Vajon mit fejeznek ki korunkból a József Attila-versekből szétterülő közhelyek, szólások, axiómák és szentenciák? S az életmű vonatkozásában mi a tényleges helyzet az egykor szoborszerűvé merevített, újabban viszont "szemérmesen" elhallgatott rendszerkritikai szocializmussal? A szerző a munkásosztály, az osztályharc és a magasrendű művészet világtörténelmi, "ontológiai" összefüggéseinek József Attila-i felfogását elemzi.

Nem évfordulós cikket tisztel meg figyelmével (ha megtiszteli) az olvasó. Mikor ez az írás megjelenik, 2005 áprilisa már jócskán elmúlt, a centenáriumi megemlékezések nagyobb részén túl vagyunk, az Eszmélet is több írásban reflektált a költő életművére (legutóbb az előző 65. számban). A József Attila-olvasás és -kutatás azonban természetesen és szerencsére nem a naptárhoz igazodik. Az elmúlt években számos monográfia, gyűjteményes kötet és elemző tanulmány látott napvilágot, amelyek a szakma változatlanul intenzív érdeklődéséről tanúskodnak. Elsősorban Beney Zsuzsa, Bókay Antal, N. Horváth Béla, Kulcsár Szabó Ernő, Lengyel András, Péter László, Szigeti Lajos Sándor, Szőke György, Tverdota György, Valachi Anna és Veres András tanulmányaira utalok a közelmúltból (elnézést kérve a méltánytalanul nem említettektől). Persze mint mindig, ezekben az években is piacra kerültek s kerülnek dilettáns, kontár, tudománytalan vagy egyenesen demagóg írások, interjúk, közlések, de indirekt módon ezek ugyancsak arra vallanak: József Attila továbbra is állandó "provokációra" csábítja a szellemi életet, még ha ez az izgalom olykor a leselkedőké és a bulváré is.

Igaz: bőségesen vannak elmaradások, kutatási teendők. Nem készült még el a költő prózája új kritikai és magyarázatos kiadásának nyomtatott folytatása; az 1995-ös első kötetpárt (Tanulmányok és cikkek 1923-1930. Szerkesztette: Horváth Iván. A magyarázatokat írta: Tverdota György) egyelőre nem követte a második. Az örvendetes, hogy a Tanulmányok és cikkek 1930-1937 című rész szövegei, amelyek az első kötetpár dokumentumaihoz képest is roppant szellemi izgalmakat ígérnek, digitálisan már jórészt hozzáférhetőek az ELTE magyar irodalmi honlapján, de még jócskán van rajtuk szerkesztenivaló, a jegyzetek egy része és a magyarázatok pedig egyelőre hiányoznak. Számos további munka is készül a tudományos műhelyekben. Bővített, javított verskritikai kiadáson dolgozik Stoll Béla, az 1984-es kritikai kiadás szerkesztője; levelezéskötet, fénykép- és ikonográfiai gyűjtemény, továbbá sok egyéb munka is a megjelenés küszöbére érkezett. 2004 többszörösen is "pikáns" újdonsága volt Mészáros Istvánnak, Lukács György Angliában élő tanítványának – a nemzetközi baloldali és antiglobalista mozgalmakkal is kapcsolatot tartó nagy tekintélyű, de itthon alig ismert társadalomtudósának – az a könyve, amelyet "mindössze" 40 évvel ezelőtt, 1956 utáni emigrációjában, olaszul írt meg, s amely mind ez idáig nem volt hozzáférhető magyarul (József Attila és a modern művészet, 2004).

Nem évfordulós bibliográfiai szemlét írok, sok új teljesítményről (amelyek egyébként megérdemelnék) nem is teszek említést. Azt azonban feltétlenül rögzíteni kell: izgalmas disputák kellős közepében találhatja magát a József Attila iránt érdeklődő olvasó. E tanulmány nyersszövegének elkészítése után látott napvilágot Lengyel András "…gondja kél a gondolatban." Az értekező József Attiláról c. tanulmánykötete, amely a régi és "új" József Attila-írások, illetve -töredékek értelmezésével foglalkozó tanulmányait gyűjti össze. A gazdag kötet számos ponton más értelmezést kínál a költő teoretikus munkásságáról és teljesítményéről, mint amit eddig a kutatók többsége vagy egy része vallott; ezen belül szakszerűen – és tudományetikailag is példaszerűen – vitatkozik például Tverdota György nem egy értelmezésével. Magam is szívesen egyetértenék és vitatkoznék számos kérdésben egyikükkel, másikukkal vagy éppen mindkettőjükkel, de ennek nem itt és most van az ideje.

Egy másik dimenziót képeznek a magyar irodalomtudományban és főleg annak elméleti-módszertani övezetében megújult azon eszmecserék (nevezhetjük őket akár éles polémiáknak), amelyek leginkább a Kulcsár Szabó Ernő nevéhez köthető ún. hermeneutikai iskola hívei és vitapartnerei között izzottak föl az elmúlt években – József Attila értelmezése kapcsán is. Ami a költő "szempontjából" különösen fontos, sőt termékenyítő: ezek az eszmecserék új olvasati, recepciós és értelmezési ajánlatokat provokáltak ki, illetve csalogattak elő a tudós interpretációkból. Ezekre a vitákra is reflektál, sőt aktívan részt is vesz bennük Tverdota György 2004 késő őszén napvilágot látott s alább ismertetendő új monográfiája (Tizenkét vers. József Attila Eszmélet-ciklusának elemzése. Bp., Gondolat Kiadó, 2004). Tverdota kitűnő munkáját egyszerre szintetizáló és innovatív karaktere kiemeli az egyébként is magas színvonalú tudományos termésből, a centenárium egyik, ha nem a legfontosabb szakkötetévé léptetvén elő. Az pedig külön indok is lehet arra, hogy e hasábokon részletesen szóljunk róla, hogy mégiscsak ez a költemény (fogjuk látni: ciklus) e folyóirat címadója.

Magam Tverdota könyvének nem az ezekben a fent említett belső, bennfentes, sőt némileg belterjes szakmai-módszertani vitasorozatokban elfoglalt pozícióját szeretném elsődlegesen mérlegelni; nem is elsősorban ezért tekintem fontos munkának. Inkább abból a szempontból kísérlem meg bemutatni a Tizenkét verset: mit is mond (és mondhat) ez a szakkönyv a szélesebb olvasóközönség, a József Attilát már és még ismerők, az egész nemzeti kultúr- és kultuszközösség számára. Vagyis – a modern hermeneutikai irodalomtudomány által oly sokat emlegetett fogalommal – a tényleges mai magyar befogadói horizont felől szeretném fölhívni a figyelmet erre a briliáns Eszmélet-elemzésre.

 

1. Szállóigék, szentenciák és szlogenek

 

A modern irodalomtudományi iskolák némelyike – a múltbéli szociologizálás, moralizálás, pszichologizálás és átpolitizálás részben érthető reakciójaként is – szeretné kiiktatni a kutatási-értelmezési módszertanból (sőt az irodalmi értékközvetítésből is) a szerző életét, a társadalmi relá­ciókat, a művön kívüli szempontokat és az erkölcsi tanulságokat, olykor ad absurdum vive az önelvűséget és a dekonstrukciót. A magyar társadalom nagyobbik hányada számára eközben "az irodalom" ma egyre inkább néhány panelre, idézetre, klisére, sztorira, életsorsképletre, kultikus narratívára szűkül le. Már akié, hiszen a népszerű olvasmányirodalom zöme kívül esik az esztétikai minőség keretein, miközben hazánkban a – részben az életmód és művelődés gyökeres átalakulása, továbbá a kommercializálódó tömegkultúra "jóvoltából" – általában is romlik a társadalom szövegértésének, olvasás- és íráskészségének foka. Elegendő csak, ha a legutóbbi, 2003-as PISA-jelentés riasztó adataira utalok.

József Attila lírájának ma is sistergő hevére vall ugyanakkor, hogy őt jobbára megkímélték az irodalmi dekonjunktúra és az átértelmezési kampányok negatívumai; ugyan az ő olvasottsága és az iskolákban reá fordított órák száma szintén csökkent az elmúlt évtizedben, de továbbra is a legnépszerűbb XX. századi költő minden korosztályban. Sőt: éppen az elmúlt másfél évtized hazai társadalmi, politikai és kulturális folyamatainak sodrásában, azokra is reflektáló folyamatos és friss recepcióként – ahogy ezt például az idősebb "hívek" közül Gyertyán Ervin és az irodalomoktatás máris nagy tekintélyű fiatal szakembere, Fenyő D. György, továbbá e sorok írója is bizonyítani igyekezett – József Attilának szinte jót tett a rendszerváltás. A néhány demagóg József Attila-ellenes kirohanás és hamisítás ellenére, sőt talán segítségükkel is.

Mégis: bár sokak számára eleven élmény (nem antológiákba szoruló kötelező olvasmány) József Attila költészete, s talán a centenárium sem fog rontani ezen, sőt – akár szokatlan eszközöket igénybe véve – még növelheti is népszerűségét, azért legyünk reálisak. A tömeges József Attila-ismeret napjainkban elsősorban a kultusszá is rögzült sorsképletre, az életrajzi passióra, valamint idézetekre és ezekből absztrahálódott szállóigékre, szentenciákra és szlogenekre korlátozódik. Ez sem "baj", de azért – túl a hamis tudatok és tudatlanságok, a bulvár-értesülések és kontárkodások zavaró mértékén – ez mégsem az a mély és szenvedélyes József Attila-olvasás, ami az életmű recepciós lehetőségeiben és a nemzeti kultúra modern alakulásának esélyeiben rejlik. Tverdota György könyvének tárgya, az Eszmélet egyébként ebben az utóbbi vonatkozásban, különösen az önállósodott metaforák, sorok és idézetek kínálata, "leszállása", közbeszéddé alakulása szempontjából szintén forrásértékű.

A kultuszképződés és a nyelvi panelesedés, illetve a "szállóigésedés" újabban egyre több szakkutató által művelt mentalitástörténeti, kulturális antropológiai, lingvisztikai, nyelvszociológiai és retorikai stúdium. Jócskán vannak József Attila-vonatkozásaik is. Minden kiemelt, szlogenesített költői idézet, szállóigévé szétrepült, emelkedett vagy lebutított lírikusi sor, metafora "kockázatos", hiszen leegyszerűsít, gyakran agyonvágja a poétikum, a művészi kép vibráló komplexitását, nyitott jelentésauráját, receptív pluralizmusát, sőt esetenként torzít is stb. Ritka, hogy a költői sorok szentenciákká rögzülő változatai megőrizzék az eredeti bensőségességét és erejét. Mégis "kellenek", illetve akár akarja a költő és a szakma, akár nem: mindig is voltak, vannak és lesznek. A maximákká váló költői mondatok ugyanis – koronként persze jelentősen változó összetételben és konnotációval – egy társadalom, egy nemzet, egy közösség erkölcsi paradigmái közé épülhetnek be, mintegy morális kánonná rögzülve. Hogy ezeknek milyenek a veszélyei – főleg a vallási és a politikai képmutatások sok száz éves történetében -, arra aligha kell itt kitérni; a József Attila-i életmű tételmondatainak, toposzainak hazug, dogmatikus államszocialista kanonizációira sem. Az egyik legriasztóbb torzító közhelyesedés az 1926-os "Érted haragszom én, nem ellened" verscímmé is emelkedő szerelmes verssorának átpolitizálása, még ha – jobbik eset – a hétköznapi vitakultúrára vonatkoztatják is. Mindazonáltal – a társadalmi normák mégoly mágikus szabályozásán túl – a szállóigésedésnek, a szentenciákká válásnak lehet járulékos, egyfajta profán bibliai, irodalmi-kulturális haszna is, főleg ha folyamatosan eleven társadalmi-kulturális térben, állandóan újraértelmező közegben hatnak.

A József Attila-szállóigék hálózati katalógusa és szemantikai története még megírásra vár. Azt ugyanakkor több pedagógus és irodalmár is regisztrálta: a rendszerváltozás alatti és utáni évek, az 1989 és 1998 közötti időszak leggyakrabban idézett, morális imperatívusszá emelkedett, emblematikus idézete a híres Két hexameter volt: "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgy is". (Stoll Béla legutóbbi textológiai kutatásai szerint a második úgy is két szóba van írva.) A két sor "népszerűsége" érthető, sőt indokolt volt az elmúlt másfél-két évtized gerincroppantó időszaka morális tapasztalatai okán – bizonyos értelemben függetlenül a közvetlen politikai-világnézeti elkötelezettségektől is. Megvizsgálandó lenne a többi József Attila-szállóige és -szlogen erőtere és sorsa is; erre – akár egy komoly média-, internet- és sajtóanalízisre, egy szakszerű számítógépes tartalomelemzésre – talán "jó" alkalmat szolgáltat majd a centenáriumi közbeszéd is, a maga összes kockázatával, leegyszerűsítéseivel.

Külön érdekes lehet, hogy az elmúlt 15 évben iskolába került és felnőtté vált nemzedékek köznyelvében vajon milyen József Attila-toposzok élnek (akár megzenésítve). Vagyis mi válik beszédpanellé azoknál a fiataloknál, akik többnyire már nem részesültek (hogy az 50-60-as évekről ne beszéljek) a 70-80-as évek mégoly kritikai és reformer szellemű, de szintén leegyszerűsítő "lobogónk: József Attila"-kultuszából sem, de akik többnyire kimaradtak a rendszerváltozás előtti, viszonylag magas óraszámú József Attila-órák (persze szintén tanárfüggő) esztétikai, történelmi és etikai vonzásából is. (Tisztelet az ebbe nem beletörődő pedagógusoknak.)

2004-ben egy viszonylag szűk értelmiségi kör szállóigéket keresett az életmű szövegéből azzal a céllal, hogy ajánlatot tegyen a centenárium szlogenjére. Nem beszélve arról, hogy egyáltalán van-e értelme az – egyébként helyesen – állami rangra emelt ünnepségsorozatot egyetlen központi szlogennel is felövezni, érdemes ideidézni, mik jöttek össze. Az előválogatás természetesen bekalkulálta a szlogennek a 2005-ös köznyilvánosságot megcélzó funkcióját, tehát például a közvetlenül szocialista hitvallású mondatok, a pokoljáró József Attila legfájdalmasabb kiáltásai, valamint a túlzottan "filozofikusnak" és "freudistának" tűnő sorok – amelyek a közbeszédben azért persze jelen vannak – eleve esélytelenek voltak. Így is tanulságos a gyűjtés:

• "Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe / beléfogóznom." (Szürkület)

• "A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd." (Óda)

• "…énvelem a hűség van jelen / az üres űrben tántorgó világon!" ([Négykézláb másztam…])

• "…ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, ne vesd meg." (Tudod, hogy nincs bocsánat)

• "A mindenséggel mérd magad!" (Ars poetica)

• "…édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad!" (Hazám)

• "Rám tekint, pártfogón, e század" (Ars poetica)

• A lelkem – közvagyon. Eredetileg: "a lelkem azért közvagyon / s azért szeretlek ily nagyon" (Flórának)

• "Ha féltem is, helyemet megálltam – / születtem, elvegyültem és kiváltam" (Kész a leltár)

• "Hanyag / társadalmunkra szabatos szavam van" (Majd emlékezni jó lesz)

Természetesen legalább hússzor ennyi "élő" idézetet, komplex képet, szólásmondássá, szállóigévé vált vagy azzá tehető sort lehetett volna kiválasztani a verskorpuszból. Talán ki lehetett volna használni a 2004-2005-ös évad nyilvánosságának megannyi újszerűségét és médiumát is, hogy a szlogenekben szintén legyen valami gyökeres, merész originalitás. Mégsem ez történt. Mielőtt azonban kiderül, melyik lett a "győztes", tegyünk még egy kitérőt.

Ha tovább pörgetnénk ugyanis a lehetséges József Attila-i szólás- és közmondásokat, szállóigéket, bőven találhatnánk a rendszerváltozásra, a rekapitalizációra, az újraerősödő társadalmi polarizálódásra, a szegénységre és nyomorra, a kiábrándulásra és a világ brutalizálódására "felelő", az elemi boldogság iránti kétségbeesett vágyat világba kiáltó, esetenként nagyon, sőt túlságosan is durván, olcsón aktualizálható sorokat, képeket. Hadd emlékeztessek néhányra: "Tőke és Fasizmus jegyesek. / Minden külön értesítés helyett" (Farsangi lakodalom); "Bankárok és tábornokok / ideje ez" (Fagy); "Koldulsz? betörsz? … – A rend lecsap rád, – / a tőkéseké a haszon" (A tőkéseké a haszon); "Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat" (Emberek). Idézhetek – tovább haladva az időrendben – a Levegőt-ből: "Óh, én nem így képzeltem a rendet", "És nem sejthetem, mikor lesz elég ok, / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg". S akkor még nem válogattam a mindenkori szegénység és megalázottság riadt-fájdalmas szállóigéiből, az áldozat- és megváltó-klisékből, amelyekre szintén van, lehet emberi, esztétikai fogékonyság napjainkban. Kemény István költő József Attila lírája lúzer-olvasatának lehetőségét is megpendíti (s persze vitatja) személyes hangú, szép írásában (Magyar Narancs, 2005. március 10., 28-29. p.).

De folytatom a költő utolsó éveiből aktualizálható "pesszimista, radikális" szállóigéket: "Kit anya szült, az mind csalódik végül" (Kései sirató); "Amíg a világ ily veszett, / én irgalmas leszek magamhoz" (Irgalom); "s mi borzadva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk új ordas eszmék" (Thomas Mann üdvözlése); "Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, / a meg nem gondolt gondolat", "Az elnyomás csapatban károg", "finomul a kín" ([Ős patkány terjeszt kórt…]). A Hazámból: "Fortélyos félelem igazgat / minket s nem csalóka remény". S a talán leginkább, a legnyersebben nekünk szóló szentencia: "Jogállamban a pénz a fegyver" (Gyönyörűt láttam). Ám ahogy az államszocialista évtizedekben gyorsan kiürültek, klisékké fakultak a munkásmozgalmi típusú "szállóigék", az eredeti, a poétikai épségű verseket is szinte kompromittálva, hasonlóan járnának a zászlóra írható, emblematikus igazságokként forgatható antikapitalista és anti-irracionalista verssorok is. Még akkor is, ha – túl a költői képek páratlan erején – társadalom-lélektanilag jogosult is a rájuk való rezonálás kusza, félelemkeltő világunkban. Igaz, zömük az 1950-70-es évek csökött antikapitalista propagandájában is használatos volt; érthető módon mégis – s némileg más konnotációval – fel-feltűnnek napjaink közbeszédében és nyilvános fórumain.

Visszatérve a szlogenválasztásra, elgondolkodtató, hogy nem engedve ezeknek a kísértéseknek, ugyanakkor elszalasztva a bátor kommunikációs újítás esélyét is, az egyik "legrégibb", leginkább elkoptatott – jóllehet a költő versében korántsem publicisztikus jelentésű – maxima lett megszavazva a centenárium hivatalos szlogenjeként: "A mindenséggel mérd magad!" (Ars poetica). Hogy eredeti helyén mit is jelent ez a költői önmegszólítás, azt számos versértelmezés járta s járja körül. Persze "baj" nem történt ezzel a választással, a felszólítás "jogos" 2005-ben is, de mintha kevés evokatív erőt adna hozzá ez a lehető legegyszerűbb, leginkább kézenfekvő József Attila-szállóige az egyébként új szelleműnek remélt évfordulós közgondolkozáshoz. Igaz: a mai tizen- és huszonévesek, akiknek fülében már nem kong lejáratódva e kanonizált verssor, talán a világra a korábbinál nyitottabb, új "értelmet" is tulajdoníthatnak e mondatnak. Annál inkább, mivel a szlogenekben már nem az eredeti kontextus, illetve az intertextuális művészi üzenet hat, hanem az, amit a közbeszéd belelát, pontosabban belekódol – itt és most, ott és akkor. Mégis meglepetés "A mindenséggel mérd magad!" 2005-ös szlogenesítése, jóllehet e kiválasztódás mögött a mindenkori direkt politikai jelentésadástól való elhatárolódás érthető, sőt jogos szándéka is működhet. Talán azzal is polemizálva, ahogy például újabban a "fasiszta kommunizmus" képét lobogtatva (Világosítsd föl) igyekeznek némelyek a baloldalt, a szocialista tradíciókat és értékelveket lejárató módon visszaélni József Attilával. De túl leszünk ezen is. A mindenség "kényelmes" szlogenválasztásában mindazonáltal a XXI. század eleji ember aggódó, szorongó univerzalizmusa, a veszélyeztetett humanista-felvilágosult szellemi és erkölcsi tradíció vállalásának, kontinuitásának szándéka szintén ott munkál.

Mégsem a mindenségről is valló Ars poetica, hanem az Eszmélet – Tverdota György könyvének tárgya s e folyóirat névadója – az a József Attila-mű, amelyből a legtöbb kép, verssor, szintagma önállósodott az elmúlt 70 év során:

• "vas világ a rend"

• "e léha, locska / lelkek közt ingyen keresek / bizonyosabbat, mint a kocka"

• "ügyeskedhet, nem foghat a macska / egyszerre kint s bent egeret"

• "Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ"

• "Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra"

• "Im itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat"

• "csilló véletlen szálaiból / törvényt szőtt a mult szövőszéke"

• "a törvény szövedéke / mindíg fölfeslik valahol"

• "nem tudok mást, mint szeretni, / görnyedve terheim alatt -"

• "minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!"

• "Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja"

Akár szinte mind a 12 verset is idézhetném egészben, annyira beléivódott az Eszmélet a köznyelvbe és az értelmiségi beszédmódba. Arra pedig ki sem térek részletesebben, hány későbbi XX. századi költői ihlet kapott szikrát ezeknél és a nem idézett soroknál Juhász Ferenctől Tandori Dezsőig, Pilinszky Jánostól Orbán Ottóig, Benjámin Lászlótól Utassy Józsefig, Nagy Lászlótól Ladányi Mihályig, Petri Györgytől Veress Miklósig. Mégis – vagy talán éppen ezért – mindmáig titokzatos, "megfejtetlen" lírai remek maradt az Eszmélet, s nem csupán a szállóigéinek többsége, hanem a mű szerkezete, belső kép- és zenei struktúrája is. Pedig talán a legtöbbet analizált lírai remeke ez a költőnek, a nagyszámú elemzés között két önálló könyv is megjelent róla: Szabolcsi Miklósé 1968-ban és Szuromi Lajosé 1977-ben. Tverdota sem először rugaszkodik neki az elemzésnek, több mint húsz évvel ezelőtt írta első kísérletét.

 

2. A "túlértelmezés falláciája" vagy a szaktudomány "számunkra-valósága"?

 

Az Eszmélet szállóigésedésének tömeges jelenségével – bár más munkáiban intenzíven kutatja a kultusz- és kánonképződés tendenciáit – ebben a könyvben alig foglalkozik Tverdota. Kétségtelen: nem tárgya ez a könyvnek, méltatlan is számon kérni rajta, jóllehet a fogalmi-képi-nyelvi folklorizálódás, azaz a popularizálódás (esetenként kommercializálódás és bulvárosodás) trendje maga is felettébb indokolttá teszi az alapos versanalízist és értelmezést. Olyan illúziója persze nem lehet az irodalomtudomány egyetlen művelőjének sem, hogy szakszerű értelmezéseinek "haszna" elérje a mindennapok köznyelvét, hogy a publicisztikai fordulatok, a jelszavak, a mondatpanelek, a hétköznapi retorika, stilisztika és az sms-ek világát is közvetlenül befolyásolni tudja. Örülni kell, ha a verselemzések veleje 5-8 év alatt egyáltalán "lejut" az általános és a középiskolai oktatásba. Remélni lehet csupán, hogy az értelmezési nóvumok vagy akár csak árnyalatok – közvetve – talán mégis hatnak a közgondolkodásban és kultúrában. Ennek az esélye a Tverdota-könyv egyik, a tudományos érdemektől elválaszthatatlan "haszna". Csak ehhez el is kell olvasni.

Tverdota György bevallottan azzal bocsátja útjára könyvét, hogy reméli: új elemzésével "megteremtődik a remekművel kapcsolatos szakmai egyetértés minimuma" (9.). Tekintettel arra, hogy számos eddigi értelmezést "forgat ki sarkaiból" (mindenféle kategorikus fölényeskedés nélkül, de súlyos elvi, módszertani, szemléleti előítéleteket és tételeket "sértve"), a mai irodalomtudományi közéletben erre kevés esélyt látok. Ám talán szükség sincs rá; "éppen elég" most a könyvében testet öltő, reveláló erejű újítás, azután majd elválik a fogadtatás és a szakmai recepció. E sorok íróját mindenesetre meggyőzi a legalapvetőbb kérdésekben.

A szakmai vitakérdések közül az egyik legizgalmasabb maga a műfaj: a 12 versszakból álló egyetlen költemény, avagy a 12 önálló versből álló ciklus-kompozíció dilemmája. Tverdota alapos szerkezeti, poétikai, ritmikai, keletkezéstörténeti s főleg motívumelemzés, valamint egy széles ölelésű, a lírai ciklusokról szóló műfajtörténeti és versesztétikai áttekintés nyomán bizonyítja be az utóbbit: nem szervesen egységes, belső utalásokban fölépülő vers, hanem 12 önálló lírai remekből álló versciklus az Eszmélet. Az egyes verseket, amelyek közül többnek eredetileg önálló címe is volt, külön-külön előzményeiből is kibontja a szerző, miközben természetesen rekonstruálja és fölmutatja a ciklus egészének a poétikai sajátszerűségét, nóvumát és szemléleti üzenetét. Nem szaporítanám a bizonyítékokat a ciklus-álláspont mellett, de egy újabbat azért idézek. Fejtő Ferenc, aki mégiscsak hiteles tanú (kortársi versértő elemző készségének relevanciájáról nem is beszélve), közelmúltbeli írásában így idézi fel az Eszmélet születését (A népnek a fia volt. =Tekintet, 2002, 4-5. sz., 16. p.):

"Egy reggel átmentem hozzá a Korong utcába, és mutatott nekem egy verset, aminek az Eszmélet címet adta. Elolvastatta velem, és szokása szerint megkérdezte:

– Na milyen?

Mondtam: Nagyon jó, csak…

– Mi az, hogy csak?

– Valahogy úgy érzem, hogy ez egy ciklus, és hiányzik még néhány darab.-

Gondolod?

– Nagyon komolyan gondolom.

És így lett a hat strófájúból 12 strófás vers."

A versciklus műfajának és hazai gyakorlatának történeti és poétikai elemzése, az Eszmélet struktúrájának átvilágítása, valamint az eszmélet-fogalom gazdag értelmezése nyomán (de még az egyes versek mikroanalízise előtt) mondja ki Tverdota György: "az Eszmélet nem egységes költemény, hanem tizenkét versből álló versciklus: József Attila legmélyebb belátásainak gyűjteménye. Egyes darabjai az intuíció fellobbanásának pillanataiban felismert összefüggések végsőkig tömörített, keményre kalapált megfogalmazásai: a személyiség legnagyobb fokú koncentrációjának rögzített pillanatai. Mivel hegycsúcsokként emelkednek ki az egyén belső világának lapályosabb vagy szelídebb domborzatú vidékeiből, nincs közöttük közvetlen folytonosság. A versszakok nem fűződnek föl egy gondolatmenet közös szálára, nem illeszkednek szoros kompozícióba, egymáshoz képest mellérendeltek, laza szerkezetet alkotnak. Az alkotó lelkiállapota, szellemi beállítottsága, az őt ekkoriban foglalkoztató problémák rokonsága teremt az egyes versek között belső, szerves, de nem logikai vagy architektonikus egységet. A 12 rész tehát úgy kapcsolódik egymáshoz, mint egy filozófus, például a Gondolatok Pascalja vagy a Túl jón és rosszon Nietzschéje aforizmagyűjteményének darabjai" (111. p.).

Tverdota minden korábbinál alaposabban veti össze az egyes filozofikus konnotációjú sorokat a lehetséges ihlető forrásokkal, s elveti a korábbi, egyoldalúan vagy marxista, vagy pszichoanalitikus, vagy egzisztencialista kötésű interpretációkat. A legdöntőbb ihletőként, illetve megfelelésként Bergsonnak a költő prózai munkáiban is meghatározó hatását tudja felmutatni anélkül, hogy a lírát a teória szolgálóleányának szerepére fokozná le. Magát a cikluscímadó fogalmat is leginkább a francia filozófus nyomán látja értelmezhetőnek (104-111. p.). Szigorúan számba veszi a Marx-, Pauler Ákos-, Freud-, Heidegger-analógiákat és feltételezett hatásokat is, ugyanakkor – egy kicsit saját elkalandozásai önkorlátozásaként is – deklarálja: "a költészet nem a filozófia illusztrá­ciója, hanem emberlétünk legkomolyabb, legmegrázóbb tapasztalataiba mélyeszti gyökereit"(160-161. p.).

A bevezető fejezetek egyikében kitér "a tiszta költészet" (a poésie pure) francia irodalmi vitájára (91-104. p.), amely József Attila poétikáját és költészetbölcseletét is döntően befolyásolta. A lírikus (illetve az őt interpretáló mai tudós) a "tisztaság"-on nem a valóságreferenciák, adott esetben a társadalmi, világnézeti, netalán politikai elemek versbéli kiiktatását jelenti, hanem éppen hogy ezek maradéktalan "szublimálását". Ennek kapcsán bizonyítja be Tverdota, hogy az 1934-es Eszmélet az 1927-1928-as Medáliák verseszményét folytatja s újítja meg "egy világmodellt alkotó esztétika jegyében" (103. p.), élményanyagában és formateremtő módszerében ugyanakkor Mallarmétól Baudelaire felé lép tovább. Az 1995-ös prózai kritikai kiadás Magyarázatok c. felében, majd 1999-es kismonográfiájában ennél is részletesebben foglalkozik a norma elméleti és költői-gyakorlati esélyeivel. Egy korábbi, 10 évvel ezelőtti tanulmányában Tverdota pedig megkísérli – nem fából vaskarika! – a "szocialista tiszta költészet" fogalmát is bevezetni, interpretálni; a mostani könyv ezt az értelmezési vonulatot is folytatni látszik (József Attila szocializmusképe. In: Illés László-József Farkas /szerk./: Mítosz és utópia. 1995, 179-195. p.).

Lehetetlen ebben az ismertetésben a könyv valamennyi újdonságát bemutatni, s még kevésbé mind a 12 önálló – ciklusba komponált – vers értelmezésének tömör sűrítményét adni. Ugyanakkor feltétlenül említésre méltó, hogy Tverdota György a költemény élményanyagát és szövegét párhuzamba állítja két, nemrég ismertté vált pszichoanalitikus prózai dokumentummal, a Vallomás és az ún. Rapaport-levelek címűekkel. Egy másik, korábbi tanulmányában A Dunánált a Szabad-ötletek jegyzéke párdarabjaként, sőt szimmetrikus ellentéteként mutatta be "megdöbbentő" konklúziókkal (József Attila, 1936. május. =Kortárs, 1994. 7. sz., 78-86. p.), nos itt sem csak a nagyjából egyidejű genezis és a képek egy részének az összehajlása ad alkalmat az összevetésre, hanem a nyers szöveg átpoetizálódásának, a líra önterápikus funkciójának és az élmény közérdekűvé avatásának zsenire valló esztétikai ereje is.

Még a differenciáltabb irodalomértés is hajlamos "magánéleti" és "társadalmi" élményre bontani a lírát, akár egy életművön, akár egyetlen versen belül, kimutatva József Attilánál a termelési erők, illetve a harmónia "odakinti", "jövőbeli" és a szenvedés, az ösztönök "idebenti" (A város peremén; Eszmélet stb.) dialektikáját. Nem mintha nem lenne részlegesen jogosult (főleg a közbeszéd szlogenjeiben) ilyenfajta értelmezés – akár csak viszonylagos kettéválasztás – is. Tverdota György azonban az Eszmélet elemzésében immár meggyőzően érvel a két szféra "szétválaszthatatlansága" mellett, legalábbis poétikailag. S ebből bontja ki fő mondanivalóját, a versciklus létüzenetét: "az Eszmélet világképét sem a termelési erők odakint, sem az ösztönök idebent nem dominálják mértéken felül. A költemény egy harmadik dimenzióban, valahol az előbbi kettő között bontakozik ki. A társadalmi valóság előtérbe kerülése eltörpíthetné az egyén problémáinak jelentőségét. A belső vívódások, bizonytalanságok részletezése egy bonyolultabb pszichológiai valóság játékterévé vagy keretévé tenné az ént. Az Eszmélet a megoldáskeresés verse, a világban immár gyanakodva és védekezve, de helytállni tudó ember nyolcsoros monológjainak sorozata. […] József Attilát Hódmezővásárhelyen különös kettősség, belső törés jellemzi: a Medvetánc-kötet felépítésén gondolkodik, az Eszméleten dolgozik, megpróbálja magánéletét rendbe hozni, s eközben személyiségében lassan előrehalad az a szörnyű folyamat, amely végül öngyilkosságához vezet. A Vallomás és a Rapaport-levelek ebbe a folyamatba engednek bepillantást. E két szomorú dokumentum szemügyre vétele alapján megállapítható, hogy az Eszmélet kívül esik ezen a folyamaton. Másfajta tudattartalmak vannak jelen a prózai és mások a verses szövegben. Másféle dinamika szabályozza a megnyilatkozás módját az egyik és a másik esetben. Másfajta szerepet tölt be a vallomásos írások tanácstalan, esendő, betegségtudattól gyötört, infantilis allűröket fölvevő és a ciklus végső igazságokat leszögező, magabiztos énje" (54-55. p.).

József Attila – tér vissza erre a kettősségre Tverdota többször a könyvméretű elemzés során – nagy verseivel, köztük az Eszmélet-ciklussal mintegy ki akar kerülni és lírailag ki is tud kerülni saját énje pokol felé örvénylő spiráljából. "József Attila sajátos kettőssége, meghasadtsága, amelynek első jelei már korábban, 1933 elején megjelennek (például egyfelől az Elégia vagy A város peremén és másfelől a Reménytelenül párhuzamosságában), a maga drámaiságában akkor tárul elénk, ha a Rapaport-leveleket és az Eszméletet szembesítjük egymással. E kettősség, minden feloldási kísérlet ellenére mindhalálig jellemezni fogja gondolkodását és költészetét" (54-55. p.).

A "társadalmi és lélektani kettősség-egység" tekintetében talán a VI. vers a legismertebb és a legszemléletesebb:

"Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
Úgy szabadulsz, ha kényedül
Nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ."

Sejtelmes, szép vers, könyvespolcnyi értelmezés született már róla; materialista, freudista, egzisztencialista stb. tételek igazolásaként, maximákként is (persze egymásnak ellentmondva) szintén gyakran idézett, szállóigésedett sorok. Tverdota nem tart igényt az egyetlen, a végérvényes értelmezésre. Mindazonáltal a szembesítő analízis nyomán olyan olvasási ajánlatot tesz, ami varázsos, publicisztikára és tantételre nem lefordítható költeményként magyarázza a nyolc sort, mintegy bekalkulálva és tudományos-fogalmi szinten interpretálva is a versszeretők ambivalens, sejtelmes alapélményét ezzel az önmegszólító verssel kapcsolatban. "Úgy is föl lehet fogni – írja -, hogy a tanító én a forradalmár, aki tanácsot ad a szenvedő, tapasztalati énnek, a neurotikusnak, hogyan szabadulhat meg neurózisától. Tanácsa kétféleképpen értelmezhető. Úgy is, hogy a neurotikusnak meg kell szabadítania »házát« háziurától, a felettes éntől, a társadalom és az erkölcsiség interiorizált hatalmaitól. Úgy is, hogy otthonát, a társadalmat magát meg kell szabadítania azoktól, akik Tartuffe módjára betelepülnek, s elidegenítik tőle jogos tulajdonát. Bármiként is fordítjuk le a próza nyelvére a költemény hallatlanul gazdag és nyitott jelentésszerkezetét, kétségtelen, hogy van egy közös nevező a két szereplő énrész között. Egyikük a szenvedő, tapasztalati én, a másik pedig a (tovább konkretizálható értelemben) felforgató én. […] A kétféle olvashatóság nem véletlen, hanem tudatos és egyben virtuóz egybedolgozása két eszmerendszernek. Ez a kétféle, egymástól akár függetleníthető, mert egyik irányban szinte nihilista, a másik irányban végsőkig kollektivista, bizonyos értelemben altruista értelmezési irány […] üres formává teszi a VI. vers szövegét […] Az Eszmélet több darabjáról bebizonyosodott, hogy olyan természeti szépségű üres tengeri kagyló, amelyet fülünkhöz illesztve a tenger zúgását véljük hallani" (182. p.).

Ebben az értelmezésben – láttuk – maga a tudós szerző is a metaforák segítségéért folyamodik, s ez mindig jobb, mint az öncélúan tudományoskodó madárnyelv semmitmondó és elidegenítő verdiktje. A metafora találó, hiszen a homokparton megtalált tengeri kagyló varázslatos zúgása a mindenséget idézi, s valóban, kinek-kinek saját archetipikus élményeire rezonál. De ez a plurális nyitottság, sokhangú recepciós ajánlat természetesen nem azt jelenti, hogy bármit bele lehet hallani József Attila verskagylóiba. Éppen az Tverdota elemzésének fő érdeme, hogy a társadalmi-lelki önkeresési, önismereti igény, az egyensúlyteremtés lírai szintéziseként mutatja föl a versciklust.

Sokfelől közelítve, a poétikai, eszmetörténeti, motívum-összehasonlítási, pszichológiai, ismeretelméleti s más megközelítés szintéziséből, a filozófiai, az életrajzi és a kortörténeti élményeket szublimáló metaforák finommechanikai elemzéséből áll össze Tverdota új vers-, illetve immáron ciklusértelmezése. Az egyes lírai toposzok, képek – köztük a később szállóigévé is vált sorok – szinkron és diakron fölfejtésével Tverdota egyúttal egy kibővült metafora-hálózatot és motívum-katalógust is az olvasó elé tár József Attilából, legyen szó az álom, az arany öntudat, a boldogság, a csend, a csillag, a cella, az ég, a farakás, a fény, a hallgatás, a kocka, a lét, a múlt, a rend, a szabadság, a szív, a törvény, a vasút, a világ s más költői elemekről.

Különösen izgalmas a meglett ember értelmezése. Ezt a régies-népies konnotációjú és etimológiájú s mégis roppant modern fogalmat minden felnőtt olvasó igyekszik a saját élettörténeti, gyermekségi, érettségi, komolysági, felelősségi relációjában, a saját "nevelés-lélektani", világnézeti, etikai önismeretébe, normarendszerébe illesztve megélni és értelmezni. Tverdota felfogása, amelynek kialakítása során a szerző kutatótársa és lektora, Veres András dialogikus értelmezéséből is merített, József Attilán túlmutató érvényű: "A meglett ember […] nemcsak a gyermektől különböztethető meg, hanem például a gyermekkorból kinőtt ifjúval vagy a felnőtt korú, könnyelmű emberrel is szembeállítható. A meglettség sokkal inkább a felnőttségen belüli kategória, mintsem a középső életszakasz egészének, a felnőttségnek az egyenértékese. Olyan emberre mondjuk, hogy meglett, aki súlyos csalódásokon, tapasztalatokon van túl, aki feljutott élete valamilyen magaslati pontjára. Aki elbírja a rárótt terheket, s így lehet rá számítani. A meglettség magatartásmód, amely felnőttséget feltételez, de több annál. Más tekintetben azonban redukált fogalom. Nem mond semmit politikai állásfoglalásról, erkölcsi értékről, világnézeti beállítottságról, alkati jellemvonásról. A felnőttség a családért, közösségért, valamilyen ügyért viselt felelősség. A meglettség a felelősséget leszűkíti az egyénre, ugyanakkor roppant intenzívvé fokozza azt" (233-234. p.). Azonosulva ezzel az emberi és versbéli értelmezéssel, még hozzáteszem: a meglettség személyiség-lélektanilag, a "bent" vonatkozásában mintha analóg fogalom lenne a "kint", a társadalmi szférában használatos politikai kultúráéval, ahogy ezt Bibó István használja a nemzetek, a társadalmak, a csoportok, az elitek konfliktusfeldolgozó képességére. A jelleg, a "minéműség" (quidditás) s nem a tartalom (qualitas) kategóriájaként.

Az Eszmélet toposzainak elemzései közül még egyet ki kell emelnem, s ez a vasút-élménytől ihletett XII. vers zárómondata: "Igy iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok / s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok." Terjedelmes értelmező, sőt vitairodalma van e négy sornak: vajon a megsokszorozódott én-ről, a szétesettségről, az ontológiai éjszakába vetettségről vagy esetleg valami másról vall ez a bizarr s mégis érzékletes zárókép? Beney Zsuzsa, Bókay Antal, Fejtő Ferenc, Kulcsár Szabó Ernő, Nemes Nagy Ágnes, Odorics Ferenc, Szabolcsi Miklós, Szuromi Lajos, Várady Szabolcs s mások elemzéseit szembesítve Tverdota – az érvelés ismertetésétől el kell tekintenem – arra a meglepő következtetésre jut, hogy a fülkék fényében könyöklő én itt éppen nem a leírás, a referencialitás képe, hanem egy költői hasonlat. Az a mindennapi tapasztalat fogalmazódik meg poetizált módon, amikor múltunk különböző pillanataira emlékezvén az egykori én-ek sorozata idéződik föl a különböző fülkékben, legyenek ezek nappali vagy éjszakai fényben. A "fülke-fény" nem a vonatfülke valódi fénye, hanem a nappali fény metaforája, amely a térbeli sorozattal az idő, életidőnk gyors lefolyását szimbolizálja a mozgókép filmkockáinak "mechanizmusával", persze kétségtelenül a Korong utcai primér vasút-élménytől is ihletve. Az értelmezési viták mögött ugyanakkor nemcsak elemzés-módszertani, poétikai, hanem életfilozófiai különbségek is tetten érhetők: a József Attila-i líra világszemléleti és költészettörténeti megítélése kapcsán Tverdota élénk, sőt centrális szakmai diskurzusba szól bele erőteljesen.

Elutasítja a fülke-fény jelenetezés énsokszorozódásként való interpretációját, illetve azt, hogy a verset "az én késő modern felbomlása"-ként emlegetett posztmodern kánon felől előfutárként értelmezzük (256. p.). Anélkül, hogy magam ehelyütt állást foglalnék a vita elméleti, világszemléleti, módszertani, líratörténeti és recepcióesztétikai dimenziójában, a költeményt illetően meg lettem győzve. A vers elbűvöltjeként s higgadt ra­cionalitással is Tverdota – mindenféle fi­lozofikus túlbonyolítást mellőző – olvasatát érzem a legközelebb a magaméhoz. Megjegyzem: feltűnő, hogy míg a referencialitást, az életvalóság-vonatkoztatást a poétikai értékszempontok (sőt az értelmezés, a megfeleltető elemzés aspektusai) közül kiiktató radikálisok a fülke-fényt nagyon is tárgyiasan, referenciálisan, ugyanakkor nyersen pszichologizálva értelmezik, addig a referencialitás, az élmény-megfeleltetés "konzervatív felfogásában elmarasztalható" Tverdota éppen hogy tisztán poétikailag, azaz teljes hasonlatként fogja föl ezt a képet. Elemzésének summája: "Ahogy az előttem elrobogó vonat fényes ablakaiban könyöklő alakok sora mutatja, úgy zajlik le, gyorsan egymást követő napok sorozatában, amelynek utasa én magam vagyok, az életem. A vers első személye, a jövő-menő vonatokat el-elnézve, önnön sorsán, illetve mindannyiunk sorsán, a condition humaine-en meditál. Az emberi élet az ébrenlétben töltött, sötéttel körülvett és a végső sötétségbe bukó nappalok többé-kevésbé hosszú, de véges és gyorsan lezajló sorozata. E nappalok főhősei, elvégre a saját életidőnkről van szó, mi magunk vagyunk" (266-267. p.). A vita József Attila – no meg az irodalomtudományi iskolák – körül vélhetőleg tovább folytatódik, mindazonáltal gazdagabbak lettünk egy olyan tudományos értelmezéssel, amely a "hétköznapi ember formájú" versbarát naiv olvasatától, mai befogadási horizontjától, életszemléletétől, sokak (sokunk) értelmezői közösségétől is hitelesítést nyerhet.

A versek szakmai értelmezése – főleg aprólékos elemzése – természetesen és szükségképpen tudományon belüli vállalkozás. A tudományosság nem terjedelem, nem szaknyelv, hanem igazságkereső módszertan kérdése. Az irodalomtudománynál is, bár itt különösen zavaró lehet a szakmai gőgtől is fűtött ezotéria – hiszen szándéktalanul is növelheti az olvasó és a mű távolságát -, illetve ahogy Tverdota elnézően emleget egy-egy, általa vitatott interpretációt: "a túlértelmezés falláciája" (azaz hamissága, megtévesztő volta). Olykor persze az ő értelmezése is elnehezül (s helyenként talán túlírt, körkörös), egészében mégsem irodalomellenes, s aligha tudománytalan. Ahol pedig egy-egy értelmezése átütő erejű, s találkozik az olvasói és a pedagógiai élmény "tömegességével", ott van esély arra, hogy "leszálló kultúrjav"-ként az irodalomoktatáson túl megtermékenyítse a mindennapokat, a szállóigék és szlogenek közbeszédét, a tépelődő, az önreflexiókkal és valóságismerettel nap mint nap szembesülő mai és holnapi "meglett emberek"-et.

 

3. Vita és aura

 

Bár nem tudomány-módszertani, de feltétlenül kulturális érdeme egy szakkönyvnek, ha olvasóit tovább értelmezésre, cédulázó kontrollra, a saját olvasattal való alapos szembesülésre s nem utolsósorban az életvilág és önismeret tágabb övezeteibe átvezető asszociatív kalandozásra készteti. Lehet, hogy ez tudománytalan botránynak minősül a céh falai között, annál ígéretesebb viszont a versértő közönség, a társadalmi mentálhigiéné és a nemzeti önismeret szempontjából. E tekintetben még a laikus olvasatok, a tovább asszociálások, a félreértések, a késhegyig menő viták is termékenyek lehetnek, sőt – végül is – hasznára válhatnak az amúgy recepcióesztétikailag "felspannolt" irodalomtudománynak. Ezért is oly hasznos kutatási területek újabban az irodalmi mentalitás-, kánon- és kultusztörténet. E könyvismertetés szerzője az alábbiakban mindazonáltal igyekszik belül maradni a szoros olvasás szakmai kötelezettségének keretein, fenntartva magának a tévedés jogát.

Csak néhányat említek a Tverdota György verselemző könyve által fölkeltett, akár közérdekűvé is avatható személyes reflexióim, margókra írt glosszáim és kisebb-nagyobb értelmezési vitamegjegyzéseim közül. A "tiszta költészet"-tel kapcsolatos, eredetileg a francia irodalomban lezajlott vita – amely más Tverdota-írásokban alaposabb kifejtést is kapott – összekapcsolható lett volna a 30-as évek elejének nemzetközi és hazai baloldalán dúló tendencia-vitával (Lukács György, Kassák Lajos, Fejtő Ferenc, Veres Péter, Bálint György stb.). De a legkevésbé sem úgy, ahogy ezt a tájékozatlan olvasó gondolná: hogy ti. a "tiszta költészet" melletti hitvallás és a "tendencia" bírálata mindenféle poétikailag hitelesített világnézet elutasítását jelentené. Persze Tverdota jól tudja ezt, de talán éppen ezért érdemes lett volna ebbe az irányba is "elágaztatnia" érvelését. Annál is inkább, mert a József Attila által éveken át írt, sokstációjú, számos szövegváltozatú és töredékű költészetbölcselet 1931-es – az Eszmélet időszaka felől némileg "balos" – stádiumában, az Irodalom és szocializmus c. tanulmányban magától értetődően kapcsolódik össze a "tisztaság" poétikai normája, a proletariátus küldetése melletti szenvedélyes hitvallás, illetve a művészetellenes "tendencia" elutasítása.

Számos eszmetörténeti analógiát és forrást vonultat föl Tverdota újszerűen az Eszmélet megértéséhez – nem eleve poétikai értéktényezőként, közvetlen hatásbizonyítékként, de megfelelésként, szellemi háttérként. Amilyen alapos s többnyire meggyőző a bergsoni szellemi erőtér fölvázolása, annyira rövid ugyanakkor az egzisztencializmus és ezen belül a Heidegger-reláció elemzése (233-240. p.). Ez utóbbit illetően talán igaza van, amennyiben nem tartja igazolhatónak a német filozófus közvetlen hatását, és szemléletileg is éles különbséget láttat az autentikus lét kétféle, heideggeri és József Attila-i felfogása között, de kár, hogy nem szembesítette (mégoly tömören) saját felfogását a nemzetközi és hazai Heidegger-interpretációkkal, illetve Bori Imre, Fehér M. István, Lengyel András, Németh G. Béla, Miklós Tamás és mások érveivel. A Marcus Aurelius-analógiát viszont – valószínűsíthető jogossága ellenére – nem tudja alátámasztani annak a kérdésnek a megválaszolásával: ismerte-e költő, s ha igen, pontosan honnan az antik filozófus Elmélkedéseit (228-232. p.).

Folytatva a szerény vitamegjegyzéseket, szóvá kell tennem: az elméleti és módszertani reflexiókban, elágazásokban gazdag verselemző könyv, amely a különböző szövegváltozatokat is bőségesen szembesíti, nem keres választ arra a textológiai dilemmára, hogy vajon mindig az ultima manus, azaz a szerző által jóváhagyott utolsó nyomtatott változat-e a legjobb. Hogy – tiszteletben tartva a lírikus döntését – ezt kell a népszerű és a kritikai szövegkiadások alapjának tekinteni, aligha vitatható. De vajon mindig ez a "legjobb" megoldás, amivel egyébként a leginkább meggyőzően interpretálható a költői szándék és üzenet? Nos, ez korántsem biztos. Még talán József Attilánál sem, sőt talán nem kell szentségtörésnek tartani a "visszafelé korrigálást" egy-egy utókori olvasó, értelmező, kritikus részéről.

Ami az egyes versek analízisét illeti: Tverdota nem egy kiegészítésre és vitára is sarkallja olvasóját. A II. vers 4. sorának ("egy szálló porszem el nem hibbant") értelmezését még jobban erősítené, ha a hangos előadás, illetve olvasás kipróbálásával – erre egyébként érdemes lenne gyakrabban figyelniük a verselemzőknek! – úgy artikulálna, mintha az egy valójában az egyetlen rövid alakja lenne, a nem pedig valójában sem-et jelent: vagyis olyan tökéletes az álombeli rend, hogy még egyetlen porszem sem hibbant el (126. p.). Nem igazán meggyőző a III. versbeli kocka értelmezése (134-136. p.). Az igaz lehet, hogy ez a térbeli alakzat József Attila számára a bizonyosság tökéletes szemléleti képe, s kapcsolatba hozható a költő művészetbölcseletének két fogalmával, a műegész és a világegész kategóriáival, s ha – miként Tverdota írja – a költő bizonyosabbat keres, mint a kocka, akkor a költői hivatás abszolútum-kereséseként is értelmezhető. Csakhogy ezen a ponton a befogadói horizontot roppant erősen determinálja – ahogy ezt fejtegetése előtt Tverdota is számba veszi – a kockához mint a (József Attila által is kedvelt) kockajátékhoz illeszkedő évszázados kulturális kód, azaz a véletlenség, a játéknak való kiszolgáltatottság konnotációja, s ez szinte lehetetlenné teszi az egykori és mai laikus geometriában gyökerező filozofikus olvasatát. (Ami egyébként nincs diametrális ellentétben a költő által talán eredetileg szánt jelentéssel.)

A IV. versnél főleg Pauler Ákos és Bergson determinációs tana nyomán, valamint a költő korábbi farakás-élménybokra övezetében értelmezi Tverdota a halom hasított fa szintagmát, ezen belül – nyelvészetileg is – a halom jelentésvariációit (146. p.). Furcsa ugyanakkor, hogy a lehetséges nyelvi-képi asszociációs körből éppen a sírhalom marad ki, pedig ez is elementáris motívuma a költőnek: 1937 decemberében, utolsónak tekintett versében, az [Ime, hát megleltem hazámat…]-ban már "csak" körülírva, hogy azután szinte önbeteljesítő próféciaként tárgyiasuljon.

Némileg másként értelmezem a szerzőhöz képest a VI. vers 5. sorát (177. p.): a "Rab vagy, amíg a szíved lázad"-ban, főleg, ha hangosan mondjuk és kitesszük az értelmi nyomatékot, szerintem nem az alárendelt tagmondat állítmányán, a lázadáson, hanem az alanyon, a szíven van hangsúly. Azaz az értelmes döntésben realizálódó szabadsággal szemben a pusztán érzelmi forradalom a költői oppozíció, s nem maga a lázadás. A VIII. vers briliáns elemzése során, az önmegszólító lefokozódás, a szabadság pótlékolását kifejező ironikus versépítkezésnél joggal szentel figyelmet Tverdota a sorkezdő "gondoltam" leleplező, a tetté nem válást sugalló igéjére (203-204. p.). Csak éppen arról feledkezik meg (pedig erősítené érveit), hogy az enjambement poétikai játéka tovább csavar az önirónián, a határozószói hát fesztelenül köznapias töltelékszava pedig még inkább.

A X. vers kapcsán igen széles íveléssel rajzolja elénk a szerző a költő szív-képzeteinek az egész életművet benövő motívumbokrát, közötte a [Csak az olvassa…] című vers borzongatóan szép két utolsó sorát: "s szivében néha elidőz / a tigris meg a szelid őz". Rejtélyes sorokként interpretálja őket Tverdota (242. p.), "mert a »meg« kötőszó funkciójától függően ábrázolhatják a lelki Édent, amelyben a tigris meg az őz békében együtt élnek, és jelentheti a belső világ legélesebb meghasonlását is, amelyben az én felváltva éli át a békés fűevők szelídségét és a ragadozók agresszivitását". Mindez elvileg igaz lehet, de itt szerintem Tverdota túlinterpretál. A kép – legalábbis bennem – egy "foglalt" bibliai toposzra rezonál: az Ószövetség-beli Ésaiás könyvének 11. része a Messiásról és az ő békeországáról szólván a beteljesülés idilljének képét villantja föl. Károlyi Gáspár fordításában (6. és 7. vers): "És lakozik a farkas a báránnyal, és a párduc a kecskefiúval fekszik, a borjú és az oroszlán-kölyök és a kövér barom együtt lesznek, és egy kis gyermek őrzi azokat; A tehén és medve legelnek, és együtt feküsznek fiaik, az oroszlán, mint az ökör, szalmát eszik…". Végül, hogy az állat-képeknél maradjunk: a XI. vers körülírt, boldogság értelmű malac-képe, a göndör mosolygás – amelyet szintén lefegyverző sokoldalúsággal elemez Tverdota – már csak azért sem konkretizálódik megnevezett állatként, mert egy emberi archetípusból, a (Kretschmer szerinti) piknikus alkatból is táplálkozhat, amelyikből, szerencsére, voltak néhányan József Attila baráti körében.

A fenti észrevételek és további asszociációk – amelyeket persze még szaporíthatnék – éppen azt akarták illusztrálni: milyen élménygazdagságba csábítja, milyen intenzív együttolvasásra és tovább értelmezésre készteti olvasóját a tudós verselemző. Szerkesztőként ugyanakkor azt javasoltam volna neki: inkább a verselemzés utánra helyezze a könyv első fejezetét, a születési és életrajzi körülményeket, illetve a hátteret felfejtő (korántsem fölösleges és terhes) negyven oldalt, esetleg még a ciklusossággal, a "tiszta költészet"-tel és az "eszmélet" fogalmával birkózó – egyébként roppant izgalmas, meggyőző és kitűnő – további ötvenet is. Ezáltal az olvasónak, főleg akit elsősorban a 12 vers részletes elemzése érdekel, nem kellett volna "várni"; így még fesztelenebbül tudott volna elvezetni bennünket a szerző a versek, illetve szoros analízisük világában. S még a látszatát is elháríthatta volna annak, hogy prejudikálná az immanensen is kibomló, induktívan is felépíthető, bizonyítható konklúziót. Beleértve a ciklusműfajra vonatkozó álláspontját is. De mindez csupán kiadástechnikai vagy meggyőzéstaktikai vita, nem érinti a könyv lényegi újdonságát és auráját.

Annál is kevésbé, mivel Tverdota nagyon is ért ahhoz, hogy szolid személyességével is ráhangoljon bennünket érvelésére és egyáltalán a komoly verselemzésre. Egyrészt tudálékosságtól mentes hangvételével, stiláris könnyítéseivel és ritkásan, de találóan megszólaló egyes szám első személyes állítmányaival. Önmagáról alig ír, de egy-egy értelmezési analógiája, fájdalmat sóhajtó megfogalmazása mögött fölsejlik az ő személyisége, élettapasztalata, megéltsége is, anélkül hogy betolakodna a vers és olvasói közé. S tud kedves humort is beleoldani az elemzésbe. Egyszer diákkori üzemlátogatási élményként idézi a folyékony oxigén okozta elámulását (171. p.); máskor, az "Anyám szájából édes volt az étel" (A Dunánál) verssora kapcsán – szellemesen – a régi korok szegényeinek mixelési gyakorlatáról ír (239-240. p.), "amikor az anya maga rágta meg, csócsálta meg az ételt, s ezt a pépet adta rágni még nem képes csecsemő szájába táplálékul". Egyáltalán: sok olyan járulékos értéke van Tverdota szövegének, amelyek mind erősítik a tudományos újdonság befogadásának hitelét s vonzó (bár korántsem könnyed) aurát teremtenek a szakmai munka köré. Látszólag csak egyetlen verset, pontosabban versciklust boncolgat, valójában mégis az egész költői életmű és habitus elénk tárul: cseppben a tenger, mikrokozmoszban a makrokozmosz.

 

4. József Attila "problematikus" szocializmusa

 

Tverdota könyve nem csupán szakszerű és nyitott (minden kategorikus végérvényességet elhárító) irodalomelemzés, hanem – bár nem szeretném ezzel "kompromittálni" – emberi hitvallás is. Indirekten, nem ürügyes pedagogizálás, nem katekizmusszerű moralizálás jegyében, de a meglett ember igénye, erkölcsi normája fogalmazódik meg az irodalmi mű szakszerű elemzése révén. De hát – teszem fel bátortalanul az avítt költői kérdést – mi végre is az irodalom?

Ahogy én olvasom ezt a könyvet: az irodalomelemző fokozatosan becsalogat bennünket a költő tépelődő, egyensúlyteremtő meditációinak mágneses lírai erőterébe, beavat a modern személyiség dilemmáiba, tépelődéseibe és autonómia-kereséseibe, s közben az önmagunkért és másokért való felelősségvállalás igényével "terheli meg" olvasóit. Egy versciklus mélyvilágába elvarázsolva minket önképünkkel és a mindenséggel szembesít. Azáltal is, hogy – a "legfilozofikusabb", a X. vers kapcsán – az elkerülhetetlen halálhoz, "a véghez viszonyuló létünk elsődlegességére" (237. p.) döbbent rá: a XX. század borzalmas-szép múltja és a XXI. század sejthető kihívásai felől, de nem az alávetettség és a létbe-vetettség végletes pesszimizmusával. Ellenkezőleg: a belső és a külső szabadság igényének megőrzésével, sőt felfokozásával. "Az Eszmélet – írja – József Attila egyik legmélyebb válságának terméke, de nem a krízis dokumentuma, hanem a belőle való kilábalás, az új egyensúly kiküzdésének bizonyítéka. A strófák hangvétele kifürkészhetetlen, se nem derűs, se nem tragikus. Túl van a harmincas évek elejének közösségi, a társadalmi rend megváltoztatására törő, lendületes költői gyakorlatán, de határozottan innen van azon az 1934 őszén kibontakozó öngyötrő, bűntudattal és fájdalommal teli megnyilatkozási módon, amely a kései korszak líráját jellemzi. Az Eszmélet József Attila legmélyebb költői belátásainak gyűjteménye, a költő kivételes, többé soha meg nem ismételt teljesítménye. A legteljesebb elszigeteltségben élő, súlyos magánéleti kudarcokat elszenvedő, az irodalmi élet perifériájára sodródott fiatalember ezzel a tizenkét remekművel ajándékozta meg a magyar irodalmat" (274. p.).

Életrajzi-politikai tekintetben, továbbá poétikailag, a költői tematizációt, a képeket és a zeneiséget tekintve az Eszmélet idején valóban túl van József Attila a proletárforradalmiságon. Gondolatilag s főleg világnézetileg azonban nem enged gyökeres baloldali rendszerkritikai attitűdjéből és a szocializmus emancipációs távlatának igényéből, képviseletéből, amely lényegében az 1920-as évek második felétől jellemző rá. Az 1933 utáni versek és tanulmányok egyaránt bizonyítékok rá: változó pártmozgalmi, szellemi, politikai és csoportkötődésekkel, megtévedésektől sem mentesen (ide értem A nemzeti szocializmus… kezdetű töredéket is), szinte minden korabeli kihívást megélő s reájuk válaszolni akaró, konfliktusokban és traumákban fokozatosan kihordott, táguló horizontú, ugyanakkor kontinuus baloldali eltökéltség ihleti. Még legutolsó évében, 1937 nyarán is – túl a különböző baloldali csoportokban töltött éveken és konfliktusokon, tragikus kiábrándulásokon, s immár reménytelenül belekerülve a betegség örvényébe – önérzetesen hirdeti, hogy "társadalmi kérdésekben a tudományos szocializmus logikáját veszem irányadóul". A "demokratikus és szociális, ha nem is szocialista" program alapján lát antifasiszta népfront-szövetségesi lehetőséget más, mindenekelőtt a népies író-értelmiségi erőkkel (Van-e szociológiai indokoltsága az új népies iránynak?).

Tverdota eme könyve nem foglalkozik részletesen – nem is lett volna feladata – József Attila és a szocializmus, a baloldaliság viszonyának szertágazó kérdéseivel, amelyek az életmű kapcsán talán a leginkább ki vannak szolgáltatva a történelmet újraíró rendszerváltozás hisztériáinak, illetve a felelős elméleti-történeti újragondolás kötelezettségének. Éppen tíz éve jelent meg a József Attila szocializmusképe c. kitűnő esszéje. Kár, hogy – talán túlzott szerénységből – mostani könyvében nem hivatkozik erre az írására, pedig ma szinte aktuálisabb, mint egy évtizede. Arra kereste akkor a választ: szocialista volt-e valójában a költő, s ha igen, akkor ez mit jelentett a folytonosság és a változás viszonyában. Hiszen, írja, ha szocialista volt, "akkor teljesítményét mi sem függetleníthetjük a szocializmus ügyének alakulásától, a szocialista eszme megítélésétől" (In: Illés László-József Farkas /szerk./: Mítosz és utópia. 1995, 180. p.). Végig is pásztázta Tverdota az életmű szocializmus-vonulatát, nem kerülve meg a kényes kérdéseket, a fordulatokat és a váltásokat. Meggyőzően mutatta ki József Attilánál a radikális baloldali meggyőződés demokratikus értékekkel való fokozatos feltöltődését, a szocializmusfelfogás szabadságelvű és humanisztikus átprogramozódását (benne a sajátos freudomarxista szintéziskísérletet is), mindazonáltal a marxi ihletésű tudományos világkép antikapitalista, rendszerkritikai és emancipációs természetének következetes megőrzését – egészen legutolsó nyilvános szavaiig.

Az elmúlt évtized "talált tárgyai", előkerült szövegei és a körülöttük kibontakozott szakmai viták, illetve a múlt folyamatos újraértelmezését is felgyorsító kortárs világtörténelem drámai tapasztalatai tükrében azonban ma már nem tudom maradéktalan egyetértéssel idézni Tverdota egykori – erkölcsileg rokonszenvesen önerősítő, de – némileg teleologikus, lineáris konklúzióját. 1995-ben így fogalmazott: "Annak az embernek a szellemi odisszeáját bolyongta végig a költő, aki igyekszik végire járni mindennek; aki a szirénhangokat képes meghallgatni anélkül, hogy bántódása esnék; aki fölismeri és kikerüli a csapdákat, amelyek a szocializmushoz vezető útján leselkednek; aki képes kicserélni szocializmusképe romlandónak bizonyult elemeit […]" (id. kötet 186. p.). A helyzet és a fejlődéskép ennél azért mára még bonyolultabbnak, szakadékosabbnak, csapdákkal övezettnek tűnik. Ha valaki, ezt Tverdota György tudja a legjobban – nem utolsósorban saját kutatásainak köszönhetően.

Az Eszméletet elemző mostani könyv – ha nem is témája a szocializmus, illetve ez a folytonosság – nem kerüli meg szemérmesen ezt a dilemmát: bár szűkszavúan, de már finomabb és konkrétabb válaszokat fogalmaz. A lényeget, a pályaképet illetően tovább viszi 10 évvel ezelőtti felfogását. Csípős kiszólással írja a ciklus – jelesül a VII. vers – elemzése kapcsán, hogy "újabban szívesen elfeledkezünk a költő marxista orientációjáról, mintha bizony a ciklus írása során már túllépett volna e manapság nem túlságosan divatos világmagyarázó eszmei irányzaton". Láttuk: a korábbi elemzésekhez képest némileg "depolitizálta" Tverdota a 12 verset, de korántsem lúgozta ki belőle a marxi s más ihleteket. "Az Eszméletből a közvetlen politikai mondandó kiszűrődik, de a harmincas évek eleji versek patetikus atmoszférája fürdeti a törvény és a véletlen összjátékaként felvázolt univerzumot" (190. p.). Nem politikai, nem filozófiai, nem pszichológiai forrás- és tézisgyűjtemény, hanem mindenekelőtt az egyéni megoldáskeresés, az élet alapvető dolgaiban való állásfoglalás kialakításának versciklusa. S ettől örökös a varázsa, számunkra-valósága.

Mire az Eszmélet megjelent (a Pesti Naplóban 1934. augusztus 15-én), politikai tekintetben – írja Tverdota – József Attila már kikínlódta új válaszait, korrigálva folytatván korábbi éveinek baloldali útkereséseit. "Kialakította azt az álláspontot, amely ettől kezdve valamilyen formában mindhalálig jellemezni fogja: a humanista, liberális vonásokkal jellemezhető, demokratikus szocializmus álláspontját, amely a korabeli szociáldemokrata felfogás holdudvarában helyezhető el" (60-61. p.). [Kiemelés T. Gy.-től.] Az Eszmélet előzményei között számon tartott [Díványon fekszem…] is ezt bizonyítja. S ez nem az éppen mai, 2004-2005-ös politikatörténeti pillanat vagy egy világnézeti teleológia diktálta historizálás, hanem sokoldalúan bizonyított tény. A korábbi proletárforradalmi kanonizálást, retusálást persze nem kell fölcserélni egy "szociáldemokratizált" József Attilával, kilúgozva alakjából, küzdelmeiből az MSZDP-vel is megélt konfliktusokat, illetve az egyéb politikai vonzásokat és taszításokat. Mindazonáltal az Eszmélettel nagyjából egyidős, 1934-es – először Horváth Iván által publikált – töredékes vallomása arról, hogy a baloldalon, "ha már választania kell", leginkább szociáldemokratának vallja magát, rezignált iróniájával is egyértelmű.

Az egész szocializmus-problematikának magam az alábbiakban csupán egyetlen metszetét veszem ki. József Attila ebben a töredékében is nekirugaszkodik annak a másutt szintén föltett sorsdöntő kérdésnek, hogy mi az oka a szocialista mozgalom vereségének; ugyanakkor kitér arra: van-e, illetve ha nincs (és szerinte nincs), miért nincs hiteles (s nem proletkultos, nem "tendenciás") művészete a proletariátusnak. Feltűnő e két szempont gyakori és szoros összekapcsolása a költő nyilvános gondolkodásában. Ezt írja: "Mindama okokon kívül, amelyeket a politikusok elmondanak, kifejtenek és rendszereznek is, egy olyan, eddig meg nem fogalmazott és csakis költők által kimondható okra utal, olyan okra, amelynek hatékonyan működő létét az a negatív jel mutatja, hogy a munkásosztálynak, amely pártokkal, szakszervezetekkel, szövetkezetekkel, sakk-körökkel és dalárdákkal rendelkezik, nincs költészete, nincs szépirodalma. Nincs szocialista szépirodalom, ami nem jelent kevesebbet, minthogy a mun-" – s itt megszakad a kézirat (idézi Horváth Iván: József Attila és a párt. In: Miért fáj ma is. 1992, 308. p.). S így felel erre egy másik töredék: "Ha egy osztály a maga sajátos életérzését nem képes társadalmilag, azaz művészileg kifejezni, akkor erőtlen ahhoz, hogy az egész emberiség nevében lépjen fel a történelem dobogójára" (In: JAÖM III. 1958, 273. p.). Ez az aforisztikus mondat egyébként erősen rokon a fentiekben idézett 1934-es töredékkel, elképzelhető, hogy akár annak egyik változata.

Álljunk meg itt kitérőként egy kis motívum-elemzésre. Értekező pályájának kezdete óta tépelődik e kérdésen, a szocializmus és a szépirodalom viszonyán a költő; egész – több éven keresztül íródó – társadalom- és költészetbölcseletének ez az egyik alapdilemmája. Persze nem igazán szerencsés mondatokat kiragadni különböző időszakok belsőleg koherens, ám változó érvelésű írásaiból, de csak rövid utalásokat tehetek. Már egyik korai könyvkritikájában, 1928-as Nyugat-recenziójában megfogalmaz József Attila egy, a költészetre és a szociáldemokráciára egyaránt vonatkoztatott szigorú igényt, amely megelőlegezi későbbi művészetbölcseleti eszmélkedéseinek egyik alaptételét. "A formai szempontoktól eltekintve, minden szocialista pretenzióval ['igénnyel'] fellépő költővel kapcsolatban – éppen a szocializmus érdekében – elsősorban azt kell megvizsgálni, hogy mennyiben élte át a szocializmust mint költészetet, vagy pontosabban szólván, eszmei tartalmát mennyiben sikerült lelkivé váltania. Ez fontos szocialista szempontból – írja -, mert anélkül még a munkásság osztályharca is válhat szocializmusellenessé, és fontos nem-szocialista szempontból, mert egy tömegmozgalom emberi mélységét méri." (József Attila: Egyszerű énekek. Brichta Cézár versei. In: JAÖM III. 1958, 10-11. p.)

Ugyanez a szempontrendszer az egyik pillére a költő 1931-es – több töredékes változattal kísért – Irodalom és szocializmus című, előadásból lett tanulmányának. Ebben a roppant összetett, vibráló logikájú írásban, amelyet egyébként balos egyoldalúságú, érdes megfogalmazások is jellemeznek, a költészetet szintén egyetemes, ontológiai üggyé emeli József Attila. Bensőségesen érzékletes és vakmerően személyes megfogalmazással teszi egyértelművé a mércét, amelyhez a szocializmus, a világtörténelmivé emelt proletariátus és költészet viszonyát méri: "Nem szükséges, hogy én írjak verset, de szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye" (id. kötet 81. p.). Paradox módon ugyanakkor – proletárforradalmi indulattól is fűtve s egy sajátos, már-már rabulisztikus érveléssel – 1928-cal szemben nem elméleti igényként, illetve hiányként, hanem realitásként aktualizálja a proletariátus és az egyetemes értékű művészet egymásrautaltságát. Élesen polgárellenes kirohanásokkal tarkított fejtegetése arra fut ki, hogy ma, 1931-ben éppen a "proletár művészet" a "tiszta művészet". Itt is folytatódik a korábbról már ismert érvelés a "tiszta költészet"-ről: az 1928-1929-es József Attilával kapcsolatban Tverdota által emlegetett "szocialista tiszta költészet"-paradigmának egy sajátos, némileg a proletkult hatását is sejtető, mégis attól gyökeresen más koncepciójú esztétikai felfogása érhető tetten.

József Attila egyik oldalról társadalombölcseleti szocializmus-értelmezése, másik oldalról marxista, bergsonista, freudista s egyéb ihletéseket is integráló művészetelmélete tehát szervesen (de radikális belső hangsúlyváltozásokkal) ötvöződik egybe felfogásában 1928-tól haláláig. E koncepció bölcseleti és történeti rekonstrukciója, illetve megítélése aligha ennek a cikknek az illetékessége, de hadd engedjek meg azért magamnak még néhány további reflexiót ezzel a "rövidre zárt" szocializmuselméleti és esztétikai gondolatépítménnyel kapcsolatban. Az 1931-es Irodalom és szocializmusban igen széles ölelésű, egyszerre költészetelméleti és társadalombölcseleti megközelítés, illetve összefüggés-teremtés újra-, sőt fölerősödik a költő gondolkodásában 1933 után. De a proletariátus, a szocializmus, illetve az igazi, a tiszta, az egyetemes értékű művészet közötti ontológiai kapcsolat újra s immár tragikusan felfogott negatívba, a hiány érzékelésébe fordul. A fentiekben már idézett 1934-es "szociáldemokrata" töredék keserű bizonyíték erre, nem véletlen a társadalomfilozófiai és a "szépirodalmi" megközelítés feltűnően szoros összekapcsolása.

József Attila egyrészt megrázó tapasztalatok révén, emberként, baloldaliként és teoretikusként közvetlenül is szembekerült a kommunista mozgalom és az államszocialista rendszer korai, brutális formáival, az önmagát bolsevizmusként definiáló sztálinizmussal. Másrészt őt is sokkolja 1933, a náci hatalomátvétel traumája, s túljutva a talán pillanatnyi, de veszélyes jobboldali kísértést jelentő Rátz Kálmán-epizódon, a Hegel, Marx, Freud című, vélhetőleg 1935-ös, töredékesen fönnmaradt írásában filozofikus argumentációval kísérel meg válaszolni arra, hogyan győzhetett Hitler. "Miért nincs még szocializmus", "hol csúszott hiba a számításba; hogy lehet az, hogy az ún. »tárgyi feltételek« megvannak s az alanyiak hiányoznak? Marx azt írja, hogy az emberiség csak olyan feladatokat tűz maga elé, amelyek megoldásához a szükséges feltételek a valóságban jelen vannak – hogy lehet tehát, hogy egy hatvanmillió lakosú állam polgárainak fele a fajtisztaságot látja ma történelmi céljának?" (In: JAÖM III. 1958, 263. p.). A válasz keresése során – más tanulmányaiban, meglévő, töredékes s feltételezhetően elveszett írásaiban – a teoretizáló költő élesen bírálja mind a forradalmi radikalizmushoz ragaszkodó bolsevikok, mind a békés átalakulás hívei (azaz a szociáldemokraták) dominálta baloldali mozgalmakat. Ebben a tapasztalatában a sztálini totalitarianizmus és a két német munkáspárt önpusztító harca fölött nevető harmadik, a nemzetiszocializmus diadala is ott munkál.

A 30-as évek közepén tehát József Attila már nem vallja a közvetlen proletárforradalmi perspektívát, túl van a proletár osztálytudat egyetemességének messianisztikus fölfogásán, de "nincs túl" – és sohasem kerül túl – a szocializmuson mint világképen és társadalmi perspektíván. Ellenkezőleg: miként – tanulmányai, szerkesztői tevékenységének dokumentumai mellett – költészetének világnézeti aurája, a szabadság és rend, értelem és játék, szép szó és igazság képeinek ekkori dualizmusa is mutatja: az egyetemes emberi fejlődésbe mintegy visszailleszti a szocializmust; a proletariátust pedig az emberi öntudat elsajátító-fölemelésének képessége s nem a nyers anyagi érdekek, s nem is a puszta osztályharc felől ítéli meg.

József Attila kereső-tépelődő elméleti-kultúrfilozófiai munkásságának különösen izgalmas, sokat vitatott ekkori darabja a Mónus Illés folyóiratában 1934-ben publikált A szocializmus bölcselete. Ebben az írásban – a szociáldemokrata párti ideológiai paradigmaváltással ugyan érintkezve, de azt korántsem "kiszolgálva" – a munkásság osztályöntudatának és az emberiség nembeli fejlődésének viszonyáról, az elidegenedés visszavételének esélyeiről értekezik. Itt is szembetűnik a tudat, a kultúra ontológiai értelmezési kísérlete. József Attila így fogalmaz: "A munkásosztály szerepe ebben a történelmi öntudatosodási folyamatban éppen az, hogy magasra tartja és el nem ejtheti azt a zászlót, amelyre minden emberi lénynek társadalmi eredete van írva. Így tehát éppen azok a munkásemberek öntudatosak, akiknek »osztályöntudata« az emberiség társadalmi lényegének tudatából táplálkozik, vagyis magából az emberi öntudatból, ahelyett hogy az »osztályöntudat« a kiirtott emberi öntudat helyén hajtana ki" (id. kiadás, 147-153., illetve 183-186. p.). Erre a koncepcióra is rímelhet – bár nem szeretek a prózai és a költői sorok között direkt megfeleléseket keresni – az 1934-es Eszmélet IX. versének 7-8. sora: "minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!", de talán még inkább az 1937-es Flóra c. ciklus Már két milliárdjának híres vallomása: "Úgy kellesz nekem, Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak; / mint gyermekeknek játék, oltalom, / munkásoknak emberi öntudat."

Miközben megjárja az én fölbomlásának stációit, fogalmilag (freudomarxizmus) megkísérli értelmezni, költőileg pedig legyőzni azt a borzalmas örvényt, amelybe ő egyénileg s kora világpolitikailag került. Talán a fiatal Marxnak a 30-as években rekonstruált szövegeiből is ismervén néhányat jut el József Attila ahhoz a "humanizáló" szocializmusértelmezéshez, amely ugyanezekben az években az európai baloldal más filozófiai nagyságainak műhelyeiben is kezdett kikristályosodni – persze nagyon is sokféle hangsúllyal s indirekt vagy direkt vitában a sztálinizmus hivatalos szocializmusfelfogásával (Antonio Gramsci, Mihail Lifsic, Lukács György stb.). Elutasítva a "marxizmus" és az ezt többeknél helyettesítő "proletárszocializmus" kifejezésekkel való kérkedést, a fentebb már idézett Hegel, Marx, Freudban így ír: Marx gondolata szerint "mindenki szocialista, aki tudva munkálkodik azon, hogy az ember méltó legyen önmagához, hogy az emberi lényeg kifejlésre jusson, hogy megszűnjenek azok a társadalmi különbségek, amelyek a termelés fejlettebb fokán szükségesek voltak, ma már azonban mind az anyagi termelésnek, mind az erkölcsi jóérzésnek, mind a teljes emberi öntudat kialakulásának akadályai" (id. kötet 267.). Ebből a távlatból kísérli meg újraértelmezni József Attila Marx proletárság-felfogását, illetve az egyes ember, a személyiség társadalmi, kollektív tudati és egyénlélektani "oldalai"-nak összefüggéseit.

A tanulmányom írása közben megjelent alapos, forráskutató tanulmányában (A szocializmus mint "emberi öntudat") Lengyel András is több ponton hasonlóképp értelmezi ezt a nagy jelentőségű bölcseleti tanulmányt. József Attila élesen "elutasítja, bírálja a bolsevizmust, ezt a bírálatot a szociáldemokrata párt folyóiratában gyakorolja, ám igazában nem optál a szociáldemokrácia mellett. A »bölcselet«, amelyet megfogalmaz, bár önmagát szocialistának tekinti, nem azonosítható a szociáldemokrácia álláspontjával; gondolatilag radikálisabb annál" (Lengyel András: "…gondja kél a gondolatban." Az értekező József Attiláról. 212. p.). Nem térek ki most Lengyel néhány – szerintem problematikus – interpretációjára, csak még azt a felismerését idézem egyetértéssel, amely szerint ez a József Attila-tanulmány tudatosan is a költő, az alkotás nevében minősíti a zsarnokságokat, köztük a számára legkiábrándítóbb "bolsevizmust", de egyértelműen antikapitalista előjelű, marxista platformon. S ha a korábban idézett írásokból azt idéztük, miért nincs a költő szerint "szocialista irodalom", illetve hogy mire vall ez a hiány a munkásosztály ontológiája és valóságos története szempontjából, akkor érdemes utalni a másik oldalra, az olvasókéra is. A töredékekből rekonstruálható ún. negyedik költészetbölcselet egyes szövegei különös nyomatékot adnak annak a gondolatnak, hogy a munkásosztály élményei, mondanivalói miért is hiányoznak az irodalomból: azért, mert többnyire nem aktív befogadók.

Egy rövid ízelítő [A művek alkotóinak és kiadóinak…] c. töredékből: "Az irodalmat azonban nemcsak az olvasók befolyásolják lényegesen, hanem azok is, akik nem olvasnak. Az olvasáshoz pénz kell és szabadidő. Amelyik társadalmi osztálynak, rétegnek nincsen pénze és szabadideje az olvasáshoz, az az irodalom alakításában oly módon vesz részt, hogy az ő érzelmeinek, törekvéseinek, gondolatainak kifejezési lehetőségei még nem válnak irodalmi szükségletté, – tehát az irodalom mint szükséglet csak olyan érzelmeknek, gondolatoknak, törekvéseknek az összetételeként szerepelhet, amelyek nem az övéi. Így valamely irodalmi korszak megértéséhöz feltétlenül szükséges megvizsgálni, hogy milyen társadalmi osztályok és rétegek alkotják a nem olvasók táborát. Irodalom ebben az esetben az olvasók és nem olvasók ellentétében való egység" (JAÖM III. 1958. 254. p.).

Ez a "tudat-ontológiai" összefüggésbe ágyazott és irodalmilag erősen involvált szocializmusértelmezés adja meg a költő 1936-1937-es eszmélkedéseinek is az alapját. A Barta Istvánnal – név nélkül – folytatott nyílt vitában, a Szép Szó hasábjain publikált Szerkesztői üzenetben ezért is kapcsolja össze a bűn és bűntelenség érvényesülését a társadalmi formációkkal: "A diktatúrákban, az osztályelnyomatáson és idegen munkaerő kizsákmányolásán alapuló társadalmakban a meg-nem-bocsátás bűnében is szenved az emberiség" (id. kiadás: 185.). Itt mondja ki József Attila, hogy a valódi "rend csupán a szabadságból és a szabadságban fejtheti ki magát", és itt emeli be a szocializmus tradícióját – a szabadság, egyenlőség, testvériség eszményei révén – az őskereszténység, a humanizmus, a felvilágosodás és a francia forradalom progresszív történelmi vonulatába.

Tegyük hozzá: mindez nem tűnik éppen divatosnak, sőt talán szalonképesnek sem a XXI. század elején, főleg nem a posztmodern felfogásnak a történelmi haladás tényét és mértékét vitató, elutasító narratíva-teóriái tükrében. Ma talán utópiának tetszik az írás ama tétele, hogy "az egész emberi történelem valójában a magántulajdon megszüntetésének folyamata". A játék és a racionális gondolkodás József Attila-i összekapcsolása, a szép szó "definíciója" viszont olyan, egyszerre antifasiszta, nemzeti, társadalmi és értelmiségi küldetésnek tekinthető a 30-as évek második felében, amely 70 év múltán is rendelkezik "némi" relevanciával és legitimitással: "A diktatúrák légkörében divat »szép szónak« becsmérelni a szellemi humanizmusnak mindama megnyilatkozásait, amelyeket rengeteg szenvedés és erőfeszítés hozott napvilágra s amelyek művelődésünk elveiként lebegnek előttünk. Mi, amikor szép szóval akarjuk kifejteni azt az emberi öntudatot, amelyet a világszerte föllépő erőszak a lelkek mélyére kényszerít, nem ismerhetjük el az erőszak szellemi fölényét azzal, hogy az általa kigúnyolt szép szótól megfutamodunk. Mi vállaljuk a becsmérlést. »Szép szó« magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent. A szép szó nemcsak eszközünk, hanem célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül. Fellépésünkkel, írásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb egységre tartó haladottabb igényt, a modern, maga-magát fegyelmező, rendbefoglaló szabadságot" (id. kötet: 186. p.).

Térjünk vissza a költő kiinduló tételéhez, a proletariátus társadalomontológiai és a szocializmus esztétikai-irodalmi megítélésének többszörösen idézett, szinte mechanikus összekapcsolásához. A szocializmus bölcseletének ez az egész emberi öntudat felőli tudati és kulturális újraépítési kísérlete nagy gondolati erőre vall. Abban a vissza-visszatérő állításában ugyanakkor, hogy ti. a munkásságnak nincs hiteles szépirodalma, József Attila téved, s korántsem csak az ő példája cáfol. Nem azért omlott össze a rendszer, nem azért bukott meg a munkásmozgalom, amit ír. Mindazonáltal a magas fokú esztétikai igény, vagyis a művészet mint egy társadalmi képlet, formáció világtörténelmi mértéke, valamint a munkásság olvasottságának, műveltségének lételméleti és szociológiai értelmezése: komoly elméleti tétel és roppant személyes hivatástudatból fakad. A szocializmus, illetve a munkásmozgalom ontológiájának és kultúrájának megfeleltetése, a kettő együttes "nembeli" és tudati funkcionálása valódi és mély kihívásokra keres teoretikus választ. A szocializmus – ahogy ezt Lukács György már az 1923-as Történelem és osztálytudatban kifejtette – csakis a magánvalóból magáértvaló és összemberi küldetést teljesítő, tehát osztályöntudattal és magas fokú kulturáltsággal rendelkező proletariátus révén válhat (válhatott volna) tényleges világtörténelmi realitássá. S ennek lenne mintegy tükre és hitelesítője József Attila szerint a szocialista művészet.

A költői ars poetica, azaz a "saját pozíció" és hivatástudat ilyenféle indirekt filozófiai önkijelölése több mint tiszteletre méltó: teoretikus súlyú és távlatú, ha mechanikusan nem érvényesíthető is. József Attila "megvalósult szépirodalma" mindazonáltal jóval több, mint bizonyíték arra, hogy – legalább – volt szocializmus. Különösen annyiban, amennyiben ő sem zárt politikai rendszerként, hanem mozgalomként, eleven, megújuló társadalmi, világnézeti, politikai és kulturális tradícióként tekintett rá. Ha egyben tanúk is: munkásságának szocialista tematikái, ihletei, fejezetei aligha korlátozódnak pusztán dokumentumértékű szerepre.

Természetesen senki, a baloldal sem sajátíthatja ki József Attilát; de senki ne akarja kétségbe vonni lírájának, írásos örökségének, ennek az egyetemesen nemzeti értékű zseniális életműnek a kreatív (s nem lehúzó, esztétikailag nem fölös terhet jelentő) szocialista természetét. Tíz évvel ezelőtti tanulmányában azt írja Tverdota: "Nagyon jó lenne, ha a történelem a régiek helyébe nem állítana új gátakat! Úgy tűnik azonban, hogy a kor ma sem igazán kedvez az árnyalt elemzéseknek. Olyan szellemi légkörben, amelyben a »szocialista«, »kommunista«, »marxista« jelzők szitokszószámba mennek, József Attila marxizmushoz való viszonyát a vád-védelem, apológia-inkrimináció keretein kívül vizsgálni nem tartozik a legkorszerűbb vállalkozások közé" (In: Illés László-József Farkas /szerk./: Mítosz és utópia. 1995, 184.). A tíz év alig hozott javulást a szellemi légkör tekintetében. A szitokszavak ma is virulensek és a József Attila-képbe is beivódtak ennek direkt vagy indirekt következményei; nem beszélve néhány durva vádaskodásról, leginkább akként, hogy terjedőben az ilyesféle megítélés: "nagy tehetség volt, zseniális költő, bár szocialista", avagy: "a költői üzenet szempontjából teljesen érdektelen, sőt inkább tehertétel az ő szocializmusa". De a József Attila-tudomány élvonala nem nagyon zavartatta magát ettől, s meggyőző eredményeket, árnyalt elemzéseket és termékeny vitákat produkált az elmúlt évtized során; jelesül Tverdota György műhelyében is.

József Attilától – sem líráját, sem prózáját, sem világnézeti meggyőződését, sem elementáris hatását tekintve – nem lehet elvenni a (mégoly tágan és belsőleg sokhangúan értett) szocializmust. S fordítva: a történelmi, világnézeti és kulturális-értékteremtő jelentésében vett szocializmustól sem lehet elvenni József Attilát. Nem ennek ellenére volt tehetséges, nagy nemzeti költő, hanem ezen – mégoly konfliktusos és veszélyes, de egyúttal röptető, távlatot adó, mobilitást kínáló – kötődés révén. "Ami ingadozásnak tűnt a kortárs szemében – írta Tverdota -, az a kései szemlélő számára lassú tisztázódásként, a korban kialakítható legnemesebb anyagú és legtartósabb szocializmuskép kiküzdésének antitézisekben kibontakozó folyamataként mutatkozik meg" (id. 1995-ös kötet, 186.). Vagy ahogy legújabb, az Eszmélet-könyv óta megjelent 2005-ös tanulmányában fogalmaz a szerző: József Attila költészetében és gondolkodásában – minden belső hangsúlyváltozás, konfliktus ellenére – a kezdetek óta kontinuus a lázadó, a következetesen és radikálisan társadalomkritikus, a felelősségvállaló és szószóló attitűd, "a cselekvés programja, a tettrekészség pszichológiája" (Eszmélet, 65. sz. 141-142. p.).

Hasonlóképpen értelmezi a költő baloldaliságát a Tverdotával egyébként több ponton vitatkozó Lengyel András is: "József Attila – időben változó föltételek között, más-más játszmában – ugyan többféle törekvéssel is »harci szövetségre« léphetett, s ez 1934-ben alighanem a szociáldemokrácia volt, ám alkati és gondolkodói radikalitása mindenkor ezeken túlmutató, távolabbi célok felé vitte" (id. kötet 217. p.). Mindehhez hadd tegyem hozzá: a fasizmus európai fenyegetése, illetve egy antifasiszta szellemi és politikai szövetség összekovácsolásának kísérlete idején csak a direkt proletár osztályharcos és pártpolitikai radikalizmust tette zárójelbe a gondolkodó és politizáló költő, de nem a társadalmi perspektíva radikalizmusát. Hiszen az idézett 1934-es bölcseleti tanulmányban sem adja föl az "óhajtott és kikerülhetetlen" "szocialista és társadalmi forradalom" szükségességének tételezését, ha ezt a forradalmat döntően tudati-kulturális forradalomként képzeli is el. A Van-e szociológiai indokoltsága az új népies iránynak? című, már idézett 1937-es írásában, amelyben a társadalmi dilemmák megválaszolásában kétszer is a tudományos szocializmus logikája hívének vallja magát, pedig egyenesen szinonimaként kezeli a "forradalmi, vagyis korszerű", illetve a "korszerű, vagyis forradalmi" fogalmakat (JAÖM III. 1958. 192. p.).

A XX. század végén azonban összeomlott a József Attilára is hivatkozó, önmagát a költő proletár utókoraként identifikáló, a forradalmak legitimitását hirdető, magát azokból eredeztető államszocialista rendszer. Hogy ténylegesen milyen rendszer volt amaz, milyen típusai és modelljei voltak, mennyiben valósította meg s mennyiben torzította el s kompromittálta a baloldal emancipációs és rendszerkritikai világképét, gazdasági, politikai vagy tudati értelemben vett forradalmi tradícióját, ehelyütt nem elemezhető volt, van róla vita napjainkban – e folyóirat hasábjain is.

Hetven év telt el József Attila – s a kor más baloldali gondolkodóinak – idézett drámai kérdésfeltevései óta. Világ- és regionális háborúk, éhínségek, rendszerváltozások, környezeti katasztrófák rázták meg az emberiséget s benne a magyarságot. De a kérdés, hogy "hol csúszott hiba a számításba", valamint annak az eltökélt keresése, hogy – még ha finomult is a kín – a tovább polarizálódó és "globalizálódó" társadalmi egyenlőtlenségeket miként lehetne csökkenteni, s a nyomort, a meg­alázottságot, a kizsákmányolást legalább enyhíteni – nos mindez ma is kínzóan időszerű.

Ha ezt felismerjük és be merjük vallani, ha eszerint is olvassuk őt, akkor fog József Attilára pártfogón tekinteni rá e század. S akkor a költő is így tekint majd vissza ránk.

 

Bibliográfia

A hivatkozott szövegkiadások és tanulmányok adatai, továbbá válogatott József Attila-szakirodalom az elmúlt évtizedből

Szövegkiadások

József Attila összes versei. Kritikai kiadás. Szerk.: Stoll Béla. I-II. kötet. Bp., Akadémiai Kiadó, 1984 [rövidítve: JAÖV 1984].

József Attila összes művei III. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. Szerk.: Szabolcsi Miklós. Bp., Akadémiai Kiadó, 1958 [rövidítve: JAÖM III. 1958].

József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923-1930. Szövegek – Magyarázatok. Szerkesztette, illetve írta: Horváth Iván és Tverdota György. I-II. kötet. Budapest, Osiris Kiadó, 1995 [rövidítve: JATC I. 1995].

József Attila összes tanulmánya és cikke. Gépeskönyv. [Internetes szövegkiadás.] Főszerk.: Horváth Iván; szerk.: Devescovi Balázs és Golden Dániel. Bp., 1999-2001, ELTE BTK http://magyar-irodalom.elte.hu/ja/tartalom.htm  [rövidítve: JAÖTC-Int 2001].

Bokor László-Tverdota György (szerk.): Kortársak József Attiláról (1922-1945). I-III. kötet. Bp., Akadémiai Kiadó, 1987 [rövidítve: Kortársak 1987].

Horváth Iván-Tverdota György (szerk.): "Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila. [Eredeti szövegközlések is.] Bp., Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992 [rövidítve: Miért fáj ma is 1992].

Tverdota György (szerk.): József Attila: Medvetánc -Nagyon fáj. Bp., Raabe Klett Kiadó, 1999.

N. Horváth Béla (szerk.): Eszmélet. In memoriam József Attila. [Írások József Attilától és József Attiláról.] Bp., Nap Kiadó, 2004 [rövidítve: In memoriam 2004].

 

Értelmező könyvek, tanulmányok, cikkek

Alföldy Jenő: "Fogj össze, formáló alak." Istenesség és bűntudat József Attila verseiben. =Kortárs, 2005. 1. sz. 8-37. p.

Beney Zsuzsa: A gondolat metaforái. Esszék József Attila költészetértől. Bp., Argumentum Kiadó, 1999.

Bókay Antal: Eszmélet. Tárgyi-poétikai fantázia egy költői életműről. Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 2002.

Bókay Antal: József Attila poétikái. Bp., Gondolat Kiadó, 2004.

Farkas János László: Logika, de. =Világosság, 1999. 12. sz. 65-87. p.

Farkas János László: A társadalmi felekezet. József Attila és Mannheim Károly. =Világosság, 2006. 6-7. sz. 61-78. p.

Fehér M. István: József Attila esztétikai írásai és Gadamer hermeneutikája. Pozsony, Kalligram, 2003.

Fejtő Ferenc: Szép szóval. [Tanulmányok, cikkek a Szép Szó c. folyóiratból; több egykori József Attila-kritikával is.] Szerk.: Széchenyi Ágnes. Bp., Századvég Kiadó, 1992.

Fejtő Ferenc: A népnek a fia volt. [Illyés Gyuláról, de József Attiláról is.] =Tekintet, 2002. 4-5. sz. 5-18. p.

Fejtő Ferenc: József Attila, a Szép és a Jó Szó mestere. [Megjelenés előtt.] Bp., Holnap, 2005.

Fenyő D. György: József Attila tanításának problémái. =Irodalomismeret, 1992. szeptember, 54-57. p.

Földes György: "A hetedik te magad légy!": József Attila és a proletariátus. =Eszmélet, 65. sz., 2005. tavasz, 164-179. p.

Garai László: "…elvegyültem és kiváltam". Társadalomlélektani esszé az identitásról. Bp., T-Twins Kiadó, 1993.

Garai László: Arról a bizonyos versről. [Világosítsd föl.] – Szabolcsi Miklós válaszával. =Élet és Irodalom, 1998. október 2. 8. p.

Gyertyán Ervin: József Attila és a rendszerváltás. =Tekintet, 1991. 4. sz. 21-26. p.

Horváth Iván: József Attila és a párt. In: Horváth Iván-Tverdota György (szerk.): "Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila. Bp., Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992. 297-324. p.

Horváth Iván-Tverdota György (szerk.): "Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila. Bp., Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992.

A József Attila-kutatás dilemmái. Tverdota György, Lengyel András, Szigeti Lajos Sándor, Valachi Anna, Szőke György, Beney Zsuzsa, N. Horváth Béla és mások tanulmányai, cikkei. =Forrás, 2003. december.

József Attila – 2003. Kerekasztal-beszélgetés. Résztvevők: Agárdi Péter, Fenyő D. György, Kállai R. Gábor, Kertész Ákos, Mező Ferenc, Szívós Mihály és Tverdota György. =Eszmélet, 60. sz., 2003. tél, 4-33. p.

Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár Szabó Zoltán, Menyhért Anna (szerk.): Tanulmányok József Attiláról. Bp., Anonymus, 2001.

Kemény István: Húsvét, április 11. =Magyar Narancs, 2005. március 10. 28-29. p.

Kenyeres Zoltán-Gintli Tibor (szerk.): Pillanatkép a hazai irodalomtudományról. [Több tanulmány József Attiláról is.] Bp., Anonymus, 2002.

Krausz Tamás: Megjegyzések a szocializmusvita jelenlegi állásáról. [A folyóiratban egy évig folyt eszmecseréről.] =Eszmélet, 64. sz., 2004. tél, 135-155. p.

Krausz Tamás: Évfordulók. =Eszmélet, 65. sz., 2005. tavasz, 8. p.

Kulcsár Szabó Ernő: Irodalom és hermeneutika. Bp., Akadémiai Kiadó, 2000.

Kulcsár Szabó Zoltán: A "lírai én" olvashatóságának kérdése a József Attila-recepcióban. =Irodalomtörténet, 2004. 4. sz. 447-496. p.

Lengyel András: A modernitás antinómiái. Bp., Tekintet, 1996.

Lengyel András: József Attila exisztencia-fogalmáról. =Műhely [Győr], 2000. 1. sz. 50-58. p.

Lengyel András: József Attila önlét terminusáról. =Irodalomtörténet, 2001. 4. sz. 611-623. p.

Lengyel András: József Attila, Rátz Kálmán és "A nemzeti szocializmus". =Forrás, 2002. 12. sz. 96-124. p.

Lengyel András: "…s én megkerültem érte a világot". Az abszolútum problémája József Attilánál. =Tiszatáj, 2003. 4. sz. 84-102. p.

Lengyel András: A "narodnyik" József Attila. In: Füzi László, Lengyel András (szerk.): Ilia. Írások 70. születésnapjára. Szeged, Bába Kiadó, 2004. 259-276. p.

Lengyel András: "…gondja kél a gondolatban." Az értekező József Attiláról. Szeged, Tiszatáj könyvek, 2005.

Lengyel András: A szocializmus mint "emberi öntudat". József Attila kísérlete a szocializmus filozófiai újrafogalmazására. In: Lengyel András: "…gondja kél a gondolatban." Az értekező József Attiláról. Szeged, Tiszatáj könyvek, 2005. 207-233. p.

Mészáros István: József Attila és a modern művészet. [Eredetileg olaszul: 1964.] Bp., Argumentum Kiadó – MTA Könyvtár Lukács Archívum, 2004.

Mórocz Zsolt: A legenda oda… Retusálás nélkül: portrévázlat József Attiláról. =Hitel, 2004. 9. sz. 3-25. p.

Németh Attila: József Attila pszichiátriai betegsége(i). Bp., Filum Kiadó, 2000.

Németh G. Béla: 7 kísérlet a kései József Attiláról. Bp., Tankönyvkiadó, 1982.

N. Horváth Béla (szerk.): József Attila legszebb sorai. [Tanulmányok, esszék.] =Új Dunatáj, 1997. 4. sz.

N. Horváth Béla: A hetedik. József Attila-tanulmányok. Bp., 1999.

N. Horváth Béla: József Attila. Horpács, Mikszáth Kiadó, 2001.

Péter László: József Attila nyomában. Válogatott írások. Bp., Argumentum Kiadó, 2000.

Petri György: A lumpen család. Kisbali László interjúja József Attila Hazám c. verséről. =Beszélő, 1999. 4. sz. 106-113. p.

Simor András: Észrevételek József Attila verseinek közlési módjáról. =Ezredvég, 2004. 4. sz. 63-69. p.

Szabolcsi Miklós: A verselemzés kérdéseihez. Bp., Akadémiai Kiadó, 1968.

Szabolcsi Miklós: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930-1937. Bp., Akadémiai Kiadó, 1998.

Szigeti Lajos Sándor: A virrasztó költő. Esszék, tanulmányok, kritikák. Szeged, Tiszatáj könyvek, 2002.

Szőke György: "Az árnyékvilág árkain." Írások József Attiláról és Kosztolányi Dezsőről. Bp., Gondolat Kiadó, 2003.

Szuromi Lajos: Eszmélet. Bp., Akadémiai Kiadó, 1977.

Tasi József: József Attila és a Bartha Miklós Társaság. Bp., Ecriture-Galéria, 1995.

Tasi József: József Attila könyvtára. Bp., Ecriture, 1996.

Tasi József (szerk.): "A Dunánál". Tanulmányok József Attiláról. Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 1995.

Tverdota György: József Attila, 1936. május. [A Dunánál és a Szabad-ötletek jegyzéke.] =Kortárs, 1994. 7. sz. 78-86. p.

Tverdota György: József Attila szocializmusképe. In: Illés László-József Farkas (szerk.): Mítosz és utópia. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok. Bp., Argumentum Kiadó, 1995. 179-195. p.

Tverdota György: Balról balra. József Attila és a nemzeti kommunizmus. In: Halmos Ferenc (szerk.): Száz rejtély a magyar irodalomból. Bp., Gesta Könyvkiadó Bt., 1996, 172-173. p.

Tverdota György: A komor föltámadás titka. A József Attila-kultusz születése. Bp., Pannonica Kiadó, 1998.

Tverdota György: József Attila 1933. június. =Irodalomtörténet, 1998. 3. sz. 432-449. p.

Tverdota György: József Attila. Bp., Korona Kiadó, 1999.

Tverdota György: József Attila az Óda és az Eszmélet között. =Literatura, 2001. 1. sz. 97-104. és Irodalomtörténet, 2001. 2. sz. 280-293. p.

Tverdota György: József Attila anti-ars poeticája. =Literatura, 2002. 4. sz. 427-457. p.

Tverdota György: Tizenkét vers. József Attila Eszmélet-ciklusának elemzése. Bp., Gondolat Kiadó, 2004.

Tverdota György: József Attila "múlt századi" lírájának elevensége a XXI. század elején. =Eszmélet, 65. sz., 2005. tavasz 136-147. p.

Tverdota György-Veres András (szerk.): Testet öltött érv. Az értekező József Attila. Bp., Balassi Kiadó, 2002.

Valachi Anna: József Jolán, az édes mostoha. Bp., Papirusz Book, 1998.

Valachi Anna: József Attila. Bp., Elektra Kiadóház, 1999.

Valachi Anna: Lányok, asszonyok József Attila körül. =Eszmélet, 65. sz., 2005. tavasz, 148-163. p.

Veres András: Szabolcsi Miklós: Kész a leltár. =Kritika, 1998. 12. sz. 38-40. p.

Veres András: A referencia védelmében. In: Veres András (szerk.): Az irodalomtörténet esélye. Irodalomelméleti tanulmányok. Bp., Gondolat Kiadó, 2004. 152-160. p.

Veres András: Mindenhová és sehová. Eörsi Sarolta interjúja a József Attila-emlékévről. =Magyar Narancs, 2005. január 27. 8-9. p.

Vitányi Iván: A 21. század szocializmusa. In: Ördögh Szilveszter (szerk.): Magyar jelentés-árnyalatok. Bp., Kossuth Könyvkiadó – XXI. Század Társaság, 2004. 202-215. p.

Vitányi Iván: A szociáldemokrácia a 20. században, vagyis: most és itt. In: Feitl István, Földes György, Hubai László (szerk.): Útkeresések. A magyar szociáldemokrácia tegnap és ma. Bp., Napvilág Kiadó, 2004. 307-316. p.

 

A tanulmány szerzőjének a tárgykörbe vágó újabb publikációi

Kortársunk, Mónus Illés. Metszet az 1930-as évek magyar szellemi életéből. Bp., Gondolat Kiadó, 1992.  

József Attila és a rendszerváltás. =Pedagógusok Lapja, 1994. 7. sz., április 13. 8-9. p.

Torlódó múlt. József Attila és kortársai. Bp., T-TWINS Kiadó, 1995.

"Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…" Jegyzetek Szabolcsi Miklós József Attila-könyvéhez. =Mozgó Világ, 1998. 11. sz. 87-97. p.

Tasi József két könyve József Attiláról. =Irodalomtörténet, 1997. 1-2. sz. 298-305. p.

Alkalmi írás a szocializmus állásáról. =Eszmélet, 55. sz. (2002. ősz) 4-24. p.

A kultúra mint a szociáldemokrácia posztulátuma. In: Feitl István, Földes György, Hubai László (szerk.): Útkeresések. A magyar szociáldemokrácia tegnap és ma. Bp., Napvilág Kiadó, 2004. 245-263. p.

[Az] avantgardista pátriárka. [Fejtő Ferenc 95. születésnapjára.] =Népszava, 2004. augusztus 28. Szép Szó-melléklet. 3. p.

Húsvéti üzenet József Attilától. A költő születésének 100. évfordulójára. =Hét Hárs IV. évf. 1. sz. 2005. húsvét [március 26.], 3-4. p.

 

A tanulmány hivatkozásait és a bibliográfiát 2005. április 1-jén zártam le. Köszönöm Lengyel András és Sziklai László kritikai észrevételeit, ajánlásait, melyeket írásom véglegesítése során figyelembe vehettem.

Budapest, 2005. április 12.

Stephen Castles and Mark J. Miller: The Age of Migration: International Population Movements in the Modern World; Andrew Geddes: The Politics of Migration and Immigration in Europe; Christina Boswell ed.: European Migration Policies in Flux: changing patterns of inclusion and exclusion

A huszadik századi migráció történetének egyik súlyos kérdése a menekültek problémája, és bár mindhárom elemzett munka a migráció átfogóbb megközelítésére vállalkozik, elemzésemben erre a speciális problémára koncentrálok. Castles és Miller műve, mely a három közül a legalaposabb és a legolvasmányosabb, azzal kezdi az elemzést, hogy elutasítja a marxizmust, noha a szerzőpár egyik tagja egy korábbi elemzésében még ebből indult ki.¹ A szerzők e könyvükben azt állítják, hogy az általuk "történeti-strukturális megközelítésnek" nevezett, a marxista politikai gazdaságtanra alapozott látásmód "a tőke érdekeit tekinti mindent meghatározónak, és nem [fordít] megfelelő figyelmet a folyamatokban részt vevő egyének és csoportok motivációjára és cselekvéseire" (26. old).² Castles és Miller saját elméleti megközelítési alapot alkalmaz, melyet ők "migrációs rendszerelméletnek" neveznek, s mely szerintük "a migrációs tapasztalat minden dimenzióját" átfogja (26. oldal). Ezen azt értik, hogy a migrációt csak sokféle tudományág együttes elemzésével közelíthetjük meg. Véleményük szerint az előbbieken túl az alapos vizsgálódásnak még figyelembe kell vennie az adott államok, a család, a szociális hálózatok és "a tömegkultúra kapcsolatainak" szövevényét is (26. oldal).³

Geddes a II. világháborút követő korszakban a Nyugat-Európába irányuló migrációs mozgások három periódusát különbözteti meg: az első, az 1950-es évek és 1973-1974 közötti időszak az elsődleges munkaerő-vándorlás szakasza, melyet lényegében a nyugat-európai gazdaság helyreállítása igényelt; a második az ún. másodlagos vagy családegyesítő migráció, ami az 1970-es évek közepén erősödött fel; a harmadik pedig a hidegháború véget értével 1989-90-ben kezdődött (17. oldal). Az utolsó korszakban, állítja a szerző, Nagy-Britannia esetében jelentősen megváltozott a bevándorlókról alkotott társadalmi felfogás, melynek okai eleinte az 1970-es és 1980-as évek gazdasági válságaiban, majd az 1990-es évektől a jóléti államra nehezedő nyomásban és a megváltozott állami jóléti politikában keresendők. Fő tézise az, hogy ez az előítéletes képzet sokkal inkább attól függ, hogyan viszonyulnak a bevándorlókhoz a befogadó országok emigránsokkal foglalkozó intézményei és szervezetei, mintsem maguknak a bevándorlóknak a magatartásától (50. oldal).

Ezt a megközelítést más szerzők rasszizálásnak nevezik.⁴ Miles a rasszizálást úgy határozza meg, mint folyamatot, mely együtt jár a munkaerő kizsákmányolásával, mely által az embereket meghatározott "rasszokba" sorolják. Ahogyan Miles írja, a folyamatok nem magyarázhatók a kapitalista fejlődés tényével (a funkcionalista álláspont szerint). Ugyanakkor "nem lehetséges a rasszizálás folyamatát helyesen értelmezni a különböző termelési módok komplex együtthatásának megértése és magyarázata nélkül; különösen pedig azon társadalmi viszonyok elemzése megkerülhetetlen, melyek az anyagi termelés során szükségszerűen alakultak ki".⁵

A rasszizálást az ún. "józan ész", a marxisták számára ez a mélységesen problematikus megközelítés működteti. Bármely kontextus, következésképp a rasszista kontextus is, annak a társadalomnak a terméke, melyben megformálódott. Más szavakkal, "gondolataink a politikai, társadalmi és gazdasági konfliktusaink visszatükröződései".⁶ A "józan ész" általában a földhözragadt "megérzést" jelenti, és a közvélekedés szerint évszázadok gyakorlati tapasztalataiból leszűrt igazságokat foglal össze, úgyhogy ha valaki azt mondja, egy eszme vagy gyakorlat igazolható "a puszta józan ésszel", azzal – mintegy – sikeres ellenérveket állíthat a baloldali értelmiségiek érveivel szembe, és következésképpen le is zárja a további vitát.⁷

E nézet szerint a rasszizmus sokféle, egymástól független formában létező jelenség (a posztmodern és posztstrukturalista álláspont szerint a rasszizmus egyedi jelenség), nem pedig sokarcú, a különböző történelmi korszakokban és földrajzi helyeken eltérő formát öltő folyamat.⁸ Ezen jelenségformák egyikét sem lehet és nem is szabad a gazdasági és politikai tényezőktől elszigetelten vizsgálni, hiszen megérteni és megoldani is csak így, ezeknek a tényezőknek a figyelembe vételével lehet. Egyik tanulmányomban részletesen elemeztem az elsődleges munkaerő-vándorlás és a másodlagos (a családi) migráció korszakaiban tapasztalt rasszizálás folyamatát.⁹ Itt most a menedékesekkel szemben tapasztalható rasszizmussal foglalkozom.

Sivanandan írta le a rasszizmusnak egy új formáját:

Ez a rasszizmus nemcsak a volt gyarmati területekről származó sötétebb bőrű emberekkel szemben érzékelhető, hanem a talajukat vesztettek, a nincstelenek és kitaszítottak új csoportjaival szemben is, akik Nyugat-Európa kapuin kopogtatnak, annak a Nyugat-Európának a kapuin, mely elsődleges szerepet játszott abban, hogy ezeknek a szerencsétleneknek hazájukból menekülniük kelljen. Olyan rasszizmus ez, mely tehát nem a bőrszín alapján működik, hanem mint olyan a nincstelen fehérekkel szemben is megmutatkozik, ezért tehát idegengyűlölet, az idegenekkel szemben érzett "természetes" félelem. Ám az a mód, ahogyan e jelenség lejáratja és tárgyiasítja a menedéket keresőket, még mielőtt szegregálná és/vagy kiűzné őket, nem egyéb, mint olyan idegengyűlölet, mely a régi rasszizmus minden ismérvével rendelkezik. Lényegét tekintve rasszizmus, de formájában idegenellenesség. Olyan rasszizmus ez, amely a nincstelen idegeneket akkor is megtalálja, ha a bőrük fehér. Egyszóval, ez xenorasszizmus.¹⁰

Ezt az új formában jelentkező rasszizmust kísérő folyamatot nevezem én xenorasszizmusnak. Mivel magyarázható tehát az idegenekkel szembeni rasszizmus e folyamata? A 21. század elejének globalizációja a munkaerőpiac nagyfokú rugalmasságát igényli. Ugyanakkor az újjáéledő gazdasági válságok felerősítették az egyes államokban mutatkozó ellentmondásokat.

Ahogyan Gareth Dale világosan kifejti:

Egyfelől a fokozott verseny arra sarkallja a munkaadókat, hogy a munkaerőpiac még rugalmasabbá váljon – s erre a bevándorló munkaerő kiválóan alkalmas. Másfelől az ilyen korszakokban a szociális ellenőrzés kérdései általában még erősebben jelentkeznek. A kormányok arra törekszenek, hogy fenntartsák a "társadalmi szerződés" ideológiáját annak ellenére is, hogy e szerződés tartalmát a munkanélküliség és a gazdasági megszigorítások meglehetősen hiteltelenítették. A logika rendszerint azt diktálja, hogy ha a szerződés tartalmából kevesebb politikai tőkét lehet kicsikarni, akkor kapjon nagyobb hangsúlyt a szerződés exkluzív jellege, és éles határokkal különítsék el azokat, akik kívülről lépnek be a rendszerbe, netán a rendszeren kívül vannak – vagyis a bevándorlókat és a külföldieket.¹¹

Az Observer az idegenekkel szembeni rasszizmus jellemző epizódját közli, amikor bemutatja, e folyamat hogyan vezethet oda, hogy a menedéket kérőket gyakorlatilag (önkényesen) zárt és őrzött helyen, vagyis "börtönben" őrzik, amint az Plymouthban történik. A városban a menedéket kérők elleni támadások rendszeresekké váltak az év eleje óta, amikor egy irakit a városközpontban lévő szupermarket előtt megvertek.¹² "Gyakran előfordul, hogy az utcán az emberek szidalmaznak", mondja az újságírónak egy 20 éves fiatalember, aki három évvel ezelőtt érkezett Nagy-Britanniába. "Szörnyű érzés, mikor az ember rámosolyog valakire és köszön neki, az pedig ezt válaszolja: Húzz a picsába!" A várost többnyire fehérek lakják, és különösen a dokkok környékén főképp katonák és tengerészek élnek. A menedékesek Plymouth 250 000 fős lakosságának elenyésző hányadát teszik ki, mintegy 1000 menekült van a városban – beleértve azokat is, akik már letelepedési engedéllyel rendelkeznek.

A rendőrségi adatok szerint Plymouthban havonta átlagosan 22-30 incidens történik, melyeket többnyire a bevándorlók sérelmére követnek el. A menekültek szószólói úgy vélik, a hivatalosan elismertnél legalább hatszor annyi a ténylegesen megtörtént esetek száma. Annak a tucatnyi menedékesnek, akik Plymouthban hajlandók voltak az Observer riporterének nyilatkozni, többségét már megtámadták, illetve durván szidalmazták.

A riport beszámol arról a Davenportban, a Raglan Roadon található volt haditengerészeti negyedről, amelyet a menedékesek befogadó központjává alakítottak át. A komplexumot a Belügyminisztériummal kötött szerződés alapján az Adelphi Hotels üzemelteti. A biztonsági előírások szigorúak, a komplexumhoz csak egyetlen út vezet, melyet a szállodalánc által alkalmazott 24 órás őrizet felügyel. A Belügyminisztérium annyira érzékeny az itteni ügyekkel kapcsolatban, hogy a személyzetet szigorú szabályok tiltják a sajtónak adott nyilatkozattól. Az Adelphi minden érdeklődőt a Belügyminisztériumhoz irányít, és az Observer tudósítóját is csak a Belügyminisztérium érvényes engedélyével engedték belépni a területre.

A komplexum a város központjától távol, Devon egyik legszegényebb részén helyezkedik el. A jellegzetes szürke betonkocka épületek az 1970-es években épültek. Belül kopottak és rosszul bútorozottak, de tiszták és biztonságosak. Az Observer tudósítójának nyilatkozók többnyire biztonságban érzik itt magukat, ám ha elhagyják a területet, akkor már egészen más a helyzet. "Ez itt egy közösség, egy falu, de ide senki sem teheti be a lábát. Általában itthon vagyok, nem megyek be a város központjába. Szinte soha ki se megyek innen", mondta az újságírónak az egyik bentlakó.

Ám nem mindegyik újság fest ilyen együtt érző képet ezekről a problémákról. Valójában, mint Geddes megjegyzi, (bizonyos) lapok közvetítő szerepet játszanak a kormány által vezényelt kampányban, és segítenek befeketíteni a nyilvánosságnak a menedékkérőkről alkotott képét (40. oldal). Geddes a tengerparti Dover városának egyik lapjából idéz, mely 1998 decemberében a címlapon közölte a szerkesztőség véleményét, ahol többek között ezt írták:

Illegális bevándorlók, menekültek, alkoholcsempészek és drogcsempészek alja népségének célpontja lett szeretett városunk. Az ország emberi salakjának is a legalja zúdult ránk, és egy fillér támogatást se kapunk, hogy a csatornába mossuk ezt a szennyet (43.oldal).

Hogy az idegengyűlölő rasszizmus mint rendszer miképpen működik Nagy-Britanniában, tisztán látható, ha egy hétig figyelmesen olvassuk a legnépszerűbb brit bulvárlapot, a Sunt. Kezdjük, mondjuk, 2004. március 1-jén. Ekkor, tehát az első napon, a vezércikkben arról értesülünk (8. oldal), hogy "az elutasított menedékkérők fellebbezéseinek végtelen áradata már évek óta irritálja a lakosságot". A következő napon arról olvasunk, hogy az emberek "a szerencsejáték-üzlet vezetőit elátkozzák azok miatt az adományok miatt, melyeket az elutasított menedékjog-kérelmezőknek nyújtottak a kitelepítés elleni küzdelmük megsegítésére" (2. oldal). Ugyanebben a számban egy olvasói levél arról tudósítja a többi olvasót, hogy "ez a kormány mindig kesztyűs kézzel fog bánni a menedéket keresőkkel, mert fél attól, hogy szembeszegüljön a baloldaliakkal és a szakszervezetekkel". Mindenkinek, akit ő ismer, folytatja a levélíró, "elege van már a bevándorlók körüli hűhóból" (37. oldal).

A harmadik napon, 2004. március 3-án egy másik olvasó azt kérdezi, hogyan lehetséges az, hogy "egy menedékes, akit kitoloncoltak az országból, visszatérhetett, és milliós kvázibirodalmat hozhatott létre?" (34. oldal). A negyedik napon az újság politikai tudósítója, Nic Cecil, büszkén bejelentette, hogy "David Blunkett felszólította Nagy-Britannia egyik vezető bíróját tegnap este, hogy ne gúnyolódjon az ő, vagyis Blunkett azon erőfeszítésein, hogy véget vessen a brit befogadási rendszer szidalmazásának" (2. oldal). Cecil kikelt azok ellen a jogi lépések ellen, melyek "meg akarják szüntetni azt a gyakorlatot, hogy az elutasított menedékkérők csak EGYSZER fellebbezhetnek" (kiemelés az eredetiben). Az olvasói levelek közül az egyik úgy fogalmazott, hogy Blunkett javaslata, hogy a menedékkérőknek továbbra is csak egyszeri fellebbezési joga legyen, "a legokosabb ötlet, mellyel a kormány előállt, és ezzel véget vethet annak, hogy a menekültjoggal visszaélőket védelmező pénzéhes ügyvédek zsíros bevételekhez jussanak" (46. oldal).

Az ötödik napon, március 5-én a Sun címoldalán szórt szidalmakat Lord Woolfra, "a föld egyik legbutább és legmakacsabb alakjára", aki "abból csinált karriert, hogy tetszelgett azon liberális sopánkodók előtt, akik olyan nagymértékben felelősek a brit életmód hanyatlásáért", és "aki minden más bírónál erőteljesebben kampányolt amellett, hogy Nagy-Britanniát megbéklyózzák az emberi jogok európai konvenciójának minden fullasztó, káros hatású törvényével" (6. oldal). Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, mi Lord Woolf legújabb "bűne". Büszkén bemutatta a magánszámát – így a Sun – a cambridge-i egyetemen: azzal fenyegetőzött, hogy a bírók fellázadnak, ha Mr. Blunkett nem vonja vissza (az újság szerint) "ésszerű és tisztességes javaslatát a befogadási fellebbezési eljárás felgyorsítására". Ugyanebben a számban egy másik cikkben a Sun tudósítóinak sikerült találniuk egyvalakit, aki ösztönösen "valahol a kormány és Lord Woolf álláspontja" között áll, ezzel szemben viszont nyolc másik olyan embert, akik Woolf ellen szóltak: "túl sok a kelet-európai", "Lord Woolf idióta", "a honosítási engedélyért folyamodókat ki kéne dobni az országból, ha a hatóságok egyszer már elutasították a kérelmüket" és így tovább (36-37. oldal).

Vajon hogyan zárta le a Sun ezen a héten a bevándorlókról közölt tudósításait? A szombati Sun arról informálta olvasóit, hogy "Ann Winterton konzervatív képviselő bírálta Nagy-Britannia politikailag korrekt kultúráját" (2. oldal). Ez utalás arra a levélre, melyet Winterton küldött az összes konzervatív képviselőnek, s melyben elsiratja a "szabad véleménynyilvánítást". Levele válasz volt azokra a negatív reakciókra, melyek Winterton rasszista "viccét" bírálták – a viccet annak kapcsán eresztette meg a képviselőnő, hogy 2004 februárjában Nagy-Britanniában vízbe fulladt húsz, szörnyű körülmények között dolgozó, vélhetően "illegális bevándorló" (egyeseket közülük a rendőrség menekültként tartott számon).¹³

A recenzens arra számított, hogy populista retorikán túl akadémikus javaslatokat is olvashat a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének (Royal Institute of International Affairs) munkatársa könyvében. Christina Boswell könyve, természetesen, nem ragad meg a doveri újságban olvasott "gyűlölködő beszédmód" vagy a Sunban tapasztalt idegenellenesség példáinál.¹⁴ Ugyanakkor azonban nem tartalmaz átgondolt migrációs elméletet, s miközben számos populista kijelentést tesz, melyeket azonban nem magyaráz és nem állít nagyobb összefüggésrendszerbe, az a benyomás keletkezik, hogy az ilyen kijelentések egyfajta akadémikus tisztelet dicsfényét is elnyerik, és a migráció bizonyos formáinak korlátozó modelljével kárpótolnak. Így egyes európai országokra utalva Boswell a "populista űr" kifejezést használja akkor, amikor leírja, mi a különbség aközött, "ami ténylegesen megtehető a liberális demokráciákban a bevándorlás korlátozására, és mi az, ami már a populista politika többnyire irreális és etikailag elfogadhatatlan követeléseinek" minősíthető (4. oldal). Ez viszont azt jelenti, hogy a szerző szerint bizonyos szankciók szükségesek és elkerülhetetlenek is.

Az 1990-es évekre jellemző menekültpolitikát értékelve Boswell utal Franciaország nagylelkű (kiemelés tőlem, M. Cole) befogadói rendszerére, s ez a kijelentés ebben a szövegkörnyezetben úgy értelmezhető, mintha utólag igazolódtak volna a "reformjavaslatok". A kifejtés hiánya jellemzi az Olaszországgal foglalkozó részt is, ahol Boswell utal a "szabálytalan bevándorlás és az illegális munkavállalás körüli megfontolásokra", az "illegális beáramlás és a szabálytalan foglalkoztatás problémáinak" kezelésére és "az illegális bevándorlás súlyosbodó problémájára" (22. oldal). Az 5. fejezetben "a terhek megosztásának" kérdését elemezve utal arra, milyen nehézséget okoz "a nemkívánatos beáramlás" problémája (112. oldal). Mivel ezek egyikét sem veti alá kritikai elemzésnek, az ilyen megközelítések a "józan észen" alapuló álláspontoknak tűnnek.

Mint fentebb már kifejtettem, "a józan észre" hivatkozás egyet jelent azzal, hogy elsiklunk a baloldal érvei felett, és berekesztjük a vitát. A Sun retorikája egyértelműen ilyenfajta reagálásnak tűnik: az olvasók megnevezik "a baloldaliakat és a szakszervezeteket", a lap szerkesztőségi álláspontja pedig a gyűlölet hangján ágál a "liberális sopánkodók" és a törvénykezésben ülő befolyásos liberálisok ellen, akik amellett szólalnak fel, hogy Nagy-Britanniának be kell tartania az emberi jogok európai konvencióját. Az, hogy Boswell nem bírálja a bevándorlást korlátozó modelleket, sajnos, hasonló hatást eredményez.¹⁵ Másfelől Geddes felismeri a "józan ész" ideológiai jelentőségét (36. oldal), és elemzése túlmutat a Sun gyűlölködő beszédmódján és Boswell könyvének értelmezési hiányosságain. Így tehát felismeri, hogy bizonyos, gyakran használt fogalmak, például a "beözönlés, elárasztás és megszállás" ideológiai importból származnak (8. oldal), és hogy a nemzeti közösségek csak "a képzelet szüleményei".¹⁶ A korábban tapasztalt populista elemzésekhez képest pedig előrelépést jelent az, a fentebb már kifejtett álláspontja, mely szerint patologikus jegyeket a befogadó országok intézményei és szervezetei működése mutat, a bajok forrása tehát nem a menedékkérők viselkedésében keresendő.

Szemmel látható, hogy Nagy-Britanniát és Nyugat-Európát "erkölcsi pánikba" taszította a bevándorlók áradata.¹⁷ Mindhárom, cikkünkben elemzett könyv a bevándorlási politika reformját sürgeti, de a globális kapitalizmuson kívül nem lát semmilyen alternatívát. Épp ellenkezőleg, amit szeretnének, nem más, mint egy (érzékelhetően) tisztességesebb világkapitalista rendszer.¹⁸

Boswell is, Geddes is evidenciaként kezeli a további megszorításokat. Ennek megfelelően Boswell arra a következtetésre jut, hogy a bevándorlást korlátozó intézkedésekre koncentráló, rövid távú politika "hozhat választói szavazatokat", ám aligha eredményezi "a menekülők hazájára vagy a tranzit országokra nehezedő nyomást, és nem érinti az illegális bevándorlás vagy a menekültáradat mélyebben fekvő, kiváltó okait" (125. oldal). A legtöbb, amire Boswell számít, az, hogy "a megszorító ellenőrző intézkedéseket a problémák iránti érzékenységgel teszik meg, és a lépéseket irányító elsődleges szempontok a bevándorlók, a menekültek érdekei lesznek mind a kiinduló-, mind a célországokban" (125. oldal). Geddes következtetései pedig meglehetősen kétértelműek:

Míg a bevándorlásról és a menekülőkről kialakult, a jóléti államhoz kapcsolódó nézetek erőteljesen nemzeti meghatározottságúak maradnak, hiszen a jóléti államok nemzeti államok maradnak, és kilátásunk sincs egy nemzetek feletti alternatívára, ezért tehát a gazdaságilag fejlett európai országok perspektívájából szemlélve a nemzetközi migráció és a menekültek kérdését, ennek megértését eddig is, ezután is az európai integráció fejlődése, változása és tartalma fogja meghatározni (200. oldal).

Castles és Miller szerint "a migráció globalizálódása optimizmusra ad okot, mert [a kiinduló- és a célországok között] kibontakozó egység reményét villantja fel a migrációs folyamatokat kiváltó kicsi bolygónk életét kedvezőtlenül befolyásoló okok közös megoldásában" (290. oldal). Marxista nézőpontból szemlélve a helyzetet, ilyen egységet csak egy megváltozott világrend teremthet. Ahogy Gareth Dale fogalmaz: "az egyetemes emberi jogok és a mozgás globális szabadságának ragyogó burzsoá ígérete még átmenthető a jövőbe – ám nem magának a burzsoá világrendnek az igenlésével, hanem éppenséggel a tagadásával".¹⁹

 

Stephen Castles and Mark J. Miller (2003): The Age of Migration: International Population Movements in the Modern World (3rd edn) (Palgrave Macmillan, Basingstoke).

Andrew Geddes (2003): The Politics of Migration and Immigration in Europe (Sage, London).

Christina Boswell ed. (2003): European Migration Policies in Flux: changing patterns of inclusion and exclusion (Blackwell Publishing, Oxford).

 

Jegyzetek

 

¹ S. Castles and G. Kosack: Immigrant Workers and Class Structure in Western Europe. Oxford, 1985.

² Marx-olvasatuk determinista és nem pontos. A marxisták azt állítják, hogy az emberek cselekedeteit és motivációit osztályhelyzetük határozza meg. Az emberek döntéseket hoznak, de ezek a tőkés társadalmakban betöltött történelmi és aktuális helyzetükből adódó kötöttségeik függvényei. Ahogy Marx megfogalmazta, "az emberek maguk csinálják történelmüket, de nem szabadon, nem maguk választotta, hanem közvetlenül készen talált, adott és örökölt körülmények között csinálják". Karl Marx: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája. In MEM 8, 1962. 105. oldal

³ Nem világos, hogy egy nem determinista marxizmus miért ne tudná ezeket a viszonyrendszereket is egyesíteni.

⁴ Lásd R. Miles: Racism and Migrant Labour. London, 1982; M. Cole, "Brutal and stinking and difficult to handle: the historical and contemporary manifestations of racialisation, institutional racism, and schooling in Britain", Race, Ethinicity and Education, Vol. 7, 2004, pp. 35-56.

⁵ R. Miles: Capitalism and Unfree Labour: Anomality or Necessity? London, 1987, p. 7.

⁶ B. Camara, Ideologies of Race and Racism in P. Zarembka (ed.), Confronting 9-11: Ideologies of Race, and Eminent Economists, Oxford, 2002, p. 88.

⁷ E. Lawrence, Just Plain Common Sense: the "Roots" of Racism, in Empire Strikes Back: Race and Racism in 70s Britain, 1982, p. 48.

⁸ A posztmodern és a posztstrukturalista megközelítés (a kettő közötti elméleti különbségekről folytatott vitát lásd: M. Cole, Might It Be in the Practice that It Fails to Succeed? A Marxist Critique of Claims for Postmodernism and Poststructuralism as Forces for Social Change and Social Justice, British Journal of Sociology of Education, vol. 24, 2003, pp. 487-500) a rasszizmus problémáját a kulturális érintkezés és a különbségekből adódó eltérések közötti súrlódások következményének tekinti, nem pedig a kapitalizmus gazdasági céljaiból szükségszerűen adódó jelenségnek. Ahogy Camara megfogalmazza: a rasszizmussal szembeni kritika jórészt figyelmen kívül hagyja a kapitalista struktúrát, ami pedig a probléma alapvető aspektusa, mert ez tartja fenn a rasszizmust, s ugyanakkor maga is táplálkozik belőle… A kapitalizmus győzelmével a kommunikáció szférája és a kommunikációval foglalkozó társadalomtudományok kitermeltek egy meghatározó diskurzust – a posztmodernizmust – …mely a rasszizmus jelenségét nem a maga totalitásában közelíti meg, hanem csak a rendszer egy újabb aspektusának tekinti, ahogyan teszi azt a gazdasági rendszerrel, az oktatással, a vallással és a művészettel (Ideologies of Race and Racism, p. 90).

A posztmodernizmuson/posztstrukturalizmuson belül megfigyelhető egyrészt, hogy a hangsúly az interpretáció és a dekonstrukció irányába tevődött át a társadalmi változásokkal kapcsolatos gyakorlati megoldások keresése helyett; másrészt a kultúrára és az etnicitásra koncentrálnak inkább, mint a rasszizmus elleni küzdelemre; harmadszor, az elemzés és a cselekvés kikerült az elnyomottak hatásköréből, és az akadémiákra helyeződött át; és negyedszer, új nyelv keletkezett, mely lehetővé teszi, hogy a posztmodernek úgy sajátítsák ki a küzdelmet, hogy ténylegesen nem vesznek részt benne (A. Sivanandan, La Trahison Des Clercs, New Statesman, 1995. július 14., pp. 20-21; lásd még J. Bourne, Racism, Postmodernism and the Flight from Class, in D. Hill, P. McLaren, M. Cole and G. Rikowski (eds.), Marxism Against Postmodernism in Educational Theory, Lanham, nd., pp. 195-210). Ehhez az utolsó ponthoz még hozzáteszem, hogy természetesen egyes posztmodernisták és posztstrukturalisták hatékonyan lépnek fel a rasszizmus elleni harcban, különösen a helyi közösségekben, mint ahogyan láttuk például a kitoloncolás elleni kampány során.

⁹ Cole: Brutal and Stinking. Ebben a tanulmányban kísérletet teszek annak igazolására, hogy az intézményi rasszizmus a birodalomi lét első napjától jelen volt a brit társadalomban. Részletesen vizsgálom a birodalmi időszakban a brit gyarmati alattvalókkal szembeni rasszizmus jelenségeit, a gyarmatokról, illetve a II. világháborút követően a volt gyarmatokról származó bevándorló munkások rasszista megítélését és az ő gyermekeikkel szemben megnyilvánuló rasszizmust, mely részben az iskolarendszer által érvényesült.

¹⁰ A. Sivanandan, idézi L. Fekete, The Emergence of Xeno-racism, Institute of Race Relations, 2001, http://www.irr.org.uk/2001/szeptember/ak000001.htlm

¹¹ G. Dale, Capitalism and Migrant Labour, in G. Dale and M. Cole (eds.), The European Union and Migrant Labour, Oxford, 1997, p. 308.

¹² http://observer.guardian.co.uk/politics/story/0690398727300.html
Plymouth helyőrségi város, az Irakba küldött 40 000 brit rendfenntartóból a 15 000 főt számláló kiszolgáló személyzet innen való. Az ilyen támadások tehát egyúttal az új imperializmus jellemzői is (M. Cole, "Rule Britannia and God Save the Queen": a Marxist analysis of the teaching of imperialism, actual and potential, in the British school curriculum, Policy Futures in Education, vol. 2, 2004.

¹³ A március 1-jével kezdődő hét cseppet sem volt kivételes. 2004. március 6-án a Sun archívumára kattintva a megelőző évben a "menedékesek" keresőszóra meglepően nagy, 629 találat érkezett, a "menekültek" keresőszóra pedig 288: http://www.thesun.newsint-archive.co.uk

¹⁴ S. J. Ball, You've been NERFed! Dumbing down the academy: National Educational Research Forum: A National Strategy – Consultation Paper". A brief and bilious response, Journal of Education Policy, vol. 16, 2001, 265-268. oldal.

¹⁵ Ezzel persze nem akarom azt állítani, hogy Boswell szándékoltan rasszista nyelvet használ.

¹⁶ Lásd B. Anderson: Imagined Communities: Reflections on the Origins and Spread of Nationalism. London, 1983.

¹⁷ Lásd S. Cohen: Folk Devils and Moral Panics. London, 1973.

¹⁸ Természetesen Tony Blairnek is egy szociálisan igazságos világkapitalizmus a deklarált célja. Egy másik cikkemben kifejtettem, mennyire káros az ilyen vízió, és hogy a globális neoliberális kapitalizmust nem lehet megreformálni (M. Cole, New Labour, Globalization and Social Justice: the Role of Education in G. Fischman, P. McLaren, H. Sunker and C. Lankshear (eds.), Critical Theories, Radical Pedagogies and Global Conflicts, Lanham, Maryland, 2004 végén jelenik meg.

¹⁹ G. Dale: Introduction in Dale and Cole (eds.) op. cit., p. 12.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

Mi lenne, ha életbe lépne egy egyenlőbb globális elosztási rendszer, s a gazdagabb országok kötelesek lennének több pénzt tenni a közösbe, vagyis több jutna a világ szegény régióinak? Az eredmény, állítja a szerző, meglepő. A gazdag országok életszínvonala nem csökkenne drasztikusan – az így lehetővé váló infrastrukturális fejlesztések nekik is új munkalehetőségeket teremtenének -, a szegények életkörülményei és lehetőségei pedig sokat javulnának.

Alapos tévedés volna megfeledkezni arról, hogy az utóbbi négy-öt évszázad során a kapitalizmus szervezte meg Földünkön a különféle kistérségek, társadalmak, földrészek közötti kapcsolatok rendszerét, s önáltatás volna nem tudomásul venni, hogy e rendszert kezdettől fogva az egyenlőtlen csere és a világméretű hatalmi hierarchiák logikája szervezi. Hiba volna azonban azt gondolni, hogy a világ társadalmait ma, a maga súlyosan egyenlőtlen és igazságtalan módján összefogó rendszer volna az egyetlen lehetséges szerveződés.

A globális összefüggésekkel foglalkozó társadalomtudósok nagy része lemondó attitűddel viseltetik tárgya iránt. A világrendszer egészének szintjén megfigyelt egyenlőtlenségek makacsul növekvő tendenciája láttán, s a rohanó egyenlőtlenségeket "egyetlen ésszerű" világrendként beállító ideológiák zajában legtöbb kartársam öncenzúrát alkalmaz, s el sem kezd gondolkodni azon, vajon miként festene egy, a globális összekapcsolódások tekintetében a talán mainál is szorosabban összefonódó, ám a jelenleginél igazságosabb elosztási elven működő és egyéb szempontból is emberhez méltóbb, globális rendszer. Mint utópiára legyintünk rá arra a kérdésre, nem volna-e elképzelhető egy olyan globális elosztási mechanizmus, melynek révén hosszú távon, értelmesen szervezett módon jelentős érték áramolhatna a ma "gazdag" régiókból a "szegény" térségek társadalmaiba.

Szerintem is utópikus minden ilyen ötlet. Jelen írásom célja így színtiszta provokáció. Annak végiggondolására szeretném ösztökélni az olvasót, hogy pontosan mi is az, ami utópikus benne. Mintegy a visszájáról közelítem a problémát: megpróbálom azt láttatni, mi az, ami lehetségesnek tűnik – s teszem ezt nyilvános adatok segítségével.

Induljunk ki a legszélsőségesebb elképzelésből. Képzeljük el, mi volna, ha mintegy varázsütésre életbe lépne a világban egy tökéletesen hatékony, radikálisan egyenlőségelvű, globális újraelosztó mechanizmus. Tegyük fel, az emberiség által megtermelt érték összmennyisége nem változna, de ennek elosztása teljesen egalitáriussá válna, azaz a világ minden államában egy csapásra egyazon összegre rúgna az egy főre jutó nemzeti jövedelem. Hogy e világátlag milyen lehetőségeket nyitna meg és milyen korlátokat támasztana az emberiség számára, azt a nyájas olvasó könnyűszerrel, tapasztalati úton eldöntheti: kéretik egy pillanatra letenni az újságot s kipillantani az utcára. Csehország, Mexikó és Uruguay mellett ugyanis a mai Magyarország egy főre jutó nemzeti jövedelme áll legközelebb a világátlaghoz.

A globális jövedelem ilyetén, radikális egyenlőségelven történő elosztása egészen tűrhető körülményeket tenne lehetővé a világ népei részére – főleg akkor persze, ha az így érvényes átlagot még a mai magyarországi gyakorlatnál is felelősebb és hatékonyabb módon költenék el a világ államai. E nemzeti jövedelem teszi lehetővé a magyar társadalom számára például, hogy a korábban Nyugat-Európa-szerte morbus hungaricusként aposztrofált, a tömeges szegénység egyik tüneteként felfogható népbetegséggel való együttélés veszélye nélkül élje mindennapi életét, az ingyenes iskola-, nyugdíj- és egyéb szociális ellátórendszerekről nem is szólva. A globális "közép" joggal irigység tárgya a világ nagy részében.

Mármost, ami a betevő falat elemi kérdéseit illeti, a világátlag körül elhelyezkedő országok, így Magyarország társadalma számára vajmi kevéssé járna közvetlenül érzékelhető változással, ha a globális jövedelemelosztás rendszerét újraelosztó alapokra helyeznék. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tágabb összefüggésben ne volnánk alaposan érdekeltek egy ilyen rendszer bevezetésében, sőt. Remélem, az alábbiakból részben kiderül, miért volna nagyon is jól felfogott, hosszú távú érdeke még a politikai világmegváltásba többgenerációs tapasztalatai okán alighanem joggal belefásult kelet-közép-európai világátlag-társadalmaknak is egyfajta, az összemberiség szintjén racionális, globális jövedelem-újraelosztási rendszer megteremtése.

Az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének 1995-ben tartott, kilencvenhatodik plenáris ülése az 1997 és 2006 közötti időszakot az "Első Szegénységellenes ENSZ-évtizednek" kiáltotta ki. A közgyűlési határozat "felszólítja" nemcsak "az Államokat", hanem "az Egyesült Nemzetek egész rendszerét, a releváns nemzetközi szervezeteket és [a nemzetközi rendszer] minden egyéb érintett résztvevőjét, hogy aktívan vegyenek részt az Évtized pénzügyi és technikai támogatásában s különösképpen abban, hogy a határozat döntései és ajánlásai gyakorlati és konkrét szegénységmegszüntetési programokban és tevékenységekben öltsenek testet".

E rendkívül összetett dokumentum a továbbiakban külön-külön szólítja meg a világ jómódú és szegény államait, és minden egyes államra a világgazdaságban elfoglalt helye szerint különböző feladatokat ró. Ahelyett, hogy siránkozna a globális szegénység mértéke fölött, a felhívás rendkívül fontos politikai lépést tesz tehát: rámutat, hogy a szegénység önmagában nem megszüntethető, s megjelöli a globális egyenlőtlenségeket mint a nyomor fő kiváltó okát.

Mármost, ami a világ üléstermeken túli realitásait illeti, az ENSZ-évtized első öt évében – melyekre nézve már rendelkezésünkre állnak a világ országai által nyújtott gazdasági teljesítményekre vonatkozó becslések – nyomát sem tapasztalni annak, hogy foganatja lett volna az ENSZ-határozatban foglaltaknak. A globális egyenlőtlenségek érzékelhetően nem csökkentek – sőt bizonyos jelzőszámok tanúbizonysága szerint makacsul növekednek. (A globális egyenlőtlenségeknek két fő összetevőjét különböztetik meg: az egyes államok közötti egyenlőtlenségeket és az államokon belüli egyenlőtlenségeket. Jelen írásomban értelemszerűen az előbbivel foglalkozom, de ez korántsem jelenti, hogy az utóbbival kapcsolatban ne volnának fölöttébb nyomós problémák világszerte.)

Az alábbiakban azt vizsgálom meg, mi volna a gazdaságstatisztikai realitása egy, a fent említettnél jóval kevésbé radikális globális egyenlőtlenségcsökkentő intézkedéssorozatnak, amely valami olyasfélével próbálkozna, amit az ENSZ-határozat a maga tapintatos módján pedzeget. Mivel járna, ha az emberiség megpróbálná korlátozni a globális jólét és az ezzel együtt járó, piaci mechanizmusok révén érvényesülő előjogok azon formáját, amit Giovanni Arrighi oligarchikus vagyonként határoz meg? Az oligarchikus vagyon nem más, mint "hosszú távú jövedelem, amelynek semmi köze nincs a kedvezményezettje által tett erőfeszítések intenzitásához, illetve hatékonyságához, s amely soha nem áll mindenki rendelkezésére, függetlenül attól, hogy [a kedvezményezettek körén kívül eső csoportok tagjainak] erőfeszítései mennyire intenzívek vagy hatékonyak". Az oligarchikus vagyonnak – itt – nem az egyéni, hanem az állami változata az, ami engem érdekel. A kérdés tehát ez: merőben számszaki alapon elképzelhető volna-e egy, a jelenleginél kevésbé kiegyensúlyozatlan, kevésbé igazságtalan globális államközi jövedelem-elosztási rendszer?

Két konkrét kérdést próbálok megválaszolni. Ezek:

1. "Mekkora világgazdasági szintű erőforrás-átcsoportosításra volna szükség ahhoz, hogy érzékelhető mértékben csökkenjen a globális egyenlőtlenségek mértéke?"

2. "Milyen hatást gyakorolna a világgazdaság elosztási rendszerére, ha a globális piac mechanizmusai által teremtett egyenlőtlenségek ellensúlyozására létrejönne egy globális újraelosztó rendszer – valahogy úgy, ahogy a jóléti állam kiegészíti, s így részlegesen korrigálja a tőkefelhalmozás folyamatát a saját területén?" Ebben az értelemben a jövedelemelosztás elképzelt, alternatív rendszere nem volna más, mint átmenet a nemzetállami újraelosztásból a globális újraelosztásba, valahogy úgy, ahogy a tőkés piac súlypontja áttevődött a nemzeti gazdaságról a világgazdaságra valamikor a tizenhatodik és a tizenkilencedik század között.

1. tábla Nemzetijövedelem világátlagok 2000, valamint születéskor várható élettartam és írni-olvasni tudás 2001
Becslési módszer	Átlagos nemzeti jövedelem (USD)	Államok a nemezeti jövedelem skálán	Születéskor várható élettartam (év)	Írni-olvasni tudó felnőttek (%)
GNI/cap. Atlas	5.170	Luxemb. 42.060	78.1	99
		Svájc 38.140	79.0	99
		Japán 35.620	81.3	99
		Cseho. 5.250	75.1	99
		Mexikó 5.070	73.1	93
		Sierra Leone 130	34.5	36
		Burundi 110	40.4	49
		Etiópia 100	45.4	40
GNI/cap. PPP	7.410	Luxemb. 45.470	78.1	99
		USA 34.100	76.9	99
		Svájc 30.450	79.0	99
		Belarusz 7.550	69.6	100
		Brazília 7.300	67.8	87
		Kongó 570	40.6	63
		Tanzánia 520	44.0	76
		Sierra Leone 480	34.5	36
GDP/cap. FX	5.634	Luxemb. 56.372	78.1	99
		Svájc 46.737	79.0	99
		Japán 44.830	81.3	99
		Uruguay 6.114	75.0	98
		Magyaro. 5.425	71.5	99
		Sierra Leone 147	34.5	36
		Burundi 141	40.4	49
		Etiópia 116	45.4	40
GDP/cap. PPP	7.115	Luxemb. 50.061	78.1	99
		USA 34.142	76.9	99
		Norvégia 29.948	78.7	99
		Botswana 7.184	44.7	83
		Litvánia 7.106	72.3	100
		Burundi 591	40.4	49
		Tanzánia 523	44.0	76
		Sierra Leone 490	34.5	36
Forrás: Világbank, 2002, World Development Indicators, adat-CD-ROM			Forrás: UNDP, 2003, Human Development Report 2003. New York: ENSZ: 237-40

 

Mint az előbbi táblázat szemlélteti, a világgazdaság egyes résztvevői közötti átlagjövedelem-különbségek mára megdöbbentő méreteket öltöttek. A világgazdaság leggazdagabb államára (mind a négy becslési technika értelmében: Luxemburgra) a nemzeti jövedelem világátlagának hat-tízszerese jut, míg a világ legszegényebb gazdaságaiban az egy főre jutó átlagjövedelem a becslési módszertől függően mindössze az egytizennegyed-egyötvenketted részét, azaz kettő-hét százalékát teszi ki a világátlagnak. Másként fogalmazva, az Atlas-módszerrel számított bruttó nemzeti termékben (GNI/cap) a világ leggazdagabb államai 420-szor akkora átlagjövedelmet (!) biztosítanak polgáraiknak, mint a legszegényebbek. A globális jövedelemegyenlőtlenségek e mértéke akkor is fölfoghatatlan, abszurd, elfogadhatatlan és történelmileg precedens nélküli, ha tekintetbe vesszük, hogy Luxemburg adatát némileg felduzzasztják a közelmúlt magyar gazdasági elitjének történetéből is jól ismert "offshore" befektetések, s hogy a világ legszegényebb országainak belső árarányai némileg eltérnek a világpiaci árarányoktól – így például a legalapvetőbb élelmiszerek vonatkozásában valamivel nagyobb a belső nemzeti jövedelem vásárlóereje, mint amit a nemzetközi pénzpiaci ellenérték tükröz (ezért kisebbek a vásárlóerő-paritáson, azaz PPP-módszerrel mért egyenlőtlenségek, mint a pénzpiaci árfolyamokon számított értékek).

Miféle globális erőfeszítést igényelne tehát, hogy a világ államait közelebb hozzuk a világátlaghoz? Mi volna, ha – a tökéletes világegyenlősdi helyett – megelégednénk azzal, hogy a köztük ma meglevő egyenlőtlenségeket a felére csökkentenénk? Ez igen mérsékelt első lépésnek fogható föl: ha bevezetésre kerülne egy ilyesféle reform, a világ szegény országai továbbra is sokkal, de sokkal szegényebbek maradnának, mint a gazdagok – csak éppen fele olyan mértékben, mint ma. Ez az átalakulás azt jelentené, hogy megfeleződne a világátlag és az adott ország adata közötti távolság: az átlag fölöttiek némileg lecsúsznának, és a korábbi jövedelmi szintjük és a világátlag között "félúton" állnának meg; az átlag alattiak ugyanakkor fölfele kúsznának, hogy aztán pontosan a korábbi adatuk és a világátlag közötti szinten álljanak meg. (Hogy mennyire kevéssé ambiciózus ez a kritérium, azt jól mutatja, hogy az 50%-os csökkentés nagyjából azt jelentené, hogy a globális államközi jövedelmi egyenlőtlenségek mértékét a 19-20. század fordulójának nagyságrendjére, a gyarmati rendszer csúcspontján mérhető mértékre esnének vissza.) A számításaimban használt 50%-os érték persze önkényes: bármely egyéb aránnyal is megismételhető a gyakorlat.

Hol találnák magukat tehát a világ országai, ha az államközi jövedelemelosztásban bevezetnénk egy olyan rendszert, amely épp feleannyira volna egyenlőtlen, mint a jelenlegi? (A továbbiakban az egy főre jutó nemzeti jövedelem Atlas-módszerrel történt becslésének eredményeképpen előállt adatokból számított eredményekről számolok be. A GNI – angolul: Gross National Income – a belföldön előállított értéktöbbletet méri, s nem veszi számításba az adott országban leányvállalatokkal jelen levő külföldi központú multinacionális vállalatok által termelt értéket, viszont beszámítja az adott ország saját multijainak külföldön szerzett jövedelmét. Az Atlas-módszer az adott évben, nemzeti valutában termelt értéktöbbletet az adott év és az azt megelőző két év átlagos hivatalos USD-árfolyamán számítja át dollárra.)

Az államok közötti jövedelmi rangsor értelemszerűen nem változna: a ma leggazdagabbak volnának akkor is a leggazdagabbak, s a legszegényebbek a legszegényebbek. A dollárban számított összegek tekintetében a legnagyobb mértékben a lista élén álló Luxemburg jövedelmi adata csökkenne, Svájcé egy kicsit kevésbé s így tovább, míg el nem érnénk Csehországot (amelynek egy főre jutó nemzeti összjövedelme 5250 dollárról 5120 dollárra csökkenne). Csehország alatt életbe lépne a rendszer újraelosztó mechanizmusa: Mexikó egy főre jutó nemzeti jövedelme már növekedne, ha csak alig kimutathatóan is (5070 dollárról 5120 dollárra). A listán lefelé haladva egyre érzékelhetőbbé válik az egy főre jutó jövedelem növekedése. A Jordánia és Paraguay közötti jövedelemszintű államok nemzeti jövedelme durván megduplázódna; a Szváziföld és Türkmenisztán közöttieké megháromszorozódna s így tovább, míg el nem érnénk a lista végén kullogó Etiópiát, amelynek egy főre jutó nemzeti jövedelme durván a huszonötszörösére növekedne. (Ne feledjük: Etiópia ezzel is csak a felét dolgozná le a világátlagtól számított hátrányának.)

A globális jövedelemelosztás ilyetén reformja valóban jócskán csökkentené a világ leggazdagabb társadalmainak átlagjövedelmét. Luxemburg lakóinak jövedelmi átlaga valahol a mai Franciaország és Írország szintjére süllyedne, Svájc pedig a mai Kanada és Írország között találná magát. Az életminőség némely fontos vonatkozását tekintve azonban jószerével nem is volna érzékelhető a változás: Luxemburg születéskor várható élettartamadata (78,1 év) már ma is pontosan az Írország-Kanada pár vonatkozó adata között található, és az írni-olvasni tudó felnőtt lakosság aránya tekintetében már ma sincs mérhető különbség a globális jövedelmi skála csúcsán található társadalmak között. Ugyanez a helyzet Svájc, illetve az Írország-Kanada pár vonatkozásában, s csak a Japánban becsült születéskor várható élettartam magasabb egy picivel, mint Ausztrália és Kanada jelenlegi adata (melyek "között" Japán találná magát jövedelmi szempontból). A dolog érdemi részét tekintve tehát oly csekélyek a világ leggazdagabb országai között életminőség tekintetében megfigyelhető különbségek, s mint történeti szociológus teszem hozzá: az ide vágó vívmányok oly mélyen beágyazottak a világ centrumországainak társadalmi-történelmi intézményrendszerébe, hogy a globális újraelosztó reform által előidézendő átlagjövedelem-csökkenés aligha okozná az életfeltételek társadalmi szinten kezelhetetlen összeomlását e gazdag társadalmakban.

Ami a lista alján elhelyezkedő társadalmakat – azaz az emberiség többségét – illeti ugyanakkor, a jövedelemelosztási reform várható pozitív hatásának leírásához alig találunk megfelelő jelzőket. A skála alján elhelyezkedő, 100 és 270 dollár közötti átlagjövedelmű tizenkilenc ország jövedelme a mai Jamaica és St. Vincent szintjére (azaz a 2610 és 2720 dolláros közötti szintre) emelkedhetne. Eközben Jamaica és St. Vincent valahova a mai Costa Rica és Libanon közé "költözne", miközben az utóbbiak egy szintre kerülnének Chilével és Venezuelával, amelyek viszont Magyarországra és Trinidad/Tobagóra hajaznának. Ami a lista legnagyobb államait illeti, Kína becsült egy főre jutó nemzeti jövedelme elérné a mai Törökországét, míg India valahol a mai St. Vincent és Belorusszia között találná magát. Belorusszia a mai Libanon szintjére emelkedne, Törökország pedig a mostani Lengyelország jövedelemszintjét érné el. Eközben Lengyelország a mai Horvátország és Magyarország jövedelemszintjét tudhatná magáénak, Horvátország pedig utolérné Magyarországot.

Mindez a pénzben kifejezett értékeknél is nagyobb hatást gyakorolna a lista alsó felén elhelyezkedő társadalmak életminőségére, ugrásszerűen javítva a mai perifériák társadalmainak mindennapi életkörülményeit. Mivel az életminőség és a jövedelem közötti összefüggés nem lineáris, a várható előnyök sokkal jelentősebbek, mint a költségek. Minden egyéb tényező változatlanul hagyása mellett a jövedelmi skála alján elhelyezkedő társadalmakban a születéskor várható élettartam a jelenlegi 34,5 és 52,5 évről 70 év körülire, azaz huszonöt-száz százalékkal növekedhetne. Az írni-olvasni tudás tekintetében negyven-kétszáz százalékos volna a növekedés. Talán nem szükséges részletezni, milyen erőforrás-robbanást jelentene az egészséges élettartam hosszabbodása és az elemi kommunikációs készségek elsajátítása (így a képzési és munkavégzési lehetőségek megteremtése) a munkaerőpiacon való részvétel, a vállalkozási készség, a kreativitás, a társadalmi konfliktusok kezelhetősége, a háborúk, az éhínségek és a járványok elkerülése, a társadalmi reprodukció általános folyamata s általában a társadalmi élet normalizálása tekintetében.

Igen ám, de vajon megvalósítható volna-e mindez? Tisztán számszaki értelemben a rendszer csaknem el tudná tartani saját magát. A ki- és befizetések egyenlege negatív volna ugyan, ám az így keletkező deficit mértéke mindössze a világjövedelem 0,93%-ára rúgna. Ez jelentős, de nem szükségszerűen leküzdhetetlen probléma. A legnagyobb globális szubvenciókat a jelen állapot szerint Kína, India, Indonézia, Pakisztán, Banglades, Nigéria, az Orosz Föderáció, Vietnam, Etiópia és a Fülöp-szigetek társadalmai kellene, hogy kapják. A kínai, indiai, indonéz és vietnami gazdaság közelmúltbeli, dinamikus növekedése és Oroszország tartósan erős energiapiaci helyzete azt ígéri, hogy a "fölzárkóztatás" tényleges költségei valószínűleg az általam számítottnál csekélyebbek volnának.

A legnagyobb be- és kifizetések listája némileg átalakul, ha azt vesszük figyelembe, teljes nemzeti jövedelmük mekkora hányadát érintené a reform. E szempontból a rendszer finanszírozásának legnagyobb terhét a legmagasabb egy főre jutó nemzeti jövedelmű gazdaságok viselnék: így Luxemburg nemzeti jövedelme 43,9%-kal kellene, hogy csökkenjen ahhoz, hogy ez a nagyon gazdag, kis ország gazdasági erejének megfelelő mértékben vegye ki a részét az emberiség létfönntartásából. Még a jövedelmi skála harminchetedik helyét elfoglaló Dél-Korea is nemzeti jövedelmének mintegy húsz százalékát kellene, hogy befizesse a globális újraelosztási alapba. A jövedelmek jelenlegi elosztási rendszerének egyenetlensége miatt a befizetés a 42. helyen álló Uruguaynál csökkenne a 10% alá, Csehországnál enyészne el, majd a ma a 44. helyet elfoglaló Mexikónál fordulna szubvencióba. A dollárban számítva legnagyobb befizető – az Egyesült Államok – befizetendő nemzetijövedelem-hányada tekintetében az ötödik helyen áll.

A nemzeti jövedelmének legnagyobb arányát befizetni kényszerülő húsz országból tizenegy az Európai Unió tagja. Az EU mai huszonöt tagországa közül tizenkilenc befizetője volna a rendszernek, s ha az EU-t egyetlen tételként kezeljük, a világ második legnagyobb befizetőjével állunk szemben. Az EU által befizetendő összeg mintegy 80%-át tenné ki az Egyesült Államok összegének.

Hogy az ilyen szintű globális jövedelem-újraelosztással járó teher ésszerűen kezelhető-e, hogy pontosan milyen mechanizmusok volnának alkalmasak egy ekkora összegeket kezelő, globális pénzügyi intézményrendszer bevezetésére és tisztességes, átlátható, megbízható működtetésére, s hogy mik volnának a korrupciómentes, társadalmilag és környezetileg egyaránt hosszú távon fenntartható fejlesztési célok, melyekre ezek az összegek fordítandók volnának – nos, ez természetesen nem derül ki az általam ismertetett számításokból. Ugyancsak nem világos, milyen szervezeti és hatalmi rendszert igényelne egy ekkora, az államok fölött átívelő, globális újraelosztó intézmény, s hogy miként volna biztosítható így ilyen szervezet demokratikus, az összes érintett – az emberiség egésze – érdekeit érdemben szem előtt tartó és bürokráciamentes működése.

Ami a dolog merőben számszaki oldalát illeti azonban, egy efféle reform nem tűnik teljességgel megvalósíthatatlannak. A tíz-negyven százalék körüli újraelosztási ráták nem ismeretlenek a mai világgazdaságban: a mai, leggazdagabb államok esetében az állami költségvetés GDP-hez viszonyított aránya a huszonöt-ötven százalékos tartományban mozog. Az természetesen teljességgel elképzelhetetlen, hogy ekkora összegeket egy csapásra hozzáadjunk a mai állami költségvetésekhez – ugyanakkor érdemes emlékezni arra, hogy a mai "nemzetállami" redisztribúciós ráták ugyancsak teljességgel elképzelhetetlenek lettek volna száz-százhúsz évvel, azaz négy-öt emberöltővel ezelőtt.

A pénzben mérve legnagyobb befizetők listájának élén az Egyesült Államokat, Japánt, Németországot, az Egyesült Királyságot, Franciaországot, Olaszországot, Kanadát, Spanyolországot, Hollandiát és Ausztráliát találjuk. A tíz legnagyobb leendő befizető közül nyolc tehát NATO-tagország. Mivel a jelenlegi rendszerben a kormányzati költségvetések jelentős része bújtatott vagy nyíltan elismert katonai kiadás, s mivel – a stockholmi Békekutató Intézet szerint – "a katonai kiadások a magas jövedelmű országok körében a legmagasabbak", alighanem a világ számos jómódú államában, a kormánykiadások számos területén volna lehetőség jelentős költségátcsoportosításra.

Egy efféle reform életbe lépése esetén a világ gazdag társadalmaiból a szegény országokba átcsoportosítandó összegek jelentős része alighanem infrastrukturális beruházások és közösségi fogyasztási javak formáját öltené, s így mind a globális "középen", mind pedig a jövedelmi skála élén álló gazdaságok jelentős hasznot húzhatnának az így keletkező keresletből. Mivel e fiskális világreform csak nagyon hosszú távon volna megvalósítható, bőven volna rá mód, hogy fokozatosan bevezetve, ismételt, apró korrekciók révén korlátozzuk a reform hatására várható megrázkódtatásokat.

A globális-monetarista ideológia által javasolt fiskális-restrikciós reformok bevezetését társadalmi közegtől, történelmi háttértől, gazdaságföldrajzi körülményektől, politikai összefüggésektől és piaci realitásoktól függetlenül, világszerte proponáló szervezetek egybehangzóan arra próbálnak bennünket rábeszélni, hogy kizárólag pénzügyi dimenzióban gondolkodjunk a gazdaságról s a világról egyáltalán. Érdemes elgondolkodni azon, mi volna, ha az emberiség mintegy a saját fegyverét fordítaná szembe a globális monetarizmussal, s arra kezdené használni a globális gazdasági intézményeket, hogy az emberiség egészének és az emberiség társadalmi-kulturális sokszínűségének hosszú távú fönntarthatósága érdekében szisztematikusan korlátozza a jelenlegi, obszcén módon elrajzolt jövedelmi egyenlőtlenségeket. Vajon képes vagy inkább hajlandó volna-e a világgazdaság intézményrendszere arra, hogy az egyenlőtlenségek legkülönfélébb, rafinált formáinak létrehozatala, fenntartása és állandó újratermelése helyett ezek hosszú távon átgondolt csökkentésére törekedjen? Elképzelhető-e, hogy a nemzetközi bankrendszer – a kapitalizmus története során először – ne csak a perifériákról a centrumokba szippantsa a gazdasági erőforrásokat, hanem centrifugális áramlások keretéül is szolgáljon? Az ugyanis bizonyos, hogy még egy – talán, eleinte, viszonylag – korlátozott hatékonyságú globális újraelosztási rendszer is a hasznos, tevékeny emberi élet kiteljesítésének olyan lehetőségeit nyitná meg embertársaink túlnyomó többsége előtt, amit ma csak a globális jövedelmi piramis felső harmadát-negyedét elfoglaló szerencsés, érdemtelenül kivételezett, a jelenlegi rendszerben a globális teljhatalmat gyakorló kisebbség ismer.

Noha mindez a "tisztán" számtani kalkuláció szerint, legalábbis elvileg nem tűnik teljesen megvalósíthatatlannak, egy efféle reform bevezetése – csakúgy, mint minden gazdasági intézmény létrehozatala, ahogy ezt nem utolsósorban Polányi Károly munkássága alapján jól tudjuk – megfelelő társadalmi intézmények létrehozatalát igényli. Társadalmi intézményekét, amelyek képesek arra, hogy az emberiség józan és felelősen gondolkodó többségének elgondolásait, jövőképét politikai úton megvalósítsák a globális szinten szervezett ostobaság, önzés, kisszerűség, erőszak és gonoszság politikájával szemben.

Noha a "tisztán" gazdasági természetű eszközök, mint láttuk, nagyjából rendelkezésre állnak, átfogó, globális jövedelem-újraelosztó reformról szó sem esik. Ez pedig arra utal, hogy elképzelhető: a ma létező társadalmi és politikai intézmények nem alkalmasak egy efféle kezdeményezés megvalósítására. Annyi bizonyos, hogy például a Nemzetközi Valutaalapot, a WTO-t, az ENSZ-t, a davosi világgazdasági elitcsúcsot, a Párizsi Klubot, az EU-t, a NAFTA-t, az ASEAN-t, a nemzetközi bankrendszert, illetve a világcsendőrséget nem erre a célra hozták létre. A feladat viszonylag egyszerű: ami átalakítható, annak az átalakítását meg kéne kezdeni; ami akadálya a reformnak, azt le kellene bontani; amely feladatra pedig nincsen jelenleg létező globális intézmény, arra létre kellene hozni azt.

A globális jövedelemegyenlőtlenségek jelenlegi mértékét tekintetbe véve két út áll az emberiség előtt: megteremtjük a globális újraelosztás intézményrendszerét, vagy nem csinálunk semmit. Noha rövid távon jóval egyszerűbbnek és olcsóbbnak tűnik, az utóbbi lényegében nem más, mint annak kinyilvánítása, hogy az emberiség morális egysége, az "ember" mint morális kategória merő fikció, s hogy az emberiség világra, történelemre, társadalmi viszonyokra, alapkérdésekre reflektáló, józan, értelmes, normális része hajlandó együtt élni azzal a történelem utóbbi néhány töredékmásodpercében kialakult válságjelenséggel, mely egymástól földrajzilag, "állampolgársági" alapon szegregált csoportokra tagolja az emberiséget, s az így létrehozott, mesterségesen elkülönített csoportoknak brutálisan eltérő életlehetőségeket kínál. Az utóbbi választás az emberiség ma ismert formájának fennmaradását veszélyeztető felelőtlenség (s egyben az apartheid nevű társadalomszervezési logika alapszerkezete).

Az egyetlen, elfogadhatónak tűnő út – kollektív társadalmi és politikai cselekvés a globális jövedelem-újraelosztás érdekében – gyakorlati megvalósításának feladata alighanem a legnagyobb kihívás a ma élő emberiség, benne a legkülönfélébb közösségek, politikai és társadalmi szervezetek, mozgalmak, államok és államok fölötti hatalmi rendszerek számára egyaránt. Hogy egy efféle reform keresztülvihető-e békés úton, e pillanatban nem eldönthető, hiszen soha, senki nem tett rá kísérletet. Ami az "Első Szegénységellenes ENSZ-évtizedet" illeti – nos, ez legalább abban segít, hogy érzékeljük, milyen távol vagyunk még a megnyugtató megoldásoktól.

 

A cikk angol nyelvű eredeti szövege 2004 novemberében a Budapesten tartott Polányi-emlékkonferencia záró, plenáris ülésén, hangzott el, és az Economic and Political Weekly című folyóiratban jelent meg Indiában. A hivatkozások és a részletes számadatokat tartalmazó táblázatok az angol változatban találhatók.

Az ázsiai társadalmakkal kapcsolatos eurocentrikus látásmód meghaladása az európai gondolkodásban mélyen gyökerező esszencialista és expanzionista, uralmi logika elvetését föltételezi. Csakis akkor érthetjük meg az ázsiai modernitást mint a civilizációk interakciójának eredményét, ha feltárjuk a valóságos történeti előfeltételeket és mozgásokat.

Ázsiában – miként Európában is – élénk vita van kibontakozóban az Egyesült Államok hatalmának ellensúlyozására képes regionális entitások kialakítása körül. A liberális globalizáció és az "új birodalmiság" – e két nyilvánvalóan különböző fogalom – immár a katonai szerződések, a gazdasági társulások és a nemzetközi politikai intézmények vezérfonalává vált. Együttesen olyan – a politikai, a gazdasági, a kulturális és a katonai szférát magában foglaló – globális rendszert alkotnak, amit "birodalomnak" vagy "neoliberális imperializmusnak" nevezhetünk.

Ellene az európai társadalmak a regionalizmus segítségével próbálnak védekezni. A német filozófus, Jürgen Habermas "Miért van szüksége Európának alkotmányra" c., cikkében¹ posztnacionális demokrácia megalkotására tesz javaslatot, amely három fő irányt követ: egy európai civil társadalom létrehozása, európai szintű politikai nyilvánosság kialakítása s olyan politikai kultúra megteremtése, amelyet az Európai Unió minden polgára magáénak vallhat.

Ami Kínát illeti, Peking néhány éve felvetette, hogy a "tíz plusz egy" formula jegyében csatlakozna a Délkelet-ázsiai Országok Szervezetéhez (ASEAN² ), amire Japán azonmód rákontrázott, s "tíz plusz hármas" formulára (Kína, Japán és Dél-Korea) tett javaslatot. 2002-ben az egyik japán hírügynökség arra hívta fel a figyelmet, hogy "amennyiben Ázsia egyesítésének üteme felgyorsul (…), a regionális egység keretében a Japán és Kína közti távolság érzete önmagától elhalványul majd. Egy, az ASEAN – Japán, Kína és Dél-Korea – vezetőit közös asztalhoz ültető konferencia, amely először teremt alkalmat regionális tárgyalásokra az Egyesült Államok nélkül, elvezethet a Franciaország és Németország közötti megbékélés ázsiai változatához".³

Amikor a tíz kelet-európai ország 2004. május 1-jén belépett az Európai Unióba, egy japán diplomata és egy indiai politológus kutató javasolta, hogy Kína, Japán és India legyenek a NATO ázsiai megfelelőjének pillérei.

Tisztázni kell azonban, hogy mit is értenek az ázsiaiak Ázsia fogalmán – ami egyszerre három kérdést is felvet. Először is, az "ázsianizmus" egyes aspektusai a XIX. századtól kezdve szorosan összefonódtak a nacionalizmus különféle válfajaival. Másodszor, az Ázsia-gondolat két egymással ellentétes fogalmat takart: a japán, kolonialista jellegű tervet "az ázsiai térség közös gazdasági fellendítéséről", illetve a szocialista és a nemzeti felszabadító mozgalmakon nyugvó, szocialista Ázsia koncepcióját. Kérdés, hogy a szocialista mozgalom összeomlása után s az ázsiaiság mibenlétének újrafogalmazása közepette mit lehet kezdeni ezen örökséggel. Harmadszor: ha meg kívánjuk haladni a nemzetállamiságot, akkor Ázsia újbóli "kitalálása" feltételezi, hogy a szupranacionális állam képzete a XIX. századi Ázsia-felfogás helyébe lépjen.

Ázsia eszméje valójában nem ázsiai, hanem európai fogalom. A XVIII-XIX. századi Európában a társadalomtudományok (a nyelvészet, a történelem, a földrajz, a jogfilozófia, az államelmélet, a fajok eredetének kutatása, a historiográfia és a politikai gazdaságtan) a természettudományokhoz hasonlóan gyors fejlődésen mentek keresztül, s közös eredményeik nyomán új világtérkép rajzolódott ki. Az Európáról és Ázsiáról formált képzetek integrálódtak a "világtörténelem" fogalmába.

Montesquieu, Adam Smith, Hegel és Marx (mások mellett) megalkották az Európával szembeállított Ázsia-képet, amelyet beillesztettek a történelemről formált teleologikus felfogásba⁴ , s amely így foglalható össze: többnemzetiségű ázsiai birodalmak versus európai monarchikus/szuverén államok; ázsiai despotizmus versus európai politikai és jogrendszerek; ázsiai (nomád és földművelő) termelési mód versus európai városi életmód és kereskedelem.

Minthogy az európai nemzetállam és a kapitalista világpiac expanziója a világtörténelem fejlettebb lépcsőfokának minősült, Ázsia a fejlődés alacsonyabb fokára soroltatott be. Az európai gondolkodásban Ázsia nem csupán földrajzi térség volt, hanem civilizáció, sajátos, az európai nemzetállammal szembeállított politikai, illetve az európai kapitalizmustól különböző társadalmi formával; átmeneti fázis a történelem nélküli és a történelmi állapot között. E szemlélet szabott keretet mind az európai értelmiségiek, mind az ázsiai reformerek és forradalmárok számára a világtörténelemről és az ázsiai társadalmakról való felfogásuk kialakításához, a követendő forradalmi vagy reformpolitika meghatározásához, illetve az ázsiai múlt és jövő értelmezéséhez. A XIX-XX. századi Ázsia-szemlélet része volt ama gondolkodásmódnak, amely egyetemessé emelte az európai modernizációt, s azonos narratív keretet nyújtott gyarmatosítóknak és forradalmároknak egyaránt.

Az európai beszédmód Ázsiát mint a világtörténet "kiindulópontját" mutatta be. Georg Wilhelm Friedrich Hegel például így írt: "A világtörténet keletről nyugatra megy: mert Európa teljességgel vége a világtörténetnek, Ázsia a kezdete." ⁵ "[…] a keletiek csak azt tudták, hogy egy ember szabad, a görög és a római világ, hogy néhány ember szabad, mi pedig azt, hogy minden ember magánvalósága szerint szabad…"⁶ A történelem első politikai formája – Hegel szerint – a despotizmus, a második a demokrácia és az arisztokrácia, a harmadik pedig a monarchia.

E felfogás a kérdéssel kapcsolatos európai megnyilatkozások filozófiai sűrítménye. Adam Smith a Nemzetek gazdagságában a mezőgazdaság és az öntözés közötti összefüggést elemezve Kínában és más ázsiai országokban, hangsúlyozza a kontrasztot a nyugat-európai várossal szemben, amelyet a manufaktúra és a kereskedelem jellemez. Smithnek a négy történeti stádiumról való meghatározása – vadászat, nomadizmus, földművelés és kereskedelem – megfelel a régiókról és a fajokról adott definíciójának. A skót közgazdász "az észak-amerikai bennszülött törzsek"-ről mint a "legalacsonyabb szinten, a legkezdetlegesebb viszonyok között élő vadász nemzetek" példájáról, a tatárokról és az arabokról mint "pásztorkodó, fejlettebb társadalmi állapotú nemzetek"-ről, illetve a régi görögökről és rómaiakról mint "még fejlettebb társadalmi állapotot" képviselő, földművelő nemzetekről ír.⁷ Hegel szemléletében mindezek a kérdések a politika és az állam kialakulásának szférájába tartoznak: a legalsó fokon a vadászó "fajok" helyezkednek el, minthogy a vadászatból és gyűjtögetésből élő közösségek oly kicsiny méretűek, ami a munka állam által megkövetelt specializációját lehetetlenné teszi. A világtörténelem leírásából Hegel egyértelműen kizárja (a vadászatból és gyűjtögetésből élő) Észak-Amerikát, s a történelem kezdetét Ázsiához köti. A történelmet Adam Smith a gazdasági vagy termelési sémák alapján, Hegel pedig a vallás, a civilizáció és az állam struktúrája szerint osztja fel. A politikai vagy a termelési rendszereket mindketten meghatározott térségekkel: Ázsiával, Amerikával, Afrikával, illetve Európával kapcsolják össze, s a történeti korszakolás viszonylatában helyezik el.

Amikor Marx kifejti a társadalmi-gazdasági rendszerek fejlődésének kérdését, négy történelmi lépcsőfokot különböztet meg (ázsiai, primitív⁸ , feudális és kapitalista). Az ázsiai termelési mód fogalom nála a hegeli és az Adam Smith-i történelemfelfogás szintézisének terméke. Perry Anderson szerint⁹ Marx az ázsiai termelési mód fogalmát olyan, az európai eszmetörténetben a XV. századtól kezdve jelen lévő, Ázsiával kapcsolatos általánosításokból merítette, mint a föld köz-, illetve állami tulajdona (Harrington, François Bernier, Charles de Montesquieu), a legitim kényszer hiánya (Jean Bodin, Montesquieu, Bernier), a jogrendszereket helyettesítő vallás (Montesquieu), az örökletes arisztokrácia hiánya (Machiavelli, Francis Bacon, Montesquieu), a rabszolgasághoz közeli társadalmi egyenlőség (Montesquieu, Hegel), az elszigetelt faluközösségek (Hegel), a mezőgazdaság iparhoz viszonyított túlsúlya (John Stuart Mill, Bernier), a történelem stagnálása (Montesquieu, Hegel, Mill) stb. Mindezeket az állítólagos ázsiai jellegzetességeket a keleti despotizmus inherens velejáróinak tekintették. E képzetek együttese az antik görög gondolkodás Ázsiáról folytatott vitáiban is megtalálható.¹⁰

Az ázsiaiak szemében a modern nacionalizmus az Ázsia-gondolat továbbra is meghatározó mozzanata maradt. A különféle nacionalista diskurzusok – a japán "hagyjuk el Ázsiát, s csatlakozzunk Európához" jelszó, az orosz forradalmárok "nemzeti autonómiája" vagy a kínai forradalmárok "pánázsianizmusa" – történeti szembenállásuk ellenére valamennyien a nemzetállam és a birodalom oppozícióján alapultak.

A japán nacionalista szlogen eredete Fukuzava Jukicsi (1835-1901) egyik rövid, 1885-ben megjelent értekezésére megy vissza. "Hagyjuk el Ázsiát!", hangzik a Kína-központú világgal s a konfuciánus politikával és ideológiával szakítani kívánó felszólítás. "Csatlakozzunk Európához!" – folytatódik: Japánt európai mintájú nemzetállammá kell tenni. […]

Másként fogalmazva: Japán azáltal, hogy leválik Ázsiáról, s a térségen belül újrateremti a civilizált és a barbár, a Nyugat és a Kelet dichotó­miáját, tudatára ébred nemzetállami mivoltának. Fukuzava kijelenti, hogy Japánnak nem csupán szembe kell fordulnia régi önmagával, hanem egy újfajta tengelyt is létre kell hoznia Ázsiában.

Ám a nemzetállam felé vezető út Japán számára valójában nem Ázsia "elhagyását" s az Európához csatlakozást jelentette, hanem az Ázsiába való belépést – az Európával történő konfrontálódás érdekében. A XX. század elején meghirdetett jelszó a "kelet-ázsiai térség közös gazdasági fellendítéséről" az ázsiai japán expanzió legitimálására szolgált. E gyarmati kontextus a magyarázata annak, hogy a legtöbb kínai értelmiségi miért viseltetik fenntartással ezzel a jelszóval szemben, s miért nem hivatkozik rá szívesen.

A nemzeti felszabadító mozgalmak – az orosz forradalom által képviselt szocialista eszmeiség visszhangjaként – egy új Ázsia-koncepciót munkáltak ki, amely mint a burzsoá nemzetállam ellen is harcot folytató, antikapitalista társadalmi mozgalom kezdettől fogva az internacionalizmushoz és az antiimperializmushoz vonzódott. Ugyanakkor a japán "hagyjuk el Ázsiát" teóriához hasonlóan, a nemzeti önrendelkezési jog eszméje is a nemzetállam versus birodalom kettősségében fogalmazódott meg.

Húsz esztendővel Fukuzava Jukicsi írásának megjelenése s nem sokkal a republikánus forradalom és a Kínai Köztársaság ideiglenes kormányának megalakulása (1912. január-február) után Lenin cikksorozatot közölt Ázsiáról.¹¹ A mai "Kína – írja – olyan ország, amely a politikai cselekvés lázában ég, heves társadalmi mozgalom és demokratikus felkelés színtere"¹² , s elítéli, hogy a civilizált, haladó Európa "a maga fejlett gépiparával, sokszínű kultúrájának gazdagságával és alkotmányaival" a burzsoázia szolgálatában "támogatja mindazt, ami ósdi, halálra szánt és középkorias". Lenin és Fukuzava ellentétes látásmódja valójában azon a közös gondolaton alapszik, hogy az ázsiai modernitás az európaiból fakad; jelentősége csakis az Európával való kapcsolatban – Ázsia státusától és sorsától függetlenül – nyer értelmet.

Történeti-ismeretelméleti értelemben nincs alapvető különbség Lenin forradalmi nézetei, illetve Smith vagy Hegel felfogása között. A kapitalizmus történetét egyik is, másik is az ősi Kelettől vagy Ázsiától a modern Európáig, a vadászattól, a nomadizmustól és a földműveléstől a kereskedelemig és az iparig ívelő, evolutív folyamatnak tekinti. Lenin Ázsiával kapcsolatos nézetei a világtörténelem hegeli felfogásából, a középkori, barbár és történelem nélküli Ázsiáról adott jellemzéséből fakadnak. Ez a gondolat – Hegel plusz a forradalom – találkozik a háromfokozatú: antik, középkori és modern történelmi fejlődés sémájával (feudalizmus, kapitalizmus és proletárforradalom vagy szocializmus), s nyújt a kapitalista korszakban egyfajta keretet – az időbeliséggel és a korszakolással kiegészülve – a világ más régiói történelmének megértéséhez.

Lenin érvelése – különös tekintettel a nacionalizmus és a kapitalizmus elválaszthatatlanságára – vezérfonal gyanánt szolgál a modern kínai nacionalizmus és az Ázsia-eszme közti kapcsolat megértéséhez. Szun Jat-szen¹³ a "nagy ázsianizmus" eszméjéről – 1924-es kobéi látogatása során – elmondott híres beszédében¹⁴ két Ázsiát különböztet meg: az egyik, amely a legrégebbi civilizáció megteremtője, s nem ismer független államokat, a másik pedig, amely most készül arra, hogy újjászülessen. Szerinte e megújulásnak Japán a kiindulópontja, amely felmondta az Európa által rákényszerített egyenlőtlen szerződéseket, s az első független ázsiai állammá vált. Szun Jat-szen üdvözli az orosz-japán háborúban aratott japán győzelmet: "Az oroszokkal szembeni japán diadal évszázadok óta az első győzelem, amit egy ázsiai nemzet egy európaival szemben elért […]. Valamennyi ázsiai nemzet ujjong, s kezd bizakodva tekinteni a jövőbe […]. Remélik, hogy legyőzik Európát, s függetlenségi mozgalmakat tudnak életre hívni […]. A nemzeti függetlenség reménysége megszületett Ázsiában."¹⁵

Immár nem csupán a konfuciánus kultúrkörhöz tartozó Kelet-Ázsiáról van szó, hanem a multikulturális Ázsiáról, amelynek egysége a szuverén államok függetlenségén alapul. "Valamennyi ázsiai nemzet": erre az együttesre törekszenek a nemzeti függetlenségi mozgalmak, s nem az európai nemzetállamok puszta utánzására. Szun Jat-szen meggyőződése, hogy Ázsia saját kultúrával és saját elvekkel bír, amit a "királyi út kultúrájának" nevez, s szembeállítja vele az európai nemzetállamok által követett "hegemón kultúra útját". Felfogása szerint Ázsia természetes egységét nem a konfucianizmus vagy bármely más homogén kultúra jelenti, hanem egy olyan politikai kultúra, amely különböző vallásokat, hiteket, nemzeteket és társadalmakat egyesít. A "nagy ázsianizmusról" vagy "pánázsianizmusról" vallott felfogása ellentétes a modern japán nacionalizmus "nagy kelet-ázsianizmus" eszméjével. Szocialista dinamikát rejt, amely szemben áll a kapitalizmussal és az imperializmussal, s új típusú internacionalizmus felé mutat.

A szocialista értékek és a kínai hagyományok közötti kapcsolat néhány kortárs kutatót az Ázsia-gondolat újraalkotására késztetett. Így Mizogucsi Juzo szerint az olyan kategóriák, mint az "égi princípiumok" (tianli) és a "köz/magán" (gong/szi) jelen volt Kína szellem- és társadalomtörténetében, a Szung-dinasztia uralkodásától (960-1279) egészen a Csing- (Mandzsu-) ház bukásáig (1911), s ez folyamatosságot teremt a modern kínai forradalom némely gondolata és a mezőgazdasági szabályozás elvei között. Az ázsiai kultúra ezen értékek mentén történő meghatározási kísérlete ellenállást és kritikát fejez ki a modern kapitalizmussal és kolonializmussal szemben.¹⁶ Mijazaki Icsiszada, a kyotói császári iskolához tartozó, kitűnő történész már az 1940-es években hozzálátott "a Szong-kori kapitalizmus kezdeteinek" tanulmányozásához, különös tekintettel a különböző régiókon belüli, nagy távolságú összeköttetések történetére. Szerinte azok, "aki a történelmet a Szong-dinasztiától kezdve a modernitás nekilendüléseként értelmezik, eljutott ahhoz, hogy a modern nyugati történelmet a modern kelet-ázsiai történeti fejlődés fényében vizsgálja"¹⁷ . A kelet-ázsiai modernitásról vallott elmélete egybecseng a japán "nagy kelet-ázsiai térség" eszmével, ez azonban nem csökkenti elemzésének éleselméjűségét. Mint világtörténelemben gondolkodó kutató, Mijazaki rámutat, hogy a Nagy-csatorna megépítése, a nagyvárosok fellendülése és egyes árucikkek – mint a fűszerek vagy a tea – teremtették meg a kapcsolatot az európai és az ázsiai kereskedelmi hálózatok között. A mongol birodalom terjeszkedése, amely elősegítette az európai és ázsiai művészet és kultúra közti kapcsolatokat, nemcsak a kínai és az ázsiai társadalmak belső viszonyait módosította, hanem szárazföldi és tengeri összeköttetést is teremtett Európa és Ázsia között.¹⁸

Amennyiben az "ázsiai modernitás" politikai, gazdasági és kulturális jellegzetességei már a X. vagy a XI. században megjelentek – három-négy évszázaddal azelőtt tehát, hogy hasonló jegyek Európában megfigyelhetők lettek volna -, kérdés, vajon a két "világ" történeti fejlődése párhuzamosan vagy egymással összekapcsolódva ment-e végbe. Mijazaki úgy véli, hogy Kelet-Ázsia s főként Kína nemcsak piacot és eszközöket nyújtott az ipari forradalom számára, hanem a francia forradalomban testet öltött humanizmus előmenetelét is táplálta. "Az európai ipari forradalom – fejti ki – egyáltalán nem csupán Európát érintő történelmi fejlemény volt, amennyiben nemcsak gépesítésről volt szó, hanem a társadalomszerkezet egészére kiható változásról. Hogy [az ipari forradalom] végbemehessen, ehhez a burzsoázia megerősödésére volt szükség, s ehhez nélkülözhetetlen volt a Kelet-Ázsiával folytatott kereskedelemből származó tőkefelhalmozás. A gépek működtetéséhez nemcsak energiára volt szükség, hanem nyersanyagra – gyapotra is. A nyersanyagot és a piacot valójában Ázsia biztosította. Ha nem létezett volna összeköttetés Kelet-Ázsiával, az ipari forradalomra aligha kerülhetett volna sor."¹⁹

A világmozgás az a folyamat, ahogyan a sokféle "világ" kommunikál és harcol egymással, egymásba hatol, s alakítja egyik a másikat. Ezért amikor a[z említett ázsiai] történészek Ázsiát a világméretű érintkezésben elhelyezték, ráébredtek, hogy a modernitás az egyes társadalmak viszonylatában nem határozható meg, hanem csakis úgy, mint a különböző régiók és civilizációk interakciójának eredménye. Ebben az értelemben a [hagyományos] Ázsia-gondolat érvényét veszti, mert nem valamilyen független entitásról, s nem is kapcsolatok együtteséről van szó. Ázsia ilyen újrameghatározása, ahol tehát a földrész nem a lineáris[an felfogott] világtörténelem kezdete, s nem is a vége, nem autark alanya, s nem is alárendelt tárgya, lehetőséget kínál a világtörténelem újradefiniálására. Ez pedig el kell vezessen az Európa-eszme felülvizsgálatához is, minthogy Európa [eddigi] önképe alapján immár nem lehetséges képet alkotni Ázsiáról.

Az Ázsiára vonatkozó, már említett képzetek feltárják a [hagyományos] Ázsia-gondolat kétértelműségét és ellentmondásosságát. E szemlélet egyszerre kolonialista és antikolonialista, konzervatív és forradalmi, nacionalista és internacionalista. Európai gyökerű, s maga is alakítja Európa önmagáról alkotott képét. Szorosan összefonódik a nemzetállam kérdésével, és egybeesik a birodalmi látásmóddal. Ez egy Európával szembeállított civilizációfogalom s meghatározott geopolitikai viszonylatokba ágyazott földrajzi kategória. Amikor a mai Ázsia politikai, gazdasági és kulturális függetlenségét vizsgáljuk, komolyan számot kell vetnünk azzal, hogy az Ázsia-kép csúsztatások, kétértelműségek és ellentmondások közepette fogant. Másként nem tudunk túllépni e csúsztatásokon s meghaladni ezeket az ellentmondásokat, csak ha megragadjuk az őket életre hívó, sajátos történeti viszonyokat.

Az eurocentrikus látásmód kritikája nem valamiféle Ázsia-központúságot, hanem az uralom egocentrikus, kizárólagos és expanzionista logikájának elvetését kell jelentse. Nem érthetjük meg az ázsiai modernitás jelentőségét, ha elfeledkezünk az említett történeti előfeltételekről és mozgásokról. Az Ázsiával kapcsolatos újfajta képzeteknek túl kell lépniük a XX. századi szocialista és nemzeti felszabadító mozgalmak céljain és elgondolásain. A jelen történelmi feltételek közepette e reprezentációk azokra a történeti célkitűzésekre kell irányuljanak, amelyeket ezen mozgalmak nem valósítottak meg. A cél nem egy új hidegháború életre hívása, hanem a régi felszámolása, annak egész örökségével egyetemben. A feladat nem a gyarmati viszonyok visszaállítása, hanem a kolonializmus maradványainak felszámolása, illetve az, hogy megakadályozzuk születőfélben lévő formáinak kifejlődését.

Ázsia kérdése ilyenformán nem csupán a földrajzi értelemben vett Ázsiát érinti, hanem a "világtörténelem" egészét. Az "ázsiai történelem" újragondolása a "világtörténelem" újrafogalmazásának követelményét is felveti, és azt, hogy túllépjünk a XIX. századi "új birodalom" rendjén s annak logikáján.

 

Jegyzetek

 

¹ "Why Europe Needs a Constitution", New Left Review, nº 11, 2001.

² Az ASEAN-t 1967-ben öt állam: Indonézia, Malajzia, a Fülöp-szigetek, Szingapúr és Thaiföld alapította, majd hozzájuk később másik öt állam csatlakozott: Kambodzsa, Laosz, Vietnam, Brunei és Myanmar.

³ Busho Nishikyo: "A Japán, az Egyesült Államok, Kína és Oroszország közti kapcsolatok a XXI. századi kínai stratégia felől nézve" (japánul), Seikai Shuho, Tokió, 2002. február 12.

⁴ Marx A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai előszavában úgy vélekedett, hogy "a modern polgári termelési mód […] a gazdasági társadalomalakulat progresszív korszaka". MEM 13. k. 7. o. Az előszót Marx életében azután nem adták ki újra. Marx 1877-ben megjegyezte: nem kellett "történelmi vázlatomat a kapitalizmus nyugat-európai keletkezéséről […] átalakítani valami történelemfilozófiai elméletté a fejlődés általános útjáról, amelyet végzetszerűen meg kell tennie minden népnek, bármilyen történelmi viszonyok között éljen is […] MEM 19. k. 112. o.

⁵ G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, Bp., 1979. 192. o.

⁶ Uo. 43. o.

⁷ Adam Smith: …(magyar nyelven: A nemzetek gazdagságáról, Budapest, 1959.)

⁸ Sic! Marxnál valójában ázsiai, antik, germán és kapitalista formákról van szó (a ford.).

⁹ Perry Anderson: Lineage of the Absolute State, Verso, London, 1979, 472. o.

¹⁰ Számot ad Smithnek és a skót közgazdasági iskolának Hegelre és Marxra gyakorolt jelentős hatásáról Ázsiával kapcsolatban.

¹¹ "Demokrácia és narodnyikság Kínában" (1912), LÖM 21. k. 384-390. o., "Ázsia ébredése" (1913), LÖM 23. k. 145. o., "A maradi Európa és a haladó Ázsia" (1913), LÖM 23. k. 167. o.

¹² "Ázsia ébredése", LÖM 23. k. 145. o.

¹³ Szun Jat-szen (1866-1925) az I. Kínai Köztársaság elnöke.

¹⁴ Szun Jat-szen összes művei (kínaiul), Peking, 1986. 401-409. o.

¹⁵ Uo. 402.

¹⁶ Vö. Mizogucsi Juzo: A kínai gondolkodás (japánul). Tokió, 1991; uő: Fordulópontok és megrázkódtatások a premodern kínai gondolkodásban (japánul). Tokió, 1980.

¹⁷ Mijazaki Icsiszada: Kelet-Ázsia modern korszaka (japánul), Oszaka, 240. o.

¹⁸ Uo. 151-157. o.

¹⁹ Uo. 238. L. még Philipp S. Golub: "Retour de l'Asie sur la scène mondiale". Le Monde diplomatique, 2004. október.

 

(Fordította: Lugosi Győző)

A Szudán déli tartományaiban 1983 óta megszakítatlan polgárháborúért eredendően a brit gyarmatosítók vétkesek, ám a genocídiummá fajult válság fennmaradásában megkerülhetetlen a dél-szudáni kőolajkincs kitermelésében és forgalmazásában érdekelt kínai-kanadai-malajziai konzorcium, illetve a kartúmi iszlamista rezsimet mentegető-támogató Európai Unió felelőssége is.

Szudán politikai, gazdasági és társadalmi viszonyai éppoly kevéssé ismertek, mint amennyire az ország hatalmas és bonyolult alakulat. Fontosnak tetszik ezért, hogy néhány adatot közöljünk róla: Szudán, a "Feketék földje" a legnagyobb ország Afrikában, területe 2,5 millió m², vagyis ötször akkora, mint Franciaország. Hagyományosan a kiterjedt és sivatagos Északon élő erős arab-muzulmán többség osztozik rajta az animista és keresztény afrikai lakossággal, amely a mérsékeltebb éghajlatú, nagyobbrészt kihasználatlan természeti forrásokban gazdag Délt (650 000 km²) tudhatja magáénak. Az ország lakóinak száma több mint 30 millió, ennek 63%-a muzulmán arab, 23%-a animista vallású, 14%-a keresztény.

Az ország hatalmas emberi katasztrófával küszködik, ami 1983, a zavargások kiújulása óta elsősorban a déli országrészt sújtja. Különböző források szerint a háború áldozatainak száma 2 és 3 millió között mozog, több mint 5 millió ember volt kénytelen elhagyni lakhelyét, nem beszélve azokról, akik a határokon túlra menekültek. A véres dráma közvetlen következménye annak a vég nélküli háborúnak, amely (az 1972 és 1983 közötti viszonylag békés időszaktól eltekintve) közel fél évszázada tart. A jelenlegi állapot részben az angolok gyarmati politikájára vezethető vissza, akik a függetlenséget hevenyészett előkészületek után adták meg az országnak. Másrészt következménye egy gyarmati háborúnak, 1956 óta pedig az új kartúmi vezetők hatalomátvételének. Lássuk először is, milyen volt Nagy-Britannia gyarmati politikája Szudán déli tartományaiban az 1956. január 1-jén kikiáltott függetlenséget megelőzően, majd vizsgáljuk meg az egymást követő szudáni kormányok politikáját a Déllel szemben.

Az országot két vonás jellemzi: az erőszak és a megosztottság. Az erőszak mindig is állandó és ismétlődő jelenség volt Szudán történelmében: a hódítással és a visszafoglalással járó erőszak, a gyarmatosítás erőszaka, az etnikumok közti erőszak, a rabszolga-kereskedelem és a rendszeres tisztogatások Délen, barbár akciók a török-egyiptomi közigazgatás idején a tizenkilencedik században, "rendteremtő" intézkedések az angol-egyiptomi kondomínium idején, 1956 óta pedig áttekinthetetlen háború Észak és Dél között, aminek elsősorban a civil lakosság az áldozata. A másik állandó tényező a megosztottság: Észak és Dél között alapvető ellentét lappang, amit tovább súlyosbít a földrajzi, faji, etnikai, gazdasági, kulturális, politikai és vallási megosztottság. Az erőszak és a megosztottság minden korszakban jelen volt, és megbukott rajta minden határozat, ami a békét szolgálta volna.

 

A gyarmati korszak

 

Anglia 1898-ban vette át az ellenőrzést Szudánban, amit azonban 1885-ben még megelőzött a mahdista seregek elsöprő győzelme Gordon főkormányzó csapatai fölött. Az ország 1820-tól török-ottomán uralom alatt állt. 1898-ban a brit gyarmati közigazgatás "egy hibrid, a nemzetközi jog által addig ismeretlen kormányzati formát"¹ aggatott Szudánra. 1882-től Egyiptom protektorátus volt² , ezzel szemben Szudán egy brit főkormányzó vezette kondomíniummá vált, aki a britek és az egyiptomiak közös fennhatóságát jelképezte. 1899-ben a Condominium Agreement aláírása, amely Szudánt kívül helyezte a Brit Birodalmon, sajátos gyarmati állapotot teremtett Szudánban. A Foreign Office alá rendelt szudáni főkormányzó igen nagy autonómiával és jóformán korlátlan hatalommal rendelkezett. Ez adta meg neki a lehetőséget, hogy megakadályozzon minden egyiptomi beleszólást a szudáni ügyekbe. Az angol-egyiptomi rivalizálást az állandó feszültség és a bizalmatlan légkör tartotta ébren a Nílus völgyében, és tekintélyes súllyal nehezedett a brit politikára a kondomínium egész időszakában. Ez a rivalizálás határozta meg Szudán jövőjét, és vezetett tragédiához a déli tartományokban. Attól kezdve, hogy felállt a szudáni kormányzóság, az angol-egyiptomi katonaság az egész országban nekiállt a rendteremtésnek, és semmilyen erőszakos túlkapástól nem riadt vissza. A katonai osztagok egymás után vezették büntető, tisztogató és megelőző expedícióikat. A gyarmati hatóságok az egyoldalú erőszakkal igyekeztek hangsúlyozni fennhatóságukat. A primitívnek és vadnak tartott Dél teljes lakossága több mint hetven katonai műveletet volt kénytelen elszenvedni.

A brit gyarmati közigazgatás által választott politika tovább mélyítette az Észak és Dél között amúgy is meglévő ellentéteket, és meghatározó hatással volt az ország jövőjére nézve. A két régiót külön kormányozták. Miután véget ért a rendteremtés, a brit körzeti megbízottak megelégedtek a polgári béke fenntartásával. Az Észak gazdasági fejlődése alapvetően az intenzív gyapottermesztésre alapult a Nílus völgyében, ahonnan a termést észak-angliai szövőgyárakba szállították. Az elvadultnak és alulfejlettnek nyilvánított Dél a rezervátum állapotában maradt. 1920-ban a brit közigazgatás Closed District Ordinance Act 1920 címen törvényt fogadott el, ami biztosította a szeparált vezetés hatékonyságát, és lehetővé tette a déli tartományok lezárását. A célja elsősorban az volt, hogy megvédje a "pogány törzseket" az arab-muzulmán befolyástól, és véget vessen a rabszolga-kereskedelemnek. 1922-ben az útlevelekről és engedélyekről hozott törvény, a Passport and Permit Ordinance Acte 1920, hivatalosan is megtiltotta az észak-szudániaknak és minden külföldinek, hogy belépjenek a déli tartományokba. A körzeti megbízottak felhatalmazást kaptak rá, hogy szigorúan megbüntessenek bárkit, aki hivatalos engedély és nyomós ok nélkül tartózkodik a területükön. 1920 és 1940 között a Dél "zárt övezetként" létezett, teljes elszigeteltségben az ország többi részétől. Ezeknek az intézkedéseknek kétségtelenül pozitív vonatkozásuk is volt, mert lehetővé tették, hogy a Dél megőrizze kultúráját és identitását. Ez a teljes elszigeteltség 1928-ban a Bahr al-Gazal tartománybeli Rejafban tartott konferenciával ért véget, amely az angolt hivatalos nyelvvé nyilvánította, elfogadta a törzsi nyelveket, az arab nyelv használatát pedig elvetette.

A szeparált közigazgatás kisebbségi komplexust alakított ki Délen, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy növekedjenek a különbségek a két régió között, kiváltképp oktatási, nyelvi és társadalmi-gazdasági területen. Azzal, hogy a gyarmati kormány minden erővel akadályozta a régiók kapcsolatát, Délen függetlenségi reményeket táplált, Északon pedig törekvéseket a nemzeti egyesülésre. A gyarmati politika egyfelől a déli tartomány afrikai lakosságát igyekezett védeni, másfelől azonban igen engedékeny volt a tehetősebb Északkal szemben, amelynek ösztönözte és segítette gazdasági fejlődését.

A második világháború végén az események felgyorsultak. Északi ifjúsági mozgalmak, az egyiptomiaktól tüzelten, az ország függetlenségét követelték. Anglia csakhamar arra kényszerült, hogy szembenézzen a Dél problémájával. Belátta, hogy a szeparációs politika nem vihető tovább, ezért, már a kényszerű egységesítő politika nevében, a közigazgatás tervbe vette a Dél Északhoz csatolását. Ugyanakkor a brit illetékesek biztosítani szerették volna, hogy a szudáni Dél "a kellő közoktatási és gazdasági fejlődés révén megálljon a saját lábán, és egyenlőként csatlakozzék északi párja mellé". Szóba került még a teljes elszakadás gondolata is, vagy hogy a Délt Ugandához csatolják. A déliek sietve tanácskozást hívtak egybe Jubában, hogy politikai jövőjükről döntsenek. Valamennyi érdekelt fél 1947. június 12-én ült össze. A gyarmati adminisztráció korlátokat akart állítani, amik a Délt védték volna az Északkal való elkerülhetetlen egyesülésben. A déliek képviselői a gazdasági és politikai lemaradás miatt adtak hangot nyugtalanságuknak. A lakosság nem készült fel rá, hogy megmérkőzzék északi honfitársaival, mindenki attól félt, hogy uralmuk alá hajtják őket (a rabszolgaszedések emléke akkor még mindig elevenen élt a déliekben). Egyesülésüket az Északkal csak abban az esetben tudták elképzelni, ha azonos fejlettségi szintre kerülnek vele. A déliek ragaszkodtak ahhoz, hogy az angolok maradjanak ott náluk, hogy segítsék a közoktatás fejlődését mindaddig, amíg az el nem éri az északi színvonalát. Hiába próbálták megtagadni részvételüket egy olyan nemzeti törvényhozó testületben, amely nem ismeri el regionális érdekeiket, más választásuk nem maradt, mint hogy elfogadják az északiak követeléseit. Az északi függetlenségi pártok képviselői ugyanis megértették velük, hogy ha elutasítják a részvételt, akkor semmi beleszólásuk nem lesz a leendő kormány intézkedéseibe. A főkormányzó azt kérte, hogy a Dél javát szolgáló korlátozó intézkedéseket a jövőben felálló testület határozatban fogadja el. A jubai konferenciát követően egy csapásra vége szakadt a szeparált közigazgatásnak. Az 1947-es jubai, majd az 1953-as kairói találkozók megpecsételték Szudán sorsát.

Az északi függetlenségi mozgalmak a brit gyarmatosítás végét és képviselőik azonnali távozását követelték. Néhány közülük megtartotta szövetségét Egyiptommal egy nagyszabású terv keretében, amely a nagy Nílus területeinek egységesítését tűzte ki célul. Számos körülmény kedvezett nekik: a krónikus bizalmatlanság Egyiptom és Anglia között, Egyiptom törekvése, hogy a Nílus völgyének egységesítési terve keretében terjessze ki hatalmát Szudánra, London hiányos tájékozottsága a szudáni helyzetről, és vágya, hogy biztosítsa jelenlétét a Szuezi-csatornánál, a kölcsönös meg nem értés London és szudáni képviselői között, a rohamos politikai változások Kairóban, az Egyesült Államok fellépése, hogy megtartsa Egyiptomot a kommunista szférán kívül, végül Egyiptom hirtelen pálfordulása, amikor síkraszállt Szudán függetlenségéért, és szándékát egy északi pártokkal kötött egyezményben tette hivatalossá. A brit gyarmati adminisztráció egy egységes fronttal találta magát szemben: az egyiptomi kormány aláírt egy egyezményt, amiben elismerte Szudán autonómiáját. A Dél nem vett részt a tárgyalásokon: egyszerűen megfeledkeztek róla. Egyiptom meg volt róla győződve, hogy a britek által javasolt intézkedések kizárólag stratégiai célokat szolgálnak, hogy továbbra is fenntartsák a megosztottságot, idővel pedig a déliek függetlenségét eredményezzék. Az északi politikai pártoknak érdekében állt, hogy késleltessék az ország függetlenségét. A tárgyalásokon aláírási joggal rendelkező pártok választási bojkottal fenyegettek arra az esetre, ha nem tartják tiszteletben követeléseiket. Az angoloknak nem maradt más választásuk, mint hogy vagy kivonulnak a déli régióból, vagy elfogadják az Egyiptom által diktált egyezményt. A Szudánba küldött brit illetékesek a Foreign Office heves bírálatainak a céltáblájává váltak, mondván, "minden kapcsolatukat elvesztették az északi politikusokkal". London tisztában volt vele, hogy Szudán függetlensége milyen drámai következményekkel járhat az eseményre felkészületlen Dél számára, 1953. februárban mégis aláírta Kairóban az angol-egyiptomi szerződést, amely kikiáltotta Szudán jogát a függetlenségre. Ezzel eldőlt minden. A Dél úgy érezte, hogy Anglia magára hagyta és elárulta. Felismerte, hogy az angolok stratégiai szempontjaiktól vezetve kiszolgáltatták őt az Északnak, csak hogy megvédjék katonai bázisaikat Egyiptomban, olajérdekeiket az arab világban és kiváltságos kapcsolataikat Kartúmmal. Az 1953. novemberi törvényhozó választásokon általános meglepetésre az Egyiptommal való egyesülést támogató pártok szerezték meg a mandátumok többségét. Az új kormánynak minden figyelmét a szudanizálás és a nemzeti integráció kérdésére kellett összpontosítania.

 

A Déllel szemben alkalmazott politika a gyarmati kor után

 

A szudanizálás politikáját már az 1956. január elsején kikiáltott függetlenség előtt is a káderek tömeges küldése jellemezte az angolok által megüresedett körzeti hivatalok betöltésére. A Dél megint úgy észlelte, hogy gyarmatosították, csak ezúttal északi honfitársaik lettek az urak. Az angolok által felállított 1200 hivatali tisztségből a dél-szudániaknak mindössze hat alárendelt poszt jutott, de azok is kizárva a gazdasági és közigazgatási szektorból. Ebben a feszült légkörben lázadt fel azután 1955. augusztus 18-án, a függetlenség előtt néhány hónappal az Equatoria keleti részén fekvő Toritban állomásozó dandár, ahová az északi tisztek többnyire délieket soroztak be. Az északiakra valóságos hajtóvadászat indult, főleg Torit, Juba és Wau városokban, aminek során sok tisztet és kereskedőt is agyonlőttek. A 350 áldozatból 250 volt északi származású. A déli hadsereget azonnal leszerelték, s elkezdődött az első gerillaháború. Az integráció és az egyesítés politikája, amely a lakosság egészére az arab és iszlám életfelfogást erőltette volna, ami által összhangba remélte hozni az etnikai kirakós játékot, tovább mélyítette a már régóta dúló ellentéteket a két régió között. A kartúmi kormány azt hangoztatta, hogy Szudán arab ország, következésképpen arab és iszlám szabályok szerint kell fejlődnie, ezzel szemben a Dél elsősorban afrikai országnak tekintette Szudánt, amely köteles megőrizni a maga afrikai hagyományait, még ha valamelyest színezik is európai árnyalatok. Délen az oktatást a tizenkilencedik század óta az idegen misszionáriusok szervezték meg, de a felforgató szándékú és lázadásra szító propaganda hatására 1964-ben kiűzték őket, ami miatt immár fél évszázados űr tátong a helyén. A konfliktusok alapvető forrása azonban az afrikaiak és az arab-muzulmán hatalom közt bekövetkezett etnikai-identitásbeli törés.

A gerillaháború átmenetileg az Addisz Abeba-i egyezménnyel ért véget. A déli országrészre 1972-től egy évtizednyi viszonylagos béke köszöntött, ami lehetővé tette egy autonóm kormány felállítását, ideiglenes végrehajtó tanáccsal és képviselőházzal együtt. A konfliktus 1983-ban lángolt fel ismét, oka pedig a sorozatos sikertelenségek miatt támadt általános elégedetlenség volt, tetézve a központi kormány jó néhány szerencsétlen intézkedésével. A Dél beleragadt korábbi gazdasági és társadalmi problémáiba (elmaradottság, éhínség, korrupció, eladósodás), és mindenki arról panaszkodott, hogy az Addisz Abeba-i egyezményben foglalt ígéretek, miszerint véget vetnek a válságos helyzetnek, nem teljesültek. A Dél fejlesztésére kiutalt összegek – az elképesztő korrupció miatt, ami egészen eluralkodott a politikai körökben³ – soha nem érkeztek meg rendeltetési helyükre. 1978-ban az amerikai Chevron Olajtársaság jelentős kőolajkészleteket tárt fel Bentiu város közelében, Dél-Szudán északi részén. A kartúmi kormány azt tervezte, hogy a nyersolaj exportjából származó nyereséget magának fölözi le, és a délieknek nem juttat semmit. Az Egyesült Államoktól akkoriban támogatott Nimeiri marsall autokrata rezsimje mindenáron meg akarta fosztani a haszontól az amúgy is kisemmizett délieket, akiknek pedig égető szükségük lett volna rá fejlődésük érdekében. Ezt a helyzetet tetézte 1983 szeptemberében egy szigorú iszlám törvény elfogadása, amit kiterjesztettek a terület egészére. Végül Nimeiri elnök úgy döntött, hogy a három déli tartományt egy közvetlenül Kartúmból kinevezett kormányzó alá rendeli, ami nyilvánvaló kísérlet volt a Dél meggyengítésére.

Ekkor a régiót a lappangó lázadás légköre ülte meg. Végül a dinkák lakta Borban tört ki zendülés, amivel az Észak ellen folytatott háború második szakaszába lépett az APSL, a Szudáni Felszabadító Néphadsereg vezetésével. Főparancsnoka a Mabiorból származó John Gragang volt, aki egy egyesített és világi alapokon álló Szudán létrehozását hirdette meg. 1984-ben sorra rabolták el és lőtték agyon a Chevron Társaság alkalmazottait. Az olajkitermelésnek, ennek az értékes devizaforrásnak a projektje több mint tíz évre megbénult. A Szudáni Felszabadító Néphadsereg fokozatosan ellenőrzése alá vonta a déli területet, kivéve néhány helyőrségi várost (Juba, Wau, Malakal, Torit), amiket a kormányzati erők megtartottak kezükön.

1983 után a déli lakosságra valóságos kálvária várt: megfosztva a fejlődés minden lehetőségétől, táplálkozása és egészségügyi ellátása továbbra is másoktól függött. Ugyanígy, a tanulásra sem kínálkozott semmilyen alkalom (a déli lakosság 98%-a analfabéta). A nincstelenek és a földönfutók megsegítése az egyházakra és a civil szervezetekre maradt, már ha támogatásukat egyáltalán el tudták juttatni hozzájuk Kenyából vagy Ugandából. Aki felemelte szavát a központi kormányzattal szemben, arra megtorlás várt. Az állam erőszakos cselekményei fokozódtak: a civil lakosság rendszeres bombázása a bizonytalanság, mi több, a rettegés légkörét állandósította. Néhány etnikum átesett a teljes integráció folyamatán, vagy éppen eltűnt a föld színéről, mint a noubák népcsoportja, akik nem juthattak hozzá a régióból kitiltott civil szervezetek gyorssegélyeihez⁴ .

1985-ben Nimeiri elnököt félreállították. 1986-ban egy közjóléti koalíciós kormányra várt volna, élén Sadiq al-Madhival, hogy megoldja a Dél problémáját, de 1989. június 30-án egy államcsíny, amelyet Hasszán al-Tuabi vezetett, megdöntötte. Az akkor hatalomba emelt Omar Hasszán al-Basír vezérőrnagy mind a mai napig a köztársaság elnöke. Azóta a rendszer szakadatlanul keményedik és halad az 1990-es évek elején megtapasztalt legszélsőségesebb iszlám berendezkedés felé. 1992-ben meghirdették a dzsihadot a hitetlenek ellen, akiken elsősorban a Dél nem muzulmán lakosságát értik, de támadják azokat a muzulmánokat is, akik nem voltak hajlandók magukévá tenni a hivatalos téziseket. Voltaképpen a kormány vallási ürüggyel próbálja visszahódítani a déli területeket, ahol nagyobbrészt kihasználatlan természeti kincsek találhatók (termőföldek, ásványok, kőolaj, nemes fák).

1996-ban Kartúm úgy döntött, hogy mindenáron kiaknázza a Dél olaját, és Kínával, Malajziával és Kanadával közösen konzorciumot alakított, a Greater Nile Petroleum Opretaing Companyt (GNPOC). Két évvel később már egy 1610 kilométeres olajvezeték húzódott Bentiutól a Vörös-tengerig. A külföldi társaságok biztosították a műszaki felszerelést és a személyzetet. Az összeszerelés munkáját például kínai kényszermunkások végezték. Az olajkitermelés minden egyes állomását, akárcsak az olajvezetéket végig, "biztosították", azaz eltávolították közelükből a helyi lakosságot, amelyet gyanúba fogtak, hogy az APLS-t támogatja. A Népi Védelmi Erők, az FDP milicistái a "felperzselt föld" politikáját gyakorolták módszeresen: számos jelentés számol be az általuk végrehajtott kitoloncolásokról és mészárlásokról, az olajtermelő területek tisztogatásáról. A különféle tanúságtételek egyöntetűen azt mutatják, hogy az alkalmazott stratégia alig változott: a milicisták teljes büntetlenségben garázdálkodnak, miközben városokat égetnek fel, a bennszülött lakosságot mészárolják és lövik, gyerekeket és nőket vetnek rabszolgasorsra, nyájakat rabolnak el, felgyújtják a termést, településeket rombolnak le, hogy elüldözött lakóikat megakadályozzák a visszatérésben és hogy netán az APLS-t támogassák, amelynek bevallott katonai célja, hogy átmenetileg leállítsa a kőolaj-kitermelést.⁵ 1999 augusztusa óta Szudán a külföldi társaságok által kitermelt olajat exportálja⁶ , ami lehetővé tette a kormánynak, hogy az elűzött lakosság helyett a nemzetközi terrorizmust segítse visszatérni a világ színpadára, magának pedig az elismert partner címét biztosítsa. A kartúmi hatóságok azzal számoltak, hogy az olajból származó nyereség segíti majd a "szent háború" folytatásában, és hogy maradéktalanul fennhatósága alá vonhatja a déli "hitetlenek"-et⁷ . Számos forrás szerint Kartúm naponta több mint kétmillió dollárt ad ki a háború folytatására. Dél-Szudán olaja (körülbelül 250 000 hordó naponta) arra szolgál neki, hogy a legmodernebb fegyvereket vásárolja össze (például harci helikoptereket), azzal a kizárólagos céllal, hogy bombázza és lője saját területének lakosságát.

Több független jelentés próbálta már felrázni a nyugati kormányokat és a nemzetközi közvéleményt. A 2000 januárjában a kanadai külügyminiszter kérésére megjelent Harker-jelentés külön is hangsúlyozza, hogy "a helyszínen begyűjtött bizonyítékok alapján egyértelműnek tetszik, hogy a kőolaj szította fel a szudáni konfliktust – a kormány pedig a nem arab elemekben a biztonságra veszélyes fenyegetést lát".⁸ Három hónappal később, az Egyesült Nemzetek Emberjogi Bizottságának Szudánba küldött különleges tudósítója hívta fel a nemzetközi közösség figyelmét az olajkérdésre, ami szerinte "a konfliktusok fő forrása". A jelenlegi tudósító, Gerhard Baum amiatt nyugtalan, hogy "a helyzet 2000 óta egyre romlik".⁹ Végül pedig számos más, a Human Rights Watch, az Amnesty International és a Christian Aid által a helyszínre küldött misszió számol be a lakosság tömeges lemészárlásáról és kitelepítéséről. Három, 2002 májusában napvilágot látott jelentés (Christian Aid & Dan Church Aid, MSF és ECOS¹⁰ ) a 2002. márciusi és áprilisi missziókat követően számol be az olajtermő régiókban végbement vérengzésekről, tucatnyi város felégetéséről az év eleje óta, valamint asszonyok és gyermekek elrablásáról, eltűnéséről.

Kitelepített emberek ezrei tengődnek minden táplálék és egészségügyi ellátás nélkül. 2001 májusában az ECOS¹¹ (10), egy több mint 70 civil szervezetet magában tömörítő európai koalíció, szólította meg több európai állam politikai képviselőjét és kormányát, mellettük különféle európai intézményeket, és sürgette őket, hogy járjanak közben a kartúmi kormánynál. Felszólításukban arra buzdították valamennyiüket, hogy követeljék Kartúmtól az olajkitermelés azonnali leállítását arra az időre, ameddig az Észak és a Dél között nem születik békemegállapodás. A Dél az IGAD elvi nyilatkozatának az alkalmazását követeli, amelyet 1994-ben Kartúm és a Szudáni Népi Felszabadító Mozgalom írt alá, és amelynek preambuluma kimondja az egyház és az állam hivatalos kettéválását és népszavazás elrendelését Délen a régió önrendelkezéséről. A déli és az északi képviselők találkozói az IGAD égisze alatt akkor siklottak félre, amikor Kartúm elutasította egy világi állam létrehozását. A nemzetközi közösség a hallgatása miatt vétkes, hogy nem emelte fel szavát, amikor emberek ezrei forogtak életveszélyben. A francia kormány a maga részétől a Kartúmban jelenleg hatalmon lévő kormányt támogatja. Gyakorta közbenjár európai partnereinél, akárcsak az ENSZ-ben, hogy karolják fel a szudáni ügyet és függesszék fel az ország ellen hozott szankciókat. 2000 novemberében az Európai Unió 15 milliós segélyt nyújtott a kartúmi kormánynak az utóbbi hónapokban az "emberi jogok területén elért haladásért"¹² . Ez a nemzetközi segély csak lovat adott a brutális és cinikus kormány alá, hogy következmények nélkül folytathatja a polgári lakosság lemészárlását. A jelenlegi válság másik súlyos következménye, hogy újra megjelent a rabszolgaság.

Rabszolgaság az ókortól kezdve létezik a Nílus völgyében. Ez vált a szudáni földművelő és állattenyésztő gazdálkodás alapjává a tizenkilencedik században is, a török-ottomán uralom alatt. Ami az egyiptomi hódítás előtt rendszeres kalmárkodásnak volt nevezhető, az mára különlegesen szervezett és busás profitot biztosító kereskedelmi tevékenységgé változott. A Kartúm és az egyiptomi határ közé eső terület a Vörös-tenger melléke és Arábia felé irányuló rabszolga-kereskedelem gócpontja volt. Mohamed Ali egyiptomi pasa rabszolgák ezreit hajtotta földművelésre és kényszerítette seregébe. Fia, Iszmail kedive, aki 1859 és 1869 között a Szuezi-csatornát ásatta, a legnagyobb rabszolgatartó volt az országban.

A rabszolgaság intézménye a kondomínium idején sem tűnt el egészen, bár némileg szelídebb formát öltött. Ugyanakkor a hagyományos "abid" (rabszolga) kifejezés mindvégig használatban maradt az Észak arab-muzulmán társadalmában a fekete afrikai (igen gyakran a déli) lakosok megnevezésére – mely nyelvi fordulat a mélyen gyökerező rasszizmust tükrözi velük szemben. A rabszolgaság az 1980-as évektől kezdve jelent meg ismét, és sok ezer ember sorsát érinti, különösen nőkét és gyerekekét, mint arról nemzetközi szervezetek számos jelentése is szól. Az áldozatok többsége Bahr al-Gazal tartományból és a Nuba hegységből kerül ki, a rajtaütéseket pedig a Baggara tartományi Darfúr környékén és Kordofan nyugati területein élő pásztorok hajtják végre, akik szintén a Népi Védelmi Erők milicistáinak a kötelékébe tartoznak. Amikor 1987-ben megjelentek az első, rabszolgaságot leleplező jelentések, a kartúmi hatóságok tagadták a gyakorlat létezését. Szudán 1957-ben csatlakozott a rabszolgaság eltörléséről szóló Egyezményhez, 1977-ben pedig ahhoz a nemzetközi megállapodáshoz, amely elítél mindennemű faji megkülönböztetést.

1999-ben az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága, miután jelentések tömegét kapta kézhez, megalapozottnak találta a feltételezést az emberrablásról és a kényszermunka alkalmazásáról. Egy hónappal később Kartúm azzal bízta meg igazságügyminiszterét, hogy állítson fel bizottságot (Committee for the Eradication of Abduction of Women and Children – CEAWC) a gyermek- és nőrablás felszámolására. Ez a kormányszerv azt a feladatot kapta, hogy vessen véget a rablásoknak, juttassa haza az elüldözötteket, és büntessen meg mindenkit, akinek része volt emberek elrablásában vagy fogvatartásában. Csakhogy azóta számos jelentés értékelte hatástalannak a bizottság ténykedését¹³ , és nyugtalankodik amiatt, hogy a kormány nem hajlandó elismerni a rabszolgaság bizonyos formáit, mint amilyen a színlelt örökbefogadás, a kényszerházasság, az adósság fejében kikényszerített munka. A legújabb beszámolók és vallomások ma is erről a gyakorlatról tanúskodnak.

Az angolok eleve tudták, hogy szilárd garanciák nélkül az Észak és a Dél elhamarkodott egyesítése politikai, gazdasági és emberi kataklizmát idéz majd elő. A déliek mai is úgy tartják, hogy részben az angolok is felelősek a háborúért, amely a függetlenség óta pusztít Észak és Dél között. A dráma túlságosan hosszúra nyúlt. A szudáni állam többféle változatban alkalmazott erőszaktétele saját polgáraival szemben szinte kormányzati divattá vált. Az emberi jogokat védő nemzetközi dokumentumokat itt módszeresen megcsúfolják és megsértik. Ideje, hogy a nemzetközi közösség lépésre szánja el magát, és rávegye a konfliktusban álló feleket, hogy vessenek véget annak a tragédiának, amelynek legfőbb áldozata a civil lakosság, elsősorban nők és gyerekek. Ennek érdekében kell meggyőzni az ellenfeleket, hogy térjenek vissza az IGAD elvi nyilatkozatához, és alkalmazzák azokat az elveket, amelyekről 1994-ben egyszer már megállapodtak.

 

Jegyzetek

 

¹ Lord Cromer, a Brit korona kairói megbízottja vezetésével.

² Egyiptom valójában 1914-ben lett protektorátus, előtte (1882-től) az ország – miközben közjogilag továbbra is az Ottomán Birodalom része maradt – brit "ideiglenes katonai megszállás" alatt állt (- a szerk.).

³ Peter Nyot Kok: Adding Fuel to the Conflict: Oil, War and Peace in the Sudan. In Martin Dornboos and al. (eds): Beyond Conflict in the Horn. London, James Currey, 1992, 106. o.

⁴ Facing Genocide: the Nuba of Sudan. African Rights, July 1995, 11 Marshalsea Road, London SE1 1EP, UK.

⁵ Lásd a következő jelentéseket: "Soudan &endash; the coût humain du pétrole". Amnesty International, 2000. május; The Scorched Earth, Oil and War in Sudan, Christian Aid. London, 2001. március www.christianaid.org
Report of an investigation into oil development, Conflict and Displacement in Western Upper Nile, Sudan, by Georgette Gagnon and John Ryle; Human rights Watch. Washington, 2001 www.hrw.org
A www.vigilsd.org franciául is közöl részleteket ezekből a jelentésekből.

⁶ Elsősorban a következő országok képviseltetik magukat: Kína, Malajzia. Kanada, Svédország. A Total-Fina birtokában az 1980-as évektől van jelentős koncesszió, amit mind a ma napig nem használt fel.

⁷ Lásd Peter Verney: Raising the Stakes: Oil and Conflict in Sudan. Sudan Update, 1999. december.

⁸ John Harker: Human Security in Sudan: the Report of a Canadian Assessment Mission. Ottawa, Government of Canada, 2000. január. 5. o.

⁹ Gerhard Baum: Special Rapporteur on Human Rights in the Sudan, Situation of Human Rights in the Sudan, E/CN.4/2002/46, United Nations, 2002. január 23., 4. o.

¹⁰ Hiding between the Streams, the war on civilians in the oil regions of Southern Sudan, Christian Aid & Dan Church Aid. 2002. március 31.; The Scorched Earth continues in Heglig and Unity Oil fields, Ruweng County, Southern Sudan. ECOS Research Trip, 2002. február; Violence, Health and Access to Aid in Unity State, Western Upper Nile, Sudan. Médecins Sans Frontières, 2002. április.

¹¹ European Coalition on Oil in Sudan, Contacter Egbert G. Ch. Wesselink. ECOS, P.O.Box 19318, Netherlands-3501 DH Utrecht, tel: +31 30 242 84 85, fax: +31 30 23 68 199

¹² AFP, 2000. december 7.

¹³ Lásd Anti-Slavery International, többek között: http://www.antislavery.org/

 

(Fordította: Székely Ervin)