Mi az orosz?

Mi az orosz? Miért, a magyar mi?

Mi a magyar? – tették fel a kérdést még 1939-ben a kor jeles magyar gondolkodói, elsősorban a nagy költő, Babits Mihály és a nagy történész, Szekfű Gyula, és nem tudtak érvényest választ adni. Néhány éve am­biciózus utódaik ismét nekirugaszkodtak: és csoda-e, ha ismét válasz nélkül maradtunk?

Miért gondolom mégis, hogy a „mi az orosz?" megválaszolása nagyobb sikerrel kecsegtet? Azért, mert az oroszokról elmélkedni mindig érdekes. Mert az oroszok „titkát" kifürkészni mindig izgalmas. Tisztába jönni az „orosszal" ezen felül még hasznos is. Ez nem jelenti azt, hogy a kuta­kodás okvetlenül sikerrel jár, ahogy a nemzetkarakterológiák általában is komoly kívánni valót hagynak maguk után, és alapvető kétségeket támasztanak a tudomány emberei számára. A feladat azonban ígére­tes, még a megoldásába belebukni is szép és kegyes halálnak számít. Egyébként pedig kétséges, hogy egzakt módon, egzakt eszközökkel kell-e a problémához közelítenünk.

Ez az, amit elvileg már Tyutcsev óta tudunk. Kezdjük tehát azzal, hogy az „orosz" ésszel felfoghatatlan, rejtélyes, misztikus, kívül esik a ráció tartományán, a racionalizmus fogalomkészletével lehetetlen leírni, megragadni a lényegét. Nem segít más csak az intuíció, az empátia és az érzelem. Ez lenne az első számú sztereotípia. Maguk az oroszok találták ki, de lelkesen osztják a külföldi turisták és befektetők is. A hatalomtechnikusok, a kremlinológusok és ruszisták viszont cáfolják, de legalábbis úgy gondolják, csak a testükön keresztül lehet a titkok labirintusának kulcsához jutni.

Csak rációt ne! – harsogták a szlavofilok annak idején, hisz az az átkos Nyugatról jön, végső soron pedig az eretnek „latinhitből", tehát a kato­licizmusból ered, s mint ilyen, az ördögtől való. Valami igazuk lehetett, ugyanis az orosz történelem három nagy racionalistája (I. Péter, Lenin, Jelcin) után nagy történelmi traumák következtek: a rabszolgatartó állam­feudalizmus, a sztálini államszocializmus és a liberális rablókapitalizmus. A radikális európaizálás tehát nem hozta meg az eredményt, pontosab­ban: nem a kívánt eredményt hozta, hanem az elképzelt, a vágyott vagy utólag optimálisnak ítélt fejlődés karikatúráját. És nem azért, mert ezek a történelmi személyiségek maguk sem nélkülözték a karikatúraszerű vo­násokat. Mai szemmel nézve van valami megmosolyogtató a nagytestű, ám kisfejű ácscár hiperaktivitásában, a forradalom vezérének antihősi aurájában vagy a rendszerváltó expárttitkár állandó kapatosságában.

Ám a lényeg nem ez, hanem éppen az, hogy nem ők kölcsönözték e hősi korszakoknak a történelmi komikumot, hanem Oroszország színpadán vált a dráma tragikomédiává.

Azonban túlságosan sok ember pusztult bele a pétervári nagy álomba, került a GULAG-ra, és túlságosan sok minden pusztult el a „zavaros időszak" második, jelcini kiadásának idején ahhoz, hogy az orosz lét groteszk és suta vonásaira tegyük a hangsúlyt. A nyugati ember mindig akkor követi el a legnagyobb hibát, amikor elkezdi megmosolyogni vagy – ami még rosszabb – lesajnálni az oroszokat. Merthogy viccelődésre lenne elég ok. Még 1963 telén, amikor először jártam Moszkvában, apám is viccnek hitte, hogy nem lehet kinyitni az Osztankino szálló ablakát. Végül addig feszegette, amíg az egész ablakkeret rá nem szakadt. Pedig csak a „foltocska" rendeltetésszerű használatát kellett volna ismernie. Ahhoz, persze, illett volna valamit tudnia az orosz télről is, amit Marco Polótól kezdve a nyugati utazók már évszázadok óta megénekeltek.

A velencei mesemondó kalmár az első, egyszersmind legjobb példája annak, hogy a messziről jött ember bármit mondhat Oroszországról. Mi sem természetesebb annál, hogy ő is egy – úgymond – „megtörtént esettel" ecseteli az orosz hideget. Eszerint „mikor egyszer a dorbézolásból egy férfi hazafelé ment a feleségével, az asszony leguggolt vizelni. Ám olyan szörnyű hideg volt, hogy a lába közötti szőrzet összefagyott az út füvével. Szegény asszony nem tudott mozdulni a fájdalomtól, és segítségért kiáltott. A férj igen részeg volt ugyan, de mégis szívére hatott felesége szerencsétlensége, úgyhogy négykézlábra állt, és odalehelgetett. Lehelete azonban szintén jéggé vált…" Itt már nem folytatnám a szürreálisnak tetsző leírást, kinek-kinek vizuális fantáziájára bízom annak a duális szoborcsoportnak elképzelését, amely egyszerre két örökérvé­nyű moszkovita toposz allegorikus ábrázolása: az északi hidegé és az egyetemleges részegségé. Az európai ember efféle „igaz történetekkel" kezdte a 13. században – és ugyanott folytatta még a 19. században is. Nem ok nélkül fakad ki minden idők legnagyobb orosz történésze, Vaszilij Oszipovics Kljucsevszkij 1865-ben emígyen: „Az orosz népnek hosszú évszázadokon keresztül az a szerencsétlenség jutott osztályrészül, hogy mindenki az összes lehetséges sületlenséget világgá kürtölhette róla, anélkül, hogy félnie kellett volna a cáfolattól."

És ma sincs ez másképp. Torzítunk, mert nem értjük. Akár a premodern ember. Az európai felsőbbrendűségi érzés, a „Mi" és „Ők" típusú szembe­állítás határozza meg orosz-képünket. A keleti szlávok az idegen népeket összefoglaló néven „németeknek" (nyemci), vagyis „némáknak" nevezték, hiszen nem értették őket. Századok, lassan évezredek telnek, és még mindig azt hisszük, hogy mindenki barbár, aki nem mi vagyunk.

Barbárság, erőszak, vadság, brutalitás – ezek voltak a nyugati sajtó leggyakrabban használt kifejezései az oroszokkal kapcsolatban egy pár évvel ezelőtt végzett vizsgálat szerint. Vannak még aztán a könnyed eufemizmusok (ld. „orosz medve") vagy a szinonimaként használt „KGB" és „maffia". Vagy a szofisztikáltabb eszmefuttatások – Safarevics gyűj­tésében – arról, hogy „az orosz történelmet olyan »archetipikus« orosz jellemvonások határozzák meg mint: a szolgalelkűség, a méltóságtudat, a más véleménnyel szembeni türelem hiánya, az idegen hatalommal szemben érzett rosszakarat, irigység és meghunyászkodás szolgai elegye. Hogy az »idegen« elleni gyanakvásukban és ellenségességük­ben valamennyi bajukért hajlamosak bárki mást: tatárokat, görögöket, németeket, zsidókat vádolni – kivéve saját magukat."

A színvonal a 18. századi stájer néptábláéval vetekszik, amely tudvale­vőleg minden ottani kocsmában ki volt téve, útba igazítandó a gyanútlan korcsmárosokat a serért betérő idegenek szokásait illetően. Mármost valamilyen oknál fogva a csaposoknak nem volt túl hízelgő a véleménye a „muszkavitákról". Rosszindulatúaknak, végtelenül durva, tudatlan, vere­kedésre hajlamos népségnek tartották és a szamárhoz hasonlították őket. Más kérdés, hogy minket, magyarokat sem nagyon szíveltek: épp csak egy hajszállal voltunk jobb képességűek, de úgyszintén vérszomjasok, kegyetlenek és még lázadók is.

Mindebből az a kézenfekvő igazság következik, hogy mi mindannyian, istenhez egyformán közel vagy távol álló népek, fajok, nemek és hitek, egyként vagyunk prédái a klán-sovinizmusnak, a törzsi barbarizmusnak, az etnicizáló imperializmusnak. Most az oroszok kerültek a célkeresztbe, holnap ránk vadásznak. Itt őket gyalázzák, néhány száz kilométerrel arrébb minket szidalmaznak. Ideje lett a toleranciának.

Kétségtelen ugyanis, hogy mások vagyunk. Nem jobbak vagy rosszab­bak, hanem mások. Az oroszok például többet olvasnak, de jobban is lökdösődnek a metrón, nem öltöznek ki, ha színházba mennek, a vécéik pedig egyenesen katasztrofálisak. A hallgatóimnak az óráimon időnként felteszek két találós kérdést. Aki tudja a megfejtést, az már nem kezdő az orosz stúdiumok terén. Az egyik: milyen célt szolgált a leningrádi kollégiumomban a WC-fülkéket elválasztó falba, kb. szemmagasságban fúrt két lyuk? Válasz: a kagylóra felállók, majd visszaguggolók számára a kapaszkodást segítette elő. A második: miért árultak öreg nénik a metró kijáratok környékén kiégetett villanykörtéket a 90-es évek elején? Válasz: mert a vevők a munkahelyükön kicsavarták a működő körtéket, majd a használtakat tették a helyükre.

Az első kérdést még senki nem fejtette meg (ha nem számítjuk, ter­mészetesen, a helyismerettel rendelkezőket), míg a másodikat évekkel ezelőtt még viszonylag sokan megválaszolták. Aminek komoly oka van. Az árnyékszék-kultúra terén ugyanis közelebb állunk a nyugati „water closet"-hez, mint az ázsiai „pottyantóshoz". A létező szocializmus idején felnövekedett generáció ugyanakkor nálunk is pont úgy lopta a gyárból a közvagyont, mint orosz sorstársa. Még csak nem is ragaszkodtak a villanyégőhöz, vitték, viszik haza a WC-papírt is a mai napig.

E röpke művelődéstörténeti exkurzusból az sejlik tehát fel, hogy más­ságunkat egyáltalán nem kell abszolutizálni. Vannak dolgok, amiben jobban hasonlítunk az oroszokra, mint a művelt Nyugatra. Az Egyesült Ál­lamokban például, amikor annak idején részt vettem egy kisvárosi piknik pingpong versenyén, mindenki részvevően mosolygott a lúzerségemen, mert én minden beütött csusza után kényszeresen elnézést kértem. Sok évvel később a Balatonnál teniszeztem egy orosz akadémikussal. Korosabb lévén gyakran rontott, de minden egyes alkalommal hangos „én hibáztam!" felkiáltással exkuzálta magát.

E történetet nem az amerikaiak javára meséltem el. Csak érzékeltetni akartam, hogy az alkalmazott mércéink nagyon szubjektívek és viszony­lagosak. Mi európaiak szükségképpen a zsidó-keresztény kultúra által ihletett, a görög-római antikvitás és a barbárság szimbiózisából kinőtt feudalizmus, és az azt leromboló kapitalizmus lineáris fejlődését tekintjük etalonnak.

Nos, ha így nézzük, akkor az oroszok előtörténete sem különbözik más későn jött európai népek történetétől. Legfeljebb a keleti szlávok eredetileg nem voltak annyira harciasak, mint a germánok, de ugyanolyan barbár fejedelemségekben éltek. Hosszan vitatkozhatnánk arról, hogy mindebben mi volt a skandináv varégok szerepe, de bármilyen jelen­tőséget tulajdonítsunk is nekik, az biztos, hogy a 9.-10. századi Kijevi Rusz története kísértetiesen hasonlít a korai magyar történetre. Azzal a különbséggel, hogy a mi kalandozó eleink szilaj paripáikon inkább az Atlanti-óceánt és a Földközi-tengert vették célba, ők harci dereglyéken a Fekete-tengerig portyáztak. Az eltérő földrajzi orientáció csakhamar vallási-kulturális téren is érvényre juttatta hatását: a mi őseink Nyugatról, a keleti szlávok Délről, Bizáncból választották vallásukat. Ez sok mindent megmagyaráz majd a későbbiekben, de amilyen vontatottan ment az új uralmi viszonyok, az új társadalmi-gazdasági rend kialakulása, olyan lassú volt a krisztianizáció is. A fiatal állam élén patrimoniális uralkodó állt, akinek kíséretéből kialakult a privilegizáltak rétege, amely a társadalom zömét alkotó szabad harcosokat letelepült életmódra kényszerítette. A keleti szlávoknál ez a folyamat lassabban ment végbe, mert a kedvezőbb geopolitikai helyzetük miatt tovább élhettek a könnyű bevételi forrást jelentő hadizsákmányból, mint a fáradságos földművelésből. Lassan-lassan azonban itt is kialakultak a világi és egyházi nagybirtokok és bár kezdetben ezeket zömmel rabszolgák művelték meg, de fokozatosan a fegyverforgató parasztok is függésbe kényszerültek. Így ment ez a Kijevi Rusztól nyugatra eső területeken is, nem véletlenül tekintették az uralkodók a már ekkor a keresztény világ perifériájának számító Kelet-Európában kollégáknak egymást. Bőszen háborúztak és házasodtak egymás famíliájával, ahogy az a középkorban illett. Bölcs Jaroszláv egyik lánya így jutott el egészen Sárospatakig és Tihanyig. És ezzel lett András királyunk egyszerre a francia és norvég királynak is sógora.

A dolgok akkor kezdtek megváltozni a keleti szlávok kárára, amikor a tatárok Európa felé vették útjukat. A geopolitika az oroszok elődeit sújtotta: kihasználva a korai államfejlődés szükségszerű velejáróját, a széttagoltságot, a Kijevi Rusz jelentős részét a tatárok fennhatóságuk alá vonták és 250 hosszú éven át abban is tartották. Ezenközben tőlük nyugatra megjelentek a jobb életfeltételeket remélő külföldi (zömmel né­met) paraszttelepesek és kézművesek, akik új, korszerűbb munkakultúrát és technikát honosítottak meg, mintegy exportálva a feudalizálódásban élenjáró európai országok vívmányait. Ezeken a területeken kialakul az egységes jobbágyság és kialakulnak a nyugati értelemben vett városok. Ettől kezdve van okunk Közép-Kelet-Európáról beszélni.

Az egykor volt Kijevi Rusz ebből a nyugati hatásból már kimaradt, és ezzel megmaradt a tulajdonképpeni Kelet-Európának, ahol ügyeik törté­nelmileg igen kedvezőtlen fordulatot vettek. Ez már a Moszkvai-Orosz­ország kora, amikor is a moszkvai fejedelmek a tatárokkal kollaborálva gyűjtögetni kezdik az egykori keleti szláv földeket, hogy a 16. század elejére majd hárommillió, a század közepére kb. 5,5 millió km2-t gyűjt­senek össze belőlük. Ahogy Marx írja a marxizmus-leninizmus ideológiai hegemóniája alatt szamizdatként elhíresült művében, A XVIII. századi titkos diplomáciában: „Moszkva a mongol rabszolgaság förtelmes és siralmas iskoláján nőtt fel és vált naggyá." Nincs mit szépítenünk ezen a történeten: Marxnak megint igaza van, legfeljebb nem kell szeretnünk ezért. És ha belegondolunk abba, hogy az orosz elitek Sztolipin és Sztálin „szorításában" nemrég azt az Alekszandr Nyevszkijt hozták be „Orosz­ország nevének", tehát minden idők legnagyobb oroszának, aki maga is a tatároknak köszönhette nagyfejedelemségét, akkor kicsit illetlennek tartjuk magunkat, hogy egyáltalán szóba hoztuk ezt a témát.

A tatárokat és általában a keleti hatások kérdését nem lehet megke­rülni, ha a Moszkvai-Oroszországról beszélünk. Az orosz nyelvben alig találunk skandináv eredetű szavakat, mongol viszont annál több van, elsősorban az államszervezetet, az igazgatást, a hadászatot érintő lexi­kában. Nézzünk meg egy bojár-ábrázolást a 16. századból: szakasztott olyan, mint a bibliai háromkirályok. A Vörös-téri fő turista szimbólum, a Vaszilij Blazsennij székesegyház pedig egy keleti mézeskalács házikó. A mongol-tatár hatás elementáris erejű az orosz históriában, az igazi történelmi talány ezért az, hogy miért nem tudta átstrukturálni, új pá­lyára állítani az orosz fejlődést? Miért nem lett belőle kínai fajta keleti despotizmus?

Pedig az orosz nagyfejedelmek, majd cárok igencsak igyekeztek. Buzgón alkalmazták a tatároktól ellesett hatalmi titkokat, praktikákat, eszméket és intézményeket. Igénybe vették hozzá a szintén keleti fo­gantatású bizánci egyházi ideológiát, és létrehozták az évszázadokon keresztül diadalmas autokratikus rendszerüket is. Mindez azonban csak azért maradhatott életképes, mert szervesen illeszkedett a kora-feudális – tehát európai típusú – berendezkedéshez, a „fejedelemségem a ma­gánbirtokom" uralmi elvhez. Ezzel azonban egy tradicionális szisztéma erősödött meg, konzerválódott – és prolongálódott. Az orosz társadalmi­gazdasági rend egészen a 17. század közepéig megrekedt a majd' ezer évvel azelőtti nyugati szinten. A világtörténelmi kora újkorban itt még kora középkori időszámítás szerint éltek.

Csoda-e, ha Oroszország nem tudta eredményesen felvenni a harcot még a lengyelekkel sem? Ez a magyarázata az izolacionizmus hosszú évszázadai után az első Romanovok óvatos, majd I. Péter drasztikus „európaizálásának", ami az orosz lét újabb alapellentmondásait segítette életre. Közben azonban az orosz földek kimaradtak a skolasztikából, a humanizmusból, a reneszánszból, a reformációból, a barokk is csak amolyan hagymakupolás „Nariskin-barokk" volt. Hasonlítson valaki össze egy 17. század végi orosz templomot a római Szent Péter bazilikával, mindjárt érzékelni kezdi a különbséget. Oroszországban az első – udvari – színház nagyjából Moliére halálának évében alakult.

I. Péter, tehát „hozott anyagból" dolgozott. Nem újat hozott létre, a régit erősítette meg. Nem modernizálta, hanem konzerválta az orszá­got. Oroszország európai tényező lett – amelynek tudta nélkül, ahogy a korabeliek ezt dicsekvően mondogatták, egyetlen ágyú sem dördülhetett el Európában -, de nem lett európai ország. Európában a harmadik rend már intenzíven ásta a feudalizmus sírját, amikor I. Péter egyetemleges szolgálatra kötelezte a nemességet, rabszolga státuszba döntötte a parasztságot és kényszermunkaerőre alapozta az állami megrendelésre dolgozó manufaktúráit. Eredeti állami tőkefelhalmozás folyt, a katonai monarchia totális kiépítése. A liberális 20. század eleji történész, Pavel Miljukov szerint a reformok a lakosság legkevesebb egyötödének pusz­tulása árán valósultak meg. E felülről történő erőszakos beavatkozás mintát adott minden későbbi „utolérő modernizációnak", amely a polgári társadalom nélkül, annak híján valósult meg.

Innentől kezdve a Pétervári-Oroszország birodalom és nagyhatalom, európai elittel és ázsiai néppel. Egy nagy csatahajóra hasonlít, amelyet tunyán visz előre a nehézkedési erő, s amelynek akár milliméternyi irányváltozása is roppant sok energiába kerül. Az egyre többet kár­hoztatott jobbágyrendszer azonban eltartja a szalonokban gyülekező nemesi aranyifjakat, akik jófajta dohányt füstölve és pezsgőt hörpintgetve világmegváltó terveket szövögetnek, és saját emelkedettségüktől meg­részegülten nemesebbnél nemesebb eszméket hirdetnek. Nem történik ugyan semmi, de ez a semmi iszonyú intellektuális-érzelmi erőfeszítések eredménye. Mellékterméke viszont az orosz bölcselet és a világirodalmi rangú klasszikus orosz irodalom.

Ki az, aki Puskint, Gogolt, Turgenyevet, Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Csehovot olvasva megkérdőjelezné európaiságukat? Kinek jutna eszébe Ázsia Muszorgszkij, Csajkovszkij, Rimszkij-Korszakov dallamait hall­gatva, Repin, Szerov, Verescsagin képei előtt állva? Ki merné elvitatni, hogy Mengyelejev, Lobacsevszkij, Pavlov munkássága az európai tudo­mányosság része? Vagy lehetséges lenne, hogy európai kultúra nő az ázsiai ugaron?

Ez az Oroszország, amelynek ilyen elsőrangú magas kultúrája volt, fokozatosan még olyanabb anakronizmussá vált a 19. században. Csak azért nem érdemelte ki az „Európa beteg embere" címet, mert azt már lefoglalták a törökök. És ezt csak ideig-óráig tudta leplezni külső és belső agressziójával, mert a 19. század közepi krími háború idején kiderült, hogy a király meztelen, a japánok erre már csak ráerősítettek a 20. szá­zad elején, és az I. világháború maga alá temette a retrográd, megújulni képtelen önkényuralmi rendszert.

Az ezt követő szovjet rezsim bő hetven évéből én a folytonosságot emelném ki. Kétségtelen rendszerváltozás ment végbe, de az minden erőszakossága ellenére megmaradt az „orosz paradigmán" belül. Nem egy összeesküvő csoport puccsa buktatta meg a cári Oroszországot és nem Sztálinnak, ennek a IV. Ivánba oltott I. Péternek személyes bűne a terror, a kollektivizálás, a büntető munkatábor-rendszer. Amint nem személyes érdeme a német fasizmus feletti győzelem sem. Az orosz társadalom olyan választ adott az I. világháborúra és a centrum országok világhatalmi ambícióira, amilyet egy félfeudális-félkapitalista periféria adhat. Visszatérést az autarkista földrajzi determinációkhoz, az obscsina-hagyományokhoz és a tekintélyuralmi rendhez. A szlogenek, a terminusok megváltoztak, a „Moszkva = harmadik Róma"-teóriát, a pravoszláv messianizmust felváltotta a világforradalmi, internacionalista küldetéstudat eszméje. A birodalom és a birodalmi (ön)tudat azonban maradt.

Ezért nincs igazán nehéz dolguk a mai rendteremtőknek. Egykori becsületes párt- és Komszomol-tagokként buzgón hányják a keresztet, a szellem dolgaiban jobb híján hagyják érvényesülni a pátriárkát, gond nélkül levedlették tehát a marxizmus-leninizmust. A szovjet himnusz zenéje azonban megmaradt, Lenin békésen nyugszik mauzóleumában és folynak a viták arról, hogy Sztálingrád is visszakapja nevét. A Nagy Honvédő Háború emléke hovatovább a társadalom legstabilabb kohéziós erejévé vált. „Irányított", „szuverén" demokráciáról beszélnek, de mi – a „szocialista" demokrácia, humanizmus, realizmus stb. után – pontosan tudjuk, hogy a különféle izmusok előtti jelzők a valóságban mindig zá­rójelbe teszik a jelzett szavakat. Mindebből pedig az következik, hogy az orosz múltból – annak ellenére, hogy időről-időre valóban nehezen megjósolható – tényleg érteni lehet a jelent.

Vajon definiálni is tudjuk a történelem segítségével azt, hogy mi az „orosz"? Történész vagyok, nehéz kimondani, de félek, hogy nem tudjuk. A historikus hagyományos eszközeivel azt lehet megállapítani például, hogy az orosz középkor nem ismerte a rendeket, a rendi-képviseleti or­szággyűléseket, ezért az újkorban sem alakult ki a nyugati értelemben vett polgárság, a parlamenti demokrácia. Ezért adottságnak vesszük, hogy a jelenkorban sincs civil társadalom, csak „imitálják" az igazi par­lamenti pártokat és állandó demokrácia-deficittel küzd a társadalom. Ma is meghatározó feltétel, amit a kiváló orosz történész, Szergej Szolovjov még a 19. század közepén írt, hogy: „A természet Nyugat-Európának édes-, Oroszországnak viszont mostohaanyja". Hatalmas, északi fek­vésű, nagy folyók szabdalta, sík ország. A sovány termőföld alig-alig bizonyult alkalmasnak a művelésre. A kimeríthetetlennek tűnő természeti kincsek ugyanakkor a puszta felélésre csábítottak, csábítanak a mai napig. De ebből következett az is, hogy a nyitott határok az egész orosz történelem folyamán előtérbe állították az emiatt kórosan megnagyobbo­dott állam külső (védekező/támadó) funkcióit. Az ország ezért egy katonai tábor képét öltötte és állandóan háborúzott. Így a birodalom egyre nőtt, a benne lakó alattvalók azonban egyre rosszabbul érezték benne magukat.

Ezek a történelmi-földrajzi feltételek az évszázadok során speciális lenyomatot hagytak az orosz emberen. A muzsik iszonyú erőfeszítések árán hódította el az erdőtől szántóját, de a művelésre a zord éghajlat ke­vés időt hagyott neki. Az év nagyobbik felében ezért halászott, vadászott, gyűjtögetett. Szabad volt, mert egészen 1649-ig szabadon költözhetett; de még inkább szabad volt a lelke. Eggyé vált a természettel: szemlélődő, meditatív lelki alkatú, sok tekintetben természeti ember maradt. A nemes szintén nem volt rászorítva a gazdaságra. Ha becsülettel szolgált az ál­lamnak, akkor az becsülettel eltartotta. Ezért inkább bízott a cári kegyben (adományban), mint soványka birtokában. A nemesi szabadság ethoszát így alig éli/érti meg, annál pontosabban igazodik el az állami szolgálat útvesztőiben. Vonatkozik ez a bürokráciára is, amelynek korruptsága csak a törökökével hasonlítható. Az orosz pópa talán a legszánalmasabb mindegyikőjük közül. Szegény, tudatlan, bárdolatlan, a hatalom talpnyalója. I. Péter még a gyónási titkot sem hagyja meg neki. A pravoszláv alattvalók ezért inkább hisznek a remetéknek, a szent félkegyelműeknek, önpusztító szektáknak és a hivatalos egyháztól elszakadt óhitűeknek. A felsőbbséghez való viszonyát tekintve nem különbözik ettől a soványka parvenü értelmiség sem: boldogan kiszolgálja a hatalmat, hiszen úgy éli meg, hogy annak köszönheti viszonylagos kivételezettségét. A piramis csúcsán a cárok, főtitkárok álltak. Volt néhány tehetséges közülük, felfe­dezhető bizonyos mértékben a „jó" és „rossz" uralkodók váltógazdasága az orosz-szovjet történelemben, de összességében mégiscsak igaz, hogy a nép olyan vezetőket kapott, amilyeneket megérdemelt.

Ez az, ami nagy tömegben, a derékhadra áll és igaz. Mindig, minden társadalmi rétegben akadtak azonban a „normálistól" eltérő, az adott körülmények között deviánsnak minősíthető, rendkívüli emberek. Voltak egyfelől a béketűrő parasztok, és voltak másfelől békétlen sorstársaik, a kozákok. Egyszerre helytálló tehát a szolgalelkűség, a mindenbe zokszó nélküli beletörődés és a mértéket nem ismerő, pusztító „népakarat" míto­sza. Az is kétségtelen továbbá, hogy az orosz nemes „felesleges" ember, de nemesnek született például Puskin is. Egyszerre, egymás mellett és ellen léteztek a Raszputyin-féle egzaltált kocsmatöltelékek és az igaz hit tűzhalált is vállaló mártírjai; a „pravoszlávia, önkényuralom, népiség" szentháromságát hirdető kultúrhivatalnokok és cárt robbantó „nihilista" egyetemisták. Tengernyi szovjet párttörténet professzor az egyik oldalon, Andrej Szaharov, Alekszandr Szolzsenyicin, Dmitrij Lihacsov a másikon.

A standardtól mégis leginkább egy cár tért el, I. Péter, aki azonban a tipikust is legtipikusabban képviseli Oroszországban. Az orosz szokáso­kat, erkölcsi normákat látványosan felrúgó, a „maradiságot" tűzzel-vassal irtó Péter, akinek bizony meggyűlt a baja étkezés közben a késsel és villával, belepirult, ha német hercegkisasszonyokkal kellett társalognia, és merő atyai jóindulatból azonnal nyakon vágta még a legelőkelőbb bojárt is, ha pedagógiailag azt indokoltnak találta. Aki fővárost álmodott a birodalom egy mocsaras zugában, selyemhernyót akart a hideg északon termeszteni, és levágott kaftánt, szakállt, fejeket. Nem kímélt senkit – szimpatikus, hogy saját magát sem. Ahogy Lenin mondta (Kljucsevszkij nyomán): „erőszakkal harcolt az erőszak ellen". Birodalmat szervezett despotikus alapon – hosszú időre száműzve a polgári társadalom illúzi­óját. A rendelkezésére álló eszközökkel a lehető legnagyobb hatásfokkal valósított meg egy országa előtt álló reális célt. Az emberi életekért azon­ban minden korban kár, különösen, ha áldozatuk hiábavaló volt. Péter azt tette, amit tennie kellett és lehetett. Fogcsikorgatva „európaizált", mert az autokratikus birodalomnak arra volt szüksége Az orosz nagy­hatalomnak minden oka megvan a dicsőítésére, az alattvalónak pedig a megátkozására.

A 80-as évek elején gyakran jártam a Szovjetunióban. Akkortájt gyors egymásutánban hunytak el a pártfőtitkárok. Egyikük temetésének napján éppen az akkor negyvenes éveiben járó dékán – egyébként első rangú történész – szobájában ültem. A hangulat nem annyira gyászos, mint inkább feszült volt, ugyanis a közintézményekben kötelezően nézni kellett a szertartást és az egyetemi készülék csak hangot adott, képet nem. Végül nagy nehezen bejött a kép is, ekkor a hangot levettük és beszélgetni kezdtünk közös dolgainkról. Beszélgettünk volna, ha nem toppan be a szobába egy idős, ősz szakállú professzor, aki hosszasan exkuzálta magát amiatt, hogy betegsége miatt nem tudott részt venni a legutóbbi értekezleten. „Rendben – rivallt rá beszélgetőtársam -, de többé ez ne forduljon elő!" Bevallom, engem meglepett a jelenet, ugyanis Magyarországon már 25 évvel ezelőtt sem volt divat öreg tudósokat sa­rokba térdepeltetni. Kérdőn néztem a dékánra. „Ezekkel csak Sztálin furkósbotjával lehet bánni" – mondta és a maga részéről lezárta a kérdést.

Pár év telt csak el, amikor az Európai Kulturális Fórum alkalmából a gorbacsovi idők emblematikus orosz értelmiségijével, Dmitrij Lihacsov akadémikussal beszélgethettem. Kiről másról, mint I. Péterről folyt a diskurzus, amelyet levélváltás követett. (Levelét, nagy örömömre, Dmitrij Szergejevics később publikálta is, aminek kapcsán kifejtette, hogy az orosz történelem természetes kerete az abszolutizmus.) Szóban még hozzátette: „és egy orosz értelmiséginek nem marad más választása, mint hogy drukkoljon annak, hogy ne egy despota, hanem egy felvilágo­sult uralkodó álljon az ország élén".

Így lenne ez? Ma már bizonytalanabb a nemleges válaszom. A törté­nelem kétségtelenül azt bizonyítja, hogy az „oroszhoz" hozzátartozik, annak egy meghatározó sajátossága a tekintélyuralmi rend – de hozzá­tartozik a szabadság is. Tajga, amíg a szem ellát, a hömpölygő folyók, az áradó zene szabadsága. Az orosz lélek, a „russzkaja dusa" túláradó dominanciája, amely mindig felülírja, ha kell, a józan számításokat, a rideg törvényszerűségeket, a történelmi fátumokat. Oroszországban a rend és rendetlenség, erőszak és könyörületesség, jámbor beletörődés és féktelen lázadás, anyagelvűség és spiritualizmus, profithajsza és jótékonyság párban jár, békében és állandó békétlenségben egymással.

Igen, talán ez a kettősség ez, amely az oroszt leginkább jellemzi. Hogy Európa is és Ázsia is, hogy hívő is és ateista is, hogy keresztény, de kele­ti, hogy lelketlen és mégis emberi, hogy hatalmas – és mégis oly esendő.

Én nem gondolom, hogy meg- és kiismerhetetlen. Az oroszok se gondolják ezt magukról. Sőt, értetlenül fogadják, ha az ember nem érti őket. Nekem például a mai napig rejtély, hogy az oroszok mikor váltanak át tegeződésre a magázódásból, miért került annak idején kopejkára ugyanannyiba az előkelő italnak számító pezsgő és a népital vodka, vagy, hogy a „szicsasz" egészen pontosan mennyi időt jelent? De igyekszem mindent befogadni, törekszem arra, hogy mindent megértsék. Nyitottsá­got, előítélet mentességet, egy kis empátiát javaslok mindenkinek, aki nemcsak megérteni, de megérintve lenni is szeretne. Nem nagy dolgok ezek. Nekik is csak annyi bizalmat kell megszavazni, amennyit magunk­nak is megadnánk.

Hogy mi végül az orosz? Az orosz egy hosszú szőke hajú lány, aki megbabonázva, elhomályosodó szemmel hallgatja Bulat Okudzsava „Imáját". Haja a végtelen orosz róna, szeme a folyók kékje, arca Andrej Rubljov harmóniája, lelke egyház és világ szimfóniája. De orosz Fé­lelmetes Iván, Nagy Péter és Sztálin is. Sose hagyjuk azonban ezzel megtéveszteni magunkat! Nagy 19. századi írónk, Jókai Mór máig ér­vényes módon mutatja fel az igazi értéket: „Az orosz kormánynak van kancsukája, vannak szibériai ólombányái, vannak vérrel írt ukázai, de az orosz nemzetnek van szabadság utáni vágya, mit demokrata egyletei fenyegetve hirdetnek a világnak, van hatalmas literatúrája, melynek ma­gas lelkű bajnokai az általános szellemi jobblétért, a nagy koreszmékért küzdenek…"

Az „orosz" tehát ember. Kicsit más, mint a magyar. Nem különb és nem alávalóbb, nem tehetségesebb és nem tehetségtelenebb. Néha rossz­kedvű, fáradtan kel, és morcosan megy a munkába. Máskor viszont rásüt a nap, és keblére öleli a világot. Ilyenkor bizony gyakran felönt a garatra, de ugyanúgy szereti gyerekeit és oltalmazza családját. Neki is megvan­nak a vágyai, céljai, hobbijai. Náluk kicsit rövidebb a nappal, hidegebb van, mint nálunk, szélesebbek az útjaik és nagyobbak a távolságaik.

Minden nagyobb. Több náluk a magas, szőke ember. Jobban hokiznak és kosárlabdáznak. Mi viszont gyakran megverjük őket vízilabdában. A futballjuk momentán jobb, de ők sincsenek igazán megelégedve vele. Ki­csit több Nobel-díjas írójuk van, de mi sem panaszkodhatunk Amerikába szakadt atomtudósainkra. Turistáik „annyian vannak, mint az oroszok". Jó vendégek: sokat isznak, sok borravalót adnak. Ránk meg azt mondják, hogy igen vendégszerető nép vagyunk.

Azalatt a tizenkét század alatt, amióta dolgunk van egymással a kelet-európai síkságon – amikor nem szólt közbe a politika -, tulajdonképpen egész jól elvoltunk velük.

…Mi az orosz? Miért, a magyar mi?…