Kedves Zoli!

 

Ha jól emlékszem, sosem írtam Neked külön levelet. Most sem teszem, csak megosztom a gondolataimat azokkal, akikkel és akikért az utóbbi időben különösen sokat tettél. Bár tudom, hogy Te már nem fogod megkapni ezt a “fellebbezést”.

Furcsán érkeztünk egymás életébe úgy tíz-tizenkét évvel ezelőtt. Valami vita volt arról, hogy népszavazás útján elkergethető-e a kormány. Egy arisztokratikusan viselkedő figura érvelt addig számomra ismeretlen módon, de felkészülten és sajátos humorral. Nem volt nekem túlzottan rokonszenves az ürge, mert magázódott mindenkivel. – Ő a Báró Úr – mondták a többiek, alkotmányjogász. Aztán csak hébe-hóba találkoztunk, de egyszer megkérdeztem Tőled, hogy volna-e kedved a demokratikus intézményrendszerről beszélgetni egy műsorsorozatban, a FIKSZ Rádióban. Meglepő módon azonnal igent mondtál, és láthatóan nagy örömmel csináltad a Demarkációs demokrácia című műsort. Ahogy mondtad: Te voltál “A” műsor. Aztán tagja lettél – sok egyéb társadalmi szervezet mellett – a FIKSZ Egyesületnek is. Kezdetben túl sok dolgod nem akadt, azonban egyre inkább Te vezetted a közgyűléseket, s ezt mindannyian élveztük.

Mi ketten egyre sűrűbben találkoztunk, és sokfelé. Mindkettőnk közös és évekig tartó kalandtúrája volt a “Hogyan leheljünk életet a számítógépedbe?” projekt. Míg aztán sikerült rábeszéljelek egy új PC és egy új monitor, sőt, megtörve minden ellenállásodat, egy új billentyűzet vásárlására is. Sokat, rengeteg sokat vitatkoztunk. Sokszor nem is értettünk egyet. Arra biztosan Te tanítottál meg, hogy mindig az egészet kell nézni, s hogy vágyainktól független a valóság. Azon kevesek közé tartozol, akik nem gyűlöltek senkit. Illetve, lehet, hogy igen, de ez sosem látszott rajtad. Mert azon kevesek közé tartozol, akik a jogászi tisztességet nem viszik tőzsdére. Ha az ellenfél kérdez, kér jogi tanácsot, akkor annak is korrekten válaszolsz. – Tulajdonképpen Te kinek a pártján állsz? – kérdeztem Tőled tavaly ősszel. És nem sértődtél meg, hanem azt mondtad, hogy egy működőképes FIKSZ Rádió pártján, amelynek érdekében kompromisszumokat kell kötni. Csak később döbbentél rá szomorúan, hogy a másik féllel nem lehet. Ám egy jóval fontosabb szó akkor hangzott el közöttünk: kimondtuk, hogy barátok vagyunk. Sok kedves és érdekes epizód fog még eszembe jutni. Például az, hogy sokáig késett a tudomány doktorává avatásod, mert nem akadt, aki előtt megvédhetted volna a disszertációdat. S hogy aztán milyen boldog voltál, amikor végre nagydoktor lettél. Meg hogy milyen jókat ettünk mindenféle drága éttermekben. És miközben én már az ételre vágytam (Te fizetted), kultúrtörténeti előadást tartottál a helyről. Leginkább persze az fog megmaradni bennem, amilyen bravúrosan vezényelted le a legutóbbi közgyűlésünket – beváltván ígéretedet, működővé téve a FIKSZ Rádiót. Vitáinkra visszatérve: legtöbbet arról beszélgettünk, hogy a tőkés társadalomban mi dolga is van egy baloldali értelmiséginek? Mit jelent ma marxistának lenni? S Te mindig lelkesen fejtegetted, hogy a polgári demokráciát egyszer majd ismét meg lehet haladni, de addig is arra kell törekedni, hogy az éppen meglévő intézményrendszert az emberek érdekében működtessük. S mert nincs tökéletes intézményi struktúra, mindig megtalálhatók azok a módszerek, amelyekkel – több-kevesebb sikerrel persze – eredményeket érhetünk el. Ebből az alapállásból bíráltál jogszabályokat, s adtál be tervezeteket. Ezért segítettél annyi társadalmi szervezetnek, ezért vagy a “közösségiség ügyvédje”, s ilyen módon szerezve tapasztalatokat, próbálsz hatni a legkülönbözőbb bizottságokban – vagy éppen az egyetemek katedráin. Akik nem ismernek eléggé, pragmatikusnak is tarthatnának Téged csupán azért, mert nem hagytad magad elcsábítani mégoly megalapozottnak tűnő utópiák által sem. Talán mert komolyan veszed, hogy mindig a konkrét helyzet konkrét elemzése visz csak előre, nem az álmodozás. Amikor például a Jugoszlávia elleni NATO-agresszió kapcsán a légtér átengedéséről üvöltöztünk egymással, azt mondtad: ha a Parlament nem engedélyezte volna, akkor is átrepültek volna fölöttünk a gépek. S hogy nem ez az alapkérdés, hanem ez az egész szégyenletes, aljas háború. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna álmaid. Közös internetes bóklászásaink során vallottad be, hogy legszívesebben egy francia kastélyban laknál, de még inkább egy olyan szocializmusban, amely – hogy a Goodbye Lenin című film zárómondatait idézzem – “nem falakkal veszi körül magát, hanem kezet nyújt mindenkinek”. S ha már Leninnél tartunk: sosem a létezett szocializmus bűnöseit keresed (mindig jókat röhögünk, amikor egy-egy véresszájúról elárulod, melyik alapszervezetben volt KISZ-titkár), hanem azt, hogy az elődök rendszerszemléletéből milyen következtetések vonhatók le. Ideértve a legszigorúbb sztálini diktatúrát is. S megint visszatértünk kedvenc témádhoz: az intézmények közelítéséhez a közvetlen demokráciához. Minden tanulmányodban, egyetemi jegyzetedben – szóljon az akár katonaságról, akár sajtójogról – fölsejlik, hogy komolyan gondolod: a rendszer csakis úgy működőképes, ha a legfontosabb kérdésekben konszenzus van a “hatalom” és az “alattvalók” között. Mániákus konszenzuskereső vagy. S hangsúlyozom: bármiről is beszélgetünk, imponáló tájékozottsággal idézel. Kevesen mondhatják el magukról azt, amit Te: hogy valóban el is olvasták a klasszikusok és más jelentős baloldali vagy progresszív polgári szerzők műveit, nem csak beszélnek róla. S bár rokonszenvezel számos közösséggel, a globalizációkritikai mozgalmakat éppen azok elméleti megalapozatlansága, jövőkép-nélkülisége miatt bírálod, bízva abban, hogy egyszer majd magára talál a dolog.

Eszembe jutnak a közös terveink is; egy új médiatörvény-szöveg meg hasonlók. De most, barátságunk történetében először, olyat követtél el, amit még soha. Egyoldalúan felbontottad az élettel kötött szerződésedet. Cserbenhagyásos szerződésszegés ez, minősített eset, ilyen fiatalon egyszerűen nem ér. Igaz, panaszkodtál úgy két hete a telefonban, hogy nagyon rosszul érzed magad, mert valami vírus a gyomrodra ment, és időnként arra ébredsz, mintha belülről ráznák a gyomrodat. Mondtam is, hogy tessék kiirtani a vírust gyorsan, mert addig nem látogatlak meg, nem akarom elkapni Tőled a kórságot. Én nevetgéltem, s csak a beszélgetésünk után kezdtem félni, mert Te nem nevettél. Ma, május 4-én reggel tudtam meg, hogy nem vírus volt az, ami végzett Veled.

Szóval, most itt vagyok, barátom, írom ezt a “fellebbezést”, tudván, hogy azt mondanád: Ja persze mindent lehet, fellebbezni is lehet, jogszerű, más kérdés, hogy célszerű-e. Tudod, mit? Most az egyszer szarok az egész tudományodra! Te kellesz. Ön kell, Báró Úr!

 

Az ENSZ tagállamainak túlnyomó többsége elítéli az USA Kuba elleni embargóját. Az önkényes megszorító intézkedések hadüzenet nélküli háborúval érnek fel, aminek gazdasági és társadalmi hatásai elviselhetetlenek a kubai nép számára.

Az ENSZ-közgyűlés tagállamainak mind nagyobb, mostanra túlnyomó többsége ítéli el az Egyesült Államok Kuba elleni embargóját. Ám az mindennek ellenére érvényben marad az Egyesült Államok elszigetelt, makacs szándéka szerint. Jelen expozé célja, hogy a leghatározottabban elítélje ezt az embargót az általa képviselt jog megsértéséért és legitimitásának teljes hiánya miatt. Ezek az önkényes megszorító intézkedések felérnek egy hadüzenet nélküli háborúval, aminek gazdasági és társadalmi hatásai elviselhetetlenek a kubai nép számára. Az embargó alapvető jogaik gyakorlásában korlátozza és szélsőséges szenvedésnek teszi ki a teljes lakosságot – elsősorban gyerekeket, időseket és nőket – fizikai és erkölcsi értelemben egyaránt. E tekintetben akár emberiségellenes bűntettnek is tekinthető¹.

Az 1962-ben bevezetett amerikai embargót 1992-ben a Kubai Demokrácia Törvény (Torricelli-törvény) erősítette meg, amely a kubai gazdaság fejlődését volt hivatott feltartóztatni a javak és a tőke áramlását akadályozva, 1) az elmenekült családok valuta-hazautalásainak szigorú korlátozásával, 2) a kubai kikötőkben horgonyt vetett hajók hathavi kitiltásával az Egyesült Államok kikötőiből, 3) a szigettel kereskedő cégek elleni szankciókkal, még ha azok harmadik állam törvénykezése alatt állnak is. Az embargót az 1996. márciusi “Kubai Szabadság, Demokrácia, Szolidaritás Törvény” (Helms–Burton-törvény) rendszerezte azzal a céllal, hogy szigorítsa a Kuba elleni “nemzetközi” szankciókat. A törvény első paragrafusa általánosítja a kubai termékek importjának korlátozását, megkövetelve például, hogy az exportőrök igazolják, hogy termékeik nem tartalmaznak kubai eredetű cukrot, ahogy azt a nikkel vonatkozásában már korábban előírták. A devizaátutalásoknak feltételéül szabja, hogy a szigeten építsék ki a magánszektort, amely bérből élő alkalmazottakat foglalkoztat. A második paragrafus még merészebb, ez a Castro utáni rendszerbe való átmenetet és a kívánatos, Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolat természetét körvonalazza. A hármas paragrafus felhatalmazza az amerikai hatóságokat, hogy elbírálják azoknak az amerikai természetes és jogi személyeknek a kárigényét és egyéb keresetét, akiket a kubai államosítások során fosztottak meg javaiktól, és az adott vagyontárgy hasznosítóitól, illetve kedvezményezettjeitől kártérítést követelnek. A régi tulajdonosok kérésére bármely harmadik állam polgára (vagy annak leszármazottai) perbe fogható, ha az üzleti kapcsolatban áll a hasznosítókkal/kedvezményezettekkel. A kiszabható büntetéseket a négyes paragrafus tartalmazza, amely felhatalmazza a külügyminisztériumot, hogy az említett személyektől és családtagjaitól megtagadja a beutazóvízumot az Egyesült Államokba.

Az embargó normatív tartalma – különös tekintettel annak területen kívüliségére, amely egyoldalú szankciókat helyez kilátásba a nemzetközi közösséggel szemben vagy az államosítás jogának megtagadása – ellentmond az Amerikai Államok Szervezetének és az ENSZ alapító okiratának, valamint a nemzetközi jog alapelveinek. Az Egyesült Államok igazságszolgáltatási hatáskörének ilyen kiterjesztése ellentétes a nemzeti szuverenitás és a belügyekbe való be nem avatkozás elveivel – ahogyan azokat a Nemzetközi Bíróság joggyakorlata értelmezi. Korlátozza a kubai népet az önrendelkezéshez és a fejlődéshez való jogainak gyakorlásában. Erősen ellentmond továbbá a kereskedelem, a hajózás, a tőkeáramlás szabadságának elvével, amit az Egyesült Államok paradox módon a világ minden más szegletében harcosan képvisel. Erkölcstelen és illegitim az embargó azért is, mert évek óta támadja és veszélybe sodorja Kuba szociális vívmányait, amiket számos független nemzetközi (úgymint a WHO, az UNESCO, az UNICEF és különböző NGO-k kötelékébe tartozó) szakértő is elismer. Ezek a vívmányok, nevezetesen az oktatás, a kutatás, az egészségügy és a kultúra területén nyújtott közszolgáltatások az elemi emberi jogok gyakorlásának eszközei. Ráadásul az a fenyegetés, amelynek ez az elnyomó rendelkezés az egyesült államokbeli és nem egyesült államokbeli magánszemélyeket egyaránt kiteszi, kiterjeszti az embargó hatását olyan, a szövegben részben vagy egészben nem korlátozott területekre is, mint az élelmiszerek, a gyógyszerek, az orvosi eszközök vagy a tudományos információcsere.

 

Az embargó káros gazdasági hatásai

 

Egy hivatalos kubai forrás² szerint az amerikai embargó által Kubának okozott közvetlen gazdasági kár bevezetése óta meghaladja a 70 milliárd dollárt. Ebbe beleszámít i) a szolgáltatások és az export (turizmus, légi szállítmányozás, cukor, nikkel) fejlesztésének akadályozásából származó bevételkiesés; ii) a földrajzi orientációváltásból, a kereskedelmi csatornák átszervezéséből adódó veszteségek (a szállítmányozás, raktározás, beszerzés megnövekedett költségei); iii) a nemzeti kibocsátás­növekedés korlátozásának hatása (a technológiákhoz való korlátozott hozzáférés, a pótalkatrészek hiánya és a berendezések ebből adódóan rövid élettartama, kényszerátszervezések, komoly nehézségek a cukoriparban, az áramszolgáltatásban, a szállítmányozásban és a mezőgazdaságban); iv) a pénzügyi és devizakorlátozások (lehetetlen a külső adósság átütemezése; a dolláralapú kereskedelemtől való eltiltás; a kereskedelmi valuták árfolyamváltozásának kedvezőtlen hatása; a “magas kockázatú ország” besorolás; a nemzetközi pénzügyi intézményekhez való csatlakozás Amerika által való megakadályozásából következően a finanszírozás megnövekedett költsége); v) az (illegális) kivándorlás ösztönzéséből eredő károk (munkaerő-veszteség, a kubai oktatási rendszer által kitermelt tehetségek elvesztése); vi) a lakosságot érő társadalmi károk (élelmiszer, egészségügy, oktatás, kultúra területein).

Mivel az embargó minden ágazatra kihatással van³, az export mellett a kubai gazdaság talpra állása szempontjából alapvető gazdasági folyamatokat is akadályoz. Ezek közül a legfontosabbak a közvetlen külföldi befektetések, a turizmus és a devizaátutalások. Számos esetben kellett amerikai cégek európai leányvállalatainak jogászaik tanácsára megszakítaniuk kubai szállodák irányítására irányuló tárgyalásaikat, mert máskülönben a Helms–Burton-törvény által kilátásba helyezett szankcióknak néznének elébe. Ráadásul európai hajózási társaságok amerikai felvásárlása folytán a 2002/03-as évben jóval kevesebb hajó vetett horgonyt a kubai kikötőkben. Az Egyesült Államok által életbe léptetett intézkedések a polgári repülésről rendelkező Chicagói Egyezményt megsértve a repülőgépek bérbeadását és eladását, kerozinnal való ellátását és az új technológiákhoz (mint az elektronikus helyfoglalás vagy a rádiós helymeghatározás) való hozzáférést korlátozva mintegy 150 millió dolláros kárt okoz Kubának 2003-ban. A közvetlen külföldi befektetésekre gyakorolt hatás is rendkívül hátrányos. Az ezeket a befektetéseket támogató kubai intézményhez több mint 500 együttműködési projekt érkezett amerikai cégektől, de ezek közül egy sem kivitelezhető – még a gyógyszer- és biotechnológiai iparban sem, amelyekben Kuba igen vonzó potenciállal rendelkezik. Az Egyesült Államokból történő devizaátutalás is korlátozva van, havonta 100 USD-ben családonként, és némely európai banknak is korlátoznia kellett segítségnyújtását az amerikai nyomásgyakorlás következtében, amely kártérítési kötelezettséget helyezett kilátásba abban az esetben, ha tovább hitelezik Kubát. Az embargó hatással van a pénzügy, a biztosítás iparágaira, valamint az olajiparra, a vegyiparra, az építőiparra, az infrastruktúra, a szállítmányozás, a hajóépítés, a mezőgazdaság, a halászat, az elektronika, a számítástechnika ágazataira… és azokra az (1959 előtt túlnyomórészt amerikai tulajdonban lévő) exportszektorokra is, mint a cukor, a nikkel, a dohány, a rum… amelyek fellendülését nagyban hátráltatja, hogy Kuba ki van tiltva a nyersanyagok egyes számú tőzsdéjének számító New York-iról.

 

Az embargó káros társadalmi hatásai

 

Az Egyesült Államok kormányának bejelentése, miszerint elképzelhetőnek tartja a korlátozások lazítását az élelmiszerek és a gyógyszerek tekintetében, konkrét következmények nélkül maradt, és nem változtat azon a tényen, hogy Kuba de facto embargó áldozata ezeken a területeken is. E javak hiánya súlyosbítja a nyomort, folyamatosan fenyegeti a lakosság élelmezését és egészségét. A humanitárius tragédia (amely, úgy tűnik, az embargó kimondatlan célja) eddig is csak azért volt elkerülhető, mert a kubai kormány mindenáron fenntartotta társadalmi modelljének pilléreit, amelyek mindenki számára biztosítja többek között az alapvető élelmiszereket megfizethető áron, az ingyenes étkeztetést az óvodákban, iskolákban, kórházakban és az öregotthonokban. Ez jól tükrözi a hatóságok elkötelezettségét az emberi értékek iránt, ami magyarázatot ad Kuba kiváló statisztikai adatsoraira az egészségügy, az oktatás, a kutatás és a kultúra terén… és mindez a rendkívül korlátozott költségvetési források és a szovjet blokk megszűnéséből adódó problémák ellenére. Ám a további társadalmi kibontakozásnak gátat vet a gyakorlatilag kiterjesztett embargó.

Az amerikai kormányzat Kuba szállítóira való nyomásgyakorlása számos, az egészségügyben nélkülözhetetlen terméket érintett (terhes nők gyógyszerei, laboreszközök, radiológiai berendezések, műtőasztalok és sebészeti eszközök, altatószerek, defibrillátorok, lélegeztetőgépek, dialízisberendezések, gyógyszeralapanyagok…), és oda vezetett, hogy megakadályozta az újszülöttek ingyenes tápszerezését vagy a gyermek intenzívosztályok felszerelését⁴ . Kuba védőoltás-termelési kapacitását súlyosan visszaveti az alkatrészek, az importalapanyag és a vízkezelő kapacitás gyakori hiánya. Az embargó indokolatlan szenvedést mér a kubai népre. A Kubában nem gyártott gyógyszerek gyakori hiánya bonyolítja például a mellrák, a keringési és a vesebetegségek vagy az AIDS azonnali és teljes körű ellátását, gyógyítását. Ráadásul az amerikai hatóságok a személyes mozgásszabadság és a tudományos információcsere akadályozásával (amerikai kutatók utazásának korlátozása, a kubai kutatói vízumokról szóló bilaterális egyezmények felrúgása, szoftverlicencek megtagadása, kubai könyvtárak tudományos irodalmi könyv-, folyóirat-, CD-rom-megrendeléseinek visszautasítása révén) gyakorlatilag kiterjesztették az embargót a törvényben rögzített területeken túlra. A nemzetek közötti szolidáris, humanista alapú együttműködés fejlesztésének egyik leggyümölcsözőbb lehetősége ezáltal bezárult.

Az embargó nem tartja tiszteletben az Egyesült Államok népe által önmaga és a világ többi népe számára áhított emberi jogokat.

Mindezen okoknál fogva ennek az elfogadhatatlan embargónak azonnal véget kell vetni.

 

(Fordította: Farkas Gabriella)

 

 

Jegyzetek

 

¹ A történelmi összefüggések tekintetében lásd: Herrera, R.: Cuba révolution­naire, L’Harmattan, 2003, Paris.

² Kuba beszámolója az ENSZ-főtitkár számára az ENSZ közgyűlésének 56/9. (2002) határozatával “a Kuba elleni blokád megszüntetésének szükségszerűségé”-vel kapcsolatban. 2002. november.

³ Herrera, R. (2003): “Cuba: une Résistance en Amérique Latine”. Recherches internationales, n° 69.

⁴ American Association of World Health (1997), Az amerikai embargó hatása az egészségügyre és az élelmezésre. The Association, Washington.

Egyszer hallottam egy fejtegetést arról, hogy mi az első mondat jelentősége egy könyvben – és arról, hogy mely mondatok voltak a leghíresebbek és leghatásosabbak. Gabriel García Márquez Száz év magány című könyvének nyitómondata az egyik legnépszerűbb. David Bacon könyvének első mondata pedig a legmegkapóbbak közé sorolható: “A NAFTA többször is megmártotta kését José Castillo szívében.”

Bacon könyve, mint azt az alcím is mutatja, háborúról szól. Olyan háborúról, amely ugyanolyan könyörtelen, mintha fegyverekkel vívnák, mégsem hagyományos vagy gerillaháborúról van szó. Osztályok és nemzetek küzdelme ez az amerikai–mexikói határon.

Az amerikai–mexikói határ mindig is nehéz régió volt geopolitikailag és gazdaságilag egyaránt. A jelenlegi határ annak köszönhető, hogy az Egyesült Államok megnyerte az 1846–48-ban Mexikó ellen indított háborút. A határ sok évig szabadon átjárható volt, és mindkét ország belpolitikája befolyásolta azt. A mexikóiak rendszeresen utaztak át a határon mindkét irányba, és ezek a kapcsolatok sok idő elteltével és az Egyesült Államokon belüli chicano nép kialakulása után is fennmaradtak.

A határ egyre nagyobb jelentőségre tett szert, ahogy azt Bacon esszéiben bemutatja, és 1960-ra fontossága gyorsan nőtt mindkét országban. A maquiladoras létrehozatala, ami exportra szánt áruk gyártására jött létre nagyon alacsony munkabéreket kínálva, vonzotta az amerikai tőkét és a jobb megélhetés reményében munkát kereső mexikói munkásokat (valamint sok földművest). Immár legendássá vált az amerikai és más multinacionális vállalatok abbéli képessége, hogy ezt a helyzetet kihasználják. Nem csak új üzemek jöttek létre – egyes amerikai illetőségű vállalatok teljes mértékben ebbe a régióba költöztek.

Bacon könyve mégsem csupán e gazdasági tényekre összpontosít. Alapvetően ez a könyv az emberekről szól, és mostoha körülmények közti küzdőképességükről. Megérezvén a meggazdagodás lehetőségét, az egykor haladó PRI (Intézményes Forradalmi Párt, Mexikó több mint 70 éven át kormányon lévő pártja) nemcsak hogy bátorította az alacsony bérű foglalkoztatás felfuttatását, hanem együtt is működött a munkaadókkal a munkások önszerveződési próbálkozásainak letörése érdekében. Ezek a szakszervezetek, amelyek csak nevükben voltak munkásszerveződések, egyedül a járandóságok elszipkázására voltak jók, de nem tettek semmit tagjaik érdekeinek képviseletéért. Válaszként az önszerveződés egyéb progresszív formái kezdtek kialakulni, beleértve a független szakszervezeteket. A legismertebb független szakszervezeti mozgalom talán a Hiteles Munkásfront (a spanyol rövidítés szerint FAT), bár más hasonló szövetségek és egyedi szakszervezetek is működnek.

A The Children of NAFTA elkalauzolja az olvasót a maquiladorashoz és az ott alkalmazásban álló munkásokhoz. Ezenkívül azt is megvizsgálja, hogy milyen a helyzet a határ amerikai oldalán; milyen hatással volt a NAFTA és az azt szülő neoliberális globalizáció a gyárakban és a földeken dolgozó munkásokra. A könyv tehát egy harsány fölhívás a munkásosztály nemzetközi szolidaritására. Ez a szolidaritás pedig, hogy az egykori mozambiki elnököt, Samorát idézzem, nem jótékonyság, hanem a közös érdekek azonosítása. Kevés olyan könyv van, amely Baconhöz hasonló sikerrel volna képes bemutatni, hogy e szolidaritás anyagi alapjai ma is léteznek, és hogy a határ két oldalán a progresszív erők milyen lépéseket tesznek a megvalósítására.

A The Children of NAFTA ugyan egy kiváló és lenyűgöző könyv, engem mégis gondolkodóba ejtett és bizonyos fokig össze is zavart. A határon folyó karakán, heves küzdelem a munkásjogokért és Mexikó nemzeti önrendelkezéséért bámulatot kelt és segítségért kiált. Mindazonáltal míg Bacon alaposan kifejti a mexikói és amerikai munkások harcát a tőke kapzsiságával szemben, a stratégia kérdésének mélyebb kifejtésére nem kerül sor.

Bacon lenne az első, aki elismerné, hogy az amerikai tőke ahogy Mexikóba költöztette gyárait, nagyjából ugyanúgy ismét el is viheti onnan őket. Ráadásul a NAFTA létének köszönhetően több ezer mexikói földműves megélhetése vált semmivé, és több ezer mexikói munkás munkahelyét – mind a köz-, mind a magánszektorban – építették le vagy számolták fel. A munkások és farmerek harcának támogatásán kívül mit tehetnek azok, akik a neoliberális globalizáció alternatíváját keresik? Valamint milyen lépéseket lehet tenni – ha vannak ilyenek egyáltalán – a tőke mobilitásának korlátozására vagy megakadályozására ebben az időszakban?

A The Children of NAFTA végén két dologra jöttem rá. Először is arra, hogy a határokon átnyúló szolidaritás sokkal több, mint internacionalista retorika. Többre is van szüksége szimpátiatüntetéseknél. Szervezetek és intézmények létrehozását kell, hogy magában foglalja, amik a multinacionális tőkével foglalkozó stratégiai tervezésnek és koordináció­nak találkozóhelyéül szolgálhatnak. A nemzetközi szakszervezeti titkárok voltak hivatottak ezt a szerepet betölteni, intézményüket pedig a 20. század elején hozták létre és főleg Nyugat-Európában volt elterjedt; de túl sokan vannak köztük, akik reménytelenül el vannak merülve a bürokráciában vagy továbbra is magukkal hordozzák a hidegháborús szakszervezetiség bűzét. Így a haladó erők előtt álló feladat annak eldöntése, hogy átalakíthatók-e ezek az intézmények vagy újak megalakítására van szükség. Ezt tovább bonyolítja annak szükségessége, hogy a formális munkásosztályon kívül a farmereket, a tartósan munkanélkülieket és más olyan társadalmi osztályokat is foglalkoztatni kell, amelyeket összezúz a neoliberalizmus.

Második következtetésem a politikai küzdelem és az államhatalom jelentőségével kapcsolatos. A szocializmus jelenlegi válsága közben népszerűvé vált a posztmodern és posztstrukturalista mozgalmakban megvetni az államhatalmat. Valójában a zapatistákat gyakran támogatták posztstrukturalista szövetségeseik az északi féltekén azért, mert állítólag lemondtak a mexikói államhatalomért való küzdelemről. Hogy valóban ezt tették-e a zapatisták, az egy másik kérdés, de világossá válik Bacon könyve és a neoliberális globalizáció tanulmányozása során, hogy a kapitalista újrarendeződés nem valami természetes evolúció következménye – sokkal inkább politikai döntések kombinációjáé, amiket az idők során a kapitalizmus stagnálása miatt hoztak.

Ez a következtetés azt jelenti, hogy azok a kérdések, hogy kié az államhatalom és hogy hogyan gyakorolják, továbbra is létfontosságúak mindazok számára, akik progresszívnek vagy baloldalinak tartják magukat. Ez akkor is igaz, ha olyan újító kormányról van szó, amely lehetővé teszi a munkásoknak, hogy gyakorolják az önszerveződés jogát, és akkor is, ha olyan radikálisabb irányultságúról, amely egy alternatív társadalmi-gazdasági paradigma megteremtésével próbálkozik. Ez az oka annak, hogy a Bush-kormányzat olyan mély érdeklődést mutat a brazil és venezuelai próbálkozások iránt, amik szakítani próbálnak az ún. washingtoni konszenzussal, és a regionális fejlődés egy más útjával próbálkoznak, amit a Bush-kormányzat el akar lehetetleníteni.

E témák teljes vizsgálata nélkül is a The Children of NAFTA egy kivételesen jól megírt, magával ragadó történet küzdelemről és reményről. A könyv a neoliberális globalizáció, az osztályharc és nemcsak a déli, de az északi félteke népei számára is egy más világ megteremtéséért folytatott küzdelmek megvitatásához is hozzásegíthet.

Ez a könyv csodálatra méltó, hasonlóan a compañeroshoz és compañerashoz – a határ mindkét oldalán –, akik gyakran elsöprő ellenállással, zsarnoksággal és tragédiával szemben állva eddig sem feledkeztek meg és ezután sem fognak megfeledkezni az osztályharcról.

 

David Bacon: The Children of NAFTA: Labor Wars on the U.S.-Mexico Border, University of California Press, Berkeley, 2004

 

(Fordította: Breuer András)

Az európai történelem része – egy úttörő könyv a magyar zsidó holokausztról

 

Christian Gerlach és Götz Aly Az utolsó fejezet. A magyar zsidók legyilkolása 1944–1945 c. könyve azoknak a történéseknek a sokszorosan összefonódott szálait vizsgálja, amelyek 1944 márciusa és nyara között az akkori Magyarország területén élő kb. 440 000 zsidó halálához vezettek. A magyarországi zsidók megölésével, az európai zsidók kiirtásának ezzel az utolsó fejezetével az elmúlt évtizedekben számos történész foglalkozott. Több jelentékeny tanulmány mellett a központi helyet kétségtelenül Randolph L. Braham kétkötetes monumentális műve, a The Politics of Genocide. The Holocaust in Hungary (magyarul: A magyar holokauszt) foglalja el. Christian Gerlach és Götz Aly mégis történelmi szűzföldre lép. Könyvükben a magyar holokauszt éppannyira sokoldalú, mint kiegyensúlyozott s – mindenekelőtt – megközelítési módjában integrált szociál- és politikatörténetét írják meg.

Ezt szolgálja az a komplex érvelési rendszer, amely a könyv egyik legfőbb erőssége. A szerzők szembefordulnak azzal a nézettel, amely szerint a zsidók megölésének oka egyedül az antiszemitizmusban, ill. kizárólag a német “gyilkossági gépezet” vagy néhány, kevés számú tettes tevékenységében keresendő. Ehelyett “a népirtás kontextusba helyezése és a megértéséhez szükséges multikauzalitás” (442. o.) érdekli őket, valamint – s ezt hozzá kell tennünk – a történelem europaizálása és a holokausztra adható lehetséges magyarázat – mégpedig anélkül, hogy relativizálnák a holokauszt történelmi egyedülállóságát és a németek mindenek fölött álló felelősségét. Ebből következően nem a magyar zsidók megölésének “igazi” okát kutatják, hanem egy történelmi-politikai magyarázat elemeit. A szerzők arra a következtetésre jutnak, hogy “a jobbára hagyományos zsidóellenes beállítottság és rasszista propaganda mellett jelen kell lennie valamilyen valós és vitálisan megjelenő érdeknek, amely működésbe hozza és működésben tartja a megsemmisítő gépezetet” (13. o.). Ezeket a sokrétű érdekeket és a hozzájuk kapcsolódó politikai stratégiákat és választási lehetőségeket vizsgálja a könyv Magyarország esetén, ahol – pl. Franciaországgal ellentétben – a megszállott ország honi kormányapparátusa, méghozzá egy lehetséges német veszteséggel a szeme előtt, messzemenőkig “magáévá tette” (14. o.) a megsemmisítés programját.

Egy tömörre fogott, a holokauszt történet “utolsó fejezetének” alapvető tényeit és folyamatait bemutató bevezető áttekintés után a magyar zsidóellenes politika beható, 1943-ig történő elemzése következik, amelyet a szerzők az antiszemitizmus, az agrár- és társadalompolitika, valamint a magyar–német kapcsolatok specifikus társadalmi és politikai viszonyainak, tendenciáinak és céljainak összefüggésrendszerébe helyeznek. Ezt követi Magyarország német megszállásának, ennek indítékainak, a megszállás alatt létrejövő politikai struktúráknak és az élesedő zsidóellenes politika első fokozatainak leírása. Mielőtt végül a tulajdonképpeni “utolsó fejezet”, tehát a gyilkos kényszermunka, deportációk, megsemmisítés, a deportációk leállítása és a további üldöztetések kerülnének górcső alá, a szerzők behatóan foglalkoznak a magyar holokauszt politikai és társadalmi-gazdasági összefüggéseivel.

A legtöbbször igen bőséges, ám mindig sokrétű forrásanyagra, valamint a már meglévő kutatási eredményekre építkező érvelés mindvégig óvatos-mérlegelő marad. A szerzők folyamatosan külön súlyt fektetnek arra, hogy vizsgálat alá vegyék az elmúlt évtizedek történelem írásának és publicisztikájának kritikus pontjait anélkül, hogy ezáltal írásuk folyamata megszakadna vagy eltávolodnának központi kérdésfeltevéseiktől. Ezek a kritikus pontok kivétel nélkül a historiográfia olyan vitás esetei, amelyek a XX. századi magyar történelemnek, nemzetközi szinten pedig az egész nemzetiszocializmussal foglalkozó történelemírásnak központi fontosságú problémái. Közülük itt most csak néhányat említek: mekkora és milyen szerepet játszott a magyar kormány a deportációkban; (disz-)kontinuitás a német megszállás előtti és utáni zsidóellenes politikában; a magyar külpolitika revizionista törekvései a magyar–német kapcsolatok fejlesztése érdekében és általában a magyar külpolitika mozgásterének lehetőségei; Horthy kormányzó szerepe; milyen befolyásoló szerepet játszottak Magyarországon a szövetségesek, az egyházak, a zsidó vezetők és az egész zsidóság cselekedetei és stratégiái a deportációk megindításában, folyamatában és leállításában; magyarázatok a magyarországi és más országokbeli megsemmisítési politika lassítására, felgyorsítására és állandósítására; mennyire eltérő “hatékonyságúnak” bizonyult a különböző országokban a német megszállók igyekezete arra, hogy kiélezzék a zsidóellenes politikát; transznacionális összetűzések a megszállók és kollaboránsok között; az ideologikusan alátámasztott antiszemitizmus és az anyagi számítás viszonyrendszere a zsidóellenes politikában. Ez utóbbit pl. több tényező tükrében is megvizsgálják. Egyrészt a zsidók tömeges legyilkolásának és a zsidó kényszermunkának egymást kiegészítő (és változó) viszonyrendszerében vagy a zsidó lakosság helyzetének romlására és a kisajátítására irányuló konkrét társadalom- és gazdaságpolitikai törekvések figyelembevételével, vagy éppen a német háborúfinanszírozási stratégiákhoz kötve elemzik, minthogy ezek nem különválaszthatók a gazdasági leigázástól, megszállástól, valamint a kisajátításoktól és megsemmisítésektől. Ez utóbbi esetben példának okáért megmutatják, hogy az az explicit német stratégia, amely a kisajátított zsidó tulajdont – más megszállt országokhoz hasonlóan – Magyarországon hagyta, miként szolgálta a német háborús gazdaság táplálék- és vagyonbeszerzés-politikáját. Ezzel a stratégiával a németeknek sikerült a magyar hivatalos szerveket még jobban korrumpálniuk és megvásárolniuk hozzájárulásukat, élenjáró közreműködésüket a deportációkhoz. Másrészt ez a stratégia a német birodalomnak juttatandó járandóságon keresztül mégiscsak része volt az értékek masszív, indirekt átutalásának a birodalomba, ami csak a zsidómegsemmisítéssel egybekötött kisajátítással volt fedezhető. Persze ez az összefüggés is – mint azt Gerlach és Aly egyértelműsíti – egy eleme csupán a tömeges megsemmisítés történetének.

Végül az események, folyamatok és az – olykor csak lehetséges vagy valószínű – összefüggések ennyire beható leírása után a szerzők záró megfontolásaikban felteszik a holokausztkutatás és az ezzel kapcsolatos problémakörök történelmi és teoretikus kontextualizálásának néhány nagy kérdését. Egyrészt elgondolkodnak azon, hogy miért volt az etnikai homogenizációs elvnek hosszan tartó uralkodó hatása a XX. század történelmében. Az igény a multikauzális magyarázatra – ahol az egyik oldalon ideológia és kultúra, a másikon pedig gazdaság és társadalom már nem átjárhatatlan ellentmondásként vagy egymással függő viszonyban lévő variánsként áll egymással szemben – egy mélyre tekintő összefoglalásban elméleti alapon megerősíti a kötet néhány kutatási következtetését. Ez az összefoglalás, mint maga az egész könyv, fontos történelmi és eszmei anyaggal szolgál többek között ahhoz is, hogy a modernizációs paradigma különböző válfajaival (főleg amikor nem a világ “magasan fejlett” régióiról van szó), az etnikai homogenizáció tendenciáival és – esetleg – e kettő történelmi összekapcsolódásának kérdéseivel mélyrehatóbban foglalkozhassunk.

Az utolsó fejezet igézetes és borzongató módon ragadja meg az üldözés, a deportáció és a gyilkosság dinamikájának meghatározó elemeit, ezek rettenetes sokféleségét. A szerzők a magyar holokausztot valóban “interaktív folyamatként” tudják megragadni, miáltal sikerül fölöttébb összetett képet festeniük valamennyi résztvevő érdekeiről és cselekedeteiről. Soha nem tévesztik szem elől, hogy indítékok és tettek mindig komplex társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális tényállá­sokban és folyamatokban, ill. az emberi létnek mindezekre a dimenzióira való hatni akarásában gyökereznek. És miközben bármennyire differenciált a tanulmány, bármennyire óvakodik is mindenféle moralizáló és egydimenzionális ítéletalkotástól, egy fundamentális alapelve mellett kitart: radikálisan elutasítja az emberi életek mindennemű egyenlőtlen értékelését, s így a szerzők tántoríthatatlanul állnak az áldozatok pártján. Így kötődik össze Gerlach és Aly analitikus társadalom- és politikatörténetében tudományos és politikai értelemben példamutató módon egy a történelmi megértésben gyökerező történelemfelfogás egy mélyebb humanitással.

 

Christian Gerlach, Götz Aly: Das letzte Kapitel. Realpolitik, Ideologie und der Mord an den ungarischen Juden 1944/1945. (Az utolsó fejezet. Reálpolitika, ideológia és a magyar zsidók legyilkolása, 1944–1945) Deutsche Verlags-Anstalt Stuttgart, München, 2002, 480 o.

A II. világháborút követő évtizedek jóléti állama a szociális biztonság olyan fokát jelentette széles rétegek számára az NSZK-ban, ami példa nélküli a német történelemben. A német modellt nemzetközileg is magasra értékelték. E modell azonban válságba jutott, aminek csak egyik jele a szakszervezetek és az SPD közötti kapcsolat meglazulása.

A második világháborút követő évtizedek szociális-jóléti állama a szociális biztonság olyan fokát jelentette széles rétegek számára az NSZK-ban, amely példa nélküli a német történelemben. A német modellt nemzetközileg is magasra értékelték. Bár nincs okunk arra, hogy ezt az időszakot “aranykorként” dicsőítsük, a “rajnai kapitalizmus” mégis civilizációs előrelépés volt – nemcsak azért, mert bizonyos fokú gazdagságot hozott a tömegeknek, hanem azért is, mert a parlamentáris demokrácia keretei között politikai stabilitás jött létre a Harmadik Birodalom borzalmait követően.

A nyugatnémet jóléti állam nem karitatív intézmény volt; létezését sokkal inkább egészen különleges történelmi tényezőknek köszönheti:

1. Drasztikus eltolódás a politikai és társadalmi erők egyensúlyában – nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt – a második világháború következményeként, ami a demokrácia és a társadalmi jólét fontosságát kiemelő erőknek kedvezett.
2. Egy hosszúra nyúlt gazdasági növekedési szakasz, amelyet – a konzervatívok által is követett – keynesi elmélettel támasztottak alá.
3. A Német Demokratikus Köztársasággal való verseny, ami folyamatosan a nyugati fölény demonstrálását követelte.

 

A jóléti állam elleni szalámitaktika

 

Az 1970-es évek végére a keynesi elmélet megmutatta gyengeségeit is, és a politikai, valamint társadalmi gazdasági váltás nyilvánvalóvá vált – kezdetben csak próbaképpen és a brit thatcherizmushoz képest igen tompított formában. Az 1980-as évek végén a berlini fal leomlása és a hidegháború vége megsemmisítette azt a nemzetközi keretet, amelyen belül a háború utáni német fejlődés végbement. Ennek következtében a neoliberális paradigma Németországban a kilencvenes évek közepére dominánssá vált.

A jóléti államon az első sebeket mégis már a nyolcvanas években megejtették. A szalámitaktikát alkalmazva, körülbelül egy évtized alatt a munkanélkülisegélyre és a jövedelem kiegészítésre való jogosultságokat folyamatosan csökkentették. Ezzel egy időben, a két évtizede növekvő munkanélküliség miatt komoly finanszírozási problémák adódtak az egészségügyi, a nyugdíj- és a munkanélküli-segélyezési rendszerben. Bár a jóléti rendszer működtetésének költségei, a bruttó hazai termék (GDP) százalékában mérve, hosszú távon csak marginálisan emelkedtek, a munkanélküliség felfedte a német rendszer Achilles-sarkát: a jóléti állam bevételei a munkából származó jövedelmekre kivetett hozzájárulásokon nyugodnak, ellentétben az adókon keresztül finanszírozott rendszerekkel. És átlagosan tízszázalékos hivatalos munkanélküliségi ráta mellett (húsz százalék a keleti tartományokban), ez a bevételi forrás hosszú távon kevés.

Ráadásul az újraegyesítés társadalmi költségeit – tizenhétmillió keletnémet integrálását a jóléti rendszerbe – szintén nem az adóbevételekből, hanem a társadalombiztosítási hozzájárulásokból képzett alapból finanszírozták. 1990 óta évente hetvenötmilliárd euróval támogatta a Nyugat a Keletet.

 

A német “New Labour”

 

A Kohl kancellár vezette kormány a jóléti rendszer nagyobb arányú megnyirbálására tett kísérletei megbuktak az akkor még ellenzékben levő szociáldemokraták és a szakszervezetek ellenállásán. Az 1998-as kormányváltás azonban mindent megváltoztatott. Egy kezdeti periódus után, mialatt sok, a kereszténydemokrata Kohl vezette kormány által hozott megszorító intézkedést (például a táppénz csökkentése) visszavontak, a szociáldemokrata Oskar Lafontaine 1999. márciusi lemondásával megnyílt az út a neoliberális fordulat előtt a szociáldemokraták köreiben. A divatos “új közép” jelszóval a német szociáldemokrata politika Blair “New Labour”-jének német mutánsává kezdett átalakulni, amelynek ideológiai alapjait az úgynevezett “Blair–Schröder nyilatkozatban” találjuk. Gazdaság-, pénzügy-, adó-, foglalkoztatás- és társadalompolitika: neoliberális módon. A Schröder által bevezetett “minden idők legnagyobb adóreformja” azt a neoklasszikus dogmát követi, amely szerint a vállalkozásokra kivetett adók csökkentése munkahelyeket teremt. Bár a reform közel ötvenmilliárd euróval gazdagította a vállalatok és a jómódúak bankszámláit, egyetlen munkahelyet sem teremtett, és nem adott lökést a gazdasági növekedésnek sem.

A nyugdíjellátás részleges privatizálása is kudarcnak bizonyult. A pénzügyi piacok csődje bizonytalanságot és szkepticizmust keltett a tőzsdén befektető nyugdíjalapokkal szemben.

 

“Agenda 2010” – a jóléti állam elleni legsúlyosabb támadás a háború óta

 

Németország gazdasága az elmúlt három évben gyakorlatilag stagnált – a 2003-ra prognosztizált nulla növekedés a legalacsonyabb az EU-ban. Ezzel egy időben a jóléti állam pénzügyi válsága tovább súlyosbodott, vegyítve a szigorú fiskális politikával és az Európai Stabilitási és Növekedési Paktum prociklikus gazdasági hatásával. Németország társadalmi és anyagi infrastruktúrája romlásnak indult. A munkanélküliség, a szociális ellátások csökkentése és az általánosan érezhető krízis hatása alatt a közösségi kereslet csökkenésének hatása – különösen az infrastrukturális beruházások terén – felerősödött a háztartások keresletének csökkenése miatt. Ha nem lesz változás a gazdaság irányításában, a recesszió könnyen deflációs válsághoz vezethet.

Ezt elkerülendő, a kormány mentőövet keresve még erőteljesebben folyamodott a neoliberális tanokhoz. 2003 márciusában Schröder kancellár útjáraindította az Agenda 2010-et – egy társadalmi és gazdasági programot, ami a legnagyobb támadást jelenti a jóléti állam ellen a második világháború óta. A gazdaságpolitikai kurzus gyökeres megváltoztatását jelenti, ami véglegesen likvidálja azt, amit “rajnai kapitalizmusnak” nevezünk. Schröder már jelezte, hogy az “Agenda 2010” csak a kezdete egy messze nyúló folyamatnak.

A “reformcsomag” az adózásra, a munkaerőpiacra, a nyugdíjakra és az egészségügyre kiterjedő intézkedéseket tartalmaz.

 

A munkanélküliség helyett a munkanélküliek elleni küzdelem

 

A munkaerő-piaci intézkedések magja a munkanélküli-segélyre való jogosultság idejének csökkentése 32 hónapról 18 hónapra az 55 évnél idősebbek és 12 hónapra (korábban 24 hónap) az 55 évnél fiatalabbak esetében, együttesen két másik jóléti intézménynek – a munkanélküli-segélyre való jogosultság lejárta után folyósított segélynek és a jövedelemtámogatásnak – egyesítésével, amik az anyagi helyzet felmérése alapján kerültek kifizetésre. A munkanélküliség első periódusában a munkanélküliek korábbi nettó fizetésük mintegy hatvan százalékát kapják kézhez munkanélkülisegély formájában. Miután a segélyre való jogosultság megszűnik, az eddig folyósított és évről évre megkurtított segély helyett, adminisztratív okokból, az úgynevezett jövedelemtámogatást kapják kézhez a munkanélküliek, ami a legalacsonyabb, a létminimumnak megfelelő összeget biztosító segély Németországban, és jelenleg körülbelül négymillió ember részére kerül kifizetésre. Az elmúlt tizenöt évben a jövedelemtámogatás rendszerébe tartozó segélyek összegét folyamatosan csökkentették, összegük jelenleg az EU-ban elfogadott létminimum – az átlagbérek fele – alatt van.

Ráadásul a követelmény, miszerint a munkanélküliek gyakorlatilag kötelesek elfogadni az állami munkaügyi hivatal által felajánlott állást, tovább szigorodott, így gyakorlatilag bármely állást, függetlenül az esetlegesen rossz feltételektől és az alacsony fizetéstől, el kell fogadniuk. Az állásközvetítő rendszer hatékonyságát fejleszteni kívánják, és további intézkedéseket vezetnek be új kisvállalkozások beindításának segítésére.

Az intézkedések lényege világos: költségcsökkentés a munkanélküli kárán. Mivel majd tízszer annyi állástalan él jelenleg az országban, mint amennyi az üres állás, ez a politika igen kis hatással lesz a magas munkanélküliségre.

Egy másik előterjesztés szerint a tisztességtelen elbocsátás elleni védelem szintén csökkeni fog, úgymond a “munkaerőpiac rugalmasságának javítása” érdekében. Azok a munkahelyek, amelyek eddig hatnál kevesebb alkalmazottat foglalkoztattak, és amelyekre ezért nem vonatkoztak a munkaügyi törvények, a jövőben határozott időre szóló szerződések keretében alkalmazhatnának további munkaerőt anélkül, hogy a törvénykezés látószögébe kerülnének. Az alkalmazottak ezentúl a létszám-leépítési programok hatálya alól csak akkor lesznek mentesíthetők, ha azt életkoruk, munkával töltött éveik száma, valamint függő családtagjaik helyzete indokolja. Az iparági kollektív szerződéseket ezentúl rugalmasabban lehet a változó gazdasági környezethez alakítani.

 

Nyugdíj és egészségügy

 

A nyugdíjreform magja alapvetően a nyugdíjkorhatár 62 és fél évről 65 évre emelését, valamint a nyugdíjak csökkentését tartalmazza. Ugyanekkor az olyan, korábban nyugdíjra jogosultságot adó, de a járulékfizetés alól mentességet élvező időszakok hossza, mint például a tanulmányokkal eltölthető három év, csökkentésre kerülnek. Ezek az intézkedések néhány éven belül a szegénység növekedéséhez fognak vezetni a nyugdíjasok között, és a munkában töltött több évnek köszönhetően a munkanélküliség emelkedéséhez.

A betegeknek járó segély, amit az egészségbiztosító fizet azután, hogy a munkavállaló táppénzjogosultsága lejárt, a jövőben kizárólag a munkavállaló hozzájárulásaiból kerül finanszírozásra. Több ellátást, például a fogászati ellátást és a szemüveget, a páciensnek teljes egészében ki kell fizetnie. A receptfelírás díja emelkedni fog, és a betegeknek negyedévente tíz eurós díjat kell fizetniük, hogy joguk legyen orvosi ellátásra. Teljesen eltörlik az egészségbiztosítási rendszerből fizetett gyermekgondozási segélyt. Az orvosságokra kivetett díjak szintén emelkednek, de a krónikus betegek, illetve a megelőző programokon, illetve hosszú távú kezelésen részt vevők esetében csökkeni fognak.

Az alacsonyabb társadalmi gazdasági csoportokba tartozók várható élettartama már most is tíz évvel kevesebb, mint jómódú társaiké. A járulékos pénzügyi terhek a tizenkilencedik század kegyetlen igazságához fognak vezetni: “mivel szegény vagy, hamarabb kell meghalnod”.

 

Adó és önkormányzati pénzügyek

 

További adócsökkentési program van napirenden, ami az alacsony és közepes jövedelműek adóterheit kívánja csökkenteni. Ám ez közel sem fogja ellensúlyozni az új terheket, mint amilyenek például a magasabb egészségügyi költségek. Egy időben ezzel egy új adófajta bevezetését is tervbe vették, a kamatjövedelmek adóztatását. A helyi önkormányzatok pénzügyi reformjának következtében a helyi adók közé sorolt kereskedelmi adóból származó bevételnek emelkednie kell, valamint az adókötelesek számát is bővíteni fogják. Ez természetesen nem fogja érinteni az induló, illetve már működő kisvállalkozásokat.

Az Újjáépítési Bankon keresztül valósulhat meg a helyi hatóságok olcsó hitellel való ellátásának programja, valamint további gazdaságösztönző hatásokat várnak a lakásépítési és -felújítási programtól. A hagyományos kiskereskedelem működésének szabályozása megváltoztatásra kerül, csökkentik a bürokráciát.

 

A szakszervezetek és a szociáldemokraták útjai különválhatnak

 

Több mint egy évszázad óta a német szakszervezetek stratégiai szövetségesei a Szociáldemokrata Pártnak (SPD). A főállású szakszervezeti vezetők nyolcvan százaléka tagja a pártnak, az építőmunkások szakszervezetének főtitkára pedig egyenesen az SPD parlamenti frakciójának a tagja.

A második világháború után a német szakszervezetek a jóléti államba való testületi beépülés stratégiáját követték, ami évtizedeken keresztül sikeres volt. Ám a neoliberális fordulat krízist idézett elő, ami csökkenő taglétszámokban és mind a politikusokkal, mind a széles néprétegekkel szembeni csökkenő befolyásban mutatkozott meg. Saját problémáik mellett, mint az elbürokratizálódás, illetve a munkanélküliségből fakadó strukturális problémákra adott késedelmes válasz, a – neoliberális értelemben vett – modernizáció szükségessége, a szakszervezeteknek szembesülniük kellett az ellenséges médiával, amely egy, a reformokat ellenző megkövesedett ellenfél és megátalkodott dogmatista képében mutatta be őket. Ezt látva, alig meglepő, hogy 2003 nyarán, a kohászati szakszervezet, az IG Metall – amely a legnagyobb gyáripari szakszervezet a világon – az 1950-es évek közepe óta első vereségét szenvedte el.

Az 1998-as választási kampányban a szakszervezetek erősen támogatták a Schröder és Lafontaine vezette szociáldemokratákat. Bár a kapcsolatok Lafontaine távozásával megromlottak, még mindig világos volt – ha nem is mondták ki –, hogy a 2002-es kampányban is Schrödert támogatják. Ám az “Agenda 2010” a kapcsolatokat annyira felkavarta, hogy a történelmi kapcsolat minden tekintetben megszakadt.

A legnagyobb szakszervezetek – a ver.di (a szolgáltatások és a közszektor területén) és az IG Metall – nyíltan konfliktusban állnak a kormányzattal, részt vesznek a különböző társadalmi mozgalmak, különösen az ATTAC által képviselt kezdeményezésekben, és egyre jobban együttműködnek velük. Ugyanez vonatkozik az oktatási és építőipari szakszervezetekre is. Mára azok az erők, amelyek a több autonómia és a társadalmi mozgalmakkal való szorosabb együttműködés mellett teszik le a voksukat, túlsúlyba kerültek. Más szakszervezetekben, mint például a vegyipari és bányászati IG BCE és a központi szakszervezeti szövetségen, a DGB-n belül is még mindig elterjedt az az illúzió, hogy képesek lehetnek a kormány meggyőzésére párbeszéd és lobbi útján is. Ennek következtében a jövőbeli stratégia vitás kérdés marad – és az SPD-vel való viszony tisztázása egy ellentmondásos és elhúzódó folyamattá válhat. Amennyibe a szakításra sor kerül – ami igen lehetséges –, az történelmi esemény lehet Németország életében.

 

A tiltakozás megindul

 

Az SPD neoliberális fordulata – amely lépésre már a zöldek pártvezetése is rászánta magát – azt jelentette, hogy a parlamentet jelenleg egy neoliberális összpárti koalíció alkotja. A megközelítés ellenzőknek gyakorlatilag nincs parlamenti képviselete. Az a kevés SPD-tag, aki hallatni merte a hangját, nyomás alá került, amihez Schröder lemondással való fenyegetőzése is hozzájárult. Egy ideig nem lesz olyan SPD-tag, aki független akcióra képes lenne.

A kereszténydemokrata és liberális (FDP) ellenzéknek a “reformok” még csak elég messzire sem mentek. Mélyebb reformokra felszólító javaslataiknak esélyük is van az elfogadásra, hiszen ők vannak többségben a Bundesratban, amelyben a tizenöt szövetségi állam képviselteti magát, és amelynek hozzájárulását kell adnia több olyan intézkedéshez is, mint amilyen például az “Agenda 2010”. Így az SPD-nek, hogy törvényjavaslatát keresztülvigye, kompromisszumokat kell kötnie.

A posztkommunista PDS (Demokratikus Szocializmus Pártja) szintén minimális ellenzéki erővel bír. Bár szociáldemokrata párttá alakult át, és sikerült az SPD néhány, az 1970-es években megszerzett pozícióját megszereznie, mégsem tudta átlépni a parlamentbe kerüléshez szükséges ötszázalékos küszöböt, így csak az egyéni körzetben megválasztott két képviselővel lehet jelen az Alsóházban, a Bundestagban. A PDS ráadásul koalícióban van az SPD-vel két keletnémet tartományi kormányban – Berlinben és Mecklenburg-Elő-Pomerániában –, ahol az “Agenda 2010”-hez hasonló intézkedéseket hoztak.

A folyamat ellen kis késéssel parlamenten kívüli mozgalom kelt életre, amit a széles néprétegeket képviselő szakszervezetek egyes szervezetei, antiglobalizációs mozgalmak és egyéb más baloldali áramlatok hoztak létre. Több egyetemen is diáksztrájkok folytak a lefaragások és a tandíj bevezetése ellen, valamint akciókat szerveztek jóléti kiadások csökkentése ellen.

A legnagyobb sikert a 2003. november elsejei berlini demonstráció jelentette, amelyen – sokak meglepetésére – százezren vettek részt, a kevés előzetes szervezés és a szakszervezeti vezetők támogatásának hiánya ellenére is. A tüntetést az ATTAC, helyi szakszervezeti alapszervezetek és más baloldali tömörülések szervezték. November elsejének a sikerei azt mutatják, hogy az elégedetlenség és a vele szembeni tiltakozásra való akarat a társadalomban széles körű, de politikai képviselete hiányzik.

Ez megtörte a varázslatot, amely eddig, úgy tűnt, mindenkit visszatartott a tömegmozgalmaktól. A berlini tüntetés jelzés mindenkinek, aki eddig visszatartotta magát. Már volt némi hatása a ver.di, az IG Metall és más szakszervezetek vezetésére – akik nem a szakszervezetek mobilizálásától, hanem sokkal inkább újabb vereségektől félnek, amik még inkább defenzívába szoríthatják őket. November elseje tapasztalatai talán megváltoztathatják ezt.

Már a DGB is készséget mutat arra, hogy részt vegyen a jövendőbeli akciókban a jóléti állam csökkentése ellen, nem kis mértékben azért, mert félő, hogy elveszti tömeges támogatását. Szintén növekvő készséget mutatnak arra, hogy együttműködjenek más társadalmi szervezetekkel, egyházi személyekkel, valamint az SPD és a zöldek elégedetlen választóival. Ezzel a lendülettel az elkövetkező hónapokban nagyarányú tiltakozó hullám indulhat el az egyébként ebben a formában konzervatív országban.

Németország jelenlegi helyzetében, a berlini fal leomlása után egy évtizeddel, történelmi fordulópont lenne, ha egy haladó, egyenjogúsító programot hirdető, parlamenten kívüli mozgalom bebizonyítaná, hogy szignifikáns szereplője lehet ennek a folyamatnak. És Németország hangsúlyos szerepét tekintve Európában, a mozgalomnak a német határokon kívül is lennének követői.

 

(Fordította: Vigvári Gábor)

 

Az írás eredetileg a Red Pepper c. folyóiratban jelent meg.