Az utóbbi években Wass Albert egyre szélesebb olvasóréteg körében vált ismertté, mondhatni irodalmi-politikai etalonná. Wass irodalmi nívója, munkássága kérdéses lehet, szélsőjobboldali-nyilas politikai állásfoglalása azonban aligha.

Az utóbbi évek egyik nagy irodalmi felfedezése Wass Albert. Egyre szélesebb olvasóréteg körében válnak ismertté a sokáig ismeretlen erdélyi író alkotásai, elsősorban költeményei és regényei. Szinte minden könyvesbolt polcain megtalálhatjuk műveinek gyűjteményes kiadását, a Duna Televízió Wass Albert-napot rendezett, s neves, hitelesnek tartott közéleti személyiségek méltatják munkásságát. Eközben mind gyakrabban felejtik el feltenni a kérdést: ki is volt valójában ez az író?¹ A történeti források, valamint irodalmi-politikai munkássága egyértelműen azt bizonyítják, hogy Wass Albert halála napjáig meggyőződéses nyilas volt, és a hungarista puccstól kezdve az emigrációban is nyíltan hirdette Szálasi Ferenc igazságát.

Wass Albert kapcsolata a nemzetiszocializmussal az 1936-os berlini olimpián kezdődött. A fiatal író aktív sportoló volt, és céllövőként az olimpiára is benevezett. Első helyezést ért el, de mivel magyar színekben indult, Románia óvást nyújtott be ellene, és nem vehette át az érmet. Ekkor lépett közbe a Führer, aki nem akart diplomáciai konfliktust az ügyből, ezért egy saját kezű aláírással ellátott díszes oklevéllel igazolta Wass Albert teljesítményét. Az emléklapot az író később is nagy becsben tartotta, haláláig szobája falán, ágya felett függött.² Ezután nem sokkal, 1936 júliusában Wass Albert az Erdélyi Helikon tagja lett. A zsidó származású és liberális írók (Bárd Oszkár, Ligeti Ernő, Endre Károly, Tompa László, Balázs Ferenc) távolmaradásukkal tiltakoztak a radikális nacionalista Wass meghívása ellen. Az Erdélyi Helikon 1937-es találkozóját már a Wass-rezidencián tartották, ekkor a liberális irányzat már teljesen elhatárolódott tőle. Ezt követően a román csendőrség házkutatást tartott nála, és rövid időre letartóztatta, mert otthonában jelentős mennyiségű, Harmadik Birodalomból származó propagandaanyagot találtak.³

Wass Albert németbarát magatartása a második bécsi döntést követően teljesedett ki. 1940. szeptember 11-én érkeztek meg Vasszentgotthárdra a magyar katonák, hogy a település szomszédságában lévő új magyar-román határt biztosítsák. Főhadiszállásukat a Wass-kúriában rendezték be.⁴ Az eseményt követően a Wass család tagjai, beleértve az írót is, magyar és német katonai egyenruhában jártak.⁵ Wass Albert egy korabeli fotó tanúsága szerint még Hitler-bajuszt is növesztett. Természetesen az író ismert hivatalos portréi között sehol sem közlik a képet, amely az Egyedül vagyunk harmadik, 1944. február 11-i számában és Raffay Ernő – Takaró Mihály – Vekov Károly A gróf emigrált, az író otthon maradt. Wass Albert igazsága című könyvében reprint mellékletként megtalálható.⁶ A Wass család a beszállásolt katonákat és csendőröket arra is felhasználta, hogy segítségükkel megfélemlítse és terrorizálja a környező lakosságot. Segédletükkel az író apja, Wass Endre gyakran betört fehér lovon Románia földjére, és ezen akcióik során civileket is meglőttek, megsebesítettek.⁷ Garázdálkodásuk halálos áldozatokat is követelt. Megjelenésük után néhány nap múlva letartóztattak öt "politikailag megbízhatatlan" vasszentgotthárdi lakost, köztük a falu román polgármesterét is, akiket a Wass-kastély magtárának pincéjébe zártak. Wass Endre közbenjárására a polgármestert szabadon engedték, de két román parasztot és két zsidó lányt, Mihály Esztert és Rozáliát, a falu zsidó boltosának rokonait továbbra is fogva tartották. Elfogatásuk után többen mentek könyörögni értük, de Wass Albert elküldte őket azzal, hogy később jöjjenek vissza. Délután újra megjelentek a kastélyban, ahol az öreg gróf ráordított a boltos síró feleségére: "Nem most kellene sírni, hanem egy évvel ezelőtt kellett volna!" Ugyanis egy évvel korábban a román csendőrség nyomozást indított a Wass család ellen, akik azt az alaptalan rágalmat kezdték terjeszteni, hogy a két lány jelentette fel őket. Az egyik román áldozat, Josif Moldavan az öreg gróffal állt perben, aki egy alkalommal csúnyán összeverte, mert a parasztember több szénát kaszált le a gróf legelőjéről, mint amennyit engedélyeztek számára. A másik román áldozatnak, Ioan Catinnak szintén nézeteltérése volt a gróffal. Miután a Wass család elfogatta őket, Pakuts őrnagy elrendelte, hogy vigyék a foglyokat a megyeszékhelyre, de néhány kilométerrel távolabb, Cege határában a kísérők brutálisan végeztek a négy emberrel. A hivatalos indoklás szerint meg akartak szökni. Szeptember 23-án Ombuztelkén még több ártatlan ember életét követelő mészárlást hajtottak végre. Csordás Gergely hadnagy vezetésével lelőtték Andrei Bujor pópát, feleségét, három gyermekét, Ioan Gurzau kántort és feleségét, a falu tanítójának feleségét, anyósát és ötéves kislányát, valamit a pópa magyar cselédasszonyát, Juhász Saroltát is. És mindezt azért, mert a román földreform idején a pópa kapott egy, a megélhetéséhez szükséges kis részt a Wass-birtokból. A Wass család ezt sohasem fogadta el, és folyamatosan visszakövetelte a területet, amelyet a mészárlás után vissza is kaptak a magyar államtól. 1946. március 13-án ezért a két gyilkosságsorozatért szabott ki távollétükben halálos ítéletet a román állam népbírósága Wass Endrére és Wass Albertre mint háborús bűnösökre. (A népbíróság gyakorlata a jogállamiságot súlyosan megsértette, s miként a hasonló perekben, itt is sok jogi szabálytalanságot követtek el. Ennek ellenére a vádak bizonyíthatóak, ezért utasította el több esetben is a román bíróság az ítélet megsemmisítését. Szemben a magyar Legfelsőbb Bíróság határozatával, mely a Ságvári-gyilkosságban részt vevő halálra ítélt és kivégzett csendőrt, éppen a népbírósági körülményekre hivatkozva, felmentette.⁸ ) A népbírósági perben együtt tárgyalták az ügyet egyéb magyarok által elkövetett etnikai atrocitásokkal. A kollektív vádiratban településenként sorolták fel azokat a helységeket, ahol különböző etnikumú személyek ellen emberiség- és népellenes bűntetteket követtek el. A cegei gyilkosságban Wass Endrét és Wass Albertet találták bűnösnek, míg az ombuztelki mészárlásban egyértelműen Wass Albertet jelölték meg felbujtónak. 1977-es, az USA Igazságügyi Minisztériuma számára írott Rövid életrajzában az író elhárítja a felelősséget. Azt állítja, ezekben a napokban nem tartózkodott a falujában, hanem felment a hegyre, vadászházukba. A tanúvallomások viszont egyértelműen cáfolják ezt az állítását.

Wass Albert németbarátsága a gyilkosságok után még jobban fokozódott. A Szamosvidék című újság főmunkatársaként 1942-ben a Kaukázusban haditudósító. Ekkor írott cikkei igencsak elfogultságról tanúskodnak: "A németek igen megbecsülik a magyar katonát és a megfontolt, emberanyaggal takarékoskodó hadvezetést. […] A tengely győzni fog, minden jel arra mutat. Kemény, nagy áldozatokat követelő idők jönnek, de nem kétséges, a tengely marad felül." A zsidó származású magyar munkaszolgálatosok szisztematikus elpusztítását azonban éppúgy elhallgatja, mint a magyar katonáknak a civil lakossággal szemben elkövetett kegyetlenkedéseit és emberellenes bűntetteit. A mészárlásoknak orosz, ukrán és zsidó áldozatai voltak. Az író elutazása előtt betért egy étterembe, ahol egy vendég "zsidó slágert" kért, erre Wass Albert rohant a rendőrségre, és kihágásért eljárást kezdeményezett a vendég ellen. Ezt az esetet megörökíti egy antiszemita hangvételű novellájában is.⁹

1943-ban maga is a már említett ukrán frontra vonult be katonának, a kolozsvári IX. hadtestnél zászlósként a lovasságnál szolgált.¹⁰ A németek két kitüntetéssel is honorálták tevékenységét. Először másodosztályú vaskeresztet kapott, mert megmentette egy partizánmerénylettől a németek egyik belvízi uszályhajóját, és az egyik elfogott partizán révén az egész partizáncsoportot leleplezte, akik zavarták az orosz csatornákon szállított német vízi utánpótlást. Az ellenállókat természetesen brutálisan kivégezték. Ezt követően Wass Albert még egész sor "hőstettet" hajtott végre, ezekért első osztályú vaskereszttel is kitüntették a németek. Többek között azért, mert a szovjet csapatok által körülzárt német harccsoportot, mint régi vadászember, a mocsarakon át a bekerítő gyűrűből minden felszereléssel együtt kivezette.

Az ukrán fronton Wass Albert megsebesül, ezért hazatér Erdélybe. Otthon meleg fogadtatásban van része, a már említett Egyedül vagyunk című újság "Két vaskereszttel érkezett haza Wass Albert a keleti frontról" című cikkében hosszasan méltatja az író katonai és irodalmi erényeit. Még arról is nyilatkozik a kiadványnak, mennyire örül a nyilas újságíró, Milotay István vezércikkének az Új Magyarságban, amelyet A kastély árnyékában című regényéről írt. Arról is értesülünk, hogy Wass Albert karácsonyi szabadsága alatt belekezdett egy "magányos havasi emberről" szóló színdarab megírásába.¹¹ Kolozsvárott 1944-ben a Magyarság című folyóirat is lényegében hasonló tartalmú cikket közöl róla.¹² 1944 elején Erdélyben tartózkodik, csíkszeredai, brassói és dél-erdélyi román atrocitások kivizsgálásában vesz részt. Irodalmi munkásságát is nagyra értékelik a német megszállás alatt: megkapja a Zrínyi-díjat, a Magyar Tudományos Akadémia pedig tagjai közé fogadja.¹³

Életének ezt a periódusát 1977-es életrajzában úgy állítja be, mintha a németek ellen foglalt volna állást. Elmondása szerint 1943-ban az Ellenzék című lap főszerkesztőjét behívták a hadseregbe, ezért az íróra hárult a helyettesítése. Július elején két német a Gestapótól behatolt a szerkesztőségbe, felmutatva a parancsot, hogy felügyelniük kell a lapot. Wass Albert nem bocsátkozott vitába, hanem kisétált, és egyenesen felment a hegyekbe. Két hét múlva apja barátja, az 1944-es kiugrási kísérlet egyik szervezője, Veress Lajos tábornok üzent neki, hogy keresik a németek, ezért behívatja a hadseregbe, és mint alhadnagyot Ukrajnába küldi. A német csapatok kötelékében végzett katonai szereplését elhallgatja, s ott folytatja, hogy sebesülése után 1944 januárjában Veress Lajos kinevezi őt a dél-erdélyi német-olasz bizottság kommunikációs tisztjének a román fennhatóság alatt lévő Brassóban. Feladata a románok magyarokkal szemben elkövetett jogtalanságainak jelentése, melynek következményeképpen napi 2-3 románt tartóztatnak le. Áprilisban visszahívják Veress tábornok szárnysegédjének, s felettesének vezetésével ő is részt vesz a náciellenes magyarországi föld alatti mozgalom tárgyalásain a Szövetséges Főhadiszállásokon. Ezeken a tárgyalásokon azt próbálják elérni, hogy ne az oroszok, hanem az angolok és az amerikaiak szállják meg hazánkat, de ezek a próbálkozások nem vezetnek eredményre. Mindenhol azt a választ kapják, hogy vegyék fel a kapcsolatot Sztálinnal. Szeptemberben a németek Veresst és Wass Albertet váratlanul letartóztatják, de az írót rangjának köszönhetően néhány nap múlva szabadon engedik, sőt, visszanyeri pozícióját, amelyet ezután Kovács, Fónagy és Tilger tábornokok mellett tölt be.¹⁴ Wass Albert letartóztatásáról és szabadon engedéséről azonban semmiféle bizonyíték nincsen.

Akkori politikai-ideológiai magatartásáról pontosabb képet ad egyetlen befejezett drámája, a Tavaszi szél, amely 1944. december 16-án, a Nemzeti Színházban, Kiss Ferenc nyilas színházügyi kormánybiztos igazgatása alatt került volna előadásra.¹⁵ A dráma Erdélyben játszódik az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó éveiben, 1914-ben, az első világháború kitörésekor és 1919-ben, Erdély Romániához való csatolásakor. A főhős, Tomori István, a neves arisztokrata család leszármazottja az író történelemfelfogását tolmácsolja indulatos kitörésében: "Megölik a magyart! És én nézzem?! Nézzem és tátsam a számat, mint a többi?! Hát nem! Én harcolni fogok, mint a farkasok! Mint a medvék! Engem nem lehet elnémítani! Hallod a szeleket odakint?! Tavaszi szél, a hegyek küldik, az én hegyeim! Nézd, söpör végig a városon! Ostorral hajtja maga előtt a port, a szemetet, a mocskot! Eljön az idő, amikor így söprünk mi is az országon végig! Én, vagy azok, akik utánam jönnek: lelkesek, tiszták, magyarok! Belevágunk ököllel a világba!"¹⁶

A dráma nagy figyelmet fordít a "zsidókérdés" kifejtésére. A zsidóságot teljes egészében azonosítja a nemzetközi nagytőkével, sérelmezi, hogy "a zsidók ellepték a kereskedelmet",¹⁷ és a román bankvilágon keresztül ők támogatják az erdélyi románok földvásárlását. A nemzet fogalmát így határozza meg: "Az ember legszentebb titka és törvénye a nemzet. A faji, a vérségi összetartozás. Hogy csak ezen belül, csak ezzel együtt, csak ezért, érti: csak ezért élhet az ember és töltheti be hivatását."¹⁸ Ezzel párhuzamosan kikerülhetetlen az európaiság kérdésköre is. Tomori éles szavakkal bírálja meg a hozzákényszerített arisztokrata feleség értékrendjét: "a maga divatból magyartalanított európai világa", veti az asszony szemére. Elmondja, hogy miért ment tönkre a házasságuk, miért nem tudott a lelkéhez igazán közel férkőzni: "Oda… a tavaszi széllel törhetett volna be, például. De azt sohasem kísérelte meg. Mert a szél, meg az ilyesmi, nem elég európai."¹⁹

1919-ben, az első világháború elvesztése után Erdélybe bevonultak a románok, s Tomorinak is át kellett adnia a helyét a román megbízottnak. A kaotikus történelmi helyzetről – az anyaországban őszirózsás forradalommal, tanácsköztársasággal – ilyen képet fest: "Nincs gyermekem, aki árván maradna! De van. Mindenütt. A magyarok. Magyarok! Hol vannak itt már a magyarok? Azok talán, akik részegen ordibálva eldobják a fegyvert? Vagy beállnak csaholó kutyának a zsidók közé? Egy Károlyi gróffal az élükön? Magyarok? (Megvetéssel) Magyarok…!"²⁰ Egy francia tábornok felszólítja, hogy még aznap hagyja el Románia területét. Menlevelet is adnak neki, de ő önérzetesen összetépi. "Nem megyek el! Itt maradok!"²¹ – kiáltja. Azt a megoldást választja, hogy kivonul a társadalomból és a politikai életből, s visszatér fiatalkori élete színhelyére, a természetbe, fel a hegyekbe.

A színmű ismeretében az a felületes, tudományosan megalapozatlan álláspont végérvényesen megdőlt, amit Takaró Mihály képvisel: "Művei ekkor már egész Magyarország-szerte ismertek és elismertek voltak. Az akkor már nagy hírű írótól a Nemzeti Színház színdarabot kért, ám az 1944 karácsonyán bemutatni tervezett Tavaszi szél az időközben lezajlott nyilas hatalomátvétel miatt nem került színpadra." Wass Albert ezek szerint a nyilas diktatúra ellensége lett volna, nem pedig kiszolgálója. Takaró Mihály azt is leírja, hogy 1945 húsvétjának hetében Sopronnál távozott az országból, csak azt felejti el megemlíteni, hogy Szálasi bábkormánya is ugyanekkor menekült el. Vajon miért tartózkodott Wass egy helyen a nyilas kormánnyal?²² A dokumentumok alapján világosan bebizonyítható, hogy Wass Albert nem Veress Lajos körével tartotta a kapcsolatot, hanem a hungarista "szellemi elit" prominens képviselőivel, Nyírő Józseffel, báró Kemény Jánossal, Szeleczky Zitával, Henney Árpáddal, Süli Józseffel, Fiala Ferenccel, Marschalkó Lajossal, Kondorossy Lászlóval és Zas Lóránttal.

Wass Albert Németországban először a Bajorerdőben lakott, Bleibachban, Nyírő József és Alföldi Géza szomszédságában. Nyírő József, a nacionalista beállítottságú író az országgyűlés képviselőházának volt a tagja mint behívott erdélyi képviselő. A hungarista puccsot követően a Törvényhozók Nemzeti Szövetségében csatlakozott a nyilasokhoz, és szavazataival mindenben támogatta a magyar bábkormányt. Az országgyűlés közoktatási bizottságának helyettes elnöke volt (Hóman Bálint helyettese), és részt vett a könyvtári és múzeumi bizottság munkájában is.²³ A parlamentet ő is követte Sopronba, majd Szálasi környezetével együtt Németországba települt át.

A két jó barát, Wass Albert és Nyírő József gyakran találkozott emigrációjuk első szakaszában. Wass Albert 1985. október 14-én, a Katolikus Magyarok Vasárnapja című kiadványban így emlékszik vissza írótársára: "Gyászos háborúnkat a Bajorerdőben fejeztem be, nem messze Nyírő Jóskától. Többször is összejöttünk bánatunkat hígítani."²⁴ Wass Albert első felesége, Siemers Éva is hasonlóképpen nyilatkozott egy 1991-ben, Hamburgban adott interjújában: "Nyírővel a II. világháború után is igen közvetlen kapcsolatunk volt. Ő velünk együtt menekült az előrenyomuló szovjet és román csapatok elől, akiktől nem sok jót várhattunk. A Bajorerdőben volt egy darabig, találkoztunk is, mielőtt kiment volna 1950 tavaszán Spanyolországba." Arról is értesülünk szavaiból, hogy Albrecht főherceg menekülése idején, 1947-48 táján magyar írói estet rendezett Regensburgban, amelyen Wass Albert, Nyírő József és Kele János vett részt²⁵ Nyírő Józsefet szoros baráti szálak fűzték Szálasi udvari poétájához, Alföldi Gézához is. Nyírő, amíg Németországban tartózkodott, munkatársa volt Alföldi emigrációs folyóiratának, a teisingi kastélyban kiadott Hídverőknek.²⁶

Jó lenne feltérképezni Wass Albert és Alföldi Géza kapcsolatát is, de erről a jelenlegi tények ismeretében csak annyit mondhatunk, valószínű, hogy a nyilas emigráció megosztottsága kettejük viszonyát is elhidegítette. Wass Albert ugyanis, amikor 1949-ben áttelepült Amerikába, Henney Árpád altábornagy hungarista csoportjához csatlakozott, akik kifejezetten rossz viszonyban álltak Alföldi Gézával. (Alföldi folyóiratának, a Hídverőknek számos írása utal a konfliktusra.) Alföldi ugyanis nem ismerte el Henney Árpádot Szálasi örökösének, akit a nyilas miniszterelnök 1945. január 4-én, utólagosan vett be a kormányába mint országos munkarendvezetőt és a nemzetvezető személye körüli minisztert. Mivel volt már egy miniszterelnök-helyettes, gyakorlatilag ugyanolyan jogkörrel, Szöllősi Jenő személyében, ez az amúgy is koncepciótlan nyilas hatalmi struktúrát még kaotikusabbá tette, és minden bizonnyal megoszthatta a hungarista vezérkart. Feltételezhetjük, hogy, míg Alföldi Szöllősi mellett foglalt állást, addig Wass Albert Henney mögé állt. Nyírő József nem sokat törődhetett a konfliktussal, mivel parlamenti képviselőként lényegében Tasnádi-Nagy András németbarát politikáját képviselte. Ezért nem avatkozott bele a nyilasok belharcaiba, és minden hungaristát egyformán támogatott.

Henney Árpád a második világháború után álnéven bujkált Ausztriában, ezért nem fogták el a szövetségesek, mint a nyilas kormány többi tagját. Mikor elmúlt a veszély a feje fölül, 1948-ban Tatár Imrével és Gömbös Ernővel megalapította az emigrációs Hungarista Mozgalmat.²⁷ Ez képezte a Hungarista Magyar Hírszolgálat alapját, mely Henney Venezuela fővárosába, Caracasba történt áttelepülése után teljesedett ki. Ekkor a világ különböző pontjain szétszóródott egyes nyilas szórványok csatlakoztak hozzá, és különféle sajtótermékeik kiadását és terjesztését is összehangolták. A Hungarista Magyar Hírszolgálat munkáinak irányítását kb. százan végezték, akikhez nyomdák és szerkesztőségek tartoztak Londonban, Münchenben, Sydneyben, Melbourne-ben és Montrealban. Ausztráliában a Kántor Béla vezette Út és cél, Londonban a Hídfő, majd ennek utódai, az Új Hídfő és a 24. óra voltak a főbb kiadványaik. Wass Albert a Hídfő újságírójaként lett a Hungarista Magyar Hírszolgálat főmunkatársa.²⁸ A Hídfő alapító főszerkesztője a nyilas pártszolgálat budapesti vezetője, Süli József volt, aki elkerülte a felelősségre vonást emberiségellenes és háborús bűntetteiért. Londonban élt, nappal szállodában mosogatott, esténként pedig (1948-tól) a Hungarian Week című újságját szerkesztette, mely 1954-től viselte a Hídfő nevet.²⁹ Wass Albert – Fiala Ferenc, Marschalkó Lajos, Milotay István, Málnási Ödön, Nyisztor Zoltán, Zas Lóránt és Borsányi Julián társaságában – megbízható munkatársa volt a lapnak, amelyben számos költeménye és novellája is megjelent. Süli halála után Szálasi újságírói, Marschalkó Lajos, majd Fiala Ferenc vették át a lap szerkesztését. Legutolsó főszerkesztője – ekkor már 24. óra néven szerepelt a kiadvány – Tóth Judit volt, aki Zas Lóránttal és Szemenyei-Kiss Tamással, a Hungarista Magyar Hírszolgálat utolsó főnökével (1994-98) végezte összehangoltan a tevékenységét. Szemenyei együtt dolgozott a nyilas igazságügy-miniszter, Budinszky László kabinetfőnökével, dr. prof. Ternói Lászlóval, Kántor Bélával, Tarjányi Tatár Imrével, Lovas Istvánnal, a németországi hitleri utódpárt, az NSDAP/AO neonáci irányítójával, Gerhard Lauckkal, valamint Lányi Zsolt, Torgyán József és Homoki János kisgazda vezetőkkel, továbbá Király B. Izabellával és Cseh Máriával. Informátorai, segítői Ekrem Kemál György, Szabó Albert, Lentner Csaba, Tőke Péter, Mónus Áron, dr. Varga László, Rozgics Mária és Porubszky "Potyka" István voltak. A hírszolgálatban tevékenykedett a fideszes titkosszolgálati miniszter, Demeter Ervin apja, Hajdú Demeter Dénes is, aki jelenleg a MIÉP sorait erősíti. Szemenyei 1998-ban befejezettnek nyilvánította a hírszolgálat működését, mivel a magyarországi jobboldali pártok egy része integrálni akarta őket a magyar jobboldalba, és Szemenyei gyakorlatilag a magyar neonáci mozgalomhoz csatlakozott.³⁰ A Hungarista Magyar Hírszolgálat teljes anyagát eladta az Országos Széchényi Könyvtárnak,³¹ de a feldolgozásra váró anyagot egyúttal zároltatta is. Ezért e fontos dokumentumgyűjtemény, melyben Wass Albert nyilas tevékenységéről is részletes képet kaphatnánk, nem kutatható.

A Hídfő hasábjairól azonban teljes egészében kibontakozik Wass Albert hungarista világszemlélete. Az erdélyi író a nyilas lapot, az egykori háborús bűnösök szócsövét a magyar emigráció kulcsfontosságú tényezőjének, a nemzeti eszme letéteményesének tekintette. Ugyanilyen elfogultság jellemzi a Hídfő főszerkesztője, a nyilas újságíró, Marschalkó Lajos halálára írott nekrológját: "Valahányszor egy óriásfa kidől, a roppanásba beleremeg az erdő. Fejüket összedugják a szálerdő tömegfái és suttogva adják tovább a hírt. A hegygerincek őrtállói, a ritkuló óriások, sötéten összenéznek s számítani kezdik az időt, ami még hátra van. A történelem szaggatta magyar hegylánc újra kopárabb lett. Marschalkó Lajos kidőlt az élők sorából. Megüresedett helyén foghíjassá karsztosodott a magyar gyepü. Olyan ember dőlt ki, akinek helyére nem termett utánpótlás. […] Marschalkó Lajos hitet tett a maga módja szerint s hite alapján élte életét, nemzetét szolgálva. Izzó magyarságában öklelt, mint a bika, védte a magyar gyepüt körömszakadtáig, utolsó lehelletéig, mert mást nem tehetett. […] Ember ennél többet nem tehet, minthogy önmagát veti a küzdelembe, amikor nemzetéért síkraszáll. Marschalkó Lajos élete egyetlen nagy síkraszállás volt, elejétől a végéig. Hogy jobban remegett alatta a föld, mint mások alatt? Ez az óriások kiváltsága, avagy balsorsa, aszerint hogy a megrendülő föld s a felszakadó szikla milyen pillanatnyi változásokat okoz közvetlen környezetében. […] Sok sebből vérzett Marschalkó Lajos ezen az átokkal sújtott magyar gyepün. Emlékezetének adassék tisztelet: bármilyen mélyre hasítottak is olykor a sebek, a magyar szó hitet tett harcosa meg nem hátrált soha és nem roskadt térdre senki emberfia előtt. Az egyre szegényebbé karsztosodó magyar ősgerincen most már üresen marad a helye. Gyöngemarkú utódok között nem akad olyan, ki elejtett fegyverét fölragadni merné. […] Óriások természetrajzához tartozik – s ez különbözteti meg őket a törpéktől -, hogy amit tesznek, azt nem elismerésért, érdemrendekért, csengő aranyakért teszik, hanem egyszerűen azért, mert lelki alkatuk olyan, hogy másként nem tehetnek. Minden porcikájukkal élik azt, amiben hisznek s lelkük minden izzó erejével hitet tesznek amellett, amit élnek. […] Sokasodnak a törpék ezen a földön s az óriások rendre kivesznek."³²

Wass Albert nem látta át – vagy nem akarta átlátni -, hogy Marschalkó Lajosnak semmiféle önálló mondanivalója nem volt, és gyakorlatilag csak annyit tett, hogy Szálasi elméleti munkáit és szónoklatainak fordulatait szó szerint lemásolta és tetszése szerinti sorrendben variálta. Marschalkó Lajos két ún. "fő műve", a hungarista emigráció "bestsellere", a legalpáribb antiszemita hangvételben megírt Országhódítók, illetve a Világhódítók. Mindkét könyve erősen torzított nemzetiszocialista szemszögből írja le a zsidóság újkori történetét Magyarországon, illetve a világban. A kiindulópontja is alapvetően elhibázott, s a náci propagandaszólamok ismételgetésén túl semmit sem tud a zsidóságról. Marschalkó hazánkban is csak a nyilas házmesterréteg számára volt tekintélyes író, az emigrációban a hungaristákon kívül mindenki elhatárolódott tőle.

Wass Albert világszemléletének kulcsa a kettős mérce. Az eseményeket, történelmi szereplőket fekete-fehérben látja, és a tényekről egyszerűen nem hajlandó tudomást venni. Kettős mércéje antiszemitizmusán kívül leginkább abban nyilvánul meg, hogy miközben a román állam és a kommunizmus rémtetteiről regényeket ír, a náci rendszer bűneit teljesen elhallgatja. Az emigrációban is megmaradt a maga szűk politikai környezetében; nem rendelkezvén kellő empátiával, más álláspontoktól eleve elzárkózott. Kíméletlenül bírálta azokat, akik 1945-ben a szovjet csapatokban felszabadítót láttak, s nem ismerte el Magyarország német megszállás alóli felszabadulását. Elhallgatja, hogy az ország lakosságának többsége felszabadulásként élte meg az eseményt, és azokról, akik elismerték 1945-öt a német megszállás alóli felszabadulásnak, ilyen sorokat ír: "Mert legyen kommunista vagy akármi: semmirevaló hitvány ember az, aki hangos dorbézolással botránkoztatja meg a halottaikat siratók fekete gyászmenetét. A gyászolók joga elsőrendű emberi jog. […] Ez azoknak a new york-i, ottawai, montreáli és miami beach-i »magyaroknak« szól, akik április 4-én örömünnepet ültek a »felszabadulás« 25 éves emlékezetére. Még ha mindaz a sok gaztett, ami huszonöt évvel ezelőtt vérbe borította Magyarországot, az ő számukra szabadulást is jelentett volna, valahonnan még akkor is elvárhattunk volna tőlük annyi ízlést és tapintatot, hogy győzelmi diadalukat az eltiportak fölött legalább ezen az egy napon, amikor mindenki más gyászol, ne fitogtassák olyan kihívő gőggel. Akik régi gaztetteiket ennyi év múlva is ünneplik, azokról nehezen hiszi el az emberi világ, hogy valóban áttértek a megbékélés szelíd útjára."³³

Az Új Hídfőben is megjelent az először 1950-ben, Hamburgban napvilágot látott rövid elbeszélése, a "Kicsi Anna sírkeresztje", amely nagy felháborodást váltott ki a magyar emigrációban. Wass Albert itt a német és a szovjet megszállás összehasonlítására tesz kísérletet, természetesen a német megszállás javára. Az erdélyi magyar falu a német katonák elől elbújtatja a kommunista beállítottságú román kovácsot és a zsidó kereskedőt; a címben szereplő árva pásztorlány, Kicsi Anna visz nekik minden nap élelmet. A németek keresik ugyan a két szökevényt, de nem követnek el semmiféle kegyetlenséget, közömbösek, sőt kifejezetten jóindulatúak a lakossággal szemben. A német katonaság ilyen bemutatása eleve nem felel meg a valós történelmi tényeknek. Ellenben az oroszok bejöveteléről kíméletlen gyűlölettel ír: "Megszállták a falut. [A német megszállás kapcsán Wass Albert nem használja a "megszállás" kifejezést. – N. L.] […] Akkor már egyetlen tébolyult sikoltás volt a falu. Tépett ruhájú asszonyok futkostak eszelősen búvóhelyeket keresve. Véresre vert férfiak hörögtek az udvarban. Röhögő, durva katonák vonszoltak hajuknál fogva sikoltozó leányokat." Itt persze még nincs vége a történetnek: a román kovács és a zsidó kereskedő előbújnak rejtekhelyükről. A zsidó kereskedő rövidesen szinte szó nélkül távozik a városba, és kommunista pártfunkcionárius lesz belőle. A román kovács marad, felemeli szavát a szovjet atrocitások ellen, megpróbálja Kicsi Anna megerőszakolását meggátolni. Erre a katonák véresre verik, hiába bizonygatja, hogy ő kommunista üldözött volt, a pásztorlány pedig másnapra meghal. A kovács, miután három hét múlva felgyógyult, sírkeresztet állít Anna sírjára, melyen ez áll: "Itt nyugszik kicsi Anna és a szabadság." A kovácsot letartóztatják, a faluban teljhatalmat élvező komisszár, aki a falu papját is pincébe záratta, ledönti a temetőben az összes keresztet. Fél év múlva tér haza a kovács, "elcsigázottan, nyomorékra verve". De elültet egy fát Anna sírjára, és elhatározza, ha a fa megnő, keresztet ácsol belőle, és azt írja rá: "Itt nyugszik kicsi Anna." "Mert a szabadság addigra feltámad." Az elbeszélés annyiban illeszkedik Wass Albert világképébe, hogy – a szovjeteket leszámítva – az egyetlen egyéni jellemvonásokkal felruházott negatív szereplő a zsidó kereskedő. Az olvasók számára mindezen felül még azt az üzenetet sugallja, hogy a két ellenségeskedő nép, a magyar és a román bármikor megbékélhet, hiszen létezik egy közös ellenség, akit mindkét fél megtehet bűnbaknak: a zsidóság.³⁴

Wass Albert más műveinek zsidóságképe sem tér el a fentebb vázoltaktól. János Andor az író Elvész a nyom című, emigrációban született regényének bírálatában szemléletes képet ad Wass Albert antiszemitizmusáról: "Zsidó figurái mind gyapjas hajúak, kajla fülűek, hajlott hátúak, behúzott nyakúak, izzadságszagúak, ijedtek, húsos, érzéki ajkakkal, akik csak üzletről és pénzről beszélgetnek." János Andor idézi a regény egyik főszereplőjéről, a zsidó származású, keresztény vallású Gottfriedről a Wass Albert által írt jellemzést is: "Ez a közülünk-valóság és nem-közülünk-valóság volt minden egyéb törvény alapja. […] Gottfried kétféle vallásban nőtt fel. Hivatalosan katolikusnak keresztelték, de a másik, belső világában Júdea sötét titkát bízták rá. Az iskolai vallásórán azt tanították, hogy Isten szerető édesatya, aki egyformán jutalmaz és büntet, odahaza pedig egy félelmetes Jehováról tudott, aki egyedül a zsidóknak az istene, s aki szemet-szemért alapon Júdea népének ajándékozta a földet, minden embereivel és minden kincseivel. […] Mi cionista zsidók számon tartjuk egymást és azokat is, akik nem tartoznak közénk, de azért zsidók. Így azokat, akik idegen hitet vettek fel, hogy azáltal könnyebben boldoguljanak a gojok között."

Ezekből a sorokból világossá válik, hogy Wass Albert a zsidóságról csak a nemzetiszocialista propagandaanyagokból tájékozódott. Gondolatmenetének legfőbb forrásai a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei, Hitler, Szálasi és más szélsőjobboldali szerzők művei, illetve a hungarista sajtókiadványok (a kifejezetten antiszemita profillal rendelkező Harc, Összetartás, Magyarság). Wass Albert elvakult zsidógyűlöletén a zsidóság második világháborús tragédiája sem változtatott. János Andor erre is szemléletes példákat hoz a regényből: "A kiszabadult zsidók hetek alatt milliomosok lettek a németországi feketepiacokon. A láthatatlan hálózat újra pompásan működött. Zsidótól zsidóig nyúltak a szálak óceánokon és világrészeken át és folyt az áru, tiltott és nem tiltott utakon, szárazföldön és levegőn át." Mert "kezetekbe adom mind e népeket – mondta Jehova. Gottfried mikor az elpusztult Európából Amerikába indult, úgy érezte, hogy egy süllyedő hajóról végre szilárd földre léphet, ahol jövendőt építhet Júdea népének törvénye szerint." János Andor kritikája végén arra is felhívja a figyelmet, hogy Wass Albert más szerzőtől plagizálta regényét: "Még csak azt szeretném megkérdezni illő tisztelettel a nyilasok kedvenc házi szerzőjétől, hogy véletlenül nem olvasta-e egy angol író hasonló tárgyú és hasonló felépítésű, de nem hasonló szellemű regényét valamelyik kölcsönkönyvtárban? Mert nincs új a nap alatt…"³⁵

1993-ban napvilágot látott Antiszemitizmus: A huszadik század ámítása című írása Wass Albert zsidógyűlölő, hungarista életművének mintegy koronája. Annyira elrugaszkodik a realitástól rosszindulatú, alantas rágalomhadjáratával, hogy bebizonyosodik, Wass Albert a magyar történelemről is csak homályos elképzelésekkel rendelkezett: "Noha a magyarországi zsidók kiváltságos osztályt képeztek, soha, semmiféle hűséget nem tanúsítottak a magyar nemzet iránt. Valahányszor Magyarország szabadságáért küzdött a Habsburg elnyomás ellen, ők az ellenséggel tartottak és akárhányszor levertek egy felkelést, némely zsidó is részesedett a hűséges hazafiak elkobzott birtokaiból."

Éppen ellenkezőleg: a magyar zsidóság számarányát jelentősen felülmúlva vett részt az 1848-49-es szabadságharcban, ahol végsőkig kitartott, szemben más nemzetiségeinkkel és a későbbiekben magyarként képviseltette magát például az olasz Risorgimentóban is. A zsidó származású Mogyoródy Adolf emlékét, mint magyar szabadsághősét, mind a mai napig a legnagyobb tisztelet övezi Itália-szerte. Egyébként Wass Albert ezekben a sorokban az első világháború végének "tőrdöfés-elméletét" is feleleveníti. Ez a feltételezés teljesen alaptalan a források, főként a katonai évkönyvek tükrében: ugyanis számtalan zsidó származású katona vett részt az első világháborúban.

Majd így folytatja: "Már ez egymagában is elidegenítette a magyar népet, különösen a középosztályt a zsidóságtól. De a magyarországi zsidók által elkövetett legnagyobb hiba abból állt, hogy magukhoz ragadták a vezető szerepet a kommunista pártban. Először 1918-ban, amikor a kunbélákkal és a Szamuely-fivérekkel az élen, zsidók vették át az ország vezetését. Miután visszatértek a »német haláltáborokból« [A haláltábor idézőjelbe tételéből egyértelmű, Wass Albert a holokauszttagadók csoportjához tartozik – N. L.], vezető állásokba kerültek, amelyek a kifosztott nemzet megmaradt javait kezelték, főként azoknak a megbüntetésével foglalkoztak, akiket a kommunista irányzat a »rendszer ellenségeinek« tekintett. […] A kivizsgálók kivétel nélkül bosszúálló zsidó férfiak és nők voltak, akik minden magyart hibáztattak azért, mert nem akadályozták meg a zsidók elszállítását Magyarországról. […] Nem csoda hát, hogy mindezek az embertelen cselekmények mélységes gyűlöletet váltottak ki a zsidók ellen általában. Amidőn a megszálló szovjet csapatok kitakarodtak az országból, a zsidóknak nem lett többé alkalmuk a kommunizmus fenntartására. Mérhetetlen összegű nyugdíjakat szavaztak meg maguknak, nyugalomba vonultak és az ország közgazdaságának vezetését vették át, a sajtóval, a televízióval, a bankhálózattal együtt. »Demokratikusnak« kijelentve magukat, demokratikus pártokat alapítottak és választásokat tartottak. Magyarország ismét szabad lett, de pénzügyileg és gazdaságilag a zsidók kezében, beleértve a sajtót és a hírszolgálat valamennyi ágát." Az 1994-es választásokra utalva szóba hozza, "jövőre választások lesznek", és az az érdekük, mármint a zsidóknak, hogy "minél több pártra szakítsák a nemzetet", hogy "a többséget kezükben tartsák". Mondanivalóját azzal zárja, "ha valaki szót emel manipulációik ellen", azt rögtön antiszemitának bélyegzik".³⁶

Wass Albert az Egyesült Államokban abban a meggyőződésben kezdett új életet, hogy háborús szerepét itt már senki sem fogja felemlegetni. Ezért érte váratlanul, amikor 1977-ben újra előkerült az ügy. A floridai egyetem egyik rovartani professzora egy romániai konferencián vett részt, ahol a román belügyi szervek átadták neki Wass Albert népbírósági ítéletét. Az írónak ezért tisztáznia kellett magát az USA Igazságügyi Minisztériuma előtt, s ezt 1979. augusztus 22-én íródott életrajzában meg is tette.³⁷ Az amerikai belügyi szervek elfogadták az író bizonyítható tényekkel nem dokumentálható állításait, és anélkül, hogy alaposan megvizsgálták volna Wass Albert emigrációs kapcsolatait, hamarosan be is szüntették a nyomozást. Az amerikaiak figyelmét, annak ellenére, hogy az ottani "sajtó egy része szenzációt csinált az ügyből", és Wass "bíróság elé állítását szorgalmazta", még az is elkerülte, hogy a nyilas Hídfő nyíltan támogatásáról biztosította munkatársát, aki így nyilatkozott a lapnak: "Úgy hírlik, hogy a hajszát egy Bécsben élő magyar újságíró indította el", aki a budapesti televíziónak adott terjedelmes interjújában "megrágalmazta a nemzeti emigráció vezetését. A szálak Bukarest-Budapest-Washington vonalon mozognak." Összefogtak azok, "akiknek kellemetlen a magyar emigráció Erdélyért folytatott mozgalma". Még a magyar kormány is "ilyen piszkos játékhoz segédkezet nyújtott […], Kádár ágensei útján támadta hátba az Erdélyért küzdő politikusokat. Ez olyan dolog, amire nincs mentség, csak ítélet van."³⁸ Az Egyesült Államok azonban nem kívánta a nemzetiszocialista emigráció hálózatát felgöngyölíteni, s egy idő után teljesen feledésbe merült a téma, senki sem kérdezett rá az író múltjára.

A 80-as évek második felében, a Szovjetunió válságára reagálva Wass Albert elérkezettnek látta az időt, hogy a nyilas emigráció előkészítse a hatalomátvételt, ha sor kerül hazánkban a rendszerváltásra. Szálasi konfederációs tervét veszi elő: a hungarista munkaállam, Hungarista Magyar Birodalom, a Kárpát-Duna Nagy Haza felépítését a Kárpát-medencében. Az emigrációs nyilasok reális politikai lehetőségeiket figyelmen kívül hagyva sohasem mondtak le munkaállamuk megvalósításáról, sajtókiadványaik állandó témája a majdani birodalomépítő tevékenység szólamának propagálása. A Hídfő hasábjain Wass Albert szorgalmazza legerőteljesebben a konfederációs állam létrehozását, és mivel más közép-európai országok emigrációjának is vannak hasonló elképzelései, a hozzájuk való csatlakozást tartja a legcélravezetőbb útnak: "A Közép-Európai emigrációk politikai képviseletei már évek óta szövögetik a szálakat, hogy adott időben, egyszerre, valamennyien visszaszerezzék önállóságukat és megalkossák a Közép-Európai Nemzetek Federációját, a Balti-tengertől le a Fekete-tengerig." A többi ország emigrációja sokkal szervezettebb, "csak a magyar emigrációnak nincs, a Nemzeti Bizottmány szétesése után elismert, hivatalos képviselete". Megállapítja: "A kérdés tehát ez: bekapcsolódunk-e ebbe a közép-európai mozgalomba vagy várunk továbbra is a sült galambra." Ugyanis "a Szovjetunió, mint olyan, húsz éven belül alkotó elemeire bomlik, akár egy túlérett görögdinnye", és "a magyar nemzet politikai irányvonala nyílegyenesen halad a lassú megsemmisülés felé". A közép-európai nemzetek federációs mozgalmába bekapcsolódva Wass elképzelése szerint azt kell elérnünk, hogy "Erdély mint önálló tagállam szerepeljen ebben a tervezett államszövetségben", és "a felvidéki magyarság teljes önkormányzatot" kapjon "a szövetséges Szlovákián belül".³⁹

A konföderációba azonban csak az általa "honképes és talajgyökeres népszemélyiségnek" tartott elemeket vonná be, a többiekkel kegyetlenül leszámolna. Antiszemita írásain kívül erre utal "Vankujok és bölcs oláhok" című cikke, melyben két ellentétes csoportra osztja a románokat: a regátiakra és az erdélyiekre. A legfőbb ellenségnek a regátiakat jelöli meg, akik Nagy-Románia híveiként "egyebet sem tesznek, csak osztogatják a parancsokat, lopják az országot, fölözik le a tetejét mindennek, amit mi itt becsületes munkával megszereztünk". Őket Wass Albert kíméletlenül elűzné Erdély földjéről: "Őszinte szívvel remélem, hogy amikor az igazságtevés napja beköszönt, legyen az tíz év múlva vagy száz év múlva, megtisztítja szép Erdélyországot a vankujoktól, s kiűzi azt, ki nem odavaló. De csakis azt. Békességszerető, igazságos magyarok s békességszerető, igazságos Marszinyin-unokák újjáépítik Erdélyt azzá, ami volt: a magyar haza közös védőbástyájává." Miként a "Kicsi Anna sírkeresztje" című novellában, itt is a magyar-román összefogás szükségességéről szól, de a két nép szövetségét itt is egy közös ellenségkép kovácsolná össze: a regáti románság. Írása Nagy-Magyarország visszaállításának víziójával fejeződik be: "S mert Isten nem csak büntet, de igazságot is oszt, kétségtelen, hogy előbb-utóbb bekövetkezik a Közép-Európa egyensúlyához annyira szükséges megoldás: a Kárpát-medence egységének visszaállítása."⁴⁰

A magyar emigráció egyhangúlag elhatárolódott a nyilasoktól, ezért Wass Albert tevékenységét sem tartották említésre méltónak. Habár az író olyan hangzatos címekkel rendelkezett, mint a 131 erdélyi csoportosulást tömörítő Erdélyi Világszövetség elnöke, az Amerikai Magyar Szövetség elnöke és a Lengyel-Magyar Világszövetség igazgatója, a valóságban nem sok hatásköre volt. Az emigráns Teleki Béla, az Erdélyi Párt vezetője 1978-ban ezt írja egykori politikustársának, Vita Sándornak: "Az emigrációban olyanfokú külpolitikai analfabétizmus van, hogy minden akciójuk sokkal több kárt okoz, mintha semmit se tennének. Ezek persze az erdélyi kérdést és a mai helyzetet sem ismerik. Csak demagóg szólamokkal szereznek tapsokat és áldoznak hiúságuknak. Egyik élharcosuk ez a moral insanity határán lévő, teljesen megkergült Albi."⁴¹

Wass Albert berobbanása a hazai köztudatba a rendszerváltozás után Zas Lóránt nevéhez köthető. Wass 1989-ban adta el neki műveinek kiadási jogát, amelyet a pomázi Kráter Kiadó vett meg, majd elkezdődött az író könyveinek gyűjteményes kiadása. Zas (Szász) Lóránt, a kalandos életű üzletember a hungarista emigráció meghatározó egyéniségévé vált a Hungarista Magyar Hírszolgálatban és a Hídfő, illetve az Új Hídfő szerkesztőségében folytatott tevékenységével. 1938-ban született Budapesten, majd 1957-ben szervezkedés címén bebörtönözték. 1967-ben disszidált, először Olaszországba ment, majd 1968-ban az Egyesült Államokban telepedett le. 1972-ben elektromérnöki diplomát szerzett, majd 1975-től az Amerikai Űrkutatási Intézet munkatársa volt. Üzletemberként, gazdasági tanácsadóként a világ számos helyén megfordult. Az USA kongresszusától kétszer is kitüntetést vehetett át.⁴² Senkinek sem tűnt fel, hogy nyíltan a nemzetiszocializmus elveit képviseli. Számos antiszemita és holokauszttagadó verse, írása olvasható a Hídfő és az Új Hídfő hasábjain. Az 1993-ban megjelent "Kétféle mércével" című írása Szendi József volt magyar csendőr felelősségre vonásával és az Egyesült Államokból való kitoloncolásával foglalkozik. Szendi 1956-ban menekült Amerikába, ahol háborús bűnössége teljesen feledésbe merült. A rendszerváltáskor a magyar politikai küzdelmekbe is bekapcsolódott, s 1990-ben a miskolci MDF pártszervezetét anyagilag is támogatta a választásokon. 1992-ben derült fény második világháborús bűneire. Szendit végül kiutasították az Egyesült Államokból, amiről Zas a Népszabadság 1993. június 19-i számából szerzett értesülést. Az egész ügyből ezt a holokauszttagadó következtetést vonta le: "A népirtás hatvan millió szovjet keresztény alattvalójával végző, vagy a brjanszki erdőben lengyel tiszteket tömegsírban rohasztó lenini és sztálini mutatója miért nem leng ki legalábbis egyvonalban a »hatmillió« egyébként is kérdőjelezhető, vagy a Babij-Yar-i emlékműnél USA elnöki beszéddel is kegyeletet adó hitleri gonoszsággal?"⁴³ A Plata folyó című költemény alapmotívuma is a holokauszttagadás. Egy hamis papírokkal bujkáló náci háborús bűnösről szól, aki valószínűleg fiatal suhancként részt vett a haláltáborok terrorgépezetében. Amikor elfogják, mert embereket gázosított el, és azt mondják neki: "Treblinkában követted el a gaztetteket és bűnhődni fogsz", ő csak ennyit válaszol: "Tévedés – mondtam. Lehetséges?"⁴⁴ Wass Albert 1980-ban figyelt fel Zas Lóránt költészetére, Jézust kiáltó című verseskötete kapcsán. A költemények olyan nagy hatást tettek az erdélyi íróra, hogy életre szóló barátságot kötöttek egymással, mely üzleti síkon is eredményes lett.⁴⁵

Wass Albert magyarországi felfedezéséhez és népszerűségéhez Zas Lóránt teremtette meg a pénzügyi alapot és a kellő médiatámogatást. Az irodalom és az emigráció perifériáján helyet foglaló szélsőjobboldali, hungarista író egyik napról a másikra a magyar irodalom egyik sikerszerzője lett. Bízzunk abban, hogy a hazai nagy magyar írók panteonjába azért nem kerül be…

 

Jegyzetek

 

¹ Kunstár Csaba: "Szimpátia a sötétséggel" I. , "Szimpátia a sötétséggel" II. Élet és Irodalom, 2005. 49. évf., 5., illetve 26. szám; Kunstár Csaba: "Válasz Czegei Wass Hubának" . Élet és Irodalom, 2005. márc. 11.; Kollár Erzsébet olvasói levele, Népszabadság, 2003. ápr. 1.; Szobota Zoltán: "Wass Albert, a halálraítélt jobboldali írósztár". Hetek, 2003. ápr. 25.

² Kunstár: "Válasz Czegei Wass Hubának ".

3 Uo.

⁴ Kunstár: "Szimpátia a sötétséggel", I.

5 Raffay Ernő – Takaró Mihály – Vekov Károly: A gróf emigrált, az író otthon maradt. Wass Albert igazsága, Budapest, Szabad Tér – Czegei Wass Foundation, 2004. 152.

6 Raffay-Takaró-Vekov: i. m. 32.

7 Uo. 153.

8 Kunstár: "Szimpátia a sötétséggel"; a Ságvári-perről: A Ságvári-dosszié. A Legfelsőbb Bíróság és a jogállam. Budapest, Pannonica Kiadó – Eszmélet Alapítvány, 2006.

9 Raffay-Takaró-Vekov: i. m. 150.

¹⁰ Wass Albert élete. Töretlen hittel ember és magyar – a sajtó tükrében. Összeállította: Turcsány Péter. Pomáz, Kráter Kiadó, 2004. 7.

¹¹ Raffay-Takaró-Vekov: i. m. 32.

¹² Kunstár: "Szimpátia a sötétséggel", II.

¹³ Wass Albert élete, i. m. 7.

¹⁴ Uo. 16-18.

¹⁵ Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tár – Nemzeti Színház, 1944; Magyarság, 1944. nov. 19., 6.; Összetartás, 1944. nov. 30., 6.

¹⁶ Wass Albert: Tavaszi szél és más színművek. Pomáz, Kráter Kiadó, 2004. 69.

¹⁷ Wass: i. m. 47.

¹⁸ Uo. 65.

¹⁹ Uo. 65.

²⁰ Uo. 79.

²¹ Uo. 80.

²² Raffay-Takaró-Vekov: i. m. 22.

²³ Az Országgyűlés Képviselőházának Naplója 369. XX. – az országgyűlés képviselőházának 374. ülése (1944. nov. 6.) és 375. ülése (1944. nov. 7.) – Országgyűlési Levéltár.

²⁴ Wass Albert élete, i. m. 22.

²⁵ Uo. 141-142, 148.

²⁶ Hídverők, 1953. 21. szám, Nyírő József-emlékszám.

²⁷ Dobszay Károly: "Wass Albert, a hungarista avagy a hülyeség ámokfutása" (2) Szittyakürt, 2003. szept.-okt.

²⁸ Dobszay Károly: "Wass Albert, a hungarista ". Szittyakürt, 2003. júl.-aug. A cikkben Dobszay összefoglalja az ebben a tárgyban fellelhető írásokat (Kollár Erzsébet olvasói levele a Népszabadság 2003. ápr. 1-i számában; Szobota Zoltán: "Wass Albert, a halálraítélt jobboldali írósztár" című cikke a Hetek 2003. máj. 9-i számában; Szemenyei-Kiss Tamás olvasói levele a Hetek 2003. máj. 9-i számában).

²⁹ Dobszay: "Wass Albert, a hungarista avagy a hülyeség ámokfutása", i. m.

³⁰ Dobszay: "Wass Albert, a hungarista", i. m.

³¹ http://hetilap.hetek.hu

³² Wass Albert: "Az épülő híd üzen a Hídfőnek". Hídfő, 1967. júl. 3.

³³ "Wass Albert írja". Hídfő, 1970. júl. 15. Wass Albert cikke mellett Hubay Kálmánné haláláról található írás, mely részletezi az internálótáborban eltöltött éveit és Szálasi özvegyével, Lutz Gizellával való kapcsolatát.

³⁴ Wass Albert: "Kicsi Anna sírkeresztje". Új Hídfő, 1989. máj. 1-3.

³⁵ János Andor: "Kimazsolázom Wass Albertet… Szemérmetlen lázítás, fröcsögő gyűlölet az Elvész a nyom c. kötetben". In: Wass Albert élete. Töretlen hittel ember és magyar. Pomáz, Kráter Kiadó, 2004. 90. – János Andor (1893, Makó – 1968, Monte Carlo): újságíró. 1919-től Ausztriában, 1935-től Franciaországban, az Egyesült Államokban és Argentínában élt, 1954-ben Monte Carlóban telepedett le. A Szabadság című folyóirat külső munkatársa, de írásai napvilágot láttak az Amerikai Magyar Népszavában, Az Emberben, a Hatikvában és a Világban is. Éjféli kaland című, homoreszkeket és karcolatokat tartalmazó könyve 1951-ben jelent meg Haifában. (Nagy Csaba: A magyar emigráns irodalom lexikona. Budapest, Argumentum Kiadó – Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, 2000. 443.)

³⁶ Wass Albert: "Antiszemitizmus. A huszadik század ámítása". (Fordította Dr. Dobos Rezső, megjelent: Hungary's Today, 1993. szept. 10.) In: Wass Albert: Magyar Pólus. Pomáz, Kráter Kiadó, 2004. 320-321.

³⁷ Kunstár: "Szimpátia a sötétséggel", I.

³⁸ Hídfő, 1979. nov. 11.

³⁹ Wass Albert: "A mi jövendőnk: ahogy én látom". Új Hídfő, 1988. júl. 7-8.

⁴⁰ Wass Albert: "Vankujok és bölcs oláhok". Új Hídfő, 1989. júl. 1-2.

⁴¹ Kunstár: "Szimpátia a sötétséggel", II.

⁴² www.krater.hu

⁴³ Zas Lóránt: "Kétféle mércével". Új Hídfő, 1993. szept. 6-8.

⁴⁴ Zas Lóránt: "A Plata folyó". Új Hídfő, 1988. nov. 13.

⁴⁵ Wass Albert élete, i. m. 116.

71. számukban örömmel olvastam Vámos Péter írását, amely bizonyára segít majd eloszlatni azokat a hazai tévhiteket, hogy a kínai politikai rendszer gyökeres átalakulása csupán rövid idő kérdése. Mélyen igaza van ugyanis a szerzőnek, amikor azt írja: "Miközben […] úgy tűnhet, hogy a gondok szétfeszítik a rendszert, és a kínai autoritariánus kormányzat a túlélésért küzd, a valóság az, hogy a kommunista egypártrendszer ma stabilabb és nagyobb legitimációt élvez, mint a reformok elindítása óta bármikor." (107. o.)

A falusi lakossággal és az "ázsiai termelési móddal" kapcsolatos megállapítások már inkább vitára késztetnek.

A mezőgazdaságról mondottakkal nehéz egyetérteni, már csak azért is, mert a szerző csupán kinyilatkoztat, érvelése nem kapcsolódik szervesen az irodalomként megadott forrásokhoz. "A kínai paraszt akkor érzi jól magát, ha része a faluközösségének, ahol a feladatokat és javakat az évszázados hagyománynak megfelelően osztják el, azaz mindenki többé-kevésbé egyenlő részt vállal a feladatokból, és egyenlő módon részesül a javakból […]. Vannak ugyan kivételek, sőt a televízió hatására egyre több fiatal dönt úgy, hogy szülőfaluját elhagyva a városban próbál szerencsét, a többség azonban inkább otthon marad, és ősei életmódját folytatja." (104. o.) Amit viszont a városba áramlásról ír, azzal maga cáfolja állítását: "Általános gyakorlat, hogy az új munkahelyek betöltésére a kínai vállalkozók és külföldi befektetők egyaránt olcsó bérért dolgozni hajlandó falusiakat költöztetnek a városokba." (97. o.) Ami pedig a falun maradottak és városba költözöttek számarányát illeti, azt úgyis csak a jövő mutatja majd meg; ne jelentsük ki előre, hogy kik lesznek többségben.

Nem szerencsés a Tőkeire való hivatkozás módja sem ("Tőkei Ferenctől tudjuk, hogy a kollektív tulajdonon alapuló öntözéses földművelésre épülő, hagyományos – »ázsiai« – kínai társadalmi berendezkedés már az ókorban is meghatározta a kínai társadalmat." – 105. o.), mert olyan látszatot kelt, mintha ő egy két és fél ezer éven át változatlan rendszerrel számolt volna, holott már a Csou-korról világosan leszögezte: "A valódi törzsi közösség tulajdonképpen nem létezik már: az évszázadok során régen felbomlott és sajátos, mesterséges patriarchális közösséggé alakult át, amelynek csak az adózás és a parasztoknak közmunkára való megszervezése a közvetlen gazdasági célja. A régi nemzetségi-törzsi arisztokrácia a közösség ügyeinek valódi intézőjéből ilyenformán egy másodlagosan szervezett adórendszer hivatalnokgárdájává és haszonélvezőjévé vált, s uralkodó osztályként viselkedik." (A kínai irodalom rövid története, 16. o.) S Tőkei Konfuciusz koráról beszél – hol vagyunk még a közelmúlttól!

Kínáról való tájékozódásunk fontos forrását képezhetik a terepmunkát végző vagy elméleti összegezéseket készítő kínai szakemberek írásai, az adott esetben azonban ezek nem kapcsolódnak szervesen Vámos írásához, a szerkesztés gyakran bizonytalanságban tartja az olvasót, hogy a magyar szerző szövegének vagy Vámos forrásainak jegyzeteit olvassa-e.

A tanulmány megkísérli megtalálni a nyelvi minimumot, a közös fogalmi nevezőt, amit az egymással szemben álló politikai-társadalmi erők '56 örökségével kapcsolatban még képesek lennének a magukénak tekinteni. A szerző az 1956-os munkástanácsok megítélésében látja a legtöbb lehetőséget a konszenzus kialakítására; mivel a dolgozók a sajátjuknak tekintették és megvédték a gyárakat és munkahelyeiket.

Elhangzott a Kossuth Klub és a Baloldali Alternatíva Egyesülés "1956 pozitív öröksége: a munkástanácsok" című, az 1956-os Petőfi köri viták 50. évfordulóját köszöntő konferenciáján, 2006. november 16-án.

 

A magyarországi 1956-ról a kortársaknak első emlékképként nem feltétlenül ugyanaz jut az eszükbe. Egyeseknek a Kossuth téri sortűz, másoknak a Köztársaság téri akasztás volt a meghatározó élmény. Egyesek az égő tankokra, mások a könyvégetésre emlékeznek. Az a tanár, akit megbuktatott diákja 1956 októberének végén fegyverrel keresett, nem ugyanúgy élte meg ezeket a napokat, mint akit a fegyveres felkelők ekkor szabadítottak ki a börtönből.

Az élmények, benyomások, emlékek igen részlegesek, jelentős mértékben véletlenszerűek, esetlegesek, az egyes egyének véleményalkotását azonban alapvetően befolyásolják. Attól függően, hogy ki hol volt, ki mit tapasztalt, továbbá kinek milyen volt az értékrendje, az ideológiai világképe, érthető módon másra és másként emlékezik.

1956-ban hétéves voltam. Nálunk lakott ápolónő rokonom, aki október 23-tól kezdve eljárt tüntetni és ávósokat hajkurászni. Elmesélte, hogy a közéjük vegyülő, civilbe öltözött ávósokat felismerik a lábbelijükről, és meglincselik. "Lincs", "löncs" – ezeket a magyartalan szavakat nem értettem. Láttam viszont, hogy mi történik a szomszéd házban. A Széna tér mellett laktunk, és a Vérmező utcai ház tetejére a felkelők géppuskafészket telepítettek. A bácsik a meredek tetőn olyan ügyesen egyensúlyoztak, hogy nem volt kétséges: én a felkelőknek szurkolok.

Akik emlékeznek Stendhal A pármai kolostor című regényére, könnyen beláthatják, hogy a kortársaknak, a "nagy idők tanúinak", milyen nehéz ismerni, érteni és az objektivitás esélyével értékelni a saját korukat, vagyis adott esetben a "nagy időket". És nem teljesen kizárt, hogy az események résztvevői – ott és akkor – minőségileg (hangsúlyozom: minőségileg) nem sokkal többet tudnak a történelmi események lényegéről, mint A pármai kolostor Fabriziója a waterlooi csatáról, vagy az 1956 októberében a pincéből felszökő hétéves a magyarországi 56-ról.

Felmerül a kérdés: Ha az egyes egyének ennyire különböző módon élték meg 1956-ot, elképzelhető-e, elvárható-e, hogy 1956 megítélésében, értelmezésében közöttük egyetértés jöjjön létre? Remélhető-e, hogy 1956 elnevezésében konszenzus alakuljon ki?

Jelen elmélkedésem célja megvizsgálni a következőt. Hogyan hangozhatnék az 1956-ot jelölő nemzeti nyelvi minimum? Másként fogalmazva: Milyen esély van a magyarországi 1956 elnevezésére nemzeti nyelvi minimumot találni? Hogy érthetőbb legyen: Feloldható-e valamilyen konkrét tartalom megadásával egy olyasféle nyelvi tétovázás és gondolati dadogás, mint az 1956-os hogyishívják? Mert jelenleg hogy is hívják? Hívják forradalomnak és ellenforradalomnak, népfelkelésnek és eseményeknek, nemzeti tragédiának és szabadságharcnak – hogy csak néhány példát említsek.

Előre bocsátva az elemzés végkövetkeztetését: rövidebb távon alig-alig van remény közös nyelvi nevezőt találni. Ameddig a beszélők személyes emlékei, személyes élményei határozzák meg a szóhasználatot, a megfogalmazásokat, addig kevés esély van tudományos vagy akár publicisztikai konszenzus kialakítására.

Van azonban olyan megoldás, ami a közös szóhasználat elmaradásánál is rosszabb lehet: bizonyos közös szóhasználat erőltetése. Nevezetesen: ha mesterségesen (mondhatni hivatalosan, állami hatáskörben) kialakítanak egy nyelvi, szóhasználatbeli konszenzust, de a megszólalók a közösen használt megnevezésen egészen különböző tartalmakat értenek. A tartalmi egyet nem értést – politikai megfontolásból – a nyelvi egyetértés látszatával próbálják elfedni. Heller Ágnes és Fehér Ferenc írása már 1989-ben figyelmeztetett: "Minden magyar politikai erő, amely komolyan veszi saját demokratikus arculatát és politikai esélyeit, 1956-ra fog hivatkozni, és mindegyik mást fog érteni ezen a hivatkozáson." És akkor még nem is történt utalás azokra a magyarországi erőkre, amelyek nem hisznek a képviseleti demokráciában, ezért eszükben sincs saját demokratikus arculatuk kialakításán munkálkodni. Valamint azokra sem történt utalás, akiknek nincsenek politikai ambíciói, és ezért nem kényszerülnek taktikai alakoskodásra.

Amikor a beszélő olyan kifejezéseket használ, amelyeknek jelentése felől nincs egyetértés, fölöslegesen beszél, mert a közlési feladatra alkalmatlan szavakkal semmit sem közöl. Sőt, ennél is rosszabb a helyzet: a bizonytalan jelentésű szavak használatával félrevezeti, dezorientálja a hallgatóságot. Az ilyen szavak közlési értéke a mínusz tartományban található. Érthetőbben fogalmazva: használatuk szükségképpen félreérthető, ezért félrevezető. A szavak nem tiltakoznak. De minden félreérthető fogalmazást megbosszulnak. (Persze más a megítélés, ha a beszédnek nem a közlés, hanem valami más, például éppen az elért ködösítés a feladata. Esetleg hatalmi megfontolásból nyelvi látszategység erőltetése a tartalmi ködösítés révén.)

Elmélkedésemben három kérdéskörre szeretnék kitérni: az 1956-os forradalom, az 1956-os szabadságharc és az 1956-os munkástanácsok kérdésére.

A magyarországi 1956-ot egyesek forradalomnak, mások ellenforradalomnak nevezik. Állami rangra emelt megnevezése először az ellenforradalom volt, azután a forradalom lett. Ám az elnevezések harcát a hivatalos határozat nem dönti el. Az éppen érvényben levő állami elnevezést, szóhasználatot figyelmen kívül hagyva ki-ki a maga szavajárásához kötődik.

A felkelők – korabeli dokumentumok szerint – többnyire forradalmároknak nevezték magukat. Joggal. Forradalmat csináltak, forradalmat próbáltak végrehajtani. Forradalmat – abban az értelemben, hogy a fennállót, a fennálló sztálinista rendszert meg akarták változtatni, és radikális eszközökkel akarták megváltoztatni. A tüntetők, felkelők stb. egyetértettek a fennálló tagadásában. Egyetértettek a változtatás szükségességében és a változtatás forradalmi formájában. Amiben nem volt közöttük egyetértés, az a forradalmi változtatások iránya, irányultsága, vagyis a forradalmi forma mögötti tartalom.

1956 forradalomként való hivatalos állami megnevezése tudatosan vonatkoztat el a forradalmi forma tartalmától, a forradalmi törekvések konkrét tartalmaitól. Egy – bármily részleges – nyelvi konszenzus meghonosítása érdekében tudatosan eltekint a tartalmi konszenzus megtalálásának esélyétől. (Lemond bármiféle tartalmi egyetértés reményéről. Bürokratikus módon, hatalmi szóval dönti el a mérlegelés lehetőségét.)

Mert miként fogalmaznak azok, akik a forradalmi forma mögötti tartalomra is utalni kívánnak? A tényekhez ragaszkodva – de attól függően, hogy mely tényekre hivatkozva – egyesek 1956-os szocialista forradalomról, mások 1956-os polgári forradalomról kénytelenek szólni. Hiszen 1956 októberében egyesek valamiféle demokratikus szocializmus eszményei nevében, mások viszont egyfajta polgári demokrácia eszményei nevében fordultak szembe a fennálló rendszerrel.

Szocialista demokráciát követelt a Petőfi Kör október 23-án. "Munkás-paraszt hatalmat!" – ez volt a tüntető egyetemistáknál az egyik jelszó. A Veszprém Megyei Forradalmi Tanács követelte Rákosi és Gerő kizárását a pártból. A DIMÁVAG röplapja szerint a munkások csak azokkal szolidárisak, akik elismerik a párt és a munkásosztály vezető szerepét. A Központi Munkástanács nyilatkozata csak a szocializmus alapján álló pártok működését tudta elfogadni. A forradalmi szervezetek egy része mindvégig hangsúlyozta: a társadalmi tulajdon talaján áll, elutasít minden reprivatizációt: "Gyárat, földet vissza nem adunk". A gyárak, bányák legyenek valóban a munkásoké. Sőt, a tervgazdaság hibáinak kijavítását a tervgazdálkodás megőrzése mellett akarták.

Más a helyzet a másik irányzat képviselőivel. Náluk magától értetődő a többpártrendszer követelése (néhány nap alatt mintegy másfél tucat pártot hoztak létre), a magántulajdon visszaállítása, a magánvállalkozás szabadságának biztosítása.

A polgári tartalom és a szocialisztikus tartalom válaszútja a "forradalom" leegyszerűsítő megnevezésben összemosódik. Mivel formailag tekintve ez is forradalom meg az is forradalom, ebben a lecsupaszított, elvont megnevezésben a kettő közötti alapvető tartalmi különbségek nem derülhetnek ki. (Persze nincs kizárva, hogy éppen ez a hivatalos "szóalkotó" célja!)

Tovább bonyolítja a kérdést a forradalmi forma ellenforradalmi tartalomként való minősítése. A XX. századi magyarországi nyelvi hagyományban az ellenforradalom kifejezés elsősorban a szocialisztikus társadalmi kísérletek (pl. a magyarországi Tanácsköztársaság) felszámolását és a korábbi rendszer visszaállítását, a kapitalizmus, a kapitalista orientáció visszaállítását jelenti. Nem meglepő, hogy a nyugati emigráció azon részénél, amely a Horthy-korszak nyelvezetén és értékrendjén nevelkedett, megjelenik 1956 ellenforradalomként való megnevezése. Világképükből fakadóan teljesen következetesen pozitív értelemben vett ellenforradalomnak minősítik 1956-ot, mivel az szembefordult a Rákosi-éra általuk kommunistának tekintett társadalmával. Az ellenforradalom elnevezés tehát ebben a körben dicséretet jelent, a forradalom pedig elmarasztalást.

A Kádár-korszak hivatalos szóhasználata szintén ellenforradalomnak nevezi 1956-ot – de éppen ellenkezőleg, negatív értéktartalmat tulajdonítva a szónak. Vagyis a konszenzus esélyei tovább romlanak.

Tehát egyesek forradalomnak nevezik 1956-ot, mások viszont – mind a mai napig – ellenforradalomnak. Ez egyáltalán nem logikátlan, hiszen 1956-ban Magyarországon kétféle törekvés volt megtalálható: mind a kapitalista orientáció, mind a szocialista orientáció jelen volt. Kézenfekvő lenne 1956 megnevezésében is – az elvárható tudományos nyelvi igényességgel – mindkét orientációt engedni érvényesülni.

Mi lenne ebben az esetben a legkisebb közös nyelvi többszörös? Hogyan hangozhatnék az 1956-ot jelölő nemzeti nyelvi minimum?

Megfelelne ennek a célnak az 1956-os forradalom és ellenforradalom kifejezés. Mindkét tábor megtalálja benne a maga meggyőződését. És – tudományon kívüli okok miatt – valószínűleg mégsem elégedett. Pedig a forradalom szó vonatkozásában ennél kevesebbet, tartalmát tekintve, nem tartalmazhat a nemzeti nyelvi minimum. A két felfogás számára nincs közös nevező és nincs más közös többszörös. Vagy a tudományos kategóriahasználatról kell lemondani, vagy a forradalom, illetve ellenforradalom kifejezés önálló, elkülönített használatáról.

Miután megbukott a forradalom kifejezés, áttérek az 1956-os szabadságharc kérdéskörére. Szokás arra hivatkozni, hogy Nagy Imre a reformkommunisták vezére és a nemzeti kommunizmus híve. Ez a célkitűzés sem a Petőfi körösöktől, sem a szervezkedő egyetemistáktól nem idegen. Már a fegyveres összecsapások előtt megfogalmazódtak, később pedig csaknem általánossá váltak a követelések: "Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződésből!", "Ruszkik haza!"

Sokan szabadságharcnak nevezik 1956-ot. 1956-ban a szabadságharcosok ellenezték, hogy Magyarország katonai szervezet tagja legyen. Az ország gazdasági függetlenségét és katonai semlegességét akarták.

Akik komolyan veszik az 1956-os szabadságharcot, azoknak el kell gondolkodniuk az alábbi kérdéseken.

Miként cselekednének az 1956-os szabadságharcosok, ha történetesen – a katonai szervezeti tagságból következően – magyar katonákat vezényelnének Csehszlovákiába (Magyarország internacionalista kötelességét teljesítendő)?

Miként cselekednének az 1956-os szabadságharcosok, ha ne adj' isten – a katonai szervezeti tagságból következően – Magyarország demokratikus kötelességét teljesítve magyar katonákat küldenének Afganisztánba? Vagy például Irakba?

1956 szabadságharcosai mit tettek volna Taszáron Magyarország semlegessége érdekében? Lehet, hogy legalább úgy tiltakoztak volna az idegen katonai jelenlét ellen, mint néhány katolikus, környezetvédő, humanista és alternatív baloldali szervezet tette Taszáron és környékén?

Hogyan cselekednének 1956 szabadságharcosai Magyarország függetlensége érdekében, ha külföldi haderő használná Magyarország légterét, mondjuk, Jugoszlávia bombázására?

Akik komolyan veszik 1956-ot, azoknak el kell gondolkodniuk azon, hogy mit tennének ma 1956 szabadságharcosai?

Lehetséges, hogy azokat kell az 1956-os szabadságharcos hagyomány folytatóinak, örököseinek tekinteni, akik ellenzik azt, hogy Magyarország bármilyen katonai szervezethez tartozzon? Lehetséges, hogy azokat kell az 1956-os szabadságharcos hagyomány folytatóinak, örököseinek tekinteni, akik ellenezték külföldi katonák Magyarországon való tartózkodását?

Lehetséges, hogy a Magyarország önrendelkezéséért aggódó, gazdasági függetlenségét és katonai semlegességét akaró 56-osok ma azt követelnék: "Újruszkik haza!"?

1956-ban Magyarországon a tulajdon magánosításának hívei és a privatizáció ellenfelei egyaránt színre léptek. Vita lehet tehát abban, hogy melyik tábor 1956 valódi örököse. A semlegesség kérdésében sokkal egyértelműbb a helyzet: Magyarország semlegességének hívei joggal tekintik magukat az 1956-os szabadságharc örököseinek.

Visszakanyarodva az alapkérdéshez: Létrejöhet-e nemzeti egyetértés 1956 szabadságharcként való megnevezésében? A szabadságharc kifejezés lehetővé teszi a nemzeti kommunista és a nemzeti kapitalista törekvések összeolvasztását, egybemosását. Ennyiben kedvez a nyelvi konszenzusnak – bár tartalmi konszenzust nem teremt, mivel ki-ki mást érthet az elnevezésen. De még így is kilátástalannak tűnik nemzeti szintű egyetértést várni a szabadságharc elnevezésben. Magyarországon ma is számosan élnek olyanok, akik – a nemzeti kommunizmus, valamint a nemzeti kapitalizmus híveitől eltérően – az idegen katonaság jelenlétében voltak érdekeltek. Ettől remélték, illetve ennek köszönhetik az életüket. Vagy az általuk képviselt álláspont hatalmát. De nem csak a politikailag exponáltak között voltak ellenlábasai a nemzeti szabadságharcnak. A hivatkozott fizikatanár is örült, hogy a megszállók megszabadították az őt fegyverrel kereső szabadságharcos diákjától.

Néhány szó az 56-os munkástanácsok kérdéséről.

A Petőfi Kör egyik október 23-i jelszava így hangzott: "Munkásigazgatást az üzemekben!" A Magyar Írók október 23-i Kiáltványának egyik követelése a következő volt: "Az üzemeket a munkások és a szakemberek vezessék!" Október utolsó napjaiban sorra alakultak a vállalatoknál a munkástanácsok. Október 31-én a Munkástanácsok Parlamentje meghatározta a munkástanácsok jogainak és működésének Alapelveit. Az Alapelvek – egyebek mellett – leszögezi a következőt: "Az üzem a munkásoké." Az államnak adót és nyereségrészesedést kell fizetni. A vállalatot választott munkástanács irányítja. A munkástanács a gazdálkodás, a bérügyek és a szociális ügyek intézője, illetve felügyelője. A pályázat útján kiválasztott igazgató és szakemberek a munkástanács alkalmazottai, neki felelősek.

A munkástanácsok Alapelveiben kifejeződik, hogy két okból indokoltak ezek a változtatások. Egyrészt a dolgozók érdekeltségének biztosítása, másrészt a közös tulajdon hatékonyabb működtetése céljából kell megtörténniük. Azért, hogy a munkások sajátjukénak érezhessék a termelési feladatokat, illetve azért, hogy szakszerűtlen politikai beavatkozás ne okozhasson gazdasági kárt.

Ezekben a napokban akár sztrájkoltak egy üzemben, akár termeltek, a munkástanácsok két dologról gondoskodtak: a gépek, berendezések, nyersanyagok védelméről, illetve a folyamatos működést előíró technológiáknál magáról a termelésről. A munkások sajátjukénak tekintették és megvédték a vállalatukat a károsodástól és a pusztítástól. Politikai útmutatást nem várva, saját elhatározásukból védték meg, mert tudták: a munkahelyük, a megélhetésük biztosítéka a gyár, az üzem, a vállalat egyben tartása. Megvédték, mert ekkor még tudták: ha egy nép nem védi meg a javait és eredményeit, a politikusai nem fogják megvédeni helyette. Történelmi tapasztalatok szerint az elkényelmesedett, önálló gondolkodásra és önvédelemre képtelennek mutatkozó népeket, társadalmakat utoléri a sorsuk: számukra idegen hatalmak (gazdasági hatalmak, illetve külföldi erők) uralkodnak fölöttük.

Elmélkedésem végkövetkeztetése a következő. Valószínűleg az 56-os vállalati munkástanácsok megítélésében van leginkább valamiféle nemzeti egyetértés, illetve az általuk képviselt gazdasági demokrácia, közvetlen demokrácia megítélésében. A félreértések elkerülése érdekében hozzá kell tennem: a helyi munkástanácsokról, vagyis a munkahelyi célokat megfogalmazó munkástanácsokról van szó, és nem a munkástanácsok különböző integrációiról, szövetségeiről (országos, nagy-budapesti, kerületi stb.), ahol már nem termelési, hanem politikai-hatalmi kérdések kerültek előtérbe. Ez utóbbiak megítélésében szintén kibékíthetetlenek az ellentétek.

1956-ról majdnem minden társadalmi csoportnak megvan a maga mítosza. A szerző arra tesz kísérletet, hogy a levéltári források tükrében tárja fel a forradalom társadalmi gyökereit, illetve megmutassa, milyen okok miatt fordultak szembe a munkástömegek a rendszer politikájával. A tanulmány érdeme, hogy vizsgálja a munkásság belső tagozódását, s bemutatja, hogy eltérő okok motiválták a bejárókat és a városi munkásokat, illetve az idősebb, elit szakmunkásréteget és a periférián levő munkásfiatalokat. A széles körű elégedetlenség a Rákosi-rendszerben a munkásokat sújtó nyomorból (is) fakadt. Gazdasági követeléseik teljesítése így lényegesen hozzájárult a Kádár-rendszer viszonylag gyors konszolidációjához.

A politikai forradalom társadalmi gyökerei, 1953-1956

A forradalom gyökerei Magyarországon a háborút követő szocialista berendezkedés – különösen az 1948-tól a Rákosi Mátyás vezetésével megvalósult nyílt diktatúra korszakának – legitimációs válságához nyúltak vissza. Ez a diktatúra úgy próbált legitimációra szert tenni, hogy önmagát "proletárdiktatúraként" határozta meg az 1948-as szélsőséges társadalmi és politikai polarizáció légkörében. A társadalom széles rétegei a diktatúrát nem egyszerűen fenyegetésként élték meg, hanem ténylegesen az életmódjuk elleni közvetlen támadásként értelmezték. A rendszernek még azok a társadalmi csoportokkal is feszült volt a viszonya, akiknek a nevében a hatalmat gyakorolta. A rezsim képviselői azt állították, például Rákosi Mátyás is 1949-ben, hogy ők a "munkás-paraszt szövetség" politikai megtestesítői, és hogy politikájuk hatására a kapitalisták által kizsákmányolt proletariátus "döntő többsége a szocializmust építő munkásosztály alkotórésze lett".¹ Ehhez arra volt szükség, hogy az ipari munkásság és a szegényparasztság egyértelműen demonstrálja, hogy támogatja a rendszer céljait. E célok azonban szerte az országban szöges ellentétben álltak a szegényparasztság kultúrájával és törekvéseivel, illetve az ipari munkásság kultúrájában gyökerező elvárásokkal. Ez az ellentmondás különösen feltűnő volt a rendszernek az ipari munkássággal kapcsolatos politikájában.

A magyarországi szocialista rendszer ipar- és munkáspolitikája 1948-at követően helyrehozhatatlanul eltaszította az ipari munkásokat az "új" államtól. A munkahelyeken a rezsim a munkaverseny, az új bérezési formák és a különböző irányítási struktúrák bevezetésével alapjaiban rendítette meg a szakképzett munkások privilégiumait. Ezzel egyidejűleg a rezsim kitágította a munkaerőpiacot, s ezzel felforgatta a nemek, a generációk, valamint a városi és falusi származásúak közötti korábbi hierarchiát. Gazdaságpolitikájával járványszerűen terjedő jövedelmi bizonytalanságot, széles körű nyomort és ellátási hiányt idézett elő, s az intézkedések nyomán támadt feszültségekre megtorlással reagált. Ez a politika eredményezte, hogy az 1950-es évek elejére a rendszer munkások általi támogatottsága minimálisra zsugorodott, de az erőltetett állami iparosítás okozta káoszban kialakult munkahelyi viszonyrendszerek lehetővé tették, hogy a hierarchikus viszonyok az új körülmények között is újratermelődjenek. Bár a szakképzett munkások tökéletesen elidegenedtek a rezsimtől, továbbra is a megváltozott hierarchikus viszonyok csúcsán foglaltak helyet, közben pedig számos munkásfiatal, nők és paraszti származású dolgozók az elégedetlenek közé, a perifériára szorultak.²

1953 tavaszán és kora nyarán intenzív munkástiltakozás söpört végig Kelet-Közép-Európán, mely a szocialista uralom okozta feszültségből fakadt. Májusban a bulgáriai Plovdivban a dohányföldeken dolgozó munkások lázadtak fel, mert a munkanormák megváltoztatása kedvezőtlen hatással volt rájuk. Csehszlovákiában a pénzreform bevezetésére ugyancsak májusban került sor, s ez a bérek csökkenésével és a megtakarítások elolvadásával járt, ami aztán Pilzenben általános sztrájkhoz vezetett. A Német Demokratikus Köztársaságban a munkanormák szigorítása érdekében hozott döntések tiltakozási és sztrájkhullámot indítottak el 1953. június 17-én szerte az országban.³ Noha a keletnémet események nem váltottak ki Magyarországon tüntetéseket, a munkahelyeken felvillanyozó hatásuk volt. Lassan bár, de mégis kezdett gyökeret verni az a meggyőződés a dolgozók körében, hogy a lakosság nyíltan is kifejezheti elégedetlenségét egy szocialista országban, s ez felszabadította a korábban lefojtott elégedetlenséget. Budapesten ipari munkások nyíltan kijelentették, hogy a magyar párt "tanulhatna a német párttól, és megérthetné", hogy nem tisztességes dolog a munkanormák révén állandó nyomást gyakorolni a dolgozókra. Egy közeli gyárban az egyik párttag azzal a javaslattal állt elő, hogy a mezőgazdasági termelőszövetkezeteknek "ajándékozott" földeket adják vissza a kisparaszti termelőknek.⁴

A növekvő társadalmi elégedetlenség és a Kremltől kapott utasítások hatására a magyar vezetés módosította politikai irányvonalát. Az ország tényleges diktátora, Rákosi Mátyás arra kényszerült, hogy lemondjon miniszterelnöki posztjáról, bár az uralkodó párt titkáraként továbbra is megőrizte döntő befolyását. Az új miniszterelnök, Nagy Imre változtatott a politika hangsúlyain: felfüggesztette a vidéken folyó szövetkezetesítési kampányt, és a kormány tevékenységének középpontjába a munkásosztály anyagi elégedetlenségének problémáját állította.⁵ Az "új szaksz" bejelentése egyfelől a munkásság elégedetlenségének egyre nyíltabb kifejezéséhez vezetett,⁶ másfelől a sajtó révén hivatalos kísérletek történtek arra, hogy a munkásság eddig figyelmen kívül hagyott "jogos nyugtalanságát" a hatóságok a munkahelyeken szerte az országban igyekezzenek lecsillapítani.⁷ Pontosabban az történt, hogy a vezetők az engedmények politikáját alkalmazták; az állam megengedte a kisbirtokosoknak, hogy kilépjenek a téeszekből, a munkafegyelem megsértéséért kirótt büntetéseket elengedték, a jogi büntető eljárásokat megszüntették, a politikai elítéltek amnesztiát kaptak, a munkahelyi védőrendszabályok bevezetése nagyobb hangsúlyt kapott, és a béreket is megemelték.⁸

"Az új irányvonal" kétféleképpen is hatott a munkásosztályra. Egyfelől, e lépések sem tudták döntően javítani az ipari munkásság anyagi körülményeit – néhány szektor szakképzett elitjét leszámítva. Másrészt, megerősítették azon hierarchiák jó részét, melyek az 1950-es évek elején a hiánygazdaság körülményei között születtek újjá. A hierarchiának ez a megszilárdulása a különböző munkáscsoportokkal kapcsolatos eltérő politika eredményeképp jött létre, és mindez hatással volt arra, hogy ezen csoportok hogyan viszonyultak Nagy Imre reformelképzeléseihez. A munkaerő perifériáján elhelyezkedő csoportok közül Nagy Imre programja az antikommunista mezőgazdasági dolgozók körében tett szert a legszélesebb népszerűségre. Ez azonban nem a program iparra, hanem mezőgazdaságra gyakorolt hatásának volt köszönhető, mert sokan úgy érezték, "az új irányvonal" a mezőgazdaság kollektivizálásának végét jelezte előre. Néhányan a politikai fordulat hatására megpróbálták otthagyni munkahelyüket, és visszatérni a mezőgazdaságba. Ám mivel a helyi pártszervezetek és állami hivatalok utóvédharcba kezdtek, és a mezőgazdasági szövetkezetek felbomlásának megakadályozása érdekében a parasztokkal szemben az adminisztratív korlátozások áttételesebb politikáját alkalmazták,⁹ így ez az illúzió szertefoszlott. Ennek ellenére azonban az 1953-at követő időszak viszonylag jó volt sok mezőgazdasági dolgozó számára, és különösen kedvező volt azoknak, akik háztájival is rendelkeztek, ahol a piacra is termelhettek, mivel az egyéni gazdálkodók jövedelme gyorsabban nőtt – noha jóval alacsonyabb szintről indult -, mint az ipari munkásságé.¹⁰ Noha a kisparaszti gazdálkodók soha nem fogadták el a szocialista rezsim legitimitását, a mezőgazdaságot érintő kedvező politikai változások lehetővé tették, hogy Nagy Imre bizonyos népszerűségre tegyen szert a vidék társadalmának e csoportjában. Egy nyugat-magyarországi faluban Nagy Imre azon kezdeményezését, hogy lazított a szövetkezetesítési kampányon, a "jobbágyok 1848-as felszabadításához" hasonlították.¹¹ Ám az a tény, hogy egyes falusi rétegeknek nőtt a jövedelme, a városokban viszont továbbra is akadozott az élelmiszerellátás, különösen sok budapesti városlakó még erősebb ellenszenvét váltotta ki a gazdálkodók iránt; a városiak úgy gondolták, "az új irányvonal" inkább "parasztpolitika" volt, mintsem "munkáspolitikai" lépés – s ez az érzés legitimálta azt a helyzetet, hogy a vidéki dolgozók a munkaerő perifériájára szorultak.¹²

"Az új irányvonal" légkörében még jobban bebetonozódott a munkaerő perifériáján lévők helyzete, ami az 1950-es évek kezdete óta a munkásosztály hierarchiájának újratermelődésével jött létre. Ez a helyzet különösen érvényes volt a nők esetében; e területen Nagy Imre hivatalba lépésével kísérletek történtek bizonyos törvényi védelem kialakítására a munkahelyeken. Ám ezek a törvényi lépések nem az egészségre ártalmas és rosszul fizetett, hagyományosan női munkaterületeknek tekintett szférákban óhajtották a nők helyzetét javítani, hanem arra irányultak, hogy eltávolítsák a nőket a hagyományosan férfimunkának tekintett, jól fizető szakmákból, ahol a nőknek sikerült megvetni lábukat az 1950-es évek elején végrehajtott egyenjogúsítási kampányok¹³ eredményeképpen. A munkásfiatalok, köztük a szakképzett fiatalok, továbbra is viszonylag marginális pozícióba szorultak a munkahelyeken az egész országban. Periferikus helyzetük és ebből fakadó alacsony béreik jelentős elégedetlenséget váltott ki köreikben, ami sokukat arra késztetett, hogy a környező üzemekben keressenek maguknak jobban fizetett állást.¹⁴ Perifériára szorítva, mélyen elidegenedve és a nyugati rádióadások propagandájának hatása alatt közülük sokan egészében elutasították a szocialista rendszert; a tatabányai bányákban egy fiatal bányász arra biztatta társát, hogy "menjünk Nyugatra, ahol legalább addig megbecsülnek, amíg munkaképes vagy", itt viszont kutyába se vesznek, "s néha vetnek oda egy-egy csontot", hogy éhen ne halj.¹⁵

A munkaerő újratermelt belső hierarchiájának bebetonozását részben az kényszerítette ki, hogy Nagy Imre intézkedései enyhítették a munkahelyek despotikus munkáspolitikáját, ez viszont táptalajt jelentett az informális alkuknak, melyek az idősebb, szakképzett férfiak alkotta elitnek kedveztek. Gyakorta előfordult 1953 végén, hogy rokonszenvező párttagok, szakszervezeti káderek és alsó- vagy középvezetők aktívan hozzájárultak egyfajta alkufolyamathoz, mely a szakképzett elit számára lehetővé tette, hogy ellenőrizzék a béreiket és juttatásaikat.¹⁶ Gyakorta előfordult, hogy a Nagy-kormány által 1953 végén elrendelt béremelések – az állami szándék ellenére, és annak dacára, hogy a munkások gyakorta panaszkodtak a béremelések "elégtelenségére"¹⁷ – csak a gyakorlott szakmunkások kiváltságos helyzetét erősítették.¹⁸ Néhány szektorban, különösen a szénbányászatban, a szakmunkások béremelése jelentős mértékű volt, mivel prémiumrendszerhez kötődött, ami lehetővé tette, hogy 1953 végén – amikor a prémiumrendszert bevezették – a frontvájárok bére két hónap leforgása alatt 22,3%-kal emelkedett, miközben a termelés 4%-kal csökkent.¹⁹ Az így megvalósult béremelés elégedettséget szült a bányászok körében, ami bizonyos mértékig eloszlatta általános elégedetlenségüket.²⁰

Ám annak ellenére, hogy a Nagy-kormány politikájának eredményeképpen a szakképzett elit pozíciója a munkahelyeken megerősödött, ez a társadalmi réteg egészében mégsem volt elégedettnek mondható – ez egyfelől az 1954-es évben tapasztalt gazdasági káosz következménye volt, amikor nagy áruhiány lépett fel, és az energiaellátás problémái miatt a téli hónapokban az ipar a munkanapok megkurtítására kényszerült.²¹ Másrészt, az elégedetlenséget táplálta az a meggyőződés, hogy ha a mezőgazdaság és a kereskedelem irányában politikai enyhülés tapasztalható, akkor az nyilván a városi munkások bevételeinek és tekintélyének rovására történik; ez az érzés végül egészen odáig fajult, hogy üdvözölték Nagy Imre felmentését 1955-ben.²² A szakképzett elit csak akkor tudta értékelni Nagy érdemeit, miután az utódai által követett politikát a saját bőrén megtapasztalta. A Nagyot felváltó – Rákosi által támogatott – Hegedűs András szakított a reformokkal; Rákosi a párt biztosította védelem árnyékában egyébként soha nem fogadta el az "új kurzust", s amiatt határozta el magát a "vezércserére", mert az országot 1954-ben és 1955 elején gazdasági káosz fojtogatta; ám valójában szeretett volna visszatérni a szocialista iparosítás és a kollektivizálás félbemaradt programjához. A fiatal munkások, akiknek a perifériális helyzetében gyakorlatilag nem történt változás Nagy kormányzása idején, továbbra is élesen szemben álltak a rendszerrel. A parasztságot felbőszítette a falvakban újra meginduló szövetkezetesítési hullám, miközben a vidékkel szembeni elutasító magatartás továbbra is megmaradt a városi lakosság körében.²³ A szakképzett elitnek szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy a rezsim megpróbálja alacsonyan tartani a béreket – a rendszer kísérletei, hogy fokozza a termelési normákat a nehézipari szektorokban, és limitálja a szénbányákban bevezetett, magasabb béreket garantáló prémiumrendszer kihatásait, óriási ellenállásba ütköztek. Ez az ellenállás a legtöbb gyárban jóval erősebb volt, mint amilyen hasonló intézkedések esetén az 1950-es évek elején elképzelhető lett volna; egyes nehézipari gépgyárban a szakmunkások már nem féltek, és megtagadták a munkát mindaddig, amíg a korábbi, megszüntetett normákat vissza nem állították.²⁴ A prémiumrendszer szigorításai a bányákban is panaszvihart kavartak, melyet gyakorta a helyi pártszervezetek és szakszervezetek is támogattak.²⁵

A reform irányába tett lépés, majd a megszigorítások szinte az egész munkásosztályt, de elsősorban a szakképzett elitet, végképp elidegenítették a rendszertől. Sőt, a tétova lépések arról is gondoskodtak, hogy az 1955-ös megszorító politika tapasztalatai nyomán az emberek további reformokat követeljenek, a hatóságokkal szemben pedig már nem az a birkaként terelhető munkaerő állt szemben, mint az ötvenes évek elején.²⁶ Ez aztán robbanásveszélyes társadalmi hátteret eredményezett a szocialista rendszer 1956-os válsága idején. A politikai felfordulás esztendeje februárban azzal indult, hogy Nyikita Hruscsov a Szovjetunió Kommunista Pártjának 20. kongresszusán a nyilvánosság tudomására hozta a sztálini tisztogatások tényeit és a személyi kultuszt leleplező beszámolóját. A beszéd Magyarországon felkavarta az embereket,²⁷ és végzetesen meggyöngítette sok munkáspárttagnak a rendszerbe vetett hitét. Amikor Hruscsov sztálini bűnöket feltáró beszédének részleteit szerte az országban zárt párttaggyűléseken ismertették, a kommunista munkások a beszéd megállapításait hitetlenkedve fogadták. Sztálinvárosban a párttag gyári munkások kérdőre vonták a helyi vezetőket: Sztálin harminc évig vezette a pártot. Hogy lehet, hogy hibáit csak most leplezték le? "Mi a helyzet ma Magyarországon a személyi kultusszal? Bűnös volt-e Rajk?" Olykor még földhözragadtabb kérdéseket tettek fel: "Megvan nekem Sztálin összes művei, és mindet elolvastam. Most mihez kezdjek velük?²⁸ A munkások azt állították, hogy "a személyi kultusz nálunk is olyan erős volt, mint a Szovjetunióban", különösen a felső vezetők körében.²⁹

1956 folyamán a Petőfi Körben, a Rákosi ellenzékét alkotó értelmiségiek fórumán zajló viták egyre harciasabbak lettek, s főleg a sajtó nyilvánosságáról folytatott viták élesztették fel a munkások, elsősorban a szakképzett elit bátorságát is, hogy véleményüket szabadabban kinyilvánítsák – és e viták egyidejűleg erőt adtak a munkásság minden rétegében érzékelhető, politikai változást sürgető hangulatnak. Az Egyesült Izzóban a munkások nyíltan arról beszéltek, hogy "a vezetés tönkreteszi a nemzeti gazdaságot". Az emberek már nem hiszik egy szavukat sem, és már semmilyen szerepük sincs.³⁰ A poznani lázongások és az egyre erősödő lengyelországi politikai válság hírei is hozzájárultak a szakképzett elit körében tapasztalható fokozódó elégedetlenséghez; sokan úgy vélték, hogy "Poznanban a felkelés nem az ellenség vagy külföldi kémek tevékenysége miatt robbant ki", hanem mert tizenkét évvel a háború után az életszínvonal még mindig nagyon alacsony.³¹ Amikor júliusban Rákosit eltávolították a párt éléről, és helyére Gerő állt, még érezhetőbbé vált, hogy a rendszer elvesztette a társadalom feletti ellenőrzést – s ezzel együtt erősödött a nyílt politikai szembenállás. A munkások nem azért panaszkodtak, mert Rákosit elmozdították, hanem a módszert kifogásolták, ahogyan eltávolították, s ennek kapcsán azt mondták, az eljárás jól mutatja, hogy Magyarországnak nincs nemzeti szuverenitása. Ráadásul egyre több jel azt mutatta, hogy az emberek hinni kezdenek a kollektív fellépés hatékonyságában; az Ikarusz Autóbuszgyárban azt beszélték, hogy a tömegek erőteljes nyomására a vezetőség megszüntette a békekölcsönt. Úgy érezték, hogy ha még erősebb nyomást gyakorolnak rájuk, akkor kikényszeríthetik azokat az új intézkedéseket, melyek növelik majd az életszínvonalukat.³² A párt vezetése egyre inkább elbizonytalanodott, vajon képes-e az ország irányítására, a tömegek viszont egyre erőteljesebben fejezték ki elégedetlenségüket, s e két elem kölcsönhatása óriási erővel hatott; szeptemberben Budapesten az apparátus tagjai sorában "valóságos pánikhangulat" uralkodott.³³

1956 nyarán a rendszer felmorzsolódásával párhuzamosan a munkásság politikailag egyre magabiztosabbá vált – főképp a szakképzett városi férfiak. Gyakorta támogatta őket a gyári vagy szakszervezeti bizottság, amelyek csatlakoztak az ellenálláshoz. A szituációt tovább élezte az érezhetően romló gazdasági helyzet. Budapesten a Duclos Bányagépgyárban 1956 augusztusában a gyári pártbizottság közleményt adott ki, melyben követelték, hogy "biztosítsák a munkások jogait" a menedzsmenttel folytatott vitákban; megfogalmazták, hogy a munkásoknak igazuk van, amikor "igazságos bérrendszert követelnek", és hogy a túlzottan "formális havi termelési értekezletek" helyett a gyári demokrácia igazi fórumait kellene létrehozni.³⁴ A helyi szinteken, a munkahelyeken a munkások dühe az irányító menedzserek önkényuralma és arroganciája ellen irányult, s ehhez csatlakoztak a párt, a szakszervezet és az ifjúsági szervezet hivatalos funkcionáriusai. A Chinoin Gyógyszergyárban 1956 tavaszán a szakmunkások arra panaszkodtak, hogy "a személyi kultusz a gyárban is megmutatkozik", főképpen a közép- és felső gazdasági káderek között. Általános jelenség mostanság a munkások körében, hogy nem mernek bírálni vagy javaslatokat tenni, mert "tartanak a menedzsmenttől".³⁵ 1956 júliusában a lovászi Olajkitermelő Gyár munkásai egységes fellázadtak egy "igazságtalannak" tartott eljárás miatt, melynek során a tervek túlteljesítése címén nagy összegeket fizettek a vezetőknek, miközben a munkások bére csökkent. A legtöbb panasz az alacsony bérekre és a szociális ellátásra vonatkozott, a bírálatok középpontjában pedig a menedzsment állt. Papp Károlyt, a gyár igazgatóját nyíltan azzal vádolták, hogy "személyi kultuszt" teremtett magának, és a gyár tulajdonát vette igénybe születésnapjának pazar ünneplésekor.³⁶

E kritikahullám részeként a szakképzettek nagyobb demokráciát követeltek a gyárakban. A Duclos Bányagépgyár egyik géplakatosa augusztusban arra panaszkodott, hogy "teljesen fölösleges panaszt tenni a pártbizottságnak" és a gyári bizottságnak, mert semmit sem tudnak tenni. "Itt lényegében az történik, amit az igazgató mond." Úgy vélte, ezen csak egy módon lehet segíteni: "Nagyobb szerepet kell adni a szakszervezetnek."³⁷ Szeptemberben már a gyári újság is hasonló panaszokat tett közzé. Egy korábbi szakszervezeti tag azt írta a budapesti Danubia Cipőgyár lapjában, hogy "a felszabadulást követő időszakban régi, elkötelezett szakszervezeti embereket neveztek ki a gyárak, üzemek élére". Majd így folytatja: "Nyíltan kimondhatjuk, hogy később ezek az elvtársak elszakadtak a munkásoktól, egyoldalúak lettek, és nem léptek fel hatékonyan a munkások érdekében […] a szakszervezetekbe új emberek léptek be, az [új szakszervezeti] vezetőket pedig már nem választották, hanem kooptálták…" A szakszervezeti vezetők mindenkit ellenségnek tekintettek, aki kiállt az érdekeiért, és így is kezelték őket.³⁸

 

A munkástömegek hatalma: 1956. október-november

 

Mikor ez a hangulat október 23-án mindenki számára nyilvánvalóvá vált, az egész országban feltűnő gyorsasággal átrendeződött a hatalom. A forradalmi tömeg maga volt a politikai legitimáció locusa. Szerte az országban, a városokban a tömeg, mely az eredetileg békés demonstrációkra gyűlt össze, magára vette "a nép akarata" szerepét, és politikai rendszerváltozást követelt.³⁹ A tömegek döntő szerepet játszottak a közterek "megtisztításában": a Vörös Hadseregnek vagy a szocialista rendszernek szentelt köztéri szobrok és emlékművek szándékos és időnként kimondottan teátrális lebontásában.⁴⁰ Az a többször megismétlődött incidens, amikor az eredetileg békés tömegre katonák vagy ávósok rálőttek, október 23. után radikalizálta a forradalmat, és egyben rámutatott a rezsim illegitim jellegére.⁴¹ A forradalmi tömeggel szemben elkövetett erőszakos cselekmények csak alátámasztották a tömegek érzését, hogy ők a népnek mint olyannak a nevében lépnek fel. Továbbá a forradalom idején létrehozott orgánumokra a tömeg átruházhatta legitimációját, és ezt gyakorta meg is tette, miközben felügyelte egyéb orgánumok szerepét, melyek bizonytalan voltak a forradalmi tömeg akaratát illetően.⁴²

Bár a forradalmi tömeg az egyesült nemzeti akarat megtestesülésének tűnt, a tömegek nem voltak homogének sem politikailag, sem társadalmilag. Sok városban, így például Zalaegerszegen, a forradalmat kirobbantó demonstrációk kemény magját középiskolások és ipari munkások alkották, s az események más foglalkozási csoportok tagjait is magukkal ragadták: ők is hangot adtak változás iránti igényüknek.⁴³ A munkások szerte az országban központi szerepet játszottak a városi centrumokban szervezett demonstrációkban, és a sortüzek áldozatainak – halottaknak vagy sebesülteknek – túlnyomó többsége is munkás volt; amikor október 26-án Mosonmagyaróváron az állambiztonságiak belelőttek a tömegbe, az áldozatok 65,15%-a munkás volt.⁴⁴ A forradalmi tömeget persze nem kizárólag ők alkották. A legradikálisabb csoport a munkásfiataloké volt, ők mondták ki a legnyíltabban, hogy politikai változások szükségesek, és a fegyveres csoportok zöme is az ő soraikból verbuválódott. Politikailag a legmegosztottabbak a szakmunkások voltak; a legaktívabban ők vettek részt a gyárak ellenőrzéséért folytatott küzdelemben; míg a faluról bejáró munkások inkább hazamentek, hogy otthon is fellobbantsák a forradalom lángját, és a kollektivizálás folyamatának visszafordítását követelték.

A fiatal munkások szerepe alapvető volt a forradalom továbbvitelében, mert ők alkották a militáns csoportokat. Budapesten már a legelső demonstrációkban is nagy számban vettek részt; döntő szerepet játszottak a tüntetések radikalizálásában, és döntően ők szervezték a megmozdulásokat az ipari külvárosokban. Egy másodéves szakmunkástanuló, I. M. az Egyesült Izzóból épp dolgozott október 23-án, amikor "meghallotta, hogy Budapesten, a Sztálin téren tüntetés zajlik". Azonnal villamosra, majd trolira szállt, hogy bejusson a városközpontba, ám kénytelen volt leszállni a tértől nem messze, mert "a tömeg olyan óriási volt, hogy a trolibuszok beragadtak, és mindenki gyalog ment tovább."⁴⁵ A forradalom kezdeti szakaszában az ipari körzetekben előfordult, hogy a fiatalok randalíroztak vagy más, nem politikai jellegű rendbontást okoztak.⁴⁶ Egy csapat fiatal munkás elhatározta, hogy elmennek a nővérszállásra, és "felviszik a lányokat a tüntetésre" Budapestre. Mikor felfedezték, hogy a nővérszállás igazgatója rázárta a lányokra a kaput, a srácok kiabálni kezdtek: "Ruszkik, haza!, Rákosit a bitóra!". Az epizódnak a rendőrség megérkezése vetett véget.⁴⁷

A fiatal munkások a fővároson kívül is sok helyütt meghatározó szerepet játszottak az első demonstrációkban. Tatabányán a tüntetés magját a bányászati szakiskola tanulói és a munkásszállásról jövő fiatal bányászok alkották, a "helyi forradalom" katalizátorának szerepét pedig az éppen ekkor sztrájkoló buszsofőrök játszották, akik csatlakoztak a fiatal munkásokhoz, mert sztrájkjukat közterület-foglalássá akarták átalakítani. A tüntetések spontán jellegét jól mutatják az egymással keveredő, eltérő indíttatású jelszavak – néhányan a régi, szocialista jelszót kiabálták ("Munkát, kenyeret!"), mások a himnuszt énekelték.⁴⁸ Ahogyan a tüntetések résztvevőinek száma növekedett, a fiatal munkások döntő szerepet játszottak a különböző szovjet emlékműveknek, illetve a kommunista rendszer szimbólumainak közterekről való "eltakarításában". Nagykanizsán a szovjet háborús emlékmű lerombolását egy huszonhat éves munkás vezényelte, aki a bánya- és az építőiparban dolgozott korábban.⁴⁹ Ám a munkásfiatalok tevékenysége nem korlátozódott pusztán csak a rendszer szimbólumainak lerombolására; fontos szerepet játszottak az általuk a rezsim képviselőinek tekintett személyek ellen elkövettek erőszakos cselekményekben is. A forradalmi tömeg "megtestesítőjének" szerepében léptek fel, amikor azt követelték, hogy a közintézmények éléről távolítsák el a kommunistákat. Az újpesti Danubia Cipőgyárban a tömeg úgy tudta, hogy a "munkástanács a kommunista igazgató kezében van"; erre négy fiatal munkás (egyikük a gyár egyik alkalmazottjának a fia) megostromolta a gyárat, és "le akarták tartóztatni" az igazgatót. Úgy vélték, hogy ezáltal hozzájárulnak a munkástanács megtisztításához.⁵⁰

A hatóságok azon kísérlete, hogy a gyárak, illetve tágabb értelemben a munkásközösségek feletti ellenőrzést visszavegyék, azon feneklett meg, hogy a munkások körében egységes volt a rendszer megdöntésének óhaja; pedig sok idősebb munkás kevésbé volt radikális, mint fiatalabb kollégáik. Az október 23-24-e éjszakáján történtek híre gyorsan eljutott külvárosokba, például Újpestre is, s ezek fellobbantották a munkások dühét. Az Egyesült Izzóban a dolgozók kétharmada jelentkezett munkára, de délelőtt a szerszámműhelyben és a vákuumgyárban dolgozó szakmunkások abbahagyták a munkát, és munkásgyűlést szerveztek; itt elhatározták, hogy sztrájkba kezdenek, és leszedik a gyár kapuja feletti vörös csillagot.⁵¹ A sztrájk miatt sok munkás az utcára vonult, hogy politikai változásokat követeljen. A délelőtt folyamán sok ember gyűlt össze az állami áruház előtt. A tömeg lerombolta a szovjet háborús emlékművet; radikálisabb elemei a helyi rendőrség épületéhez indultak, míg a többség az emlékműnél maradt. A helyi aktivisták beszédet intéztek a tömeghez, s egy testületet választottak, akiket azzal bíztak meg, hogy vegyék át a közintézmények vezetését. A helyi "forradalmi bizottságot" nem valódi szavazással, hanem – a kaotikus hangzavarban – közfelkiáltással választották meg.⁵²

A forradalom támogatására sztrájk szerveződött, mely aztán szikraként lobbantotta be a tüntetéseken összeverődött munkástömegeket – ez volt az a minta, amely országszerte megismétlődött az ipari körzetekben. A helyi közigazgatás ellenőrzésének feladatával megbízott forradalmi szerveket zűrzavaros körülmények között választották meg, problematikus helyzetük pedig abból fakadt, hogy legitimációjukat a forradalmi tömeg adta. Mindez a vállalatokon belül is megismétlődött. Mivel sok sztrájkoló munkás kiment az utcára, ezért benn, a munkahelyeken új szerveket – munkástanácsokat – állítottak fel. Kétes helyzetük nem csak a kaotikus körülményekből fakadt, hanem abból is, hogy a helyi kommunista alapszervek olykor ezek révén kísérelték meg ellenőrzésük alá vonni a vállalatot. A tatabányai Szénbányászati Tröszt gépgyárában lezajlott választások jól mutatják, hogyan is játszódott le általában a választás: "neveket olvastak fel", mire a munkások válaszul bekiabálták, hogy akarják-e az illetőt, vagy sem. "Az első, akit megválasztottak, L. I. volt, a párttitkár, aztán jöttem én, aztán F.-et és másokat választották meg."⁵³ Az első munkásbizottságok a vállalatoknál, akárcsak az Egyesült Izzóban Újpesten, a gyári pártbizottságok kezdeményezésére szerveződtek meg, pontosan azzal a szándékkal, hogy "megbízható embereket" válasszanak meg. Ám ez a kísérlet sikertelen volt.⁵⁴ Mielőtt a forradalom felforgatta volna az egész országot, a munkástanácsok megszervezésének stratégiáját mind a párt, mind a hivatalos szakszervezetek helyeselték, mondván, ezzel a nyílt forradalom körülményei között is ellenőrzés alatt tartható a gazdaság.⁵⁵

Azok a munkástanácsok, amelyekben a párt nem tudott befolyással lenni a tagok kiválasztására, és ahol a szakmunkások és mérnökök közösen gyakorolták az ellenőrzést, közel sem voltak olyan radikálisak (legalábbis október végéig), mint azok, melyeknek tagjait az utcai tömeg választotta meg. Az Egyesült Izzóban a munkástanácsi választásokat követő negyvennyolc órán belül újraszervezték a gyárat. Elmozdították tisztségéből az igazgatót és az egyik termelési igazgatót; a gyárigazgató helyére a munkástanács elnöke állt. A munkástanács bejelentette, hogy ideiglenes szervnek tekinti magát, mely csak a teljes körű választásokig működik. A munkástanács feloszlatta továbbá a személyzeti osztályt, amely a Rákosi-korszakban a gyári menedzsmenten belül a párt és a titkosrendőrség képviseleteként működött. A munkástanács bejelentette továbbá, hogy a sztrájkot folytatják, s hogy az alacsony fizetésűek 15%-os, a többiek 10%-os béremelést kapnak. Ezzel egy időben nekikezdtek az adminisztráció átalakításának és decentralizálásának, a bürokrácia felszámolásának, a gyári teljesítményen alapuló bérrendszer megváltoztatásának, és felszólították a munkásokat, hogy válasszanak meg egy 71 tagú gyári munkástanácsot, s hozzanak létre a gyári munkástanácsnak alárendelt műhelytanácsokat.⁵⁶ A szakmunkásokból álló többség – az ő gondolkodásmódjuk határozta meg alapvetően a munkástanácsok által végrehajtott változtatásokat – világosan megfogalmazta filozófiáját és a centralizáció iránti bizalmatlanságát az október 29-én Újpesten tartott összmunkástanácsi értekezleten: "az elmúlt évek hibái" azt mutatják, hogy "alulról kell megszerveződnünk", és saját erőinket használva kell megoldanunk problémáinkat, mondták. Ugyanakkor azt is hangsúlyozták, hogy bizalmatlanok az újpesti területi forradalmi bizottság és az ehhez hasonló testületek radikalizmusával szemben, melyek a tömegtől kapták legitimitásukat: "úgy tűnik, hogy a hatalom", melyért fiataljaink vérével fizettünk, most másféle, "frakciós elemek kezébe került".⁵⁷

A munkástanácsok tevékenységét kezdetben meghatározó szakképzett elit a forradalmat megelőzően már követelt üzemi demokráciát akarta, és kikényszerítette az üzemi-gyári vezetés és a munkafeltételek struktúrájának radikális átalakítását. Ám politikailag általában jóval visszafogottabbak voltak, mint az utcai tömeg nagy része. A Ganz Vagon- és Gépgyár munkástanácsának lapja szerint Nagy Imre segítségével már el tudtak indulni azon az úton, mely követeléseik megvalósulásához vezet, ám azon követeléseik "azonnali teljesítését, melyekhez időre van szükség", nem kívánták.⁵⁸ Ez az álláspont, valamint az a tény, hogy továbbra is sok kommunista volta tagja a munkástanácsoknak, szembeállította a munkástanácsokat a forradalmi tömeggel és delegált képviselőivel. A bizalmatlanság egyes esetekben konfliktusokat váltott ki; október 29-én a nemzeti rádiónak azt a hamis hírt közölték, hogy az Egyesült Izzóban 1500 munkás munkára jelentkezett. Erre demonstrálni kezdtek a munkástanács ellen, amelyet a tüntetők azzal vádoltak, hogy szabotálja a forradalmat; jóllehet a munkástanács egyértelműen kijelentette, hogy "amíg a szovjet csapatok el nem hagyják az országot", nem veszi fel újra a munkát.⁵⁹ A szomszédos Duclos Bányaipari Gépgyárban a gyárkapunál hasonló tüntetésre került sora amiatt, hogy a sztrájkolóknak nem tudták kifizetni a béreket.⁶⁰ A radikálisabb munkások azzal vádolták a munkástanácsot, hogy tagjai közül sokan "nem a munkások érdekeit képviselik", s végül azt követelték, hogy a munkástanácsból távolítsák el a kommunistákat.⁶¹ A tömeg fokozódó radikalizálódása és a területi forradalmi bizottságok hatalmának konszolidálódása sok munkástanács manőverezési területét korlátozta, különösen azokét, amelyeket gyenge kezű vezető irányított. Újpesten a kerületi forradalmi bizottság a legtöbb munkástanács – elsősorban az Egyesült Izzó munkástanácsának – akarata ellenében döntött úgy, hogy a kerület munkástanácsai "ideiglenes" jellegűek, és hogy a volt funkcionáriusokat "nem lehet beválasztani".⁶²

A volt kommunista funkcionáriusok eltávolítása után a legtöbb munkástanács jelentős mértékben radikalizálódott. A Chinoin Gyógyszergyárban az újpesti forradalmi bizottságnak sikerült elérnie, hogy a gyári munkástanácsot újjáalakítsák. A gyár falain belül a forradalom azonnal radikalizálódott, politikailag tovább ment a korábbi munkástanácsoknál, amikor a kommunistákat eltiltotta a szervezkedés lehetőségétől, de engedélyezte az újonnan újraalapított Kisgazda Pártnak, hogy munkahelyi szervezetet állítson fel. Továbbá lemondatták a gyár igazgatóját, miután az nem volt hajlandó megtagadni a kommunizmust.⁶³ Az október végén szerveződött munkástanácsok, illetve azok, amelyek olyan munkahelyeken jöttek létre, ahol a szakmunkások és a szakszervezeti mozgalom hagyományai gyengébbek voltak, kezdetektől fogva hajlottak a jóval radikálisabb fellépésre. A nagylengyeli olajbányában, amely nem rég óta működött, a munkástanácsok megalakítása a budapesti módszerektől gyökeresen eltért. Október 28-án a helyi hivatalos szakszervezet megpróbálta a munkásokat egybehívni, hogy válasszanak munkástanácsot; amikor a szakszervezet gyári csúcsvezetője beszélni kezdett, és "elvtársaknak" nevezte az egybegyűlteket, a munkások hevesen reagáltak, és azt kiabálták, hogy "A te időd lejárt!". A gyűlés antisztálinista munkástanácsot választott meg, melynek elnöke bejelentette, hogy "a sztálinisták ideje elmúlt", le kell számolni velük.⁶⁴

Míg a városi, szakképzett elit demokratikus szocialista elképzelései, melyek kezdetben implicite jelen voltak a munkástanácsok politikájában, egyre inkább háttérbe szorultak a tömegek radikalizálódása miatt, s gyakorlatilag teljesen hiányoztak azokon a munkahelyeken, ahol ez a társadalmi csoport kevésbé volt jelen, addig a kétlaki, munkás- és parasztközösségek inkább a vidéki forradalomhoz akartak csatlakozni, mely a mezőgazdaság kollektivizációja ellen irányult. A komlói bányászok közül sokan a hétvégén rendszerint hazamentek. Amikor tehát az igazi forradalom beköszöntött, és a munka szünetelt, "a legtöbb bányász hazament, és hetekig nem tért vissza" Komlóra.⁶⁵ Ugyanakkor a városi munkásközösségek forradalmai a vidéket is forradalmasították azokon a területeken, ahol az emberek nap mint nap bejártak az üzemekbe. Várgesztesen, a tatai szénmezőkön fekvő faluban 1956-ban a 97 háztartásból csak 6 olyan akadt, amely ne a mezőgazdaságban dolgozott volna. A szomszédos Oroszlányban történt forradalmi hírek hatására a dühödt falubeliek feloszlatták a községi tanácsot, s helyette nemzeti bizottságot választottak.⁶⁶ Azokban a vidéki közösségekben, ahol túlnyomóan kétlaki (munkás és paraszt) dolgozók laktak, leginkább a mezőgazdasági földtulajdonlás kérdése állt a középpontban, s emellett az emberek a szovjetek kivonulását és antisztálinista fordulatot követeltek. A "kétlakiak" éppen annyi hajlandóságot mutattak arra, hogy csatlakoznak a szövetkezetesítés elleni lázadáshoz, mint a többi falusi lakos. A Tatabányához közeli Vértesszöllősön a tüntetők a helyi szövetkezet feloszlatását követelték, és azt, hogy a bevitt földeket adják vissza az eredeti tulajdonosoknak.⁶⁷ Dömeföldön, az ország délnyugati sarkában, az iparban vagy a bányászatban dolgozó falusiak is dühödten fordultak szembe a rendszer agrárpolitikájáért felelősök vezetőkkel. A "kétlakiak" azzal kezdték, hogy betörtek a falusi tanácsok hivatalaiba, és elégették a helyi szövetkezetekkel és a parasztok adóztatásával kapcsolatos iratokat.⁶⁸

 

A forradalmat követő konszolidáció dinamikája, 1956. november – 1958. június

 

A Tatabányai Szénbányák Vállalat gépgyárában megalakult antisztálininista munkástanács vezetőjét 1957 szeptemberében a "népköztársaság megdöntésének kísérletére szerveződött mozgalomban való részvétellel" vádolta meg a bíróság. A vádlott a bíróság előtt elismerte, hogy az 1956. novemberi szovjet intervenciót követően a munkástanács sztrájkot szervezett, de visszautasította azt a vádat, hogy ő maga szovjetellenes volna. Állítását még azzal is alátámasztotta, hogy a tatabányai forradalmi testületek követeléseit – melyekkel ő is egyetértett – gyakorlatilag a Kádár-kormány is magáévá tette.⁶⁹ Ez a védekezés jól mutatta sok városi, de még inkább sok szakmunkás ellentmondásos véleményét arról a kormányról, melyet a Vörös Hadsereg emelt a hatalomba; noha úgy érezték, anyagi igényeik javarészt teljesültek, továbbra is gyanakvással és félelemmel viseltettek az őket elnyomó rendszer iránt. A fővárosi Hazai Fésűsfonóban 1958 júniusában a legtöbb munkás az "1956 előtti" gazdasági helyzetet sokkal rosszabbnak, az "1956 utánit" pedig sokkal jobbnak látta, és azt állította, hogy a "helyzet javulásában az ellenforradalom" döntő szerepet játszott.⁷⁰

Ez a megosztottság a szovjet tankok 1956. november 4-i megjelenését követő tizennyolc hónap alatt alakult ki. Azt, hogy Nagy Imrét elmozdították, s helyére Kádárt állították, a munkásság körében kezdetben rendkívüli felháborodást váltott ki. Tatabánya-Újvárosban egy helyi újságíró emlékei szerint állt egy telefonpózna, rajta hangosbeszélő, mely a bányarádió híreit sugározta. November 7-én este "bemondták, hogy a város szovjet parancsnoka fog szólni a lakossághoz. A tömeg puszta kézzel kitépte a póznát" a földből, és a hangosbeszélővel együtt ripityára törte.⁷¹ Egy tatabányai bányász beszámol arról, hogy milyen dühödten fogadták a szovjet beavatkozás hírét, ami tovább táplálta a sztrájkot. Mindenkit megdöbbentett, hogy vége a függetlenségnek és a semlegességnek, s hozzátette, az embereket boldoggá tette a semlegesség tudata. Szemük előtt "a semleges Ausztria példája" lebegett, ahonnan az oroszok kivonultak. "Ők semlegesek lettek, életszínvonaluk pedig megemelkedett", a semlegesség ezért volt olyan fontos – tette hozzá.⁷²

A munkástömegek motivációja nagyon összetett volt, de a politikai követelések mögött ott munkált a nyomorúság kiváltotta ingerültség, hiszen azt Rákosi idején sok munkás volt kénytelen megtapasztalni. Mindez az új rezsimnek egyszerre jelentett problémát és lehetőséget is. Ha nem oldják meg az anyagi követeléseket, nem lesznek képesek konszolidálni a rendszert; ha viszont sikerül ez sikerül, s ezt szelektív elnyomással párosítják, akkor rávehetik a munkásosztályt, hogy felejtse el politikai követeléseit, és alkalmazkodjon a helyzethez. A munkások azonban közel sem voltak egységesek az új rezsim elfogadása, illetve az ellenállás tekintetében.

Az 1956. november 4-i szovjet intervenció hírét a gyárakban megdöbbenéssel fogadták, s azonnal sztrájk kezdődött az új kormány és szovjet támogatói ellen. A sztrájk a fővárosban egy hétig maradt egységes.⁷³ Újpesten november 12. után is maradt "a sztrájkhangulat",⁷⁴ a radikális területi forradalmi bizottság pedig megpróbált úrrá lenni a helyzeten. A munkához való visszatérés szorgalmazásával igyekeztek magukhoz ragadni a kezdeményezést. Új néven, mint Újpesti Forradalmi Munkástanács, kesztyűt dobtak a Kádár-rendszernek. Kinyilvánították, hogy Budapest minden dolgozója "rendet akar a fővárosban". Persze, tették hozzá, nem akármilyen rendet, hanem "forradalmi rendet", olyat, ami a forradalom követeléseinek teljesítésén alapul. E cél elérése érdekében az újpestiek a főváros összes gyárának képviselőit meghívták az újpesti városháza épületébe, ahol megalakították a budapesti munkástanácsot.⁷⁵

A Kádár-kormány válaszul egyrészt kiadott egy rendeletet, melyben engedélyezte a munkásoknak, hogy a munka felvételét követő három héten belül legálisan választhatnak munkástanácsokat.⁷⁶ Ezzel egy időben viszont mindent elkövetett annak érdekében, hogy az újpesti gyűlést megakadályozza. A városházát szovjet tankokkal vették körül, az Újpesti Forradalmi Munkástanács tagjait pedig letartóztatták.⁷⁷ A gyűlést elhalasztották, és másnap a sokkal kevésbé radikális Egyesült Izzó Munkástanácsának szervezésében rendezték meg; ekkor alakult meg a Budapesti Központi Munkástanács. Az új tanácsban jelen voltak a viszonylag mérsékelt képviselők, akik a Kádár-rendszerrel való politikai kiegyezés mellett érveltek, valamint az antikommunista munkástanácsok képviselői is, aki azt követelték, hogy ne ismerjék el a szovjetek által hatalomba segített kormányt. A munkások képviselői sokkal harciasabbak voltak, s csak egyetlen képviselőjük, a Standard Gyár munkástanácsából delegált Báli Sándor tudott az új testületnek világos stratégiát javasolni: ne ismerjék el a Kádár-kormányt, de kezdjenek tárgyalásokat vele.⁷⁸ Az új munkástanács követelte a többpártrendszer bevezetését, a szovjet csapatok kivonását Magyarország területéről, és nagyobb demokráciát a munkahelyeken. A munkástanács tárgyalásokba kezdett a kormánnyal, de a kapcsolat meglehetősen feszült volt, és a tárgyalások december elejére gyakorlatilag holtpontra jutottak. Ráadásul a munkástanácsot megosztotta a mérsékeltek és a radikális antisztálinisták közötti stratégiai és taktikai ellentét.⁷⁹

Azzal egyidejűleg, hogy egyértelművé vált, a kormány és a munkástanács nem juthat megegyezésre, a tanács egyre inkább de facto országos munkástanácsként funkcionált, és mint ilyen, a Kádár-kormány ellenzékévé vált.⁸⁰ Kádár ennek következtében a megegyezés politikája helyett a megtorlás politikáját kezdte velük szemben alkalmazni. December 5-én letartóztatták a munkástanács-mozgalom mintegy kétszáz aktivistáját és a korábbi értelmiségi ellenzéket. Ez a lépés, valamint a kormány hatékony fellépése az országos munkástanács megalakításra irányuló felhívással szemben, illetve a kormány hajthatatlansága súlyos helyzetet teremtett a Budapesti Központi Munkástanács és a kormány viszonyában. A munkástanács december 11-12-re általános sztrájkot hirdetett meg, mire a kormány azonnal törvényen kívül helyezte a munkástanácsot. Tagjait a következő napokban egymás után őrizetbe vették, és december 11-én délelőttre, amikor a munkástanács két vezetőjét: Rácz Sándort és Báli Sándort is letartóztatták, a kormánynak sikerült félreállítani legveszélyesebb ellenfeleit.⁸¹ A Nagy-Budapesti Központi Munkástanács felszámolását követően az állami politika a nyílt megtorlás eszközeihez nyúlt. A büntetéstől való félelem olyan helyzetet teremtett, melyben a gyári munkástanácsok figyelmen kívül hagyták a december 11-re szóló sztrájkfelhívást, noha a munkások többsége ezzel nem értett egyet. A munkástanácsok vezetőinek letartóztatása decemberben tovább folytatódott.⁸² December 13-án a kormány betiltotta a sztrájkokat és tüntetéseket, egy 1957 januárjában kiadott kormányzati rendelet pedig a sztrájkot vagy a sztrájkra való felhívást főbenjáró vétségnek minősítette.⁸³

Hogy Kádár a megtorlás mellett döntött, az annak is köszönhető, hogy december elején olyan információk jutottak el hozzá, miszerint az ipari munkások egyre jobban belefáradnak a sztrájkokba, egyrészt, mert arra a meggyőződésre jutottak, hogy a Kádár-kormány végső győzelme nyilvánvaló, de főképp azért, mert a megroppant gazdaság már kihatott a munkásság jövedelmére és az élelmiszer-ellátás helyzetére. November második felére a munkástanácsok a munkabeszüntetések igazolására "megpróbáltak jobb érveket" találni: például bérkövetelésekkel álltak elő, szolidaritási sztrájkokat szerveztek, s közben erősödött "a munka felvételére" való hajlandóság.⁸⁴ A negyvennyolc órás általános sztrájk első napján – december 11-én – Újpest legtöbb gyárában a munkások nem vették fel a munkát. A Magyar Pamutipari Vállalat gyárában viszont igen, s a dolgozók csak akkor hagyták abba a munkát, amikor értesültek a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács vezetőinek letartóztatásáról. December 13-án a gyári munkástanács azonban bejelentette, hogy újra felveszik a munkát, és hogy nagyobb figyelmet szentelnek a munkafegyelem fenntartásának.

Ekkorra azonban már nem csak a forradalom vereségének felismerése vagy a rendőri megtorlástól való növekvő félelem tartotta vissza a munkásokat a sztrájk fegyverének alkalmazásától, hanem a munkanélküliségtől való félelem is a válságos gazdasági helyzetben, és az elmaradt sztrájkbérek is megtették a magukét.⁸⁵

Bár a sztrájk fokozatosan megtört, és a városi és falusi forradalmi szerveket sorra felszámolták, az ipari körzetekben a helyzet továbbra is feszült maradt 1957 első felében. Sok fiatal munkás hagyta el az országot, a kétlaki falusi munkások pedig még hónapokig otthon maradtak falvaikban. A városi és szakképzett munkások körében lassan érlelődött egyfajta tiltakozási kultúra. Az év első hónapjaiban rendszerellenes röplapokat terjesztettek az Egyesült Izzóban. Az egyik röplapon a következők álltak: Kádár még mindig számít a "rákosista Apró Antal" közreműködésére; le a csaló Marosánnal; vegyék be Nagy Imrét a kormányba, a szovjet csapatok hagyják el az országot, Magyarország mondja ki semlegességét; vajon "miért fél a Kádár-kormány a parasztok és a munkások felfegyverzésétől. Talán mert fasiszták."⁸⁶ A március 15-i nemzeti ünnepen kormányellenes röplapokat terjesztettek a Sztálin Acélművekben.⁸⁷ 1957. október 23-án, a forradalom kitörésének első évfordulóján rémhírek terjedtek: "Csepelen sztrájkolnak", "Újpesten tüntetések voltak".⁸⁸ Az Egyesült Izzóban néhány munkás szabotázsakcióval emlékezett a forradalom kitörésére: tönkretették azt az elektromos szekrényt, ami a főépület homlokzatán lévő vörös csillagot árammal látta el, így aztán az október 23-át követő héten a csillag nem világított.⁸⁹

1957 folyamán a tömegtiltakozásnak ez a föld alatti formája lassan alábbhagyott az ipari körzetekben. Helyére a közélettől való teljes elfordulás lépett, ami túlnyomórészt a fiatalok és a bejáró munkások körében jelentkezett. A hivatalos politikának hátat fordító fiatal munkásokat egyre inkább individualista és szinte kizárólag anyagi természetű célok mozgatták. Jól illusztrálja ezt a fajta magatartást az a fiatal bejáró munkásnő a Zalaegerszegi Ruhagyárban, aki a politikai kérdéseket illetően "passzivitást tanúsított", és nem volt hajlandó részt venni semmiféle politikai szervezetben a gyáron belül; kizárólagos ambíciója az volt, hogy szakmunkás legyen.⁹⁰ Ez a magatartás áthagyományozódott az új szakmunkásokra; egy pártbrigád, mely három frissen végzett szakmunkással beszélgetett 1958-ban, úgy találta, hogy a munkások tájékozatlanok a politikában, és nem is mutatnak iránta érdeklődést. A munkásokat leginkább anyagi kérdések foglalkoztatták.⁹¹ A politikától való elfordulás egy másik szomorú szimptómája különösen a férfi munkások körében jelentkezett: az alkoholisták – korábban is jelentős – száma tovább emelkedett, s az alkohol hatására elkövetett otthoni erőszakos cselekmények is megszaporodtak.⁹²

A Kádár-kormány a politikától való elfordulás és a kormány iránti bizalmatlanság légkörében kézzelfogható anyagi javulással kecsegtette a munkásokat – márpedig a munkások jobb gazdasági körülmények között akartak élni; a forradalmi megmozdulások egyik kiváltó oka is ez volt. 1957 végére a béremelések hatására egy átlagos budapesti munkáscsalád bevételei 18%-kal haladták meg az egy évvel korábbit.⁹³ 1958-ban Újpesten a korábbi években soha nem tapasztalt elégedettség volt tapasztalható a béreket illetően, bár az emberek úgy érezték, hogy még nem minden oldódott meg ebben a tekintetben.⁹⁴ A Zalaegerszegi Ruhagyárban a kádári politikának hasonló volt a hatása: 1952-ben a munkások átlagkeresete havi 703 Ft volt, 1957-re ez az összeg 1147 Ft-ra nőtt. A futószalag mellett dolgozók bérrendszerrel kapcsolatos problémái alig változtak. Bár a munka intenzitása csökkent, a nyersanyagellátás viszont javult, a bérek emelése ellenére a bérrendszer számos problémája változatlanul megmaradt.⁹⁵ 1958 elejére az életszínvonal kézzelfoghatóan emelkedett, minek következtében az ipari munkások Budapesten és más munkáskörzetben némi bizalmat kezdtek érezni a kormány iránt.⁹⁶ Persze ennek mértékét hiba volna túlbecsülni. Az 1956-os forradalom emléke 1958-ban még elevenen élt. Anyagi helyzetének javulását sok munkás részben a forradalom eredményének tudta be. Másrészt sokan bizonyos mértékig továbbra is bizalmatlanok és bizonytalanok voltak azzal kapcsolatban, hogy az életszínvonal emelkedése vajon nem átmeneti intézkedések következménye-e, amit majd a bérek csökkenése és az államnak a sztálinizmus gyakorlatához való visszatérése követ. Újpesten a régi, rossz tapasztalatok "még mindig nagy hatással vannak az emberekre"; a bérek változása, még a legcsekélyebb csökkenése is, ami pedig elég gyakori, aggodalmat, elégedetlenséget és bizalmatlanságot vált ki a munkások körében, olvashatjuk.⁹⁷

A szocializmus 1956 utáni újjáépítése és a magyar ipari körzetekben megmutatkozó korlátai magukon viselték az ötvenes évek elejének hatásait: a szocializmus hanyatlásának és felbomlásának a forradalom előtt és alatt megmutatkozó jeleit. Bár rövid- és középtávon az újjáépítés Magyarországon a szocialista rendszer konszolidációjához vezetett, a rendszer ingatag természete visszajáró szellemként kísértett az 1980-as években bekövetkezett végső és tényleges összeomlásig.

 

Jegyzetek

 

1 Rákosi Mátyás: A dolgozó nép alkotmánya. In uő: Válogatott beszédek és cikkek. Budapest, Szikra, 1950. 446.

2 Megállapításaimat a következő cikkekben fejtettem ki: Az állami ellenőrzés társadalmi korlátainak újraértékelése: az ipari dolgozók és a szocialista diktatúra Magyarországon, 1948-1953. In Horváth Sándor – Pethő László – Tóth Eszter Zsófia (szerk.): Munkástörténet – munkásantropológia. Budapest, Napvilág Kiadó, 2003. 71-82.; The Reproduction of Hierarchy: Skill, Working-Class Culture and the State in Early Socialist Hungary. The Journal of Modern History, 74, 4 (2002): 737-769.; The Social Limits of State Control: Time, the Industrial Wage Relation and Social Identity in Stalinist Hungary, 1948-1953. Journal of Historical Sociology, 12, 3 (1999), 271-301.

3 A plovdivi eseményekről lásd R. J. Crampton: A Short History of Modern Bulgaria. Cambridge – New York, Cambridge University Press, 1987. 176. A pilzeni zavargásokról mind a mai napig a legjobb elemzés Otto Ulc: Pilsen: the unknown revolt. Problems of Communism, 14, 3 (1965), 46-49. Az NDK-ban 1953-ban történtek összefoglalója megtalálható Mary Fulbrook: Anatomy of a Dicatatorship: Inside the GDR, 1949-1989. Oxford – New York: Oxford University Press, 1995. 177-187.

4 Budapesti Fővárosi Levéltár, Az MSZD Budapesti Bizottságának iratai (a továbbiakban XXXV.95.f.), 2/215ö.e., 54-55.

5 A politikai háttér megvilágításának legjobb forrása Rainer M. János: Nagy Imre: Politikai életrajz. I. kötet. 1896-1953. Budapest, 1956-os Intézet, 1996. 489-542.

6 Néhány példa található a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltárban (a továbbiakban PtSZL), a Szakszervezetek Országos Tanácsa irataiban (a továbbiakban XII.2f.), 7/33d./1953; Feljegyzés a kormányprogrammal kapcsolatos üzemi tapasztalatokról, 1… ZML XXXV.57f.2/Agitprop/15 ö.e; Jelentés Nagy Imre országgyűlési beszéde utáni megnyilvánulásokról, 1.

7 Néhány példát olvadható az alábbi cikkekben: Fordítsunk nagyobb gondot a dolgozók kéréseire. Futószalag, 1953. július 4., 2.; Tűrhetetlen körülmények között dolgoznak a vigonyfonoda tépő dolgozói. Pamut Újság, 1953. július 9., 3.

8 Vásárhelyi Miklós: Az első meghiúsított reformkísérlet. Medvetánc, 2-3 (1988): 149-205.

9 Ennek az "utóvédharcnak" az antikommunista Nyugat-Magyarországon alkalmazott módszerét kitűnően illusztrálja Gy.MSMGY.L.X.402f.2/Mezőgazdaság/20ö.e.; Magyar Dolgozók Pártja Sopron Járási Bizottsága, Magyar Dolgozók Pártja Megyei Pártbizottsága Mezőg. Osztály Bognár elvtársnak, Sopron, 1953. aug. 11.; az egyéni gazdálkodók hivatal általi zaklatásáról ad hasznos beszámolót OSA 300/40; tételszám 10105/54, 1-7.

10 Nem állnak rendelkezésünkre megbízható adatok, de az alábbi irat olyan utalást tartalmaz, mely valószínűleg kicsit alábecsüli e jelenség valódi következményeit: MOL, A Magyar Dolgozók Pártja Központi vezetőségének iratai (a továbbiakban M-KS_276f.), 65/251öe., 147.

11 Gy.MSMGy.L.X.402f.2/Mezőgazdaság/24ö.e.; a Győri Textilművek patronálási csoport jelentése a páli "Sarló Kalapács" tszcs-ben tett látogatásról, 1953. VII.7, 1.

12 BFL XXXV.95f.2/215ö.e., 139.

13 Az 1953-as protektív törvénykezés bevezetéséről lásd Mark Pittaway: Industrial Workers, Socialist Industrialisation and the State in Hungary, 1948-1958. PhD-dolgozat, University of Liverpool, 1998. 276.; MOL M-KS-276f.94/593ö.e., 1-4.

14 MOL M-KS-276f.94/827ö.e., 319-320.

15 OSA 300/40; tételszám 8083/54, 12.

16 PtSzL XII.2f.7/4d./1953; Jelentés a kormányprogram utáni bérhelyzetről, 4.; RtSzL XII.2f.7/30d./1953; Levél az Élelmiszeripari Minisztérium Munkaügyi- és Bérfőosztály vezetőjétől a Szakszervezetek Országos Tanácsa Munkabér-osztályának, 1953. október 8., 4.

17 MOL M-KS-276f.94/743ö.e., 83-89.

18 A nagy tapasztalatokkal rendelkező szakmunkások speciális béremelésének néhány eleméről lásd PtSzL XII.2f.7/28d./1953; Minisztertanács Bértitkársága: Javaslat az 1954. évben végrehajtandó bérügyi intézkedésekre.

19 MOL M-KS-276f.94/743ö.e., 58.

20 PtSzL, Bányaipari Dolgozók Szakszervezetének iratai (a továbbiakban XII.30f.), 745d./1954; Bányaipari Dolgozók Szakszervezete Szénbányászati Tröszt bizottságának 1953. évi IV. negyedévi jelentése, 4.

21 Lásd a dokumentumokat in BFL XXXV.95f.4/62ö.e.

22 FML, Az MDP Dunai Vasmű építkezés és Dunapentele (Sztálinváros) Városi Bizottságának iratai (a továbbiakban 17f.), 2/PTO/22ö.e., Kivonat II. A K.V. márciusi határozatával kapcsolatos hangulatról beszámoló, 5-7.; BFL XXXV.95f.2/215ö.e., 139.

23 Gy.MSMGyL., Az MDP Győr Városi Bizottságának iratai (a továbbiakban: X.405f.), 5/117ö.e.; Jegyzőkönyv felvétetett 1956. augusztus 21-én az Öntöde és Kovácsológyárban megtartott párt-csúcsbizottsági értekezleten, 2-3.

24 MOL M-KS-276f.94/829ö.e., 90-92.

25 PtSzL XII.30f.922.d./1955; Jelentés: a bérezés egyszerűsítésének és összevonásának levitele, annak eredményei és hibái.

26 Mindez egyértelmű a következő cikkből: Teljesíthetők-e bányaüzemeinkben a normák? Harc a szénért. Tatabánya Város Pártbizottságának Lapja, 1956. november 4., 3.

27 BFL, Az MDP Budapesti IV. kerületi Bizottságának iratai (a továbbiakban: XXXV.176f), 2./158ö.e., 32.

28 FML XXXV.17f.2/8ö.e.; A rendkívüli taggyűlésen felvetett kérdések, 1-10.

29 BFL XXXV.176f.2/154ö.e., 275.

30 BFL XXXV.176f.2/154ö.e., 188.

31 BFL XXXV. 176f.2/154ö.e., 274.

32 MOL M-KS-276f.66/23ö.e., 42-43.

33 MOL M-KS-276f.66/23ö.e., 63.

34 BFL XXXV. 176f.2/149ö.e., 216; BFL XXXV.176.2/149ö.e., 7-8.

35 BFL XXXV.176f.2/147ö.e., 16.

36 ZML, Az MDP Letenye Járási Bizottságának iratai (a továbbiakban: XXXV.61f./), 1/42ö.e.; A lovászi üzem helyzetéről feljegyzések és tájékoztató, 1-2.; ZML XXXV.61f.1/42ö.e.; Nagyaktíva-ülésen készült feljegyzések, 1.

37 BFL XXXV.176f.2/149ö.e., 4.

38 "Régi harcos szemmel látom". Futószalag, 1956. szeptember 22., 3.

39 Két vidéki példát ismertet Csomor Erzsébet: 1956 Zalaegerszegen. Millecentenárium Közalapítvány, 2001. 25-33.; Győr-Sopron Megyei Ügyészség, 1957 Tük. 0019. szám. Feljegyzés. In Bana József (szerk.): Győr 1956 III. Munkástanács-vezetők per a Győri Megyei Bíróság előtt, 1957-1958. Győr, Győr Megyei Jogú Város Önkormányzata, 2002. 5-6.

40 Egy példa erre Nagykanizsáról lásd ZML, Az 1956-os Magyar Forradalom és Szabadságharc Gyűjtemény (a továbbiakban XXXII.15f.), 1d.; Zala megyei Ügyészség Zalaegerszeg, 1957. Bül.59/3. szám. "Izgatás bűntette miatt Gáti József nagykanizsai lakos elleni bűnügyben a nyomozati iratokat az alábbi vád benyújtásával teszem át", 1-2.

41 Lásd Káhler Frigyes et al. (szerk.): Sortüzek 1956. Budapest-Lakitelek, Igazságügyi Minisztérium – Antológia Kiadó, 1993, 2. kiadás.

42 A Tatabányán történtek kitűnő példáját nyújtják a zűrzavaros viszonyoknak, melyek között a forradalmi tanácsokat megválasztották, és annak, hogy ezek a tanácsok miként fejezték ki a tömeg követeléseit. Lásd OSZK Kt. 1956-os Gy., Gy.NB.1127/1957, 1d.; Győri megyei bíróság népbírósági tanácsa, Nb.1122/1957.3.sz. Jegyzőkönyv készült a nép demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bűntette miatt. Dr. Klébert Márton és társa ellen indított bűnügyben a győri megyei bíróság népbírósági tanácsa előtt 1957. október 26-napján megtartott nyilvános tárgyalásról, 2-3.

43 Csomor: 1956 Zalaegerszegen, i. m. 25-28.

44 Átvéve "Halottak – Mosonmagyaróvár Anyakönyvi Hivatal" irataiból, újraközölte Kahler et al. (szerk.): Sortüzek 1956, i. m. 61-66.

45 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete, Oral History Archivum (a továbbiakban 1956-os Intézet, OHA), 449, 5.

46 Néhány ilyen példa: Horváth Sándor: A kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros. Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 2004. 172-185.

47 OSZK Kt., 1956-os Gy. Budapest Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsának anyaga, Kósa Pál és társai (a továbbiakban Bp.NB.4491/74), 3d./4; Budapest Rendőrfőkapitányság Politikai Nyomozó Osztály, Vizsgálati Osztály. Jegyzőkönyv Kollár József kihallgatásáról. Budapest, 1957. augusztus 1., 1.

48 Hogyan történt? Az ellenforradalom tatabányai napjaiból. Komárom Megyei Hírlap, 1957. január 26., 4.

49 ZML, XXXV.15f.1d/B.322/1957; Zala Megyei Ügyészség, Zalaegerszeg, 1957. Bül.59/3. szám. "Izgatás bűntette miatt Gáti József nagykanizsai lakos elleni bűnügyben a nyomozati iratokat az alábbi vádirat benyújtásával teszem át", 1.

50 OSZK Kt., 1956-os Gy., Bp. NB. 4491/74, 3d./8; Budapest Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsa NB.II.8017/1958. LXXXVIII. Jegyzőkönyv készült a szervezkedés és egyéb bűncselekmények miatt Kósa Pál és 32 társa ellen indított büntető ügyben a Budapesti Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsánál 1959. február 9-én megtartott zárt tárgyalásról, 3.

51 BFL, XXXV.9f.1957/15ö.e., 102.

52 OSZK Kt., 1956-os Gy., Bp. NB.4491/74,2d./3; A Budapesti Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsa. T.N.B.8017/1956/III. Jegyzőkönyv készült a szervezkedés és egyéb bűncselekmények miatt Kósa Pál és 32 társa ellen indított büntető ügyben a Budapesti Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsánál 1958. április 30-án megtartott zárt tárgyalásról, 4.

53 OSZKKt. 412/VIIf.2d. – Esztergom Megyei Bíróság -429/1957- Kovács Imre és társai; B.429/1957/5 szám. Jegyzőkönyv készült a Nép.d.áll.rend.megdönt.ir.mozg.való részv.btte.miatt Kovács Imre és társai ellen indított bűnügyben az Esztergomi Megyei Bíróság Tatabányán bíróságnál 1957. szeptember hó 2. napján tartott zárt tárgyalásról, 3.

54 BFL, XXXV.9f.1957/15ö.e., 102.

55 Pittaway: Industrial Workers…, i. m. 347-348.

56 A munkástanácsok első három napjáról: Dobricia Cosic: 7 nap Budapesten – 1956. október 23-30. Budapest, Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1989. 80-82.; Bill Lomax (szerk.): Worker's Councils in 1956. New York, Columbia University Press, 1990. 15-17.

57 PtSzL, IX.290f.39ö.e., 1-2.

58 The Workers Council in the Ganz Wagon and Machine Factory. In Lomax (ed.): Worker's Councils in 1956, i. m. 51.

59 PtSzL, IX.290f.37ö.e., 95, 107.

60 OSZK Kt. 1956-os Gy., Bp. NB.4491/74,3d./8; Budapesti Fővárosi Népbíróság Tanácsa NB.II.8017/1958. szám. L. Jegyzőkönyv készült a szervezkedés és egyéb bűncselekmények miatt Kósa Pál és 29 társa ellen indított büntető ügyben a Budapesti Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsánál 1958. október 13-án megtartott zárt tárgyalásról, 11.

61 OSZK Kt., 1956-os Gy., Bp.NB.4491/74, 2d./6; B.M. Budapesti Rendőrfőkapitányság Pol. Nyom. Oszt. Vizsg. Alosztálya. Jegyzőkönyv Sohonyai János gyanúsított kihallgatásáról. Budapest, 1957. augusztus 15-én, 4.

62 OSZK Kt. 1956-os Gy., Bp.NB.4491/74.3d/5; Budapesti Rendőrfőkapitányság Politikai Nyomozó Alosztály Vizsgálati Alosztály. Jegyzőkönyv, Budapest, 1957. június 10-én, 3.

63 PtSzL, IX.290f./52ö.e., 5-20.

64 ZML, XXXV.15f.2d./B.833/1957; A zalaegerszegi megyei bíróság. B.833/1957.6. szám. Jegyzőkönyv készült a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és egyéb bűntettek miatt Mecséri József ellen indított bűnügyben a zalaegerszegi megyei bíróságnál Zalaegerszegen 1958. január 14-én megtartott nyilvános tárgyalásról, 1-6.

65 Columbia University Libraries, Rare Book & Manuscript Library, Bakhmeteff Archive (a továbbiakban CUL RB&ML, BAR), Hungarian Refugees Project (a továbbiakban CURPH), Box 16., Interview No. 524, 5-6.

66 OSZK Kt., 412/VIIf.7d.-Komárom Megyei Tanács, Titkárság; Várgesztes községi tanács V.B. szám. Az 1956. évi október 23.-utáni események megörökítése, 1-7.

67 OSZK Kt. 412/VIIf.7d. Komárom Megyei Tanács, Titkárság; Vértesszöllős községi tanács V.B.-től. 572/1957. szám. Tárgy: 1957. október 23-i és az azt követő ellenforradalmi cselekmény leírása, 1.

68 ZML, XXXVII.15f.2d./B.1003/1957; A zalaegerszegi megyei bíróság. B.1003/1957-6.szám. A Népköztársaság Nevében! A zalaegerszegi megyei bíróság Zalaegerszegen 1958. január 28. és 29. napján nem nyilvánosan megtartott tárgyaláson meghozta következő ítéletét, 5.

69 OSZK Kt., 412.VIIf.2d.-Esztergom Megyei Bíróság-429/1957-Kovács Imre és társai; B.429/1957/5 szám. Jegyzőkönyv készült a Nép.d.áll.rend.megdönt.való részv.btte miatt Kovács Imre és társai ellen indított bűnügyben az Esztergomi Megyei Bíróság Tatabányán bíróságnál 1957. évi szeptember hó 2. napján tartott zárt tárgyalásról, 3.

70 MOL M-KS-288f.21/1958/22ö.e., 241.

71 1956-os Intézet, OHA 484, 44.

72 1956-os Intézet, OHA 449, 21.

73 PtSzL, IX.290f/38ö.e., 10-12.

74 BFL, XXXV.9f.1957/15ö.e., 104

75 PtSzL, IX290f./31ö.e., 5.

76 "A Kádár-kormány első, a munkástanácsokra vonatkozó rendelete". In Lomax (szerk.): Worker's Councils in 1956, i. m. 97.

77 Rainer: "Helyi politikai szerveződés 1956-ban", i. m. 107.

78 PtSzL, IX.290f./31ö.e., 5-8. Nagy Balázs: Budapest 1956: The Central Workers' Council. In Bill Lomax (szerk.): Eyewitnesses in Hungary. Nottingham, Spokesman, 1980. 165-181.; Sebestyén Miklós, Tőke Ferenc és Rácz Sándor visszaemlékezései in Kemény István – Bill Lomax (szerk.): Magyar munkástanácsok 1956-ban. Párizs, Magyar Füzetek, 1986. 160-167, 167-189, 217-239.

79 BFL, XXXV.1f.1957/29ö.e., 24-26; PtSzL, IX.290f./31ö.e., 138-143.

80 PtSzL, IX.290f./31ö.e., 172-184.

81 A Nagy-Budapesti Központi Munkástanács felszámolásáról lásd Bill Lomax: Hungary 1956. London, Allison and Busby, 1976. 165-169; BFL, XXXV.1f.1957/29.ö.e., 24-85.

82 Kajári (szerk.): Rendőrségi napi jelentések, i. m. I. 383-384, 415, 432, 467, 478-479, 505.; MOL M-KS-288f.25/1957/7ö.e., 135.

83 FML, XXXV.19f.1957/14ö.e.; B.M. Fejér megyei Rendőrfőkapitányság Politikai Nyomozó Főosztálya Feljegyzés, 2.; MOL M-KS-288f.25/1957/7ö.e., 75; MOL M-KS-288f.25/1957/8ö.e., 152.; Lomax: Hungary 1956, i. m. 168-169.

84 BFL, XXXV.1f.1957/42ö.e., 121.

85 BFL, XXXV.1f.1956-7/41ö.e., 160; BFL, XXXV. 1f.1956-7/41ö.e., 170; BFL XXXV.1f.1956-7/41ö.e., 23.

86 BFL, XXXV.1f.1957/43ö.e., 16-17.

87 FML, Az MSZMP Fejér Megyei Bizottságának iratai (a továbbiakban XXXV.9f./1957/14ö.e.), B.M. Fejér Megyei Rendőrfőkapitányság Politikai Nyomozó Osztálya, 2.

88 BFL, XXXV.1f.1957/45ö.e., 243.

89 BFL, XXXV.1f.1957/46ö.e., 46.

90 ZML, XXXV.1f.1958612ö.e.; A tapasztalatok összefoglalása, 12.

91 ZML, XXXV.1f.1958/12ö.e.; Feljegyzés a Zalaegerszegi Ruhagyár pártszervezetének agitációs munkájáról, 5-6.

92 MOL M-KS-288f.23/1957/34ö.e., 34.

93 MOL M-Ks-288f.23/1957/34ö.e., 34.

94 MOL M-KS-288f.21/1958/20ö.e., 252-253.

95 ZML, XXXV.1f.1958/12ö.e.; Feljegyzés a Zalaegerszegi Ruhagyár pártszervezetének agitációs munkájáról, 25-26.

96 BFL, XXXV.1f.1958/42ö.e., 49-52.

97 MOL M-KS-288f.21/1958/20ö.e., 250.

A szerző az 56-os munkástanácsok történelmi tapasztalatait foglalja össze és értelmezi. Rámutat arra, hogy a munkástanácsok történetének elhallgatása és meghamisítása napjainkban azzal a történelmi ténnyel áll összefüggésben, hogy a munkástanácsok az üzemekben és gyárakban az állami tulajdon társadalmasítását tűzték napirendre, elutasítva a kapitalizmus restaurációját, a tőkés magántulajdon visszaállításának kísérleteit.

1. Előzmények¹

A munkásosztály magyarországi története nélkül nem érthető meg az 56-os munkástanácsok története sem. A magyarországi munkásság szellemi-politikai és szociális-kulturális arculatát sokszínű, bonyolult történelmi folyamatok formálták a két világháború között. A magyar munkásság 1918-1919-es forradalmi, munkástanácsos hagyományát az ellenforradalmi Horthy-rendszer szétzúzta és kriminalizálta, a kommunista pártot törvényen kívül helyezte, a közösségi tulajdont, amely Marxtól, Lenintől Kunfi Zsigmondig, Justusig és Lukácsig a szocializmus lényegeként definiálódott, a magántulajdon szentsége nevében bűnös dolognak tekintette. A keresztény-nacionalista hivatalos ideológia a magyarság alapproblémájaként – az uralkodó osztályok politikájából következő – "trianoni országvesztést" revideáló törekvéseket állította a nemzeti politika és emlékezet középpontjába. Ez lett később a második világháború idején a náci Németországgal kötött szövetség alapja. A korábbi, jelentős mértékben soknemzetiségű magyar ipari szakmunkásság, amely a mintegy százezres szervezett munkásság gerincét alkotta, az évtizedes nacionalista agymosás ellenére kitartott a szociáldemokrácia mögött a legnehezebb időkben is. Ugyanakkor főként a kisipari munkásság perifériáján, a munka nélküli munkástömegek között a harmincas évek végére – a náci előretörés hatására is – elsősorban Budapest peremkerületeiben a rendszer szélsőjobboldali-nyilas szerveződései, rasszista-antiszemita ideológiai szervezetei is gyökeret vertek.

A háború végén a szociáldemokrata és a kommunista párt háborúellenes erőfeszítései a munkásság szélesebb köreinek szimpátiájával találkozott. S noha Magyarországon nem került sor általános antifasiszta népfelkelésre a nácik és kiszolgálóik ellen, a marxista, szocialista eszmék 1945-re a munkásság politikailag érdeklődő, igaz viszonylag vékony rétegének tudatában megfogantak. Azt, hogy a társadalom mélyén ott voltak a megújulás erői, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy spontán módon létrejöttek a nemzeti bizottságok és más önigazgatói, népi szervezetek. A felszabadító szovjet csapatok a náci hadigépezet szétzúzásával és a holokausztot is "menedzselő" nyilas és más szélsőjobboldali erők kiűzésével hátteret biztosítottak a magyar baloldal és a kis létszámú antifasiszta polgári erők számára a defasizálás végigviteléhez. Ám eközben a szovjetek támogatását élvező kommunista párt a "defasizálás" során maga játszott a nacionalizmus és a tekintélyuralom húrjain. Ugyanakkor a kommunista párt a mindennapi politikában a nemzeti hagyományokat és feltételeket, a magyar munkásság korábbi hagyományait gyakran figyelmen kívül hagyva egyre inkább a szovjet fejlődés mechanikus másolását hajtotta végre. Az 1947. nyári hidegháborús fordulat végérvényesen erre a kényszerpályára sodorta a kommunista párt (MKP, majd Magyar Dolgozók Pártja) vezetőit. Az erőltetett iparosítás lényegében egy új nagyipari proletariátus kialakulását involválta, amelynek az új rendszer legitimációs ideológiája szerint "a szocializmus vezető osztálya", az "új uralkodó osztály" szerepét kellett volna betöltenie. A "munkásosztály államában" azonban az erőltetett fejlesztés árát minden szempontból főleg ezzel az "uralkodó osztállyal" kívánták megfizettetni – annak minden ismert következményével. Az 1953 utáni felemás "desztalinizálás" a harag és a felháborodás erőit is felszabadította, s a személyi diktatúrával szembeni lázadó szellem 1956-ban kitört a palackból.

 

2. A munkástanácsok társadalmi természete

 

1905 és 1917 oroszországi munkástanácsai, valamint 1918-19 magyar munkástanácsai is keletkezésükben két, egymástól elválaszthatatlan momentummal kapcsolódtak össze: az általános politikai válsággal és az abból való kiút keresésével. Tevékenységük középpontjában a régi politikai szisztéma lerombolása állt az általános sztrájk szervezésével és a termelés új alapokon történő újraindításával-átszervezésével. Az 56-os magyar munkástanácsok tevékenysége is döntően a termelési folyamat átszervezésével, a termelés, a gyárak munkásellenőrzésével kapcsolódott össze, miközben a munkásközösségiség tradicionális szellemisége hatotta át, és a forradalmi anarchizmus bizonyos jegyeit is felmutatta. Ám amíg a szovjet és a magyar tanácsköztársaság munkástanácsai a régi kapitalista rendszer ellen lázadtak fel, az 56-os magyar munkástanácsok egyfelől az államszocializmus "társadalmasításának" törekvéséből, másfelől a kapitalista restauráció megakadályozásából indultak ki. A magyar munkástanácsok nem egyszerűen a politikai zsarnokság által okozott súlyos gazdasági-életszínvonalbeli sanyargatás és a politikai elnyomás sérelmei miatt születtek meg, hanem amiatt is, hogy a pártelit egymással harcoló csoportosulásai még a "lengyel minta" szerint sem tudták a politikai válságot megoldani, vagyis a párt vezérkara egymással harcoló frakciókra esett szét.

A munkástanácsok Magyarországon is spontánul jöttek létre. A magyar munkástanácsokra, mint ismert, a legközvetlenebbül a munkástanácsok jugoszláviai fejlődése hatott, hiszen akkoriban nem volt más élő tapasztalat, és ezekre a tapasztalatokra hivatkozni is lehetett. A szocializmus "humanizálásában" gondolkodó "reformkommunisták" szemében ezek a munkástanácsok jelentették a reménysugarat, amely az államszocializmus bürokratikus erődrendszerén belül a szocialista munkás-önigazgatás törekvéseinek fennmaradását jelezte. A magyar munkástanácsok rövid története (1956. október – 1957. január) is bizonyítja, hogy a munkásság egy részének tudatában a szocializmus a maga önigazgatói alakjában gyökeret vert.² A jugoszláv fejlődéshez azonban hozzájárult, hogy gyakorlatilag a szovjetek nélkül szabadították fel saját országukat. A jugoszláviai fejlődéssel ellentétben a magyarok, úgymond, készen kapták a szocialista fejlődés lehetőségét, és annak a nemzeti feltételekben nem gyökerező sztálinista-államszocialista formáját "örökölték meg". Mindennek ellenére az 1956-os felkelés során színre lépő, a magántulajdon és a régi rendszer visszaállításában érdekelt horthysta restaurációs erők, amelyek Mindszenty bíboros zászlaja alatt gyülekeztek, nem merték nyíltan és világosan megfogalmazni antiszocialista céljaikat, és a vegyes gazdaság homályos ígéreteivel léptek föl.

Az 56-os magyar munkástanácsok tevékenységéről dokumentumok tömege³ tanúskodik; mindenekelőtt arról a törekvésről, hogy alulról felfelé szerveződve, centralizálódva az állami és termelési bürokráciát közvetlenül munkásellenőrzés alá vegyék. Másképpen fogalmazva, az államszocializmus társadalmasítását tűzték napirendre. A Munkástanácsok Parlamentje, amely spontán szükségtől hajtva ült össze 24 nagyüzemi és 5 megye parasztszövetsége, illetve néhány értelmiségi munkástanács részvételével október 31-én, az alábbi klasszikus, mindennél többet mondó dokumentumot hagyta jóvá a munkástanácsok jogainak és működésének alapelveiről:

1. "Az üzem a munkásoké. A munkások az államnak a gyár termelése után adót és az üzemi nyereségből megállapított részesedést fizetnek.
2. A vállalat legfőbb irányító szerve a dolgozók által demokratikusan megválasztott munkástanács.
3. A munkástanács saját kebeléből 3-8 tagú igazgatói bizottságot választ, amely a munkástanács állandó szerve, amely igazgatói bizottság később részletesen megállapított feladatokat is el fog látni.
4. Az igazgató az üzem alkalmazottja. Az igazgatót és a fontosabb munkakört betöltő alkalmazottakat a munkástanács választja. A választást megelőzi az igazgatói bizottság által nyilvánosan meghirdetett pályázat.
5. Az igazgató a vállalat ügyének intézője, a munkástanácsnak felel.
6. A munkástanács fenntartja magának a következő jogokat:
   A) Jóváhagyja a vállalat valamennyi tervét.
   B) Dönt a béralap megállapításáról és felhasználásáról.
   C) Az összes külföldi szállítási szerződés megkötéséről.
   D) Valamennyi hitelügylet lebonyolításáról.
7. Vita esetén valamennyi dolgozóra nézve a munkaviszony keletkezéséről és megszüntetéséről ugyancsak a munkástanács dönt.
8. Jóváhagyja a mérlegeket, és dönt a vállalat részére megmaradt nyereség hovafordításáról.
9. Saját kezébe veszi a vállalat szociális ügyeinek intézését." ⁴

Kezdetben a munkástanácsok az általános politikai követeléseken túl (szovjet csapatok kivonása, nemzeti függetlenség, demokratikus parlamenti választások) csak helyi jellegű politikai tevékenységet folytattak, ami csak akkor bővült ki, amikor november 4-én megkezdődött a szovjet csapatok bevonulása, és egy ismételten válságos helyzet körvonalazódott. Ekkor megerősödött az a vonulat, amely az ország perspektíváját illetően a munkás-önigazgatás és a többpártrendszeres demokrácia egyesítése irányában tájékozódott, amelyben a szocializmus alapjait alkotmányos garanciák védték volna a kapitalista restaurációval szemben. A Nagy Imre-kormány államminisztere, a neves magyar értelmiségi jogász, Bibó István külön tervezetben fogalmazta meg november 6-án e lehetőséget, amelyet a november 14-én létrejövő Nagybudapesti Munkástanács is magáévá tett. Eszerint a szovjet csapatok kivonása után "Magyarország társadalmi formája a kizsákmányolás tilalmán alapuló társadalmi rend (szocializmus), ami közelebbről jelenti […] az 1945-ös földreform fenntartását 20-40 holdas maximummal; […] a bányák, bankok és nehézipar államosításának fenntartását; […] a meglévő gyáraknak munkásigazgatáson, munkásrészvényeken vagy nyereségrészesedésen alapuló közösségi tulajdonát; […] az egyéni és szövetkezeti szabad vállalkozás teljes lehetőségét, a kizsákmányolás tilalma által megszabott biztosítékokkal […]". Mindezt egy alkotmányozó gyűlés hagyhatta volna jóvá, amelyben a munkástanácsok játszhatták volna a meghatározó szerepet.⁵ A szovjetek közvetlen támogatásával megformálódott Kádár-kormányt támogató szakszervezetek is ilyen értelemben adtak javaslatot a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak, amennyiben kétkamarás parlament létrehozását irányoztak elő: "Ebből a célból javasoljuk a kormánynak, hogy vizsgálja meg a Termelők Tanácsa létrehozásának a kérdését. A Termelők Tanácsa a parlament egyik házaként államhatalmunk új szerve lenne […] a lakóterületi elv szerint titkosan választott Képviselők Házára […] és a különböző termelői közösségek soraiból ugyancsak titkosan küldöttekből álló Termelők Tanácsára" lenne szükség. Ez utóbbi alapfeladatát a dokumentum "a termelés és az elosztás irányításában" határozta meg. "Eszerint tehát a termelésben közvetlenül résztvevők határoznák meg, hogy az állam hogyan és milyen módon, mire fordítsa pénzeszközeit, értékeit […] Politikai kérdésekben pedig széles javaslattevő jogot kellene biztosítani számára […] a Képviselők Háza felé."⁶

Nem véletlen, hogy Kádár november 4-e után is még hetekig tárgyalt, és nemcsak taktikai okokból,⁷ a munkástanácsok képviselőivel, amire felhatalmazása volt Moszkvától.⁸ E szempontból igen tanulságos az ország legnagyobb üzemének (1956 októberében a Csepel Vas- és Fémművekben 30 500-an dolgoztak 18 gyáregységben) munkástanácsa és a Kádár-kormány közötti tárgyalások menete. A Csepel Vas- és Fémművek (amely a helyi gyári munkástanácsok egész hálózatából épült föl, összesen kb. 700 társadalmi munkában dolgozó taggal) munkástanácsai leszögezték ugyan, hogy a Kádár-kormányt nem ismerik el, s Nagy Imrét várják vissza a miniszterelnöki posztra, tárgyalási alapként ragaszkodtak ahhoz, hogy a kormány újságban, rádióban jelezze: munkájában támaszkodni kíván a munkástanácsokra, ezenkívül adjon rendelkezési jogot. "Ez papíron meg is történt az 1956. november 14-én a Népszabadságban megjelent rendeletben, amelyben a munkástanácsoknak a következőket biztosították: a munkásönkormányzat kiterjesztése az üzemi élet minden területére, határozathozatali jog, bérrendszer kialakítása az üzemben, az üzem tiszta jövedelmének egy részét a munkástanács osztja fel a dolgozók között. A gyár összes dolgozójának részvételével három héten belül válasszák meg a végleges munkástanácsokat, a munkástanácsok választásával és működésével kapcsolatos végleges és részletes útmutatót a szakszervezet fogja kidolgozni."⁹

 

3. A bukás

 

A következő egy hónap eldöntötte a munkástanácsok sorsát, amely – mint a csepeliek egyik képviselője fogalmazta – "a kettős hatalom" feltételei között tevékenykedett. Ám ez az állapot nem maradhatott fenn. November 22-én az Elnöki Tanács rendelete a munkástanácsokról viszonylag széles jogkört biztosított e szerveknek a központi-állami tervezés és a helyi tervek egyeztetésében, a termelésben és a helyi gazdasági folyamatok irányításában – a gazdaságosság meghatározásától egészen a bérkifizetésekig, az üzem szervezeti felépítésének meghatározásáig, a nyereség elosztásától az igazgatók kinevezésének lényegében vétójáig. Az a kérdés merült föl: "Mi módon lehet az állami iparirányítás rendjét hozzáigazítani a vállalati önkormányzat rendjéhez? Maguk a forrongásban lévő minisztériumi apparátusok mindenképpen hajlanak rá, hogy ezt a problémát teszik meg az egész reform archimédeszi pontjává. Így a kormányt a saját apparátusaival folytatott párbeszéd is a munkástanácsok komolyan vétele, az egyezkedés felé tereli."¹⁰ A dokumentumok tükrében olyan felfogás rajzolódik ki, amely különböző gazdálkodási szektorok, az állami, az önigazgatói és a korlátozott magánszektor egymás mellett élésével, egyfajta vegyes gazdasággal számolt.

Ám a gyakorlati alapkérdések a politikai harc síkján dőltek el. Sem a Központi Nagybudapesti Munkástanács, sem a munkástanácsok általában nem fogadták el a hatalom tulajdonképpen kompromisszumos törekvését, amely tisztán termelési szervezetként fogta föl a munkás-önigazgatás szerveit. Kádár János a munkástanácsokról úgy nyilatkozott, hogy nekik kell a gyárat irányítaniuk, de politikával ne foglalkozzanak, mert az nem az ő dolguk.¹¹ A kádári hatalmi koncentráció egyre inkább szükségtelenné tette a minisztérium, illetve az annak érdekeit is képviselő igazgatóság közé helyezett munkástanácsokat.

A Nagybudapesti Munkástanács sztrájkokkal is alátámasztotta hatalmi igényeit, melyek a Kádár-kormánynak (és persze a mögöttük álló szovjeteknek) már nem voltak elfogadhatók. Az üzemekben a helyi munkástanácsok hatalmi alternatívájává egyre nyilvánvalóbban az újjászervezett párt, az MSZMP vált.¹² Maguk a munkástanácsok is így tekintettek magukra és az MSZMP-re.¹³ A kiélezett hatalmi és fegyveres harcok menetében az új hatalmi rendszer és a szocializmus "többpártrendszeres" menedzselése végül lekerült a napirendről – noha a munkástanácsok nem csak a kormány felé, hanem a tőkés restaurációs erők felé is létezésük utolsó napjaiig hangsúlyozták: "a gyár, a föld a népé, azt senkinek vissza nem adjuk". Az államszocializmus visszaállítása és egy "második Jugoszlávia" létezésének szovjet megakadályozása erősebb érdeknek bizonyult a szocializmus új formái kipróbálásának spontán törekvésénél. A politikai harcok logikája elvezetett az egypártrendszer visszaállításához, amelyben a magyar munkástanácsoknak még az a korlátozott szerep sem jutott, mint a jugoszláv szisztémában, ahol is a bürokrácia és a tőke szorításában e szervek még hosszú évekig fennmaradtak. Alig harminc évvel később, 1990-ben a munkástanácsok hasonló sorsra jutottak a polgári parlamentarizmus, a többpártrendszer feltételei között is.¹⁴

A magyar tapasztalat tehát azt bizonyította, hogy a munkástanácsok képesek voltak a termelés irányítására, képesek voltak az önigazgatás szocialista-közösségi rendjének átgondolására és bevezetésének megkezdésére, ám a helyi kísérlet a konkrét politikai feltételrendszerben nem bizonyult hosszabb ideig fenntarthatónak. Ismételjük, nem tolerálta a társadalmi ellenhatalmat sem az egypártrendszer, sem a harminc évvel később visszaállított többpártrendszer. Úgy tűnik, az önigazgatás mint alternatív társadalmi rendszer sikeres és tartós megvalósítása mind gazdasági, mind politikai okok miatt csak nemzetközi összefogás eredménye lehet.

E hagyomány újragondolásáról, az önigazgatás gazdasági és elméleti lehetőségeiről az események ötvenedik évfordulóját ünneplő hatalmi csoportosulások hallgatnak, meghamisítva így az 56-os felkelés történetének valóban szocialista aspektusát.

 

Jegyzetek

 

1 A témakör irodalmához lásd Hajdu Tibor: Közép-Európa forradalma 1917-1921. Budapest, Gondolat, 1989; Sipos Péter: Legális és illegális munkásmozgalom (1919-1944). Budapest, Gondolat, 1988; uő: A munkásarisztokrácia sanyargatása. História, 2006. 4. sz. 20-22.; Kende János: Forradalomról forradalomra. Az 1918-1919-es forradalmak Magyarországon. Budapest, Gondolat, 1979; Mark Pittaway: A "munkásállam". Kézirat.

2 Tulajdonképpen mindezt maga Kádár János is elismerte november 1-jén az SZKP Elnökségének ülésén is, amikor a felkelést éppen a munkásság jelentős tömegeinek támogatása miatt ismételten "nemzeti demokratikus forradalomnak" nevezte, jelezve egyúttal az ellenforradalmi veszély meglétét mind a Rákosi-Gerő-klikk, mind a horthysta restaurációs erők részéről. Vö. Prezidium CK KPSZSZ 1954-1964. I. köt. Csernovie zapiszi zaszedanyii. Sztyenogrammi. Főszerk. A.A. Furszenko. Moszkva, ROSZSZPEN, 2003. 196.

3 A fontosabb irodalomból: Magyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok. S. a. rend. Kemény István és Bill Lomax. Párizs, 1986 /Magyar Füzetek/; Bill Lomax: Magyarország 1956. Budapest, Aura, 1989; Tóth Eszter Zsófia: A Csepel Vas- és Fémművek munkástanácsainak története és a munkástanács emlékezete. Kézirat, 2006; Feitl István: Parlamentarizmus és önigazgatás az 1956-os forradalomban. Múltunk, 2005. 2. sz. 231-243.; uő: A magyar munkástanácsok és az önigazgatás 1956-ban. Eszmélet, 2. sz. (1989) 42-52.; Molnár János: A Nagybudapesti Központi Munkástanács. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1969; A forradalom előzményei, alakulása és utóélete. Tanulmányok és kronológia. Párizs – New Jersey, 1987; Ripp Zoltán: 1956. Forradalom és szabadságharc Magyarországon. Budapest, Korona Kiadó, 2002.

4 Magyar munkástanácsok 1956-ban, i. m. 42-43.

5 Uo. 132.

6 Lásd Eszmélet, 2. sz. (1989) 48-49.

7 Számos dokumentum maradt fenn 1956 decemberéből, amely azt tükrözi, hogy az államhatalom igyekezett beépíteni a megreformált irányítási rendszerbe a munkástanácsokat, elég széles termelői funkciókkal, ami egyfajta korporativista fejlődési irányba való elmozdulást jelentett volna. Vö. pl. Magyar munkástanácsok, i. m. 139-150. (A kohó- és gépipari minisztérium tervezete, 1956. dec. 13.); 150-157. (A vegyipari minisztérium tervezete. 1956. nov. 21.)

8 Vö. Feitl: i. m. 241. A csepeli munkástanács november 30-i ülésen még részt vett egy szovjet parancsnok, ami ellen rögtön felszólalt ugyan a Kerékpárgyári Munkástanács jelen levő képviselője, mégis jelzi, hogy még ekkor sem mondták ki a végső szót a munkástanácsokról. "A felszólalás persze nem hozott változást, a parancsnok maradt, mint »a munkástanács modell gyakorlati megvalósítása iránt érdeklődő«." Vö. Tóth: i. m.

9 Tóth: i. m.

10 Kis János: Az 1956-57-es restauráció – 30 év távlatából. In: A forradalom előzményei… i. m. 133.

11 Uo. A csepeli és más munkástanácsok képviselői 1956. december 27-én tárgyaltak utoljára Kádárral és az MSZMP vezetőivel. A küldöttség kérdésére válaszolva mondta Kádár János az ominózus szavakat.

12 Molnár: i. m. 90-91.

13 Uo.; Tóth: i. m.; Ripp: i. m. 234. December 9-én a kormány törvényen kívül helyezte a területi munkástanácsokat, majd egyre több helyütt letartóztatták a munkástanácsi vezetőket. December 11-én Rácz Sándort, a KMT vezetőjét is letartóztatták; a sztrájkokra és tüntetésekre a kormány a terror eszközeinek kiszélesítésével válaszolt.

14 A 89-es alkotmánymódosítás egy történelmi pillanatra helyt adott az önigazgatói kísérleteknek, ám az első "demokratikus" parlament 1990-ben alkotmánymódosítást hajtott végre, törölve a 12/2. §-t, amely rögzítette a kollektív dolgozói tulajdon fogalmát.