A szerző a 2002-ben hatalomra került elnök nyolcéves regnálása mérlegét vonja meg. Lula nem szakított elődje ortodox gazdaságpolitikai gyakorlatával, de szociális programjai jelentős változásokat hoztak a legszegényebb rétegek életében, a mezőgazdasági és ipari bázist kiszélesítő fejlesztéspolitika erősítette Brazília nemzetközi pozícióját, amit a latin-amerikai integrációt előmozdító külpolitika is segített. A Lula-korszak legfontosabb eredménye talán a brazil társadalom öntu-datosodása, amely túlmutat az utóbbi nyolc év korlátozott eredményein.

2002-ben Brazília az egész világnak meglepetést okozott azzal, hogy szakszervezeti munkást ültetett a köztársasági elnöki székbe. Luiz Inácio Lula da Silva, a Munkáspárt (Partido dos Trabalhadores – PT) alapítója és vezetője valójában egy nagy népi mozgalom emblematikus figurája volt, amely a nyolcvanas évek fordulóján megdöntötte a diktatúrát. A későbbiek folyamán a PT támadásba lendült, hogy a hagyományosan az elit rétegből származó nagyfőnökök kezéből kiragadja a hatalmat. A baloldal fokozatosan haladt előre, és először olyan nagyvárosokat hódí­tott meg, ahol az addig sosem látott kísérletezgetések az önkormányzati menedzsmenttel bebetonozták a PT-t, és ahol ennek hatására de facto nagykoalíció jött létre, amely egybefogta a városi és falusi közép- és alsóbb osztályok jelentős részét. A különféle „baloldalak" szövetkezé­sük során a PT-hez hajtották az egykori marxista mozgalom, a haladó keresztények és a szakszervezeti tagok nagy részét is.

Végül mindez együtt vezetett Lula győzelméhez a 2002-es elnökvá­lasztáson (amelyet aztán 2006-ban újabb mandátum követett). De facto a PT lett az első számú politikai erő az országban, bár a parlamenti szkéné továbbra is rendkívül szakadozott maradt¹ . A Brazil Szociáldemokrata Párt (Partido da Social Democracia Brasileira – PSDB) a PT legfőbb ellenfeleként a politikai színtér másik nagy pólusát képviseli, amely egyesíti a hagyományos jobboldalt és a gazdasági elit modern szellemű ágazatainak, valamint a közép- és felsőbb osztálynak egy részét.

Új és régi problémák

Nyolc évvel később, a következő (2010 októberében megtartandó) el­nökválasztás közeledtével az országban egyfajta paradigmaváltás megy végbe. Mivel Lulának már második mandátuma jár le, idén Dilma Roussef indul majd a PT színeiben (Roussef rövid ideje tölt be fontos funkciót a Lula-kormányban). Vele szemben José Serra képviseli a PSDB-t. Bár a közvélemény-kutatások azt mutatják, a lakosság körében Lula támogatott­sága igen magas (körülbelül 80%-os), a játszma még sincs előre eldöntve.

Dilmának és a Lula-program folytatásának kedvez az, hogy a gazda­ságot éppen szélcsend jellemzi. A kormány biztos kézzel tartja kordában a világválság hatásait, s ez előnyére válik Brazíliának, amit jól mutat a GDP növekedési üteme (ez 2010-ben elérheti a +5%-ot), csakúgy, mint a foglalkoztatottság növekedése és a szegénység visszaszorulása. Ez utóbbi pedig igencsak látványos, ha belegondolunk, hogy különféle mu­tatók szerint körülbelül harmincmillió embernek sikerült kiszabadulnia a „mélyszegénységből". Másrészről a jó gazdasági közérzet tükröződik abban a tényben is, hogy jelentősen csökkent az államadósság. Bár Bra­zília alaposan ki van téve a pénzügyi piacok ingadozásának, az ország jelentős kereskedelmi többleten csücsül, valamint biztos devizatartalékkal rendelkezik (2009-ben +24%).²

Közben Lula „minden brazilok" elnöke lett. Népszerűsége messze meghaladja a pártjáét (amelytől részben függetlenné is vált). Valójában Lula nem kizárólag (és nem elsősorban) karizmatikus egyénisége és a társadalmi jólétet megcélzó, a szegényebb rétegek számára előnyös intézkedései miatt népszerű, hanem főként azért, mert egy olyan átala­kulási programot és folyamatot testesít meg, amely ösztönzőleg hat az alacsonyabb osztályokra. Tény, hogy ez a program sem formailag, sem tartalmilag nem „forradalmi" – soha nem is volt az. Ebben az értelemben pedig a brazil baloldali kormányzásban felismerhetők olyan elemek, amelyek igencsak hasonlítanak ahhoz, ami a keynesizmus és a szociál­demokrácia nyomdokaiban járó Európában és Észak-Amerikában történt.

Bár ezek az elemek hasonlóak, ám mégsem azonosak. Brazília, a strukturális szegénység és szociális kirekesztettség országa, amit a ti­zenkilencedik századik virágzó rabszolgatartásból örökölt; a mai napig a világ legegyenlőtlenebb társadalma. Egyúttal Brazília viszonylag új, még törékeny demokrácia, amely évtizedeken át katonai diktatúrában élt. Így könnyebben érthető, hogy adott körülmények között az uralkodó és uralt osztályok közötti nagy „kompromisszumra" épülő, részleges reformok politikája továbbra is jelentős kihívásokkal küzd.

Láthatjuk hát, hogy még mindig heves a politikai küzdelem. Ráadásul a PT jelöltje hátránnyal küzd, ugyanis viszonylag kevéssé ismert, nem áll mögötte látványos életút, mint elődje mögött. Közben a média is megne­hezíti az életét, mivel megkérdőjelezi, hogy képes lenne olyan bonyolult országot kormányozni, mint Brazília. A PSDB „jobb" kormányzást ígér, ám Lulát nem támadja, mivel az választói szempontból kontraproduktív lenne. Ennek ellenére a jobboldal számára még mindig nem biztos a győ­zelem. Hiszen ma már Brazília sem a régi. A dolgozó rétegek önállóbbak lettek, kevésbé vannak alárendelve, kevésbé függenek a hagyományos hatalmi hálóktól, amelyek korábban a lakosság nagy részét szinte meg­fosztották állampolgári jogaiktól.

Folytonosság és törés

Mi is történt hát az elmúlt nyolc év alatt? Lula feladata kezdetben nem tűnt egyszerűnek. 2002-re az országot igencsak legyengítette Fernando Henrique Cardoso kormányának nyolcéves, keményvonalas neoliberális vezetése. Az adósság az egekig ért, részben a brazil gazdaság addig példátlan megnyitása és a brazil kormánynak az Egyesült Államok és az IMF által előírt „washingtoni konszenzushoz" való igazodása miatt³ . Az alsó- és középosztály jövedelme visszaesőben volt. A munkanél­küliségi ráta csaknem elérte az aktív munkaerő 20%-át. A közszférát megosztotta a privatizációs hullám, amely lehetővé tette a gazdasági elit számára, hogy egész gazdasági ágazatokat vásároljon vissza olcsón. A szegénység és az egyenlőtlenség drasztikus növekedésnek indult. Mit lehetett tenni?

Lula úgy döntött, először is lecsillapítja a kedélyeket. Célja a stabilitás biztosítása, a túlköltekezés és a válságok elkerülése volt, míg a jobboldal tőkekiáramlásról, sőt a gazdaság összeomlásáról vizionált. Lula ellen­támadásba lendült, és kiterítette lapjait a híres Levél a brazilokhoz című írásában, amelyben megerősítette, hogy „sajnálatos módon" – egyébként elképzeléseinek megfelelően – be kell tartani a korábbi kötelezettségvál­lalásokat, például az államadósság megfizetését, és a monetáris politika folytatását.

Azt is megígérte, hogy továbbra is prioritásként fogja kezelni az infláció elleni harcot, és az igen magas kamatlábak révén biztonságot nyújt a tőketulajdonosoknak. Azt vállalta, hogy betartja a költségvetési megszo­rításokat, és visszafogja az állami kiadásokat. Egyszóval, sokat vitatott pénzügyminiszterével, Antőnio Paloccival együtt Lula megnyugtatta az uralkodó csoportokat, úgy a brazil elitet, mint az olyan nemzetközi pénz­intézeteket, mint az IMF. A keserű pirulát le kellett nyelni…

Ezzel egy időben Lula programot dolgozott ki a gazdaság „helyreho­zására". Megálljt parancsolt a privatizációnak, és újra napirendre tűzte egy közbelépő és szabályozó, „developmentalisztikus" állam gondolatát. Újabb tárgyalásokba bocsátkozott a szakszervezeti mozgalommal és a dolgozói csoportokkal. Legnagyobb érdeme, hogy új lendületet adott a szociális programnak, amely leginkább az ország északi részén (például a Nordeste régióban) élő legszegényebb, paraszti lakosság felé irányult. A Fome Zero [Nulla Éhínség] program családi pótlék (Bolsa Família) formájában biztosított szociális segélyt ezeknek a rétegeknek (amelyek a teljes népesség egynegyedét teszik ki), hozzájárulva ezzel az éhínség és a „mélyszegénység" visszaszorításához.

Más területeken a Lula által diktált politika egyaránt mutat folytonossá­got és töréseket. Kormánya az agrár-ipari ágazat fejlődésére épített, és a megművelhető szántóföldek java részét birtokló nagy magáncégek égi­sze alatt megkönnyítette a génkezelt szója és a hús exportját. Lula végül elvetette a „radikális" agrárreform gondolatát, amelyet pedig történelmi szövetségesei, köztük a nagyszerű Földnélküliek Mozgalma (Movimento dos Trabalhadores Sem Terra – MST)⁴ népszerűsítettek. Mindeközben a kormány segítségével az MST parlagon heverő földekhez jut hozzá, és anyagi támogatásban is részesül a célból, hogy javítsa technikai kapa­citását, például a földnélküliek által „összeharácsolt" földeken létrehozott szövetkezetek menedzsmentjében.

Mindebből lassacskán egyfajta fejlesztési program alakult ki, amely több szempontból is különbözik a tradicionális „developmentalizmustól", mely „erős" államon és az importot felváltó iparosodáson alapszik. Ám ez a projekt egyúttal alapvető pontokon szakított a nyolcvanas-kilencvenes évek neoliberális modelljével, például ami az állam szerepét, valamint egy olyan társadalombiztosítási háló megteremtésének szükségességét illeti, amely fellendítheti a belföldi piacot, s így a gazdaságot.

Hatalmi erőpróba

2002 és 2006 között, első mandátuma alatt a kormány különféle buktatók között lavírozott. Főként társadalmi szövetségesei körében, de még a PT bizonyos marginális szekciójában is kedvezőtlenül hatott rá az, hogy gaz­dasági értelemben véve folytonosságra törekedett. Néhány képviselő le is mondott, s belőlük Heloísa Helena képviselőnő irányítása alatt kialakult egy, magát a PT-től balra betájoló párt, a Szocializmus és Szabadság Pártja (Partido Socialismo e Liberdade -PSOL), amelyet olyan szemé­lyiségek is jóváhagytak, akik kezdetben ott voltak a PT alapításánál, mint Plínio Arruda Sampaio. Később felgyorsult a PT kemény magjának hanyatlása, melyet a párt finanszírozásával kapcsolatban kirobbant „bot­ránysorozat" indított el. A brazil politikai rendszer az átláthatatlanságra, a befolyásra, az elvtelen szövetségekre és a politikusok érdekek alapján köttetett dealjeire épült. Bár Lula kormánya megígérte, hogy „tisztába teszi" a helyzetet, mégis a saját módján kezelte azt, és kisebb-nagyobb előnyökhöz juttatott egy-egy pártot vagy személyt, amiért cserébe ez utóbbiak nem gátolták a kormányzati politikát⁵ . Ezt rótta fel a kormányt korrupcióval vádoló jobboldali média, aminek következtében a keresztény hullám, valamint a szociális mozgalmak kritikájának hatására baloldali személyiségek távoztak posztjukról.

Ám ez a zűrzavar nem befolyásolta Lula kormányzati stratégiáját. A lakosság, főként az alsóbb rétegek és mezőgazdasági termelői ágazatok, tömegesen szavaztak az Elnökre. A jelentősebb mozgalmak, mint az MST, szintén a támogatása mellett döntöttek, részben, hogy elkerüljék a jobboldal visszatérését, részben pedig, mert tudatában voltak annak, hogy Lula majd olyan megoldásokat is hoz, amelyek összhangban van­nak a nép és a népi mozgalom követeléseivel.

Második mandátumának elején Lula azt ígérte, rákapcsol, és fellendíti a fejlődést. A minimálbért több mint 30%-kal megemelte, hogy megnövel­je a dolgozó rétegek jövedelmét, s egyúttal lendületet adjon a belföldi pi­acnak. A Bolsa Familia mellett egyéb kezdeményezések is megjelennek: a ProUni (támogatás a szegény családból származó egyetemi hallgatók számára), a PRONAF (támogatás a mezőgazdasági termelők részére), vagy a Territorios da Cidadania program (költségvetési átcsoportosítás a szegény települések és régiók felé). Ezzel párhuzamosan a kormány a Növekedés-felgyorsítási Programon (Programa de Aceleração – PAC) keresztül 200 milliárd dollárt invesztál az infrastruktúra (utak, repülőterek, tengeri kikötők, víztisztítás) felújításába.

Ezeknek az elsősorban segélyezési kezdeményezéseknek eredmé­nyeként a brazilok többségének jelentősen javultak az életkörülményei.⁶ Persze, ahogy Laurent Delcourt kifejti, ezt a folyamatot árnyalataiban kell vizsgálni.⁷ A szociális hálóra irányuló kiadások messze alulmúlták az adósságszolgálatra szánt összegeket. Eközben a kamatlábak igen magasak maradtak, ami a tőketulajdonosoknak kedvező volt, ám negatív hatással volt a foglalkoztatottságra.

A brazil gazdaság és társadalom dinamikájában központi szerepet betöltő agrárpolitikát illetően Lula „mezőgazdasági fejlesztési modellje az exportáló monokultúrákra és az agrárbusiness-re épült, ám hiába volt a növekedés mozgatórugója és értékes devizaforrás, szociálisan mél­tánytalan, ökológiailag katasztrofális és hosszú távon tarthatatlan volt"⁸ .

Hasonló tendenciát figyelhetünk meg az energetikában is, bár a hang­súly az óriási állami vállalat, a termelői kapacitását jelentősen növelő PETROBRAS megerősítésén volt, valamint más törekvéseken, amelyek arra irányultak, hogy nagy duzzasztógátak, folyóelterelések és akár atom­erőmű-építési projektek révén javuljon az ország energetikai potenciálja.

Összességében olyan kép alakult ki a kormányról, amelyet a brazil szociológus, Emir Sader „korcsnak" és ellentmondásosnak titulál. Egy­részről Lula kormányzása valóban lehetőséget biztosított a pénzügyi szektornak, hogy megőrizze központi szerepét, s így a kiváltságos rétegek is óriási nyereséget könyvelhettek el. Másrészről az állam újra „developmentalisztikus" lett, mind a jövedelmek újrafelosztásával, mind pedig az állam gazdasági szabályozó szerepének megerősítésével.⁹

Az új Brazília világviszonylatban

Ezeket a jelentős fejlesztéseket összefüggésükben kell vizsgálni, vagyis annak függvényében, miként változott Brazília helyzete világviszonylat­ban. Lula megválasztásának idején az ország egy helyben topogott, mivel az Egyesült Államok politikáját követte mind a két amerikai kontinens vonatkozásában, mind pedig ennél is átfogóbb kérdésekben, mint például a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) tárgyalásai alkalmával felmerülő kereskedelmi szabályozások jövőjével kapcsolatban.

2003-ban, a WTO-tárgyalások alatt Lula felszólalt az olyan liberális kereskedelmi átalakulásra irányuló törekvések ellen, amelyek szerinte negatívan hatnak Brazíliára és a déli országokra nézve. Lula viszonylag hamar változtatott a megbeszélések hangvételén. Kijelentette, hogy ki­emelt fontosságúnak tartja a két Amerika integrációjának felgyorsítását, és határozottan szembehelyezkedett az Egyesült Államok és Kanada által kidolgozott Összamerikai Szabadkereskedelmi Övezet (FTAA) programmal.¹⁰

A kormány nagyobb hangsúlyt akart fektetni több, a két amerikai kon­tinens integrációjára irányuló projektre is, amiből (2008-ban) létrejött az UNASUR (Dél-Amerikai Nemzetek Uniója) program. Persze ez a féltekén átívelő kezdeményezés nem mérhető össze az Európai Unióval, ám igen ambiciózus. Ekkor merültek fel a gyakorlati kérdések. Valójában nehéz dolog ténylegesen koordinálni a folyamatban lévő kezdeményezéseket (MERCOSUR, ALBA), amelyeket átjárnak a különféle hatalmi csatározá­sok, főleg Brazília és a követelőzőbb országok egy csoportja (Venezuela, Bolívia, Ecuador és Kuba) között.¹¹ Továbbá szükséges volt még új poli­tikai intézmények létrehozása és túl kellett lépni az épp érvényben lévő gazdasági és kereskedelmi besoroláson, ami közös politikai bázis híján nem ment gyorsan, annak ellenére, hogy olyan új integrációs eszközök jöttek létre, mint a Petrosur (energetika), a Bancosur (pénzügy), vagy a Telesur (kommunikáció).¹²

Eközben Lula kormányának aktivizmusa jól érvényesült több válság alatt is, melyek során a brazil (és egyéb latin-amerikai) érdekek összeüt­közésbe kerültek az Egyesült Államok érdekeivel. A legközvetlenebb ilyen jellegű csapás váratlanul Hondurast éri, ahol a helyi elit által, az Egyesült Államok támogatásával (2009 júniusában) végrehajtott puccs megdönti a Brazília által komolyan támogatott választott kormányt, s így Brazília még azt is eléri, hogy Washington elszigetelődjön az Amerikai Államok Szervezetén (OAS) belül, pedig eladdig ez a szervezet az Egyesült Ál­lamok „csatlósa" volt a régióban.

Az USA-val szemben feszült is maradt a viszony. A Kolumbia újra-felfegyverzésére irányuló tervek, amelyek még Bush idején születtek, Obama megválasztása után folytatódtak. A Venezuela, sőt Kuba elleni fenyegetések is hangot kaptak abban a kormányban, amelyet pedig éppen azért választottak meg, hogy eltávolodjon a neokonzervatívok „végtelen háborújától".

Ezalatt Lula igyekezett jó kapcsolatot ápolni Washingtonnal, egyrészt, mivel muszáj volt (!), másrészt pedig, mert egy „felelősségteljes" állam imázsát akarta láttatni, amely részt tud vállalni a két Amerika újraalakí­tásában oly módon, amely nem feltétlenül káros az Egyesült Államokra nézve, ám nincs benne alárendeltség. A terv finoman szólva is ambici­ózus.

Bizonyára ennek is köszönhető, hogy az adott pillanat Lulának ked­vezett. A dolgozó réteg sosem látott mozgósítása azt eredményezte, hogy egy egész sornyi megerősödő latin-amerikai, balközép kormány fokozatosan, különböző mértékben szembehelyezkedett a „washingtoni konszenzussal". Anélkül, hogy kezdeményezné a hagyományos „jenki" ellenséggel szembeni ellentét kiélezését, Lula kormánya leleményesen mégis ezt jelezte azzal, hogy kiterjesztette kereskedelmi kapcsolatait

(például Kínára és az Európai Unióra)¹³ , és hogy a jelentősebb globális vitákban több szerepet vállalt, és egyre inkább voluntaristává vált.

Ez a hangnemváltás több fontos gazdasági átalakulással is egybeesett. Brazília javára vált, hogy 2006-07-től főként az élelmiszeriparban hirtelen felszöktek a nyersanyagárak, így az országnak lehetősége nyílt, hogy fellendítse exportját (elsősorban a szója és az élelmiszer-ipari termékek kivitelét). Bár Brazíliát relatíve korlátozta a hagyományos munkameg­osztás, biztos pénzügyi szektora és szilárd költségvetési többlete mégis megerősítette „feltörekvő" státuszát. Informális szövetségre lépett más, ugyancsak feltörekvőnek titulált országokkal, így megalakult a BRICS (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika), amelyen belül újabb gazdasági és politikai kapcsolatok szövődtek. Ez nagyban közrejátszott abban, hogy megalakult a G20, úgyszólván ellensúlyozandó a G8-at, a gazdag északi országok hagyományos körét.¹⁴ Ez a szembenállás azonban viszonylagos marad, mivel mindkét „tábor" a piacok „liberális átalakítását" tűzte zászlajára, bár még folynak köztük a viták arról, mit is jelent pontosan e „liberalizáció".

A következő lépés

Néhány hónap múlva több millió brazil járul majd az urnák elé, hogy az országnak elnököt, az államok élére pedig kormányzókat válasszanak, valamint, hogy felfrissítsék a szenátorok és parlamenti képviselők egy részét a nemzeti Congressóban. Egy biztos: mindenki az elnökválasztást figyeli majd árgus szemmel, mivel ez a kormányzat központi idegrendsze­re, s egyben a népi legitimitás terepe. Mióta hivatalosan is bejelentette indulását, Dilma Roussef szépen halad előre a választási szándékot vizs­gáló közvélemény-kutatások szerint. Az államszövetség politikai gépeze­te zakatol, hogy biztosítsa győzelmét, melyhez egyszerű, de meggyőző jelszót választott: Folytatni kell! A szegénység elleni harc során elkönyvelt sikerek sorában Lula csapata a gazdasági stabilitást („még a gazdagok is gazdagabbak lettek" – állítja a távozó elnök), valamint Brazília „feltörek­vését" emelte ki, hiszen az ország a The Economist ígérete szerint „az ötödik gazdasági világhatalommá" válhat. Dilma szerint Lulának sikerült úgy kormányoznia Brazíliát, hogy „a társadalmi integrációval elért fejlődés gazdasági modellé vált".¹⁵ A PT jelöltje azt ígéri, legalábbis olyan „brazil stílusú jóléti államot" hoz létre, melynek legfőbb szereplője egy „tervezni és irányítani képes állam".

Majd kiderül, hogy a szavazók követik-e. Ahogyan az már korábban is említésre került, Dilmának igencsak jól jön a jobboldal zűrzavaros politikája, hiszen az nem hivatkozhat korábbi kormányzására (Cardoso kormánya csaknem romba döntötte az országot), és az elmúlt nyolc év társadalmi és gazdasági vívmányait sem tagadhatja le. Ám még koránt­sem biztos a győzelem, hiszen Dilmát és a PT-t komolyan veszélyezteti a belső vita, és a politikai mozgósítás megváltozásához köthető egyre nö­vekvő választói apátia. A PT valójában többé már nem az a harcias szer­vezet, amelyet a népi mozgalmak elkötelezett, jól bebetonozott kemény magja vezet. Egyrészt azért nem, mert „lefejezte" az állami hivatalok felé történt kivonulás. Másrészt azért sem, mert többé már nem (legalábbis nem kizárólagosan) ez a párt a legfőbb szimbolikus vonatkozási pont az átalakulás reményének kérdésében, mint ahogy azt a nyolcvanas-kilenc­venes évek népi küzdelmei során kiharcolta magának. A PT egyre inkább „amerikai típusú" kampányt folytat (a televízión keresztül), ám a gyakori média-megjelenés nem ellensúlyozza kellőképpen a mozgósítás hiányát.

Persze ez a gyengülés nem „totális". Sok szociális aktivista marad hű a PT-hez, nem is annyira lelkesedésből, mint inkább realizmusból, azért, hogy „megbuktassák a jobboldalt", valamint, hogy folytassák a szociális és gazdasági jogokért vívott harcot. Emir Sader szerint a militáns szek­ciónak szoros viszonyt kell ápolnia a PT-vel, mivel ha támogatja annak haladó elemeit, összpontosítani tudják a támadást a pénzügyi ágazat és az agrárbusiness hegemóniája ellen.¹⁶

A társadalmi mozgalmak a maguk részéről a folytonosság mellett foglalnak állást. A Munkavállalók Egységes Központi Szakszerveze­te (Central Única dos Trabalhadores – CUT) mindig is lojális maradt Lulához, még úgy is, hogy a dolgozói réteg, főként az ipari és szolgáltatói ágazatokban, bizony megszenvedte az ortodox makroökonómia politikai hatásait. A mezőgazdasági termelői szektorok, főleg az ország északi részén, szintén a kormány odaadó hívei maradnak, jórészt a szociális programok miatt, amelyek végre változást hoztak az életükbe. Ami az MST-t illeti, minden bizonnyal fenntartással bár, de végül ugyanúgy tesz, mint 2006-ban, vagyis Dilmát támogatja „a jobboldal ellenében".

Persze nem mindenki osztja ezt az álláspontot. A PT harcos magjának egy része, ahogyan korábban is szó esett róla, átcsábult a PSOL-hez.¹⁷ Ám manapság ez utóbbi éppen mély válságon megy keresztül, mivel képtelen kijelölni egy következetes és alternatív irányt Lula politikájával szemben.¹⁸ Teljesen szétcincálták a különböző frakciók, amelyek igyekez­nek maguknak megkaparintani a hatalmat és a mandátumokat, ráadásul a párt olykor kétes együttműködésre is kényszerült a jobboldallal.¹⁹ Az újabb szakadároknak, akik a népszerű volt környezetvédelmi miniszter, Marina Silva köré csoportosultak, a Zöld Pártot nem sikerül feléleszte­niük, amely különös olvasztótégelye volt azoknak a bal- és jobboldali politikusoknak, akik a „fenntartható fejlődést" akarják újra napirendre venni, bár egyelőre még tisztázatlan módon. Mindenesetre úgy tűnik, a környezetvédő érvek a mai napig képtelenek globális, alternatív prog­rammá összeállni, és továbbra is a PT-ben csalódott baloldaliak néhány csoportjára és a városi középosztályra szorítkoznak, amely eléggé eltá­volodott az alacsonyabb rétegek gondjaitól.

Pozícióháború

Brazíliában és Latin-Amerika más országaiban is erőteljes újrarende­ződés körvonalazódik a szemünk láttára. Közép-keleti „kalandjai" és a pénzügyi válság rossz kezelése csúnyán elbánt az Egyesült Államok hatalmával abban a zónában, amelyet „sajátjának" tekintett (az úgyne­vezett Monroe-elv alapján). Persze az USA még távolról sem esett ki a játékból, ám most már viszonylag következetes, szervezett államokkal, kormányokkal és mozgalmakkal áll szemben, amelyek bár szűk, de valódi mozgástérrel rendelkeznek. Vajon elegendő-e mindez a félteke gazdasági és politikai reneszánszához, és egy újabb fejlődési „modell" működésbe lépéséhez? A legkevésbé sem volna bölcs dolog ennyire elrugaszkodni a realitásoktól, még akkor sem, ha olykor úgy tűnik, ilyen tervek vannak kialakulóban.

Végső soron elképzelhető, hogy a társadalmi és politikai harcok alakulása országos szinten is meghatározó lehet. Brazília esetében több lehetőség is fennáll. Lula terve, a különböző osztályok közötti nagykoalíció az egyik. Egy, a balközép koalíción nyugvó állam kö­rüli „neodevelopmentalisztikus" projekt a magánszektor (például az agrárbiznisz) és egy megerősödött állami ágazat (az energetika) által megnövelt termelői kapacitásra bazíroz, ugyanis az itt befolyt profitot osztják szét, hogy javítsanak az alacsonyabb rétegek életkörülményein, s egyúttal ösztönözzék a hazai piacot. Ez a projekt magában foglalja azt is, hogy Brazília kiterjeszti kapcsolatait a világ többi részére, vagyis még szorosabbra húzza a déli országok közötti kötelékeket, és minimalizálja az Egyesült Államoktól való függést.

Ezzel szemben a hagyományos elit és a jobboldal szerint Brazíliát újra a kapitalista világ más részén diadalmaskodó „turbókapitalizmusra" kell rávezetni, amely a felsőbb rétegek csaknem kizárólagos javát szolgáló fokozott financializáción alapszik. A jelenlegi választási viták folyamán nem ritkán hallani, hogy a túlnyomó többségben jobboldali média a Bolsa Familia program eltörlését indítványozza („túlságosan sokba kerül, és csak a dolgozó rétegek alapvető lustaságának kedvez"), a favellák [hullámlemezből épült nyomornegyedek – a szerk.] felszámolását kö­veteli („olyan területeket foglalnak el, ahol modern várost is ki lehetne fejleszteni"), és azt várja, hogy a társadalmi mozgalmakat, például az MST-t büntetendővé nyilvánítsák. Emellett a jobboldal újra az Egyesült Államokhoz akarja hajtani Brazíliát, sőt akár még támogatná is az USA-t a Washington által „veszélyesnek" titulált államokkal, például Venezuelával és Iránnal szembeni harcban.

E két jelentősebb pólus mellett ott van a társadalmi átalakulások elmé­lyítésének a lehetősége is, miszerint a dolgozó rétegeknek nemcsak jobb életkörülményeket, hanem hatalmat és politikai kapacitást is biztosítanak, mindezt az „ökoszocializmus" elérése végett (melyben a környezetvé­delem szerves része a „fenntartható fejlődésnek"). Ezt egy olyan stílus köríti, amely legalábbis részben a PT eredeti terveit idézi, és amelynek fő célja, hogy egy „állami részvételen alapuló" demokrácia segítségével felülkerekedjen az aktuális politikai rendszeren. Pillanatnyilag úgy tűnik, ez az „ökoszocializmus" inkább csak a „sorok között" rejtőzik, mint az úgymond „valóban létező" politikai porondon. Ám ez a lehetőség mégis fennáll: ugyanis semmi sem utal arra, hogy a brazil népnek az elmúlt években rövid idő alatt, rohamléptekben kiharcolt vívmányok hatására nem jön meg a kedve ahhoz, hogy „még tovább" menjen. Amúgy láttuk már az újraosztó keynesizmus által átalakított társadalmakban, hogy azért vannak határok, s ráadásul ezek egyre szorosabbak, tekintve a válságokat, s leginkább a „válságok válságát", amely átjárja a jelenlegi társadalmak gazdasági, politikai és ökológiai horizontját. S mindeközben a lakosság folyamatosan újabb projektek után kutat.

Jegyzetek

¹ A PT 91 képviselőt számlál (az 513-ból) és a brazil Congresso 14 szenátora a tagja (81-ből). Ezenkívül a 27 tagállamból hármat felügyel. De facto, a PT kormányai mind szövetségi, mind tartományi, mind pedig önkormányzati szinten koalíciós kormányok, amelyekben megtalálhatók a kis baloldali pártok (PSB, PCdoB, PTB stb.) valamint más centrista csoportosulások, mint például a PMDB. Továbbá, a brazil politikai rendszer alapvetően prezidentális beállítottságú, így az Elnöknek nagy a mozgástere a kormányzásban. Azonban a nagy volumenű változásokért, mint például az alkotmányreform, a választott képviselők felelősek, így ezek a politikai pártoktól függenek.

² 2002 és 2009 között ez az adósság 210 milliárd reálról 202 milliárdra csökkent, ám még fontosabb tény, hogy az adósság/GDP arány 41,8%-ról 12,9%-ra zuhant.

³ Jorge Mattoso: „O Brasil herdado", in Emir Sader & Marco Aurelio Garcia: Brasil, entre o passado e o futuro. Editora Fundacao Perseu Abramo, Sao Paulo, 2010.

⁴ A nagybirtokok (1000 hektár, vagy afelett) még mindig 43%-át foglalják el Brazília megművelt földjeinek.

⁵ Csak egy a számos példa közül. Ceara államban Cid Gomez kormányzó a PT és a PSDB támogatásával „regnál". A két párt megegyezett, hogy felosztják egymás között a mandátumokat, és hogy kölcsönösen megbíznak egymásban. Gomez fivére egyben Lula minisztere, ez utóbbi amúgy más, jobb és baloldali pártokkal alkudozik, hogy parlamenti többséget szerezzen. Az ilyen „kartellek" fekete finanszírozáshoz, felelősségteljes pozíciókra kinevezéshez, kiváltságokhoz vezetnek, röviden minden olyanhoz, amit a PT eredetileg erkölcsileg elutasított.

⁶ Graziano da Silva J. (2009): „Consumo dos pobres: motor da retomada econőmica no Brasil", Valor, december 16.

⁷ Laurent Delcourt: „Le Brésil de Lula, une dynamique de contradictions", in Alternatives Sud, Le Brésil de Lula, un bilan contrasté. Éditions Syllepse, 2010.

⁸ Uo.

⁹ Emir Sader: A nova touperia, os caminhos da esquerda latino-americana. Boitempo Editoria, Sao Paulo, 2009.

¹⁰ Ez a terv a latin-amerikai országok túlnyomó többségének ellenvetése és aféltekét (beleértve az Egyesült Államokat és Kanadát is) átszelő óriási mozgósítás hatására 2004-ben végül befulladt.

¹¹ Az elemzők kiemelik, milyen feszültségeket szül Brazíliának, a félteke gazdasági szuperhatalmának néhány hegemón törekvése, amelynek során a brazil cégek „természetes" terjeszkedésükben mind nagyobb szeletet akarnak hasítani Argentína, Bolívia és más országok piacából. A témában l. Claudio Katz: „L'Amérique latine et la crise mondiale", Inprecor, no. 556. 2010 január.

¹² Bár 2002 óta megnégyszereződött a kereskedelmi tevékenység a MERCOSUR országai között, százalékban mérve még mindig igen gyenge teljesítményt mutat (körülbelül 15%) Brazília kereskedelmi kapcsolatait tekintve. A témában l. Alexandre Morin: „Un bilan mitigé pour les 20 ans du MERCOSUR", Centre détudes interaméricaines, Université Laval, 2010 január.

¹³ 2009-ben Kína Brazília második legnagyobb kereskedelmi partnere lett az Európai Unió után, az Egyesült Államok előtt.

¹⁴ A témával kapcsolatban l.: Lambert R. (2009): „Le Brésil, ce géant entravé", Le Monde diplomatique, június 1., 18-19. old.

¹⁵ Dilma Roussef: „Um pais para 190 milhoes de Brasileiros", in Emir Sader & Marco Aurelio Garcia: Brasil, entre o passado e o futuro.

¹⁶ Emir Sader: A nova touperia, os caminhos da esquerda latino-americana.

¹⁷ A 2006-os választások alkalmával a szavazások első fordulójában Heloísa Helena a harmadik helyet szerezte meg magának, 6 millió szavazattal (a szavazatok csaknem 7%-ával). Amúgy a PSOL három szövetségi képviselői helyet szerzett. A jelenlegi előrejelzések szerint 2010-ben jelentősen kevesebben szándékoznak majd a PSOL-ra szavazni.

¹⁸ Renato Godoy de Toledo, Brasil de Fato, 2010. április 6.

¹⁹ Plínio Arruda Sampaio, a PSOL „bölcse" még azt sem tudja elérni, hogy pártja bekerüljön az elnökválasztásokra.

 

Az USA immár egy évtizede viselt imperialista háborúja Afganisztánban mostanra egyértelműen vesztésre áll. A vereség előrelátható okai részben Afganisztán belső viszonyaiból, az afgán társadalom sajátosságaiból vezethetők le, részben az amerikai katonai és politikai vezetés hibáinak és bűneinek következménye. A háború s várható kimenetele Washington s személy szerint Obama elnök politikai kudarcát jelenti.

Bevezetés

A közel egy évtizedes hadakozás dacára, amely magába foglalt egy inváziót és egy megszállást is, az USA hadserege, valamint szövetsé­geseinek és csatlósainak fegyveres ereje éppen elveszíti az afganisztáni háborút. A központi területek, valamint néhány város és katonai erősség kivételével az afgán nemzeti ellenállás erői – különféle lokális, regionális és nemzetiségi szövetségeseikkel együtt – ellenőrzésük alatt tartják a területeket, az embereket és a kormányzást.

A vég nélkül elhúzódó hadakozás mélyen aláásta az USA fegyveres erőinek morálját, és alaposan csökkentette a háború mögött álló amerikai lakossági támogatást – megnyirbálva ezzel a Fehér Ház lehetőségeit arra, hogy újabb imperialista háborúkat indítson. Az évente sokmilliárd dollárra rúgó hadikiadások hatására a költségvetési deficit kicsúszott az ellenőrzés alól, és a kormányzat minden szintjén kemény és népszerűtlen szociális megszorító intézkedésekre kényszerítette az ország irányítóit. Mindennek a vége még egyáltalán nem látható, hiszen az Obama-kormányzat tízezrekkel növeli a csapatok létszámát és több tucat milliárd dollárral a hadikiadásokat, ám az ellenállás mind katonai, mind pedig politikai szempontból csak tovább növekszik.

A lakosság növekvő elégedetlensége valamint a kiadások csökkentését követelő banki és civil szervezetek széleskörű nyomása miatt Obama és a főparancsnokság kénytelen egyfajta „részleges kivonulásban" gon­dolkodni, vagyis egy nagy, állandó afgán zsoldossereg és rendőri erő toborzásában és kiképzésében az USA és az ENSZ szakembereinek irányításával.

Az USA stratégiája: egy afgán gyarmat létrehozása

2001 és 2010 között az amerikai hadikiadások mindösszesen 428 milliárd dollárt tettek ki; a gyarmati megszállás 2010 június elsejéig több mint 7228 halálos áldozatot és sebesültet követelt. Az amerikai hadi helyzet romlására a Fehér Ház a csapatok létszámának növelésével reagált, ami még több halálesetet és sebesülést eredményezett. Az Obama-kormányzat eddig eltelt 18 hónapja alatt több katona esett el, mint a megelőző nyolc év során összesen.

A Fehér Ház és a Pentagon stratégiája a pénz és a fegyverek bősé­ges áramlásán, valamint a különféle segéderők – nagyrészt jól fizetett hadurak és bábuként viselkedő, nyugaton képzett egykori emigránsok – számának növekedésén alapul. A Fehér Ház „fejlesztési segélyei" szó szerint magukba foglalják a különféle klánfőnökök illékony lojalitásának megvásárlását. A választások kiírásával a Fehér Ház a legitimitás máza mögé igyekszik rejteni a dolgokat, de mindez csak még jobban hangsú­lyozza az élősködő kabuli bábrezsim és regionális szövetségesei korrupt természetét.

Ha a hadműveleteket nézzük, a Pentagon egyik „offenzívát" indítja a másik után, egyik sikert a másik után jelenti be, majd minden esetben visszavonja erőit, és visszatérnek az ellenállás harcosai. Az amerikai hadműveletek lerombolják a kereskedelmet, feldúlják a termőföldeket és a piacokat, miközben a „tálibok" és a milíciák ellen indított légicsapások többször ölnek meg esküvőkön, vallási ünnepeken összegyűlő civileket, vagy éppen a piacon sorban állókat, mint valódi harcosokat. A civil áldo­zatok magas számának oka az amerikai tábornokok kivételével mindenki számára világos: nincs különbség a „militánsok" és az afgán civilek milliói között, hiszen az előbbiek saját közösségeik integráns részét képezik.

Az amerikai megszállási övezet kulcsproblémája, hogy gyarmati enklávéként létezik egy gyarmatosított nép körében. Az USA, helyi bábjaival és NATO-szövetségeseivel együtt idegen gyarmatosító sereget képez, afgán katonai és rendőri regrutáit pedig egy állandósult illegitim hatalom puszta eszközeinek tekintik. Az emberek bármilyen akciót, legyen akár agresszív, akár jó szándékú, büszke és független népük szokásainak, történelmi örökségének megsértéseként értelmeznek. A mindennapi élet­ben a megszállás minden fejlődést szétzüllesztett; semmi sem mozdul, hacsak nem az idegenek által dirigált katonaság és rendőrség közvetlen parancsára. Az emberek, ha erőszakkal fenyegetik őket, együttműködést színlelnek, azután az ellenállásban harcoló apjuknak, testvérüknek vagy fiúknak nyújtanak segítő kezet. A regruták felveszik a zsoldjukat, majd fegyvereiket átadják az ellenállóknak. A falvakban élő fizetett besúgók vagy kettős játékot játszanak, vagy pedig szomszédjaik rájönnek szere­pükre, és így a felkelők célpontjaivá válnak.

Washington legközelebbi szövetségeseit, az afgán kollaboránsokat korrupt árulóknak tekintik; olyan átmeneti uraknak, akik bőröndjeiket állandóan összecsomagolva, amerikai útlevelüket pedig folyton a zse­bükben tartják, hogy azonnal elmenekülhessenek, amint az amerikai erők távozni kényszerülnek. Egyetlen program, „újjáépítési" alap, képzési misszió vagy „civil program" sem tudta, vagy fogja tudni kivívni az afgán emberek rokonszenvét, hiszen ők minden ilyesmit az erőszakon alapuló amerikai megszállás részének tekintenek.

Tíz ok arra, hogy miért fog győzni az afgán ellenállás

1. Az ellenállásnak mély gyökerei vannak a népesség körében – a családi közösségek, nyelvi és kulturális kötelékek rendszerén az USA kívül esik, és nem is tud „kitalálni" ilyeneket; de még az afgán kollaboránsok vagy a propaganda sem képes az efféle kötelékeket megvásárolni, megtanulni vagy leutánozni.

2. Az ellenállásnak igen rugalmas határai vannak, és széleskörű nem­zetközi támogatása, elsősorban Pakisztán felől, de számos egyéb antiimperialista, iszlamista csoport is fegyverekkel és önkéntesekkel támogatja, és támadja az USA és a NATO utánpótlási vonalait Pa­kisztánban. Emellett arra kényszerítik az USA olyan klienseit, mint Pakisztán, Szaúd-Arábia, Jemen vagy Szomália, hogy többfrontos harcot folytassanak.

3. Az amerikaiak által toborzott és kiképzett afgán katonai és rendőri erők közé nagy számban szivárognak be az ellenállás harcosai, jelentős köreikben az ellenállás aktív vagy passzív támogatása. Így az ellenállás már előre tudomást szerez a csapatmozgásokról. A dezertálások és az önkényes távolmaradások aláássák a „hadra­foghatóságot".

4. Az ellenállás területe és tevékenysége jóval kiterjedtebb, mint a gyarmatosító csapatoké, amelyek ezért kénytelenek olyan megbíz­hatatlan afgán biztonsági erőkre támaszkodni, amelyek tagjainak nemigen fűlik a foga saját honfitársaik lemészárlására, különösen mikor olyan közösségek ellen vezénylik őket, ahol rokonaik vagy hittestvéreik élnek.

5. Az ellenállás szövetségesei a mély közös hit miatt lojálisabbak, ke­vésbé korruptak és sokkal megbízhatóbbak. Az amerikaiak szövetsé­gesei csakis azért lojálisak, hogy kielégíthessék pillanatnyi pénzügyi igényeiket, amíg az USA katonai ereje az országban állomásozik.

6. Az ellenállás azzal fordulhat az emberekhez, hogy a bomlasztó meg­szállást megelőző mindennapi rend és törvényesség helyreállítására törekszik. Az USA hiába ígér háborús győzelme esetére mindenféle pozitív eredményt; ezek az ígéretek egy évtizedes pusztító megszál­lás után nemigen hatnak az emberekre.

7. Az USA nem tud olyan hitrendszert felkínálni, amely versenyképes lenne az ellenállás vallási-nacionalista-tradicionalista elképzelései­vel, amelyek nagy hatással vannak a falvak és a kisvárosok lakossá­gának túlnyomó többségére, valamint népszerűek a földjeiről elűzött paraszti népesség körében.

8. Az ellenállás támogatja az iraki, palesztin és más antiimperialista erőket – ez pedig igencsak pozitív üzenet azoknak az afgánoknak, akik tanúi lehettek az amerikaiak iraki háborújának, illetve az ahhoz kapcsolódó pakisztáni, szomáliai és jemeni háborúk pusztító hatásá­nak. Izraelnek az amerikaiak által támogatott libanoni agressziója, a Palesztinának szánt segélyt szállító hajó megtámadása, és a cionista militánsok látványos jelenléte az amerikai kormányzati körökben komoly ellenérzéseket kelt a politikailag tudatos afgán vélemény­formálók körében.

9. Az afgánok a körülmények miatt kitartóbbak az USA katonai erejével szembeni ellenállásukban, mint a háborút támogató amerikaiak, akiknek egyéb, sürgetőbb gondjaik is vannak, illetve mint az amerikai haderő, amelynek egyre több dolga akad az Arab-öbölben.

10. Az afgán ellenállás általában nem gyilkol civileket harci akciói során, hiszen az USA és a NATO katonái egyértelműen azonosítható el­lenségek. Ugyanakkor fordítva ez egyáltalán nem igaz. A megszállt területek falvaiban élő afgánok gyakran kell, hogy elszenvedjék a „különleges egységek" gyilkos támadásait és a robotrepülőgépek bombázásait. Ilyen körülmények között az egyszerű embereket ugyanolyan katonai támadások fenyegetik, mint az ellenállás har­cosait.

Egy elbukott küldetés: képtelenség egy megbízható, hatékony afgán zsoldoshadsereg létrehozására

Egy ez év júniusának végén közzétett amerikai kormányzati ellenőrzés megcáfolta az Obama-kormányzat állításait, miszerint sikeresen folyik egy olyan hatékony afgán zsoldoshadsereg és rendőrség kiépítése, amely támogatást nyújthat a jelenlegi kabuli kliens-rezsimnek. A részletes elemzéseken és helyszíni megfigyeléseken alapuló jelentés rámutat, hogy a Pentagon „olyan sztenderdekre alapoz, amelyek szánalmasan alkalmatlanok, és csökkentik azon afgán egységek képességeit, amelye­ket Mr. Obama »küldetésünk lényegének« titulál" (Financial Times, 2010. június 7. 1.). Más szavakkal, Obama továbbra is úgy bűvészkedik, ahogy azt választási kampányának a „változásról" és a „háború végéről" szóló hamis szlogenjei alapján gondolni lehetett, és a „gazdaság megóvásá­nak" jelszavával tovább lapátolja a pénzt a Wall Streetre. Harmincezer új katona odavezénylésével alaposan kiterjesztette az afganisztáni háborút, miközben a katonai és rendészeti költségeket 325,5 milliárd dollárra emelte, ami megközelítőleg 132%-kal magasabb a Bush-kormányzat utolsó évében mért hasonló költségeknél (Congressional Research Service 2010, Supplemental for Wars, 2010 június).

Az Obama-rezsim a fejlődésről szóló álszent ígéreteit sokkal inkább saját önkiszolgáló, bürokratikus és technikai kritériumaira alapozta, mint az afgán zsoldoshadsereg valóságos harci teljesítményére és magatar­tására. A katonai parancsnokság jelentései és a fejlesztési beszámolók azt részletezték, hogy hány, milyen hosszúságú és mélységű kiképzésre került sor, illetve mennyi és milyen minőségű fegyverrel és felszereléssel látták el az afgán csapategységeket. Amikor a „kiképzési küldetésen" átesett afgán egységek száma 2008 és 2009 között a nulláról 22-re emel­kedett, a Pentagon hihetetlen fejlődésről szónokolt. A hibákat elkerülendő a Pentagon „a parancsnokok helyi felméréseire" támaszkodott – amely persze önmagában is hiba volt, hiszen az adott parancsnokoknak jól felfogott érdekükben áll túlbecsülni az alájuk tartozó afgán zsoldosok teljesítményét, hogy így újabb juttatásokat és kitüntetéseket érdemel­jenek ki. Az Obama-kormányzat a 2009 novemberi 97.000-ről 2010 októberére 134.000-re, 2011 októberére pedig 171.000-re kívánja emelni az afgán katonák létszámát, ez 75%-os emelést jelent két év alatt (Congressional Research Service 2010, 13.). Hasonló emelkedést ter­veznek a rendőrségnél is: a 2009. novemberi 93.800-as létszámot 2011 októberéig 134.000-re emelnék, ami 43%-os növekedést jelent.

Obama állítására, amely szerint a háború fokozatosan az amerikaiak által „kiképzett" afgán csapatok kezébe kerül, két további tény is alaposan rácáfol. A Fehér Ház 1,9 milliárd dollárt kért – ez kétszerese a Bush-kormányzat által 2009-ben kért összegnek – új, a „hosszú távú jelenlétet" szolgáló katonai bázisok és berendezések kiépítésére (ami a szélhámos Obama szerint véletlenül sem jelent „permanens jelenlétet"). Másodszor, az Obama-rezsim megszokott kettős beszédét alkalmazva Gates védelmi miniszter és Mullen admirális, a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsá­gának elnöke mostanában azt hangoztatják, hogy Obamának a csapatok kivonásának 2010 júliusi megkezdéséről szóló kampányígéretei „azt a napot jelentik, amikor megkezdjük az átmenetet […] nem pedig azt a na­pot, amikor kivonulunk", és minderre a „körülményektől függően" kerül sor „egy sok éves folyamat" során (Gates meghallgatása a Szenátus Hadügyi Bizottsága előtt, 2009. december 2.). Magyarul, az „átmenet" nem jelent „kivonulást". Azt jelenti, hogy az amerikai csapatok évtizedekig maradnak, harcolnak és megszállva tartják Afganisztánt. Azt jelenti, hogy újabb csa­patok érkeznek, és újabb katonai bázisok épülnek. Azt jelenti, hogy újabb 400 milliárd dollár megy el a háborúra az elkövetkező öt évben. És azt is jelenti, hogy az elkövetkező három évben megduplázódik, 7.000-ről 14.000-re nő majd az elesett és megsebesült amerikai katonák száma.

A háború „sikeres" afganizálásának kritériumaira rácáfol a bázisok, harci egységek és költségek egyre növekvő amerikanizálása. Ennek oka, hogy az afgán katonai vezetők legfeljebb annyira megbízhatóak, mint Obama választási ígéretei. Az amerikai létszám azért is növekszik, mert az afgán politikai bábok annyira korruptak, hatékonyságuk oly alacsony, és saját népük annyira megveti őket, hogy Washington kénytelen „megfi­gyelők" és „tanácsadók" seregével körülvenni őket – ezek viszont teljesen alkalmatlanoknak bizonyulnak a helyi közösségek viszonyainak és szük­ségleteinek a megértésére. Az egyre nagyobb mérvű amerikai „segélyek" csupán a korrupciót és a beteljesítetlen ígéretek számát növelik, és mind nagyobb gyűlöletet gerjesztenek az elérni vágyott célközönség körében.

Az alapvető probléma, hogy ez egy amerikai háború, és ez az oka, hogy az afgán csapatok harcképessége a legalább 20%-os dezertálási arány miatt – ennyit vallanak be az amerikai katonai vezetők – a felére csökken (Congressional Research, id. mű, 14.). Más szavakkal: az afgán regruták fogják a zsoldjukat és a fegyvereiket, majd visszaszök­nek falvaikba, szomszédjaik és családjuk körébe, és vélhetőleg sokan akadnak olyanok is, akik katonai kiképzésük után a nemzeti ellenálláshoz csatlakoznak. Az afgán katonák – és nem egyszer az afgán tisztek – kö­zötti ilyen mértékű elégedetlenség mellett egyáltalán nem meglepő, hogy az ellenállók hírszerzése kiváló információkkal rendelkezik az amerikai csapatmozgásokról. Ilyen mértékű elégedetlenség mellett azon sem lehet meglepődni, hogy az amerikai hírszerzés sok informátora kettős játékot játszik, vagy pedig könnyen lelepleződnek és életüket vesztik. A milliárd dolláros toborzóprogramok dacára is rengeteg a dezertőr, és sokan „jótevőik ellen fordítják fegyvereiket". A Fehér Ház, a Pentagon és a Kongresszus nem hajlandók felismerni azt a realitást, hogy maga az imperialista megszállás az oka szinte az egész nép ellenállásának. E helyett még több újoncot, még több „kiképzési programot" és „világosabb" zsoldos-szerződéseket követelnek.

A valóság az, hogy az amerikai megszálló erők és a katonai költségek növelésével az ellenállás is erősödik, körülveszi a nagyobb városokat is, találkozókat támad meg Kabul központjában, és rakétatámadásokat indít szerte az országban a legnagyobb amerikai katonai bázisok ellen. Egy­értelmű, hogy az Egyesült Államok politikai értelemben már elvesztette ezt a háborút, és éppen most veszíti el katonailag is.

Hiába a legfejlettebb katonai technológia, a robotrepülőgépek, a külön­leges alakulatok, az újoncok számának emelése, a mind több kiképző, tanácsadó, a civil szervezetek tömkelege, hiába építenek újabb és újabb katonai bázisokat – az ellenállás győzedelmeskedik. A Fehér Ház a milliószámra otthontalanná tett, lemészárolt és megnyomorított afgánok számának további növelésével csak az ország népének egyre elkese­redettebb gyűlöletét vívhatja ki. A civilek legyilkolásának hírére mind több és több újonc fog dezertálni, vagy válik „megbízhatatlan" katonává. Lesz köztük, aki a „másik oldal" elkötelezett harcosául szegődik. Ismét bebizonyosodik, amit már láthattunk Indokínában, Algériában és másutt is – egy népszerű, erősen motivált ellenálló gerilla-hadsereg, amely mé­lyen gyökerezik egy elnyomott népesség nemzeti-vallási kultúrájában, képes ellenállni, kitartani és győzelmet aratni egy technikailag fejlett, idegen imperialista hadsereg felett. Obama „uralkodj vagy pusztítsd el" jellegű afgán háborúja, inkább előbb, mint utóbb, feldúlja majd Amerikát, és véget vet az elnök szégyenteljes kormányzásának is.

(Fordította: Konok Péter)

Eredeti megjelenés: James Petras: Afghanistan: The Longest Lost War. Global Research, 2010. június 16. http://www.globalresearch.ca/PrintArticle.php?articleId=19758

A régi baloldal válsága Európában nagyon jól ismert, széles körben tárgyalt jelenség. Jóval kevesebb szó esik azonban arról, milyen kihívások érik a hagyományos baloldalt az egykori gyarmatok országaiban. A tanulmány a dél-indiai Keralában keres választ arra a kérdésre, hogy miért erősödik meg az őslakos-tudat az osztályalapú politikai gondolkodással szemben a kasztrendszer alján álló adivaszik körében, és miért ábrándulnak ki az őslakosok a kommunista párt paternalista ideológiájából. A tanulmány azt is megmutatja, hogy az adivaszik szervezkedése nem zárja ki a szövetséget a hagyományos baloldal erőivel.

Kerala, az indiai föderáció délnyugati állama volt az első olyan állam a világon, ahol demokratikusan választott kommunista kormányzat kezébe került a hatalom (1957-ben). Mivel állandó versengésben állt a Kongresszus Párttal – India legerősebb, országos befolyású pártjával -, a kom­munisták azóta rendszeresen hol részt vettek a hatalom irányításában, hol meg kiestek a hatalomból. E tanulmány írásakor az Indiai (Marxista) Kommunista Párt, az I(M)KP ismét kormányzati helyzetben van. Kerala ebben a tekintetben egyedülálló: a globális Délen található többi államtól (például Vietnamtól, Kínától, Kubától vagy akár Nyugat-Bengáliától) el­térően erős parlamenti demokrácia jellemzi, ahol nincs de facto egypárti ellenőrzés. Mégis, a hagyományos nyugati baloldaltól eltérően az I(M)KP nem jutott el odáig, hogy „harmadikutas" kompromisszumot kös­sön a neoliberalizmussal – legalábbis ideológiailag. Ráadásul, míg egész Indiában egyre növekszik a hindutva [hinduista] nacionalizmus veszélye (akárcsak a neonacionalista pártok felbukkanása Európában), Keralában eddig elképzelhetetlennek látszott, hogy a legnagyobb hindutva párt, a BJP (Bharatiya Janata Party- Indiai Néppárt) bármilyen tekintetben jelentőségre tegyen szert (Thachil, 2009). Míg India többi részén a szim­bolikus kasztpolitika elsődlegesen az egyes kasztok ún. „krémjének" ér­dekeire összpontosít – így például az egyetemeken és a közszolgálatban a „védettség" fenntartására – és ezekkel foglalkozik, addig Keralában a politikai pártok ideológiai érdeklődésének középpontjában továbbra is „az átlagemberek" jólétének biztosítása és „a szegények felemelkedésének elősegítése" áll. Ezek a politikai vívmányok, amelyekhez a figyelemre méltóan magas életszínvonal és magas műveltségi szint társul, Kerala államot a társadalmi fejlődés „modelljének" mintapéldájává emelték, amely továbbra is a globális baloldalt inspiráló gyakorlatot jelent (lásd erről például Sandbrook et al., 2007).

Ugyanakkor azonban a látszólag zavartalan felszín alatt Keralában a hagyományos baloldal már korántsem működik olyan hatékonyan, ahogyan azt egynéhány csodálója világszerte képzeli – erős, szilárd szociáldemokrata múltja ellenére sem képes a globális trendek hatásait elkerülni. Bár választási tekintetben az Indiai (Marxista) Kommunista Párt egyike a két meghatározó pártnak, ám ennek sokkal inkább a politikai patrónus-kliens viszonyrendszerek biztosítják alapját, mintsem a kommu­nista pártnak az emancipációs vagy felszabadítási programhoz való elkö­telezett ragaszkodása, és az ennek hatására meglévő alcsoportoknak (a nőket is ideértve) a párt iránti kitartó lelkesedése. Tény, hogy különösen India gazdasági liberalizációjának 1991-ben indult folyamata hatására Keralában a kommunista párt mellett számtalan alternatív szervezet jelent meg, köztük a ma Adivaszi Gotha Maha Szabha (AGMSZ, azaz az őslakos Klánok Nagytanácsa) néven ismert mozgalom. Ez a mozgalom, amely az „őslakosok" jogait hangsúlyozta, állítólag „első ízben […] bizto­sított fórumot az I(M)KP és a Kongresszus Párt vezette politikai porondon kívül, ahol a legitim társadalmi szükségletek nyilvánosságot kaphatnak" (Chathukalam és John, 2006. 198.). Az elemzők egyetértettek abban, hogy e mozgalom „minőségileg eltérő politikai gyakorlatot" képviselt, mely mint olyan, túllép a „törzsi problémakörön" (Sreekumar és Parayil, 2006. 249.). A mozgalom felbukkanását számos vita kísérte azzal kap­csolatban, mi idézte elő az AGMSZ létrejöttét, és általános egyetértés formálódik azt illetően, hogy a neoliberalizmus veszélye erősítette fel a bennszülötteknek a jogfosztottságuk ellen régóta folytatott küzdelmét. Alaposabb elemzés azonban ellentmond ennek a pusztán történeti folyto­nosságra alapozott magyarázatnak, és arra kényszeríti az elemzőt, hogy ténylegesen szembenézzen a kérdéssel: vajon az adivaszik miért éppen most indítottak mozgalmat az „őslakos-tudat" ideológiája alapján, és miért nem inkább a sokkal kézenfekvőbb és hatékonyabb emancipatorikus alternatíva, nevezetesen a kommunista ideológia alapján szerveződtek. Miközben tehát tanulmányunk arra a kérdésre keres választ, miért erősö­dött mozgalommá Keralában az őslakos-tudat, egyben kritikailag elemzi azt is, mi maradt mára Keralában a baloldal hagyományaiból.

Az elemzők ugyanakkor gyakorta figyelmen kívül hagyják, mellékes körülménynek tekintik az őslakos-tudat kialakulásának vizsgálatakor, hogy a mozgalom felbukkanása egyfajta politikai eltolódás jele. Többsé­gük ugyanis abból indul ki, hogy amikor az „őslakosok" megkísérelnek a jogfosztottsággal szembeszegülni vagy a jobb életkörülményekért har­colni, akkor automatikusan az őslakos-tudat zászlaja alatt szerveződnek meg. Így például rendszerint teljesen háttérbe szorul annak vizsgálata, hogy a jelenleg Latin-Amerikában tapasztalható „őslakos" mozgalmak egy korábbi generáció által megteremtett társadalmi szervezeti há­lózatra épülnek (lásd például Becker, 2008). Hasonlóképpen szokás elfeledkezni az AGMSZ és a kommunista mozgalom között fennálló folytonosságról, pedig az AGMSZ élén álló adivaszi aktivisták többsége valamelyik, a marxizmus által inspirált mozgalom tagja volt korábban. Mielőtt adivasziként szerveződtek volna Kerala leginkább proletár „tör­zsei", például az adiják [jelentése: rabszolgák] és a paniják [jelentése: munkások], előbb az 1960-as évek végén Keralában jelentkező naxalita mozgalom résztvevői voltak. A naxalita mozgalom a kommunista pártból az 1960-as években kivált radikális maoista szervezkedés volt, és nevét az 1967-ben Naxalbariban (Nyugat-Bengália) kirobbant felkelés után kapta. Vangheszét, azt a fiatal naxalita vezetőt – akire úgy emlékeznek, mint a panija és az adija munkások életkörülményeinek javítása érdeké­ben elkötelezett aktivistára -, akit a rendőrök e küzdelem során 1970-ben megöltek, sokan tisztelik ma is azok közül, akik az AGMSZ-ben játszanak meghatározó szerepet. Korábban paniják és adiják százai csatlakoz­tak az Indiai (Marxista-Leninista) Kommunista Párt vezette unióhoz, nemcsak azért, hogy a zálogban végzett munka felszámolását elérjék, hanem hogy a kollektív sztrájkok révén magasabb béreket csikarhassa­nak ki a munkaadóktól. Vannak olyan vezetői is az AMGSZ-nek, akik az 1980-as években az Indiai (Marxista) Kommunista Párt tagjai voltak. [Az Indiai (Marxista) Kommunista Párt 1964-ben vált ki az Indiai (Marxista-Le­ninista) Kommunista Pártból – a ford.] C. K. Dzsanut, az AGMSZ-t irányító adija asszonyt például a politikai akti­vizmushoz nagybátyja vezette el, aki az I(M)KPjól ismert tagja volt. C. K. Dzsanu az I(M)KP mezőgazdasági munkás-szövetségében – amely ma is aktív a körzetben – tett szert politikai tapasztalatra. A parlamenten kívüli radikális kommunista töredékcsoportok befogadói, így például a Porattom [harc] és az Adivaszi Vimochana Munnani [Adivaszi Felszabadítási Front], bár az AGMSZ-nél kevésbé befolyásosak, ezekkel együtt, egymás mellett léteznek ma is. Vajon a századfordulón miért lépett fel olyan sok adivaszi aktivista „autonóm" adivaszi követelésekkel a zászlaján: ez a kérdés sokkal inkább magyarázatra szorul, hogysem „természetesnek" tekintve elfeledkezhetnénk róla.

Továbbá, már csak azért is fel kell tennünk ezt a kérdést, mert az „adivaszi-tudatról" vagy őslakos-tudatról folytatott diskurzus nem egészen adekvát Kerala összefüggésében. Például cseppet sem bizonyított, hogy ebben a körzetben, ahol ma élnek, valóban a paniják és az adiják voltak az első betelepülők. Sokkal inkább a „törzsi" hagyományoknak, mintsem az őslakos-tudatnak van szüksége a diskurzusok során erre a témára, hiszen a paniják és az adiják valójában a földekkel és erdőkkel rendel­kező, felső kasztokhoz tartozó földesurak rabszolgáiként éltek ezeken a területeken. Bár a paniják és az adiják legalább ugyanazon a helyen éltek, mielőtt a függetlenséget követő néhány évtizedben a Dél-Keralából betelepülők ide érkeztek volna, az AGMSZ által meghatározott őslakos fogalom értelmezése logikailag korántsem konzekvens – még ha így tekintik is -, mivel például a csettiket, a Wadajanban élő őslakos csoportot nem sorolja az adivaszik körébe (Cheria et al. 1995. 55.). Ráadásul a tudományos elemzések, melyek az indiai népesség gyarmatosítás kori kategóriáin alapulnak, alaposan megtépázták a bennszülött-tudat és a törzsiség közötti vélt kapcsolatok rendszerét (pedig az őslakos-diskurzu­sok alapvetően ezekből indultak ki), és azt is megmutatták, hogy az indiai népszámlálások során használt ún. „nyilvántartott törzsek" kategóriája nagyjából és egészében „egyfajta gyűjtőfogalom, melybe minden nem ortodox és nem hindu csoport besorolható" (Bates, 1995. 117.). Néhány csoportnak – nevezetesen a panijáknak és az adijáknak – egyenesen le­hetetlen elvitatni „törzsi mivoltát" abban a szokásos szociológiai értelem­ben, hogy a csoport tagjait viszonylag önfenntartó, kölcsönös gazdasági viszonyrendszerek jellemzik. Meglehetősen nagy a dél-indiai törzsekkel foglalkozó azon antropológiai vizsgálatok száma, melyek arra a követ­keztetésre jutottak, hogy arrafelé a kaszt és törzs megkülönböztetésének nincs semmi jelentősége (lásd például Morris, 1982. 55.).

Mindennek a tetejében, az „adivasziság" meghatározó jellemzője gyakorta nem is olyasmi, amivel az AGMSZ átlagos tagjai spontánul azonosulnának. „Adivaszik? Így nevez minket a kormány. Mi valójában paniják vagyunk." – ezt egy panija nő mondta nekem (terepjegyzetek, 2005). Egy másik többször említette: „Fogalmam sincs, mit jelent ez az »adivaszi«, azt tudom csak, hogy a kuricsianok – egy másik, gazdagabb „törzs"- nem adivaszik, mert ők nem olyanok, mint mi, ők nem szegé­nyek" (interjú, 2006). Sok panija és adija a szegénységet nevezte meg, mint rájuk jellemző sajátosságot, és nem emlegette „adivaszi" identitását. Ha a kormányzat által használt ún. „nyilvántartott törzsek" kategóriáját – a „törzsi rést" (Li, 2000) – alkalmazzuk, és ezzel a többi nyilvántartott törzs közé soroljuk őket – e törzsek történetileg a paniják és az adiják fölött álltak, vagyis „érinthetetleneknek" tekintették a panijákat és adijákat -, ak­kor az „adivaszi" közösségek megjelenése semmiképpen sem tekinthető természetes fejleménynek. Az is előfordult, hogy amikor az AGMSZ által szervezett földfoglalási akció résztvevőit a szervezők felszólították, hogy hagyjanak fel a keresztény vagy hindu rituálékkal, és csak „hagyományos »adivaszi« isteneikhez imádkozzanak", akkor jó néhányan megbántód­tak. Egy panija résztvevő ezt mondta nekem: „Mondhatom, rémületes volt, én sokkal jobban szeretek ezekkel a keresztény szomszédokkal élni, mint azokkal az adivaszikkal" (terepjegyzetek, 2006). Az „adivaszi" identi­tás és a fogalom állítólagos jelentésköre cseppet sem tekinthető magától értetődőnek az AGMSZ részvevői körében. A mozgalom legaktívabb tagjai, vagyis a mezőgazdasági munkások közösségéből rekrutálódott adivaszik, sokszor kényszerültek arra, hogy a domináns „adivasziság" szimbólumait máshonnan vegyék kölcsön, így ezekhez gyakorlatilag semmi kötődésük nem volt; így például a körzetben élő, gazdagabb törzsek által használt íj és nyíl jelképeit, melyek az AGMSZ zászlaján láthatók. Az adivaszi identitásnak ez a vitatható megkonstruálása gya­korta azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy ellene hat az „adivaszi mint proletár"-képzetnek (Baviskar, 2005), ami annál inkább meglepő, mivel politikájuknak ez vált egyik központi ideológiai kérdéskörévé. Tény, hogy az „adivaszi" aktivisták korábbi részvétele a kommunista mozgalomban, az adivaszi diskurzus és a helyi realitás szembeszökő ellentmondásai, valamint az a tény, hogy az AGMSZ tagjainak döntő többsége spontánul még csak azonosulni sem tudott az „adivaszisággal", mindez arra mutat, hogy ezeknek az embereknek cseppet sem volt „természetes", hogy az őslakos-tudat felé forduljanak. Azok az okok, melyek mégis ebbe az irányba terelték őket, szorosan kapcsolódnak az osztálypolitika és a kommunista ideológia Keralában végbement elerőtlenedéséhez.

Ha arra a kérdésre akarunk választ kapni, hogy az aktivisták politikai programjukat miért az őslakos-tudat, mintsem a kommunista ideológia fogalmai révén formulázták meg, akkor először a politikai-gazdasági változás elemzését kell elvégezni, és azt vizsgálni, hogy Keralában a neoliberális átalakítás komplexitásai társulva az őslakos népek alkotta, nemzetek feletti hálózattal hogyan teremtették meg az őslakos-tudat iránti érzékenységet. Másodsorban, szándékomban áll kifejteni, hogy ezek a változások hogyan mutatkoznak meg azon a jóval empirikusabb szinten, ahol az őslakos aktivisták összecsapnak a kommunista párti szimpatizán­sokkal, és azt is szemügyre veszem, hogy a kommunista paternalizmus legitimációjának összeomlása és ideológiai polarizációjának specifikus vonásai hogyan játszottak közre ezen fejlemények alakulásában.

Az őslakos-tudat kialakulásának globális összefüggései

Mivel a bennszülött-tudat felszínre törése globális jelenség (lásd például Niezen, 2003), kézenfekvő kiindulási pontnak mutatkozik a keralai fej­leményeket kiváltó okoknak a „strukturális hatalom" (Wolf, 1990. 586.) fogalma felőli elemzése, azaz a globálisan felerősödött „kifosztás, ki-semmizés általi felhalmozás" (Harvey, 2003) vizsgálata. Ugyanakkor az őslakos-tudat „vándorló modelljeinek" (Tsing, 2007) kialakulása és ezek­nek a keralai aktivista csoportokkal való kapcsolatai egyfajta kiegyenlítő szerepet is betöltenek.

Felhalmozás kisemmizés által és a földhasználat iránti igény

Az 1970-es évek végétől a globális kapitalizmus rendszerszerű dinamiz­musában meglehetősen riasztó változás tapasztalható, s ezt a jelensé­get David Harvey (2003) kifejezése: a „felhalmozás kisemmizés által" pontosan és erőteljesen ragadja meg; vagyis a kapitalista terjeszkedés olyan formája van terjedőben, amely nem annyira a meglévő munkaerő és a források intenzívebb kizsákmányolására épül – ezt szokás „bővített reprodukciónak" is nevezni -, hanem a globális osztatlan tulajdonnak (például a természeti terepek, a közösségek által ellenőrzött források és közintézmények) a kapitalista logikába való annektálására. A globális kapitalizmusnak ebben a formában kisajátított szerzeményeire alkalma­zott egyik klasszikus metafora, a „zöld mezők", eredeti jelentésükben valóságos zöld területek és az alattuk elterülő, rejtett erőforrások eltulaj­donítását jelenti. Ez a kisajátítási forma és az ellene folytatott küzdelem az 1990-es években Indiában jelentősen felerősödött: milliókat érintett a kormánynak az a lépése, hogy nagy területeket bányászati vállalkozások­nak adott el (Roy, 2009); továbbá felgyorsult az óriási duzzasztóművek építése, és a speciális gazdasági zónák kialakítása érdekében hatalmas területeket tisztítottak meg. Ezzel egyidejűleg, a munkaerő-viszonyok informalizálódtak és óriási „szabad" tartalék-munkaerő képződött (Breman, 1999).

A kapitalista dinamikában bekövetkezett, fentebb vázolt változás átfor­málta az ellenállás nyelvezetét és formáit is (Harvey, 2003), vagy azért, mert a régi formák már nem működtek, vagy mert értelmüket vesztették. Az „új mozgalmak és az ún. »hagyományos társadalmi mozgalmaknak« tekintett tipikus formák (vagyis a munkásmozgalom) közötti jelentős különbség abban áll, hogy viszonylag elhanyagolható azoknak a szerve­zeteknek a szerepe, melyek a munkások bérezésével és konfliktusaival kapcsolatos ügyeket a magántulajdon kizsákmányoló birtokosaival köz­vetlenül vívják meg" (Omvendt, 1993. 307.). Tény, hogy a kisemmizéssel, különösen a föld-kisajátításokkal szembeni önvédelem vált elsődleges kérdéssé. Így a föld nyert elsődleges szerepet az adivaszik politikai küz­delmei során, és az őslakos-tudattal kapcsolatos viták kitűnően illettek ehhez a célhoz, mivel az embereknek a földhöz való történeti és kulturális kötődését hangsúlyozták; ezek az érvek ugyanis túllépnek a gazdasági hasznossági elveken, és megnehezítik a kormányzat azon törekvését, hogy „fejlesztési" terveiket úgy nyomják le a lakosság torkán, hogy pénz­ügyi kompenzációt ajánlanak a kisajátításokért cserébe (Ghosh, 2005), vagy hogy máshol kínálnak letelepülésre alkalmas területeket.

Másfelől, a földdel kapcsolatos ideológiai kérdésekbe való belemé­lyedés nem takarhatja el előlünk azt a tényt, hogy Indiában sok adivaszi van, köztük olyanok, akik Keralában az AGMSZ-t irányítják, akik nem rendelkeznek a megélhetéshez szükséges, elegendő földterülettel (ha egyáltalán van földjük), és a tőke flexibilitása következtében beindult migrációt munkáslétük meghatározó aspektusának látják (Breman, 1999). Azoknak az AGMSZ-aktivistáknak, akikkel beszélgettem, elsőd­leges óhaja a föld birtoklása volt, azaz biztonságos, elegendően nagy terület megszerzése, melyet otthonnak nevezhetnek – ahol nem kell a háztartás többi tagjával minden este azon civódni, ki aludhat kinn és ki aludhat benn, és amelyik nem függ attól, „jószívű-e" a földesúr, és vajon alkalmazza-e őket vagy sem, vagy hogy képesek lesznek-e majd fizetni neki a havi bérleti díjat. De a megélhetés biztonsága szempontjából a földdel nem rendelkező, általam megkérdezett adivaszik számára a munkahelynek van elsődleges jelentősége.

Keralában a neoliberalizmus játszik döntő szerepet abban, hogy a föld politikai kérdéssé vált, és elsődlegesen a Jan Breman által „az ab­szolút fölöslegesség kísértetének" nevezett jelenség elleni harc formáját öltötte – vagyis azon jelenség elleni fellépést, hogy munkát keresve az emberek állandó vándorlásra kényszerüljenek, és közben a közösséghez tartozás érzését mint olyat elveszítsék. Ez Indiában együtt jár a libera­lizáció általános politikai retorikájával, mely maga mögött akarja tudni a „szegény és sebezhető osztályok állami támogatását és jogosultságát, hogy helyébe a tulajdonjogok implicit vagy explicit támogatásának mo­delljét" állíthassa (Rajagopalan, 2004. 229.). A társadalmi támogatások és a munkások jogosultságainak (nem mindig jogilag is alátámasztva, de a gyakorlatban érvényesítve) szinte feltartóztathatatlanul erodálódó folyamatát szemlélve, az AGMSZ vezetői olyan kezdeményezésekkel léptek fel, melyek jobban egybecsengtek a megváltozott körülmények­kel. Így például felvetették a föld tulajdonlásának kérdését, hogy egy kis darab földet megművelhessenek a szegények, és „önsegélyező" javaslatokkal léptek fel, hogy a mezőgazdasági terményeket ezek a kistermelők piacra tudják vinni; bár igaz, az ilyen stratégiák ironikusak keralai viszonylatban, ahol a mezőgazdasági szektor mély válságban van a termőföld kiszipolyozása miatt (a kémiai műtrágya és a rovarirtók mértéktelen alkalmazása miatt), illetve a nemzetközi verseny hatására. Különösen így van ez azóta, hogy 2000-ben feloldották a mennyiségi korlátozást a mezőgazdasági termékek importjára (lásd Jacob, 2006; George és Krishnaprasad, 2006). A nagy eladósodás – amihez a bankok aktív manipulációja társult – és a család jó hírének megőrzése a Kerala állambeli földművesek körében erősen hozzájárultak az öngyilkosságok számának növekedéséhez.

A gazdasági nyomorúság, mellyel a föld nélküli agrármunkásoknak – így többek között a panijáknak és adijáknak is – szembe kellett nézniük, még sokkal súlyosabb, mint a kisbirtokkal rendelkezők nyomora, noha azok a társadalmi mechanizmusok, amelyek kiváltották ezt a kisemmizettséget, nagyobb valószínűséggel vezetnek éhínséghez, mint öngyil­kossághoz. A kormányzat terveket vázolt fel az eladósodott farmerek megsegítésére, de figyelmen kívül hagyta az agrármunkásokat, sőt illegálisan meg is gyengítette az őket segítő szervezeteket, nevezetesen az önfinanszírozó Agrármunkás Jóléti Alapot (Mohanakumar, 2008). Aho­gyan még ezek a minimálisnak tekinthető biztonsági intézmények is ero­dálódnak, az agrármunkások egyre nehezebben tudnak munkát találni: a globalizációnak a törzsi életfeltételekre gyakorolt hatásaival foglalkozó felmérés szerint míg a liberalizációt megelőzően, 1991-ben az adivaszi munkások 36% jutott évi legalább 200 napi foglalkoztatottsághoz, addig a tanulmány készítése idején, 2003-ban már csak 4 százalékuk esett ebbe a kategóriába (Aerthayil, 2008. 69.).

Az 1990-es évek végétől az államilag támogatott „minta"- szövetkezeti gazdaságok, melyeket az 1960-as, 1970-es években szerveztek meg, és amelyek munkát adtak az adivaszi dolgozóknak, sorra összeomlottak. A nemzetközi verseny nyomása alatt, valamint az ebből következő csökke­nő központi kormányzati támogatások miatt a szövetkezetek vezetői már nem törődtek a szövetkezetek érdekeivel, és saját rövid távú érdekeiknek megfelelően legyengítették a szövetkezeteket. Mivel ezeken a földeken

számos panija és adija dolgozott, őket különösen súlyosan érintették ezek a változások. Néhányuk kezdetben megpróbált szervezkedni annak érdekében, hogy a kormányt a támogatás további folyósítására kényszerítse, és hogy legalább heti négy munkanapot biztosítson nekik, de ezek a követelések hamarosan elhalkultak azok mellett a jóval „ésszerűbb" követelések mellett, hogy a szövetkezeti területeket osszák fel kis, egyéni parcellákra; e követelésnek jelentős súlyt és legitimációt adott az őslakos-létről fellángolt vita. A vitában a bennszülöttek azt állították, hogy a szövetkezeti földek korábban erdőségek voltak, és mint ilyenek, az adivaszik „ősi földbirtokait" alkották. Mivel néhány szövetkezeti terü­letet kiparcelláztak, a többi szövetkezetben dolgozó adivaszik kezdték elfoglalni a nagygazdaságok megműveletlen földjeit, mielőtt mások ragadják magukhoz a tulajdonjogot, és ezzel hólabda-hatást idéztek elő a földfoglalások kérdésében. Keralában a neoliberalizmusnak óriási fe­lelőssége van abban, hogy a földkérdés középpontba került, ami viszont különösen az őslakos-tudattal foglalkozó vitákban játszik főszerepet; és így elsődlegesen abban nyilvánul meg, hogy elzárja az emberek előtt annak lehetőségét, hogy kereső foglalkozást vagy megfelelő jóléti rendszert követeljenek, és ugyanakkor a földtulajdon iránt támasztott követelést teszik ésszerűvé.

Az őslakos-tudat vándorló modelljei

A neoliberalizmus jelentette fenyegetésen túl a huszadik század utolsó negyedében az őslakosok nemzetközileg is feléledt mozgalmát szokás általában az őslakos népek tiltakozását felerősítő tényezőnek tekinteni (lásd Niezen, 2003). Csak az 1980-as években kezdett a globális azonos­ságtudat szárba szökkenni az „őslakos népek" egységesítő kategóriája alatt, és ennek következménye a „globális őslakos-téma" kiformálódása (Karlsson, 2003). E folyamatban döntő jelentőségűnek bizonyult az ENSZ égisze alatt alakult Az őslakos népekkel foglalkozó munkacsoport nevű szervezet megalakulása 1982-ben (Working Group on Indigenous Populations – WGIP), melynek évenként összehívott tanácskozása tekinthető a leginkább „felelősnek a nemzetközi őslakos identitástudat egységesüléséért", mert támogatta „egyfajta globális »imaginárius közösség« kialakulását" (Niezen, 2003. 46.). Eredetileg csak azokat a csopor­tokat tekintették „bennszülötteknek", amelyek a betelepült hódítók által létrehozott amerikai és az ausztrál társadalmakban marginális helyzetben éltek, de az 1990-es években az „őslakos"-fogalom tartalmilag kitágult, és kezdett az afrikai és ázsiai marginalizált csoportokra is kiterjedni. Az első delegáció, mely az újonnan alakult Indiai Őslakos és Törzsi Népek Tanácsát (Indian Council of Indigenous and Tribal People – ICITP) képviselte, 1985 óta vesz részt rendszeresen a WGIP tanácskozásain. Puszta létével egyben cáfolta is az indiai kormány állítását, miszerint

nincs jelentős különbség az „őslakos" és „nem őslakos" népesség kö­zött. Az ICITP-re azonban hamarosan úgy tekintettek, mint amelynek nincs széles társadalmi bázisa (Karlsson, 2003. 408.), és az etnográfiai kutatások arra az eredményre jutottak, hogy az ICITP aktivistái gyakor­ta olyan rugalmatlan és esszencialista fogalmakat kapcsolnak a törzsi identitás meghatározásához, amelyek szemben állnak a legtöbb adivaszi érdekeivel (Ghosh, 2005).

Keralában különösen nagy befolyásra tettek szert a Törzsi Önkormány­zatok Nemzeti Frontja és az Adivaszi Fórum Déli Területe elnevezésű szervezetek. Az utóbbit az 1990-es évek végén alapították abból a célból, hogy 1992-ben nagy adivaszi találkozót szervezzenek, ahol csatlakoz­hatnak a nemzetközi mozgalomhoz, amely Amerika ötszáz évvel korábbi „felfedezése" ellen, valamint az őslakosságnak a hódításból következő gyarmatosítása és kiirtása ellen tiltakozott (Cheria et al., 1997). 1998 márciusában Az őslakos népekkel foglalkozó munkacsoport anyagi segítséget nyújtott C. K. Dzsanunak, hogy részt vehessen a Thaiföldön megrendezett „Ázsiai őslakos Nők Konferenciáján". Ezek a szervezetek általában az adivaszi identitásnak mindenekelőtt az esszencialista meg­közelítését szorgalmazzák, amit jól tükröz például az Indigenous Affairs (Őslakos Kérdések) című nemzetközi folyóiratban a keralai adivaszi mozgalom csúcspontja idején publikált cikk. Ebben különösképpen jól érzékelhető, hogy nemzetközi szinten nem meggyőzőek az „ősla­kos-tudat" fogalmát igazoló érvek. Az effajta esszencializálást a helyi szinten éppen annyira ösztönzik a körülmények, mint az őslakos-tudat értelmezése körüli nemzetközi szintű versengés, így például jól látható az „eko-törzsiség" kritikájában (Sissons, 2005). Létezett egy nemzetközi szervezet, a Globális Népi Akciócsoport, a direkt fellépésben érdekelt szövetség, amely az őslakos-tudat jóval rugalmasabb és kritikusabb értelmezését támogatta, és lehetővé tette C. K. Dzsanu számára, hogy 1999-ben csatlakozzon a „kontinenseket átfogó karavánhoz", több más, globalizáció- és kapitalizmus-ellenes aktivistával együtt; ez persze az AGMSZ-t éppen a korábbival ellentétes irányba terelte, ami jól látható például a 2006-os választások alkalmával a Farmerek Kártérítési Fóru­mával kötött politikai szövetség létrehozásában.

E nemzetközi találkozók során elhangzott ideológiai viták hatása alig-alig mutatkozik meg C. K. Dzsanu bizonyos politikai problémákkal kapcsolatos megfogalmazásaiban, továbbá például abban, hogy az angol „identitás" fogalmat használja mozgalma fő célkitűzése meghatározására (terepjegyzetek, 2006). De az 1990-es évek végén, nemzetközi körútját követően C. K. Dzsanu radikálisan szakított a nemzetközi hálózatokkal, mivel az AGMSZ-re záporoztak a kommunista és a naxal riválisok vád­jai, amelyek szerint az AGMSZ-t a „külföld pénzeli", „külföldi ügynökök manipulálják", és a „szegény adivaszik" rovására a mozgalom vezetői szépen megtollasodnak. Széles körben keringett a pletyka, hogy C. K. Dzsanunak autója van, palotában lakik és a bőre alatt is pénz van. Ami­kor 2005-2006-ban Keralában kutatómunkát végeztem, meglehetősen sok energiámat felemésztette, amíg sikerült rávennem C. K. Dzsanut, hogy interjút adjon nekem. Arra hivatkozott, hogy ha a média tudomást szerez arról, hogy ő egy fehér nővel beszélget, akkor újra kezdődik a mendemonda, hogy külföldi kapcsolatokkal rendelkezik. Az országos szervezetekkel csak laza kapcsolatai voltak, miközben az az általános meggyőződés tükröződött az AMGSZ 2001-es határozatában, hogy az adivaszik problémáját valószínűleg csak országos szinten lehet megol­dani, helyi szinten aligha. E határozat jóváhagyta egy, az országos sza­bályozás alá eső vadrezervátum elfoglalását, mivel a vezetés reményei szerint ezzel beavatkozásra késztetik a szövetségi kormányt, és az, amint korábban már megtörtént, elmarasztalja a keralai kormányt, amiért nem foganatosítja a törzsek között szétosztandó földekről rendelkező központi törvényt. Az a szándék azonban, hogy az országos figyelem központjába kerüljenek és országos jelentőségű szövetséget építsenek ki, nem telje­sen esik egybe a mozgalomnak azzal az elvével, hogy a saját körzetükön, lakóhelyükön túl működő hálózatok működésébe nem avatkoznak bele. Valószínűnek tűnik, hogy e lépés mozgatórugója a keralai kommunista párttal való helyi konfliktus volt.

Az őslakosok szakítása a kommunizmussal

A közvetlen politikai okok, melyeket maguk az őslakos-mozgalom aktivis­tái sorolnak fel, ha magyarázatot keresünk arra, miért kezdtek a meglévő baloldaltól függetlenül, „önállóan" szervezkedni és új politikai programmal előállni, gyakorlatilag arra vonatkoznak, hogy csalódtak a kommunista pártban. Arra a kérdésre, hogy Keralában a társadalmi konfliktusok kifejezésének nyelve miért váltott át az őslakos-tudat fogalmaira, nem tudunk megfelelő választ adni, ha nem vizsgáljuk az őslakos aktivisták és a kommunista párt közötti konkrét politikai csaták dinamikáját. Először azt az ideológiai polarizálódást veszem szemügyre, amely Keralában a baloldalon végbement, majd megvizsgálom azt a folyamatot, amelyet én a kommunista politikai paternalizmus összeomlásaként értelmezek.

Ideológiai polarizáció

Az AGMSZ és a keralai Indiai (Marxista) Kommunista Párt vezetése szintjén jelentős ideológiai nézeteltérés alakult ki különösen Kerala politikai történetének interpretációjában és a társadalmilag alávetett csoportok közötti együttműködés alapjainak stratégiai kérdésében. A kommunista párt álláspontja szerint mind a „kasztkérdést", mind a „törzsi problémát" történetileg a „fejlődés fokainak" „tudományos" elemzésével kell megközelíteni. Ez a szemléletmód tette lehetővé például, hogy a kommunista vezető, E. M. Sz. Nambudiripad nemcsak a 20. század elején Keralában végrehajtott kasztreformról nyilatkozott elismerően, hanem saját – a keralai hierarchia csúcsán álló – kasztjának szerepéről is, amennyiben modernebb termelési módot és a kaszttársadalom csa­ládi viszonyrendszerének fejlettebb változatát honosították meg a korai keralai „prefeudális" civilizáció feltételei közepette (Nambudiripad, 1984. 25.; lásd még Menon, 2006. 45.). A következő fejlődési fok a feudalizmus volt, melyen túl kellett lépni, és ennek érdekében a kommunista párt „tel­jesen eredeti, szekuláris álláspontot" vett fel (Nambudiripad, 1984. 3.), melynek része a „megalkuvást nem ismerő küzdelem a kasztelnyomás ellen". E cél érdekében a párt „teljes mértékben eloldja magát a kaszt- és közösségi szeparatizmustól […] és szilárdan szemben áll a nyilvántartott és elmaradott kasztok minden olyan kísérletével szemben, […] hogy leválasszák népeiket a szabadságért, demokráciáért és szocializmusért küzdő népi mozgalom fő vonulatáról" (uo. 4.). A párt felfigyelt az 1990-es években felerősödött, nem osztályalapú politikai szervezkedés „aggasztó tendenciáira" (Surjeet, 2000), és a „fasiszta" pártok általi fenyegetésre koncentrált, különösen a BJP megjelenésére. Ennek következtében a kommunista párt újabb erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a I(M)KPprogramját „összhangba hozza a változó idők szavával", és a „kasztizmus" problémájával szemben újult energiákkal kezdett harcot. Azt állították, hogy „míg a párt felismeri az elnyomott kasztok eredeti törekvéseit és egyenlőség iránti igényét, és miközben ezen egyenlő­ség gazdasági alapjait a földreformok és az emberek érdekeit szolgáló egyéb intézkedések révén meg kívánja teremteni, ugyanakkor a pártnak erőteljesen fel kell lépnie minden törekvéssel szemben, amely az egyik kasztot a másik ellen fordítja, és meg kell védenie, meg kell erősítenie a dolgozó emberek egységét, tartozzanak akármelyik hithez, etnikumhoz, kaszthoz és nyelvi csoporthoz" (Surjeet, 2000).

Míg a „dolgozó tömegeknek" a „közösségi erőkkel" szembeni egysége a párt legfontosabb célja, addig a társadalmilag alávetett csoportok közti stratégiai szövetség kérdésében mégis tett bizonyos engedményeket. Az újabb pártdokumentumokban felbukkan a dalit fogalma [jelentése: el­nyomott – India korábban érinthetetlen polgárai többsége által elfogadott politikai identitást jelent], és dicsérettel illetik „fokozódó tudatosságukat", de továbbra is óvnak „néhány dalit szervezettől és országos kormányzati formációtól, melyek a dalit tömegek körében kommunistaellenes érzel­meket igyekeznek felkorbácsolni, és le akarják választani őket a baloldali mozgalomról" (az I(M)KP határozata, 2006. február 22.). A dokumentum azt tanácsolja, hogy az „ilyen szektás és […] külföldről finanszírozott te­vékenységeket el kell utasítani és le kell leplezni". A gyakorlatban szinte az összes dalit és adivaszi szervezet szektásnak tekintendő és „külföldről támogatottnak" minősül. Még C. K. Dzsanu kommunista nagybácsija is elhitte, hogy az AGMSZ mögött imperialista erők állnak, amelyeknek az a célja, hogy „megsemmisítsék a kommunizmust és megakadályozzák, hogy ez az eszme egész Indiát meghódítsa" (interjú, 2005), s ezzel a hivatalos pártdokumentumok állításait ismételte meg, nevezetesen azt, hogy az AGMSZ-t „kongresszusi támogatással" hozták létre válaszul arra, hogy az I(M)KP „előretört egyes adivaszi területeken" (Backer, 2002).

Amikor magára az ún. „törzsi kérdésre" került sor, akkor a párt további engedményeket tett az abszolút „egység" érdekében. Eredetileg az I(M)KP gazdálkodó-földműves szervezete foglalkozott a törzsi életformá­val kapcsolatos kérdésekkel, de az AGMSZ megalakulását követően az I(M)KP felülvizsgálta álláspontját, és az adivaszik számára új, független kommunista szervezetet indított, az ún. Adivaszi Kszema Szamithi-t (AKSZ). Ezt egyfelől azzal legitimálták, hogy vélhetően „az adivasziknak ezek a szervezetei nem sorolhatók egyszerűen a kasztszervezetek közé, hiszen az adivaszik már régen eltávolodtak a hagyományos kaszti megosztottságtól" (The Marxist, 2003. par. 15.), továbbá mert a párt mezőgazdasági szervezete egymagában „nem tudna sikeresen fellépni ügyükben, mert nem minden adivaszi foglalkozik a mezőgazdasággal" (Backer, 2002). De ezek az érvek csak nehezen vonatkoztathatók a panijákhoz és adijákhoz hasonló csoportokra, akikre nem érvényes, hogy „már régen eltávolodtak a hagyományos kaszti megosztottságtól" és akik ténylegesen is mezőgazdasági dolgozók. A kommunista párt irányvonala ebben a kérdésben tehát továbbra is az, hogy el kell utasítani e csoportok önálló szerveződését, és ebben követi a kommunista pártokra globálisan jellemző megközelítést, mely csak a tehetős „törzsi" vagy etnikai csopor­tokat kezeli önálló történelemmel rendelkező egységekként, míg a többi társadalmi alcsoportot egyszerűen „a proletár ranglétra legalsó fokán helyezi el" (Boughten, 2001. 16.).

Az őslakos-kérdéssel foglalkozó aktivisták erőteljesen elutasítják az I(M)KP történelemszemléletét és stratégiai irányvonalát. Mivel az alsóbb kasztok mozgalmait tömörítette egységes, demokratikus frontba, a kom­munista párt hegemóniáját az adivaszi aktivisták ügyes manipulációnak tekintik, amely szétzúzta a huszadik század elején a kasztokkal szemben elért mozgalmi eredményeket. Sok adivaszi aktivista úgy véli, hogy a kasztokat elítélő retorika leple alatt ténylegesen a felsőbb kasztok privi­légiumai erősödtek meg, és hogy a kasztrendszerrel szembeni eredeti fellépés erejét elvették a kommunisták (Devika, előkészületben). Mint C. K. Dzsanu mondja, „régen az emberek a feudális nagyurak rabszolgái voltak, mára ez csak annyiban változott meg, hogy a politikusok rabszol­gái lettek" (interjú, 2005). Az AGMSZ egy másik vezetője, Githananden azt mondja, pontosan a „kasztkérdés" miatt fordított hátat az I(Marxista-Leninista)KP csoportjának, melynek addig vezetője volt, és emiatt akart alternatívákat keresni, melyek véleménye szerint sokkal inkább tükrözik az indiai történeti valóságot, és amelyek a kasztokkal való brahmanista trükközést nem ünneplik mint progresszív történelmi fejleményt (interjú, 2005). A történelmi fejlődés lépcsőfokait kifejtő kommunista elméletet a Githanandenhez hasonló aktivisták ma a történelem dravida-ellenes manipulációjának tekintik (lásd még Menon, 2006), amellyel eltakarják az őslakos dravidáknak, vagyis a mai dalitok és adivaszik őseinek semmi­vel sem igazolható, megmagyarázhatatlan, erőszakos leigázását. C. K. Dzsanu szerint az AGMSZ talán legjelentősebb vívmánya sokkal inkább éppen ez, nem pedig annak az elméletnek az elfogadása, mely elismeri, hogy életformájuk „elmaradott"; „ma már azt mondjuk, mindenkinek úgy kellene élnie, mint az adivasziknak, éppen a világ békessége érdekében" (interjú, 2005).

Az őslakos aktivisták elutasítják „a szekuláris-liberális és a baloldali pártok és értelmiségiek összehangolt kísérleteit arra, hogy világi versus közösségi megosztást erőltessenek az emberekre", és osztatlan egység­re szólítsanak fel a hindutva (azaz a hindu nacionalizmus) megerősö­désével szemben, amely az 1990-es években kezdett erőteljes politikai vonzerőként mutatkozni (Menon és Nigam, 2007. 54.). Bár minden őslakos aktivista, akivel beszélgetni tudtam, erőteljesen elutasította a hindutva politikai vonalát, de arra sem voltak hajlandók a hízelgések elle­nére sem, hogy szakítsanak a közösségi szervezkedéssel, és elfogadják azt az elvet, mely szerint minden politika, amely a domináns „világi" megközelítéshez kritikusan viszonyul, szükségképpen „közösségi" vol­na. Ez az ideológiai zsákutca még világosabban megmutatkozott akkor, amikor az I(M)KP Keralában erőteljesen elutasította a dalit és adivaszi szervezetek működését, és ennek következtében a 2006-os választáso­kon az őslakos aktivisták stratégiai szövetségre léptek a Kongresszus Párttal, amely – bármilyen ironikus is – készségesebben fogadta egyenlő partnerekként az adivaszi aktivistákat, mint a kommunista párt (C. K. Dzsanu, interjú, 2005).

Ez viszont újra felerősítette a kommunisták körében azt a meggyő­ződést, hogy az AMGSZ-hez hasonló szervezetek természetük szerint „kommunális" jellegűek. Ugyanakkor a bennszülött aktivisták erősen hisznek az autonóm szervezetek szükségességében, mert ezek hiányát éppen a kommunista mozgalomnak Keralában elkövetett hibáira vezetik vissza. Mindennek ékes bizonyítéka, hogy az agrármunkások, akik a bérlő gazdák mozgalmához, harcához csatlakoztak, csak „segélyeket" kaptak és kiszorultak a figyelem középpontjából, amikor a termelő tőke, nevezetesen a föld újraelosztására került sor (Devika, előkészületben). Ezért aztán általános egyetértés uralkodik az őslakos aktivisták körében arról, hogy az adivaszi és a dalit csoportoknak, melyek együtt lépnek fel a társadalmi változások érdekében, továbbra is hangsúlyozniuk kell sajátos hátterüket, igaz, olyan nyelvezettel és terminológiával, mely nem stigmatizálja őket és nem erősíti a kasztrendszert. Ennek érdekében a dalit és adivaszi „nemzetépítés" fogalma terjedt el Keralában (interjú Githananennel, 2005). Az ideológiai polarizálódás dinamizmusa során, mivel a kommunista politikusok nem hajlandók elismerni semmiféle „megosztó" történelmi és jelenlegi adivaszi és dalit szervezetet sem, néhány bennszülött aktivista olyan szélsőségig is elmegy, hogy az auto­nóm kormányzati struktúrák megteremtését, valamint „ősi földjeik" önálló területté nyilvánítását követeli.

A paternalizmus összeomlása

Az ideológiai viták mögött, úgy tűnik, az AGMSZ tagságának körében a kommunista pártról való leválás eredeti oka az a tény volt, hogy maga a párt hátat fordított a „szegények" képviseletének. Az árulás érzete kitapinthatóan jelen van a tagság aktivistáinak körében, akik egy időben reménykedve tekintettek a párt viszonylag jótékony paternalizmusára. Minthogy bizonyos abszolút kaszttabukat és diszkriminációs gyakorlatot – részben a kommunista pártnak köszönhetően – többé-kevésbé sikeresen levetkőztek, a paternalista gesztusokat manapság már nem hajlandók a korábban megvetéssel kezelt csoportok iránti tiszteletet és méltóságot sugárzó aktusoknak tekinteni, hanem inkább annak jeleként, mely nap mint nap igazolja alacsonyabb státuszukat. Ebből fejlődött ki a politikai paternalizmusnak egy jóval radikálisabb elutasítása, valamint a dalit és adivaszi identitás elismerésének középpontba emelése.

(A dalitoktól és adivasziktól eltekintve főképpen a nők azok, akik ma leginkább úgy érzik, a kommunista párt elárulta őket – a dalitokhoz és adivaszikhoz hason­lóan, az ő életszínvonaluk is fölötte van az indiai átlagnak, de a társadalmilag alávetett kasztcsoportokhoz hasonlóan, dühíti őket az a tény, hogy mindez nem járt együtt a nők számára biztosított mozgásszabadság és autonómia kiteljesedésével. Ennek következtében Keralában felemelkedőben van egy sokkal radikálisabb, paternalizmus-ellenes feminizmus.)

A hivatalos kommunista párti nyilatkozatokban – akárcsak a párt tag­jainak hétköznapi megnyilatkozásaiban – általában jelen van egy szinte automatikus feltevés, mely szerint a politikai változás aktív cselekvői olyan személyek, akik maguk társadalmilag nem alávetett csoporthoz tartoznak. Ennek jegyében olvashatunk például a „törzsek felemelésének szükségességéről" és arról, hogy a „gyengébb elemek" elidegenedését a párttól meg kell akadályozni (The Marxist, 2003. par. 28.); egyes párt­tagoktól pedig azt lehet hallani, hogy a kommunista vezetők „önfeláldozó erőfeszítéseket" tesznek a dalitok és adivaszik átformálására, akiknek a tapasztalatait változatlanul csak színtiszta „szenvedés, elnyomás, nyo­mor és erőszak" jellemzi (Menon és Aditya, 2007. 101). Világos, hogy az Indiai (Marxista) Kommunista Párt dalit és adivaszi szimpatizánsai és párttagjai, valamint a főképp felsőbb osztályokhoz tartozó és szinte kizárólag felsőbb kasztokból verbuválódott „élcsapata" között mindig is létezett egyfajta „elidegenedettség". Az „élcsapat" görcsösen igyekszik szolidaritást vállalni tömegbázisával, különösen akkor (és, mint ahogy ma megmutatkozik, valószínűleg csakis akkor), ha „a tömegek" továbbra sem akarnak kitörni az „áldozati" szerepkörből. Az 1960-as években a kommunista mozgalom föld- és bérreformért folytatott küzdelmeinek dicsőséges korszaka Keralában legalábbis összhangban állt a huszadik század elejének kasztreform-mozgalmaival, amelyek tulajdonképpen a kommunizmus megerősödését készítették elő, és egy lépéssel eltá­volodtak a durva kaszti elnyomástól, ami miatt Kerala államot Szwami Vivekananda a kasztok „elmegyógyintézetének" minősítette. Úgy tűnik tehát, hogy akkoriban az adivaszi és dalit résztvevők stratégiai okokból tolerálták a paternalizmust. Noha a földosztás során nem részesedtek a földből a földbérlőkkel azonos mértékben, a szélesebb körű kommunista mozgalommal ápolt szövetségük gyakorta biztosította nekik a házuk alatt elterülő parcella jogos birtoklását, a szerény szociális lakhatáshoz jutást, a minimumbér kicsikarását, mindenkire érvényes egészségbiztosítási és oktatási rendszert, élelmiszerjegyeket, továbbá bizonyos mértékű méltóságot és fejlődést.

Csimbren például, aki ma az AGMSZ tagja, de korábban a kommunista párt szimpatizánsa volt, elmondja, hogyan is kezdett hinni a kommunista pártban. Miután apját a rendőrség súlyosan bántalmazta egy, a maga­sabb bérekért folytatott sztrájk során, családjához kommunisták kezdtek járni. „Korábban senki sem törődött velünk, senki nem jött hozzánk, hogy tanítson minket úgy, ahogy ők tették" (interjú, 2006). A kommunista moz­galom segítségével megszerzett előnyök révén – az oktatáshoz való jog, a „rendes házak", melyeket a kommunista párt építtetett, a lehetőség, hogy a nők kórházban szülhessenek – a kommunista vezetők paternalista magatartását elfogadták, hiszen ez azt is jelentette, hogy az adivaszi munkások már nem számítottak társadalmon kívülieknek. Ám ahogy az 1980-as években az anyagi fejlődés stagnálni kezdett a Csimbrenéhez hasonló közösségek körében, sőt az 1990-es években helyzetük romlott – a házak elöregedvén, összeomlottak, a magánbefektetők bekerítették a közösségi földeket -, a kommunista párt változatlan paternalista reto­rikája egészen más megvilágításba került. Csak a tényleges kommunista párttagok körében találtam a paternalista vezetést továbbra is elismerő interpretációra – ám ezek a párttagok ma is előnyöket élveznek irigylésre méltó helyzetükből. A többiek körében, amilyen például Csimbren is, a fejlődés folytatásának reménytelen vágya a kommunista párttal és pater­nalista politikájával szembeni éles kritikában ölt testet. Maren, az AGMSZ egyik adivaszi aktivistája szkeptikusan jegyezte meg nekem: „mindig arról beszélnek, hogy minket, adivaszikat, mennyire szeretnek [… ] valójában, persze, cseppet sem szeretnek, hanem utálnak minket – csak az őseinket szeretik, azokat, akik túlságosan félénkek voltak, és nem mertek kijönni az erdőből" (interjú, 2006). Hasonlóképpen, az adivaszi munkások is kezdték elutasítani a baloldal terminológiáját, minthogy az patetikus han­gon és állandóan hangsúlyozta nehéz körülményeiket. Api, az adivaszi földfoglaló munkások egyik független vezetője például kerek-perec eluta­sította, hogy reagáljon az adivaszikkal kapcsolatos megfogalmazásra, hogy ti. ők reménytelenül „kizsákmányolt" emberek: „Miért mondják azt, hogy ki vagyunk zsákmányolva? Nem hagyjuk magunkat kizsákmányolni! Ha ők nem szállítanak nekünk, akkor majd belépünk egy másik pártba."

Így mostanra a paternalizmus egységesebb kritikája alakult ki a poli­tikailag aktív adivaszi munkások körében, s ennek alapján az adivaszik elutasítanak a saját közösségükön kívülről jövő bármiféle vezetést – és ez erősen eltávolítja őket a kommunista vezetéstől. Míg továbbra is sok kommunista párttag hangoztatja a bennszülött vezetés ideológiai elkötelezettségének állítólagos hiányát és legendákat terjesztenek a vezetők korruptságáról, ezek a pletykák csak arra jók, hogy az őslakos aktivisták pozitív fejleményként értelmezzék ezeket. Amikor az AGMSZ föld nélküli tagjai körében rákérdeztem a pletykákra (melyekről tudtam, hogy hamisak), mely szerint C. K. Dzsanu az AGMSZ-t amolyan „szeren­csegyárnak" használja, legnagyobb meglepetésemre így válaszoltak: „Na és? Hát ez nagyszerű! Végül még majd mi is gazdagok leszünk!" (interjú, 2006). A jótékony paternalizmus összeomlásával a közösségi identitás alapján szerveződő identitás sokkal egyértelműbb megnyilatkozásai válnak uralkodóvá, szemben az osztályalapú azonosulással.

Ez még arra is kihat, hogyan magyarázza néhány adivaszi munkás azt, hogy még ma is a kommunista pártot támogatja. Míg az I(M)KP előszeretettel beszélt a 2006-os választások eredményeiről – amikor az AGMSZ csak pár szavazatot kapott – , mint „parasztgazdák és törzsek újonnan alakult, »független« szervezeteinek […] többek közt az Adivaszi Gothra Szara (ennek vezetője C. K. Dzsanu) nevű szervezetnek az egy­értelmű elutasításáról a választók részéről" (George és Krishnaprasad, 2006. 82.), sok AGMSZ-tag maga jutott arra a következtetésre, hogy az eredményt az adivasziknak az Indiai (Marxista) Kommunista Párttal kötött alkuja alakította így: az AGMSZ létrehozásával megmutatták a pártnak, hogy komolyan kell őket venni, és csak konkrét eredmények esetén nyerhetik el szavazataikat a kommunisták. Lehetőséget adtak a pártnak arra, hogy mérlegelje álláspontjukat, de lojalitásukat szigorú feltételekhez kötötték, és ebben az értelemben, mint C. K. Dzsanu hang­súlyozta: „mindenfajta siker, melyet az [I(M)KP-féle] AKSZ az adivaszi földek megszerzésében elér, az adivaszik győzelme, vagyis egyben az AGMSZ sikere is". Ilyen kijelentésekkel nemcsak az AGMSZ vezetése állt elő. Az egyik panija közösségben, amely az AGMSZ tevékenységé­ben részt vett, minden lakos saját kolóniájából való személyre szavazott a 2006-os választások során. Mivel ezek a személyek kisebbségben voltak a törvényhatóságban, így nem is szereztek politikai hatalmat, de a választók elmagyarázták nekem, hogy „nem is ez a cél – [a kom­munisták] nem teljesítették ígéreteiket, így elhatároztuk, megmutatjuk nekik, hogy másnak tudjuk adni szavazatainkat […] csak akkor kapják meg az adivaszik szavazatait, ha teljesítik ígéreteiket" (terepjegyzetek, 2005).

Következtetések

Ha túllépünk azon a magyarázaton, hogy a mai bennszülött ellenál­lás pusztán csak a gyarmati elnyomás elleni évszázados küzdelem logikus történelmi folytatása, és ehelyett az „őslakos-tudat" sztereotip fogalmait elvetve érzékenyebb, szélesebb körű, a helyzethez igazodó megközelítést alkalmazunk, amilyeneket például az AGMSZ-hez hasonló mozgalmak javasolnak megfontolásra, akkor helyénvaló lesz annak a kérdésnek a felvetése, hogy miért is ment végbe az eltolódás az „osz­tályalapú" vitától az „identitást" hangsúlyozó megfogalmazások felé. E tanulmányban először megvizsgáltam a főképpen az 1990-es években végbement keralai strukturális változások természetét. Elemeztem a politikai-gazdasági átalakulást, amely előtérbe helyezte a földhöz való jogokat és háttérbe szorította a munkahelyekért és a bérekért folytatott harcok kérdéskörét. De igyekeztem feltárni a bennszülött jogokért küzdő, nemzetek feletti mozgalom (korlátozott) befolyását Keralára, és a mozga­lomnak az itteni aktivistákkal való kapcsolatait is. A második szint, ahol az őslakos-tudat feléledésének kérdését megvizsgáltam, jóval közvetlenebb és tapasztalati: az őslakos-jogi aktivisták politikai vezetőinek döntésho­zatali lépései. E vizsgálat során arra a következtetésre jutottam, hogy döntő szerepet játszik ebben a kommunista pártból való kiábrándulás. A kiábrándulás egyfelől az őslakos-jogi aktivisták és a kommunisták egyre erősödő ideológiai polarizációjában mutatkozik meg, abban, ahogyan a keralai történelmet elemzik és a társadalom alcsoportjaival köthető szövetségekről vélekednek, továbbá jelen van a csalódás amiatt, hogy a kommunista párt jótékonykodó paternalizmusának anyagi háttere megroppant, és mindezek következtében a társadalmi alcsoportok egyre radikálisabban utasítják el a paternalizmust egészében.

A kommunista pártból való kiábrándulás és az alternatívaként felbuk­kant őslakos-tudat megszilárdulásának tapasztalatai különösen erőtel­jesen vannak jelen Keralában, és gyakorta intenzív érzelmi kifejeződést kapnak. Ugyanakkor, mindez szorosan kacsolódik a fentebb már említett, a strukturális kontextusban végbement változásokhoz is. Világszerte érvényes a megállapítás, hogy „az 1945-1973 között kialakult baloldali politikai szervezetek alkalmatlanná [váltak] az 1973 utáni korszakban" (Harvey, 2007. 172.), ahogyan az is globális jelenség, hogy a hagyomá­nyos baloldal képtelen volt az adekvát változásra és ennek következté­ben „a lázongó mozgalmak […] tőlük eltérő utat választottak, melyek bi­zonyos értelemben kimondottan szembefordultak a szocialista politikával" (Harvey, 2007. 166). Visszahatásként egyre több olyan mű születik, mely kritikusan elemzi az őslakos-tudat túlzott ellenségességét vagy „sötét oldalát" (Shah, 2007); ez ugyanis az őslakos-tudat követőit az elnyomás struktúráihoz vezeti vissza, vagyis oda, amit szeretnének elkerülni. E tanulmányban igyekeztem mindezeket kiegészíteni annak elemzésével, hogy honnan származhat az ilyen „szélsőséges ellenségesség", továbbá azon politikai spirálok elemzésével, melyek ide vezetnek. Ezen kívül implicite bemutattam, hogy bár egyre nagyobb hangsúlyt kapnak azok a strukturális erők, melyek a bennszülött mozgalmakat megteremtették és a hagyományos baloldali identitástól, az „osztályidentitástól" eltérő formában – nevezetesen az adivaszi és dalit identitásban – jelentkező interakciókban is egyre nyomatékosabban vannak jelen, ugyanakkor és ezzel egyidejűleg ezekben az adivaszi és dalit mozgalmakban erőteljesen hat a mélyben azokkal az osztályszövetségesekkel és társadalmi átala­kulást óhajtókkal köthető együttműködés igénye, amelyek céljai erősen emlékeztetnek a hagyományos baloldal eredeti eszméire.

Az osztályharcnak az identitáspolitikával való felváltása olyan jelen­ség, amelyet túlságosan is jól ismerünk a jelenkori európai politikából, és vitathatatlan, hogy Kerala története része a globális történelemnek, melynek jelenlegi helyzetét a fokozódó osztálypolarizáció és az erejét vesztő osztálypolitika perverz ellentmondása jellemzi. Ám Kerala további ösztönzést adhat nekünk abban a tekintetben, hogy megmutatja, egy demokratikus hagyományokkal és erős kommunista párttal rendelkező régióban a napjainkban zajló világpolitikai fejlemények hatására minő­ségileg különböző jellegű bennszülött politika formálódhat ki, mint más, hasonló (fél)perifériás térségekben, amelyeknek modern kori történelmét az autoriter kommunizmus formálta (Steur, 2009).

(Fordította: Baráth Katalin)

A tanulmány az Eszmélet számára készült.

Irodalom

Aerthayil, Mathew (2008): Impact of globalization on tribals in the context of Kerala.New Delhi, Rawat Publications.

Bates, Crispin (1995): „Lost innocents and the loss of innocence": interpreting adivasi movements in South Asia. In R. H. Barnes – A. Gray – B. Kingsbury (eds.): Indigenous Peoples of Asia. American Assoc. for Asian Studies, Michigan.

Becker, Marc (2008): Indians and Leftists in the Making of Ecuador's Modern Indigenous Movements. Duke University Press.

Bosu et al. (2004): Indigenous peoples of India: Identity Crisis and Search for a New Identity. In Indigenous identity: crisis and reawakening. Published for the Indian Confederation of Indigenous and Tribal Peoples (ICITP) by NPK of the Indian Society for Promoting Christian Knowledge. Delhi, Naudin Prakasha Kendra.

Boughton, Bob (2001): The Communist Party of Australia's involvement in the struggle for Aboriginal and Torres Strait Islander Peoples' Rights 1920-1970. In Labour and community: Historical essays, ed. R. Markey, 263-294. Wollongong, University of Wollongong Press.

Breman, Jan (1996): Footloose labour: Working in India's informal economy. Cambridge, Cambridge University Press.

Cederlof, Gunnel – Deborah Sutton (2005): The aboriginal today: On indigeneity, exclusivism and privileged access to land in the Nilgiri Hills, South India. In Indigeneity in India, ed. Bengt Karlsson and Tanka Subba. London, Kegan Paul.

Chakrabarty, Dipesh (2005): Politics unlimited: The global adivasi and debates about the political. In Indigeneity in India, ed. Bengt Karlsson and Tanka Subba. London, Kegan Paul.

Chathukulam, Jos and M. S. John (2006): Issues in Tribal Development: The recent experience of Kerala. In Tribal development in India: The Contemporary Debate, ed. Govinda chandra Rath. London, Sage Publications.

Cheria, Anita – K Narayanan – Bijoy, Edwin (1997): A search for justice: A citizen's report on the adivasi experience in South India. Bangalore, St. Paul's Publications.

Clifford, James (2001): Indigenous articulations. The contemporary Pacific 2 (Fall 2001), 468-490.

Devika, J. N. (2006): „A people united in development? Egalitarian developmentalism and the question of caste in Kerala state, India". As yet unpublished paper – personal communication.

George, Jose – P. Krishnaprasad (2006): Agrarian distress and farmers' suicide in the tribal district of Wayanad. Social scientist 34. 7/8, 70-85.

Ghosh, K. (2006): Between global flows and local dams: indigenousness, locality and the transitional sphere in Jharkhand India. Cultural Anthropology 21. 34.

Harvey, David (2007): The new imperialism. London, Verso.

Jacob, T. G. (2006): Wayanad: Misery in an emerald bowl. Essays on the Ongoing Crisis in the Cash Crop Economy – Kerala. Mumbai, Vikas Adhyayan Kendra.

Karlsson, Bengt (2003): Anthropology and the indigenous slot. Critique of Anthropology, Vol. 23, No. 4. 403-423

Kerala State Committee of the CPI(M) (2003): Casteist organizations and the party. The Marxist Oct-Dec. http://www.cpim.org/marxist/200304_marxist_caste.htm.

Kuper, Adam (2003): The return of the native. Current Anthropology 44 (3),

389-95.

Li, Tania (2000): Articulating indigenous identity in Indonesia: Resource politics and the tribal slot. Comparative studies in society and history 42 (1), 149-79.

Lukose, Ritty (2005): Empty Citizenship: Protesting Politics in the Era of Globalization. In Cultural Anthropology 20 (4), 506-533.

Menon, Dilip (1994): Caste, nationalism and communism in south India: Malabar 1900-1948. Cambridge, Cambridge University Press.

Menon, Dilip (2006): The blindness of insight: Essays on caste in modern India. Pondicherry, Navayana.

Menon, Nivedita – Aditya Nigam (2007): Power and contestation: India since 1989. halifax/Winniped, Fernwood Publishing, London – New York, Zed Books.

Morris, Brian (1982): Forest traders: A socio-economic study of the Hill Pandaram. New Jersey, Athlone Press.

Niezen, Ronald (2003): The origins of indigenism. Berkeley, University of California Press.

Omvedt, Gail (1993): Reinventing revolution: New social movements and the socialist tradition in India. New York, M. E. Sharpe.

Roy, Arundhati (2009): The heart of India is under attack. The Guardian, 30 October. http://www.guardian.co.uk/commentisfree/2009/oct/30/mining-india-maoists-green-hunt

Sandbrook, Richard – Marc Edelman – Patrick Heller – Judith Teichman (2007): Social Democracy in the Global Periphery: Origins, Challenges, Prospects. Cambridge, Cambridge University Press.

Shah, Alpa (2007): The dark side of indigeneity? Indigenous people, rights and development in India. History Compass 5/6, 1806-32.

Singh, Kumar Sanjay (2001): The dark clouds and the silver lining: Adivasi struggle in Kerala. New Delhi, Kalpana Printing House.

Sissons, Jeffrey (2005): First peoples: Indigenous cultures and their futures. London, Reaktion Books.

Sreekumar, T. T. – Govindan Parayil (2006): Interrogating development: new social movements, democracy and indigenous people's struggles in Kerala. In Kerala: the paradoxes of public action and development. Delhi, Orient Longman.

Steur, Luisa – Ritanjan Das (2009): What's left? Land expropriation, socialist „modernizers", and peasant resistance in Asia. Focal 54, 67-72.

Tharamangalam, Joseph (2006): Understanding Kerala's paradoxes: The problematic of the kerala model of development. In Kerala: the paradoxes of public action and development. Delhi, Orient Longman.

Tsing, Anna (2007): Indigenous voice. In Indigenous Experience Today, ed. Marisol de la Cadena and Orin Start. Berg.

Wolf, Eric (1990): Distinguishes lecture: Facing power – Old insights, new questions. American anthropologist 92 (3), 586-596.

A globalizáció új dimenziót ad az emberkereskedelemnek, a modern rabszolgatartásnak. A harmadik világban és egyes kelet-európai régiókban – de voltaképpen az egész világon is – gyorsan fejlődő üzletággá vált a szexipari emberkereskedelem.

Modernkori rabszolgaság

A migráción belül speciális népmozgalmi jelenség az emberkereske­delem, amely illegális cselekmény, a meglévő emberjogi szabályok elleni vétség. A benne szereplőkre nehezedő különböző kényszerítő körülmények hatására az áldozatok – többnyire akaratuk ellenére – mozgási és cselekvési lehetőségüktől megfosztottan, kizsákmányolóik szándékának teljesen alávetett, kiszolgáltatott és jogfosztott helyzetbe kerülnek. A globalizáció a társadalmi és természeti jelenségeket jelentő­sen befolyásolja, így az emberkereskedelem sem tudja kivonni magát a mára globálissá váló bűnözés alól. Több, jól felépített hálózat foglalkozik az országokon és földrészeken átívelő emberkereskedelemmel. Világ­szerte – különösen a fejlődő régiókban – gyorsan növekvő „iparággá" vált az újraélesztett, modern rabszolgaság, annak ellenére, hogy közel 200 éve „hivatalosan" eltörölték a rabszolgaságot (1815, Rabszolga­ság egyetemes eltörlése – Bécsi Kongresszus XV. Törvény¹ ). Azóta is nemzetközi törvények, megállapodások, protokollok erősítik meg a többségi akaratot a rabszolgaság teljes megszüntetésére. Mára több szervezet is (pl. ENSZ, EBESZ, EU, Nemzetközi Munkaügyi Szervezet [ILO], Koalíció a modern kor rabszolgáinak felszabadításáért Ázsiában [CAMSA – Coalition to Abolish Modern-day Slavery in Asia], Szabadítsd fel a Rabszolgákat [Free the Slaves]) felemelte hangját az emberi jogok ilyen megsértése ellen. Ennek különösen annak tükrében van jelentősé­ge, hogy a jelenleg is tartó gazdasági válság következtében még többen kerültek kiszolgáltatott helyzetbe, és az utóbbi időben a rabszolgaságnak számos új formája jelent meg.

Ma 27-30 millióra becsülik a „modern" rabszolgák, a kényszermunka áldozatainak számát, akik a világ számos területén illegális keretek között tevékenykedve megsértik a nemzetközi ember- és munkajogi törvényeket, különösen nagy számban a következő országokban: India, Pakisztán, Banglades, Haiti, Mianmar/Burma, Brazília stb. A modern rabszolgaságban lévők általában embertelen körülmények között élnek.

Szexipari migráció, emberkereskedelem és az utazás

Az emberkereskedelem ma komoly problémát jelent, egyfajta modern rabszolgaságként jelenik meg. Általában gyerekeket és nőket rabolnak el, vagy (hamis ígéretekkel, hirdetésekkel) csábítanak és adnak el; pros­titúcióra, erotikus munkára kényszerítik, megalázzák, megerőszakolják őket, és embertelenül bánnak velük. Az elvégzett „munkáért" fizetést alig vagy egyáltalán nem kapnak, habár nem egy esetben éppen a jó kereset ígéretével csalogatják el őket. Az emberkereskedelem súlyos emberi tragédiákat eredményez, ugyanakkor az alapvető emberi jogok komoly megsértését is jelenti. Nem véletlenül nevezik fehér rabszolgaságnak.

Az emberkereskedelem értelmezése a történelem folyamán válto­zott. Modernkori meghatározását a Palermói Protokoll² nemzetközi konszenzus alapján hozott definíciója adja, amely szerint személyek kizsákmányolását jelenti mások prostitúcióra kényszerítése, valamint a szexuális kizsákmányolás más formái is, továbbá a kényszermunka és a kiszolgáltatott helyzettel való visszaélés. E cselekedetek büntetendők, különösen nők és gyermekek esetében.

Az emberkereskedelemre több ország maffia-hálózata specializálódott. Ha megnézzük a különböző maffia-hálózatokat, láthatjuk a jól körül­határolt, egymásnak feszülő működési területeiket. Érdekérvényesítő módszereikben egyaránt kegyetlenek. Egységet alkotnak a lányok fut­tatásával a szexiparban, a drog és fegyverkereskedelemmel – pl. a dél-amerikai Pablo Escobar kiépített hálózatával -, vagy a japán jakuzával, a thaiföldi Luk Moo-val, vagy egy másik thaiföldi hálózattal,³ amely csupán a karaoke bárokban és éttermekben futtatja a lányokat; vagy az ugandai, nigériai hálózattal stb. Hasonlóan működnek, mint az európai színtereken mozgó ukrán, orosz, albán, afgán, és egyéb helyi maffiák.⁴

Indító, tranzit és célország szerint oszthatjuk be a szexiparban az em­berkereskedelem állomásait. Az érintett személyek 80%-a nemzetközi határokon, a szegényebb országokból érkezik, 50%-uk nő és gyerek.⁵

Az a trend, hogy a szegényebb régiókból elkerüljenek az emberek. A jó üzlet, emberségesebb élet, megfelelő jogi biztonság, az áhított polgári lét elérése, megfelelő fizetés – a kecsegtető cél és a jobb élet reményében mindent elhisznek, könnyen becsaphatóvá válnak. Azonban a józan ki­ábrándulás nagyon hamar eljön, röviddel a megérkezés után, amikor is csalással, fenyegetéssel, erőszakkal jogfosztottá, idegenné, nem kívánt személyekké, munkanélkülivé, mindenféle szociális védelem nélkülivé stb. vállnak az áldozatok.

A szexiparban működő prostituáltak legnagyobb része 75-90% vala­milyen korábbi erőszak következtében és más egyéb tényezők (családi, szociális, kulturális stb.) együttes hatására, mint áldozatok kerülnek a prostitúciós ipar hálózatába (e megállapítást nagy nemzetközi és hazai társadalmi viták előzték meg), ezért a továbbiakban áldozatoknak fogjuk nevezni őket.

1. ábra: A szexipari migráció iránya

 

Statisztikai adatok

Az adatok szerint 3-4 millió azok száma, akik a szexiparban lévő em­berkereskedelem áldozatai és közülük 1,2 millió a 18 év alatti gyermek.⁶ Az európai szexuális célú női- és gyermekkereskedelem helyzetének megismerésére több nemzetközi felmérést végeztek. Ezek egybehangzó megállapítása szerint Európában évente 6-700 000 nő és gyerek kerül a prostitúciós iparba. E jelenséget femmigrationnek nevezik. A közép-, de főleg a kelet-európai és balkáni országokból (Oroszország, Ukrajna, Moldova, Románia, Bulgária, Albánia) évente 150 ezer embert visznek így Nyugat-Európába, az USA-ba vagy Kanadába, sokszor éppen Ma­gyarországon keresztül. Az egyik legfrissebb felmérés⁷ szerint a prostitúciós célú emberkereskedelem nemi megoszlása a következő: 87% nő, 7% férfi és 6% transznemű. E vándorlás célja 66%-ban Nyugat-Európa, és 10%-ban Közép-Európa. Az indító országokat tekintve a következő megoszlást tapasztaljuk:

2. ábra: Az európai prostituáltak származási helyük szerinti %-os megoszlásban

 

A prostituáltak mobilitásába az országon belüli, a határ menti és a ha­táron túli migráció is beletartozik. A leggyakoribb indító-ország: Románia, Oroszország, Bulgária, Nigéria, Ukrajna, Brazília, Fehér-Oroszország, Moldova, Magyarország és Lengyelország. Magyarországról és Len­gyelországból származik az Európai Unióban (EU) dolgozó prostituáltak 4%-a, az uniós tagállamok közül ennél nagyobb arányt csak a Romániá­ból (12%) és Bulgáriából (8%) érkező szexmunkások jelentenek; a balti államok, Szlovákia és Csehország szexpiaci részvétele 3%.

Az EU-n kívülről érkezők közül jelentős Oroszország (9%), Ukrajna és Nigéria (7%) valamint Brazília (5%) aránya. Az EU kibővítésével Magyarország célország szerepe csökkent, ma már inkább tranzit és indító ország lettünk. A nyugati államok vonzereje nem csökkent, az ott működők 90%-a olyan külföldi nő (lány) akik a futtatójuk révén próbálnak szerencsét. A kelet-európai országokban működők legnagyobb része (98%) helyi, országon belüli szexmunkásokból áll. A TAMPEP⁸ becslése szerint Magyarországon 10-15 ezer prostituált dolgozik, 40 százalékuk az utcán, 60 százalékuk bárokban, illetve eszkortügynökségeknél. A szexmunkások nagy része Budapesten található, a külföldön dolgozó magyar prostituáltak fő célországai pedig Olaszország, Ausztria, Hol­landia és Németország.

Globalizációs hatások az emberkereskedelemben

Bonyolult emberkereskedelmi útvonalak alakultak ki a földrészek között is. Bár maga az útvonal változhat, az irány mindig ugyanaz: a fejlett országokba viszik vagy veszik a nőket, serdülőket. Keletről nyugatra, délről északra, több átemelő helyen, megkerülve a legális utasforgalmat (Ázsiából, Távol-Keletről, Afrikából). A jól szervezett emberkereskedelem olyan helyzetet teremt, amely komoly, az életüket veszélyeztető erőpró­bára készteti áldozatait. Az áldozatok a túlélési stratégiára nem készültek fel, sem a nyelvet nem ismerik, sem az adott ország munkavállalási le­hetőségeit, letelepedési szabályait, sem pedig a prostitúciós jogszabály­okkal, lehetőségekkel nincsenek tisztában. Bárhonnan bárhova irányul az emberkereskedelem, a problémák azonosak: emberjogi, prostitúciós, migrációs, munkavállalási, kriminális, szociális, egészségügyi, kommu­nikációs, edukációs és egyéb nehézségek merülnek fel.

Emberkereskedelemben lévők egészségügyi problémái

A szexipari emberkereskedelem áldozatai viktimizálódnak, aminek súlyos egészségügyi hatásai van. Az idegen országokba kerülő prostituáltak nagyon sérülékeny (vulnerabilis) helyzetűek, jobban, mint a hazai pályán dolgozó „szexmunkások". Ugyanis törvényi, jogi (tartózkodási, idegenren­dészeti, munkavállalói stb.), szociális (lakhatási, életszervezési, közössé­gi), nyelvi és szociokulturális problémákkal éppúgy meg kell küzdeniük, mint a súlyos egészségügyi problémákkal (orvoshoz fordulás, ellátás, hozzáférhetőség, biztosítás, kezelések, konkrét tünetek és betegségek, fizikai és mentális elváltozások stb.), kockázatokkal és veszélyekkel. A felmerülő problémák közül jellemzőek a vegetatív és szomatikus beteg­ségek és azok tünetei, amelyek a következők:

Prostituáltak között előforduló leggyakoribb tünetek, betegségek százalékos előfordulása

Betegségfajták	Jellegzetes tünetek, következmények	%-os előfor­dulás
Általános	fáradtság, súlyvesztés, rossz étvágy	81
neurológiai	fejfájás, összefüggéstelen beszéd, em­lékezet kiesés	82
Gasztrointestinális	gyomortáji panaszok, hányinger, há­nyás, hasmenés	61
Urogenitális	húgyúti-, vesetáji fájdalom, vaginális diszkomfort érzés, fájdalom, vérzés (nem menstruációs), urogenitális fertő­zések (STD, HIV stb.)	70
Kardiovaszkuláris	tüdő-, szív fájdalom, légzési nehézség	50
Mozgásszervi	hátfájás, csonttörés, ficam, csont-, izom fájdalom, fogfájás, faciális bénulás	69
Érzékszervi	szem-, fül fájdalom, részleges vagy teljes süketség, szemsérülés, sinusitis	33
Bőrelváltozások	viszketés, kiütés, feldörzsölés	28
Mentális	depresszió, félelem, aggódás, ellensé­ges érzések, személyes dezintegráció, identitási zavarok, öngyilkosság, ag­resszió	65
Sérülések	7 napon belül és túl gyógyuló sérülések, vágott, szúrt, lőtt, rongált, zsinegelési sebek, sokkos állapot, viktimizálódás	48
Drog, alkohol abusus	addikciók, a szertől függő jellegzetes tünetek	50
Szexuális erő­szak	fizikális és pszichés következmények, krízis, (a rendőrség értesítése kötelező)	59-95
Poszttraumás stressz (PTS)	poszttraumás stressz rövid és hosszú távú tünetei, traumatizálódás,	68

A prostituáltak egészségügyi állapotáról általában

Egy 2006-os nagy európai felmérés apró részletességgel sorra vette mindazokat az egészségügyi elváltozásokat, betegségeket, amelyek felmerülnek az emberkereskedelem áldozatainak életében, s amellyel az utazásorvostannal foglalkozóknak komolyan számolniuk kell, illetve fel kell készülniük e betegségek ellátására. Különböző indító országból érkező 192 nő és serdülő áldozatot vizsgáltak meg⁹ , akik a célállomáshoz érkezve 14 napig tartó megfigyelés és gondos orvosi ellátás alatt voltak. A felmerülő tünetek és betegségek jól mutatják a sérülékenységüket. Az indulás előtt addigi életükben 59%-ukat megerőszakolták, az érkezésükig már 95%-uk került ilyen állapotba.

Becsült adatok szerint a prostituáltak 89%-a el kívánja hagyni a szexipart, 70-95%-a többször átesett szexuális erőszakon, egyéb bán­talmazással együtt; 70-95%-a folyamatos fizikai erőszaknak van kitéve, 68%-a poszt-traumatikus állapotban van. És akkor még nem említettük a különböző húgyúti, nőgyógyászati, HIV, humán papilloma vírus (HPV), HBC, hepatitis B és C vírus fertőzéseket és egyéb szexuális úton terjedő betegségeket (STD), valamint a nem kívánt abortuszokat.

A beteg ellátása idegen országban – főleg amelyik nem EU-s állam, és ha nincs az érintett személynek az anyaországban rendezett munkaviszonya, betegbiztosítása – rendkívül nehéz, körülményes, bár bizonyos ellátásokat ma már nemzetközi protokoll előír.

Segítségnyújtás az emberkereskedelem áldozatainak¹⁰

Az Európai Tanács 2008-as egyezménye részletesen előírja az ember­kereskedelem áldozatainak nyújtandó segítség fontosabb területeit: „(1) A Felek meghozzák azokat a jogalkotási vagy egyéb intézkedéseket, melyek segítséget nyújtanak az áldozatok fizikai, pszichológiai és szo­ciális felépüléséhez:" létfenntartáshoz, lakhatáshoz, sürgősségi orvosi ellátáshoz, fordítási és tolmácsolási segítségnyújtáshoz, jogaik és ér­dekeik védelméhez, az elkövetők elleni büntetőeljáráshoz, a gyermekek védelméhez, menedékjogához, megfelelő egészségügyi ellátáshoz, oktatásához és biztonsághoz.

A megállapodás lehetőséget biztosít 30 napos felépülési időre és gondozáshoz való hozzáféréshez. Az ehhez szükséges tartózkodási engedély megadását a 14. cikkely szabályozza.

A romániai emberkereskedelem mutatószámai a legbeszédesebbek az áldozatok számát és státuszát illetően: 2005-ben hivatalosan 2.551 áldozat volt, köztük 366 gyermek. Az UNICEF szerint a statisztikai ada­tok csak „a jéghegy csúcsát" mutatják, hiszen a gyermekkereskedelmi ügyekben olykor maguk a szülők is cinkosok, így több esetben nem érkezik hivatalos bejelentés a hatóságokhoz. 2007-ben a gyermekvédel­mi hatóság és a Salvati Copii szervezet (a Save The Children romániai részlege) együttműködést kötött a hazatelepített, illetve emberkereske­delem áldozatává vált gyerekek ellátására. 2004-től 2006 végéig ebbe az intézményi ellátórendszerbe 661 gyerek került be, közülük 69-en a nemzetközi, 34-en a belföldi emberkereskedelem áldozatai, 558-an pedig különböző visszaélések és kihasználás szenvedő alanyai. A gyermekvé­delmi hatósághoz 2005-ben 773, külföldön kíséret nélkül talált gyerekről érkezett bejelentés, 318-at közülük hazatelepítettek. 2006-ban 375 gye­reket találtak kíséret nélkül, 190-et hoztak haza; 2007 első felében 188 elhagyott gyerekről érkezett bejelentés, 43-at repatriáltak.

Ellátó szervezetek

A nemzetközi megállapodások szerint vannak európai, régiós, és orszá­gos szervezetek, amelyek a prostitúció áldozatait látják el. Ezek lehetnek kormányzati és nem kormányzati civil szervezetek is, amelyek különböző szinten és különböző formában vesznek részt a primer, a szekunder és a tercier megelőzésben. Természetesen a legegyszerűbb lenne megelőzni a prostitúciós iparba kerülést, erre vannak nagyon jó hazai és külföldi oktatási módszerek.¹¹ A szekunder megelőzés a prostitúcióba kerültek megsegítése (egészségügyi, szociális, kommunikációs stb.) programok révén, és főleg az egyéb ártalom mérséklése (Harm Reduction Prog­ramok – HRP), amelyeknek célja az amúgy is súlyos következmények csökkentése pl. óvszer használata, védőoltás, drog távoltartás stb. révén. A tercier prevenció: rehabilitáció azok számára, akik segítséggel ki akarnak és tudnak lépni a prostitúcióból; krízis intervenció, menedék, biztonság, szociális ellátás, pszichés megtámogatás, oktatás, más szak­ma megtalálása, munkahely, vagyis teljes reintegráció a társadalomba.

Nemzetközi szervezetek, amelyek segítenek a megelőző tevé­kenységben, pl.: IOM, UNICEF, ILO, UNDAW, TAMPEP, AIDS and

Mobility, HABITAT, UNDP, Interpol. Régiós szervezetek: OSCE, ESCAP, ECOWAS, EUROPOL. Országos szervezetek: államonként változó hi­vatásos és civil szervezetek egyaránt.

Mi a helyzet a hazatérő magyar prostituáltakkal?

Ugyan a nemzetközi jog sok mindent előír, ám egy-két karitatív és civil szervezeten kívül Magyarország még nem nőtt fel e probléma meg­oldásához, pedig a környező országok már jó példát mutatnak.¹² Az Interpol évente 15-50 nőt szállít haza, de további sorsuk nem követhető, mert nincs felkészült rehabilitációs és reintegrációs team, amely napi rendszerességgel és nem alkalmi pályázatok programjában segítene ezen áldozatoknak, méghozzá nemzetközi standardok szerint. Nincs követéses vizsgálat és nincsenek megbízható mutatószámok. Bár a hazai prostituáltak mozgási terét, valamint az egészségügyi ellátásukat törvények szabályozzák, működésüket érvényes orvosi igazolással vé­gezhetik. Ezt a következő rendelet írja elő: 6/2005. (III. 23.) EüM rendelet, a prostituáltak részére kiadandó orvosi igazolásról szóló 41/1999. (IX. 8.) EüM rendelet módosításáról. Több változtatás közül lényeges, hogy csak negyedévenként írja elő a törvény a vizsgálatot – korábban havonta tar­tották szükségesnek (de túl drága volt) -, valamint a „(6) A (2) bekezdés b) pontja szerinti módosítás, hogy a vizsgálat négy testnyílásból levett minta vizsgálata útján történik."

Ajánlások, megoldások

• Jogi szabályozás: pl. európai jogharmonizáció keretén belül azonos törvényekkel (lásd Palermói Protokoll 2000, Brüsszeli Deklaráció 2005, és egyéb EU-s határozatok) a kizsákmányoltság helyzetén kellene hatékonyan változtatni.
• A felmerülő betegségek, főleg a HIV fertőzés terjedésének megaka­dályozása (ECDC, WHO, UNAIDS különböző ajánlásai felhaszná­lásával). A HIV/AIDS különösen a fiatal generációkra, a nőkre és a lányokra veszélyes. A HIV-re vonatkozólag az AIDS & Mobility – HIV/ AIDS Care & Supports for Migrants and Ethnic Minority ad ajánlá­sokat, de a kondom-használat mindenképpen elengedhetetlen a fertőzés megállításához.
• A nemzeti egészségügyi és szociális támogatáshoz való hozzáférés, valamint az ellátó és támogató szolgálatok javítása az áldozatok számára.
• Egészségnevelés, egészségügyi ellátás javítása, veszélyeztető magatartás csökkentése, pl. alkoholfogyasztás, játékautomata szen­vedély, kábítószerezés területén.
• Célzott egészségnevelés (az indító-, transz- és célországokban), a veszélyekre való felhívás korai időszakban, pl. álláskeresés vagy utazás előtt.
• Helyi egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés könnyítése, biztosí­tása.
• Egészségügyi személyzet szenzitív hozzáállásának hatékony javí­tása.
• Gyógyszerek elérhetőségének elősegítése.

Jegyzetek

1 Peter P. Hinks – John R. McKivigan – R. Owen Williams: Encyclopedia of antislavery and abolition. Westport, Conn. Greenwood Press, 2007. 186. o., editions: ISBN031333143X

2 The Protocol to Prevent, Suppress and Punish Trafficking in Persons, especially Women and Children. UN Convention against Transnational Organised Crime, Palermo, 2000. A dokumentumot 2003 végéig 117 ország írta alá.

3 David A. Feingold: „Think again Human trafficking", 2005. Sept/Oct. http:// preventhumantrafficking.org/reading/2008/7/30/think-again-human-trafficking-dr-david-a-feingold.html

4 „Free the slaves education pack. Slavery in the 21st century". http://www. freetheslaves.net/Document.Doc?id=1

5 „Trafficking in Persons Report. Office to Monitor and Combat Trafficking in Persons", June 3, 2005. http://www.state.gov/g/tip/rls/tiprpt/2005/46606.htm

6 ILO Action against trafficking in human being. Geneva, HO, 2008. 3. old.

7 TAMPEP European Network for HIV/STI Prevention and Health Promotion among Migrant Sex Workers nemzetközi szervezet 2009-es felmérése, melyben az európai tagállamok (26) egy-egy szervezete vett részt.

8 TAMPEP magyarországi képviselője a Sex Educatio Alapítvány. Forrai Judit – Csépe Péter: „HUNGARY: Sex work policies". In: Sex work migration health. Eds.: Maria Cristina Boidi, Faika A El-Nagashi, Bernadette Karner, Amsterdam, TAMPEP International Foundation, 2009. 93-95.

9 Cathy Zimmerman, PhD, Mazeda Hossain, MSc, Katherine Yun, MD, Vasil Gajdadziev, MD, Natalia Guzun, MSc, Maria Tchomarova, MA, Rosa Angela Ciarrocchi, MA, Anna Johansson, BA, Anna Kefurtova, BA, Stefania Scodanibbio, MSc, Maria Nenette Motus, MD, Brenda Roche, PhD, Linda Morison, MA, and Charlotte Watts, PhD: The Health of Trafficked Women: „A Survey of Women Entering Posttrafficking Services in Europe". American Journal of Public Health, 2008 January, 98(1), 55-59.

10 Az Európa Tanács Egyezménye az emberkereskedelem elleni fellépésről. Council of Europe Treaty Series – No.197.

11 Forrai J.: Ne dőlj be! Emberkereskedelem, szexuális erőszak megelőzését célzó középiskolai oktatási program. Budapest, 2004, második átdolgozott kiadás. 59. old. Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) ISBN 92-9068-211-6.

12 Forrai J.: „Hungary". In: A united Europe a shared concern HIV and population mobility in an enlarged European Union. AIDS and Mobility NIGZ, Amsterdam, 2006. 45-53.

A fiatal történész-szociológus első önálló kötete hiánypótló a rendszer­váltás utáni magyar társadalomtudományi irodalomban. Témája egy mostanában nem túl népszerű kérdés, nevezetesen: az ipari munkásság helyzete a hatvanas évektől a rendszerváltásig. A szerző komparatív megközelítést alkalmaz, a győri Rába-gyárban és a jénai Zeiss-művekben általa készített interjúk, és a vonatkozó levéltári anyag alapján. Ezáltal a könyv nem csak a magyar rendszerváltásról, és a megelőző két-három évtizedről ad részletes elemzést a munkásság perspektívájából nézve, hanem az NDK munkáspolitikájáról, illetve a két rendszer közötti politikai és mindennapi különbségekről is képet kapunk. Ha valaki esetleg véletlenszerűen belelapozna a könyv közepébe, azt hihetné, hogy egy mikrotörténelmi elemzésről van szó, amely csak a szűk értelemben vett szakmabeliek (és esetleg az érintettek) érdeklődésére tarthat számot. Az igazság azonban az, hogy a kötet egy meglehetősen ambiciózus, magas szintű általánosításra törekvő társadalomelméleti mű is egyben, amely­nek célja az államszocialista rendszerek karakterének átfogó jellemzése. A könyv elején tisztán megfogalmazott teoretikus célkitűzések azok, amelyek igazán izgalmas olvasmánnyá teszik Bartha Eszter művét, és amelyek miatt feszességét megőrzi, és nem vész el öncélúan a részletek vagy a statisztikai adatok útvesztőjében. A szerző szándéka egyrészt az E. P. Thompson híres könyve (Az angol munkásosztály születése) által megtestesített munkástörténet-írás hagyományának alkalmazása illetve folytatása kelet-európai kontextusban, másrészt elméletileg is hozzájá­rulni az államszocialista rendszerek jellegéről folyó – gyakran erősen ideologikus és empirikusan „aluldeterminált" – vitákhoz.

A szerző már az előszóban megfogalmazza két alapvető tézisét, ame­lyeket bőséges tényanyag bemutatásával támaszt alá. Az első tézis tulaj­donképpen a rendszer legitimáció-vesztésével, majd bukásával kapcso­latos: mivel az államszocialista rendszerek egész történetük során „balra" zártak maradtak, azaz soha nem engedtek teret a rendszer baloldali, önigazgatói-közösségi, emancipatorikus kritikájának, ezért legitimációs igényüket csak az opportunista és végső soron gazdaságilag és szoci­álpszichológiaiig egyaránt fönntarthatatlan „lekenyerezési" politikával oldhatták meg. Ez megnyilvánult az általános gazdaságpolitikától kezdve (fogyasztásbővítés, a munkásosztály béreinek többé-kevésbé folyamatos emelése szerkezetváltás nélkül, vagy a gazdaság demokratizálása nélkül) a kultúrpolitika kétarcúságáig (a magaskultúrához való hozzáférés dina­mikus kibővítése, de ennek célja nem a társadalom általános fölemelése, aktív ágensként való bevonása a döntéshozatalba, hanem a depolitizálás, a politikai szférán kívüli „lekötése" a társadalomnak). Ennek végül fatális következményei voltak, nem pusztán a külső eladósodás fedezhetetlen költségei miatt, hanem a rendszer legitimációs bázisára nézve is: a „lekenyerezési" politika miatt a társadalom, és különösen a kiemelten kezelt ipari munkásosztály identitásának és a rendszerrel szemben meg­fogalmazott elvárásainak súlypontja egyre inkább a fogyasztás területére tolódott. A „szocializmus" sikerének fő kritériumává az lett, hogyan teljesít a rendszer a nyugati (a magyar esetben az osztrák, a keletnémet esetben a nyugatnémet) kapitalizmus „fogyasztói csodájához" képest. Ebben a versenyben mind a kádári Magyarország, mind az NDK szükségszerűen alulmaradt. Ezért amikor a rendszer válsága nyilvánvalóvá vált, az épp a rendszer által kialakított ahistorikus és apolitikus („nézzük csak meg Ausztriát", ha ott kapitalizmus van és így élnek, nyilván itt is ugyanígy lesz stb.) fogyasztói igények, és a Magyarországon ehhez még társuló, a magánszektor terjeszkedésével összekapcsolódó lopakodó individuali­zálódásnak köszönhetően, a munkásosztály jelentős része tárt karokkal, vagy mindenesetre különösebb aggodalom nélkül várta a kapitalizmus restaurációját. Ennek megvalósításában pedig – tegyük hozzá: az ő esetükben jóval kevésbé naivabb attitűdök miatt – bizton számíthattak a rendszerváltó „reformerek", különösen a párton belüli reformközgazdászok készséges együttműködésére. Ehhez még hozzátehetjük: nem kellett sok idő, hogy az ahistorikus, a kelet-európai régió történelmi fejlődésének sajátosságait kifejezetten ignoráló csodavárás átcsapjon a bűnbakkereső ressentiment-be, ami egészen a mai napig tart.

A „lekenyerezési" politika szociálpszichológiai hatásai egyben átvezet­nek a könyv második fő téziséhez: ez pedig a munkásosztály rendszeren belüli helyzetével kapcsolatos. A szerző szerint ugyanis „a munkásosz­tály az államszocializmusban ha nem is uralkodott, de nagyobb súllyal tudta befolyásolni a politikai döntéshozatalt, mint a rendszerváltozás utáni kelet-európai újkapitalista rezsimekben". (26. old.) Ezzel egyben a kötet implicit kritikáját adja mind az államkapitalizmus-elméleteknek, mind pedig a totalitarizmus-elméleteknek: az a komplex intézményes valóság, amelyet a könyvben részletesen megfigyelhetünk, nem felel meg sem egy kapitalista vállalat működésének, sem pedig egy „totális", a társadalmi érdekek sokféleségét teljes mértékben ignoráló, mindenható állam világának.

A könyv fő konklúziója tulajdonképpen az, hogy az államszocialista rezsimeknek nem sikerült megszüntetnie Kelet-Európa több évszázados történelmi lemaradását és kirekesztését Nyugat-Európából. A rendszer­váltás pedig, szemben a rendkívül naiv (vagy a későbbi komprádor-elit esetében talán tudatosan félrevezető) „európaizációs" elképzelésekkel, Kelet-Európa „normális" periféria-pozíciójának visszaállását jelentette, jelentős részben semmissé téve az „utolérő fejlődés" évtizedeinek erő­feszítéseit.

A bevezetőt követően a szerző specifikálja azokat az elméleti és mód­szertani kereteket, amelyeket a munkástörténet-írásnál követendőnek tart. Itt elsősorban a már említett E. P. Thompson nagy műve a követendő példa, átvéve annak a kultúra iránti érzékenységét és a determinista osztályhelyzet-osztálytudat fölfogás elutasítását. Másrészt elkerüli a nyolcvanas évek után kialakult posztmodern diskurzus csapdáját is, amely mérhetetlen pluralizmusában és toleranciájában egy kategóriát általában mégis gondosan szuppresszál, nevezetesen az osztály-megha­tározottságot. A szerző kutatásaiból is egyértelműen látszik, hogy az osz­tályfogalomnak igenis van relevanciája és nélküle lehetetlen egy társada­lomtörténeti folyamat végigkísérése, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy minden történelmi helyzetben az osztály-hovatartozás a meghatározó identitásképző és cselekvésvezérlő elem az egyének viselkedésénél. Ami a módszertant illeti, a mű fő vezérlőelve a „kiterjesztett esettanulmány", amelynek lényege, hogy a mikrokörnyezet tanulmányozásánál mindvégig arra törekszik, hogy a leírt „mikrotörténéseket" összekapcsolja a globális trendekkel, a makroszinten zajló változásokkal.

A könyv öt részre tagolódik. Az első rész („Az államszocializmus Kelet-Európában") tartalmazza a már ismertetett módszertani és elméleti beve­zetést, a kelet-európai történelmi fejlődés sajátosságainak bemutatását és a könyv kiindulópontjaként szolgáló baloldali rendszerkritika fölvázolá­sát. A szerző a sztálinizmus ellen kitört forradalmak utáni rezsimeket mint „jóléti diktatúrákat" avagy „munkásállamokat" jellemzi. Véleménye szerint tehát téves mind a Szelényi-Konrád-féle tézis az értelmiség osztályural­máról (a könyv címe természetesen utalás Szelényiék művére), mind az államkapitalizmus-elméletek fölfogása a munkásosztály lényegében kapitalista jellegű alávetéséről, mind pedig a totalitarizmus-elméletek differenciálatlan elképzelése a mindenható államról. A munkásság ezek­ben az államokban a sztálinizmust követően bizonyos értelemben igenis privilegizált helyzetben volt: ez a privilegizáltság nem jelentette azt, hogy uralkodott volna, vagy azt, hogy valóban rendelkezett volna a termelő­eszközök, a társadalmi újratermelés folyamata fölött; azt viszont igen, hogy az állampárt bár antidemokratikus módon, de folyamatosan egyfajta alkudozást, vagy inkább óvatos neutralizálási-jóléti politikát kellett, hogy folytasson a rendszer legfontosabb legitimációs hivatkozását jelentő tár­sadalmi csoport, a munkásosztály vonatkozásában. Bár Magyarországon (az NDK-ban kevésbé) folytak viták az üzemi demokrácia, azaz a termelői önigazgatás kiszélesítéséről, az állampárt soha nem merte ezt az utat választani, így maradt az, amit a Rába igazgatója, Horváth Ede explicite is megfogalmazott: „Az embereket két dolog érdekli: legyen tisztességes munkájuk és legyenek megfizetve."

A könyv második részével kezdődik el a konkrét történeti vizsgálódás, amelynek kiindulópontja a hatvanas években beindított gazdasági reform. (E rész- csakúgy, mint a harmadik és negyedik rész – egyik fele a ma­gyarországi, a másik a keletnémet viszonyokat követi nyomon.) A reform Magyarországon elsősorban a decentralizációt, a vállalati önállóság kiter­jesztését, a piaci (vagy kvázi-piaci) iniciatívák bevezetését, majd egy idő után a magánszektor engedélyezését jelentette. Kelet-Németországban Ulbricht (szemben az óvatos, a reformerek és a „dogmatikusok" között taktikázó Kádárral) teljesen elkötelezte magát a reformtervek mellett, itt azonban ez kevésbé jelentett piacosítást és decentralizációt, sokkal inkább központilag megtervezett, koncentrált, a kivitelt növelni próbáló nagyberuházásokat. A koncepció az volt, hogy az exporttöbbletek meg­szerzésével válik majd később lehetővé az életszínvonal növelése. A két eltérő gazdaságpolitika más típusú következményekkel bírt a munkások hétköznapi életében és ez meglátszott a rendszerhez való viszonyulá­sukon is. Míg Magyarországon a munkások elsősorban a piacosítás miatt azonnal megjelenő polarizáció, a magánszektorból (elsősorban a mezőgazdaságból) profitálni tudó „újgazdagok" miatt panaszkodtak, addig az NDK-ban az exporttervek teljesíthetetlensége, az irreális célkitűzések okozta káosz miatt. Magyarországon 1968-tól emellett konfliktusok figyelhetők meg a munkásosztály különböző csoportjai, el­sősorban a városi és a bejáró (valamilyen formában a mezőgazdaságból is profitáló) munkások között. Ugyanakkor az újgazdagok megjelenése vagy az erősödő társadalmi egyenlőtlenségek miatti panaszokból, illetve a panaszok meglehetősen nyílt és őszinte megfogalmazásából ekkor még egyértelműen az látszik, hogy a magyarországi munkások egyrészt még „hittek" a rendszerben (vagy legalábbis nem fordultak vele teljesen szembe), másrészt készek voltak a párbeszédre, sőt igényelték is azt. Ebben az időszakban a párt is kiemelt figyelemmel fordult a munkások panaszai felé, az 1970-es évektől kezdve azonban a „dogmatikusok" fölülkerekedésével (101. o.) a párbeszédre való készség fokozatosan megszűnt ezen az oldalon. A „kapitalizálódással" szemben voltak ellenérzések a munkásság részéről, azonban mivel ennek kritikája (elméletben és gyakorlatban) csak közösségi-önigazgatói alapon lett volna lehetséges – márpedig ebben az irányban a rendszer zárt volt -, ezért maradt a párbeszéd befagyasztása és a „jóléti" politika egyoldalú, antidemokratikus folytatása, ami viszont tovább fokozta a rendszer legitimációs és gazdasági erózióját, végül megsemmisítve politikai és gazdasági bázisát.

Az általában jóval represszívebb politikai klíma jellemezte Kelet-Né­metországban is megfigyelhető volt egyfajta nyitás, a munkásosztály vé­leményére való fokozott odafigyelés a hatvanas években, aminek aztán a Honecker-éra vetett véget. Bár, mint említettük, a reformok itt egész mást jelentettek, itt is ugyanúgy megfigyelhető egyfajta reformellenes attitűd a munkások körében, ami azonban – ekkor még – egyáltalán nem tartalmazott kapitalista irányultságú „vágyakat", sőt, tipikusan a rendszer antidemokratikus, azaz végső soron antiszocialista jellegét célozták meg. Az NDK-ban a reformkorszak Honecker hatalomra kerülésével véget ért, ami egyszerre jelentette az ambiciózus export-orientált tervek visszafo­gását, a munkásosztály béreinek megemelését (különösebb gazdaság­politikai koncepció nélkül), a társadalmi párbeszéd befagyasztását és a represszió fölerősítését.

A harmadik rész („A munkások a jóléti diktatúrákban") a reformkorszak utáni „néma kompromisszum" időszakát fogja át. Ekkor a párt mindkét országban föladta korábbi tétova próbálkozásait az esetleges demok­ratizálás irányában és az életszínvonal emelésével próbálta megőrizni legitimitását. Ez a „jóléti diktatúrák" klasszikus időszaka. Magyarországon a hetvenes évek életszínvonal-emelkedésében jelentősebb szerepet ját­szottak a magánkezdeményezések, mint az NDK-ban. Számos konkrét eset leírásánál láthatjuk, hogy pl. a munkásság egy alcsoportja, a be­járók, hogyan tudták kihasználni a mezőgazdaságban (és korlátozottan az állami iparon belül is) engedélyezett magánszektor lehetőségeit. Az életszínvonal statisztikai emelkedése részben tehát megtévesztő, ugyan­is elsősorban nem az állami szektor béreinek emelkedéséből adódott, hanem a különmunka vállalásából, a „fusizásból" és általában az indivi­duális-informális érdekérvényesítés különböző módjaiból.

Az NDK-ban az életszínvonal-emelő társadalompolitika központosítot­tabb volt és lényegében a munkásosztály béreinek állandó emelésére épült. Emellett a fogyasztói ellátást is javítani próbálták, de a krónikus áruhiányt nem sikerült megszüntetni. Ugyanakkor itt nem játszott szinte semmilyen szerepet a magánszektor kibővítése.

A munkások a „fogyasztói" attitűdök terjedésével egyre inkább a nyu­gati életszínvonallal (illetve az arról alkotott elképzeléseikkel és részleges információikkal) kezdték el összehasonlítani a rendszer teljesítményét. Az ennek kapcsán föllépő és egyre erősödő elégedetlenség Magyar­országon vált hamarabb észlelhetővé, míg az NDK-ban a represszív politikai légkör miatt csak a rendszer utolsó hónapjaiban tört felszínre. A keletnémet társadalomban a magánkezdeményezések elfojtása és a nivelláló bérpolitika miatt kevésbé beszélhetünk az egyenlőtlenségek erősödéséről. Aminek itt (ti. az NDK-ban) demoralizáló hatása volt, az egyrészt a nyugatnémet jólét közelsége, másrészt a fogyasztási szféra hierarchikus strukturáltsága (magyarán az, hogy kik férhettek hozzá a nyugati és luxustermékekhez).

Az általános életszínvonal-emelési politika mellett az állampárt más engedményekkel is megpróbálkozott, elsősorban a kultúrpolitika terü­letén. Itt is elmondható az, hogy miközben a hozzáférés a színvonalas magaskultúrához nagymértékben kibővült – ami jelentős egalitárius előrelépésnek tekinthető -, másrészt, ellentétben a háború előtti (nem­állami, „szubaltern") munkásmozgalmi kultúrával, a kultúrpolitika célja és eredménye nem a munkásosztály öntudatának, politikai aktivitásának kialakítása volt, hanem épp ellenkezőleg, a társadalom depolitizálása. Ugyanakkor a munkásokkal készített interjúkból az is kiderül, hogy habár a brigádmozgalom és a munkásművelődés nem tette számukra lehetővé a társadalmi döntésekbe való aktív beleszólást, de mégis közösségi és kulturális élményt adott, amelynek a rendszerváltást követő hirtelen elvesztését sokan jelölték meg a „szocializmus" és az új kapitalista rend­szer közötti alapvető különbségek egyikeként.

Összességében tehát a munkásosztály emancipációjában jelentős eredményekről is beszélhetünk, amennyiben az egyéni felemelkedés lehetőségei jobbá váltak, mint valaha a kelet-európai történelemben – a munkásosztály egészét azonban kirekesztették a politikai hatalomból. A társadalmi emancipáció tehát lényegében nem történt meg. Az elért emancipációs eredmények minden valószínűség szerint jóval nagyobbak voltak, mint ami Kelet-Európa „hagyományos", a világkapitalizmuson belüli pozíciójában elérhető lett volna: azonban az államszocialista rend­szerek egyrészt beleütköztek a meglévő elmaradott társadalmi struktúra korlátaiba (272. o.), másrészt már csak azért sem tudták meghaladni ezeket, mert a társadalmi, participatórikus emancipáció folyamatait mindvégig gondosan elfojtották.

A negyedik rész („A munkások és a hatalom") tulajdonképpen a tel­jes delegitimáció folyamatát követi végig. A munkásosztály nagy része 1989-re készen állt a többpártrendszer és a kapitalizmus restaurációjára, amelynek tényleges következményeit azonban – ma már kimondhatjuk – teljesen tévesen mérte föl. Csak elvétve jelentek meg olyan vélemények, amelyek az államszocialista rendszer demokratizálásában, valamiféle demokratikus szocializmusban reménykedtek, illetve azt preferálták volna – ehelyett többnyire az „olyanok leszünk mint Ausztria" attitűdök voltak uralkodók. Kelet-Németországban ehhez még hozzájött a SED [az állampárt] represszív, dogmatikus politikai vezetése, amely teljes joggal váltotta ki a társadalom nagy részének elutasítását és utálatát, ami 1989-ben szinte minden előzmény nélkül tört a felszínre, ahogy egyre többen megérezték, a rendszer társadalmi bázisa – nem létezik.

Az ötödik részben („A munkásállam vége az NDK-ban és Magyar­országon") a „munkásállamok" dezintegrációjának rövid történetét és a korábban már ismertetett elméleti következtetéseket olvashatjuk. A fogyasztásorientált legitimáció modellje a nyolcvanas évek végére össze­roppant, mert egyrészt nem bírta sem a gazdasági, sem a pszichológiai versenyt a Nyugattal szemben, másrészt az individualisztikus-fogyasztói beállítódás elterjedése szükségszerűen összeütközött a továbbra is fönntartott represszív politikai struktúrával. A rendszer sikeresen meg­akadályozta egy erős munkásellenzék kialakulását, azonban a választott politikával fokozatosan megsemmisítette saját társadalmi bázisát is. Így amikor a politikai vezetés egy része a kapitalizmus restaurációja felé fordult, gyakorlatilag senki sem maradt, aki fölemelte volna a kezét, hogy megvédje az októberi forradalom által létrejött társadalmi rendszert. Az államszocialista rendszerek „fogyasztói" fordulata tehát tulajdonképpen egyenesen vezetett az államszocializmus bukásához. Lényeges elem ter­mészetesen a régió történelmi elmaradottsága, ami miatt a Nyugattal való verseny eleve kudarcra volt ítélve. Végső soron tehát azt mondhatjuk: az államszocialista rendszerek történetének legfontosabb, legdöntőbb összefüggése bizonyos értelemben nem ezeknek a rendszereknek a specifikumaiból (a „szocializmusból") következett, hanem a régió több évszázados történelmi múltjából, amelyet az erőltetett modernizációnak sem sikerült meghaladnia.

Végezetül néhány megjegyzés a könyv elméleti teljesítményéről. Vé­leményünk szerint a kötet színvonalasan mutatja be az ipari munkásság speciális szociológiai és hatalmi helyzetét az államszocialista rendsze­reken belül, illetve azt, hogyan következett ebből a speciális helyzetből a különböző gazdasági reformokkal való próbálkozás, majd hogyan alakult ki az önmagát aláaknázó diktatórikus-jóléti politika gyakorlata. Mindeközben a könyv (nem teljesen explicit) kritikáját adja mind az államkapitalizmus-elméleteknek, mind pedig a liberális totalitarizmus-el­méletnek. Bár a szerző könyve elején leszögezi, hogy az államszocialista rendszerek karakterével kapcsolatos vitába nem akar részletesen be­lemenni, talán annyit megjegyezhetünk, hogy a könyv tényanyagának bázisán ez sem lett volna lehetetlen: a párt és a munkásság közötti bonyolult és részletesen bemutatott hatalmi viszony jól láthatóan nem felel meg sem a tőkés-bérmunkás viszonynak, sem pedig a „totális" ál­lam és jogfosztott alattvalói viszonyának. Ezzel kapcsolatban akár arra is lett volna lehetőség, hogy részletesebb módon is megfogalmazza a szerző, miért tartja tévesnek az előbbi elméleteket és hogyan határozná meg ő a rendszer alapkarakterét. Összességében azonban csak megis­mételhetjük a recenzió elején már elmondottakat: témájában és elméleti kifinomultságában is úttörő könyvről beszélhetünk, mind ami a magyar nyelvű munkástörténet-írást illeti, mind pedig az államszocialista rendszer általános kutatásának területét, és a könyv további történeti-szociológiai kutatások alapjául szolgálhat.