A tanulmány a globalizáció folyamatának a nemzeti gazdaságpolitikákra gyakorolt hatását vizsgálja. Nyugat-Európában és Észak-Amerikában, ahol a neoliberális modellek gyökeret verhettek, és felváltották a keynesianizmust mint a szocialista-szociáldemokrata pártok és az észak-amerikai progresszív pártok eszmei bázisát. A kommunizmus összeomlása Közép-Kelet-Európában nagyon erős hatással volt a szociáldemokrata ideológiára és gyakorlatra; felgyorsította az ún. "német modell" szétesését. A szociáldemokrata keynesianizmus vége és a piaci alapra helyeződő jóléti rendszerek fennmaradása kiüresíti a munkaerő-piaci és jóléti szabályozásokat.

A pénz-, föld- és munkaerőpiacot felszabadító globalizáció aláássa az állam képességét, hogy támogatott közjavakat és közszolgáltatásokat nyújtson. Mivel az országokon belül és az országok között egyre növekszik a tőkemozgás, a keynesi típusú makroökonómiai irányítás sebezhetőbbé válik, és az irányított kapitalizmust hazai és nemzetközi nyomás fenyegeti. A kapitalizmus egyetemessé válása a szociális és gazdasági rezsimek általánossá válását jelenti azáltal, hogy a nemzetközi szervezetek új szerepet adnak a nemzetállamoknak és az uralkodó politikai pártoknak – esetenként új eszközöket és új hatalmat. Ráadásul sok szektorban csökken az állam szabályozó ereje és hatékonysága a szabályozási arbitrázs e formái miatt.

A globalizáció folyamata nagy hatással volt a hazai gazdaságpolitikára Nyugat-Európában és Észak-Amerikában, ahol a neoliberális modellek gyökeret verhettek, és felváltották a keynesianizmust mint a nyugat-európai szocialista pártok és az észak-amerikai progresszív pártok eszmei bázisát. Ráadásul a kommunizmus összeomlása Közép-Kelet-Európában nagyon erős hatással volt a szociáldemokrata ideológiára és gyakorlatra. A berlini fal lebontása kifejezetten felgyorsította az ún. "német modell" szétesését. Ebben az értekezésben azt tanulmányozzuk, hogy a szociáldemokrata keynesianizmus vége és a piaci alapra helyeződő jóléti rendszerek feltámadása miként üresíti ki a munkaerő-piaci és jóléti szabályozásokat.

 

1945 után az európai kontinensen Keynes követte Marxot a szocialista gazdaságpolitika iránymutatójaként. A német SDP és a svéd SAP többé már nem foglalkozott Marx elméletével, viszont "Marx nélküli marxizmusuk" ösztönözte őket, hogy bízzanak az állami beavatkozás és a széles körű közszolgáltatások rendszerében. A svéd és német szocialisták átfogalmazták gazdasági és politikai programjukat. A német SDP egy nem-marxista programot alkotott 1959-ben Bad Godesbergben. A Brit Munkáspártban is uralkodóvá váltak az Anthony Crosland (1964) által védett eszmék. A szociáldemokrácia egyesítette a liberális demokrácia alapvető értékeit a keynesi jóléti állammal és az egalitarizmus újraelosztó formájával. A társadalmi osztályok és a szociális egyenlőtlenségek megléte nem volt többé kritika tárgya. Az osztályok közötti együttműködés az egész lakosság életszínvonalát emelhette úgy, hogy az állam törődik a jóléti ellátással és a bevételek beszedésével. Tony Giddens szerint a szociáldemokraták arra törekedtek, hogy amennyire csak lehetséges, helyettesítsék a piacot az államhatalommal, hogy megvalósítsák a szociális és egalitariánus célokat. Főleg a skandináv szociáldemokraták tették magukévá a jóléti államnak azt a felfogását, amely szerint annak célja a közjavak ingyenes biztosítása.

Az 1990-es évekig a szociáldemokrácia olyan meggyőződések rendszerére alapult, ami nem volt merőben más a kommunizmustól, mert a jövedelem, a vagyon és a hatalom újraelosztása egy erősen beavatkozó állam képzetét is magában foglalta. Főleg a svéd szociáldemokrata rendszer keltett nagy feltűnést a kutatók és a külföldi megfigyelők körében, mikor a szociáldemokrata párt sikeresen létrehozott egy olyan jóléti államot, amely nagy állami szférára alapult, és emellett gyors gazdasági növekedés és magántulajdonban lévő tőkeállomány jellemezte. A keynesiánus nemzetállamot jóval a második világháború előtt alapították, és a szervezett munkaerő és a tőke közti nemzeti kompromisszum eredménye volt. Svédország kapitalista fejlődését egy meglehetősen liberális gazdasági rendszer segítette elő alacsony adók és mérsékelt kormányzati beavatkozás mellett, korlátozván az állam szerepét a megnövelt jövedelemelosztásra, ugyanakkor pedig a magánszféra felé megtakarításokat és hiteleket közvetített. Svédországban a gazdasági tervezés csak a szociális szektort és a közüzemeket érintette. A hatóságok tartózkodtak a tőkefelhalmozás menetébe ágazati kapcsolatok tervezésével történő beavatkozástól. Egyszer Andrew Shonfield (1965) megjegyezte, hogy a svéd szocialisták az elsők között voltak, akik észrevették, hogy nincs szükségszerű kapcsolat a modern gazdaság hatékony szabályozása és az állami vállalatok elburjánzása közt. Valóban, a svéd szociáldemokrata kormányok a nemzeti gazdaságpolitikájukat nem a tőke, hanem a munkaerő használatára összpontosították. A szociáldemokrata kormányok megpróbálták az igényeknek megfelelően fejleszteni a munkaerő minőségét és alkalmazni azt az iparban és a közszolgáltatásban. A fő cél a teljes foglalkoztatás volt a bérek korlátozásával egyidejűleg. Az egyik eszköz a központi béralku volt, kombinálva a jövedelem újraelosztásával és a hazai reálkibocsátás valószínű emelkedésének óvatos számításával. Már az 1980-as években felül kellett vizsgálni ezt a svéd felhalmozási modellt, amikor a nagyon fejlett jóléti állam fenntartása túl drága lett, és néhány jobban fizetett egyén elvesztette hitét a szociáldemokráciában. A "svéd modell" összeomlása a skandináv szociáldemokrata jóléti állam hanyatlását is jelentette.

A társadalombiztosítási rendszer nagyon különbözik Európa országaiban. Főleg a skandináv jóléti államok térnek el jelentősen, melyek a második világháború után mindenki munkához való jogát hangsúlyozták a jövedelemtranszfer helyett. A jóléti állam mint egy "elsődleges munkáltató" jelenik meg. A bismarcki országok, mint Németország és Ausztria, a munkaerőpiacról való kilépés, illetve a munkaerőpiacra való be nem lépés támogatására támaszkodtak, miközben kizárólag egy erős gazdasági fejlődést eredményező politikát folytattak. A szociális biztonsághoz való jog felváltotta a munkához való jogot. A bismarcki¹ jóléti állam egy "elsődleges kárpótló" és nem egy munkáltató. Mindkét jóléti állam különbözik az angolszász modelltől (USA, Ausztrália, Új-Zéland és az Egyesült Királyság), amelyek a reziduális jóléti modellt hangsúlyozzák. Az angolszász országokban az állam nem volt nagy munkáltató, hanem úgy képzelték a jóléti államot, mint egy munkára bíró mechanizmust. A munkaerőpiacra való bejutást inkább ösztökélték, mintsem anyagilag támogatták.

 

Az 1986. február 28-án aláírt Egységes Európai Okmány és az 1991. decemberi maastrichti csúcs közelebb vitte az európai országokat egy gazdasági és politikai unióhoz, továbbá az 1997-ben aláírt Amszterdami Szerződés és a 2000-ben lezajlott lisszaboni csúcs tétován ugyan, de közelebb vitte egy szorosabb szociális unióhoz. A szociális Európához vezető út viszont be volt ágyazva egy neoliberális megközelítésbe, miszerint a gyorsabb gazdasági növekedést liberális piaci eszközökkel, egy szűkebb jóléti állammal és egy dinamikus és aktív munkaerőpiaccal teremtjük meg.

A szociális Európa-projektet nehéz volt megvalósítani. Az EU-ban a jóléti államok különböznek egymástól, és nem egyformán alakultak az univerzalitás, a minőség és a jóléti szolgáltatások színvonala tekintetében. Ha követjük azt az elméletet, hogy a "politikai pártok számítanak", az erős szociáldemokrata és kereszténydemokrata pártok létezése előfeltétele volt a jóléti állam kialakulásának, ami megvédte az állampolgárait a bölcsőtől a sírig. A szocialista pártok a dél-európai országokban túl gyengék voltak ahhoz, hogy a svéd vagy a bismarcki modellhez hasonló jóléti államot alakítsanak ki. Az olyan országokat, mint Spanyolország, Portugália vagy Görögország és bizonyos mértékig Olaszország és talán Franciaország, úgy lehet jellemezni, mint csírájában levő jóléti államokat. Még a szociális ellátáshoz való jog sincs biztosítva. A szociális biztonsági programok alapvető bevételi forrásként szerepelnek, bár nem annak tervezték őket. A katolikus egyházhoz kapcsolódó régebbi tradicionális szociális ellátás még mindig létezik (rokkantnyugdíj), és ott a hatalmas mezőgazdasági szektor. Másrészről a radikális és a jakobinus tradíció Franciaországban ellenezte a civil társadalom és a vallás beavatkozását az állami ügyekbe, s ezáltal a jóléti előírásoknak a nemzet egésze akaratából kellett erednie, nem pedig korporatív struktúrák eredményeként. Ma a "francia modell" még mindig másként alakítja ki a jóléti állami struktúrákat és a szociálpolitikát, mint a "német modell", mely a korporatív érdekközvetítésen alapszik, vagy a "svéd modell", mely a kormány szociális beavatkozási szerepét hangsúlyozza.

A legtöbb posztkommunista párt követte a német példát az 1989-es felfordulás után, mikor megreformálták a szocialista jóléti államot. Mivel a közszféra költségeit le kellett faragni, elhatározták, hogy a piaci mechanizmusok bevezetésekor privatizálják a legtöbb állami kézben levő vállalatot, hogy csökkentsék a veszteségeket és az állami támogatások mértékét. Számos esetben kötelezték őket, hogy bevezessék a neoliberális reformokat, amiket a nemzetközi pénzügyi intézmények támogattak. Ezalatt szociális változások bonyolították a sikeres választási stratégiák kidolgozását és azt, hogy a múlt erőit képviselő nacionalista és populista pártokkal fel tudják venni a versenyt. Az összes szociáldemokrata és posztkommunista párt elvesztette támogatói bázisa nagy részét, mivel a hagyományos munkásosztály összezsugorodott az ipar nagymértékű visszaszorulása miatt. A rugalmasságra való törekvés kialakított egy rugalmas munkaidőben dolgozó réteget, amely a munkáltatók és szakszervezetek hagyományos rendszerén kívül helyezkedik el. Most, hogy a feminizmus előkészítette az individualizáció ideológiai alapját, a munkaerőpiac hagyományos felosztása pedig szétesett, a munkásosztály hagyományos értékei, melyre a szociáldemokrata pártok támaszkodhattak, eltűntek.

 

Minden, a munkásosztályt képviselő párt gyors ideológiai és gyakorlati változásnak vetette alá magát, hogy utolérje azokat a pártokat, amelyek a kapitalista piac és a gyenge kormány értékeit vallották. A posztkommunista világ legtöbb országában olyan posztkommunista pártok kerekedtek felül, amelyek elkötelezték magukat a parlamentáris demokrácia és a piacgazdaság mellett. Mint a nyugat-európai szocialisták, úgy jelenítették meg magukat mint modernizálók, akik időben csatlakozni akarnak az egyre bővülő Európai Unióhoz. Követték a spanyol, portugál és görög szocialista pártok példáját, amelyek csatlakoztak az Európai Közösséghez a mediterrán diktatúrák 1970-es években történt bukása után, egy olyan időszakban, amelyben szükségessé vált az intézményeik demokratikus konszolidációja. Olaszországban a demokratikus konszolidációhoz vezető út a régi kétpárti rendszer összeroppanásához vezetett. A kereszténydemokrata hegemónia végét a balközép pártoknak a posztkommunista Demokratikus Szocializmus Pártja (Partei des Demokratischen Sozialismus, PDS) körül kialakult széles választási koalíciójának felbukkanása jelezte.

Az 1990-es években a legsikeresebb közép- és kelet-európai szocialista pártok egy kapitalizmuspárti és modernizációs álláspontot alakítottak ki, mely alkalmassá tette őket arra, hogy a liberálisok koalíciós partnerei lehessenek. Ez az erős egy irányba húzó tendencia válaszként alakult ki a nemzetközi verseny okozta gazdasági és szociális változásokra, a fizetésimérleg-nehézségekre és a növekvő munkanélküliségre. Ráadásul a szélesebb kontinentális összefogást erősítette a nagy kommunista pártok eltűnése vagy marginalizálódása. Néhány helyi vagy regionális jelentőségű, stabil kommunista párt túlélte a változásokat a Cseh Köztársaságban, Spanyolországban, Portugáliában, Franciaországban, Cipruson, Görögországban és Olaszországban, de sok szavazót veszítettek, és elveszítették befolyásukat a döntéshozatali folyamatokra. Oroszországban és Ukrajnában a kommunista pártok képesek voltak helyreállítani befolyásukat. Nem volt nehéz megszerezniük az elszegényedett ipari régiók munkásosztályának szavazatait, elég volt a régi idők teljes foglalkoztatottságára apellálniuk. Miután le kellett mondaniuk arról, hogy megvalósítsák végső céljukat, az államosításon és az állam által irányított iparosításon alapuló szocialista társadalmat, ezek a kommunista pártok csak a kommunizmusból a kapitalizmusba vezető átmenet veszteseire támaszkodhattak. Az ilyen választók körében ugyanakkor veszélyes versenytársnak bizonyultak a jobboldali populista pártok.

Oroszországban ez a fajta jobboldali populizmus a leninista politikai rendtől való elmozdulást szimbolizál egy rendellenes, belül megosztott posztkommunista rendszer felé, melyet a liberálisok és államkapitalista reformerek közti koalíció alakjában jelenik meg egy részben megreformált bürokráciával és törékeny demokráciával. Az orosz eset azonban érvényteleníti azt a nézetet, hogy a piaci reformok szükségszerűen erősítik a demokratikus intézményeket. A Borisz Jelcin elnök és parlamentje közti küzdelem 1993. október 1-jén egy véres összecsapást eredményezett, mely veszélyeztette az egész rendszer politikai legitimációját. Jelcin után Vlagyimir Putyin az elnöksége megszilárdítása során elkezdte újra centralizálni az orosz államot. Az itt kialakult demokratikus deficitnek az az oka, hogy a legtöbb orosz politikai párt moszkvai politikusok lazán szervezett koalíciója, és a poszttotalitáriánus struktúrák hajlamosak egy lobbizó jellegű politizálásra, amelyben jól szervezett ipari érdekcsoportok vesznek részt. A volt Szovjetunió tagállamaiban kialakult posztkommunista rendszerek erős elnöki hatalma azért tudott kialakulni, mert a kialakulatlan civil társadalom egy tekintélyelvű populizmust favorizált, amely az "erős kéz" politikájával végrehajtott radikális gazdasági reformokat ígért.

 

Az állami monopóliumokon alapuló keynesi gazdasági modellek elutasítása először az 1980-as években az USA-ban fordult elő, mikor egy széles körű deregulációs programot próbáltak bevezetni, olyat, amilyen az Egyesült Királyságban már folyamatban volt. Az 1980-as évek konzervatívjai, mint Ronald Reagan és Margaret Thatcher, nem haboztak az adópolitikát használni, hogy eltolják a munkások jövedelmét a gazdagok felé. Nagy-Britanniában 1979 és 1986 közt, a legalacsonyabb jövedelmű 10%-nak 23%-kal nőtt a reáljövedelme. Az adózási rendszer felerősítette az egyenlőtlenséget. Az USA-ban 1977 és 1988 közt az átlagos reáljövedelem 747 dollárral ment fel, míg a felső 10%-é 134 513 dollárral. A konzervatívok szerint az államnak meg kell szüntetni a gazdaságok szabályozó szerepét és privatizálni kell eszközeiket. A privatizáció kulcsfontosságúvá vált a gazdaság megreformálásában, és elsődleges mozgatóerejévé lett a gazdasági átmenetnek. A privatizációt válasznak tekintették az importhelyettesítő iparosítás stratégiai és a protekcionista rendszerek kudarcára, továbbá úgy, mint a profitok maximalizálásának eszközét. A privatizációt gyógyírként ajánlották a nemzetközi szervezetek és bankok, miután kudarcot vallott az állam vezérelte iparosítás az állami vállalatokkal, amit az adófizetők pénzéből tartottak fönn, direkt pénzügyi adományok segítségével vagy nyílt támogatással, mint támogatott hitelekkel, garantált piaccal, tőkeinjektálással vagy kedvezményes átváltási árfolyamokkal. A megoldás az volt, hogy az állami vállalatokat a piacgazdaság követelményeihez igazították, például kitették őket a külföldi versenynek.

Ettől a pillanattól kezdve az állami tulajdon privatizálása bizonyult a legjobb politikának, amely révén kialakulhat a piaci fegyelem és nőhet a hatékonyság. Az ún. washingtoni konszenzus szerint a legtöbb gazdasági probléma gyökere az etatizmussal, az állam túl erős jelenlétével magyarázható. Ennélfogva a privatizáció azt is jelentette hogy a kormányok, miután a piac törvényeinek tették ki a vállalatokat, elvesztették ellenőrzésüket a gazdaság egy lényeges szeletében. Sok országban az állam birtokolta az olajtársaságokat, az elektromos áramot termelő erőműveket és az elektromos hálózatokat, a szénbányákat, az acélműveket, a vasutakat, kikötőket, telekommunikációs hálózatokat és légitársaságokat. Mindezen ágazatok privatizációja azt jelentette, hogy az állam elsorvadt, és megszűnt a szocialista vagy populista pártok politikai horgonyaként működni.

Az 1980-as évek második felében a privatizációs politikákat a telekommunikáció és a pénzügyi szektor terén történt globalizáció is befolyásolta. A kapitalista országokban a legtöbb esetben viszonylag könnyű volt privatizálni az állami vállalatokat. A legtöbb ilyen vállalat a pénztársadalomban működött, és piaci ösztönzőknek engedelmeskedett, mert globális szereplőkkel kellett versenyeznie. A kormányok úgy tudták felkészíteni ezeket a vállalatokat a piacra, hogy modern vezetési módszereket vezettek be, és kitették őket piaci hatásoknak. A dereguláció miatt versenyezniük kellett a helyi szereplőkkel. Az átszervezés nélküli privatizáció nem bizonyult elégségesnek a kelet-európai monopóliumok esetében, melyek képesek voltak jelentős monopolprofitot termelni.

Az USA-ban egy hasonló ideológiai változás történt a Demokrata Pártban, ahol a munkalobby (Big Labour) hatása elhalványodott, miután a szakszervezeti mozgalomhoz szorosan kötődő elnökjelöltek kampányai sikertelennek bizonyultak. Az 1990-es évek elején felbukkant Új Demokraták egy új politikai mixet kerestek, ami el tudja csábítani az egyre szélesebb középosztály szavazóit. Nem a növekvő állami kiadások, hanem a piac általi munkahelyteremtés tűnt a munkanélküliség okozta legtöbb szociális probléma megoldásának. 1992-ben Clinton munkaügyi minisztere, Robert Reich, egy kínálatoldali munkaerő-politikát vezetett be, hangsúlyozva, hogy a gazdasági növekedés és a teljes foglalkoztatás elérése szempontjából kiemelkedő jelentősége van az oktatásnak, képzésnek és a szaktudásnak. A munkaerő-piaci stratégia, amit a nyugat-európai szociáldemokrata pártok lemásoltak, új egyensúlyt foglalt magában a jóléti állam és a munkaerőpiac között. Ezalatt az amerikai gazdaság egyre növekvő szálakkal kötődött a globális gazdasághoz, és az USA vállalati jövedelmezősége nagyon érzékennyé vált a külföldön zajló eseményekre.

Az 1990-es években az Egyesült Államokat erős gazdasági növekedés jellemezte – alacsony infláció, alacsony munkanélküliség, csökkenő költségvetési deficit, erős valuta, virágzó tőzsde, állandósult gazdasági növekedés. Ezalatt az 1990-es években a nemzetközi kereskedelem súlya az amerikai GDP-ben megduplázódott, 23%-ra nőtt, és ma az export az USA gazdasági növekedésének 30%-áért felelős. Az 1990-es években 16 millióra nőtt, megduplázódott az exporthoz köthető munkahelyek száma. A külföldi befektetők növelték az USA hosszú lejáratú államkötvényeibe való beruházásaikat. Manapság számos amerikai vállalat, mint a Coca-Cola, a General Electric és a Microsoft, bevételének jelentős része, sokszor több mint fele a külföldi piacokról származik.

A globalizálódó amerikai gazdaság stabil helyzete jó hatással volt arra a Demokrata Pártra, amely szintén az amerikai társadalom modernizáló szociális és gazdasági erejét jeleníti meg. Clinton Új Demokratáinak története érzékelteti, hogy a szociális haladással párosuló, nemzetköziségen alapuló gazdasági teljesítmény politikai és pénzügyi stabilitást hoz létre. Ez igaz lehet a kapitalista világnak arra a szeletére, ahol a bővülő export gyorsabb gazdasági növekedést és magasabb profitot jelent. Viszont Latin-Amerikában, ahol az USA exportja gyorsabban nő, mint bármely más régióban, van ok az aggodalomra, mert a régió nagyon függ a beáramló tőkétől. Az USA kamatszintjében történő legkisebb emelkedés is hatalmas elszívóerőként hatna, mely megváltoztatná a tőkeáramlás irányát, és összeroppantaná az egész kontinenst.

 

Az 1980-as évek óta az egész nemzetközi helyzet megváltozott. A pénzpiacok deregulációja egybeesett az új információs technológiák megjelenésével, ami által a nemzetközi tőke még gyorsabban áramolhatott. Egyre világosabbá vált a szociáldemokrata vezetők számára, hogy egy minőségileg különböző gazdasági és szociális helyzet alakul ki. A protekcionizmust és az importhelyettesítő stratégiákat a szabad kereskedelem váltotta fel. 1986 szeptemberében Punta del Estében, Uruguayban (innen az "uruguayi forduló" kifejezés) egy sor multilaterális kereskedelmi tárgyalásról kiadott miniszteri nyilatkozattal elindították a GATT-tárgyalásokat. Szerződéseket írtak alá Marrakesben, Marokkóban 1994 áprilisában.

Az uruguayi forduló egy átfogó rendszer, mely kereskedelmi szabályok sűrű rendszerét és a piacra jutás lehetőségét foglalta magában olyan területek esetén, melyek régóta ellenállnak a reformnak (pl. mezőgazdaság és textilipar), továbbá új területeket, mint a szolgáltatásokkal való kereskedelem, kereskedelemmel kapcsolatos szellemi tulajdon- és beruházási szabályozások.Az uruguayi fordulót akkor eszelték ki, amikor a fejlődő országokban a globális recesszió és az azt követő adósságkrízis fenyegette az éppen befejezett tokiói forduló (1973-1979) eredményeit. 1981 és 1982 közt a világkereskedelem mind értékét, mind mennyiségét tekintve csökkent. 1982-ben Reagan elnök a GATT-tárgyalások új fordulóját javasolta, hogy enyhítse a protekcionista nyomást, amit az erősödő USA-dollár és az egyre több megszűnő amerikai munkahely okozott. Az Egyesült Államok az új GATT-fordulót eszköznek tekintette a fejlődő országok világkereskedelembe való hatékonyabb beintegrálása érdekében. A fejlődő országok kezdetben ellenálltak az USA vezette kezdeményezésnek, mert féltek, hogy kereskedelmi akadályokba ütközne az exportjuk, ha a GATT új napirendet alakít ki. Viszont a fejlett és fejlődő országok egy széles koalíciója felismerte a multilaterális kereskedelem szükségességét annak érdekében, hogy kiegészítsék a hazai gazdaságpolitikai reformokat és ellentételezzék az USA-ban és Európában az egyoldalú intézkedések és a kedvezményes kereskedelmi rendelkezések egyre erősödő gyakorlatát.

A GATT uruguayi fordulójával kapcsolatban a fejlett és a fejlődő országok között vita alakult ki a szociális záradék miatt. A fejlődő országok kormányai féltek, hogy a szociális záradék protekcionizmust okozhat. A szociális klauzuláról szóló korai javaslatok tartalmaztak olyan intézkedéseket, mint a bérek és a munkaviszonyok harmonizálása. Az 1990-es években több figyelmet fordítottak az olyan alapvető munkaügyi szabályozásokra, mint a szakszervezetek jogai, a gyerek-, illetve a kényszermunka és az esélyegyenlőség. A globális szabályozás szükségessége fejeződött ki szemben a nemzetközi pénzügyi intézményekkel, hogy elősegítsék a fejlődő országok politikai és gazdasági stabilitását. Ez egybeesett a WTO 1991. évi alapításával és az OECD javaslatával a széles körben vitatott Multilaterális Beruházási Megállapodásra (angol rövidítése: MAI).

 

A kereskedelem liberalizációja és a tőkeáramlás mellett a munkanélküliség ügye emelkedett nemzetközi szintre és lett a G-7 vezetők 1996-os, Lille városában tartott találkozójának egyik témája, ahol megtárgyalták, hogy miként lehet munkahelyeket teremteni. Az európai vezetők a problémát a saját módszerük szerint közelítették meg, és tovább tanulmányozták a kérdést. Az európai kormányok új projekteket készítettek, s bennük egy aktív jóléti rendszert hangsúlyoztak, ami a szociális támogatás helyett a munkába állíthatóságra fókuszált. A legtöbb kormány már elfogadott néhány változtatást – nevezetesen az üzletek nyitvatartási idejének rugalmas kezelését -, vagy felemás kísérleteket tettek az adó- és nyugdíjrendszer megreformálása terén; de komoly munkaerő-piaci reformok nem voltak napirenden. Azokban az országokban, ahol bejelentették a csökkentéseket, nőtt az ellenállás a megszorításokkal szemben. Franciaországban a politikusok és szakszervezetek rövidebb munkahetet, a közszférában munkahelyeket és a minimálbér növelését követelték, míg a vállalati létszámcsökkentést a nemzeti szuverenitás megsértésének tekintették. A szociális tiltakozások visszahelyezték a francia baloldalt a kormányba. Ugyanez zajlott le Olaszországban is.

Az 1990-es években a kritikus pont Európa magas munkanélkülisége és a sikeres Európai Monetáris Unió (EMU) kilátásai közötti kapcsolat volt. A hivatalos elmélet az volt, hogy Európában a munkanélküliség mesterségesen lett magas a német Bundesbank monetarista gazdaságpolitikája miatt. Az 1980-as évek elején a német kormány ellenezte Mitterand elnök keynesi ihletésű fellendítési politikáját, amely államosításon és a keresletirányításon alapult. Valójában azóta két európai stratégia versenyez az elsőbbségért. Először is ott volt a brit thatcherizmus által megjelenített neoliberális stratégia, amely arra helyezte a hangsúlyt, hogy egy liberalizált piac azonnal egyesített európai piacot teremtene a támogatások csökkentésével és a tőkeáramlás felszabadításával. A német-francia stratégia egy politikai projekt volt, ami hangsúlyozta, hogy szükség van azon EU-tagállamok monetáris és költségvetési politikáinak "konvergenciájára", amelyek csatlakozni akarnak a Gazdasági és Monetáris Unióhoz.

Az 1980-as évektől a neoliberálisok azzal érveltek, hogy Európa politikáinak követni kell az USA és Nagy-Britannia receptjeit, deregulálni kell munkaerőpiacát és a termékek piacait. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, állítják, hirtelen leesett a munkanélküliség a dereguláció, az adócsökkentés, a közszféra költségeinek és a szociális támogatások csökkentése következtében. Ezeket a javaslatokat nem fogadják szívesen a kontinensen, ahol az európai szociális modell egy szigorúan szabályozott munkaerőpiacot alakított ki. Rugalmasságnak kellett kialakulni a "szociális partnerekkel" és a nemzetek kormányaival történt tárgyalások során. Az Európai Bizottság a munkát terhelő adók csökkentését javasolta, továbbá azt, hogy ellensúlyozzák ezt a csökkentést az energiára és a tőkére kivetett magasabb adóval. A hozzáadottérték-adók csökkentése a nagyon munkaerő-igényes szolgáltatások esetében szintén egy ötlet volt, amit a bizottság felvetett.

Hogy világosan lássuk, a munkaerővitában Németországnak és Franciaországnak van döntő szava, ezekben az országokban pedig a munkanélküliség magas, és még mindig emelkedik. Németországban a kormány makacsul ragaszkodik a korporatív megközelítéshez. A Kohl-kormány 1997-ben arra kényszerült, hogy elvesse adóreformját. Franciaországban Lionel Jospin miniszterelnök rengeteg munkahely teremtését ígérte, amikor 1997-ben átvette az ország irányítását. 1998 májusában a francia parlament megszavazta, hogy lecsökkenjen a munkaidő hossza 2000-től heti 39 óráról 35-re.

 

A "francia modell" egy rövidebb munkaidős foglalkoztatási stratégiát hozott létre, Németországban pedig a szakszervezetek hasonló stratégiával álltak elő. Ez a stratégia ellenállást váltott ki más országokban. A szociáldemokrata pártok meg voltak osztva ebben a kérdésben. A másik probléma számukra egy olyan integrált gazdaságpolitikai rendszer kidolgozása volt, amely közös megközelítésen és ideológián alapszik. Ami az ideológiai részét illeti, Anthony Giddens megemlít egypár dilemmát, amivel a szociáldemokráciának meg kell küzdeni: globalizáció, individualizmus, bal- és jobboldaliság, politikai hatóerő és az ökológiai problémák (Giddens, 1999). Giddens azt is bevallja, hogy a globalizáció a legfőbb probléma, mert az megnyitotta minden ország gazdaságát a külföldi befolyás számára a nemzetközi pénzügyek egyre kiterjedő szerepének nyomása alatt. Giddens kijelenti, hogy a kereskedelemnek "mindig szüksége van intézményrendszerre, ahogy a gazdasági fejlődés többi formájának is. A piacokat nem lehet pusztán gazdasági eszközökkel megteremteni, az pedig, hogy milyen mértékben legyen kitéve egy gazdaság a világpiacnak, számos kritérium határozza meg" (Giddens, 1999). Giddens elutasítja a gazdasági protekcionizmusnak a gazdasági globalizációval történő szembeállítását. Giddens: "A protekcionizmus esetleg jó stratégia időnként és bizonyos országokban. Malajzia például jól tette, hogy 1998-ban szabályozást vezetett be, hogy megfékezze a tőke kiáramlását az országból" (Ibid., 17).

A tőke és a technológia globalizációjával megváltozott az állam szerepe, és a szociáldemokrácia kénytelen volt újrafogalmazni az államról korábban alkotott felfogást, amely szerint az a jólét és a szociális jogok védelmezője. Új szociális felelősségek jelentek meg a politikai színtéren a monetarizmus bukása után. A régi brit baloldal, amit a radikálisok képviseltek, a Munkáspártban elvesztette hatalmát, amikor a Konzervatív Párt kimerítette neoliberális programját, és amikor egy új irány komoly lehetőséget adott, hogy megverjék a konzervatívokat a választásokon. A konzervatívok alternatívája a New Labour volt, amely megígérte, hogy egy szociális felelősséget és jogokat szem előtt tartó alternatív univerzalista rendszert épít fel, és hogy a kormány szociális változásokat és modernizációt visz véghez. A Munkáspárt megreformálása Tony Blair részéről azt jelentette, hogy visszahelyezte a Munkáspártot tradicionális szerepébe mint többségi, főárambeli pártot, amely az emberek széles csoportjának érdekeit képviseli, abba a szerepbe, amelyet a Munkáspárt 1979-ben elveszített, amikor a baloldal átvette az ellenőrzést a pártban, és a "Négyek Csapata" (Roy Jenkins, David Owen, Bill Rogers és Shirley Williams) megalakította a Szociáldemokrata Pártot, ezzel begyűjtve az új középosztályok szavazatait. Az állami szocializmus helyett Blair az etikai szocializmus alapelemeit akarta lerakni. Blair sikeres volt revizionista projektjében, amikor 1995-ben felülvizsgálta a Munkáspárt vízióját egy állami tulajdonon alapuló átalakított gazdaságról és társadalomról.

John Gray kifejtette, hogy a Munkáspárt e modernizálása kéz a kézben történt a "pártok közötti szociáldemokrata konszenzussal, a modernizáló toryk mozgalmával, amely jelenleg arra törekszik, hogy a szociálpiaci filozófia egy jobboldali változatát használja a szabad piac és a piaci mechanizmusok közszférába történő beemelésének politikai legitimáció­jára" (Gray, 1996: 14). 1995-re a Munkáspárt hivatalosan is elfogadta a piacgazdaságot, miután átírták a párt alkotmányának IV. paragrafusát, olyan formában, hogy az egyrészt ünnepelte a piaci vállalkozást és a verseny szigorát, és írmagját is eltávolította az állami tulajdon eszméjéhez való kötődésnek. Blair nemcsak a szocializmust hagyta el, hanem a keynesianizmust is. A New Labour visszavitte a Munkáspártot annak XIX. századi liberális őseihez és John Stuart Mill igazságelméletéhez. A szociális igazságosságot most úgy értelmezték, mint egyéni érzületet és viselkedési szabályt. Vagy John Stuart Mill szavait idézve (1962: 308), az igazságosság fogalmának filozófiai tartalma van: "…az igazságosság fogalma két dolgot feltételez: egy életvitelt és egy felfogást, ami szankcionálja a szabálytól való eltérést. Az első minden ember számára egyforma kell legyen, és mindenkinek a saját javát szolgálja. A másik (a felfogás) annak a vágya, hogy büntetést szenvedjenek, akik megszegik a szabályokat. Ebben benne foglaltatik egy konkrét személy is, aki hátrányt szenved a szabály megsértése miatt, akinek jogait (hogy idevágó kifejezést használjunk) megsértik a szabályszegés révén."

A blairizmus nem átállás volt a kontinentális európai szociáldemokrata elvekre, hanem annak a nézetnek elvetése, hogy az állami beavatkozás erősítheti a gazdasági növekedést, és teljes foglalkoztatottságot és társadalmi egyenlőséget teremthet. A Munkáspárt felhagyott hagyományos stratégiájával, az egalitariánus társadalom létrehozásával, a magas közkiadásokkal és az újraelosztáson alapuló adórendszerrel. A Munkáspárt éppen akkor mozdult el keynesiánus alapjairól és szocialista gyökereitől, és távolodott el a szociáldemokráciától, amikor a gazdaság globalizálódott, és a hazai gazdaságpolitikát és intézményeket megváltoztatta és kiüresítette a thatcheri neoliberális forradalom. Tony Blair megkísérelte újraegyesíteni a kommunitariánus színezetű liberalizmust az egyéni autonómiával és a választás szabadságával. 1994. október 4-i beszédében Blackpoolban, a Munkáspárt konferenciáján Blair egy "új Nagy-Britannia" születését ígérte (Blair, 1996: 35-50). A nagyszabású politikai reform fő szervező elemeivé az alkotmányos forradalom, a munkára való ösztönzés és az élethosszig tartó tanulás váltak. Az, hogy a Munkáspárt szentesítette a piacgazdaságot, újra összekötötte a pártot az etikai szocialista gyökerekkel, és megszüntette az elvi kétértelműséget a kapitalizmushoz való viszony tekintetében.

Blair igazságosságfelfogásának részét képezi az egyén felfelé való törekvése a ranglétrán, ami a gazdasági fejlődés és a növekvő gazdagság forrása. Blair szavaival a Munkáspárt "lehetőségeket kínál és felelősséget kér cserébe", továbbá elősegíti a "személyes fejlődést, és remélem, le fogja rombolni a szociális gátakat" (Blair, 1996: 148). Blair szerint a jobb és bal elnevezés meghaladott, felváltják az új igényei és a régi legyőzetése. A modernizáció a tradicionálissal szemben, ez a választóvonal határozza meg ma a brit politikát. Ez tette képessé Blairt arra, hogy visszaszorítsa a régi Munkáspártot és meghódítsa a dél-angliai konzervatívokat azzal, hogy olyan középosztálynak való programot kínált, amely elutasította a visszaállamosítást, a magas adókat és a magas állami kiadásokat (Richards, 1998). Blair szerint a gazdasági növekedés elősegíthető a beruházók ösztönzésével, és a munkaerőpiac további deregulálásával, abban az esetben, ha a baloldal garantálni tudja a munkaerő továbbképzését az iskolarendszer és az egészségügy fejlesztésével. A New Labour a balközép koalíciója, radikális és konzervatív elemekkel, a szakszervezetek csökkentett szerepével, mivel ők vonakodnak a szükséges modernizációban együttműködni (Gamble, 1998: 27).

Más szociáldemokrata pártok a New Labourrel együtt részesültek a nemzetközi pénzügyi intézmények dicséretéből. Hollandiában az első Wim Kok-kormány idején nagy számban teremtettek munkahelyeket, amely felülmúlta a Clinton-kormányzat idején látott amerikai "munkahelygépezet"-et. A jóléti rendszer és a munkaerőpiac reformja új lehetőségeket teremtett. Viszont új egyenlőtlenségeket is hozott magával, így néhány réteg nem profitálhatott a gazdasági fellendülésből. Kutatási eredmények mutatják, hogy a "holland csoda" az 1980-as évek elején a politikában történt változások eredménye, amikor sok szektorban volt többletkapacitás, és a legtöbb munkahely az iparban elveszett. Akkor Hollandiának fel kellett hagynia a "a tömeges munkanélküliséghez vezető holland út követésével" (Braun, 1988). Egy évtizeden belül a holland iparon alapuló gazdaság átalakult egy modern vagy posztindusztriális szolgáltató jellegű gazdasággá, sok új középosztálybeli munkahely teremtésével.

A többi európai ország hasonló gazdaságpolitikai forradalmon ment keresztül. Belgiumban a kereszténydemokratákat kibuktatták a kormányból 1999-ben, miután elvesztették a választásokat. A Liberálisok, Szocialisták és a Zöldek szivárványkoalíciója egy új politikai kultúrát és egy modernizált jóléti államot ígérve adaptálta Blair harmadik útját a helyi körülményekre. Németországban Schröder kancellár száznyolcvan fokos fordulatot tett Blair segítségével. Olaszországban a kereszténydemokraták összeroppanása után (Democrazia Cristiana, DC), az előzőleg kommunista Baloldali Demokrata Párt (Partito Democratico della Sinistra, PDS) egy a centristákkal kötött balközép Olive-koalícióban (Ulivo) beléptette az országot az EMU-ba, viszont nem nyerték meg a 2001. évi parlamenti választásokat. Ugyanez történt Lionel Jospinnel egy évvel később. Olyan országokban, mint Olaszország és Franciaország, ahol a munkásosztály egy része szociálisan mozgósítható és politikailag aktív, a szocialista vezetők és pártok rendszerint nehézségekkel állnak szemben, amikor be akarják gyűjteni az összes szavazatot a baloldal számára. Ettől kezdve a harmadik utas reformizmust ellenőrzés alatt tartotta a kontinensre jellemző utcai harcosság és a nép ellenállása, amely a szocialista parlamenti tagokra is hatással volt.

 

Az 1980-as évektől kezdve a tömeges munkanélküliség hatására a neoliberális javaslatok a piaci erők és a kínálatoldali közgazdaság jelentőségét hangsúlyozták. Növekvő számú egyetemi kutató utasította vissza a keynesianizmust mondván, az a makrogazdasági egyensúlytalanságok és az alacsony gazdasági növekedés fő forrása. A kormányt mint problémát, nem pedig mint megoldást festették le. A privatizációt és a liberalizációt úgy állították be, mint az állami tulajdon és az állami szabályozás ellenszerét. A thatcherizmus és a reaganomics az egyre szélesedő középosztály érdekeit szólaltatta meg, amely elutasítja az állami beavatkozást, a költségvetési hiányból finanszírozott költekezést és a szakszervezeteket mint minden közgazdasági gonosz forrását. Mindegyik szocialista és szociáldemokrata párt elutasította az új jobboldal által kezdeményezett privatizációt. Viszont már az 1980-as évek végén néhány európai szocialista párt egyetértett a kisebb kormány és több piac gondolatával, azzal a feltétellel, hogy az utóbbit "szociálisan korrigálják". A szocialista kísérlet kudarca Franciaországban az 1980-as évek elején felnyitotta szemüket az államosítással és az önellátó gazdaságba vivő visszaúttal párosuló keynesianizmus korlátaira. Elfogadták a piaci megoldásokat a gyengébb állam mellett abban az esetben, ha az állam meg tudja szervezni az olajozottabban működő munkaerőpiacot. A szociáldemokrata politika e felülvizsgálata nyomán "csendes forradalom" ment végbe Nyugat-Európában.

A piac győzelme az újraelosztási rendszerek hanyatlását jelentette, melyeket a keynesi és populista rendszerek alkalmaztak. A fejlett világban (Európa és Észak-Amerika) a megnövekedett verseny és az azt követő pénzügyi és gazdasági liberalizációs politika megnyitotta az utat az állam visszaszorításának, illetve a munkások és parasztok szolidaritási mozgalmainak szétesése előtt. Felülvizsgálták a szociális intézkedéseket, és a nyugat-európai jóléti államot fokozatosan privatizálták, hogy csökkentsék a kiadásokat, és kielégítsék a fehér galléros középosztály egyre szélesedő rétegének igényeit. A jóléti állam privatizációja kéz a kézben folyt az ipari munkásosztály számszerű csökkenésével és a hatalmas gyárak fordista szervezeteinek szétesésével. Mint a brit Munkáspártban történt, az európai tradicionális szociáldemokrata szavazóbázis egymással szemben álló elemekre esett szét a posztindusztriális forradalom eredményeként. A tradicionális munkásosztálybeli szavazók száma az elmúlt harminc évben oly mértékben esett vissza, amilyen mértékben nőtt a jobban képzett posztmaterialista szavazók száma. Tehát a szociáldemokrata szavazat elvesztette vezető szerepét Nyugat-Európában, míg a jobboldali pártok különböző szociális és gazdasági érdekekkel és elvárásokkal rendelkező, egykor baloldali pártokat támogató társadalmi csoportokat tudtak magukhoz vonzani.

Európában a legtöbb szocialista és liberális párt közti különbség csaknem eltűnt. Mindegyik szociáldemokrata párt, amelyik részt vett a konvergenciafolyamatban, elfogadta az állami cégek privatizációját, a munkaerőpiac rugalmassá tételét és a tőkeáramlás felszabadítását. Miután a szocialista frakció kezdeményezésére az Európai Parlamentben 1992 novemberében megalakították az Európai Szocialista Pártot (angol rövidítése: PES), szocialista csúcstalálkozókat tartottak azért, hogy befolyásolják az EU szociális és gazdasági napirendjét. A kommunizmus bukása után a nemzetközi szociáldemokrácia még nagyobb jelentőséget nyert, amikor a volt kelet- és közép-európai kommunista reformerek elhatározták, hogy csatlakoznak a Szocialista Internacionáléhoz. 1996 szeptemberében a Szocialista Internacionálé huszadik kongresszusán New Yorkban 34 új párt csatlakozott a szervezethez. 1999. március 1-jén a milánói kongresszuson elfogadták a Robin Cook és Henri Nallet által írt kiáltványt, amely magáévá tette a munkahelyek és a gazdasági növekedés Európájának blairi szlogenjét, az említés erejéig foglalkozva a szociáldemokrata értékekkel és a kontinentális baloldal számára fontos témákkal.

A sikeres kelet- és közép-európai szocialista (posztkommunista) pártok olyan prokapitalista és modernizáló álláspontot foglaltak el, amely koalíciós partnerekként elfogadhatóvá tette őket a liberálisok számára, illetve kitűnő partnernek a multinacionális cégek vezetői, a bankok és a nemzetközi pénzügyi intézmények számára. Ez az egység felé ható nagy mozgatóerő tulajdonképpen egy válasz a gazdasági és szociális változásokra, amelyeket a nemzetközi verseny, a fizetésimérleg-nehézségek és a növekvő munkanélküliség okozott. Ráadásul a szélesebb kontinentális konvergenciát elősegítette a kommunista pártok marginalizálódása és szociáldemokratizálódása is. Valamiféle jelentőséggel bíró kommunista pártok csak a Cseh Köztársaságban, Spanyolországban, Portugáliában, Franciaországban, Cipruson, Görögországban és Olaszországban tudtak megmaradni. A Blair-féle szociáldemokratizálódás komoly választási lehetőség volt a kommunista pártok számára, amelyek versengtek a szavazatokért a berlini fal leomlása után. A földművelők és a munkások szavazatait gyűjtő latin-amerikai populista pártok számára nyitva állt ugyanez a neoliberális irány.

 

A Demokrata Párt az Egyesült Államokban, mely erejét a Roosevelt-féle New Deal régi eszméiből eredezteti, nem pedig a nemzeti keynesianizmusból vagy baloldali ideológiákból, nem alakította át magát egy szociáldemokrata párttá, ez pedig megerősíti azt a tézist, hogy a politikai pártok kerülik a szélsőséges pozíciókat. Az USA-ban a New Deal sajátos politikai rendet teremtett, amit progresszív liberálisok alakítottak ki a szakszervezeti mozgalommal szövetségben. A munkaerő és a tőke e szövetségének kötőanyaga az állami intervencionizmus volt, amit a szociális védelmet és az állami beruházásokat szorgalmazó érdekcsoportok támogattak. Megküzdvén a hagyományos republikánus jobboldal erőivel, egy új demokratikus rend alakult ki, ami magát azzal jellemezte, hogy elutasítja az állami beavatkozást és tipikus amerikai érdekeket hangsúlyoz (szabad vállalkozást, minimális állami beavatkozást). Bár új szociális mozgalmak indultak útjukra főleg a kialakuló demokrata renden kívül, a "politikai gyakorlatok központi jelentőségűek voltak az új érdekcsoportok meghatározásában, és a progresszív liberálisok beavatkozása segítette az új erők kialakulását a mezőgazdaságban, a faji és etnikai viszonyokban és a szakképzett középosztályokban" (Plotke, 1996: 156-157).

Az Egyesült Államokban a nem pártot alkotó politikai erőket kormányhivatalok létrehozásával bátorították. Bürokraták képviselték, illetve tartották a kapcsolatot számos, a munkásosztály érdekeit képviselő csoporttal. A Demokrata Párt minden elismerésre váró új politikai erőt egyesített, és a Demokratikus Rend alkotóelemeivé tette őket. A "munka" komoly igényekkel jelentkezhetett a tőke-munka viszony tekintetében és a demokrata politikai blokkon belüli politikai rendszer terén, de a szocialista perspektíva le volt előle zárva. A feketék azután lettek etnikai kisebbség, hogy a kormányprogramok ekként definiálták. Az amerikai populizmus, ami valamikor erősen jelen volt a középnyugati földművelők körében, megszűnt érdekcsoportnak lenni a demokrata politikai gépezetben. Hegemónia – erőteljes vezető szerepként, nem puszta dominanciaként értve – a legmegfelelőbb terminus e politikai változás meghatározására.

1952-ben az uralkodó Demokrata Párt bukása után az újra felbukkanó Republikánus Párt képtelen volt lerombolni a demokraták által kialakított rendet. Húszéves uralma alatt a demokrata progresszív liberalizmus határozottan megerősítette az amerikai politikai intézményeket, hogy azok kibírják a republikánus uralmat. Mikor 1960-ban a Kennedy- és Johnson-kormányok, túlmenve a New Deal rendelkezésein, befejezték a jóléti állam kialakítását, a szociáldemokratizáláshoz vezető út belső pártharcok és a vietnami háború miatt akadályba ütközött. A foglalkoztatási és jóléti politikát támogató progresszív erők konfrontálódtak a konzervatív választókkal, akik ellenezték a kisebbségi jogokat és a faji megkülönböztetés megszüntetését Délen. Ez a Nagy Koalíció végéhez vezetett, és támogatta a Nagy Társadalom demokrata projektjét.

 

E könyv egyik konklúziója a rendszerváltozásokra vonatkozólag az, hogy a nemzetközi gazdasági nyomások kikezdik az államokat és a kormányokat, a globalizáció pedig a szabad kereskedelemmel karöltve elsorvasztja a jóléti törekvéseket. A globalizáció alapos elvi változtatásra és/vagy a liberálisokkal kötött szövetségre kényszerítette a szocialista és a szociáldemokrata pártokat. Ez a liberalizmus felé való elvi eltolódás azért történt meg, mert a szociáldemokraták által szorgalmazott bőkezű szociális támogatások csökkentették a munkaerő-piaci versenyt, és nyomást gyakoroltak a bérekre, miközben korlátozták az ösztönzést a munkában való részvételre és a mobilitásra. A szociáldemokrácia ezért felülvizsgálta a munkaerővel és a szociális kiadásokkal kapcsolatos stratégiáját azután, hogy a megnövekedett kereskedelem a hazai termelőket még sérülékenyebbé tette a versenyképesebb külföldi áru elterjedése és a változékony külkereskedelmi cserearány miatt.

A szociáldemokrácia rájött, hogy a gazdaság nyitottsága lefelé nyomja a szociális kiadásokat, mivel ezek tompítják a piac fegyelmező erejét, és függnek a hazai termelés költségeit emelő adónöveléstől. Az alkupozíciójuk romlása kényszerítette a szakszervezeteket, hogy lemondjanak a globalizáció ellenzéséről, és hogy megfeleljenek a szociáldemokrata kormányok által hozott neoliberális intézkedéseknek. A magas jóléti kiadások és a munkanélküliek felől érkező demográfiai és politikai nyomás arra ösztönözte a szociáldemokratákat, hogy felülvizsgálják stratégiájukat a szakszervezetek igényeinek támogatásával kapcsolatban, míg a globalizáció erői további hatásokat gyakoroltak mind a jóléti törekvésekre, mind azok visszaszorítására.

 

A jóléti rendszereket gyakorlatilag minden országban felülvizsgálják; az alacsonyabb állami kiadások céljából az állam privatizálja a szociális szolgáltatásait. A neoliberális érveket visszhangzó szociáldemokrata vezetők olcsóbb államot és jobban felhasználható munkaerőt szeretnének. Miután liberális bevándorláspolitikát szorgalmaztak, a szociáldemokraták elkezdték szigorúan szabályozni a bevándorlást. A jóléti állam funkcióiról szóló viták ösztönözték a szociáldemokratákat, hogy magasabb prioritást adjanak az árstabilitásnak, az erős pénz politikájának és a nemzetközi versenynek a nemzetgazdaság nagy részében. Az "új" szociáldemokratáknak minden országban meg kellett küzdeniük a hagyományos keynesiánus baloldali szocialisták és szakszervezeti vezetők ellenállásával és kritikájával. Az EU-szinten való koordinálás és a részvétel a kormányzásban segítette őket ellenfeleik meggyengítésében.

Mindegyik "neoliberális" rendszer és politikai párt hisz az árstabilitás és a kiegyensúlyozott állami költségvetés előnyében. Mivel a nemzetközi szervezetek és pénzügyi intézmények szigorú szabályokat alkalmaznak a kölcsön nyújtásakor és felvételekor, illetve a nemzeti valuták lebegtetésekor, gazdaságpolitikai autonómiájukat leszűkítették. A nemzetközi szereplők, akik felmérik, hogy mennyire hiteles vagy felelősségteljes egy kormány, a teljesítményüket értékelő ügynökségektől az olyan intézményekig, mint az IMF, szintén hozzájárulnak ahhoz, hogy a gazdasági eszközök állami tulajdonlásának véget kell vetni, és a privatizációt kell előnyben részesíteni. Ezalatt a piac behatol a gazdaság és a társadalmi tevékenység minden területére. Minden gazdasági és politikai rendszer a neoliberális világrend felé konvergál, mert elfogadja a tőkeáramlás elvét mint hajtóerőt.

Ezek a rendszerváltozások a gazdasági hatékonysági érveket átalakítják a társadalmi struktúra és a politikai legitimáció érveivé. Ebben az esetben mindegyik új ortodoxia ugyanazokba a határokba ütközik, mint az 1920-as évek hasonló ortodoxiája – a politikai elfogadhatóság és a nemzetközi piaci erőkhöz történő hazai igazodás legitimációjába. Az 1920-as években a "gazdasági liberalizmus egy páratlan ajánlatot tett", hogy visszaállítsa az önszabályozó szabadkereskedelmi rendszert úgy, hogy eltávolítja az "összes intervencionista politikát, amely ellenkezik a földbirtok, munkaerő és a pénzpiac szabadságával" (Polányi, 2004).

A sok nyugati országban és jobboldali vagy populista pártban felbukkant neokonzervatív szintézis vonzó alternatívája lett a neoliberális fundamentalizmusnak, miután a legtöbb fejlett kapitalista országban eltűnt a családi szolidaritás. Nem a neoliberálisok, akik hisznek a szabad piaci megoldásokban vagy a szociáldemokraták, akik jobb szociális ellátásért küzdenek az idősek és a munkanélküliek számára, hanem a neokonzervatívok, akik a közösségépítést és a morális erkölcsöt hangsúlyozzák, próbálják monopolizálni a szociális napirendet. A neokonzervatív gondolkodók azzal érvelnek, hogy a protekcionizmust nem szabad a kereskedelmi és gazdasági változásokra leszorítani, hanem ki kell terjeszteni a magánszféra összes területére, hogy megőrizzük a (nyugati vagy keresztény) értékeket a szabadosságtól és a külföldi befolyásoktól. Valójában a neokonzervatív szintézis nem alkot új kapcsot az állampolgár és a közösség között a modern globalizált világban, hanem úgy küzd ellene, hogy a tradicionális értékeket helyezi előtérbe. Ezért a New Labour az állampolgárság új koncepcióját hirdeti, melyben a "jogok és a felelősségek együtt járnak, és ahol nem tételezzük a teljesen hamis választást a szociális és személyes felelősség között" (Blair, 1996: 218).

 

Vitatták, de elfogadták, hogy a nemzeti és a történelmi sajátosságok hozzájárultak ahhoz, hogy a jóléti államok jellegzetes vonásokat alakítsanak ki. Az európai szociáldemokraták, akik 2000-ben kidolgozták a Nyílt koordinációs módszert (angol rövidítése OMC), most elfogadják a szubszidiaritást a szociális területen, vagyis azt, hogy az a nemzeti hatáskörbe tartozzon. Mindegyik jóléti állam a saját útján fejlődött, és mivel jelenleg ezek az országok számos kihívás előtt állnak, várható, hogy mindegyik jóléti rendszer jelentős változáson megy majd keresztül a következő évtizedben. Az irány, amelyet valószínűleg követni fognak az OMC nyomása alatt, az a piac. Ezért a társadalom és az egyén közt kialakuló új kapcsolatnak szüksége van az állami beavatkozás új elveire. Most, hogy az állami vállalatok és szolgáltatások privatizációját elfogadták, a szociáldemokrata politikusok partnerséget akarnak létrehozni a köz- és a magánszféra között, aminek célja, hogy beavatkozzanak annak érdekében, hogy elősegítsék az "egyéni gazdasági lehetőségeket és újjáépítsék a gazdaság alapjait" (Blair, 1996: 220).

 

Jegyzet

¹ A bismarcki tradíció abból a társadalombiztosítási rendszerből származik, amelyet Bismarck vezetett be az 1880-as években. A modell egy járulékokkal finanszírozott biztosítási rendszer, mely főleg a függő helyzetben lévő alkalmazottakra összpontosít, és célja a biztosított megszokott életszínvonalának fenntartása.

 

Hivatkozások:

Blair, Tony (1996): New Britain. My Vision of a Young Country. London, Fourth Estate.

Braun, D. (1988): Der niederländische Weg in die Massenarbeitslosigkeit (1971-1981). Eine politisch-institutionelle Analyse. Unpublished Ph.D. University of Amsterdam, Amsterdam.

Crosland, C. A. R. (1964): The Future of Socialism. London: Jonathan Cape.

Giddens, A. (1999): A harmadik út. A szociáldemokrácia megújulása. Agóra Marketing Kiadó, Budapest.

Giddens, A. (1999): Runaway World. How Globalisation is Reshaping our Lives. London: Profile Books.

Giddens, A. (2000): The Third Way and its Critics. Oxford, Polity Press.

Gray, J. (1996) After Social Democracy. London, Demos.

Mill, John Stuart (1962): Utilitarism. In Utilitarism. On Liberty. Essay on Bentham. Together with selected writings of Jeremy Bentham and John Austin, Edited with an introduction by Mary Warnock, London and Glasgow, Collins.

Plotke, D. (1996): Building a Democratic Political Order. Reshaping American Liberalism in the 1930s and 1940s. Cambridge, Cambridge University Press.

Polányi, Károly (2004): A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Napvilág Kiadó, Budapest.

Shonfield, A. (1965): Modern Capitalism. The Changing Balance of Public and Private Power. Oxford, Oxford University Press.

 

(Fordította: Baráth Katalin)