A tanulmány arra a végkövetkeztetésre kívánja a figyelmet felhívni, hogy Leninnek az első orosz forradalomra vonatkozó politikai és elméleti nézetei szervesen és közvetlenül mindenekelőtt a tőkés rendszer és konkrétan az oroszországi kapitalizmus történeti-gazdaságtani-elméleti és politikai tanulmányozásából nőttek ki.. Az 1905-ös (és 17-es) forradalomra való "felkészülés" szempontjából olyan alapvető mozzanat ez, amely nélkül nem érthetők Lenin ama politikai-stratégiai megfontolásai, amelyek a forradalomra vonatkozó tevékenységében, gondolkodásában később meghatározó jelentőségre emelkedtek.

Lassan megszokjuk már az új korszak meghatározó szellemiségét, amelyben Lenint még a jobb indulatú gondolkodók, publicisták, “szakemberek” is egy machiavellista, hatalommániás bozótharcossá redukálják. Minden forradalmi gondolatot ördögtől valónak tüntetnek fel. A legújabb oroszországi történeti összefoglaló mű az első orosz forradalom történetét kiforgatja a megszokott történeti kontextusból.¹ A terjedelmes könyv az eseményeket nem a valóságos történeti okai felől közelíti meg, fejti ki, hanem az események “véletlen” burjánzásában. A forradalom bűnügyek történetévé transzformálódik, ahogyan azok a bírósági tárgyalások dokumentumaiban tükröződnek. A forradalmárok jobbára pszichopata, kalandor, amorális terroristákként, titkosrendőrségi ügynökökként, jobb esetben megtévedt, zavaros fejű kóklerekként jelennek meg a monográfia lapjain…

E divatos, az új társadalmi berendezkedés értékvilágának megfelelő megközelítéssel szemben talán ma is érdekes lehet, ha a témakör évszázados historiográfiája alapján jelöljük meg e világtörténelmi eseménysor alapkérdéseit. Érdemes ezek közül néhány fontosabb összefüggést legalább jelzésszerűen felidézni. Ilyen kérdés például az orosz forradalom eredete, okai, jellege; az önkényuralom transzformációja; a demokratikus köztársaság (demokratikus szabadságjogok, az alkotmányozó gyűlés és a 8 órás munkanap) mint cél és realitás; az átmenet problémája a “demokratikus forradalomból a szocialista forradalomba” (permanens forradalom); a földkérdés megoldása – a földesúri földek elkobzása, illetve felosztása; szociális egyenlőség és jogegyenlőség követelése; önigazgatás vagy forradalmi diktatúra, a politikai erők egymáshoz való viszonya, szövetségi csoportosulásai; a pártok szerepe a forradalomban, a szociáldemokraták és a baloldali blokk (“munkás–paraszt szövetség”) stb.

Jelen írás természetesen nem foghatja át mindezen kérdésekben még Lenin elméleti és politikai nézeteinek fejlődését sem, de számosat közülük érinteni fog. Ugyanakkor e tanulmány más problémakörre is koncentrál. Döntően azt vizsgálja, hogy Lenin, az orosz forradalmárok legjelentősebb alakja, mely elméleti és tudományos elemzés alapján jutott el arra a végkövetkeztetésre, hogy Oroszország elkerülhetetlenül és “törvényszerűen” világtörténelmet formáló forradalmak előtt áll.² Ismert, hogy maga Lenin az első orosz forradalom folyamán inkább a megfigyelő, az elemző, semmint a gyakorlati szervező pozíciójából követte a forradalom eseményeit. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Lenin először az 1905-ös forradalom teoretikusaként írta be nevét a történelembe, de olyan teoretikusként, akit az elmélet mindig a gyakorlati forradalmi politika lehetőségei felől érdekelt. Talán nem is véletlen, hogy viszonylag későn, csak 1905. november elején tért haza hazájába, aminek okairól csak “találgatni” lehet. Egy dolog azonban bizonyosan állítható: pontosan értette, hogy 1905 a narodnyik-jakobinus-forradalmi demokrata fázis után egy merőben új orosz (és nemzetközi) forradalmi hullám nyitányát jelenti.³

E tanulmány arra a végkövetkeztetésre kívánja a figyelmet felhívni, hogy minden más tényező mellett Leninnek az első orosz forradalomra vonatkozó politikai és elméleti nézetei szervesen és közvetlenül a tőkés rendszer és konkrétan az oroszországi kapitalizmus történeti-gazdaságtani-elméleti és politikai tanulmányozásából nőttek ki, ebben az elemzésben gyökereznek. Az 1905-ös (és 17-es) forradalomra való “felkészülés” szempontjából olyan alapvető mozzanat ez, amely nélkül nem érthetők azok a politikai-stratégiai megfontolásai, amelyek a forradalomra vonatkozó tevékenységében később meghatározó jelentőségre emelkedtek.⁴

Általában is igaz, hogy Oroszországban a forradalmi politika és egyáltalán a forradalmi gondolkodás a 19. század utolsó másfél évtizedében a kapitalizmus elemzésétől indult el, közvetlenül Marx hatása alatt, mégpedig a narodnyikizmussal, majd a liberalizmussal való engesztelhetetlen vitában. A forradalmi politika és ezen keresztül a forradalom sorsa nem kis mértékben ezen elemzés eredményétől függött. A tradicionális terroristaeszközök kimerülése Lenin számára már akkor világos volt, amikor az eszer terroristakülönítmények tevékenységük csúcsán álltak a századelőn. Már a fiatal Lenin levonta azt a következtetést, hogy a hagyományos orosz jakobinizmus és terroristaszervezkedés nem vezet eredményre, az új tőkés rendszer Oroszországban is csak az új, proletár jellegű tömegmozgalomtól fél. De mi ez a rendszer? A válasz egyáltalán nem volt evidencia. Sőt, éppen ellenkezőleg.

Talán bátyja hőstettének (részt vett a cár elleni merénylet előkészítésében) és kivégeztetésének (1887) tanulságai is közrejátszottak abban a felismerésében, hogy nem a cár vagy a tőkés tulajdonos személye az ellenség, hanem a cárizmus, a Rendszer, a kapitalizmus a maga társadalmi állapotaival, kölcsönös kapcsolatban álló társadalmi-gazdasági struktúráival, differenciált viszonyainak összességével. Ennek hangsúlyozását még az I. világháború periódusában is fontosnak tekintette. Az imperializmusról szóló, nem is olyan régen még közismertnek számító brosúrájában a háborús erőszak kérdése kapcsán is a rendszernek ezt a “személytelenségét” hangsúlyozta: “A tőkések nem valami különös gonoszságból osztják fel a világot, hanem azért, mert a koncentráció elért foka kényszeríti rá őket arra, hogy profitszerzés céljából erre az útra lépjenek.” Vagyis a rendszernek le kell rombolnia a tőkefelhalmozás útjában álló akadályokat.⁵ Már a 20 éves fiatalember, Vlagyimir Uljanov fejében megfogant a kérdés: hogyan is lehetne a rendszer ellen sikeresen hadakozni, ha jellemzőit, törvényszerűségeit nem tárják fel, nem értik meg és nem teszik nyilvánossá, ha nem ragadja meg az elnyomottak gondolkodását?… A fiatalember elfogadta Hegel gondolatát, miszerint a rabszolgák már nem rabszolgák, amikor rabszolga voltuk tudatára ébrednek.

Az “orosz kapitalizmus” sajátosságai – a vita korai szakasza

Uljanovot (1901-től Lenin) már az 1890-es évek elején mint a Harc a Munkásosztály Felszabadításáért pétervári szociáldemokrata szervezet egyik alapítóját mindenekelőtt a Rendszer működésének kérdései foglalkoztatták. Noha a politikai harc szociológiai, szervezeti, szociálpszichológiai feltételeivel ekkor még egyáltalán nem volt tisztában, ám elméleti és tudományos felkészültsége már meglepően magas szinten állt. A tudomány erejébe vetett hite mindenekelőtt a francia felvilágosodás forradalmi hagyományában gyökeredzett, ami akkoriban a cári rezsim ellenzékét képező diákság legbensőbb meggyőződése volt. Lenin még be sem fejezte egyetemi tanulmányait, amikor már túl volt első Marx-stúdiumain, 19-20 éves korában elolvasta a Tőkét,⁶ és 1891-ben kezdte el a tőkés rendszer oroszországi hódító útjának tanulmányozását. Bizton állítható, hogy a 21 éves Vlagyimir Iljics Uljanov felismerte: Oroszország forradalmi átalakítása, amelynek hitét és meggyőződését jórészt a sokszínű orosz forradalmi hagyományból (Nyecsajev, Tkacsov és az orosz jakobinizmus, az ún. “forradalmi demokraták”, Csernisevszkij, Herzen, majd az első orosz marxisták, mindenekelőtt Plehanov) merítette, teljességgel lehetetlen az új tőkés rendszer tudományos vizsgálata és “működésének” megértése, “specifikálása” nélkül. Ettől az elemzéstől tehát sok minden függött, az új forradalmi mozgalom társadalmi alapjainak, lehetséges támogatóinak és perspektíváinak egész problémakomplexuma.

Mi a tőke, miben áll a tőkés rendszer lényege, van-e értelmes alternatívája, van-e bármilyen út visszafelé a hagyományos társadalom restaurálása irányába? Ezt a kérdést kellett feltenni a narodnyikokkal és minden olyan ellenzéki irányzattal szemben, amely a kapitalizmusban valamiféle az orosz néplélektől és az orosz történelmi feltételektől független, idegen dolgot látott, ami persze elkerülhetetlenül a múlt nosztalgikus felfogásával párosult. Ekkoriban tört be Oroszországba a marxizmus, amely az oroszországi tudományos gondolkodás történetében “kopernikuszi” fordulatot idézett elő, főképpen a fiatal generációk gondolkodásában.

Az az irodalmi és historiográfiai hagyaték, amely Lenin forradalmárrá és politikussá válását valamiféle predesztinációval, “megvilágosodással” vagy más efféle pszichologizálással (pl. bátyja kivégzésével stb.) kívánja megvilágítani, az új forráselemzések tükrében még inkább aktualitásukat veszítik, mint korábban. Nem lebecsülve persze a családi háttér erkölcsi-kulturális és világnézeti “útravalóját” és a meghatározó szociális motivációkat, minél közelebb megyünk a forrásokhoz, annál egyértelműbbé válik, hogy Lenin egy módszeres tudományos felkészülés folyamatában, illetve annak nyomán vált szociáldemokrata és marxista meggyőződésű forradalmárrá (majd később politikussá-államférfivá) a 19. század 90-es éveiben.

A 19. század végén az oroszországi értelmiség új generációja számára már egyértelműen a narodnyikizmus volt a múlt és a marxizmus valamely értelmezése volt a jelen. Onnan indult el Lenin későbbi ellenfele, a marxistaként, szociáldemokrataként “kezdő” Pjotr Sztruve, miként a közgazdász Tugan Baranovszkij vagy a filozófus Bergyajev. Igaz ők, mindenekelőtt Sztruve, igen korán a marxizmus bernsteini megrevideált formáját választották Plehanovval, Potreszovval és Kautskyval szemben.⁷ Ez a tendencia a marxizmus oroszországi interpretációjában a “legális marxizmus” néven vált viszonylag önálló irányzattá, befolyásolván az oroszországi értelmiségi gondolkodás differenciálódását, megelőlegezve egyúttal a liberalizmus egyik irányzatának intellektuális megformálódását is.⁸

Nem volt még 23 éves, amikor megírta első vázlatait az oroszországi kapitalizmus fejlődéséről.⁹ Ezek az első írások és más ekkortájt keletkezett cikkek, előadások, sőt 1894-ben megjelent Kik azok a népbarátok… c. híres, a narodnyikizmus gazdasági és politikai felfogásával véglegesen szakító brosúrája – saját későbbi megjegyzése szerint is – előkészületeket jelentettek fő gazdaságtörténeti munkájának megírásához, A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című alapvető munkájához. Politikai nézeteinek kikristályosodásában ezek a tudományos vizsgálódások rendkívül fontos szerepet játszottak, aminek jelentőségét a korábbi évtizedekben nem a maga helyén értékelték.¹⁰ Letartóztatása után, a pétervári vizsgálati fogházban írt 1896. január 2-i keltezésű, családjához szóló leveléből kiderül, hogy már egy “régebb óta fontolgatott” és viszonylag kész tervvel rendelkezik az orosz kapitalizmus fejlődésének átfogó ábrázolására vonatkozóan.¹¹

Noha Lenin jogi diplomát szerzett (1891-ben különengedéllyel fejezte be tanulmányait a Pétervári Egyetem jogi fakultásán), komoly agrártörténeti és statisztikai stúdiumok mellett a közgazdasági és történészi ismereteket, illetve e tudományágakra jellemző eszközrendszereket úgyszólván “mellékesen” sajátította el az évek folyamán. Vizsgálódásaiban az agrártörténet, a zemsztvostatisztikai források mellett a témakör legfrissebb hazai kutatásainak kritikai felhasználása is megjelenik. A kutatómunkában tudatosan kapcsolta össze a szaktudományos módszereket és ismereteket Marx közgazdasági és filozófiai módszerével és elméletével. Uljanov Marx elmélete alapján vett búcsút a régi, pozitivista történelem- és tudományfelfogástól, a szubjektivista és moralizáló szociológiától, és személyesen egy teljesen új tudományos és fogalomalkotói korszak kezdetén érezte magát. Erről az alapról bírálta a korszak kutatóinak korlátozottságát, a szűk horizontú, más tudományoktól és az elmélettől izolált empirista megközelítéseket, amelyek figyelmen kívül hagyták a rendszer egészét, abszolutizálva a “részlegességet”, az “egyediséget”. Lenin egy általános gazdaság- és társadalomelmélet körvonalait fedezte fel a marxi örökségben, amelynek összefüggő fogalomrendszerével ragadta meg a modern polgári társadalom alapvető tényeit, egyetemes kifejlődésének tendenciáit. Pétervár értelmiségi szalonjaiban és a forradalmi diákkörökben hamarosan a radikális baloldal, a marxista szociáldemokrácia ifjú titánjaként tűnt föl, akinek jelentőségét csak megnövelte bátyjának, Alekszandrnak a kivégzése néhány évvel korábban.¹²

Vlagyimir Uljanov V. J. Posztnyikov agrártörténeti könyvének szentelt korai feljegyzéseiben már megnyilatkozott a jelzett szemléletmód. Érzékelte, hogy ha “mesterségesen” kiragadnak egy bizonyos kérdést, mondjuk, a parasztkérdést az egész összefüggésrendszeréből, “az ábrázolás teljessége elsikkad”. Ennek érdekében – elismerve Posztnyikov szakmai érdemeit, tanulva is tőle – a gazdaságtörténeti vizsgálódást általános elméleti, politikai-gazdaságtani szemponttal is “kiegészítette”, hogy a paraszti gazdálkodás természetét és kapcsolatrendszerét belehelyezze a kibontakozó tőkerendszer egészébe, a kapitalizmus fogalmába.¹³ Tudatosan törekedett arra, hogy megteremtse a vizsgált kérdések valódi történeti és szociológiai kontextusát. Korai kapitalizmusfogalma is az árutermelés, illetve az azt megalapozó sajátosan differenciálódott munkamegosztás meghatározott történeti formáiból indult ki, és társadalmi rendszerként, “társadalmi gazdaságként” fogta fel a kapitalizmust, amelyben a tőkeviszony, az értéktöbblet termelése, a profitmaximalizálás, tőkefelhalmozás domináns társadalmi viszony. A kapitalizmus alapvető sajátosságaként látta, hogy a piacon zajló verseny mindent, magát az embert, az emberi munkaerőt is közönséges áruvá (“bérmunkás”) alakít át. E szisztémának, amelyet már fiatal éveiben világrendszerként értelmezett, igen különböző történeti formáiról beszélt.¹⁴

Vizsgálódásainak politikai, elméleti-ideológiai éle ekkoriban még a narodnyikok ellen irányult, ami a Kik azok a népbarátok és hogyan harcolnak a szociáldemokraták ellen c. 1894-ben íródott első jelentős munkájában¹⁵ világosan artikulálódott. A kis könyvecske jelentős visszhangot keltett – nemcsak politikai pikantériája miatt. A pozitivista szociológiával szemben hangsúlyozta¹⁶ , hogy a puszta “anyaggyűjtés”, a “jelenségek puszta leírása” a régi tudományfelfogás legrosszabb örökségei közé tartozik (noha Uljanov maga pedáns kutató és a források szakavatott elemzője volt). Az új tudományfelfogás középponti kérdése – Lenin értelmezésében – az volt, hogy miképpen fejlődik a társadalmi gazdaság áruszervezete, hogyan alakul át kapitalista szervezetté, miképpen veti a tőkés piac maga alá az oroszországi mezőgazdaságot.

Már maga a “felütés” rendkívül érdekes volt: vajon Marx miért beszél a “modern társadalomról”, amikor előtte minden közgazdász az általában vett társadalomról beszélt? Milyen értelemben szerepel a “modern” fogalma, milyen ismérvek alapján különbözteti meg ezt a modern társadalmat más társadalmaktól? Lenin itt felvázolja a marxi társadalmi forma elméletének (termelési mód, termelési viszonyok stb.) alapfogalmait, hangsúlyozván a társadalmi szerkezet gazdasági meghatározottságát.¹⁷ A kapitalizmus általános jellegzetességei mellett Lenint a hagyományos társadalom kapitalizmussá való konkrét átalakulása érdekelte, különös tekintettel az orosz kapitalista gazdaság áruszervezetére. Lenin a narodnyikokkal szemben azt bizonyította, hogy “Oroszország a kapitalizmus útjára lépett”,¹⁸ de szinte ezzel egy időben megnyitja küzdelmét a “második fronton”, az ekkor még narodnyik mezben jelentkező liberális megközelítéssel (főként Mihajlovszkij) szemben is, amely azzal traktálta a korabeli olvasókat, hogy Oroszországban “nincsen proletariátus”, úgymond, sajátos rendszer van születőben.¹⁹

A legfontosabb társadalmi és gazdasági problémát – mind elméleti, mind szaktudományos szempontból – Lenin is a parasztság gazdasági és szociális differenciálódásában konkretizálta, ami a falun terjedő bérmunkával mutatott közvetlen összefüggést. Felfigyelt arra, hogy az orosz paraszt nagyon gyakran és fontos mezőgazdasági övezetekben az osztásföldet (“saját földjét”, amelyet a faluközösségen belül birtokolt) nem is használja, hanem eszközök hiánya miatt bérbe adja vagy más formában idegenedik el a földtől. A parasztság erős differenciálódásának okát a kapitalista hitelpolitikában, a konkurenciában és általában a termelésben, a gépi technika fejlődésében kereste: “…a gazdálkodást nem folytató porták tömegének megjelenését és számuk növekedését a gazdasági érdekeknek a parasztság soraiban folyó harca határozza meg.” E harcban a fő eszköz a termelési költségek csökkentése, ami nyomon követi a gazdaság méreteinek növekedését.²⁰ A paraszti differenciálódás okait vizsgálva eljut a piacig, a piacgazdaság kérdéséig: “A fő ok, amely a parasztságon belül a gazdasági érdekek harcát előidézi – olyan rend fennállása, amelyben a társadalmi termelés szabályozója a piac.”²¹ A paraszti differenciálódás problémáját és a piac(gazdaság) létrejöttét kapcsolja össze második fennmaradt munkájában, amelynek címe: Az úgynevezett piackérdésről.²² Mielőtt ez az írás tanulmányformát öltött volna, előadás formájában egy önképzőköri vitán (G. B. Kraszinnal) hangzott el.²³

Itt fogalmazta meg először a különös és az általános dialektikájának összefüggésében a kapitalizmus általános és az orosz kapitalizmus különös vonatkozásait. A kérdést így vetette fel: Vajon “szükségszerű-e a kapitalizmus kifejlődése Oroszországban”? A kérdés mögött az a meggyőződés húzódik meg, hogy a narodnyikizmus alól végleg kicsúszott a történelmi talaj, a tradicionális társadalom, és a narodnyikok képtelenek megérteni, hogy vélt társadalmi bázisuk, az orosz parasztság – nyomorúsága ellenére – miért “néma”, miért nem hallgat küldetéses “prédikátoraik” nemzetmegmentő eszméire. Lenin tudományos és politikai szempontból a legártalmasabb és legnaivabb narodnyik előítéletnek azt tartotta, hogy a szegénységet szembeállították a kapitalizmus működésmódjával.²⁴ E tudományos és elméleti probléma politikai jelentősége szembeszökő. Hiszen ha a kapitalizmus talajtalan a cári birodalomban, akkor Marx, a marxizmus, a szociáldemokrácia irreleváns, nem alkalmazható Oroszországra. Lenin tudományos munkássága éppen arra irányult, hogy ezt a tézist megcáfolja. A narodnyikok úgy szemlélték Oroszországot, mintha a kapitalizmussal szemben a régi gazdálkodási szisztéma, a naturális gazdálkodás rendszere még reális alternatíva lett volna. A narodnyikok és az első orosz marxisták fő hibájának azt tartotta, hogy a kapitalizmust, illetve annak lényegi vonatkozását, a cserét valamiféle véletlennek “nem pedig a gazdaság bizonyos meghatározott rendszerének” fogták fel. ²⁵

Lenin szemléletének megfelelően a szegénységet – amelyet a narodnyikok valamiféle kiküszöbölhető “véletlennek” tekintettek – nem a rendszer felszámolható anomáliájaként értelmezte. A piacgazdaság, a tőkefelhalmozás, a tőkekoncentráció, a verseny jelenlétével, illetve hatására, a technikai fejlődéssel stb. a kapitalizmus az elavult munkamegosztási szerkezetet állandóan megújítja, s a régi, a meghaladott munkamegosztási szerkezethez láncolt embermilliók létfeltételeit időről időre aláássa (válságok), éppenséggel a profitmaximalizálástól is hajtva. Ezért a narodnyikoknak az a beállítódása, hogy a kapitalizmus, a piac problematikáját “átmoralizálják”, a rendszer és a perspektívák valóságos kérdéseiről elterelte a figyelmet. Lenin ezzel szemben a társadalom széles tömegeinek proletarizálódására összpontosított, amely folyamat, ma úgy mondanánk, “restructuring” társadalmi előfeltétele az egységes paraszti osztály, a faluközösség, az obscsina felbomlása volt.

De már első írásaiban érzékelte a kapitalizmusba “nem illő” prekapitalista gazdálkodási elemek létét, a később általa is “alapvető problémának tekintett” (többféle termelési mód egymásra rétegződése) kérdését, amire a maga helyén még visszatérünk. A Kik azok a népbarátok…-ban, amely alapvetően politikai célú írás volt, már kimondottan igyekezett specifikálni az orosz kapitalizmus történeti jellegzetességeit. Később A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című könyve III. fejezetének 2. pontjában már teljesen kiérlelt az a rész, amely a robotgazdaság rendszerének a tőkés gazdasági rendszerrel való egyesülését elemzi az 1861-es reformok után, azt a problémakört, ahogyan a különböző termelési módok, a prekapitalista és kapitalista struktúraformák egymásra rétegződnek (“mnogoukladnoszty”)²⁶ . A paraszt úgy válik proletárrá, hogy ott marad a mezőgazdaságban²⁷ , ez valóban orosz specifikumnak bizonyult messze ható következményekkel.

Lenin 1905 előtt feltárta a – napjainkban újraaktualizálódó – fejlődési sajátosságot, hogy Oroszország világgazdaságba való beágyazódása – ma azt mondanánk “félperiferikus integrációja” – a prekapitalista formák zárványként való megőrződésével megy végbe éppen a nyugati tőkeérdekeknek megfelelő alárendeltséget erősítve. Vagyis a tőkés forma a prekapitalista formákat mindenütt saját funkciójává tette a mezőgazdaságban, de nem csak ott. Lenin a prekapitalista formák és a tőkés formák keveredését, “egyesülését” szervesen összekapcsolta a cári, “belső gyarmatosítás” fogalmával, illetve a különböző periferikus régióknak az orosz “centrum” általi bekebelezésével, az össz-oroszországi piac létrejöttével. Vagyis a “belső gyarmatosítás” (a sztyeppés határvidékek a reform utáni időszakban az európai Oroszország központi, régen benépesült részének “gyarmatai” voltak) tényeinek tükrében egy sajátos “centrum–periféria viszony” jött létre.²⁸ Ezek a gyarmatok szoros gazdasági kapcsolatban voltak egyrészt Közép-Oroszországgal, másrészt a gabonát importáló európai országokkal. Közép-Oroszország iparának fejlődése és a határvidékek árutermelő mezőgazdaságának fejlődése szorosan összefügg egymással; a kettő kölcsönösen piacot teremt egymásnak.²⁹ Magyarán szólva, a tőke felvásárolta a gabona- és a tejpiacokat, maga alá rendelvén az egész orosz mezőgazdaságot, amelyet Lenin – némileg előreszaladva, eltúlozva a kapitalizmus fejlettségi fokát, kiterjedését – egész Oroszországgal azonosított. Lezajlott vagy lezajlóban volt az a folyamat, amelynek végeredményeként a hagyományos társadalom alárendelődött a modern társadalomnak: “Most már a ledolgozási rendszer sem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy az amerikai farmer konkurenciájától megmentse Oblomovot, akinek ez a rendszer régebben minden kockázat, minden tőkebefektetés, a termelés ősidők óta megszokott módszereinek bárminemű megváltoztatása nélkül biztos jövedelmet nyújtott.”³⁰

Végül is Lenin a világpiac, ma azt mondanánk, a globalizáció tényeivel, hozza összefüggésbe a hagyományos faluközösségek orosz és indiai formáinak pusztulását, ugyanis az észak-amerikai prérik, az argentínai pampák elárasztották a világpiacot olcsó gabonával. Ezzel a konkurenciával szemben az indiai és az orosz paraszt tehetetlennek bizonyult, így újabb jelentős területekről szorította ki a “gyári gabonatermelés” a patriarchális mezőgazdaságot.³¹ Elemzésének alapvető politikai konzekvenciája, hogy a patriarchális és rabszolgaviszonyok maradványainak leküzdése önmagában is a kapitalizmus kiterjedését “igazolja”; s noha olyan “szükségszerűség” munkál a történelemben, amely lehetetlenné teszi a hagyományos társadalom bármely formájához való visszatérést, a letűnt formák makacs maradványai gyakran szervülnek a modern rendszerben.

A különféle termelési formáknak és a különböző történeti struktúráknak ez az összeötvöződése az a tudományos felismerés, amely Lenint megszilárdította abban a meggyőződésében is, hogy Oroszország a “túldeterminált ellentmondások” régiója, mely ellentmondások csak forradalmi úton szüntethetők meg. Lenin több mint egy évtizedes tudományos kutatás és politikai küzdelem nyomán ismerte fel az összefüggéseknek azt a hálóját, amelyben a kapitalizmus helyi sajátosságai és a cári monarchia lehetséges megdöntésének sajátosságai összekapcsolódtak.³² Mindenekelőtt az obscsina és az állam összeérő kérdéseiről van szó.

Lenin Plehanov nyomán a Népbarátokban (1894) az obscsina felbomlásának irreverzibilitásáról írt, s ezzel szakított Marx feltételezésével, miszerint az obscsina egy európai forradalom keretei között progresszív funkciót is betölthet mint a kommunista társadalom egy struktúrája. A marxi gondolattal – a saját világképükre alakítva – a narodnyikok is kacérkodtak. Ám a gyakorlatban, a falura járás során kellett meggyőződniük arról, hogy “a muzsik kommunista ösztöneiről való elképzelések milyen naivak”.³³ Az akkor még csak 24 éves Uljanov a faluközösség felbomlását – ha másképpen is, mint Marx – összefüggésbe hozta a forradalmi átalakulás elkerülhetetlenségével, amennyiben a hagyományos társadalom elnyomó struktúrái mellett, részben azokkal szemben falun is megjelentek a tőkés kizsákmányolás formái. Ezen új formák egy vagy más úton előkészítik, kikényszerítik a rendszerellenes szervezkedéseket. Ám az önkényuralom megdöntésének politikai-stratégiai és szervezeti-taktikai elemei ekkor még csak érlelődnek a gondolkodásában. A Népbarátokban úgy fogalmazott a régi és az új kizsákmányolási formák egymásra rétegződésével kapcsolatban a polgári fejlődés előnyeiről, hogy azok a szociáldemokraták politikai harcához, a szabadabb szervezkedéshez kedvezőbb feltételeket nyújtanak. Ezzel szemben: “A kis falusi kizsákmányolóknak (kupecek – K. T.) e tömege félelmetes erőt képvisel, mert külön-külön, egyenként verik béklyóba a dolgozót, mert magukhoz láncolják és elveszik a szabadulásba vetett minden reménységét, különösen, mert ez a kizsákmányolás a falu primitív viszonyai mellett folyik, melyeket az ismertetett rendszerre jellemző alacsony munkatermelékenység és az érintkezés hiánya szül – nem csupán a munka kizsákmányolását, hanem az egyéniség ázsiai megcsúfolását is jelenti, amivel falun állandóan találkozunk. Ha ezt a valóságos falut összehasonlítják kapitalizmusunkkal, megértik, miért tartják a szociáldemokraták haladónak kapitalizmusunk munkáját, amikor az egyetlen össz-oroszországi piaccá kovácsolja össze ezeket a szétforgácsolt apró piacokat, amikor a töméntelen jó szándékú kis vérszopó helyébe létrehozza a »haza oszlopainak« maroknyi csoportját, amikor társadalmasítja a munkát és fokozza a munka termelékenységét, amikor megszünteti a dolgozók függőségét a helyi piócáktól, és a nagytőkének rendeli alá őket. Ez az alárendeltség – a munka elnyomásának minden szörnyűsége, a pusztulás, az elvadulás, a nők és gyermekek szervezetének elnyomorítása stb. ellenére – haladást jelent az előbbihez képest, mert GONDOLKODÁSRA KÉSZTETI A MUNKÁST, a lappangó és ösztönös elégedetlenséget tudatos tiltakozássá, a szétforgácsolt, kisméretű, értelmetlen lázongásokat a dolgozók összességének felszabadításáért folyó szervezett osztályharccá változtatja át, amely éppen e nagykapitalizmus létezésének feltételeiből meríti erejét, és ezért feltétlenül számíthat a BIZTOS SIKERRE. Parasztságunk és kusztárságunk felbomlása, elparasztalanodása ténybeli bizonyítéka annak, hogy éppen a szociáldemokraták értelmezik helyesen az orosz valóságot, amikor azt mondják, hogy a paraszt és a kusztár a szó »kategorikus« értelmében kistermelő, vagyis kispolgár. Azt mondhatjuk, hogy ez a tétel a MUNKÁSSZOCIALIZMUS elméletének sarkpontja a régi parasztszocializmussal szemben, amely nem értette meg sem az árugazdaság viszonyait, amelyek között ez a kistermelő él, sem azt a tőkés jellegű felbomlást, amely ezen a talajon végbemegy.”³⁴

A marxi “világforradalom” elképzelés úgy kerül már ekkor Uljanovnak a forradalomról való gondolkodásába, mint egyúttal Oroszország forradalmasodása, amely megadhatja a nemzetközi forradalom számára a kezdőlökést, “amikor majd a munkásosztály élenjáró képviselői magukévá teszik a tudományos szocializmus eszméit, az orosz munkás történelmi szerepének eszméjét, amikor majd ezek az eszmék széles körűen elterjednek, és a munkások szilárd szervezeteket teremtenek, amelyek tudatos osztályharccá változtatják a munkások mostani szétforgácsolt gazdasági háborúját, akkor az orosz MUNKÁS, valamennyi demokratikus elem élére állva, megdönti az abszolutizmust, és a nyílt politikai harc egyenes útján elvezeti az OROSZ PROLETARIÁTUST (AZ EGÉSZ VILÁG proletariátusával együtt) a GYŐZELMES KOMMUNISTA FORRADALOMHOZ”.³⁵ Ma már, 2005 perspektívájából nézve világosnak tűnik, hogy Lenin egyfelől szellemileg-intellektuálisan, elméletileg és politikailag előkészítette az 1905-tel kezdődő forradalmak új hullámát, másfelől azonban kétségtelenül túldimenzionálta e forradalmasodás mélységét, egyetemes érettségét, a centrumkapitalizmus sebezhetőségét, integrációs képességének gyenge pontjait.

A centrumországok és Oroszország – egy “félreértett” viszony

Lenin ugyanebben az 1894-es évben – még baráti hangnemben – indította meg a liberalizmus elleni csaknem három évtizedes vitáját, amelynek első központi figurája az említett “legális marxista”, Pjotr Sztruve volt. E vitában az alapvető elméleti és politikai probléma az új, kapitalista rendszerhez való viszony, illetve részben a kapitalizmushoz való narodnyik viszonyulás kritikai megítélése volt.³⁶

Lenin véleménye szerint a kapitalizmus bármely feltételrendszerben utat tör magának, ám minél kevésbé ütközik a régi formák ellenállásába, minél inkább lerombolja azokat, annál kedvezőbb feltételeket kínál a munkásmozgalom számára. Ám ezen a ponton elvetette azt a kérdésfelvetést, amely a regionális-történeti régiók szempontjai helyett a “jó kapitalizmus (nyugati) és a rossz (kelet, orosz) kapitalizmus” megkülönböztetéséből indul ki, mert ez a tudományos megközelítéssel szemben álló moralizáló rendszer-apologetika. Lenin kigúnyolta az orosz polgárság nevében megszólaló Sztruvét, mert ez utóbbi olyan vonásokkal ruházta fel az orosz polgárságot (a “jövőn tépelődik”), amilyenekkel az nem rendelkezik. Vagyis Sztruve küldetéssel ruházta fel a burzsoáziát. Bár elismerte, hogy “bűzlik a burzsoá társadalom”, de a valóságban a burzsoáziának nem küldetése, hanem érdekei voltak, amelyek forradalmi szerepét nagyon viszonylagossá tették.³⁷ Leninnek Sz. Bulgakov Kapitalizmus és földművelés c., 1900-ban megjelent munkájáról írt jegyzeteiben is hasonló kritika körvonalazódik. Bizonyos szakmai tévedéseken túl, Lenin főleg a kisparaszti gazdálkodással kapcsolatos bulgakovi illúziókat teszi szóvá, mintha az orosz mezőgazdaság fejlődése “elkerülhetné” a kapitalizmust, mintha a válságba jutott kisparaszti gazdálkodás “visszahozható” lenne.³⁸

Lenin érzékelte, hogy a narodnyik érvelés és Sztruve érvelése egy ponton egybevágott: a narodnyik V. V. úr (V.-P. Voroncov) és az “antinarodnyik” Sztruve “az orosz viszonyokat a kapitalizmusnak valamiféle »angol formájával« vetette egybe és ahhoz viszonyította; nem pedig a kapitalizmus fő jellegzetességeiből, »általánosságából« indultak ki, amelyek arculata országonként változik”. Az orosz nemzeti sajátosság olyan különös vonásként elemződik, mintha az a kapitalizmus elkerülésében, illetve eltorzulásában öltene testet. Lenin ezzel szemben aláhúzta, hogy a kapitalizmusnak létezik egy általános elméleti fogalma, amely sem a narodnyik, sem a “liberáliskodó” álláspontban³⁹ nem jelenik meg. Sztruve is csak általában a “cseregazdaság uralmára” mutat rá, de a kapitalizmus másik ismérvét, hogy az értéktöbbletet a pénz, a tőke birtokosa sajátítja el, nem veszi számításba.⁴⁰ Lenin számára e narodnyik-liberális utópiának azért volt oly nagy jelentősége, mert úgy vélte, hogy vitapartnerei, mint Sztruve, az orosz kapitalizmust még valami jövendőbelinek, nem pedig a jelenben meglevőként értelmezte, “nem olyannak tekinti, ami már teljesen és véglegesen kialakult”, márpedig e különböző elméleti megközelítéseknek eltérő politikai implikációk feleltek meg.⁴¹

A tőkés rendszer romantikus, múltba révedő narodnyik felfogásának kritikája mellett, Lenin tehát már igen korán Sztruve “liberális elhajlását” is szóvá tette. Szemére vetette egyebek mellett azt is, hogy Sztruve az államról úgy nyilatkozik, mint “a rend szervezetéről”, noha éppen nem ez a legfontosabb sajátossága az államnak, hanem az, amit Engels hangsúlyozott még annak idején: “a nép zömétől különvált közhatalom”. “Tehát – írta Lenin konkrétabban – az állam ismertetőjele – az olyan személyek külön osztályának fennállása, akiknek kezében a hatalom összpontosul.” Lenin azt mondja, hogy a modern állam Marxnál a bürokrácia: “Az a külön réteg, amelynek kezében a mai társadalomban a hatalom van – a bürokrácia. Ennek a szervnek közvetlen és igen szoros kapcsolata a mai társadalomban uralkodó burzsoá osztállyal kitűnik a történelemből is.” (A francia történelemre hivatkozik példaképpen.)⁴²

Az első orosz forradalom bukását követő években – éppen a politikai tapasztalatok megértése érdekében – Lenin az orosz kapitalizmus sajátságos fejlődésviszonyait fogja aláhúzni, mint az (önkényuralmi) állam szerepének viszonylagos önállósodását az uralkodó osztályoktól (ami lehetetlenné teszi a burzsoáziával való bárminemű együttműködést), az ipari kapitalizmus erős koncentrációját, ami a fő politikai erők koncentrálódásával is együtt járt stb.⁴³

Lenint évtizedek óta bírálják, hogy eltúlozta a kapitalista fejlődés mértékét Oroszországban. Valójában ez a “túlzás” abból következett, hogy Lenin – mint fentebb már jeleztem, A kapitalizmus fejlődésében, melyben mindezeket a gazdasági problémákat differenciáltabban és még inkább történeti és gazdaságtörténeti kontextusban vizsgálta – szakított magával az Európa-centrikus történetfelfogással, amely mechanikusan módon a kapitalizmust a maga “centrumával” azonosította, mintha a kapitalizmus “normális”, “igazi” formája az európai volna.⁴⁴

A centrum–periféria viszony elméleti értelmezése Leninnél mint egy első elméleti kísérlet formaváltozata szintén körvonalazódik 1903-ban, A kapitalizmus fejlődése Oroszországban előszavában, amelyben egyfelől azt hangsúlyozza, hogy mennyire megragadhatók a kapitalista összfolyamat közös alapvonásai Nyugat-Európában és Oroszországban, “bármilyen lényeges sajátosságai vannak is az utóbbinak mind gazdasági, mind gazdaságon kívüli tekintetben”.⁴⁵ Utalt itt a mezőgazdasági bérmunkára, a gépek megjelenésére, a fokozódó munkamegosztásra, a szabad bérmunka elterjedésére stb., ami nem mond ellent e kapitalizmus fentebb jelzett oroszországi sajátszerűségeinek. Másfelől az egész könyv éppen a kapitalizmus általános fejlődésének különös orosz vonásait tárta fel. Az európai és az orosz fejlődés összehasonlító elemzése alapján jutott el már nagyon korán néhány olyan alapvető politikai természetű tény felismeréséhez, amelyek az orosz forradalom természetének “megsejtéséről” tanúskodnak.

Később az I. világháború idején, amikor Lenin a maga imperializmuselméletét kidolgozta, néhány vonatkozásban megelőlegezte a világrendszer hierarchizálódásának kérdésfelvetését, annak gazdasági és politikai jellemzőit vizsgálódásainak középpontjába állította. Így az eladósodás olyan függési rendszerére mutatott rá, amelynek során Angliát, amely például “kölcsönöket nyújt Egyiptomnak, Japánnak, Kínának, Dél-Amerikának”, katonai-politikai hatalma “megvédi az adósok felzúdulásától”, sőt “szükség esetén hajóhada veszi át a bíróság végrehajtó szerepét”.⁴⁶ Eközben jutott arra – az egész forradalomra vonatkozó álláspontját jellemző – fontos felismerésre, hogy a tőke koncentrációjának új szintjén a finánctőke egyetemes kiterjedése “a függőségi viszonyok sűrű hálójába keríti a mai polgári társadalom minden gazdasági és politikai intézményét”.⁴⁷ Ez a fejlemény kifejeződik a gyarmatosítási politika monopolizálódásában is,⁴⁸ végül is az imperializmusnak mint gazdasági és politikai világrendnek a sajátosságai az I. világháború idején minden összefüggésben egyértelműen megmutatkoztak. 1905 és általában a forradalom perspektívájának, lehetőségeinek megítélése szempontjából (is) alapvető, hogy Lenin egyfelől felismerte az állam rendkívül megnövekedett gazdasági szerepét és a magántőkével, konkrétabban a finánctőkével való összefonódottságát, amely a kapitalista világrendszer hierarchizálódásának és a gyarmati perifériáért folytatott egyetemes harcban is különleges fontosságra tett szert.⁴⁹ Másutt úgy fogalmazott, hogy “ahol a finánctőke nagyon megerősödik, ott az állam is”. Az értékpapírok összegét vizsgálva, amellyel egyes országok rendelkeztek, Lenin egy hierarchiát állított föl, amely a kölcsönös függőség láncolatát létrehozta: Anglia, USA, Franciaország, Németország (1910-es adatokkal vizsgálva) “szemben a világ csaknem egész fennmaradó része, így vagy amúgy, az adós és sarcfizető szerepét játssza. Külön ki kell térni arra, hogy a függőségi viszonyok nemzetközi hálózatának és a finánctőke kapcsolatainak kiépítésében milyen szerep jut a tőkekivitelnek”⁵⁰ . Lenin már akkor érzékelte, hogy a gyarmatok integrálódása a világpolitikába átrendezi majd magának a világrendszernek a jellegét, amennyiben a gyarmatosítás “áldozatai” a munkásmozgalom mellett önálló nemzeti mozgalmakként jönnek létre – ezzel a történelemben a nemzeti kérdés világméretekben tesz szert jelentőségre, messze túlmutatva Európa határain. Oroszország pedig e tekintetben is “köztes” történelmi állapotban leledzik.

Lenin a nemzeti kérdés, a nemzetek önrendelkezési jogának problematikáját vizsgálva a világrendszer hasonló alapstruktúráját vázolta föl: “Téziseinkben (6. ) arról van szó – írta Lenin –, hogy, ha konkrétak akarunk lenni, az országoknak legalább három típusát kell megkülönböztetnünk az önrendelkezés kérdésében. (…) Az első típushoz Nyugat-Európának (és Amerikának) azok a fejlett országai tartoznak, ahol a nemzeti mozgalom a múlté. A második típushoz Kelet-Európa tartozik (lényegében a Habsburg Birodalom és a Balkán egésze), ahol a nemzeti kérdés a jelen kérdése.” Végül a gyarmati országokat különbözteti meg, ahol a nemzetek létrejötte még csak folyamatban van.⁵¹ Az eltérő történelmi korszakok és régiók, az alapjában eltérő termelési formák és gazdálkodási rendszerek egymás mellett élése alapján jutott el az egyenlőtlen fejlődés “törvényének” felismeréséig. E téren szintén Marxot “felülvizsgálva” arra a következtetésre jutott, hogy “…a társadalmi forradalom nem lehet az egész világ proletárjainak egyesült akciója azon egyszerű oknál fogva, hogy a legtöbb ország és a föld lakosságának többsége ez ideig még nem is áll a tőkés fejlődés fokán, vagy pedig csak a tőkés fejlődési fok elején áll… A szocializmusra csak Nyugat-Európa és Észak-Amerika fejlett országai értek meg”.⁵²

E gondolatkörben nyert tudományos formát az a felismerése is, amelyből a “gyenge láncszem” gondolata kikelt. Vagyis a kapitalizmus oroszországi “különös” formája nem csupán “demokratikus felépítménnyel” és erős polgári hagyományokkal és struktúrákkal nem rendelkezett, hanem a mezőgazdasági munkába való belerögzöttség a tőkés alapon egyre differenciálódó munkamegosztással kiegészülve sokkal több embert rekesztett ki, másképpen fogalmazva, sokkal kevesebb embert integrált szociálisan és gazdaságilag, hiszen a kirekesztést jogi korlátok úgyszólván nem gátolták.

Az “orosz kapitalizmus” politikai determinációi

Lenin felismerte, hogy az önkényuralom megdöntésére irányuló nem távoli időben elkövetkező forradalom egy centralizált, illegális “élcsapatpárt” létrehozását teszi szükségessé Oroszországban (Mi a teendő, 1902). Már 1901 óta tudatában volt annak, hogy a forradalom vezető osztálya az oroszországi polgári demokratikus forradalomban a proletariátus lesz,⁵³ s a burzsoázia politikai gyengesége, a cárizmustól való függése (“önállótlansága” mind a cárizmussal, mind a külföldi tőkével szemben) a munkásosztály szövetségesévé – éppen a burzsoáziával szemben⁵⁴ – a parasztságnak azokat a rétegeit teszi, amelyek a tőkés fejlődés következtében elveszítik gazdasági létfeltételeiket (a “baloldali blokk” politikája).⁵⁵ Mindez eredeti oroszországi felismerés volt (amelyet sokan valamiféle “leninista eretnekségnek” gondoltak a nyugati marxisták körében is). Ezzel függ össze, hogy Lenin a parasztság érdekeit, a földhöz jutás érdekeit hatalmi és gazdasági kérdésként tekintette egyidejűleg. Elvetette a mensevikek javaslatát, amely a földkérdés megoldását a “municipalizálás” útján, vagyis a helyi önkormányzat tulajdona útján képzelte el, míg Lenin és a bolsevikok a nagybirtokok nacionalizálásának perspektívájában gondolkodtak, mert az lehetett volna elképzelésük szerint a társadalmasítás (nem az államosítás!) előfeltétele.⁵⁶ A kis magántulajdon elutasítása mellett nem egyszerűen valamiféle szociáldemokrata doktrinerség szólt, hanem az a történelmi érvelés, hogy a porosz utas agrárfejlődés nem nyit teret belső sajátosságai következtében a kistulajdon előtt. Más kérdés, hogy a szociáldemokraták a szövetkezeti mezőgazdaság, az önkéntes kooperáció alapján álltak, amely a kapitalista agrárfejlődés egyetlen alternatívájaként jött számításba. De 1905 tapasztalatai differenciálták a képet, mert kiderült: a parasztság a földosztás alapján állt.⁵⁷

A jelzett politikai-taktikai vitákat Lenin A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban (1905 nyarán jelent meg Genfben) folytatta le a mensevikekkel szemben a legrendszeresebben. A bolsevikok egy céljaiban polgári demokratikus forradalom munkásjellegét húzták alá, és a szociáldemokratáknak a kormányhatalomban való részvételét hangsúlyozták, míg a mensevikek a munkásosztálynak a “szélső ellenzék” szerepét szánták. Lenin szerint a győzedelmes forradalom – “a proletariá­tus és a parasztság demokratikus diktatúrájának” rezsimjét hozza létre. Ez egy olyan “diktatúra” lett volna, amely a fejlődést átvezetheti, kedvező belső és külső feltételek között – a forradalom egy újabb, “szocialista szakaszába” – elnyomva az önkényuralmat restaurálni akaró erőket.⁵⁸ Lenin így vetette fel a kérdést: “Hiszen valamennyien szembeállítjuk a polgári forradalmat a szocialista forradalommal, mindannyian feltétlenül ragaszkodunk a kettő szigorú megkülönböztetéséhez, de vajon tagadható-e, hogy a történelemben a két forradalom egyes elemei, részleges elemei összefonódnak?”⁵⁹ Az orosz polgárság azonban nem a forradalom radikalizálásában, végigvitelében volt érdekelt, sokkal inkább annak megzabolázásában reménykedett.

Nem véletlen, hogy Lenin az 1905-ös forradalom idején és főként leverése után a liberálisokat ostorozta, akik “elárulták” a forradalom alapvető követeléseit: “1905 októberéig a liberálisok olykor rokonszenvező semlegességet tanúsítottak a tömegek forradalmi harca iránt, de már akkor is kezdtek fellépni ellene: aljas szónoklatokkal küldöttséget menesztettek a cárhoz, támogatták a Buligin-dumát, nem ostobaságból, hanem azért, mert ellenséges érzülettel viseltettek a forradalom iránt. 1905 októbere után a liberálisok mást sem tettek, mint aljas módon elárulták a nép szabadságát… A forradalom bámulatosan gyorsan leleplezte a liberalizmust, és a gyakorlatban megmutatta ellenforradalmi természetét… Olyan illúziók, hogy az önkényuralmat össze lehet kötni valamelyest is nagy néptömegek valódi képviseletével, nemcsak különféle isten háta mögötti helyek tudatlan és elnyomott lakóiban éltek. Az efféle illúziók nem álltak távol az önkényuralom uralkodó rétegeitől sem.”⁶⁰ A politikai indulat sohasem homályosította el Lenin szemét annyira, hogy megfeledkezett volna az orosz liberalizmus fiziognómiáját végső soron meghatározó orosz burzsoázia sajátos, “oroszországi” természetéről. Lenin az orosz forradalomra vonatkozó átfogó, egész koncepcióját kifejtő legfontosabb, máig érvényes előadásában (“Előadás az 1905-ös forradalomról”, l. Lenin írását e számunkban), amelyet svájci munkásfiatalok előtt mondott el 1917 januárjában, az újabb forradalom előestéjén, az orosz burzsoázia politikai jelentéktelenségét, alávetettségét a cárnak és jelentős mértékben az európai burzsoáziának – egyúttal Max Weberrel vitázott is a forradalom jellegéről: “A nyugat-európai burzsoázia, még a legszabadabb, még a köztársasági országok burzsoáziája is az »orosz szörnyűségekről« szóló képmutató frázisokat nagyszerűen össze tudja egyeztetni a leggyalázatosabb pénzüzletekkel,⁶¹ különösen a cárizmus pénzügyi támogatásával és Oroszországnak a tőkekivitel stb. útján történő imperialista kizsákmányolásával… A burzsoázia szívesen nevezi »mesterséges« dolognak a moszkvai felkelést (1905. december – K. T.) és szeret gúnyt űzni belőle. A német, úgynevezett »tudományos« irodalomban például Max Weber professzor, Oroszország politikai fejlődéséről írt terjedelmes munkájában, »puccsnak« nevezte a moszkvai felkelést. »Lenin csoportja – írja ez a ‘nagy tudományú’ professzor úr – meg az eszerek egy része már hosszabb ideje készítette elő ezt az esztelen felkelést… Valójában egész fejlődése elkerülhetetlenné tette a fegyveres összecsapást.”⁶²

Ugyanakkor saját párttársaival is polemizált, akik közül nem kevesen a rendszer elleni harcból kiindulva értelmetlennek találták a polgári demokratikus követelések puszta megfogalmazását is, mondván, azok megvalósítása lehetetlen a kapitalizmus feltételei között. Lenin azonban éppen az orosz kapitalizmus feltételei között találta fontosnak a polgári demokratikus követeléseket. Nem azért, mert megvalósíthatók a tőkés szisztéma “perifériájának” keretei között, hanem éppen azért, hogy e kereteket felbomlassza. Lenin nemcsak kereste a fogást a rendszeren, hanem meg is találta. Ő maga igazán pontosan tudta, hogy a demokratikus köztársaság “logikailag” ellentmond a kapitalizmusnak, mert hiszen “hivatalosan” egy szintre helyezi a gazdagot és a szegényt, a jogegyenlőség pedig csak eltakarja a valóságban meglévő antagonisztikus gazdasági különbségeket. Ez a gazdasági rend és a politikai felépítmény közötti ellentmondás az imperializmus korában, amikor a szabad konkuren­ciát felváltja a monopóliumok uralma, még jobban “megnehezíti” minden demokratikus szabadságjog megvalósítását. “Hogyan egyeztethető hát össze a kapitalizmus a demokráciával? A tőke mindenhatóságának közvetett megvalósítása útján! Ennek két gazdasági eszköze van:

1. a közvetlen megvesztegetés;

2. a kormány szövetsége a tőzsdével (téziseinkben ezt a következő szavakkal fejeztük ki: a finánctőke »szabadon megvásárol és megveszteget bármely kormányt és minden hivatalnokot« a burzsoá rend idején.)”.

Ha a “vagyon” a megvesztegetés és a tőzsde révén “általában teljes mértékben megvalósíthatja uralmát bármely demokratikus köztársaság felett, azaz politikailag független köztársaság felett” is, nem jelenti azt, hogy a demokráciáért való harcot fel kell adni a szocializmusra hivatkozva.⁶³ Lenin politikai gondolkodásában a tőke elleni bármely sikeres támadás előfeltétele a minél szélesebb tömegbázis (“baloldali blokk”) megteremtése volt. Hosszú oldalakon át érvelt a demokráciáért folytatandó harc fontossága mellett – ami 1905 tapasztalatai nyomán még inkább megszilárdult benne. A munkásforradalom mint a szocialista rendszer előfeltétele egy országban lehetségesnek látszott, de tisztán “orosz alapon” szocialista rendszer nem jöhet létre Lenin számára. Parvussal és Trockijjal való vitája a permanens forradalomról, nagymértékben erről a kérdéskörről is szólt, amennyiben a két forradalom között az “átmenet” problémáját eltérően ítélték meg.⁶⁴

Lenin ugyanakkor tényekkel bizonyíthatta, hogy az 1905-ös forradalom világtörténelmet csinált.⁶⁵ A forradalmi mozgalmak fejlődésének helyi, illetve nemzetközi okait a folyamatban lévő imperialista világháború oly gyorsasággal élezte ki, hogy még Lenin maga sem gondolta 1916–17 fordulóján (itt jelzett előadásának időpontjában), hogy micsoda sebességgel következik be a forradalmak újabb fordulója Oroszországban és végső soron nagy csalódására, csak részlegesen és elvetélve Európában. Lenin, aki Rosa Luxemburg mellett elsőként ismerte fel, hogy 1905-ben egy új típusú forradalom zajlik, amely “eszközeiben, jellegében proletár” (vagyis politikai tömegsztrájk, fegyveres felkelés), céljaiban pedig polgári demokratikus, de “nyitott” a szocialista forradalom irányába, egyúttal pontosan látta korlátozottságát. E korlátozottsága éppen társadalmi hordozóinak “gyengeségében” nyilatkozott meg a legvilágosabban: “hívő emberek, hűséges alattvalók özönlenek Gapon pópa vezetésével” a cárhoz, ám a naiv, írástudatlan oroszországi tömegek viharos gyorsasággal “tanulnak” az eseményekből, “a forradalom előtti Oroszországban az iskolázatlan orosz munkások tettekkel bizonyították be, hogy egyenes emberek, akik először ébredtek politikai tudatra”.⁶⁶ Ám ez a forradalomra “ítélt” oroszországi parasztság és munkásság radikális forradalmisága egy új rendszer berendezése szempontjából nem rendelkezett azzal a kulturális-civilizatorikus feltételrendszerrel, amire pedig éppen az önigazgatási struktúráik (sztrájkbizottságok, szovjetek, munkásbizottságok stb.) huzamosabb ideig való életben tartásához szükség lett volna. Mégis 1905 – mint “új típusú” forradalom – Oroszországot végérvényesen a “modern” történelem színpadára emelte: “a szendergő Oroszország – ahogyan Lenin fogalmazta – a forradalmi proletariátus és a forradalmi nép Oroszországává vált”, összefonódott itt a patriarchális viszonyok ellen is lázadó parasztság földfoglaló mozgalma az ipari munkásság forradalmával és Oroszország elnyomott népei között fellángolt nemzeti szabadságmozgalmakkal, ami a maga teljességében 1917 folyamán bontakozott ki, így ellentmondásaik mélységéről nem szerezhetett még kellő tapasztalatot.

Kevésbé érzékelte Lenin a nyugat-európai forradalmi fejlődés, a nyugati munkásság forradalmasodásának nehézségeit. Lenin 1917 januárjában, azokkal vitatkozva, akik a nyugat-európai fejlődést illetően az orosz forradalom irrelevanciáját hangoztatták, arra helyezte a hangsúlyt, hogy az orosz forradalom annak bizonyítéka: Nyugaton a proletárforradalom van napirenden, az orosz forradalom annak első állomása csupán.⁶⁷ A szocialista forradalom és a nemzetek önrendelkezési joga c. téziseiben 1916 elején a nemzetközi forradalom objektív feltételeinek meglétét hangsúlyozta mindjárt a legelső tézisben: “Az imperializmus a kapitalizmus fejlődésének legfelsőbb foka. A tőke a vezető országokban túlnőtt a nemzeti államok keretein, a monopóliumot állította a konkurencia helyébe, megteremtve a szocializmus megvalósításának minden objektív feltételét. Ezért Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban napirendre került a proletariátus forradalmi harca a kapitalista kormányok megdöntéséért, a burzsoázia kisajátításáért.”⁶⁸ Kétségkívül igaz, ez csupán egy alternatíva felvetése volt, és nem is bizonyult többnek, amennyiben Oroszország forradalmi erőfeszítéseit nem kísérte a nyugat-európai proletariátus hasonló igyekezete, vagy amennyiben kísérte, súlyos vereséget szenvedett. Bár Lenin sok évet élt Nyugat-Európában, éppen az 1905-ös forradalom előtt, sőt a forradalom első évének nagyobb részében is, ám a nyugat-európai munkásság szellemi-politikai evolúciójának mélyebb tanulmányozását elmulasztotta. Ez irányú vizsgálódásait bizonyos sablonosság jellemezte, nem érzékelte, hogy “a szociáldemokrácia árulása” mögött a nyugat-európai munkásság igen jelentős tömegeinek életszemlélete, évszázados beidegződése, pszichológiája rejlik; nem tisztázta az oroszországi és az európai proletariátus magatartása közötti különbségek részleteit. E problémát szőröstül-bőröstül az extraprofitból kitartott “munkásarisztokrácia” létezésében konkretizálta csupán, holott a valóságban ez a jelenség csak a jéghegy csúcsa volt. E bonyolult kérdéscsoport valódi jelentősége azonban csak az októberi proletárforradalom első súlyos nehézségei után kezdett mind nyomasztóbban megmutatkozni. Tehát a két forradalom közötti kapcsolat, összefüggés még Lenin elemzési “tévedésében” is megnyilatkozott.

A forradalom végcélja: a munkásönkormányzat

Lenin a forradalom periódusában nemcsak a hatalomátvétel elméleti és technikai-szervezeti kérdéseit vizsgálta, hanem a forradalom és a forradalom után összefüggéseiről is megnyilatkozott. A forradalom során létrejött népi önszerveződések “szakmai” jellemzőit és politikai funkcióit részben együttesen szemlélte mint a forradalom problematikáját (gazdaság és politika egyfajta egyesítése), és részben úgy tekintett rájuk, mindenekelőtt persze a szovjetekre, mint amelyek a forradalom önvédelmi szervei, hatalmi struktúrái. Gondoljuk meg, a forradalom csúcspontja az 1905. decemberi moszkvai fegyveres felkelés (“Krasznaja Presznya”) veresége után az önvédelem került előtérbe, s Lenin ehhez alkalmazkodva károsnak tekintette az összmozgalom szempontjából a realitásoktól elrugaszkodó, a forradalom utánra (a jövő társadalmára) vonatkozó “ígérvényeket”, utópisztikus törekvéseket, mert azok elvonják a figyelmet és az energiákat a forradalom önvédelmétől. Korszakadekvát kérdésfelvetései közé tartozik az is, hogy a szovjetek pártok általi, beleértve a szociáldemokraták általi “elfoglalását”, ellenezte. Részben, rövid távon, taktikai síkon azért, mert a szociáldemokraták kisebbségben voltak a szovjetekben, nem volt érdemes izolálódniuk a proletártömegektől, másrészt a szovjetek “szakmai” feladatai nem azonosak pártpolitikai megfontolásokkal, noha a szovjetekben való szociáldemokrata jelenlétnek természetesen nagy fontosságot tulajdonított. A fentebb mondottakat igyekszem bemutatni a konkrét történelmi “anyagon”, mert nem tanulság nélküliek e történelmi tapasztalatok.

1905-ben a jövő abból a szempontból is felsejlett tehát, hogy felbukkantak a történelem korábbi időszakaiban nem ismert önigazgatói-önvédelmi munkásszervezetek, a szovjetek, amelyek gazdasági, szociális, hatalmi-politikai, néhol katonai feladatokat láttak el egyidejűleg Pétervártól Ivanovo-Voznyeszenszkig. Lenin még Oroszországba érkezte előtt néhány nappal, 1905. november legelején külön cikket írt “Feladataink és a munkásküldöttek szovjetje” címmel⁶⁹ a forradalom alapvető új intézményéről a “munkásküldöttek szovjetjéről”. Mint “kívülálló” határozta meg saját pozícióját, utalva arra, hogy nem közvetlen részese az eseményeknek, s így fenntartja a lehetőségét annak, hogy politikailag később módosíthassa álláspontját. Ám felfogása mégis olyan módszertani és elméleti mozzanatokat is magában rejtett, amelyek a politikai “véletlenektől” függetlenül “maradandó” elemzési tendenciákat hordoztak a későbbi periódusokra nézve is. Eleve elutasította a “szovjetek vagy párt” kérdésfelvetést, s nyomatékkal úgy foglalt állást, hogy a szovjeteket az egész munkásosztály, sőt a lakosság antimonarchista tömegeinek önszerveződéseként kell felfogni, egyfajta “szakmai szervezeteként” alakultak meg, amelyeket egyetlen párt sem sajátíthat ki. Ugyanis ezen érvelés szerint a munkás- és szocialista pártoknak a szovjetekétől eltérőek a feladataik, funkcióik és a mögöttük álló társadalmi csoportok. “Lehet, hogy tévedek – írta az említett helyen, de szerintem (hiányos és csak »papírokból« merített értesüléseim alapján ítélve) a munkásküldöttek szovjetje politikai szempontból az ideiglenes forradalmi kormány csírájának tekintendő.”⁷⁰ Tehát egy országos, az egész társadalmat átfogó politikai központként fogta fel e népi szervezetet, amelynek “nem hátránya, hanem előnye”, hogy nem csak szociáldemokraták vannak benne.

A szovjetekben éppen annak bizonyítékát látta, hogy a szociáldemokraták nem akarnak semmiféle kísérleti eszméket ráerőszakolni Oroszországra, hanem szerves módon a népi szerveződések kezébe kerüljön az ország irányítása: “Nem erőszakolunk rá a népre semmiféle általunk kieszelt új dolgot, csupán magunkra vállaljuk a kezdeményezést annak a megvalósításában, ami nélkül – mint azt általában és egyöntetűen mindenki elismeri – nem élhetünk tovább Oroszországban… A dolgozó tömegekből kiinduló szabad kezdeményezésre támaszkodunk.”⁷¹ Amikor december 2-án letartóztatták a Petrográdi Szovjet 52 küldöttét (köztük az elnököt, Lev Trockijt), már nyilvánvaló volt, hogy az alapvető vád ellenük az államrend erőszakos megváltoztatására irányuló kísérlet lesz. (Azonban tudni illik, hogy az 1905. október 17-i, bizonyos alkotmányos jogokat elismerő cári manifesztumot követően sem lett törvényes a monarchia elleni harc semmilyen formája.)

Lenin később így vélekedett a szovjetek szerepéről: “A harc tüzében sajátos tömegszervezet alakult ki: a nevezetes munkásküldöttek szovjetjei – az összes gyárak küldötteinek gyűlései. A munkásküldöttek szovjetjei Oroszország néhány városában egyre inkább az ideiglenes forradalmi kormánynak, a felkelések szervének és vezetőjének szerepét kezdték betölteni.⁷² Kísérletek történtek a katona- és matrózküldöttek megszervezésére és ezeknek a munkásküldöttek szovjetjeivel való egyesítésére.”⁷³ Az 1905-ös forradalom elemzése olyképpen fonódik össze magának az 1917-es forradalomnak a kibontakozásával, történetével, hogy némely összefüggésben az utókor embere azt gondolhatná, bizonyos problémák 1917-ben szinte mechanikusan megismétlődtek. Ezek közé tartozik a paraszti földfoglaló, kúriagyújtogató mozgalmak mellett a munkásönkormányzás problémája, amelynek szervei már 1905-ben – úgy tűnt – világtörténelmet írtak, mindenekelőtt a Pétervári Szovjet alakjában. A mensevik Iszkra a dumaválasztások bojkott-taktikájának részeként “a forradalmi önkormányzatot” mint a felkelés lehetséges előjátékát vetette fel. Lenin azonban pontosan látta, hogy a forradalmi önkormányzás (szakmai, gazdasági-tulajdonosi) problematikája döntően nem a felkelés problematikája, mivel Lenin érvelésében az önkormányzat számára a forradalmi felkelés teremtheti csak meg a megfelelő feltételeket: “A forradalmi önkormányzatnak, a népi megbízottak megválasztásának megszervezése nem előjátéka, hanem utójátéka a felkelésnek… Előbb a felkelésben kell győznünk (még ha csak egy városban is), és meg kell alakítanunk az ideiglenes forradalmi kormányt, hogy ez utóbbi mint a felkelés szerve, mint a forradalmi nép elismert vezére hozzáláthasson a forradalmi önkormányzat megszervezéséhez.”⁷⁴ A munkásönkormányzat – hangsúlyozta Lenin 1905–1906 folyamán többször is – nem létezhet a régi rendszer keretei között, s az ilyen irányú naivitással szemben húzta alá: “A forradalmi önkormányzat a cári hatalom fenntartása mellett a forradalomnak csak egy kis töredéke lehet… Aki ezt teszi meg a forradalmi proletariátus fő jelszavának, az zavart kelt és az oszvobozsgyenyisták (a liberálisok egy frakciója – K. T.) malmára hajtja a vizet… nem szabad összekevernünk a háborúnak a szervezetét, a felkelés szervezetét az önkormányzattal. A fegyveres felkelés szervezete egyáltalán nem hasonlít a forradalmi önkormányzat szervezetéhez sem rendeltetését tekintve, sem kialakulásának módját tekintve, sem jellegét tekintve.” Lenin a forradalmi jelszavakat így kombinálta: “ideiglenes forradalmi kormány, illetve az általa összehívandó össznépi alkotmányozó gyűlés, fegyveres felkelés és forradalmi hadsereg szervezése a cári hatalom megdöntésére”⁷⁵ . Így a bojkott-taktikát is csak addig tartja értelmesnek, amíg a fegyveres felkelés lehetősége fennáll, s a bojkott a forradalmas tömegek számára jelzi, hogy a forradalmi folyamat még nem zárult le, az önkényuralmat fenntartó duma ugyan “egy lépés a burzsoá monarchia irányába”, de semmiképpen nem a népi törekvések megtestesülése. A polgári demokratikus átalakulás ügye elbukott. Ám egyre erőteljesebben merült föl az az elméleti és gyakorlati politikai kérdés, hogy Oroszországban lehetséges-e egyáltalán bármiféle polgári demokrácia meggyökeresedése. A demokratikus polgárság hiánya, Gramsci kifejezésével élve, az orosz társadalom “kocsonyás halmazállapota” napirendre állíthatja a proletárforradalom kérdését. De mi történhet Nyugat-Európában, ahol a polgári társadalom egész “erődrendszerrel” (Gramsci) rendelkezik? Lenin erre a kérdésre nem helyezett olyan hangsúlyt, és adós maradt azokkal a kifinomultabb politikai elemzésekkel, amelyekkel az oroszországi fejlődést nyomon követte. Az I. imperialista világháború az addigi történelemben példátlan vérözönnel olyan töréspontot idézett elő a világtörténelemben, amely az orosz forradalom és egyáltalán a világfejlődés új perspektíváit nyitotta meg. Nemcsak a kapitalizmus addig “liberális” világrendje roppant meg, hanem ennek részeként a cári monarchia a pusztulás szélére jutott. 1905 alapvető célja 1917 februárjában néhány nap alatt megvalósult. Ám csak ezt követően került igazán színre 1905 másik arca, a munkás-, paraszt- és katonaforradalom.

Jegyzetek

¹ Gennagyij Golovkov: Bunt po-ruszszki: palacsi i zsertvi. Randevu sz revoljuciej 1905-1907 gg. Moszkva, Detyektivpreszsz, 2005.

² Tudatában vagyok annak, hogy a százados historiográfia számos értéket képvisel, mégis fontosnak tartom, hogy friss szemmel újra tekintsük át Lenin elemzését, amely ilyen vagy olyan formában hét évtizedig különböző erővel és formában erősen befolyásolta az egyetemes történetírás alapvető irányzatait, hogy ne szóljak most külön a legitimációs ideológia evolúciójáról a Szovjetunióban és határain kívül.

³ Kezdetben valószínűleg úgy értékelte a dolgok menetét, hogy ebben a forradalomban a spontán erők “logikája” – éppen a nyugati munkásmozgalom kiterjedt és aktív támogatásának hiánya miatt sem vezethet el közvetlenül a proletárforradalom kirobbanásához. Ám 1905 őszére az események és folyamatok elemzése megmutatta számára a polgári és proletárforradalom egy saját kombinációját, így az események “tanulmányozását”, befolyásolását – vállalva a lebukás közvetlen veszélyét – közvetlen közelről folytatta.

⁴ Lenin halála után, mindjárt 1924 februárjában, Lukács György volt az első, aki az itt jelzett problematikát a maga teljes nagyságában felvetette és megértette híres, Bécsben írt Lenin-tanulmányában. Lenin. Tanulmány gondolatainak összefüggéséről. In Lenin. Bp. Magvető, 1970 (szerk.: Vajda Mihály), 15–17. Lukács pontosan felismerte, hogy Lenin későbbi elemzésének, imperializmuselméletének közgazdasági része nem volt olyan mély, mint Rosa Luxemburgé (a tőkefelhalmozás, a gyarmati piacok, a háborúk eredete stb.); de mégis egy döntő vonatkozásban Lenin “elméleti fölényéről” beszél “az összfolyamat megítélésében”, vagyis egy konkrét világhelyzet konkrét megítélésének tekintetében, abban, hogy az elméleti elemzést és a gyakorlat közötti közvetítéseket is képesnek bizonyult számba venni. Vö. uo. 63–66. o.

⁵ Lenin Összes Művei, 27. köt. Kossuth, 1971. 354. o., 374–376. o. Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka… E kérdésre más összefüggésben még visszatérünk.

⁶ Lenin intellektuális fejlődésének e korai szakaszáról l. Robert Service: Lenin. Minszk, Poppuri, 2002. 61–123. o. és főleg Vladlen Loginov: Vlagyimir Lenin. Vibor putyi: biografija. Moszkva, “Reszpublika”, 2005, különösen 179–240. o. és 316–355. o.

⁷ Egy 1899. május 28-i levélben biztosította Bernsteint feltétlen egyetértéséről és támogatásáról. Vö. R. Pipes: Sztruve: levij liberal 1870-1905. I. köt. “Moszkovszkaja skola polityicseszkih iszszledovanyij”, Moszkva, 2001, 306–308. o. Lenin ez időben hároméves szibériai száműzetését töltötte. Sztruve, a későbbi fehérgárdista ideológus, propagandista és politikus egy zaklatott pálya részeként éppenséggel az 1905-ös forradalom veresége nyomán szakított végleg a baloldal minden irányzatával.

⁸ L. Lenin antibernsteiniánus cikkét (recenzió): Karl Kautsky Bernstein und das Sozialdemokratische Program. Eine Antikritik. LÖM 4. Bp., Kossuth, 1964. 187–197. o., amelyben jelzi az irányzatos elhatárolódás szükségességét.

⁹ Vö. LÖM 1. köt., Bp., Kossuth, 1964. Az első négy lenini munka ebben a kötetben található. (Első írása egy recenzió volt: Újabb gazdasági változások a paraszti életben. V. J. Posztnyikov Juzsno-ruszszkoje kresztjanszkoje hozjajsztvo c. könyvéről, 1891.) Lenin megjegyzései 1893 tavaszán íródtak, a cikk először 1923-ban jelent meg.

¹⁰ Magyarországon napjainkban alighanem R. Pipes-i és általában egy “hidegháborús” Lenin-ábrázolásnak a befolyása a jellemző – a Lenin-tematika iránti komolyabb, elmélyültebb érdeklődés csaknem teljes hiánya mellett. L. R. Pipes: Az orosz forradalom története. Bp., Európa, 1997. Pipes: Az ismeretlen Lenin. A titkos archívumból. Bp., 2002. Pipes és A kommunizmus fekete könyvének magyarországi propagandistái (pl. Hahner Péter) általában is kriminalizálják a forradalmak és a Szovjetunió történetét, félretéve mindenfajta szakmai szabályt, amely a történetírás több évszázados történetében megszilárdult. Miközben komoly elméleti gondolkodásnak témakörünkben nagyon is van hagyománya, amelyre ma is támaszkodhatunk: mindenekelőtt Ágh Attila némely vizsgálódására gondolok, amelyekben Lenin elméleti jelentőségét igyekezett körvonalazni éppen A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című műve kapcsán szintén, és joggal támaszkodhatunk rá ma is. Vö. Ágh A.: A politika világa. Kossuth, 1984, 190. o. skk. Más kérdés az, hogy a szerző marxista korszakával szakított a rendszerváltás után.

¹¹ LÖM 55. köt. 13. levél (a börtönből) A. K. Csebotarjovnak, az Uljanov család ismerősének, a család számára, és N. Krupszkajának, 1896. jan. 2. 15. o. “Van egy tervem, amelyen letartóztatásom óta sokat és egyre többet gondolkodom. Már régóta foglalkozom egy közgazdasági kérdéssel (a feldolgozó ipar áruinak az országon belüli piacával), összegyűjtöttem valamelyes irodalmat, összeállítottam a kérdés feldolgozásának tervét, sőt írtam is valamit azzal a szándékkal, hogy munkámat önálló könyv formájában adom ki, ha terjedelme meghaladja egy folyóirat méreteit.” Továbbá a levélben szervezi Lenin Sztruvén és Potreszovon keresztül a kutatás megfelelő könyvtári hátterét. A családjára hárult később a könyvek Lenin száműzetési helyére (Susenszkoje, 1898–1900) való elszállíttatásának terhe.

¹² Loginov, i. m. 160–169. o.

¹³ LÖM 1. köt. 4–5. o.

¹⁴ Uo. 81–82. o.

¹⁵ Kik azok a “népbarátok” és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen? Válasz a “Ruszszkoje Bogatsztvo” marxistaellenes cikkeire. LÖM.1. köt. 117–319. o. Megírása ideje 1894. tavasz–nyár, és még ebben az évben meg is jelent. 1892–93-ban kezdett a könyvön dolgozni Szamarában, ahol az ottani marxista körökben tartott e tematikában előadást. 1894 őszén könyvét felolvasta a pétervári marxista körben, l. a könyv terjesztéséről, sorsáról további informácókat az 532–33. oldalakon.

¹⁶ Vö. LÖM I. köt. uo. 121–124. o. “Világos, hogy Marxnak az az alapeszméje, amely szerint a gazdasági társadalomalakulatok fejlődése természettörténeti folyamat, gyökerében ássa alá azt a gyermekded moralizálást, amely arra tart igényt, hogy szociológiának nevezzék.”

¹⁷ Vö. uo. 125–126. o. “Az anyagi társadalmi viszonyok elemzése (vagyis az olyan viszonyok, amelyek anélkül alakulnak, hogy az emberek tudatán átmennének; az emberek, miközben termékeiket kicserélik, termelési viszonyokba lépnek anélkül, hogy akár csak annak is tudatában volnának, hogy itt társadalmi termelési viszonyról van szó), nyomban lehetővé tette, hogy észrevegyék az ismétlődéseket és a szabályszerűségeket, és általánosítsák a különböző országok viszonyait egy alapfogalomban, a társadalmi alakulat alapfogalmában.”

¹⁸ Uo. 178. o.

¹⁹ Uo. 180. o. “Oroszországban – mondja Lenin Mihajlovszkijjal szemben, aki a proletariátus puszta létezésében is kételkedett –, ahol olyan leírhatatlan nyomorban tengődnek a tömegek, ahol oly arcátlanul kizsákmányolják a dolgozókat, mint sehol, úgyhogy, ami a szegények helyzetét illeti, Angliával hasonlították össze (és jogosan), Oroszországban, ahol állandó jelenség a népesség millióinak éhezése, s emellett például egyre növekszik a gabonakivitel – Oroszországban nincsen proletariátus.”

²⁰ LÖM I. köt. 4–5. o., skk. és 53., 58–59. o.

²¹ Uo. 60. o.

²² LÖM 1. kötet, 67–112. o.

²³ Lenin G. B. Kraszin előadása nyomán fejtette ki nézeteit. 1893 őszén írta Lenin a tanulmányt, amely először 1937-ben jelent meg.

²⁴ Uo. 67. o. “Hiszen a kapitalizmus fejlődéséhez kiterjedt belső piac szükséges, a parasztság tönkremenetele pedig ezt a piacot aláássa, s azt a veszélyt rejti magában, hogy teljesen megszünteti, és a tőkés rendszer megszervezését lehetetlenné teszi. Igaz, azt mondják, a kapitalizmus azzal, hogy árugazdasággá változtatja közvetlen termelőink naturális gazdaságát, piacot teremt magának, de vajon elképzelhető-e, hogy a félig koldus parasztok naturális gazdaságának nyomorúságos maradványai alapján kifejlődhet nálunk az olyan hatalmas tőkés termelés, mint Nyugaton?” 77. o.

²⁵ Uo. vö. Az úgynevezett piackérdésről. 80–81. o.

²⁶ Vö. LÖM 3. köt. A kapitalizmus fejlődése Oroszországban. Bp., Kossuth, 1964, 172–178. o.

²⁷ Vö. uo. 173–174. o. “…bármilyen változatosak is a formák…. a mai földesúri gazdaság szervezete két fő rendszernek, nevezetesen a ledolgozási (Lenin jegyzete: Most megváltoztatjuk a terminust és “robot” [barscsina] helyett “ledolgozást” [otrobotok] használunk, mivel ez a kifejezés jobban megfelel a reform utáni viszonyoknak, s irodalmunkban már polgárjogot nyert.) rendszernek és a tőkés rendszernek a legkülönfélébb kombinációiból áll… Az előbbi… a robotgazdaság egyenes folytatása…”

²⁸ L. erről Ágh idézett elemzését uo.

²⁹ LÖM 3. köt. Uo. 237. o.

³⁰ Uo. 289. o. Ezt a fejleményt kiegészítve Lenin lényegében kimondja, hogy a földközösség – a narodnyik állásponttal ellentétben – egyáltalán nem gátolja meg a kapitalizmus térhódítását, csak bonyolultabbá teszi. Marxot idézi: Tőke III. kötetéből (156. o.): “A kialakuló tőkés termelési módnak… nem felel meg a földtulajdon készen talált formája. A neki megfelelő formát ő maga teremti meg azáltal, hogy a földművelést alárendeli a tőkének; ezzel aztán mind a hűbéri földtulajdon, mind a nemzetségi tulajdon vagy a markközösséggel párosuló kisparaszti tulajdon átváltozik a tőkés termelési módnak megfelelő gazdasági formává, bármennyire különbözők is a jogi formái.” 299. o.

³¹ Vö. LÖM I. uo. 304. o.

³² Ezeknek a tudományos és elméleti-politikai vitáknak és küzdelmeknek a történetéről l. bővebben Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Viták az “oroszországi történelmi fejlődés sajátosságairól”, különös tekintettel a 20-as évek vitáira. Bp., Akadémiai Kiadó, 1991.

³³ LÖM I. köt. Kik azok a népbarátok… 220–221., 260–261. o.

³⁴ Uo. 218–221. o.

³⁵ LÖM I. köt. Kik azok a… 285. o.

³⁶ LÖM I. Főleg 388–487. o. P. Sztruve Krityicseszkie zametki k voproszu ob ekonomicseszkom razvityii Rosszii c. (Szentpétervár, 1894) könyvéről írt recenzió­ja (A narodnyikság gazdasági tartalma és bírálata Sztruve úr könyvében. A marxizmus tükröződése a polgári irodalomban) e tekintetben az első fontos elméleti dokumentum. A tanulmány megírásának ideje 1894 vége–1895 eleje. Először a Matyeriali k haraktyerisztyike nasego hozjajsztvennogo razvityija, Sz.-P., 1895., K. Tulin álnéven jelent meg.

³⁷ Vö. I. köt. uo. 335–339. o.

³⁸ Vö. Konszpekt i krityicseszkije zamecsanyija na knyigu Sz. Bulgakova. Lenyinszkij Szbornyik XIX., főleg 119. o. A kötet jegyzetei gazdagon dokumentálják, hogy Lenin a nemzetközi szakirodalmat is milyen magas fokon ismerte. Lenin irodalmi és szakmai vitája igen kiterjedt volt, Kautsky, Hertz, Bulgakov és mások műveit elemezte az agrárkapitalizmus tanulmányozása során, és közben a kapitalizmus általános fejlődési sajátosságait bontja ki e könyvekről készült jegyzeteiben is, melyekben mindig felbukkannak a szocialista perspektíva, az állami és magántulajdon különböző formái között a társadalmi és szövetkezeti tulajdon fogalmai.

³⁹ LÖM 16. köt. Bp., Kossuth, 1968. 88. o. Lenin később, a forradalom után visszatekintve a megtett szellemi útra, a narodnyikizmus elleni harcot – Sztruve, Bulgakov, Tugan-Baranovszkij, Bergyajev és mások teljesítményét – értékelve így vélekedett: “Ezek polgári demokraták voltak, akiknek a narodnyiksággal való szakítás a kispolgári (illetve paraszti) szocializmusról nem a proletár szocializmusra való áttérést jelentette, mint nekünk, hanem a burzsoá liberalizmusra való áttérést.”

⁴⁰ I. köt. Uo., 478–480. o.

⁴¹ Uo. 480. o. “Sztruve úrnak az a nézete, hogy az orosz kapitalizmus valami jövendőbeli, nem pedig jelenlegi dolog, különösen szembetűnően megmutatkozik a következő fejtegetésében: »amíg a mai, törvényben lerögzített és szentesített földközösség fennáll, addig ennek talaján olyan viszonyok fognak kifejlődni, amelyeknek semmi közük sincs a ’népjóléthez’«.”

⁴² Vö. uo. 406–407. o.

⁴³ Lenin 1909–11-ben saját elvbarátaival folytatott vitáiban is aláhúzta, hogy a cári monarchia viszonylagos önállóságra tett szert az uralkodó osztályokkal szemben, s noha 1905 nyomán “a cárizmus egy lépést tett a burzsoá monarchiá­vá fejlődés irányába”, a bürokratikus gépezet megőrizte viszonylag független érdekrendszerét mind a nagybirtokos arisztokráciával, még inkább a burzsoáziával szemben. A cárizmus a XX. század elején a külföldi tőke “becsalogatásával” saját létének meghosszabbítását és a nemzetközi porondon való versenyképességét kívánta megőrizni. 1905-ben azonban kiderült, hogy a cárizmus elveszítette társadalmi hátterét, a parasztságot, és nem olyan, a szakszervezetek által “féken tartott” és “megfegyelmezett” nyugati proletariátussal kell szembenéznie, hanem az orosz viszonyokból kisarjadt lázadó, valóban csak a “láncait veszítő” integrálhatatlan ipari és főként mezőgazdasági proletariátussal kellett volna megbirkóznia. Lenin ezt tudta, hiszen nem véletlenül hangsúlyozta unos-untalan, hogy 1905 csak egy újabb forradalmi hullám “előhírnöke”, “főpróbája” volt. Vö. Krausz T.: Pártviták és történettudomány… i. m., főleg 60–62. o.

⁴⁴ A világrendszer-elmélet művelőinek nagy érdeme, hogy e tekintetben is tovább vitték Lenin alapvető felismeréseit és a tradíciót, amely egyébként Sztálin és utódai idején periferizálódott az utolérés vagy utolérő fejlődés ideologikumának részeként.

⁴⁵ LÖM 3. köt. A kapitalizmus fejlődése Oroszországban. Előszó az első kiadáshoz, Kossuth, 1964. 5–8. o.

⁴⁶ LÖM 27. köt. Kossuth, 1971. Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka… 378. o.

⁴⁷ Uo. 295. o. “A kistermelő munkáján nyugvó magántulajdon, a szabad konkurencia, a demokrácia – mindezek a jelszavak, amelyekkel a tőkések és sajtójuk becsapják a munkásokat és parasztokat, rég túlhaladott dolgok. A kapitalizmus olyan világrendszerré fejlődött, amelyben maroknyi “vezető” ország gyarmati elnyomásban tartja és pénzügyileg fojtogatja a föld lakosságának óriási többségét… saját zsákmányuk felosztásáért folyó saját háborújukba belerántják az egész földkerekséget.”

⁴⁸ LÖM 27. köt. Kossuth, 1971. 399. o. Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. “De amikor Afrika 9/10-ed része volt már elfoglalva (1900-ra), amikor már az egész világ fel volt osztva, elkerülhetetlenül beállt a gyarmatok monopolisztikus birtoklásának korszaka, tehát a világ felosztásáért és újrafelosztásáért való különösen kiélezett harc korszaka is.”

⁴⁹ Lenin polemizált az “államszocialisták” ellen, akik “beleszerettek” a monopolista szervezetiségbe. “Lássák be végre államszocialistáink, akik egy szép napon elkápráztatják magukat, hogy Németországban a monopóliumoknak sohasem az volt a céljuk és eredményük, hogy a fogyasztás javát szolgálják, vagy hogy legalább az államnak is átengedjenek egy részt a vállalkozói nyereségből, hanem mindig csak arra szolgáltak, hogy a csőd szélén álló magánipart az állam segítségével szanálják… Itt szemléltetően láthatjuk, hogy a finánctőke korában hogyan fonódnak össze a magán- és állami monopóliumok, és hogyan alkotnak mindezek a monopóliumok csak egyes láncszemeket a legnagyobb monopolisták között a világ felosztásáért folyó imperialista harcban.” LÖM 27. köt. 351–352. o. Lenin elméleti korlátaira utal Szigeti Péter: Világrendszernézőben. Globális “szabad verseny” – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Bp., Napvilág, 2005. 37. o. Kétségtelenül igaz, hogy Lenin nem látta előre sem a “jóléti kapitalizmus” későbbi kibontakozásának lehetőségét (vagy a kapitalizmus még későbbi fejlődési fázisát) és következményeit, de tegyük hozzá, senki az ő kortársai közül ezeket a fejleményeket elméletileg nem anticipálta. Vagy ha igen, az Bernstein volt, aki a “jó kapitalizmus” lehetőségeit fontolgatta anélkül, hogy annak konkrét formáit előre látta volna. Keynes volt talán az egyetlen (“A béke gazdasági következményei”, 1919), aki éppen a bolsevik-kommunista forradalom közvetlen tapasztalataiból kiindulva e forradalmak európai kiterjedésével szemben idejekorán hangsúlyozta, hogy a bolsevizmus szociális és gazdasági kihívására a tőkés világnak adekvát választ kell adnia, de ennek kibontakozására csak a II. világháború után került sor.

⁵⁰ Uő. uo. 341. o.

⁵¹ L. a téziseket LÖM 27. köt. 251. o.

⁵² Lenin utalt arra, hogy Engels Kautskyhoz írt levelében (Marx és Engels: Válogatott Művei. 20. k., Budapest, Kossuth, 1963, 465–466. o.). P. Kijevszkij (Pjatakov) elolvashatja… hogy “az egész világ proletárjainak egyesült akciójáról ábrándozni annyi, mint a szocializmust ad calendas graecas, vagyis »sohanapjára« elhalasztani…” LÖM. 30. k. Válasz P. Kijevszkijnek (J. Pjatakovnak). A megírás ideje 1916. aug.–szept., 1929-ben publikálták az írást először. 87–88., 108–109. o.

⁵³ Nem véletlen, hogy amikor száműzetése után végre találkozhat Plehanovval, az első politikai természetű nézeteltérés az orosz burzsoáziához való viszony meghatározása során tűnik elő, egyelőre inkább csak hangsúlyeltolódás formájában, mint politikai-stratégiai értelemben. Lenin és Plehanov megismerkedésének és első kapcsolatainak árnyalt elemzését l. V. Loginov idézett munkájában, 356–428. o.

⁵⁴ Az oroszországi kapitalista fejlődés sajátosságainak következtében a munkásosztálynak részben a burzsoázia politikai funkcióját is el kell látnia, amelyet a francia burzsoázia több mint 100 évvel korábban maga képes volt “ellátni”. A liberálisokkal és a mensevikekkel szemben Lenin sokszor hangoztatta ezt a történelmi tényt.

⁵⁵ Ezen politikai kérdések vitáját 1907-ben, a londoni pártkongresszuson vitték végig, amelyen a bolsevikok és a mensevikek végleg szakítottak az orosz forradalom perspektíváit illetően. A mensevikek a burzsoáziával képzelték el továbbra is a forradalmi fejlődés jövőjét, a bolsevikok pedig a parasztsággal. L. erről részletesebben Krausz T.: Pártviták… i. m. 30–37. o., 49–51. o. és uő.: Az első orosz forradalom és az oroszországi szociáldemokrácia “második” szakadása. Századok, 1983. 4. sz. 840–870. o.

⁵⁶ 1905 elején párizsi előadásaira (“Marxista nézetek az agrárkérdésre vonatkozóan Európában és Oroszországban”, Párizs, 1905. febr. 25–26.) készülve több konspektust is készített 1905 elején, amelyek e téren is fontos források. Vö. Lenyinszkij Szbornyik XIX. Partizdat, Moszkva, 1932. 225–295. o. L. még Lenin nézeteinek fejlődéséről és az agrárkérdés körüli vitákról, Varga Lajos: Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt első, 1903-as agrárprogramja. Párttörténeti Közlemények, 1978. 3. sz.

⁵⁷ Sokan ma is úgy vélik, hogy a bolsevikok 1917-ben taktikai okokból feladták álláspontjukat és áttértek a földosztásra. Ez csak féligazság, ugyanis Lenin és a bolsevikok a szegényparaszti tömegek nyomására a földosztást nem a föld magántulajdonának megvalósításával azonosították, hanem éppen ellenkezőleg. A 17-es októberi, földről szóló dekrétum kizárta a föld adásvételét, mert a szabad adásvétel a tőkehiány következtében, amint a háború előtti, ún. sztolipini reformok is meggyőzték a parasztokat, nemcsak a föld elveszítésével jár, hanem még a “túlélést” valamiképpen biztosító faluközösségből való kirekesztődést is maga után vonta. Az “egyenlősítő” földosztás lehetett (volna) a szabad mezőgazdasági szövetkezés “előszobája” is. Hogy mégsem lett, annak történelmi okairól nem itt kell értekeznünk.

⁵⁸ Magyar nyelven is született tárgyszerű munka e témakörben sok évvel ezelőtt, l. Kirschner Béla: Lenin a demokratikus és a szocialista forradalomról. Bp., Kossuth, 1971.

⁵⁹ LÖM 11. köt. Kossuth, 1975. 68. o.

⁶⁰ LÖM 16. köt. Kossuth, 1968. Forradalom és ellenforradalom (Proletarij, 1907. október 20.). 111–112. o.

⁶¹ L. Lenin írását e kérdésről az 1905-ös forradalom periódusából: “Oroszország pénzügyei”. 1905. okt. 1. (14.) után. Először Lenyinszkij Szbornyik, XVI. köt. 1931. “Már több ízben rámutattunk arra, hogy az önkényuralmi kormány pénzügyi téren egyre inkább belebonyolódik ügyeibe (vagy helyesebben, üzelmeibe). A pénzügyi csőd elkerülhetetlensége mind nyilvánvalóbbá válik.” 322. o.

⁶² LÖM 30. köt. Előadás az 1905-ös forradalomról. 309. o.

⁶³ LÖM 30. köt. Válasz Kijevszkijnek… 96–97. o.

⁶⁴ A téma nagy irodalma itt nem teszi lehetővé a cizelláltabb állásfoglalást, másutt foglalkoztam a téma irodalmával, itt eltekintek tőle.

⁶⁵ Vö. LÖM 30. Előadás… uo. 310. o. “Az orosz forradalom egész Ázsiát megmozgatta”, utalt a török, a perzsa és a kínai forradalmi erjedésre. “Nem szabad megfeledkezni arról, hogy mihelyt 1905. október 30-án megérkezett Bécsbe a cár alkotmánykiáltványát hírül adó távirat, ennek a hírnek döntő szerepe volt abban, hogy az általános választójog véglegesen győzött Ausztriában.” (Bécsben óriási utcai tüntetések kezdődtek…)

⁶⁶ LÖM 30. Előadás… 297. o.

⁶⁷ Uo. skk. “Mindamellett az orosz forradalom – éppen azért, mert proletár jellege volt a szónak abban a sajátos értelmében, amelyről már beszéltem – a közelgő európai forradalom bevezetése. Kétségtelen, hogy ez a közelgő forradalom csakis proletárforradalom lehet, mégpedig a szónak még mélyebb értelmében: tartalmát tekintve is proletár, szocialista forradalom. Ez a közelgő forradalom még nagyobb mértékben fogja megmutatni egyrészt azt, hogy csak kemény harccal, vagyis polgárháborúval szabadíthatjuk fel az emberiséget a tőkés iga alól, másrészt pedig azt, hogy csak az osztálytudatos proletariátus léphet és lép fel a kizsákmányoltak óriási többségének vezéreként.”

⁶⁸ LÖM 27. köt. 243. o.

⁶⁹ LÖM 12. köt. Kossuth, 1972, 55–66. o.

⁷⁰ Uo. 12. köt. 56–57. o.

⁷¹ Uo. 64. o.

⁷² Lenin egy 1906. július 4-i írásában a Petrográdi Szovjet korábbi, akkorra már letartóztatott, sőt száműzött elnökével, Hrusztaljov-Noszarral polemizálva a szovjetek létrehozását nem tekintette időszerűnek. Amikor a forradalom önvédelme folyik, e munkásszervezeteket, az “élcsapatot” kockára tenni, a hatalom önkényének kitenni, hiba volna. Egyetértve Noszarral, aki a szovjetet “a forradalmi proletariátus forradalmi parlamentjének” nevezte, létrehozásukat meghatározott mozgalmi és politikai feltételekhez kötötte. Vö. LÖM 13. köt. 283–286. o.

⁷³ LÖM 27. köt. id. c. 307. o.

⁷⁴ LÖM 11. köt. A Buligin-duma bojkottja és a felkelés. Proletarij, 1905. aug 22. (9.) 161. o. Néhány héttel később egy írásában ismét felvetette ezt a kérdést: Uo. 261. o. A jelenlegi helyzetről. Proletarij, 18. sz. 1905. szept. 26., okt. 3. “Amennyiben a kercsi duma önkényesen túllépi a dumák törvényben megállapított hatáskörét, amennyiben részt vesz az egész ország általános forradalmi életében – annyiban valóban »forradalmi önkormányzat« útjára lép, de hol a biztosíték arra, hogy ez az önkormányzat »népi« önkormányzattá fog válni? S helyes-e, ha mi, forradalmárok, a »forradalomnak ezt a darabkáját« kiemelve megtesszük az agitáció fő jelszavává, vagy pedig a forradalom teljes és döntő győzelmét hirdetjük, amely felkelés nélkül lehetetlen?”Vagyis egyelőre a forradalom fő jelszava nem lehet az önkormányzat, csak a forradalom győzelme után… és ez felkelés nélkül megvalósíthatatlan.

⁷⁵ LÖM 11. köt. A zemsztvokongresszus. Proletarij, 19. sz., 1905. okt. 3. (szept. 20.) 267–268. o.

A szerző 1917-es írása az 1905-ös forradalomról szóló történetírás alapvető paradigmájává vált, noha ennek csak kevesen vannak tudatában. A feledés homályából kiemelni e "historiográfiai ősforrást" igen aktuális és tanulságos a forradalom 100. évfordulóján.

Ifjú barátaim, elvtársak és elvtársnők!

Ma van tizenkettedik évfordulója a “Véres Vasárnapnak”, amelyet joggal tekintenek az orosz forradalom kezdetének.

A munkások ezrei, mégpedig nem szociáldemokraták, hanem hívő emberek, hűséges alattvalók özönlenek Gapon pópa vezetésével a város minden részéből a főváros központja felé, a Téli Palota előtti tér felé, hogy a cárnak átadják petíciójukat. A munkások szentképekkel vonulnak, s akkori vezérük, Gapon, írásban biztosította a cárt arról, hogy kezeskedik személyi biztonságáért, és kérte, jelenjen meg a nép előtt.

Katonaságot rendelnek ki. Ulánusok meg kozákok kivont karddal a tömegre vetik magukat, a fegyvertelen munkások közé lőnek, akik térdre hullva könyörögtek a kozákoknak, hogy engedjék őket a cárhoz. Rendőri jelentések szerint a halottak száma akkor több mint ezerre, a sebesülteké több mint kétezerre rúgott. A munkások elkeseredése leírhatatlan volt.

Nagy vonásokban így zajlott le 1905. január 22-e, a “Véres Vasárnap”.Hogy ennek az eseménynek történelmi jelentőségét szemléletesebbé tegyem önök előtt, felolvasok néhány részletet a munkások petíciójából. A petíció a következőképpen kezdődik:

“Mi, munkások, pétervári lakosok, eljöttünk Hozzád. Szerencsétlen, megalázott rabszolgák vagyunk, a zsarnokság és az önkény fojtogat bennünket. Amikor csordultig telt a türelem pohara, abbahagytuk a munkát, és arra kértük gazdáinkat, hogy legalább azt adják meg nekünk, ami nélkül az élet csak gyötrelem. De mindezt elutasították, mindez törvénytelen volt a gyárosok szemében. Mi, akik itt vagyunk, sok ezren, semmiféle emberi joggal nem rendelkezünk, akárcsak az egész orosz nép. Hivatalnokaid rabszolgákká tettek bennünket.”

A petíció a következő követeléseket sorolja fel: amnesztia, szabadságjogok, rendes munkabér, a föld fokozatos átadása a népnek, alkotmányozó gyűlés összehívása az általános és egyenlő választójog alapján, és ezekkel a szavakkal végződik:

“Uralkodónk! Ne tagadd meg a segítséget a Te népedtől! Döntsd le a Te közéd és a Te néped közé emelt válaszfalat! Esküdj meg, hogy teljesülni fognak kéréseink – és boldoggá teszed Oroszországot; ha nem, akkor inkább itt halunk meg ezen a helyen. Csak két utunk van: szabadság és boldogság, vagy a sír.”

Különös érzés vesz erőt rajtunk, amikor most elolvassuk az iskolázatlan, írástudatlan munkásoknak ezt a petícióját, akiket egy patriarchális pap vezetett. Önkéntelenül is párhuzamot vonunk e naiv petíció és a szociálpacifistáknak, vagyis azoknak az embereknek jelenlegi békehatározatai között, akik szocialisták akarnak lenni, de a valóságban csupán burzsoá frázishősök. A forradalom előtti Oroszország öntudatlan munkásai nem tudták, hogy a cár az uralkodó osztálynak, nevezetesen, a nagybirtokosok osztályának feje, akiket már ezer szál fűz a nagyburzsoáziához, és akik készek a legerőszakosabb eszközökkel is megvédeni monopóliumukat, kiváltságaikat és nyereségeiket. A jelenlegi szociálpacifisták, akik – ez nem tréfa! – “nagy műveltségű” embereknek akarnak feltűnni, nem tudják, hogy “demokratikus” békét várni az imperialista rablóháborút viselő burzsoá kormányoktól ugyanolyan ostoba dolog, amilyen ostoba az a gondolat, hogy a véres kezű cárt békés petíciókkal rá lehet venni demokratikus reformokra.

De mindezek mellett az a nagy különbség közöttük, hogy a jelenlegi szociálpacifisták nagymértékben képmutatók, akik szelíd intelmekkel igyekeznek elvonni a népet a forradalmi harctól, ezzel szemben a forradalom előtti Oroszországban az iskolázatlan orosz munkások tettekkel bizonyították be, hogy egyenes emberek, akik először ébredtek politikai tudatra.

És éppen ebben, a hatalmas néptömegek politikai tudatra és forradalmi harcra ébredésében rejlik 1905. január 22. történelmi jelentősége.

“Oroszországban még nincs forradalmi nép” – ezt írta két nappal a “Véres Vasárnap” előtt Pjotr Sztruve úr, az orosz liberálisok akkori vezére, aki abban az időben illegális, szabad, külföldi lapot adott ki. A burzsoá reformistáknak ez a “nagy műveltségű”, dölyfös és rendkívül ostoba vezére ilyen képtelennek látta azt az eszmét, hogy egy írástudatlan paraszti ország forradalmi népet szülhet! Ilyen mélyen meg voltak győződve az akkori reformisták – akárcsak a maiak – arról, hogy igazi forradalom lehetetlen!

1905. január 22. (a régi naptár szerint 9.) előtt a forradalmi pártok Oroszországban maroknyi csoport volt: az akkori reformisták (hajszálra úgy, mint a mostaniak) gúnyolódva “szektának” neveztek bennünket. Néhány száz forradalmi szervező, néhány ezer tag a helyi szervezetekben, fél tucat, legfeljebb havonta egyszer megjelenő forradalmi röpirat, amelyet túlnyomórészt külföldön adtak ki és hihetetlen nehézségek és sok áldozat árán csempésztek Oroszországba – így festettek Oroszországban a forradalmi pártok és élükön a forradalmi szociáldemokrácia 1905. január 22. előtt. Ez a körülmény látszólag jogot adott a korlátolt és fennhéjázó reformistáknak arra az állításra, hogy Oroszországban még nincs forradalmi nép.

Néhány hónap leforgása alatt azonban tökéletesen megváltozott a kép. A forradalmi szociáldemokraták százai “hirtelen” ezrekre nőttek, az ezrek két-hárommillió proletár vezéreivé lettek. A proletárharc nagy erjedést, helyenként forradalmi mozgalmat indított meg az 50–100 milliós paraszti tömeg mélyében, a parasztmozgalom visszhangra lelt a hadseregben, és katonafelkelésekhez, a hadsereg egyik részének a másikkal való fegyveres összetűzéséhez vezetett. Ily módon a 130 milliós óriási ország belépett a forradalomba, ily módon a szendergő Oroszország a forradalmi proletariátus és a forradalmi nép Oroszországává vált.

Ezt az átmenetet tanulmányozni kell, meg kell érteni, miért vált lehetővé, meg kell érteni, hogy úgy mondjuk, ennek az átmenetnek módszereit és útjait.

Ennek az átmenetnek legfontosabb eszköze a tömegsztrájk volt. Az orosz forradalom sajátossága éppen az, hogy társadalmi tartalmát tekintve polgári demokratikus forradalom, de a harci eszközöket tekintve proletárforradalom volt. Polgári demokratikus forradalom volt, mert a cél, amelyre közvetlenül törekedett és amelyet közvetlenül a maga erejéből elérhetett, a demokratikus köztársaság, a nyolcórás munkanap, az óriási nemesi nagybirtokok elkobzása volt – mind olyan rendszabályok, amelyeket a franciaországi polgári forradalom 1792-ben és 1793-ban csaknem teljes egészében megvalósított.

Az orosz forradalom ugyanakkor proletárforradalom is volt, nemcsak abban az értelemben, hogy a proletariátus volt a mozgalom vezető ereje, élcsapata, hanem abban az értelemben is, hogy egy sajátos proletár harci eszköz, nevezetesen: a sztrájk volt a tömegek felrázásának fő eszköze és a legjellegzetesebb jelenség a döntő események hullámszerű folyamatában. Az orosz forradalom a világtörténelemben az első olyan nagy forradalom – de kétségkívül, nem lesz az utolsó –, amelyben a politikai tömegsztrájk rendkívül nagy szerepet játszott. Sőt nyugodtan állíthatjuk, hogy az orosz forradalom eseményeit és politikai formáinak váltakozását nem lehet megérteni, ha a sztrájkstatisztika alapján nem tanulmányozzuk ezeknek az eseményeknek és a formák e váltakozásának alapjait.

Nagyon jól tudom, mennyire nem helyénvalók egy előadásban a száraz statisztikai adatok, mennyire elriaszthatják a hallgatókat. Mégis kénytelen vagyok ismertetni néhány kikerekített számadatot, hogy módjukban legyen a mozgalom valóságos objektív alapjának értékelése. Oroszországban a forradalmat megelőző tíz év folyamán a sztrájkolók évi átlaga 43 000 volt. Tehát a forradalom előtti tíz évben összesen 430 000-en sztrájkoltak. 1905 januárjában, a forradalom első hónapjában, a sztrájkolók száma 440 000-re rúgott. Tehát egyetlen hónap alatt nagyobb, mint azt megelőzőleg egy egész évtizedben!

A világ egyetlen kapitalista országában, még az Angliához, az Amerikai Egyesült Államokhoz és Németországhoz hasonló, igen fejlett országokban sem látott a világ olyan hatalmas sztrájkmozgalmat, mint Oroszországban 1905-ben. A sztrájkolók száma összesen 2 millió 800 ezer volt, kétszer annyi, mint a gyári munkások száma együttesen véve! Ez, persze, nem azt bizonyítja, hogy a városi gyári munkások Oroszországban képzettebbek vagy erősebbek vagy harcképesebbek voltak, mint nyugat-európai testvéreik. Ennek éppen az ellenkezője igaz. De megmutatja, milyen nagy lehet a proletariátus szunnyadó energiája. Arról tanúskodik, hogy forradalmi korszakban – minden túlzás nélkül állítom ezt, az orosz történelem legpontosabb adatainak alapján – a proletariátus százszorta nagyobb harci energiát fejtett ki, mint a megszokott, nyugodt időkben. Arról tanúskodik, hogy az emberiség egészen 1905-ig még nem tudta, milyen hatalmas, milyen nagyszabású lehet és lesz a proletariátus erőfeszítése, ha arról van szó, hogy valóban nagy célokért kell harcolnia, valóban forradalmi módon kell harcolnia!

Az orosz forradalom története azt mutatja, hogy éppen az élcsapat, a bérmunkások színe-java harcolt roppant kitartóan és roppant önfeláldozóan. Minél nagyobbak voltak a gyárak, annál szívósabban folytak sztrájkok, annál gyakrabban ismétlődtek meg ugyanabban az évben.

Minél nagyobb volt a város, annál nagyobb volt a proletariátus szerepe a harcban. Abban a három nagyvárosban, amelyben a legöntudatosabb, legnagyobb számú munkásság él, Pétervárott, Rigában és Varsóban, hasonlíthatatlanul több munkás sztrájkolt az egész munkáslétszámához viszonyítva, mint valamennyi többi városban, a falvakról nem is szólva. A vasmunkásság Oroszországban – mint valószínűleg más tőkésországokban is – a proletariátus élenjáró osztaga. És itt a következő tanulságos tényt figyelhetjük meg: 1905-ben Oroszország minden 100 gyári munkására általában 160 sztrájkoló jutott. Ugyanakkor minden 100 vasmunkásra ugyanebben az évben 320 sztrájkoló jutott! Kiszámították, hogy 1905-ben minden egyes orosz gyári munkás a sztrájkok következtében átlag 10 rubelt – a háború előtti árfolyamon mintegy 26 frankot – vesztett, hogy úgy mondjuk, ennyit áldozott a harcra. Ha viszont csak a vasmunkásokat vesszük, ennél háromszor nagyobb összeget kapunk! A munkásosztály legjobb elemei haladtak legelöl, s magukkal vonták az ingadozókat, felébresztették az alvókat és bátorították a gyöngéket.

Rendkívül sajátos volt a gazdasági és politikai sztrájkok összefonódása a forradalom idején. Nem kétséges, hogy csakis a sztrájkok e két formájának legszorosabb egybekapcsolódása biztosította a mozgalom nagy erejét. A kizsákmányoltak nagy tömegeit semmiképpen sem lehetett volna bevonni forradalmi mozgalomba, ha ezek a tömegek nem láttak volna naponta maguk előtt olyan példákat, hogy a különböző iparágak bérmunkásai a tőkéseket helyzetük közvetlen, haladéktalan megjavítására kényszerítették. Ennek a harcnak eredményeképpen új szellem kezdett behatolni az orosz nép egész tömegébe. A téli álmát alvó, patriarchális, istenfélő és alázatos jobbágyi Oroszország csak ekkor vetette észre vízözön előtti elmaradottságát; az orosz nép csak ekkor kapott valóban demokratikus, valóban forradalmi nevelést.

Amikor a burzsoá urak és kritikátlan uszályhordozóik, a szocialista reformisták olyan gőgösen beszélnek a tömegek “neveléséről”, akkor nevelésen rendszerint valami iskolás, pedáns dolgot értenek, ami demoralizálja a tömegeket, burzsoá előítéleteket olt beléjük.

A tömegek valóságos nevelése sohasem választható el magának a tömegnek önálló politikai és különösen forradalmi harcától. Csakis a harc neveli a kizsákmányolt osztályt, csakis a harc tárja fel előtte erejének nagyságát, bővíti látókörét, fokozza képességeit, világosítja meg elméjét, kovácsolja ki akaratát. És ezért még a reakciósok is kénytelenek voltak beismerni, hogy 1905, a harc éve, az “eszeveszett év”, végérvényesen sírba vitte a patriarchális Oroszországot.

Vegyük közelebbről szemügyre az Oroszországi vasmunkások és textilmunkások közötti viszonyt az 1905-ös sztrájkharcok idején. A vasmunkások a legjobban fizetett, legöntudatosabb, legkulturáltabb proletárok. A textilmunkások, akiknek száma Oroszországban 1905-ben több mint két és félszerese volt a vasmunkások számának, a legelmaradottabb, legrosszabbul fizetett tömeg, amely gyakran még nem szakította meg véglegesen kapcsolatait falun élő paraszti rokonságával. És itt a következő, igen fontos körülményt látjuk.

A vasmunkások sztrájkjainál 1905-hen végig a politikai sztrájk van túlsúlyban a gazdasági sztrájkkal szemben, bár az év elején ez a túlsúly még korántsem olyan nagy, mint az év végén. Ezzel ellentétben a textilmunkásoknál 1905 elején a gazdasági sztrájkok hatalmas túlsúlyát figyelhetjük meg, amit csak az év végén vált fel a politikai sztrájk túlsúlya. Ebből teljesen világosan következik, hogy csakis a gazdasági harc, csak­is a helyzetük haladéktalan, közvetlen megjavításáért vívott harc képes felrázni a kizsákmányolt tömeg legelmaradottabb rétegeit, csakis ez nyújt nekik valódi nevelést és teszi őket – forradalmi korszakban – néhány hónap leforgása alatt a politikai harcosok hadseregévé.

Persze, ehhez az is szükséges volt, hogy a munkások élcsapata osztályharcon ne a vékony felső réteg érdekeiért folyó harcot értse, amire a reformisták túlontúl gyakran igyekeztek rávenni a munkásokat, hanem hogy a proletariátus valóban a kizsákmányoltak többségének élcsapataként lépjen fel, vonja be ezt a többséget a harcba, ahogyan 1905-ben Oroszországban történt, és ahogyan történnie kell és minden kétséget kizáróan történni fog a közelgő európai proletárforradalomban.

1905 eleje az egész országban meghozta a sztrájkmozgalom első nagy hullámát. Már ez év tavaszán észleljük, hogy ébredezőben van Oroszország első nagy parasztmozgalma, amely nemcsak gazdasági, hanem politikai mozgalom is. Hogy ez milyen történelmi fordulat, azt csak az értheti meg, aki figyelembe veszi, hogy Oroszországban a parasztság csak 1861-ben szabadult fel a legsúlyosabb jobbágyi függőség alól, hogy a parasztok többsége írástudatlan, leírhatatlan nyomorban él, a földesurak elnyomják, papok butítják őket, az óriási távolságok és az utak csaknem teljes hiánya folytán el vannak szigetelve egymástól.

Oroszország először 1825-ben látott a cárizmus ellen irányuló forradalmi mozgalmat, s ebben a mozgalomban csaknem kizárólag nemesek vettek részt. Ettől az időtől kezdve egészen 1881-ig, amikor II. Sándort a terroristák meggyilkolták, a középső rendből származó értelmiségiek állottak a mozgalom élén. Roppant önfeláldozásról tettek tanúbizonyságot és hősies terrorista harci módszerükkel bámulatba ejtették az egész világot. Kétségtelen, hogy ezek az áldozatok nem voltak hiábavalók, kétségtelen, hogy – közvetlenül vagy közvetve – hozzájárultak az orosz nép későbbi forradalmi neveléséhez. De közvetlen céljukat a népi forradalom kirobbantását, nem érték és nem is érhették el. Ez csak a proletariátus forradalmi harcának sikerült. Csakis az egész országon végighömpölygő tömegsztrájkok hullámai, az orosz–japán imperialista háború kemény leckéivel párosulva, rázták fel a parasztság nagy tömegeit letargikus álmaikból. A “sztrájkoló” szó egészen új jelentőségre tett szert a parasztok körében: valami lázadó, forradalmárfélét jelentett, mint régebben a “diák” szó. De mivel a “diák” a középső rendhez, a “tanultakhoz”, az “urakhoz” tartozott, idegen volt a néptől. A “sztrájkoló” viszont a népből került ki, maga is a kizsákmányoltak közé tartozott; ha kiutasították Pétervárról, igen gyakran visszatért falujába és beszélt falusi társainak arról a tűzvészről, amely lángba borította a városokat és amelynek mind a tőkéseket, mind a nemeseket meg kell semmisítenie. Az orosz faluban új embertípus jelent meg: az öntudatos fiatal paraszt. Érintkezésben állt a “sztrájkolókkal”, újságot olvasott a parasztoknak a városi eseményekről, megmagyarázta falusi társainak a politikai követelések jelentőségét, harcra buzdította őket a nemesi nagybirtokosok, a papok és a hivatalnokok ellen.

A parasztok csoportokba gyűltek, megvitatták helyzetüket, és lassanként bekapcsolódtak a harcba: tömegesen vonultak a nagybirtokosok ellen, felgyújtották kastélyaikat és majorjaikat, vagy elvették készleteiket, elvitték gabonájukat és más élelmiszereiket, rendőröket kergettek el, s azt követelték, hogy adják át a népnek az óriási nemesi földbirtokokat.

1905 tavaszán a parasztmozgalom csak csírájában volt meg, a kerületeknek csak kisebb részét, körülbelül egyhetedét ragadta magával.

De a városok proletár tömegsztrájkjának és a falvak parasztmozgalmának egyesülése elég volt ahhoz, hogy megingassa a cárizmus “legszilárdabb” és utolsó támaszát. A hadseregre gondolok.

Megkezdődik a hajóhadban és a hadseregben a katonafelkelések időszaka.

A forradalom idején a sztrájkmozgalom és a parasztmozgalom minden felcsapó hullámát Oroszország minden sarkában katonai felkelések kísérik. A legismertebb ezek közül a “Potyomkin herceg” nevű fekete-tengeri páncéloson lezajlott felkelés; és ez a hajó, amely a felkelők kezére jutott, Odesszában részt vett a forradalomban, s a forradalom veresége és más kikötők (például Feodoszija a Krím-félszigeten) elfoglalásának kudarcba fulladt kísérletei után Konstanzban megadta magát a román hatóságoknak.

Engedjék meg, hogy részletesen elmondjam a Fekete-tengeri Flotta e felkelésének egy epizódját, hogy konkrét képet nyerjenek az eseményekről kibontakozásuk tetőfokán:

“A forradalmi munkások és matrózok gyűléseket rendeztek; ezek a gyűlések egyre gyakoribbakká lettek. Mivel a katonákat nem engedték munkásgyűlésekre, a munkások tömegesen kezdték látogatni a katonagyűléseket. Több ezren gyűltek össze. A közös megmozdulások eszméje élénk visszhangra talált. Az öntudatosabb századokban küldötteket választottak.

A katonai parancsnokság ekkor elhatározta, hogy közbelép. Egyes tisztek olyan próbálkozásai, hogy hazafias beszédeket mondjanak a gyűléseken, a legsiralmasabb eredménnyel jártak: a vitákhoz szokott matrózok szégyenletesen megfutamították parancsnokaikat. E kudarcok láttán elhatározták, hogy általában betiltják a heti gyűléseket. 1905. november 24-én reggel a haditengerészeti laktanyák kapujába harci századokat állítottak, teljes harci felszerelésben. Piszarevszkij ellentengernagy mindenki füle hallatára kiadta a parancsot: »Senkit sem szabad kiengedni a laktanyákból! Engedetlenség esetén lőni!« Abból a századból, amelynek ezt a parancsot kiadták, előlépett Petrov tengerész, mindenki szeme láttára megtöltötte puskáját, egy lövéssel leterítette Steint, a belosztoki ezred törzskapitányát, egy második lövéssel pedig megsebesítette Piszarevszkij ellentengernagyot. Felhangzott egy tiszt parancsa: »Tartóztassátok le!« Senki sem mozdult. Petrov a földre dobta puskáját. »Miért álltok? Fogjatok el!« Letartóztatták. A mindenfelől odasereglő matrózok viharosan követelték szabadon bocsátását, és kijelentették, hogy kezességet vállalnak érte. Az izgalom tetőpontjára hágott.

– Petrov, ugyebár, a lövés véletlen volt? − kérdezte a tiszt, hogy kivezető utat találjon.

− Hogy lehetett volna véletlen? Előreléptem, töltöttem és céloztam, hol itt a véletlenség?

− Szabadon bocsátásodat követelik…

És Petrovot szabadon engedték. De a matrózok nem elégedtek meg ezzel, valamennyi ügyeletes tisztet letartóztatták, lefegyverezték, és az irodába vitték. A matrózok küldöttei, körülbelül negyvenen, egész éjjel tanácskoztak. Elhatározták, hogy a tiszteket szabadon bocsátják, de nem engedik be őket többé a kaszárnyákba…”

Ez a kis jelenet szemléltetően mutatja, hogyan játszódtak le az események a legtöbb katonai felkelésben. A nép forradalmi forrongásának szükségképpen ki kellett terjednie a katonaságra is. Jellemző, hogy a mozgalom vezéreit a hajóhadnak és a hadseregnek olyan elemei adták, akik főként az ipari munkások közül kerültek ki és akiktől a legnagyobb technikai felkészültséget követelték meg, például az utászok. De a nagy tömegek még túlságosan naivak voltak, túlságosan el voltak telve békés szándékokkal, jóindulattal, keresztényi érzésekkel. Elég könnyen lángra lobbantak, bármilyen igazságtalanság, a tisztek túlságosan durva bánásmódja, a rossz élelmezés stb. felháborodást tudott kelteni. De nem volt bennük kitartás, hiányzott a feladat tiszta felismerése: nem értették meg eléggé, hogy csakis a fegyveres harc legerélyesebb folytatása, csakis valamennyi katonai és polgári hatóság legyőzése, csakis a kormány megdöntése és az egész államhatalom megragadása lehet a forradalom sikerének egyetlen biztosítéka.

A matrózok és a katonák nagy tömegei igen könnyen kezdtek lázadást, de ugyanilyen könnyen követték el azt a naiv ostobaságot, hogy szabadon bocsátották a letartóztatott tiszteket, hagyták magukat megnyugtatni a felettesek ígéreteivel és rábeszéléseivel; ily módon a felettesek értékes időt nyertek, erősítést kaptak, megosztották a felkelők erőit, s ezután a felkelés legkegyetlenebb elfojtása és a vezetők kivégzése következett. Különösen érdekes az 1905-ös oroszországi katonai felkeléseket összehasonlítani a dekabristák 1825-ös katonai felkelésével. Akkor a politikai mozgalom vezetése csaknem kizárólag tisztek, mégpedig nemesi tisztek kezében volt; “megfertőzte” őket az európai demokratikus eszmékkel való érintkezés a napóleoni háborúk idején. A katonák tömege, amely akkor még jobbágyparasztokból állt, passzívan viselkedett.

1905 története ezzel teljesen ellentétes képet mutat. A tisztek, kevés kivétellel, vagy burzsoá liberális, reformista, vagy éppenséggel ellenforradalmi gondolkodásúak voltak. Az egyenruhába bújtatott munkások és parasztok voltak a forradalom lelke; a mozgalom népi mozgalommá lett. Oroszország történetében először fogta át a mozgalom a kizsákmányoltak többségét. Ami hiányzott belőle, az egyrészt a tömegek állhatatossága, határozottsága volt, mert túlságosan erőt vett rajtuk a hiszékenység betegsége, másrészt hiányzott a katonai mundérba bújtatott forradalmi szociáldemokrata munkások szervezete: ezek nem voltak képesek a vezetést a kezükbe venni, a forradalmi hadsereg élére állni és támadásba átmenni a kormányhatalom ellen.

Mellesleg szólva, ezt a két fogyatékosságot – talán lassabban, mint szeretnénk, de biztosan – nemcsak a kapitalizmus általános fejlődése küszöböli ki, hanem a mostani háború is.

Mindenesetre, az orosz forradalom története, akárcsak az 1871-es Párizsi Kommün története, azt a vitathatatlan tanulságot szolgáltatja, hogy a militarizmust soha és egyetlen esetben sem lehet legyőzni és megsemmisíteni másként, mint a népi hadsereg egyik részének a másik része elleni győzelmes harcával. Nem elég csak a militarizmust támadni, átkozni, “tagadni”, bírálni és ártalmasságát bizonygatni, ostoba dolog békésen megtagadni a katonai szolgálatot – a feladat az, hogy ébren tartsuk a proletariátus forradalmi tudatát, mégpedig nemcsak általánosságban, hanem legjobb elemeit konkrétan előkészítve arra, hogy a népben végbemenő erjedés tetőfokának pillanatában a forradalom hadseregének élére álljanak.

Ugyanerre tanít bennünket akármelyik tőkésállam mindennapos tapasztalata. Az ilyen államban lejátszódó minden egyes “kis” válság kicsiben megmutatja nekünk azoknak a harcoknak elemeit és csíráit, amelyeknek egy nagy válság idején elkerülhetetlenül nagy méretekben kell megismétlődniük. És mi más, például, bármely sztrájk, mint a tőkéstársadalom kis válsága? Vajon nem volt-e igaza von Puttkamer úrnak, a porosz belügyminiszternek, amikor híres kijelentését tette: “Minden egyes sztrájkban a forradalom hidrája rejtőzik.” Nem mutatja-e meg nekünk az, hogy sztrájkok idején minden tőkésországban, még a – tisztesség ne essék szólván – legbékésebb, “legdemokratikusabb” tőkésországban is katonaságot rendelnek ki, milyen lesz a helyzet a valóban nagy válságok idején?

De visszatérek az orosz forradalom történetére.

Megpróbáltam felvázolni önöknek, hogyan rázták fel a munkássztrájkok az egész országot és a kizsákmányoltak legszélesebb, legelmaradottabb rétegeit, hogyan indult meg a parasztmozgalom, hogyan kísérték katonai felkelések.

1905 őszén a mozgalom elérte csúcspontját. Augusztus 19-én (6-án) cári kiáltvány jelent meg egy képviseleti intézmény létesítéséről. Az úgynevezett Buligin-dumát olyan választási törvény alapján kellett megválasztani, amely nevetségesen kevés választót vett alapul, és semmiféle törvényhozói jogot sem adott ennek a sajátságos “parlamentnek”, hanem csupán tanácskozási, véleményező jogot biztosított neki!

A burzsoázia, a liberálisok és az opportunisták kapva kaptak a megrémült cárnak ezen az “ajándékán”. A többi reformistához hasonlóan a mi 1905-ös reformistáink sem tudták megérteni, hogy vannak olyan történelmi helyzetek, amikor a reformoknak, különösen pedig a reformok ígérgetésének, kizárólag egy célja van: megállítani a nép forrongását, arra bírni a forradalmi osztályt, hogy abbahagyja vagy legalább mérsékelje a harcot.

Az oroszországi forradalmi szociáldemokrácia jól megértette az 1905. augusztusi látszatalkotmány oktrojálásának, adományozásának igazi jellegét. Ezért, percnyi késlekedés nélkül, kiadta a jelszót: le a tanácskozó dumával! Bojkottáljuk a dumát! Le a cári kormánnyal! Folytassuk a forradalmi harcot ennek a kormánynak a megdöntéséért! Nem a cárnak, hanem az ideiglenes Forradalmi Kormánynak kell egybehívnia Oroszország első igazi népképviseletét!

A történelem bebizonyította, hogy a forradalmi szociáldemokratáknak igazuk volt: a Buligin-dumát sohasem hívták össze. Elsöpörte a forradalmi vihar, még mielőtt összehívhatták volna; ez a vihar arra kényszerítette a cárt, hogy a választók számát jelentősen megnövelő új választási törvényt adjon ki, és elismerje a duma törvényhozó jellegét.

1905 októbere és decembere az oroszországi forradalom felfelé ívelő vonalának legmagasabb pontja. A nép forradalmi erejének minden forrása még bővebben buzogott, mint korábban. A sztrájkolók száma, amely 1905 januárjában, mint már közöltem önökkel, 440 000-re rúgott, 1905 októberében meghaladta a félmilliót (figyeljék meg, egyetlen hónap alatt!). De ehhez a számhoz, amely csak a gyári munkásokat öleli fel, hozzá kell még adni néhány százezer vasúti munkást, postai alkalmazottat stb.

Az oroszországi általános vasutassztrájk megállította a vasúti közlekedést, és tökéletesen megbénította a kormány erejét. Megnyíltak az egyetemek kapui, s az előadótermek, amelyek békeidőben kizárólag azt a célt szolgálták, hogy ott a professzorok katedrabölcsességgel butítsák a fiatal fejeket és a burzsoázia meg a cárizmus hűséges szolgáivá változtassák az ifjúságot, most gyülekezőhelyekké lettek száz- meg százezer munkás, kisiparos és alkalmazott számára, akik nyíltan és szabadon megvitatták a politikai kérdéseket.

Kivívták a sajtószabadságot. A cenzúrát egyszerűen megszüntették. Egyetlen kiadó sem merte bemutatni a hatóságoknak a kötelező példányt, a hatóságok pedig semmit sem mertek tenni ez ellen. Az orosz történelem során először jelentek meg nyíltan Pétervárott és más városokban forradalmi újságok. Csak Pétervárott három szociáldemokrata napilap jelent meg 50–100 000-es példányszámban.

A proletariátus a mozgalom élén haladt. Feladatául tűzte ki a nyolcórás munkanap forradalmi úton való kivívását. A pétervári proletariátus harci jelszava akkor ez volt: “nyolcórás munkanapot és fegyvert”. Egyre nagyobb munkástömegek előtt vált nyilvánvalóvá, hogy a forradalom sorsát csak fegyveres harc döntheti és dönti el.

A harc tüzében sajátos tömegszervezet alakult ki: a nevezetes munkásküldöttek szovjetjei – az összes gyárak küldötteinek gyűlései. A munkásküldöttek szovjetjei Oroszország néhány városában egyre inkább az ideiglenes forradalmi kormánynak, a felkelések szervének és vezetőjének szerepét kezdték betölteni. Kísérletek történtek a katona- és matrózküldöttek szovjetjeinek megszervezésére és ezeknek a munkásküldöttek szovjetjeivel való egyesítésére.

Oroszország néhány városa ezekben a napokban a különböző kis helyi “köztársaságok” időszakát élte át, amikor elmozdították a kormányhatalmat, és a munkásküldöttek szovjetje ténylegesen új államhatalomként működött. Sajnos, ezek az időszakok túlságosan rövidek, a győzelmek túlságosan kis méretűek, túlságosan elszigeteltek voltak.

A parasztmozgalom 1905 őszén még nagyobb méreteket öltött. Az ország kerületeinek több mint harmadrészére terjedtek ki akkor az úgynevezett “parasztzavargások” és igazi parasztfelkelések. A parasztok vagy 200 majort gyújtottak fel, és szétosztották maguk között a létfenntartási eszközöket, melyeket a nemesi ragadozók a néptől raboltak el.

Sajnos, ez a munka nem volt elég alapos! Sajnos, a parasztok a nemesi majoroknak akkor csak tizenötöd részét semmisítették meg, csak tizenötöd részét annak, amit meg kellett volna semmisíteniük, hogy teljesen elsöpörjék az orosz föld színéről a feudális nagybirtok gyalázatát. Sajnos, a parasztok túlságosan szétforgácsoltan, szervezetlenül, nem eléggé támadóan léptek fel, és ebben rejlik a forradalom vereségének egyik fő oka.

Oroszország elnyomott népei között fellángolt a nemzeti szabadságmozgalom. Oroszországban a lakosságnak több mint a fele, csaknem három ötöde (pontosan 57%-a) nemzetileg el van nyomva, még anyanyelvüket sem használhatják szabadon, erőszakosan oroszosítják őket. A muzulmánok például, akiknek a száma Oroszországban tízmillióra rúg, csodálatos gyorsasággal szervezték meg akkor – ez a kor általában a különböző szervezetek óriási arányú növekedésének kora volt – a muzulmán szövetséget.

Hogy e gyűlés résztvevőinek, különösen az ifjúságnak, egy példát hozzak fel arra, miként lendült fel az akkori Oroszországban a munkásmozgalommal kapcsolatban a nemzeti szabadságmozgalom, elmondok önöknek egy kis esetet.

1905 decemberében a lengyel diákok több száz iskolában elégették az orosz könyveket, képeket és cári arcképeket, megverték és “Takarodjatok Oroszországba!” kiáltásokkal kikergették az iskolából az orosz tanítókat és orosz iskolatársaikat. Követeléseik többek között ezek voltak:

1) valamennyi középiskolát a munkásküldöttek szovjetjének kell alárendelni;

2) az iskolai tantermekben közös diák- és munkásgyűléseket kell egybehívni;

3) meg kell engedni, hogy a gimnáziumokban vörös blúzt viseljenek a közelgő proletár-köztársasághoz tartozás jeléül” stb.

Minél magasabbra csaptak a mozgalom hullámai, annál nagyobb erővel és elszántabban fegyverkezett a reakció a forradalom elleni harcra. 1905-ben az oroszországi forradalomban beigazolódott az, amit K. Kautsky 1902-ben, “A szociális forradalom” című könyvében írt (mellesleg szólva, Kautsky akkor még forradalmi marxista volt, nem pedig a szociálpatrióták és az opportunisták védelmezője, mint ma). A következőket írta:

“A közelgő forradalom… nem annyira a kormány elleni hirtelen felkeléshez, mint inkább elhúzódó polgárháborúhoz fog hasonlítani.”

Így is történt! Kétségkívül így lesz ez a közelgő európai forradalomban is!

A cárizmus gyűlölete különösen a zsidók ellen fordult. Egyrészt, a zsidók közül különösen nagy százalékban kerültek ki (a zsidó lakosság összlétszámához képest) a forradalmi mozgalom vezetői. És, mellesleg megjegyezve, a zsidóknak most is megvan az az érdemük, hogy más népekhez képest az internacionalista irányzat képviselőinek viszonylag magas százaléka kerül ki közülük. Másrészt, a cárizmus kitűnően fel tudta használni a zsidók ellen a lakosság legtudatlanabb rétegeinek legvisszataszítóbb előítéleteit. Így jöttek létre a pogromok, melyeket a rendőrség a legtöbb esetben támogatott, ha ugyan nem vezetett közvetlenül – ez alatt az idő alatt 100 városban több mint 4000 embert gyilkoltak meg és több mint 10 000-et tettek nyomorékká – békés zsidóknak, asszonyoknak és gyermekeknek ezzel a szörnyű mészárlásával a véres cárizmus az egész civilizált világban undort keltett. Persze, a civilizált világ valóban demokratikus elemeinek undorára gondolok, márpedig ilyeneknek kizárólag a szocialista munkásokat, proletárokat lehet tekinteni.

A nyugat-európai burzsoázia, még a legszabadabb, még a köztársasági országok burzsoáziája is az “orosz szörnyűségekről” szóló képmutató frázisokat nagyszerűen össze tudja egyeztetni a leggyalázatosabb pénzüzletekkel, különösen a cárizmus pénzügyi támogatásával és Oroszországnak a tőkekivitel stb. útján történő imperialista kizsákmányolásával.

Az 1905-ös forradalom a moszkvai decemberi felkelésben érte el tetőpontját. A felkelő, szervezett és felfegyverzett munkások maroknyi csapata – nem voltak többen, mint nyolcezren – kilenc napig állt ellen a cári kormánynak, amely nem bízhatott meg a moszkvai helyőrségben, sőt kénytelen volt lakat alatt tartani, s csak a pétervári szemjonovi ezred megérkezésének köszönhette, hogy el tudta fojtani a felkelést.

A burzsoázia szívesen nevezi “mesterséges” dolognak a moszkvai felkelést és szeret gúnyt űzni belőle. A német úgynevezett “tudományos” irodalomban például Max Weber professzor, Oroszország politikai fejlődéséről írt terjedelmes munkájában, “puccsnak” nevezte a moszkvai felkelést. “Lenin csoportja – írja ez a nagy tudományos professzor úr – meg az eszerek egy része már hosszabb ideje készítette elő ezt az esztelen felkelést.”

Ahhoz, hogy a burzsoá gyávaságnak ezt a professzori bölcsességét érdeme szerint értékelhessük, elég felfrissíteni emlékezetünkben a sztrájkstatisztika száraz adatait. 1905 januárjában Oroszországban a tisztán politikai sztrájkok résztvevőinek száma csak 123 000 volt, októberben – 330 000, decemberben elérte a maximumot, nevezetesen ebben az egy hónapban 370 000 volt a tisztán politikai sztrájkok résztvevőinek száma! Gondoljunk a forradalom növekedésére, a parasztok és a katonák felkeléseire, s nyomban arra a meggyőződésre jutunk, hogy a burzsoá “tudomány” ítélete a decemberi felkelésről nemcsak nevetséges, hanem egyben mellébeszélés a gyáva burzsoázia részéről, amely a proletariátusban a legveszélyesebb osztályellenségét látja.

Valójában az orosz forradalom egész fejlődése elkerülhetetlenné tette a cári kormány és az osztálytudatos proletariátus élcsapata közötti fegyveres, döntő összecsapást.

A fentebb elmondottakban már rámutattam arra, miben rejlett az orosz forradalom gyengesége, amely átmeneti vereségét előidézte.

A decemberi felkelés elfojtásával megkezdődik a forradalom lefelé menő vonala. Ebben az időszakban is találunk rendkívül érdekes mozzanatokat, gondoljunk csak arra, hogy a munkásosztály legharcosabb elemei kétszer is kísérletet tettek a forradalom visszavonulásának megszakítására és egy újabb támadás előkészítésére.

De időm már csaknem lejárt, s nem akarok visszaélni hallgatóim türelmével. Az orosz forradalom megértéséhez a legfontosabbat: osztályjellegét és hajtóerejét, harci eszközeit – azt hiszem – már felvázoltam, amennyire ilyen hatalmas témát egy rövid előadásban egyáltalán ki lehet meríteni.

Még csak néhány rövid megjegyzést az orosz forradalom világjelentőségéről.

Oroszország földrajzilag, gazdaságilag és történelmileg nemcsak Európához tartozik, hanem Ázsiához is. És ezzel magyarázható, hogy az oroszországi forradalom nemcsak azt érte el, hogy végérvényesen felébresztette álmából Európa legnagyobb és legelmaradottabb országát, megteremtette a forradalmi proletariátus vezette forradalmi népet.

Nem csak ezt érte el. Az orosz forradalom egész Ázsiát megmozgatta. A törökországi, perzsiai és kínai forradalom azt bizonyítja, hogy az 1905-ös hatalmas felkelés mély nyomokat hagyott, és hatását, amely száz- és százmilliók haladó mozgalmában nyilvánul meg, nem lehet megsemmisíteni.

Az orosz forradalom közvetve a nyugati országokra is hatással volt. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy mihelyt 1905. október 30-án megérkezett Bécsbe a cár alkotmány kiáltványát hírül adó távirat, ennek a hírnek döntő szerepe volt abban, hogy az általános választójog véglegesen győzött Ausztriában.

Az osztrák szociáldemokrácia kongresszusának ülésén, mialatt Ellenbogen elvtárs – akkor még nem volt szociálpatrióta, akkor még elvtárs volt – beszédet mondott a politikai sztrájkról, letették eléje az asztalra ezt a táviratot. A kongresszus tárgyalását azonnal félbeszakították.

Az utcán a helyünk! – ez a kiáltás hömpölygött végig az osztrák szociáldemokrácia küldötteinek üléstermén. És a rákövetkező napok Bécsben óriási utcai tüntetéseknek, Prágában pedig barikádoknak lettek a tanúi.

Az általános választójog győzelme Ausztriában eldőlt.

Igen gyakran akadnak olyan nyugat-európaiak, akik az orosz forradalomról úgy vélekednek, hogy ennek az elmaradott országnak eseményei és harci eszközei igen kevéssé hasonlíthatók össze a nyugat-európai viszonyokkal, és ezért aligha lehet bármiféle gyakorlati jelentőségük.

Nincs tévesebb ennél a véleménynél.

Kétségtelen, hogy a közelgő európai forradalom közelgő harcainak formái és indítóokai sok tekintetben különbözni fognak az orosz forradalom formáitól.

Mindamellett az orosz forradalom – éppen azért, mert proletár jellege volt a szónak abban a sajátos értelmében, amelyről már beszéltem – a közelgő európai forradalom bevezetése. Kétségtelen, hogy ez a közelgő forradalom csakis proletárforradalom lehet, mégpedig ennek a szónak még mélyebb értelmében: tartalmát tekintve is proletár, szocialista forradalom. Ez a közelgő forradalom még nagyobb mértékben fogja megmutatni egyrészt azt, hogy csak kemény harccal, vagyis polgárháborúval szabadíthatjuk fel az emberiséget a tőkésiga alól, másrészt pedig azt, hogy csak az osztálytudatos proletariátus léphet és lép fel a kizsákmányoltak óriási többségének vezéreként.

Ne tévesszen meg bennünket az a síri csend, amely most Európában honol. Európa forradalommal terhes. Az imperialista háború szörnyű borzalmai, a drágaság által előidézett szenvedések mindenütt forradalmi hangulatot keltenek, s az uralkodó osztályok, a burzsoázia és lakájai – a kormányok egyre inkább zsákutcába kerülnek, amelyből óriási megrázkódtatások nélkül egyáltalán nem találhatnak kivezető utat.

Ahogyan Oroszországban 1905-ben a proletariátus vezetésével népi felkelés kezdődött a cári kormány ellen a demokratikus köztársaság kivívása céljából, ugyanúgy a legközelebbi évek Európában, éppen ezzel a rablóháborúval kapcsolatban, meghozzák majd a proletariátus vezette népi felkelést a finánctőke hatalma, a nagybankok, a tőkések ellen s ezek a megrázkódtatások csak a burzsoázia kisajátításával, a szocializmus győzelmével végződhetnek.

Mi, öregek, talán nem érjük meg ennek a közelgő forradalomnak döntő ütközeteit. De azt hiszem, mély meggyőződéssel fejezhetem ki azt a reményemet, hogy az ifjúságnak, amely olyan nagyszerű munkát végez Svájc és az egész világ szocialista mozgalmában, megadatik majd a szerencse, hogy nemcsak harcolni, hanem győzni is fog a közelgő proletárforradalomban.

A Kelet-Európában 1989–90 után kiépült új rendszer lényegét nem a szabadság és demokrácia fogalmai ragadják meg – mondta az Eszmélet folyóirat “Küzdelem az összefonódott hegemóniák ellen Közép- és Kelet-Európában – és máshol” című, 2005. október 14–16-i konferenciáját megnyitva Krausz Tamás történész, az Eszmélet szerkesztő bizottságának elnöke. Új elnyomó rendszer jött létre, amelynek természetét a legkülönbözőbb területeken tárták fel a konferencia előadói.

A budapesti Kossuth Klubban párhuzamosan két nemzetközi konferenciát rendeztek. A “Kizsákmányolt világok – a becsapott Kelet-Európa és sorstársai” című rendezvény a 2007-es Közép-kelet-európai Szociális Fórum megrendezésének előkészítését szolgálta. A konferencia érdemi munkájának megkezdése előtt Krausz Tamás tisztelettel emlékezett a rendszerkritikus társadalomtudósok köréből már mindörökre hiányzó Liska Tiborról, Szalai Pálról, Mikes Tamásról, Murányi Zoltánról, Síklaky Istvánról és a konferenciát megelőző napokban elhunyt Eörsi Istvánról.

Fedezzétek fel Polányit!

Ann Pettifor, a globalizációkritikus civil mozgósítás tekintélyes brit aktivistája nyitó előadásában abból indult ki: a mozgalom számos problémájának kulcsa, hogy rossz elemzésen alapul. Úgy látja: nem az óriás cégek terjeszkedése ellen kell elsősorban harcolni. Az igazi ellenfél, szerinte, a globális pénzügyi hatalom. Ennek felismeréséhez pedig a Magyarországon sajnálatosan mellőzött magyar származású tudós, Polányi Károly elmélete visz a legközelebb.

Polányi évtizedekkel korábban figyelmeztetett: a gazdaságot nem lehet arra építeni, hogy pénzt csinálunk pénzből. Márpedig ma éppen ez jellemzi a világkapitalizmust – folytatta Pettifor. A pénzügyi világ a történelemben egyedülálló módon rendel maga alá minden más szférát. Bill Gates cége éppúgy szenved a “drámai tőkenyereségben megtestesülő pénzügyi kizsákmányolástól”, mint az alkalmazottak serege. A “glob­krit”-mozgalomnak ezért közvetlenül a bankvilágot kell célba vennie, Ann Pettifor szerint.

Elsősorban a termelő- és a finánctőke szembeállítását vitatta Catherine Samary és Wiener György. Mindketten egyetértettek ugyanakkor Pettiforral abban, hogy a pénzügyi világhatalom dominanciája központi probléma. Wiener teoretikusként is ellenezte Polányi túlzott hangsúlyozását: úgy vélekedett, ez az elmélet neoklasszikus kötődésű, ebből legfeljebb a szabályozottabb piacgazdaság eszméje vezethető le. Ann Pettifor megismételte: Polányi elméletét igenis megvilágosító erejűnek tartja. Természetesen Marx, Keynes tanulmányozása is sokat segít, de a liberális piacgazdaság megértéséhez szerinte a pénztőke szerepét feltáró Polányi ad kulcsot. A baloldal jelenleg nem képes mozgósítani az embereket, ami annak a biztos jele, hogy valamit elhibáztunk – figyelmeztetett. A helyes elemzésből bárki számára érthető és vonzó követeléseket kell levonni: meg kell hirdetni a nagyon alacsony kamatok politikáját, a pénzügyi világ kordában tartásának elvét. Ebben pedig, ha hajlandó a szövetségre, akár Bill Gatesszel is együtt kell működni.

A vitát összegző Krausz Tamás nem foglalt állást az elméleti vitában: a felvetést azonban politikai síkon aktuálisnak értékelte, amit nem söpörhetnek le elméleti érvekkel a teoretikusok. A baloldal hanyatlik, és ez politikai válaszok keresését is indokolttá teszi.

Consciousness

A konferencián bemutatták az Eszmélet folyóirat angol nyelvű különszámát. A szerkesztők a magyar kutatások és viták eredményeit kívánták ezzel hozzáférhetővé tenni a nemzetközi közvélemény számára. A Consciousness Special Issue 2005 az Európai Unió keleti bővítéséről Andor László és Böröcz József Mahua Sarkarral közös tanulmányait közli; a munkáskérdés mai kutatóit Szalai Erzsébet szociológiai tanulmánya és Bartha Eszternek a munkástudatról írt cikke képviseli. A baloldal által gyakran elhanyagolt vidék témában Laki Lászlónak a rendszerváltás agráriumra gyakorolt hatását vizsgáló írását közölték. Többféle szempontból közelítik a szocializmusvitákat Szigeti Péter, Wiener György és Krausz Tamás írásai.

“Az új válaszkísérlet” angolul

“Ez a könyv Európában unikum. Azt jelzi, hogy megkezdődött a globális kapitalizmussal szembeni alternatíva keresése” – értékelte Szalai Erzsébet most angolul is megjelent Socialism. An Analysis of Its Past and Future című kötetét Krausz Tamás. “Lehetséges-e alternatíva? A neoliberális konszenzus szerint nem, a mai világrendszer stabil, ebből már kilépni nem lehet, legfeljebb a humanizálásán lehet gondolkodni. Szalai Erzsébet azonban rákérdez erre a konszenzusra. Hosszú idő után először fordult elő, hogy ezzel a vitával tematizálta a baloldali szellemi élet a magyar sajtót. Mintha elkezdődött volna valami, megcsillant a fény az alagút végén. Ezért fontos, hogy Szalai kötete a külföldi olvasókhoz is eljut.”

Szalai Erzsébet a konferencia nyitó előadásával kapcsolatban kibontakozott szocializmusvitához hozzáfűzte: számára nem az a kérdés, hogy “hol lehet támadni a status quót”. Könyvében is arra törekedett, hogy a marxi elemzés szellemében a jelenleg létező világrendszeren belül kialakuló eszmékben, folyamatokban tárja fel az újat. Új kötetében és korábbi tanulmányaiban is kifejtett tézise szerint az új világrendszer csírája az a hatalmas tudástőkével rendelkező fiatalság, amelynek kreatív energiáit a mai rendszer képtelen hasznosítani. Ez a parkolópályára kényszerülő fiatalság nem tud, de már nem is akar integrálódni. “Ebben az objektív tényezőben kívánom felvillantani az alternatívát” – szögezte le Szalai Erzsébet. Jelezte ugyanakkor, hogy alapállása a megbukott “létezett szocializmussal” szemben is keményen kritikus. Éppen azért kell megérteni, hogy mi okozta annak a rendszernek a bomlását, mert szembe kell nézni a tanulságokkal.

Nacionalizmus és liberalizmus összefonódása

Krausz Tamás azt vizsgálta meg: a rendszerváltás nyomán milyen ideológiák nyomultak a régi legitimációs ideológia, a marxizmus–leninizmus helyére. Az új uralmi formákat igazolandó a kelet-európai régióban két, belsőleg tagolt szellemi irányzat jutott uralomra: a nacionalizmus és a liberalizmus. Ezek a szellemi irányzatok határozzák meg a rendszerváltás egészének értelmezését – fejtette ki Krausz Tamás.

A történész úgy látja: a két nagy irányzat látszatra éles küzdelemben áll ugyan, valójában azonban létrejött a nacionalizmus és liberalizmus baloldalellenes kompromisszuma, amelynek célja a “kommunizmus”, a “szocializmus” kriminalizálása, a fasizmus és a kommunizmus régi hidegháborús szellemben történő azonosítása.

Krausz kifejtette: véleménye szerint a nacionalista-liberális ideológiai uralom kiseprűzi a baloldali szellemi ellenállást. Ezzel pedig a “nemzeti kapitalizmust” védelmező mozgalmak előtt nyitja meg a kaput. “E szélsőséges irányzatok a tőke globális és korlátlan kiterjedésével látszólag szemben restaurálják az antidemokratikus, jobboldali, szélsőjobboldali hagyományokat, és ezzel egyidejűleg a nemzeti tudat és a nemzeti érdekek erősítésére hivatkoznak. A szélsőséges erők Horthyt és Gyenyikint, Prónayt és Telekit, Szálasit és Antonescut, Tisót és Ante Pavelicsot írják zászlaikra. Ezen mozgalmak képében a nacionalista-liberális uralom megtalálta a baloldal elleni ideológiai és politikai hadjárat ütőképes osztagait − noha maguk is meglepetve tapasztalják az új uralmi rendszer »kinövéseit«. Mindez egyúttal azt is jelzi, hogy Kelet-Európában a jobboldal és a szélsőjobboldal között sem világos határok, sem áttörhetetlen válaszfalak nem léteznek.”

“Sztálinizmus ideológia nélkül”

Jeffrey Henderson azt vizsgálta, milyen összefüggés mutatható ki a neoliberális gazdaságpolitika és egy-egy ország gazdasági fejlődése között. Gazdaságtörténeti statisztikák alapján arra a következtetésre jutott: az adatok ellentmondanak a közkeletű és magukat erősen tartó nézeteknek, ami szerinte a neoliberális kurzus gyors növekedéshez és sikertörténetek kialakulásához vezetett. Úgy látja: még azok a hatalmak is, amelyek erejük teljében valóban a – túlnyomóan nekik kedvezően alakuló − kereskedelem felszabadításáért kardoskodnak, a gyors növekedés korábbi fázisaiban erőteljesen elzárkóztak, és keményen védték belső piacaikat a versenytársaktól. Nincs bizonyíték a liberális gazdaságpolitika növekedésserkentő szerepére – fejtegette Henderson.

Sorra véve a “sikerországokat” – Tajvant, Japánt, Dél-Koreát, Szingapúrt –, látható, hogy egyik sem nevezhető neoliberális sikertörténetnek. Éppen ellenkezőleg, a Világbank ajánlásai ellenére is saját útjukat járó, az állam szerepét növelő, piacvédő gazdaságpolitikájuk vezette sikerhez. Henderson rámutatott: a szegénység leküzdésében India és Kína lépett előre érzékelhetően, de egyik sem neoliberális gazdaságpolitikával.Kína speciális eset. Szingapúrral és más kelet-ázsiai országokkal együtt jól átvészelte a legutóbbi ázsiai pénzügyi válságot. Miért? Mert képesek ellenőrizni piacaikat, és nem engednek teret a dominanciára törő nemzetközi pénzügyi befolyásnak. Kína eleinte a magyar gazdasági reformokat követte, aztán a dél-koreai példára figyeltek, ahol a termelés ugyan magánkézben van, de ezzel erős tekintélyelvű kormányzat párosul. Ez a modell Kínának is megfelelt.

Kína “titkát” nagymértékben magyarázza Henderson szerint, hogy rendkívül összetett gazdasági rendszert építettek ki. Az állam minden szektorban nagyon jelentős szereplő. Különösen aktív a minden szektorban – szállítások, beruházások, tőzsde −, sőt a szürke- vagy feketegazdaságban is pozíciókkal rendelkező hadsereg. 70-80 millió embert foglalkoztatnak a kínai önkormányzatok is, az ingatlanfejlesztésben különösen fontos szerepet játszanak.

A kínai világ erejének egyik magyarázata az lehet, hogy “sztálinisták, de nem ideológusok”. Henderson úgy látja: ez a “piaci sztálinizmus” segíti a jelenleg folyó klasszikus tőkefelhalmozást, de sokáig nem tartható fenn. Az egyenlőtlenségek kiéleződésével a problémák sokszorozódása, társadalmi konfliktusok várhatók.

A kapitalizmus eddig ismert formájának vége

Böröcz József szociológus, a Rutgers University tanára “Globális gazdasági súlyozás, szocializmus és »Ázsia felemelkedése«” címmel az 1989 utáni transzformációs folyamat alapvető tényeit vizsgálta, majd megkísérelte e tények értelmezését. A kapitalizmusnak abban a formában, amelyben mi ismerjük, befellegzett – állapította meg. A világkapitalizmus ciklusról ciklusra alakul. A most véget érő több évtizedes ciklusra az Egyesült Államok hegemóniája volt jellemző. Ez az idő azonban lejárt, új ciklus következik új hegemóniaviszonyokkal – fejtette ki Böröcz József.

OECD-statisztikák alapján azt vizsgálta, hogyan változott a kelet-európai államszocialista országok bukása után az egyes gazdaságok helyzete az egy főre jutó GDP, illetve a globális gazdasághoz viszonyított súlya szempontjából. A kelet-európai volt államszocialista országok Szlovénia és Lengyelország kivételével jelentős súlyvesztést szenvedtek el, a periféria felé csúsztak. Különösen rosszul teljesítettek a “narancsos forradalmak” célországai. A különböző szempontokból sikeresnek bizonyuló pályákon olyan gazdaságok haladtak, mint a kiegyensúlyozott növekedést produkáló Indonézia, néhány csekély súlyú sikerország, mint például Luxemburg, a látványosan gazdagodó Dél-Korea, Írország, Tajvan és az extenzív növekedési pályára álló India, Vietnam és Kína. Ez utóbbi csoport esetében különösen figyelemre méltó, hogy sikerüket gazdasági struktúrájuk transzformációja nélkül érték el: központilag tervezett gazdaságnak számítanak.

A nagy globális központok közül az Egyesült Államok és az Európai Unió a vizsgált időszakban nem volt képes a globális súlyát növelni. Jelenleg az EU, az Egyesült Államok és Kanada együttesen a világ teljes GDP-jének felét produkálják, miközben a népesség 11 százalékát tartják el. A következő 15–20 évben viszont arra kell számítaniuk, hogy vesztenek súlyukból. Kína és India viszont ezzel egy időben hatalmas növekedésre számíthat. Ez a szituáció definíció szerint a hegemóniaháborúval egyenlő. A globális részesedésért vívott háborúnak azonban nem lesz nyugati győztese. Az úgynevezett nyugati szövetségesek, a kulturális értelemben vett nyugati társadalmak jelentős súlyveszteséget fognak elkönyvelni – fogalmazott Böröcz József.

Milyen eszközökkel állítják elő a világkapitalizmust?

Melegh Attila szociológus előadásában − “A Kelet–Nyugat diskurzus hegemóniája” − a világkapitalizmus elemzésére szolgáló uralkodó diskurzus hegemonikus természetét elemezte. Rámutatott: az a mód, az a nyelv, az a gondolkodási keret, amelyben ez az elemzés folyik, valójában a világkapitalizmus előállításának eszköze. A hierarchikus természetű rendszerhez hierarchikus szemléletű víziók társulnak. A domináns ideológiai diskurzus szabja meg annak a kereteit, hogy hogyan elemezhetjük a világkapitalizmust, és azt is, hogy hogyan lehet ezt a keretet meghaladni. A diskurzus meghaladása nélkül ez nem megy – szögezte le Melegh Attila.

Miért olyan erős ez a diskurzus? – tette fel a kérdést a szociológus. Azért, mert a népek közötti különbségek lineáris sorba rendezése tovább erősíti a hierarchia tetején elhelyezkedőket. Az uralkodó diskurzus jellegzetes vonásai között említette, hogy az Európai Unió központjának szemszögéből a “haladást” az “európai ideálok” felé közeledés leegyszerűsített skáláján illik lemérni. Az unióhoz csatlakozni kívánókról készült “országjelentések” jellemző fordulatai bőven adnak erre a szemléletmódra példát. Az unalmas bürokratanyelven megírt szövegek meghatározzák az európai ideálok körét, és mindenkit azon mérnek, hogy milyen távol esnek ettől. Ez a klasszikus Európa-centrikus szemlélet tovább élése. Mindenkit arra kényszerít, hogy önmagát is ezen beszédmód szerint értékelje. Ennek a szemléletnek alapvető jellemzője, hogy szűkös keretet biztosít a világ megértésére, mert nacionalista, “nyugatosító” természetű megközelítés.

Ebből a keretből a különböző megközelítések feltárásával, a közöttük lehetséges kapcsolatok megteremtésével lehet kitörni. Egyfajta “határvidéki” gondolkodás lenne képes együtt kezelni a nyugati és keleti megközelítéseket. Melegh Attila rámutatott: a jelenlegi világrendszer természete inkább a fundamentalizmus és a nacionalizmus erősödésének kedvez. Új technikákat kell kifejleszteni a különbözőségek kezelésére, új diskurzust kell kialakítani, hogy a világ megújulhasson.

Régi viták, amelyek elevenbe vágnak

Tamás Gáspár Miklós filozófus előadása a forradalmi munkásmozgalom örök vitájához kapcsolódott: ki az új rendszer megteremtésének főszereplője? A mozgalom a munkásosztályt tekinti ilyen szereplőnek. Az osztályfogalom kétféle (rousseau-i és marxi) felfogása azonban alapvető különbséget takar abból a szempontból, hogy maga a munkásosztály hogyan viszonyul ehhez a szerepéhez.

Rousseau morális alapon közelít: abból indul ki, hogy az emberi szenvedés nem igazolható. A rousseau-i felfogásból kiinduló szocialisták ezen az alapon önmagukat, mozgalmukat, osztályukat nemesnek, a többi osztálynál különbnek, tisztábbnak látták. A 19–20. században ennek a felfogásnak egészen megdöbbentő, szociológiailag is kimutatható következményei voltak. Tamás Gáspár Miklós hivatkozik egy 1906-os szociográfiára, amelyet Robert Brown marosvásárhelyi munkáskolóniák körében készített. Ezeknek a munkásközösségeknek markáns jellemzői voltak: harcos ateisták, élesen vallásellenesek, elkötelezett feministák, akik ragaszkodtak a szigorú absztinenciához és vegetarianizmushoz. Mint egy szekta! − mondta Tamás Gáspár Miklós a száz évvel ezelőtti kutatás eredményéről.

Ennek a morális alapokon álló mozgalomnak a szocializmushoz való viszonyát ezek szerint a közös értékek és érzelmek határozták meg. Mindennek azonban semmi köze a marxizmushoz − szögezte le Tamás Gáspár Miklós. Marx ugyanis következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy semmi sem lehet rosszabb, mint proletárnak lenni. A proletariátus eszerint nem valamiféle morális és intellektuális megvilágosodása miatt válik a szocialista forradalom főszereplőjévé, hanem helyzete miatt. A helyzet logikájából következő racionális cselekvései által.

A forradalmi mozgalom fő ágensének kérdését kiélezi, hogy a második világháború után drámai változás állt be: a munkásosztály elvesztette proletár identitását, miután teljes vereséget szenvedett a kulturális önállóságának megőrzéséért vívott harcban. Az autonóm munkáskultúrát felszámolta a szabadidő-kapitalizmus − szögezte le a filozófus.

Ez igazi “marxi” helyzet − hívta fel a figyelmet Tamás Gáspár Miklós. A munkásmozgalmat sokáig jellemző messianisztikus, utópisztikus jelleg eltűnt. A nagy társadalmi átalakulás főszereplőjére így a továbbiakban érvényesek Marx szavai: “Nem tudják, de teszik”. Tevékenysége a kapitalizmus felszámolását szolgálja, de ezt nem ideológiailag tudatosan éli meg. Kétségtelen azonban, hogy ebben a helyzetben rendkívül nehéz marxistának lenni – mondta a filozófus.

A gender kelet-európai terjedésének visszásságai

A nők helyzetével, esélyeivel, diszkriminálásuk elleni küzdelmével foglalkozó intézmények és társadalomtudományok − angolból származó műszóval, a gender − sajátos nehézségekkel szembesülnek Kelet-Európában, mondta előadásában Susan Zimmermann. Ebben a régióban a gender szemléletének érvényesülését leginkább az gátolja, hogy maga a probléma sincs pontosan meghatározva. Általánosnak tekinthető felfogás, hogy ez “nem lényeges ügy”. Gyakran emlegetik a keleti gender túlzott függését a nyugati pénzforrásoktól, és azt a veszélyt, hogy nyugati feministák próbálnak diktálni a kelet-európaiaknak.

Susan Zimmermann friss empirikus kutatásban vizsgálta, hogy mi az oka ezeknek a feszültségeknek. 1989 után az egész régióban látványosan elterjedtek a genderintézmények és -kutatóhelyek, de nagyon lényeges helyi eltérésekkel. Ezeket a különbségeket meghatározó tényezőnek bizonyult, hogy az adott országban milyen intézmények voltak a gender meghonosításának főszereplői: alapítványok, esetleg pártalapítványok, nemzetközi szervezetek vagy nyugati egyetemek.

A kutatás azt a folyamatot dokumentálta, hogy a gender térnyerése sajátos formákban, az egyetemi szférán kívül megteremtett intézményeken keresztül valósult meg a kelet-európai régióban. A genderkutatók az egyetemek falain kívül, az egyetemek körül találnak helyet maguknak. A rendszerváltás nem érkezett el a felsőoktatásig − magyarázta a jelenséget Susan Zimmermann. Az eredmény: a nagyobbrészt angolszász forrásokból finanszírozott új intézmények “árnyékhálózata” épült ki a rendszerváltó kelet-európai országokban.

Ahol lehetőség nyílt, az egyetemeken és egyes nyugati cégeken belül is gender-“mintaközpontokat” hoztak létre, tréningprogramokat, nyári egyetemeket szerveztek, melyek elsősorban szimbolikus jelentőséggel bírtak. Ezek a kezdeményezések minden esetben az emberi jogok helyzetének javítására irányuló, demokratizálási csomagok részei voltak.

A genderrel kapcsolatos gyanakvás gyökereiről Susan Zimmermann elmondta: a kritikusok gyakran a neoliberalizmussal azonosítják, az egyetemi rendszer-átalakítás nyugati, “neoliberális” típusának jeleként kezelik a gender térnyerését. A genderkutatás elterjedését az adott ország “nyugatiasodásának” egyértelmű mércéjeként értékelik.

A kutató úgy látja: a gender keleti terjesztése kétségtelenül összefügg a Kelet-Európa és a Nyugat között kialakult hegemonikus viszonnyal. Ezt nem szabad eltagadni. Ugyanakkor a kelet-európai genderkutatás és a nyugati központok kapcsolatának hegemonikus jellegére nem elfogadható válasz magának a genderproblémának a teljes elutasítása sem − figyelmeztetett Susan Zimmermann, aki úgy látja, a megoldás a gender összekapcsolása a térségben érvényesülő nem hierarchikus, jogkiterjesztő, demokratizáló törekvésekkel. A gender ugyanis a látszat ellenére is valóban a kelet-európai transzformációs folyamat része.

Pozícióharc a civilizáltabb kapitalizmusért

A világkapitalizmus hegemonikus rendszerét legfeljebb metaforikus értelemben lehet “birodalomként” emlegetni, de ez a megközelítés nem lehet tudományos alapja az alternatív stratégiák keresésének − kezdte előadását Szigeti Péter, az MTA Politikatudományi Intézetének kutatója. Amellett érvelt, hogy − amint arról a világrendszer-kutatás meggyőz – nem beszélhetünk a globálkapitalizmus birodalommá szerveződő világrendszeréről, hiszen a tőkés világgazdaság nem rendelkezik egységes központtal, átfogó szerkezettel. Ez az egyetlen világgazdaság a történelemben, amely nem alakult át egyúttal világbirodalommá − fogalmazott Szigeti Péter. A világkapitalizmusnak a heterogenitás megszüntethetetlen jellemzője.

A világrendszer hatalmi szerkezetének változása ciklusos természetű. A tőkés világgazdaság ciklusainak megfelelően újabb csúcshegemón államok emelkednek fel, amelyek a tőkefelhalmozásban elért kiemelkedő sikereik alapján a ciklus egészében egyértelmű hegemón pozícióban vannak. Ezek a csúcshegemón államok − az Egyesült Államok előtt Anglia, azt megelőzően Hollandia − a korabeli világgazdaságban számításba jöhető összes gazdasági előnyt egy kézben egyesítették. A hegemóniaviszonyok a nagy háborúk utáni rendezésekben alakultak át és szilárdultak meg újra. A csúcshegemón hatalom minden ciklusban az egész világgazdaság érdekeként jelenítette meg saját érdekeit. (Hollandia elsősorban a hajózás szabadságát, Anglia a kereskedelem szabadságát, az Egyesült Államok a vállalkozások szabadságát állította be általános érdekként.)

Az egyes ciklusokon belül kibontakozó érdekharcok legfőbb alapja, hogy a kapitalista világgazdasági rendszer egyaránt képes hegemonisztikus, monopolisztikus és osztálykompromisszumos formában működni. Egyáltalán nem mindegy, hogy melyik forma érvényesül − mutatott rá Szigeti Péter.

A globálkapitalizmus centruma évtizedek óta őrzi a jelenlegi status quót. Az Egyesült Államok vezető szerepe gazdasági, technológiai és katonai téren is egyértelmű. A megosztott “régi” és “új” Európa minden területen összefonódik ezzel a centrummal. Ma a nemzetközi munkásmozgalom központja Latin-Amerikában van − folytatta Szigeti Péter −, de a félperiférián koncentrálódó ellenállást a centrum támogatása nélkül a 20. századi államszocialista kísérlet sorsa fenyegeti.

Hogyan lehetne megbontani a jelenlegi hegemóniát? − tette fel a kérdést Szigeti Péter, előrebocsátva: a jelenlegi erőviszonyok ismeretében nem reális a kapitalizmus megdöntésén, a posztkapitalista alternatívák közvetlen célul tűzésén alapuló stratégia. Nyilvánvaló az is, hogy a csúcshegemón hatalmat katonai eszközökkel nem lehet kompromisszumokra kényszeríteni. Gazdasági téren viszont elmozdulás várható, hiszen az Egyesült Államoknak rövid időn belül versengő régiók konkurenciájával kell számolnia.

Szigeti Péter úgy látja: a legtöbb esély a “szabályozó hatalmak” kikezdésére kínálkozik. A csúcshegemón hatalom kulturális befolyásának gyengítése akadályozhatja, hogy a tömegbefolyásolás fórumain intézményesen ellehetetlenítsék a rivális alternatív kísérleteket.

Nem veszett el a szociális-kulturális szempontból civilizáltabb kapitalizmus esélye, de ennek érdekében szívós pozícióharcra kell berendezkedni, mindent meg kell tenni a szociális Európa megteremtéséért − mondta előadásában Szigeti Péter.

Zárszó: a kapitalista rendszer emberellenes maradt

A követendő stratégiáról ezután Catherine Samary is kifejtette gondolatait, elsősorban a baloldalnak az Európai Unión belül követendő stratégiájára összpontosítva. Rámutatott, hogy nem szabad fétisként kezelni az EU-t, szakítani kell az európai közösségi rendezést megalapozó egyezményekkel (az Európai Központi Bank ügyétől a jogérvényesítés folyamatának teljes rendszeréig). Követelni kell az EU politikai legitimitásának megteremtését, a szavak és tettek közötti ellentmondások megszüntetését. Elfogadhatatlan a nyugati EU-tagok arrogáns, “neokolonialista” magatartása a keletiekkel szemben − sorolta a fő témákat Catherine Samary. Kijelentette: már az európai költségvetési vitában meg kell akadályoznia a baloldalnak, hogy az EU “versenyképessége” jegyében folytatódjon a ma még létező szociális jelleg lebontásának “barbár” folyamata.

Végül Alekszandr Taraszov orosz radikális gondolkodó fejtette ki, hogy a 20. századi félresikerült forradalmi kísérletek után új − a viszonyok éretlensége miatt nem szocialista, de antikapitalista − világforradalmi stratégia kidolgozása és kivitelezése került napirendre, amely számol azzal, hogy az “osztályellenség erősebb, mint bármikor”, ezért a forradalomra hosszabban kell felkészülni, és lehetséges, hogy nagyobb áldozatokat is követel minden korábbinál. A stratégia egyik legfőbb jellemzője, Taraszov szerint, hogy a politikai-kulturális mainstreamtől távoli központokból indul ki, amelyekkel szemben a neoimperializmus nem képes megfelelő eréllyel fellépni. Taraszov szerint ilyen “hézagok” a világimperializmus mindenre kiterjedő befolyási övezetében egyes dél-amerikai indián szabadságmozgalmak − Ecuadorban, Bolíviában − vagy indiai, nepáli felkelőcsoportok. Úgy látja, ezek a mozgalmak ott arattak sikert, ahol a helyiek nem használták a centrum kulturális intézményeit, horizontális kapcsolatok hálózatában szervezik meg magukat, nem használják a mobilhálózatokat, az internetet, sőt a világnyelveket, a centrum nyelveit sem. Ahol ignorálják az angolt, a franciát, a németet, használják helyette például a kecsua nyelvjárásokat. Taraszov szerint a centrumországokból nem indulhat ki az antikapitalista világforradalom, az “első világ” baloldalának azt a célt kell kitűznie, hogy a periférián támogatják a forradalmi mozgalmakat. Történelmi analógiája szerint: a rabszolgatartó rendszert sem a rabszolgák szüntették meg, a feudalizmust sem a jobbágyok, ahogy a kapitalizmust sem a bérmunkások fogják felszámolni, hanem a posztkapitalista termelési mód képviselői.

A konferencián jelenlévők nagy többsége más-más érveléssel, de kétségét fejezte ki Taraszov stratégiai javaslatainak helyességéről.

Zárszavában Krausz Tamás történész leszögezte: a konferencia egybehangzó tapasztalata, hogy hallatlanul fenyegető ellentmondásokkal kell szembenézni. A kapitalizmus velejéig emberellenes rendszer maradt. A globális kapitalizmus szervezett ellenfelei ugyanakkor társadalmi-kulturális-szervezeti értelemben is legyengültek.

Mi várható? A konferencia alaphangját meghatározó baloldali értelmiség nem hisz a rendszer humanizálhatóságában − folytatta Krausz Tamás. Alternatívaként többen, különböző hangsúlyokkal, de egybehangzóan hangsúlyozták: vissza kell térni a szocializmus valamilyen perspektívájához. Ennek alternatívája ugyanis csak a kapitalista világrendszer bomlása lehet, amit a konferenciára Londonból üzenetet küldő Mészáros István filozófus − Rosa Luxemburg nyomán − a “barbárság” fenyegető állapotának nevezett.

A baloldali értelmiség több területen is vitaképes, vállalható elemzést tud felmutatni, szögezte le Krausz Tamás: a gazdasági elemzés adekvát elméleti képet ad az új neoliberális rendről; a szocializmusról is vitaképes elméleti képet alkottak. A leggyengébb a “Mit tegyünk?” kérdésre adott politikai-stratégiai elemzés.

A taktikai szempontokat sorra véve, Krausz Tamás úgy látja: a rendszer egésze tarthatatlan − de ettől még a rendszeren belül is követelésekkel kell előállni, annak tudatában is akár, hogy ezeket a követeléseket nem fogják teljesíteni. Enélkül nem fognak kialakulni a stratégiai változáshoz szükséges felhajtóerők, tarthatatlanná válhat a baloldal helyzete. Végül külön hangsúlyozta Krausz Tamás a baloldali együttműködés szükségességét: a keleti országok baloldali erői további segítséget várnak a nyugatiaktól.

Milyen rendszer az, amely munkahelyek tömeges megszüntetésével halmoz fel kolosszális vagyonokat, és közben emberek millióit kényszeríti gettókba, egészségtelen lakáskörülmények közé, lerobbant lakótelepekbe, parkolókban működő iskolákba, bódétanfolyamokba, reménytelen kis melókba, "pofára" "kiérdemelt" rendőri zaklatásokba?

1. Szakít-e végre Franciaország az apartheidpolitikával?

Furcsa jelenségnek lehetünk tanúi: a francia politikusok egymás sarkát taposva rohannak a tévébe, és kórusban szajkózzák: “Értjük, fiúk, hol a baj, és mindjárt teszünk valamit értetek!” Mindenki érti a helyzetet, mindenki tudja, mi a teendő.

Nos, ha tudták, uraim, miért tették mindennek az ellenkezőjét harminc éven át s főleg az utóbbi időben? Miért vonta meg a francia kormány a támogatást a helyi kezdeményezésektől az elmúlt két évben? Ki csökkentette 15%-kal az egészségtelen lakáskörülmények felszámolását célzó állami hitelek összegét a 2006-os költségvetésben? Ki állított a külvárosi rendőrség helyére rohamrendőröket, akik rendszeresen megalázták, és önkényes letartóztatásokkal hergelték a külvárosiakat, hogy működésüket egyik jelentésében még az Amnesty is erőszakosnak és rasszistának bélyegezte?

2. Mit titkolnak?

Két eset lehetséges. Vagy tudták önök, politikai vezetők, hogy a bajok oka a társadalmi igazságtalanság és a “jövőtlenség”, ám ennek ellenére nem tettek semmit. Ha ez igaz, hogyan bízhatnánk még önökben? Vagy pedig fogalmuk sincs, mi lehetne a megoldás, mivel a társadalmi igazságtalanság rendszerük szerves része, s mivel nem szándékoznak hozzányúlni a hatalmasok privilégiumaihoz. De ha így van, hogyan bízhatnánk még önökben?

3. “Az erőszak nem megoldás?”

Tisztelt burzsuj urak, lennének olyan szívesek végre megmondani a szegényeknek, hogy akkor milyen harcmodort válasszanak, minthogy eddig semelyik sem vált be, sőt a helyzet csak rosszabbodott?

És főleg: ne legyenek már ennyire képmutatók! Annak idején mégis milyen eszközökkel szerzett akkora vagyont a francia burzsoázia: talán nem rabszolgatartással és Afrika kincseinek kifosztásával? A francia hadsereget talán azért vetették be, hogy virágcsokrokkal lepje meg az algériaiakat, a marokkóiakat és a többi leigázott és lemészárolt népet? És manapság ki hízik az új gyarmatokon a Total vagy Bouygues-féle multik vállalatain, ki taszítja egyre nagyobb nyomorba a helyi lakosságot?

4. Hol az igazi erőszak?

Milyen rendszer az, amely munkahelyek tömeges megszüntetésével halmoz fel kolosszális vagyonokat, és közben emberek millióit kényszeríti gettókba, egészségtelen lakáskörülmények közé, lerobbant lakótelepekbe, parkolókban működő iskolákba, bódétanfolyamokba, reménytelen kis melókba, “pofára” “kiérdemelt” rendőri zaklatásokba?

Évről évre egyre több ember tengődik sovány jövedelmekből, miközben a kormány csökkenti a nagy vagyonok után fizetendő adókat. Évről évre emberek százai halnak meg a párizsi járdákon. Milyen rendszer az, amely semmiféle perspektívát nem kínál a fiataloknak: “Leszarom, ha lecsuknak, az életemnek már így is lőttek!” Hát nem erőszakra épül az ilyen rendszer, nem a rendszer maga képviseli az erőszakot?

5. “Hogy történhetett meg ez Amerikában?!”

– sápítozott a média a Katrina–Bush-botrány kapcsán. De mi vajon nem ugyanazon az úton haladunk teljes sebességgel? Az Európai Alkotmánnyal, a Bolkestein-doktrínával meg az összes Lisszabon (2000) óta hozott európai intézkedéssel talán nem a keresetek, a nyugdíjak és a szociális támogatások lefaragására indult hadjárat? Nem a legjobb úton vagyunk afelé, hogy utolérjük Busht a szegénységi küszöb alatt élő 40 millió szerencsétlen tekintetében?

Mi másra jó a makacs törekvés, hogy minél tovább dolgoztassák az időseket, ha nem arra, hogy a reménytelen munka nélküli fiatalok tömegeit szaporítsák? Hát normális dolog az, hogy a Shell-Hollande dolgozóinak sztrájkolni kell ahhoz, hogy ne veszítsék el a nyugdíjjogosultságukat, miközben a vállalat profitja robbanásszerű emelkedést mutat (18 milliárd dollár 2004-ben, s 68%-kal több az idén)? Nem éppen az lenne a normális, hogy radikálisan csökkentsék a munkaidőt, munkahelyeket teremtve? És mi az akadálya ennek a logikus megoldásnak? Tán nem a szemérmesen “versenyképességnek” nevezett, szent és sérthetetlen nagyvállalati szuperprofit?

6. Emberi lények a kukában?

Amikor a fiatalok kocsikat égetnek, az zavaró, és odafigyel a sajtó. De melyik média foglalkozott az üggyel, amikor ugyanezeknek a fiataloknak az élete ment füstbe és fulladt reménytelenségbe? Hogy hihetnénk az állítólagos “szociális felvonóban"¹ , amikor egyre több nyugati közgazdász jelenti ki közönyösen, hogy “Hatmilliárd emberi lény él a Földön, de közülük ötmilliárdra soha nem lesz szükség”? Őszintén: nem embertelen az a rendszer, amelyben élünk? Egyeseket az utolsó leheletükig kiszipolyoznak, míg másokat szó szerint a kukába dobnak? Mi a fontos, amikor a jövő társadalmát építjük: a multik profitja, vagy az emberiség szükségletei?

7. A megosztás stratégiája?

Persze, aki felgyújtja külvárosi szomszédja kocsiját, az akaratlanul is egy követ fúj a kormánnyal. Mivelhogy az a szomszéd, akinek arra kell a kocsi, hogy eladja magát a munkaerőpiacon (és maximálisan kizsákmányoltassa magát), az a szomszéd éppen úgy a multik diktálta európai politika áldozata. Pont, mint az a kisnyugdíjas, akit a létfeltételeit kikezdő hatalom taszít anyagi bizonytalanságba.

Nem fél a hatalom attól, hogy a kisemmizettek összefognak a kizsákmányolás ellen? Hát nem nyílt rasszista provokáció a piti bűnözésről közölt felfújt és meghamisított statisztika, miközben a fehérgalléros bűnözők védelmet élveznek? Veszélyesnek tüntetik fel a muszlimokat, bár akárhova nézünk, szélsőségeseket látunk, s rendőrségi ügyet kreálnak a fátyolviselésből. Nem az-e a nyilvánvaló szándékuk, hogy a valós társadalmi problémákat vallási álproblémák mögé rejtsék, és a kizsákmányolás áldozatait egymás ellen uszítsák?

A legszegényebbeket gettóba csukják, és rendőrkordonnal zárják körül: zseniális megoldás az ellenállás megtörésére! Mindaddig, amíg a fehér kisemberek a fekete és arab kisemberekre acsarkodnak, a hatalmasok (az ő pénzüknek nincs ám színe!) nyugodtan alhatnak.

Az a legnagyobb baj, hogy Sarkozy demagógiája beválik; miközben ez a dúsgazdag mágnás Bush stílusában társadalomellenes politikát csinál, Franciaország és Belgium munkásainak jó része bedől a szövegének. Nem lesz könnyű tiszta vizet tölteni a pohárba!

8. Mit is akar Fachozy² beadni az embereknek?

Nos, természetesen, hogy álszent riválisai félre akarják állítani, megkísérlik elgáncsolni az elnökségért folyó küzdelemben, de közben kezüket dörzsölik, mert ő elvégzi helyettük a piszkos munkát. Hiszen mindannyian tisztában vannak azzal, hogy a társadalmi probléma még messze nincs megoldva, és hogy a zavargások még sokáig tarthatnak. Jól jön tehát a jó öreg “Monsieur Kärcher”³ a háznál!

Fachozy már jóval a külvárosi események előtt olyan szabadságkorlátozó törvényeken dolgozott, amelyek mindannyiunkat érintenek, és előbb-utóbb egész Európában bevezetésre kerülhetnek: lehallgatás, internet-kémkedés, politikai elítéltek kiadatása, önkényes kitoloncolás… Miután szándékosan felszította a feszültséget, Fachozy kihasználja a helyzetet, és antidemokratikusnak kiáltja ki ugyanezen törvényeket. Ez persze kapóra jön a társadalmi mozgalmak és a szakszervezetek leszerelésében. No és a szólásszabadság leszerelésében is (lecsukatott egy fiatal bevándorlót, amiért az, úgymond, “inzultálta” őt).

9. Milyen megoldást javasolnak?

Azok, akik állítólag “megértették a fiatalok gondjait”, bizonygatják, hogy egy kicsivel több pénzt fognak adni a külvárosoknak, és visszaállítják a külvárosi rendőrséget meg a szociális munkásokat, akiket nemrég elvettek tőlük. Csupán csak az a baj, hogy ha a zsaruk és a szociális munkások le is csitítják egy időre a lázadókat, munkahelyeket nem tudnak teremteni. Márpedig a beilleszkedéshez valódi munka, rendes jövedelem kell.

De elő lehet-e teremteni a szükséges munkahelyeket, és figyelembe lehet-e venni a lakosság szükségleteit, amíg a rendszer kevesek érdekeire és maximális profitjára épül? Ha azt akarjuk, hogy többé ne hajítsanak emberi életeket a szemétre, nem kellene-e végre felváltani a dzsungel törvényeit magasabb rendű, emberi törvényeknek?

Az éhezés felszámolása bolygónkon kevesebbe kerülne, mint az USA éves katonai költségvetésének egynegyede. Mi tart hát vissza minket?

10. Hagyjuk ott őket a gettóban?

Könnyű szemére vetni a külvárosi gyújtogatóknak, hogy nincs programjuk, hogy célt tévesztettek. A korai munkásmozgalomban a végsőkig kizsákmányolt munkások összetörték a gépeket, ami ugyanígy önmaguk ellen irányult. Ha meggondoljuk: honnan is vehetnék ők a világos követeléseket, a tisztánlátást bajaik okaival kapcsolatosan?

Mit tett a munkásmozgalom, mit tettek a haladó értelmiségiek annak érdekében, hogy felszámolják ezt a megosztottságot a külvárosi fiatalok és a többi társadalmi osztály között? Csak úgy számolható fel a megosztottság, ha hidakat verünk a társadalmi szakadék fölé, ha megismertetjük velük a korábbi harcok tanulságait. Mielőtt azonban tanítani kezdenénk, magunknak is tanulnunk kell. Meg kell tanulnunk meghallani. Mert a “gyűlölet”, amelyet ezek a fiatalok táplálnak, nem negatív érzelem. Jogos felháborodás az igazságtalansággal szemben. Márpedig minden korban ez az érzelem volt az ellenállás alapja, ez volt az első lépés a világ megváltoztatása felé.²²

Jegyzetek

¹ “Ascenseur social” – általánosan használt kifejezés a társadalmi mobilitás jelölésére

² Vö. facho – (fr., biz.) fasiszta.

³ Kärcher – közismert utcaseprőgép-márka a francia nagyvárosok utcáin

(Fordította: Lugosi Ágnes)

A tanulmány áttekintést nyújt a posztindusztriális társadalmak szociológiai elméleteiről, arról, hogy milyen kategóriákban ragadhatók meg az új egyenlőtlenségek, hogyan történik ezek reprodukciója, és mennyiben változtak meg ebben a struktúrában a szocializáció, a munka világába való beilleszkedés és az egyéni életút kialakításának feltételei. A meghosszabbodott ifjúsági életszakasz magával hozza a család, az otthoni nevelés, fegyelmezés szerepének átértékelését, de ugyanakkor a társadalmi egyenlőtlenségek reprodukciójának más formáit is. Egyre hangsúlyosabbá válnak a címek, diplomák, amelyek már nemcsak a tudományos-kulturális presztízst jelentik, hanem a rugalmas munkaerőpiacon is előnyt biztosítanak.

1. A “posztindusztriális társadalmak” korszaka

A fejlett nyugati társadalmak elmúlt fél évszázados átalakulása egész sor egymással összefüggő elemből áll.¹ A társadalom strukturális változásának négy, szociológiai szempontból meghatározó jelentőségű tendenciáját emeljük ki:

1. a fejlettebb társadalmak gazdasága a magas termelékenység bázisán tovább fejlődik, és kiterjed “az intenzív tömegfogyasztás társadalma” (Zinnecker, 1992);
2. a szolgáltatói szektor erősödésével kialakul a “szolgáltatói társadalom” és a “szabadidő-ipar” (Gershuny, 1981);
3. zsugorodik és gyökeresen átrendeződik a történelmileg kialakult keresői tevékenység intézményesült rendszere, “flexibilis alulfoglalkoztatottság” figyelhető meg: sokan kiszorulnak a munka társadalmilag szervezett világából, új – kevéssé formalizált – kereső tevékenységi formák alakulnak ki (Beck, 1983);
4. ezzel szoros összefüggésbe hozható a felsőoktatás expanziója, vagyis a főiskolai, egyetemi hallgatók létszámának drasztikus emelkedésével; a munka és a tanulás két “életvilága közötti lavírozás” tölti ki az emberek jelentős részének életét (Beck, 1983).

A hatvanas évektől beállott változások – Gerhard Schulze² szerint – olyan jelentősek voltak a fejlettebb nyugati társadalmakban, hogy a történetileg kialakult hagyományos vertikális rétegződési sémákkal már nem voltak leírhatóak (csak azt voltak képesek megragadni, aminek valami köze volt a termelési folyamatokban elfoglalt helyhez). Az új feltételek között rendre elveszítették jelentőségüket a korábbi “rétegképző tényezők”. Egy új strukturális indikátor jelent meg: az életkor, amely összekapcsolódik azzal, hogy a fő létprobléma immáron nem a megélhetéshez, hanem az “élményszerzéshez” fűződik. A fiatalabb nemzedékek nyitottak az új tájékozódási pontokra: “…a gazdasági szemantika elhalványuló kategóriái mögött kirajzolódtak a pszichofiziológiai szemantika körvonalai”³ . Az egyre inkább strukturális jellemzővé váló korcsoport szerinti tagozódás azonban nem váltotta fel a hagyományos gazdasági differenciálódást, csak “rátelepedett”, elmozdulásokat idézett elő. Az egyenlőtlenségek definíciójában egyre fontosabbá vált a szubjektivitás, a spontaneitás kategóriája, ahol az életkor különös jelentőséggel bír. Az alapvető társadalmi konfliktusok színtere áttevődött az “önmegvalósításért” küzdő fiatalabb és a “fennálló rendszert” képviselő idősebb korcsoportok összetűzéseire (zene, hajviselet, viselkedési formák konfliktusai a 60-as évek közepétől).

A fejlett nyugati társadalmakban a 80-as évek kezdetétől – a felnőtté váló fiatalok “élményre orientáltságának” tömegessé válásával – az emberek mindinkább önmagukkal kezdtek el foglalkozni (“individualizálódó kultúra”). A valóságmodellekből kiveszett a “kollektív” jelleg, fokozatosan elhalványulnak a társadalmi nagycsoportok hagyományos szociológiai kategóriái, és átadják helyüket egyfajta “miliő-etnocentrizmusnak”. Egyre inkább a közvetlen jövő “élménytartalmai” – a nyaralás, a hétvége, a ruhatár, az autó, a televíziós műsorkínálat, a képes újságok, az étlapok – kezdték foglalkoztatni az embereket. Látszólag a korábbi társadalmi csoportok egyre kisebb kulturális egységekre bomlanak, egyre áttekinthetetlenebbé válik a társadalom tagozódása. Valójában – Gerhard Schulze szerint legalábbis – éppen fordítva alakulnak a dolgok: a nyolcvanas évek végétől “a társadalmi miliők alkotta, kifejezetten egyszerű, a régiókat átfogó csoportstruktúrákkal⁴ ” jellemezhetőek a posztmodern társadalmak. A mindennapi élet uralkodó terepévé vált az “élménypiac”; roppant mennyiségű kapacitással, kereslettel, emberi erőráfordítással, gazdasági energiával.

Ezek után jogosan felvethető a kérdés: “Mi is maradt olyan, mint volt?”. Az ipari társadalmak 50-es években tapasztalható “újjáépítésének” időszakához képest szinte az élet minden szeglete átrendeződött. Hiába ugyanazok az emberek hozzák létre a társadalmi viszonyokat, mint korábban, csakhogy – a szerző szerint – “a szubjektumok mélyreható átalakulása láttán már nincs értelme »ugyanazokról« az emberekről beszélni”⁵ . Ebben az individualizálódó kultúrában úgy is elemezhetjük az egyének társadalmi beilleszkedési folyamatait, mint individualizált választások és a társadalmi strukturális környezet kényszereire reflektáló mozzanatok együttesét, amit a továbbiakban “individualizálódó-reflexív” folyamatnak nevezünk.

E folyamatok komplex elemzései nyomán sajátos metodológiai problémákra hívja fel a figyelmet több európai, észak-amerikai könyv⁶ , valamint tanulmány⁷ . A vélemények egybecsengenek abban a tekintetben, hogy új szociológiai szemléletmódra van szükség, amely segítségével pontosabban és megbízhatóbban elemezhetők ezek az új társadalmi jelenségek. Kiemelésre érdemes a tanulmányok közül Rudd és Evans (1998), valamint du Bois-Reymond (1999) munkája. Ők elsősorban az egyéni választás és a társadalmi struktúra között fennálló feszültséggel, ellentmondásos helyzettel foglalkoznak a fiatalok körében, és több konkrét kutatási problémát is megneveznek, melyek további tisztázásra szorulnak.

Az egyik az, hogy a fiatalok a választásokba és az egyéni erőfeszítésekbe vetett hitre szocializálódtak, továbbá az aspirációk és a hozzájuk tartozó eredmények között tapasztalható szakadékot egy időbeli eltérés is meghatározza; mindezeket figyelmen kívül hagyni “óvatlanságra vall”. Fontos magyarázó tényezőnek vélik a fiatalabb korosztályoknak a pszichológiai jellegzetességeit, melyekre – véleményük szerint – eddig nem fordítottak kellő figyelmet a kutatók. A politika és a kutatás szempontjából kiemelik, hogy az individualizáció egyre növekvő hangsúlyozása maga után vonja az ifjúság aktív folyamatként történő értelmezését (tehát az ifjúságot nem a fejlődés egy szakaszának tekintik). Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy a fiatalok számára saját sorsuk irányítása bizonyos fokú személyes befektetéssel jár, és ennek következtében pozitív eredményeket várnak – sőt talán követelnek.

A legújabb kutatások⁸ során világossá vált: annak az esélye, hogy saját értékeik alapján tudják kialakítani megélhetésüket, attól függ, mennyire tudnak együtt élni azokkal a komplexitásokkal, amelyekkel meg kell birkózniuk. Az egyéni döntés következménye az, hogy pozitív összefüggéseket és tapasztalatokat építenek fel ott, ahol látszólag ilyesmi nem is létezik. Más szóval, ahol a strukturált életút nem létezik, vagy “gyorsan halad a megsemmisülés felé”, ott az egyéni döntéseknek fontos szerepe van abban, hogy saját maguk számára mintákat hozzanak létre, amelyek pozitív értelmet adnak életüknek.

A kutatási eredmények felhívják arra is a figyelmet, hogy nem szabad alábecsülni, az 1970 után született generáció milyen súlyos körülményekkel néz szembe világszerte. A gyermekkor és a felnőttkor közötti “híd szétmorzsolódása”⁹ örökös téma marad. A legtöbb iparosodott társadalomban a fiatalok és családjuk kevesebb támogatásban részesülnek a gyermekkorból a felnőttkorba történő átmenet időszakában, ugyanakkor az oktatás és a szakképzés egyre magasabb terheket ró a diákokra és a szülőkre. A tanulásban és a munkában elért sikerek elkerülhetetlenül azok kárára jönnek létre, akik nem ilyen szerencsések. Egy kisebbség sikere erősíti meg azt az elképzelést, hogy az oktatásban és a szakképzés során szerzett képesítések egyenes utat jelentenek a munkavállaláshoz¹⁰ . Továbbra is kézzel fogható tehát az a hamis ígéret, hogy pusztán azzal, hogy egy fiatal végigjárja az oktatási rendszer különböző lépcsőfokait, megszerzi bizonyítványait, el is éri a célját. Bár a fiatalok jelentős része találékonyságról és rugalmasságról tesz tanúbizonyságot, amikor váratlan strukturális és társadalmi akadályba ütközik, meglátásaik azonban főleg a saját személyes tapasztalataikra korlátozódnak. Ezért ahogy Johanna Winn és Peter Dwyer fogalmaz¹¹ : “a strukturált individualizmus által sugallt korlátok további megfontolásra adnak okot”, további kutatásokra van szükség ahhoz, hogy megértsük: a 2000-es években mi jellemző a felnőtté válás folyamataira, a társadalom megváltozott körülményei között.

2. A makrotársadalmi folyamatok hatása az ifjúság életére

Az alábbiakban azokat a tényezőket, fejleményeket, folyamatokat foglaljuk össze – Jürgen Zinnecker gondolatmenetét követve¹² –, amelyek a fejlettebb társadalmak, azon belül is elsősorban a “posztmodern kor” ifjúságának fejlődését meghatározó módon befolyásolták közel két évtizeddel ezelőtt. Érdemes felidézni ezeket a gondolatokat, hiszen kísértetiesen emlékeztetnek a magyar ifjúság mai viszonyaira, dilemmáira. Úgy is fogalmazhatnánk – némi nagyvonalúsággal –, hogy az ezredforduló hazai társadalma “hűségesen követi”, szinte “lekopírozza” mindazokat a folyamatokat, amelyeket a nyugati társadalmak bizonyos tekintetben már maguk mögött tudhatnak, bár következményei ma is meghatározó jelentőséggel bírnak életükben. Zinnecker kitűnő tanulmányában tulajdonképpen – a korábbiakban jelzett – makrotársadalmi folyamatokat a hétköznapok következményeiként, az egyéni életutak színterén vizsgálhatjuk. A következő lényegesebb folyamatokat tartottuk érdemesnek kiemelni a korabeli nyugati irodalom ide vonatkozó részleteiből:

A “posztmodern” ifjúság a “bizonyítványok megszerzésének kényszere” alatt él. A fejlettebb nyugati társadalmakban már jó ideje megfigyelhető, hogy a családokban a gyermekeket arra ösztönzik ezekben az életszakaszokban, hogy minél nagyobb “kulturális tőkére” tegyenek szert. Egyre több társadalmi csoport úgy örökíti át a társadalmi pozíciókat, hogy a gyerekeiket “konkurenciaharcra” késztetik más fiatalokkal a kulturális források elsajátításáért. Ez az igyekezet szorosan kapcsolódik az életpályák alakításához, és különböző privilegizált “címek” megszerzését jelenti¹³ . Mindinkább kiszélesedik és differenciálódik “az életpályák rendszerében” való részvétel, illetve a címek viselésére való törekvés a legtöbb társadalmi réteg körében általánossá válik. Az olyan speciális címek és életpályák jelentősége is megnövekszik, amelyek nem az iskolázottság révén szerezhetőek meg, hanem elsősorban a “szabadidő- és fogyasztási szférában” honosak¹⁴ . Különösen vonzóvá válnak például a média világában kamatoztatható – iskolán kívül szerzett – diplomák vagy a sportkarrier, a divat területeihez kapcsolódó kereskedői tevékenységek.

Konkurenciaharc a címek megszerzéséért és a karrierek kiépítéséért, az ifjúsági életszakasz meghosszabbodása. A családok egyre több időt és energiát invesztálnak a fiatalabb generációk képzésébe, személyiségük alakításába¹⁵ annak érdekében, hogy minél sikeresebbek legyenek a kulturális címek megszerzéséért folytatott konkurenciaharcban, így átadható legyen a kulturális tőke. Mindez azt eredményezi, hogy meghosszabbodik az utódok “reprodukciós ideje”, azaz az ifjúsági életszakasz kitolódik az életük harmadik évtizedére. Megfigyelhető, hogy amint más társadalmi csoportok fiataljai számára is bizonyos képzési idők általánossá válnak (“normává és standard idővé lesznek”), egy sajátos “distinkciókényszer” alakul ki, amely arra ösztönzi a családokat, hogy gyermekeiknek pótlólagos vagy extra időt biztosítsanak a kulturális tőke megszerzéséhez (inkorporálásához) – annak reményében, hogy minél előnyösebb pozíciót szerezzenek meg a társadalmi térben.

A fiatalok sajátos társadalmi pozíciója mint a “kulturális frakció” része. Annak, hogy a gyermekkor “átitatódott a kulturális életpályákkal és címekkel”, sajátos következménye: az ifjúság közelebb került a “kulturális frakciókhoz”, vagyis azokhoz a személyekhez, akik esetében a kulturális források túlsúlya együtt jár a gazdasági szféra bizonyos korlátozottságával. Ennek eredményeképpen a korábbiaknál szorosabb kapcsolat alakul ki a fiatalok és “a kultúra előállítói, közvetítői” – a nagypolgári és kispolgári értelmiség egyes csoportjai – között. Ezeknek az embereknek sajátos életstílusa, viszonylag sok szabadideje és kiforrott véleménye van magukról és a társadalomról, de el vannak vágva a hatalom és a gazdaság centrumaitól. Ezt az életstílust és világnézetet a szakirodalomban “kulturizmusnak” nevezik¹⁶ . Sajátosságai az ifjúkorban: az életet “a játék, a fantázia és az esztétika uralja”, már gyermekkorban több időt töltenek festéssel, zenével, tánccal, irodalommal, drámajátékkal, exkluzív jellegű sportokkal és más kulturális jellegű hobbival. Többségükben kipróbálják a “demonstratív henyélés” életformáját, amely egyfajta “helyettesítése az erősen elfoglalt szülőknek”. Igen egyedi politikai konzekvenciákkal kapcsolódik össze a “kulturizmus” az ifjúsági életszakaszban: elterjed az alternatív életformák kipróbálása, gyakorivá válik köreikben a társadalmi tiltakozó mozgalmakban való részvétel¹⁷ .

A meghosszabbodott ifjúsági életszakaszban különösen fontos szerepet játszanak a jövőben azok a folyamatok, amelyek a fiatalokat a szabadidő és a fogyasztói kultúra értékeihez kötik. Ezen belül is elterjedni látszanak a korábbi hedonisztikus elemek (ahogy egyesek fogalmaznak, a “férfias-proletár” jelleg válik uralkodóvá¹⁸ ). A korábbiakban csak egyes privilegizált rétegek számára elérhető “gimnazista vagy egyetemista fiú” szerepe mindinkább elterjed – a lányok körében is. Feléled, és új formában jelenik meg a polgári értelmiség “ifjúság-mítosza”: a fiatalok mint kulturális “újítók” szerepelnek ezekben a felfogásokban.

A következő hajtóerő, amely az ifjúsági életszakasz meghosszabbításának irányába hat, a foglalkoztatottak társadalmának válsága. A keresői tevékenység drasztikus háttérbe szorulása először óhatatlanul is az új, munkába lépő generációt, az ifjúság jelentősebb csoportjait befolyásolja¹⁹ . A jövőben évekkel kitolódik az első munkába állás időszaka, ugyanakkor növekvő mértékben lehetőség lesz arra, hogy “nem-standardizált felhasználási normák” alakuljanak ki a flexibilis alulfoglalkoztatottság kiterjedt rendszerében²⁰ . A tanuló, pályakezdő, munka nélküli fiatalok tömegesen jelennek meg a munkaerőpiac szürke és fekete zónáiban, különböző – kevéssé formalizált – foglalkoztatási formák terjednek el köreikben.

Ahogy Zinnecker fogalmaz: “a meghosszabbodott adoleszcencia²¹ strukturális tartóoszlopai” a jövőben az alábbi intézmények lesznek:

1. a képzési rendszer;

2. a szabadidő rendszere; valamint

3. a flexibilis alulfoglalkoztatottság rendszere.

A fiatalok jövőjét döntő mértékben e három cselekvési területen való szinkron részvétel alakítja: itt kell “társadalmi identitásukat és életvezetésük stabilitását” megvalósítani.

Mindezekkel a folyamatokkal összefüggésben az ifjúság “társadalmi ellenőreinek” személyében is gyökeres változások figyelhetőek meg. Ahogy háttérbe szorulnak, átalakulnak életükben a munkához kapcsolódó értékek, a fiatalok a “gazdasági felnőtt frakció” kezéből átkerülnek a “kulturális felnőtt frakció” ellenőrzése alá. Ugyanakkor az kevéssé valószínűsíthető, hogy a munka értékei általában leépülnének, inkább kiterjednek más területekre is, és ezáltal pluralizálódnak. A fiatalok a tanulást és a fogyasztást is egyfajta “munkának” fogják tekinteni, a munkához való viszony absztraktabbá, egyfajta “generalizált teljesítményhajlammá” válik²² . A kereső tevékenységgel szemben a “privát lét” és az “önmegvalósítás” értékei veszik át a vezető szerepet az életet szervező elvek között, és immáron nem csak a férfiaknál.

Iskolaszerű tanulás az iskolán belül és kívül. Az előbbiekből következően jelentősen és látványosan megnő a gyermek- és ifjúságkorban az iskola szerepe. Ennek a folyamatnak vannak azonban kevésbé szembetűnő elemei. Ilyen például az a jelenség, hogy a képzőintézmények immáron nem élveznek monopóliumot a gyermekkor és az “ifjúsági moratórium” kialakításában. Ez a relatív jelentőségcsökkenés elsősorban a képzési címek − a szélesebb hozzáférhetőség révén bekövetkezett − nivellálódásának a következménye, illetve annak, hogy némely képzési intézmény a kereső tevékenység szempontjából egyszerűen parkolópályává – vagy ahogy Zinnecker fogalmaz: “élethosszig tartó váróteremmé és tolató-pályaudvarrᔲ³ – válik.

A posztmodern társadalmak egyik jellegzetessége, hogy időben az iskolázás “rák módjára, hátrafelé fejlődik”, azaz egyre korábban kerülnek be gyermekeink a szervezett társadalmi szocializáció világába. A legkülönfélébb “előiskolák” rendszerei a “baby-iskolán” keresztül egészen a megszületés előtti időszakra nyúlnak vissza (“képezzük ki magunkat baby- és kisgyermek-tanárnőv锲⁴ ). Mindez annak a sajátos kényszernek a következménye, hogy a szülők mindinkább törekednek arra, hogy a kulturális tőke megszerzése már a korai gyermekkorban elkezdődjön – úgymond: ne legyen “elvesztegetett idő” egyetlen perc sem. Ennek egyik legsúlyosabb következménye az, hogy gyermekeink túlterheltsége immáron általánossá és “visszavonhatatlanná” válik.

A “felgyorsult és a lelassult életidő” kettős mozgása. A “képzési munkának” a korai gyermekkorba való előrehozatala ennek az életszakasznak a megváltozását, az élettörténet szempontjából egyfajta “meggyorsítását” jelenti²⁵ . A másik irányú fejlődésről – a “késleltetett” felnőtté válásról − már az előbbiekben is volt szó. Ezeket az összefüggő, egymást kiegészítő folyamatokat kölcsönhatásukban vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a gyermek- és ifjúkor tipikus életformájának jellegzetes kettős mozgása van, ami a jövőben várhatóan csak tovább fejlődik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az ember életének kezdeti időszaka egyidejűleg “siet és késik”, vagy “felgyorsul és lelassul” a korábbi generációk életviteléhez képest. Ennek a kettős folyamatnak a legjellegzetesebb sajátossága az egyrészről, hogy a belépés a munka világába általában későbbre tolódik, ugyanakkor “a felnőttlét cselekvési lehetőségei” a korábbi életkorokra csúsznak előre. Az is megfigyelhető, hogy a posztmodern társadalmak mindkettőt preferálják, szinte sürgetik. Ahogy a kutatók fogalmaznak: “legyünk korán nagykorúvá, vállaljunk részt önállóan a fogyasztásban és a felnőtt társadalom életmódjában, de minél később találjuk meg a saját helyünket a munka világában, a folyamatos kereső tevékenység keretei között”²⁶ . Az okok világosak: miközben az önálló fogyasztókra nagy szükség van, ugyanakkor a − formalizált kereső tevékenység keretein belül felkínált − munkalehetőségek egyre fogynak.

A piac közvetítette ellenőrzés. A gyermekek az előrehozott önállósodásuk következtében már egészen korai életszakaszban kilépnek a szabadidő- és a kultúraipar piacára, így ezek ellenőrzik az ifjúságot közvetett módon és “piacorientáltan”. Miután az áruk és a szolgáltatások piaca “a vevő és az eladó egyenlőségének és szabadságának a formális elvén” alapul, az új ellenőrök egyfajta “emancipátorként” lépnek fel a korábbi társadalmi, családi és pedagógiai függőségekkel szemben. A kutatók egyenesen “a pedagógiailag védett gyermekkor és ifjúság megszűnéséről” beszélnek²⁷ . Jelentős változások figyelhetőek meg a következő területeken²⁸ :

– a fiatalok mind nagyobb mértékben részesednek a felnőtt társadalom mindennapi élvezeteiből (elsősorban olyan élvezeti cikkekből, mint az alkohol, a drogok, a cigaretta vagy a gyógyszerek);

– egyes szolgáltatásokat önállóan és tömegesen vesznek igénybe (ilyen például az utazás, a turizmus);

– megfigyelhető a fiatalok “korai önmenedzselése” elsősorban saját testi és lelki állapotuk tekintetében (az igényes testápolás vagy az étlap összeállítása – és immáron “nem csak az édességek terén”).

Amögött, hogy a fiatalokat egyre korábban “vevőnek és fogyasztónak kiáltják ki”, hosszú távú piaci érdekek húzódnak meg. A fiatalokat egyfajta “piaci szakértőknek” tekintik, éppen ezért az ízlésformálás már igen hamar elkezdik köreikben. Előbb, mint hogy önálló vásárlási döntéseket hoznának – de éppen ezért hamar befolyást szerezhetnek e tekintetben a családban. Ez is tulajdonképpen a kulturális szocializáció időbeli előrehozatalának része.

Ahogy Zeiher összefoglalóan megfogalmazza:

“A modernizált gyermekkor és ifjúság elve tulajdonképpen azt a szándékot takarja, hogy a fiatalabbakat korán kiemeljék meghitt szűkebb környezetükből, és szembesítsék a képzés és a fogyasztás helyi sajátosságoktól idegen, generalizált cselekvési szabályaival, amelyek a szülői háztól különböző kulturális kódnak engedelmeskednek. Ebben az újszerű kontrollrendszerben az a törekvés él, hogy a fiatalokban korán kialakítsák az önálló – vagy legalábbis félig autonóm – cselekvést. Ez lehetővé teszi a »hosszú pórázra eresztett« ellenőrzést a korábbiakkal, vagyis a családi szociális miliő színterén zajló szoros vezetéssel és állandó felügyelettel szemben.”²⁹

Mindezek következtében az idősebb generációk “direkt” ellenőrzése helyébe az “indirekt” elemek épültek be, mint például a “példaképek” (“a távolabbi cselekvési horizont személyei”³⁰ ) vagy a “láthatatlan kezű” ellenőrök (a rendőr helyett például a közlekedési lámpa, a helyi felvigyázó helyett a tanácsadók a médiában). Megfigyelhető a szülő és gyermek viszonyában a mindennapi “szociális miliőhöz szabott magatartás-ellenőrzés³¹ ” helyett a hosszabb életszakaszok felügyelete (a “Mit csináltál ma az iskolában?” helyett a “Jó a bizonyítványod?” kérdés kerül).

Talán az egyik leggyakrabban emlegetett sajátossága a posztmodern univerzumnak a “korai biografizálódás”. A szülők és a pedagógusok immáron elsősorban arra törekszenek – szerepük megváltozásának következményeképpen −, hogy “időben belsővé váljon az önellenőrzés”. Norbert Elias már a 30-as évek végén így jellemezte a civilizációs folyamaton belül a magatartás-irányítás ezen új fajtáját: “az idegenkényszertől a belső kényszerig”³² . Az önállósodás egyik legfontosabb mozzanata, ahogy Fuchs fogalmaz: “a gyerekeket és a fiatalokat korán be kell vonni a saját életpályájuk alakításába, és az életrajz szempontjából döntő kérdésekben az együtt döntés jogát meg kell adni nekik”³³ . Mindezekből az következik, hogy igencsak megnő az igény az “életpálya-választási” tanácsadás iránt – már egészen fiatal korban. Ugyanakkor a ma fiataljai hamar megtanulják “az identitás- és az életpályaviták retorikáját”³⁴ is, így nem csak “a mindennapi életvitel témájában” vitaképesek.

Ebből következően megfigyelhető, hogy növekszik a fiatalok véleménynyilvánító képessége életpályájukkal kapcsolatban. Az ezredforduló fiataljai már sokkal iskolázottabbak ezen a téren is, mint a korábbi évtizedekben. Az életpálya individualizálódása következtében a fiatalok korán szembesülnek az úgynevezett “kudarcrizikóval”. Sőt − ahogy Hurrelmann fogalmaz − “már részt vesznek a társadalomirányítás individualizálódásában is, ami abban áll, hogy az egyének hozzájárulnak kvázi rugalmas életpálya-tervezésükkel a felnőtt társadalom válságainak és problémáinak a kezeléséhez. Éppen a fiatalokat szólítják fel arra, hogy az ügyes életrajzi “lavírozással” mérsékeljék a képzés és a munka világában a helykeresés és az utódlás problémáit³⁵ .

A média, a “kultúripar”, a pedagógia és a szociális szolgáltatások területén létrejött szoros kapcsolat a fiatalok és a “kulturális társadalmi frakció” felnőtt képviselői között azt eredményezi, hogy a gazdasági és politikai elit legitimációs kényszerhelyzetbe kerülhet, azaz a generációk közötti feszültségek korábbi tradicionális elemei új mozzanatokkal egészülnek ki és a mikrokörnyezetekből a “nyilvánosság arénájába” tevődnek át. Új “ellenségképek” alakulhatnak ki: a családon belüli pszichológiai feszültségekkel szemben elsősorban az anonim nagyszervezetek és azok tagjai, a politikusok, a rendőrség, a funkcionáriusok stb. válnak fő céltáblájukká. A fiatalok “látványos” csoportjai alakulnak ki, amelyek “nyilvános szabályszegésekkel” adnak hangot véleményüknek. Ide sorolhatók a szkinhedek, a punkok, a rockerek vagy a futballrajongók szélsőségesebb csoportjai³⁶ , de ne feledkezzünk el az újfasiszta jelenségekről sem.

Mindezek eredményeként a családon belül a szülő és gyermek közötti hatalmi viszony most a fiatalabbak javára billen, azaz jelentősen átalakulnak a családon belüli kapcsolatok is. A fiatalok korábban szereznek önállóságot a szülői házzal szemben, partnerkapcsolatot alakítanak ki, kiválnak a szülői otthonból, így megjelenik a “lavírozás” stratégiája a családi kapcsolatokban is. A szülő–gyermek kapcsolatok rugalmasabbakká válnak, mindinkább elterjed az “életvezetés individualizálódásának” tendenciája a szülői háztól való leválás folyamatában is³⁷ .

Egy sajátos − indirekt − befolyás veszi át a korábbi modellek szerepét a gyermekek életútjában. A szülők egyre nagyobb mértékben “tanácsadóivá” válnak gyermekeik pályaválasztásában, vagyis nem közvetlenül – vagyon átadásával vagy képességek átörökítésével −, hanem közvetve, individualizált támogatások révén egyengetik a következő generáció útját. Ezeket kiegészítik egyéni és csoportos lobbitevékenységekkel. A szülők nyomást gyakorló csoportokba szerveződve kívülről próbálnak hatni a képző- és kulturális intézményekre, ilyen módon próbálnak javítani gyermekeik életpályaesélyein. A gyermekes családok számára kedvezőbb feltételek kialakítása érdekében a közvetett módszerek, eszközök mellett közvetlenül is nyomást fejthetnek ki, például azzal, hogy megváltoztatják gyermekeik boldogulása érdekében lakóhelyüket, vagy képzőintézményt váltanak³⁸ .

A – többnyire közvetett eszközökkel rendelkező – szülők tehát arra vannak kárhoztatva, hogy csak kívülről és távolról gyakoroljanak hatást a felnövekvő generációk életének alakulására. Korán és jelentős mértékben önálló cselekvést engednek gyermekeiknek, ahogy Zinnecker fogalmaz: “hosszúra engedett pórázon vezetik őket”. Ez már csak azért is lehetséges, mert háttérbe szorul a tradicionális család modelljében meghatározó jelentőségű “szociokulturális kényszer”, azaz a szülőknek immáron csökken a felelőssége a gyermekeik társadalmi beilleszkedése tekintetében, nem kell kínosan ügyelniük arra, hogy a “helyi társadalmi miliő” befogadja gyermekeiket. A családi ház a jövőben sokkal inkább igazodik a gyermek kulturális, tanulási lehetőségeihez, személyiségéhez, kitolódik a “beillesztésre való igyekezet” arra az időre, amikor már láthatóvá válik a lehetséges társadalmi mobilitás iránya. Ezzel összefüggésben várhatóan kitolódik az a kor is a fiatalok életében, amikor képesekké válnak egy konkrét (munka-) szervezeti miliőbe való beilleszkedésre. E folyamat meghosszabbodásával, kitolódásával együtt többféle státusz-útvonal lehetősége merül fel, és ehhez többszörös átképzés és újratanulás kapcsolódik, hiszen nehéz ma megjósolni, hogy “holnap” milyen képességeket igényel a munka világa. Olyan “praktikák és fogások” terjednek el, amelyek révén a felnövekvő generáció tagjai lényegesen “mobilabbakká” válnak ebben a posztmodern társadalomban. Így tulajdonképpen a családok olyan “tartalékokat képző absztrakt nevelést” valósítanak meg, amelyet a szülők a gyermekeik elképzelt pályája számára “terveznek meg”³⁹ .

Mindezek eredményeképpen a gyermeknevelés kettőssége alakulhat ki a jövőben: míg az egyik oldalon gyarapodnak az “absztrakt teljesítmény-kihívások”, addig a másik oldalon fokozatosan háttérbe szorulnak a hagyományos “korlátozó nevelési követelmények”. A családi nevelés veszít “munkacentrikus szigorából” a korábbi időszakhoz képest, amikor igen korán kellett közös felelősséget vállalni az életpálya alakulásáért. Immáron otthon pihenhetnek a gyermekek, kialakul a családi térben a “szabadidő-enklávé”. Ahogy mindinkább feladják a szülők a nevelés és fegyelmezés korábbi formáit, olyan mértékben erősödik meg a gyermekkel való belső családi érintkezés liberalizálódása és informalizálódása⁴⁰ .

A családokban a privát élet erőteljes átértékelődése figyelhető meg: a privát lét és a nevelés felértékelődik, ugyanakkor a “kötelességetika” helyett az önmegvalósítás értékei kerülnek előtérbe. (Mindez – a tapasztalatok szerint − elsősorban a fiatal férfiak életében terjed el.) Sajátos társadalmi-politikai jelentőséget kap a privát lét, a fiatalok a párkapcsolaton alapuló saját életforma megvalósítását úgy élik meg, mint “a társadalom jobb jövőjéhez való saját hozzájárulásukat”. A partnerkapcsolat viszonyaihoz igazodik a családon belül a szülő–gyermek és a testvérek közötti viszony is: egyre inkább egymás individuális partnereivé válnak, amely viszonyban a gyerekek a szüleik önazonosulás iránti igényeit is figyelembe veszik⁴¹ .

A család intézményének ebben a csoportközösség-koncepciójában a gyermek vállalása egyre inkább az életstílus keresésének és az önmegvalósításnak a része lesz. Háttérbe szorulnak a hagyományhoz kötődő kényszerek, és az etikai-morális megfontolások a gyermekvállalásban egyre inkább “életstílus” és “individuális életprogram” kérdése lesz, “divatos korirányzatok befolyásolják majd – ezért a fiatalok demográfiai magatartása egyre kevésbé lesz prognosztizálható”⁴² . A házasság időpontja, a párkapcsolat alakulása szorosabban kapcsolódik majd a gyermekvállaláshoz. Ugyanakkor a gyermekes család más életformákkal – például a gyermek nélküli, kettős jövedelemmel rendelkező mobil, nagy vásárlóerővel rendelkező házaspárokkal vagy az egyedülállókkal – konkuráló egyik lehetséges formává válik csupán. Ebben a helyzetben a “gyermekellenességi harc” egy jól meghatározható lobbi érdekérvényesítésének részét képezi. Más jelentőséget kap a “gyermekbarát környezet” vitája is: az egymással konkuráló életstílusok harcának egyik eleme lesz. Ezekhez szorosan kapcsolódnak a “vallás által motivált” vagy az “államilag kezdeményezett” viták a gyermek- és családtervezésről.

Amint a biológiai kötöttségek veszítenek jelentőségükből, a “családban élni” egyre inkább azt jelenti a gyermekek számára, hogy “kedves emberekkel vannak együtt”, akik szeretik − függetlenül a biológiai eredetétől. A gyermek a szülők szemszögéből nézve az élet szerves része lesz – és ez immáron nem függ attól sem, hogy házasságban vagy élettársi kapcsolatban élnek-e. A jövőben egyre elterjedtebb lesz az anya–gyermeke páros, ahol vagy vér szerinti apa, vagy “pótapa” van jelen, esetleg egyedül vagy más személyekkel neveli az anya gyermekét.

Végül a nemek szerinti történelmi polarizálódás leépítését tekintsük át. A nyugati szerzők szerint az ifjúság egyfajta “előfutárszerepet” tölt be a nemek szerinti megkülönböztetés felszámolásában is. A munka- és szülőszerep, a nem specifikus munkamegosztás háttérbe szorulásával olyan intézmények kerülnek előtérbe, amelyek alapja a nemek formális egyenlőségének megvalósulása. A posztadoleszcencia életszakasza mindinkább magával vonja a nemek közötti munkamegosztás és a nemek szerinti specializált pszichológiai különbségek rendszerének leépítését, “a férfiak és nők szerint polarizált világ és identitás egyneművé válását”. Szaporodnak a fiatal lányok számára azok az életperspektívák és “diszpozíciós játékterek”, amelyek egyre kevésbé térnek el a férfiakétól. Sőt a kereső tevékenység válsága sokkal inkább sújtja a fiatal férfiakat, már csak azért is, mert a nőkhöz sokkal közelebb áll – tapasztalataik és hagyományaik révén – a privát házimunka, a rugalmas alulfoglalkoztatás és a főhivatású keresői tevékenység közötti “lavírozás”. Előre látható – Zinnecker szerint −, hogy a jövőben gyarapodik azon kulturális tevékenységek köre is, amelyek “nők által meghatározottak” lesznek (például a privát írói tevékenység, az irodalmi közéletben való részvétel, a zenei tevékenység stb.). Erősödni fognak köreikben a “progresszív-liberális orientációk”, így − a felnőtt “kulturális frakció” tagjaival koalícióban – a szociokulturális mozgalmak (pl. környezetvédelem, békepolitika) “hordozói” lesznek⁴³ .

Még ez a korántsem teljes áttekintése a posztindusztriális társadalmak elemzéseinek is sejtetni engedi: az élet szinte minden szegletét “felbolygató” folyamatok eredményeként formálódnak ezek az új társadalmi képződmények, az ifjúsági életszakasz jellege és szerepe radikális átalakulásokon megy keresztül – és immáron nem csak Nyugaton.

Irodalom

Beck, U.–Gernsheim, E.: Vom Geburtenrückgang zur Neuen Mütterlichkeit? Fischer, Frankfurt, 1984.

Beck, U.: Túl renden és osztályon? Társadalmi egyenlőtlenségek, társadalmi individualizációs folyamatok és az új társadalmi alakulatok, identitások keletkezése. In: Angelusz R. (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Új Mandátum Könyvkiadó, Bp., 1997. A tanulmány eredetileg 1983-ban jelent meg. A könyv első teljes magyar megjelenése: Beck, U.: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Századvég Kiadó, Bp., 2003. Az idézett tanulmány a könyv 3. fejezete, 138–181.

Bourdieu, P.–Boltanski, L.–de Saint Martin, M.–Maldidier, P.: Titel und Stelle. EVA, Frankfurt, 1981.

Bourdieu, P.: Ökonomisches Kapital, kulturelles Kapital. In: Kreckel, R. (szerk.): Sozial Ungleicheiten, Sozial Welt, Göttingen, 1983. 183–198.Bourdieu, P.: Die feinen Unterschiede. Suhrkamp, Frankfurt, 1982.

Büchner, P.: Einführung in die Soziologie der Erziehung und des Bildungswesens, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1985.

Chisholm, L.: Initial Transitions between education, training and employment in learning society, International Bulletin of Youth Research, 1997/15., 6–16.

Cohen, P.: Rethinking the Youth Question: Education, Labour and Cultural Studies, London, Macmillan, 1997.

Côté, J.–Allahar, A.: Generation on Hold: Coming of Age in the Late Twentieth Century (Toronto, 1994, Stoddart).

Du Bois–Reymond, M.: I don’t want to commit myself yet: young people’s life concepts, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 63–79.

Elias, N.: A civilizáció folyamata. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1987.

Elkind, T.: The Hurried Child. New York, 1981.

Evans, K.–Heinz, W.: Becoming Adults in England and Germany, Anglo-German Foundation, London & Bonn, 1994.

Fuchs, W.: Jugendliche Statuspassage oder individualiste Jugendbiographie? Soziale Well, 1983/34. 341–371.

Fukuyama, F.: A Nagy Szétbomlás. Európa Könyvkiadó, Bp., 2002.

Furlong, A.–Cartmel, F.: Young People and Social Change: Individualisation and Risk in Late Modernity, Open University Press, Buckingham, 1997.

Gershuny, J.: Die Ökonomie der nachindustriallen Gesellschaft. Frankfurt, 1981.Giddens, A.: A harmadik út. Agóra Kiadó, Bp., 1999.

Gillins, J. R.: Geshichte der Jugend. In: Heitmeyer, W. (szerk.): Juventa. Weinheim, München, 1980, 99–132.

Grootings, P. (szerk.): Youth and Work in Europe. Wien, 1983.

Hurrelmann, K. et al.: Lebensphase Jugend. Weinheim, Juventa, München, 1985.

Koebner, T. et al.: Mit uns zieht die neue Zeit. Suhrkamp, Frankfurt, 1985.

Krumrey, H. V.: Eickwicklungsstrukturen von Verhaltensstandarden. Suhrkamp, Frankfurt, 1984.

Land, H.: The crumbling bridges between childhood and adulthood, in: Brannen, J.−M. O’Brian, M. (szerk.): Children in Families, Research and Policy. London, Falmer, 1996.

Looker, E. D.–Dwyer, P.: Education and negotiated reality: complexities facing rural youth in the 1990s, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 5–22.

Lüschel, K. et al.: Die ’postmoderne’ Familie. Konstanz, Universitatverlag, 1988.

Neidhart, F.: Jugend im Spiegel von Umfrageforschung und Statistik. Forschungs­institut für Soziologie, Köln, 1987.

Raschke, J.: Soziale Bewegungen. Frankfurt, Campus, New York, 1985.

Rolff, H-G.–Zimmermann, P.: Kindheit im Waldel. Weinheim, Beltz, Basel, 1985.

Rudd, P.–Evans, K.: Structure and Agency in youth transitions: student experiences of vocational further education, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 39–62.

Rudd, P.–Evans, K.: Structure and Agency in youth transitions: student experiences of vocational further education, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 39–62.

Schulz, W.: Won der Institution “Familie” zu den Teilbeziehungenzwischen Man, Frau und Kind. Sozial Welt, 1983/34. 401–419.

Schulze, G.: A Német Szövetségi Köztársaság kulturális átalakulása. In: Wessely A. (szerk.): A kultúra szociológiája. Osiris Könyvkiadó, Bp. 2003. 186–204. (Az eredeti megjelenés éve: 1992.)

Trotha, V. T.: Zur Einstehung von Jugend. In: Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, 1982/34, 79–97.

Winn, J.–Dwyner, P.: Új irányok az ifjúsági életszakaszok átmenetének kutatásában. In: Gábor K. (szerk.): Ifjúsági korszakváltás. Szöveggyűjtemény. Szegedi Egyetem, 2002, kézirat, 129–144.

Zeiher, H.: Verselbstandigte Zeit – Selbstandigere Kinder? In: Neuer Sammlung, 1988/28. 75–92.

Ziehe, T.–Stubenrauch, H.: Pladoyer für ungewöchliches Lernen. Reinbek, Rowohlt, 1982.

Zinnecker, J.–Werner, G.–Molnár P.–Gábor K.: Youth Generations of the 80s and the Generation of the Parents in Hungary and Western Germany, Budapest, 1988.

Zinnecker, J.: Gyermekkor, ifjúság és szociolkulturális változások a Német Szövetségi Köztársaságban. In: Gábor K. (szerk.): Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Szeged, 1992. 29–48.

Zinnecker, J.: Jugendkultur 1940–1985. Opladen, Leske–Budrich, 1987.

Jegyzetek

¹ Részletes elemzését adja pl. Beck (2003), Fukuyama (2002), Giddens (1999).

² Schulze (1992).

³ Schulze (1992: 190).

⁴ I. m. p. 195.

⁵ I. m. p. 196.

⁶ Lásd pl. Cộte–Allahar (1994); Evans–Heinz (1994); Cohen (1997); Furlong–Cartmel (1997).

⁷ Lásd pl. Chisholm (1997); du Bois–Reymond (1998); Looker és Dwyer (1998); Rudd és Evans (1998).

⁸ Lásd: Winn–Dwyner (2002).

⁹ Land (1996).

^{10 Looker (1993).}

¹¹ Winn– Dwyer i. m. (p. 135.).

¹² Lásd: Zinnecker (1992).

¹³ Bourdieu (1983).

¹⁴ Bourdieu–Boltanski–de Saint Martin–Maldidier (1981).

¹⁵ Zinnecker (1986); Bourdieu (1982).

¹⁶ Raschke (1985).

¹⁷ Koebner et al. (1985)

¹⁸ Zinnecker (1992).

¹⁹ Grootings (1983).

²⁰ Beck (1983).

²¹ Zinnecker (1992: 42) így ír a “poszt-adoleszcenciáról”: “Az ifjúsági életszakasz differenciálódik. A klasszikus ifjúkor, ami kb. a 15. évtől a 20. évig terjed, az élettörténet szempontjából fontos kiegészítést kap, egy további, társadalmilag szabályozott életszakaszt, amely az ifjúkor és a felnőttség között helyezkedik el.”

²² Neidhart (1987).

²³ Zinnecker (1992: 40).

²⁴ Büchner (1985).

²⁵ Elkind (1981), a könyve címe is jelzi: “The Hurried Child”.

²⁶ Zinnecker–Werner–Molnár–Gábor (1988).

²⁷ Pl. Gillins (1980) vagy Trotha (1982).

²⁸ Rolff–Zimmermann (1984).

²⁹ Zeiher (1988: 79).

³⁰ Krumrey (1984).

³¹ Zinnecker (1992).

³² Elias (1987).

³³ Fuchs (1983).

³⁴ Ziehe–Stubenrauch (1982).

³⁵ Hurrelmann (1985: 42).

³⁶ Zinnecker (1987); ahogy fogalmaz: ők a “Rowdy”-k.

³⁷ Hurrelmann (1985).

³⁸ Zinnecker (1987).

³⁹ Ziehe–Stubenrauch (1982).

⁴⁰ Zinnecker (1986).

⁴¹ Schulz (1983), Beck–Gernsheim (1984).

⁴² Lüschel et al. (1988)

⁴³ Zinnecker (1992).