1848 a forradalmak éve volt, és egyben az újkori egyetemes és magyar történelem egyik legjelentősebb sorsfordulója. A százötvenedik évforduló alkalmából olyan írásokat közlünk, amelyek kevésbé ismert oldalairól világítják meg a 48-as eseményeket és azok utóéletét. A megemlékezés kereteit kitágítva választ keresünk arra is, hogy milyen átalakuláson ment ke­resztül a forradalmiság jelentése a XX. században, és mennyiben tekinthető aktuálisnak mindez a mai, forradalmak nélküli világban. E kérdésekre következő számunkban is visszatérünk, különös tekintettel a forradalmak szociológiájára.

Tartalomjegyzék

1. alfa : A forradalom – és akiknek nem kell
2. Magyar Jenő : A Kommunista Kiáltvány néhány tanulsága a XXI. századra
3. Szigeti Péter : A polgári nemzetállamon innen és túl
4. Diószegi István : A magyar negyvennyolc nemzetközi helye
5. Erényi Tibor : 1848 és a magyar baloldal 1948-ban
6. Henri Maler : A múltat végképp eltörölni? A kommunizmus felboncolása
7. Szalai Pál : Bibó szocializmusképe ürügyén
8. Gilles Perrault : A kommunizmus: egy „fekete könyv” hamisításai
9. Vastag Margó : A szovjet thermidor margójára
10. Maróthy János : Október – fény, visszfény, lidércfény?
11. William A. Pelz : 1917 október – modell a nyugati marxisták számára?
12. Konok Péter : Baloldali stratégiák – Franciaország, 1968
13. Kenneth McRobbie : Duczynska Ilona – veszteségek és remények
14. Eszmélet , BAL : Vitafórum Budapesten
15. Kate Hudson : Baloldaliság Európában
16. Mihail I. Vojekov : Altyernatyivü
17. Guy Debord : A látvány társadalma
18. Geneviéve Fraisse, Barbara Schaeffer-Hegel : Az elmaradt forradalom? A francia forradalom és a nők
19. Susan Zimmermann : „Ne így, hazám hölgyei!” A magyar negyvennyolc és a nők

Az orosz embernek van egy furcsa sajátossága: szeret olyan lenni, mint a többiek, egybemosódni a közösséggel, szinte semmivel ki nem tűnni. Pontosabban kitűnni valamivel, az persze nem rossz, de csakis jó irányban, és azért azt se vigyük túlzásba. Node: honnan tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz? Nos, erre való az orosz ember számára a főnökség. Ha a főnök (osztályvezető, igazgató, miniszter, államelnök) jóváhagyta, akkor jó, ha nem hagyta jóvá, akkor rossz. Ezért hát az orosz ember tiszteli a főnökséget, és nagyon sokáig el tudja viselni, még akkor is, ha maga a főnökség sem tudja, hogy mi jó és mi rossz – ami persze csak bizonyos történelmi tapasztalat révén válik világossá.

A “szocializmus” szó

Hát így állt a dolog a szocializmussal is. Az 1991 augusztusában bekövetkezett közismert események előtt minden orosz ember hagyományosan és vita nélkül egyetértett abban, hogy a szocializmus jó dolog. A “szocialista” jelzőt odaillesztették majdnem minden főnév elé, akár kellett, akár nem. Például teljesen megszokottak voltak az olyan kifejezések, mint szocialista termelési alapok, szocialista ipar, szocialista pénz, szocialista financiális rendszer stb., habár nehéz volt felfogni, hogy például miben is különbözik a Szovjetunió “szocialista” ipara az USA “kapitalista” iparától. Hacsak alacsonyabb hatékonyságában és elavultabb technikájában nem – de a “szocialista” jelzőt aligha ennek kifejezésére szánták.

Mindazonáltal 1991 után a “szocializmus” szó éppoly egyetértés mellett és éppoly általánosan kihullott a szókészletből, méghozzá nemcsak az “oroszországiak” vezető rétegének szókincséből, ami nem csoda, hanem a társadalom értelmiségi elitjének nyelvezetéből is. A kivételt csak az orosz értelmiség bizonyos töredékcsoportjai képezték, amelyek majdhogynem illegálisan, titokban össze-összejártak megvitatni: hogy is állunk a szocialista eszmékkel. Természetesen nem a kommunista pártokról vagy a néptömegekről beszélek, amelyek per definitionem, természetüknél fogva szocialisztikusak. Arról az értelmiségi rétegről van szó, amelynek képviselői a szocializmus jövőjéről vitatkoztak, vitatkoznak, és láthatólag mindig is fognak vitatkozni. Tehát olyan emberekről, akik, hogy úgy mondjam, a szocializmus létrehozóiként és nem haszonélvezőiként formálják a szocializmus elméletét.

Nos tehát, az 1991-et követő időszak kezdetekor ezeket a szocializmus koncepcióján dolgozó embereket gyakorlatilag megfosztották a különböző szocializmuselméletek kifejtésének és megvitatásának hagyományos és biztonságos fórumaitól (az intézetektől, kiadóktól, folyóiratoktól, tudományos konferenciáktól, szimpóziumoktól). A “szalonképes” értelmiségi közegben szinte illetlenséggé lett a szocializmus, a szocialista eszme, a szocialista alternatíva emlegetése. Még széles körben elismert és tisztelt emberek is hirdetni kezdték, mennyire haszontalan az olyan kifejezések használata, mint “szocializmus” és “kapitalizmus”, és olyasmikben kezdték keresni az esedékes “boldog jövőt”, mint a vegyes gazdaság vagy a globális civilizációs értékek.

Senkit sem kívánunk elítélni szocialista vagy antiszocialista nézeteiért, csak rá szeretnénk mutatni arra a jelenségre, ahogyan az orosz értelmiségi elit képviselői 1991 után csaknem kivétel nélkül és szinte pillanatok alatt elfordultak a szocializmustól. Ebben is az orosz lélek tekintélytisztelő kollektivizmusa mutatkozott meg: mindenki sietett magát ugyanolyan antiszocialistának nyilvánítani, mint amilyenek a többiek, és főleg mint amilyen a főnökség.

Az utóbbi időkben azonban a társadalomfejlődés szocialisztikus koncepcióinak megvitatására szolgáló fórumok mintha kezdenének feléledni. Társadalmi kezdeményezések nyomán szemináriumok, vitaklubok jönnek létre, folyóiratok kezdenek megjelenni. Az Altyernatyivü ez utóbbiak egyike.

A folyóirat

Az Altyernatyivü 1991-ben jött létre, abból a célból, hogy nemzetközi társadalmi–politikai és elemző folyóiratként teret nyújtson a szocializmus aktuális elméleti és politikai kérdéseit, a szocialista és munkásmozgalmak problémáit kifejtő írásoknak, kibontakoztassa a párbeszédet a szocialista eszmeiségű tudósok és a világ különböző országainak szocialisztikus mozgalmaiban tevékenykedő aktivisták között. A folyóirat évente négyszer jelenik meg, oroszul és angolul. Az orosz kiadás főszerkesztője Alekszandr Buzgalin, a Moszkvai Állami Egyetem professzora, az orosz és angol változat koordinátora pedig David Mandel, a Montreali Egyetem professzora (Kanada).

Az Altyernatyivü-t olyan fórumnak szánták, mely ideológiai ellenállást tanúsít a társadalom megszervezésének bármely rigid és egyoldalú modelljével szemben, legyen az a totalitárius “szocializmus” vagy a vadkapitalizmus. A folyóirat első száma még a Szovjetunió létezésének utolsó hónapjaiban látott napvilágot, amikor divatossá vált a jelszó, miszerint “nincs más út”, mint a kapitalizmusba való átmenet. Az első számnak “Az olvasóhoz” intézett bevezetőjében a szerkesztőség a következőket fejtette ki: “Folyóiratunk arra törekszik, hogy alternatív megközelítéseket keressen a társadalom jelen válságának elemzéséhez, és megvitassa e válság leküzdésének lehetséges módjait. Ellene vagyunk mindenfajta szektarianizmusnak és ideológiai kényszernek. A megoldások keresésében azok oldalán állunk, akik úgy gondolják, hogy a hatékony gazdaságnak nemcsak egy privilegizált kisebbség, hanem mindenki számára bővülő szabadságot és jólétet kell biztosítania.” Ebből már világos, hogy a folyóiratban nem egymást kizáró koncepciók ütköznek meg, hanem alternatívák kerestetnek az Oroszországban eluralkodott vadkapitalizmussal, gazdasági káosszal, határtalan kriminalitással, a központi hatalom ellenőrizetlenségével, az esztelen nemzetiségi politikával szemben.

A folyóirat pozíciója határozottan demokratikus és szocialista, és mindenfajta pártelkötelezettségektől, politikai nézetektől és hajlamoktól mentesen teret nyújt a legkülönbözőbb szerzőknek. Az orosz szerzők közül olyan közismert filozófusokat, történészeket, közgazdászokat és politológusokat nevezhetünk meg, mint Pjotr Abovin-Jegigyesz, Vagyim Belocerkovszkij, Alekszandr Buzgalin, Anatolij Butyenko, Borisz Kagarlickij, Vladlen Loginov, Roj Medvegyev, Vagyim Mezsujev, Borisz Szlavin és sokan mások. A külföldi szocialisták között találjuk Ernst Mandelt (Belgium), Adam Schaffot (Ausztria), David Kotzot (USA), George Lestert (Nagy-Britannia), Pablót (Michel Raptist) és Catherine Samaryt (Franciaország), Krausz Tamást Magyarországról és másokat. Így hát a szerzőgárda sokszínű, változatos. Vannak itt ortodox marxisták és revizionisták, trockisták és buharinisták, a forradalmi átalakulások hívei és evolúciópártiak, baloldali radikálisok és centristák – nincsenek viszont sztálinisták, fasiszták és neoliberális személyiségek. És ez meg is határozza a folyóirat arculatát: a szerzők arra törekednek, hogy harmonikusan egyesítsék a demokratikus és a szocialista értékeket, minthogy a demokratikus szocializmusban látják a legvonzóbb alternatívát mind Oroszország, mind a világ számára.

A szovjet szocializmus jó és rossz vonásai

Ma nincsen szocializmus Oroszországban. De volt-e valaha is? – teszi fel a kérdést egy sor szerző a témával kapcsolatban. A választ Buzgalin “Szocializmus: a válság tanulságai” című írásában találhatjuk meg (1994. 2. sz.), amely az Altyernatyivü programadó cikkének bizonyult. A szerző tüzetesen megvizsgálja a szovjet szocializmusnak azokat a vonásait, amelyek mind a mai napig vonzóak az emberek számára, másfelől pedig azokat a negatívumait, amelyek bukását predesztinálták. Az első csoportba tartozó jegyek közé sorolja a gazdasági élet tudatos szabályozását, a kollektivizmust, a kölcsönös segítségnyújtást és a piaci elidegenedés feloldásának egyéb formáit, a társadalmi igazság, az egyenlőség és a tisztesség egy bizonyos szintjét, az elfogadható szintű jólétet a lakosság döntő többsége számára, az oktatás, egészségvédelem, lakhatás, az alapvető élelmiszerek és egyéb fogyasztási javak elérhetőségét. És valóban: a gazdasági élet tudatos (pontosabban tervszerű) szabályozása, ahogyan ma mindannyian meggyőződhetünk róla, nélkülözhetetlen követelménye a civilizált társadalomnak; ha ugyanis engedünk a monetarista “chicagói fiúk” jelszavainak, miszerint a kormánynak ki kell vonulnia a gazdaságból, akkor azon nyomban helyébe lép a tőke kriminalitása. Ilyen az élet logikája. Napjainkból visszatekintve fogjuk fel, hogy egykori szovjet szocializmusunk képes volt ellenállni a gazdaság kriminalizációjának.

Mindazonáltal – miért omlott össze ez a szocializmus, és tényleg az volt-e? Buzgalin válasza: a “szocializmus” globális válsága megmutatta, hogy ez a rendszer a szó marxista értelmében valójában nem szocializmus volt, hanem egy olyan bürokratikus szisztéma, amely a társadalmilag kibontakozó alkotótevékenység csíráin élősködött. Ez a rendszer államkapitalista bérmunkát és kizsákmányolást hozott létre, kicsikart kvázipiacot, gazdaságon kívüli kényszert. Végül is – konkludál Buzgalin – “ez a szervetlen elegy, amelyet csak a totalitarizmus cementje tartott össze, bukásra volt ítélve” (9.). A szerző végső következtetése, hogy a Szovjetunióban egy “mutáns” szocializmussal volt dolgunk, más szóval rendszerünk az össztörténelmi, globális szocializációs tendencia egy mutációja volt.

A folyóirat egy másik szerzője, M. Greckij professzor, “Szocializmus volt-e?” című cikkében (1994. 2. sz.) a szovjet szocializmus meghatározására a “kváziszocializmus” terminust javasolja. Sőt, azt állítja, hogy a Szovjetunióban nem létezett és nem is létezhetett semmiféle “szocialista termelési mód”, hiszen a szocializmus mindössze “átmenet a kapitalizmus és a kommunizmus között” (40.). Az Altyernatyivü-ben a szocializmus egyéb meghatározásaival is találkozhatunk: feudális szocializmus, bürokratikus kollektivizmus, államszocializmus stb. Elemzőmunka folyik tehát a legpontosabb meghatározások kimunkálása céljából. Abban azonban a folyóirat minden szerzője egyetérteni látszik, hogy az, ami a Szovjetunióban volt, semmiképpen nem illeszkedik a klasszikus marxizmus kereteibe.

De: mi volt akkor, ami volt, és hogyan lehet meghatározni?

Végül is mi volt nálunk?

A Szovjetunióban évtizedeken keresztül uralkodó társadalmi–gazdasági rendszer természetére vonatkozó kérdés érdekes és bonyolult. Nyugaton már régen vitatkoznak róla, és a Szovjetunió széthullása után ezek a tudományos vizsgálódások érzékelhetően meg is élénkültek. Csak Oroszországra jellemző, hogy sokan belenyugvással vették tudomásul, amit a jelenlegi orosz hatalom korifeusai is hirdetnek, hogy tudniillik nálunk teljes mértékben marxista jellegű szocializmus volt. A különbség csak az, hogy egyeseknek ez a szocializmus már nem tetszik, és valamiféle “civilizált kapitalizmus” iránt kutakodnak, míg mások úgy vélik, hogy a régi szocializmus mégiscsak jobb volt, mint a jelenlegi helyzet.

Az Altyernatyivü szerzői általában távol állnak mind a két változattól. G. Baum professzor, a Torontói Egyetem teológusa például azt írta a folyóirat hasábjain, hogy a katolicizmus szociális tanítása “egy sor ok következtében” elítélte a szovjet kommunizmust, és elutasította a liberális kapitalizmust is (1992. 2. sz.). Más szerzők is osztják ezt a véleményt, holott nem hívei a katolikus szociális tanításnak. A társadalmi fejlődés “harmadik útját” keresik. “Ezért állnak az autentikus szocializmus hívei azon az állásponton – írja az Abovin-Jegigyesz–Szlavin filozófus szerzőpáros –, hogy pokolba mindkettőtök házával: egészen új házat kell építeni, új ösvényt kell kitaposni” (1995. 1. sz. 54.). “Meg vagyunk róla győződve – írja Catherine Samary, a Párizsi Egyetem közgazdászprofesszora –, hogy más utat kell találnunk, ami se nem bürokratikus, se nem liberális.” (1992. 2. sz. 81.)

Nyugaton bizonyos népszerűségnek örvend az a teória, mely szerint a Szovjetunióban olyasfajta államkapitalizmus volt, mint amilyen az első világháború idején Németországban létezett, és akkoriban Leninnek tetszett is. De e felfogás ellen súlyos ellenérvek merülnek fel. Így például Greckij professzor joggal mutat rá, hogy “aligha nevezhető kapitalizmusnak egy olyan berendezkedés, ahol senki sem a tőke arányában részesedik a javakból” (1994. 2. sz. 11.). Kotz amerikai egyetemi tanár (Massachusettsi Állami Egyetem) úgy látja, hogy a szovjet rendszert nem alaptalan szocialistának értékelni, hiszen gazdasági tervezésen és a termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapult, és jelentős gazdasági jogokat és szociális garanciákat jelentett a munkások számára. Mindazonáltal ez egy torz formájú szocializmus volt, hiszen egy “párt- és állami elit” igazgatta, és a rendszert represszív jelleg, a demokrácia hiánya és hierarchikus berendezkedés jellemezte (1995. 4. sz. 26.). De volt ilyen rendszer, és – ezt már mi tesszük hozzá – képes volt a gazdaságilag elmaradott cári Oroszországot a világ második szuperhatalmává alakítani. Más kérdés persze, milyen áron.

A folyóirat megvitatta azt a kérdést is, vajon milyen lehetőségeket “mulasztott el” a szovjet szocializmus, hogy marxista és egyetemes civilizációs szempontból elfogadhatóbbá váljon. Az első ilyen “elmulasztott lehetőséget” általában abban látják, amikor 1923–24-ben a “baloldali ellenzék” vereséget szenvedett, és Sztálin hatalomra kerülhetett. “A demokratikus fordulat híveinek utolsó esélye a ‘46-ok levele’ körüli közismert vitában enyészett el – írja A. Kolganov –. A megbénult Lenin Gorkiban feküdt, a bürokratikus apparátus pedig az általános küzdelemben felülkerekedett a párt demokratikus szárnyán.” (1991. 1. sz. 90.)

Vita folyik arról, hogy ki jelentett reális alternatívát a sztálinizmussal szemben. Egyes szerzők Buharint látják a sztálini politika ellenpólusának, mások Trockijt (1995. 1. sz. 172.). Rogovin orosz professzor megjegyzi, hogy a NEP eszméit, az irányító párt működési mechanizmusainak demokratizálását, a nemzetiségi kérdés megoldását – ezek a momentumok képezték Lenin utolsó munkáinak lényegét – az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt “baloldali ellenzéke” szorgalmazta és fejtette ki. Éppen ez magyarázza “a sztálini elnyomó gépezet hallatlan bőszültségét az úgynevezett »trockistákkal« kapcsolatban” (1991. 1. sz. 153.). Még élesebben mutat erre rá Pablo (Michel Raptis): “Ha Oroszország élén a 30-as években Lenin vagy Trockij áll, nem lett volna fasizmus Németországban, és elkerülhető lett volna az a világtragédia, amelyet magával hozott.” (1994. 1. sz. 40.)

Voltak más “elmulasztott lehetőségek” is. A legutóbbiakat időben a 70-es, 80-as évek fordulójára tehetjük. Két fiatal közgazdász, A. Belouszov és A. Klepacs – mindkettő az OTA Népgazdasági Prognosztikai Intézetének munkatársa – ennek az időszaknak a gazdasági stratégiáját tárgyalja alapos és jól argumentált cikkében (A szovjet típusú ipari modell válsága. 1994. 1. sz. és 1995. 1. sz.). Többek között azt írják, hogy a 70-es évek végén, amikor a kedvező külgazdasági konjunktúra lehetővé tette a minőségi források mobilizálását a gazdaság új “strukturális magvának” kialakítására, fejlődési potenciáljának megújítására, lehetséges lett volna egy fokozatos átmenet egy olyan iparfejlesztési modellhez, amely az új fogyasztói elvárásokra orientálódik. Ám ez a fordulat nem következett be.

Úgy fest tehát, hogy a szovjet szocializmus modernizálásának lényegében minden lehetőségét elmulasztották. Vajon azt jelenti-e mindez, hogy az ország élén alkalmatlan, szűklátókörű vezetők álltak, vagy valami mást?

A folyóirat szerzői nem osztják azt a lakosság radikális köreiben bizonyos mértékben elterjedt verziót, miszerint a szovjet “szocializmus” összeomlásának legfőbb oka egyes SzKP-vezetők árulása lett volna. Gorbacsovot angol–amerikai vagy japán kémnek beállítani egyszerűen képtelenség. A Szovjetunió és a szovjet “szocializmus” kudarcának okai sokkal bonyolultabbak, mintsem hogy naiv módon valamely konkrét személy végzetes tetteinek tulajdonítsuk a történteket.

A szocializmus egyes burzsoá–liberális bírálói a bajok gyökerét a marxizmusban látják, mint olyan nézetrendszerben, amely sok tekintetben predesztinálta a szocializmus megjelenését és sorsát Oroszországban. A kérdést az Altyernatyivü szerzői is szemügyre veszik.

Szóval: a marxizmus

Miben ragadható meg tehát napjainkban a marxizmus haszna, hogy ne mondjuk: vonzereje? A híres orosz származású francia író, Victor Serge, egy nagyszerű cikkében – melyet az Altyernatyivü most újból közzétett – még a 30-as évek végén megállapította, hogy a marxizmus megváltoztatta az emberek gondolkozásmódját. “Marx után senki nem kérdőjelezheti meg komolyan a gazdaság szerepét a történelemben. Ma még a marxizmus ellenfelei számára is nyilvánvaló a gazdaság, a pszichikum, a szociális helyzet és az etikum összefüggése, méghozzá egészen más szempontból, mint Marx előtt feltételezték. Ugyanez érvényes a személyiség szerepére a történelemben, a személyiség és a tömegek, a társadalom viszonyára. Végül pedig a marxizmus egy olyan érzületet sajátíttatott el velünk, amit történelmi beállítottságnak neveznék; tudatosította bennünk, hogy változó világban élünk, megvilágította lehetőségeinket és korlátainkat a harcban és a szakadatlan alkotótevékenységben, megtanított arra, hogy megtaláljuk akaratunk és képességeink érvényesítésének lehetőségét az objektív folyamatok alakulásában.” (1995. 4. sz. 138.) A mai politológus, B. Szlavin véleménye szerint a marxizmus “szigorú tudomány, amely megmutatja, hogy hogyan függ a társadalmi viszonyok formája a társadalom technológiai fejlettségétől” (1995. 4. sz. 123.).

Így hát a marxizmus hatékony elmélet, amely lényegileg mozdította tovább, illetve tágította ki világmegértésünk határait. Mindazonáltal nem oly szokásos értelemben vett tudomány, mint, teszem azt, a biológia, a matematika, a történelem vagy a közgazdaságtan. A marxizmus nem tanulmányozza a természet vagy a társadalom valamely különálló szegmentumát, pusztán része a társadalomtudománynak, egyike a nagyszámú elméletnek, tanításnak, még ha a többinél esetleg mélyebb és teljesebb magyarázatot nyújt is számunkra a természetről és az emberi társadalom történetéről. Ezért nem érdemes isteníteni a marxizmust, szent tehénnek tekinteni minden darabkáját és idézetét, és térden csúszva imádkozni minden egyes dogmájához.

Annál is kevésbé, minthogy a marxizmus az Altyernatyivü szerzőinek meglátása szerint nem kevés ellentmondást is rejt magában. Erről ír Buzgalin, Medvegyev, Szlavin és mások is. Buzgalin például ilyen belső ellentmondást lát a marxizmus forradalmi és evolúciós alkotóelemei között. Végső soron épen ez a dialektikus ellentmondás ágaztatta el a marxizmust a XIX. század végén két alapvető áramlatra: a forradalmi marxizmusra, amely Oroszországban leninizmussá lett, és a reformista marxizmusra, amely Nyugat-Európában a szociáldemokrata mozgalomban öltött testet. Ha a forradalmi marxizmus Sztálin kezében végül is új dogmatizált vallássá lett, a szociáldemokrata változat viszont helyenként és bizonyos tekintetben olyannyira kiüresítette a marxizmust, hogy a legbuzgóbb szociálisan orientált demokraták már nem ritkán kezdték teljesen elfelejteni.

A folyóiratban ettől alapelveiben eltérő álláspont bontakozik ki a marxizmussal és ennek korszerű értelmezésével kapcsolatban. A vizsgálódás alapvető tendenciája: lemondva arról az axiómáról, mely szerint az emberiség történelmében és ugyanígy a modern társadalomban az osztályharc és a gazdasági körülmények megfellebbezhetetlenül determinálnak minden egyes jelenséget, igyekezni kell mélyebben megérteni és árnyaltabban interpretálni a történelem szubjektív tényezőjét, a személyiség alkotó potenciálját. N. Zlobin professzor ezzel kapcsolatban a következő – történelmünk egynémely részletének magyarázatára akár közvetlenül is alkalmazható – tézist fogalmazza meg: “Egyfelől fennáll, hogy a társadalom fejlődése olyan objektív törvényeknek megfelelően zajlik, amelyek természeti–történeti szükségszerűség módjára funkcionálnak, másfelől azonban ezek a törvények nem egyebütt keletkeznek és nyilvánulnak meg, mint az emberek tevékenységének folyamatában és eredményeképpen (ez a tevékenység pedig természeténél fogva tudatos és célirányos jellegű); hiszen e tevékenységen kívül egyáltalán nem létezik sem társadalom, sem történelem. Más szóval, ha az emberek objektív törvényszerűségeknek megfelelően alakítják történelmüket, akkor, következésképpen, ezeket a törvényszerűségeket is ők hozzák létre.” (1995. 4. sz. 13.) Ez magyarázza meg például, miért is képtelenség a marxizmus rovására írni Sztálin tevékenységét és bűneit: az alkotó marxizmus nem menti fel az egyes személyiségeket a tetteikkel kapcsolatos történelmi felelősség alól. “Vajon miért akarják leválasztani az összemberi értékeket a szocialista eszményekről? – kérdezi L. Isztyagin történész. – Hiszen ez csak a szűk osztályszempontú megközelítés szempontjából tűnik igazolhatónak, és ebben a nézetben szemernyi alkotó marxizmus sem lelhető fel.” (1995. 4. sz. 178.)

A marxistákról

A szovjet szocialista rendszer összeomlásának egyik, sőt, esetleg fő oka abban rejlik, hogy a Szovjetunióban a marxizmus a 20-as évek óta gyakorlatilag nem fejlődött. Nem történt meg a végbemenő folyamatok mélyreható szellemi feldolgozása, nem voltak széles körű viták a társadalom fejlődésének kérdéseiről, háttérbe szorult a szociális és társadalmi problémák tudományos megközelítése. A szocialista gondolat Sztálin részletekbe menő irányításával megkövült és dogmatizálódott. “A baloldali paradigma szférájában a legutóbbi évtizedek során nem tűntek fel olyan tehetségű teoretikusok, akik Marxhoz és legjelentősebb követőihez méltó kiemelkedő tudósokká válhattak volna” – állapítja meg V. Mezsujev (1994. 2. sz. 143.). Még hogy Marxhoz méltó tudósok… – teszem hozzá a magam nevében. Magának Sztálinnak a korszakalkotó művein kívül senki és semmi nem jelenhetett meg. Sztálin után pedig még “korszakalkotó” művek sem voltak. Ezért kell ma a múlthoz fordulnunk, ha igazán jelentős marxistát akarunk megnevezni.

A folyóiratnak van egy “Arcképek” című rovata, amely a közelmúlt valamilyen szempontból figyelemre méltó marxistáiról közöl cikkeket és dokumentumokat. Olyan személyiségekről jelentek meg itt már anyagok, mint Lev Mecsnyikov, Antonio Gramsci, Lev Trockij, Mihail Lifsic, Victor Serge. És valóban: nincs marxizmus marxisták nélkül, akik értelmezik, fejlesztik és korszerűsítik ezt az elméletet. Napjaink történelmében megmutatkozik, hogy a dogmatizmustól távol álló, alkotó marxisták munkáiban nagyon sok olyan elképzelés és gondolat bukkan fel, amely segítségünkre lehet korunk és önmagunk megértésében.

Sajnos úgy áll a helyzet, hogy egynémely régi szerzőt helytelenül olvastunk, munkáikban sok mindenre nem figyeltünk fel, a marxizmus egyes teoretikusait egyszerűen nem is ismertük, mások be voltak tiltva, vagy a hivatalos propaganda oly mértékben eltorzította őket, hogy számunkra is nevetségesnek vagy elfogadhatatlannak tűntek. De tudnunk kell, hogy mit javasoltak és mit kívántak tenni a XX. század kiemelkedő marxistái.

A szocializmus új értelmezése

Mit értettünk korábban szocializmuson? Értelmezésünk, mondhatni, gyakorlatilag pusztán két egyszerű kritériumra korlátozódott: a termelőeszközök állami tulajdonára (ezt össznépinek is nevezték) és a népgazdaság tervezett voltára. Az elméletben persze voltak kifinomultabb és fellengzősebb meghatározások is, de gyakorlatilag csak ezt a két momentumot követelték meg. Ahol megvolt az állami tulajdon és a tervezés, ott szocializmusról beszéltek. Az ettől eltérő elméleti konstrukciókat, amelyek még bonyolultabban körmönfont és még kevésbé érthető megfogalmazásokra futottak ki, az egyszerűség kedvéért revizionizmusnak nyilvánították, és volt kérdés, nincs kérdés. Mára azonban nem kérdés nincs, hanem szovjet szocializmus.

Milyen új eszméket kínálnak ezzel a problémával kapcsolatban az Altyernatyivü tanulmányai? Buzgalin professzor például a “mutáns szocializmus” alternatívájaként egy olyan reális, objektív, globális és összcivilizációs folyamat lehetőségét fejti ki, amelyik magasabb szintre emelve szünteti meg, azaz dialektikusan tagadja az emberiség egész megelőző történelmi fejlődését, nem csupán a kapitalizmust. “Ez egy olyan minőség, amely nem annyira a kizsákmányolástól, az elidegenedéstől való szabadságot jelenti, mint inkább szabadságot a társult szociális alkotótevékenységre, arra, hogy az emberek anyagi és szellemi tevékenységük révén együttesen alkossák történelmüket.” (1994. 2. sz. 12–13.) Ez persze helyes, de talán kissé tudálékos megfogalmazás. Adam Schaff, a közismert lengyel neoortodox marxista, ha hosszabban is, ennél egyszerűbben fejezi ki magát: “A szocializmus a kizsákmányolás minden formájának megszüntetését hirdeti meg. »Tudományosabb« nyelven kifejezve arról van szó, hogy meg kell szabadulni az ember mint társadalmi individuum objektív vagy szubjektív elidegenedésének minden formájától. Ha így fogjuk fel, egyenlőségjelet tehetünk a szocializmus és a humanizmus közé, ez utóbbit specifikusan értelmezve: szocializmus = humanizmus vagy humanizmus = szocializmus. Ebben áll a szocializmus lényege, még ha az történelmileg különböző formákat ölthet is. Minden változatában olyan folyamat lesz, amely a csúcsok felé törekszik, bár soha el nem érheti őket.” (1995. 2. sz. 50.) A szocializmus tehát a humanizmus, az alkotófolyamatok, a magasrendű kultúra, a társadalmi igazságosság, a jólét társadalma. A lényeget ugyanígy értelmezi a fiatal moszkvai történész, Vagyim Damje is: “Számomra a szocializmus az emberi személyiség szabadsága, az embernek a kényszertől és az erőszaktól való szabadsága, az önkormányzatiság elve, tehát az embernek az a lehetősége, hogy más emberekkel együtt, kölcsönös megegyezés alapján határozza meg tulajdon sorsát” (1997. 2. sz. 77.).

Erről az alapról persze nehéz vagy éppen lehetetlen szocialistának nevezni a volt szovjet társadalmat. De ezek az imént felsorolt elvek inkább a mozgás kívánatos irányát jelölik ki, mintsem egzakt kritériumokat szolgáltatnának a laboratóriumi elemzés számára. Természetesen egyszerűbb ennél a sztálini megoldás: miután magad alá gyűrted a hatalmi apparátust, jelentsd ki, hogy ez a szocializmus, és ha valaki ebben kételkednék, vesd alá erőteljes “megdolgozásnak”. Ám a történelem arra tanít, hogy az egyszerű megoldások nem a legjobbak szoktak lenni.

Mindez nem változtat azon, hogy a szocializmus eléréséhez vagy megközelítéséhez valamiféle gyakorlati utaknak, irányoknak, lépéseknek kell vezetniük. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, elkötelezetten várva a humanizmus eljöttét. A humanizmus nem a mennyek országa, és magától nem száll le a földre. Gyakorlati cselekvésre van szükség. A folyóirat szerzői ezt a kérdést is szemügyre veszik.

A szocializmus két modellje: piaci szocializmus versus önkormányzati szocializmus

A szocializmusnak sok modellje volt, van, és valószínűleg még lesz is. De ha csak azokat tekintjük, amelyeket ma a világban (a miénkben és a nyugatiban) a leginkább mérlegelnek, amelyeknek, hogy úgy mondjuk, nagyobb az esélyük a gyakorlati megközelíthetőségre, akkor csak kettőt emelhetünk ki: a piaci szocializmus és az önigazgató szocializmus modelljét. Éppen ezek azok, amelyeket az Altyernatyivü lapjain a legtöbbször taglalnak.

Kezdjük a piaci szocializmussal. A piaci szocialistáknak nálunk permanensen nincs szerencséje. Korábban, a szovjet szocializmus idején, azért óvakodtak tőlük, mert piacpártiak voltak, s így valamiképpen a revizionistákra emlékeztettek. Ma, a piaci liberalizmus korában (vagy nem tudom, hogy lehetne másként nevezni ezt a berendezkedést) megintcsak nem becsülik őket, mert a szocializmus mellett kardoskodnak, és így valamiképpen a konzervatívokat juttatják az eszükbe. A végletek persze egyszerűbbek és érthetőbbek, de az igazság rendszerint valahol középen van.

Nos tehát, a piacot a piaci szocializmusban mindig a modern társadalom szükségszerű attribútumának nyilvánították. G. Rakitszkaja és B. Rakitszkij például azt írja, hogy piac nemcsak a magánkapitalista tulajdonforma függvényeként létezhet, hanem a tulajdon más formái közepette is, a kollektív munkatulajdon, a személyi tulajdon körülményei között. “Normális piaci viszonyok állhatnak fenn az állami szektorban is, ha a vállalatok gazdasági önállóságot kapnak, ha joguk van kereskedelmi szerződéseket kötni, ármegállapodásokra jutni partnereikkel stb.” (1991. 1. sz. 132.). A lényeg, hogy a modern társadalomban, az anyagi termelés korunkra jellemző fejlettségi szintjén egyszerűen nem lehet lemondani az árutermelésről és a piaci viszonyokról. “Árutermelés akkor és ott lehetséges – véli A. Butyenko –, amikor és ahol fennáll annak a szükségessége, hogy a felhasznált, társadalmilag szükséges absztrakt (élő és holt) munka mennyiségét az adott munka által létrehozott társadalmi gazdagság mértékéhez viszonyítsák.” (1995. 2. sz. 9.)

A szocialisták között vannak bírálói is a piaci szocializmusnak. D. Kotz amerikai professzor például egy egész sor ellenvetéssel él. A legfőbb szerinte az, hogy a piaci szocializmus “újratermeli a kapitalizmus betegségeinek jó részét, többek között a szociális egyenlőtlenséget, a makroszintű instabilitást, a környezet rombolását” (1995. 4. sz. 29.). A piaci szocializmus hívei erre azt válaszolják, hogy az állam aktív közreműködése és ésszerű népgazdasági tervezés mellett a piac negatív megnyilvánulásai megszüntethetők, vagy legalábbis minimalizálhatók.

Mindazonáltal úgy tűnik, a mai piac a végletekig fokozta minden negatív sajátosságát, miközben teljes mértékig hiányzik a tervezés, és minimalizálódott az állam szerepe. Mindebben feltehetőleg legfőképpen a hallatlanul átgondolatlan privatizáció üt vissza.

A piaci szocializmus problémája a maga egészében a tervezés és a piac összeegyeztethetőségének kérdésében gyökerezik, amely nálunk valamelyest már a 60-as években vitatéma volt, de több okból lezáratlanul maradt. Ma ismét lehetőség nyílik a mérlegelésére, a dolog csak a kutatók és szakemberek készségén múlik. Az Altyernatyivü küszöbön álló számaiban vitát kíván nyitni ebben a kérdéskörben.

Másképp áll a dolog az önigazgató (önkormányzó) szocializmussal, amely körül viszonylag régen folyik a vita. Napjaink oroszországi marxistái szinte kivétel nélkül vitathatatlannak tartják, hogy az önigazgatás mind a termelésben, mind a társadalomban a szocialista jelleg elengedhetetlen, sőt, legfőbb kritériuma. Így például A. Buzgalin a szocialista társadalom létrehozásáról szólva rámutat: ehhez mindenekelőtt az szükséges, hogy “fejlődjenek a polgárok szabad önszerveződésének formái, az össznépi elszámolás és ellenőrzés rendszerétől az önigazgatásig és a demokratikus tervezésig” (1994. 2. sz. 25.). Kifejtettebb formában ezt a gondolatot P. Abovin-Jegigyesz és B. Szlavin a következőképpen fogalmazza meg: “Ariadné-fonalként, amely a dolgozó embereket kivezetheti minden hamis út labirintusából, csakis az olyan állami hatalom megteremtéséért folyó harc szolgálhat, amely mindenekfölött a dolgozói önigazgatás feltételeinek megteremtésén munkálkodik, azon, hogy a dolgozó kollektívák kezükbe vehessék vállalataik teljes körű vezetését, és teljes mértékben tulajdonosaivá válhassanak az általuk létrehozott termékeknek. Csak ekkor haladható meg a termelők elidegenedettsége a termelési eszközöktől és saját tevékenységük produktumaitól, csak ekkor jön létre a valóságos társadalmi igazságosság… Az ilyen társadalom nevezhető valódi szocializmusnak.” (1995. 1. sz. 57.)

A termelési önigazgatás ellenfelei és szkeptikus megítélői általában azt állítják, hogy az önigazgatás a termelékenység csökkenéséhez vezet, a termelés hozadékának azonnali “elfogyasztására” való hajlandósághoz, ahelyett, hogy annak egy részét a termelés bővítésére fordítanák. Ezek az aggodalmak bizonyos mértékig megalapozottak. Ám a termelési önigazgatás meglévő tapasztalatai, különösen a dolgozói állomány részvételével működtetett cégeké az Egyesült Államokban, az ellenkezőjét bizonyítják. Erre a tapasztalatra hivatkozva E. Rudik és J. Keremeckij oroszországi közgazdászok amerikai adatok alapján rámutatnak: azok a vállalatok, amelyekben a dolgozók csak a tőkéből és a nyereségből részesednek, de nem vesznek részt a vállalat irányításában, a legfőbb gazdasági mutatók tekintetében nemigen térnek el az átlagos magántulajdonú cégek teljesítményeitől. Más vállalatok viszont, ahol a dolgozók a tőke tulajdonlásán és a nyereségen túl a termelés igazgatásában is részt vesznek, lényeges szociális és gazdasági többletet mutatnak fel. Az ilyen cégeknél, amerikai adatok szerint, a munka termelékenysége 15%-kal, az egységnyi tőkebefektetésre eső nyereség 33%-kal emelkedett az átlag fölé (1995. 1. sz. 83.).

Az önigazgatás hívei alapállásuknak megfelelően azt javasolják, hogy fordítsák vissza a privatizációt. Az, hogy a privatizáció szinte senkinek sem megfelelő módon folyik, ma már mindenki számára egyértelmű. Igaz, a szocialisták már e diadalmenet kezdetekor óvtak a felesleges illúzióktól. K. Samary már 1992 elején azt írta, hogy “a privatizáció figyelmen kívül hagyja a jelen történelmi szituációt, és nem vezethet sem nagyobb hatékonysághoz, sem szociális igazságossághoz” (1992. 2. sz. 81.). Ami igaz, az igaz – az ország sem hatékonysághoz, sem igazságossághoz nem jutott a privatizáció révén. De hogyan tovább?

A “harmadik út” propagátorai és az Altyernatyivü szerzői (ami ugyanazt jelenti, ahogyan az olvasó már valószínűleg felismerte) azt javasolják, hogy utasítsuk el a tulajdonreformot (a privatizációt), amely jelenlegi formájában csak egy olyan archaikus gazdaság kiépítéséhez vezet, amely a leghagyományosabb bérmunkarendszeren és a termelés irányításának autoritárius módszerein alapul. Ehelyett a tulajdon demokratizálásának folyamatát szorgalmazzák, amelynek bázisa a dolgozók valóságos részesedése a termelésirányításban, a vagyonban, a vállalat nyereségében, illetve adott esetben veszteségében. A piacgazdaságnak ez a típusa – véli E. Rudik – lényeges előnyöket mutat fel: nő a munkakedv, javul a munka termelékenysége és minősége, látványosan csökken a termelési konfliktusok száma (1995. 3. sz. 57.). Mint látható, az önigazgató szocializmus egyes híveinek konkrét javaslatai rövid és középtávon nem vetik el a piacgazdaságot, hanem lehetségesnek tartják a két elv összehangolását.

Emellett fontos megjegyezni, hogy az önigazgató szocializmus elkötelezettjei nem gondolnak ennek valamilyen egyidejű, mondhatnánk, egy csapásra és mindenütt való “bevezetésére”. Ez ismét csak ostobaság és illúzió lenne. A termelési önigazgatás különféle formáinak fokozatos kifejlesztéséről van szó, ezek társadalmi és állami támogatásáról, a többi legális tulajdonformával való szabad versenyről. A szocializmus “oázisainak” megteremtésére gondolnak, hogy Abovin-Jegigyesz és Szlavin kifejezését használjuk. A kollektív gazdálkodás ilyen “oázisai” vagy “szigetei” – véli A. Kolganov – képesek arra, hogy létrehozzák az elidegenedés világától a jövő szabad világához vezető út reális átmeneti formáit, gyakorlatilag bizonyítják a szocializmus “ültetvényeinek” termékenységét (1995. 4. sz. 120.). Persze, ahogy mondani szokás, majd meglátjuk. Bár a realitás szintjén a baloldaliak ma semmi mást nem javasolnak. Igaz, más “erők” meg az égvilágon semmit sem kínálnak, inkább azzal vannak elfoglalva, hogy a még szét nem rabolt állami vagyon darabkáit megkaparintsák.

Meg kell jegyezni, hogy vannak szerzők, akik lehetőséget látnak e két modell, a piaci szocializmus és az önigazgatói szocializmus összeegyeztetésére. Borisz Szlavin például hangsúlyozza, hogy “Oroszország számára a harmadik út, a nemzeti vagy piaci szocializmus a legmegfelelőbb. Ez alapozza meg a valódi szabadságot a társadalom többsége számára, …csak ez juttatja érvényre a világ tudományának és technikájának vívmányait és a társadalmi fejlődés leghaladóbb tendenciáit és értékeit, mint amilyen a termelés hatékonysága, a társadalmi igazságosság, a demokrácia és az önigazgatás.” (1996. 3. sz. 124.)

A baloldal erői ma

A szocializmus, ha nemcsak elméletként, hanem gyakorlatként is tekintjük, elképzelhetetlen hordozói, azaz olyan emberek nélkül, akik készen állnak e gyakorlat megvalósítására. Ezek az emberek alkotják a baloldal erőit. Az Altyernatyivü élénk figyelmet szentel sorsuknak, létszámuknak, minőségüknek, törekvéseiknek és lehetőségeiknek.

Mindenekelőtt, a “harmadik út” koncepciójának megfelelően, a folyóirat leszögezi, hogy “az új mozgalomnak új emberekre van szüksége”. Igaz, ezzel kapcsolatban Buzgalin megengedi, hogy ezek közül a “régi” szocializmus képviselői se legyenek kizárva, ám akkor rá kell szánniuk magukat, hogy “minőségileg más munkába fogjanak” (1994. 2. sz. 19.). Az új típusú baloldalról ír Adam Schaff is. Úgy véli, hogy a megújult baloldalnak a hagyományos mozgalmakon és a szocialista irányultságú pártokon túl új társadalmi erőket is fel kell ölelnie, mint például az ökológiai, ifjúsági és nőmozgalmak. “Elképzelésem szerint nem valamilyen egységes, új pártról lenne szó – írja Schaff –, hiszen ez valószínűleg nem is lenne lehetséges, hanem valamiféle koalícióról vagy föderációról, mindig a szóban forgó ország történelmi sajátosságainak és hagyományainak függvényében.” (1995. 2. sz. 54.) Egyelőre persze még minden csak érik, alakul, szerveződik, a valóságos végeredmény láthatólag még messze előttünk áll. És, ahogy David Mandel látja, a mai oroszországi baloldalnak az a legnagyobb baja, hogy “minden problémát a vezetőségi kombinációk szintjén akarnak megoldani” (1966. 2. sz. 17.). Akárhogy is, jegyzi meg O. Szmolin, “a viselkedési taktika megválasztásakor a legjobb mindig a politika legközönségesebb fogásához, nevezetesen a kisebbik rossz elvéhez fordulni. Tevékenykedni pedig a belátható jövőben alighanem ellenzékben leszünk kénytelenek.” (1995. 3. sz. 6.) “De már a legközelebbi jövőben is – hívja fel a figyelmet Buzgalin –, ha segítjük a dolgozókat, az állampolgárokat abban, hogy erős, nagy létszámú, demokratikus szervezeteket hozzanak létre (valódi szakszervezeteket és sztrájkbizottságokat, termelési és területi önkormányzatokat, ökológiai és nőszervezeteket), amelyek képesek rendszeresen fellépni tagjaik érdekeiért, létrejöhet a reális esélye egy kompromisszumnak e szervezetek és a hatalomra jutott elit korporatív klánjai között.” (1997. 1. sz. 104.) Lehet, hogy igaza is van a “friss baloldaliakkal” kapcsolatban; a “régiek” viszont, vagyis a kommunisták, máris meglehetősen közel kerültek a hatalomhoz. De hát mit kezdenének vele?

***

Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy az Altyernatyivü folyóirat a szocialista elmélet és gyakorlat legaktuálisabb és leginkább vitára késztető problémáit elemzi. Szerzői nem osztják a “régi” államszocializmus iránti nosztalgiát, mely hosszú ideig általános volt Oroszországban. A társadalom szocializációjának új formáit és útjait keresik. Ám a baloldali erők és teoretikusaik még csak az út elején tartanak; a társadalomban még erősek a hagyományos elképzelések és beidegződések; egyelőre nem rendelkezünk megfelelően fejlett korszerű szocialista elmélettel és jól szervezett baloldali társadalmi erővel. Mindezt a jövőnek kell meghoznia. Akinek pedig van jövője, az optimista lehet, és tevékenységét meggyőződéssel végezheti. Az Altyernatyivü, minthogy van jövője, így is tesz.

[Az ismertetés az Eszmélet felkérésére készült.]

Az "egységes" világot gazdasági értelemben a világpiac hozta létre, de valójában nagyon is ökológiai jelenség. A "racionális világuralom" törekvései a források kimerüléséhez és a természetes hulladék-elnyelők telítődéséhez vezettek. A gazdasági folyamatok és az ökológiai krízisek globalitása új kihívásokat állít a politikai szabályozással szemben. Már nem a nemzetállamok a "nemzetközi porond" legfontosabb szereplői.

Ha beszélhetünk egyáltalában "világrendről", akkor az csakis a 20. században lehetséges. Az ezt megelőző évszázadok "globális rendjei" sohasem az egész világot, hanem annak csak az éppen akkor ismert és elérhető részét foglalták magukba. Amennyiben ezek a világok politikai elképzelések mentén, rendként működtek, folyamatosságukat a szuverén nemzetállamok erőviszonyainak egyensúlyban tartásával biztosították. Ilyen nemzetközi rend volt például a harmincéves háborút követő vesztfáliai békerendszer ("pax westphalica"), amelynek alapelve egészen a 20. századig érvényben maradt (Miller). A nemzetállamokon alapuló rendszerben azonban túlságosan sok tényezőt kellett szabályozni ahhoz, hogy a nehézségi erő newtoni törvényéhez hasonlóan "az erők egyensúlyát" megvalósítsa. Ez a törekvés aztán könyörtelenül megbukott, amikor megszűnt a rendszer átláthatósága, és túlságosan sok, különböző súllyal és érdekekkel bíró szereplőt kellett volna egyensúlyban tartani. Ez a hanyatlás akkor indult meg igazán, amikor az imperializmus korában a nemzetállamok – amelyek szuverenitását éppen azon képességük jelenti, hogy határokat tudnak szabni – nemzetállami határaik kitolásával a világ meghódítására törekedtek. Nem nehéz belátni azt, hogy ez már akkor is konfliktushoz vezet, ha csak két nemzetállam követi ugyanazt az elvet. A két világháború a nemzetállamokon alapuló nemzetközi rend korszakának végét jelenti.

Bár a nemzetállamok már nem törekednek arra, hogy a földrajzi területhez és az azon élő néphez kötött hatalmuk és szuverenitásuk birtokában a "nagyhatalmak koncertjének" – mint például a vesztfáliai rendszernek – aktív szereplői legyenek, de egészen a 70-es évekig megőrzik szuverén jogukat a főbb nemzetgazdasági jelzőszámok (mint az árfolyam és a kamatok) meghatározása tekintetében. Így lehetséges az, hogy a II. világháború után a teljes foglalkoztatás és a szociális egyenlőség politikája kerül napirendre úgy, ahogyan azt Keynes elméletileg megalapozta (1936), és Lord Beveridge politikai programmá emelte (1946) – természetesen a kapitalista gazdaság keretein belül. A nemzetközi intézmények pedig segítő kezet nyújtanak e nemzetállami célok megvalósításában. Csak az 1970-es évek elején, az 1944-ben létrehozott árfolyamrendszer összeomlásával történik változás. A nemzetállamoknak a pénzhez mint eszközhöz kötött gazdaságpolitikai szuverenitása megszűnik, mivel területi szuverenitásukat részben át kell engedniük bizonyos szupranacionális erőknek és egy hegemón hatalomnak. A pénz, a valuta, a pénzügyek és a kereskedelem szabályozására létrejött nemzetközi intézmények azóta mélyreható változáson mennek keresztül funkcióik tekintetében. A háború utáni időszak világrendje már ebben a fejlődési szakaszban törékennyé válik, és nemcsak 1989-ben, az ellenséges nagyhatalom eltűnésével. Ezzel párhuzamosan a nemzetállamok (és régiók) a kamatok, az árfolyamok és az árak feletti szuverenitásuk elvesztését egy másik területen, a "telephelyeken" igyekeznek ellensúlyozni: politikai programot dolgoznak ki a "rendszerszerű versenyképesség" előállítására.¹ A költségeket csökkenteniük kell annak érdekében, hogy az adottságként megjelenő, befolyásolhatatlan árak (termékárak, árfolyamok, kamatok) mellett a "hosszan tartó konjunktúra-hullám" végén – amikor a piacok stagnálnak, és világméretűvé váló racionalizálási versenyfutás van kialakulóban – képesek legyenek a konkurrenciával lépést tartani. Nem csoda, hogy a bérszabályozás a gazdaságpolitika stratégiai fontosságú tényezőjévé válik (Altvater-Mahnkopf, 1993). A nemzetállam ebben a helyzetben "versenyállammá" válik (J. Hirsch), amely "telephelyeket" biztosít más "telephelyekkel" szemben. Mindez nem is jelent gondot mindaddig, amíg a bővülő világpiac "pozitív összegű játékot" tesz lehetővé. Amikor azonban "nulla összegű" vagy "negatív összegű játékok" határozzák meg a szabályokat, akkor a telephelypolitika a költségek externalizálásának romboló és veszélyes stratégiájává válik. (Erre a későbbiekben még visszatérünk.)

A háború utáni rend még ötven évig sem maradt fenn. A berlini fal összeomlása 1989-ben, amely a "létező szocializmus" porba hullásának látványos szimbóluma volt, a bipoláris világ végét jelentette, s azóta "új világrendről" beszélünk. A 20. század végének és a 21. század kezdetének világa a "hidegháború győzelme" és a "történelem vége" után alternatívák hiányában olymódon engedelmeskedik a racionális világuralom elvének, hogy gazdaságilag a piac, politikai szempontból pedig formális-demokratikus szabályok irányítják az ezen alapuló rendszert (l. Niethammer és Anderson vitáját a "posthistoire"-ról). A világuralom ezen elvének követése számos kérdést vet fel, amelyekre az "új világrend" keretein belül új válaszokat kell találni, mivel a bipolaritás és Bretton Woods korszakának "régi válaszai" már kevésnek vagy éppen szándékával ellentétes hatásúnak bizonyultak: Hogyan kell viszonyulni ahhoz, hogy a Föld politikai értelemben vett déli féltekéjén (amely nem feltétlenül esik egybe a földrajzival) az elmúlt évtizedek fejlesztési erőfeszítései kudarcot vallottak? Milyen szabályrendszerekben kell megállapodni ahhoz, hogy a mára már ellenőrizhetetlenné vált nemzetközi pénzügyi és valutáris kapcsolatok terén "rendet" lehessen tenni? Elképzelhető-e, hogy az "északi Nyugat" által megvalósított modernizáció és iparosítás továbbra is követendő minta legyen a "posztszocialista Kelet" és az "alulfejlett" Dél minden régiója számára? Javíthatja-e a "telephelyek versenyképességét" minden nemzet egyszerre, vagy csak egymás kárára lehet ezt megvalósítani? Hogyan kell hozzáállni ahhoz a kérdéshez, hogy a racionális világuralom tökéletesítésével egy időben a természet "visszaüt", hogy a globális ökoszisztémák – víz, levegő, föld és a jéghegyek – egyensúlyukból kibillenni látszanak, és a "racionális világuralmat" a "tárgyak bosszúja" teszi nevetségessé? A bűvészinasok ugyan megsuhintották pálcáikat, de parancsolni már nem tudnak nekik. Ami a legvégzetesebb, hogy nem is szabad ezzel próbálkozniuk, mert, mint a nemzetközi verseny résztvevőinek, számos hátránnyal kell számolniuk akkor, ha külön utakra tévednének. A bűvészinasok küzdelmét a természet szenvedi meg.

A globális ökológiai kérdésekről 1992 júniusában, Rio de Janeiro-ban rendezett UNCED-konferencia óta Rio-t úgy tekintik, mint az első lépések egyikét a gazdasági-ökológiai paradoxon elismerése felé. A vesztfáliai rend megbukott a nemzetállamok földrajzi határokat átlépő törekvései miatt. A háború utáni rendben a nemzetállami határok sérthetetlenségét ugyan a legmesszebbmenőkig érvényesítették, de más határok mégsem maradtak sértetlenek. Az egyik oldalon a határok nélküli növekedésnek egy olyan rendje áll, amely a modernizáció, az iparosítás és a fogyasztói társadalom jellegzetességeit vonultatja fel, a másik oldalon pedig az a tény, hogy határai vannak a globális ökoszisztéma terhelhetőségének, és hogy új politikai szabályrendszerek kialakítására van szükség ember és természet viszonyának rendezésére. Ezen új elveknek és szabályoknak már neve is van: fenntarthatóság (sustainability). Ez azonban még nem az érett gyümölcs, először még gondozni kell, hogy aztán le lehessen szüretelni. Rio azoknak az elveknek a szócsöve, amelyek az újat és a közöset jelenthetik az "új világrendben", mert minden konfliktuson túlmenően szabályokat kell találni a globális erőforrások és hulladékok kezelésére.

Az alapvető kérdés természetesen az, hogy az a Rio-ban mozgásba lendült folyamat, amely az erőforrás-felhasználás és a környezetszennyezés szabályozását tűzi ki célul, egyáltalán komolyan vehető-e a világpiaci verseny könyörtelen elvárásainak megfelelni kényszerülő "versenyállamok" számára, vagy az történik-e, mint a bűvészinas esetében, amikor a racionális világuralom programjának követése – főleg a többi bűvészinassal folytatott küzdelem következtében – általános katasztrófába torkollik.

A "racionális világuralom" követésének programja

A múltban a környezeti ártalmak csak lokális vagy regionális hatással bírtak, mert az ember hozzáférése a globális forrásokhoz csak nagyon szűk keretek között volt lehetséges. Az athéni szmog, a szennyvízgondok és a bűz Rómában, a faállomány pusztulása és az ebből fakadó karsztosodás a Balkán-hegységben, a kultúra hanyatlása a Húsvét-szigeteken mind a regionális ökoszisztémákba történő durva beavatkozás következményei voltak, ezek azonban alig érintették a Föld ökoszisztémájának működését. A racionális világuralom csak az újkorban válik globális elvvé, amikor több elvetélt kísérlet (pl. a vikingek próbálkozásai) után az Ibériai-félsziget "marinheiro"-inak sikerült a "Pangea kontúrvonalait" (Crosby), azaz a valamikor egységes őskontinens kontinentális részei között húzódó óceáni vízválasztókat Európa felől átlépni. Elfoglalták és gyarmatosították az óceán túlsó felén létrejött "neo-európai" kolóniákat, és alávetették őket a belső és külső természettel való bánásmód európai formáinak. Egyébként is, nemcsak emberek vándoroltak e távoli területekre, hiszen magukkal vitték állataikat, növényeiket és betegségeiket is, amelyek részben ugyanolyan feltartóztathatatlanul és ellenségesen vették birtokukba a földet, és tették ellenségeikké a többi élőlényt, mint ahogyan azt a "teremtés koronái" korábban tették (részletesen l. Crosby ). A világ erőszakos europaizálása során erőteljesen csökkent a fajok eredendő sokfélesége is, és mindezek következtében az evolúció pályája is europaizálódott a nagy felfedezések óta.

A korábbi évszázadokkal ellentétben ma már a világ minden régiója belekerült a térbeli expanzió és az időbeli növekedés gazdasági elveinek bűvkörébe. Nincsenek már fehér foltok a térképen, a "civilizált" nemzetek köre, a "charmed circle" már nem a "civilizálatlan világtól" való elhatárolódásában definiálódik, amely világba Sir Thomas Holland a 20-as években még Kínát és Perzsiát is besorolta (Rigaux, 388.).

A modern kapitalista termelési mód az ipari forradalommal indul virágzásnak. Amikor a fosszilis energiahordozók (kezdetben a szén, aztán a kőolaj) már nemcsak a főzéshez és fűtéshez, hanem a munkavégzéshez szükséges energia előállításához is rendszeresen alapul szolgálnak, a természet által behatárolt biotikus energiákat – megint csak a természet adta lehetőségek kiaknázása által – jelentős mértékben növelni lehet.² Az energiaátalakító-rendszerek (ide tartozik a gőzgép is), amelyek először is a szénben (majd később a kőolajban) tárolt energiát hasznos energiává alakítják át, másodsorban pedig sokkal több hasznos energiát termelnek (szenet bányásznak a földkéregből), mint amennyi inputot belefektetnek, elsöprik a termelékenység emelése elől az elháríthatatlannak tűnő akadályokat. Az ember és az állat biotikus, "endoszomatikus" ereje természettől fogva korlátozott. Egy ökör, egy ló, de az ember sebessége sem emelhető az állati vagy emberi léptékkel mérhető szint fölé, még ha a világrekordok utáni hajsza ezt célozza is. A fosszilis energiahordozók, az "exoszomatikus erők" (Lotka) felhasználása tehát hatalmas előrelépést jelentett a sebesség növelésében, a térbeli mobilitásban és hatótávolságban, a munka termelékenységének, a termékmennyiségnek és ezáltal a "nemzetek gazdagságának" emelésében. Nicholas Georgescu-Rhoegen (1986) ebben az összefüggésben a termelékenység növelése módszereiben lezajlott "prométheuszi forradalomról" beszél, amelyet az – európai, majd a neo-európai – emberiség az energiarendszer, a termelési mód és a társadalmi szerveződés átalakításával megvalósított. Marx a "Tőke termelési folyamata" című elemzésében bemutatja, hogyan teszi lehetővé a meghajtógépek, erőátviteli berendezések és szerszámgépek együttese a "nagy iparban" a munkának a tőke alá történő, már nem csupán formális, hanem valódi alárendelődését a relatív értéktöbblet termelése érdekében (MEW 23. 331.). Az alapelv a munka termelékenységének emelése; ennek megvalósítása egyrészt a fosszilis energiahordozók feletti rendelkezést előfeltételezi, másrészt azt a képességet, hogy ezeket az energiaforrásokat az egy munkásra jutó termelés növelése érdekében ésszerűen fel tudják használni. Ebben a folyamatban a társadalom is átalakul. Az energetikai forradalom egyben társadalmi forradalom is.

Csak ettől kezdve lehet igazán világuralmat gyakorolni. "Hódítsátok meg a Földet!"- szólt korábban az isteni ige, amelyet azonban csak emberi módon, azaz tökéletlenül lehetett megvalósítani. Napjainkra azonban az isteni ige valóság lett, mert megvalósíthatóvá vált. Az a szabály, hogy az idő minden egyes egysége egyben a nyereség része is, és hogy ebből fakadóan "az idő: pénz", olyan meghatározó elvvé válhat, amely a társadalmi változást a forradalmon kívüli időszakokban is gyorsítja. A tőke törekszik a körforgási idő nélküli körforgásra (Marx MEGA II 1.2. 543.), tehát egy térben kötetlen gazdaságot és társadalmat igényel, amelyet a neoklasszikus modellek oly magától értetődően és ebből következően oly kritikátlanul előfeltételeznek. Semmi sem marad állandó. Egy statikus vagy komparatív-statikus elmélet teljesen alkalmatlan ennek az újnak a megragadására: a változás normalitássá válik, a folyamatosság pedig stagnálást, krízist jelent. "A pre-indusztriális világot egyfajta meghatározó folyamatosság jellemezte, még az olyan nagy fordulatok ellenére is, mint a római birodalom, az iszlám vagy a kínai dinasztiák felvirágzása és bukása… Ez a folyamatosság szakadt meg 1750 és 1850 között." (Cipolla, 2.). Ezentúl a változás az alapelv, amely minden egyes embertől állandó alkalmazkodási képességet követel. A világuralom őrültsége, tragikuma és végzete ugyanis abban rejlik, hogy senki sem talál nyugalmat benne. Az örök nyughatatlanság, az otthon melegének elveszítése (Bloch értelmében), a szociális kötődések felbomlása a világuralom győzelmének fonákját adják. A flexibilitásról, mobilitásról és deregulációról folytatott jelenkori vitákban a folyamatos változás, valamint a rugalmas, mobil, érdekektől mentes alkalmazkodóképesség erénnyé, követésre méltóvá válik. A társadalmat azonban megfosztják szociális összetartó erejétől, ha a térbeli kötődést és az időbeli rutint elnyomják, lehetetlenné teszik. (Klauss, 1989., Klauss, 1990). Ezáltal olyan szabadon lebegő társadalmi erők keletkeznek, amelyek könnyen rendelkezésére állhatnak a populista és autoriter behatásoknak.

A világ egységes gazdasági és ökológiai térré, globális bazárrá vált, amelyben mindenütt, ahol megvan a szükséges pénzzel rendelkező vásárlóerő, könnyen megvásárolható az a citrom, amelyről Goethe még mint távoli országok gyümölcséről álmodott. Ez jelenti a törést a hosszú "előtörténettel" szemben, amely az ipari viszonyok profanitása következik.

Pénz és szén szövetsége

A "világuralom racionalitása" nemcsak a termelőerőkre bukkan rá, amelyek segítenek a puszta ötlet vagy az isteni ige történelmet megformáló realizálásában. Sokkal inkább arról van szó, hogy a társadalmi formák átalakítása a "prométheuszi forradalomnak" történelmileg lökést adjon. A pénz itt a gazdaság meghatározó társadalmi formája és médiuma. A "pénz kvantitativizmusa", amelyet Arisztotelész még erősen kritizált a társadalmat széthúzó hatása miatt, jól láthatóan bontakozik ki, amikor az anyag és energia technikailag változó rendszerei az "oikosz" és a "polisz" időbeli és térbeli határait messze maguk mögött hagyják, és az emberi és állati (endoszomatikus) energiát (exoszomatikusan) megsokszorozzák. A modern pénzgazdálkodás számára, amely már a 14. században létrejött a felső-itáliai városokban, a prométheuszi forradalom fosszilis energiahordozói olyan hajtóerőt jelentettek, amely a mai globális pénzügyi spekuláció hetedik mennyországába emeli. A 20. század szállítási és kommunikációs csatornáinak segítségével a pénz és tőke térbeli és időbeli dinamikája előtt szélesre tárulnak a kapuk. Az akadályt képező szállítási és kommunikációs költségeket minimálisra redukálják, amikor szén és pénz egy életre szóló szövetséget kötnek (legalábbis az ipari társadalmakban). Fosszilis energiahordozók nélkül nem lenne sem kapitalista termelési és felhalmozási folyamat, sem modern monetáris világpiac. Hogyan is lehetne különben a másodperc töredéke alatt dollármilliárdokat Hong Kongból New Yorkba, vagy Tokióból Londonba eljuttatni? És csak azért, mert idő és tér lassan szinte megsemmisül a "technikai haladás" révén (úgy, hogy a gazdaságot büszkén, de meggondolatlanul már "virtuális" világként emlegetik), kell a La Plata, a Rio Grande, a Rajna, a Po és a Volga között elterülő "telephelyeknek" nagyon is valóságos teljesítményeket – bérköltségek, infrastruktúra, az állami hatóságok hozzáértése stb. – felmutatniuk, hogy megkaparinthassák a "virtuális" pénzügyi piac szabadon befektethető forrásait.

Ha nem létezne az a lehetőség, hogy a munka termelékenysége a fosszilis energiahordozók és a technikai rendszerek révén egy megfelelő társadalmi forma keretein belül növelhető, azaz ha nem létezne a gazdasági növekedés, akkor a hitelbe adott pénz kamatának beszedése nagyon hamar felemésztené az adós gazdasági alapjait. Nem is létezhetne tartósan kamat, ha nem sikerülne gazdasági többletet produkálni és ezt mennyiségileg emelni, miközben a minőségi termelési feltételeket a "relatív értéktöbblet termelésénél" forradalmasítják. A többlet a kapitalista viszonyok között értékként kerül a felszínre (értéktöbblet), de materiális oldalától nem válik el. Mert az "érték hordozója" Marx szerint a "használati érték". Az összefüggés meglehetősen közvetett, de létezik. A monetáris mennyiségeknek a reál- (és társadalmi) viszonyokhoz való kötődése a központi eleme Arisztotelész, Augustinus és Aquinói Szent Tamás intő szavainak a kamat társadalomromboló hatásával kapcsolatban (innen a máig érvényes kamatszedési tilalom az iszlámban). Amint azonban megszűnik a biotikus energia korlátozottsága a fosszilis energiahordozók megjelenésével, egyszerre lehetséges a szerves növekedési folyamat üteméhez és korlátaihoz immáron nem kötött termelésbővülés és a (monetáris) többlet megcélzása is. A kamatokat fel lehet emelni, és ki is lehet őket fizetni, anélkül, hogy a közösség társadalmilag szétzilálódna, vagy az egyén anyagilag csődbe menne. Pontosan ellenkezőleg, a kamat gyakorolja a "monetáris költségvetési restrikció" szerepét, és ezzel stimuláló hatást gyakorol a termelésre: a hitelfelvevőt a munka termelékenységének fokozására, tehát technikai, munkaszervezeti és menedzsment-stratégiai innovációra kényszeríti. A fosszilis energiahordozók és a pénz a kapitalizmus társadalmi formációjában szinergikus kapcsolatba lépnek, kölcsönösen emelik egymás dinamikáját. Pénz nélkül a szén és a kőolaj még a földkéreg alatt pihenne, és a fosszilis tűzelőanyagok nélkül a "pénz kvantitativizmusa" ártalmatlan tündérmese lenne.³

A 18. század "prométheuszi", ipari és energiagazdálkodási forradalma után időbeli eltolódással egy világméretű nyersanyag- és energiagazdaság alakul ki. Míg a premodern időkben az emberek csak térben korlátozott mértékben voltak képesek az energiahordozók (elsősorban fa) szállítására (Debeir), és emiatt "telephelyeiket" is az energiahordozók elérhetősége határozta meg, a kapitalista társadalmak a világ minden tájáról képesek nyersanyag- és energiaigényüket biztosítani, hogy aztán a nagy energia- és nyersanyagátalakító központokban a használati értékek olyan formáit alakítsák ki, amelyek megtöltik a "modern jóléti társadalom" kirakatait és megvalósítják a "nemzetek gazdagságát". Az energiamultik a "global sourcing" segítségével ehhez az irányvonalhoz kötötték stratégiáikat. Ez azonban a hosszabb időn keresztül történő tárolás lehetőségét, a könnyű szállíthatóságot, és a primer, szekunder, valamint a végső energiák egyszerű átalakíthatóságát (pl. a szenet hővé, mozgási energiává, vagy fordítva, a mozgási energiát hőenergiává és elektromos energiává) előfeltételezi. Ezeket a feltételeket a fosszilis energiahordozók tökéletesen teljesítik. Mivel a lelőhelyekhez való hozzáférés az egész világon biztosított, ezért az ipari telephelyek kiválasztása már nem a nyersanyag-ellátottság, hanem más kritériumok függvénye. A "just-in-time" vagy a "lean production" rendszerei csak akkor váltak megvalósíthatóvá, amikor a nyersanyag-gazdaság nemzetközivé vált, és a termelő-, illetve kitermelőhelyek közötti ellentét kialakult. A "versenyző állam" szén hiányában nem tudná eljátszani szerepét, legyen bármennyi pénze. A modern ipari rendszereknek az emberiség történelme szempontjából oly hatalmas fellendülése akkor vált lehetségessé, amikor a társadalmak abban a helyzetben voltak, hogy a technikát és a társadalmi intézményeket rendszerbe tudták foglalni, és a rizikómenedzsment kihívásainak az exoszomatikus energia segítségével meg tudtak felelni (ehhez l. Altvater, 1992. 47.). Rizikó csak akkor állhat fenn, amikor az energiapotenciált olyan célirányos munka érdekében koncentrálják, amely extrém mértékben meghaladja az emberi léptéket, és ezáltal kizárólag komplex technikai apparátussal és átfogó társadalmi előkészületekkel lehet folyamatos ellenőrzés alatt tartani.

A globalizálódás azonban semmi esetre sem jelenti azt, hogy a modern ipari rendszerek fejlődése egyszerre és egyenletesen megy végbe, vagy hogy integrált kitermelő- és termelőrendszerek jönnének létre. A 20. század második felének "világrendjét" sokkal inkább az az ellentét jellemzi, amely egyik oldalról a fejlett, északi ipari társadalmak magas versenyképességű nyersanyag- és energiaátalakító rendszerei, másik oldalról pedig a kevésbé fejlett országok déli nyersanyagkitermelő rendszerei között fennáll ("szintrópia-szigeteknek" nevezi Hans Peter Dürr a koncentrált nyersanyagok tárolóhelyeit). Egyáltalán nincs biztosítva az, hogy pontosan azoknak az országoknak és régióknak van a legjobb esélyük a gazdasági jólét megteremtésére, amelyek nyersanyagban gazdag területekkel rendelkeznek. Míg a 19. században a nyersanyagban való gazdagság még a telephely hatalmas előnyének számított, addig a 20. században kialakult munkamegosztás azoknak az országoknak kedvezett, amelyek nem voltak rászorulva a nyersanyagexportra, hanem technikai és szervezeti innovációk, valamint kvalifikált munkaerő segítségével képesek voltak előrenyomulni a világpiacon. Ezen alapul már évtizedek óta az európai ipari országok versenyképessége, ezért hozzák fel mostanában példaként Ázsia "dinamikus gazdaságait" (Japánt, később Dél-Koreát és Tajvant). A nyersanyagban gazdag és nagy területtel rendelkező országok, mint Argentína és Brazília – de a jövőben akár Oroszország, Kazahsztán vagy Ukrajna – ezzel szemben a területükön elterülő "szintrópia-szigetekkel" inkább a világ többi részének ipari rendszerváltásához járulnak hozzá, és csillapítják azok energiaéhségét, ahelyett, hogy saját – nem létező vagy harmatgyenge – iparukat látnák el. Az exportált energiahordozók révén az ipari országok számára lehetőséget adnak arra, hogy azok megtartsák és emeljék jólétük színvonalát, miközben a kitermelt nyersanyagok után csak "fekete űr" marad.

Kitermelés versus termelés

A fejlett ipari világ rendjének a kitermelő-vidékek "rendetlensége" felel meg (l. ehhez Altvater, 1992 és 1993). A nyersanyagtermelő országoknak sikerül az "árrendszer átható erejét" (Innis, 252.) a belső cserearányok kialakításához úgy felhasználni, hogy a munka és a tőke a nyersanyagszektorból az iparba irányul. Az ipari termékeket versenyképesen kellene előállítani és a világpiacon eladásra kínálni, hiszen csak ekkor volna gazdasági értelme a tényezők átáramoltatásának a kitermelőszektorból a termelőszektorba. Azok a régiók és nemzetek azonban, amelyek az "alapvető termékek" kitermelésétől és piacra dobásától függnek, hátrányba kerülnek, mert megfelelő gazdaságpolitikával meg kell oldaniuk azt a kettős problémát, miszerint adott világpiaci cserearányok (terms of trade) mellett a belső terms of trade-et úgy kell kialakítani, hogy az képes legyen a feldolgozóipar "szisztematikus" versenyképességét a nemzetgazdaságon belül a nyersanyagszektorral szemben, a világpiacon pedig a többi konkurráló feldolgozóiparral szemben fenntartani. A "szisztematikus versenyképesség" tehát mindig egyszerre vonatkozik az ágazaton belüli és az ágazatok közötti konkurrenciára. Ez a tény gyakran elkerüli a versenyképességet elemzők figyelmét.⁴ A legtöbb elemzésben az ágazaton belüli verseny áll előtérben a más országokból, telephelyekről származó, egymással összehasonlítható termékek: például a japán autók német, amerikai, olasz autókkal szemben; a brazil érc az ausztráliai érccel szemben. Sokkal nehezebb a helyzet akkor, amikor egy bizonyos országban az ágazatok közötti, tehát a nyersanyagszektorból a feldolgozóiparba irányuló tényezőáramlás okait kell megragadni, ennek magyarázata és részletes kifejtése azonban itt nem lehetséges.⁵ Érdemes lenne az iparosítás és a modernizáció endogén és exogén akadályairól folytatott fejlődéselméleti vitákba a versenyképesség elméletének néhány "újkeletű" észrevételét is beilleszteni, természetesen az egyre keményebbé váló ökológiai szigorítások figyelembe vételével.

Azt, hogy a nyersanyagokban gazdag, erőforrásokat kitermelő országok és az erőforrásokat felhasználó ipari országok közötti fejlettségbeli különbségek egyáltalán ilyen problémává váltak, elsősorban a termelés és fogyasztás normáinak és eszményképeinek teljes körű, a kommunikációs média által megvalósított globalizációja okozta. A fejlődés ma már nem "csak" egy "nemzetgazdaság" termelőerőinek kihasználása a nemzeti cél érdekében, mint ahogy azt 150 évvel ezelőtt Friedrich List a Smith és Ricardo által fémjelzett, a klasszikus kozmopolitizmus jegyében zajló szabadkereskedelem "komparatív költségelőnyeivel" szemben támasztott nagy elvárásokkal szemben kifejtette. A fejlődés ma a globális rend ígérete, a termelés és a fogyasztás globális modelljének példaképe. Az alulfejlettség ebből kifolyólag tehát nem csak azért probléma, mert alacsony az egy főre jutó jövedelem más társadalmakhoz képest, hanem azért is, mert a siker kritériuma, a modernizáció és az iparosítás a világ sok táján egyáltalán nem járt sikerrel. A szabványok, a normák és az értékek ráadásul könnyen változnak. A lécet – és ez is a modell kifejeződése – a versenyben legsikeresebbek mindig magasabbra és magasabbra teszik. A pénz említett kvantitativizmusa a nemzetközi verseny szabályait és dinamikáját is meghatározza. Semmi sem marad úgy, ahogyan volt, minden versenyző kényszert érez arra, hogy átugorja a lécet, sőt hogy még magasabbra helyezze. A verseny szelleme áthatja az állami politikát is, az állam "versenyző állammá" (J. Hirsch) válik, és a "telephelyek versenyképességének" védnökeként lép fel, amely telephelyek között azonban a kitermelőközpontok és -régiók általában nem a legjobb pozíciókat foglalják el.

A verseny és a globális ökoszisztéma terhelhetősége

Van-e köze ennek az egésznek a globális ökológiához? A versenyképesség és a fejlődésben elért sikerek a termelés bővülésében (a felhalmozás "aranykorának" bizonyos feltételei mellett a foglalkoztatás növelésében is) öltenek testet. A pénzben mért nemzeti termék növelése csak akkor lehetséges, ha az anyag- és energiainputok felhasználása is nő – még az energiafelhasználás hatékonyságának javulása esetén is.⁶ Így formálódik – az erőforrások szűkössége mellett – a globális rend másik problémája: A termelési és fogyasztási szférában végbemenő anyag- és energiaátalakítási folyamat során keletkező melléktermékek elhelyezése megterheli, sőt túlterheli a folyós, gáznemű és szilárd halmazállapotú káros anyagokat elnyelő természetes tározókat. Ezek a tárolók ugyanolyan véges kapacitásúak, mint azok az erőforrások, amelyeknek a kívánt használati értékké történő átalakítása során ezek keletkeznek. A kérdés tehát az, hogy "nem kellene-e komolyan venni azt, hogy talán az energia- és a tárolási probléma mégis növekedést gátló hatású lehet" (Wissenschaftlicher Beirat, 158.). A globális rend ökológiai problémáját tehát egy "forrás"- és egy "tárolás"-problémára lehet felosztani. Az első alkotta a modern ökológiai viták kezdetén a fő problémát, és a Római Klub jelentésének is ez alkotta gerincét. A második kérdéskör később került felszínre, de lehet, hogy fontosabb, mint az előző. Itt kell azonban figyelembe venni azt is, hogy az egyes konkrét esetekben ez a megkülönbözetés nem mindig bizonyul megfelelőnek. Az erdők például források, hiszen a fa (az erdő egyéb nyersanyagforrásaitól eltekintve) alapanyagként és energiahordozóként is felhasználható. Ugyanakkor az erdő a széndioxid-kibocsátás fő elnyelője is, hiszen a biomassza által beépül a növekedési folyamatba. Mindezeken kívül pedig az erdők – és különösen a trópusi esőerdők – életteret biztosítanak az élőlények sokaságának.

A globális ökológiai probléma ebből következően elvben hármas természetű: 1. A kimeríthető, véges forrásokat az emberiség az utolsó cseppig kifosztja, a kimeríthetetlen, megújítható forrásokat pedig messze regenerációs képességükön túl (ki)használja. 2. A természetes elnyelőket olyan mértékben terheli, hogy a felvevő- és a regenerációs képességük már felmondja a szolgálatot. 3. A források és az elnyelők túlterhelésével az élőlények élettere megsemmisül, ők pedig nem képesek az emberhez hasonlóan olyan "exoszomatikus eszközök" kiépítésére, amelyek segítségével egy, a megváltozott környezeti feltételekhez igazított, "második" természetet lehet kiépíteni. Ha a "környezetek" változása gyorsabban következik be, mint ahogy a belső természet ahhoz alkalmazkodni tudna, akkor a fajok kipusztulnak, "méghozzá legalább ezerszer nagyobb arányban, mint ahogy ez a természet által vezérelve az elmúlt 65 millió év alatt történt" (Wissenschaftlicher Beirat, ⁷.). A katasztrófa pontosan abban rejlik, hogy az időbeli játéktér annyira beszűkül (többek között az időben és térben gyorsuló és hódító imperializmus következtében), hogy teljesen kudarcot vall minden erőfeszítés, amely a radikálisan megváltozott környezethez való alkalmazkodásra irányul.

A globális ökoszisztémák túlzott kihasználása a kapitalista, személyi birtokláson alapuló társadalmakban érvényesülő "játékszabályok" alapján annak az eredménye, hogy a résztvevők saját racionális érdekeiket követik. A "játék" végül a "köz tragédiájává" fajul: az egyéni racionalitás nemcsak kollektív irracionalitásba csaphat át (ennek a témának szentelik magukat a társadalomtudományok születésük óta). A többi, ugyanolyan individuális és racionális érdekektől vezérelt szereplő közötti érintkezés, és a korlátozott erőforrásokhoz és elnyelőkhöz való közös hozzáférés (ami azt is jelenti egyben, hogy az egyéni cselekedet minőségileg és mennyiségileg is mások számára folyamatosan változtatja ezeket, és ez már önmagában is megkérdőjelezi a szereplő individualitásának feltételezését) még az egyéni érdekek érvényesítését is csak átmenetileg teszi lehetővé, vagyis csak addig, amíg a források korlátai nem lesznek érzékelhetőek, amíg a teherbíróképesség nagyobb mint a terhelések összege.

Mindez azonban a fejlődés igénye és a konkurrencia által stimulált termelésnövekedésnek megint csak határokat szab, amely határoknak tulajdonképpen az exoszomatikus energiákhoz való visszanyúlással áthidalhatónak kellene lenniük: ezek a teherbíróképesség, a globális ökoszisztémák terhelhetőségének határai, "a termelés és fogyasztás ökológiai mértékének" határai. Az exoszomatikus gépezetek, amelyek felhasználóik korlátozott endoszomatikus erőit megsokszorozzák, szintén problémát okoznak: ugyanúgy önállósítják magukat, mint a bűvészinasok varázspálcái. A fejlődés eddigi menete "az árrendszer átható erejének", a pénz dinamikájának és a piacok innovációs potenciáljainak logikáját követte. Az ebből a logikából levezetett szabályok és eljárási alapelvek nem alkalmasak a "globális köz" túlságos kihasználása problémájának elkerülésére, vagy amikor már fennáll a probléma, megoldásokat felmutatására annak megszüntetésére. A modern (kapitalista) társadalmak az előtt a nem túl örömteli alternatíva előtt találják magukat, hogy rendelkeznek ugyan egy kigondolt monetáris, gazdaságilag hatékony piaci árakon alapuló szabályozási rendszerrel, amely azonban sajnos teljesen alkalmatlan olyan szabályok kialakítására, amelyek a természettel való anyagcserét és az ezzel kapcsolatban felmerülő globális ökológiai problémákat kezelni tudná. Minél tovább tart a "világuralom racionalitása" programjának követése, annál inkább bebizonyosodik, hogy a világot valóban uralni lehetetlen, mivel "egy olyan társadalomról, amely nem veszi figyelembe a természet átalakításának következményeit, aligha mondhatjuk, hogy valamennyire is uralja a természetet" (Grundmann, 109.).7 Ha először is léteznének az ökorendszer terhelhetőségének határai regionális és globális szinten, másodsorban, ha a "világuralom racionalitása" a kapitalista termelési mód eszközeivel a források és tározók terhelése nyomán túllő a terhelhetőség határain, ha ezáltal harmadsorban az ökológiai válságok elkerülhetetlenné válnak, negyedsorban akkor merül fel csak a kérdés, hogy hogyan lehet másképp szabályozni az emberek, a társadalmak és a természet közötti anyagcserét globális szinten.

A természet igényeinek racionalizálása – "feltartóztatás"

Elméletileg két válasz létezik az ipari termelési és fogyasztási folyamat által igényelt erőforrások korlátozottsága, illetve a mérgező gázok, szennyvizek és hulladékok elnyelőinek túlterheltsége folytán felmerülő kihívásokra. Az egyik válasz egyszerűen a "feltartóztatás" (containment) (Sachs), ami nem más, mint az erőforrások és a természetes elnyelők túlzott kihasználásának korlátok közé szorítása Délen, a Harmadik Világ országaiban azért, hogy az északi privilegizált országokban folytatódhasson a bejáratott termelési modell és a szívekhez oly közel álló "life style". A globalizált ipari társadalom ökológiai költségeit tehát szintén "externalizálják" egy olyan világban, amely éppen a kapitalista értékesítési logika térbeli és időbeli dinamikája alapján egyre "kisebb" lesz, és ezáltal kizárja az externalizálás lehetőségét. A széndioxid-kibocsátás nem képes olyan üvegház-hatást létrehozni, amely csak a Föld déli féltekéjén érvényesül, és a felmelegedés a Földön mindenütt hat. Nemcsak az Antarktisz felett van ózonlyuk, hanem az Arktisz felett is, és a fajok kiirtásának következményei az élet evolúciója szempontjából minden embert, sőt minden élőlényt is érintenek, nemcsak ma, hanem évezredekkel később is. Bár az érintettség nem egyenlően oszlik meg (erről a későbbiekben még szólunk), de nincs a Földön olyan ország, régió, amely kibújhatna ez alól. A pénzügyi kompenzáció (például egy, a forrásait tekintve egyre kevésbé elégséges "Globális Környezeti Alapon" keresztül) nem sokat segít, inkább részét képezi a megoldandó problémáknak. A megosztott világ, a korlátozási kísérletek "globális apartheidjének" modellje hosszú távon nem csak ökológiai szempontból nem lehetséges.

A "feltartóztatás" a záróvonal stratégiája: elismeri, hogy a térbeli-időbeli expanzió lassanként már rendíthetetlen falakat dönget, így a privilegizáltaknak igényeiket meg kell védeniük a "kielégítetlen" nemzetekkel szemben. Noam Chomsky könyvében az 500 éves tőkés világrenddel kapcsolatban Winston Churchillt idézi, aki – a vesztfáliai rend gondolatmenetéhez hűen – az "éhes nemzetek" veszélye kapcsán egyértelműen területi kielégítetlenségről beszél, és korlátok közé szorításukat a már "elégedett nemzetek" védelmével indokolja (Chomsky, 9.). A "kielégítetlenekkel" szembeni containment ma már más, meta-territoriális, ökológiai dimenziót kapott. A kapitalista fejlődés korábbi korszakaihoz kapcsolódó térbeli-időbeli rezsimekhez képest a különbség teljesen nyilvánvaló. A kapitalizmus korai időszakának kolonializmusa a fehér foltokat igyekezett meghódítani, alávetni és kizsákmányolni; gyarmatokként próbálta őket a kapitalista nemzetállamok bűvkörébe bevonni, miközben azok nem voltak elég civilizáltak ahhoz, hogy ne ártsák magukat a gyarmatosított kontinensek dolgaiba. A 19. és 20. század imperialista államai minden erőfeszítést megtettek azért, hogy a már területileg felosztott világot térben újrastruktúrálják – e vállalkozásuk során háborús konfliktusokba keveredtek, amelyek aztán a világháborúkban csúcsosodtak ki, hiszen a hegemónia megszerzéséért és a világ új rendjéért folyt a harc. A nemzetállamok voltak azok, amelyek a hatalom territoriális (és államnemzeti, és ezáltal mindig rasszista alapú) kiterjesztésében részt vettek, és így a vesztfáliai rendet, amelynek az erőket kellett volna egyensúlyoznia, végleg romba döntötte. A korlátozás stratégiája, tehát nem a territoriális kiterjesztés, hanem a gazdasági, politikai és társadalmi elszigetelés stratégiája a Föld teljesen új térbeli szerkezetét hozza magával. Az elmúlt évtizedekben, a háború utáni rend során kialakult és a nemzetközi rendszer struktúráiba belevésődött privilégiumok tovább élnek. A jómódú társadalmak igyekeznek biztosítani a forrásokhoz és az elnyelőkhöz való hozzáférést, de az ökoszisztéma felismert határai miatt gondjuk van arra, hogy a korlátozások mindenekelőtt a másiknál jelenjenek meg. Azt az elvet, hogy a Föld természeti forrásaira mindenki egyenlő mértékben igényt tarthat, hogy a szükségletek és a kielégülés lehetőségei mindenki számára egyenlőek, felváltja egy olyan elv, amely a korlátozott ökoszisztéma használatának kiadagolását hirdeti. E kiadagolás során az emberiség egy kis része nagy mértékben részesedik a forrásokból, míg az emberiség nagyobbik fele csak kis hozzáférést kap azokhoz. A kiadagolási folyamatot az ármechanizmus vezényli (hiszen azok a G7-állampolgárok, akiknek az egy főre jutó éves jövedelmük 20000 USA-dollár körül van, sokkal nagyobb részt hasíthatnak ki, mint azok a G77-állampolgárok – azaz a 77 fejlődő ország lakosai -, akiknek az egy főre jutó éves jövedelme alig teszi ki az 500 dollárt), amit az "új világrendben" politikai és katonai eszközökkel tökéletesítenek. Miközben az ármechanizmus és a piac által megalkotott kiadagolás önmaga által és procedurálisan is legitimálásra kerül, a politikai és katonai beavatkozások különleges legitimációjára van szüksége, amelyhez többek között azok a kísérletek is tartoznak, amelyek az ENSZ-nek új alapokat hoznának létre.

Az ipari társadalom termelési módja és életformája "oligarchikus javaknak" (Harrod, Hirsch) számítanak, mert nem elérhetők a Föld minden lakója számára. Az ipari társadalomban paradox módon – mert tulajdonképpen az ipari társadalom "jóléte" hatalmas lehetőségeket rejt magában, hogy az emberi képességeket az egyenlőség jegyében újraossza – nem lehet megvalósítani azt, hogy minden kontinens, kultúra és faj egyenlő hozzáféréssel rendelkezzen a Föld erőforrásaihoz annak érdekében, hogy a nagyon is különböző igényeiket ki tudják elégíteni, és hogy az életesélyeknél és a jövedelmek elosztásánál igazságosság valósuljon meg.

A legfejlettebb világban jelenleg előszeretettel alkalmazott ipari modellre építve nem lehet "igazságos" világrendet létrehozni. De nem létezik olyan társadalmi mechanizmus sem, amely a gazdaság és társadalom alapelveit (költségvetési szigor, profitelv, az egyéni jólét legitimáló ereje, verseny) megőrizve képes lenne a globális erőforrásokhoz való hozzáférést korlátozni. Az ökológiai válság egy civilizációs válság méreteit kezdi ölteni (Anders). Az ökoszisztéma megőrzését nem lehet megalapozni, ha nem történik változás a termelés és a fogyasztás módjában, amelyek a természethez való hozzáférés egyenlőtlenségének alapját alkotják. Ha tehát a földgolyó ökológiai lepusztulását sajnálatra méltónak találják, és ezzel egy időben a világrend vezérelvei a "történelem végén", a piacot, a tőkefelhalmozást, a parlamenti demokráciát megkérdőjelezhetetlennek nyilvánítják, akkor az ökológiai érvek konzervatív, autoriter felhangot kapnak, ami sok ökológiai vita sajátja.⁸ Fordított esetben azonban megmutatkozik, hogy az ökológiai diskurzusok igénylik a társadalmi igazságosság normáira való hivatkozást. Mert ha a természettel szemben támasztott igények adagolása elkerülhetetlen, és ha jó ok van arra, hogy ezt ne a piac ármechanizmusa irányítsa, akkor az ökológiai egyenlőség valamely elméletéből kell azokat a kritériumokat levezetni, amelyek azonban természetesen jobb híján csak feltevésként léteznek (vö. Ely).

"Fenntarthatóság" – hamis ígéretek?

Ha más választ keresünk az ökológiai kihívásokra, akkor elképzelhető lenne egy olyan rendszer, amely egyenlő elosztást biztosítana a Föld globális forrásaihoz és károsanyag-elnyelőihez való hozzáférési jogokat illetően. Ebben az értelemben a Rio de Janeiro-i konferencia sokak által a rendszer-kialakítás egyik jelentős mérföldköveként értelmezhető (Buckmeier, Simonis, Rowlands), mert ez az UNCED-konferencia a természettel folytatott anyagcsere globális szabályozását célzó más egyezményeknek elébe ment. Egy dolgot emel ki: a "feltételesség" egy olyan formáját, amely a feltétel nélküli szabadkereskedelmet és a szabad vállalkozói kezdeményezést bizonyos mértékig hosszú (de nem túl hosszú) pórázra engedi, anélkül, hogy szót emelne a nemzetállami protekcionizmus elve mellett – amely a nemzetállamok 19. századi világrendjének idejéből származik, még ha ma is van némi aktualitása. Ide tartoznak a ritka növény- és állatfajok védelméről szóló egyezmények (így az 1975-ös "Washington Agreement"), a Bécsi és Montreali FCKW-Konvenció (1985, illetve 1987), és az ezekkel kapcsolatos londoni és koppenhágai utóegyezmények (l. Wissenschaftlicher Beirat, 20.), a Baseli Hulladékegyezmény (1989), amelyet 1994 márciusában Genfben jelentős mértékben szigorítottak, a tokiói és yokohama-i Tropical Timber Trade Organization, és végül a Rio-ban elfogadott és azóta már ratifikált szén-dioxid konvenció, valamint a kevésbé kötelező érvényű egyezmény az erdők védelméről és a fajok változatosságáról, amit szintén Rio De Janeiro-ban írtak alá. Túlzás lenne ezeket az egyezményeket és a környezettel kapcsolatban eddig megszületett mintegy 170 nemzetközi szerződést (l. French, Petersmann, OECD 1991 – ebben a környezettel kapcsolatos multilaterális egyezmények listája is megtalálható) már a fent említett elemekkel rendelkező "rendszer" alappillérének tekinteni, amely a nemzetközi szereplők környezetpolitikai cselekvésének irányát, célját és kereteit megszabná. Egy nemzetközi környezetvédelmi rendszer kialakulásának újszerűsége abban rejlik, hogy a természettel folytatott anyagcsere szabályozása már nemcsak kizárólag a világpiaci árak kérdése, de nem is a már nem igazán szuverén nemzetállamok magától értetődő kompetenciájába tartozik, és a társadalmak közötti ökológiai kiegyenlítődés elemeinek csíráit tartalmazza.

Milyen irányba hathatnak a globális erőforrások és elnyelők használatának politikailag meghatározott (tehát már nem egyedül az ár által definiált) határai, hol kell meghúzni és felállítani őket, és hol kell őket tudatosan ellenőrizni? A terület felett határokat húzni és ellenőrizni őket a szuverén nemzetállamok privilégiuma. A nemzetállamok behatárolt és körülkerített területe azonban sokféle, nem utolsósorban ökológiai behatásnak van kitéve. Melyek a határtalan kozmopolita szabadkereskedelem határai? Csak a pénz költségvetési restrikciója lehet az, tehát nem területi-térségi, hanem (gazdasági értelemben) funkció-térségi határ (e különbségtételhez l. Altvater, 1987.). Csak kereskedelmi szankciókat lehet kivitelezni, amelyek a nemzetközi kamatlábakhoz viszonyítva rentábilisak, profitábilisak. A természetes erőforrások használatának határait, például a káros anyagok kibocsátását a légtérbe nem lehet nemzetállami keretek között megragadni vagy költségvetési megszorításoknak alávetni. Azok a kísérletek, amelyek ilyen irányba mutatnak, vagy azon buknak meg, hogy területileg nem lehet őket behatárolni, vagy azon, hogy a rentabilitási és profitelv követése pontosan az externalizálást szolgálja. Egy terület gazdasági, ökológiai, katonai, etnikai alapon biztosított használati jogok alapján történő "zónásítása" belső határok felállításával egyrészt a területi szempontú és a gazdasági érdekek inkompatibilitásán bukik meg, másrészt a politikai legitimáció létrejöttének logikája miatt (Nitsch).

Az ökológiai szempontú "költségvetési" korlátozások sokkal inkább kettős meghatározottságúak. Először is, passzív módon, azaz a tekintetben, hogy mit eredményeznek az antropomorf behatások a globális ökoszisztéma terhelhetőségében és tűrőképessége szempontjából; másodsorban aktív oldalról, azaz a tekintetben, hogy milyen nagyságúak a terhelések, amelyeket a termelés és a fogyasztás során az emberiség a földgolyóra kibocsát. Ezt az új határt az ökológiai terhelhetőség és a gazdasági terhelés, az "economic scale" és az "ecological scale" között a nemzetközi vitákban – főleg a Brundtland-jelentés megszületése óta (1987) – a "fenntarthatóság" fogalmával jelölik. Ez a fogalom normatív tartalommal van megtöltve, és analitikailag kevésbé merev.⁹ Ésszerűen kapcsolódnia kell a fent leírt globális ökológiai problémákhoz, és meg kell alkotnia az ember és természet közötti anyagcserének olyan vázát, amelynek mértékét a fajok evolúciójának és reprodukciójának képessége adja: Egyrészt nem szabad a forrásokat és elnyelőket regenerációs képességükön felül igénybe venni, másrészt a fajok evolúciójának felül kell kerekednie a pénzvagyon- és (gondolat)birtokosok érdekein, tehát a gazdasági költségvetési restrikciók és a gazdasági szereplők közötti kereskedelem logikáján. Ebből csak egy magas entrópia-fokkal rendelkező monokultúra alakulhatna ki, amelynek túlélőképessége azonban kérdéses. A "tartósságot" termodinamikailag értelmesebben lehetne definiálni (Daly, 1991, Altvater, 1992): az (ökológiai) entrópiatermelési-rátát a Földön nullával kell egyenlővé tenni, azaz az energianövekedésnek (a Napból) és a felmelegedés, szennyvíz, hulladék, légszennyezés formájában megjelenő entrópia-növekedésnek egyensúlyban kell lenniük (Georgescu-Roegen, 1971.; Daly). A globális környezeti szempontú rezsim célnagyságai tehát meghatározásra kerültek, de hogyan kellene e rendszernek működnie?

A "tartósság" elvét két úton lehet megközelíteni. Az ökoszisztéma használata elsősorban attól függ, hogy mennyi forrást termeltek ki, és mekkora emisszió kerül a természetes elnyelőkbe, tehát a termelés és fogyasztás ökológiai méreteitől (Zarsky). Ez a termelés és fogyasztás anyagi-energetikai, tehát a használati érték alapú oldala. Másodsorban, a forrásfelhasználás a világtársadalom növekedési rátájának szintjétől, a jövedelem elosztásától, a termelés és fogyasztás gazdasági méreteitől függ. Ebben az esetben a gazdasági folyamatok használati értékoldaláról van szó (a munka és termelés marxi "kettős természetéhez" való kapcsolatot l. Altvater, 1991 és 1992). Egy nemzetközi rezsim szabályait ezek után az első vagy a második vagy mindkét mértékhez kapcsolódóan egyszerre lehet megszabni. A források és elnyelők használata (ökológiai mérték) megköveteli kötelező kvantitatív határértékek és minőségi normák meghatározását, mint például a CO2-kibocsátás elfogadható szintje, az erdőhasznosítás elvei és módja, a természetes vizek terhelése, a hulladéktermelés és -kezelés beleértve az újrahasznosítás módjait is stb. A forrásfelhasználás kötelezően előírt felső határai politikai konszenzust igényelnek, ahogy az ezekből levezetett tilalmak és parancsok, a gyakorlatba való átültetés hatásos módja és a szankcionálás is. E cél elérése nemcsak technikailag rendkívül nehéz (jó példája ennek a "határérték-vita"), hanem társadalmilag utópikus. És mégis meg kell próbálni, mert nincs más alternatívája a globális ökológiai pusztulásnak.

A gazdasági mérték határainak figyelembe vétele azonban elvben megoldható gazdasági módszerekkel is. A gazdasági szereplőket arra kellene kényszeríteni, hogy az általuk okozott környezetszennyezést kalkulációjukba beépítsék (internalizálják). Ehhez fel lehet használni egyrészről a környezetvédelmi adókat, és el lehet törölni a környezetterhelő szubvenciókat (a szállítási szektorban, a mezőgazdaságban, az energiatermelésben), másrészt ki lehet alakítani a nyilvános szolgálatok tarifáinak jól kiszabott rendszerét. A másik oldalról, az árképzés szabályozásával a vállalat részéről növelhető volna az árak "valóságtartalma". Az eddig externalizált költségeket a szabály szerint internalizálni kell. A liberális piacot preferáló szereplők (de a Világbank közgazdászai is) kedvelik az "ökológiailag helyes ár" koncepcióját, mert ezáltal a már megszokott piacgazdasági diskurzus keretein belül maradhatnak, és abból indulnak ki, hogy az allokáció hatékonyságának növelése a környezetterhelés (externalizált) költségeinek internalizálása az árkalkulációba az erőforrás-felhasználás és a károsanyag-kibocsátás csökkenéséhez vezet (egy adott jövedelmi szintet feltételezve). Többek között azért lehet komoly kétségeket támasztani a környezet "helyes árak" segítségével történő tehermentesítéséhez fűzött elvárásokkal szemben, mert, példának okáért, a Világbank "szerkezeti kiigazítási kölcsönei" kapcsán végzett empirikus vizsgálatok azt mutatták, hogy bár a "conditionality", amelyhez minden esetben hozzátartozik a helyes ár megállapítása is, javítja az allokáció hatásfokát, és ezáltal csökkenti az ökológiai terhelés gazdasági méretét, de az ökológiai méretre nem hat elegendő mértékben (Zarsky). Azokkal a szabályokkal, amelyek a költségvetési restrikció irányába hatnak az ökológiai szigorításokat nem lehet ésszerűen kidolgozni.

A "helyes ár" illúziója

Ennek magyarázatára okok egész sorát lehet felvonultatni. Először is, az extern ökológiai költségek teljes internalizálása már csak olyan okok folytán sem lehetséges, amelyek a termodinamika 2. alaptételének megfogalmazásához vezettek: az anyag- és energiaátalakítási folyamatok irreverzibilisek, és szétszórt struktúrákat hagynak maguk után, amelyeket még teljes költségkalkuláció segítségével sem lehet visszafordítani. Ideális esetben tehát elképzelhető, hogy az árak tényleg megfelelők, ám ezzel a környezetrombolást csak a költségkalkuláció szempontjából ragadjuk meg, de nem akadályozzuk meg, vagy nem fordítjuk vissza. A problémát még az is növeli, hogy az anyag- és energiatranszformáció hatóköre, hatásfoka és iránya elvileg nem ismerhető tökéletesen, és ezért nem is lehet rájuk vonatkozóan helyes árakat megállapítani.

A második indok arra utal, hogy a piaci árképzés az érvényes piaci feltételek mellett egyáltalán nem vezethet "helyes" árarányok kialakításához. Így a világkereskedelem legalább 25%-a a vállalatokon belül folyik. A világpiaci árak tehát egyáltalán nem a piaci erők szabad játékának eredményei, hanem a nemzetközi vállalatok menedzsmentjének mikroökonómiai ármeghatározó szerepétől függnek (OECD 1993). A harmadik a legfontosabb: a kapitalista pénzgazdálkodásban a pénz költségvetési restrikcióját végző ár, nevezetesen a kamat, nagyon is bizonytalan változó, különösen a gazdasági instabilitás időszakában. Nagysága többé már nem a termelékenység növekedése által generált többlet megcélzásának reális és "természetes" lehetőségeit, ezáltal a profitot és a termelésbe fektetett tőkét tükrözi (mint ahogy a "klasszikusok" feltételezték, és Kurt Wicksell elméletté formálta). A világméretű "adósságfüggőség" és a hitel nemzetközi, ellenben a valuták nemzethez kötött volta mellett – ami aztán folyamatos spekulációkra ad lehetőséget – a kamatban a tőkehitelezések és -befektetések kockázata rejlik. Egy adott tőkemennyiséggel megcélzott termelői felesleg profit formájában jelentéktelen a monetáris világpiacon történő befektetések pénzügyi eszközeinek hozamkalkulációja szempontjából. A kanonikus és iszlám kamattilalom "pre-fosszilis" korszakához hasonlóan a kamat nagysága elválik az adós reális (és társadalmi) teljesítőképességétől. Mivel a mai világban jórészt szuverén adósokról (államokról) van szó, folyamatosan politikailag mérsékelt újraelosztási folyamatokat indítanak a nemzetközi pénzvagyon felett rendelkezők érdekében.

Ilyen "mérséklő erő" elsősorban a Világbank, az IMF, a Londoni és a Párizsi Klub, a baseli BIS, mindazon intézmények tehát, amelyek a háború utáni világrend kialakulásával együtt jöttek létre, vagy – mint a BIS esetében történt – továbbfejlesztették őket, amelyeknek azonban az idők folyamán funkcióváltáson kellett keresztülmenniük. A déli eladósodott országokból érkező nettó transzferek az "északi" országok hitelező bankjaiba ezt a tendenciát erősítik meg.

Sok társadalomban a társadalmi és ökológiai szempontok sérülnek. Ezenkívül a lakosság jelentős része az önellátó termelésbe és a nem szabályozott foglalkoztatás informális szektorába kényszerül. A kamatláb képzése gazdaságilag ugyan racionalizálás, de az ár mint gyorsan és pontosan reagáló piaci ár elméletileg annyira "helyes", hogy a közgazdászok gyakran elutasítják az árképzési folyamatok politikai szabályozását a nemzetközi pénz- és tőkepiacokon. Amikor azonban a kamat elszakad a többlettermelés reális feltételeitől, és elsősorban a hitelezés kockázatának nagyságát tükrözi, nem lehet ökológiailag és társadalmilag is helyes, és nem lehet rá racionális döntéseket alapozni.

Negyedsorban: lehet-e a "gazdasági hozadék" korlátozását a nemzetközi kereskedelem egyfajta "ökológiai feltételességével" korlátozni? Az ökológiai feltételesség elfogadása, amely körül nincs más út – amennyiben az UNCED Rio-i és azt követő határozatait komolyan veszik -, a következő alternatívát vonja maga után: az ökológiai normák ellenőrzésének joga vagy a nemzetállamok kezében van, vagy e normák egy nemzetközi kereskedelmi egyezményben kerülnek rögzítésre, és egy nemzetközi intézmény végzi a felügyeletet. Az első esetben szinte elkerülhetetlen egyik oldalról az "öko-dömping", másik oldalról pedig az "öko-protekcionizmus" kialakulása, és az államok közötti kereskedelmi konfliktusok már most előre jelezhetők. Ez a perspektíva azonban nem szabad, hogy elrettentsen bárkit is, mert az ökológiailag nem szabályozott kereskedelem alternatívája semmi esetre sem kedvezőbb. A klasszikusok által beígért "komparatív költségelőnyök" működése, még ha előfeltételezzük is a teljes tőkemobilitást és a munkaerő nemzetközi migrációját, még elméletileg sem megalapozott (Daly). Természetesen egy nemzetközi intézmény létrehozását kellene előnyben részesíteni, amely a rendszer-kialakításnak az UNCED-konferencia után további lökést adhatna. Ebbe az irányba mutatnak "a GATT zöldre festésével" kapcsolatban folytatott viták is (Anderson-Blackhurst). Az ökológiai kondicionalitás mindenesetre ütközne a szabadkereskedelem, a diszkrimináció-mentesség és a legnagyobb kedvezmény elvével, és így aláásnák a GATT tartóoszlopait.¹⁰ Mivel az ökológiai kondicionalitás bevezetése esetén csak korlátozott mértékben lehet a természet erőforrásait igénybe venni, amelyek a jövedelemszint megtartásához elengedhetetlenek, a rezsim kialakítása szükségképpen a transzfer- és kompenzációfizetések elosztásának problémájával fog összekapcsolódni. Ha például létrehoznának egy energia- vagy széndioxid-adót, akkor rögtön kérdések merülnek fel az adóval kapcsolatban (az energiafogyasztóknak, az energia előállítóinak vagy a kőolaj-kitermelőknek kell-e a költségeket állniuk), és arra vonatkozólag, hogy milyen lesz az adó költségvetési hatása az ipari országokban, a nemzetközi intézményeknél, valamint a fejlődő és kőolaj-előállító országokban (Whalley).

A "globális falu" szereplői, avagy lépések egy nemzetközi civil társadalom felé

Még ha "globális ökológiáról", "globális faluról" (McLuhan) vagy "egy világról" beszélünk, ha "globálisan gondolkodunk" és "lokálisan cselekszünk" is, a nemzetközi rendszer különössége pontosan abban rejlik, hogy a környezetszennyezők és a környezetszennyezés kárvallottjai, a bűnösök és az áldozatok még kevésbé állnak közel egymáshoz, ha nemzeti határok osztják fel a területeket, mint egy régión vagy egy nemzeten belül. Ebből következően a nemzetközi öko-diplomácián belüli politikai kooperáció sokkal nehezebben megvalósítható, mint a homogénebb és koherensebb egységek szintjén, ahol pedig szintén nem könnyű a konszenzus kialakítása (Ostrom, Streeten).

Az államok és országcsoportok, a transznacionális vállalatok, a nemzetközi szervezetek, valamint a különböző NGO-k mind saját érdekeiket követik a nemzetközi környezetvédelmi politika színpadán. Ezeket a szereplőket csoportba lehet osztani aszerint, hogy a kárt okozók vagy a kárt elszenvedők érdekeit képviselik-e. Átmeneti kategóriaként számításba lehet venni a "segítségnyújtók" érdekeit képviselő csoportot is (Prittwitz). A szereplők és szereposztás így kialakuló mátrixa alapján már képet lehet alkotni arról, hogy milyen összetett és ellentmondásos az érdekstruktúra nemzetközi szinten akkor, amikor olyan rezsimek kidolgozásáról van szó, amelyek a fejlődés és környezet szabályozását célozzák meg. Egy környezetvédelmi vagy fejlődést szabályozó rendszer kialakítása ugyanolyan nehéz, mint amennyire könnyű a források és tározók használatának szabályozása az "árrendszer átütő ereje" segítségével – természetesen a hatások módját, és nem az eredményeket tekintve. Az alábbi ábra ezeket az összefüggéseket ragadja meg, Simonis ábrázolását fűzve tovább.

A táblázat csak egy dinamikus folyamatról készült pillanatfelvétel. Az, hogy milyen érdekek fűződnek milyen országokhoz, kormányváltás esetén hamar elavulttá válhat. Jó példa erre a Bush- és Clinton-kormányzat közötti átmenet az USA-ban, ami jelentős mértékben hozzájárult a környezet- és fejlődéspolitikai irányvonalak megváltozásához. A kérdés az, hogyan jön létre ez a dinamika a globális, nemzeti és regionális folyamatok, az ökológiai célkitűzések és a társadalmi érdekek között, és mi az, amivel befolyásolni lehet. A gazdasági érdekektől és befolyástól, a kulturális hagyományoktól és "képzetektől",¹¹ egy speciális osztályszerkezet örökségétől, amelyek egy olyan sajátos, nemzetállamon belüli dinamikát hoznak létre, amely hatással van a nemzetközi színtérre is, ebben az összefüggésben ki kell emelni a nem-kormányzati szervezetek meghatározó szerepét is. Az "új világrend" már nem tisztán (nemzet)állami rend többé. A nemzetközi kommunikáció és a különböző hálózatok kialakulása folytán az állam és a kormányzatok diplomatái elveszítették azt a magától értetődő és elvitathatatlan privilégiumukat, hogy a nemzetközi kapcsolatok minden szempontját ők alakítsák. A "civil társadalom" már kész arra, hogy nemzetközivé váljon. Ez is a fosszilis-fordista modell globalizációjának következménye, és biztos, hogy ez a változás nem harmóniában és konfliktusok nélkül fog végbemenni. Ennek során az egyik oldalon a természetes környezet fenyegetettsége miatt létrejönnek az "új érintettségek", míg a másik oldalon a technikailag kivitelezhető nemzetközi hálózatok, amelyek egyre inkább szervezeti formát öltenek, mégpedig mindig a globális kommunikáció éppen aktuális technikai szintjének megfelelően. A nem-kormányzati szervezetek időközben jelentős feladatokat vettek át a nemzetközi egyezmények kidolgozásában, elsősorban a környezet és fejlődés területén, amivel minden gyakorlati kérdésen túl egy államelméleti kérdés is felvetődik.

A nemzetközi rendszerben a legnagyobb tradícióval, a legnagyobb hatalomgyakorlási eszköztárral, gyakorlattal és meg nem kérdőjelezett legitimációval azok a szuverén államok rendelkeznek, amelyek a modern kor kezdetétől fogva a nemzetközi "rendet" alkotják, és amelyekről kezdettől fogva szó van. A nemzetállam szuverenitása kettős értelemben definiált, és egyúttal korlátozott. Az államhatalom egy adott területre vonatkozik, tehát területi, térbeli dimenziója van, és az adott területen élő népből vezethető le, amely mint tulajdonképpeni szuverén a demokratikus rendszereknek megfelelően a mindenkori nemzeti kormányzást legitimált cselekvési teljhatalommal ruházza fel.¹² Teljesen mindegy azonban, hogy hogyan vezetjük le, a hatalom és a szuverenitás, a terület és az államnemzet változáson megy keresztül.

Ha a nemzetállamok mint egyedüli szereplők mai funkcióikkal, játékterükkel és korlátaikkal nem képesek a globális ökológiai és gazdasági problémákra megoldást találni, a globális állam pedig illúzió, akkor az ugyan nem globalizálódott, de nemzetköziesedett civil társadalom köztes intézményeire és szervezeteire a nemzetközi ökológiai rendszer kialakítása során feladatok kettős csoportja hárul. Először is, a nem-kormányzati szervezetek nélkülözhetetlen közvetítői és multiplikátorai lesznek a konszenzusnak minden egyes nemzeti (vagy regionális) társadalomban, hogy a levegő-, víz- és talajszennyezés, az erőforrások kímélése, a fajok életterének fenntartása érdekében hozott radikális, és emiatt meglehetősen népszerűtlen intézkedéseket – amelyek "gazdasági hasznát" nem lehet (és nem is szabad) felbecsülni – belevigye a társadalmi köztudatba, és a politikai érdekérvényesítéstől távol tartsa. A természetes környezet védelmével kapcsolatos érdekek nem a hagyományos értelemben vett osztályérdekek, és nem is partikuláris csoportok horizontálisan elrendezhető diszparitásos érdekei. Minden egyént, minden osztályt és horizontális csoportot érint, akkor is, ha osztályhelyzettől függően egyesek a pénz időleges bevetésével próbálják elhárítani az ökológiai degradációt. Ebben az értelemben igaza van Ulrich Becknek, aki ironikusan megjegyzi: "a szmog demokratikus". A nem-kormányzati szervezeteket ezért nem lehet sem osztályok, sem csoportérdekek mentén meghatározni, inkább ügyészi funkcióik vannak.

Másodsorban, a nem-kormányzati szervezetek azon nemzetközi hálózatok kötőanyagai, amelyeket a nemzetállamok nem képesek összetartani, mivel kizárják őket az állami szintről: a "high politics" alá rendelik őket, mert ott csak a szuverenitás és a hagyományos diplomácia kaphat főszerepet. Ezáltal az NGO-k a nemzetközi civil társadalom alkotóelemei.¹³ Az NGO-k – amelyek számára a szuverenitás és a nemzetállami területi- és funkciótérségi hatalom nem jelentenek vezérlő elvet – jobban képesek artikulálni az "emberi érdekeket" (és az emberek, valamint a népek jogait) a nemzetállamoknál, akik belemennek a nemzetközi tárgyalásokba. Az NGO-k az ökológiai válság globalitásának politikai-formális kifejeződései.¹⁴ A Rio-i tapasztalatok arra is fényt vetnek, hogy az NGO-k közös intermedier jellegük és a politika-alakítás hasonló formái ellenére sem biztos hogy egy hullámhosszon vannak. Bár Rowland "az NGO-társadalom egyik-másik tagja között eddig nem tapasztalt mértékű kooperációról" beszél, leírja az északi és déli NGO-k közötti különbségeket is, amely különbségek a tevékenységük professzionalitásából, a bázishoz való kötödés fokából, és a nagy nemzetállamok képviselőire és a nemzetközi intézményekre gyakorolt hatásukból fakadnak (Rowlands, 215.), amikor például a konferenciadiplomáciában úgy hatnak, mint "homok a gépezetben" (Ullrich-Kürzinger-Wiemann, 168.). Ma már az NGO-k sokszínűsége folytán elfogadhatatlannak tűnik az NGO-k látásmódjának, érdekeiknek, hatalmi forrásainak közös és egységes interpretálása.

Vajon a nemzetközi rezsimalkotás egy nemzetköziesedett civil társadalom kialakulásával "megtetézve" előrelépést jelenthet-e a globális gazdaság "fenntarthatósága" felé? Lehet-e ily módon értelmet adni a bűvészinasok világuralmának? A "világuralom okcidentális modelljét" a több mint 200 évvel ezelőtt elindított iparosítás hatalmas potenciáljával sem a globális térben, sem közép távon (mondjuk egy-két generáció erejéig) nem lehet általánossá tenni, mert ez egy kirekesztő modell, és ma a legfőbb törekvések arra irányulnak, hogy ezt a kirekesztő jelleget újra és újra megvédjék a globális forrásokhoz való hozzáférés egyenlősítésének feltételeivel szemben. Nincs olyan, a mai rendszerben rejlő határ, amelynek elérése esetén a kapitalista növekedés megáll, és az expanzió abbamarad, még akkor sem, ha bizonyos külső határokat már elértek, kivéve, ha ez katasztrófához vezet, amelynek hatása van a mindennapokban. A globális és regionális ökoszisztémák terhelhetőségének határa kívül marad a kapitalista piacgazdaság társadalmi dinamikáján, és ebből következőleg csakis gazdaságon kívüli kritériumok alapján lehet meghatározni. Ez minden kétséget kizárólag egy társadalmi "konstrukciós hiba", amely egyre világosabban látszik, minél inkább közeledik a rendszer a gyakorlatban is annak a világuralomnak a teljes megvalósulásához, amelyre törekszik. Ebből következően a "fenntarthatóság" feltételezése kapitalista körülmények között illuzórikus. Úgy néz ki, hogy végül csak egy "napstratégia" (Scheer) vezethet ki bennünket a "fordista fosszilizmusból".

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

¹ Fritz W. Scharpf a nemzetállami "kamatszuverenitás" elvesztéséből olyan következtetést von le, amely a "szocializmus egy osztályban" kínálatpolitikai koncepciójának irányába mutat. A nyitott gazdaságok versenyképességéről folytatott legújabb viták arra helyezik a hangsúlyt, hogy a nemzetközi versenyképesség alapját a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális struktúráknak a nemzetgazdaságon belüli regionális hálózata képezi (vö. Messner-Meyer-Stamer). Ebben a vitában kizárólag a befolyásolható nemzeti feltételek a felelősek a versenypozíció erősségéért vagy gyengeségéért; a globális rendszer és annak működési mechanizmusa külső adottságként szerepel, és nem mint az egymást kölcsönösen befolyásoló nemzetállami erők eredője. Lényegében még mindig a "nemzetállam" fogalma használatos akkor, amikor a versenyző állam nemzetiségi hovatartozásának koncepciójáról van szó.

² Prigogine és Stengers írják le "azt a mulatségos tényt, hogy Adam Smith éppen a Nemzetek gazdagságán dolgozott…, amikor James Watt ugyanazon az egyetemen az utolsó simításokat végezte gőzgépén. Adam Smith azonban a szén egyetlen hasznát könyvében abban látja, hogy meleget szolgáltat a dolgozóknak" (Prigogine-Stengers 111.). Úgy látszik, a késő 18. század skót egyetemein sem volt könnyű az interdiszciplinaritást a gyakorlatba átültetni.

³ A pénz, a kamat és a fosszilis energiahordozók, tehát a monetáris és az energetikai kategóriák közötti összefüggés rendkívül fontos a kapitalista ipari társadalom fejlődési irányainak megértése szempontjából. Nem csoda, hogy a monetár-keynesiánus elmélet keretein belül az ökológiai kérdések tárgyalása elmarad, és a kritizált neoklasszikusoktól kell kölcsönözni (vö. Betz-Lüken 115.).

⁴ A marxi elméletben az ágazaton belüli verseny az egyéni árnak a "világpiaci árhoz" való igazítását szolgálja, míg az ágazatok között a profitráták kiegyenlítését. A nemzetek versenyképességének vizsgálatakor a tárgy az árak (és költségek) versenye, az ágazatok közötti profit-irányította tőkemozgás általában kimarad.

⁵ Harold Innis Kanada példáján, olyan nyerstermékek, mint tőkehal, szőrme és fa vizsgálatával próbál magyarázatot adni (l. Watkins). Ezt ütközteti aztán Steven Bunker, aki termodinamikai kategóriáival Amazónia elmaradottságát ("underdevelopping the Amazon") igyekszik magyarázni (vö. Altvater, 1987, 1991). Hirschmann az ágazatok közötti kapcsolatok ("linkages") létrejöttének szükségességére utal, és arra is, hogy ezek csak bizonyos körülmények között alakulhatnak ki. Ezekről a "kapcsolatokról" elsősorban az olajexportáló országok kapcsán volt szó, ahol a perverz tényezőár-arányok "holland betegsége" és az osztályspecifikus érdekek jól érvényesülnek (Gregory). Massarat a "fejlődési blokádok" problémáját "Észak manipulációinak" fogja fel a "világgazdaság duális rendszerében", amelyek megakadályozzák, hogy "a déli fejlődő országok erőforrástartalékai tőkejelleget öltsenek" (Massarat 46.).

⁶ 1973 és 1993 között az NSZK-ban a gazdasági teljesítmény 50%-kal, a szén-dioxid kibocsátás 7%-kal emelkedett. Más országok esetében is hasonlóan alakultak ezek az értékek (l. OECD 1991). A gazdasági tevékenységek környezeti hatásainak kiszámítására l. (Wissenschaftlicher Beirat, 1993. 15.).

⁷ Az uralom hiányának egyik aspektusa az is, hogy az ökológiai kommunikáció nem lehetséges a számok és nem-számok által vezérelt bináris piaci kódokon kívül (Luhmann), amely azonban nem elegendő az ökológiai folyamat során az anyagok és energiák átalakítása megragadásához.

⁸ Ebben az esetben nincs lehetőség a konzervatív és ökológiai vitákat adekvát módon ismertetni. L. még Jahn-Wehling, 1991.

⁹ Ráadásul nagyon is kényelmes, mert a "pozitív összegű játék" hatását kelti. E fogalmi ernyő alatt ugyanúgy nyernek a fejlődési stratégiák, mint a környezetvédők. A fogalom közel áll a szintetizáláshoz, mielőtt a környezet és fejlődés közötti ellentmondások analitikusan kioltják egymást. Ezért olyan szegényes az "utóhatások" irodalma, hiányzik a szükséges él (l. Hein).

¹⁰ "A GATT nem utal kifejezett módon környezeti kérdésekre. Ily módon valószínű, hogy a környezetvédelemre alapozott érvekkel alátámasztott ‘unfair’ kereskedelemmel kapcsolatos megállapítások nem igazán fognak kedvező fogadtatásban részesülni a GATT-on belül. Minden bizonnyal GATT eljárásokkal kezelnék ezeket az eseteket, és GATT-ot inkompatibilisnek minősítenék ilyen kérdések esetén." (Whalley 181.). A GATT-egyezmények játékteréről sokkal kedvezőbb interpretációt ad Petersmann 262. vö. Altmann, 1992 és Kulessa, 1992.

¹¹ Nagyon nagy jelentősége van annak, hogy a konvencióban megvédendő erdő milyen képek formájában él a tudatokban: "gonosz, sötét erdő" Dante Inforno-jában, faalapanyag az erdőgazdasági leírásokban, szégyenlős állatok élettere, "Hollywood" és Dino-erdő, a kalandregények zöld pokla…

¹² Ennek kapcsán természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy a nemzetállamok maguk hozzák létre saját szuverénüket, mint pl. Németországban a ius sanguinis-sel, amely kulturálisan beilleszkedett polgárokat kizár az állampolgárságból, és kulturális és társadalmi szempontból idegeneket pedig állampolgároknak nyilvánítanak, ha "német vért" tudnak felmutatni.

¹³ Glagow utal arra, hogy nem szabad az NGO-kat túlságosan felértékelni. Erejük a beléjük táplált bizalomból származik. A bizalom azonban nagyon törékeny, és egy illékony forrás: ha nem ápolják folyamatosan. Számos NGO állami szálakon függ, tehát nem teljesen független. Néhány NGO még illegális utakat is igénybe vett, hogy a forrásokhoz hozzájusson. Jelentős különbség van ezenkívül az északi és déli NGO-k között: erre utal Rowland is az NGO-knak az UNCED-folyamatban játszott szerepükkel kapcsolatos jelentésben. Vö. a fejlődéspolitikai együttműködés során a környezetvédelmi mozgalmak ábrázolását és az "ökocentrikus" és "eurocentrikus" szemlélet veszélyeit Ullrich-Kürzinger-Wiemann munkájában.

¹⁴ A nemzetközi NGO-hálózatokra jó példa a BUND által alulról támogatott klímavédelem, vagy a "klímaszövetség" (európai városok szövetsége az esőerdők őslakosaival a Föld atmoszférájának megőrzéséért) az esőerdők védelme és a széndioxid-kibocsátás csökkentése érdekében; a nagy, nemzetközi szinten tevekenykedő NGO-k, mint a Greenpeace vagy a Friends of the Earth. Ide tartozik azonban például a "business council for sustainable development", amelyben vállalkozók és vállalatok vesznek részt, és amelyet Weinzierl az UNCED-konferenciáról szóló jelentésében a "council for sustainable business" kifejezéssel illeti (Weinzierl 11.). A szakszervezeteknek is kezdeményező szerepet kellene játszaniuk azért, hogy a környezet védelme érdekében nemzetközi szinten hálózatot hozzanak létre, hiszen mint szervezetek jelentős szerepet töltenek be a munka világa érdekeinek képviseletében.

Irodalom

Aglietta, Michel (1979): A Theory of Capitalist Regulation. The US Experience, London.

Altmann, Jörn (1992): Das Problem des Umweltschutzes im internationalen Handel. In: Entwicklung und Umwelt. Schriften des Vereins für Sozialpolitik. Berlin, 215. k. 207-244.

Altvater, Elmar (1987): Sachzwang Weltmarkt. Verschuldungskrise, blockierte Industralisierung, ökologische Gefährdung – der Fall Brasilien. Hamburg.

Altvater, Elmar (1991): Die Zukunft des Marktes. Ein Essay über die Regulation von Geld und Natur nach dem Scheitern des "real existierenden Sozialismus". Münster.

Altvater, Elmar (1991a): Ressourcenkrieg am Golf? Das Öl und die neue moralische Weltordnung. PROKLA 1991. március, 157-168.

Altvater, Elmar (1992): Der Preis des Wohlstands. Umweltpünderung in der neuen Welt(un)ordnung. Münster.

Altvater, Elmar (1993): Die Ökologie der neuen Welt(un)ordnung. Nord-Süd Aktuell, 1993. 1. sz. 72-84.

Anders, Günther (1980): Die Antiquiertheit des Menschen. 2. k. München.

Anderson, Kym-Blackhurst, Richard (szerk.) (1993): Regional Integration and the Global Trading System, New York, London stb.

Anderson, Perry (1992): A Zone of Enlargement. London-New York.

Betz, Karl-Lüken gen. Clasen, Mathilde-Schelkle, Waltraud (1993): Übernutzte Umwelt, unterbeschäftigte Arbeit: Systemkrise oder Systemmerkmal? Berliner Debatte INITIAL ,1993. 6. sz. 115-126.

Buckmeier, Karl (1994): Strategien globaler Umweltpolitik. Münster.

Bunker, Stephen (1985): Underdeveloping the Aamazon. Extraction, Unequal Exchange, and the Failure of the Modern State. Urbana-Chicago.

Cipolla, Carlo M. (1985): Die Industrielle Revolution in der Weltgeschichte. In: Cipolla-Borchardt (szerk.): Europäische Wirtschaftsgeschichte, 3. k. Stuttgart-New York, 1-10.

Chomsky, Noam (1993): Wirtschaft und Gewalt. Vom Kolonialismus zur neuen Weltordnung. Lüneburg.

Crosby, Alfred (1991): Die Früchte des weissen Mannes. Darmstadt.

Daly, Herman E. (1991): Steady-State Economics, Washington, Covelo

Daly, Herman (1994): Die Gefahren des freien Handels. Spektrum der Wissenschaft, 1994. január 40-46.

Debeir, Jean-Claude-Deléage, Jean-Paul-Heméry, Daniel (1989): Prometheus auf der Titanic. Geschichte der Energiesysteme. Frankfurt-New York.

Ely, John (1989): An Ecological Ethic? Left Aristotelian Marxism versus the Aristotelian Right. Capitalism, Nature, Socialism, 1989. 2.sz. 143-156.o.

French, Hilary F. (1993): Reconciling Trade and the Environment. In: Brown, Lester R. (szerk.): State of the World. New York-London, 158-179.

Georgescu-Roegen, Nicholas (1971): The Entropy Law and the Economic Process. Cambridge-London.

Georgescu-Roegen, Nicholas (1986): The Entropy Law and the Economic Process in Retrospect. Eastern Economic Journal, 1986. 1. sz. 3-25.

Glagow, Manfred (1992): Nicht-Regierungs-Organisationen (NGO) – Neue Hoffnungsträeger der internationalen Entwicklungspolitik? Entwicklungspolitische Korrespondenz, 1992. 2. sz. 6-8.

Gregory, R. G. (1976): Some Implications of the Growth of the Mineral Sector. The Australian Journal of Agricultural Economics, 1976. 2 sz. 71-91.

Grundmann, Reiner (1991): The Ecological Challenge to Marxism. New Left Review, 1991/187. 103-120.

Harrod, Roy (1958): The Possibility of Economic Satiety – Use of Economic Growth for Improving the Quality of Education and Leisure. In: Problems of United States Economic Development 1. k. New York, 207-213.

Hein, Wolfgang (1993): Umweltorientierte Entwicklungspolitik, Hamburg.

Heins, Volker (1993): "Survival of the fattest?" Genetische Ressourcen und globale Biopolitik. Peripherie 1993. 51-52. sz. 69-85.

Hirsch, Fred (1980): Die sozialen Folgen des Wachstums. Eine ökonomische Analyse der Wachstumkrise. Reinbek.

Hirsch, Joachim (1994): Vom fordistischen Sicherheitsstaat zum nationalen Wettbewerbsstaat – Internationale Regulation, Demokratie und "radikaler Reformismus". Das Argument, 1994. január-február 7-22.

Innis, Harold (1956): Essay in Canadian Economic History. Toronto.

Jahn, Thomas-Wehling, Peter (1991): Ökologie von rechts. Frankfurt-New York.

Klauss, Jochen (1989): Goethe unterwegs. Eine kulturgeschichtliche Betrachtung. Weimar.

Klauss, Jochen (1990): Alltag im klassischen Weimar. Weimar.

Kulessa, Margareta E. (1992): Free Trade and Protection of the Environment: Is the GATT in Need of Reform? Intereconomics 1992. július-augusztus 165-173.

Lipietz, Alain (1993): Berlin, Bagdad, Rio. Münster.

Luhmann, Niklas (1990): Ökologische Kommunikation. Kann die moderne Gesellschaft sich auf ökologische Gefährdungen einstellen? Opladen.

Maddison, Angus (1989): The World Economy in the 20th Century. Paris.

Marx, Karl: Das Kapital. MEW, 23. k.

Massarrat, Mohssen (1993): Endlichkeit der Natur und Überfluss in der Marktökonomie. Schritte zum Gleichgewicht. Marburg.

Messner, Dirk-Meyer-Stamer, Jörg (1993): Die nationale Basis internationaler Wettbewerbsfahigkeit. Nord-Süd Aktuell, 1993/1. 98-111.

Miller, Lynn H. (1994): Global Order, Values and Power in International Politics. Boulder-San Fransisco-Oxford.

Niethammer, Lutz (1990): Posthistoire – Ist die Geschichte zu Ende? Reinbek.

Nitsch, Manfred (1993): Vom Nutzen des systemtheoretischen Ansatzes für die Analyse von Umweltschutz und Entwicklung – mit Beispielen aus dem brasilianischen Amazonasgebiet.

O’Connor, James (1991): Mord im Orientexpress. Die politische Ökonomie des Golfkriegs. PROKLA, 1991. szeptember 368-383.

OECD (1991): OECD Environmental Data. Compendium 1991, Paris.

OECD (1993): Intra-Firm Trade. Paris.

Ostrom, Elinor (1993): Governing the Commons. The Evolution of Institutions for Collective Action. Cambridge-New York

Petersmann, Ernst-Ulrich (1992): Umweltschutz und Welthandelsordnung im GATT, OECD- und EWG-Rahmen. Europa-Archiv, 1992/9. 257-266.

Polanyi, Karl (1978): The Great Transformation. Frankfurt.

Prigogine, Ilya-Stengers, Isabelle (1986): Dialog mit der Natur. Neue Wege naturwissenschaftlichen Denkens. München-Zürich.

Prittwitz, Volker von (1990): Das Katastrophenparadox. Elemente einer Theorie der Umweltpolitik. Opladen.

Rigaux, Francois (1991): Reflexionen über eine neue Weltordnung. PROKLA 84, 1991. szeptember 384-399.

Rowland, Ian H. (1992): The International Politics of Environment and Development: The Post-UNCED Agenda. Millenium. Journal of International Studies 1992. 2. 209-224.

Scharpf, Fritz W. (1987): Sozialdemokratische Krisenpolitik in Europa. Frankfurt-New York.

Scheer, Hermann (1993): Sonnenstrategie. Politik ohne Alternative. München-Zürich.

Simonis, Georg (1993): Der Erdgipfel von Rio – Versuch einer kritischen Verortung. Peripherie, 1993. december 12-37.

Stiftung Entwicklung und Frieden (1993): Globale Trends 93/94. Daten zur Weltentwicklung. Frankfurt.

Streeten, Paul (1992): The evolution of development thought: facing up to global interdependence. In: Ekins, Paul-Max-Neef, Manfred (szerk.): Real-Life Economics. Understanding Wealth Creation. London-New York.

Ullrich, Detlev-Kürzinger-Wiemann, Edith (1993): Umweltbewegung und Entwicklungspolitik. In: Hein, Wolfgang (szerk.): Umweltorientierte Entwicklungspolitik. Hamburg.

Watkins, Mel (1981): The Staple Theory Revisited. In: Melody, William-Salter, Liora-Heyer, Paul (szerk): Culture, Communication and Dependency. The Tradition of H. A. Innis, Norwood, 53-71.

Weinzierl, Hubert (1993): Der Erdgipfel: Ein Stimmungsbild aus Rio. In: Engelhardt/Weinzierl (szerk.): Der Erdgipfel. Perspektiven für die Zeit nach Rio. 1-21.

Whalley, John (1991): The Interface Between Environmental and Trade Policies. The Economic Journal, 1991. március 180-189.

Wissenschaftlicher Beirat der Bundesregierung Globale Umweltveränderungen (1993): Welt im Wandel: Grundstruktur globaler Mensch-Umwelt-Beziehungen. Bonn.

Zarsky, Lyuba (1993): Lessons of Liberalization in Asia: From Strucutal Adjustment to Sustainable Development, Nautilus Pacific Research. San Diego (Mimeo).

Talán "Felvilágosodás dialektikája" volt az első nagyobb kritikai támadás a baloldal részéről a modernitás filozófiai öröksége ellen. Az 1944-ben befejezett és 1947-ben kiadott könyv minden bizonnyal a Frankfurti Iskolának a kortárs kritikai elméletre legnagyobb hatást gyakorolt műve.

Talán "A Felvilágosodás dialektikája" volt az első nagyobb kritikai támadás a baloldal részéről a modernitás filozófiai öröksége ellen. Az 1944-ben befejezett és 1947-ben kiadott könyv minden bizonnyal a Frankfurti Iskolának a kortárs kritikai elméletre legnagyobb hatást gyakorolt műve, és talán a legjellemzőbb azok közül, amelyekből az Intézet filozófiai munkássága kialakult. A "kultúripar" kritikája nagyban befolyásolta a diskurzus egészét. Egyike volt az első kísérleteknek, amelyek megpróbálták Marxot nemcsak Freuddal összekapcsolni, hanem Nietzschével is, és felszólított azoknak a civilizációval kapcsolatos optimista feltételezéseknek a feladására, amelyek a totalitarianizmus és háború időszakában nem voltak tovább tarthatók. Szembeszállt az ortodox dialektikával arra hivatkozva, hogy túl magas az az ár, amit a fejlődés minden teleologikus fogalma megkövetel, és ez az egyre inkább fenyegetett szubjektivitás feltámasztását bármilyen radikális projektum középpontjába helyezi. Rámutat a szubjektum és az objektum közötti "nem-megfelelés" tényére, kiemeli a tárgyiasítás egyfajta radikális megértését, és új antropológiai alapot nyújt a dialektikus elemzéshez.

Véleményem szerint azonban a Felvilágosodás dialektikája továbbra is – ahogyan én hívom – egy meghasadt remekmű. Érvelésem egyértelmű: nem célom korunk két nagyon fontos gondolkodójának jelentős művét kétségbe vonni, inkább a politikai elméletnek a kortárs kritikai elméletbe való visszahelyezését javaslom. Az elnyomottak valódi küzdelme iránti elkötelezettséget, amely az Intézet eredeti szándéka volt, egyfajta antipolitikai politikai forma váltotta fel, és a Felvilágosodás dialektikája a legjobb példa erre. Természetesen a könyv megpróbált szembeszállni a felvilágosodásnak éppen a felvilágosodás projektumából eredő korlátaival. De számot ad politikai és történelmi eseményekről is metatörténelmi és metapolitikai perspektívából. Ezen kívül politikai eseményeket rendel filozófia kategóriák alá, és szétválasztja az elméletet a gyakorlattól olyan történelmi hagyományok elemzése során, mint a felvilágosodás és nem szándékolt átalakulása a fasizmus forrásává. Annak előrelátása, ami később Adorno híres kijelentésévé válik, miszerint "az Egész rossz", elveszi a fejlett ipari társadalomtól a köztes kategóriák és a minőségi különbségtételek lehetőségét. Az a visszautasítás, amellyel figyelmen kívül hagyja az intézményeket, mozgalmakat és küzdelmeket, pontosan ahhoz a politikai félretájékozottsághoz és hiperintellektualizált szektarianizmushoz vezet, amelyet a kritikai elmélet új formáinak meg kell haladniuk.

A Felvilágosodás Max Horkheimer és Theodor Adorno gondolkodásának két jelentésével foglalkozik. Egyrészt tartalmaz egy történelmileg specifikus tudományos "tudáselméletet", amely Európában a 17. és a 18. században fejlődött ki a teológikus dogma ellenében, másrészt pedig egy antropológiai küzdelmet a tévedéssel és a babonával. A két dolog összetartozik, és ily módon az egyik valódi kritikája feltételezi a másikét. Ebből adódik vállalkozásuk radikalizmusa: a felvilágosodás kritikája az emberi történelem kritikájának elősegítőjévé válik. A tudományos racionalitás a felvilágosodás filozófiai módszerének tűnik, amennyiben "objektív" vagy instrumentális tulajdonsága könnyen alááshatja a vallás és mítosz dogmáit olyan normatív vonatkozások nevében, mint a szabadság és a tolerancia. De az ilyen racionalitásnak megvan a maga dinamikája, és ereje fokozatosan mindenfajta nem-tudományos tannal szembefordul, beleértve azokat a felszabadító értékeket is, amelyek magát a tudományos projektumot elindították. Azonban pontosan eddig a pontig eltűnik az a képessége, hogy küzdjön az elnyomással szemben, és (David Hume kifejezésével élve) az "érzelmek rabszolgájává" válik.

Az egyenletes fejlődés feltételezésétől megcsalatva, a tudományos racionalitástól megmérgezve, a természet haszonelvű uralásától önelégülten a felvilágosodás hirdetői gyakorlatilag pontosan azt idézték elő, amit el kívántak nyomni: nem véletlen, hogy a Minima Moralia-ban Adorno azt írhatta, hogy "a humanizmus legmélyén, mint valós lelke, ott lázad egy dühöngő rab, aki – mint egy fasiszta – börtönné változtatja a világot". Úgy tűnik, a felvilágosodás racionalitása egyre inkább azonossá válik az "uralom racionalitásával", és azok az irracionális elvek, amelyeket le akart rombolni, most saját termékeként jelennek meg. Ezért Horkheimer és Adorno számára a fasizmus (avagy minden olyan birodalom, amelyet a bürokratikus uralom behálóz) a felvilágosodás örökségének és, mint Helmut Dubiel helyesen írta, "a hatalomra jutása előtt nem negatív, hanem inkább pozitív értelemben győzedelmeskedő körülményeknek" egy kinövése.

A mitológia eredetileg a természet irányítására törekedett, és most, a fasizmus korában, a felvilágosodás egyszerűen helyet csinál neki. Ilyen a felvilágosodás valós – ha el nem is ismert – öröksége, amely – a szerzők szerint – Kanttól kezdve Sade-on át Nietzschéig tart.

Kant lefejezte a teológia igazság-kijelentéseit és a metafizika minden formáját a tudományos objektivitás nevében; Sade tette meg a következő logikus lépést és minden tárgyat eszköznek tekintett személyes elégtételéhez, éppen úgy, ahogy Nietzsche, aki könyörtelen volt szkepticizmusának kritikai alkalmazásában, a történelmet azon önkényes elfoglaltság eszközének vélte, amelynek során bármely adott egyén "életösztöneinek" kitágítása a cél. A fogyasztói javak termelése "objektíve" fenntartja ezt a fejleményt, és amennyiben csereérték formája a minőségi különbségeket mennyiségi különbségekké alakítja át, szükségszerűen szembefordítja a technikai racionalitást minden metafizikai és normatív aggállyal. A felvilágosodás elvágja a reflexivitás lehetőségét, amely eredetileg létrehozta. A helyzet megváltozott: az emberek most "hatalmuk növekedéséért azzal fizetnek, hogy attól idegenednek el, amivel hatalmukat gyakorolják. A felvilágosodás úgy viselkedik a dolgokkal szemben, ahogy egy diktátor az emberekkel szemben. Csak annyira ismeri őket, amennyire manipulálni tudja őket."

Az önkényes hatalom gyakorlása kiegészít egy folyamatot, amely alárendeli az egyéni szükségleteket és vágyakat az objektív piaci kritériumok kénye-kedvének, és elveszi tőlük azt a lehetőséget, hogy bármi mást mondjanak az önkényes vagy technikai ítéleteken kívül. Ráadásul: megszabadítja az irracionálist és az ösztönöst attól, amit általában lelkiismeretnek hívnak. A tárgyiasítás eme dinamikája a kapitalizmusban kezdettől fogva magától értetődő. A konformista és profitvezérelt "kultúriparban" jelenik meg, amely a "közös nevezőt" keresi termékei számára, és felforgatja a kritikai véleményezés legalapvetőbb lehetőségét. De tetőpontja az antiszemitizmusban és a gázkamrákban van. Ezért írhatja Horkheimer és Adorno: az antiszemita viselkedés olyan helyzetekben alakul ki, ahol a szubjektivitásuktól megfosztott, megvakított embereket szabadjára engedik mint szubjektumokat. Azoknak, akiket érint, cselekedeteik gyilkosak és ezért érzéketlen reflexek, amint a behavioristák megállapítják – anélkül, hogy értelmeznék a dolgot. Az antiszemitizmus mélyen bevésődött séma, civilizációs rituálé. A pogromok az igazi rituális gyilkosságok, amelyek az értelem és az igazság tehetetlenségét szemléltetik – ami viszont határok között tarthatja őket… A tett önmagában autonóm végzetté válik, és saját céltalanságát vezeti félre.

Horkheimer és Adorno a "felvilágosodást" lényegében annak a leleplezésével azonosította, ami az instrumentális racionalitás – vagy ahogy Kant nevezte: a "tiszta ész" – határain túl van. Elsősorban filozófiai kifejezésekkel vagy ideológiaként írták le, amely – Karl Korscht követve – a "megélt tapasztalat" egy formája. Azonban a folyamat során végül is felszámolják a dogmatikus, történelmietlen filozófiai érdeklődés alapvető formájával való foglalkozást, amivel a kritikai elmélet eredetileg szembe kívánt helyezkedni. Egy szó sincs Locke politikai zsenijéről, Voltaire és a filozófusok által vívott csatákról az igazságtalansággal és dogmatizmussal szemben, Tom Paine meg nem alkuvó radikalizmusáról vagy Simon Bolivar bátorságáról, nem beszélve a felvilágosodás példaképeinek hatásáról arra, amit a nagy liberális amerikai történész, R. R. Palmer "a demokratikus forradalom korszakának" nevezett. Ez Horkheimer és Adorno értelmezése szerint valahogy mind másodlagos, ha nem irreleváns a felvilágosodás filozófiája, "dialektikája" szempontjából. A dolog lényege az, hogy egyszerűen sosem veszik számításba azokat a tényleges folyamatokat, amelyekkel a felvilágosodás példaképeit – szemben ezen gondolatok kritikusaival – összekapcsolták. Azt is érdemes meggondolni, hogy semmi sincs, ami legalább megközelítené az "ellenfelvilágosodás" életben tartott vitáját, nem beszélve politikai hatásáról. A Felvilágosodás dialektikája az elejétől fogva egy mélységesen bizonytalan és absztrakt minőséget képvisel: az egész hamissá válik, és kritikájuk azt a tárgyiasítást tükrözi, amivel szemben küzdeni akart. Valójában a szerzők sosem szívlelték meg Nietzsche azon találó észrevételét, amelyet Adorno szeretett idézni: "mindenütt hasonlóságokat látni, mindent azonosnak venni a rossz látás jele". Természetesen Horkheimer és Adorno különböző esszékben és beszélgetésekben, valamint Az autoritariánus személyiségben (The Authoritarian Personality) felismerték a republikánus és fasiszta rezsimek közötti különbségeket. Ám a Felvilágosodás dialektikájában, legnagyobb hatású politikai munkájukban nem azt a közhelyet hirdették, hogy a fasizmus a liberális társadalmakban jelentkezik, hanem inkább azt, hogy a fasizmus a "felvilágosodás" folyatatása. Ezt a helyzetet – bármely definíciójukat vesszük is – történelmileg és politikailag félreértették. A fasizmus az 1848-as forradalomra adott öntudatos ideológiai válasz volt, melynek demokratikus értékei Lessingtől, Mendelssohntól és a német felvilágosodásból származnak, csakúgy, mint a modernitás két nagy hajtása: a liberalizmus és a szocializmus. A nácik tömegbázisát elsősorban olyan prekapitalista osztályok alkották, mint a parasztság és a kisburzsoázia, amelyek érdekeit közvetlenül fenyegette a kapitalista termelési folyamat és két domináns osztálya. A burzsoázia nagy része és a proletariátus nagy többsége – a maguk részéről – olyan gyenge párthalmazzal azonosította magát, amelyben jelen volt a liberalizmus kontinentális formája és az a szociáldemokrata párt, amely formálisan még mindig az ortodox marxizmushoz kapcsolódott. Ezek voltak a Weimari Köztársaság támogatói és a nácik ellenségei. A nácik szóban és tettben háborút is indítottak ellenük. A Felvilágosodás dialektikája ezeket a valós történelmi konfliktusokat antropologikus köddé változtatja: a metapolitikai eltörli a politikait. Odüsszeusz története, amelyben csak a szubjektivitás elpusztításával őrizhető meg a szubjektum, jó példa erre. Hasznos kiemelni a civilizáció kezdeteibe visszanyúló dinamikát, aminek a csúcspontja a koncentrációs tábor rabja volt számmal a karján. Ám a vita szele, a benyomás, amit kelt, a hamis konkrétság és a rosszul alkalmazott okság egy formáját eredményezi. Nem az instrumentális ész hozta létre a nácizmust, s még csak nem is rombolta le az egyének azon képességét, hogy normatív ítéleteket hozzanak. A nácizmus inkább két olyan mozgalom közötti összeütközés terméke, amelynek tagjai nagyon is képesek voltak különféle ítéleteket hozni mind érdekeikkel, mind értékeikkel kapcsolatban. Az a próbálkozás, hogy mennyiségileg különböző jelenségeket egyetlen címszó alatt egyesítsünk, csakis pszeudo-dialektikus álokoskodást, történelmi félretájékozottságot és politikai zavart kelthet.

Ami a dialektikát illeti, egyáltalán nem szokatlan, hogy Horkheimer és Adorno azt írja, hogy "a liberális elmélet gondolatként igaz. Olyan társadalomképet tartalmaz, amelyben irracionális harag többé nem létezik és kitörési pontokat keres. De mivel a liberális elmélet feltételezi, hogy az emberek közötti egység elméletben már megvalósult, védőiratként szolgál a létező körülményekhez." Az a döntés, amivel a "felvilágosodást" annyira kiszélesítik, hogy befogadhassa legnagyobb és legöntudatosabb kritikusait – Sade-ot, Schopenhauert, Bergsont és Nietzschét – a szóban forgó eset félrevezető történelmi változatát adja. Ezen gondolkodók egyike sem azonosította magát a legkevésbé sem a felvilágosodás politikai elméletével vagy a hozzá kapcsolódó gyakorlattal. Antiliberálisok és antiszocialisták, antidemokratikusok és antiegalitariánusok, antiracionalisták és történelemellenesek voltak. Tekintettel a politikaelméletre, a vállalkozás meghatározatlansága mellett, annak is van értelme, hogy Adorno később azt írja: "nem utolsó a gondolat előtt álló feladatok közül az, hogy a nyugati kultúrával ellentétes minden reakciós érvet a progresszív felvilágosodás szolgálatába állítsunk". Azonban, mint általában, e felszólítás progresszív jellemzőjét meghatározatlan/absztrakt szinten hagyták. Adorno sosem gondolta végig a jobboldali ideológia és a baloldali gyakorlat összeolvasztására tett kísérletek keltette ellentmondásokat.

Horkheimer és Adorno folytatást akart írni a Felvilágosodás dialektikájaként ismert "töredékekhez". Dekonstruktív pesszimizmusuk később helyet csinált annak, amit Horkheimer a "felvilágosodás megmentésének" nevezett. Van egy olyan felfogás, amely szerint – és különösen szerinte – ami számít, az "annak a pozitív dialektikus doktrínának a fejlődése, amelyet még nem írtak meg". Ám a dolog lényege az, hogy ez a "pozitív" doktrína sosem érett meg. Néhányan gondolkodásuk töredékes jellegében vélik felfedezni ennek okát, de Marx "Tézisek Feuerbachról" című munkája is töredékes és aforisztikus; mások az olyan marxi fogalmak elutasítására gondolnak, mint az osztály, ám a rezsimek és mozgalmak közötti megkülönböztetés nem függ az osztályelemzéstől. Szeretnék egy másfajta véleményt ajánlani: az ok, amiért nem alakult ki "pozitív dialektikus doktrína" (hogy nyersen fogalmazzak): a szerzők nem tudtak semmi "pozitívat" mondani. Az eseményelemzés metapolitikai és metatörténelmi formája, megközelítésük eldologiasító jellege ugyanúgy mindent körülvett, mint annak a fejlett ipari társadalomnak a monolit adminisztratív formája, amelyet elképzeltek. Nem volt helye köztes kategóriáknak vagy megkülönböztetéseknek: minden intézmény egyenlően szenvedett az instrumentális ész hatásaitól: sosem volt olyan felfogás, hogy adott intézmények kiterjeszthetnék a szabad tapasztalat határait a polgárok számára oly módon, ahogyan mások nem. A bürokrácia mint olyan, a kommodifikáció mint olyan, az állam mint olyan lett a probléma. A Felvilágosodás dialektikája által keltett dinamika megszüntette olyan kategóriák létrehozásának a lehetőségét, amelyekkel szolidaritást vállalhatunk vagy akár csak megkülönböztetéseket tehetünk: a logikus kimenetel valójában egy meg nem alkuvó elkötelezettség aziránt, amit Adorno "negatív dialektikának" nevezett, és amely a szubjektum és objektum közötti nem-megfelelésen (non-identity) alapul, és aziránt, amit Horkheimer egy másik, vallásosabb alkalommal "a teljesen más keresésének" nevezett.

Mindketten lényegében úgy gondolták, hogy a felszabadító ellenállás pillanata a magántapasztalat kis birtokán alapul. Pesszimizmusuk csupán a szélsőbalos diákkövetőik által alkalmazott utópikus perspektíva egyik oldala: az "Egész" az, ami számít, és az átalakítási próbálkozások sohasem elég radikálisak, mivel mind a forradalomnak, mind a reformnak bizonyos mértékben vissza kell térnie az instrumentális racionalitáshoz. Többé már nem elég köztes kategóriák vagy megkülönböztetés nélküli formában rögzíteni a szubjektum és objektum közötti nem-megfelelést. Az instrumentális ész kritikája önmagában is kritikára szorul. A politikának kell a metapolitika, a történelemnek a metatörténelem helyébe lépnie. A szubjektivitásnak a társadalom behatolásaitól való megőrzésére tett kísérlet olyan kategóriák nélkül, amelyekkel az intézmények és mozgalmak között minőségi megkülönböztetések tehetők, csak kicsivel lesz több, mint egy elvont gyakorlat, amely azon alapszik, amit Thomas Mann eredetileg "hatalom-oltalmazta szellemiségnek" nevezett. Ha a kritikai elmélet valóban meg akarja őrizni "pozitív dialektikai" jellegét, akkor ki kell emelnie pozitív céljait és politikai egyezségeinek jellegét. Azt állítom, hogy ezek elsősorban a felvilágosodásból származnak, és azt is állítom, hogy ezek önmagukban is a valóban progresszív jövőbeli mozgalmak alapjául szolgálhatnak.

(Fordította: Gedeon Béla)

(Az írás előadás formájában hangzott el a Tel-Avivi-i Egyetem konferenciáján [Critical Theory in Context], a Frankfurti Iskola alapításának 50. évfordulója alkalmából, 1998 júniusában.)

A közelmúltban jelent meg Mészáros István filozófus könyve Beyond Capital (A tőkén túl) címmel. A könyv hamar népszerűvé vált a nyugati marxista társadalomtudományt művelők körében.

(István Mészáros: Beyond Capital. Towards a Theory of Transition. Merlin Press, London, 1995.)

Lámpással kellene keresnünk olyan hazai könyvkiadót, amely az utóbbi években Marxtól vagy közvetlenül Marxról szóló írást merészelt megjelentetni. (Kivételes és pikantérikus eset, hogy a különleges sorsú Bence- és Márkus-könyveket éppen a nagy Marx-temetés időszakában olvashattuk.) Bizony, a rendszerváltás kábulatában sokan vélték és azóta is vélik úgy, hogy ha egyszer megbukott az (állam) szocializmus, akkor eszmei vezérének, tehát magának Marxnak szintén mennie kell. Manapság divatos lett a "búcsú a baloldaltól" és a "miért nem vagyok már marxista?" gondolkodásmód. De mondhatjuk, legjobb esetben is síri csend veszi körül a marxi életművet.

Nem először próbálják Marxot halottnak nyilvánítani – ám gondolatai mindig makacsul visszatértek. Klasszikus gondolkodókat nem lehet leváltani (nem úgy, mint a politikusokat, intézetigazgatókat), mivel meglátásaik igazodási és hivatkozási pontként szolgálnak a megismerésben. Egy-egy klasszikus gondolat mindig eleven tud maradni, s a napi politikától független, önálló életet él.

Továbbá figyeljünk oda arra is, hogy a fejlett nyugati demokráciákban (ahová annyira óhajtunk tartozni) folyamatosan jelennek meg Marx-kötetek, illetve Marxról szóló kisebb-nagyobb lélegzetű munkák. Az utóbbi évek terméséből elég kiemelnünk Konrad Paul Liessmann, Jacques Bidet, Norberto Bobbio, Andrzej Waliczki (angol, német, francia, olasz és lengyel nyelven íródott) munkáit. Megemlíthetjük még Jacques Derrida nevét is, akinek Marxról szóló könyvét viszont dicséretes gyorsasággal le is fordíttatta s meg is jelentette a Jelenkor Kiadó.

Láthatjuk, a nemzetközi filozófiai szakma Marx-recepciója a kilencvenes években sem mutat törést. Viszont az is kiderül az új feldolgozásokból, hogy napjainkban már nem lehet úgy Marxszal foglalkozni, mint 1989 előtt. A kérdés, melyet ma szükséges és érdemes feltennünk, a következő. "Miképpen vált a korábbi terjengős és kritikátlan Marx-imádat ugyancsak terjengős és kritikátlan Marx-fóbiává? …S hogy mi tartozik Marxhoz és mi a marxizmushoz?" (Norberto Bobbio: Né con Marx né contro Marx. Róma, 1997. 241.) Hasonlóképpen érdemes elgondolkodnunk Liessmann kiindulópontján: "Marxot nem olvasni ostobaság lenne. …De a kelet-európai forradalmak nemcsak az embereket, hanem magát Marxot is megszabadítják a marxizmustól. Végre lehet úgy olvasni Marxot, ahogyan egy nem katolikus ember Aquinói Szent Tamást olvassa." (Karl Marx + 1819 + 1989. Man stirbt nur zweimal. Wien, 1992. 8-9.)

A Marx-szakirodalom most ismételten gazdagodott. Megjelent Londonban, a több évtizede Angliában élő s tanító Mészáros István új és nagyszabású könyve, a "Beyond Capital". A filozófiaprofesszor műve, tekintélyes terjedelmével (csaknem ezer oldal), fölöttébb gazdag jegyzetapparátusával, briliáns érvelésével, jól áttekinthető szerkezetével s könnyed, szinte olvasmányos nyelvezetével impozáns kötet benyomását kelti az olvasóban. S büszkeséggel tölthet el bennünket, hogy ismételten jelentkezik egy hazánkfia a nemzetközi tudományos és filozófiai életben, akire a "félvilág" felfigyel. A könyv fogadtatása rendkívül hízelgő. A szép számú, angol nyelvű kritikákból csak kettőt emelnénk ki. "Itt van egy fontos könyv…, melynek minden valamirevaló könyvtár tartozékává kell válnia." (Choice, M. Perelman) "A brit-magyar Mészáros nagyszabású munkája a XX. század végén úgy érzékelteti a marxi filozófiai időszerű újraállítását, hogy az magához az idős német-zsidó filozófuséhoz is mérhető" (Canadian Dimension, H. Heller).

A "Tőkén túl" című könyv Mészáros István eddigi életművének összefoglalója. Két évtized munkája van benne, s könyve nem véletlenszerűen s pillanatnyi ötletből született meg. Hiszen a korábbi, a marxi elidegenedéselméletről írott munkája már részben előlegezi mostani gondolatkörét s törekvését.

A József Attila-verssel ("ős patkány terjeszt kórt") indító szerző jelzi az alaphangot. Merész és makacs munka ez, melyet következetes társadalombírálat és a munkásosztály, általában a megalázott helyzetben lévő tömegek iránti elkötelezettség és szolidaritás köt össze. Mészáros hangsúlyozza: "A marxizmus jelenlegi válsága többnyire annak a ténynek köszönhető, hogy számos képviselője védekező magatartást foglal el." (673.) A védekező hadállást – ami ráadásul szégyenlő magatartással párosult – mindenképpen fel kell adni. Új készségeket és képességeket kívánatos kifejleszteni, legfőképpen az alkotó értelmezéssel és önkritikával párosult eltökéltséget. "Ha alkotó módon közelítünk Marx eredeti elgondolásához, több fontos szempontot figyelembe kell vennünk. Az első arra a követelményre vonatkozik – figyelmeztet Mészáros -, hogy tájékozódjunk Marx munkájának szelleméről. Hosszú ideje tartó mechanikus hivatkozás után most a Marx elleni kritika vált divatossá, anélkül azonban, hogy pontosan értenénk vagy akárcsak érteni akarnánk az alapvető dialektikus összefüggéseket és állításainak módosulásait." (427.) Számára nyilvánvaló, a "szovjet rendszer drámai összeomlása után lehetetlen a szocializmus perspektíváit figyelembe venni a vonatkozó történelmi események radikális felülbírálása nélkül". (Előszó, XXII.) A szerző könyve más helyén ismételten hangsúlyozza, hogy a marxista filozófiának sürgősen el kell végeznie az átértékelés, az újraértelmezés munkáját (985.). Fontos észrevennünk, hogy a "valóságosan létező szovjetrendszernek semmi köze nem volt a szocializmushoz". (Előszó, XIX.). Mondhatjuk, a "szocializmus el sem kezdődött, még nem tették meg az első lépéseket a szocialista átalakulás irányába" (982.). Más oldalról meg azt kell megértenünk, hogy változatlanul olyan világban élünk, mely a tőke szigorú fennhatósága alatt áll. És mai világunk "strukturális defektusait és robbanékony antagonizmusát apologetikusan tagadják… mindazok, akik elvárják, hogy elhiggyük: a valóságban nincs más alternatíva, mint a globális kapitalizmus… feltételeinek jámbor elfogadása". (Előszó, XIV.) A tőkerendszer strukturális elégtelensége nem tűnik el, a belső ellentmondások változatlanul fennmaradnak, s így prolongálódik a – jóllehet a korábbiakhoz képest lassúbb, nem földcsuszamlás jellegű – válság. Instabilizálódik világunk. Mészáros négy fő ellenmondást emel ki:

a) a nemzetközi tőke és a nemzeti államok közötti globális antagonizmust,

b) a tőkés termelés katasztrofális hatását a környezetre (környezetszennyeződés, a környezeti erőforrások mohó kifosztása),

c) a tőkerendszer alkalmatlanságát a súlyos egyenlőtlenségek felszámolására, miközben a politikai-jogi-ideológiai intézmények s értékrendszerek az egyenlőségről szónokolnak,

d) a szabad társadalom teljes foglalkoztatottságának elve és a krónikus munkanélküliség gyakorlata közti ellentétet.

Mészárosnak a tőkerendszer ellentmondásait taglaló sorait olvasva önkéntelenül is eszünkbe jut egy gyökerében más világot képviselő filozófus hasonló elemzése. Jacques Derridáról van szó, aki 1993-as könyvében a mai világrend tíz csapásáról ír. A francia gondolkodó kiemeli a tőkeglobalizáció okozta gazdasági háborút, a nagyfokú munkanélküliséget, a hajléktalanság nyugtalanító jelenségét, valamint a fegyveripar s fegyverkereskedelem világelső pozícióját. Nos, ha két ilyen, egymástól módfelett távol álló bölcselő a tőkés világrend megítélésében hasonló végeredményre jut, annak minimum el kell gondolkodtatnia bennünket: minden bizonnyal nem a lehetséges világok legtökéletesebbjében élünk. El kell tehát gondolkodnunk arról: mi van a "tőkén" túl. Mészáros könyve legfőképpen arra ösztönzi az olvasót, hogy feltegye a kérdést: mi következik a tőke uralma után. A szerző ebbeli szándékát egyaránt értelmezhetjük képletesen és szó szerint. Azaz, mi jöhet a tőke történelmi szerepének betöltése után, más oldalról kérdezve, "A tőke" megírását követően milyen munkák születtek a marxi életműben?

Mészáros hitet tesz amellett, hogy a munka tőkének való strukturális alávetettsége megszüntethető, hogy a tőke és az élő munka közötti eddigi viszony megfordítható.

Nyilvánvaló, Mészáros könyvét (koncepcióját, szellemét) többféleképpen fogadhatjuk és értékelhetjük. Akár el is vethetjük, vagy vitathatjuk egyes megállapításait, netán a mű egészét. Egyet azonban biztosan nem tehetünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy nem olvassuk el (egy fejezet már megjelent a Magyar Filozófiai Szemle 1996/4-5-6-os összevont számában). A magyar filozófiai szakma – gőgből, féltékenységből, elfogultságból vagy nemtörődömségből – pedig nem tehet úgy, mintha nem született volna meg Mészáros nagyívű összefoglaló munkája.