sz szilu84 összes bejegyzése

Korábbi számok

Hugo Chávez mint Mészáros István olvasója

Hugo Chávez sokszor elmondta, hogy börtönévei alatt legfontosabb olvasmánya barátja, Mészáros István A tőkén túl című kötete volt. A könyvet Jorge Giordani juttatta el hozzá, aki utóbb, Chávez alatt Vene­zuela gazdasági ügyekért felelős csúcsminisztere lett, és ezt a pozícióját mindmáig betölti.

Utoljára tavaly, választási kampánya idején lehettem együtt Hugo Chávezzel, a Sáo Pauló-i fórum alkalmával. A Teresa Carreno Szín­házban tartott záróünnepély alatt nála volt egy példány Mészáros köny­véből, és azt mondta egy venezuelai öregembernek, aki nem sokkal korábban tanult meg olvasni, hogy egy nap majd el kellene olvasnia A tőkén túlt.

Hugo Chávez intellektuális nyugtalansága mindig megkapó volt. Jóllehet a venezuelai értelmiség inkább a konzervativizmus felé hajlik – az ország legnagyobb egyeteme, a Venezuelai Központi Egyetem (Universidad Central de Venezuela, UCV) jobboldali befolyás alatt áll -, ha arról kérdeznek, ki volt a legjelentősebb venezuelai értelmiségi, azt szoktam válaszolni: „Hugo Chávez".

Bárkivel beszélgetett is, Chávezt rögtön az érdekelte, hogy a másik mit mond. Olvasmányélményekről és más információkról kérdezte be­szélgetőtársait. Tévéműsorában, az Aló Presidentében elmondta, hogy az örök négyesen, Marxon, Engelsen, Leninen és Trockijon kívül olyan szerzőket olvasott, mint Gramsci vagy Rosa Luxemburg. Gyakori repü­lőútjait is olvasással töltötte.

Kielégíthetetlen teoretikai kíváncsisága mindig szorosan kötődött Ve­nezuela és Latin-Amerika konkrét valóságához. Képes volt arra, hogy az absztrakt elméleti gondolatokról azokra a közvetlen problémákra térjen át, amelyekkel országa szembesült. Hugo Chávezzel egy valódi munkásszármazású vezetőt veszítettünk el – kinézetre olyan volt, mint oly sokan hazája egyszerű emberei közül -, de egy nyughatatlan, kreatív elmét is, amely párját ritkítja.

És igazán említeni sem kellene azt a túláradó kedvességet, amellyel mindannyiunkat megfogott, már kormányzása kezdetétől – az első bra­zíliai látogatásaitól, amikor a Porto Alegre-i társadalmi fórumra érkezett, az utolsó alkalomig, midőn Dilma Rousseff-fel egy, a légiközlekedésről szóló brazil-venezuelai kereskedelmi egyezményt írt alá.

Arca még életének utolsó hónapjaiban sem árulkodott szenvedéseiről. Életereje egészen különleges volt – a legenergikusabb emberek közé tartozott, akikkel valaha is alkalmam volt találkozni. Halála felmérhetetlen veszteség, ám az általa hátrahagyott örökség, ezt nyugodtan kimondhat­juk, már nem visszafordítható.

Fordította: Lugosi Győző

Megjelent: http://blogdaboitempo.com.br/2013/03/06/chavez-leitor-de-meszaros/

 Hugo Chávez

Korábbi számok

Nekrológ alulnézetből. Margaret Thatcher halálára

A fiatal brit marxista szerző számára Margaret Thatcher a neoliberális jobboldal modern Fejedelme (Machiavelli) volt, aki megérezte a szakszervezetek és a brit baloldal gyenge pontjait, s a késő hetvenes évek válságát arra használta ki, hogy felmondja a háború utáni szociáldemokrata konszenzust, szétzúzza a szakszervezeteket, majd a privatizációval és a financializáció elősegítésével szétzilálja az egykori jóléti konszenzus társadalmi bázisát és bebetonozza az új neoliberális status quót. A baloldalnak csak a Thatcheréhez hasonló eltökéltséggel, világos helyzetértékeléssel és jól felépített stratégiával van esélye arra, hogy megostromolja a thatcheri „új konszenzust".

Egy nekrológban általában az elhunyt személy jelentős tetteiről és kiemelkedő képességeiről szokás megemlékezni. Mármost az, hogy Thatcher jelentős tetteket mondhat magáénak – tagadhatatlan. A jobbol­dal „modern fejedelme” volt, aki a Konzervatív Párt válságának és nagy veszedelmének pillanatában lépett színre, megragadva a szétesőben lévő elemeket, s új helyzetet teremtve belőlük. Thatcher mélyrehatóan átalakította az államot, a pártpolitikát és a gazdaságot, intézményesítve a neoliberális államvezetés egy olyan formáját, amely szinte kikezdhe­tetlen belülről.

Amikor azonban ekként írjuk le Thatcher teljesítményét, máris látszik, mi a baj a nekrológgal mint műfajjal: Thatcher legfontosabb eredményei egyszersmind okok arra, hogy őt alávaló és elítélendő személynek lássuk. Lendülete, kíméletlensége és politikai fortélya olyan bigott, osztálysoviniszta célokat szolgált, amelyeket aligha csodálhatunk: ha szemünk végigfut azoknak az éveknek a rombolásán, nehéz nem el­borzadnunk.

Ezenfelül ott van az a veszély is, hogy amikor Thatcher képességeire és sikereire fókuszálunk, akkor eltúlozzuk a vezető mint személy szere­pét. Thatcher erőfeszítései nemcsak a társadalmi és gazdasági érdekek széles koalíciójától függtek – amelynek összetartó kapcsa a kispolgárság és az „új középosztály” volt -, hanem egy sor intézményi hatalomtól is, a bulvársajtótól a Nemzetközi Valutaalapig. Erényei gyakran ellenfelei gyengeségéből, megosztottságából vagy nemegyszer hitványságából fakadtak.

Nem tagadhatjuk le azonban Thatcher vezetői képességeit. E nekrológ alaposan meg kívánja vizsgálni azokat a tényezőket, amelyek Thatchert a háború utáni időszak legsikeresebb politikusává tették. Mindezt annak szellemében tesszük, hogy tanuljunk ellenségünktől, hogy a jövőben jobb esélyünk legyen legyőznünk őt.

Thatcher a gazdagokkal azonosult, az ő érdekeikért harcolt, s úgy is helyezték örök nyugalomra, mint az uralkodó osztály teljes jogú tagját. Mindent megszerzett, ami ehhez szükséges: pénzt és arisztokratikus címeket egyaránt. Mégis van némi igazság abban, amikor kispolgári „forradalmárként” ábrázolják. Apja – liberális politikus, akit margóra szo­rítottak a Munkáspárt háború utáni sikerei – két zöldségbolt tulajdonosa volt; Thatcher az egyik bolt fölötti lakásban élt.

Margaret Robert – hogy a mai tory vezetés szóhasználatával éljünk – igazi „igyekvő” (striver) volt, aki életrajzát egészen fiatal korától kisebb-nagyobb iskolán kívüli elfoglaltságokkal pakolta tele. Oxfordi ösztöndíjra pályázott, amelyet épphogy csak megnyert egy másik diákkal szemben. Jó minősítésű természettudományos diplomát szerzett, majd kutató­vegyészként dolgozott, mielőtt egy üzletkötés alkalmából megismerte a milliomos antiszocialista üzletembert, Dennis Thatchert. 1951-ben házasodtak össze, és ettől kezdve mindig ott volt férje támogatása Mar­garet politikai és karrierambíciói mögött. Miután parlamenti képviselő lett, férje finanszírozta adójogra fókuszáló jogi tanulmányait, amelyek révén később vezető tory ellenzéki frontbencher lett az árnyékkabinet pénz­ügyminisztériumi szóvivőjeként. Szintén férje, valamint az üzleti szféra széles rétegeinek támogatása tette lehetővé, hogy átvegye a Konzervatív Párt vezetését a Heath-évek mélypontja után, és végül a háború utáni időszak legsikeresebb miniszterelnökévé váljon.

Margaret Thatcher egész életét az agresszivitás és a verseny élvezete által tüzelt felfelé irányuló osztálymobilitás jellemezte. Ez a személyes tapasztalat adta az alapját annak, hogy a „meritokrácia” elképzelésének úttörő hívévé váljon, gyakran utalva saját élettapasztalatára. Ha arról kér­dezték, miért támogatja az államilag finanszírozott, de erősen szelektív elitgimnáziumok (grammar schools) intézményét, válasza az volt, hogy saját felemelkedését az az iskolarendszer tette lehetővé, amely fel- és elismerte a tehetségeket.

Könnyű lenne rámutatnunk, hogy Margaret mindent férje hatalmas va­gyonának köszönhetett. Hiszen ez nem jelent mást, mint kimondani, hogy sosem kizárólag az individuum saját „sikerének a kovácsa”, hogy minden teljesítmény végső soron kollektív munkavégzésen alapul, és az egyén tehetsége semmi a struktúrák nélkül, amelyek lehetővé teszik kibonta­kozását. Ami ugyanaz, mint kimondani, hogy a meritokrácia elképzelése – ostobaság, bár ezt eddig is tudtuk. Egyszerre lennénk azonban szűk­markúak az elhunyttal és egyben alábecsülnénk őt, ha letagadnánk azt a jelentős szerepet, amit képességei és lendülete játszott a történetben.

Thatcher egyik nagy erőssége az ideológiai letisztultság volt. Ezt azon­ban ne keverjük össze azzal, hogy nézetei összességében koherensek lettek volna. Azok a gazdag, komplex ideológiai struktúrák, amelyeket ma „neoliberalizmusként” ismerünk, nem konzisztenciájukkal tűnnek ki. Mégis, gondolkodásának szilárd alapot adott egy bizonyos egyszerű „szabadpiaci” filozófia, amelyet elsősorban Burke-től és Hayektől sa­játított el. Mindenekelőtt Hayek Út a szolgasághoz című könyvét kell kiemelnünk, amely oxfordi tanulmányai idején valósággal elbűvölte. Ez a könyv, néhány további kevésbé ismert szocialistaellenes értekezés mellett – mint például Colm Brogan Our New Masters című könyve – határozta meg szellemi fejlődését.

Miközben a szabadpiaci jobboldal súlyos történelmi vereségeket szen­vedett, ezek a gondolatok magabiztosságot és történelmi céltudatosságot adtak maroknyi megmaradt védelmezőjüknek. Ők ragaszkodtak ahhoz, hogy az újonnan létrejött „szocialista” rezsim szükségszerűen ésszerűt­len. Csak a piacok képesek arra, hogy hatékonyan összpontosítsák a tu­dás sok millió ember között szétszóródott töredékeit, árjelzések gyanánt közvetítve az információkat. Az egyetlen módja annak, hogy az állam átvegye a piac szerepét, az lehetne, ha megpróbálna minden információt és döntéshozói hatalmat egyetlen centralizált intézményben összevonni. Ez pedig egyszerre hiábavaló és autoriter törekvés volna. Sőt, egyenesen a zsarnokság kezdete, a „lopakodó szocializmus” ősforrása, amelynek Thatcher és hívei hadat üzentek.

Nagyon is sokat nyerhetünk abból, ha komolyan vesszük a thatcheri ideológiát, még ha könnyű is kigúnyolni Thatcher retorikáját. Noha Obama a volt miniszterelnököt a szabadság bajnokaként méltatta, nem igen akadt olyan diktátor, akit a brit vezető ne kedvelt volna meg azon­nal, és ne sietett volna segítségére: idetartozott Pinochet, Suharto, sőt még Pol Pot is, amikor a vörös khmerek a Kambodzsa fölötti ellenőrzést próbálták visszaszerezni. Thatcher tagadta, hogy az Afrikai Nemzeti Kongresszus – ez a „terrorszervezet” – képes lenne valaha is Dél-Afrika kormányzására, s élete végéig ragaszkodott ahhoz, hogy Chilébe Pino­chet hozta el a demokráciát…

Saját ideológiájának szóhasználatában azonban mindez nagyon is konzisztens volt. A „szabadság” ebben az értelmezési keretben ugyanis elsősorban a piacok szabadságát jelentette, valamint az állampolgá­roknak nyújtott lehetőséget arra, hogy az állam túlzott beavatkozásától mentesen, szabadon költhessék el a pénzüket; a demokráciát pedig a lehetséges piaci választások sokaságában kell keresnünk. Ha ezek bármelyike sérül, akár egy megválasztott kormány intézkedései miatt is, az a zsarnokság kezdete. Mindennek a logikája arra fut ki, ahogy azt Hayek egyre tisztábban kimondta élete során, hogy a demokrácia felté­telesen pozitív dolog: pozitív, egészen addig, amíg az állampolgárokat a szabadpiacok és a „jog uralma” elfogadására ösztönzi. Hayek maga, csakúgy mint Thatcher, később nagy hívévé vált Pinochetnek, hiszen inkább egy „liberális diktátor”, mint egy liberalizmus nélküli demokrácia.

Bárhogy is van, ez volt Thatcher krédója, amellyel a helyi konzervatív gyűléseken megjelent, ahol sikerült elég jó benyomást keltenie ahhoz, hogy többször is egyéni választókerületi jelöltté válasszák, mielőtt megkapta volna a biztos parlamenti helyet garantáló finchley-i válasz­tókerületet. Parlamenti képviselőként általában jobbra állt a konzervatív frakció többségétől. Hagyományos tekintélyelvűség jellemezte bizonyos kérdésekben: például támogatta a vesszőzés újbóli bevezetését az iskolákban, ellenezte a halálbüntetés eltörlését, ámbár ezt a büntetési formát még férje is „barbárságnak” tartotta. Más ügyekben ugyanakkor liberális álláspontot képviselt: szavazatával támogatta a homoszexualitás dekriminalizálását és az abortusz legalizálását. Mindig következetesen kiállt az adócsökkentés és a szabadpiaci megoldások mellett, és jó hayekiánusként támadta a magas adókat mint egy lépést „nem csupán a szocializmus, hanem a kommunizmus felé”.

Azonban önmagában az intellektuális megalapozás, a tehetség és a szenvedély nem lett volna elég. Thatchernek valamilyen eszközre és a megfelelő alkalomra is szüksége volt ahhoz, hogy népszerűvé tegye ezt az ideológiát. A háború utáni társadalmi konszenzus válsága és ellen­feleinek zsibbadt erőtlensége volt az, ami Thatchert azzá tette, ami volt.

Az új jobboldal úttörője, akinek gondolatait és karakterét Thatcher hadra fogta, Enoch Powell volt. Powell mint jobboldali értelmiségi és a west midlandi iparvidék tory parlamenti képviselője, a hatvanas évek kö­zepétől hozzáfogott egyfajta rasszista Kasszandra új politikai figurájának megformálásához, nem is egészen sikertelenül. Powell miközben a brit kultúrának a bevándorlás miatti felhígulását jövendölte, ragaszkodott ahhoz, hogy riogató béljóslása nem a biológiai fajról szól, hanem az egymással inkompatibilis kultúrák között várható feszültségekről. Powell kísérletezése a jobboldali populizmus új formáival, amely a defenzív fehér nacionalizmust ötvözte a szabadpiaci ideológiával, megmutatta a konzervatívok számára, hogyan lehetséges széles társadalmi bázist szerezniük, a nélkül a kényelmetlen feladat nélkül, hogy védelmezniük kellene a jóléti államot.

Ezek a motívumok később Thatcher motívumaivá is váltak. Így például emlékezzünk Thatcher hírhedt megjegyzésére a társadalom félelméről, hogy „belefulladunk” a bevándorlás árjába, ami sokakat töltött el undorral, annyira nyíltan apellált a bigottériára. Ugyanilyen sokatmondó Thatcher fókuszálása a kultúrára, amelyet kiemelt frontvonallá tett meg. Szerinte a „brit nemzeti karakter”, amely „oly sokat tett a demokráciáért, a jog uralmáért, és oly sok mindent hozott létre szerte a világon”, volt az, amit súlyosan fenyegetett a „más kultúrájú emberek” beáramlása. Ez klasszi­kusan Powell-féle toposz volt, és Thatcher maga később így nyilatkozott: Powell érvényes meglátásokat tett, ha időnként sajnálatos formában is. Ahogy a „brit karaktert” összekötötte a piaccal, a jog uralmával, az ala­csony inflációval, az „erős fonttal” és így tovább, szintén mutatja, milyen sokat tanult Thatcher Powelltől. De Powell maga átmeneti jelenség volt, akit gyorsan marginalizáltak, miközben politikai nyelvezetét átvette – igény szerint megszelídítve – a Konzervatív Párton belül formálódó új jobboldal.

A lehetőség, amely megnyitotta az utat az új jobboldal előtt, egy súlyos krízis volt – nem pusztán a brit kapitalizmusé, hanem a Konzervatív Párt mint Nagy-Britannia domináns politikai erejének krízise is egyben. A késő hatvanas évek végétől kezdve a brit gazdaság régóta fennálló diszfunk­ciói akut válsággá mélyültek, ahogy a profitráta zuhanórepülésbe kezdett, és a vállalatok a bérek leszorítása érdekében a kormányra próbáltak nyomást gyakorolni. A szakszervezeti bürokráciában formális pozícióval nem rendelkező (rank-and-file) helyi munkásvezérek (shop stewards) – akik tehát pillanatok alatt sztrájkokat tudtak szervezni – mozgalmának terjedése, a munkairányítás növekvő válságához vezetett. A befektetők joga, hogy befektessenek és a menedzserek joga, hogy irányítsanak, egyre inkább veszélybe került.

Az 1966-ban újraválasztott Wilson-kormány a problémát a sztrájkjogot súlyosan korlátozó jogszabályokkal próbálta meg kezelni, miközben kitar­tott a korporatív modell mellett, ahol a szakszervezeti vezetők részesei a kollektív bérmegegyezéseknek és a gazdaságpolitika kialakításának. Ez a kísérlet azonban kudarcba fulladt. Az 1970-ben megválasztott Heath-kormány ugyanezzel a gyógymóddal próbálkozott az Industrial Relations Bill formájában, amivel a sztrájkok olyan hullámát sikerült kiváltania, amire 1926 óta nem volt példa. A kormány általános gazdaságpolitikája csődöt mondott, és rövidesen felhagytak minden próbálkozással egy liberálisabb gazdaságpolitika irányában: a kabinet kénytelen volt növelni a kiadásokat, államosítani a Rolls Royce-ot és masszívan kiterjeszteni az állami beavatkozást az üzemi viszonyokba. A néhány végrehajtott megszorítás egyike az ingyenes iskolatej elvétele volt – amely intézkedés felelőse az ekkor az oktatási miniszteri posztot betöltő Thatcher volt -, habár úgy tűnik, ő maga az intézkedéssel nem értett egyet.

Eközben az 1973-as olajsokk és a 1974-ben kibontakozó globális gazdasági válság tovább gyorsította a kormány végelgyengülését. A szakszervezetek újabb és újabb győzelmeket arattak, a munkáspárti ellenzék egyre inkább balra tolódott, és a miniszterelnök akár beteget is jelenthetett volna, hogy lesántikáljon a színpadról. Egy újabb nagy bányászsztrájk 1974 elején végül megadta a kegyelemdöfést a kor­mánynak. Heath előrehozott választásokat írt ki, feltéve a kérdést a választóknak: ki kormányozza az országot, mi vagy a bányászok? Hát nem ti – hangzott a szavazók válasza.

A „tekintély kríziséről” volt itt szó, amelyet Stuart Hall előrelátóan diagnosztizált. Gramsci fogalomhasználatával „a tekintély kríziséről” akkor beszélhetünk, ha az uralkodó osztály a társadalom konszenzusát képtelen felhasználni arra, hogy céljait megvalósítsa. Ez a hegemónia válsága, amely áthat minden domináns intézményt, a termelési és ideo­lógiai viszonyok összességét, és – ami különösen fontos – a parlamenti politika erőterét. A konzervatívok elérték a történelmi mélypontot: Ted Heath a szavazatok alig 35%-át tudta megszerezni a párt számára. A vállalati szféra egyre inkább a kiterjedt szakszervezeti kapcsolatokkal bíró Munkáspárttól várta, amit a toryktól immár nem kaphatott meg: ma­gasabb munkanélküliséget és alacsonyabb béreket.

Ez a helyzet lehetőséget teremtett a jobboldali ellenzék számára. És nem csak lehetőséget: életet lehelt a formálódó Új Jobboldalba, dühvel és gyűlölettel töltötte el, amely keresztülvezette őket a következő évek nehézségein. Kezdetben az Új Jobboldal vezetésének feladata egy újabb jobboldali értelmiségi, Keith Joseph vállára nehezedett. Joseph ambícióinak azonban befellegzett, miután egyik beszéde – amelyben annak a veszélyét ecsetelte, hogy az ország „emberállományát” súlyosan fenyegeti az alsóbb osztályok magasabb gyermekvállalási rátája – széles médianyilvánosságot kapott. Thatcher ekkor úgy döntött, valaki másnak mégis képviselnie kell a „magunkfajták nézeteit” – és ez a valaki akár ő maga is lehet.

Ha Thatcher karizmatikusnak nem is volt nevezhető – gondoljunk eltúlzott urizáló kiejtésére, elhúzott magánhangzóira és a merev zombitekintetre, amit csak időnként lágyított egy-egy grimasz -, intelli­gens és szenvedélyes benyomást keltett. A párt vezetőjévé vált Denis Healey „a privilégiumok La Pasionariá”-jaként aposztrofálta – a spanyol polgárháborús kommunista ellenálló Dolores Ibárrurira hivatkozva, ami éppen annyira tekinthető bóknak, mint sértésnek. Ezen túl Thatchernek – ellentétben Keith Josephfel – volt érzéke ahhoz, hogy Friedrich Hayek és Milton Friedman absztrakt és kissé komikus szabadpiaci doktrínáit a politikai „józan ész” nyelvére fordítsa le. Thatcher affektáló belgraviai akcentusa (Belgravia: londoni elitnegyed – a szerk.) ellenére mégis értett az „emberek nyelvén”.

Ha példának okáért a kiadáscsökkentések szükségességét kellett megmagyaráznia, Thatcher ragaszkodott ahhoz, hogy az állam egyálta­lán nem valaminő rendkívül komplex rendszer, hanem pont olyan, mint egy háztartás vagy a sarki bolt; nem költhetünk többet, mint amennyi pénzünk van, és ha a körülmények nehezebbek, bizony szorítani kell egyet a nadrágszíjon. Gondolatai arról, hogy néhány szűk esztendő után majd visszatérhetnek a régi szép idők, összecsengtek a populáris kultúra legtradicionálisabb összetevőivel. Remek érzékkel teremtett kapcsolatot a speciálisan brit „bátorság” elképzelésével, szimbolikusan visszaszerezve az elveszett dicsőség morzsáját a falklandi kaland során. Politikai fellépése is ügyes volt. Azzal, ahogy magát a törődő, de kemény­kezű nemzetanya szerepébe állította, az angol középosztálybeli kultúra mazochisztikus rétegére apellált: tulajdonképpen azt az elképzelést mondta ki nyíltan, hogy a válság büntetés az önmagunkkal szembeni túlzott engedékenységért. Zsák és hamu: vezekelnünk kell bűneinkért, hogy a régi szép napok visszatérhessenek.

Ezt az üzenetet nyíltan hirdették mind az 1979-es választás előtt, mind utána. Bármennyire romlott is a gazdasági helyzet, bármekkora szociális káoszt és hatalmas munkanélküliséget váltottak is ki intézkedései, That­cher csökönyösen ragaszkodott mantrájához: Nagy-Britannia addig nem állhat talpra, hangzott érvelése, amíg nagyvállalatai nem válnak verseny­képessé, amíg abba nem maradnak a sztrájkok, és a munkavállalók nem vetik le azt rossz szokásukat, hogy bérköveteléseikkel megsemmisítik saját munkahelyüket. Példának az autóipart hozta föl: az autók iránti kereslet nem csökken, de egyre inkább az importált autókra irányul, nem pedig britekre. A kudarc több évtized korporatív megegyezésének a következménye. Az állam ragaszkodása ahhoz, hogy beavatkozzon és nyerteseket válasszon ki, egy sor elfuserált projekthez vezetett. A szakszervezetek valójában elárulták a munkásokat, amikor sztrájkokra biztatták őket, mivel megnövelték a munkaerő árát és megakadályozták a munkaintenzitás növelését, alacsony hatékonyságúvá és drágává téve a termelést.

És itt – hangzott az érvelés – máris látható a megoldás is: hagyni kell a piac fegyelmező erejét működni, hagyni a gyenge vállalatokat tönkre­menni és az erőseket terjeszkedni, hagyni a szorgosat és a találékonyt érvényesülni. A növekedés hamarosan helyreáll, ahogy a foglalkoztatás is, s az életszínvonal lassan emelkedésnek indul majd. Ezáltal Thatcher olyan diagnózist nyújtott, amely tisztán és intuitív módon futott ki bizo­nyos, a „józan észnek” megfelelő megoldásokhoz és ezekkel egybe­hangzó értékpreferenciákhoz, valamint ügyesen kihasználta az ellenfél gyengeségeit és megosztottságát. Tudta, hogy a szakszervezeti vezetők nem állnak készen a totális háborúra, és hogy a legtöbb sztrájkot szűk „ökono­misztikus­-korporatív” alapon szervezik. Tudatában volt, hogy a szolidaritásakciók leszálló ágban vannak és a baloldal támogatottsága visszaesőben van a szakszervezeti tagok között. Ebben a kontextusban állíthatta azt, hogy a sztrájkoló munkások valójában inkább ártanak tár­saiknak, mintsem segítenek nekik.

Ebben az összefüggésben Thatcher megfogalmazása a közkiadások­kal és a jóléti állammal kapcsolatban kifinomultabb volt, mint ahogyan sokan emlékeznek rá. Kétségtelenül úgy gondolta, hogy az államnak a gazdaság méreteihez viszonyítva sokkal kisebbnek kellene lennie. Kor­mányzásának elején fölhagyott az ár- és bérszabályozási politikákkal, a korporatív megközelítéssel és csökkentette a jövedelem- és a nyere­ségadókat. Úgy gondolta, hogy az államnak, ahol lehet, piacszerűen kell működnie, például belső piacok létrehozásával az egészségügyi ellátó rendszeren (National Health Service) belül. Nyilvános szerepléseiben azonban azt mondta, az NHS biztos kezekben van nála, és gyakran elismerte, hogy szükség van megfelelő jóléti szolgáltatásokra.

Úgy nyilatkozott például, hogy nagyon is szívesen megemelné a brit nyugdíjakat a kontinensen megszokott szint közelébe. Ehhez azonban a kormánynak pénzt kellene elvennie az „aktív lakosságtól”, akik viszont gyakran nem szívesen fizetnek túl magas jövedelemadót. Azaz az egyet­len módja a jóléti állam további finanszírozásának az, ha kiterjesztik a gazdaság termelési bázisát, ami – rövid távon – az életszínvonal jelen­tős csökkenését és – a Thatcher által megvetett marxista terminológia szerint – a kizsákmányolási ráta drámai növelését tette szükségessé. Könnyű több pénzt követelni, magyarázta, de akkor a pénznek más munkavállalóktól kell jönnie. Thatcher ezáltal rendkívül ügyesen játszotta ki a dolgozók megosztottságát, dicsőítve a „produktív” többséget – aho­va a szakmunkásoktól a vezérigazgatókig mindenki besoroltatott – az improduktív állammal és klienseivel szemben.

A válsághangulat azt is lehetővé tette a kormánynak, hogy hosszú pórázon tartsa bizonyos támogatóit. A Thatcherrel szimpatizáló radikális jobboldal sikeresen megszállta a bulvársajtót. A szalagcímek és elemzők sokasága sikeresen dolgozta fel a Munkáspárt szétmálló társadalmi konszenzusának valós tapasztalatait – mint az életszínvonal-visszaesés, az erőszak és a társadalmi dezintegráció -, hogy létrehozzon egy fiktív tapasztalatot az országot meghódító „szakszervezeti zsarnokokról” és a „lopakodó szocializmusról”, amely eszerint a tömeges munkanélküliség mögött áll. A gazdasági válság így nem az új tory kormány hibája volt, hanem egy örökös hivatkozási alap döntései számára. „Világgazdasági válság közepette vettük át a kormányzást” – mondhatta Thatcher kajánul – „ami nem a mi hibánk. De ha nem tartanánk ki politikánk mellett, ami­nek lényege a hatékonyság, a termelékenység növelése és a fölösleges állások megszüntetése a vállalati szektorban, akkor esélyünk se lenne arra, hogy talpon maradjunk a versenyben”, amikor a világkereskedelem expanziója megindul. Az eredmény az volt, hogy amikor az új világke­reskedelmi konjunktúra valóban beindult, a kilábalás harmatos jeleivel és egy enyhe fiskális expanzióval, akkor a hatalmas rombolást, amit a kormány véghezvitt, a szemétdombra hajított teljes iparágakat, a zavar­gásokat, a tömeges munkanélküliséget választói bázisának bizonytalanjai mind gyorsan megbocsátották neki. Az 1983-as választásokat a toryk a szavazatok 42%-ával nyerték meg, csak kevéssel alulmúlva 1979-es eredményüket.

Az 1983-as választási győzelem, a Munkáspárt katasztrofálisan ala­csony 28%-os eredményével együtt, lehetőséget nyújtott Thatcher kor­mányának ahhoz, hogy hozzákezdjen agendájának második fázisához: az állami vállalatok privatizációjához, a szakszervezetek végső legyő­zéséhez és a – londoni City deregulációja révén – a pénzügyi szektor „bingbang”-jének végrehajtásához.

Thatcher osztálystratégiájának lényege a szakszervezetekkel szem­beni többfázisú konfliktus volt, amelyet már az 1979-es választások előtt körvonalazott az ún. „Ridley-terv”-ben. Tudták, hogy csak a szakszervezetek legyőzésével lehetséges kikényszeríteni a tömeges munkanélküliség lényegében permanens elfogadását és a bérek leszo­rítását. Ez egyben aláaknázza a Munkáspárt balszárnyának társadalmi bázisát és hozzájárul a „szocializmus” elpusztításához Nagy-Britanniá­ban. A toryk egyben megérezték a lehetőséget is: a szakszervezeti vezetők Thatcher újraválasztására az „új realizmus” meghirdetésével reagáltak, amely szerint nem lehetséges a kormánnyal szembeni nyílt harc – ehelyett egyszerűen alkudozni kell velük a lehető legjobb meg­állapodásért. A tory vezetés, amelyet most már teljesen Thatcher és a köré gyűlt reakciós nehézfiúk és újgazdagok klikkje dominált, titokban készülődött a háborúra.

A toryk hivatalos retorikája – az „országot uraló” szakszervezeti fő­nökökről szóló általános dohogás és az 1979-es „rosszkedv tele” alatti jobboldali pánikkeltés ellenére – gondosan ügyelt arra, nehogy felhívja el­lenfelei figyelmét, mi is a tétje a küszöbönálló ütközetnek. Bár nyilvánvaló volt, hogy a szakszervezeti mozgalom szálka a kormány szemében, a kabinet kezdetben csak arra koncentrált, hogy az egyszerű tagok számá­ra kiemelje a szakszervezet elhagyásának felszabadító hatásait – aminek volt egyfajta bérvisszafogó eredménye. A szakszervezeteknek továbbra is meglesz a joguk arra, hogy úgy alkudozzanak, ahogy akarnak – hang­súlyozta a kormány. A hivatalos diskurzus semmi jelét sem mutatta, hogy a szakszervezeti mozgalom teljes megtörésére törekszik, különös tekintettel annak radikális szárnyára, követve a leszalámizás taktikáját.

Ha Thatcher támadta is a sztrájkokat, gondosan ügyelt arra, hogy az állami szektor szakszervezeteit – idetartoztak akkoriban a kikötői mun­kások és a bányászok, valamint az egészségügyi dolgozók és a tanárok szakszervezetei – hibáztassa, mint amelyek a legnagyobb kárt okozzák. Hangsúlyozta, hogy a probléma nem a szakszervezetekkel mint olyanok­kal van, hanem azzal, hogy az állami monopóliumok az ott dolgozóknak monopolhatalmat adnak, amellyel bármelyik pillanatban visszaélhetnek.

A szalámitaktika azt jelentette: izolálni és megtámadni a munkásosztály valamely csoportját, miközben a többieknek ösztönzőket adni, hogy ma­radjanak ki a konfliktusból. A színfalak mögött eközben az állam gépeze­tét mintegy átalakították az ütközetre. Szakszervezet-ellenes törvényeket fogadtak el, s a rendőrség létszámát megnövelték. A represszió tovább gyengítette a szolidaritás amúgy is gyöngülő tradícióját. Eközben bőke­zű bérmegállapodásokkal az (egyelőre) konfliktusmentes szektorokban jó okot adtak az érintett szakszervezeti vezetőknek, hogy csak a saját dolgukkal törődjenek. A kormány tehát hozzákezdett a dologhoz, először a kisebb szakszervezeteket támadva, s néhány fontos győzelmet elköny­velve, mielőtt a nagyobb seregekkel fordult volna szembe. A legnagyobb és legveszélyesebb ellenség a toryk számára a bányászok voltak. A kormány csendben szénkészleteket halmozott föl, szakszervezeten kívüli sofőröket toborzott a szállítmányozó cégeknek, és mozgó rendőri egy­ségeket épített föl, hogy megtámadhassák a sztrájkőrségeket. Közben törvényeket fogadtak el, amelyek előírták, hogy a sztrájkoló munkások családjától megvonják a szociális segélyt, ezáltal a szakszervezetekre hárítva a családok fenntartását.

Mihelyt azonban az ütközet megindult, a toryknak már muszáj volt bekeményíteni retorikájukat, hogy támogatóikat egy hosszan elhúzódó harc esetén is megtarthassák. Mint mindig, a „brit nemzeti karakter” tet­szőlegesen formálható motívuma volt Thatcher segítségére a konfliktus során, miközben a miniszterelnök mozgósította támogatóit a Konzervatív Pártban, az államapparátusban, a kisvállalkozók körében és a munkás­osztály legjobboldalibb szegmentumaiban. Thatcher sikeresen használta a brit „bátorság” diskurzusát, amit már a falklandi konfliktus során és az északír republikánusok ellen is bevetett, maga mögött tudva a Sun és a Mail bulvárlapok támogatását, amelyek a kormány szócsöveként mű­ködtek. „Falklandon a külső ellenséggel kellett szembeszállnunk – érvelt a miniszterelnök -, de sosem szabad elfelejtenünk a belső ellenséget, amellyel mindig nehezebb felvenni a harcot és amely még nagyobb veszélyt jelent a szabadságra.” Ez megmutatja a thatcheri ideológia kettősségét, kétértelműségét. Ideológiájának neoliberális-modernizáló komponense individualista és libertárius volt, tradicionalista komponense azonban tekintélyelvű és nacionalista. A thatcherizmus utóbbi rétege a maga módján mégis felidézte a társadalmi szolidaritást, amely azonban itt a hierarchián és az engedelmességen alapult – és ez a diskurzus kiemelt szerepet kapott a sztrájk elfojtása során. Ezáltal – miközben a baloldal a sztrájktörőket ítélte el – a jobboldal árulókról beszélt.

A csatát végül Thatcher megnyerte, habár több ponton egy hajszálon múlt csak a dolog. A konfliktus során virágoztak az alulról szerveződő baloldali akciók a sztrájkolók támogatására, kiterjedt politikai mobilizáció volt tapasztalható a munkásosztály számos rétegében, a szakszervezeti bürokrácia vonakodó attitűdje ellenére. Bizonyos kritikus helyzetekben szolidaritásakciókkal valószínűleg megszégyenítő visszavonulásra lehe­tett volna kényszeríteni a kormányt pont az általa választott konfliktusban. Egy év folyamatos konfliktusa után azonban, amely gyakran erőszakos és elkeseredett volt, és egyre több munkás mélyülő elszegényedésével járt, a bányászszakszervezet ellenállása összeomlott. Megegyezés eléré­se nélkül feladták a sztrájkot, a kormány pedig hozzákezdett a bányaipar felszámolásához.

Thatcher nem felejtette el, milyen sokkal tartozott a médiamágnás Robert Murdochnak. A kormány és a rendőrség titokban együttműködött az üzletemberrel, aki közben nyomdáinak Wappingba telepítésén és a nyomdászszakszervezet megtörésen dolgozott. A nyomdaipari munkások 54 hetes sztrájkja során rengeteg, gumilövedékekkel felszerelt rendőrt vezényeltek ki, hogy erővel kényszerítsék ki Thatcher represszív szak­szervezet-ellenes törvényeit. Így a kormány bányászok fölötti 1985-ös győzelmét Murdoch diadala követte 1986-87-ben a nyomdaipari mun­kások fölött, cégeinek profitabilitását és ideológiai befolyását drámaian megnövelve, amellyel immár könnyen folytathatta médiabirodalmának kiterjesztését is.

Thatcher kormányzása 1988 körül kezdett el kisiklani. A kormány vereséget szenvedett egy népszerű sztrájkban az egészségügyi dolgo­zókkal szemben, és egyre inkább megosztottá vált az európai integráció kérdésében. Thatcher mindig is azt gondolta, hogy egy rögzített európai árfolyamhoz való csatlakozás szükségtelenül deflációs belső környeze­tet teremtene, és megfojtaná a brit gazdasági növekedést. Európa-párti támogatói viszont úgy gondolták, stabilizáló tényező lehetne, tekintve a City kaotikus dinamizmusát és a brit gazdaság növekvő ráutaltságát az USA-ban kibontakozó újabb és újabb tőzsdebuborékokra. A végső tévedés a fejadó (Poll Tax) bevezetése volt. Ez nem egyszerűen tömeg­tüntetésekhez vezetett, hanem olyan zavargásokhoz, ahol a tömeg végül sikeresen visszaverte a rendőrséget.

A kormánynak nem okozott feltétlenül gondot a tömeges mobilizáció, ha közben választói bázisát meg tudta tartani. A probléma az volt, hogy a turbulencia már a tory törzsbázisban is kezdett eluralkodni, és a kormány sorra veszítette el az időközi választásokat a korábbi biztos kerületek­ben, hatalmas vereségeket elszenvedve a Munkáspárttal szemben. A közvélemény-kutatásokban a Munkáspárt elkezdte átlépni az 50%-os szintet. Az utolsó polarizáló lépések hatására a korábban a liberálisok­hoz átpártoló szavazók tömegesen kezdtek a Munkáspárt felé áramlani. A populista neoliberalizmus homlokzata mögött egyre nőtt a párton be­lüli elégedetlenség is Thatcherrel szemben. Mintha a fejadó újra élesen rávilágított volna mindenre, amit az emberek nem szerettek a torykban: a közszféra alulfinanszírozását, a szociális leépítést, a támadást a sze­gények ellen, miközben a gazdagoknak sosem kellett félniük. Úgy tűnt, ha a toryk nem kanyarodtak vissza egy pragmatikus, centrista pozíció felé, akkor akár megkérdőjeleződhet a párt képessége arra, hogy valaha is újra megnyerjen egy választást.

Thatcher acélkemény eltökéltsége egyre inkább tehernek mutatkozott, és végül meg is történt elmozdítása, hogy egy jellegtelen brixtoni cent­ristával, John Majorrel cseréljék le. Thatcher történelmi pillanata befeje­ződött. Egy adott történelmi helyzetben, a krízis pillanatában Thatcher kiemelkedhetett, hogy fellépjen osztálya érdekeiben. Sikeresen uralma alá vont egy életveszélyes szituációt, és azt egyszer és mindenkorra át­formálta az uralkodó osztály érdekeinek megfelelően. Amikor azonban a krízis lényegében véget ért, s a tőkés növekedés és a politikai hegemónia helyreállt, a harcias szakszervezetek és a baloldali választókerületek megtörettek, a Munkáspárt pedig stabilan jobbra tolódott, módszerei már nem voltak hasznosak. Korábbi erényei – az ideológiai letisztultság, a politikai bátorság, a stratégiai hajlíthatatlanság -, most már úgy tűnt, dogmákká és taktikai ostobaságokká degradálódtak. A pártot bulvársaj­tóban egyre inkább megalomániásként ábrázolták.

Valójában azt hiszem, a változás éppen annyira a körülményekben történt, mint magában Thatcherben. Leváltása után visszavonult a politika első vonalából, elfogadta a bárónői címet, és egyre kiszámíthatatlanabb beszédeket mondott, ha valahol felkérték rá. Szigorú családanyai vonásai múlni kezdtek. Megmutatva, hogy mennyire megváltoztak az idők, 1997-ben a Munkáspárt választási győzelme pillanatában megjelent a Downing Streeten, cinikus tekintettel hunyorítva Blair mellett a sajtófotókon. De eltekintve szimbolikus szerepétől – tudniillik, hogy jelenléte garantálta az új balközép kormány „veszélytelenségét” -, megjelenése inkább kínos, mintsem félelmetes volt.

Az Új Munkáspárt korai éveiben, amikor a British Airways lecserélte a Union Jacket egy kozmopolitább megjelenésű logóra, Thatcher kisebb feltűnést keltett azzal, hogy egy fotón az új logót dacosan kitakarta egy zsebkendővel. Ő nem változott meg: csak épp arról volt szó, hogy az általa képviselt régi birodalmi nacionalizmus egyre inkább haszontalanná vált. Hasonlóképpen, amikor Pinochet tábornok kiadatásáról volt szó emberiségellenes bűncselekmények miatt, Thatcher továbbra is ragasz­kodott hozzá, hogy kiálljon mellette, védelmezve Pinochet örökségét, a diktátornak tulajdonítva Chile demokratizálását. De ezzel megint csak inkább alantasnak tűnt. Persze, Thatcher mindig is támogatta a jobbol­dali diktatúrákat. De Pinochetet, aki valaha szövetségese volt a falklandi konfliktusban, ekkorra már körözött bűnözőként tartották számon, és még az amerikai kormány is formálisan bocsánatot kért a Pinochet-rezsim támogatásáért.

A vészhelyzet, amely Thatchert naggyá tette, elmúlt. És ezáltal ő is megszűnt cselekvőképes politikusnak lenni.

A baloldal számára alapvető fontosságú feladat reálisan felmérni Thatcher eredményeit. Nagy a kísértés, hogy megfosszuk rajongóit az örömtől, amikor múltbeli győzelmeiket emlegetik. A mítoszok szétosz­latásának szellemében rámutathatunk az igazságra, hogy Thatcher sosem bírta a választók többségének a támogatását. Ragaszkodhatunk hozzá, hogy inkább ellenfelei gyengeségei, mintsem saját ereje miatt győzött, ami félig szintén igaz. Felsorolhatjuk, hogy számos lépése – Bretton Woods összeomlását követően – egybeesett a világgazdaság és a nemzetközi politikai rendszer olyan általános trendjeivel, mint az először Chilében kipróbált megszorítási politika, a détente összeomlása és az antikommunista fanatizmus visszatérése, vagy mint a Trilaterális Bizottság helyzetelemzése, amely a demokrácia korlátozását javasolta.

Végül pedig, arra is felhívhatjuk a figyelmet, hogy Thatcher győzelmei milyen nagy mértékben függtek történelmi véletlenektől. Ha az Északi­tenger olajkészleteit kicsit hamarabb fedezik fel, a Thatchert megelőző munkáspárti kormány talán nem kezdett volna megszorításokba, és megtarthatta volna társadalmi bázisának nagyobb részét. Ha kicsit később fedezik fel őket, az első Thatcher-kormány nem rendelkezett volna azokkal a többletbevételekkel, amelyekkel ellensúlyozni tudta megszorításainak hatását, amíg be nem indult az új konjunktúra. Hason­lóképpen, ha nincs a világgazdasági fellendülés 1982-ben, valószínűtlen, hogy Thatchernek lett volna második ciklusa. Szintén kiemelhetjük, hogy szokás eltúlozni Thatcher „outsider” státuszát. Általános politikai irány­vonala mögött nemzetközi támogatás állt, hiszen maga mögött tudta az amerikai kormányt és az IMF-et, valamint konzisztens volt a nyugatnémet megszorítási politikával.

Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy Thatcher első éveit egy elhúzódó gazdasági válság uralta, pártja korántsem volt egységes, a kabinet hemzsegett a kiszivárogtatásoktól és megosztottságoktól, és az első időközi és önkormányzati választások arra utaltak, hogy a miniszterelnök támogatottsága szétmállóban van. És ő mégis kitartott. Szintén nem szabad alábecsülni ellenfeleinek erejét. Megválasztásakor a szakszerve­zetek a dolgozó lakosság körülbelül felét fogták át, és a baloldal erősen képviseltette magát a Munkáspártban és jó néhány önkormányzatban is. Pillanatok alatt ellenfelek sokaságát gyűjtötte össze: a liverpooli önkormányzatot, a kikötői munkásokat, az atomerőművek dolgozóit, a bányászokat, s ezeknek bármelyike önmagában képes volt arra, hogy súlyosan megnehezítse a kormány dolgát így vagy úgy. De Thatcher ahelyett, hogy visszavonult volna, inkább kitartott.

Mindebből azt láthatjuk, Machiavelli terminusaival szólva, hogy a hatékony politikai vezetésben a fortuna, az események megjósolhatat­lan kimenetele összekapcsolódik a virtuval, a képességekkel, amelyek lehetővé teszik az előbbi felhasználását. Thatcher virtúja az ideológiai letisztultságból és a gyakorlatias keménységből tevődött össze, amely – ellentétben a baloldal képviselőinek jelentős részével – minden szentimentalitást nélkülözött; kíméletlen érzékből az ellenfelek gyenge­ségeinek felismerésére, amely a vészhelyzetekben szükséges politikai bátorsággal ötvöződött; remek tehetségből, hogy gyakran absztrakt gondolatokat a hétköznapi tapasztalatok nyelvére fordítson le; annak megértéséből, hogy kik is az ellenfelei és hogy hol van a saját támo­gatói bázisa – mindig odafigyelt legfontosabb támogatói csoportjára, az alsó középosztályra; képességből, hogy megérezze és kihasználja az ellenfél politikájának és diskurzusának „ellentmondásait”; és végül, hozzáértésből.

Mindennek a leszögezése egyszerűen azért hasznos, hogy reálisan felmérjük ellenfeleinket. Ha bárki sorra veszi a jelenlegi brit kabinet tagjait, nem találhat ilyen rátermett osztályháborús harcost a soraiban, nem is beszélve azokról a „nehézfiúkról”, akik Thatchert körülvették. Ám a jelenlegi brit kormány sem ostoba, s nincs politikai fortély híján. Mind­eddig óvatosan és okosan, részletekben hajtották végre a megszorítási politikát. A kabinet „gyengesége” szintén esetleges: amíg nem kerülnek szembe komoly ellenállással, addig nem gyengék. De mégis, ha a Thatcher által megtapasztalt ellenállásnak csak egy százalékával kerül­nének szembe, máris 180 fokos fordulatot hajtanának végre és futásnak erednének. S az a tény, hogy ez így van, és hogy nem kerülnek szembe bármiféle ilyen szintű ellenállással, mutatja meg Thatcher státuszát mint az osztályháború nagy harcosáét.

Mindez nem azt jelenti, hogy amellett érvelnénk, hogy a brit baloldalnak szüksége van egy saját Mrs. Thatcherre. A baloldal nem úgy szerveződik, mint a jobboldal, és nem is szabad, hogy így tegyen. Mögöttünk nincse­nek üzletemberek és think tankek sokaságai, akik pénzt és politikai szak­értelmet kínálnának. Nem áll mellettünk az államapparátus, és sokkal nehezebb is lenne lefordítani a baloldal elképzeléseit a kormánypolitika nyelvére. Nincs mellettünk a média, hogy ideológiai legitimációt nyújtson és divatossá tegye gondolataink támogatását. Nincs mellettünk az IMF. S nincs szükségünk nagy vezetőre: épp elég, ha sok kis hadvezérünk van, hadsereg nélkül.

De a „Modern Fejedelem” – Gramsci értelmében – nem egyszerűen nagy állami vezető vagy politikai vezér; létezhet sokkal demokratikusabb „fejedelem” is: a tömegpárt. S erre viszont szükségünk van.

Korábbi számok

Osztály a XXI. században

Midőn a mai Magyarországon a munkásosztályról csak radikális baloldali körökben szokás szót ejteni, különösen fontos egy olyan tanulmány, amely olvasmányos áttekintést nyújt a XX. századi munkásosztály, illetve eszmei hagyományai, mozgalmai és forradalmai világtörténeti jelentőségéről, beleértve az ellentmondásos, de sok pozitívumot is rejtő orosz és kínai forradalmakat. A szerző elemzi a munkásmozgalmak vereségének okait, s az eurocentrizmus meghaladásában látja a baloldal jövőjének távlatát egy olyan globális világban, ahol a fogyasztás és az új középosztályosodás már réges-rég átlépte a nemzeti határokat.

Kolozsvár, Erdély 2008Számos tetszetős jelző van, amelyet a XX. századra aggathatunk, de ha társadalomtörténeti terminológiával akarjuk leírni, akkor egyértelmű­en a munkásosztály százada volt. A dolgozók, akik nem rendelkeztek tulajdonnal, első ízben ekkor váltak tartósan jelentős politikai tényezővé. Erre az áttörésre reagált XIII. Leó pápa – a világ legrégibb és legnagyobb társadalmi szervezetének vezetője – 1891-es Rerum Novarum kezdetű enciklikájában. A pápa rámutatott, hogy az ipar fejlődésének következ­ménye „a gazdagság felhalmozódása a kisebbség kezében és a többség elszegényedése", ám a korszakra „a munkások fokozódó öntudata és szorosabb szerveződése" is jellemző. (Rerum Novarum 1891) A szak­szervezetek globális szinten megvetették lábukat a nagyipar túlnyomó részében, és számos egyéb vállalkozásban is. A munkáspártok jelentős – időnként domináns – választási opcióvá váltak Európában és az eu­rópai országok ausztrálázsiai függelékeiben. Az oroszországi októberi forradalom a politikai szerveződés és a társadalmi változás példájaként szolgált Kínában és Vietnamban. Nehru Indiája a posztkolonialista orszá­gok nagy részéhez hasonlóan nyíltan elkötelezte magát egy „szocialista jellegű fejlődési modell" mellett. Számos afrikai országban még úgy is „munkáspártok" alakításáról beszéltek, mikor az ott élő proletárokkal legfeljebb egy-két osztálytermet lehetett volna csak megtölteni.

Az eredeti május elsejei események 1886-ban, Chicago utcáin zaj­lottak, de Havannában és több latin-amerikai országban már 1890-ben megemlékeztek róluk. A szervezett munkásság – bár többnyire alávetett helyzetben tartották – figyelemreméltó erőnek bizonyult mindkét Ameri­kában. Az Egyesült Államokban a New Deal a felvilágosult liberalizmus és az ipari munkásosztály találkozását hozta, amely utóbbi hősies harcokban szervezte meg magát a nagy válság éveiben. Meglehet, hogy Samuel Gompers neve a New Deal-t megelőző, szűk szakmai szerveződésekkel fonódott össze, ám oly félelmetes hatékonysággal tárgyalt a mozgalma által képviselt szakképzett munkások érdekében, hogy Washingtonban szobrot is emeltek tiszteletére – megelőzve ezzel bármely párizsi, londoni vagy berlini munkásvezetőt.1

A kisszámú mexikói munkásosztály nem játszott vezető szerepet az ország forradalmában – bár nem volt elhanyagolható sem -, a forradalom után az elit mégis komoly energiákat fektetett abba, hogy a szervezett munkásságot integrálja a hatalmi gépezetbe. A forradalom időszakának első elnöke, Venustiano Carranza úgy kovácsolta társadalmi bázisát, hogy szövetségre lépett Mexikóváros anarcho­szindikalista munkása­ival (a Casa del Obrero Mundial nevű szervezettel), majd az 1930-as években Lázaro Cárdenas kifejezetten munkáspárti jellegű orientációt adott az új rend struktúráinak. (Davis 2004, 287-301) Ugyanezt nem­igen mondhatjuk el a brazíliai Getúlio Vargas „Új Államáról", ám annak legitimitását részben mégis egy sor progresszív munkaügyi törvény adta. Argentínában a munkások mozgósítása – amelyet jellemzően a trockista militánsok vezettek – segítette hatalomra Juan Perónt, és ez garantálta, hogy a szakszervezeti mozgalomnak – de legalábbis a veze­tőinek – azóta is komoly szerep jut a perónista mozgalomban. A bolíviai bányászoknak kulcsszerepük volt az 1952-es forradalomban, és amikor az 1980-as években az ónbányászat válságba került, a másutt munkát keresők szervezkedési tapasztalatai fegyelmezett kádereket adtak Evo Moralesnek és a kokatermelők általa vezetett szakszervezetének.

Azonban a munkásosztály központi szerepének talán éppen a függet­len munkásszervezetek legfanatikusabb ellenségei, a fasiszták szentelték a legnagyobb figyelmet az elmúlt században. A korporativizmus elképze­lése létfontosságú volt Mussolini Olaszországának: a munka és a tőke egy táborba olvasztása valójában azt jelentette, hogy a munkásságot a tőke és az állam által felügyelt karámba terelték. Hitler mozgalma Német Nemzetiszocialista Munkáspártnak titulálta magát, és a náci Né­metország volt – a Szovjetunió után, Svédországot megelőzve -, amely hivatalos ünneppé tette május elsejét, mint „A Német Munka Napját". A huszadik század első nyolc évtizede során a munkásosztályt nem le­hetett leírni vagy figyelmen kívül hagyni. Ha valaki nem állt az oldalukon, akkor szigorú ellenőrzés alatt kellett tartania a munkásságot.

A munkások nem csupán a baloldali avantgárd művészei számára váltak hősökké és modellekké Brechttől Picassóig, hanem olyan konzer­vatívabb alkotók számára is, mint a belga szobrász Constantin Meunier, aki számos szobrot alkotott a különféle munkákat végző emberekről, és nagyléptékű szobrát, „A Munka Emlékművét" alkotója halála után a király jelenlétében leplezték le. Németországban az író és hivatalnok Ernst Jünger A munkás címen 1932-ben egy figyelemreméltó esszében jósolta meg a harmadik rend uralmának (Herrschaft) végét, amelyet „a munkás uralma vált fel, a liberális demokráciát a munkás- vagy állami demokrácia". (Jünger 1982, 312)

Bár a munkásosztály évszázada kétségkívül vereséggel és kiábrándu­lással ért véget, tartós eredményeket is hagyott maga után. Ezek egyike a demokrácia mint univerzális politikai modell, amelynek megsértéséhez különleges felhatalmazásra van szükség. A demokratikus reform legfőbb propagandistája a szociáldemokrata munkásmozgalom volt, amely eb­ben chartista elődjét követte. 1918 előtt a legtöbb liberális és az összes konzervatív meggyőződéssel vallotta, hogy a demokrácia nem fér össze a magántulajdon védelmével, és szigorúan korlátozni akarták a válasz­tójogot és a parlamentek jogait. (Therborn 1973, 103) A globális emberi jogok hitelét megnövelte, amikor a fasizmust legyőzte a kommunisták, a liberálisok, a szociáldemokraták és a konzervatívok – mint például Churchill és de Gaulle – kontinenseken átívelő népfrontja; hogy – bár ez hosszabban elhúzódó folyamat volt – megbuktak az ellenforradalmi kato­nai diktatúrák; hogy Dél-Afrikában és az Egyesült Államokban megszűnt az intézményesített rasszista megkülönböztetés. A bérmunkások joga a szervezkedésre, a kollektív alkukra szintén a háborút követő konjunktú­ra fontos eredménye volt. Bár mostanában az Egyesült Államokban és Nagy Britanniában a konzervatív erők fokozatosan erodálják ezeket az eredményeket, ám azok időközben világszerte elterjedtek, megjelentek az egykori afrikai és ázsiai gazdasági érdekszférákban és továbbra is erősek Latin-Amerikában és Európa nagy részén.

A huszadik századot nem érthetjük meg, ha nem fogjuk fel teljesen a két nagy forradalom, az orosz és a kínai jelentőségét, amelyek hatása igen jelentős volt Kelet-Európában, a karibi térségben, Kelet- és Közép-­Ázsia jelentős részén is – arról nem beszélve, hogy mekkora hatásuk volt a nyugat-európai munkásmozgalmakra és szociális politikákra. E forra­dalmak értékelése persze politikailag ellentmondásos, és – tudományos szempontból – némileg korai is. Kétségtelen: brutális elnyomást hoztak, az arrogáns modernizáló kegyetlenség olyan epizódjait, amelyek súlyos szenvedéseket okoztak, így például a Sztálin és Mao uralma idején dühöngő éhínségeket.

Geopolitikai eredményeik is vitathatatlanok – bár ezek baloldali szempontból nemigen tekinthetők teljesítményük pozitív hozadékának. A hanyatló, elmaradott Oroszországból, amely 1905-ben a japánoktól, 1917-ben pedig a németektől szenvedett vereséget, lett a Szovjetunió: az az állam, amely legyőzte Hitlert, és a világ második számú szuperha­talmává fejlesztette magát, és egy időben úgy tűnt, komoly kihívója lehet az Egyesült Államok primátusának is. A kínai forradalom a „Középső Biro­dalom" másfél évszázadnyi sorvadására és megaláztatására tett pontot, hogy Kínát előbb globális politikai erővé, majd a fejlődés kapitalista útjára lépve a második számú gazdasági világhatalommá tegye.

Ezek a huszadik századi forradalmak legalább négy igen fontos prog­resszív örökséget hagytak a világra. Először is, az általuk támasztott kihívásnak központi szerepe volt a kapitalista világháborút követő refor­mokban: a japán, tajvani és dél-koreai földbirtokok redisztribúciójában, a nyugat-európai szociális jogok fejlődésében, illetve a Latin-Amerika szá­mára meghirdetett Szövetség a Haladásért program keretében megva­lósított reformokban. Mindezeket a kommunista fenyegetés ösztönözte. Másodszor, egy saját ideológiával rendelkező rivális hatalmi blokk léte komoly szerepet játszott az euró-amerikai rasszizmus és kolonializmus meggyengülésében. Eisenhower nem küldött volna szövetségi csapa­tokat, hogy Arkansasben kierőszakolja a deszegregációt, ha nem lett volna számára fontos a Moszkvával szemben vívott propagandaháború megnyerése. Két évtizeddel később a kubai csapatok verték vissza az Angola meghódítására törő Dél-Afrikát, és az apartheid rezsimet nem lehetett volna sikeresen elszigetelni a nélkül az árnyék nélkül, amelyet a Szovjetunió vetett a globális politikára.

Harmadszor, bármit mondjunk is vezetőinek kegyetlen önkényuralmá­ról, a kommunista mozgalom rengeteg önfeláldozó, elszánt militánst ne­velt ki a világ minden sarkában. Megrögzött Sztálin- vagy Mao-imádatuk ellenére sokszor ők bizonyultak a szegények és elnyomottak legjobb – ha nem egyetlen – barátjának. Ez az állandó elkötelezettség igényt tarthat minden haladó ember tiszteletére. Végül, bár ennek jelentősége már kérdésesebb, van olyan szervezeti örökség is, amely továbbra is a mo­dern világ egyik tényezője maradt. Noha a két nagy forradalom országa nem az ígéret földje immár, ám még mindig alapvető a szerepük egyfajta geopolitikai sokszínűség megőrzésében (ideértve a posztkommunista Oroszországot is). Az pedig, hogy néhány ország 1989-1991 után is kommunista vezetés alatt maradt, azt eredményezi, hogy a szocialista opció bizonyos mértékig még mindig nyitva maradt. Ha a Népköztársa­ságban úgy gondolnák, hogy Kína nemzeti érdekeit jobban képviseli a szocialista gazdaság, vagy a kapitalista úton tovább haladva veszélybe kerülhet a társadalmi kohézió, még mindig megvan a hatalmuk és meg­vannak a forrásaik egy irányváltáshoz.

A kommunista pártoknak és utódaiknak sok országban van még be­folyásuk. A kommunizmus látványosan jelen van az indiai politikai szín­téren, noha egymással versengő csoportosulásokra oszlik: a maoisták a törzsi területeken folytatnak gerillaháborúkat, míg India Kommunista Pártja (marxisták) még csak most tér magához komoly választási ku­darcai után, miután korábban Keralában és Nyugat-­Bengáliában már az állami szintű vezető szerepet is megtapasztalta. Jelentős pártok működnek Görögországban, Portugáliában, Japánban, Chilében és a Cseh Köztársaságban. A görög és a portugál kommunisták komoly szerepet játszottak a munkásosztály mozgósításában az euróövezet gazdasági megszorításai ellen, míg az egykori eurokommunisták ve­zette SYRIZA-koalíció szoros másodikként végzett a 2012 júniusában megtartott görög választásokon. Az európai kommunista hagyományok egyik leginnovatívabb gyümölcse a németországi Die Linke, amelyben reform­kommunisták és baloldali szociáldemokraták egyesültek, de van még számos más, említésre méltó posztkommunista formáció is a Svéd Baloldali Párttól a Cipruson hatalomra került AKEL-ig.

Az ANC-­vel szövetséges Dél-Afrikai Kommunista Párt része a kormá­nyon lévő tömörülésnek, a brazil kommunisták kisebbik kormánypártként működnek, ahogyan nemrégiben még az indiai kommunisták is ekként működtek. A Pinochet-puccsal kezdődő közel negyven éves szünet után a chilei kommunisták is visszatértek a parlamentbe. A 2011-es Arab Tavasz lehetővé tette, hogy ismét megjelenjenek a kommunista tradíció­ban gyökerező baloldali csoportosulások, bár ezek az arab országokban még a politikai élet peremén helyezkednek el. Ugyanakkor az indonéziai demokrácia újjászületése nem eredményezte a kommunista párt feléle­dését, amelyet 1965-ben a század egyik legvéresebb politikai mészárlása során vertek szét – ez a vérengzés arányaiban vélhetőleg felülmúlta az 1937-1938-as sztálini tisztogatásokat is. Másutt a kommunista hagyo­mány figyelemreméltó sebességgel párolgott el 1989 után, az egykori pártok a konzervatív nacionalizmus felé fordultak – mint Oroszországban és a közép-ázsiai köztársaságokban – vagy jobboldali szociáldemokra­tákká váltak, mint Lengyelországban vagy Magyarországon. Az olasz kommunisták úgy találták, hogy még a „szociális" szó is túl baloldali az ízlésüknek, s amerikai mintára mindenféle jelző nélkül Demokrata Párttá nevezték át magukat.

A huszadik századi munkásmozgalom reformista szárnya szintén tartósnak bizonyuló örökséget hagyott maga után, amelyből ma a leg­több európai ország kormánypártjai is táplálkoznak. A szakszervezeti mozgalom valóban globális lefedettséget ért el – ez egy évszázada még nem volt így -, bár Nyugat-Európán kívül csak korlátozottan hatol be a társadalomba; kivételnek számítanak az olyan erős szakszervezetek, mint amilyenek Brazíliában, Argentínában vagy Dél-Afrikában működ­nek. A szociáldemokrata és munkáspártok fennmaradtak, sőt, gyakran nagyobb választói hátterük van, mint a múlt század elején. Néhány új területet is meghódítottak Latin-Amerikában és Afrika egyes országaiban. Ám a Szocialista Internacionálé gyakorta úgy toborzott új tagokat, hogy mindent feladott, ami alapelveire emlékeztetett, és olyan valószínűtlen progresszívek politikai masinériáit fogadta be soraiba, mint Laurent Gbagbo vagy Hoszni Mubarak.

A modern, balközép szociáldemokrácia bizonyos területeken még mindig a progresszió motorja lehet, ilyen például a nők, a gyermekek vagy a mele­gek jogainak támogatása. Ám a gazdaságpolitika terén pártjai alapvetően kapituláltak a liberalizmus ilyen vagy olyan válfaja előtt. Eredeti bázisukat, a munkásosztályt a társadalmi változások a margóra szorították és erodálták. A jelenlegi európai válság során a szociáldemokrata pártok teljesítménye a középszerű igyekezettől a teljes zavarodottságig terjedő skálán mozgott. A huszadik századi reformizmus legfontosabb eredménye a jóléti állam – a polgári társadalmi jogok állama – volt. Ez most állandó ostrom alatt áll, és védelme igen gyenge. Romney csapongó kampányának egyik állandó eleme volt az európai stílusú „kiváltságok" kárhoztatása. A brit konzerva­tívok és a New Labour egyként igyekeztek aláásni a brit jóléti államot az elmúlt évtizedekben, bár még kell néhány kormányzati ciklus ahhoz, hogy az egész erődítményt a földig rombolhassák. A NATO-országokban a jóléti állam kapott néhány komoly pofont, különösen ott, ahol még amúgy is gyenge lábakon állt, ám teljesen nem fogják kiütni. Sőt, politikai alapelvei globális kiterjedést kaptak, visszhangot vertek Kínában és más ázsiai országokban, míg Latin-Amerika nagy részén megerősítették állásaikat. Úgy tűnik, Kína és Indonézia jóval hamarabb fogja bevezetni az általános társadalombiztosítást, mint az Egyesült Államok.

A vereség magyarázata

Látható, hogy a huszadik századnak akadnak tartósnak bizonyult prog­resszív eredményei is. Ám meg kell értenünk azokat a vereségeket is, amelyeket a baloldal az évszázad végének közeledtével elszenvedett. A domináns euro-amerikai gondolkodásmód nem képes megmagyarázni, hogy miért is bizonyult oly sikeresnek a kapitalista ellenforradalom. Marx megjósolta, hogy a hatalom és a termelési viszonyok közötti összeütkö­zések egyre élesebbek lesznek, lévén az előbbi mindinkább társadalmi jelleget ölt, míg az utóbbi magánjellegű és kapitalista marad. Ez volt a marxi Nagy Dialektika, amely apokaliptikus cirádáitól eltekintve helytál­lónak bizonyult. A tömegkommunikáció, a közlekedés, az energia és a stratégiai jelentőségű természeti erőforrások a tisztán kapitalista szférá­ból állami tulajdonba vagy közhatalmi ellenőrzés alá kerültek. Az egyes kormányok ideológiai színezete kihatott ugyan e folyamatok formájára, ám tartalmára csak alig. Az oktatásba és a kutatásba fektetett közberu­házások a gazdasági versengés alapvető elemei lettek. Ez az Egyesült Államokban a katonai kiadások keretébe illeszkedett, ahol – többek között – olyan eredményeket hozott, mint a GPS vagy az internet.

Az 1970-es évek a huszadik századi munkásmozgalom nagy fellen­dülését hozták a szakszervezeti militancia terén – ekkor történt, hogy a brit bányászszakszervezet megbuktatta Edward Heath kormányát -, és abban is, hogy a radikális gondolatok behatoltak a mainstream gondolko­dásba. A svéd szociáldemokraták bérmunkás alap felállítást javasolták2 , a francia baloldal pártjai pedig meghirdették a Közös Programot, amely gyökeres nacionalizálást és „a kapitalizmussal való szakítást" sürgetett. Kevesen vették észre, hogy ez már a hanyatlást megelőző tetőpont volt. A nemrég elhunyt Eric Hobsbawm – mint 1978-as előadása (The Forward March of Labour Halted? – Megtorpan-e a Munkáspárt menetelése?) mu­tatta – egy volt e kevesek közül. (Hobsbawm 1978).3 Az új korszakra még rá kellett ütni a politikai pecséteket, azok azonban már nem bizonyultak tartósaknak: Thatcher és Reagan 1979-1980-ban megnyerték a válasz­tásokat, 1983-ban a Mitterand-kormány behódolt a neoliberalizmusnak, és a svéd szociáldemokraták is feladták a Meidner-­tervet.

A Nagy Dialektikát felfüggesztették, sőt, visszájára fordították. A neo­liberalizmus nem egyszerűen ideológiai kérdés volt; ahogy a marxisták előre jelezhették volna, komoly anyagi alapjai voltak. A financializálás – egy sor új fejlesztés, így a tőkeáramlás liberalizálása, a hitelek terjedése, a digitális kereskedelem és a tőke behatolása a társadalombiztosítási és nyugdíjalapokba – a koncentrált magántőkék hatalmas mennyiségét eredményezték, amelyek jócskán túlterjedtek az új pénzügyi kaszinókon. 2011 nyarán az Apple már több likvid tőkével rendelkezett, mint az Egye­sült Államok kormányzata. Az elektronikai forradalom lehetővé tette a magáncégek menedzselését a távolból is, új, globális áruforgalmi láncok alakultak ki, felbomlasztva a régi méretgazdaságosság formáit. Ebben a megváltozott környezetben a privatizáció és a piacosítás vette át a naci­onalizálás és a reguláció helyét a kormányzati politikák középpontjában.

A Nagy Dialektika mellett beszélhetünk egy Kis Dialektikáról is, amely azt jósolta, hogy a kapitalista fejlődés hatására a munkásosztály megerősödik, és egyre hevesebben száll szembe a tőkével. Ám ez is a visszájára fordult, ahogy a gazdag országok dezindusztri­alizálódtak. Itt kell rámutatnunk arra a korszakos jelentőségű strukturális átalakulásra, amelynek hatására az ipar súlya csökkent a fejlett kapitalizmusban. E folyamat éppen a munkásmozgalom erejének csúcspontja előtt vette kezdetét. Az ipari termelés ekkor lépett túl Euro-Amerikán. Az új ipari központokban – mindenekelőtt Kelet-Ázsiában – a Kis Dialektika csak ke­véssé mutatkozott. Ám ma már megfigyelhetjük hatásait, amelyek először Dél-Koreában váltak láthatóvá az 1980-as években, ma pedig már egész Kínára kiterjednek – bár ott a munkások szerveződése és tiltakozása jobbára még lokális jellegű, s a kínai munkabérek és munkakörülmények jelentős javulásnak indultak. 2002-re Kínának kétszer annyi ipari munká­sa volt már, mint a G7 államoknak együttvéve. (Banister 2005)

Nemzetek és osztályok

Némileg ironikus, hogy úgy beszélhetünk a huszadik századról, mint amely a munkásosztályhoz kapcsolódik. Míg a munkásosztály harcai­nak eredményeként a század a nemzeteken belül az osztályok közötti kiegyenlítődés kora volt, ugyanakkor globális léptékben a maximumra nőttek a nemzetek közötti különbségek. A „fejletlenek fejlődése" a ti­zenkilencedik és a huszadik század folyamán azt jelentette, hogy az emberek közötti egyenlőtlenség mértéke jórészt annak függvénye volt, hogy hol élnek. 2000-re a becslések szerint a háztartások jövedelmi kü­lönbségeinek 80 százalékát az határozta meg, hogy melyik országban vannak. (Milanovic 2000, 112) Ám a XXI. században a nemzetek már konvergálnak, míg az osztályok között inkább divergencia figyelhető meg.

Az elmúlt két évtized kedvezőnek mutatkozott a világ szegény or­szágai számára. Ázsia gazdasági motorjai – Kína, India és az ASEAN-­tagállamok – az átlagosnál kétszer nagyobb gazdasági növekedést pro­dukáltak. 2001 óta a Szaharától délre fekvő Afrikai országok – amelyek a huszadik században oly tragikusan hátra szorultak – gyorsabban nö­vekedtek a világátlagnál és a „fejlett gazdaságoknál". 2003 óta általában a latin-amerikai országok növekedési mutatói is jobbak voltak a fejlett országokéinál. A posztkommunista Kelet-Európa kivételével a „felemel­kedő és fejlődő gazdaságok" az angolszász bankválságot is könnyebben viselték, mint a gazdag államok. Ebben az esetben véleményem szerint olyan történelmi fordulat tanúi lehetünk, amely nem csak a geopolitikára terjed ki, hanem az országok közötti egyenlőtlenségek feltételeire is. A transznacionális egyenlőtlenség általánosan csökkenő tendenciát mutat, bár a gazdagok és a legszegényebbek közötti szakadék továbbra is növekszik. Ám az országokon belüli egyenlőtlenség egészében nö­vekszik – de közel sem egyenletesen, ezért a tények megsértése nélkül nemigen beszélhetünk a „globalizáció" vagy a technológiai változás valamiféle univerzális logikájáról.

Ezzel párhuzamosan az osztály-hovatartozás ismét, sőt, még inkább az egyenlőtlenségek faktora lett. Ez a trend az 1990-es években erő­södött meg, amikor Kínában és a posztszovjet országokban párhuza­mosan mélyültek el a jövedelemkülönbségek, míg a rurális Indiában visszájára fordult az addig érezhető trend, amely a jövedelmek lassú kiegyenlítődése felé mutatott. Latin-Amerikában Mexikó és Argentína a neoliberalizmus csapásai alatt nyögött. Egy IMF-tanulmány szerint az egyetlen csoport, amely az 1990-es években világszerte képes volt növelni jövedelmi részesedését, a népesség legtehetősebb egyötöde volt, mind a gazdag, mind pedig a szegény országokban. (IMF 2007, 37) A többi négyötöd a vesztesek közé tartozott. A legfontosabb változások a jövedelmi skála csúcsán mentek végbe. 1981-től 2006-ig az Egyesült Államokban a népesség leggazdagabb 1 ezreléke 6 százalékkal növelte részesedését az összjövedelemből; a legfelső egy százalék fennmaradó része pedig négy százalékkal. A legfelső tíz százalék utánuk következő 9 százaléka némileg emelte vagy megtartotta részesedését, míg a né­pesség kilenctizede vesztett jövedelemarányából. (IHT 2011) A 2008-2009-es válságot követő szerény fellendülés idején a leggazdagabbak megdöbbentő módon az Egyesült Államok népessége összbevételének 93 százalékával rendelkeztek. (IHT 2012)

Ugyanezek a trendek érvényesülnek Kínában és Indiában is, bár a felső 1 százalék részesedése az összjövedelemből ezekben az orszá­gokban még jóval alacsonyabb, mint az Egyesült Államokban: mintegy 10 százalék Indiában és 6 százalék Kínában (adózás előtt). (Atkinson -Piketty, 2010, 46.) Az indiai „csoda" nemigen jelentett bármit is az indiai gyerekek legszegényebb egyötödének, akiknek kétharmada alultáplált volt – 2009-ben csakúgy, mint 1995-ben. A gazdaság gyors növekedése az egykori harmadik világban a XXI. század első évtizedében nemigen befolyásolta a globális éhínséget: az alultáplált emberek száma 2000 és 2007 között 618 millióról 637 millióra nőtt, és az élelmiszerárak tovább növekednek. (UN Report 2011) A skála másik végén a Forbes magazin annak örvendezett 2012 márciusi számában, hogy a dollármilliárdosok osztálya soha nem látott méretűvé növekedett: 1226-an tartoztak ide, köztük 425 amerikai, 95 kínai és 96 orosz, vagyonuk összesen 4,6 billió dollár volt, ami felülmúlta Németország GDP-jét. (Forbes 2012) Nem állíthatjuk, hogy ez a fejlődés elkerülhetetlen lett volna. Latin-Amerika, amely sokáig a világ leginkább egyenlőtlen társadalmainak régiója volt, ellenkező irányú fordulatot tett, és ma az egyetlen olyan terület, ahol az egyenlőtlenségek csökkenő tendenciát mutatnak. (CEPAL 2010; Cornia – Martonaro 2010; UNPD 2010) Ez a katonai rezsimek és civil utódaik neoliberalizmusára adott népszerű válasz, azokra a megszorító politikákra, amelyeket Brazília, Argentína, Venezuela és más országok követtek az elmúlt évtizedekben.

A nemzeti határokon belüli osztályok összehasonlításának másik mód­ja az Emberi fejlettségi index (Human Development Index, HDI), amely magában foglalja a jövedelmet, a születéskor várható élettartamot és az oktatást – ez hősies és igen komplikált számítás, számos vaskos hiba­lehetőséggel. Mindazonáltal használható benyomást kaphatunk belőle a világon tapasztalható egyenlőtlenségekről. Az Egyesült Államokban élők legszegényebb egyötödének indexe kisebb, mint a bolíviai, indonéziai vagy nicaraguai leggazdagabb egyötödé; alatta marad a brazilok és a peruiak 40 százalékának, és nagyjából egy szinten van a kolumbiai, guatemalai és paraguayi társadalom második legszegényebb ötödével. (Grimm et al. 2010) Az osztályok jelentősége valószínűleg más okoknál fogva is növekszik, mint az országok közötti gazdasági konvergencia. A rasszok és a nemek közötti egyenlőtlenségek, bár távolról sem tűn­tek le, némileg veszítettek jelentőségükből – ennek fontos etapja volt az apartheid bukása Dél-Afrikában. Ez az ország az intézményesített rasszizmus megszüntetése után napjainkban az osztálypolarizáció egyik legdrámaiabb példáját mutatja. A Világbank közgazdászainak becslése szerint a háztartások közötti globális jövedelmi egyenlőtlenségek Gini-együtthatója az új évszázad kezdetekor 0,65 és 0,7 közé esett. Ám 2005-re csak Johannesburg városát nézve már 0,75 volt az együttható. (Milanovic 2012; UN Habitat 2008) A hibalehetőségeket figyelembe véve is azt látjuk, hogy egyetlen városban annyi egyenlőtlenség halmozódott fel, mint az egész bolygón összesen.

Az osztályok és az osztálykonfliktusok két konfigurációban jelentkez­nek a XXI. században, és ezek egyként nem-európaiak, gravitációs pontjaik jócskán délre esnek a NATO-országoktól. Az egyiket vélhetőleg a középosztályok reményei és sérelmei fogják ösztönözni. A másik a munkásosztályban és általában a legkülönfélébb népi osztályokban fog gyökerezni – inkább a plebejusokban, mint a proletárokban. Mindkét konfigurációban két fejlődési pályát feltételezhetünk.

A középosztály százada előtt állunk?

Létezik olyan felfogás, miszerint a XXI. század már most is a globális középosztály századának alakját ölti. A múlt század munkásai kikoptak az emlékezetből; a proletariátus által vezetett projektum, amelynek célja az egyetemes emancipáció volt, átadta helyét a középosztálybeli státuszra való egyetemes törekvésnek. Dilma Roussef, az egykori gerilla, aki Lulát váltotta Brazília elnöki székében, azt mondta, hogy „Brazíliát a középosztály országává" akarja átalakítani. (Leahy 2012)4 A globális perspektívákat felmérő 2012-es tanulmányában az OECD „a fejlődő középosztályok támogatásának" szükségességéről beszélt, míg a Center of Global Development részéről Nancy Birdsall a „nélkülözhetetlen középosztályt" emlegetve azt állította célként a politikák alakítói elé, hogy a „szegénypárti növekedést" „középosztálypárti növekedéssel" váltsák fel. (OECD 2011, 103; Birdsall 2010)

A társadalmi rétegeknek állítólagos centrális jellegük ellenére szám­talan, alaposan eltérő definíciójuk van. Nézzünk most három kísérletet körvonalazásukra: egyik sem perdöntő, de mindhárom elgondolkodtató. A Világbanktól Martin Ravallion a fejlődő országok középosztályát a 2 dolláros és 13 dolláros napi bér közötti sávban helyezi el; az első a Világbank saját számítású szegénységi küszöbe, míg a második az Egyesült Államoké. Alapos növekedést lát e „középosztály" létszámában, amely számításai szerint 1990-ben még csupán egyharmada, 2005-ben már csaknem fele volt a fejlődő országok népességének – ez abszolút értékben 1,2 milliárd fős növekedést jelent. A kínaiaknak csaknem két­harmada, míg a dél-ázsiai és fekete-afrikai országokban élők csupán egynegyede tartozik ide. (Ravallion 2010) Nancy Birdsall, aki a liberális politika szempontjából vizsgálja a középosztályt, magasabbra, a tízdollá­ros napibérhez teszi a lécet. Világosan megkülönbözteti a középosztályt a gazdagok rétegétől: a középosztálybeli jövedelemnek alatta kell marad­nia az adott ország leggazdagabb öt százalékának jutó jövedelemnek. Ebben az értelemben a rurális Kínának egyáltalán nincs említésre méltó középosztálya, és ugyanez áll Indiára, Pakisztánra, Bangladesre és

Nigériára is. Kína városaiban 3 százalék esik e kategóriába, Dél-Afriká­ban 8 százalék; Brazíliában ez már 19, míg Mexikóban 28 százalékra emelkedik, hogy azután az Egyesült Államokban érje el 91 százalékos csúcsát. (Birdsall 2010 App.)

A nélkülözés kérdésével foglalkozó, kiemelkedő közgazdászok, Abhijit Banerjee és Esther Duflo olyan nézőpontot kínálnak, amelyet egy 13 or­szág – köztük Tanzánia, Pakisztán és Indonézia – háztartásaira kiterjedő nemzetközi felmérésre alapoznak. Azokra koncentrálnak, akiknek napi bérük 2 és 10 dollár közé esik, s felteszik a kérdést, hogy mi is sorolja őket a középosztályhoz. Leginkább figyelemreméltó az a megállapításuk, miszerint ez a „középosztály" megtakarításaiban vagy fogyasztásában semmivel sem vállalkozóbb jellegű, mint a szegények, akik a 2 dolláros küszöb alá szorulnak. Esetükben sokkal inkább az a legfontosabb meg­különböztető jegy, hogy biztos, fizetett munkájuk van. (Banerjee – Duflo 2007) Ennek alapján azt is mondhatnánk, hogy sokkal inkább egy stabil munkásosztálybeli pozíciójuk van, mintsem egy ködös középosztályhoz tartoznának. A brazil kormány előszeretettel hangsúlyozza a középosz­tály sérülékenységét, amelyet, úgymond, mindig az a veszély fenyeget, hogy visszacsúszik a szegénységbe, és ezért különleges figyelmet és támogatást igényel. (Paes de Barros et al. 2011) Ázsiában – különösen Kelet-Ázsiában – ugyanez a figyelem már korántsem ilyen evidens.

Kínában a középosztály vagy – réteg már az 1990-es évek óta a szakér­tők és a média vitáinak középpontjában áll. Ezt megelőzően még beszélni is tilos volt a középosztályról, és vannak, akik még ma is úgy vélik, hogy egyfajta „ideológiai nyomás" hátráltatja annak teljes társadalmi legitimá­cióját. (Zhou 2008, 24) A kínai szakemberek manapság hajlamosak az amerikai sztereotípiák alapján idealizálni a középosztályt, és kerülik a koncepció kritikus értelmezését. Ezt az osztályt tekinti a kínai média saját első számú célközönségének – és ezt a médiát leginkább azok az ameri­kai minták inspirálják (a Vogue-tól a Business Weekig), amelyek Kínában maguk is széles körben hozzáférhetők. (Jin 2012) Vannak, akik a stabilitás és mértéktartás garanciáját látják a középosztályban az elkövetkező évek során. Néhány figyelmes kommentátor mindazonáltal rámutatott, hogy éppen a növekedő jövedelemkülönbségek jelentik ennek az új közép­osztálynak az alapjait: Kína ma Ázsia legegyenlőtlenebb országa, ahol a Gini-együttható az 1960-as években mért 0,21-ről napjainkra már 0,46-ra növekedett. (Zhou – Chen 2012, 52) Indiában szintén szembeötlő mértékű volt a középosztály fogyasztásának növekedése a gazdasági liberalizmus felívelésekor, és a fellendülésre való törekvés, amelyet a hindu jobboldal5 2004-es választási szlogenje, az „India ragyog" is jelzett. Persze Indiá­ban az ideológiai színtér jóval összetettebb és konfliktusosabb volt, mint Kínában. Kritikus hangok is megszólaltak azzal az osztállyal szemben, amely, úgymond, „morálisan irányt vesztett, megrögzött materialista és szociálisan érzéketlen". (Varma 1998, 74) Az „India ragyog" kampány fordítva sült el, és a Kongresszus Párt alapíthatott ismét kormányt.

Fogyasztás vagy demokrácia?

Egy olyan világban, ahol a munkásosztály és a szocializmus moderni-tását elavultnak nyilvánították, a középosztály társadalma a lehetséges jövő szimbólumává emelkedett. Az észak-atlanti térség fejlett országai retrospektíve szinkronizáltak középosztályokat maguknak – holott ez egy olyan amerikai fogalom volt, amely valódi sikert soha nem aratott Európában. Ennek az utópiának a centrumában a korlátlan fogyasztás álma áll, ahol a középosztály veszi birtokba a földeket, autókat, háza­kat, a fogyasztási javak végtelen sorát vásárolja, s fenntartja a globális turizmust. Míg ez a globalizált fogyasztóiság az ökológiailag tudatos emberek számára valóságos rémálom volt, az üzletembereknek a nyála is kicsordult tőle. A középosztály fogyasztásának az az előnye is meg­volt, hogy egyfelől megfelelt a gazdagok privilégiumainak, másrészt a vágyak elérésének megnyugtató horizontját vetítette a népi osztályok elé. Az álomnak viszont volt egy inherensen sötét oldala is: kirekesztő volt. Azoknak, akik nem tartoztak a középosztályhoz – vagy nem voltak gazdagok -, semmiféle megváltást, semmiféle javakat nem kínált. Ők csak „vesztesek" – ahogyan az amerikai Tea Party rikoltozta 2009-ben a televízióban -, „csóringerek" vagy éppen „bugrisok". A fejlett világban a közterek „megtisztítása" is jelzi ezt a rosszindulatú tendenciát, ahogy a szegények hirtelen azt veszik észre, hogy kirekesztették őket a strandok­ról, a parkokból, az utcákról és a terekről. Ennek különösen provokatív példája volt a fallikus Nemzeti Emlékművel büszkélkedő dzsakartai Függetlenség terének elkordonozása, amelyet afféle exkluzív közép­osztálybeli vidámparkká alakítottak, megfosztva a szegényeket egyetlen rekreációs terüktől. (van Leeuwen 2011, 192)

A liberális média úgy tekint a felemelkedő középosztályra, mint a demokratikus reform élcsapatára. Ám az ázsiai középosztályról folyó tu­dományos vitákban már kevésbé tűnik ilyen megkapónak ezen osztály le­hetséges politikai szerepe. Az egyik fontos kutatás arra a megállapításra jut, hogy „a középosztály hajlamos »pillanatnyi helyzetének megfelelően« viszonyulni a reformhoz és a demokráciához". (Hsiao 2006, 7) Az indiai politikai osztállyal szembeni elutasítás azt a ritkán tapasztalható politi­kai jelenséget eredményezte, hogy a magasabb társadalmi helyzetűek körében alacsonyabb volt a választói aktivitás, mint a korábbi „érinthe­tetlenek" – a dalitok – és a szegények között. A 2004-es választásokon a dalitok 63,3 százaléka adta le voksát, míg a magasabb kasztoknál ez az arány csak 57,7 százalékos volt. (Jaffrelot 2008, 47) A huszadik század szomorú tapasztalataiból a latin-amerikaiak már rájöhettek, hogy semmi inherensen demokratikus nincsen a középosztály(ok)ban, és az oda so­rolható emberek aktívan szembeszálltak a demokráciával Argentínában (1955-1982) csakúgy, mint Chilében (1973) és Venezuelában (2002). A középosztályok „pillanatnyi helyzetüknek megfelelően" demokratikusak, vagy éppen demokráciaellenesek.

Van még egy olyan középosztályra vonatkozó forgatókönyv, amelyet Birdsall futólag érint tanulmányában. Eszerint konfrontáció várható a gazdagok és a többiek között, és ebben a középosztály az utóbbiak oldalán fontos szerepet fog játszani. Amint azt a Hong Kong-i tudós, Alvin So megjegyezte, e tézist a kelet-ázsiai események is alátámaszt­ják, hiszen a régióban a középosztálybeli szakembereket gyakran ott találjuk „az állammal szembeni tiltakozás első soraiban" – az IMF vagy az amerikai militarizmus elleni tüntetésekről nem is beszélve. (So 2006, 32) A tömegek és a középosztályok effajta szövetsége az oligarchiával szemben döntő szerepet játszott az 1848-as „népek tavaszában", amely még mindig visszhangot ver a 2011-es felkelésekben a Földközi-tenger mindkét partján. Kairóban, Tuniszban, Barcelonában és Madridban a középkorú, képzett osztályokba tartozó emberek együtt meneteltek a diákokkal és a munkanélküli fiatalokkal. Az első csoportba tartozók nem ritkán a másodikba tartozók szülei voltak – ez olyan, nemzedékek közti szolidaritást mutatott, amelyet az 1968-as radikálisok soha nem tapasz­talhattak meg.

Bár semmiféle demokrácia nem teheti függővé magát a középosztály­tól, vannak esetek, amikor az autoriter hatalommal szembeni középosz­tálybeli aktivitás döntőnek bizonyul. A XXI. század eddig legjelentősebb középosztálybeli forradalma kétségkívül az egyiptomi volt, akár méretét, akár regionális hatását nézzük. Persze egyelőre még korai lenne levonni a végső tanulságokat, különösen egy külső szemlélőnek, de néhány megállapítást azért megkockáztathatunk. Bár a forradalmat az országon kívüli események és erők robbantották ki, ám abban semmiféle szerepe nem volt a globális Észak pénzügyi válságának: egy közvetlenül Mubarak bukása előtt készült IMF-jelentés kedvező gazdasági fordulatot jósolt az országnak. A szikrát a tunéziai felkelés adta. A többi észak-afrikai országhoz hasonlóan a felsőoktatás Egyiptomban is alaposan kiterjedt az elmúlt években – ideértve a nők oktatását is, amely fokozatosan erodálta a hivatalos patriarchátust. Mindazonáltal ez az új, tanult középosztály nagyrészt munkanélküli vagy képzettségi szintjük alatt foglalkoztatott diplomásokból áll. (Mason 2012; Castells 2012) Ezt nem nevezhetnénk afféle egyiptomi Bildung­bürgertumnak.

Ráadásul a politikai rezsim nem egyszerűen csak korrupt és elnyomó volt, de nem kínált lehetőségeket sem az új diplomások seregének, sem az alulfizetett idősebbeknek. Hazim Kandil hívta fel a figyelmet rá, hogy milyen „pöröly-effektusa" volt annak a neoliberális klikknek, amely a le­hetséges utódként feltűnő Gamal Mubarak körül csoportosult. A nasszeri legitimáció maradékait is a privát oligarchák kezére játszották. Maga a rezsim vágta el azokat a kötelékeket, amelyek a középosztályt hozzá fűzték. (Kandil 2012)

Az 1848-as Európához hasonlóan az egyiptomi munkásosztály is részt vállalt a forradalmi folyamatban, de nem vált annak legfontosabb erejé­vé: a korábbi csatározások – így például a levert 2008-as El Mahalla El

Kubra-i sztrájk – emléke nagyban hozzájárult a tömegek mozgósításá­hoz. (Mason 2012, 10) Ám az egyiptomi középosztály forradalma hamar szembesült saját „Brumaire tizennyolcadikájával", vagyis azzal a problé­mával, hogy szakadék tátongott a városokban tömörülő radikálisok és a számában sokkal jelentősebb, jórészt konzervatív vidéki lakosság között. A választásokon az egyiptomi radikálisok éppúgy vereséget szenvedtek, mint francia elődeik másfélszáz évvel korábban. Mindez nem jelenti azt, hogy a 2011-es forradalom a visszájára fordult volna – nem jobban leg­alábbis, mint ahogy III. Napóleon győzelme felszámolta 1848 vívmányait. Ám sorsa rámutat arra, hogy milyen gyengeségei vannak a középosztály lázadásainak, még legerősebb és legradikálisabb formájukban is.

Egy-egy limai, nairobi vagy dzsakartai plázában láthatjuk, hogy bekö­szöntött a globális középosztálybeli fogyasztás korszaka. Ám a liberális tudósok és piaci tanácsadók fogyasztásról szőtt álmai nagy részben még mindig a jövőbe vetített ábrándok csupán. A politikai stabilitásba vetett reményekre az előtérbe kerülő középosztálybeli lázadások cáfoltak rá. E lázadó szellem igen eltérő formákban és ideológiákkal felvértezve nyil­vánult meg: az észak-afrikai forradalmakban; Anna Hazare hadjáratában az indiai politikai korrupció ellen; az Egyesült Államok-beli Tea Party-ban; a radikális diákok mozgalmát támogató chilei középosztályban. Egy-egy országon belül is kialakulhattak rivális középosztálybeli mozgalmak – ez történt Thaiföldön, ahol a konzervatív sárgaingeseket a plebejusabb és provinciálisabb vörösingesek hívták ki. Nem lesz különösebb meglepetés, ha újabb felfordulások tanúi lehetünk majd, ahogy a feldühödött közép­osztály beláthatatlan következményekkel az utcákra tódul.

A munkásosztály lehetőségei

Mintha csak tegnap lett volna, olyan közelinek tűnik az idő, midőn még a munkásosztály látszott a társadalmi fejlődés jövőjének – de mégsem valószínű, hogy ez a szituáció visszatérjen. Az európai és észak-ame­rikai indusztriális kapitalizmus, amint azt Marx megjósolta, erőt adott fő ellenségének, a munkásmozgalomnak. Ám ez az idő elmúlt. A fejlett gazdaságok leépítik az ipart, munkásosztályuk megosztott, vereséget szenvedett és demoralizálódott. Az ipari stafétát immár Kína, a világ ipari kapacitásának felemelkedő új központja vette át. Ám Kína ipari munkásai jórészt még „emigránsok saját hazájukban" a városi és a vidéki születé­sűeket elválasztó hukou-­rendszer miatt. Mindazonáltal a kínai ipari növe­kedés Marx számításaival egyezően megerősítette a munkásságot, amint azt a sztrájkok növekvő száma és a bérek emelkedése is jelzi. A javak elosztása feletti társadalmi konfliktus új fordulóját, amely Európából Kelet-Ázsiába került át, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezzel természete­sen a kínai hatóságok is tisztában vannak, és munkaügyi törvényekkel igyekeznek megzabolázni a féktelen kapitalizmust. Ebből a szempontból leginkább a 2008-ban hatályba lépett munkaszerződési törvény méltó a figyelemre. Ugyanakkor terjednek a munkásosztály számára felállított helyi „szolgáltatási" és „tanácsadó" központok, amelyek közül sokat külföldi pénzekből működtetnek. Ezek esetenként a hivatalos szakszer­vezetekkel vagy a helyi pártbizottságokkal is együttműködnek. Ám ennél vélhetőleg jóval gyakoribb, hogy a helyi hatóságok a munkaadókkal szö­vetkeznek. (Cooke 2011; Cheng – Ngok – Zhuang 2010) Akárhogyan is, az új törvények, a kommunista örökség maradványai és az elektronikus média terjedése nagyobb mozgásteret kínál a munkásosztály autonóm szerveződésének, amely rövid távon nem fogja ugyan megváltoztatni Kína társadalmi rendszerét, de talán kedvezőbb feltételeket biztosít a munkásoknak a fennálló rendszer keretei között. A kétkezi munkások olyan erőt jelentenek, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni a városi Kínában, bár számarányukat nehéz pontosan megállapítani. A legvaló­színűbb számítások szerint a regisztrált népesség egyharmadát tehetik ki. (Chunling 2012, 96; Xin 2012, 112) Ám a bejelentett lakóhely nélküli munkások több mint egyharmadát teszik ki a városokban koncentrálódó teljes munkaerőnek, márpedig közülük a legtöbben kétkezi munkások, akik az iparban, az építőiparban vagy az élelmiszerellátás területén dol­goznak. (Shi 2008; OECD 2007) A két csoport együttesen a kínai városi munkásosztály jó felét, kétharmadát teszi ki. Egy erős mozgalom, amely e proletariátus körében alakul ki, hatalmas hatással lehet az egész fejlődő világra, bár ez nem tűnik túl valószínű forgatókönyvnek.

Másutt még valószínűtlenebbek az olyan politikai változások, amelyek élén munkáspártok állnak – legyenek azok akár reformista, akár forradal­mi jellegűek. Az indiai ipari munkásság kisebb kínai megfelelőjénél, alig valamivel lépi túl a dolgozók egy hatodát, szemben a kínai egynegyeddel. A családi gazdálkodásnak, az egyéni munkának Indiában még komoly szerepe van. (Therborn 2011, 182) A rendszeres bért kapók között magas, mintegy 38 százalékos a szervezett munkások aránya. (Ferus-Comelo 2007, 479) Ám ezek a munkások tucatnyi országos léptékű szak­szervezeti szövetség között oszlanak el, amelyek közül a legerősebbek politikai pártokhoz kapcsolódnak. Az indiai szakszervezetek az 1980-as években voltak erejük teljében, ám mostanában sorozatos vereségeket voltak kénytelenek elkönyvelni India mindkét fő ipari centrumában, a bombayi textiliparban és a kalkuttai jutafeldolgozásban. (Sen 1997, 464) Az indiai szakszervezetek tovább sántikálnak ugyan, ám nem sikerült magukhoz vonzaniuk a dolgozó szegények hatalmas tömegeit.

Indonéziában Szuharto bukása óta megerősödött a szakszervezeti mozgalom, de ezek nagyrészt üzemi szervezetek a hivatalosan elismert szektorban – amely csupán a teljes munkaerő egyharmadát foglalkoz­tatja -, némi affinitással a fehérgalléros dolgozók, így a banki alkalmazot­tak iránt. A rendes munkaviszonyban állók törvényes jogait megerősítette a 2003-ban hatályba lépett munkaerő-törvény. Ám a munkásság messze nem a legfontosabb társadalmi tényező, és még a fehérgazdaságban is csupán a munkások mintegy egytizede szervezett. Eddig a munkáspártok alapítására irányuló minden igyekezet kudarcnak bizonyult. (Ford 2007) Május elsejét 2012-ben kilencezer munkás ünnepelte, akiket 16 ezer rendőr vett körbe. Az ázsiai ipari fejlődés egyik úttörője, Dél-Korea sem valószínű, hogy a huszadik századi Európáéhoz mérhető mozgalmat fog kitermelni, bár szakszervezetei nem jelentéktelenek. A hidegháborús katonai rezsimek alatt elképesztő mértékű volt a munkások kizsákmá­nyolása, és ez volt az 1980-as években a demokratikus ellenzék egyik legfontosabb gyűjtőtémája is. A szakszervezeti mozgalom is ekkoriban ért a zenitjére, a dolgozók mintegy ötöde volt szervezett munkás. Azóta vi­szont a dezindusztri­alizáció és a szolgáltatási szektor kiterjedése erodálta a szakszervezeteket. (Lee 2011, 28, 55) Az egyik szakszervezeti szövet­ségnek mindazonáltal sikerült létrehoznia a Demokratikus Munkáspártot, amely bekerült a szöuli parlamentbe is. Amikor 2011 decemberében utoljára Dél-Koreában jártam, nagy várakozások övezték a baloldali és a középbal pártok összeolvadását, ám erre végül nem került sor.

Az 1917-es forradalmat megvívó orosz munkásosztály nagyrészt elvér­zett a rákövetkező polgárháborúban, míg a szovjet uralom idején létrejött új munkásságot az 1990-es évek kapitalista restaurációja bénította meg. Az 1989-es és 1991-es sztrájkhullámok hozzájárultak Gorbacsov buká­sához, ám a posztszovjet Oroszország még kevesebbet nyújt a munká­soknak, mint a régi rendszer, és az életkilátások folyamatosan romlottak az elkövetkező évtizedben. A kommunista pártnak még mindig van némi választói támogatása, de már sokkal inkább egyfajta begyepesedett naci­onalizmust képvisel, mint bármiféle baloldali ideológiát. Oroszországban egyetlen szociáldemokrata szervezetnek sem sikerült gyökeret eresztenie.

A szakszervezeti szövetségnek továbbra is rengeteg tagja van, ám nem sokat tesz a munkások érdekeinek védelmezésére. (Ashwin 2007)

Brazíliában a Sáo Paolo-i ipari munkások által kiépített szakszerve­zeti mozgalom hasznos politikai eszközt hozott létre a Munkáspárt (PT) megalapításával, amelynek jelöltjét 2002-ben, negyedik nekifutásra, Brazília roppant népszerű elnökévé választották. A PT átformálta az ország társadalmi színterét, nekiveselkedett a kirívó nyomor felszámo­lásának, kiterjesztette a népoktatást, és számos munkást irányított át a fehérgazdaságba, ahol jogaikat törvények védelmezik.6 Ám a párt mindig is a különféle szociális mozgalmak koalíciója volt, elnökei és regionális vezetői csak úgy gyakorolhatták hatalmukat, hogy közben a klientúrák és patronátusok zavaros hálózataira támaszkodtak. Ma, amint arról már szó esett, Dilma Roussef egy „középosztálybeli" Brazíliáról beszél, nem pedig a munkások és alkalmazottak országáról. Ám még mindig Brazíliában találhatók a legjelentősebb baloldali erők a világ legnagyobb államai között, és ez az ország kínálja a társadalmi változás legkedve­zőbb lehetőségét.

Dél-Afrika is emelkedőben lévő gazdasági hatalom, olyan erős, jól szervezett munkásmozgalommal, amely része volt az apartheid-rend­szer elleni harcot győzelemre vivő koalíciónak. Ám az ANC 1994-es hatalomra jutása óta inkább a fekete gazdasági elitet táplálja; ennek egy kirívó példája az egykori bányászvezető, Cyril Ramaphosa, aki vagyonos üzletemberré avanzsált. A kirívó nyomor jelentősen csökkent ugyan, de az egyenlőtlenség mértéke 2009-ben vélhetően nagyobb volt, mint az apartheidrendszer bukásakor.7 A 2012 augusztusában kirobbant nagy bányászsztrájkokat egy új, rivális szakszervezet vezette. A hatalom ezeket először brutális vérontással és az apartheid idejéből származó törvényekkel igyekezett elfojtani. Bármi legyen is e sztrájkhullám kifutása, a munkásosztály hegemóniája Dél-Afrikában is igen távoli eshetőség csupán. Nigériában az ottani szakszervezeti szövetség egy Munkáspárt megalapítása mellett döntött, amelyet az EU és a német Friedrich Ebert Alapítvány támogatásával sikerült tető alá hozni. Ám a párt koraszülött­nek bizonyult: sosem sikerült igazán gyökeret vernie a szakszervezeti tagság között, vezetői pedig hamarosan a patronátusokra alapozódó politikai hagyományok irányába fordultak. (Beckman – Lukman 2010)

A klasszikus értelemben vett munkásmozgalom menetelése ma sehol sem látható a világban, bár számos fronton találhatunk ilyen-olyan elő­relépést. A tőke-munka kapcsolat egyre jobban kiterjed, és ez a jövőben is folytatódni fog. Számíthatunk rá, hogy az új ipari világgal szembesülve a munkások meg fogják fogalmazni saját követeléseiket, erőteljesebben szervezik majd meg magukat, és idővel ambiciózusabbak lesznek. Nem tűnik túl valószínűnek egy olyan perspektíva, amit az osztályharcok Kis Dialektikája jósol, de a kapitalizmus expanziója és az egyenlőtlenségek növekedése a munkásosztályt továbbra is a XXI. századi politika napi­rendjén fogja tartani.

Plebejus kilátások

A vörös zászló Európából Latin-Amerikába emigrált, amely ma a világ egyetlen régiója, ahol a szocializmus napirenden van, és a venezuelai, ecuadori és bolíviai kormányok „XXI. századi szocializmusról" beszélnek. A régió abban is egyedülálló, hogy Argentína és Brazília jelentőségének köszönhetően a centrumtól balra álló kormányok vannak túlsúlyban, s az egyenlőtlenségek mértéke – bár, valljuk be, az Andok csúcsaival vetekedő magasságról indult – csökkenő tendenciát mutat. Morales, Chávez és Correa „szocializmusa" új politikai jelenség, amely hangsú­lyozza is függetlenségét a huszadik századi eurázsiai baloldali politikai modellektől, és önmagában is meglehetősen heterogén képet mutat. A társadalom számos rétegének támogatását élvezi: a városi szegényekét (a nyomornegyedek lakóiét, az idénymunkásokét, az utcai árusokét); az indián vagy afrikai származású lakosságét; a középrétegek progresszív gondolkodású elemeiét. Az ipari munkások csak ritkán tartoznak az élcsa­patba: míg a bolíviai bányász proletariátus maradékai a kokatermesztők oldalán Morales mögé álltak, a legnagyobb venezuelai szakszervezeti szövetség a 2002-ben elbukott puccskísérletet támogatta. (Lucena 2007) A kontinens déli csücskének középbal kormányai is sokszínű társadalmi bázison alapulnak, ám ott a hagyományos munkásosztály és szakszerve­zetei nagyobb szerepet játszanak, ami a brazil és az argentin iparosodás magasabb fokát jelzi.

A latin-amerikai progresszív erők ideológiájában számos különféle áramlat figyelhető meg. Chávezt a perui baloldali katonai kormányzatok nacionalizmusa inspirálja, és Fidel Castrót tekinti mentorának, ám kiala­kította saját demokratikus populizmusát, amelyet jórészt Simón Bolívar (némileg szelektált) örökségére alapoz. Morales kevert etnikai háttérrel rendelkező indián vezető, aki a koka­termesztők szakszervezetében alakí­totta ki sajátos tárgyalási stílusát, és olyan veterán indigenistákkal dolgozik együtt, mint alelnöke, Álvaro Garcia Linera. Az ecuadori Rafael Correa képzett közgazdász, akire nagy hatással volt a felszabadítási teológia, és olyan tehetséges fiatal gondolkodók veszik körül, akiknek nézetei a naci­onalista balközéptől a marxizmusig terjednek. Dilma Roussef, Christina Fernández de Kirchner és José Mujica körei a fentiektől némileg jobbra állnak, s szintén meglehetősen eklektikusak. Mexikóban Andrés Manuel López Obrador – aki kétszer kis híján elnök lett (és meglehet, csak válasz­tási csalással sikerült ezt megakadályozni) – mozgalma a republikánus megszorításokat szociáldemokrata jellegű reformokkal elegyíti.

Latin-Amerika mindazonáltal aligha jelent olyan modellt, amely a közeljövőben a világ más tájaira is exportálható lenne. De ha lesznek radikális társadalmi változások az eljövendő néhány évben, akkor bizo­nyos, hogy több közük lesz az e régióban jelenleg végbemenő folya­matokhoz, mint a bérmunkás proletariátus huszadik századi reformista vagy forradalmi tapasztalataihoz, hiszen ez a proletariátus társadalmi aktorként csak igen csekély mértékben van jelen Afrika vagy Ázsia dolgozói között. Bár a növekvő írni-olvasni tudás és az új kommuni­kációs lehetőségek komoly erőt adnak, a népi osztálymozgalmaknak mégis jelentős akadályokkal kell szembenézniük: az etnikai és vallási megosztottsággal, a különféle munkákat végzők ellentéteivel. Ám csak azoknak a programoknak és szervezeti formáknak van valódi esélyük a plebejus rétegek összehozására, amelyek komolyan számításba veszik ezeket a kihívásokat.

Lokális szinten már most is számos efféle kezdeményezést találhatunk. A bolíviai cocalerók remekül fel tudják használni a munkanélküli bányá­szok mozgalomépítési tapasztalatait. Az egyik maputói szakszervezet, azzal szembesülve, hogy tagjai kikerülnek a fehérgazdaságból, meg­szervezte az utcai árusok szövetségét. (Lindell 2010) Ez egyáltalán nem egyedülálló eset: az utcai árusoknak valójában már nemzetközi hálózatuk is van, amelynek központja Dél-Afrikában található. Mexikóvárosban olyan politikai erejük van, amelyet még a polgármester is kénytelen fi­gyelembe venni. A fehérgazdaságon kívül dolgozó indiai nők létrehozták egymás között a kölcsönös segítség struktúráit az olyan városokban, mint Mumbai, Chenai vagy Ahmedabad, valamint az Önállóan Dolgozó Nők Szövetségét, amely országos méretű. (Bhatt 2006) A szakszervezetek gyakran váltak az áremelések vagy az autoriter rezsimek elleni széles körű népi tiltakozás gyűjtőhelyeivé, legutóbb Tunéziában, a Ben Ali elleni forradalom alatt. Itt a fehérgazdaságban dolgozó munkások játszották a vezető szerepet, ám a szakszervezeti követeléseket széles koalíció támogatta, amely messze túlnőtt ezeken a határokon. Erre lehet példa az ázsiai minimálbér-kampány a textiliparban, amely olyan transznaci­onális kezdeményezés, amely a mumbai World Social Forumról indult el, s támogatták a szakszervezetek, a női szervezetek és a fejlődésért munkálkodó NGO-k is. (Merk 2010) Ebben a kontextusban az osztály inkább egyfajta orientációs iránytűvé válik – a nép, a kizsákmányoltak, elnyomottak, elmaradottak osztályai felé -, semmint „tudatossággal" felvértezett strukturális kategóriává. Még megformálásra várnak azok a társadalmi szövetségek, amelyekre a jövőben a változások alapozhatnak majd, és előzetesen semmiféle csoportra sem lehet valamiféle „vezető szerepet" ruházni. Ám osztályiránytű nélkül még a legkiemelkedőbb tár­sadalmi mozgalmak sem arathatnak győzelmet a modern kapitalizmus egyenlőtlenségei felett.

Ezek szerint tehát négy olyan osztályperspektívát határozhatunk meg az előttünk álló évtizedekre, amelyek egy szociológus szemével nézve is helytállóknak tűnnek: 1. a globalizálódott középosztálybeli fogyasztásét; 2. a középosztály politikai lázadásáét; 3. az ipari munkásság osztályhar­cát – amely meglehet, új társadalmi kompromisszumokat eredményez – kelet-ázsiai központtal; 4. illetve a népi osztályok heterogén jellegű mo­bilizálódását. Hogy milyen lesz az új évszázad társadalmi jellege, az még kérdéses, de az osztálynak kétségkívül alapvető szerepe lesz benne.

A baloldal új geopolitikái

Az eurocentrikus indusztriális szocializmus elmúlása messzire érő hullámokat vetett, nem csupán a társadalmi erők felállásának, de azok megszerveződésének terén is. A pártforma – mind a német szociálde­mokrácia vagy az olasz kommunisták tömegpártjai, mind a kisebb lenini élcsapat képében – sokat veszített vonzerejéből. Az Európán kívüli szak­szervezetek már észlelték az efféle pártok korlátait, és különféle szociális mozgalmakkal és civil szerveződésekkel igyekeznek együttműködni. Ugyanakkor az efféle szervezeti keretek még mindig szükségesek a po­litikai befolyás megszerzéséhez. A 2001-es argentínai mobilizáció hatása nagyobb volt, mint a spanyol indignadóké egy évtizeddel később, főleg mivel az előbbi egy progresszív politikai mechanizmusra, a perónista mozgalom balszárnyára támaszkodhatott. A kitartóan szervezett Muszlim Testvériség bizonyult az egyiptomi forradalom középtávú győztesének. Nem szabad, hogy túlzottan elszédítsenek minket azok az állítólag ha­talmas lehetőségek, amelyek a megszokott politikai csatornákon túl az internetes hálózatokban vannak az emberek mobilizálására.

Mindezt szem előtt tartva kétségtelen, hogy új, erőteljes dinamika bontakozott ki az elmúlt években. Olyan laza, decentralizált hálózatok felemelkedését láttuk, mint az Al-Kaida-franchise, a Tea Party vagy 2011-es baloldali protestmozgalmak. A menedzsment kérdéseivel fog­lalkozó szeszélyes irodalom nem győzi citálni a különféle vezető nélküli, „tengericsillag-jellegű" mozgalmak példáit.8 Az efféle szerveződések „hierarchiamentes" jellege azonban nem magától értetődően demokrati­kus vagy progresszív, amint azt a fenti példák alapján is láthatjuk. Ám a kollektív vita és a személyes autonómia kétségkívül 1968 örökségének létfontosságú részei, és részei kell, hogy legyenek bármiféle jövőbeni baloldali projektumnak. Ideológiailag az új mozgalmakat az elutasítás és a pragmatizmus egyfajta keveréke jellemzi. Az elutasítás dühe moz­gósítja az embereket, bár célpontjai különbözőek lehetnek: az iszlám hit elleni támadásként értékelt aktusok számos arab országban váltottak ki tiltakozásokat; a „vesztesek" hitelterheinek könnyítése és társadalom­biztosításuk kiterjesztése kiprovokálta a Tea Party támogatóinak dühét; az Occupy mozgalom a bankmentő akciók és a csökkenő életszínvonal iránti dühből született a korrupt kapitalizmus keretei között. Az elutasítás bátorságot és harciasságot visz e mozgalmakba, megteremti a konflik­tusok dinamikáját, míg a pragmatizmus segít elkerülni a dogmatikus vitákat és előmozdítja a taktikai rugalmasságot. Ma még nem látjuk, hogy milyen baloldali perspektívák alakulnak ki az indusztriális szocializmus kora után. De kétségkívül szemben fognak állni az egyenlőtlenségekkel és a birodalmi arroganciával, és síkra szállnak a szabad és teljes létezés emberi joga mellett.

A munkásosztály huszadik százada nagyrészt európai teremtmény volt. Az európai családmodellben gyökerezett, ahol laza volt a kapcsolat a távolabbi rokonsággal, a fiatalok relatíve jelentős autonómiát élveztek, elvárták tőlük, hogy felnőtt korukat elérve saját háztartást alapítsanak, és nem korlátozták őket szakrális kötelezettségek őseik iránt. Mindez megkönnyítette az új gondolatok és társadalmi gyakorlatok gyors ter­jedését. Európa útja a modernizáció felé egy sajátos társadalmi teret eredményezett: az osztályok közti belső konfliktusok a relatíve homogén nemzetállamok keretei között kaptak teret, miközben a bevett vallá­sok pozícióit meggyengítette, hogy szoros kapcsolatok fűzték őket az ancien régime-ekhez. A kapitalista fejlődés olyan munkásosztályt hívott életre, amely a preindusztriális korszakban már kiterjedt írni-olvasni tudásra és a céhes szervezetek tradícióira is támaszkodhatott. Európa hegemón szerepe következtében azután az osztálypolitika e modellje más kontinensekre is kiterjedt – vitték magukkal az Ausztráliába vagy a két Amerikába kivándorló szegények; végighömpölygött az informá­ció és az oktatás birodalmi csatornarendszerein; és nem utolsósorban terjesztette őket az antiimperialista ellenmodellként fellépő Szovjetunió. Az osztálypolitika e modellje világszerte megvetette a lábát, ám tartalma megváltozott, ahogy kapcsolatba került a nem európai társadalmakkal. A munkásmozgalom Európa ajándéka volt a világnak. Minden kontinensen komoly és innovatív erőket inspirált, Észak-Amerika farmereinek mun­káspártjaitól azokig a regényekig, amelyekben Mariátegui teoretizálta a perui indiánkérdést; azoktól a törekvésektől, hogy kikovácsoljanak egy arab vagy afrikai szocializmust, egészen addig, amikor a kommunista pártok a nemzeti függetlenség jelszavával mozgósították a kínai vagy vietnami parasztokat. Ám, amint azt láttuk, ez az örökség nem tűnt el teljesen. De Európa immár nem jelenti többé az emancipáció, a fejlődés és az igazság globális perspektíváját. Ma ezek a víziók már magáról az európai kontinensről is hiányoznak.

A huszadik századi baloldal inspirációja két fő forrásból merített. Az egyik forrás nyugat-európai – mindenekelőtt a forradalmi Franciaország és a marxista munkásmozgalom Németországa. Ez reprezentálta a világ legfejlettebb és legerőteljesebb régiójának jövőjét, amely eszmé­ket és programokat, szervezeti alapelveket és modelleket szolgáltat a változásra. Mindez fontos anyagi természetű segítséget is jelen­tett: Franciaország tárt karokkal várta a különféle országok radikális száműzöttjeit, s a jól szervezett, fegyelmezett tagdíjfizető tömegeket maga mögött tudó német munkásmozgalom segítette szegényebb külhoni elvtársait (a Friedrich Ebert Alapítvány még mindig ezt teszi). A másik forrás a globális hatalom és a jólét perifériáján található, ahol a forradalmak az európai marxizmus által inspirált politikai áramlatok vezetésével mentek végbe. E centrumok közül az első és a legnagyobb a Szovjetunió volt, amelyet azután Kína és Kuba követett. Mindenütt a hatalom megragadásának és a társadalom átalakításának példáját közvetítették a forradalmárrá lenni akarók számára, hogy a közvetlen pénzügyi támogatásról ne is beszéljünk. Ma Latin-Amerikát, komplex társadalmi leosztásaival és ideológiai ezermesterkedésével leginkább valamiféle világcentrumnak nevezhetnénk – ám erről nem érdemes igazán beszélni. A XXI. század nagy valószínűséggel decentralizált lesz, és különben is, Latin-Amerika vélhetőleg túl kicsiny régió ahhoz, hogy az egész világot beragyogó fáklyát gyújtson – még akkor is, ha a folyamatban lévő társadalmi változásokat teljesen végigviszik. Egy olyan baloldal gyökereinek, amely valódi globális jelentőségre törekszik, Ázsia jobb televényt biztosíthat.

Egy új korszak születésének lehetünk tanúi: az osztály és a nemzet, az ideológia, az identitás és a mobilizáció, valamint az osztály és a globális baloldali politika új kapcsolatrendszerei vannak formálódóban. A hidegháború vége nem békét eredményezett, hanem csupán újabb háborúk ördögi körét. A nyugati kapitalizmus győzelmét nem egyetemes prosperitás követte, hanem az egekbe szökő egyenlőtlenség és az is­métlődő gazdasági válságok: a kelet-ázsiai, oroszországi, argentin, és legújabban az euro-amerikai földindulások. Azok a problémák, amelyek hagyományosan a baloldal ellenérzéseinek középpontjában álltak – a kapitalista kizsákmányolás és imperializmus, az etnikai- és gender-­jellegű hierarchikus elnyomás -, újratermelődtek az új évszázadban is.

Egy dologban biztosak lehetünk: a harc folyatódni fog. De vajon ki üti majd rá pecsétjét – az új középosztály vagy a plebejus tömegek?

Fordította: Konok Péter

Eredeti megjelenés: New Left Review, 78. sz., 2012. november-­december.

Jegyzetek

1 Gompersét ebben csupán az ír szakszervezeti vezető, Jim Larkin szobra előzte meg – megérdemelten -, amely Dublin főútján, az O'Connell Streeten áll, ahol az 1913-as elbocsátások miatt kirobbant híres harcokat vezette a munkások és a rendőrség között.

2 Ez volt az ún. Meidner-terv. (A ford.)

3 Az igazat megvallva, akkoriban jómagam is kételkedve fogadtam véleményét a The Prospects of Labour and the Transformation of Advanced Capitalism című tanulmányomban (Therborn 1984).

4 Politikai mentora már korábban is beszélt a középosztály felemelkedése iránti elkötelezettségéről, amikor 2006-ban újra indult az elnöki székért: „Brazília ma az új középosztály felemelkedésének lehet tanúja. Ha megválasztanak, erre a csoportra különös figyelmet fogok fordítani." (Bourne 2010)

5 A Baratija Dzsanata Párt. (A ford.)

6 A fehérgazdaságban dolgozó munkások aránya a 2002-es 45 százalékról 2008-ra 50 százalékra nőtt. (Berg 2011,128)

7 Az Economist az 1993-ban mért 0,59-es Gini együtthatóhoz képest 2009-ben 0,63-at számított ki, bár kétségkívül számolni kell olyan módszertani problé­mákkal, amelyek megnehezítik a közvetlen összehasonlítást. (Economist, 2012. október 20.)

8 Ettől a kísértéstől még Manuel Castell fontos és időszerű munkáját, a Networks of Outrage and Hope című tanulmányt sem mondhatjuk teljesen mentesnek.

Felhasznált irodalom

Ashwin, Sarah 2007: Russian Trade Unions: Stuck in Soviet-style Subordination? in: Craig Phelan (szerk.): Trade Union Revitalisation. Oxford Atkinson, A. B. – Piketty, T. 2010 (szerk.): Top Incomes: A Global Perspective. Oxford

Banerjee, Abhijit – Duflo, Esther 2007: What is Middle Class about the Middle Classes around the World? MIT Department of Economics Working Paper, 7-29.

Banister, Judith 2005: Manufacturing employment in China. Monthly Labor Review, július

Barros de, Ricardo Paes et al 2011: A nova classe média brasileira: desafios que representa para a formulação de políticas públicas. Brasilia

Beckman, Björn – Lukman, Salihu 2010: The failure of Nigeria's Labour Party'. in: Beckman et al. (szerk.): Trade Unions and Party Politics. Cape Town

Bhatt, Ela 2006: We Are Poor but So Many. Oxford

Birdsall, Nancy 2010 App: The (Indispensable) Middle Class in Developing Countries. Appendix: Tables 3, 4, 7.

Birdsall, Nancy 2010: The (Indispensable) Middle Class in Developing Countries. Center for Global Development Working Paper 207. Washington

Bourne, Richard 2010: Lula of Brazil. London

Castells, Manuel 2012: Networks of Outrage and Hope. Cambridge CEPAL 2010: La hora de la igualdad, Santiago

Cheng Joseph Y. S. – Ngok, Kinglun – Zhuang Wenjia 2010: The Survival and Development Space for China's NGOs: Informal Politics and Its Uncertainty. Asian Survey, 50. 6.

Chunling, Li 2012: Profile of China's Middle Class. in Li Chunling (szerk.): The Rising Middle Classes in China. Milton Keynes

Cooke, Fang Lee 2011: The Enactment of Three New Labour Laws in China: Unintended Consequences and the Emergence of "New Actors" in Employment Relations. in: Sangheon Lee és Deirdre McCann (szerk.): Regulating for Decent Work. Basingstoke

Cornia, Giovanni Andrea – Martorano, Bruno 2010: Policies for reducing income inequality: Latin America during the last decade. UNICEF Working Paper. New York

Davis Diane 2004: Discipline and Development. Cambridge Economist 2012: Economist, október 20.

Ferus-Comelo, Anibel 2007: Unions in India at Critical Crossroads. in Craig Phelan (szerk.): Trade Union Revitalisation. Oxford

Foley, Elizabeth Price 2012: The Tea Party: Three Principles. Cambridge Forbes 2012: Forbes, március 7.

Ford, Michele 2007: Indonesia's New Unions'. in Craig Phelan (szerk.): Trade Union Revitalisation. Oxford

Grimm, M. et al. 2010: Inequality in Human Development: An Empirical Assessment of 32 Countries. Social Indicators Research, 97. 2. Hobsbawm Eric 1978: The Forward March of Labour Halted? Marxism Today, szeptember

Hsiao, Hsin-Huang 2006: Prioritizing the Middle Classes: Research in Asia-Pacific. in: Hsiao (szerk.): The Changing Faces of the Middle Classes in Asia-Pacific. Taipei, Center for Asia-Pacific Area Studies

IHT 2011: Oligarchy, American style. International Herald Tribune, október 27.

IHT 2012: Wealth disparity a drag on economic growth. International Herald Tribune, október 17.

IMF 2007: International Monetary Fund World Economic Outlook 2007, New York Jaffrelot, Christophe 2008: The Indian middle class and the functioning of the world's largest democracy. in: Jaffrelot et al. (szerk.): Patterns of Middle Class Consumption in China and India, New Delhi, Sage Publications Pvt. Ltd.

Jin, He 2012: The Transformation and Power of "Middle Class" Language in Chinese Media Publications. in Li Chunling (szerk.): The Rising Middle Classes in China. Milton Keynes

Jünger Ernst 1982 (1932): Der Arbeiter, Herrschaft und Gestalt. Stuttgart

Kandil, Hazem 2012: Why Did the Egyptian Middle Class March to Tahrir Square? Mediterranean Politics, július

Leahy, Joe 2012: FT interview: Dilma Rousseff. Financial Times, október 3.

Lee, Yoonkyung 2011: Militants or Partisans: Labour Unions and Democratic Politics in: Korea and Taiwan. Stanford

Leeuwen van, Lizzy 2011: Lost in Mall. Leiden

Lindell, Ilda 2010: Informal work and transnational organizing. in: Andreas Bieler és Ingemar Lindberg (szerk.): Global Restructuring. Labour and the Challenges for Transnational Solidarity. London

Lucena, Héctor 2007: Trade Unionism in Venezuela: The Current Situation. in Craig Phelan (szerk.): Trade Union Revitalisation. Oxford

Mason, Paul 2012: Why It's Kicking Off Everywhere. London and New York

Merk, Jeroen 2010: Cross-border wage struggles in the global garment industry. in: Andreas Bieler és Ingemar Lindberg (szerk.): Global Restructuring. Labour and the Challenges for Transnational Solidarity. London

Milanovic, Branko 2011: The Haves and the Have-Nots. New York

Milanovic, Branko 2012: Global Inequality Recalculated and Updated. Journal of Economic Inequality, 10. 1.

OECD 2007: Employment Outlook 2007, Párizs

OECD 2011: Perspectives of Global Development 2012. Párizs Ravallion, Martin 2010: The Developing World's Bulging (but Vulnerable) Middle Class. World Development, 38. 4.

Rerum Novarum 1891: A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia honlapján: http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=125 (Letöltés: 2013. február 10.)

Sen, Sukomal 1997: Working Class of India. Calcutta

Shi Li 2008: Rural Migrant Workers in China: Scenario, Challenges and Public Poli­cy. ILO Policy Integration and Statistics Department Working Paper. 89. Geneva

So, Alvin 2006: Historical Formation, Transformation and the Future Trajectory of Middle Classes in Asia. in Hsiao (szerk.): The Changing Faces of the Middle Classes in Asia-Pacific. Taipei

Therborn, Göran 1973: The Rule of Capital and the Rise of Democracy. New Left Review I/103, május-június

Therborn, Göran 1984: The Prospects of Labour and the Transformation of Ad­vanced Capitalism. New Left Review I/145, május-június

Therborn, Göran 2011: The World. Cambridge

UN 2011: The Millennium Development Goals Report

UN Habitat 2008: The State of the World's Cities. London

UNDP 2010: Regional Human Development Report for Latin America and the Caribbean. New York

Varma, Pawan 1998: The Great Indian Middle Class. New Delhi

Xin, Liu 2012: Urban Chinese Class Structure and the Direction of the Middle Class in Li Chunling (szerk.): The Rising Middle Classes in China. Milton Keynes

Zhou, Xiaohong 2008: Chinese Middle Class: Reality or Illusion? in Christophe Jaffrelot – Peter van der Veer, (szerk.): Patterns of Middle Class Consumption in China and India. New Delhi

Zhou, Xiaohong – Chen, Qin 2012: Globalization, Social Transformation and Construction of the Chinese Middle Classes. in Li Chunling (szerk.): The Rising Middle Classes in China. Milton Keynes

Korábbi számok

A jelenkori kapitalizmus összeomlása. Merészséget, több merészséget a fennálló rendszerrel szembeni alternatíva kimunkálásához!

A mai kapitalizmusban a monopóliumok minden eddiginél totálisabb ellenőrzést gyakorolnak a világ termelési rendszerei felett, és a monopoljáradék rendszerének fenntartása érdekében nyílt háborút indítottak a dolgozók és a népek ellen. Új kompromisszum nem lehetséges, a kapitalizmus folytatódása csak a barbársághoz vezethet. Ezért a baloldalnak ma mernie kell radikális célokat kitűzni. Ilyen létfontosságú célkitűzés a monopóliumok államosítása és társadalmasítása, a társadalmi igazgatásukhoz szükséges demokratikus egyeztetés intézményrendszerének kiépítése. Az ezen az úton elinduló országoknak végre kell hajtaniuk a jelenlegi globális rendszerről való „lekapcsolódást", nemzeti tervezéssel és a Dél-Dél-együttműködés erősítésével.

A jelenkori kapitalizmus várható összeomlása olyan körülményeket te­remt, amelyek megkövetelik a radikális baloldaltól, hogy bátran fogalmaz­za meg a létező rendszerrel szemben támasztott politikai alternatíváját. E tanulmány célja az, hogy rámutasson, miért van szükség merészségre, és mit jelent ez.

Miért merészség?

1. A mai kapitalizmus a kiterjesztett1 monopóliumok kapitalizmusa. Ezen azt értem, hogy a monopóliumok már nem (mégoly fontos) szigetek egy máskülön­ben viszonylag önálló gazdasági társaságok tengerében, hanem integrált rendszert alkotnak. Ennélfogva ezek a monopóliumok ma már feszes ellenőrzés alatt tartanak minden termelési rendszert. A kis- és közép­vállalkozások, sőt még egy-egy nagy részvénytársaság is, amelyik nem szigorún szólva oligopólium, a monopóliumok által szőtt zárt ellenőrzési hálózat foglyai. Önállóságuk oly fokra zsugorodott, hogy nem egyebek már, mint a monopóliumok alvállalkozásai.

A kiterjesztett monopóliumoknak ez a rendszere a Triász (az Egyesült Államok, Nyugat- és Közép-Európa, valamint Japán) országaiban vég­bement tőkeközpontosítás új szakaszának – az 1980-as és az 1990-es évek – terméke.

A kiterjesztett monopóliumok uralják immár a világgazdaságot. A „globalizáció” nevet adták annak a követelményrendszernek, amelynek alapján gyakorolják ellenőrzésüket a globális kapitalizmus perifériájának (a Triász-partnereken túli világnak) a termelési rendszerei fölött. Nem más ez, mint az imperializmus új szakasza.

2. A kiterjesztett és globalizált monopóliumok kapitalizmusa olyan rend­szer, amely a (profittá változtatott) értéktöbblet tömegéből – ezt a munka kizsákmányolása révén nyeri a tőke – kihasított monopoljáradékot bizto­sítja ezeknek a monopóliumoknak. Amennyiben ezek a monopóliumok a globális rendszer peremvidékein működnek, a monopoljáradék imperia­lista járadék. A tőkefölhalmozás folyamatát – ez határozza meg a kapita­lizmust ennek minden egymást követő történeti alakjában – ennélfogva a monopol-imperialista járadék maximalizálására való törekvés irányítja.

A tőkefölhalmozás tömegvonzási középpontjában történt ilyetén elmoz­dulás a forrása a jövedelem és a vagyon folytonos koncentrációjának a monopóliumok javára, s ezt a folyamatot nagymértékben monopolizálják azok az oligarchiák („plutokráciák”), amelyeket a munka, sőt a nem-mo­nopolisztikus tőke díjazásának rovására előnyt élvező oligopolisztikus csoportok kormányoznak.

3. Ez az egyensúlytalanság a folyamatos növekedésben lesz aztán a gazdasági rendszer financializálásának tápláló forrása. Ezen azt értem, hogy a többlet jókora részét nem lehet a termelési rendszerek terjesz­kedésébe és elmélyítésébe invesztálni, ezért a mértéken fölüli többlet „pénzügyi befektetése” marad az egyetlen lehetőség a monopóliumok ellenőrzése alatt folyó megszakítatlan fölhalmozásra.

A tőke által létrehozott specifikus rendszerek többféle úton-módon működtetett „pénzügyesítést” tesznek lehetővé:

a) a társasági gazdálkodást a „részvényesi értékmaximálás” elvének vetik alá;

b) a nyugdíjelosztó rendszereket tőkealapúra (nyugdíjalapokra) cserélik;

c) a rugalmas árfolyamrendszer elvét alkalmazzák;

d) elvetik, hogy a központi bank határozza meg a kamatokat – a „likviditás” árát -, és ennek felelősségét a „piacra” bízzák.

A financializálás átruházta a fölhalmozási rendszer újratermelése fölött gyakorolt ellenőrzés roppant nagy felelősségét a Triász mintegy harminc bankjára. Amit eufemisztikusan „piacoknak” hívnak, azok semmi egyebek, mint olyan helyek, ahol a gazdaság színpadának főszereplői megjátsszák stratégiáikat.

Ugyanakkor a financializálás, amely felelős a jövedelem- (és vagyon-) eloszlás egyenlőtlenségének növekedéséért, gerjeszti azt a növekvő többletet, amelyből táplálkozik. A „pénzügyi befektetések” (vagy inkább pénzügyi spekulációk) továbbra is elképesztő sebességgel növekszenek, de korántsem a „GDP növekedésével” (ami ennélfogva nagyrészt fiktív növekedés) vagy a valóságos termelésbe eszközölt befektetéssel arányosan.

A pénzügyi befektetés robbanásszerű növekedése igényli – és táplál­ja – egyebek közt az eladósodást, ennek minden formájában, kiváltképp államadósság gyanánt. Amikor a hatalmon levő kormányok állítólag az „adósságcsökkentés” célkitűzését követik, szánt szándékkal hazudnak. Hiszen a financializált monopóliumok megkövetelik az adósságnöveke­dést (érte, nem pedig ellene harcolnak), ez ugyanis az egyik módja a mo­nopóliumok többletprofitja lekötésének. Az „adósságcsökkentés” végett kierőszakolt megszorítások politikája valójában az adósság mértékének növekedését eredményezi (ezt is szándékolta).

4. Ez a rendszer – a közbeszédben „neoliberálisnak” nevezett, globalizált (imperialista) és (újratermeléséhez szükségszerűen) financializált, kiterjesztett monopolkapitalizmus rendszere –, a szemünk láttára roppan össze. Ez a rendszer szemlátomást képtelen leküzdeni fokozódó belső ellentmondásait, arra ítéltetett, hogy tovább rohanjon a vesztébe.

A rendszer „válsága” saját „sikereinek” köszönhető. Csakugyan, a monopóliumok alkalmazta stratégia mindeddig meghozta a kívánt eredményt: beváltak a „megszorítások” tervei, az úgynevezett szociális (valójában antiszociális) leépítési tervek, s ezeket még tovább erőltetik, dacára minden tiltakozásnak és ellenük irányuló küzdelemnek. A kez­deményezés mind a mai napig a monopóliumok („a piacok”) és politikai kiszolgálóik (az úgynevezett „piac” követelményeit érvényesítő kormány­zatok) térfelén van.

5. Ilyen föltételek érvényesülése mellett a monopolkapitalizmus nyíl­tan hadat üzent a dolgozóknak és a népeknek. Ez a hadüzenet abban a szentenciában fogalmazódott meg, hogy „a liberalizmusról nem nyitunk vitát”. A monopoltőke elszántan folytatja veszett száguldását, nem óhajt lassíta­ni. A „szabályozás” általam adott alábbi bírálata ezen a tényen alapszik.

Nem olyan történelmi pillanatban élünk, amikor valamilyen „társadalmi kompromisszum” keresése lehetséges választás volna. Voltak ilyen pilla­natok a múltban: a szociáldemokrata államra jellemző kompromisszum tőke és munka között a háború utáni Nyugaton, a valóságosan létező szocializmus alatt Keleten, a népi-nemzeti projektumok idején Délen. De a jelenlegi történelmi pillanat nem ilyen. Most a monopolkapitalizmus és az általa föltétel nélküli megadásra fölszólított dolgozók és népek közti konfliktus idejét éljük. A defenzív ellenállási stratégiák ilyen körülmé­nyek között hasznavehetetlenek, és nyilvánvaló kudarcra vannak ítélve. A monopoltőke megüzente háborúval szemben olyan stratégiákat kell kialakítaniuk a dolgozóknak és a népeknek, amelyek lehetővé teszik, hogy támadást indítsanak.

A társadalmi háború időszakát szükségképpen az elburjánzó nemzet­közi politikai konfliktusok és a Triász imperialista hatalmainak katonai beavatkozásai kísérik. Az Egyesült Államok és a neki alárendelt NATO-szövetségesek fegyveres erői által folytatott „katonai ellenőrzés a földteke fölött” stratégiája végképp az egyetlen eszköz, amelytől azt várhatják a

Triász imperialista monopóliumai, hogy fönn tudják tartani uralmukat a Dél népei, nemzetei és államai fölött.

Milyen alternatívákat javasolnak a monopóliumok megüzente háború kihívásaival szemben?

Első válaszötlet: a (pénzügyi és egyéb) „piacok szabályozása”.

Olyan kezdeményezések, amelyekre a monopóliumok és kormányaik állítólag törekednek. Ténylegesen csak üres locsogás ez a közvélemény megtévesztésére. Ezek a kezdeményezések nem képesek megfékezni a financiális nyereség utáni eszeveszett hajszát, ami a monopóliumok ellen­őrizte fölhalmozás logikájából következik. Ezért ezek hamis alternatívák.

Második válaszötlet: visszatérés a háború utáni mintákhoz.

Ezek a válaszok háromféle nosztalgiát táplálnak: a) az igazi „szociál­demokrácia” újjáépítése Nyugaton, b) a „szocializmusok” föltámasztása azokra az elvekre alapozva, amelyek a XX. században vezérelték ezeket, c) visszatérés a Dél peremvidékein megfogalmazott népi nacionalizmus­hoz. Ezekben a nosztalgiákban az az elképzelés nyilvánul meg, hogy lehetséges „visszagöngyölíteni” a monopolkapitalizmust, visszahátráltatni ahhoz, ami 1945-ben volt. De a történelem nem enged ilyen visszafor­dulásokat a múltba. A kapitalizmussal akként kell szembenézni, amilyen az ma, nem mint amilyennek elképzelni óhajtjuk, vagyis eltorlaszolva a fejlődését. Mindamellett az efféle vágyakozások tovább kísértenek a baloldal nagy részében világszerte.

Harmadik válaszötlet: „humanista” konszenzus-keresés.

A következőképpen határozom meg ezt a kegyes óhajt: annak illúziója, hogy egymással ütköző alapvető érdekek képesek egyetértésre jutni. Naiv környezetvédő mozgalmak osztoznak, egyebek között, ebben az illúzióban.

Negyedik válaszötlet: a múlt illúzióinak felidézése.

Ezek az illúziók a „sajátosságot” és a „különbözéshez való jogot” emle­getik föl anélkül, hogy ezek célja és értelme megértésével vesződnének, azt gondolván, hogy a múlt már megválaszolta a jövő kérdéseit. Az efféle „kulturalizmus” számos kvázi-vallásos és etnikai alakot ölthet. Teokráciák és etnokráciák lépnek föl akként, mint amelyekkel kényelmesen helyette­síthetők volnának a demokratikus társadalmi küzdelmek, amelyek immár lekerültek a napirendről.

Ötödik válaszötlet: a „személyes szabadság” előtérbe állítása.

E kizárólagos „legfőbb érték” vélt prioritásán alapuló válaszok mellett sorakoznak föl a „választott képviseleti demokrácia” vaskalaposai, akik számára ez utóbbi egyenlő magával a demokráciával. Ez a formula elválasztja a társadalom demokratizálását a társadalmi haladástól, sőt még annak a társadalmi regresszióval való de facto szövetségét is eltűri, mert úgy véli, hogy máskülönben diszkreditálná a demokráciát – amelyet most egy tragikus bohózat szintjére süllyesztettek le.

De akadnak még veszedelmesebb formái is az efféle állásfoglalás­nak. Azokra a kézről kézre adott divatos „posztmodernistákra” utalok itt (amilyen például Toni Negri), akik azt képzelik, hogy az egyén máris a történelem szubjektumává vált, mintha a kommunizmus, ami lehetővé teszi majd az egyén fölszabadulását az elidegenedés alól és a történelem valódi szubjektumává válását, immár megvalósult volna!

Világos, hogy az összes fönti válasz, beleértve a jobboldal válaszait is (mint pl. olyan „szabályozás”, amelyik nem érinti a monopóliumok ma­gántulajdonát), most még erőteljes visszhangra talál a legtöbb embernél a baloldalon.

6. A jelenkori imperializmus kiterjesztett monopolkapitalizmusa által in­dított háború ellen semmit sem érnek az imént vázolt hamis alternatívák.

Mi hát a teendő?

A jelen pillanat történelmi alkalmat kínál számunkra ahhoz, hogy sokkal tovább lépjünk előre; egyedüli hatékony válaszként bátor, elszánt, radiká­lis megfogalmazását követeli meg az alternatíváknak, amelyek képesek mozgósítani a dolgozókat és népeket arra, hogy támadásba lendüljenek ellenségük háborús stratégiájának meghiúsítására. A valóságosan létező jelenkori kapitalizmus elemzésén alapuló megfogalmazásoknak egyenest a fölépítendő jövőre kell figyelemmel lenniük, hátat fordítva a múltba néző nosztalgiáknak, az identitással vagy a konszenzussal kapcsolatos illúzióknak.

Merész programok a radikális baloldal számára

Három tétel köré rendezem a következő általános javaslatokat:

a)     tár­sadalmasítani a monopóliumok tulajdonát;

b)     megszabadítani a gazda­ságirányítást a pénzügyuralomtól (definancializálás);

c)     kiszabadítani a nemzetközi kapcsolatokat a globalizáció rabságából (deglobalizálás).

a) Társadalmasítani a monopóliumok tulajdonát

Az alternatív válasz hatékonysága szükségképpen megköveteli, hogy kérdésessé tegye magát a monopoltőke magántulajdonának az elvét. Javasolni a pénzügyi műveletek „megregulázását”, a piacok „átláthatóvá” tételét, hogy „szereplőik várakozásai” ily módon „ésszerűek” lehessenek, s e reformokban való egyetértés határait anélkül vonni meg, hogy ennek nem föltétele a monopóliumok magántulajdonának eltörlése, az ilyesmi nem egyéb, mint porhintés a naiv publikum szemébe. Azt kérni a monopó­liumoktól, hogy „vezényeljenek le” saját érdekeik ellen irányuló reformokat, nem véve tudomást arról a tényről, hogy ezeknek ezeregy trükk van a tarsolyukban ahhoz, hogy meghiúsítsák az ilyen reform-célkitűzéseket.

Az alternatív társadalmi projektumnak visszájára kell fordítania a mo­nopóliumok stratégiáival kialakított jelenlegi társadalmi rend (társadalmi rendetlenség) irányát avégett, hogy maximális és stabil foglalkoztatottsá­got lehessen biztosítani, hogy a társadalmi munka termelékenységével párhuzamosan mozgó, megfelelő bérezést lehessen garantálni. Ezt célul tűzni egyszerűen abszurdum a monopóliumok hatalmának kisajátítása nélkül.

Frissíteni kell a „gazdaság-teoretikusok szoftverjét” (François Morin szavaival szólva). A „várakozások” képtelen és lehetetlen gazdaságelmélete kizárja a demokráciát a gazdasági döntéshozás irányításából.

A merészség ez esetben az oktatás radikális reformját követeli meg nem csupán a közgazdász-képzésben, hanem mindazok számára, akik vezető pozíciók elfoglalására hivatottak.

A monopóliumok intézményes testületek, amelyeket a demokrácia elvei szerint kell igazgatni, nyílt konfliktusban a magántulajdont szentté avatókkal. Bár az angolból importált „közjavak” [commons] szó használata már magában hordozza a pontatlanságot, mivel azt sosem kötik össze a társadalmi konfliktusok mibenlétéről folyó vitával (az angolszász nyelvhasználat szándékosan nem vesz tudomást a társadalmi osztályok valóságáról), de most épp ezért segítségünkre lehet, mivel a monopóliumokat besoroljuk a „közjavak” közé.

A monopóliumok magántulajdonának eltörlését államosításon keresztül érhetjük el. Ezt az első jogi lépést nem úszhatjuk meg. A merészség azonban itt azt jelenti, hogy továbblépünk: javaslatokat készítünk az állami tulajdonba vett monopóliumok irányításának társadalmasítására, és támogatjuk a demokratikus társadalmi küzdelmeket az odáig vezető hosszú úton.

Mondok egy konkrét példát arra, mi minden kerülhet bele a társadal­masítási tervekbe.

A „tőkés” farmergazdák (a fejlett országokban) és a „paraszt” gazdák (nagyrészt Délen) egyaránt foglyai a kínálati [upstream] monopóliumoknak, amelyek ellátják őket és hiteleket nyújtanak nekik, és a keresleti [downstream] monopóliumoknak, amelyektől termékeik földolgozása, szállítása és piaci bevezetése függ.2 Ezért semmilyen valóságos önállósággal nem bírnak „döntéseikben”. A tetejébe még a termelékenység növelésével elért nyereséget is elszipkázzák tőlük a monopóliumok, amelyek a termelőket „alvállalkozók” helyzetébe kény­szerítik. Mi a lehetséges alternatíva?

Közintézményeket kell a monopóliumok helyébe állítani, amelyek törvény szabta keretekben végzik irányítási munkájukat. Ezekben a következők képviselői dolgoznának: a) a gazdák (az alapvetően érde­keltek), b) upstream egységek (anyag-, energia- és eszköz-ráfordítások előállítói, valamint bankok), downstream egységek (élelmiszeripar, kereskedelmi láncok), c) fogyasztók, d) helyhatóságok (a természeti és társadalmi környezetben érdekeltek: iskolák, kórházak, várostervezés és lakásépítés, szállítás és közlekedés), e) állam (a polgárok). A fölsoroltak képviselőit ők maguk választanák olyan eljárásrend szerint, amely a saját társadalmasított igazgatásuk módjával áll összhangban, tehát az önigazgató termelőegységeknél azon a módon, ahogyan a saját egysé­geikben alkalmazott dolgozókból választott igazgatóságok működnek, vagy ahogy az alvállalkozóiknál szokásban van, és így tovább. Ezeket a struktúrákat akként kell megtervezni, amilyen szabályok szerint az adott igazgatósághoz tartozó különböző szintek – mint például a kutatási köz­pontok tudományos, független vagy alkalmazott technológiákon dolgozó – személyzete kapcsolódik egymáshoz. Még azt is el tudnánk képzelni, hogy a kistőkéseknek (a „kisrészvényeseknek”) az az öröklött képvise­lete is fönnmaradjon, amelyik a nemzeti tulajdonba vételkor fönnállott, amennyiben ez hasznosnak látszik.

Tehát intézményekről beszélünk, amelyek bonyolultabbak, mint az „önigazgatási” vagy „szövetkezeti” formák, amilyeneket ismerünk. Olyan működési módokat kell ugyanis kitalálni, amelyek valódi demokrácia gyakorlását engedik a gazdaságirányításban, az érdekelt felek között megvalósult nyilvános egyezkedés alapján. Olyan formula kerestetik, amelyik rendszerszerűen összekapcsolja a társadalom demokratizálását a társadalmi haladással, ellentétben a kapitalizmus valóságával, amely fölbomlasztja a demokráciát, amely formális politikai irányítássá silányítja ezt a demokráciát, amely a társadalmi körülmények alakítását a „piacra” hagyja, ahol viszont úgy táncolnak, ahogy a monopoltőke fütyül. Akkor és csakis akkor beszélhetünk a piacok valódi átláthatóságáról, ha a társadalmasított igazgatás intézményes formái szabályozzák ezeket.

Fölhozott példám mellékes jelentőségűnek látszhat a fejlett tőkés országokban, ahol a „farmerek” a dolgozóknak csak nagyon kis részét teszik ki (3-7 százalékát). Ámde központi jelentőséggel bír a Dél szá­mára, ahol a falusi népesség még jó ideig jelentős marad. Itt a földhöz való hozzájutás, amit mindenki számára garantálni kell (az esélyek lehető legkisebb egyenlőtlenségével), az egyik alapvető elv azok kö­zött, amelyek előmozdítják a paraszti mezőgazdálkodást (utalok itt egyik korábbi munkámra, amelyet erről a kérdésről írtam: Amin 2008). Paraszti mezőgazdaságon ne a „stagnáló mezőgazdaság” szinonimáját értsük (avagy a „hagyományos és néprajzi értékű” mezőgazdálkodást). A paraszti mezőgazdálkodás fejlődése bizonyos „modernizálást” igényel (jóllehet ez a szó megtévesztő, mert sokaknak tüstént a kapitalizmus megvalósította modernizálást juttatja eszébe). Hatékonyabb eszközrá­fordításra, hitelekre, termelési és ellátási kapcsolatokra van szükség a paraszti munka termelékenységének javításához. Az itt javasolt képletek azt a célkitűzést követik, ahogy olyan úton-módon és olyan szellemben tegyük lehetővé ezt a modernizálást, amelyek „nem-kapitalisták”, hogy úgy mondjuk, szocialista távlathoz igazodnak.

Nyilvánvaló, hogy választott sajátos példánk egyike azoknak, ame­lyekből kitetszik az intézményesítés szüksége. A monopóliumok irányí­tásának nemzeti tulajdonba vételét/társadalmasítását ugyanebben a szellemben kell elképzelni az ipar és a közlekedés, a bankok és egyéb pénzintézetek szektoraiban, de igazgatóságaik kialakításakor számolni kell ezek gazdasági és társadalmi funkcióinak sajátosságaival. Ezekbe az igazgatóságokba is be kell vonni a cégnél, valamint az alvállalkozá­soknál dolgozókat, az upstream iparművek, bankok, kutatóintézetek, a fogyasztók és az állampolgárok képviselőit.

A monopóliumok irányításának nemzeti tulajdonba vétele/társadalmasí­tása alapvető szükségletnek felel meg, annak a kihívásnak a tengelyében áll, amellyel a dolgozók és a népek kerülnek szembe a kiterjesztett mono­póliumok jelenkori kapitalizmusa korában. Ezen az egyetlen módon lehet megálljt parancsolni a fosztogatással fölérő fölhalmozásnak, amelyre a monopóliumok uralta gazdaságirányítás törekszik.

A monopóliumok uralma alatt folyó fölhalmozás csakis újra- meg újratermelődni képes, ha folytonosan növekszik a „piaci gazdaságirá­nyításnak” alávetett terület. Ezt a közszolgáltatások mértéktelen ma­gánosításával (az állampolgárok birtokfosztása), valamint a természeti erőforrásokhoz való hozzáférés kisajátításával (a nép birtokfosztása) valósítják meg. A „független” gazdasági egységek profitjának a mono­póliumok által való elvonása újabb további birtokfosztás (kapitalistáké!), amit a fináncoligarchia visz véghez.

Definancializálás: egy Wall Street nélküli világ

A monopóliumok nemzeti tulajdonba vétele/társadalmasítása magában véve és magától eltörölné a „részvénytulajdonosi érték” irányadó elvét, amelyet a fölhalmozási stratégia kényszerít ki a monopoljáradék szolgá­latában. Lényeges ez a célkitűzés minden bátor cselekvési terv számára, ha ki akarunk kecmeregni a megszokott kerékvágás sarából, amelybe beleragadt a mai gazdaságirányítás. Ennek megvalósítása kihúzza a talajt a gazdaság irányításának financializálása alól. Visszatérőben volnánk „a járadékos eutanáziájához”, amit annak idején Keynes szor­galmazott? Nem szükségképpen, s bizonyos, hogy nem teljességgel. A megtakarításokat lehet bátorítani pénzbeni jutalmazással, ám csakis olyan föltétellel, hogy eredetük (a dolgozók, a vállalatok, a közösségek rezsimegtakarításai) és megszerzésüknek föltételei pontosan megha­tározhatók. A makrogazdasági megtakarításokról szóló fejtegetés a hagyományos gazdaságelméletben homályban hagyja azt, hogy a mono­póliumoknak miféle szervezett úton-módon van kizárólagos hozzáférésük a tőkepiachoz. Az úgynevezett „piacfüggő bérezés” pedig semmi egyéb, mint a monopoljáradékok növelését garantáló eszköz.

A monopóliumok nemzeti tulajdonba vétele/társadalmasítása, persze, a bankokra is vonatkozik, legalábbis a nagyobbakra. Közvetítő szerepüknek („hitelpolitikájuknak”) olyan sajátságos jellegzetességei vannak, amelyek azt igénylik, hogy megfelelő eltervezés szerint alakítsák ki igazgatósága­ikat. A nemzeti tulajdonba vétel (másutt használatos néven: államosítás) a kifejezés klasszikus értelmében csupán annyit tesz, hogy az állam lép föl a magánrészvényesek által jóváhagyott igazgatótanácsok helyén és szerepében. Ez elvben lehetővé teszi az állami előírások szerint folyó bankhitelezést – ami nem kis dolog. De bizonyosan nem elégséges, ha meggondoljuk, hogy a társadalmasítás megköveteli a jelentős társa­dalmi partnerek közvetlen részvételét a bank vezetésében. Itt azonban korántsem felel meg a működtetés követelményeinek a saját alkalmazotti személyzet által intézett „önigazgatás”. Ezt a személyzetet kétségkívül be kell vonni a tagjaik munkafeltételeit érintő döntésekbe, de másba nemigen, mert nem az ő szintjükön kell határozni a követendő hitelpolitikáról.

Ha az igazgatóságoknak a kölcsönt nyújtók (a bankok) és a kölcsönt fölvevők (a „vállalkozások”) érdekellentéteivel van dolguk, akkor az igazgatóságok személyi-szervezeti összetételére vonatkozó előírá­sokat annak számításba vételével kell megfogalmazni, hogy miféle vállalkozásokról van szó, s ezek mire tartanak igényt. A bankrendszer szerkezeti átalakítására van szükség, mert ebben immár túlzott köz­pontosítás alakult ki, miután az utóbbi négy évtizedben fölhagytak az elmúlt két évszázadban érvényesült általános szabályozással. Nyomós érv szól a banki szakosodás helyreállítása mellett. Ez részint a hitelföl­vevőik igényei szerint, részint pedig gazdasági funkcióik szerint (rövid távú likviditási fedezetnyújtás, közép- és hosszú távú befektetések finanszírozásában való részvétel) alakulna ki. Létrehozhatunk például „agrárbankot” (vagy mezőgazdasági pénzintézetek egész összehangolt együttesét), amely(ek) ügyfelei nemcsak a tőkés mezőgazdák (farmerek) és a parasztok közül kerülnének ki, hanem a mezőgazdaság többször emlegetett upstream és downstream kapcsolatai sorából is. A bank igazgatóságába egyfelől „bankárok” (a bank vezető tisztviselői), másfelől pedig ügyfelek kerülnének be (tehát „farmerek” vagy parasztok, illetve upstream és downstream jogi személyek képviselői).

Elképzelhetünk másféle, különböző ipari szektoroknak megfelelő módon tagolt bankrendszer-alakulatokat is, amelyek igazgatóságaiban szavuk volna az ipari ügyfeleknek, az ipar környezeti hatását ellenőrző kutatási, műszaki és szolgáltató központoknak, ekképpen gondoskodva arról, hogy a kockázat minimálisra csökkenjen (tudomásul véve, persze, hogy az emberi tevékenység sosem teljesen kockázatmentes), s hogy ennek megvitatása demokratikus és átlátható módon történjék.

A gazdaságirányítás definancializálása két dolgot igényel a törvényho­zástól. Az első, hogy a szuverén állam a maga tekintélyével betilthassa saját területén a spekulatív pénzalapok [hedge fundok]3 műveleteit. A második a nyugdíjalapokra vonatkozik, amelyek mostanában vezető tőzsdespekulánsok gyanánt működnek közre a gazdasági rendszer financializálásában. Ezeket az alapokat használták föl arra – elsőként, persze, az Egyesült Államokban -, hogy az alkalmazásban álló dolgozók­ra hárítsák át azokat a kockázatokat, amelyek normális viszonyok között a tőkére hárultak, sőt ezek voltak hivatottak igazolni a tőke védőinek szemében ennek „jutalmazását”! Botrányos a jelenlegi helyzet, világos ellentmondásban áll még a kapitalizmus ideológiai védelmével is! Csak hát ez a „találmány” eszményi eszközként illeszkedik a monopóliumok uralta fölhalmozás stratégiájába.

Szükséges a nyugdíjalapok eltörlése az elosztó nyugdíjalapok javára, amelyek természetüknél fogva igénylik és engedik a demokratikus vitát a nyugdíjjogosultság időkereteinek és dátumainak kiszámításáról és meghatározásáról, hasonlóképpen a befizetett járulékok nagysága és a folyósított díjak összege közti viszonyról. Egy szociális jogokat tisztelő demokráciában minden dolgozó számára nyitva állnak a nyugdíjrend­szerek. De azért, ha minden kötél szakad, meg hogy ne legyen tilos, amit egyéni csoportok létre óhajtanak hozni, kiegészítő nyugdíjalapok is engedélyezhetők. Az összes itt sugalmazott definancializáló intézkedés egyetlen nyilvánvaló következtetésre vezet: lehetséges és kívánatos egy Wall Street nélküli világ, hogy François Morin könyvének címéből vegyük kölcsön ezt a megfogalmazást. (Morin 2011).

Egy Wall Street nélküli világban a gazdaságot még tág körben ellen­őrzése alatt tartja a piac. Ám a piacok ekkor már – első ízben – igazán átláthatók, demokratikus egyezkedések útján szabályozzák őket a tényleges társadalmi partnerek (s ezek – szintén első ízben – már nem ellenségei egymásnak, amiként szükségképpen azok a kapita­lizmusban). A természeténél fogva átláthatatlanul homályos – és a mindig a monopóliumok javát szem előtt tartó igazgatásrend megszabta követelmények szerint működő – „pénzpiac” az, ami meg fog szűnni. Eltöprenghetnénk azon is, vajon hasznos lenne-e, vagy sem bezárni az értéktőzsdéket, mert a tulajdonhoz való jogok, akár magán, akár társas formájukban, ekkor már „más módon” működnének. Azt is meg lehetne fontolni, lehetséges lenne-e az értéktőzsdét új célirányba fordítva újjá­szervezni. A szimbolikus „Wall Street nélküli világ” jelszava mindamellett érvényben maradna.

A definancializálás bizonyosan nem jelenti a makro-gazdaságpolitika s kiváltképp a makro-hitelgazdálkodás eltörlését. Ellenkezőleg, ez fogja helyreállítani hatékonyságukat, fölszabadítva őket a járadékhajszoló monopóliumok stratégiáinak járma alól. A nemzeti központi bankok hatalmának helyreállítása – amelyek többé már nem lesznek „függet­lenek”, hanem részint az államtól, részint pedig a társadalmi partnerek demokratikus egyezkedésének eredményeként szabályozott piacok­tól fognak függeni – biztosít majd kellő hatékonyságot a gazdaság társadalmasított irányításának szolgálatában álló makro-hitelpolitika szabályozásának.

Nemzetközi szinten: lekapcsolódás

A „lekapcsolódás” szót használom itt, amelyet fél évszázada javasoltam, s amelyet a jelenkori értekező szóhasználat mintegy ennek szinoni­májaként látszik helyettesíteni a „deglobalizáció” kifejezéssel. Magam sohasem úgy fogtam föl a lekapcsolódást, mint valami visszalépést az autarkiához, hanem mint stratégiai irányváltást a belső és külső erőknek az önálló fejlődés megkerülhetetlen követelményeire adott válaszával szemben. A lekapcsolódás előmozdítja a globalizáció újjáépítését tár­gyalásos alapon, nem pedig az imperialista monopóliumok kizárólagos érdekei előtt való meghajlás alapján. Lehetővé teszi emellett a nemzet­közi egyenlőtlenségek csökkentését.

A lekapcsolódás azért szükséges, mert a két előző szakaszban szor­galmazott intézkedéseket, reálisan tekintve, sohasem lehet globális léptékben bevezetni, de még csak regionális szinten sem (például Euró­pában). Csakis olyan államok/nemzetek viszonylatában lehet elindítani, amelyekben a gazdaságirányítás társadalmasítási folyamatát célzó, előrehaladott, radikális társadalmi és politikai küzdelmek folynak.

Az imperializmus abban az alakjában, ahogyan egészen a második vi­lágháborút közvetlenül követő időkig mutatkozott, kialakította az ellentétet az iparosított imperialista központok és a leigázott perifériák között, ahol tilos volt az ipar. A nemzeti fölszabadítási mozgalmak győzelmei elindítot­ták a peremvidékek iparosítási folyamatát a lekapcsolódás politikájának megvalósításával, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy az önerőre támaszkodó fejlődés útjára léphessenek. Az efféle lekapcsolódások, amelyek annak idején radikálisnak számító társadalmi reformokkal jártak együtt, megteremtették a föltételeket az olyan országok lehetséges „elru­gaszkodásához”, amelyek továbbhaladtak ebben az irányban – Kínával az élen, természetesen.

Ám a jelenkor imperializmusa, a Triász imperializmusa, meghátrálásra kényszerülve és az új kor föltételeihez „igazodva”, új alapokon újjáépült, arra az „előnyre” alapozva, amelyre támaszkodva szándékozott megtar­tani kizárólagos előjogát az alább fölsorolt öt kategória ellenőrzésében:

• technológia;
• hozzáférés a földteke természeti erőforrásaihoz;
• a monetáris és financiális rendszer globális integrációja;
• kommunikációs és információs rendszerek;
• tömegpusztító fegyverek.

A lekapcsolódás fő formáit ma tehát pontosan meghatározza a jelen­kori imperializmus emez öt előjogával szemben támasztandó kihívás. A föltörekvő országok, amelyek fölött természetesen különböző mértékben gyakorolnak ellenőrzést, s amelyek az önrendelkezés különböző fokain állnak, a lekapcsolódás során szembefordulnak a fölsorolt öt előjoggal. Miközben az elmúlt két évtizedben a lekapcsolódásban elért siker ké­pessé tette ezeket az országokat fejlődésük fölgyorsítására – különösen az iparfejlesztés révén, „kapitalista” eszközökkel a globalizált „liberális” rendszeren belül -, ez a siker téveszméket sugallt nekik afelől, hogy továbbra is ilyen úton járhatnak, vagyis hogy fölemelkedhetnek az új „egyenjogú kapitalista partnerek” sorába. A legtekintélyesebb ilyen orszá­gok „kooptálására” tett kísérlet, a G20 létrehozásával, mintegy szárnyakat adott ezeknek az illúzióknak.

Ám az imperialista rendszer (amit „globalizációnak” mondanak) fo­lyamatban levő megroppanásával alighanem szertefoszlanak ezek az illúziók. A Triász imperialista hatalmai és a föltörekvő országok közti konfliktus már látótávolságba került, s várhatólag tovább rosszabbodik a helyzet. A föltörekvő országok társadalmai, ha előbbre akarnak lépni, rákényszerülnek, hogy még inkább az önerőre támaszkodó fejlesztés módozatai felé forduljanak a nemzeti tervezés, valamint a Dél-Dél együttműködés erősítése révén.

A merészség ilyen körülmények között abban áll: lendületesen és kö­vetkezetesen haladni e cél felé, egyesíteni a lekapcsolódás megkövetelte intézkedéseket a társadalmi haladásban kívánatos lépésekkel.

E radikalizálódás hármas célja: a társadalom demokratizálása; a következetes társadalmi haladás megvalósítása; imperialista-ellenes álláspontok kialakítása. Lehetséges az ilyen irányú elköteleződés nem csupán a föltörekvő országok társadalmai számára, hanem a globális Dél „magukra hagyott” vagy „leírt” társadalmaiban is. Ezeket az országokat ténylegesen újragyarmatosították az 1980-as évek szerkezet-kiigazító programjai révén. Népeik most nyíltan lázadnak, akár arattak már győ­zelmeket (Dél-Amerikában), akár nem (az arab világban).

A merészség itt azt jelenti, hogy ezekben a társadalmakban legyen a radikális baloldalban annyi kurázsi, hogy szembenézzen a kihívásokkal, és támogassa a folyamatban levő, szükségszerű harcok folytatását és radikalizálódását.

A Dél lekapcsolódása előkészíti az utat magának az imperialista rendszernek a fölbomlásához. Ez kiváltképp szembetűnő azokban a térségekben, amelyeket sújt a globális monetáris és financiális rendszer gazdálkodása, miután ez a dollár-hegemónia következménye.

De vigyázat: illúzió azt remélni, hogy ez a rendszer „egy más monetáris és pénzügyi világrenddel” helyettesíthető, amelyik kiegyensúlyozottabb és jobban kedvez a peremvidékek fejlesztésének. Mint mindig, „konszen­zust” keresni a fölülről irányított nemzetközi újjáépítés ügyében – merő ábrándozás, a csodavárással rokon. Ami most napirendre került, az a létező rendszer lebontása – illetve fölbomlása, összeroppanása – és a nemzeti alternatív rendszerek újjáépítése (országonként vagy földrészen­ként vagy régiónként), ahogy néhány ilyen elképzelés megalapozása már megkezdődött Dél-Amerikában. A merészség itt abban áll: legyen meg a kellő bátorság, a lehető legszilárdabb elszántság az elinduláshoz, nem sokat aggodalmaskodva azon, hogy mi lesz majd az imperializmus válaszlépése.

A lekapcsolódás/lebontás problematikája Európa számára is lényeges, amely a monopóliumok uralta globalizáció egyik részhalmaza. Az Euró­pa-projektumot, az európai integráció tervét már a kezdet kezdetén úgy vázolták föl, majd úgy építették ki rendszeresen, hogy megfosszák vele Európa népeit demokratikus hatalmuk gyakorlásának lehetőségétől. Az Európai Uniót a monopóliumok gyámsági területeként hozták létre. Az euróövezet beszakadásával az EU alávetése a monopóliumok akaratá­nak a demokrácia eltörléséhez vezetett, ami amúgy is a bohózat szintjére süllyedt le, és szélsőséges formákat öltött, nevezetesen arra az egyetlen kérdésre összpontosított: mi lesz a „piac” (azaz a monopóliumok) és a „hitelminősítők” (vagyis megint csak a monopóliumok) reakciója? Ez az egyedüli kérdés, amely most fönnforog. Hogy miként reagálhat a nép, az már egy csöppet sem számít.

Nyilvánvaló tehát, hogy égen-földön nincs más alternatíva, mint a merészség: „megszegni” az „európai alkotmánynak” és az euró képzelt központi bankjának kötelező előírásait (lásd: Bernier 2011). Más szóval, nincs alternatívája az európai intézmények és az euróövezet visszabon­tásának. (Nikonoff 2011). Ez az elkerülhetetlen előfeltétele a népek és nemzetek „más Európája” végtére elkövetkező újjáépítésének.

Végkövetkeztetésül: merészséget, több merészséget, mindig merészséget.

Amit merészségen értek, az ennélfogva:

a) a radikális baloldal számára az imperialista Triász társadalmaiban – a szükséges kötelezettség-vállalás egy alternatív monopólium-ellenes társadalmi blokk létrehozásában.

b) a radikális baloldal számára a peremvidékek társadalmaiban – el­kötelezettség egy alternatív komprádor-ellenes társadalmi blokk létre­hozásában.

Időbe telik előrehaladást elérni ezeknek a blokkoknak a kiépítésében, de igencsak föl lehet gyorsítani a folyamatot, ha a radikális baloldal elszántan mozgásba lendül, és elkötelezetten halad előre a szocializ­mus felé tartó hosszú úton. Tehát nem ahhoz kell stratégiákat gyártani, hogy „kijussunk a kapitalizmus válságából”, hanem hogy „kijussunk a válságban levő kapitalizmusból”, hogy egyik utóbbi munkám címéből kölcsönözzek (Amin 2009, valamint Amin 2011).

Döntő történelmi fordulat időszakát éljük. A kapitalizmus egyedüli jogosultsága abból fakad, hogy megteremtette a civilizáció magasabb szakaszaként értett szocializmusba való átmenet föltételeit. A kapita­lizmus immár elavult rendszer, folytatása csak a barbársághoz vezet. Semmilyen más kapitalizmus nem lehetséges. A civilizációk összecsa­pásának kimenetele, mint mindig, bizonytalan. Vagy a radikális baloldal jár sikerrel forradalmi kezdeményezéseinek merészsége révén, vagy győzni fog az ellenforradalom. Nincs hasznavehető kompromisszum e kihívásra adott két válasz között.

A nem-radikális baloldal összes stratégiája ténylegesen: nem-stratégia. Pusztán csak az egyik napról a másikra való alkalmazkodás az összerop­panás felé tartó rendszer viszontagságaihoz. S amikor a mindenkori ha­talmasságok azt akarják, amiként a Párduc, hogy „változzon meg minden, hogy semmi se változzon”,4 akkor a baloldal „várományosai” azt hiszik, hogy lehetséges „megváltoztatni az életet anélkül, hogy hozzányúlnának a monopóliumok hatalmához”! A nem-radikális baloldal nem fogja útját állni a kapitalista barbárság diadalának. Máris elvesztette a csatát, mert nincs meg benne az akarat, hogy fölvegye a harcot.

Amire szükség van: merészség ahhoz, hogy beteljesítsük a kapitaliz­mus őszét, amit rendszerének beroppanása jelez majd s a népek igazi tavaszának születése, a tavaszé, amely immár lehetséges.

Fordította: Csala Károly

Eredeti megjelenés: De l’audace, encore de l’audace! Le Mouvement politique d’éducation populaire (M’PEP) http://www.m-pep.org/spip.php?article2436 angol fordítása: Audacity, more audacity, Pambazuka News, http://www.pambazuka.org/en/category/features/78392

Fordítói jegyzetek

1 Számos nyelven a szerző által használt „generalizálás” szóval jelölik azt, ami a magyarban „kiterjesztésként” ismeretes [generalized monopolies/monopoles généralisés]; lásd pl. egy fogalom tartalmi kiterjesztése stb. E kifejezés forráshelye a logika tudománya.

2 A kétirányú kapcsolatok szemléletesen képszerű upstream és downstream elnevezése az angolban a vízügyi szaknyelvből került át a gazdaságiba, ma­gyarán: „felvízi” és „alvízi”.

3 Az angol köznyelvben pejoratív „zugalapok” jelentéssel él ez a kifejezés. Meg­szépítve: „fedezetbiztosító alapok”. A magyar gazdasági zsurnalizmus olykor szintén eufemisztikus körülírással „abszolút hozamú alapok” néven emlegeti ezeket.

4 Utalás az olasz Giuseppe Tomasi di Lampedusa A Párduc c. regényére. 1958, magyarul: 1961.

Hivatkozott irodalom

Amin, Samir 2008: Du capitalisme à la civilisation. Párizs, Syllepse

Amin, Samir 2009: Sortir de la crise du capitalisme ou sortir du capitalisme en crise. Párizs, Le temps des cerises

Amin, Samir 2011: Ending the crisis of capitalism or ending capitalism. Pambazuka Press

Bernier, Aurélien 2011: Désobéissons á l'Union Européenne. Párizs, Les mille et une nuits

Morin, François 2011: Un monde sans Wall Street. Párizs, Le seuil

Nikonoff, Jacques 2011: Sortir de l'euro. Párizs, Les mille et une nuits

Korábbi számok

Az európai rendszer programozott összeroppanása

Az Európai Unió intézményrendszere, jogalkotása, támogatási rendszere egyaránt azt a célt szolgálja elsősorban, hogy a nyugat európai monopóliumok teljhatalmát,a monopoljáradék fenntartását biztosítsa a nemzetállamok, valamint az európai centrum- és perifériaországok dolgozóinak érdekeivel szemben. Az euróövezet válsága szétzúzta az EU-val kapcsolatos illúziókat, az Európa-projektum az összeomlás felé halad. A megszorítások és a demokrácia kiüresítése elleni harc kudarcra van ítélve a nemzeti gazdasági és monetáris szuverenitás helyreállítása nélkül. Az Európa-projektum helyett a baloldalnak egy új, antiimperialista internacionalizmus mellett kellene magát elköteleznie.

Összevethető-e Európa az Egyesült Államokkal?

Európában az a többségi vélemény járja, hogy Európának mindene megvan, amitől az Egyesült Államokhoz fogható – s következésképpen attól független – gazdasági és politikai hatalommá legyen. Ha összeadjuk népességszámait és a GDP-k megfelelő mennyiségeit, nyilvánvalónak látszik a dolog. Én azonban azt hiszem, Európa olyan jelentős, háromszo­ros hátrányban szenved, hogy az lehetetlenné teszi az összehasonlítást.

Mindenekelőtt, az amerikai földrész északi része (az Egyesült Álla­mok és – amit én határon túli államának nevezek – Kanada) összeha­sonlíthatatlanul nagyobb természeti erőforrásokkal rendelkezik, mint Európának Oroszországtól nyugatra eső része, amit jól mutat Európa energiabehozatali függősége.

Bucsecs, Erdély 2001Másodszor, Európa számos, történetileg különböző nemzetből tevődik össze, amelyek politikai kultúrájának különbözősége, még ha ez a kü­lönbözőség nem szükségképpen ütközik is ki nemzeti sovinizmusként, eléggé súlyos ahhoz, hogy kizárja egyfajta „európai nép" létezésének elismerését, az Egyesült Államokbeli „amerikai nép" mintájára. Később visszatérünk erre a fontos témára.

Harmadszor pedig (s ez a fő kizáró oka a szóban forgó összevetés­nek), Európában a tőkés fejlődés egyenlőtlen volt és maradt, míg az amerikai kapitalizmus nagyjából egyformán fejlődött szerte az észak-­amerikai térségben, legalábbis a polgárháború után. A történelmi Orosz­országtól (ideértve Ukrajnát és Belaruszt) nyugatra fekvő Európa a tőkés társadalmak egyenlőtlenül fejlett, három különböző szinten elhelyezkedő csoportjaiból áll.

A történelmi kapitalizmus – vagyis a tőkés termelési módnak az a formája, amelyikből a világszerte fönnálló rend kialakult – kezdetben a London-­Amszterdam-­Párizs háromszögben öltött alakot a tizenhatodik században, s a francia politikai forradalommal és az angol ipari forrada­lommal érte el teljesen kialakult formáját. Ez a modell, amelyik a modern korba érkezve uralkodóvá vált a vezető tőkés központokban (a liberális kapitalizmus, Wallerstein elnevezésével), erőteljesen és gyorsan elterjedt az Egyesült Államokban a polgárháború után, véget vetve a rabszolga­tartás uralkodó pozíciójának a szövetségi kormányzatban, majd hason­lóképpen véget vetett Japán független hatalmának is. Európában 1870 után ugyanez a modell éppoly gyorsan érvényre jutott Németországban és Skandináviában. Európa „magva" (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Hollandia, Belgium, Svájc, Ausztria és Skandinávia) immár saját – ahogy én nevezem – kiterjesztett (generalized) monopóliumainak gazdasági, politikai és társadalmi igájába hajlott, amelyek a monopol­kapitalizmus korai formájából indulva jutottak el ebbe az állapotukba az 1975-1990 közti időszakban.

Mégsem „európaiak" az ebben az európai régióban működő kiter­jesztett monopóliumok; még mindig csak szigorúan „nemzetiek" (vagyis németek, britek, svédek stb.), még akkor sem, ha üzleti tevékenységük transzeurópai vagy akár transznacionális (ha tehát világméretű tevékeny­ség). Ugyanez áll az Egyesült Államok és Japán jelenkori kiterjesztett monopóliumaira is. Az e tárgyban végzett imponáló kutatásokhoz fűzött kommentáromban kellőképpen hangsúlyoztam e következtetés döntő fontosságát.1

A második csoportba Olaszország, Spanyolország és Portugália tar­tozik, ezekben az uralkodó modell – jelenleg a kiterjesztett monopolka­pitalizmus – sokkal inkább csak a közelmúltban, a második világháború után öltött alakot. Emiatt ezek a társadalmak olyan sajátosságokat őriztek meg gazdasági és politikai irányításuk formáiban, amelyek akadályozzák a többiekkel egyenlő szintre emelkedésüket.

A harmadik szinten azonban, amelyen a volt „szocialista" (szovjet mintát követő) világ országai és Görögország állnak, nincs semmilyen alapjuk a saját nemzeti társadalmaik jellegzetességeit mutató kiterjesz­tett monopóliumoknak (a görög hajómágnások jelenthetnének kivételt, csakhogy ezek „görög" státusa fölöttébb kétséges). A második világ­háborúig mindezek a társadalmak messze lemaradtak azoktól a fejlett tőkés viszonyokkal rendelkező országoktól, amelyek Európa magvát jellemzik. Azután a szovjet típusú szocializmus még inkább megnyirbálta a nemzeti tőkés burzsoázia kezdeményeit mindazokban az országokban, amelyek a „valóságosan létező szocializmus" útjára léptek, és csenevész hatalmukat ha nem is szocialista, de szociális jellegű államkapitalista hatalommal helyettesítette. Ezek az országok (valamint az ide számítható Görögország), miután az Európai Unió és a NATO tagjaiként ismét beke­belezte őket a kapitalista világ, a továbbiakban a periferikus kapitalizmus országainak helyzetében osztoztak: nem saját nemzeti monopóliumok uralkodtak rajtuk, hanem az európai „magországok" kiterjesztett mono­póliumainak alávetett országokká lettek.

Európának ez a heterogenitása szigorúan kizárja az összehasonlítást az Egyesült Államok/Kanada együttesével. Azt kérdezhetik azonban: nem lehetne-e fokozatosan eltüntetni ezt a heterogenitást – éppenséggel Európa integrációja révén? Ez az uralkodó vélemény Európában. Én azonban nem értek vele egyet, s még majd visszatérek rá.

Összevethető-e Európa az Észak- és Dél-Amerika alkotta duális föld­résszel?

Hitem szerint közelebb áll a valósághoz, ha Európát a két Amerika földrészéhez hasonlítjuk (az Egyesült Államok és Kanada az egyik fele, Latin-Amerika, a Karib-tenger melléke és szigetvilága a másik), mintsem csupán Észak-Amerikához. Az amerikai duális kontinens a világkapitaliz­mus olyan együttesét alkotja, amelyet a központi szerepet játszó, uralko­dó Észak s a peremre szorított, alávetett Dél ellentéte határoz meg. Ezt az uralmat, amelyen a tizenkilencedik században a föltörekvő amerikai hatalom (1823-ban kinyilvánítva törekvéseit a Monroe-doktrinában) még osztozott brit vetélytársával, majd világviszonylatban hegemón hatalom­má előlépve, immár túlnyomórészt Washington gyakorolja. Kiterjesztett monopóliumai tág körben ellenőrzés alatt tartják az országuk határaitól délre zajló gazdasági és politikai életet, dacára annak, hogy az utóbbi időkben egyre sokasodó támadások érik őket, amelyek megingathatják uralmukat. Nyilvánvaló a párhuzam Európával. Kelet-Európa periferikus, Nyugat-Európának alávetett helyzete hasonló ahhoz, amelyik Latin-­Amerika állapotát jellemzi az Egyesült Államokhoz való viszonylatában.

De mint minden párhuzam, ez is sántít, s efölött elsiklani helytelen következtetésekhez vezetne részint a lehetséges eljövendő helyzetek­re nézve, részint pedig arra nézve, hogy miféle hatékony stratégiával lehetne utat törni a lehető legjobb jövő felé. A párhuzam két ága között inkább a különbség, semmint a hasonlóság érvényesül. Latin-Amerika mesés természeti kincsekkel – víz, termőföld, ásványok, kőolaj, földgáz – rendelkező hatalmas földrész. Ezen a szinten semmiképp sem fogható hozzá Kelet-Európa. Amellett Latin-Amerika Kelet-Európához képest sokkal kevésbé heterogén: országaiban két rokon nyelvet beszélnek (bár számtalan indián idióma is továbbél ezek mellett), és kevéssé jel­lemzi a szomszéd országok nacionalista-soviniszta ellenségeskedése. De bármennyire fontosak is ezek a különbségek, alapjában véve nem ezek indokolják, hogy ne folytassuk tovább a leegyszerűsítő analógiás érvelést.

Az Egyesült Államok a magáénak tekintett Dél fölötti uralmát főképpen gazdasági eszközökkel gyakorolja, amiként a Washington által előmoz­dított pánamerikai közös piac modelljéből is kitetszik (bár Washington pillanatnyilag szünetelteti ennek megvalósítására irányuló erőfeszíté­seit). Az elképzelés már működő része – a NAFTA, amely az alárendelt Mexikót illeszti be a nagy észak-amerikai piac keretei közé – nem vonja kétségbe intézményesen a gazdasági uralom igájába hajtott Mexikó po­litikai szuverenitását. Nincs semmi naivitás ebben az észrevételben. Jól tudom, hogy nincsenek áthatolhatatlan válaszfalak a gazdasági eszközök és a politikai szinten végrehajtott intézkedések között. A latin-amerikai ellenzéki erők joggal tartják az Amerikai Államok Szervezetét (OAS) az „Egyesült Államok gyarmatügyi minisztériumának", s az USA-intervenciók listája, akár katonai beavatkozások voltak ezek (a karibi térségben), akár államcsínyek támogatásának formájában nyilvánultak meg, elég hosszú ahhoz, hogy ezt a vélekedést alátámassza.

Az Európai Unió intézményes államközi kapcsolatai tágabb értelmű és bonyolultabb logika szerint épülnek föl. Van ugyan egyfajta nyugat-euró­pai „Monroe-elv" („Kelet-Európa Nyugat-Európa tulajdona"). De nemcsak ennyi az egész. Az Európai Unió már nem csupán „közös piac", ami akkor volt, amikor még csak hat országra korlátozódott, mielőtt Nyugat-Európa többi országára is kiterjeszkedett volna. A maastrichti egyezmény óta az Európai Unió immár a politikai integráció tervezete. Bizonyos, hogy úgy fogant ez a politikai terv, mint az érintett társadalmaknak a kiterjesztett monopóliumok által való irányítására szolgáló eszköz.

De lehet belőle összeütközések porondja s az eredeti rendeltetés, valamint a megvalósítására szolgáló eszközök megkérdőjelezésének színhelye is. Az európai intézmények állítólag az Unió népei közötti kapcsolaterősítést szolgálják, s eszközeik is volnának erre a célra, mint amilyen a tagállamok képviseletének népességszámuk, nem pedig GDP-jük szerinti súlyozása.

Ebből kifolyólag az uralkodó vélemény Európában, beleértve a jelenlegi intézmények iránt kritikus baloldal többségének vélekedését is, őrzi a reményt, hogy „lehet más Európa".

De mielőtt vitatkozni kezdenénk az Európa-konstrukció lehetséges alternatíváinak téziseiről és hipotéziseiről, szükségesnek látszik sort kerí­teni néhány egyéb kérdés, egyfelől az atlanti elkötelezettség és az impe­rializmus, másfelől pedig az európai identitás kérdésének megvitatására.

Európa, vagy atlanti és imperialista Európa?

Nagy-Britannia inkább atlanti elkötelezettségű, mintsem európai, s ezt a magatartását korábbi, hegemón imperialista hatalmi létéből örökölte, jóllehet ebből mára csupán annyi maradt, hogy a londoni City kiváltságos helyet foglal el a globalizált pénzügyi rendszerben. Ennélfogva Nagy-Bri­tannia a maga sajátságos európai uniós tagságát annak a prioritásnak rendeli alá, amelyben az európai-atlanti gazdasági és pénzpiac intézmé­nyeit részesíti, ez pedig fölülír minden arra vonatkozó kívánságot, hogy tevékeny részese legyen az európai politikai integrációnak.

De nem csupán Nagy-Britannia atlanti elkötelezettségű. Nem kevésbé azok a kontinentális európai államok is, dacára látszólagos törekvésük­nek arra, hogy egységes politikai Európát – európai politikát – építsenek föl. Bizonyíték rá a NATO központi helyzete ebben a politikai konstruk­cióban. Hogy egy katonai szövetségkötés egy unión kívüli országgal de facto belekerülhet az „Európai Alkotmányba", ez valami példátlan anomália. Néhány európai ország (Lengyelország, Magyarország és a balti államok) számára a NATO – vagyis az Egyesült Államok – oltalma „orosz ellenségük" (!) ellen fontosabb, mint az Európai Unióhoz való tartozásuk.

Az atlanti politika makacs továbbfolytatása s a NATO hadműveleti terének világméretű kiterjesztése, miután föltehetőleg megszűnt a „szovjet fenyegetés", ez vezetett ahhoz, amit a Triász (az Egyesült Ál­lamok, Európa és Japán) kollektív imperializmusának megjelenéseként elemeztem korábban. Tehát annak bizonyítékaként, hogy a kiterjesztett monopolkapitalizmus uralkodó központjai továbbra is uralkodni szándé­koznak – a föltörekvő államok színre lépése után is. Annak az imperia­lista rendszernek a viszonylag újabb, minőségi átalakulásáról van szó, amelyik korábban, hagyományosan az imperialista hatalmak egymás közti konfliktusára alapozódott. E kollektív imperializmus létrejöttét annak szüksége indokolta, hogy közösen kell szembeszállni a periféria, tehát Ázsia, Afrika és Latin-Amerika alárendeltségükből szabadulni akaró népei és államai által képviselt kihívással.

Az imperializmus szóban forgó európai szegmense csupán Nyugat-­Európát foglalja magában, amelynek valamennyi állama a modern korban mindvégig imperialista, akár gyarmattartó volt, akár nem, mivel­hogy mindnyájan és mindig is az imperializmus járadékosai voltak, és ma is azok. Evvel szemben a kelet-európai államok nem részesülnek ilyesmiben, miután nincsenek saját nemzeti kiterjesztett monopóliumaik. De azt az illúziót táplálták magukban, hogy joguk van hasonló járadék élvezetéhez „európaiságuk" okán. Ki tudja, sikerül-e megszabadulniuk egy szép napon ettől az illúziótól?

Az immár kollektív imperializmus – az említett Triász – egységes, közös politikát követ a Délhez való viszonyában, ez pedig az állandó agresszió politikája az olyan népekkel és államokkal szemben, amelyek arra vetemednek, hogy megkérdőjelezzék e kollektív imperializmus sajátos globalizációjának rendszerét. S a kollektív imperializmusnak van egy katonai vezetője, ha ugyan nem egy hegemónja: az Egyesült Államok. Érthető hát, hogy sem az Európai Uniónak, sem bármely tagállamának nincs többé „külpolitikája". A tények azt mutatják, hogy csakis egyetlen „külpolitikának" van realitása: fölsorakozni minden olyasmi mögé, amit Washington (esetleg Londonnal egyeztetve) a saját szakállára elhatároz. Délről nézve Európa semmi egyéb, mint az Egyesült Államok föltétlen szövetségese. Bár Latin-Amerikában imitt-amott táplálnak némi illúziót arra nézvést, hogy ez talán nem egészen így van – kétségkívül azért, mert ott az USA egymaga és brutális módon gyakorolja a hegemóniát, s nem alárendelt európai szövetségesei útján -, de nem ez a helyzet Ázsiában és Afrikában. A föltörekvő országok hatalomgyakorlói jól tudják: e két földrész többi országának vezetői belenyugszanak abba, hogy ők csak alávetett komprádor státusban uralkodhatnak. Mindent összevetve, csak Washington számít, Európa nem, amely mintha egyáltalán nem is létezne.

Létezik-e valamilyen európai identitás?

A nézőpont, amelyből ez a kérdés fölvethető, Európán belüli nézőpont. Mert kívülről – az óriási kiterjedésű Dél felől – tekintve, „Európa" persze, hogy létező valóság. Hiszen az ázsiai és afrikai emberek számára, akiknek a nyelve és vallása „nem európai", még ha ennek valóságát fölhígította is a keresztény misszionáriusok térítő munkája vagy az, hogy elsajátították a gyarmatosítók hivatalos nyelvét, az európaiak a „mások". Persze, másként áll a dolog Latin-Amerikában, amely – akár Észak-Amerika – a „másik Európának", a „Újvilágnak" a történelmi kapitalizmus kibontakozásához tartozó kiépítése során jött létre.

Az európai identitás mint valódi kérdés csakis úgy tárgyalható, ha belülről nézzük Európát. De emez identitás igenlőinek és tagadóinak a tételei úgy csapnak össze, hogy vita közben mindkét fél túlságosan is a maga javára igyekszik markolni az érvek bunkóját. Az egyik a keresz­ténységre hivatkozik, holott logikus volna külön-külön utalni a katolikus, a protestáns meg az ortodox kereszténységre, s közben nem siklani el afölött, hogy korántsem elhanyagolható a vallást nem gyakorlók, sőt a vallásra egyáltalában fittyet hányók száma.

A másik abból indul ki, hogy egy spanyol jobban kijön egy argentinnal, mint egy litvánnal, hogy a francia jobban megérteti magát egy algériaival, mint egy bolgárral, meg hogy egy angol szabadabban mozog a világnak azokon a tájain, ahol az ő nyelvét beszélik, mint Európában. Az ősi görög-római civilizáció okán viszont a görög vagy a latin, akár eredeti, akár rekonstruált formájában, inkább lehetne Európa hivatalos nyelve (ahogy a középkorban az is volt), mintsem az angol. A tizennyolcadik századi Felvilágosodás nemigen gyökerezett meg igazán a London­Amszterdam-Párizs háromszögön túl, habár Porosz-, sőt Oroszországba is exportálták. A képviseletválasztó demokrácia még nagyon-nagyon bizonytalan valami, és túlságosan is fiatal ahhoz, hogy ebben lehetne látni Európa szemlátomást különbözőképpen alakuló politikai kultúráinak közös forrását.

Nem ütközik semmilyen nehézségbe rámutatni a még létező nemzeti identitások hatalmára Európában. Franciaország, Németország, Spa­nyolország és Nagy-Britannia egyaránt elkeseredett évszázados hábo­rúskodások során alakult ki. Jóllehet a jelentéktelen Luxemburg minisz­terelnöke mondhatja azt, hogy az ő hazája (vagy a bankja?): „Európa", ám sem a francia elnök, sem a német kancellár vagy a brit miniszterelnök nem merészelne ilyen badarságot kiejteni a száján. De vajon csakugyan szükség van valamiféle közös identitásra ahhoz, hogy legitim legyen egy regionális politikai integrációra irányuló tervezet? Szerintem semmiképp sem. Föltétel viszont az, hogy ismerjék el az identitások sokféleségét (nevezzük ezeket „nemzetinek"), és precízen sorakoztassák föl a politikai összeépülésre irányuló közös akarat mellett szóló összes komoly érvet és indokot. Ez az elv nem csupán az európaiak számára érvényes: éppúgy vonatkozik a karibi térség, Ibér-Amerika, az arab világ és Afrika népeire is. Nem szükséges „arabságban" vagy „négritude-ben" gondolkozni ahhoz, hogy teljes mértékben legitimnek ismerjünk el egy arab világra vagy Fekete-Afrikára vonatkozó tervet. Öreg hiba, hogy az „Európa­hívők" nem viselkednek ilyen intelligens módon. Nagy többségükben beérik avval, hogy „nemzet fölöttinek" vagy „szuvererenitás-­ellenesnek" mondják magukat, ami a legjobb esetben is értelmetlen, és könnyen összeütközésbe kerülhet a valósággal. Ezért aztán az európai politikai integráció tervezetéről folytatott vitámat nem kívánom az „identitás" fu­tóhomokjára alapozni, hanem annak szilárd talaján óhajtanám folytatni, hogy mi a tétje és melyek volnának az intézményes formái a politikailag integrált Európa irányításának.

Életképes-e az Európai Unió?

A kérdés nem az, hogy „egy" európai terv (miféle?, mire való?) lehetsé­ges-e – nyilvánvaló, hogy igen -, hanem, hogy az a terv, amelyik most van terítéken, életképes-e, vagy életképessé tehető-e? Nem érdekelnek azok az „Európa-hívők", akik a kiterjesztett monopolkapitalizmus köve­telményeinek eleget téve, lényegében olyannak fogadják el az Európai Uniót, amilyen, s csak az izgatja őket, hogy valamilyen megoldást talál­janak a jelenleg tapasztalt „konjunkturális" (szerintem egyáltalában nem konjunkturális) válsággal járó nehézségekre. Csakis azoknak az érveit veszem figyelembe, akik úgy vélik, „lehetséges egy másfajta Európa", beleértve egy bizonyos megreformált, emberarcú kapitalizmus védelme­zőit is, éppen úgy, mint azokat, akik egy szocialista átalakulás távlatában látják Európa és a világ jövőjét. A vita középpontjában az Európát és a világot végigszántó válság áll. Ami Európát illeti, az euróövezet előtérben álló válsága és az Európai Unió háttérben zajló válsága elválaszthatatlan egymástól.

Az Európai Unió és az euróövezet szerkezete, legalább a maastrichti egyezmény óta, bár szerintem már jóval korábban, azon az elképzelésen és terven alapult, hogy ezek majd alkotóelemei lesznek az ún. liberális globalizáció építményének – vagyis egy olyan rendszer kiépítésének, amelyik biztosítja a kiterjesztett monopolkapitalizmus kizárólagos ural­mát. Ebben az összefüggésben a szükséges kiindulópont, nézetem szerint, azoknak az ellentmondásoknak az elemzése, amelyek ezt a projektumot (s ennélfogva a beletartozó Európa-projektumot is) kivihe­tetlenné teszik.

De hát azt hozhatják föl az „egy" Európa-projektum mellett a terv föltét­len védelmezői (mivel ennek megvan az az előnye, hogy már létezik, már kézzel fogható valóság): át lehet alakítani. Persze, hogy át lehet – elvon­tan, elméletileg. De milyen föltételek mellett? Úgy gondolom, kétszeresen is csoda volna (márpedig én nem hiszek a csodákban), ha bekövetkezne, hogy: 1. a transznacionális Európa konstrukciója elismerné a nemzeti szuverenitások valóságát, a szóban forgó érdekek sokféleségét, s erre alapozva szervezné meg intézményes működését; 2. ha a kapitalizmust – megtartva gazdaság- és társadalomirányítási módjának általános ke­reteit – rá lehetne venni, hogy másképp működjék, mint ahogyan saját logikája diktálja, ami immár a kiterjesztett monopóliumok uralmi logikája. Nem látom jelét, hogy az Európa-hívők többsége képes volna fölfogni: ilyen követelményekkel kellene számolniuk. De annak sem látom nyomát, hogy baloldali kisebbségük, amely számol ugyan ezekkel, képes volna mozgósítani olyan politikai és társadalmi erőket, amelyek kiforgatnák sarkaiból a fönnálló és berendezkedett Európa-hit konzervativizmusát. Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy az Európai Unió nem lehet más, mint ami, márpedig mint ilyen, járhatatlan utat képvisel.

Az euróövezet válsága mutatja az Európa-terv életképtelenségét

Az „európai" projektumot, amiként meghatározta a maastrichti szerződés, valamint az euróövezet tervezetét hazug és ostoba propaganda­kampány­nyal (hogy mást ne mondjak) adták el a közvéleménynek. Némelyeknek – a gazdag Nyugat-Európa (viszonylagosan) privilegizált népeinek – azt mondták, hogy a nemzeti szuverenitások eltörlésével véget lehet majd vetni a gyűlölködő háborúskodásnak, amely kivéreztette a földrészt (érthető, hogy e porhintés sikerrel járt). S kellő körítéssel szolgálták föl: a nagy amerikai demokrácia barátsága, a demokráciáért vívott közös harc ennek nagy hátsó udvarában, vagyis a Délen – a régi imperialista szerep elfogadtatásának új formája – stb. A többieknek – a Kelet szegény ördögeinek – a nyugati életminták „utolérése" révén ígértek bőséget.

A többség Európa mindkét felén – Nyugaton és Keleten egyaránt – bekapta ezt a csalétket. Keleten, úgy látszik, elhitték, hogy az a bizonyos „utolérés" lehetővé válik, ha csatlakoznak az Európai Unióhoz: jó üzletnek látszott. De az ár, amit fizettek érte – talán büntetésként, amiért elfogad­ták a kommunizmusnak nevezett, szovjet típusú szocializmust gyakorló rezsimeket -, az évekig tartó keserves átigazítás, szerkezetváltás volt. Kikényszerítették ezt az átigazítást – vagyis a „megszorításokat" (már­mint a dolgozók, nem pedig a milliárdosok számára). Társadalmi kataszt­rófával fizettek érte. Így vált Kelet-Európa Nyugat-Európa perifériájává. Egy nemrégiben készült, komoly tanulmány azt állítja, hogy a románok 80 százaléka szerint: „a Ceauşescu-érában jobban mentek a dolgok"!2 Van-e ennél jobb mutatója az Európai Uniót jellemző állítólagos demok­rácia legitimáció-vesztésének? Tanulnak-e ebből a leckéből az érintett népek? Megértik-e, hogy a kapitalizmus logikája nem az utolérésé, ha­nem ellenkezőleg, a mélyülő egyenlőtlenségeké? Ki tudja!

Hogy Görögország ma a konfliktus kellős közepébe csöppent, annak egyik oka az, hogy része az euróövezetnek, a másik viszont az, hogy a görög nép abban reménykedett: sikerül elkerülnie a többi (volt „szocia­lista") balkáni peremország végzetét. Görögország lakossága általában véve azt gondolta (vagy csak remélte?): mivel nem volt olyan balsze­rencsés, hogy (a második világháború hősi korszakában hatalmas erőt képviselő!) „kommunisták" kormányzása alá kerüljön – az ezredesek jóvoltából! -, nem kell majd megfizetnie a Balkán többi részére kirótt büntetést. Hogy Európa majd másként bánik velük, és az euró majd másként működik őnáluk. Hogy az európai és kiváltképp az euróövezeti társak szolidaritása, ha másutt gyöngének bizonyult is (ott, ahol bünte­tendő volt a „kommunizmus" vétke), majd megmutatkozik az ő esetükben.

A görögöket földre sújtotta naiv illúzióik szertefoszlása. Most megtud­hatták, hogy a balkáni szomszédaik, Bulgária és Albánia mellett szorít helyet nekik a rendszer. Az euróövezet logikája ugyanis nem különbözik az Európai Unióétól; ellenkezőleg, fölerősíti annak erőszakosságát. A tőkés fölhalmozás logikája általában is a nemzetek közti egyenlőtlensé­get teszi hangsúlyossá (így épül ki a központi mag és a peremvidékek ellentéte); a kiterjesztett monopóliumok uralta fölhalmozás pedig csak még tovább erősíti a rendszernek ezt a belső természetéből fakadó ten­denciáját. Ez ellen azt szokás fölhozni, hogy az Európai Unió intézménye­inek megvannak hozzá az eszközei, hogy korrigálják az Európán belüli egyenlőtlenségeket, mégpedig úgy, hogy megfelelő pénzügyi támogatást adnak az Unió lemaradó országainak; s ezt a közvélemény általában el is hiszi. Valójában ez a támogatás (eltekintve a mezőgazdaságétól, de annak a kérdése más lapra tartozik; amúgy pedig a modern infrastruktúra kiépítését célozza a támogatás) túl kevés ahhoz, hogy bármiféle utolérés süljön ki belőle. De ami még súlyosabb: arra való, hogy a kiterjesztett monopóliumok behatolását segítse elő, tehát az egyenlőtlen fejlődés tendenciáját erősíti föl az érintett nemzetgazdaságok nagyobb nyitottsága révén. Továbbá, ez a segélyezés bizonyos nemzeti alrégiók megerősíté­sét célozza (például Bajorországét, Lombardiáét és Katalóniáét), ezáltal pedig gyöngíti a nemzetállamok ellenállóképességét a monopóliumok diktátumaival szemben.

Az euróövezet arra volt jó, hogy még tovább súlyosbítsa az ilyen irányba történő mozgást. Alapvető jellegét az Európai Központi Bank alapszabályzata határozta meg, ez ugyanis tiltja a nemzetállamoknak, kormányoknak juttatott hitelezést (még az esetben is, ha csupán egyetlen egy, nemzetek fölötti kormány intézné Európa ügyeit, bár erről szó sincs), csakis bankoknak ad hitelt – nevetségesen alacsony kamatra -, amelyek viszont államadóssági (kincstári) kötvények vásárlásába fektetett pénzük után tetemes kamatjáradékot húznak, s ily módon erősítik a kiterjesztett monopóliumok uralmát. Amit a rendszer pénzügyi megalapozásának („financializálásának") hívnak, az szerves része e monopóliumok stra­tégiájának. Kezdetétől fogva azt mutattam ki elemzésemmel erről a rendszerről, hogy fenntarthatatlan, hogy összeomlás vár rá, mihelyt komoly válság sújt le a kapitalizmusra; s ez zajlik most a szemünk előtt.

Állítottam, hogy az egyetlen alternatíva, amely képes fönntartani egy fokozatos és szilárd európai építkezést, a meghatározott árfolyamok rendszerében egymáshoz kapcsolódó nemzeti fizetőeszközök megtartá­sa, amely rendszert az árfolyamok és az iparfejlesztési politikák szigorún egyeztetett szerkezete gyanánt kell elgondolni. S ezt mindaddig életben kell tartani, sőt, akár még sokkal tovább is, míg csak a nemzetek politikai kultúrái az érettségnek arra fokára nem jutnak, amelyen megvalósulhat egy európai államszövetség, a különböző nemzetállamok fölött ugyan, de anélkül, hogy semmivé tenné ezeket.

Az euróövezet tehát, ahogy előre látható volt, válságba jutott, s ez valódi fenyegetést jelent létére nézve, ahogy végre már Brüsszelben is kezdik észbe venni. Semmi jele ugyan, hogy az Európai Unió képes lenne radikális önbírálatra, aminek következménye lehetne a pénzrend­szer másféle szabályozása és a még hatályos egyezményekben foglalt liberalizmus föladása.

Az Európa-projektum csődjéért nem áldozatai – Európa peremének törékeny országai – a felelősek, hanem éppen hogy az európai centrum országai (vagyis az ilyen országok uralkodó osztályai), közülük is a leg­inkább Németország, amelyek a rendszer kedvezményezettjei voltak. A legfölháborítóbb a görög népre zúdított sértegetések áradata. Lusta nép? Adócsalók? Lagarde asszony elfelejti, hogy a szóban forgó adó­csalók épp azok a hajómágnások, akiket (az IMF támogatása mellett) a globalizálás szabadságával gyámolítottak.

Érvelésem nem a nemzetek közti konfliktusok fölismerésén alapszik, még ha látszólag ezek mentén következnének is a történések. Hanem annak a konfliktusnak a fölismerésén, amelyik a kiterjesztett monopóli­umoknak (ezeknek kizárólagosan az európai centrum-országokban van a bázisuk) mind az európai központok dolgozóival, mind a perifériák dolgozóival kialakul – még ha a rájuk szabott megszorítások pusztító ha­tása jóval nagyobb erővel érvényesül is a periférián, mint a centrumban. A „német modell", amelyet Európa minden jobboldali ereje magasztal, mint ahogy a baloldalon is sokan ezt teszik, Németország dolgozóinak viszonylagos jámborsága, béketűrése következtében lehetett sikeres, akik 30 százalékkal alacsonyabb bérszínvonallal érik be, mint francia­országi társaik. Ez a béketűrés áll a német kivitel sikereinek és a német kiterjesztett monopóliumok ebből húzott óriási profitnövekedésének hátterében. Mindenki megértheti, miért olyan kedves ez a modell a tőke föltétlen védelmezői szívének!

A legrosszabb viszont még hátravan: így vagy úgy, hirtelen vagy foko­zatosan, de az Európa-projektum, kezdve az euróövezettel, darabokra fog hullani. Akkor aztán vissza a startvonalra: az 1930-as évek színvo­nalára. Lesz majd márkaövezetünk, amely Németországra és az általa keleti és déli határa mentén uralt országokra korlátozódik. Lesznek a hollandok és a skandinávok: önállók, ámde alkalmazkodók. Nagy-Britan­nia még távolabb tartja magát a kontinentális politika viszontagságaitól a maga atlanti elkötelezettségével. Lesz majd elszigetelt Franciaország (mint De Gaulle-lal? vagy mint Vichy idején?), meg bizonytalan és ide-oda csapódó Spanyol- és Olaszország. Mindkét világból itt csapódik le a legrosszabb: az európai nemzeti társadalmak alávetése a kiterjesztett monopóliumok diktátumainak és a velejáró globalizált „liberalizmusnak" egyfelől, másfelől pedig uralkodó politikai erőik annál inkább „naciona­lista" demagógiája, minél erőtlenebbek ők maguk. Ez a fajta politikai uralom fölerősíti a szélsőjobb esélyeit. Jönnek (vagy máris itt vannak?) a Piłsudskik, Horthyk, balti bárók, Mussolini meg Franco föltámasztói, Mauras követői. A szélsőjobbosok látszatra „nacionalista" szónoklatai hazugságok, hiszen ezek a politikai erők (vagy legalábbis a vezéreik) nem hogy elfogadják a kapitalizmust általában, de abban az egyedüli formájában veszik jó néven, amelyikben ez mint kiterjesztett monopol­kapitalizmus mutatkozik meg. Egy hiteles „nacionalizmus" ma csakis néppárti lehet e szónak igazi értelmében: a népet szolgáló, nem pedig népámító. Mostanában vigyázatosan kell bánni a „nacionalizmus" szóval is, és alighanem jobb volna „a népek és a dolgozók internacionalizmusá­val" helyettesíteni. Ellenkező esetben a jobbosok retorikája a „nemzeti" érzelmeket a bevándorlók és a cigányok ellen alkalmazott erőszakos soviniszta kilengésekig fokozza, akiket minden bajok forrásaként bélye­geznek meg.

Nem kíméli e jobboldal gyűlölködése a „szegényeket" sem – őket teszi felelőssé saját szegénységükért, avval vádolva őket, hogy visszaélnek a „jóléti társadalom" jótéteményeivel.

Ide vezet az „Európa-projektum" ha törik, ha szakad védelmezése: porig rombolásához.

Van-e vajon ennél kevésbé csüggesztő alternatíva is? Vajon várható-e a haladó társadalmi átalakulások új hulláma?

Igen, mert elvben több alternatíva is létezik még. De ahhoz, hogy az egyik vagy a másik lehetséges alternatíva valósággá váljék, pontosan meg kell fogalmazni. Nem lehet visszalépni a tőkés fejlődés korábbi szakaszába, a tőkés ellenőrzés központosítása előtti időszakba.

Csakis előre haladhatunk, s ez azt jelenti, hogy a tőkés ellenőrzés köz­pontosítása jelenlegi szakaszából kell kiindulnunk, s meg kell értenünk, hogy eljött az idő a „kisajátítók kisajátítására". Nincs előttünk más járható út. Ezt ki kell mondanunk, de ez a megállapítás éppenséggel nem zárja ki azt, hogy csakis megvívott ütközetek árán lehet majd előrehaladnunk eb­ben az irányban, az egyik szakaszból a másikba lépve. Ellenkezőleg, ez a kizárólagos perspektíva megköveteli minden egyes szakasz stratégiai célkitűzésének külön meghatározását és mindig a leghatékonyabb taktika alkalmazását. Ha nem gondoskodunk különböző szakaszokkal számoló stratégiáról és az adott akciókhoz illő taktikáról, arra ítéljük magunkat, hogy pusztán csak könnyen megfogalmazható és hatástalan jelszavakat ismételgessünk, mint amilyen a „Le a kapitalizmussal!"

Ebben a szellemben Európát illetőn hatékony kezdeti előrelépésnek látszik – és talán már kezd is alakot ölteni – az a megmozdulás, amely az ún. megszorítások politikájára adandó válaszként születik; már csak azért is, mert ennek a politikának a végrehajtása tekintélyuralmi és antidemokratikus kormányzati intézkedéseket igényel. A gazdasági növekedés ismételt beindításának célkitűzése, bármily homályosan kétértelmű is ez a kifejezés (milyen tevékenységeket kell újraindítani hozzá? milyen eszközökkel?), világosan egyértelmű rendszabályokkal jár együtt.

De tisztában kell lenni vele, hogy ez a bizonyos első lépés az Európai Központi Bank fölügyelte a monetáris rendszer, magyarán az euró hatal­mába ütközik. Ezért nem látom a lehetőségét, hogyan lehetne elkerülni a „szakítást az euróval" azáltal, hogy visszaállítjuk az európai államok nemzeti monetáris szuverenitását. Akkor és csakis akkor nyílik tere a manőverezésnek, tárgyalásokat követelve az európai partnerek között az európai intézmények szerkezetét és szervezetét rögzítő jogi szöve­gek fölülvizsgálata végett. Akkor és csakis akkor lehet elkezdeni olyan intézkedések foganatosítását, amelyek a monopóliumok társadalmasí­tását célozzák. Gondolok például a banki funkciók különválasztására, sőt, a csőd szélére jutott bankok végleges nemzeti tulajdonba vételére; a mezőgazdasági termelőket, a kis- és középvállalkozásokat fojtogató monopóliumok szorításának meglazítására; szigorú progresszív adó­kulcsok alkalmazására; a kötelezettségeiktől székhely-változtatással szabadulni próbálkozó cégek tulajdonainak kisajátítására és átadására a dolgozóiknak és a helyi önkormányzatoknak; a kereskedelmi, ipari és pénzügyi üzletfelek választékbővítő diverzifikálására kiváltképp a Dél föltörekvő országaival kezdeményezett tárgyalások útján, stb. Mindezek az intézkedések megkövetelik a nemzeti gazdasági szuverenitás kinyilvá­nítását, s ennélfogva megkövetelik az ezt tilalmazó európai szabályokkal való szembefordulást.

Mert számomra nyilvánvaló, hogy olyan politikai föltételek, amelyek megengednék az ilyen lépéseket, sohasem fognak egyidejűleg létezni mindenütt az Európai Unióban. Ilyen csoda nincsen. El kell tehát fogad­nunk, hogy ott és akkor kell elkezdenünk engedetlenséget tanúsítani, ahol és amikor lehet, egy vagy több országban. Meggyőződésem, hogy ha egyszer a folyamat beindul, lavinaszerűen fog folytatódni.

Ezekkel a javaslatokkal szemben (amelyeket legalábbis részben Francois Hollande elnök kezdett megfogalmazni) a kiterjesztett mono­póliumok szolgálatában álló politikai erők máris ellenjavaslatokkal álltak elő, amelyek minden értelmüktől megfosztanák emezeket, ilyeténkép­pen: „újraindítani a növekedést, kivétel nélkül minden és mindenki versenyképességének javításával, a piaci konkurencia nyitottságának és átláthatóságának tiszteletben tartása mellett". Ez nemcsak Merkelre, hanem szociáldemokrata ellenzékére meg Draghi EKB-elnökre is jellem­ző beszéd. Ám tudnivaló – és ezt ki is kell mondani -, hogy „nyitott és átlátható piacok" nem léteznek. A piacok természetükből fakadólag nem átláthatók, s az egymással üzleti konkurenciaharcban álló monopóliumok territóriumai. Porhintő fecsegéssel van dolgunk, és ezt mint ilyet kell le­lepleznünk. A piacok irányításának javításával próbálkozni, miután elvben elfogadtuk ezeket – javaslatokat téve a „szabályozásukra" -, ennek nincs semmi teteje. Ez annyi, mint arra kérni a kiterjesztett monopóliumokat – az általuk uralt rendszer kedvezményezettjeit -, hogy cselekedjenek a saját érdekeik ellenében. Ők meg tudják a módját, hogyan kell semmibe venni az állítólag rájuk vonatkozó szabályokat.

A 2012 szeptemberében hozott döntések, amelyek az euróválságból való kilábalást célozták (európai Szolidaritási Alap létrehozása, eurókötvények kibocsátása, az államadósságoknak az EKB által esz­közölt kiváltása) nem csupán túl későn jöttek, és a megmozgatott pénz­mennyiséget tekintve nem álltak a követelmények magaslatán, hanem még mindig a megszorítások stratégiájába illeszkednek, ez pedig auto­matikusan semmivé teszi esetleges jótékony hatásukat, mivel a megszo­rítások óhatatlanul az eladósodás növekedését, nem pedig csökkenését eredményezik; ennek ellenkezőjét hinni merő badarság. Ez a politika arra való, hogy minden megmaradjon a „financializálás" rendszerén belül, tehát a kiterjesztett és pénzügyi viszonylatokba burkolt monopóliumok „előrejelzéseinek" és „várakozásainak" való alávetettség rendszerén belül. Az efféle célt követő politika azon dolgozik, hogy engedelmesen teret nyisson egy olyan mozgásnak, amelyik lefelé tartó csavarmenetben halad az összeroppanás felé.

Tetejébe az ilyen elvek szerint működő politika az államok szuvereni­tásának tagadásán alapszik, mármint a szóban forgó európai államok esetében, miközben annak a föltételei, hogy ezek helyére egy Európai Állam lépjen, nincsenek és nem is lesznek meg a belátható jövőben. Ak­kor pedig elutasítani az egyes államok szuverenitását pusztán annyi, mint a monopóliumok szuverenitásával helyettesíteni, se több, se kevesebb. Nemzeti szuverenitás nélkül viszont nem létezik többé a demokrácia lehetősége sem, tág körben bizonyította ezt, ahogy az Európai Unió ismételten elutasította, hogy tekintetbe vegye a többségi véleményeket, az olyan választások és népszavazások eredményét, amelyek nincsenek ínyére a monopoltőkének.

A nemzeti szuverenitás tiszteletének helyreállítása ennélfogva olyan követelmény, amely a földgolyó minden térségének minden népére vonatkozik. E tisztelet híján a megcsúfolt nemzetközi jog helyt ad az imperialista hatalmak beavatkozási „jogának" minden olyan nemzet belügyeibe, amelyek elutasítják, hogy engedelmeskedjenek a globális monopoltőke parancsainak. A szuverenitás tiszteletben tartása nélkül nincs semmilyen lehetséges demokratikus és haladó alternatíva sem Európában, sem másutt.

A huszadik század nemcsak a soha nem látott heves erőszakkal vívott háborúk időszaka volt, amelyeket nagyrészt az imperializmusok közti (ak­kor még többen voltak) konfliktusok robbantottak ki. Hatalmas forradalmi megmozdulások is rányomták bélyegüket: az akkori kapitalizmus perem­vidékein élő nemzetek és népek forradalmai. Ezek a forradalmak gyors ütemben átformálták Oroszországot, Ázsiát, Afrikát és Latin-Amerikát, s mint a legdinamikusabb tényező játszottak közre a világ átalakításában. Ámde ezek az imperialista rendszer szívében legföljebb csak halvány visszhangra találtak. Az imperializmus mellett kiálló reakciós-konzervatív erők nem engedték ki markukból a társadalmak fölötti ellenőrzés gyeplőit ott, ahol a jelenlegi kollektív imperializmus Triásza volt kialakulóban. Így vált lehetségessé végrehajtani a „megfékezés" és „visszaszorítás" politikáját az emberiség nagy többségének fölszabadításáért indított győzelmes harcok első hullámával szemben.

A dolgozók s a népek internacionalizmusának elégtelensége idézte elő a huszadik század kettős drámáját: egyfelől kifulladt a perifériákon megin­dult előrelendülő mozgalom (az első szocialista távlatú kísérletek, áttérés az imperialista-ellenes fölszabadításról a társadalmi fölszabadításra), másfelől pedig az európai szocialista mozgalmak átálltak a kapitalista/ imperialista táborba, a szociáldemokrácia szociál-­liberalizmussá fajult.

De a kapitalizmus diadala – amely a kiterjesztett monopóliumok győzelmét jelentette – csupán rövid életűnek bizonyul (1980-2008?). Demokratikus társadalmi erők lépnek harcba világszerte, amilyenek a föltörekvő államok némely politikai erői, s teszik kérdésessé a kiterjesz­tett monopóliumok uralmi rendszerét, indítják el a világ átalakításának második hullámát. Ezek a harcok és konfliktusok bolygónk valamennyi társadalmára kiterjednek, Északon éppúgy, mint Délen.

A jelenkori kapitalizmus, hatalmának megtartása végett, egyidejűleg kénytelen támadást vezetni a Dél államai, nemzetei és dolgozói ellen (mértéken fölül kizsákmányolni munkaerőiket, fosztogatni természeti erőforrásaikat) és az Észak dolgozói ellen, akiket versengésre késztet a déliekkel. Így tehát fönnállnak a küzdelmek valamiféle nemzetközi kon­vergenciájának objektív föltételei. Ám az objektív föltételek meglététől ezeknek az átalakítás szubjektív cselekvőerői által történő működésbe hozataláig még jókora nagy utat kell megtenni. Nem szándékozunk itt hangzatos frázisokkal letudni ezt a kérdést. Elmélyült tanulmányozása a föltörekvő államok és a Triász imperializmusa közti konfliktusoknak és annak, hogy milyen kapcsolatban állnak ezek az érintett országok dolgo­zónak demokratikus és szociális követeléseivel, elmélyült tanulmányozása a Dél országaiban zajló forrongásoknak, ezek korlátainak és különféle lehetséges fejleményeiknek, elmélyült tanulmányozása az Európa és Amerika népei által vívott küzdelmeknek – mindez mellőzhetetlen előfelté­tele a jövendő lehetséges változatairól folytatandó, gyümölcsöző vitának.

Változatlanul az a helyzet, hogy nincs a láthatáron az internacionaliz­mus újraélesztésével kecsegtető semmilyen mozgalom. Vajon a világot átformáló harc második hulláma afféle „remake"-je lesz majd az elsőnek? Ami Európát, jelen töprengésünk tárgyát illeti, hiányzik az antiimperialista dimenzió mind a harc mezejére lépők tudatából, mind pedig a stratégi­ájukból – ha van egyáltalában stratégiájuk. Csakis e döntő fontosságú észrevétellel zárhatom az „Európa kívülről nézve" cím alatt megfogalma­zott eszmefuttatásomat.

Fordította: Csala Károly

Eredeti megjelenés: Monthly Review, 2012. szeptember és Mouve-ment politique d'éducation populaire, http://www.m-pep.org/spip.php?article3096

Jegyzetek

1 Lásd: "Transnational Capitalism or Collective Imperialism?," Pambazuka News, March 23, 2011, http://www.pambazuka.org.

2 A Zágrábban 2012 májusában rendezett Balkáni Szociális Fórum egyik román részvevőjének az említett tanulmányról szóban elhangzott ismertetése nyomán.