kontinentális európai gondolatkör által megfogalmazott állami szuverenitás interpretációjának tekinthetünk, hogy nem szükséges nagy figyelmet szentelnünk a demokratikus részvétel kérdésének a nemzetállam határain túl, mert a nemzeti szuverenitás csorbulása elkerülhetetlenül bekövetkezik, ha az uralkodó hatalom aláveti magát más nemzetek többségi döntéseinek. Ebből a szempontból minden, az európai démosz elvén alapuló nemzetek feletti közösségi formáció bukásra van ítélve: világkormány nélkül nem lehetséges versengő demokrácia – ezenkívül pedig egy világkormány megalakítását meg kell akadályozni. A mélyebb ok, melyet rendszerint figyelmen kívül hagynak, amiért az Egyesült Államok és Nagy-Britannia elutasítja a nemzetek feletti és a sok-nemzeti kalandokban való részvételt, abból az óhajból fakad, hogy megőrizzék az amerikai kongresszus, illetve a Westminster parlament autonómiáját. Az USA és Nagy-Britannia természetesen nem marad ki a határok gazdasági és kulturális felszámolásának folyamatából, ám bizalmatlanok a nemzetek feletti és a sok-nemzeti demokráciakísérletek iránt, ami viszont lassítja a határok politikai lebontását.

Ez az álláspont a nemzetközi politikai integráció visszafordítását vagy a szabályozó minimalizmust sugallja, ami a kölcsönös piaci függések vagy a korlátok felállítását egy hegemón hatalom irányítása alá helyezné. A "magasztos" parlamentáris jogok védelmének kísérletét nehéz volna alábecsülni – végtére is a parlamentek a demokratikus képviselet és a demokratikus közszféra alapintézményei, és ebben a minőségükben nélkülözhetetlenek és megkerülhetetlenek mint a demokratikus törvényhozás, valamint a kormányalakítás és kormányzati munka ellenőrzésének letéteményesei. Minden javaslatot, mely a nemzetek feletti döntések demokratikus legitimációját a területileg kiterjesztett parlamentáris ellenőrzés révén óhajtja biztosítani, ennek fényében kell értékelnünk. Ehhez viszont éppen arra a sokoldalú megközelítésre volna szükség, amit a legnagyobb hagyományokkal rendelkező demokráciák elleneznek, azaz a szuverenitás adta jogokat a nemzetek feletti döntéshozó centrumok alá kellene rendelni, legyen az az EU, az ENSZ, vagy a WTO. Elsősorban a parlamentarizmus hazája az a helyszín, mely gondosan kerüli ezt a lépést, miközben az olyan "posztnemzeti" politikai entitás, mint a Német Szövetségi Köztársaság, már az 1949-es alkotmányában körvonalazta ennek lehetőségét; igaz, a szövetségi Alkotmánybíróság mint "az alkotmány oltalmazója" szintén hangsúlyozta, hogy az effajta delegálásnak nem szabad sértenie a német alkotmányos szervek működését.

 

A hibás módszer: a nemzetek feletti parlament

 

Nem elképzelhetetlen, hogy olyan nemzetközi politikai közösségek formálódnak majd, melyek autonóm démoszként határozzák meg magukat, és nemzetek feletti parlamentként alakulnak meg. Ebben reménykedik az az elméleti iskola, amely a demokratizálódást a parlamentarizálódás révén gondolja el, és amely ezért egyre jobban be kívánja vonni a parlamenti testületeket a politikai döntéshozás folyamataiba. A késő középkori hagyományokban gyökerező parlamentek az idők során egyre több politikai terület fölött szereztek befolyást, beleértve a nemzetközi egyezményeket, valamint a háború és béke kérdéseit, amelyeket pedig hosszú ideig az uralkodók, az arisztokraták és az uralkodó elit tartott kézben. Míg a demokratikus elv hosszú ideig többé-kevésbé érvényesült a parlamenti kiváltságok kibővítése révén, manapság ennek ellenkezője figyelhető meg, azaz jelentős erőfeszítések történnek a deparlamentarizálás érdekében, ami szerves része annak az általános leértékelődésnek, ami a demokratikus befolyásgyakorlás lehetőségeit jellemzi. Az oligarchiák kialakulásának és a bürokratizálódásnak túlságosan is jól ismert tendenciáihoz újabbak járultak: a "láthatatlan erők", a szakértők hatalma, meg "a közjón bosszút álló lobbicsoportok" (lásd Bobbio, 1988) befolyása. Anélkül, hogy szerepüket túlzottan dramatizálnánk, a képviseleti demokráciát fenyegető veszélyek között feltétlenül meg kell említenünk azt a tendenciát, hogy a parlamentektől az elektronikus médiához tevődik át a közvetítő funkció; ez még inkább felgyorsítja a parlamenti testületek szerepének egyre szimbolikusabbá válását, különösen azzal, hogy sok jelentős döntéshozatali folyamat már így is átkerült "a Ház" hatásköréből holmi rejtett és homályos egyezkedési szférákba, és a parlamentek gyakorta csak a máshol született döntések nyilvántartásának és ratifikálásának helyszínei.

A parlamenti jogok eróziójával kapcsolatos (régi) panaszok esetében nem szabad elfelejteni, hogy a befolyás elvesztése magába a "többségi parlamentarizmusba" van belekódolva, mihelyt a kormányzati frakciók elsődleges szerepüket abban látják, hogy a saját soraikból kinőtt kormányt támogassák, és ezt aztán a nemzetek feletti politikai szintre vigyék át. Egy olyan parlament, amelyik – legalább részben – magát a kormány ellenzékeként határozza meg, sokkal kevésbé cselekvőképes, különösen amikor arra kerül sor, hogy lemondjon egyes jogairól egy másik parlament javára, amely még akkor is belegázol a nemzeti képviseleti testület jogaiba, ha a parlamentarizálódás bizonyos fokig már beépült az európai külpolitikába (lásd Krauss, 2000). A német szövetségi Alkotmánybíróság például, ellenszerként, azt javasolta, hogy a nemzeti parlamentek az Európai Tanácsban nagyobb mértékben vegyenek részt a tárgyalási pozíciók és a nemzeti kormányok végső megállapodási tervezetének kidolgozásában. A Német Szövetségi Köztársaság parlamentjének a globalizáció problémájával foglalkozó különbizottsága megvitatta és javasolta is azt a lehetőséget, hogy a kormányok közötti terepeken a nemzeti tárgyalódelegációk legyenek állandóan jelen, és az egész politikai folyamatot kísérje végig a nemzeti parlamenti bizottságok általi felügyelet és megfigyelés. Számos nemzetközi és nemzetek feletti rendszer, köztük olyan katonai szövetségek is, mint a NATO és a WEU, parlamentközi testületeket állított fel, de ezek általában testre szabottak, mint együttműködési rendszerek, és nem adnak teret a nemzeti határokon túli ellenvetésnek az adminisztratív döntésekkel szemben.

A nemzeti parlamentek többé-kevésbé nyíltan megfogalmazott vétófunkciójának esetleges alternatívája lehet a már említetteknek megfelelően, ha az EU parlamentje szabályos, rendes parlamentként működne. Az európai alkotmány ilyen értelmű reformja (lásd Weiler, 1999) az európai kormánynak biztosítaná az európai démosz hiteles képviseletét, és minden joggal ellátná – hogy úgy mondjuk, a végrehajtó hatalom életre hívná a maga nemzetét. Ezt az Európai Unió állampolgárainak alapvető beleegyezésére kellene alapozni, melynek révén az európaiak elsődlegesen európaiaknak éreznék magukat, továbbá az uniós polgárok kimunkálnák a maguk számára a közös értékeket, harmadsorban pedig az európai szintű politikát tekintenék a valóban meghatározónak (lásd Fuchs, 2002a). A nemzetállam "öröktől fogva való" természetére fixáló retorika persze könnyedén az utópia birodalmába utalhatja ezeket a perspektívákat, ám e célokat valószínűleg – ha egyáltalán – egyfajta, a külvilágtól való politikai-kulturális elhatárolódással lehetne megvalósítani, például a "társadalmi szolidaritási államiság" megerősítésével, szemben az amerikai, versenyelvű individualizmussal, vagy pedig az individualizmus önérvényesítésével és a jogállammal a keleti országok posztkommunista autokratikus rendszereivel szemben.

Középtávon és realisztikusan szemlélve a jövőben mind a nemzeti, mind a nemzetek feletti parlamentek elsősorban a tárgyalások helyszínei lehetnek, miáltal a köz figyelmét jobban elnyerik majd a határokon átívelő döntések. E parlamentek elsődleges szerepe az lesz, hogy "fórumot adjanak a nyilvánosság nemzetközi politikával kapcsolatos észrevételeinek, értékrendjének és kritikájának" (Benz, 2001: 227.). A társadalmi mozgalmak és az NGO-k jelentős szerepet tudnának ebben játszani azáltal, hogy a nemzetállamokban befolyásolják a parlamenti folyamatokat. Az is elképzelhető, hogy a parlamentek az NGO-kat mintegy megbízhatják, akkreditálhatják, mihelyt ezek nemzetek feletti döntési folyamatokba avatkoznak bele. Az "üzlet" ez lenne: a civil társadalmi szervezetekre a közösségi képviseleti testületek nagyobb formális képviseleti jogkört ruháznának át, miközben a parlamenti ellenzék is jelentősebb szerephez jutna a közvélemény képviseletében. Eddig, bevallottan, kölcsönös távolságtartás és a kommunikáció hiánya jellemezte e két politikai szint viszonyát, és a fokozódó elidegenedés mondhatni evidens a tiltakozó mozgalmak és a választott képviseleti szervek között, aminek az a magyarázata, többek között, hogy súlyos problémák terhelték a 20. század végén "a kormányzati baloldal" és "a mozgalmi baloldal" viszonyát (lásd Leggewie, 2002). És a parlamenten kívüli tiltakozó mozgalmak a politikai követeléseiket eddig még alig-alig címezték az európai parlamentnek; e mozgalmak számára az EU-csúcs szinte semmiben sem különbözik a G7-ek vagy G8-ak csúcsától, illetve a WTO-találkozóktól.

 

A vészkijárat: a tárgyalásos demokrácia

 

Az Európai Uniót technikailag gyakran ábrázolják "sokszintű rendszernek", mellyel e szervezet félig állami vagy kváziállami jellegét próbálják kifejezni; az Unió ugyanis több, mint konföderációs államszövetség, de kevesebb, mint egy föderatív állam. A többségi elvet itt csak korlátozottan vagy egyáltalán nem lehet érvényesíteni, tehát új, alternatív – a szokásos megnevezés szerint "posztparlamentáris" – legitimációs források kimunkálása szükséges. A tárgyalásos demokráciát éppen ez a "posztparlamentáris" sajátosság jellemzi. A nemzeti szinten kipróbált és ellenőrzött politikai igazgatási modellt az európai körülményekhez kell igazítani, ahol különösen nagy hangsúlyt kell kapniuk. A kollektív akarat a továbbiakban már nem (visszafordítható) többségi döntéssel formálódik, amelynek a kisebbségben maradt álláspont képviselői kénytelenek alávetni magukat, hanem az érintett társadalmi érdekek horizontális önszabályozása munkálja majd ki, azaz a kommunikáció folyamata forrja ki. Ebben az összefüggésben különösen kétféle kommunikáció kerül előtérbe: a tárgyalás és a vita. A tárgyalásra akkor van szükség, amikor elosztási kérdések vannak napirenden (ki mit kap), a vita pedig akkor nyer teret, amikor kognitív problémák várnak megoldásra (miért és hogyan). Az effajta tárgyalásos megoldási formáknak az a céljuk, hogy konszenzusos megoldást hozzanak felszínre az érdekcsoportok delegálta szószólók segítségével és a kisebbségi csoportok integrálásával. Más szavakkal: ha nincs többségi álláspont, akkor egyezségre kell jutni – következésképpen szavazatok helyett minden érintett, de legalábbis sokak beleegyezését meg kell szerezni.

E forgatókönyv alapján kevéssé valószínű, hogy az állam képes lesz a társadalmi szereplőket egy bizonyos politikai irány elfogadására kényszeríteni, sokkal inkább az lehetséges, hogy az állam mint primus inter pares és közvetítő vagy felügyelő majd kompromisszumokat kezdeményez. A kényszer állami monopóliuma tartalékban marad, hogy úgy mondjam, és a társadalmi szereplők "a hierarchia árnyékában" működnek majd, ami a tárgyalóasztalnál csak mint végső eszköz van jelen. Kooperatív állam akkor bukkan majd fel, amikor az állami szervek már nem azon dolgoznak, hogy minél jobban kiszélesítsék felelősségi szféráikat és a konfliktushelyzeteket a szuverenitás virtuális gyakorlása (törvények) révén, hanem azon, hogy a társadalmi szereplőkkel tárgyalásos döntésekre jussanak. A miniszterek és az érdekszövetségek együtt lépnek fel vagy azért, hogy hatékony és tartós törvénykezést, vagy azért, hogy a törvényhozás szintje alatt gyakorlati szabályokat alakítsanak ki.

Az állami tevékenység hatékonyságának előnyei még csak esetlegesen láthatók, ám a legitimációs problémák máris nyilvánvalóak. Így aztán nem folynak nyilvános viták a lehetséges alternatív cselekvési irányokról; a gyengén szervezett érdekeket és a közjó kérdéseit szisztematikusan elhanyagolják. És miközben a parlamentek többé már nem rendelkeznek a megfelelően információkkal, és gyakorlatilag csak a néző szerepe maradt nekik, az ajtó tágra nyílt "a láthatatlan erők" előtt (bürokrácia, érdekérvényesítő csoportok, szakértők): a politika e titkos szférájában a politikai elit kartelljei csöndben megszerzik a kompenzációjukat és a kapcsolódó megállapodásokat, vagy pedig kölcsönösen akadályozzák egymás működését. A status quo fennmaradása előnyösebb, mint a kockázatos változások és újítások.

Az effajta tárgyalásos megállapodások nemcsak hogy normaként vannak jelen a bevallottan megegyezéses demokráciákban, például Hollandiában és Ausztriában, az összehangolható politikai vonalak mentén intézményesített konfliktusmegoldás (Maurizio Bach) mára már különösen is jellemzővé vált a nemzetek feletti és a sok nemzetet érintő döntéshozó folyamatokban, ahol a parlamenti többségi döntés kivételesnek számít, vagy szóba sem jöhet. Ebben az értelemben jellemezték az Európai Uniót "társult állam"-ként (Schmidt, 1999: 435.), amelyben a szektorok politikai hálózatai sokkal kevésbé kizárólagosan működnek. Az ilyesfajta hálózatok széles körben elterjedtek a sok nemzetet átfogó rendszerekben, ahol időközben a nem területi vagy funkcionális politikai terepek egész palettája jött létre – nevezetesen az éghajlati és a feminista kérdés politikájában. Ezek a témák természetüknél fogva átnyúlnak az országhatárokon, és megfelelően közelíteni sem lehet hozzájuk nemzeti vagy regionális szinten.

A nem állami szereplők, mindenekelőtt az NGO-k, nemcsak hogy rendszeresen részt vállalnak ezekben a szektorpolitikai hálózatokban (számuk az 1970-es évek óta megsokszorozódott), hanem jelentősen kiegészítették és kibővítették az elitek létszámát, melyek korábban a kormányzati politikai és érdekcsoportok tagjaiból verbuválódtak; amennyiben újfajta értékeket és ellensúlyt jelentő hatalmat vittek és visznek a tárgyalásokba, annyiban – mint már fentebb említettük – kritikus nyilvánosságként működnek, különösen amikor velük szimpatizáló utcai tüntetésekkel is bizonyíthatják támogatottságukat. A nemzetek feletti és a sok nemzetet átfogó tárgyalási rendszerek mindezek eredményeként sokkal érzékenyebbek lettek, ám ezzel egyidejűleg az NGO-kat mint szakértőket a szektorbizottsági struktúra magába olvasztotta. A legjobb eset az, hogy jelenlétükkel és a szektorok képviseleti testületeiben való részvételükkel újraformálhatják a globális egyeztetési rendszereket, ugyanakkor, ezzel egyidejűleg, a rájuk nehezedő jelentős nyomás miatt, mely azt várja tőlük, hogy sikeresek és hatékonyak legyenek, a "végrehajtó" politikai stílust az alternatív szakértők is gyakorta átveszik, amitől maguk is hasonlóan technokratákká vál(hat)nak.

A több nemzetet átfogó megállapodásos demokrácia, melyet rendszerint "globális irányításnak" neveznek, tehát két út előtt áll. Egyfelől sokkal gyorsabban integrálhat újfajta érdekeket és csoportokat, és átveheti ezek specifikus, gyakorta egymást kioltó kompetenciáit. Lényegileg poliarchikus szerkezete pedig megakadályozza az autoriter centralizmus kiformálódását. Ám az érem másik oldala nem ilyen csillogó: ki illeszti össze, ahogyan a klasszikus parlamenti feladatkörök tették, az egyes szektorpolitikák eredményeit, mondjuk például a szállításpolitikát és az agrárpiaci politikát. Hogyan lehet a "laikus személyek", a politikai érdeklődést tanúsítók tényleges részvételét és felügyeleti szerepét biztosítani? Ha a demokrácia szabályait (az uralmon lévők és az irányítottak kongruenciája, a döntések egyes személyekhez vagy csoportokhoz rendelhetősége) – melyeket fentebb létükben veszélyeztetettekként írtunk le – alapvetőnek tekintjük, vajon az irányítók és az irányítottak egyszer újra jobban összeillenek-e, például az "érintett felek" valamiféle koncepciójának felmelegítésével. Talán lehetőség volna arra is, hogy ebben a modern "tanácsi demokráciában" a privát cselekvők részvételi igényeit is kielégítsék. Ezzel szemben, mint azt az Európai Unió példája mutatja, azok a valóságos preferenciák állnak, melyekkel a jól szervezett magánérdekek rendelkeznek, valamint egy rejtett szféra kialakulása, melyben a szakértők konzorciuma formálja át az NGO-kat, nem pedig – ahogy látni szeretnénk – fordítva. Ha a több nemzetet magában foglaló testületeket megnyitnánk a civil társadalom szereplői előtt, annak valószínűleg nem a demokratizálódás, hanem a fokozatos elbürokratizálódás lenne a cseppet sem kívánatos következménye.

Ha ezt e fejleményt meg szeretnénk akadályozni, de legalábbis tompítani kívánjuk hatásait, akkor gyakorlati javaslatokkal kell előállnunk arra vonatkozóan, hogyan lehetne a társadalmi aktorokat "alulról" megerősíteni – a "harmadik szektor" hangsúlyozásával, az egyenlőségre törekvő viták kimunkálásával és népszavazásokkal. Ennek a fontos vitának a legfontosabb elemét vázoljuk fel itt röviden, és igyekszünk az NGO-k működésére és demokratikus nyitására vonatkozó következményeket is felfedni.

– Asszociatív (társult) demokrácia: A "harmadik szektor" belépésével aktivizálódik a meglehetősen homályos civilek vagy polgárok alkotta társadalom jobbik fele, vagyis jótékonysági szervezetek formájában működik. Ezeket a sokféle, a közjó elősegítésén munkálkodó szereplőket általában alkalmasnak tekintik arra, hogy irányító szerepet töltsenek be az állammal és a piaccal együttműködve, ám nyitott kérdés marad, vajon hogyan várhatunk el demokratikus és a demokráciát fejlesztő lendületet a díjazás nélküli, ám jórészt szintén szakértelemmel rendelkező állampolgárok elkötelezettségéből. A "társult demokrácia" (lásd Cohen-Rogers, 1994; Hirst, 1994) koncepciója szerint a csoportok egyenlőtlen társadalmi összetétele és szervezeti kapacitása, ami természetesen felszínre kerül a megegyezések során, azzal egyenlíthető ki, ha "másodlagos szerveződéseket" hozunk létre az anyagi háttérrel nem rendelkező csoportok állami támogatása révén, és ha például a kerekasztaloknál és a regionális tanácskozásokon nekik is helyet szorítunk. Ezzel a tárgyalásos rendszert egyenlőbbé és a közösség érdekeire fogékonyabbá tehetjük.

A rendszer vonzerejét megtámogathatjuk bónokkal is (lásd Schmitter, 1994), melyeket az állampolgárok tetszésük szerint adhatnak társulásoknak vagy más szervezeteknek; ezt az eszközt felválthatja az állam anyagi támogatása, ami szintén ösztönzőleg hat a közjó érdekeit megjelenítő kezdeményezésekre. Hátulütője viszont ennek, hogy az állampolgárok ilyen módon minden bizonnyal kezükbe kapják annak lehetőségét, hogy a társulások tisztviselőinek lépéseit szankcionálják, ám a tárgyalási szisztéma belső folyamatai továbbra is homályban maradnak, akárcsak az állami szereplők magatartása, akiknek az ellenőrzése a demokratikus elv szerint pedig a legeslegfontosabb cél. Ez a megközelítés az NGO-k számára elsődlegesen azt jelentené, hogy nekik maguknak kell "társulási" dimenzióikat megerősíteniük, vagyis a helyi szervezeteik tevékenységét ki kell bővíteniük, szervezeteiket pedig sokkal átláthatóbbá és nyitottabbá kell tenniük. Ezek a követelmények a legtöbb esetben teljesíthetők, ám valószínűleg problémát okoznak az elitista struktúrájú szervezeteknek (amilyen például a Greenpeace).

– Tanácskozó demokrácia: A tárgyalásos rendszereknek, különösen a demokráciákra érvényesen, az a hátránya, hogy az egyes kontextusokban felvonultatott tárgyalóerő és a választott tárgyalási stratégia dönt a végeredményről, és a jobb álláspontnak nem feltétlenül nagyobb a súlya. E helyzet orvoslására számtalan javaslat született, melyek a "tanácskozó demokrácia" elvét propagálják (lásd Dryzek, 1990, 2000; Schmalz-Bruns 1999). A demokratikus teret viszonylag hatalommentes vitatérnek tekintik, ahol a tekintélyt lényegében az érvelés hitelessége, megbízhatósága és meggyőző ereje biztosítja, továbbá kötelező elvárás a vélemények nyilvános vitán való bemutatása, melyek elsődlegesen a közjó szolgálatában állnak, ennek következtében pedig széles körű helyesléssel találkoznak. Az NGO-k szempontjából a tárgyalási rendszerben betöltött szerepükből adódóan ezen vitáknak az lenne az előnye, hogy a professzionális szakértelem (következésképp a szükséges speciális tudás) összekapcsolódhatna az erkölcsi tisztasággal (a közjó képviselete), és pontosan a széles társadalmi befolyás és hiteles képviselet tőkéjét biztosítja nekik. Ezeken a vitatereken a nemzeti határokat is könnyedén át lehet lépni, hiszen a nemzeti döntések költségeinek szokásos externalizálását nehéz igazolni. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy milyen bonyolult a gyakorlatban megteremteni a tanácskozó fórumokat. Ahol már a gyakorlatban kipróbálták (beleértve az internetes fórumokat is), a közügyekről folyó viták a szakterület kellő ismeretének hiányában hamar kommunikációs akadályokba ütköznek, és azon személyek szándékosan vagy akaratlanul kirekesztődnek a párbeszédből, akik e kommunikációs akadályokat nem hajlandók vagy nem tudják átlépni. A vitákat a különösen jól informált állampolgárok irányítják, ám ők érthetően nem rendelkeznek azzal az átfogó felelősséggel, amire a választások vagy a népszavazások jogosítják fel a választottakat. Ebben a tekintetben a "tanácskozó demokrácia" inkább csak kiegészítő elem, ami javíthatja a döntéshozási folyamatok minőségét, ám a parlamentáris legitimációnak nem lehet az alternatívája.

– Közvetlen demokrácia: a tanácskozó, tárgyalásos procedúráknak sosincs vonzerejük akkor, amikor az érvek megvitatása elszakad a tényleges döntéshozatali folyamattól, és amikor "az emberek csak egymás között vitatkoztak", de végső soron "majdnem a semmiről". A közvetlen demokrácia apparátusa is szóba került tehát akkor, amikor a nemzetek feletti és a sok nemzetet egyesítő egyezményes demokráciák legitimációs csapdájának felszámolásáról esik szó (lásd Abromeit, 1998); bizonyos értelemben olyan összefüggésben, mint a népszavazások, melyek nemzeti szinten lassíthatják a parlamentarizmus gyengülésének folyamatát. Referendumok kiírására elvileg akkor kerül sor, amikor egy regionális egység autonómiáját súlyos sérelem éri, például az Európai Unió egyezményi struktúrájában bekövetkezett lényegi változások ilyen alkalmat jelentettek. A sok nemzetet összefogó politikai rendszerek legitimációjának szempontjából még érdekesebb az a javaslat, hogy legyen lehetőség szektorális népszavazásokra és e népszavazásoknak legyen ezzel analóg vétófunkciójuk.

Fogalmilag legalábbis ez az elképzelés a területi elven szerveződött nemzetállami politikától a gyakorlati vagy funkcionális alapon legitimált nem állami politika felé való elmozdulást jelzi. A politikai hálózatban aktív szerepet játszó menedzserek és a szakértők, lobbisták és politikai vállalkozók, akik a határokon átívelő politikát "termelik", most majd olyan "fogyasztókkal" találják magukat szemben, akiknek hatékony vétóhatalmuk van. Ez azt jelenti, hogy a képviseleti elv, az állampolgárok bevonása és az átláthatóság követelményét figyelembe vesszük, és hogy a "szektorális démosznak" köszönhetően lehetővé válik a visszatérés a hatalmon lévők és a hatalom által irányítottak közötti kongruenciához. Nyilvánvaló, hogy az efféle koncepciók gyökerei a társadalmi rendek képviseleti gyűléseinek és a neokorporatív tárgyalási rendszereknek a gyakorlatához nyúlnak vissza; lehetséges példák ilyen referendumok megtartására a nemzetek feletti politikai hálózatok szakértőinek irányításával hozott európai uniós döntések közül az élelmiszerek genetikai manipulációjának engedélyezése és a fogyasztók védelmével kapcsolatos számos hasonló súlyú kérdés. Mint mindig, természetesen, az ördög a részletekben rejlik: például, hogyan kell meghatározni a szektorális "választókerületet", kik az érintettek egyáltalában és a szektorális döntések többé-kevésbé kikre vonatkoznak, milyen képviselőket kell a politikai hálózatokba delegálni, ők úgy működnek-e, mint egyfajta "elnökválasztó testület", és vajon hogyan szabályozhatják a szektorális és a területi döntéshozatali szintek az együttműködést és a válságokat.

 

A megoldás a világ polgárainak szövetsége?

 

Következtetések: A demokratikus paradoxon új típusú, súlyos kérdéseket vet fel a nemzetek feletti és a sok nemzetet átfogó kontextusban. A nemzetállam közvetlen és képviseleti demokráciájának mechanizmusai és procedúrái nem vihetők át a sok nemzetet átfogó döntéshozatal szintjére; és abban reménykedni, hogy a sok-nemzeti rendszerek hatékonysága önmagában elég biztosíték a legitimáció megteremtésére, a demokratikus politikai fogalmak szerint közel áll a kapitulációhoz. Ahhoz, hogy fogalmilag és gyakorlatilag is előbbre lépjünk, egyértelműen az szükséges, hogy meghaladjuk a (saját területén) minden tekintetben kompetens, a választott delegáltak által képviselt állampolgár modelljét, és alkalmazkodjunk a specializálódott és a politikai egyes területeiért felelős uniós és világpolgár új modelljének követelményeihez. Más szavakkal, a politikai legitimáció olyan formáit kell kifejleszteni, melyek már nem (pusztán) területi, hanem funkcionális és szektorális alapokon nyugszanak (lásd még erről Frey, 2001).

Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a nemzetállami alapú állampolgárság intézményét valami mással helyettesítenénk vagy netán megszüntetnénk, ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy kiegészítsük a világpolgári részvétel elemeivel és a politikai tagság újfajta, intézményesített formáival. Ezt a modellt "szövetséginek" is nevezhetnénk, amennyiben a politikai kapcsolatok számos rétege és kötelezettsége egymást támogatóan fonódnak egybe, ám nem a területi szövetségi államok mintájára, hanem a részvétel és együttes döntéshozatal nemzeti, regionális és szektorális szintjein.

Még e modellt tekintve is nyilvánvaló a komplexitás jelentős növekedése és a képviseleti szervek átláthatatlan átfedései. A versenyelvű demokráciához és a nemzeti alapon meghatározott állampolgársághoz ragaszkodni ugyanakkor a komplexitás hamis leegyszerűsítését jelentené.

 

Nem vezet könnyű út a sok nemzetet átfogó demokráciához

 

Az NGO-k lehetséges szerepe és jelentősége ezen észrevételek fényében vizsgálandó. Bizonyos kritikai észrevételekre utalva elismertük: először, hogy formálisan vagy informálisan az NGO-k gyakorta részt vállalnak a döntéshozás folyamataiban, anélkül hogy a döntés által érintettek bármiféle ellenőrzésének alávetnék magukat; másodszor, hogy az NGO-k csak nagyon ritkán végeznek reprezentatív belső felméréseket a tagok és a szervezetek vagy mozgalmak támogatói körében, és hogy szóvivőiknek a legtöbb esetben nincs meg a mandátuma; és harmadrészt, hogy e szervezetek gyakran úgy folytatják tevékenységüket, hogy nem is hivatkoznak arra, hogy olyan jogcímmel rendelkező intézmények – országos képviseleti testületek vagy érdekcsoportok – lennének, amelyek az állampolgárok egy csoportjának vagy egészének akaratát fogalmazzák meg. Ezek a megítélési feltételek maradnak az értékelés alapelvei még akkor is, ha nem lehetséges a klasszikus képviseleti szervek esetében tapasztalható, következetes alkalmazásuk, ám mégis bizonyos kritériumokat biztosítanak az NGO-k önértékeléséhez; de amelyek fellépéseik közösségi és jó szándékon alapuló jogcímét mégsem köthetik erkölcsi hivatkozásokhoz és a kulturális önfenntartáshoz. Ha fenn akarják tartani jogcímüket, akkor segítségükkel lehetséges lesz a világtársadalomban egészében is "megkockáztatni egy kicsivel több demokráciát". A nem állami szereplők legitimálását a "jól értesültségen" és szakértelmen, konzultációkon és vitákon túl is biztosítani kell. Egy valóban becsvágyó terv megvalósításához nem elég annak deklarálása, hogy e szervezetek a közjó érdekében és az egyetemes normáknak megfelelően működnek, ami lehetővé teszi az elvi célok és a gyakorlati magatartás egybeesésének konkrét megítélését. A világ közvéleményének mozgósítása nem maradhat az NGO-k egyetlen és végső funkciója, hanem az eddig megszokottól eltérő értelemben vett képviseleti szerepet is be kell tölteniük. Összegzésként, az, hogyan fog mindez a gyakorlatban működni, a tanulmányunk elején felvetett három kérdés kapcsán válaszolható meg:

– Ahol az NGO-k mint a politikai hálózat tagjai részt vesznek a regionális vagy globális döntéshozatali folyamatokban, ott szektorális "választókerületüknek" tartoznak elszámolni, amelyeknek összetételéhez ők maguk is hozzájárulnak hálózati tevékenységük révén. Ennek a demokratikus infrastruktúrának a kialakításához a politikai és választói oktatás intézményei, valamint szakértői fórumok is hozzájárulhatnak.

– A tanácskozó demokrácia fentebb felvázolt változatainak támogatásával az NGO-knak nagyobb erőfeszítéseket kell tenniük céljaik és akcióterveik nyilvános vitára bocsátása érdekében, s túl kell lépniük a szokásos szakértői plénumokon és szimbolikus cselekvéseken. Mivel kizárólag határokon átívelő problémák vannak napirendjükön, szükséges a virtuális kommunikáció lehetőségeinek igénybevétele, amikkel eddig meglepően kevéssé éltek az NGO-k, illetve legfeljebb mozgósításra használták.

Végül, az NGO-knak fel kell adniuk a parlamentáris döntéshozatali testületekkel szemben érzett tartózkodásukat (ami rendszerint szervezeti történetükben gyökerezik), és el kell felejteniük azt az illúziót, hogy a "globális irányítás" (a WTO és a többi) szerveit lehetséges közvetlenül megszólítani és támadni – leszámítva a tisztán szimbolikusan megszervezett eseményeket. Másfelől ez a nyitottság a parlamenti bizottságok ajtóit is megnyitja az NGO-k tevékenysége előtt, és erősítheti a parlamentáris képviseleti funkciókat.

E kezdeményezések hatására a "világpolgár" kiforratlan, utópikus koncepciója, melyre a globalizáció számos bírálója szimbolikusan – ingerlékenyen – igényt formált, intézményes keretet kapna, és lehetővé válna, hogy az eddig beváltatlan követelést: "Mi vagyunk a demokrácia", vehemensebben lehessen beteljesíteni. Segítségükkel a világközvélemény túlnőhetne pusztán fellebbező szerepén, azaz valódi démoszként, igazi világpolitikai közösségként léphetne fel.

 

Irodalom

 

Abromeit, Heidrun (1998): Democracy in Europe. Legitimising Politics in a Non-State Polity. New York – Oxford.

Bach, Maurizio (2000): "Die europäische Integration und die unerfüllten Versprechen der Demokratie". In: Klingemann, Hans-Dieter – Neidhardt, Friedhelm (Hrsg.): Zur Zukunft der Demokratie. Herausforderungen im Zeitalter der Globalisierung. Berlin, 182-213.

Beisheim, Marianne (1997): "Nichtregierungsorganisationen und ihre Legitimität". In: Aus politik und zeitgeschichte B/43, 21-29.

Benz, Arthur (2001): "Postparlamentarische Demokratie und kooperativer Staat". In: Leggewie, Claus – Münch, Richard (Hrsg.): Politik im 21. Jahrhundert. Frankfurt a. M., 263-280.

Bobbio, Noberto (1988): Die Zukunft der Demokratie. Berlin.

Cohen, Joshua – Rogers, Joel (1994): "Solidarity, Democracy, Association" In: Streeck, Wolfgang (Hrsg.): Staat und Verbände. Opladen, 136-159.

Dryzek, John S. (1990): Discursive Democracy: Politics, Policy and Political Science. New York.

Dryzek, John S. (2000): Deliberative Democracy and Beyond. Liberals, Critics, Contestations. Oxford.

Frey, Bruno S. (2001): Flexible Citizenship for a Global Society. Working Paper 94, Institute for Empirical Research in Economics, Zürich.

Fuchs, Dieter (2000a): "Die demokratische Gemeinschaft in den USA und in Deutschland" In: Gerhards, Jürgen (Hrsg.): Die Vermessung kultureller Unterschiede. Deutschland und USA im Vergleich. Opladen, 33-72.

Fuchs, Dieter (2000b): "Demos und Nation in der Europäischen Union". In: Klingemann, Hans-Dieter – Neidhardt, Friedhelm (Hrsg.): Zur Zukunft der Demokratie. Herausforderungen im Zeitalter der Globalisierung. Berlin, 215-236.

Gusy, Christoph (2000): "Demokratiedefizite postnationaler Gemeinschaften unter Berücksichtigung der Europäischen Union". In: Brunkhorst, Hauke – Kettner, Matthias (Hrsg.): Globalisierung und Demokratie. Wirtschaft, Recht, Medien. Frankfurt a. M., 131-150.

Klein, Ansgar (2002): "Überschätzte Akteure? Die NGOs als Hoffnungsträger transnationaler Demokratisierung". In: Aus politik und zeitgeschichte B/6-7, 3-5.

Hirst, Paul (1994): Associative Democracy. Cambridge-Oxford.

Krauß, Stefan (2000): Parlamentarisierung der europäischen Außenpolitik. Opladen.

Leggewie, Claus (2002): "Bewegungslinke schlägt Regierungslinke? Das politische Dilemma der Globalisierungskritik". In: Blätter für deutsche und internationale Politik, H. 9, 1055-1064.

Leggewie, Claus – Münch, Richard (Hrsg.) (2001): Politik im 21. Jahrhundert. Frankfurt a. M.

Rucht, Dieter (2000): "Soziale Bewegungen und ihre Rolle im System politischerInteressenvermittlung". In: Klingemann, Hans-Dieter – Neidhardt, Friedhelm (Hrsg.): Zur Zukunft der Demokratie. Herausforderungen im Zeitalter der Globalisierung. Berlin, 51-69.

Schmalz-Bruns, Rainer (1999): "Deliberativer Supranationalismus. Demokratisches Regieren jenseits des Nationalstaates". In: Zeitschrift für internationale Beziehungen, 6, H. 2, 185-244.

Schmidt, Hilmar – Take, Ingo (1997): "Demokratischer und besser? Der Beitrag von Nichtregierungsorganisationen zur Demokratisierung internationaler Politik und zur Lösung globaler Probleme". In: Aus politik und zeitgeschichte B/43, S. 12-20.

Schmidt, Manfred G. (1999): Der konsoziative Staat. Hypothesen zur politischen Struktur und zum politischen Leistungsprofil der Europäischen Union. Bremen.

Schmitter, Philip C. (1994): "Interests, Associations and Intermediation in Reformed Post-Liberal Democracy". In: Streeck, Wolfgang (Hrsg.): Staat und Verbände. Opladen, 160-171.

Weiler, Joseph H. H. (1999): The Constitution of Europe: "Do the new clothes have an emperor? and other essays on European integration". Cambridge.

Wolf, Klaus Dieter (2000): Die Neue Staatsräson. Zwischenstaatliche Kooperation als Demokratiemodell in der Weltgesellschaft. Baden-Baden.

Wolf, Klaus Dieter (2001): "Globalisierung: Global Governance und Demokratie". Gutachten für die Enquete-Kommission "Globalisierung der Weltwirtschaft – Herausforderungen und Antworten", Darmstadt-Berlin; http://www.bundestag.de/gremien/welt/gutachten/vg10.pdf

A magát mástól előnyösen megkülönböztetni óhajtó – nem párt, nem állam, nem piaci szereplő – mouvementista (mozgalmár) politikai kultúra előszeretettel használja a civiltársadalom kifejezést, pedig voltaképpen "a társadalom" fogalmat is elég volna használnia. Az antikvitás és a feudalizmus viszonyaival szemben, ahol nem vált és válhatott még el egymástól a polgári társadalom és a politikai állam, az újkorban a tőkés fejlődés magával hozta ezt az elválást. A polgári társadalomban a személyi függetlenség és a gazdaság dologi kényszerei (piac, tőkeviszony) jelölik ki a társadalomszerkezet fő törésvonalait. Elkülönül egymástól a magánegyén (ahol burzsoá, proletár, paraszt, értelmiségi meghatározottságától eltekintenek stb.) és a közember (citoyen). A társadalom elválik a gazdaságtól és az állami szervezettől, bizonyos relatív autonómiára tesz szert.

Ha a "civil" a "társadalom" (azaz a nem állami és nem piaci szereplő, hanem valami más, ahogy – némi leegyszerűsítéssel – a szociológusok definiálják), akkor viszont nem lehet mentes sem a piactól, sem az államtól, mert a társadalomnak van állama – melyik milyen -, s minden árutermelő (nem naturál-gazdálkodó) társadalomban zajlik olyan tevékenységcsere, melyet a piac szervez, közvetít. Ha pedig a "civil" fogalma, absztrakciója mást jelent, akkor értelmet voltaképpen csak poláris ellentettjétől, a "katonai"-tól (rendvédelmitől) kaphatna. Szó sincs tehát tiszta helyzetekről.

Lehet-e mentes a civil társadalom a politikától? Abban az értelemben igen, hogy sokféle emberi szükséglet, cselekvés és terület helyezkedhet el a közvetlen politika világa előtt, attól (ideig-óráig) függetlenül. A társadalom és a társadalmi tagozódás (osztályok, rétegek, csoportok belső tagoltsága), a társadalom gazdasági és szociális (és még számtalan egyéb, mondjuk felekezeti, településszerkezeti vagy éppen ízlésvilágbeli) tagozódása potenciális politikummal bír.

A társadalmi tagozódásától különböző, másnemű a politikai tagoltság, ami érdek- és értéktörekvésekkel, befolyásolási képességgel rendelkezik, s közvetít a társadalom és a közhatalmat gyakorló szervezetek és intézmények, másképp a politikai állam között. A közvetítés kétirányú: demokratikus berendezkedésekben alulról felfelé és felülről lefelé, autoriter politikai rendszerekben dominánsan csak felülről lefelé. Az egyes szociológusok felfogásában megjelenő "civil társadalom – állam/piac" dichotómiája, ahol gyakori a civil mitológia, leegyszerűsítő, ezért adekvátabb Antonio Gramsci hármas felosztása. Nem elfeledve, hogy a piac is "civil" nem-állami értelmében, sőt, egyenesen magántulajdont kedvelő "civil" a piac (vö. a Friedrich Hayek Társaság törekvései).

Bármely tematikus problémát (édesvízkészletek, elsivatagosodás, rák elleni küzdelem, humanitárius segély, munkaerő értéke, békemozgalom stb.), értéket védő civil szervezet éppen akkor számít erősnek, hatékonynak, ha túllépve önmagán szélesebb befolyásra tesz szert, azaz politizálódik. Épp ezért nem lehet a civil társadalomnak ab ovo a demokratikus vagy a progresszív társadalmi változások letéteményese értelmét adni. Jobboldali vagy szélsőjobboldali civil szervezetek, egyházak, sovén szövetségek, fajvédők, xenofóbok, kulturális intézmények és mozgalmak sokasága van jelen a hazai és a globális civil térben.

Az állam mögött a polgári társadalom rétegzett erővonalai húzódnak meg, akár azért, hogy megvédjék, akár azért, hogy megváltoztassák államukat és berendezkedésüket. Ez már a politikai társadalom, aminek a pluralista rendszerekben kétségtelenül a párttagoltság áll a centrumában. S minthogy akárcsak ismertségre – még csak nem is befolyásra – szert tenni a (tendenciájában) minden társadalmi viszonyt áruviszonnyá átalakító polgári (burzsoá) társadalomban ma már igen költséges, ezért – akarva-akaratlanul – gyakran a civil szereplők is átpolitizálódnak, kevés illúziót hagyva, hogy hol a helyük és szerepük a politikai tagoltságban.

Az elmondottak nem zárják ki, csak óvatosságra intenek a tekintetben, hogy a társadalmi önmozgásokat, új szükségleteket kifejező szerveződések lehetnek későbbi progresszív változások csírái. A civil tér saját identitásképző tér, s alkotóelemei ebben a minőségükben a mindenkori jelen problémáinak mintegy a regiszterét képezik, a társadalmi konfliktusok természetét fejezik ki. Alain Touraine klasszikus mozgalomismérvei ezért nem csak a saját identitásképzés oldaláról, hanem az ellenfelek és a mozgalom jövőképe, céljai oldaláról is megközelíti e szerveződéseket. Sokszor éppen a kívánatos – vagy legalábbis annak vélt – jövőbeni társadalmi rendre vonatkozó elképzelésekből érthető meg egy mozgalom, eszmeközösség, civil szervezet. Máskor meg abból, hogy függetlenül attól, mit gondol magáról (melyek vallott identitásjegyei) – mi vagy kik ellen lép fel.

Manuel Castells (Az identitás hatalma, Gondolat, 2006) ezen az alapon a globális világrend ellen fellépő, azt megkérdőjelező új társadalmi mozgalmak között is sokfélét jellemez, hangsúlyozva e mozgalmak sokrétűségét, eltérő törekvéseit. Castells a zapatistákat tekinti az első információs gerillamozgalomnak, indián, népi-önkormányzati és progresszív törekvésekkel, míg például az antiföderalista amerikai milícia és patrióta mozgalom az ún. hagyományos amerikai életformát kívánja megvédeni a globalizációnak áldozatául esett szövetségi kormányzattal szemben, fegyveres polgári önrendelkezéssel, a jobboldali populizmus érvrendszerével és ellenségképével. Az Al-Kaidát elsősorban vallási, kulturális identitása és hálózati szervezettsége teszi a globális dzsihád központjává. Szemükben a szent háborút a szent helyek, a muszlim föld nyugati érdekek által történt megszentségtelenítése igazolja. Az iszlám fundamentalizmus a vallási identitás kinyilvánított elsődlegességén alapul, párosulva a politikai iszlamizmussal, amely terveik szerint az igazhívők ummájának (a hívők világméretű közösségének) felépítéséhez vezet. Ellenségképük túlságosan is ismert ahhoz, hogy szót vesztegessünk rá. Az előzőekkel szemben az ökológiai és a feminista mozgalmakat nem a nagy megtagadás (grand refus), a létezővel szembeni ellenállás hívta életre, jellegüket tekintve inkább proaktív, megelőző mozgalmak.

Módszertani konzekvenciaként adódik, hogy a tematikus problémákat nem elszigetelni kell az adott társadalom alapviszonyaitól, amint ezt a civil társadalom egyes szervezetei és ideológusai teszik, hanem kapcsolatba hozni a tőkeviszony globális újratermelődési folyamataival. Ez persze már nem csupán baloldali, hanem posztkapitalista projekt. Nyilván nem fog hatni a polgári társadalom újratermelését elfogadó, abban öntudatos és aktív szerepet vállaló, a részvételi jogokkal élő, esetleg szocialista- és kommunistaellenes, sok-sok jobboldali, egyházi, nemzeti, sovén vagy éppen karitatív, zöld és akár feminista szervezetre, noha önképük szerint ők is civilek.

Az alapprobléma, hogy mit csináljanak a rendszerkritikai (antikapitalista) erők, amikor nincs forradalmi helyzet? Az ilyen típusú nyugat európai mozgalmak 40 éve nem adtak erre adekvát feleletet, még a nemzetállami politizálás relatíve egyszerűbb körülményei között sem, nem hogy a globális kapitalizmus triumfálása idején. Most két stratégiát pendítek meg, minimális és maximális perspektívákkal. A minimálisat Ignaciot Ramonet a globális ellenhatalom megteremtéseként fogalmazta meg, mintegy a globalizáció szuperstruktúrájával (tehát: WTO, IMF, WB, G8-ak, nemzetközi hitelminősítő intézetek informálisan együttműködő szervezetei és a washingtoni konszenzus ideológiája) szembeni ellenreakcióként. "A demokratikus vitától függetlenedett és az általános választójognak alá nem vetett informális politikai hatalmak vezetik a Földet, és szuverénként döntenek lakóinak sorsáról, s anélkül, hogy bárminő ellenhatalom korrigálná, módosítják vagy hozzák meg döntéseiket. Azért, mert a hagyományos ellenhatalmak – parlamentek, pártok, médiák – vagy túlságosan is helyi érdekűek, vagy pedig túlzottan is cinkosok. Épp azért, hogy ellensúlyát képezzék ezen planetáris hatalomnak, valamennyien homályosan érezzük a szükségletét egy világméretű ellenhatalom talpra állításának" – írta 2002-ben. Elgondolását a pártok és civil szervezetek eltérő tulajdonságaival is indokolja. A pártoknak egyebek mellett két olyan jellemzőjük van, amelyek szavahihetőségüket csökkentik. Generalizálók, azaz a társadalom összes problémáját szabályozni óhajtják, miközben nagyon is lokálisan, országhatáron belül gondolkodnak. A civil szervezeteknek szimmetrikus és fordított attribútumaik vannak: tematikusak, a társadalom egy nevesített problémájához kapcsolódnak (pénzügyi hatalom, munkanélküliség, lakáskérdés, környezetvédelem stb.), viszont transznacionálisak: intervencióik hatóköre a glóbusz egészére kiterjed. Miután ezek a tulajdonságok eddig nem, vagy csak alig-alig találkoztak, egyesíteni kellene őket, a politikai cselekvés megújítása érdekében. A nemzetközi civil mozgalmak a "société civile" gazdagságának eleven hordozói, amelyek időnként ugyan kisegítik a pártok és szakszervezetek fogyatékosságait, azonban nyomáscsoportokként hiányzik a választásokon megszerezhető demokratikus legitimációjuk ahhoz, hogy követeléseik eredményre vezessenek. "Lényeges tehát, hogy a civil szervezetek és a pártok közötti kapcsolat megtörténjen." Ramonet a civil szervezeteket olyan ellenhatalomnak szeretné látni, amelyek elkülönülnek a hatalmat gyakorló politikai pártoktól, annyiban mégis összekapcsolódnak, amennyiben ellenhatalomként érvényesítik befolyásukat. Viszonyuk az elválasztott összekapcsoltság viszonya, amelyben megvalósítható a fenntartható fejlődés igénye. Egy világméretű démocratie spontanné (Bürgeriniciativen) nyomásának szeretné kitenni a választott nemzeti kormányzatokat, hogy mintegy ezzel ellensúlyozzák a globális informális hatalom külső erejét. Ez egy alternatív globalizációs stratégia reformer programjának megfelelő, demokratikus elgondolás. Nem veszi ki a civil szervezeteket a politikai tagoltságból, hanem újszerű, globális ellenhatalmi feladatokkal ruházná fel, éppen a legitimációs deficittel működő, informális világhatalmakkal szemben.

A maximális feladat az ellentársadalomból – a munkatársadalom alapzatán – olyan politikai többséget szervezni, amely túl van a tőkén (vö. Mészáros István: Beyond Capital). Egy ilyen projekt absztrakt lehetősége csak akkor válik konkréttá, ha átrendeződnének a globális kapitalizmus erőviszonyai, s a centrumban és a perifériákon egyaránt átfogó rendszerellenes mozgalmakban fejeződne ki az a válság, amit Lenin egykor a forradalmi helyzet objektív kritériumának tartott ("Az alul lévők nem akarnak a régi módon élni, a felül lévők pedig nem tudnak a régi módon uralkodni, kormányozni"). Ez ma globális válságot jelentene, legalább két értelemben: egyfelől delegitimálódna az a liberál-konzervatív (polgári) konszenzus, amely a mai világszellemet élteti, másfelől kapcsolatot találnak egymással a különböző fejlettségű országok progresszív erői, s a helyi-nemzeti elégedetlenség a regionális és globális szintek elleni támadásokká szerveződne. Erejét és energiáit a tömegeknek kellene biztosítaniuk; politikai céljait, érintkezési formáját, stratégiáját, taktikai lépéseinek összehangolását pedig egy új kulturális és politikai hegemóniát – intellektuális és morális meggyőző erőt – adó szerves értelmiségieknek (Gramsci). Egy ilyen maximális stratégia előtérbe kerülése, a "mouvement anti-systémique"-en (I. Wallerstein) belül, minden bizonnyal hordozná a minimális stratégiai törekvések sokféle tapasztalatát, az alterglobalizációs erők radikalizálódását, ha erőfeszítéseik ellenére az eredmények elmaradnának a várttól, ami könnyen előfordulhat. Történelmileg nagyon is elképzelhető, hogy a minimális stratégiák részleges eredményei vagy éppen eredménytelensége mutasson a maximális kihívása felé. A szociális mozgalmak, a zöld-zöld és a vörös-zöld környezetvédők, a szakszervezetek, a paraszti és földfoglaló mozgalmak, a zapatisták és a békemozgalmak, a kommunista és munkásmozgalom, az ATTAC, a női emancipációs törekvések, az imperialista elnyomás ellen küzdő nemzeti felszabadító mozgalmak, a felszabadítás-teológia, a haladó keresztények mozgalmai stb. sokféleségének közös tapasztalata kell ahhoz, hogy az objektíve romló, válságos körülmények közepette egzisztáló emberiség vagy annak relatív többsége e törekvések sokféleségét a tőkés újratermelés törvényein túlkerülő sokféleség egységeként érzékelje, gondolja el, és vonja le ennek stratégiai konzekvenciáit.

Vásárhelyi Mária: Csalódások kora. Rendszerváltás alulnézetben, Bp., MTA Társadalomkutató Központ, 2005. című könyvéről.

Sánta Ferenc

 

 

"Mindössze az emberek 14 százaléka érzékeli, hogy számára könnyebb lett a megélhetés" – tudjuk meg Vásárhelyi Mária Csalódások kora. Rendszerváltás alulnézetben című könyvéből (MTA Társadalomkutató Központ, 2005), amely a magyarországi rendszerváltást követő másfél évtized néhány tapasztalatát vázolja szociológiai felmérések alapján. Vagyis országosan reprezentatív mintavételek szerint az emberek 86 százalékának nem hozott jót a gazdasági rendszerváltás. A többség megalapozottan érzi magát a rendszerváltás vesztesének, "hiszen a lakosság jelentős részének gazdasági, egzisztenciális és szociális viszonyai valóban jelentősen romlottak".

 

Össznépi mazochizmus?

 

Ha hihetünk a fenti számoknak, az első, majd az azt követő szabad választásokon a választópolgárok döntő többsége saját anyagi helyzetének romlását, megélhetésének nehezebbé válását választotta. Másként fogalmazva: a választópolgárok döntő többsége – a végre elnyert szabadság birtokában – veszíteni akart, vesztes akart lenni. Vesztésre játszott, és mivel módja és képessége volt ezt a törekvését sikerre vinni: győzött. Nyertesként, győztesként ünnepelheti magát a képviseleti demokráciának számára adott körülményei között és feltételei mellett. Annyiban és azért győzhetett, mert veszíteni akart. Lehet, hogy a kiharcolt demokrácia jellemzője a vesztesként győztes, ezért győztesként vesztes választópolgár?

Ha hihetünk a szabad választások szabadságának, a magyarországi választópolgárok döntő többsége rosszat akar magának, saját rosszakarója. A rendszerváltás érdeme, hogy megteremti az önmagunk ellen irányuló rosszakarat gyakorlati megvalósításának szabadságát. Megteremti és (ha nem is folyamatosan, de periodikusan, azaz négyévenként egyszer) biztosítja a választópolgárok önmaguk elleni rosszakaratának szabad érvényesítését.

Persze az sincs kizárva, hogy valójában nem erről van szó. Nem elképzelhetetlen, hogy a magyarországi demokráciában nem mindenben történik az, amit a többség szeretne. Lehetséges, hogy nem teljesen szabadon választott önpusztításnak vagyunk a tanúi. Ezt az értelmezést látszik alátámasztani a könyv számos megállapítása.

A felmérések szerint a többség nem kedveli sem a létbizonytalanságot, sem a munkanélküliséget, sem életszínvonalának romlását, sem a szociális jogok leépítését. Nem kedveli sem a szegénységet, sem a kiszolgáltatottságot, sem a mindezeket előidéző tőkés piacgazdaságot. (Íme, a felmérés néhány tanulsága. Csekély "a piacgazdaság társadalmi elfogadottsága, az emberek többsége ma is elsősorban ennek negatívumait érzékeli." A "társadalom egyre szélesebb rétegei számára úgy tűnt, hogy a piacgazdaság választása egyet jelent a társadalmi szolidaritás csökkenésével, a leszakadó rétegek problémájától való elfordulással". A "rendszerváltás egyre nyilvánvalóbban érzékelhető nehézségeinek realizálásával, és a vesztesek táborának növekedésével párhuzamosan […] a közgondolkodásban növekedett a piacellenes, antikapitalista attitűdök, nézetek népszerűsége".)

Ha a többség mindezeket nem különösebben kedveli, lehet, hogy nem is teljesen önként vállalta őket?

A tőkés piacgazdaság elutasításával egyidejűleg, annak szerves részeként, keveredik gyanúba a magántulajdon és a privatizáció.

Az állami tulajdon privatizálása során a termelő- és szolgáltatóegységek több mint 80 százaléka magántulajdonba került, de a lakosság túlnyomó többsége ennek a változásnak inkább csak a hátrányaival találkozik. Csak kevesen váltak közülük ténylegesen tőkéssé. (Miközben "a tőketulajdonnal rendelkezők aránya a lakosságon belül 35 százalék körül stabilizálódik" – és ide kell számítani a kényszervállalkozókat is -, "a tőketulajdonon belül jelentősen növekedett a spekulációs tőke – a részvény- és befektetésijegy-tulajdonosok – aránya".) Ez is magyarázza, hogy "a magánosítással szembeni ellenérzések nemhogy csökkentek, hanem növekedtek, […] és ma is a lakosság csaknem kétharmada úgy gondolja, hogy a nagyobb gyárakat nem lett volna szabad magántulajdonba adni".

A felmérés szerint a magyarországi lakosság többsége elutasítja a piacgazdaságot, a privatizációt, a magántulajdont. A szerző kommentárja: "A magántulajdon térhódításával kapcsolatos ellenérzések kialakulásában fontos szerepet játszott a gazdasági rendszerváltással és a piacgazdaságra való áttéréssel összefüggő általános csalódottság, illetve az, hogy az emberek jelentős része saját gazdasági helyzetének és perspektíváinak rosszabbodását részben a magántulajdon térhódításával kapcsolta össze […] A magántulajdon, illetve a privatizáció elutasításának erősödésében fontos szerepet játszott az is, hogy az idő múlásával az emberek gondolkodásában a magánosítás fogalma egyre inkább összekapcsolódott a terebélyesedő korrupcióval." Csaknem általános vélemény, hogy sikeres vállalkozók az ügyeskedőkből és a megfelelő összeköttetéssel rendelkezőkből lesznek.

A magyarországi privatizáció gazdasági kérdése egy ponton túllép a gazdasági konfliktusokon, és politikai problémába csap át. Az állami tulajdon lebontásában a lakosságnak csak egy igen szűk rétege vehetett részt. A magyarországi privatizáció jellegzetessége, hogy abban a külföldi tőke sokkal nagyobb szerepet játszott, mint a környező országokéban. A többség (kétharmad) úgy gondolja, hogy "az ország ma is idegen hatalmak érdekeit szolgálja ki". Csupán 38 százalék utasítja el azt az állítást, hogy "a rendszerváltás egyet jelentett az ország kiárusításával".

Erre a meggyőződésre rímel az EU-csatlakozás megítélése is. Csak 26 százalék vitatja, hogy az Európai Unió részéről a bővítés fő oka a piacszerzés ("Az EU-t azért bővítik, hogy az európai nagyhatalmak politikai és gazdasági befolyáshoz jussanak Közép-Kelet-Európában"). Csupán 44 százalék vitatja, hogy az Európai Unió gyarmatosítja Magyarországot ("Az EU nem más, mint a kis európai országok gyarmatosítása"). A megkérdezettek kétharmadának meggyőződése volt, hogy a csatlakozás nyomán nőni fog a szegények, a menekültek és a drogfogyasztók száma.

Lényegében azonnal – az első szabad választásokat követően – megtörtént az új politikai rendszerből való kiábrándulás is: "Már néhány évvel a rendszerváltás kezdete után látványosan növekedni kezdett a változásokkal összefüggő társadalmi elégedetlenség, a szembefordulás az új társadalmi-gazdasági berendezkedéssel." A választópolgárok hamar megtapasztalták, hogy a politikai demokrácia a népakarat érvényesülése helyett "a politikai pártok sokszor nemtelen versengését, vitáit és veszekedését jelenti". "Négy ember közül három nem tapasztalja a pluralizmus jótékony hatását." Széles körű elégedetlenség kíséri a politikai és a gazdasági elit tevékenységét és a képviseleti demokrácia politikai intézményeinek működését.

A felmérések szerint a többség elutasítja a számára hátrányosnak ítélt piacgazdaságot. Miként lehetséges, hogy a választópolgárok többsége 1990-ben elfogadta azt?

A felmérések szerint a többség elutasítja a rendszerváltást követő politikai rendszert. Miként lehetséges, hogy a választópolgárok többsége 1990-ben elfogadta azt?

A kérdések annál inkább magyarázatra szorulnak, mert a nyolcvanas évek szociológiai felmérései nagyon hasonló képet mutatnak, mint a rendszerváltás utániak. Az a lakosság, amelyre rázúdult a rendszerváltó átalakulás, a nyolcvanas években a létbiztonságot tartotta a legnagyobb értéknek. A politikai szabadság kérdése kevéssé foglalkoztatta – tudjuk meg Vásárhelyi könyvéből.

Ez is magyarázza, hogy az értékrangsorban az utolsó helyen a véleménynyilvánítás szabadsága állt, a vélemény- és sajtószabadságnál fontosabbnak tartották a kényelmes otthont és a divatos ruhát. A kapitalizmus alapértékeit (vállalkozás, versenyszellem) a megkérdezettek több mint háromnegyede lenézte.

Vásárhelyi meglátása szerint Magyarországon a hetvenes-nyolcvanas években a hatalom gyakorlói működőképesnek látszó alkut kötöttek a többséggel. "A korabeli szociológiai kutatások egyértelműen jelzik, hogy az emberek többsége elfogadta a szabadságjogok rovására kötött politikai alkut, amelynek eredményeképpen az életszínvonal, az anyagi előrejutás és a létbiztonság vált a legfontosabb értékké, a demokrácia és a szabadságjogok pedig az értékrangsorban egyre hátrébb kerültek." Ebben jelentősen közrejátszott az is, hogy a kádárista liberalizálás következtében "a többség már nem gondolt arra, hogy ha a hivatalostól eltérő álláspontot foglal el, akkor ennek számára kedvezőtlen következményei lehetnek".

Az államszocializmus iránti lojalitás fő oka: "A nyugati országokkal szemben az egzisztenciális biztonság, a nyugalom, a jól működő közbiztonság, a mérsékelt vagyoni különbségek, és a – bár alacsony színvonalú, de – mindenkit megillető társadalmi gondoskodás."

A Vásárhelyi által végzett felmérésekből az derül ki, hogy régen jobb volt. A véleményt nyilvánítók döntő többsége szerint a rendszerváltó átalakulás előtti Magyarországon mind a gazdaság, mind a politika kevesebb ellenszenves vonást mutatott, mint a mai. ("A felnőtt lakosságon belül mindössze egy szűk kisebbség tartozik ahhoz a körhöz, amely egyértelműen negatív véleményt formál az államszocializmus éveiről, a többség – a megkérdezettek közel kétharmada – véleményalkotását a pozitív véleményelemek túlsúlya jellemzi." A többség szerint "a Kádár-rendszer igazságosabb és emberségesebb volt a mostaninál, a munkának nagyobb becsülete, a szegényeknek több esélye volt, és a társadalmi szolidaritás erősebb volt a jelenleg tapasztalhatónál".)

 

Félrevezetve és megcsalatva (Tévedések szomorújátéka)

 

A lakosság nagyobbik részénél tehát gyorsan bekövetkezett a "szembefordulás az új társadalmi-gazdasági berendezkedéssel". A többség nem rokonszenvez azzal, ami létrejött. Nem akarta ezt. Nem ezt akarta. Azt vallja, hogy régen jobb volt. Ha ez így van (és a felmérések azt mutatják, hogy ez így van), akkor miért támogatta a változtatást? Miért támogatta egy olyan rendszer kialakulását, amelyet nem akart? Vásárhelyi magyarázata: nem lehetett tudni, hogy ez lesz belőle, nem lehetett előre látni, hogy az átalakulás ilyen következményekkel jár. ("A rendszerváltás senki által előre nem látott, a lakosságot teljesen váratlanul érő, mély gazdasági válsággal járt együtt." Az "átalakulást kísérő mély gazdasági válság és az ennek nyomába szegődő társadalmi sokk nemcsak a lakosság széles rétegeit, hanem a társadalmi, politikai és gazdasági elemzőket is váratlanul érte". "Nem voltak tisztában még a gazdasági folyamatok legavatottabb ismerői sem, hogy a rendszerváltással együtt járó válság ilyen mély és elhúzódó lesz.")

A könyvben adott mentegetőzés biztosan nem igaz. Mind az ún. Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain, mind a rendszerváltást közvetlenül megelőző vitákban nagy hangsúlyt kaptak a veszélyek, a kockázatok, az előre látható negatív következmények. Számos szakértő, illetve társadalmi szervezet gazdagon tudja dokumentálni, hogy időben figyelmeztetett a várható gazdasági-társadalmi összeomlásra, óvott az egyoldalú, gyanútlan optimizmustól, a szemellenzős naivitástól.

Megfogalmazták, hogy a tőkés piacgazdaság bevezetésétől mintegy kétmillió munkahely megszűnése várható. Prognosztizálták a magyar mezőgazdaság szétesését. Szóltak a bekövetkező nagyarányú elszegényedésről. Rámutattak, hogy a többpártrendszer jóval többe kerül az egypártrendszernél, és a társadalom kénytelen lesz még több utált politikust eltartani. Figyelmeztettek a kapitalizmus mechanikus importálásának kockázataira, és egy vele szemben alternatív, humánusabb rendszerváltás lehetőségére (illetve indokoltságára) hívták fel a figyelmet. A részleges demokrácia (a demokrácia korlátozott, pusztán politikai formája) helyett a teljes körű társadalmi és gazdasági demokrácia szükségessége mellett érveltek.

De az a közgondolkodás, amelyet a rendszerváltó politikusok (a tömegkommunikációt egyre inkább meghatározó szócsöveik révén) a nyolcvanas évek végén kialakítottak, nem kedvezett a mértéktartóbb, megfontoltabb elemzéseknek. A mesterségesen gerjesztett közhangulatban egyre többen vélekedtek úgy, hogy a beígért rendszerváltásban több a nyerni-, mint a veszítenivalójuk.

 

Illúziók demokráciája?

 

A rendszerváltás folyamatának küzdelmeiben fontos harci eszköz volt az illúziókeltés. A rendszerváltó politikusok illúziókat akartak kelteni, és a többségben sikerült is naiv illúziókat ébreszteni. Egy ismert közgazdász jellegzetes visszaemlékezéséből idéz Vásárhelyi: "Akkor még tele voltunk illúziókkal. Azt hittük, hogy ha zömében magántulajdonba kerül a gazdaság, és működését az állam politikavezérelt beavatkozásai helyett piacgazdasági szabályok bástyázzák körül, akkor hamar jobbra fordulhat az életünk. Azt hittük, hogy ha a gazdaságpolitikát a demokratikusan megválasztott parlamentnek felelős kormányok formálják majd, akkor megszabadulhatunk a felelőtlen döntések következményeitől. Azt hittük, hogy ha mindezek a nagy horderejű változások végbemennek, akkor előbb-utóbb a mi gazdaságunk éppoly hatékonnyá válhat, mint az irigyelt nyugat-európaiak. Hittünk abban, hogy a társadalom többsége belátható időn belül élvezni fogja a gazdasági rendszerváltás gyümölcsét."

Miért asszisztált a többség az általa nem akart irányú és hatású átalakuláshoz? Miért asszisztált a többség a rendszerváltáshoz? Mert nem tudta, hogy mihez asszisztál. Mert nem tudta, hogy a munkanélküliséghez, az elszegényedéshez, a létbizonytalansághoz stb. asszisztál. Azért asszisztált, mert sikerült a többséget félrevezetni. Mert a többség hagyta magát félrevezetni.

A rendszerváltás időszakát egyfajta csodavárás jellemezte. A politikusok nyugati jólétet ígértek a népnek, és a nép hitt a politikusoknak. A rendszerváltás motorja az illúziókeltés volt. A rendszerváltást támogatók többségét nem mazochizmus, hanem illúzió vezette.

 

Képviselők zsarnoksága?

 

Vásárhelyi idézi a lengyel Adam Michniket, aki a magyarországival analóg lengyelországi helyzetről a következőket írta: "A társadalom többsége egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy egy ilyen reformra szavazott 1989-ben, […] valójában kommunisták nélküli szocializmust kívánt."

Rendben van, semmi gond. A demokrácia megadja a tévedés jogát és a tévedés kijavításának jogát. Gondolhatnánk: ha a többség tévesnek ítéli korábbi döntését – mivel a tévedés árát neki kell megfizetnie -, nyomban korrigálja a téves döntést, és felszámolja következményeit.

A felmérések szerint Magyarországon a többség úgy ítéli meg, hogy a piacgazdaság nem vált be, ezért elutasítja a számára hátrányosnak ítélt piacgazdaságot. Miként lehetséges, hogy a választópolgárok többsége – többségi demokráciában élve – mégsem számolja fel az őt leigázó tőkés piacgazdaságot? Miért nem utasítja parlamenti képviselőit a tőkés piacgazdaság megszüntetésére?

A felmérések szerint a többség úgy ítéli meg, hogy a pártrendszer jelenlegi formája nem vált be, ezért elutasítja a számára hátrányosnak ítélt politikai berendezkedést. Miként lehetséges, hogy a választópolgárok többsége – többségi demokráciában élve – mégsem számolja fel az őt kihasználó és rajta élősködő pártrendszert? Miért nem utasítja képviselőit a parlamenti demokrácia átalakítására?

A felmérések szerint a többség úgy ítéli meg, hogy a rendszerváltás nem vált be. Miként lehetséges, hogy annyi év elteltével még mindig a többség által elutasított rendszer létezik?

A kérdések megválaszolásához árulkodó adalék a már idézett Michnik kijelentése: "A parlamentbe került emberek nem választóik pillanatnyi követeléseit képviselik."

Előfordulhat, hogy a parlamentbe került emberek a demokráciában is felülbírálják a választók döntési képességeit, és figyelmen kívül hagyják követeléseit? Előfordulhat, hogy a képviselők a parlamentben nem kenyéradó gazdáikat, a választóikat, hanem saját magukat, saját érdekeiket képviselik?

A könyv adatai szerint az állampolgárok többsége felismerte tévedését. Felismerte és megbánta tévedését. Lehetséges, hogy hiába bánta meg tévedését, a polgári demokrácia rendszere nem bocsátja meg tévedését, és utolsó ivadékáig bünteti érte?

Mondják: az Európa keleti felén végbement rendszerváltások felszámolták a politikai diktatúrát, és bevezették a demokráciát. Az eltörölt diktatúrában (amely magát demokráciának nevezte) a politikusok arra hivatkoztak, hogy a többség, a dolgozó nép érdekeit valósítják meg. A nép helyett, a nép nevében, a nép érdekében, a nép képviselőiként cselekszenek. (Úgymond: nem saját magukat, hanem a népet képviselik a parlamentben.) Az eredmény: teljes foglalkoztatottság. Mindenkinek joga van dolgozni (és hogy el tudja tartani magát, ez egyben számon kért kötelessége is). Az emberek nem éheznek: lényegében biztosítva van a megélhetésük. Valamennyi állampolgár ingyenes orvosi ellátásban részesül. Idős korára garantálva van a nyugdíja, hiszen egész életében dolgozott (dolgozhatott, illetve dolgozni kényszerült). Nincs saját tulajdona (többnyire csak személyi tulajdonnal – pl. lakás, autó, nyaraló – rendelkezhet), de privát tulajdon nélkül is megvan a létbiztonsága. A garantált létbiztonságot az egyéni szabadság korlátozásával valósítják meg. Azt hirdetik, hogy az egyéni szabadság korlátozása az egyének összessége érdekében, végső soron minden egyén érdekében történik.

Miért nem maga a "nép" cselekszik? Miért kell távol tartani a "népet" a politikai cselekvéstől? Miért kell távol tartani a "népet" a közügyek intézésétől, a közhatalom gyakorlásától? A "népet" miért kell képviselni? Miért nem képviselheti saját magát? Miért nem valósíthatja meg saját maga az érdekeit? A politikusok válasza: az embereket meg kell óvni a tévedéstől, meg kell őket óvni attól, hogy helyesen felfogott érdekeik ellen cselekedjenek. Ezért határok közé kell szorítani, korlátok között kell tartani az egyének szabadságát.

Az eltörölt politikai diktatúra az állampolgárokat kiskorúaknak tekinti, akik képtelenek felelősen gondolkodni és saját sorsukról döntéseket hozni. Ezért az állampolgárokat – úgymond saját érdekükben – politikai gondnokság alá vonja, politikai gyámság alá helyezi.

A politikai diktatúrát felváltó demokrácia (a magát demokráciának nevező rendszer, amelyet elődje kapitalista diktatúrának hívott) arra hivatkozik, hogy megteremti az egyéni szabadságot. Az egyéni érdekek emancipálására hivatkozik, ezért – úgymond – politikai eszközökkel nem korlátozza az egyének akaratának érvényesítését. Sőt: a többségi akarat megvalósításának intézménye. Megadja az egyénnek a jogot a tévedéshez.

Miben juttathatja érvényre az egyén a tévedéshez való jogát? Képviselőinek megválasztásában.

A diktatúrában a politikusok megkímélik az egyéneket a tévedéstől, amennyiben megfosztják a tévedés előfeltételét képező szabad döntés lehetőségétől. Leveszik a felelősséget (a hibás döntés lehetőségéből fakadó felelősséget) az egyszerű állampolgárok válláról. Ahol nincs döntés, nincs felelősség. Ha mégis büntetik, nem azért bűnhődik, mert valamit elkövetett, hanem a döntéseket hozó politikusok tévedéseinek, felelőtlen döntéseinek terhét viseli. Nem felelős a politikusok tévedéseiért, de elszenvedi a politikusok tévedéseinek következményeit.

A polgári demokrácia rendszerében megszűnik ez az állampolgárokkal szembeni igazságtalanság. A polgári demokrácia rendszere nem az ártatlant, hanem magát a bűnöst bünteti. (A választópolgárokat vonja felelősségre, teszi vétkessé, felelőssé az általuk megválasztott politikusok bűneiért.)

A polgári demokrácia rendszerében a választópolgár szabadon választja meg a képviselőit. Csak őt terheli felelősség a választásáért. Felelős azért, amit a politikusok tesznek. A politikusok hibáiért, vétkeiért ő bűnhődik. A politikusok tévedéseinek és gyarlóságainak következményeit az állampolgárok viselik. Joggal az állampolgároké a felelősség, hiszen ők juttatták a politikust olyan helyzetbe, hogy szabadon tévedhet. Az állampolgárok zsebével és zsebéről rendelkezve az állampolgárok zsebére téved. A választópolgároké a felelősség a következményekért, hiszen a felelősség szabadságával élve hoztak felelőtlennek bizonyuló döntést. A megválasztott politikusok csak megbüntetik őket felelőtlen választásukért: azért, hogy őket megválasztották.

A diktatúránál leírt kérdések megismételhetők. Miért nem maguk az állampolgárok cselekszenek a politikában? Miért kell távol tartani az egyéneket a közügyek intézésétől, a közhatalom gyakorlásától? Az egyéneket miért kell képviselni? (Kiváltképp, ha a képviselő nem a választóinak az akaratát képviseli!) Miért nem képviselhetik az egyének saját magukat? Miért nem cselekedhet maga az egyén a saját felelősségére?

Miként lehetséges, hogy az állampolgárok – a kiharcolt szabadság birtokában – eltűrik ezt a helyzetet? A néhány tucat politikussal szemben ők vannak többen. Egy többségi demokráciában miért nem változtatnak rajta? Mi a magyarázata annak, hogy az általános jogként garantált egyéni szabadság sokak számára a létbizonytalanságot garantálja. Lehet, hogy a kiharcolt szabadság nem adja meg a szabadsággal való élés jogát? Lehet, hogy a kiharcolt szabadság érvényesítése egyes területekre nem vonatkozik? Vagy fordítva: csak egyes területekre vonatkozik?

Lehetséges, hogy a politikai diktatúrát felváltó demokrácia – a képviselők megválasztásán túl – szintén csak olyan kiskorúaknak tekinti az állampolgárokat, akik a közügyekben, a politika, a közhatalom érdemi, tartalmi kérdéseiben képtelenek felelősen gondolkodni és dönteni? Lehetséges, hogy a polgári demokrácia rendszere is politikai gyámság alá vonja, politikusi gondnokság alá helyezi az állampolgárokat?

 

A polgári demokrácia zsarnoksága?

 

Hagyományos észjárással azt gondolhatnánk: Akit nem képviselnek, az nincs képviselve. Aki nincs képviselve, annak nincs képviselője. Legfeljebb nyelvi szinten, elnevezésében. És fordítva: Képviselő nincs képviselt nélkül. Persze ilyenkor is lehet valakit ironikusan képviselőnek nevezni. Hiszen az is nevezheti magát vezérnek, akit senki sem követ. A nyelv türelmes, nem tiltakozik a valótlan tartalmak ellen.

Mire kap jogot az állampolgár a polgári demokrácia rendszerében? Arra, hogy négyévenként részt vegyen képviselőjének megválasztásában. Ha az ő választottja győz, akkor ő lesz négy évig a képviselője. Ha nem az ő választottja győz, akkor egy általa nem választott személy lesz négy évig az ő képviselője. A polgári demokrácia rendszerének bürokratikus szabályai szerint ebben az esetben az a képviselőm, akit a szabad választásokon nem választottam. Ha egy általam mindenképpen elutasított személy győz, hivatalosan akkor is ezt az elutasított személyt tekintik az én képviselőmnek. Nincs kiút. Ha ellene szavaztam, a polgári demokrácia bürokratikus rendszerében akkor is a képviselőmmé nyilvánítják. Ha el se megyek szavazni, és egyáltalán nem veszek részt a szabad választásokon, a polgári demokrácia bürokratikus rendszerében akkor is a képviselőmmé nyilvánítják. De mint a Michnik-idézetből kiderül, ennek a különbségnek nincs is jelentősége. "Képviselőm" – akár őt választottam, akár nem – úgysem a képviselt választópolgár szándékai szerint politizál. A politikai demokrácia rendszerében a képviselőnek nem az a feladata, hogy a választópolgárok szándékait képviselje.

A polgári demokrácia rendszerében a nem demokratikusan szabályozott gazdaság megengedi, hogy az egyén egy árut csak akkor fizessen ki, ha szüksége van rá, kiválasztotta és megvásárolta. Megengedi, hogy egy személyes szolgáltatást csak akkor fizessen meg, ha azt igényli, kiválasztotta és megvásárolta. A polgári demokrácia rendszere az állampolgárnak nem engedi meg, hogy ne tartson el politikai pártokat és képviselőket, akár választotta őket, akár nem, akár igényli szolgáltatásaikat, akár nem. A polgári demokrácia rendszere ráerőszakolja, rákényszeríti a politikai pártokat és a képviselőket az állampolgárokra. Az állampolgárokra kényszerített kényszerképviselők nem függnek eltartóiktól. A polgári demokrácia bürokratikus uralmi eszközökkel védi a rendszert és alkalmazottait. A rendszerváltás idején az ismert demokrata (későbbi parlamenti képviselő) Szabó Miklós nyilatkozta: "Várható, hogy sztrájkok, tüntetések, polgári engedetlenségi megmozdulások lesznek, ettől azonban nem szabad félnünk, mert a magyar erőszakszervezetek elég erősek ahhoz, hogy elfojtsák őket."

Tehát mire kap jogot a választópolgár a polgári demokráciában? Részvételre a képviselőnek nevezett személy megválasztásában.

Mire nem kap jogot a választópolgár a politikai demokráciában? Miben nincs módja az egyénnek, hogy tévedését (ezáltal tévedésének társadalmi következményeit) korrigálja? Miről nem nyilváníthatja ki politikai véleményét? Miben nem szerezhet érvényt akaratának?

– A polgári demokrácia rendszerének bürokratikus szabályai szerint az állampolgár nem kap jogot arra, hogy megakadályozza, ha képviselője a választópolgárok akarata ellen cselekszik. A polgári demokrácia rendszerének bürokratikus szabályai szerint az állampolgár nem kap jogot arra, hogy ilyen esetben képviselőjét elmozdítsa a pozíciójából (visszahívja, beszüntesse az eltartását stb.).

– A polgári demokrácia bürokratikus rendszere az állampolgárnak nem ad jogot arra, hogy ne képviseltesse magát. Nem ad jogot arra, hogy ne képviselőt válasszon, hanem önmagát válassza. A polgári demokrácia rendszerének bürokratikus szabályai az állampolgárt nem kötelezik arra, hogy képviselő által dolgozzon. Nem kötelezik arra, hogy képviselő által táplálkozzon. Nem kötelezik arra, hogy képviselő által szaporodjon. Csupán arra kötelezik, hogy a közügyekről képviselő által gondolkodjon és a közügyekben képviselő által cselekedjen.

A polgári demokrácia rendszere a demokrácia részleges, korlátozott formájaként működik: bürokratikusan cenzúrázza, határok közé kényszeríti az állampolgári szabadságot. Cenzorok döntik el, hogy meddig terjednek a demokrácia határai, hogy mit tehet és mit nem tehet a cenzúrázott döntési joggal bíró egyén. Demokrácián politikai demokráciát ért, a politikai demokráciát pedig bürokratikusan szabályozott képviselőválasztási technikának tekinti. A demokrácia korlátozott, politikai demokráciára korlátozott rendszere csak kényszerdemokráciaként működhet. A régi megfogalmazás szerint: "Szabad országban szabad emberek azt teszik, amit szabad."

 

Törvénytelen demokrácia?

 

Már Sólyom László rámutatott, hogy a rendszerváltást törvényesíteni hivatott "Nemzeti Kerekasztalnál senki sem volt legitim".

Vásárhelyi könyvéből az derül ki, hogy Magyarországon a demokrácia jelenlegi rendszerét nem legitimálja a többség akarata.

Sólyom László megfogalmazása arra utal, hogy Magyarországon a demokrácia jelenlegi rendszere történelmileg sem legitim.

Lehetséges, hogy Magyarországon a polgári demokrácia jelenlegi rendszerét csak erőszak legitimálja? Lehetséges, hogy Magyarországon a polgári demokrácia jelenlegi rendszere éppen annyira legitim, mint az elődje?

Vásárhelyi felméréseiben megmutatkozik, hogy a polgári demokrácia jelenlegi rendszerében a többség érdeke nem érvényesül. Nem is érvényesülhet, mivel a politikai demokrácia, mint korlátozott, részleges demokrácia, eleve nem alkalmas a többségi akarat kifejezésére. Ebből az következik logikailag, hogy a demokratikus érdekérvényesítés csak a polgári demokrácia jelenlegi rendszerén kívül valósítható meg.

Mit tehetnek azok az egyének (illetve csoportok), akik (illetve amelyek) nem tudnak azonosulni a fennálló rendszerrel: nem tekintik sajátjukénak, sőt velük szemben ellenségesnek érzik?

A tapasztalatok szerint azt teszik, hogy ellenségnek tekintik, és mint náluk erősebb ellenségnek az útjából igyekeznek kitérni. Megpróbálják tőle megvédeni magukat. Megpróbálnak elrejtőzni előle. E rejtőzködő, illetve védekező beállítódás és magatartás során csak annyira vesznek róla tudomást, amennyire ez a megkerüléséhez, a rendszer elvárásai, követelései alól történő meneküléshez kell. Illetve akkor vesznek róla tudomást, amikor saját céljaik eszközeként használják fel.

A védekező, önvédelemre orientálódó társadalom tagjai igyekeznek ingyen, ellenszolgáltatás nélkül jutni javakhoz, illetve megpróbálnak hivatalos állampolgári kötelezettségeik alól mentesülni, megpróbálják elkerülni az adófizetést stb. Mivel a törvényeket nem tisztelik, jelentős részük jogilag illegitim, sőt erőszakos eszközökkel szerez magának jövedelmet.

Ez a jelenség arra utal, hogy az államhatalom és az államilag irányított civil társadalom mellett, vele szemben, spontán módon egy másik "civil társadalom" formálódik: egyének, csoportok ösztönös szabadságharca a rájuk erőszakolt külső követelményekkel, intézményi uralommal szemben. Kialakulását elsősorban jelentős számú egyén megélhetési problémái, túlélési gondjai kényszerítik ki.

Ez egy nagyon heterogén, súlyos belső egyenetlenségekkel és konfliktusokkal terhelt képződmény – éppoly "plurális" és konfliktusokkal terhelt, mint az államilag irányított civil társadalom. Ugyanakkor a polgári demokrácia rendszerébe illeszkedő, a rendszert szolgáló állampolgárhoz képest a rejtőzködő és rejtőzködve cselekvő ember szabadságának képzetét is megadhatja: itt nem kényszerítik képviseletre, hanem tetteivel saját magát képviseli.

A szereplők egyik része – bizonyos keretek között – önmagát igazgató, önmagát szervező egyénként is tevékenykedik. A szereplők másik része viszont – miként a polgári demokrácia rendszerében – itt is a nála erősebbek (illetve gazdaságilag erősebbek) uralma alatt, nekik alávetve, kiszolgáltatva kénytelen cselekedni. Üldözött, védekező formájában – a polgári demokráciához hasonlóan – ez a "civil társadalom" sem hozhatja létre az egyének demokratikus magatartását: hosszabb távra felelős viselkedését.

 

Korlátozott vagy teljes körű demokráciát?

 

Egy pragmatikus álláspont szerint minden rendszert az legitimál, hogy működik. Az legitimál, hogy működőképes, hogy el tudja látni a társadalom tagjait integráló feladatot.

A magyarországi polgári demokrácia rendszerével nem is az a fő gond, hogy nem legitim, hanem hogy alig-alig működik. Az a fő gond, hogy az állampolgárok igen jelentős részét a rendszeren kívüli tevékenységre készteti.

Churchill egyik sokat idézett gondolatának alapmegállapítása: "a demokrácia a legrosszabb kormányzati forma".

Lehet, hogy nem a rosszon (sőt, a "legrosszabbon") belül, hanem azon túl kell keresni a jót?

Nem mindegy, hogy az egyének az úgynevezett képviselőik döntéseinek engedelmeskednek (ha egyáltalán engedelmeskednek), vagy – személyes felelősségre kényszerülve – saját maguk döntéseinek engedelmeskednek.

Lehet, hogy olyan kormányzás lenne a megoldás (ha egyáltalán van megoldás történelmi távlatokban), amely mellőzi a társadalmon, a társadalom tagjain uralkodó kormányzatot? A kormányzat nélküli kormányzás? A demokráciának politikai kormányzati formából társadalmi önkormányzássá való átalakítása? Olyan társadalmi önkormányzássá, amelyet a közvetlen demokrácia, az érdekeltek személyes aktivitásán alapuló részvételi demokrácia működtet? Olyan közvetlen demokrácia, társadalmi önszerveződés, amelyben a résztvevők maguk látják el a közhatalmi feladatokat, és maguk intézik a közös ügyeiket?

Az anarchisták szerepe a Spanyol Köztársaság harcaiban korántsem kellően ismert még a témával foglakozó kutatók előtt sem. Ennek érdekében be kell mutatni a külföldi beavatkozás tényszerű összefüggéseit, méretét, valamint azt, hogy mindez milyen szerepet játszott a polgárháború kimenetelében.

Az Eszmélet 70. számában több tanulmány foglalkozott az 1936-39-es spanyol polgárháborúval: Több kérdéssel kapcsolatban azonban ott nem lehetett a dolgok mélyére hatolni, illetve a tényeket kellő részletességgel ismertetni. Ezt próbálom pótolni most két irányban. Egyrészt, bár ezzel több írás foglalkozott, mégiscsak értékelni kellene az anarchisták szerepét a köztársaság védelmében és bukásában. Másrészt a külföldi beavatkozás méreteit tényszerűen ismertetni kellene, hiszen ezek a magyar értelmiség köreiben nem köztudottak.

 

1. Az anarchizmus csődje

 

A FAI által irányított anarchista mozgalom és szakszervezet, a CNT eleve ellenségesen viszonyult a Spanyol Köztársasághoz. A burzsoá demokráciát (egyébként jogosan) az osztályelnyomás egy formájának tekintette, és későn jött rá arra (később, mint a moszkvai irányítás alatt álló nemzetközi kommunista mozgalom, amelynél szintén csak későn esett le a tantusz), hogy a polgári köztársaságnál a munkásosztály számára százszorta rosszabb elnyomási formák is léteznek. Az anarchizmustól elvileg is idegen volt a részvétel a polgári állam intézményeiben, a munkásosztálynak a CNT-ben tömörült jelentős része tehát bojkottálta a parlamenti választásokat, aminek 1933-ban egy szélsőségesen reakciós kormány hatalomra kerülésével gyászos következményei támadtak. 1936-ban, okulva a hibán, a CNT részvételre szólította fel híveit, és elsősorban ennek köszönhetően kerülhetett hatalomra a Népfront kormánya. Az anarchisták azonban ezután is ellenségesen tekintettek az államra és a kormányra, akcióikkal nagymértékben hozzájárultak a káosz kialakulásához, amely ürügyül szolgált a katonai puccshoz. A templomok felgyújtása, egyházi személyek megölése, ami részben spontán népi megmozdulások, részben anarchisták által irányított támadások következménye volt, a későbbiekben is súlyos teherként nehezedett a köztársaság megítélésére. Természetesen úgy is felfoghatjuk a dolgot, hogy Spanyolországban valóban a klasszikus értelemben vett forradalmi helyzet alakult ki, ami együtt jár az atrocitásokkal, és a forradalom fő motorja a CNT-FAI volt.

És ezzel elérkeztünk a spanyol forradalom alapvető dilemmájához. Sikerre számíthat-e és előre viszi-e a társadalmat egy olyan forradalom (Európában), amely kizárólag a városi proletariátus legszegényebb rétegeire és az agrárproletariátusra támaszkodik, és figyelmen kívül hagyja a kisparasztság, a kisiparosok, a városi alsó középosztály, az értelmiség érdekeit?

A kérdést természetesen szónokinak szánom. A nemleges válaszra azonban jogosan következhet a kritika, hogy ti. hetven év távlatából könnyű okosnak lenni. Meg kell azonban jegyezni, hogy a Népfrontban részt vevő többi erő, a szocialisták, a polgári köztársaságiak, a kommunisták világosan látták, hogy a (népi?) demokratikus köztársaság csak úgy maradhat fenn, és a forradalom alapvető, de mérsékelt vívmányai úgy őrizhetők meg, ha a nyugat-európai burzsoá-demokratikus nagyhatalmak elismerik és támogatják a Spanyol Köztársaság élethalálharcát a fasizmus ellen. Ezért kellett visszacsinálni a kormány ellenőrzése alatt álló területeken a legradikálisabb forradalmi intézkedéseket. Ezzel az állásponttal szemben állt az anarchista érvelés, amelynek ugyancsak volt igazságtartalma; eszerint a spanyol proletariátus a forradalom védelmében kész vásárra vinni a bőrét (amint ez bebizonyosodott a katonai puccs meghiúsításában az ország jelentős részén, Madridban, Barcelonában stb.), de nem fog harcolni egy burzsoá köztársaságért. Látható, hogy akkor a választás az álláspontok között nem volt egyszerű, triviális kérdés. Hozzá kell tenni ehhez még azt is, hogy utólag látható, bármit tett is volna a Köztársaság, nem nyerhette el a tory párt Lady Astor nevével fémjelzett legreakciósabb klikkjének befolyása alatt álló brit kormány támogatását. A történészek egy része azóta is úgy állítja be az eseményeket, hogy a szocialisták és a kommunisták ellenforradalmi irányba tolták a dolgokat, a háború megnyerését tekintve mindenek felett álló, elsőrendű célnak, míg az anarchisták képviselték a tiszta forradalmi álláspontot.¹

A kormány és az anarchisták közötti ellentétek 1937 májusában véres összecsapássá fajultak Barcelonában. A telefonközpont a katonai lázadás kirobbanása után a CNT-FAI kezére került, s ezután ők ellenőrizhették az összes telefonbeszélgetést a külfölddel, beleértve a köztársasági elnök és a kormány beszélgetéseit is. A katalóniai-francia határátkelőket is a CNT-FAI ellenőrizte, és így hozzájuk folytak be a vámbevételek, amikre a nehéz anyagi helyzetben lévő kormánynak igencsak szüksége lett volna. Miután a kormány fegyveres erői megszilárdultak, elérkezettnek látta az időt a helyzet normalizálására. Május 3-án a helyi rendőrfőnök a rohamrendőrség egy osztagával elfoglalta a telefonközpontot. Lövöldözés kezdődött és polgárháború robbant ki a polgárháborún belül az anarchista munkásmilíciák és a rohamrendőrség között. Fegyveres munkástömegek özönlöttek az utcára, barikádokat építettek, és a CNT vezetősége másnap hiába szólított fel tűzszünetre, a lövöldözés folytatódott. A helyzet kiélezésében kitűnt a "Bolsevik Leninisták" nevű kis trockista és a "Durruti Barátai" nevű szélsőséges anarchista szervezet, de – bár óvatosabban – támogatta a felkelést a POUM (Partido Obrero de Unificación Marxista) a Kominternen kívüli, egyesek szerint trockista párt is. Végül a központi kormánynak kellett csapatokat küldenie Valenciából, hogy a rend helyreálljon. A rendcsinálásban komoly szerepet játszott a Komintern katalóniai megbízottja, Gerő Ernő. A harcok és a megtorlás mindkét oldalon több száz halálos áldozatot követeltek. Pontos számot egyetlen történész sem tud adni. Az eseményeket a kommunisták, nyilván moszkvai iniciatívára, fel kívánták használni az általuk trockistának tartott POUM felszámolására. Letartóztatták a vezetőséget, köztük Trockij korábbi tanítványát, Andrés Nint. Moszkvában ekkor ért tetőpontjára a sztálini terror, elsősorban a régi bolsevikokkal szemben. A trockistákat (és a trockistának minősítetteket) azzal vádolták, hogy a fasiszták ügynökei. Bizonyára Ninből is erre vonatkozó beismerő vallomást igyekeztek kicsikarni, ami nem sikerült. Nin eltűnt; feltehetőleg a szovjet NKVD egy titkos spanyolországi börtönében megölték. A POUM többi vezetőjét bíróság elé állították, amely a felkelés szervezésében bűnösnek találta őket, de nem fogadta el bizonyítottnak, hogy összejátszottak volna az ellenséggel. Börtönbe kerültek, és amikor a köztársaság katalóniai frontja összeomlott, börtönőreikkel együtt Franciaországba menekültek. A barcelonai összecsapás idején George Orwell is a városban tartózkodott. Plasztikusan írja le az eseményeket,² de beszámolója nem tekinthető objektívnek, hiszen ő is a POUM-milícia harcosa volt.

Az alapvető ellentéteket az anarchisták, illetve a Népfront többi erői között a háború vitelére vonatkozó nézeteltérés is terhelte, ti. az, hogy az anarchista vezetésű milíciák nem voltak hajlandóak betagozódni a reguláris hadseregbe. Ezek a milíciák sok frontszakaszon hősiesen küzdöttek és súlyos veszteségeket szenvedtek (részben azért, mert nem sok esélyük maradt az elhúzódó harcokban a lázadók jól kiképzett, egységes vezetésű csapataival szemben), másutt viszont meglehetősen megbízhatatlanok voltak. A szomszédok nem tudhatták, mikor gondolják meg a dolgot és hagyják ott a frontot. A toledói Alcázar védelme a francoisták egyik hősi legendájává vált. Az Alcázarba, ebbe a félig erőd-, félig kastélytömbbe beszorult a lázadók egy csapata. Egy több ezer főt számláló anarchista milíciának kellett volna megostromolnia az erődöt, nekik azonban, Lister plasztikus leírása szerint, kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy ezt komolyan vegyék. Több mint két hónapon át élték világukat az Alcázar körül, ahová több száz hölgyet hozattak a madridi bordélyházakból, akik ugyancsak az anarchisták fekete-vörös kendőjét viselték.³ Végül Listert küldték oda egy motorizált különítmény élén, hogy rendet teremtsen és bevegye az erődöt. Miután az addigi "ostromlókkal" folytatott vitában majdnem megölték, megkísérelt még egy támadást, de már késő volt, Franco serege ott állt a város határában. Az anarchisták maguktól elmenekültek, és Lister csapatainak is vissza kellett vonulniuk Madridba. Lister a köztársasági haderő egyik szégyenének nevezi azt, ami Toledóban történt. Nem ért egyet azokkal, akik szerint Franco hibát követett el, amikor ahelyett, hogy a lehető leggyorsabban elérte volna Madridot, kitérőt tett Toledóban körülzárt embereinek felmentésére. Egyrészt növelte katonáinak önbizalmát, hogy ti. szükség esetén nem hagyják őket magukra, másrészt elérte, hogy a Burgosi Junta szeptember 29-én a többi jelölttel szemben őt válassza az állam és a hadsereg legfőbb vezetőjének.

Úgy vélem, a spanyol forradalom és a polgárháború világosan megmutatta, hogy az anarchizmus képes a proletariátus legszegényebb rétegeinek mozgósítására a kapitalista elnyomás és kizsákmányolás megdöntésére egy elmaradott, szegény országban, de teljességgel képtelen arra, hogy győzelem esetén megszervezze a társadalmat, többek között a forradalom védelmét. Vagy alapvető elveit kell feladnia, vagy képtelenné válik a káosz kezelésére.

 

2. A külföldi beavatkozás

 

1936. július 23-án Franco még a marokkói Tetuánban várta a német és olasz választ segítségért folyamodó kérésére, amikor a köztársasághoz hű hadiflotta hajói megbombázták Ceuta kikötőjét. Másnap a lázadók parancsnoksága közleményt adott ki, miszerint egy orosz kereskedelmi hajó bombázta őket. A vád nevetséges volt, de ugyanekkor Sevillában ismertették Franco hivatalos jegyzékét, mely mindenkinek kötelességévé tette a részvételt Spanyolország Oroszország ellen folytatott háborújában.⁴ A motívum később is vissza-visszatért. 1937 augusztusában az aragóniai fronton a Néphadsereg támadásba lendült, és egyhetes ostrom után bevette Belchite városát. Mikor a csapatok bevonultak a városba, az asszonyok házaik kapujában állva így üdvözölték a katonákat: "Éljen Oroszország! Éljen Sztálin! Éljenek a kozákok!" Az egyik komisszár azt válaszolta: "Spanyolok vagyunk, elvtársnő. Én például Barcelonából." A lakosságot ugyanis úgy tájékoztatták a védők, hogy három orosz hadosztály támadja a várost.⁵ A francoisták mindenáron internacionalista színezetet akartak adni a konfliktusnak, elsősorban azzal ijesztgetvén a világot, hogy bolsevik hatalomátvétel veszélye áll fenn. Pedig kommunista miniszter szeptemberig nem volt a köztársaság kormányában, és szovjet segítség 1936. október közepéig nem érkezett.

Ezzel szemben a július végére megérkezett német Junkers szállítógépek az első három hónap alatt 900-szor szálltak fel, 13 000 embert és 269 tonna hadianyagot szállítottak át Marokkóból az európai Spanyolországba.⁶ Augusztus elején elkezdett özönleni a német és olasz hadianyag a lázadók által elfoglalt területekre. Augusztus 28-ig a német balti tengeri kikötőkből induló kereskedelmi hajók kirakodtak 50 bombázót és felderítő repülőgépet (Ju52 és He46), 15 vadászgépet (He51), 2 hidroplánt (He59), 21 légvédelmi löveget, 50 géppuskát, 8000 puskát, továbbá lőszert és gránátokat.⁷ A Mussolini által küldött segítség ekkor még valamivel kevesebb volt, de Olaszországban már elkezdődött az expedíciós hadtest szervezése. 1937 januárjára már 28 700-ra emelkedett a Spanyolországban harcoló olasz haderő létszáma, és később elérte az 50 000-et. Nagyjából ennyi is maradt két éven át.⁸ 1936 novemberében német parancsnokság alatt megszerveződött a Condor-légió, és megkezdődött a védtelen spanyol városok terrorbombázása. A légió létszáma a polgárháború során végig 5000 körül mozgott. Ezenkívül 3000-re tehető a német harckocsizók, tüzérek és kiképző tisztek száma, akik a Németországból érkezett fegyverzetet kezelték, illetve erre tanították a francoista hadsereg katonáit.⁹ Európa harmadik fasiszta hatalma, Portugália diktátora, Salazar sem akart kimaradni: mintegy 20 000 "önkéntest" küldött a "Viriato légiója"¹⁰ kötelékében. A lázadók kötelékében harcoló külföldiek közé sorolhatjuk a Marokkóban toborzott mintegy 90 000 zsoldost.

A nemzetközi nagytőke nem rokonszenvezett a köztársasággal. Bár a kormány igyekezett megfékezni az anarchisták túlkapásait, és biztosította a külföldi tulajdonosokat, hogy vagyonuk, vállalatuk biztonságban van, még túl közeli volt az 1917-es orosz októberi forradalom, amely államosította a külföldi vállalatokat is. Ezért aztán a lázadóknak nem voltak anyagi gondjaik, pesetájukat dupla áron jegyezték, mint a köztársaságét, és hitelük szinte korlátlan volt. A Texas Oil Companynak öt tankhajója útban volt Spanyolország felé, amikor a lázadás kitört. A hajók utasítást kaptak, hogy szállítmányukat a lázadók által ellenőrzött kikötőben rakják ki hitelbe. Bár a vállalatot megbírságolták az amerikai embargó törvény megsértése miatt, ez nem befolyásolta a további szállítmányokat. A polgárháború idején évi átlagban 450 000 tonna olajat szállított a lázadóknak.¹¹

Európában és Amerikában a szakszervezetek, a szociáldemokrata, kommunista, trockista pártok, a liberális értelmiség óriási többsége kifejezte szolidaritását a Spanyol Köztársasággal. Gyűjtés indult a köztársaság megsegítésére. Augusztus közepén a köztársasági Spanyolországba érkezett az André Malraux francia író (A remény és Az ember sorsa szerzője) által szervezett repülőezred 20 géppel.¹² Érkezett egy kevés hadianyag is a francia határon át részben a gyűjtés eredményeként, részben állami forrásból.

A Szovjetunióban csak szeptember közepén született döntés a Spanyol Köztársaság komoly megsegítéséről, ekkor azonban nagy volumenű szállítmányok indultak útnak, amelyek első része október 6-án érkezett meg. A Szovjetunióból a polgárháború évei alatt a köztársaságba érkezett 648 repülőgép, 347 harckocsi, 60 páncélautó, 1186 löveg, 20 486 géppuska és 497 813 puska.¹³ 1972-es szovjet források ezeknél az adatoknál mintegy 20 százalékkal nagyobb értékeket adnak meg, ami annak következménye lehet, hogy az olasz tengeralattjárók számos szovjet teherhajót elsüllyesztettek a Földközi-tengeren. A köztársaság gyakorlatilag csak a szovjet szállítmányokra számíthatott. Minimális mennyiségű fegyverzetet kapott eleinte Franciaországból, főleg a Komintern által szervezett magánforrásokból és Mexikóból. A Szovjetunióból érkezett repülők, harckocsizók, katonai szakértők és tanácsadók száma sohasem haladta meg a 800-at. Összesen körülbelül 2000 szovjet katona fordult meg Spanyolországban a polgárháború éveiben, közülük 353-an estek el a harcokban.¹⁴

1936 októberében kezdtek érkezni Spanyolországba a Komintern felhívására az első önkéntesek a Nemzetközi Brigádokba, és november elején már be kellett vetni őket Madrid védelmében. A Nemzetközi Brigádok létszáma sohasem haladta meg a 19 000 főt. Összesen 35-40 000 külföldi önkéntes harcolt több-kevesebb ideig a kötelékükben; közülük körülbelül 10 000 francia, 5000 osztrák és német, 3500 olasz, 2800 amerikai, 2000 brit, 1200 jugoszláv, 1000-1000 magyar, skandináv és kanadai. Úgy tartották, hogy 53 országból érkeztek önkéntesek. A veszteségek, az elesettek száma igen nagy volt, hiszen a legnehezebb helyzetekben, frontszakaszokon a brigádokat vetették be.¹⁵ Ezeknek a férfiaknak az áldozata a magyar történelemben csak az 1848-49-es szabadságharcban, a honvédseregben harcolt külföldiek, osztrákok, lengyelek, szerbek és mások áldozatához hasonlítható, akik jelentős számban képviseltették magukat az aradi vértanúk között is.

A katonai lázadás kezdetétől nyilvánvaló volt, hogy a köztársaság sorsa a brit és a francia kormány magatartásán múlik. A brit kormány azonban a kezdetektől ellenségesen kezelte a köztársaság kormányát. Megmutatkozott ez már júliusban a tangeri incidensnél, amikor a brit flotta képviselőinek nyomására, valójában Franco kérésére, a Spanyol Köztársasághoz hű hadihajóknak el kellett hagyniuk a marokkói Tanger nemzetközi kikötőjét, ahonnan kihajózva megakadályozhatták volna a lázadók csapatainak átszállítását a spanyol szárazföldre. A brit admirálisok és tengerésztisztek borzadva nézték, ahogy a tisztek eltávolítása után a spanyol hadihajókat a legénység vette irányítása alá. Nem töprengtek el azon, hogy vajon milyen álláspontot foglalnának el akkor, ha Őfelsége hadiflottájának valamelyik egységén a tisztek fellázadnának Őfelsége ellen, viszont a legénység megőrizné a hajót a flotta számára. A brit kormány már 1936. július 31-én megtiltotta fegyverek szállítását Spanyolországba. Miután jól volt informálva arról, hogy a fasiszta hatalmak ekkor már szállították a fegyvereket a lázadóknak, az intézkedés csupán azt a célt szolgálta, hogy az angol kormány ne keveredjen konfliktusba Németországgal és Olaszországgal. Erőteljes nyomást gyakorolt Franciaországra is, hogy hasonló intézkedéseket hozzon. Ez a katasztrófapolitika, amely végül is belelökte Európát és a világot a második világháború szakadékába, tehát nem a müncheni paktummal vagy Ausztria megszállásának eltűrésével kezdődött.

A Franciaországban éppen hatalmon lévő népfront-kormány miniszterelnöke, a szocialista Léon Blum hajlandó lett volna segítségben részesíteni a spanyol népfront-kormányt, de a kormánykoalíció polgári pártjai kormányválsággal fenyegetőztek, és ehhez jött még a brit nyomás. Ezért a maximum, amit Blum tett, az volt, hogy amíg lehetett, nem zárta le a francia határt. Később a buchenwaldi koncentrációs táborban elgondolkodhatott azon, vajon ez volt-e a legszerencsésebb politika. Végül brit kezdeményezésre augusztus 28-án huszonnyolc állam aláírta a benemavatkozási szerződést, amely megtiltotta a Spanyolországba való fegyverszállítást. Az egyezmény előkészítésének időszakában, augusztus 14-én a Deutsche Allgemeine Zeitung ezt írta: "A nyugati demokráciák végre láthatják a veszélyt, hogy implantálják a bolsevizmust Spanyolországba."¹⁶

A fasiszta hatalmak a tőlük megszokott cinizmussal folytatták a fegyverszállítást a lázadóknak az aláírási aktus idején is, de bíztak abban, hogy a szerződés meggátolja Franciaországot a Spanyol Köztársaság támogatásában. A Szovjetunió, bár példátlannak tartotta, hogy egy törvényesen megválasztott kormány ne vásárolhasson fegyvereket külföldön, aláírta a szerződést, remélve, hogy ez megakadályozhatja a lázadók felfegyverzését. Az egyetlen ország, amely nyilvánosan elítélte az egyezményt, Mexikó volt, és Lázaro Cárdenas elnök sürgősen 20 000 puskát és 20 millió töltényt küldött a köztársaságnak. Portugália bizonyos fenntartásokat csatolt az aláírásához, amelyek gyakorlatilag az egyezmény felrúgását jelentették. Valóban, nem csupán az történt, hogy a fegyverszállítmányok jelentős része Portugálián át jutott el a lázadókhoz, hanem addig, amíg a lázadók déli és északi frontja el volt vágva egymástól, az egyik területről a másikra portugál területen át küldték a hadianyagot.

Az egyezmény alapján létrejött a "Benemavatkozási Bizottság", amely Londonban ülésezett végig a polgárháború folyamán. A Bizottság soha, egyetlen ügyben nem ítélt el egy országot sem. Ez történt később a guadalajarai ütközet után is, amikor az elesett, illetve fogságba esett olasz katonák nagy száma kézzelfoghatóan bizonyította, hogy Mussolini jelentős haderőt vetett be a spanyolországi harcokban.¹⁷ Miután a Bizottság az augusztusi és szeptemberi, bizonyított, német és olasz szállítmányok felett is szemet hunyt, a Szovjetunió kinyilvánította, hogy feljogosítva érzi magát a köztársaság segítésére. Mialatt tehát a Condor-légió, illetve az olasz légierő Spanyolországban Madrid, később pedig Barcelona fölött tanulmányozta a masszív bombázás hatását a civil lakosságra, miközben porig bombázták Durangót és Guernicát, a baszkok szent városát, mikor először a történelem folyamán bevetették a zuhanóbombázókat (stukákat) az aragóniai fronton, Londonban teljes sebességre kapcsolt a megbékéltetés (appeasement) politikája. A köztársaság kormánya hiába vitte rendszeresen a bizottság elé a civil lakosság ellen folytatott kegyetlen légi hadjáratot, semmi sem történt. Amikor 1938 elején Mallorcáról felszálló bombázók elkezdték Barcelona, Granollers és a többi katalán város intenzív bombázását, a spanyol külügyminiszter, Álvarez del Vayo a panaszokat a Népszövetség elé terjesztette. A tárgyalások során a genfi brit képviselő kijelentette: "[…] a mindenki által sajnált emberi életben történő tragikus veszteségek elválaszthatatlanok a hadviselés modern módszereitől."¹⁸ Eszébe jutottak-e ezek a szavak a brit diplomatának két évvel később az "angliai csata" idején, amikor London és Coventry lakói tapasztalták meg a "hadviselés modern módszereit"?

A polgárháború befejeződése után a Franco-rendszer megfizette Németországnak a fegyverszállítások következtében felhalmozódott adósságát, de levonta belőle a második világháború idején a németek keleti frontjára küldött, spanyol "önkéntesekből" álló "kék hadosztály" költségeit. Ezenkívül Németország jelentős bányászati koncessziókhoz jutott Spanyolországban. Franco Olaszországnak is fizetett, de Mussolini bukásakor valószínűleg még mindig volt tartozása. A köztársaság a szovjet fegyverszállítások fejében a Szovjetunióba szállította a Banco de España aranykészletének több mint felét, 460 tonna aranyat. Ebből fedezték nemcsak a szovjet, hanem a harmadik országokban vásárolt fegyverek árát. Ugyanekkor a készletből mintegy 174 tonnát Franciaországba szállítottak abban a reményben, hogy onnan is beszerezhetnek hadianyagot. Mint láttuk, francia szállításokra nem került sor, de amikor a köztársaság 1938-ban nehéz anyagi helyzetében vissza akarta kapni az aranyát, egy francia bíróság jogi érvekre hivatkozva megakadályozta ezt. Az aranyat végül a Franco-rendszer kapta meg.¹⁹

Amint erről korábban már írtam, a spanyol római katolikus egyház a katonai lázadás kirobbanása után azonnal a lázadók mellé állt, és ennek következtében elemi erővel tört felszínre az évszázadok óta lefojtott népharag. Hozzájárult ehhez az erős anarchista befolyás az ország számos tartományában. Felgyújtották a templomokat, és több ezer egyházi személyt kegyetlenül meglincseltek. A köztársaság kormánya az első hónapokban alig rendelkezett megbízható fegyveres erővel, és csak később tudott hozzákezdeni a rend helyreállításához. Az egyházi intézmények és személyek elleni népi terror igen komoly propagandaeszközt adott a köztársaság ellenségeinek kezébe. A propaganda alaphangját az az állítás adta, mely szerint "a bolsevisták, a kommunisták, a marxisták gyilkolják a papokat". A Francóval rokonszenvező politikusok és egyházi vezetők természetesen nagyon jól tudták, hogy ez nem igaz. Amikor aztán, a barcelonai zavargások után, 1937 nyarán a köztársaság kormánya Lister 11. hadosztályát küldte Aragóniába, hogy oszlassa fel "Aragónia Tanácsát", vessen véget az anarchista terrornak, és állítsa helyre a rendet ebben a tartományban is,²⁰ tisztességes baloldali szerzők és politikusok is a kommunistákat vádolták diktatórikus eszközök alkalmazásával. Ezeket a vádakat később természetesen a jobboldal propagandistái is szívesen átvették. Erről szól a mai magyar tanmese, mely szerint a nyulat akkor is megverik, ha kalapot hord, és akkor is, ha nem.

Baszkföld eleste után, Guernica és Durango elpusztítása és a francoisták által elkövetett mészárlások miatt nyugtalanná vált a demokratikus érzelmű katolikus közvélemény szerte a világon. Franco ösztönzésére és Goma bíboros, toledói érsek kezdeményezésére a spanyol püspöki kar levelet intézett a világ katolikusaihoz, amelyben ismételten megerősítette, hogy a lázadás indokolt volt. Pacelli bíboros, a Vatikán "külügyminisztere", a későbbi XII. Pius pápa le akarta közölni a levelet az Acta Apostolis Sedisben, azonban az óvatos XI. Pius pápa ehhez nem járult hozzá.²¹ Bár természetesen XI. Pius is támogatta a lázadók ügyét, nem azonosult olyan mértékben a fasisztákkal, mint a későbbi XII. Pius, "Hitler pápája".²² Egyébként amikor a köztársaság kormánya meg akarta nyitni a templomokat Barcelonában, az illegalitásban élő egyházi vezetők megtiltották, hogy ezekben miséket celebráljanak, és megfenyegették a papokat, hogy ha mégis megteszik, eltiltják őket.²³ Láthatólag a spanyol egyház vezetői számára nem az volt a lényeg, hogy a hívők gyakorolhassák vallásukat. Pacellire jellemző, hogy amikor két baszk egyházi ember megjelent Rómában azzal a levéllel, amelyben 20 baszk pap leírta, mi történt Guernicában, először nem fogadta, majd rövid úton kidobta őket.²⁴

Francót nyilvánvalóan idegesítették a demokratikusan gondolkodó külföldi katolikusok állásfoglalásai. Ilyen közéleti szereplő volt, többek között, Jacques Maritain Franciaországban. Franco sógora, Ramón Serrano Súñer 1938 nyarán beszédet mondott,²⁵ amelyben a következőket mondta: "Maritain […], a Polgári és vallási békéért Spanyolországban Bizottság elnöke […] Ez a kitért zsidó elköveti azt a gaztettet, hogy világgá kürtöli az értesülést Franco mészárlásairól és a képtelen ostobaságot a barcelonai kormány legitimitásáról. A La Croix című lap pacifista, és így az ellenségünk. Jacques Maritain bölcsessége olyan elemeket tartalmaz, amelyek hasonlítanak Cion bölcseinek bölcsességére, és a demokrata zsidók hamis módszereit alkalmazza. Mi tudjuk, hogy transzban van, mert meg akarja szerezni, vagy már meg is szerezte a (szabadkőműves) páholyok és a zsinagógák tiszteletét. Jogunkban áll kétségbe vonni megtérésének őszinteségét, és a katolikus világ előtt denunciáljuk ennek az árulásnak szörnyű veszélyét." Ez az idézet azért is érdekes, mert átveszi a német fasizmusra jellemző antiszemita szólamokat, holott Spanyolországban 1492 óta, mióta Ferdinánd és Izabella, a katolikus királyok kiutasították őket, gyakorlatilag nem éltek zsidók.

 

Irodalom

 

Argumenty i fakty, No. 22

Berdah, Jean-François: La democracia asesinada. La República española y las grandes potencias, 1931-1939, Crítica, Barcelona, 2002.

Bolloten, Burnett: La Guerra Civil española, revolución y contrarrevolución. Alianza Editorial, Madrid, 2004. (Eredetileg: The Spanish Civil War: Revolution and Counterrevolution, 1979.)

Cornwell, John: Hitler's Pope. The Secret History of Pius XII. Viking, London, 1999.

Lister, Enrique: Nuestra Guerra. Colección Ebro, Paris, 1966.

Orwell, George: Hódolat Katalóniának. Interart, Budapest, 1989. (A Homage to Catalonia. Penguin Books, 1966 fordítása.)

Thomas, Hugh: The Spanish Civil War. Eyre & Spottiswoode, London, 1961.

Tuñón de Lara, Manuel: La España del siglo XX. Vol. III, Akal, Madrid, 2000. (Eredetileg 1966.)

Whealey, Robert H.: La intervención extranjera en la guerra civil española. In: Estudios sobre la República y la Guerra Civil española. Ed. Raymond Carr, Ariel, Barcelona, 1973. 266-297. o. (A The Republic and the Civil War in Spain. Macmillan, 1971 fordítása.)

 

Jegyzetek

 

¹ Bolloten, 168-174. o.

² Orwell, 134. o.

³ Lister, 58. o. Lister természetesen nem tekinthető pártatlan történetírónak, hiszen az események aktív résztvevője volt, de leírása érdekes, mivel a helyszínen tartózkodott.

⁴ Tuñón de Lara, 553. o.

⁵ Uo. 715. o.

⁶ Berdah, 236. o.

⁷ Uo. 236. o.

⁸ Whealey, 280. o.

⁹ Tuñón de Lara, 609. o.

¹⁰ Viriato luzitán hadvezér i. e. 147 és 139 között több római praetor és consul seregét verte tönkre; árulók ölték meg. Ezek a portugálok senkit sem vertek tönkre, viszont súlyos veszteségeket szenvedtek.

¹¹ Thomas, 273. o.

¹² Whealey, 281. o.

¹³ Bolloten, 205. o.

¹⁴ Argumenty i fakty, No. 22.

¹⁵ Thomas, 637. o.

¹⁶ Tuñón de Lara, 581. o.

¹⁷ Berdah, 246-268. o. Berdah könyvének egyik fejezete az alábbi címet viseli: "A Londoni Bizottság, avagy az impotencia diadala".

¹⁸ Uo. 384. o.

¹⁹ Berdah, 318. o.; Bolloten, 262. o.; Tuñón de Lara, 633-634. o.

²⁰ Lister, 160. o.

²¹ Tuñón de Lara, 689. o.

²² Cornwell.

²³ Tuñón de Lara, 736. o.

²⁴ Thomas, 420. o.

²⁵ Tuñón de Lara, 758. o. Serrano Súñert gúnyosan a "legsógorabbnak" (cuñadísimo) nevezték. Többek szerint ő volt a Franco-diktatúra második embere