“Vétkesek közt cinkos, aki néma” címmel rendezett a NATO-ról konferenciát 1999. április 10-én az Alba Kör és a Baloldali Alternatíva Egyesülés. Az alábbiakban az érdekesebb felszólalásokat ismertetjük.

Szalai Erzsébet szociológus:

A magam részéről éppúgy szemben állok a NATO, mint Milosevics agressziójával. Szeretném saját eszmei álláspontomat leszögezni: úgy gondolom, hogy ebben a háborúban mindkét fél azonos mértékben felelős. úgy gondolom, hogy ez a háború a nyers erőnek már a látszatra sem adó diadaláról és a racionalitásra épülő társadalomszerveződési elvek kudarcáról, válságáról szól. A mi világunk részleteiben egyre racionálisabbá válik, az egész mégis egyre irracionálisabb irányba visz bennünket. A racionalitás eluralkodása azt jelenti, hogy egy piaci logika, a nemzetközi nagytőke logikája uralkodik el a világon, és minden más logikát igyekszik maga alá gyűrni. A multinacionális nagytőke agresszív előrenyomulásának következtében az emberek élete üressé és céltalanná válik. Ezt jelzi a nagy átfogó ideológiák válsága, a liberalizmus, a szociáldemokrácia és a konzervativizmus válsága egyaránt. De inognak a liberális demokráciák alapvető intézményei is. A nemzetállamok, a piac “láthatatlan kezébe” vetett hit, a polgári demokráciák intézményei szintén inognak, mert a multinacionális tőke előrenyomulása következtében a parlamenti szavazáson leadott voksok teljes mértékben elvesztik az értéküket. A világ uralkodó erői úgy viselkednek, mint Bibó István hamis realistái, akiknek taktikailag minden lépése igazolható, de lépéseik csődbe visznek. Ez a háború megmutatta, hogy a világkapitalizmus csak azokat a társadalmi csoportokat hajlandó magába integrálni, amelyek hajlandók és képesek az ő logikájának megfelelni. Azokat a társadalmi csoportokat, amelyek képtelenek ennek a kihívásnak megfelelni, egyszerűen elpusztítják. Tehát azok a társadalmi csoportok, illetve azok a nemzetek, amelyek nem kívánnak, vagy nem tudnak ennek a logikának megfelelni, a tőke agresszív előrenyomulásának áldozataivá válnak. Hogyha egyetlen mondatban akarnám a háború lényegét kifejezni, akkor azt mondanám, hogy a háború kitörésének pillanatában a tőzsdeindexek meredeken emelkedni kezdtek. Ennek a háborúnak a lényegét ezzel az egy mondattal is le lehet írni. Ez a háború válasz a kialakult világgazdasági krízisre, és megmutatja, hogy a világkapitalizmus ezt a válságot ugyanúgy csak háborúval tudja megoldani, ahogy az első és a második világháborúban tette.

Más megközelítésben, ez a háború bizonyos értelemben Amerika és Európa vetélkedéseként is leírható. Beszéltem béhány katonai és geopolitikai szakértővel. úgy értékelték – bár ezt empirikusan nem tudom alátámasztani -, hogy itt Amerikának Európával szembeni agressziójáról is szó van. Ugyanis Amerika egyetlen komoly vetélytársa ma a világpiacon a feltörekvő Európa. Ha figyeljük az eseményeket, akkor azt látjuk, hogy Milosevics egyre többet enged. Megtette az első gesztusokat, és ha a másik fél meg akarna egyezni, akkor viszontgesztusokat tenne. Ezzel szemben a NATO tovább fokozza, erősíti a térséggel szembeni agresszióját. A cél valójában ennek a térségnek a destabilizálása, ezáltal Európának a destabilizálása. Olyan értelemben, hogy legyen Európában egy olyan góc, amely állandó feszültséget termel. Részben a menekülthullámon keresztül, részben pedig – és ez már ma is látható – azzal, hogy a NATO-ban résztvevő európai baloldali kormányokban komoly feszültséget okoz a háború. én, mint a társadalomért felelősséget érző értelmiségi, felemelem a szavamat ez ellen a háború ellen. Felemelem a szavamat a NATO agressziója ellen, és Milosevics ellen egyaránt.

Annak idején, amikor a NATO-tagság kérdése Magyarországon felmerült, én különböző okok miatt ennek a kérdésnek nem tulajdonítottam akkora jelentőséget, mint amilyen jelentősége ennek a kérdésnek valójában van. Bár megtehettem volna, nem tettem meg mindent annak érdekében, hogy erről a kérdésről többet megtudjak. Ezért megkövetem azokat, akik mellé akkor oda kellett volna állnom.

Hajdu Tibor történész:

Szomorú dolog, ami miatt mi itt összegyűltünk. Szomorú, hogy kevesen vagyunk, de a mai körülmények között érthető, hogy az emberek többsége sok mindentől jobban fél, mint a saját lelkiismeretétől. Sok ember félti az egzisztenciáját, ilyen-olyan támogatásait stb. Vonatkozik ez a pártatlan magyar sajtóra is. De mindez nem fontos, az a fontos, hogy itt vagyunk. A mai újságban olvashatták, hogy egy belga szenátor agyában már fölmerült az a gondolat, hogy miután a bombázás nem segít, Magyarországról kiinduló szárazföldi csapással kellene a Milosevics-rendszert elsöpörni. Ha ezt az ötletet a NATO-tábornokok a magukévá tennék, nyugodtak lehetünk, a magyar miniszterelnök nem követné Teleki Pál példáját. De ennek kipróbálására, reméljük, nem kerül sor. Csatlakozva az előttem szólóhoz, úgy gondolom, hogy fölösleges, félrevezető most arról nagy vitákat indítani, hogy kinek hosszabb a felelőssége három centivel, ki kezdte, ki a rosszabb. A lényeg: követelni kell, hogy most hagyják abba a bombázást, legalább egy hétre, vagy két hétre, amíg az érdekelteknek módjuk, idejük nyílik arra, hogy gondolkozzanak. Ha volt értelme ennek a bombázásnak, az az volt, hogy a szerbeket és a Milosevics-rezsimet észre térítsék. Lássák, hogy nem ússzák meg a koszovói dolgot simán. Ez megtörtént. Ennél jobban észre téríteni nem lehet őket. Most már csak megölni lehet őket, attól nem fognak észre térni. Milosevics megbuktatása, amit hirdetnek, nem komoly cél. Ez nem egy afrikai marionett-állam. Milosevics lehet ilyen, vagy olyan, de mindenki tudja, aki Szerbiáról tud valamit, hogy Milosevicsből Szerbiában sok van. Az ő eltávolításával semmi nem változik meg, mint ahogy az albánok, a horvátok és más balkáni népek között is mindig lesznek, akik hajlandók gyilkolni, amíg van mivel. Milosevics megbuktatása ürügy egy olyan térségben, ahol a törvénynél a mai napig erősebb a vérbosszú elve. Ha esetleg sikerülne most megtörni a szerbek ellenállását, az nem jelentene semmit, mert majd öt év múlva, tíz év múlva, amikor a világ figyelme másra terelődik, akkor fogják legyilkolni az albánokat, és viszont, vagy esetleg a mit sem sejtő amerikai turistákat.

Van egy valódi célja ennek a bombázásnak, de ez már teljesült: kipróbálták, hogy milyen a “lopakodó” és a többi modern fegyver. Sajnálatos, hogy ezeket a modern fegyvereket se egereken, se patkányokon nem lehet kipróbálni, csak élő embereken. Ez megtörtént. Sőt, most már az oroszok is kaptak egy példány “lopakodót”. ők is tanulmányozhatják. Most már ennek a bombázásnak semmi értelme bincs. Több felelősségre van szükség a magyar politikusok részéről. Ezt nemcsak a kormánynak kell mondanom, hanem minden befolyásos magyar párt politikusának. Felelőtlenség a lebombázott Duna-hidak látványa mellett, a környezetszennyezés látványa mellett stb. azt ismételgetni, hogy Magyarországnak ebből a háborúból nem lehet baja. Már lett, és még lesz is. Ki tudja azt megmondani, hogy Baján és Szegeden az idén hány hisztérikus, idegbeteg gyerek fog születni, aki még 70 év múlva is az idegeiben hordozza azokat a hangokat, amelyek között megszületett. Jugoszláviának két NATO-szomszédja van: Görögország és Magyarország. Noha Görögországnak sincs döntő szava a NATO-ban, a görög politikusok sokkal felelősségteljesebben viselkedtek, mint a magyar politikusok. Ezt meg kell állapítani.

Végül, mint történész, egy megjegyzéssel szeretném zárni. én az amerikaiakon nem csodálkozom, én az európai politikusokon csodálkozom. Az európai NATO-politikusokon, akik tanulták egy kicsit Európa történelméről az iskolában, és nem tévesztik össze Budapestet Bukaresttel. Tudniuk kell, hogy itt nem egyszerűen két nemzet etnikai ellentétéről van szó. Itt sokkal többről van szó. Arról van szó, hogy a szerbek – más balkáni keresztény népekkel együtt – 500 évig éltek oszmán, mohamedán elnyomás alatt, amelyben az albánok nagy része a másik oldalon állt. A gyűlölet ilyen régi. Amikor a törököket végre sikerült kiszorítani a Balkánról, azzal a feltétellel tűrték el Szerbiában az albánok, Bulgáriában a töröknek nevezett nép, Görögországban ugyancsak az albánok jelenlétét, hogy csöndben maradnak, nem kérnek politikai jogokat maguknak. Szomorú állapot, de 100 éven keresztül így volt. A legtöbb politikai joguk a mohamedánoknak még Jugoszláviában volt, ha Bulgáriához vagy Görögországhoz hasonlítjuk a helyzetet. Akik most a tűzzel játszanak, nem gondoltak arra, hogy ez a tűz más országokra is kiterjedhet, és nem csak katonai konfliktus formájában. Aki járt Bulgáriában, az tisztában van azzal, hogy ott a lakosság tizedét kitevő török kisebbség tökéletes jogfosztottságban él. Ezt félve és szótlanul tűrik. Mi történik, ha megjön ott a törökök hangja, és ők is fegyvert fognak? Még igazuk is lesz. A nyugati világ nyilván helyes politikát követett azzal, hogy támogatta Rugovát, és támogatta a szerb demokratikus ellenzéket Milosevicsékkel és Seseljékkel szemben. Amikor azonban ejtették a szerb demokratikus ellenzéket és Rugovát, és az albán fejvadászok oldalára álltak, végzetes hibát követtek el. Ha ennek a folyamatnak nem vetnek véget, akkor a Balkánon évtizedeken át az albán, a szerb, a horvát, a bolgár, a macedón és nem tudom milyen fejvadászok háborúja fog folyni. Mindenki háborúja mindenki ellen. és ezt a háborút szerződésekkel nagyon nehéz lesz megállítani. Mert hiszen a helyzet ismerői azt sem gondolhatják komolyan, hogy egy albán vagy egy szerb fegyveres nagyon komolyan fogja venni a politikai vezetők által aláírt szerződéseket.

Bárdos-Féltoronyi Miklós geopolitológus:

én nem Budapesten élek, hanem Brüsszelben. Ez nem érdektelen. Nem Magyarországról, hanem Brüsszelből, a NATO látszólagos központjából szagolom az ügyeket. Néhány pontot érintenék. Az első pont, hogy az egész balkáni térségben – de másutt is – az a nagyon furcsa történelmi és földrajzi helyzet, hogy több népnek van igénye ugyanarra a területre. Ezt lehet látni Baszkföldön, Kurdisztánban, észak-írországban stb. Az Oroszország és az Európai Unió közötti térségben, ebben a Köztes-Európában ez nagyon gyakori volt a század elején. Most már kevésbé gyakori, de még mindig van egy csomó ilyen terület: Erdély, Bulgáriában az összes török vidék, a volt Nagy-Jugoszlávia területén, Görögországban, Törökországban lehet találni ilyen területeket. Ebből a szempontból nyilvánvaló, hogy a koszovói helyzet miért tragikus.

áttérek a második pontra. Csapody Tamásnak [az Alba Kör egyik vezetője – A szerk.] igaza lett. A NATO-elleneseknek tragikus módon igazuk lett. Miért? Mert tizenegy nappal azután, hogy Magyarország belépett a NATO-ba, Magyarország frontországgá vált. Figyelem, hogy milyen szorgalommal próbálják ezt Magyarországon tagadni. Frontország lett, háborús viszonyban van Magyarország. Ezt nem sikerült elkerülni, de talán ez is volt, amit akartak. Miért van ez? Kifejezetten amerikai szempontok alapján beszélek, nagyon kevéssé helyi, magyarországi szempontok alapján, mert azok kevésbé érthetők. Amerikai szempontból ebben az elmúlt tíz évben, és különösen az elmúlt hetekben voltak egyrészt taktikai célok, másrészt stratégiai célok. A taktikai célok jól láthatók. Az elmúlt tíz évben többféleképpen próbált az amerikai vezetés (először Bush, azután Clinton) az említett köztes-európai térségben támaszpontokhoz jutni. A támaszpontoknak háromféle megszerzése volt. 1. Megállapodtak a légi, illetve tengeri kikötők szabad használatában. Ez vonatkozott Magyarországra rögtön kilencvenegyben, vonatkozott Albániára, az óriási albán kikötőhasználatra stb. 2. Kiterjesztették a NATO-t. Ezt ismerik. 3. Taktikai módon próbálták meg a támaszpontrendszert kiépíteni, amit szintén ismernek Magyarországon, Taszár formájában. De Taszárt megelőzte a nagy légitámaszpont észak-Albániában. Aztán jött a boszniai Tuzla, azután jött három macedón támaszpont. Tegnap kisült, hogy Albániában szárazföldi támaszpontok is vannak. Ha végignézi az ember a köztes-európai térséget, a balti államokat leszámítva (habár ott is vannak amerikai tanácsadók kilencvenkettőtől kezdve) az egész térségben megvan az összes szükséges támaszpont, amit egy amerikai hadsereg el tud képzelni magának. Kivéve egyet, és ez elég nagy hiány: a pristinai támaszpontot. Koszovóról tudni kell, hogy ott vannak bányák, gazdasági érdekek stb. De Pristinának a repülőtere az igazán érdekes, amit nem bombáztak az amerikaiak az elmúlt napokban. A várost bombázták, de a repülőteret nem bombázták. Mert a repülőtér, tudomásom szerint, a Balkán legnagyobb katonai repülőtere. Ez egy nagyon értékes valami, és ez még hiányzik a támaszpontok sorából. Szerintem ez a repülőtér az egész balkáni háborúnak az elsődleges célja.

A NATO-ban nagyon mélyreható viták, tárgyalások folynak két kérdésről. Egyrészt arról, hogy a NATO különböző európai országai elfogadják-e vagy sem, hogy a NATO a saját területén kívül működjön. A másik pedig az, hogy a NATO ne védelmi szervezet legyen, hanem az érdekeit védő szervezet. Ez egy pici különbség a szóhasználatban, de a kettő között óriási hadászati különbség van. Mert a védelmi szervezet azt jelenti, hogy egy esetleges támadás esetén a NATO-országok gyorsított tárgyalásba kezdenek, hogy megvédjék a saját területüket. Természetesen semmiféle garancia nem létezik ennek a sikerére. Csak a magyar kormány számára van “NATO-garancia”, a valóságban nem létezik semmi ilyesmi. De ez nagyon fontos dolog volt, mert végső soron a területi védelmet biztosította. Most a területvédelemből “ki akarnak lépni”, hiszen nincs is támadás: egészen egyszerűen a NATO-érdekek képezik a játszmát. Mindez létrejött anélkül, hogy a diplomaták tárgyaltak volna. Ez az első ausztriai összejövetelen ENSZ-fölhatalmazással történt, azt még valahogy ki lehet magyarázni. De most a koszovói esetben a NATO európai országai egyértelműen és egyhangúlag elfogadták az amerikai javaslatot, hogy a NATO nem védelmi szerv, és hogy NATO-érdeket védenek Koszovóban. Ez egy borzasztó, nagyon súlyos dolog, mert azt jelenti, hogy a NATO alaptermészete megváltozott. Bizonyos mértékig önkényesen fölfogható NATO-érdekek függvényeképpen bármikor és bármilyen háborús kezdeményezés történhet. A NATO és a Varsói Szerződés védelmi szervezetek voltak. Most viszont új szervezettel állunk szemben: ez egyértelmű a koszovói helyzetben, és ez taktikailag nagyon fontos volt. További taktikai meggondolás volt az elmúlt tíz évben a jugoszláv hadsereg fölmorzsolása. Ez tovább folyik, még nem nagy sikerrel, de folytatódik. Ez a hadsereg gyengül, és egyre gyengébb lesz.

Vegyük szemügyre a stratégiai meggondolásokat. Szerintem három stratégiai meggondolás van a balkáni háború mögött. A legfontosabb: megmutatni Nyugat-Európának, hogy neki nincs önálló külpolitikája, nincs önálló biztonságpolitikája. Teljesen függ az Amerikai Egyesült államoktól. Valószínűleg ez a legfontosabb célja az elmúlt tíz év háborújának. Brüsszelben nyilvánvalóan látjuk, hogy a XXI. századra az Egyesült államok szempontjából nézve a tényleges ellenfél, amely nyomást gyakorolhat az Egyesült államokra, egyrészt az Európai Unió, amely már ma is majdnem kétszerese gazdaságilag az Egyesült államoknak, másrészt, természetesen, Kína.

A második stratégiai kérdés: Oroszország. Nevezetesen: Oroszországnak megmutatni, megmondani, hogy maradjon ott, ahol van, onnan ne lépjen ki. Ez éktelen sikerrel történik. Ha követjük az elmúlt tíz év történelmében, hogy Oroszországnak mi a helyzete Köztes-Európában, akkor rádöbbenünk, hogy az amerikai diplomácia és az amerikai katonai terjeszkedés óriási sikerrel működik.

A harmadik stratégiai cél abból fakad, hogy Kína is jelen van. Kína számára is lecke az egész balkáni amerikai politika. Azt hivatott bizonyítani – aláhúzva és sikerrel -, hogy bár az amerikai diplomáciának nagy balfogásai vannak Európán kívül (ezt jól be lehet mutatni Afrikában, Latin-Amerikában, Délkelet-ázsiában stb.), de Európában, sőt az eurázsiai kontinensen az úr Amerika, és ezt Kínának is tudnia kell.

Nézzük a következményeket!

Volt egy pici álomkép, remény – amiben én is éltem a kilencvenes évek elején -, hogy az ENSZ működőképessé fog válni. Ez a remény hiú reménnyé vált, és ez nagyon szomorú dolog a világ összes demokráciái és demokratái számára.

A második következmény, hogy az amerikai stratégia Köztes-Európa tizenkilenc országában – Oroszország és az Európai Unió között – a belső demokrácia gyengülését is elősegíti. Egy olyan folyamat előtt állunk, amely jól ismert Latin-Amerikából, ahol a XIX. század végén és a XX. század elején a demokrácia formálisan fölmorzsolódott. Ennek már sok jele van Köztes-Európában. A különböző kormányok, Lengyelországtól Bulgáriáig, állandóan erősítik a rendőrségi és katonai hatalmat. Bizonyos értelemben még demokrácia van, még vannak szabad választások. Ezt igyekszünk elfelejteni – a magyar lapokat olvasva, hasonlóan a nyugati lapokhoz – Miloseviccsel kapcsolatban. Meg kell lepődni, de Milosevics egy demokratikusan megválasztott államelnök. Habár csak 41 százalékot kapott a választáson, de Clinton sem kapott többet soha az életében. úgyhogy ő nem tudom, mennyivel demokratikusabb. Hogy nemzetközi jogilag mind a kettő háborús bűnös, abban is hasonlítanak egymásra.

Az amerikai stratégia harmadik következménye valószínűleg a legsúlyosabb. A Külügyi Intézetben fölhívták arra a figyelmet, hogy felejtsük el az ENSZ-et, tételezzük fel, hogy a NATO humanitárius okok miatt lépett közbe a Balkánon – ettől még marad az a súlyos tény – mint II. János Pál pápa mondta -, hogy egy agresszív, imperialista jellegű misszióról van szó, ahol egy ország elhatározza, minden látható jog nélkül, hogy a másikat elkezdi bombázni. Anélkül, hogy a másiknak nagy védekezési lehetőségei volnának, ami persze erkölcsi szempontból is fölvet kérdéseket. De ha a Külügyi Intézet szellemében nézzük a bombázás száraz tényét (vagyis nem nagyon gondolkodunk arról, hogy jogos vagy nem jogos), akkor is nyilvánvaló, hogy a nemzetközi kapcsolatokban a precedensek a fontosak. Mit tehetünk, ha holnap Oroszország elhatározza, hogy az orosz kisebbségért Ukrajnában közbelép, észtországban közbelép, vagy azt mondja, hogy a török kisebbséget Bulgáriában elnyomják, és ezért az orosz csapatok oda bevonulnak? Nem egészen tudom, hogy milyen érvünk lenne azt mondani, hogy az oroszok csúnya emberek. Elfogadtuk, Magyarország elfogadta, egy demokratikus kormány elfogadta, hogy hadiállapotba kerüljön a Jugoszláv Szövetségi Köztársasággal. Számomra ez a legsúlyosabb.

Harsányi Iván történész:

Az elmúlt két hét eseményeinek a legfontosabb tanulsága valószínűleg az, hogy napjainkra a háború tökéletesen alkalmatlanná vált bármilyen politikai cél sikeres elérésére. Ezért nem halaszthatjuk tovább, hogy állást foglaljunk ebben a kérdésben. Egyrészt követeljük a jelenlegi háború azonnali abbahagyását, és napirenden tartjuk a háború teljes kitörölését az emberiség életéből. Természetesen tudom, hogy a közelebbi cél elérése is fényévnyi távolságra van a gyakorlati sikertől. De ahogy Umberto Eco még az öböl-háború kapcsán megfogalmazta Carlo Collodinak Pinokkió, a fából faragott kisfiú történetével kapcsolatban: Pinokkió mellett mindig ott volt Grillo Parlante, a Szóló Tücsök, aki tulajdonképpen a saját lelkiismerete volt. és igaz, hogy Pinokkió nem mindig hallgatott rá, de Szóló Tücsök azért nem spórolhatja el, hogy megszólaljon. Egészen egyszerű volt a kérdésfeltevés a mostani ostromlók részéről: azt mondták, hogy meg kell akadályozni a koszovói etnikai tisztogatást. Ehhez légitámadásokat kell intézni, és ezzel az eszközzel elérhető ez a cél. Ezzel kapcsolatban két lehetőségünk van. Az egyik lehetőségünk, hogy komolyan vesszük: ez volt az akció célja. Ha komolyan vesszük, azt kell mondanunk, hogy azoknak, akik ezt komolyan gondolták, a leghalványabb fogalmuk sincs általában a társadalmak és ezen belül a délkelet-európai társadalmak reagálásának a mechanizmusairól. Ennélfogva roppant veszélyes a világra nézve, hogy ilyen horderejű döntéseknek a lehetősége van a kezükben. A másik lehetőségünk, hogy élünk a gyanúperrel: más céljai vannak a bombázásnak. Már elhangzott egy utalás az amerikai-európai kapcsolatra, nevezetesen, hogy Amerika Európa megtörése céljából csinálja ezt az egészet.

Rá szeretném terelni a figyelmet egy-két olyan momentumra, amelyik talán ilyen hangsúllyal még nem szerepelt. Itt van mindjárt a Milosevics-kormányzat megdöntésének a kérdése. Clinton elnök a saját szavaival elmondta, hogy ez is egy cél. Milosevics személyéhez persze szörnyűségek köthetők, éppúgy, mint más délszláv államok egyes személyiségeinek a személyéhez, akikről valamilyen okból most kevesebb szó esik, korábban is kevesebb szó esett. Akármi legyen a véleményünk Milosevicsről, itt tulajdonképpen a korlátozott szuverenitás doktrínájának újólagos bevezetéséről van szó a nemzetközi életbe. “Clintonyev-doktrína” született, és ez a “Clintonyev-doktrína” semmiben sem különbözik korábbi változataitól.

Egy második mozzanat, amire szeretnék rámutatni, hogy a háborúban az Egyesült államok önhatalmúlag és félreérthetetlenül megkezdte az 1945-ben San Franciscóban kialakult nemzetközi rendszer fölszámolását. Egyoldalúan megkezdte, és senki sem tagadja, hogy ez az akció ellentétes a Biztonsági Tanács jogköreivel. Legfeljebb mentegetik ezt az akciót. Az ENSZ reformjáról diplomáciai csatornákon évek óta konstruktív vita folyt. Most ezt a vitát a rakéták folytatják, és a spirituális becsapódási körzetük elsősorban New York, a világszervezet központja.

A harmadik szempont, amire szeretnék utalni: az egyik fontos cél, hogy végleg megtörjék Oroszország amúgy is csak omladékaiban létező világstratégiai pozícióját és politikai befolyását. Mindenesetre demonstrálták teljes tehetetlenségét az érdekeit sértő nemzetközi eljárásokkal szemben. Ebben csak a tényleges erőviszonyok manifesztálódnak. De annak szerintem határa van – és ez nagyjából független Oroszország potenciáljától -, hogy meddig lesz hajlandó lenyelni a békát ebben az ügyben. Ha ez interkontinentálisan nem sok port kavar is fel, itt a térségben sokféle problémát okozhat. Abban a békés hadjáratban, ami nálunk a népszavazás előtt a NATO-ra adott igen érdekében folyt, fontos érv volt, hogy a NATO még soha senkit nem támadott meg. Ez tényleg így volt. Még azok az atlanti intervenciók is, amelyekben NATO-országok voltak érdekeltek – Kongó, Panama, Grenada, Falkland-szigetek -, nem a NATO-tól indultak ki. Tehát ez igaz volt. Attól tartok, hogy még mindig igaz. Tudniillik annak ellenére, hogy most ugyan a NATO kollektíve, 19 tagállammal foglalt állást a háború mellett, kérdés, hogy megtört-e ez a hagyomány. Igazából – kisebb-nagyobb expedíciós erőktől és logisztikai segítségtől eltekintve – egyetlen nagyhatalom lép színre a NATO kulisszái mögött. Tehát ez a szempont is felvethető a kérdésben.

Ezen az összejövetelen az azonnali állásfoglalás szükséglete háttérbe szorítja a háború alaposabb történeti elemzésének a szempontját. De a történtek fényében sokáig már ez sem halogatható. Ebben a pillanatban azonban az a feladatunk, hogy minden handabandázás nélkül tartsunk tükröt a háború mindenhatóságában vakon hívő, rakétázó erők szeme elé. Pinokkió persze ma megteheti, és nem titkolt presztízsszempontjai is azt diktálják, hogy nem hallgat a Szóló Tücsökre. De emlékeztessük rá, hogy Collodi meséjében ilyenkor hosszú szamárfülei nőttek.

Jemnitz János történész:

Történészként csak pár szóval nyúlnék vissza a múltba, mert jelen pillanatban nem ez áll e találkozó és az egész közvélemény érdeklődésének a középpontjában. Azok a népek, amelyek most érintve vannak, hosszú ideig békén éltek együtt. Mélyebbre vissza lehetne és kellene nyúlni, ahol a pozitív és a negatív tendenciák egymás mellett kimutathatók. Ennek a történetiségnek érdemes lenne a közeljövőben egy külön konferenciát szentelni. Ez egy másik kérdés, most vegyük le a napirendről. De szükséges lenne szólni róla, mert nagyon félre van tájékoztatva ebben a kérdésben a közvélemény.

A második kérdés, amire rá kell világítani, az a külön magyar felelősség. Itt megint van pozitív hagyomány. Aláhúznám, mert volt 1914-ben, volt nemcsak Teleki, hanem egy szélesebb mozgás az ellen, hogy Magyarország úgy kerüljön be a II. világháborúba, ahogy belekerült. Ezeket érdemes lenne pozitív és negatív tanulságként szintén felidézni. De a magyar felelősség természetesen óriási, és ilyen vonatkozásban a jelen valóság rendkívül szomorú.

Rendkívül fontos a sajtó szerepe és felelőssége, amelyik a közvéleményre erősen hatott, amely azután visszahatott a kormányokra. Ez vonatkozik az amerikai, de az európai sajtóra is nagyon keményen, és ugyancsak ez érvényesült a magyar térfélen is. Ismeretes, hogy a sajtó hogyan reagált annak idején Napóleon partraszállására, ami azzal kezdődött, hogy az emberevő partra lépett, és azzal végződött, hogy a császári felség bevonult Párizsba. Ugyanez kíséri végig jelen pillanatban a rádió, a televízió és a nyomtatott sajtó nagy többségének reagálását. Egy időben mint albán szélsőségesekről írtak azokról, akik ma már zömében mint felszabadító hadsereg jelennek meg. Hol van ennek az ellensúlya? Milyen lehetőségeink vannak? Nyugaton erősebb ennek a propagandának az ellenszele. Nyugat-Európára, és nem annyira az Egyesült államokra gondolok. Mert mondjuk az angol parlamentben sokan szólaltak fel, aminek itt a magyar sajtóban és közvéleményben nemigen lehetett meg a tükörképe. Erről nem adnak képet. De például Tony Benn, aki többszörös angol miniszter volt, és jelenleg az angol munkáspárti balszárny vezetője – még mielőtt beindult volna az egész szörnyűség – elmondta, hogy ez nemcsak a szerb népnek lesz tragédia, hanem az albán kisebbségnek is tragédia lesz. Persze nem sikerült feltartóztatni az eszkalációt. De a figyelmeztető szavak elhangzottak. Nagyon szomorú, hogy itt nálunk nem adtak ennek visszhangot. Ugyanő felvetette azt is, hogy ha – mint mondják – Szerbiában humanitárius támadás folyik, akkor a Vöröskeresztnek cirkálókat és bombázókat kellene adni, hogy ezek után a Vöröskereszt is a NATO mintájára tevékenykedhessen.

és itt kezdődne a mi felelősségünk. én értem azt a megközelítést, hogy pillanatnyilag a NATO félretolta az ENSZ-t, de ezt nem kell tudomásul venni. Még akkor sem, ha kevés a pillanatnyi realitása, hogy mi megváltoztathatnánk a valóságot. De nem szabad hallgatni és a túlerővel szemben is kell valamit tenni. Az összes lehetőséget meg kell lépnünk.

Krausz Tamás történész:

Sok írás jelent meg ennek a háborúnak a természetéről, jellegéről, okairól, de nagyon keveset olvashattunk olyat, amelyiknek a szerzője vállalta volna annak az ódiumát – mert ez nem kockázat nélküli -, hogy nyíltan tiltakozási pozícióból fogalmaz. Csak egy-két írótól, értelmiségitől, és nem szakértők részéről születtek olyan írások, amelyek emlékeztetnek Babits gondolatára. Tehát egyfajta erkölcsi elkötelezettség vezetett el oda, hogy emberek rájöttek: rosszul tették, amikor Magyarország NATO-tagsága mellett érveltek, szavaztak. Vagy nem számították ki a következményeket. Van néhány ember, aki képes volt bizonyos önkritikáig eljutni.

A magyar hatalmi elit történelmi tradíciója olyan, amilyen: évszázadok óta szervilissé verték a magyar hatalmi elitet. Ma ez ismételten megnyilatkozik. Ki tudja, már hányadszor éljük meg, hogy a magyar hatalmi elit a legszolgalelkűbb Közép-Kelet-Európában. Akár a csehekkel, akár a lengyelekkel vetjük össze, mindig túlteljesít. és mindig csak utólag jut eszébe, hogy valami történelmi szörnyűséget követett el. Majd tíz vagy húsz év múlva fogja megbecsülni azokat az embereket, akiknek volt bátorságuk rámutatni, hogy itt egy perverz háborút támogatnak. Mert a probléma az, hogy ez egy perverz háború. Nem arról szól, amiről a sajtóban beszélnek.

és ezzel rátérek a második problémára. Miért hallgat a magyar társadalom? Mert a közvélemény és a magyar társadalom el van hülyítve, szét van zilálva, morálisan le van rombolva. Teljesen individualizált. Ezért nem ismerik föl, nem hajlandók fölismerni, hogy az egész világ Koszovó. Nem szerb-albán ellentétről szól ez a háború. Nem is szerb-amerikai ellentétről. és nem szerb-NATO ellentétről szól. Ez a háború egészen másról szól. Hiszen ez a háború bárhol kirobbanhat, és – történetfilozófiai értelemben – véletlen, hogy itt robbant ki. Ennél nagyobb etnikai konfliktusok is léteznek a világban. A koszovói szerb-albán ellentét sok évszázados múltra megy ugyan vissza, de azért apróság a kurd kérdéshez képest. önmagában a kurd lakosság száma több mint a teljes szerb populáció. Miért nem ott avatkoztak be? Ott is beavatkozik a NATO, de a kurd nép ellenében.

Ezt a háborút szisztematikusan építették föl. Tudatosan megkreálták nagyon komoly szakemberek, hogy hogyan lehet ezt a perverz háborút eladni. Ezt a háborút az Amerikai Egyesült államok 1993 óta tervezi. Nem most döntötték el. Ez egy jól előkészített, sokszorosan megfontolt, tipikusan az amerikai civilizációban rejlő háború. Hadd utaljak David Halloway amerikai politológusra, aki a Japán elleni atomcsapásról azt mondta, hogy az atombomba az amerikai civilizáció terméke, és minden más kultúrától idegen. A XXI. század küszöbére érve egy új típusú háború köszöntött az emberiségre. Akár tetszik, akár nem, ez egy világháború. Sokan mondják, hogy jön a III. világháború. A III. világháború itt van. Nem tudjuk, hogy fog befejeződni, de ami itt most elkezdődött, az nem fékezhető meg. Ez a világ Koszovóról szól: arról, hogy az USA az új erőviszonyoknak megfelelően most építi fel az új világrendszert. Ez nem megy vér nélkül. Itt a nemzetközi jogot félre kell tennie, ha a világhatalmi dominanciáját biztosítani akarja. Mást nem is tehet. Ezért van az egész képmutatás.

Ami itt zajlik, azért is megdöbbentő, mert komolyan vettük 1989-nek egyfajta morális üzenetét. Mára látjuk, hogy ez kiürül. Szakértők, kollégáim állnak oda a televízióba hazudozni reggeltől estig, estétől reggelig. Mintha tényleg ők is elhinnék, amit mondanak. Feladatuk ennek a beteges, perverz háborúnak az igazolása.

Az egész háború egy televíziós játékhoz hasonlít: a világ leggazdagabb országai elkezdenek lövöldözni kitalált célpontokra, védtelen lakosságra. Semmi nem múlik ezeken a célpontokon. Ráadásul le is telefonálnak a szerbekhez, hogy most ne menjetek ahhoz a hídhoz, mert az következik. Eljátsszák az egészet. Ez egy szimbolikus háború. Pár ezer ember persze belehal. Ez a háború arról szól, hogy a világ leggazdagabb és legagresszívabb országai hogyan tudják az új világrendet a saját dominanciájuk alatt megvalósítani. Ha ezt nem akarjuk így kimondani, akkor kezdünk össze-vissza hablatyolni az etnikai ellentétekről. Ezek az ellentétek évszázadok óta léteznek, és most ezeket szisztematikusan kiélezik, fölhasználják. Aki azt mondja, hogy itt humanitárius katasztrófától mentik meg az emberiséget, azt is bíróság elé kellene állítani. Mert ez a legfőbb érv, hogy a lakosság értelmét és erkölcsi érzékét elaltassák. Jönnek bombával megoldani azt, amit ötszáz év óta nem sikerült bomba nélkül. A kérdést így teszem föl: oldottak-e már meg etnikai konfliktust valamikor bombákkal az emberiség történetében?

Kurd meghívott:

Ami Koszovóban jelenleg folyik, annak a célja nem egy etnikai probléma megoldása, hanem a nem az Egyesült államok mellett álló politikai vezetés eltávolítása és az amerikai befolyásnak Jugoszláviára való kiterjesztése.

A világ különböző részein a koszovóinál sokkal nagyobb méretekben létezik etnikai konfliktus. Koszovóval összehasonlítva Kurdisztánban sokszorosan több ember él. és ott nem hogy autonómiát nem adnak, de a kulturális és a legalapvetőbb emberi jogokat sem adják meg a kurd lakosságnak. Ha összehasonlítjuk a két konfliktust, a kurdisztáni háborúban eddig mintegy ötvenezer ember halt meg. A kurd menekültek száma több millió. Miért nem foglalkozik a NATO a közel negyvenmillió kurd problémájával ugyanúgy, mint a koszóvói albánok problémájával? Miért nem tesz semmit az Egyesült államok az embertelen körülmények között élő kurdok érdekében? Miért nem támadja az USA a kurdokat megsemmisítő török államot? Nagyon pontos választ adott ezekre a kérdésekre az Egyesült államok Külügyminisztériuma. Azoknak a köröknek, amelyek össze akarják hasonlítani a koszovói és a kurd problémát, az Egyesült államok hivatalos válasza a következő. A két problémát nem lehet összehasonlítani, mert teljesen különböző dolgokról van szó. Jugoszláviától eltérően Törökország demokratikus ország, a török állam demokratikus állam. Törökország NATO-tagállam.

Tisztán látható: ahol az érdekei úgy kívánják, az Egyesült államok fellép, és az emberi jogokra hivatkozik. Ahol az emberi jogokat ténylegesen megsemmisítik, de az érdekei úgy kívánják, ott az Egyesült államok a támadókat támogatja.

Jakócs Dániel irodalomtörténész:

Meg kell nézni, hogy a NATO, illetve a mögötte álló Egyesült államok számára mi a probléma Jugoszláviával. Van egy Milosevics, tökéletesen mindegy, hogy hogy hívják. Mert ha nem ő van, akkor helyébe hozzá hasonló fog kerülni. A szerbek többsége ezt az embert fogja megválasztani, mindegy, hogy mi a neve. Ezt az embert és ezt a politikát a szerb nép többsége választotta meg. és ez a szerb politikus nem tetszett az Egyesült államok vezetésének. Nem tetszett, mert nem úgy politizált, ahogy neki az amerikaiak parancsolták volna, hanem úgy, ahogy szerb választói akarták. Ezért elhatározták, hogy eltávolítják. Először megpróbálták eltávolítani békés eszközökkel, megpróbálták tömegtüntetésekkel, politikai nyomással. Nem sikerült nekik. Ezért bevetették a katonai eszközöket.

Mi a NATO Jugoszlávia elleni támadásának az üzenete Magyarország számára? Számunkra az az üzenete ennek a támadásnak, hogy ha Magyarországon egy kormány nem olyan politikát folytatna, amilyet az Egyesült államok elvár, akkor Magyarországgal ugyanúgy fognak elbánni, mint most Jugoszláviával. Nem a kormánnyal, hanem a magyar néppel. Ez azt jelenti, hogy a NATO politikája valamennyi közép-európai országban lehetetlenné teszi a belső demokráciát. A kialakult világpolitikai helyzetben nem lehet Magyarországon demokrácia, mert mihelyt egy kormány a magyar népnek a külső hatalométól eltérő akaratát próbálná megvalósítani, először bekövetkezne a burkolt, majd a nyílt beavatkozás és erőszak. Jugoszlávia bombázásának ez az üzenete számunkra és egész Európa számára. Minél hamarább megértjük ezt, annál jobb. Gyakorlati jelentősége persze pillanatnyilag nincs annak, hogy mi most ezt megértjük és kimondjuk. De ha majd megérti Európa, akkor annak lesz jelentősége.

és még valami. Ne legyünk naivak. Ha a magyar parlament azt szavazná meg, hogy a NATO nem használhatja a magyar légteret, a NATO akkor is fogja használni.

Forgács Iván esztéta:

Hallottuk, hogy a NATO természete alapvetően megváltozott: a továbbiakban nem védelmi szervezet akar lenni, hanem az érdekeit védő szervezetté terjeszti ki magát. Ebből az következik, hogy a hatalmi egyensúly és a békés egymás mellett élés korszaka után a háború törvényszerűen, megint teljesen elfogadható eszközzé válik bármilyen politikai konfliktus megoldására. Ha tényleg arról van szó, hogy a legerősebb világhatalom és a legerősebb világhatalom katonai szövetsége a világrend újrafogalmazására tesz kísérletet, akkor a mi pacifista “reálpolitikai” próbálkozásunk, hogy kérjük a bombázásokat leállítani, nem fog messzire vezetni. Ha a probléma ilyen globális szinten merül föl, akkor ne legyünk annyira naivak, hogy majd valahogy kisírjuk a humánus megoldást, hogy addig sírunk, amíg belátják.

A magyar kormánynak az a stratégiai célja, hogy Magyarország a centrum államaihoz tartozzon. Ezen a szinten a magyar kormány nem követ el hibát, amikor belép a NATO-ba. Lehet, hogy ebben a globális politizálásban a centrum még kétszáz évig nyertes lesz, és gazdagodik. De totális demagógia az, hogy egyben humánus is lesz a nem-centrum államokkal szemben; az, hogy a jövőben nem lesznek véres háborúk; az, hogy nem fog erőszakot alkalmazni, és demokratikus eszközökkel fogja a különböző konfliktusait rendezni. A jövőben már nem tudjuk eladni ezt a demagógiát.

Az egyszerű magyar állampolgár a politikusok és a média mindennapos hazudozásai között próbál tájékozódni. Ennek a régen tartó hazugságfolyamatnak az egyik újabb megnyilvánulása a bombázások humanista tálalása. Kétségbeesetten igyekezhetünk kimutatni, hogy ez a két dolog összeegyeztethető. De ezt a két dolgot nem lehet összeegyeztetni, és dönteni kell, hogy elfogadjuk-e nagyon nagy távlati célban progresszív törekvésnek, hogy ehhez a hatalmi csoportosuláshoz tartozzunk, vagy valamilyen módon nem akarunk oda tartozni, és föl akarjuk venni vele a harcot. Ebben a helyzetben nem tartom helyesnek a kompromisszumos megközelítést. Valamilyen küzdelem valamilyen formában – úgy tűnik – morálisan nem kerülhető el.