Az egy évtizede kezdődött zapatista felkelés egyszerre helyi mozgalom és a globalizáció egyfajta szellemi és gyakorlati alternatívája. A zapatisták folyamatosan keresik azokat az elméleti és gyakorlati megoldásokat, amelyek elősegítik a mozgalom helyi megerősödését. Ez egyúttal szimbolikus támaszt jelent más alternatív mozgalmak számára is.

“Durito szerint: »Az élet olyan, mint egy alma.« Azt is mondja, hogy van, aki zölden, s olyan is, aki éretten vagy éppen rothadtan eszi. Némelyek azt is eldönthetik, hogy az almát milyen alakjában fogyasztják: püré (ezt Durito ki nem állhatja), lé, esetleg szósz formájában, szeletekben kekszek közé téve, vagy amit a gasztronómia éppen diktál. Az indián falvakban kénytelenek rothadt almát enni, a fiataloknak pedig az éretlen zöldeket adják – hadd emésszék. A gyerekeknek tartogatják a legszebbeket, ámbár lehet, hogy ezek meg férgesek vagy a hazugság mérgével fertőzöttek. Elvben a nők is kaphatnak szép almát, ám végül mi jut nekik? Narancs – abból is csupán egyetlen gerezd.

A zapatista, ha almát lát, hajnalban kimegy érte, hogy leszakítsa a fáról, s egy jól célzott csapással kettészeli. Durito szerint a zapatista nem eszik almát anélkül, hogy ne győződne meg róla, zöld, érett vagy rothadt-e. Felnyitja a magházat, óvatosan kiszedi belőle a magokat, felszánt egy darabka földet, s elveti. Könnyeivel és vérével öntözi, figyeli a csemeték növekedését. A fa virágzását és gyümölcseit azonban már nem fogja látni. A magot azért ülteti el, hogy egy napon, amikor ő már nem lesz, valaki egy hajnalon leszakíthasson egy almát a fáról, s szabadon eldönthesse: püré (amit Durito utál), szósz vagy lé alakjában kívánja elfogyasztani.

Ez a zapatisták dilemmája: elvetni a magot, őrködni növekedése felett, míg a többiek azért harcolnak, hogy szabadon eldönthessék, milyen formában szeretnék megenni a leszakított almát. Lám, ez a különbség a zapatisták és az emberek többsége között. Míg mindenki más csupán az almát látja, a zapatista a magot is észreveszi benne, s rögtön az jár a fejében, hogy felszántsa a földet, elvesse, s gondozza a hajtást.

Ettől függetlenül azonban mi, zapatisták is olyanok vagyunk, mint bármely emberfia – mondja Durito –, és kikacsint pilótasapkája alól.”

(Marcos alparancsnok a zapatistákról és az almáról – Varga Csilla fordítása)

 

 

“Harcolunk a munkáért, a földért, a fedélért, a táplálékért, az egészségért, a tanulásért, a függetlenségért, a szabadságért, a demokráciáért, az igazságért és a békéért. Nem szüntetjük be a harcot mindaddig, amíg elégtételt nem kapunk, és létre nem hozzuk országunk szabad és demokratikus kormányát.¹ ” A lacandonei őserdő 1994. január 1-jén Délnyugat-Mexikóban közzétett első kiáltványa egyértelműen fogalmaz. A mondandó határozott és világos megfogalmazása kifejezi az aláíró szervezet, a Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (EZLN) karakterét. Néhány ezer maja indiánból álló, puskákkal hiányosan felszerelt “hadseregről” van szó, amelynek harcosai arcukat gyakran sállal vagy símaszkkal takarják el; ők kaparintották meg Chiapas állam négy fontos települését azon a napon, amikor életbe lépett az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) Mexikó, az Egyesült Államok és Kanada között.

A hatalmon lévők elképedése a lázadók elszántságával vetekedett. Lehet, hogy a meglepődés csupán színlelt volt, a felkelők vakmerősége azonban valóban öngyilkos jellegűnek tűnt. Bárhogyan is történt, a felkelés híre bejárta a világot, s a “mexikói csoda” elfeledettjeinek szokatlan rebelliója egy csapásra élénk nemzetközi visszhangot váltott ki. Amikor azután katonai erővel visszaszorították őket, hátországuk mélyére, saját falvaikba húzódtak vissza. Mexikóvárosban tömegtüntetésen követelték az ellenségeskedések befejezését, és január 12-én Carlos Salinas de Gertari elnök egyoldalúan tűzszünetet hirdetett ki. Ezt követően kimerítő tárgyalások kezdődtek a szövetségi kormány és az EZLN között.

 

“Negyedóra alatt” megoldható konfliktus?

 

1996. február 16-án a két fél végül aláírta a mai napig egyetlen megállapodást, amelyet San Andrés-i egyezménynek neveznek. Ez a “bennszülött jogokról és kultúráról” szól, s a résztvevők, valamint a kérdésben járatos “külső” tanácsadók és szakértők széles körének szellemi hozzájárulásán alapul, akiket a zapatista küldöttek hívtak meg a tárgyalásokra. Más témakörök – “Demokrácia és igazságosság”, “Fejlődés és jólét” – megvitatását is előirányozták, ám a zapatista lázadók ugyanazon év szeptemberében úgy döntöttek, “felfüggesztik” a párbeszédet. Ennek oka lényegében az volt, hogy a kormány szándékosan halogatta az aláírt megegyezés hatályba léptetését, s katonai zaklatások érték a zapatistákat támogató falvakat és tanyákat…

Hét évvel később – napjainkra – a mexikói politikai színtér némi demokratizálódása ellenére a helyzet alapvetően mit sem változott. Igaz, hogy több mint hetvenévi kormányzás után, 2000 decemberében az Intézményes Forradalmi Pártot (PRI) az állam élén a Nemzeti Cselekvés Pártja (PAN) váltotta fel, s kétségtelen, hogy az újonnan megválasztott elnök, Vicente Fox azzal kérkedett, hogy hatalmában áll “negyedóra alatt” megoldani a chiapasi konfliktust. S végül az is tény, hogy a “zapatisták mexikói menetelésével” (2001. március)² egy időben végül megszavaztak egy alkotmányreformot, amely a San Andrés-i egyezmény folytatását ígérte. Ám mivel a reform eltorzította az 1996-ban az Egyetértés és Rendteremtés Parlamenti Bizottsága (COCOPA) által megszerkesztett szöveget, a lázadók, a mexikói bennszülött mozgalmak és a megfigyelők többsége a realitás újabb semmibevételének tekintette, hogy a tervezet – Gilberto Lopez y Rivas, a COCOPA korábbi elnökének elemzése szerint – “megtagadja az őslakos népektől a jogi személyiséget”. A konfliktus megoldása tapodtat sem haladt előre. A továbbra is felfegyverzett EZLN változatlanul a chiapasi végeken sáncolja el magát.

A zapatizmus mindazonáltal nem korlátozódik a szövetségi kormánnyal való huzakodásra s a megfeneklett tárgyalásokkal kapcsolatos viszontagságokra. Tízesztendős közéleti ténykedése mély nyomot hagyott az emberekben – Mexikó határain messze túl is.

Tettei és állásfoglalásai, de belső fejlődése, a külvilággal folytatott párbeszéde s a változó körülményekhez való alkalmazkodása alapján is mindenki elismeri a mozgalom eredetiségét. A guerrillerók – akiknek közvélemény-formáló hatása fordítottan arányos haditetteikkel – mint a fennálló rend ellenzői nyíltan vállalják mozgalmuk történeti – bennszülött, marxista–guevarista vagy éppen keresztény – gyökereit, ugyanakkor nem elégszenek meg ezzel az örökséggel.

E latin-amerikai fegyveres mozgalom a szükségből kovácsol erényt, azaz nem tör a hatalom meghódítására; sőt azt szeretné, ha a lehető leghamarabb eltűnhetne, minthogy önmagát “abszurditásnak” tekinti. Meglehetősen zavarba ejtő jelenség. Bennszülött felkelés, amely harsány sajtóközleményekkel, kiáltványokkal, szimbolikus akciókkal és békés happeningekkel harcol igazáért. Szóvivőjük a művelt és ironikus Marcos “subcomandante”, akinek bon mot-jai a világhálón terjednek, s aki vitapartnereit rendre elbizonytalanítja. Maja indián hadsereg, “a globalizációval szembeni első szimbolikus mozgalom³”, amely törvényes jogokat követel, Mexikó demokratizálására és a neoliberalizmussal szembeni harcra bátorít. Poszthidegháborús jacquerie, amely eléggé identikus ahhoz, hogy ne híguljon fel, s kellően univerzalisztikus, hogy ne váljék köldöknézővé. Egy olyan regionális társadalmi mozgalom, amely egyszerre indián, mexikói és humanista – anélkül, hogy összetevői szembekerülnének egymással –, s amely kozmopolitizmusát meggyökerezéssel, a területhez kötődését pedig öniróniával oldja. Tagjai demokrata forradalmárok, akik a “civil társadalmat” a politikai kezdeményezés átvételére buzdítják. A felkelés “definiálatlanságáról” beszélnek, amikor mozgalmuk meghatározását követelik tőlük, kételyeiket pedig igazságnak csomagolva tálalják. A globalizációkritika egyik kis, úttörő csoportja ez, amely 1996 óta a világot az “első intergalaktikus találkozóra” hívja “az emberi(es)ségért, a neoliberalizmussal szemben”… A zapatista lázadók még a tekintélyrombolásban is rendhagyók.

A legutóbbi zapatista kezdeményezés az öt Caracol (csiga, spirál⁴ ) létrehozása volt Chiapas lázadó régióiban, 2003 augusztusában, a korábbi Aguascalienték helyett és helyén (La Garrucha, Morelia, Oventic, La Realidad és Roberto Barrios). 1994 óta az ellenállásnak és a párbeszédnek e térségei jelentették a “civil társadalommal” való érintkezés kereteit. A zapatista autonómia megszilárdításában most újabb lépést jelent, hogy a Caracolok tervbe vették a “San Andrés-i egyezmény de facto életbe léptetését a felkelők által ellenőrzött területeken”. A magukat önhatalmúlag “autonóm zapatistának” hirdető több mint harminc közösség 1994 decembere óta helyi kormányzattal – öt “jól kormányzó tanáccsal” – rendelkezik, amelyek feladata az oktatás, az egészségügy, az igazságszolgáltatás és a fejlesztés kérdéseire terjed ki.

 

A mitikus identitások elvetése

 

Az új keletű intézkedés, amelynek értelmében az EZLN és parancsnokainak szerepe ezentúl szigorúan katonai kérdésekre korlátozódik, szintén kettős – egymással összefüggő – célkitűzést takar: határozottabban kézben tartani a zapatista közösségek külső kapcsolatait mind külföldi partnereikkel (a nem kormányzati szervezetekkel, a nemzetközi szolidaritással), mind pedig a nem zapatista őslakosokkal…

A Caracolok stratégiája összhangban van a mozgalom egyedülálló jellegével, amilyenné – a halogatások és csalódások ellenére – az eltelt évek során vált. E stratégia abban bízik, hogy a chiapasi mozgósítás, amely egy autonóm paraszti és bennszülött társadalmi mozgalom méhében bontakozik ki, immár visszafordíthatatlan. A felkelés első napjaitól kezdve – lehetőségeihez képest – arra törekszik, hogy katonai zapatizmusból előbb-utóbb szociális, civil, nyitott és plurális zapatizmussá váljék. Bár a felkelők számára továbbra is a szociális igazságosság a legfontosabb cél, ennek elérése szükségképpen a hatalom felelősségén (mandar obedeciendo: engedelmeskedve parancsolni), a demokrácia újraértékelésén, valamint – szuverén és soknemzetiségű államok kebelében – autonóm, multikulturális térségek létrehozásán kell alapuljon.

E fontos vonás a zapatistákat – csakúgy, mint a földrész többi indián forradalmát – megkülönbözteti egyrészt a korábbi latin-amerikai forradalmároktól – akik kevesebbet törődtek azzal, hogy figyelmet fordítsanak a sokszínűség tiszteletben tartására és az egyenlőség fontosságára –, másrészt napjaink más önazonosság-kereső, szeparatista, görcsösen önmagukba forduló – gyakorta erőszakba vagy homogén, mitikus identitásokba menekülő – mozgalmaitól is.

Chiapason ugyanakkor nyomot hagyott a priista [a PRI-hez tartozó – a ford.] Ernesto Zedillo elnök kormánya (1994–2000) által folytatott felmorzsoló háború. A félkatonai egységek akciói és az “ingadozó” falvaknak biztosított juttatások a közösségek közötti és a közösségeken belüli konfliktusok kiéleződéséhez vezettek. Természetesen nehéz felbecsülni ezek valódi hatását a zapatistákat támogatók eltökéltségére, de a kimerültség jelei kétségtelenül tetten érhetők a lakosság körében, amelynek életkörülményei 1994 óta jelentős mértékben romlottak.

A Caracolokkal kapcsolatos kezdeményezés helyre akarja hozni, amit a felkelés egyes vezetőinek a többi őslakos szervezettel szembeni purista rendíthetetlensége elronthatott. Döntő fontosságú, hogy a szövetségi hatóságok milyen magatartást alakítanak ki a hatalom e párhuzamos struktúráival kapcsolatban. Ez – a nyilatkozatok alapján – jelenleg békülékeny vagy habozó; a térségben azonban változatlanul katonákat látni. Ám egy másik irányzat is kezd fontossá válni, amely a köztulajdon privatizációján keresztül az őslakosság és az állam közti feszültséget az őslakosok és a transznacionális vállalatok konfliktusává kívánja változtatni. A középpontban Chiapas természeti kincsei állnak.⁵

Országos szinten a közvélemény váltakozó rokonszenve az “arcnélküliek szava” iránt – ami egyfajta erkölcsi tekintéllyé alakult át – kétségtelenül ütőkártyát jelent a felkelés számára: ha bárki komolyan pályázik a szövetségi elnöki mandátumra, ajánlatos, ha nem fordul vele szembe. A felkelők demokratikus radikalizmusa azonban inkább csak vonz, mintsem elkötelez. Szociális, pártpolitikai vagy szervezeti megfogalmazásuk rendre kudarcot vallott, amikor az országos politika szintjére próbálták emelni. Marcos parancsnokhelyettes magatartásának – aki a körülményekhez alkalmazkodva osztogat jó és rossz pontokat – ebben nemigen van szerepe. Valószínű, hogy a döntő nehézség inkább abban rejlik, hogy a neoliberális globalizáció egyik kulcsszerepet betöltő országának közszférájába egy olyan elképzelést kellene beilleszteni, amely a politikai kultúra megújítását követeli, aminek kontúrjait ugyanakkor szándékosan megrajzolatlanul hagyja. Közben pedig a “Chiapas-kérdés” kikerült a prioritást élvező országos ügyek közül.

Nemzetközi szinten a zapatizmus sikere alapvetően azon múlik, hogy – egyrészt – mit tesznek vele az európai és észak-amerikai megfigyelők, illetve a “zapatizánsok”, másrészt azon, hogy milyen a fogadtatása szóvivőjük, Marcos alkalmi “kirohanásainak”. Ami az előbbieket illeti, a Szociális Világfórumok alterglobalizációs dinamikája valamelyest megkérdőjelezte Chiapas rendeltetését. A subcomandante tehetségéhez viszont, meghatározó súlyához a zapatizmus politikai meghatározásában/határozatlanságában s következésképp változatlanul élénk nemzetközi visszhangjában játszott szerepéhez továbbra sem férhet kétség. Ám ha eleinte mindenki könnyen megtalálta kedvelt ízeit a zapatista koktélban, a figyelem immár arra irányul, hogy mi az, ami elronthatja, kiforgathatja eredeti mivoltából. Magyarán: a zapatizmusról folytatott harcos, elméleti viták az alterglobalizációs mozgalmakat gyötrő dilemmákat juttatják eszünkbe: miféle plurális identitásra s milyen szervezeti stratégiára lenne szükség – milyen elérendő politikai eredmény érdekében?

 

Újfajta kritikai gondolkodás

 

Bármi történjék is az elkövetkezendő hónapokban, a zapatizmus tízesztendős hozadéka Latin-Amerika jelenében és a kontinens társadalmi harcainak dinamikájában – tekintélyes.

Az álarcot viselő felkelők – Chiapas és Mexikó demokratizálásának katalizátorai, a PRI bukásának előidézői, egy bennszülött-nemzeti, sőt latin-amerikai szintű, határozott, tömeges és demokratikus mozgalom motorjai, egy új, a különbözőségeket tiszteletben tartó univerzalizmus kezdeményezői – “felszólítanak, hogy haladjuk meg a nyugati modernitás által kibékíthetetlennek tartott ellentéteket⁶”: az egyenlőség és a másság közti feszültséget, az egyéni és a közös érdek kölcsönös kizárását… A zapatizmus “az »éneklő holnapok« és a posztmodern kiábrándulás, az identikus türelmetlenség és a kultúrák felbomlása között” “új kritikai gondolkodás meghonosításában”⁷ kíván részt venni.

Tíz évvel az igazságtalanság és a szegénység elleni látványos, 1994. január 1-jei felkelés után a lázadók érdemeinek világméretű elismerése a felkelés méltóságát erősíti, amiből maga is táplálkozik.

 

(Fordította: Lóránt Zsuzsa)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Ya basta! Les insurgés zapatistes racontent un an de révolte, Dagorno, Párizs, 1994.

² Lásd Jacques Blanc, Joani Hocquenghem, Yvon Le Bot és René Solis: La Fragile Armada. La marche des zapatistes, Métailié, Paris. 2001; Caravana de la dignidad indígena, Ediciones L. Jornada, Mexikóváros, 2001.

³ Ignacio Ramonet: Marcos, la dignité rebelle, Galilée, Párizs, 2001.

⁴ “A zapatisták régóta hivatkoznak a csigavonalra, amikor tevékenységüket leírják: a spirál szélesen pásztáz, szüntelenül forog, ám mégsem körbe-körbe halad. Kisiklik a hagyományok ismétlődő gyűrűjéből, széttöri a kereteket, a rutint. Fejlődik, sosem zárt, nincs sem belseje, sem külseje, jön-megy bentről kifelé és kintről befelé, be- és kilélegzik, kisugárzik és beszív, összegyűjt és szétszór.” Joani Hocquenghem: “La stratégie de l’escargot”, http://cspcl.ouvaton.org ,2003.

⁵ Lásd Braulio Moro: “Une recolonisation nommée ’Plan Puebla-Panamá’”, Le Monde diplomatique, 2002. december.

⁶ Jérôme Baschet: L’Étincelle zapatiste. Insurrection indienne et résistance planétaire, Denoël, Párizs, 2002.

⁷ Ugyanott.

Ami Brazíliában történik, annak jelentős geopolitikai és világgazdasági következménye is van. Kérdés, hogy a 2002-ben a baloldali Munkások Pártjának jelöltjeként elnökké választott Luíz Inácio Silva ("Lula") kormánya képes lesz-e politikájának fenntartására a neoliberális erők ellenében?

Brazíliának komoly súlya van a nemzetközi porondon. Hatalmas kiterjedése, magas lélekszámú népessége, a Latin-Amerikában betöltött vezető szerepe, valamint másodvonalbeli államként is megnyilvánuló ereje hozza magával, hogy mindaz, ami Brazíliában történik, annak jelentős geopolitikai és világgazdasági következménye is van. 2002-ben, Brazília történelmében először, egy baloldali pártnak, a Munkások Pártjának (PT) a jelöltje, Luíz Inácio Silva (“Lula”) nyerte meg a választásokat, ami a baloldali erők térnyerését tanúsítja Latin-Amerikában és a déli féltekén általában. Most azonban, mindössze tíz hónap elteltével, a brazil és a külföldi szakírók elemzései igencsak eltérnek egymástól. Ismét előtérbe tolulnak az efféle kérdések, hogy Délen képes-e fenntartani magát egy olyan megválasztott, baloldali kormány, amelynek politikája ellene megy a neoliberális erőknek, vagy hogy állja-e az USA, a Világbank és a nagytőke nyomását?

Lássuk legelőbb is, hogy Lula megválasztásának pillanatában milyenek voltak az erőviszonyok. Lula azzal nyerte meg a választók többségét, hogy más, főképp centrista pártokkal lépett szövetségre. Pártja amúgy kisebbségbe szorult a brazil parlamentben. Brazíliában a társadalmi egyenlőtlenségek nagysága a világrekordot súrolja. A vidéki lakosság zömének nincs semmi földje. Az országot akkoriban azok a szerződések béklyózták, amelyeket az előző rezsim kötött az IMF-fel. Brazília tetemes adósságokat halmozott fel, tényleges tartalékai pedig viszonylag szűkösek voltak. Hat hónappal a megválasztása előtt Lula nyílt fenyegetést kapott, hogy tömegesen állnak majd le a beruházások és elapadnak pénzügyi forrásai is, ha nem lesz képes “megszelídíteni” a világtőkét, vagyis meggyőzni arról, hogy nem hoz olyan intézkedéseket, amelyeket az barátságtalanoknak minősíthetne. Másfelől azonban Lulát a nép lelkesedése juttatta az elnöki székbe, mely lelkesedést részben személyisége, részben a maga és a pártja által képviselt antiliberális program táplált. Lula és a brazilok, különösen a szegények számára a remény erősebbnek bizonyult a félelemnél.

A brazilok politikai érdeklődése három nagy területre összpontosul: a gazdaságpolitikára, az agrárreformra és külpolitikára. Lula kormánya eleve elhatározta, hogy először is a gazdaságpolitika terén tesz lépéseket. Lula már beiktatása előtt biztos garanciákat ígért a nemzetközi tőkének. Sűrűn hangoztatta, hogy Brazília a jövőben különös figyelmet szentel majd az infláció elleni harcnak. A Központi Bank élére Henrique Mireillest, a Boston Bank vezérigazgatóját nevezte ki, nem nézve azt, hogy a választások előtt Mireilles Lula ellenjelöltjét támogatta. Lula gazdasági alakulatának többi tagja is olyan személyek közül került ki, akik politikájukban nem kívánnak szembemenni a nemzetközi tőkével. A kormány a maga igazolására azt hirdeti, hogy egy olyan szerződésről akar tárgyalni az IMF-fel, amely enyhítene az infrastrukturális és társadalmi beruházások megszorításain, mi több, egy általános egyezmény meg is szüntethetné őket egészen.

Az eltelt tíz hónap alatt két nagy horderejű gazdasági intézkedés vont magára különös figyelmet. A brazil kormány megtartotta kötvényei rendkívül magas kamatkulcsát (még ha 26%-ról 22%-ra csökkentette is), és reformot hajtott végre a társadalombiztosítás terén, ami jelentős korlátozásokkal járt együtt az állami nyugdíjrendszerben. Pénzügyileg mindkét intézkedés konzervatív szemléletről tanúskodik, és a baloldali értelmiség keményen bírálta is őket, akárcsak a vállalkozói szektor egy része, mondván, hogy a magas kamatkulcsok lehetetlenné teszik gazdasági szerepük megőrzését a külföldi bankok és a hozzájuk sok szállal kötődő brazil nagyvállalatok mesterkedéseivel szemben. Az említett baloldali értelmiségiek eleve ellenkező állásponton voltak, mert ők a kamatkulcsok radikális csökkentése által kiváltott “sokkhatás”-t tartották volna gyümölcsözőnek. Egyikük, Emir Sader “elszalajtott alkalom”-ról beszél, aminek a közeljövőben igen negatív következményei lesznek.

Az agrárreform terén a kormány már jóval megfontoltabb volt, mint a gazdaságpolitikában. Más szóval, túl sok mindent nem tett. Lula azonban erősen igyekszik, hogy megőrizze a Földnélküliek Mozgalmának (MST) bizalmát, amely történelmileg a PT egyik alappillére azonkívül, hogy váltig élvezi a katolikus egyház jókora szegmensének és a jelentős szakszervezeteket, egyházi és diákszervezeteket maga körül tömörítő Társadalmi Mozgalmak Érdekképviseletének támogatását. Az MST nagyszámú földfoglalást vezérel meg nem művelt területeken (ami a brazil termőterület jókora részét teszi ki). A kormány hivatalos álláspontja az, hogy ő maga vásárolja meg a földeket tulajdonosaiktól, hogy utána átengedje a “földnélkülieknek”. Gond csak ott van, hogy erre a valóságban nincs pénze, gazdaságpolitikája pedig nem teszi lehetővé, hogy belátható időn belül szert tegyen a szükséges összegre. Az MST viszont nem ül ölbe tett kézzel, és folytatja földfoglalásait annak ellenére is, hogy a nagy földbirtokosok nemegyszer fegyveres ellenállásába ütközik, akik az MST-ben olyan veszedelmes mozgalmat látnak, amelyet szerintük fel kellene számolni, de legalábbis megzabolázni. A nagybirtokosok jó része amúgy sem hajlandó rá, hogy eladja földjeit, és arra még kevésbé, hogy ellenszolgáltatás nélkül engedje át másnak.

Nemrégiben az MST kihallgatást kért Lulától, amire június 24-én sor is került, a nagybirtokosok általános felzúdulására. Lula a találkozáson “türelmet” kért az MST vezetőitől, és ismételten hangot adott “történelmi és morális elkötelezettségé”-nek az agrárreform mellett. Az MST egyik vezetője, João Paulo Rodrigues Chaves kijelentette, hogy mindannyian bíznak Lulában, figyelmeztette azonban, hogy 2003 végéig valódi változtatásokat várnak tőle. Kiderül majd, hogy mire lesz képes.

Végül pedig, ami a nemzetközi kapcsolatokat illeti, a baloldal kritikusai azt tartják, hogy Lula ezen a területen tüntette ki magát leginkább, és valóban számos kézzelfogható jelét adta már szándékai komolyságának. Kezdeményező módon nyújtott kezet más dél-amerikai államok vezetőinek, és nemcsak Venezuelában vagy Argentínában, hanem Peruban is, ahová ebben a hónapban látogatott annak az eszmének a jegyében, hogy a MERCOSUR erősödjék, növekedjék és jelentős tényezővé váljék a világ geopolitikai színterén. A MERCOSUR jelenleg nem több, mint egy gazdasági unió embriója, és tagjai közül eleddig csupán négy mérsékelte egymás között a vámtarifáit. Súlya nem több, mint amennyit az Európai Unió nyomott kezdetleges formájában, úgy 30-40 évvel ezelőtt.

A legfőbb kérdés kétségtelenül az, hogy a MERCOSUR miképpen viszonyul az Egyesült Államok által mozgatott Amerika-közi Szabadkereskedelmi Szerződéshez (ALCA). Az Egyesült Államok szemében a MERCOSUR a legjobb esetben is szálka, a legrosszabban pedig ellenség. Az Egyesült Államok olyan szabadkereskedelmi egyezményt akar, amely pénzintézeteinek szabad bejárást enged a latin-amerikai országokba, és garantálja szellemi tulajdona védelmét, a latin-amerikaiak pedig abban érdekeltek, hogy termékeik eljussanak az észak-amerikai piacra. Voltaképpen mindkét fél azt reméli, hogy megtorpedózhatja vagy megkerülheti a másik fő törekvéseit, ezért aztán azon van, hogy a számára kényes kérdések ne kétoldalú tárgyalásokkal dőljenek el, hanem az OMC keretében, amelytől egyik és másik is támogatást remél.

Akárhogy is, az ALCA kapcsán felmerülő ellentétek az Egyesült Államok és Brazília között a viszály almájában öltenek testet. Ha Lula erősen tartja pozícióját, akkor előbb-utóbb azzal találja magát szemben, hogy olyan változásokat idéz elő a világ geopolitikájában, amilyeneket a Bush-kormány nem tűr el egykönnyen. Ha azonban lemond erről, akkor mandátuma lejártával nem sok eredménnyel dicsekedhet majd.

Brazíliában javában folynak a választási manőverek. Általános választások 2004-ben lesznek, az elnökválasztás pedig 2006-ban. A PT már lajstromba vette azokat a pártokat, amelyekkel kész szövetségre lépni, és azokat is, amelyekkel semmilyen körülmények között sem. Lula azt mondja, nem tudja, hogy jelölteti-e magát még egyszer, amit nemigen hisz el neki senki. Jelenleg is kiválóak a mutatói. Karizmatikus személyiségével szemben még nem mutatkozott a látóhatáron méltó ellenfél.

Milyen politikai irányzathoz sorolható Lula kormánya? Hívei azt állítják, hogy középbal kormány (már csak szövetségesei révén is). Ő maga augusztusban azt mondta, hogy nem “baloldali”, soha nem is volt, holott múltbeli nyilatkozatai ezt szembeszökő módon cáfolják, miután arról beszélt, hogy a szocialista perspektívával kecsegtető latin-amerikai baloldalhoz tartozik. Brazíliában több baloldali értelmiségi a kormányt jobboldalinak minősíti, bár azt is elismerik, hogy tőle balra nemigen van számottevő párt.

A szomszédos Argentínában Kirchner elnök olyan politikát folytat, amelyről igen sokan remélik, hogy Lula lesz a megvalósítója, mert Kirchnert erre nem tartják képesnek. Csakhogy Lulát és Kirchnert más-más társadalmi és kulturális “restrikciók” szorongatják. Miképp Raúl Zibechim, a balodali uruguayi újságíró emlékeztetett rá, Argentína középosztálya mind nehezebb anyagi helyzetbe kerül, miközben a brazil középosztály felemelkedőben van.

Vajon Lula képes lesz-e tovább haladni abba az irányba, amelyet a PT jelölt ki történelmileg Brazíliában? Ez nem kis mértékben múlik azon, hogy a MERCOSUR-nak mit sikerül elérnie. Másfelől viszont függ attól is, és ezt ma még kevesen tudják, hogy George Bushnak milyen problémákkal kell később szembenéznie. Ha az Egyesült Államoknak politikai és gazdasági nehézségei támadnak, akkor jelentősen megnő egy olyan kormány mozgástere, mint amilyen Luláé. Mindenesetre 2004-ben jóval világosabb lesz a kép.

 

(A cikk az Iniciativa Socialista 2003. őszi számában jelent meg; fordította Székely Ervin)

Az afrikai katonai puccsok és puccskísérlet okait firtatva a szerző arra a következtetésre jut, hogy az új világrendhez való sikertelen alkalmazkodásban mind a multiknak, mind maguknak az afrikaiaknak megvan a maguk felelőssége.A nemzeti szuverenitás felbomlása

 

Államcsíny Bissau-Guineában (2003. szeptember) és São Tomé és Príncipén (2003. július), puccskísérletek Burkina Fasóban és Mauritániá­ban (2003. október), Libériában lázadás buktatja meg Charles B. Taylor rendszerét (2003. augusztus), politikai zavargások Szenegálban (2003-ban), Elefántcsontpart destabilizálódik (2002. szeptemberétől)… Nyugat-Afrika, úgy tűnik, tartós politikai válságba hanyatlott. És még ha egyes országoknak, mint a Zöld-foki-szigeteknek, Ghanának vagy Malinak egyelőre sikerült is megúszniuk, kérdés, meddig találnak oltalmat a megrázkódtatások elől. Egyszóval: Nyugat-Afrika az általános összeomlás küszöbén áll.

A jelenlegi válságok egészen más jellegűek, mint amelyek a függetlenné válás után sújtották az afrikai államokat. A hidegháború korszakának ideológiai küzdelmét kettős destabilizáció követte, amit egyfelől a gazdasági globalizációba való erőltetett ütemű betagozódás, másfelől az a körülmény idézett elő, hogy ezek az országok híján voltak a rögtönzött demokratizáláshoz szükséges feltételeknek. E két jelenség megkérdőjelezte a születőfélben lévő nemzetépítési programok legitimitását, s emiatt teljes mértékben fiktívvé vált a szóban forgó államok szuverenitása.

Valamilyen “tragikus paradoxon” folytán több, egészen különböző tényező egyszerre fejtette ki destabilizáló hatását: véget ért az afrikai geopolitikai struktúrát meghatározó kelet–nyugati szembenállás; a befektetők nem tudták megfelelő módon kézben tartani a rögtönzött demokratizálást (amit François Mitterrand 1990-es La Baule-i beszéde indított el)¹; az új, neoliberális makrogazdasági környezet (a zabolátlan privatizáció, az inkoherens és drasztikus szerkezetátalakítási programok, a bújtatott szociális tervek, a munkaerő gátlástalan kizsákmányolása, a nevetségesen alacsony nyersanyagárak és a csempészet, az előnytelen kereskedelmi intézkedések stb.²); a nyugati multinacionális cégek és a hatalmas keleti bankok durva beavatkozásai; az adósságcsapda elmélyülése; egyes afrikai államok hegemón törekvései (például Líbia csádi intervenciója és “pánafrikai” aktivitása³); a fekete kontinens számos vezető politikusának zavarba ejtő kulturálatlansága s ennek következményeként az akár csak rövid távú előrelátás hiánya; a kishivatalnokok és az állami felső vezetők megvesztegethetősége; a fegyverkereskedelem stb. Megannyi baj, aminek következtében a már amúgy is törékennyé vált földrész – összeomlott.

Az 1980-as évektől valamennyi makrogazdasági, szociális és egészségügyi mutató romlott, ami felszámolta a középosztályt, s hatalmas társadalmi feszültségeket keltett. Nyugat-Afrika elszegényedett, a bruttó hazai össztermék mindenütt hanyatlott, a befektetők által ígért növekedés elmaradt, sőt 3,5%-ról (1975) 2000-re 2%-ra csökkent⁴. Az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) is “példátlan visszaesést” állapított meg az emberi fejlődés mutatóiban⁵.

A köztisztviselők bérének folyósítása mindenütt nehézségekbe ütközik. Közép-Afrikában 2003 tavaszán François Bozizé tábornok puccsista kormánya egyik első intézkedéseként bejelentette, hogy a tisztviselők fizetését később folyósítja. A munkanélküliség folyamatosan növekszik. A megbetegedések (mint az AIDS, a trópusi betegségek stb.) terjednek és súlyosan kihatnak a lakosság életkilátásaira. A menekültek száma milliókra rúg. A koldusbotra jutott hadseregek állandó fenyegetést jelentenek számos ország kormányzati rendszerére, amit a közép-afrikai puccs, a Burkina Fasó-i államcsíny vagy az elefántcsontparti lázadás is tanúsít.⁶

Valójában csupán az államcsínyek és a külhoni erőkkel vívott háborúkkal összefonódó polgárháborúk “demokratizálódtak”, amelyek ma alig kibogozható, sűrű szövevényeket alkotnak. Kinshasa-Kongót például egyszerre özönlik el szomszédai, s osztják meg külföldi hatalmak által fenntartott, különféle politikai csoportosulások⁷. Mintha Afrikában megszűnt volna mindenféle etikai norma. Mi sem jellemzőbb, mint hogy a “közjónak” még a fogalma is kiveszett a politikai és az intellektuális diskurzusból.

A közakarat helyett és helyén csupán az egyes akaratok általános összeütközése tapasztalható, amelyek mindegyike az etnicitásra – a legkönnyebben manipulálható mozgatóerőre – összpontosít, amint ezt az “elefántcsontpartiság” ideológiája s az elefántcsontparti válság szereplőinek propagandája mutatja.

Ahogy a filozófusok mondják, a szükségszerűség a véletlenek találkozása. Ha így van, az elmúlt mintegy tizenöt esztendő afrikai háborúi és az államcsínyei között politikai és történeti értelemben folytonosság áll fenn. Valójában Monroviától Bissauig, Freetowntól Nouakchottig, Dakartól Niameyig, Casamance-tól Abidjanig egyazon s ráadásul széles körben elterjedt jelenségről van szó. Afrikában (különösen nyugaton) immár nem léteznek politikai értelemben vett független államok. A formálisnak mondott – azaz a hatvanas években kivívott – közjogi, szó szoros értelemben vett függetlenség merő absztrakcióvá vált. Az állampolgárok, a vezetők, a politikai csoportok és a katonák szemében az államhatalom névlegessé változott, aminek vagy alávetik magukat, vagy igyekeznek hasznot húzni belőle.

Egyrészt valamennyi nyugat-afrikai állam léte és működése közvetlenül a szomszédos államok számításaitól függ; példa erre Elefántcsontpart instabilitásának regionális visszahatása (konkrétan az olyan enklávé­országokra, mint Mali és Burkina), a munkások tömeges elvándorolása (például az elefántcsontparti burkinaiaké), az államok beavatkozása egymás politikájába (Bissau-Guineáé a casamance-i válságba, Csádé a közép-afrikai eseményekbe)… Másrészt, a belső jogot – az alkotmányt – ezentúl a nemzetközi jog, vagyis a többi állammal való kapcsolat minősége határozza meg. Márpedig ha e kapcsolat ténylegesen hozzájárulhat is a békés rendezéshez (például Kinshasa-Kongóban, ahol az ENSZ és Dél-Afrika bábáskodott az elért megállapodásnál)⁸, más esetekben negatív, sőt ellenséges megítélés alá kerül.

Az elefántcsontparti helyzet ennek jellegzetes példája. A nemzeti (elnöki) alkotmány valójában ellentmond a 2003. január 24-i linas-marcoussis-i egyezménynek (amely a hatalmat – az elnök rovására s a kormány javára – a lázadó politikai csoportok között osztja meg). Bármennyire jogosak és elkerülhetetlenek is ezek a megállapodások, tulajdonképpen betetőzését jelentik annak a történelmi folyamatnak, amely az 1990-es évektől kezdődően az elnöki hatalom meggyengüléséhez s Félix Houphouët-Boigny rendszerének bukásához vezetett.

Elefántcsontparton azonban nem lehet az elnöki intézményt teljhatalmú primatúrával (miniszterelnökséggel – a ford.) felváltani, mivel az országnak még nincs olyan parlamenti rendszere, amellyel például a zöldfoki-szigetekiek rendelkeznek. Az elefántcsontpartiak számára kevesebbet ér egy bármily kiváló külső közjogi rendszer, mint valamilyen – akár hiányos – belső közjogi szisztéma. Természetesen ezek az ellentmondások magyarázatot adnak Laurent Gbagbo elnök álláspontjának megváltozására (még ha nem is igazolják azt)⁹.

Az afrikai elitek mulasztásai egyébként oda vezettek, hogy a szuverenitás semmivé foszlott. A 2003. tavaszi puccs után megrendezett közép-afrikai nemzeti párbeszédben részt vevő egyik képviselő az alábbi okfejtéssel állhatott elő: “A közép-afrikaiak mindannyian megvesztegethetők és meg is vesztegetik őket. Márpedig a közép-afrikai államnak vissza kell szereznie adóbevételeit. Az állam pénzügyi rendszerének megszervezését és irányítását ezért vissza kell adni az országból eltávozott franciáknak.” Eszerint az állami szuverenitás egyik legalapvetőbb tényezője – az adórendszer s következésképpen a költségvetés – közvetlenül a francia együttműködési miniszter fennhatósága alá kerülne. E vélemény – a maga meglehetős naivitásával – csupán sok afrikai felelős politikus zavarodottságának kiemelkedő példája.

Az elmúlt tizenöt év során a Berlini Konferencián (1885) megrajzolt határok, amelyeket az Afrikai Egységszervezet alapítóiratai is megerősítettek, átjárhatókká és látszólagosakká váltak; valamennyi lázadó mozgalom számára valósággal szitaként működnek. Elefántcsontparton az egymással szemben álló csoportok által toborzott milicisták és zsoldosok kivonták magukat bármiféle ellenőrzés alól, s az ország egyes körzeteit mint maffiák fenyegetik. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg Libériában, ahol a Sierra Leone-i háború veteránjai bekapcsolódtak a 2003 augusztusában megbuktatott Charles Taylor elnök elleni harcokba.

Az afrikai államok súlyos kölcsönös függősége maga is nagyrészt a multinacionális cégek érdekeitől függ. Az utóbbiak – akár európaiak, akár keletiek – meghódították és leigázták az államapparátusokat. De facto eltörölték a gyarmati rendszertől örökölt határokat, s gyökeresen átalakították a földrész államainak jellegét, amelyeket saját függelékeikké, “ellenőrző hatóságaikká” változtattak.

Az “etnikai” konfliktusok gyakran csupán paravánként szolgálnak a helyi hatalmasságok vagy a multinacionális cégek érdekkalkulációihoz. Az utóbbiak a regionális vagy a helyi összeütközéseket a piacok és a koncessziók megszerzésére vagy megtartására használják fel. A civil szervezetek és az ENSZ egyik jelentése leleplezte a faipari cégek szerepét Libéria és Kinshasa-Kongó tönkretételében¹⁰. Az elefántcsontparti sajtó egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy emlékeztesse olvasóit: az ország akkor került válságba, amikor Gbagbo elnök bejelentette, hogy újratárgyalják egyes állami közbeszerzési piaci szektorok elosztását¹¹.

A multinacionális nagyvállalatok – összhangban a gazdasági globali­záció “szabályaival” – szorosan összefonódtak az afrikai közszférával, ami a közjog és magánjog keveredéséhez vezetett. A közügyeket ugyanis nem a közigazgatás egyetemes szabályai szerint, hanem a magánjog alapján intézték. A legtöbb afrikai államfő nem köztársasági elnöknek – tehát az általános érdekek biztosítékának –, hanem egyfajta igazgató tanácsi elnöknek tekinti önmagát. A kőolaj, az arany vagy a gyémánt értékesítésénél, a mezőgazdasági termékek és a természeti források (ásványok, fa) eladásánál lehetőség nyílik a törzsi érdekek, sőt a feudális jellegű kötelékek érvényre juttatására, a nyersanyagok kitermelési szerződéseinek aláírásától (a közvetítői díjtól) egészen a világpiaci értékesítés során keletkező jelentős többletérték elosztásáig.

Ennek szemléletes esete a – mennyei mannának tekintett – kőolajjal való gazdálkodás Gabonban és Angolában. A külföldi befektetők által lebonyolított privatizáció valóságos tékozlásra nyújtott lehetőséget, aminek az államok nem akartak, vagy nem tudtak ellenállni. A szenegáli kormány ezért állandóan újratárgyaltatja az országos elektromos társaság privatizációjának feltételeit. Természetesen a hatalom csúcsain végbemenő osztozkodásnak a fő vesztese – a nép. Ebben az összefüggésben az államcsíny a közhatalom utódlásának normális módozatává válik.

 

Civil újragyarmatosítás

 

A kelet–nyugati szembenállás megszűnése óta a multinacionális vállalatok egyre inkább politikai ellensúly nélkül tevékenykednek Afrikában¹². Az eredetileg a helyi kormányok érdekeihez kötődő cégek egyfajta autonómiát szereztek. Minthogy az államok Afrikában gyengék, a multinacionális nagyvállalatok a szó szoros értelmében külpolitikát folytattak, midőn a saját hasznukra fordították, hogy az afrikai államok – elutasítandó a belügyeikbe való beavatkozást – túlságosan gyorsan szabadultak meg az európai (anya)országoktól. Az Elf kőolajtársaság vezetőinek pere során nyilvánosságra kerültek azok az alkudozások, amelyeket Loik Le Floch-Prigent az angolai lázadók (a Szövetség Angola Teljes Függetlenségéért – UNITA) vezetőjével, Jonas Savimbival folytatott, miközben hivatalosan a hatalmon lévő MPLA (Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom) kormányát támogatta.¹³

Az Addisz-Abebában 2003 februárjában megrendezett Afrikai Szociális Fórumon az egyik brazzaville-kongói küldött ironikusan úgy fogalmazott, hogy hazájában kétfajta törvényesség ütközik egymással: “a demokrácia és a kőolaj legitimitása”. A nemzetközi tőke által irányított “civil újragyarmatosítás” fogalma jól illik e helyzetre, s kellően kidomborítja a közhatalom tekintélyvesztését Afrikában.

Az afrikai kontinensen soha nem volt ennyi “harc” a különféle betegségekkel, soha nem fosztogatták a gazdaságot és a föld mélyét úgy, mint napjainkban. Az elmúlt tizenöt esztendőben jelentős, sőt egyedülálló nagyságú profit felhalmozására került sor. A fejlesztési segélyek csökkentése az afrikai államokat kiszolgáltatottá tette a nagyvállalatok étvágyának. Emiatt a rendszerek destabilizálódásakor az európai államok nemegyszer fáziskéséssel reagálnak az eseményekre, amelyek irányát olykor egyszerűen nem is képesek megérteni. Ezért mindig megkésve próbálják újra kezükbe venni a kezdeményezést – a jól bevált módszer, a nemzeti megbékélés szorgalmazásával.

Abban az átmeneti fázisban, ahol Afrika jelenleg tart, a konfliktusok (ideiglenes) megoldása egyelőre szükségessé teszi az európai államok közvetlen beavatkozását. Az európai fővárosok, illetve – fontos, árulkodó és szemléletes jelképként – ezek külvárosai válnak az afrikai politikai osztályok megbékéltetésének helyszíneivé, megpecsételve egyszersmind ezek egymástól való elidegenedését – amint azt a Párizs melletti Linas-Marcoussis-ban tető alá hozott elefántcsontparti megállapodás is mutatja. Miközben a nyugati és keleti magánügynökök háborúkat ger­jesztenek s államcsínyekhez készítik elő a talajt, a nyugati országokra hárul a feladat, hogy közvetítőkként lépjenek fel a hadban állók között. Van valami elfogadhatatlan komplementaritás ebben a szégyenletes munkamegosztásban.

Összegezve: az afrikai államok egyre sérülékenyebbekké váltak, egyrészt a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank, másrészt a multinacionális cégek tevékenysége következtében. A “Françafrique” (Francia-Afrika) – ma ezt jelenti. Léopold Sédar Senghor annak idején persze egészen mást, egy egyenlő partnerek alkotta “Eurafriká”-t (Eurafrique) szeretett volna, amely azonban a korabeli Franciaország részéről süket fülekre talált. Ilyenformán az afrikai államok destabilizációja beilleszkedik az egyenlőtlenségen alapuló világrend logikájába, amely önmagában is diszkreditálja a közügyeket.

Olyan utakra és eszközökre lenne szükség, amelyek révén a destabilizációs kísérletekbe keveredett multinacionális nagyvállalatokat – az állami vezetőkhöz és a hadvezérekhez hasonlóan – nemzetközi büntetőbíróság elé lehetne citálni. Ennek érdekében egy nemzetközi jogi testületet kellene létrehozni, amelyet olyan afrikai bírók alkotnának, akik függetlenek a pénzügyi és gazdasági mechanizmusoktól, s akik az államcsínyeket és lázadásokat pénzelő tőkemozgások nyomkövetésére szakosodtak. Növelni kellene az ellenőrzést az afrikai közbeszerzési piacok öröklése felett is.

Hegel szavaival élve “a történelem mindig a rossz oldal által megy előre”. A mai politikai válságok kétségtelenül először vetik fel a valós igényt Afrika újfajta politikai és gazdasági egységének megteremtésére. Ennek immár nincs szüksége az Afrikai Egységszervezet és az Afrikai Unió talmi csillogására, s nem kell magára öltenie az olyan régi típusú gazdasági egyesülések formai jegyeit sem, mint amilyen a Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közössége (CEDAO) és a Nyugat-Afrikai Gazdasági és Monetáris Unió (UEMOA) vagy éppen az Új Gazdasági Partnerség Afrika Fejlődéséért (NEPAD).

A kontinens valódi (s immár nem kikényszerített) egységének megvalósításához kiindulópontként szolgálhat az afrikai államok történelmi veresége. Mert ezért az öt évszázad óta tartó kudarcért nem kis részben maguk az afrikaiak is felelősek.

 

(Fordította: Lóránt Zsuzsa)

 

 

Jegyzetek

 

¹ 1990-ben a francia-afrikai csúcstalálkozón La Baule-ban François Mitterrand elnök kijelentette: “Franciaország minden tőle telhetőt megtesz, hogy hozzájáruljon a nagyobb szabadság elérése érdekében tett erőfeszítésekhez.”

² Lásd Sanou Mbaye: “L’Afrique noire face aux pièges du libéralisme”, Le Monde diplomatique, 2002. július.

³ Lásd Bruno Callies de Salies: “Spectaculaire retour de la Libye”, Le Monde diplomatique, 2001. január.

⁴ “Les flux de capitaux et la croissance en Afrique”. Az ENSZ kereskedelmi és fejlesztési konferenciája, Genf, 2000. július.

⁵ Jelentés az emberi fejlődésről, 2003. www.undp.org/hdr2003.

⁶ Lásd Anatole Ayissi: “Ordre politique et désordre militaire en Afrique”, Le Monde diplomatique, 2003. január.

⁷ Lásd Colette Braeckman: Les nouveaux prédateurs. Politiques des puissances en Afrique centrale, Fayard, Párizs, 2002.

⁸ Lásd Jean-Paul Ngoupandé: “L’Afrique sans France, Albin Michel, Párizs, 2003.

⁹ Az elefántcsontparti válságot 2002 szeptemberében kirobbantó két fő fegyveres csoportosulás, az Elefántcsontparti Nemzeti Fegyveres Erők és a “lázadók”, azaz az Új Erők 2003 decemberében – a francia kormány politikai-gazdasági pressziója eredményeként – megállapodtak a kölcsönös és fokozatos lefegyverzésről. A politikai stabilitás megteremtését azonban megkérdőjelezi, hogy Laurent Gbagbo elnök – franciaellenes, nacionalista hangulat szításával – igyekszik kibújni az ország politikai pártjai által 2003. január 24-én a Párizs melletti Linas-Marcoussisban aláírt megállapodás végrehajtása alól, amely a hatalom megosztásáról rendelkezett Gbagbo Elefántcsontparti Népi Frontja, a “lázadókat” képviselő Köztársasági Tömörülés és a korábbi elnök, Henri Konan Bédié pártja, az Elefántcsontparti Demokratikus Párt között. (A ford.)

¹⁰ Lásd Alice Blondel: “Dérive criminelle de l’industrie du bois”, Le Monde diplomatique, 2003. január.

¹¹ Lásd Yves Ekoue Amaizo: “Ce qui paralyse le pouvoir ivorien”, Le Monde diplomatique, 1999. december.

¹² Lásd Frédéric F. Clairmont: “Ces firmes géantes qui se jouent des Etats”, Le Monde diplomatique, 1999. december.

¹³ Lásd Olivier Vallée: “Elf, au service de l’Etat français”, Le Monde diplomatique, 2000. április.

2004-ben Magyarország az Európai Unió tagjává válik. Az ezzel kapcsolatos vélekedések az elmúlt tíz év során eljutottak az utópisztikustól az apokaliptikusig, bár az utóbbival inkább csak a jobboldali politika köreiben találkozunk. A baloldalt ma leginkább a jóléti rendszerek jövője foglalkoztatja Európában, és konkrétan az a kérdés, hogy a balközép politikai erők képesek-e a szociális biztonság, a méltányosság és a modernizáció összehangolására. Az általunk közölt esettanulmányok inkább a kudarcokat dokumentálják. Ismét foglalkozunk a nyugat-európai "új jobboldal" természetrajzával. A mai Európa elemzése mellett tanulmányaink visszatekintenek a közelebbi és a távolabbi múltra is. Folytatódik az államszocializmus-vita, és összeállítást közlünk a holokausztról, amelynek a hatvanadik évforduló miatt különös figyelmet szentelünk 2004-ben.

Tartalomjegyzék

1. Zeidler Miklós, Konok Péter, Sipos Péter, Vargyai Gyula, Ungváry Krisztián, Krausz Tamás : Magyarország és a II. világháború
2. Krausz Tamás : Az ismeretlen holokauszt a Szovjetunió elfoglalt területein
3. Götz Aly : A zsidók deportálása Rhodoszról Auswitzba
4. Susan Zimmermann : Christian Gerlach-Götz Aly: Az utolsó fejezet
5. Bartha Eszter : Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban, továbbá Baloldal – új kihívások c. könyveiről
6. Hans Georg Betz : Az „új jobboldal” az EU fejlett demokráciáiban
7. Hannes Hofbauer : Brüsszel útja a belső egyesítéstől a keleti bővítésig
8. Andor László : Euró
9. Peter Wahl : Németország válaszúton, A „rajnai kapitalizmus” vége
10. Gavin Rae : Lengyel szociáldemokrácia
11. Thoma László : A baloldali esélyekről
12. Soltész Sándor : Hozzászólás az államszocializmus vitához
13. Krausz Tamás : Szalai Pál emlékére – egy el nem mondott temetési beszéd
14. Oscar Reyes, Stuart Hodkinson : Lehet demokratikus a fórum
15. Nagy András : BSA versus FSF. Az informatikai forradalom két filozófiája
16. Jan Marijnissen : Szocialisták Európában

Még egyszer a Wehrmacht-kiállításról, az SS és a Wehrmacht mentalitása, magatartása közti különbségekről és azonosságokról. A hazai hatalmi-politikai elit felelőssége Magyarország II. világháborús szerepvállalásában s annak mikéntjeiben, különös tekintettel a magyarországi holokauszt és a német megszállás összefüggéseire.

Kerekasztal-beszélgetés

Elhangzott a Kossuth Klubban, 2003. november 18-án

Résztvevők: Konok Péter, Sipos Péter, Ungváry Krisztián, Vargyai Gyula és Zeidler Miklós;

vitavezető: Krausz Tamás

 

 

Krausz Tamás: Három ok indokolta, hogy az Eszmélet szerkesztősége a téma szakértőit Magyarország második világháborús szerepvállalásának megítélése kapcsán megszólítsa. Először is, e látszólag tisztán történeti problematika aktuálpolitikai vitatémává alakult át. Másodszor: különböző politikusok, médiaszakemberek és újságírók veszik maguknak a bátorságot, hogy olyan biztonsággal szóljanak hozzá e témához, és mondjanak értékítéletet, mintha legalábbis futballmérkőzésről lenne szó. Ennek egyik oka talán az, hogy a nemzeti történelem igazán vitás problémáival kapcsolatban őszinte és becsületes szembenézés – társadalmi méretekben – még mindig nem ment végbe. Átpolitizálódott minden tudományos jellegű párbeszéd, s egy olyasfajta nemzeti ideológia vált uralkodóvá a magyar szellemi életben, amely mentegeti a magyar történelem szégyenteljes részleteit, így Magyarország háborús szerepvállalását is. Ebbe a vitába áramlott bele – s ez a harmadik momentum – Konok Péter álnéven publikált, kritikai írása az Eszmélet 55. számában Ungváry Krisztián publikációi ellen, amelyben a Wehrmacht egyoldalú megközelítését, “szerecsenmosdatását” állapította meg.

Hogy a cikk hangneme sértő volt-e Ungváry Krisztiánra nézve, vagy sem, azt főként az olvasók joga eldönteni. A szerkesztőség mindenesetre úgy látta: e kerekasztalt azért is meg kell rendezni, hogy a problémák világos megítélése kikerüljön a személyeskedés rossz légköréből. Megkövetem Zeidler Miklós kollégámat amiatt, hogy a lap az ő – Ungváry Krisztián védelmében írt – hozzászólását nem közölte; a szerkesztőség úgy döntött, hogy Miklós írása túlterhelte volna a folyóirat műfaji és szellemi lehetőségeit. Ráadásul a vita Eörsi István és mások hozzászólásaival a napilapok hasábjaira is kiterjedt. A mai kerekasztal talán “megoldja” az ott rövidre zárt válaszokat is.

A két fiatal történész itt ül az asztalnál, és a vitát – reményeink szerint – kiterjesztik a magyar politikai és hatalmi elit felelősségének problematikájára is, annak második világháborús szerepvállalását illetően. E téren ugyanis még a középiskolai történelemtanárok körében is elbizonytalanodás tapasztalható.

A második ilyen nagy kérdéskör a holokauszt problémája. Hogyan ítéljük meg a magyarországi holokauszt történetét? Kié a felelősség? Milyen szerepe van a német megszállásnak a holokausztban? Hogyan lehet a német megszállás és a magyar hatalmi elit teljesítményét összefüggésbe hozni?

 

Zeidler Miklós: Az én szerepem félig-meddig a kívülállóé, mert én a vitában nem szerepeltem, a nevem nem hangzott el, és az a “Tisztelt Szerkesztőség”-nek címzett olvasói levelem, amelyet márciusban adtam át Krausz Tamásnak, nem látott napvilágot. Ezt én tudomásul vettem, s akkor egyébként is azt írtam, hogy nem az dönti el ennek a cikknek a hatását, hogy meg fog-e jelenni az Eszméletben vagy sem, hanem, hogy azok, akiknek szól – és én az egész szerkesztőségre gondoltam – megszívlelnek-e belőle valamennyit. Bár választ eddig a szerkesztőségtől nem kaptam, úgy tekintem, hogy ez a beszélgetés részben ezt a célt is szolgálja.

Én alapvetően három dolgot nem jó szemmel néztem a Werth Márk-féle cikkben. Az első az, hogy álnéven született, a második, hogy a koncepciója szerintem tarthatatlan. A gondolatmenet lényege a következő: a szerző föltételezi, hogy létezik egy ún. liberális szélsőjobboldaliság vagy szélsőjobboldali liberalizmus. Tehát az egyik a másik jelzőjévé válik, és ilyenként együttműködve, ez a két gondolatrendszer nekiesik a baloldalnak. Én úgy gondolom, hogy ez az elgondolás, tehát hogy a liberalizmus és a szélsőjobboldaliság kvázi azonossá válik, vagy legalábbis akcióegységet képez, ez nemcsak első látásra agyrém, hanem egészében és részleteiben is teljesen megalapozatlan, és mind a jelen politikai helyzetre, mind pedig a történelem eddigi menetében bizonyíthatatlan. Most nézzük meg, milyen bizonyító anyagot használ: egyfelől olyan metaforákat alkalmaz, illetve olyan vélekedéseket ad bizonyos történészek szájába – többek között Ungváry Krisztiánéba –, amelyek vagy nem hangzottak el tőlük, vagy pedig irrelevánsak a téma szempontjából. Ráadásul azzal, hogy Ungvári Krisztiánnak bizonyos gondolatokat inszinuál, tulajdonképpen rágalmazza is őt, és azt hiszem, rögtön a cikknek az első oldalán előfordul a talán leggorombább dolog: az, hogy a Fidesz-kurzus házi történészének nevezi Ungváryt. Mármost túl azon, hogy ez teljesen alaptalan, másként mint sértést, nem is lehet értékelni, nincs is egyetlen érv sem, ami emellett szólna. A harmadik dolog, ami nekem nem tetszett a cikkben, az a stílusa volt. A publicisztikának ugyanis nem jellemzője az, hogy a szerzője álnéven rágalmazó mondatokkal lép föl. Vannak álnevek valóban a publicisztikában, ezekről általában tudjuk, hogy kit takarnak, illetve hogyha nem tudjuk is, azok nem azzal a szándékkal születtek, hogy e mögé az álnév mögé el lehessen bújni. Ha viszont így van, annak sem kell példát adni, tehát nem kell egy esetleges, nagyon ritkán létező rossz hagyományt fölújítani. Az én erkölcsi megfontolásaim szerint, ha nekem véleményem van, akkor ezt a véleményt a nevemmel is megerősítem, pontosan azért, hogy rajtam mindezt számon lehessen kérni. És a szerkesztőség, ha egy olyan cikket közöl, amelynek a szerzőjét ismeri, de mégis ragaszkodik az álnévhez, akkor valamilyen formában maga is felelősséget vállal annak tartalmáért. Krausz Tamás most a maga nevében, s talán ez a szerkesztőségre is érthető, megköveti mindazokat, akik úgy gondolják, hogy őket sértette a cikk, ez engem megnyugtat, és úgy fogom föl, hogy az olvasói levelem mondandójának egy részére ezzel választ is kaptam – ami engem kielégít.

 

Konok Péter: Egy kicsit meg vagyok lepve, de álláspontom lényegét, nem a személyeskedő részt, fenntartom. A szélsőjobboldali liberalizmus vagy a liberális szélsőjobboldaliság, ez az oda-vissza forgatott fogalom, alapvetően nem hiszem, hogy agyrém. Létezik olyan metszete ennek a két halmaznak, ami pont azért veszélyes – s itt szintén nem Ungváry Krisztiánra gondolok, hiszen fogalmam sincs az ő politikai nézeteiről –, mert egy ideológiai torzszülött. A cikket egyébként nem szántam személyes támadásnak. “A Fidesz-kurzus házi történésze” kitétel azonban, így utánagondolva, tényleg roppant sértőnek hangzik. Egyébként meg örülök, hogy ezt az emberek sértőnek tartják…

 

Krausz Tamás: Az Eszmélet – ugyancsak az 55. számban – közölte egy német szerző, Samson Madievski tanulmányát, amelyben az állt, hogy Ungváry Krisztiánnak az antifasiszta német kiállításról megfogalmazott kritikai álláspontja beleáramlott az ottani vitákba, amelyeket erős politikai felhang kísért, még a szélsőjobboldal is pozíciót foglalt. Az már a mostani összes vitarésztvevő számára érdekes lehet, hogy a Wehrmacht történelmi szerepéről hogyan lehet “differenciált” álláspontot kialakítani.

 

Ungváry Krisztián: A Wehrmacht-kiállításnak a lezáró aktusa után én nemcsak Magyarországon, hanem Németországban is reagáltam. A kiállítás egyik tézise az, hogy a katonák élvezték a háborút és a gyilkosságokat. A másik tézise, hogy a katonák azonosították magukat – az egyszerű katonák is – a totális háború ideológiájával, és ideológiai okokból követték el tömeggyilkosságaikat. A harmadik tézis az volt, hogy nincs mentalitásbeli különbség az SS- és az egyszerű Wehrmacht-katonák között. Végül pedig a negyedik tézis azt tartalmazta, hogy a Wehrmacht legfelsőbb vezetése is teljesen azonosult Hitler háborús céljaival. Ezek voltak tehát az eredeti kiállítás tézisei. A kiállítás azt szerette volna bemutatni, hogy: “Wo warst du, Vater?” (“Hol voltál, apám?”), tehát nem az SS, az Einsatzgruppék és különböző speciális formációk bűncselekményeit, hanem az egyszerű német katonákét értékelték így, és erre volt nyolcszáz-valahány fotó, amin különböző pozíciókban hullák voltak láthatók, s mellettük különböző egyenruhás emberek. Mi a valóság? A valóság az, hogy a képek jó részén más volt, mint amit aláírtak. Magyar­országon is föl lehetne tenni annak a generációnak a kérdést, aki részt vett a háborúban, és túlélte – fel is kell tenni. Én voltam egyébként az, aki a Népszabadságban föltettem a kérdést, az ukrajnai megszállás során elkövetett tömeggyilkosságokról szólva.

 

Konok Péter: A kiállítás erőssége éppen az volt – és végül is az újraszervezett kiállításból a hibás felírások már hiányoztak –, hogy a hétköznapi fasizmust, a fasizmus mindennapi, átformáló, elállatiasító erejét mutatja be. Az SS nagykutyáinak és egyes vérgőzös SS-tagoknak a gyilkosságait már számtalanszor bemutatták, ezzel még Németországban sem kellett már senkinek külön-külön újra szembesülnie. De hol volt a nagypapa, ha SS-tag volt, vagy nem is SS-tag, hanem, mondjuk, SS-tiszt? A Wehrmachttal szemben ez a szembesülés Németországban nem történt meg, és ez a kiállítás, dacára annak, hogy a nyolcszáz fényképből néhány, vagy talán nem is kevés, faktológiailag téves lehetett, véleményem szerint – és sokan vélték így – szembesít azzal, hogy a szomszédod, te magad, bármikor – nem is csak a múltban, de hát, mondjuk, alapvetően itt a múltról volt szó –, egy ilyen helyzetben, egy ilyen szituációban, vérgőzös gyilkossá válhatsz, mert ez egy ilyen rendszer volt. És ezt a szembesítést, ami egyébként Magyarországon, szerintem, tényleg nem történt meg, el kell végezni – persze nem a kőszegi nyilaskiállításra gondolok…

 

Sipos Péter: Csak úgy közbevetőleg, itt Ungváry kolléga felsorolta a négy alaptételt, ami ennek a Wehrmacht-kiállításnak a mondanivalója volt. Én elég jól ismerem a második világháború angol, amerikai és német szakirodalmát. Meg kell mondanom, hogy ebben a szakirodalomban mind a négy tételt teljesen egyértelműen, igen széles körű forrásanyag alapján bizonyítják. Az megint más kérdés, hogy a kiállítás rendezői és szervezői felületesek voltak. A tanulság az, amit magam – mint a História egyik szerkesztője is – tudok, hogy van egy “aknamezője” minden történeti szemléltetésnek, ez pedig a képanyag. Abban millió hiba és aláírás-tévedés lehet. Ha nem nézik meg rendesen, akkor bizony súlyos problémák keletkezhetnek. Ezt egyébként a szovjet rendszerrel kapcsolatban is fel szokták vetni. Például az 1920–21-es éhínségről hoznak olyan fényképeket, amelyek bizonyíthatóan onnan valók, de mégis a 30-as évek kollektivizálással kapcsolatos éhínségét illusztrálják velük. S még egy példát a magyar gyakorlatból. Amikor Szálasit 1938 augusztusában bebörtönözték, a nyilasok terveztettek egy olyan képet, amelyen Szálasit lehetett látni rácsok mögött, és aláírták Szálasi fegyencszámát. A nevét nem volt szabad leírni, mert az a bűntett feldicsérésének számított volna. Valamikor, talán a 70-es években, viszontláttam ezt a fényképet egy képes folyóiratban, azzal az aláírással, hogy “Így üldözték a Horthy-rendszer idején a kommunistákat”. Ezzel csak azt akarom szemléltetni, hogy a fényképek és a képaláírások nagyon veszélyesek, de ezzel az említett négy alaptételt nem lehet hatályon kívül helyezni, mert azok rendkívül széles körű irodalmi és forrásanyag alapján bizonyíthatók.

 

Ungváry Krisztián: De Sipos tanár úr, akkor vissza kell kérdeznem, mert bár nyilván sokkal kevesebb könyvet olvastam, de hát azt az állítást, hogy az SS és a Wehrmacht között ne lett volna mentalitásbeli különbség, ezt sem az általam ismert német, sem az angol, sem a zsidó-izraeli szerzők nem állítják, sőt cáfolják, mert igenis volt különbség. Yehuda Bauer, Yehuda Vallach, Krausnick Wilhelm vagy éppen Karsai László is írja – aki a DEGOB-jegyzőkönyveket átnézte –, hogy igen nagy a mentalitásbeli különbség, mondjuk, egy Totenkopf SS-hadosztály vagy egy KZ Wachmannschaft és egy egyszerű Volksgrenadier Division katonái között.

 

Sipos Péter: Itt a lényeg nem is a mentalitásbeli különbség: az érdemi differencia valójában funkcionális különbség volt. Lényegében ugyanaz a szemlélet, ugyanaz a világ: ez egy nemzetiszocialista rendszer volt, s a Wehrmacht is nemzetiszocialista hadsereg volt. Ez teljesen egyértelmű, Keiteltől kezdve egészen a századparancsnokokig mindenki köteles volt ezt vallani. Az igaz, hogy voltak olyan tábornokok a Wehrmacht­ban, akik nem vallották, és akiket el is távolítottak. Ugyanakkor talán még az SS-ben is voltak olyan egyes személyek, akik nem osztották a nemzetiszocialista világképet. De mi ennek a jelentősége? Semmi. Voltak mindenhol egyes olyan személyek, akik nem ezt akarták. Gerald Reitlinger azt a címet adta az SS-ről írott könyvének, hogy Az SS – egy nemzet alibije. Tehát az SS-re mindig lehetett hivatkozni, hogy, kérem, ők tehetnek mindenről. Holott a Wehrmacht katonái, a Wehrmacht tisztjei is bizony nagyon buzgón és lelkesen részt vettek a náci terrorhadjáratban.

 

Vargyai Gyula: Hitler azt mondta egyszer, hogy “van egy császári flottám, egy porosz szárazföldi hadseregem és egy nemzetiszocialista légierőm”. Persze, hogy ő mit mond, meg mit locsog-fecseg összevissza, abból nem kell különösebb következtetéseket levonni, de ebben valahogy azért van valami. Én itt csak arra utalok, hogy nagyon bonyolult, amiről mi itt beszélünk, ha behozzuk különösen a német katonai vezetést: ahány ember, annyiféle típus van. No de, kérem, vannak olyan parancsok – s most nemcsak a Komissarsbefehlre gondolok, hanem gondolok a hadbíróságok felfüggesztésének a kérdésére –, amelyek nemcsak az Einsatzgruppékra vonatkoztak, hanem minden szárazföldi alakulatra – tehát tulajdonképpen kitöltetlen csekket kapott szinte mindenki. 1944. június 17-én Hitler kimegy a nyugati front mögé, és ott találkozik Rundstedttel és Rommellel, nagyon érdekes tárgyalásról van szó. Érdekes párhuzamlehetőség kínálkozik a magyar mentalitással. Horthy mindig csak fut az események meg a románok után…

Ungváry Krisztián: Soha nem az volt a kérdés, hogy a Wehrmacht ebben a totális német államban ne lenne felelős mint szervezet, mint intézmény a különböző bűncselekményekért, így például a holokausztért is, mert attól, hogy nem a Wehrmacht-katona tartja a pisztolyt, vagy lapátolja a Ciklon B-t, nyilvánvaló, hogy még egy csomó felelősség létezik. Például Babij Jar esete. Babij Jar úgy jön létre, hogy a kijevi katonai parancsnok, Eberhard, azt hiszem, altábornagy, odahívja az Einsatz­gruppét, amely magától oda se jött volna. Tehát a kiállítás nem a Wehrmacht mint szervezet és mint intézmény felelősségét latolgatta, hanem az egyéni emberét. “Wo warst du, Vater?” És mi volt erre a válasz, Hanneséktől: “Die Soldaten hatten Lust am Krieg.” Vagyis hogy élvezték a háborút. Ez elképesztő inszinuáció, ugyanis senkit nem kérdeztek meg, hogy oda akar-e menni. Ezek az emberek nem önként mentek a háborúba, mint ahogy a szovjet katonák sem önként mentek, vonultak be. Bármilyen hadseregről lehet ilyen kiállítást csinálni elvileg, de az még önmagában véve semmit sem mond. Ami miatt viszont átvezetnék egy sokkal fontosabb pontra, itt van a magyar hadsereg, amelyik a Wehrmacht-katonáknál még rémesebb bűncselekményeket követ el, sokkal több fegyelmezetlenséget, és amikor partizánvadászat van, ezek a magyar katonák a helyi lakosok és a német parancsnokságok szerint is, mindenkit alulmúlnak. Érdemes kutatni, hogy mi vezet oda, hogy egy egyébként nem ideologizált, nem náci és nem nyilas társaságot valami ebbe belehajt.

 

Zeidler Miklós: Csak egy mondatot szeretnék még mondani. Itt nyilván nem arról van szó, hogy egy kiállításnak ne lehessen koncepciója. Azonban ha egy kiállítás egy koncepciót vállal, akkor azt igyekezzen olyan módon alátámasztani, hogy az kikezdhetetlen legyen. Hiszen a közművelődési funkciót akkor látja el, ha megfelelő bizonyító anyagot sorakoztat föl. Tudomásom szerint Ungváry Krisztián azt a feladatot végezte el a Wehrmacht-kiállítással kapcsolatban, hogy megnézte, a fotók közül melyek tekinthetők valóban bizonyító erejűnek. Az derült ki, hogy teljes mértékben bizonyító erejű az összes kiállított fotóanyagnak mintegy a tíz százaléka. A történész, ha szakembernek tartja magát, nem érheti be ezzel. Itt nem arról van szó, hogy egyetért-e a kiállítás koncepciójával vagy mondanivalójával, hanem azzal, hogy azokon a történészeken, muzeológusokon stb., akik a kiállítást összeállították, a szakmaiságot kéri számon. Ezzel szemben nem érv az, hogy viszont voltak olyan képek, amelyek valóban alátámasztották a koncepciót, vagy hogy attól még a koncepció hiteles. A muzeológusok feladata az, hogy tökéletes munkát végezzenek. Ezt nem tették meg. Krisztián ezt bírálta, bizonyos fokig igaza van. Innentől kezdve a dolognak ezzel a részével nemigen lehet mit kezdeni.

 

Krausz Tamás: Egy mondatot, közbevetőleg. Lehet, hogy nincs mindenki tisztában vele, hogy van két szemléleti probléma Krisztián és a vitázók között. Az egyik szemléleti probléma az, hogy a Wehrmachtnak mint intézménynek az elutasítása és a német katona személyének egy differenciált megközelítése egymással nem állítható szembe. Az egész holokausztrecepció története arról szól, hogyan tud a mai generáció szembenézni azzal, hogy a szülei vagy a nagyszülei részt vettek valamilyen módon ártatlan emberek millióinak likvidálásában, mindegy, hogy milyen gondolatokkal. Az számít döntően, hogy ezekben a dolgokban részt vettek. Magyarországon e probléma társadalmi méretű feldolgozása – ismétlem – még el se kezdődött, Németországban azonban ebbe az irányba volt és van egy nagyon határozott elmozdulás. Ez fontos. Másodszor: én ott is vitában vagyok Krisztiánnal, amikor azt firtatja, hogy a magyar vagy a német katona volt-e a “gonoszabb” a háború idején, amikor megszállták a Szovjetunió jelentős területeit. A letteknél meg a litvánoknál a Waffen-SS-ben nagymértékű volt a részvétel, tehát kvázi “gonoszabbak”, mint más népek. Én azt látom, hogy teljesen értelmetlen ezt a problémát etnikai dimenzióba helyezni. A népeket a történelmi körülmények határozták meg, azokat az okokat kell felderíteni, hogy az ukránoknál meg a balti területeken miért volt nagyobb az antiszemitizmus, mint másutt, hogyan vettek részt a civil lakosság bizonyos csoportosulásai a zsidók likvidálásában. Meg kell mondani, hogy részt vettek, de ettől az ukrán nép még nem lesz rosszabb vagy jobb, mert az ukránok másik része óriási részt vállalt a partizánmozgalomból. Ráadásul Ukrajna soknemzetiségű, még azt sem könnyű meghatározni, ki az orosz és ki az ukrán. Tehát ez nem etnikai probléma. Erre nagyon vigyázni kell, hogy a népeket ilyen értelemben nem lehet egymással szembeállítani vagy hierarchizálni.

 

Ungváry Krisztián: Én ezt nem állítottam, csupán arra hívtam fel a figyelmet, hogy van két hadsereg, amelyik különböző vezetésű, különböző kormányok állnak mögötte, és érdekes módon az a hadsereg, amelyiktől kevésbé volna elvárható az, hogy a legtotálisabb háborút folytassa, sajátos módon mégis ebben vesz részt, aztán nagyon sajátos módon, egy, illetve két évvel később, negyvenhárom-negyvennégyben a legenyhébb módon viselkedik. És itt kell megnézni, hogy mi okozza azt, hogy katonák tömeggyilkosok lesznek ebben a szituációban, egy másik szituációban meg nem. A marxizmus egyébként a leghasznosabb ennek a megállapítására, ugyanis ki fog derülni, hogy itt is van “alap” és “felépítmény” valahol, éspedig az a szituáció, amelybe ezek a katonák belekerülnek. Ez dönti el elsősorban, hogy ők meg akarnak-e ölni valakit, és nem az, hogy ideológiailag mennyire indoktrináltak – otthonról. Ez az egyik, a másik pedig a részvétel. Elhangzott, hogy ki miben felelős. Nagyon fontos a nemzeti önvizsgálat és ennek a kutatása. A holokausztért Magyarországon nyilvánvalóan korántsem csak az Eichmann-kommandó felelős, az az ötven vagy száz ember, aki ebben részt vett, hanem például a magyar közigazgatás, és az a háromszázezer ember és az az x ezer haszonleső, aki különböző kérvényeket beadott. De azért mégiscsak van különbség a felelősségben. Másképp felelős, mondjuk, az a magyar ezredes, aki egy sikeres lovasrohamot tart negyvenegyben, és ezzel meghosszabbítja a háborút néhány nappal, másképp felelős az a vasúti tisztviselő, aki kiigényli a szomszédjának a lakását, mert az zsidó, és másként felelős az a csendőr, aki végbélviziteket csinál azért, hogy az aranyórákat meg az ékszereket elszedje a zsidóktól. Ezek különböző jellegű felelősségek. Én azt gondolom – amit mindenképpen le kell szögezni –, hogy egy egyszerű katona, akit behívnak egy hadseregbe, mondjuk a szovjet vagy a német hadseregbe, mindkét esetben olyan hadseregbe kerül, amelyik valamilyen diktatúra oldalán állt, és nem kérdezték meg tőle sem azt, hogy meg akarja-e támadni Finnországot, vagy meg akarja-e támadni a Szovjetuniót. Ő nem tehető felelőssé a saját személyében, hogy ha ebben részt vesz. Ez volt az egész Wehrmacht-problematikának a legnagyobb alapja. Innen jött az egész probléma.

 

Sipos Péter: Én itt azt szeretném mondani, hogy egyértelműen kiderül az SS-szel foglalkozó irodalomból, hogy még az SS-tiszteknek is volt módja megtagadni bizonyos rendkívül aljas és galád parancsokat, és ezzel nem kockáztattak halálbüntetést. Hát még egy Wehrmacht-tiszt mennyire megtagadhatta (volna) a részvételét a civil lakosság lemészárlásában.

 

Ungváry Krisztián: Christopher Browning, például.

 

Sipos Péter: Igen, igen. Számos ilyen példa van. Úgyhogy, ha egy katona, pláne egy Wehrmacht-katona, meg akart tagadni egy ilyen aljas parancsot, azt legfeljebb eltávolították abból az alakulatból, de volt mód a kivonására. A frontszolgálatot nem kerülhette el, de azt, hogy odamenjen az árok szélére, és belelövöldözze az embereket, ezt megtagadhatta. Még egy SS-tiszt is.

 

Ungváry Krisztián: Így van, csak az esetek kilencven százalékában vagy még gyakoribb esetekben, nem Wehrmacht-katona végezte ezt a munkát.

 

Vargyai Gyula: Csak azért, hogy egy kicsit – hogy is mondjam – enyhítsük a nemzeti gyászt, ezt biztos ismerik: 1936. október 6-án, amikor Gömbös meghalt, akkor keletkezett a vicc, hogy “Miért ma halt meg Gömbös?” “Hát hogy ezzel is enyhítse a nemzeti gyászt.” Csak azt akarom elmondani, hogy a nyugati fronttal foglalkozva találkoztam egy szellemes megfogalmazással, egy német parancsnok részéről. Körülbelül hatvan-hetvenezer keletről áthozott, nem németről, hanem orosz, ukrán stb., nagyobb részben orosz hadifoglyokból álló egységről, ami ott harcolt Norvégiában meg Franciaországban, ezt írja ez a német parancsnok, hogy az azért mégis furcsa, hogy ezek a keletről áthozott katonák francia területen német érdekekért a britek és az amerikaiak ellen harcolnak.

 

Konok Péter: Két rövid dolog, s a Wehrmacht-kiállítást befejezhetjük. Az egyik az, amikor azt mondod, hogy azzal a kérdéssel tulajdonképpen inszinuálják a Wehrmacht-katonát, hogy hol volt az apád, és hogy élvezte-e a háborút? Ezzel csak azt a Wehrmacht-katonát inszinuálják, aki élvezte a háborút. Szóval, ez az “akinek nem inge” közmondás tipikus esete. Ez szerintem nem inszinuáció, a kiállítás szempontjából ez egy felvállalható törekvés, a szembesítés szempontjából pedig felvállalható szlogen volt. A másik a muzeológusok dolga. Úgy gondolom, hogy azért a képanyag nyolcvan százaléka semmi módon nem volt hamisítvány.

 

Ungváry Krisztián: Nem ezt állítottam. A kivégzésekről készült képek aláírásainak fele volt hamis, és az összes kép kilencven százaléka alkalmatlan volt a kiállítás téziseinek bizonyítására.

 

Konok Péter: De hát nem kizárólag a kivégzésekről szólt a kiállítás, hanem a Wehrmachtról.

 

Krausz Tamás: Hát igen. Állást kéne foglalni abban a kérdésben – és az eddigi vita tulajdonképpen ehhez adalékul szolgál –, hogy eltűnik az áldozatok és a tettesek közötti különbség. Krisztiánt is támadták ezért a Népszabadságban, másokat is, s nemcsak a Népszabadságban, a Magyar Hírlapban meg az Élet és Irodalomban is volt erről vita. Tehát amikor a magyar áldozatokról van szó, áldozat lehet a 2. hadsereg, de akkor mondjuk meg, kinek az áldozata. Az uralmi elit, a magyar uralmi elit politikájának az áldozata vagy a szovjet hadsereg áldozata? Itt egyszerűen el van kenve az egész probléma.

 

Vargyai Gyula: Kérem szépen, itt olyan alapvető kérdések vannak, hogy ez a magyar – vagy inkább így mondom – kormányzati elit miért szaladt bele a Barbarossába. Itt nincsenek feltárva például olyan kérdések, hogy miért importálják az iszonyatos optimista német katonai véleményeket. Halder azt írja a naplójában július elején, hogy tulajdonképpen vége a hadjáratnak. Tehát a szárazföldi hadsereg vezérkari főnöke, aki egy nagyon jól képzett valaki, ilyen ökörséget leír. A másik kérdés – ezt is már nagyon sokszor elmondtuk –, hogy itt van egy kettős versenyfutás. Az egyik versenyfutás Románia és Magyarország között folyik a német kegyek elnyeréséért, körülbelül 1942 végéig, ’43 elejéig, s utána is van ez a versenyfutás, csak megfordul az előjel, akkor már a Németországtól való – nem azt mondom, hogy távolodás, de az is van benne, hanem a Nyugattal való kapcsolatok felvétele tekintetében. Van egy fontosabb, egy kormányzattörténeti probléma, hogy a katonai és a politikai vezetés olykor – vagy nagyon sokszor – szembekerül egymással, így a Barbarossa esetében is, a legkritikusabban a Délvidék kapcsán. A versenyfutásnak a lényege az, hogy ha a katonai vezetés megegyezik a kormányzóval, akkor fait accompli elé állítják a kormányzatot, a politikai vezetést, ha ez fordítva van, akkor a katonák esnek pofára. Ez ’39-ben, ugye, még szeptemberben, a német tranzitálást kérő igény esetében a katonák hátrányára üt ki, később azután másként alakul. Na most, kérem szépen, a német katonai illúziók importja mellett a kulcsszó Románia. Tehát – most nagyon vulgárisan mondanám ezt el – úgy vélekednek, hogy ha mi nem veszünk részt a Barbarossában, a románok pedig benne lesznek, akkor nem csak a második bécsi döntés kérdőjeleztetik meg a háború végén. Amit Göring mondott Pétainnek, hogy majd büntetünk és jutalmazunk, ha vége lesz a háborúnak. Itt valami egészen elképesztő dolgok folytak. Föl sem merült, hogy a német katonai illúziókat valami kritikával kezeljék. Kérem szépen, sajnos, a társadalomnak ez a megszólaltatható része, én nem tudom, hogy Vas megyében, ahol ’42-ben, ugye, behívják a második magyar hadseregbe a személyi állományt, hogy ott hogyan vélekedtek erről, mint vélekedtek. Nyilván volt, aki józanabbul. De itt megint utalnék arra, hogy a frontközelség vagy a front teljesen más szituáció, és nemcsak a vereség, hanem már a hídfőcsaták idején, meg az a mérhetetlen zűrzavar, logisztikailag, utánpótlásilag, minden szempontból, aminek a magyar hadsereg ki van téve. Elnézést, hogy ilyen staccato mondtam ezt el, de hát most nagyon-nagyon röviden kellett.

 

Zeidler Miklós: Néhány apróságot szeretnék csak elmondani. Én ennek a kérdésnek a diplomáciatörténeti hátterével foglalkoztam, s itt a diplomácia nyilván csak egyetlen vonzata a problémának, talán nem is az, amelyik a leginkább érinti a magyar társadalom egészét. Azt a néhány szempontot szeretném mindahhoz hozzátenni, amit Vargyai Gyula mondott, hogy a katonák többségére, csapattisztekre, vezérkari tisztekre, illetve a vezetőségre valóban kijózanítólag hat a fronttapasztalat. Számos visszaemlékezésben lehet azt olvasni, nemcsak, tehát részben a fronttapasztalat, a Szovjetunió elleni hadjárat idején, de már korábban is, szembesülve azzal, hogy mennyire felkészületlen a magyar hadsereg, különösen a technikában, a második világháborúra, ez fokozatosan óvatosságra inti a katonákat. Az pedig, hogy a németekben olyan szövetségest látnak, akik segíthetnek elérni a magyar célokat, az egyfelől rövidlátás, másfelől viszont az egyetlen alternatíva. Hogyha Magyarország önmagában gyenge, ki az ördöghöz lehetne fordulnia? A szövetséges olaszokhoz, a maguk szintén inkább komolytalan hadseregével? Melyik az a másik nagyhatalom, amelyik a nagyralátó magyar külpolitikai célokat segít megvalósítani? Persze ha eggyel tovább lépünk, akkor meg kell kérdezni, hogy a célok vajon nem rosszul voltak-e megválasztva.

 

Sipos Péter: Igen, le kell szögezni, a célok nem voltak reálisak…

 

Zeidler Miklós: Igen, valóban nem reálisak, én is egyébként erre a következtetésre jutok az írásomban. Csak a helyzet az, hogy reálisak vagy sem, a magyar közvélemény túlnyomó része ezekkel a célokkal azonosult. Nemcsak a magyar parlament volt az, amelyik lényegében ellenszavazat nélkül…

 

Sipos Péter: Sőt óriási lelkesedéssel…

 

Zeidler Miklós: …utólag is hozzájárul a magyar csapatoknak a határon túli alkalmazásához a Szovjetunióval szemben, hanem a közvélemény nagyobbik része is. Igazából 1941 végén kezdődik meg valamelyes ellenállás: az október 6-diki tüntetés a Batthyány-örökmécsesnél, decemberben a Népszava karácsonyi száma az, amelyik fel tud mutatni alternatívát. Ahogy ezt utólag a történészek mondták, a másik Magyarország ekkor jelenik meg, ekkor kap publicitást. De lássuk be, ez elsősorban a fővárosi baloldali értelmiség, illetve az ahhoz gondolatilag közel kerülő köröknek a mozgalma, és nem nagy visszhangot ver a vidék Magyarországában. A vidék Magyarországa akkor szembesül mindezzel, és válik a háborúnak ilyen-olyan kritikusává, amikor behívják katonának, és a fronton találja magát. Azt kell mondjam, minden országnak a vezetősége valamilyen módon leképeződése az ország társadalmának. Magyarország a demokratizálódásnak még csak éppen az elején-közepén halad, de a lakosság felnőtt részének igen jelentős része, közel a fele választójoggal rendelkezik, újságokat olvas, valamelyes tájékozódása van már a nemzetközi viszonyokról. Ezt a közvéleményt merőben vezetettnek, tudatlannak, nem körültekintőnek tartani, azt hiszem, egy kicsit elhamarkodott. Magyarországon a közvéleményben az első világháborút követő területcsonkítások azt a kézenfekvő reakciót váltották ki, hogy a helyzeten valamilyen módon változtatni kell. A harmincas évek végére úgy tűnt, hogy a fegyveres konfliktus körülményeinek kihasználása az, ami eredményt hozhat. Hogy téves volt-e ez a felfogás vagy sem, arról nyilván lehet vitatkozni. Az események utóélete azt mutatja, hogy téves volt, de azt gondolom, nem lehet kiiktatni a közvéleményt. Teleki Pál maga, aki egyébként nem volt a területi revízió mindenáron való végigvitelének a pártján, azt mondja egy magánbeszélgetésen a londoni követének – 1939 karácsonya a dátum, ha jól emlékszem –, hogy nem tud mit kezdeni a közvéleménnyel. Kénytelen lesz megcsinálni a revíziót akár német támogatással is. Annak, hogy Romániából Magyarország valamilyen területeket visszakaphat, ekkor már realitása van. S Teleki, bár a revízióért dolgozott húsz éven keresztül, a megvalósulás formájával 1940-ben elégedetlen. Tehát Teleki maga is, küzdve a saját korábbi reményeivel, miniszterelnöki felelősségével, amely egyfelől vinné őt el Erdélybe és a Délvidékre, másfelől távol is tartaná őt ezektől a vidékektől, őrlődik, és ennek a végére tesz pontot 1941 áprilisában az öngyilkossága, amikor tulajdonképpen beismeri, hogy a politikája – tehát lehetőleg minimális engedmény a németeknek, ugyanakkor a revízió kiteljesítése – végül is kudarcot vall. De azt gondolom, hogy a kérdés nagyon bonyolult, és merőben a diplomácia vagy a hadtörténet eszközeivel nagyon nehéz erre válaszolni.

 

Krausz Tamás: Bocsánat, csak egy kérdést hadd tegyek föl. Hogyan látod azt a problémát, hogy a közvélemény, amire hivatkozol, s amiről Krisztián jegyezte meg, hogy alapjában középosztálybeli jelenség, ez volna “a” közvélemény. Kettő: azért akármilyen középosztálybeli nyomás alatt van ez a hatalmi elit, meg kell azt válaszolni, hogy Teleki azért mégiscsak saját kezűleg írja meg a harmadik zsidótörvény preambulumát, amire őt senki nem kényszerítette, sőt büszke volt antiszemita “teljesítményére”. Tehát itt azzal a problémával szembe kell nézni, hogy a hatalmi elit készítette elő és saját kezűleg írta meg a zsidótörvényeket, és saját döntése alapján lépett be a háborúba.

 

Zeidler Miklós: Nem hiszem, hogy ezt bárki tagadta volna.

 

Sipos Péter: Igyekszem röviden reagálni e problémakörre. Itt sok név elhangzott, német tábornokok, tengernagyok stb., egyetlen név nem hangzott el, ami szerintem alapvető az egész kérdés megítélésében. Ez Horthy Miklós. Az egész magyar hatalmi elitnek Horthy volt a középpontja, a magyar–német viszony tengelye is, lényegében a harmincas évek végétől, Horthy ’36-os Hitlernél tett első látogatásától, a Horthy–Hitler viszony volt az alapja. Tehát nyugodtan lehet mondani, hogy elsősorban Horthy Miklós volt személyesen is a felelős Magyarország hadba lépéséért, amelynek dátumát, én, a magam részéről, ahogy ezt már több ízben is megírtam és elmondtam, nem 1941. június 26–27-dikére teszem, hanem 1941. április 11-dikére. Tudniillik Magyarország a Jugoszlávia elleni hadjárat során kapcsolódott be a második világháborúba. Ez valahogy elmosódik. Nyilván azért, mert azután van két hónapos szünet a magyar hadsereg további szereplését illetően, de az teljesen egyértelmű, hogy a Jugoszlávia elleni hadba lépés nem egyszerűen valamiféle tisztogató csendőri akció volt, holott erre is meglett volna a lehetőség, és a politikai bölcsesség azt tanácsolta volna, hogy ezt kell tenni. De az is egyértelműen bizonyítható, hogy a magyar államvezetés – és itt Horthyról beszélek és a vezérkarról, talán nem is annyira a politikusokról – bizonyítani akarta, teljesen egyértelműen, hogy itt egy nagyon komoly hadművelet zajlik. Meg kell nézni a hadi jelentéseket, meg kell nézni, mondjuk, az ejtőernyős alakulat bevetését, amire az égvilágon semmi szükség nem volt. De éppen a jelzett okból akarták mindenképpen forszírozni. Az is világos, hogy itt tulajdonképpen azok az ürügyek, amelyeket a magyar államvezetés felhasznált, teljesen kamu dolgok voltak. Ezeket a kritériumokat először Teleki fogalmazta meg, de aztán Teleki rájött arra, hogy ezt nem lehet beadni a világ közvéleményének, mint ahogy nem is lehetett, mert sem Washingtonban, sem Londonban, sem Moszkvában ezeket az érveket nem fogadták el. Csak egy dolgot szeretnék megemlíteni: nagyon gyakran előhozzák most is azt különböző áltörténészek, hogy igen, hát az a jugoszláv állam már nem létezett, amellyel Magyarország megkötötte az örök barátsági szerződést. Valójában hogy történt ez a szétesés? Április 10-én Horvátország függetlenné vált. De hogyan? Kiderült, hogy Veesenmayert, aki délkelet-európai náci machinátornak számított, már április harmadikán elküldik Zágrábba, hogy próbálja valahogy megoldani Horvátország kilépését. A legnagyobb bajban volt, mert kiderült, hogy nincs olyan komoly politikai erő, amelyik ezt végre tudná hajtani. A legjelentékenyebb horvát politikus, Maček, a horvát parasztpárt vezére volt, aki nem vállalta ezt a szerepet, hanem inkább elvonult, és ott maradt egy olyan két-háromszáz főnyi Usztasa-csoport. Még csak nem is a későbbi hírhedett fasiszta, Ante Pavelić vezetésével. Ő akkor még Olaszországban dekkolt. Hanem az alvezére, Kvaternyik ott volt Zágrábban. De Kvaternyik sem merte kikiáltani a horvát függetlenséget, csak 10-én estefelé, amikor már a német csapatok bevonultak Zágrábba. Tehát egyszerűen így néz ki az úgynevezett horvát függetlenség. Horthy lényegében váltig hangoztatta, ez több forrásból is bizonyítható, hogy mindenképpen csak valami alibit akart keresni. Pedig nyugodtan hivatkozhatott volna, mondjuk, Teleki öngyilkosságára. Mondhatta volna, kérem, az én legjobb barátom, az én kitűnő miniszterelnököm öngyilkos lett, hát én ezt nem vállalom. De ugyanakkor végre lehetett volna hajtani a Délvidék megszállását, miután jugoszláv hadsereg gyakorlatilag már nem létezett, fedező rendőri, csendőri erővel. Egészen más lett volna a dolognak az optikája. Egy másik súlyos következménye volt az egész jugoszláv ügynek, hogy lényegében ekkor jön létre a közvetlen kapcsolat Horthy és a vezérkar, valamint a német hadvezetés között. Méghozzá egy olyan kapcsolat, amely kikerüli a magyar polgári kormányzatot. Idejön egy német tábornok, a magyar királyi honvéd főparancsnokság mellé rendelt német tábornok, akinek közvetlen előadási joga volt a Wehrmacht főparancsnokságánál, és ugyanakkor közvetlen kapcsolatban állt a magyar vezérkarral. Tehát lényegében itt kezdődik Magyarország háborús részvétele. Ahogyan a magyar vezérkar és Bartha Károly kifejtette a minisztertanács ülésén, hogy aratásra már haza is érnek a katonáink, ez önmagában véve lehet, hogy nagy marhaság, de Bartha nem állt egyedül. Az angol és amerikai vezérkarban is hasonló becslés született, hogy ez az egész néhány hét. Sőt tudjuk azt, hogy Sztálin is, amikor a németek ott voltak Moszkva alatt október 15–16-án, megkérdezte Zsukovot, hogy mondja, meg tudjuk mi tartani Moszkvát? Beszéljen úgy, mint kommunista, mert a kommunista őszinteséget jelentett Sztálin számára. És akkor a Zsukov azt mondta, hogy tudom tartani, ha kapok ennyi meg ennyi hadosztályt, tankot stb. És meg is kapta, s mint tudjuk, meg is tartották. Tehát ezzel csak azt akarom hangsúlyozni, hogy a magyar államvezetés részéről itt elsősorban nagyon fontos ideológiai megfontolások játszottak szerepet. Horthy zseniális volt ebben a tekintetben. Igaz, hogy tényleg volt egy ideológiai célja, nagyon nem szerette a bolsevizmust, de sikerült neki a rabló hadjáratot antibolsevista keresztes hadjáratnak álcázni. De a dolog lényege Hitler számára nem egyszerűen a bolsevizmus megsemmisítése volt, hanem több. Számos esetben elmondta, hogy a cél az, hogy Oroszországot, ezt az óriási tortát megszerezzük, fölszeleteljük, és elfogyasszuk. Ez volt az alapvető cél. És semmiféle olyan elképzelés, hogy felszabadítjuk az orosz népet, az ukrán népet, ezek a lózungok még csak propagandahumbugnak sem voltak jók. De a magyar vezetés ezt bevette. És ebből következik az, hogy ma is lehet olyan megfogalmazásokat találni, hogy a magyar honvéd a Donnál Európát védte.

 

Konok Péter: Úgy látszik, hogy nagyjából azért abban tényleg egyetértünk, hogy a fő motiváció, ami itt a kormányzati elitet és a közvéleményt is jellemezte, a revízió volt: Trianon. Szerepel egy másik dolog is. Az állandó kijáratkeresés, hogy azért azt a meglehetősen nyomasztóvá és egyre nyomasztóbbá váló német, illetve szovjet bekerítést valahogy ellensúlyozzák. Én azzal nem értenék egyet, hogy a revíziós elképzelések csak a középosztályt lelkesítették. Hogyha megnézzük a szociáldemokrácia kiadványait, akár a harmincas években, de még az illegális kommunista kiadványokat, sőt az illegális kommunista párttól még balrább álló, radikális kommunista csoportok kiadványait, én nem találkoztam olyannal, pedig kutatom ezt a témát, hogy valaki nyíltan azt mondta volna, hogy a revíziós érdekeket félre kell söpörni. Úgy értem, egyáltalán nem tagadják, hogy ez központi probléma.

 

Sipos Péter: Ezzel kapcsolatban azért hozzátenném, hogy a magyar társadalomnak tulajdonképpen a rendszer legfelső szegmentumában volt egy konzervatív, bizonyos tekintetben konzervatív-liberális csoportosulása, amelyek azzal érveltek, hogy Magyarországnak soha semmi ellentéte a Szovjetunióval nem volt. A Szovjetunió az egyetlen olyan szomszéd ország, amely nem vett el területet, tehát Magyarországnak semmiféle érdeke nem fűződik a Szovjetunió elleni háborúhoz, hanem minél előbb valahogy ki kell vonulni a háborúból, és meg kell keresni a kapcsolatokat az angolszász hatalmak felé. Nem sokkal később, ’42 szeptemberében az Apponyi Albert Társaság juttat el egy emlékiratot az amerikai követhez, amelyben üdvözlik az Atlanti Chartát. Hát, ennek a társaságnak a névsora visszatükrözi a gazdacímtárat, a mindenféle kompasszokat, igazgatósági tagnévsorokat. Ez Bethlen Istvántól kezdve Szekfü Gyulán át egészen a doktor Ádám Jenő nevű híres professzorig terjed, és ebben is teljesen egyértelműen leszögezik, hogy Magyar­országnak nem fűződik érdeke a háborúhoz. A másik dolog, hogy ezerkilencszáznegyvenháromban már nagyon sok figyelmeztetést kap a magyar politikai vezetés. Eckhardt Tibortól, aki enyhén szólva nem volt valami nagy bolsevista, vagy akár Barcza Györgytől, aki már ekkor külhonban is tájékozódott, hogy nem szabad megvárni, amíg a szovjet csapatok elérik a magyar határt, hanem már előtte valahogy ki kell lépni a háborúból. Még egy dolgot szeretnék említeni, ami nagyon gyakran előfordul, ez a megszállási mumus. Mindenfajta kiadványban olvasható, még történeti kiadványban is, hogy azért nem lehetett ezt meg azt megtenni, mert a németek akkor megszállták volna Magyarországot. Meg kell mondanom, hogy 1943 szeptemberéig én egyetlen esetben találkoztam olyan utalással, hogy Magyarországot esetleg megszállhatják. Ez ezerkilencszáznegyven, talán június…

 

Ungváry Krisztián: …szeptember harminc…

 

Sipos Péter: …de addig a Halder-naplóban van egy olyan bejegyzés, valamikor 1940. júniusban, hogy ha Magyarország nem paríroz – akkor protektorátus. Igen ám, de ez mire vonatkozott? Ez arra vonatkozott, hogy ekkor a magyar hadsereg már felvonulóban volt a román határon, és a németek mindenáron el akarták kerülni, hogy magyar–román különháborúra kerüljön sor, és ha a magyar kormányzat végül nem megy bele a második bécsi döntéshez vezető folyamatba, akkor lehet, hogy a németek megpróbálták volna erőszakkal megakadályozni ezt a “külön meccset”. Ebben az időben már folyik a Barbarossa-felvonulás, az előkészületek, már az első erre való utalások elhangzanak. Július 29-én, amikor Jodl a vezérkari vonatában becsuk minden ajtót, ablakot, és ott nagy titokban közli a Kelet felé fordulást, és a németeknek az egész balkáni politikája a béke fenntartására irányult, amit a “bolond” Mussolini tör meg október 28-án, a párhuzamos háború megindításával. De ezután semmiféle utalás nincs arra nézve, hogy a németek bármiféle megszállást terveztek volna. Erre nem is lett volna szerintem lehetőség. Itt van ez a jugoszláv ügy. Ugye, akkor a németeknek rendkívül sürgős volt Jugoszlávia legázolása. Tehát a magyar kormányzatnak módjában lett volna csak abba beleegyezni, hogy átvonuljanak. Ezt nem lehetett megakadályozni. De már a magyar részvétel az adott formában nem volt mindenképpen kötelező, és én bizonyos vagyok abban, persze ez a mi lett volna, ha kérdés, hogy a németek akkor nem szállták volna meg Magyarországot, ha nem vesz részt Magyarország ebben a hadjáratban. Mert a balkáni hadműveleteket rendkívül sürgősen be kellett fejezni, hogy átvigyék a csapatokat Lengyelországba. Ezt bizonyítja bizonyos értelemben az is, hogy szokásuktól eltérően nem tisztították meg az elfoglalt jugoszláv területet, ebből eredt azután az, hogy itt Titónak viszonylag könnyű dolga volt, mert a szerb katonák egyszerűen szétszéledtek, elbújtak. És innen nőtt ki a partizánháború. Hitler lényegében csak negyvennégy február huszonnyolcadikán adja ki a hadműveleti parancsot. Tehát ha jól számolom, közel egy fél év eltelt, amíg egyáltalán a németek elszánták magukat, mert féltek.

 

Krausz Tamás: Mármint Magyarország megszállásától.

 

Sipos Péter: Igen, féltek a megszállástól, bizonyos értelemben féltek. Mindenféle tervek születtek, hogy a magyar hadsereget le kell fegyverezni stb. Igaz, hogy volt más vélemény is, német részről. Volt is egy vicc: egy német diplomata megkérdez egy német tábornokot, hogy mennyi ideig tart Magyarország megszállása. Erre azt válaszolja, hogy körülbelül huszonnégy óráig. És ha ellenállnak? Akkor tizenkét óra. De hát honnan van ez a különbség? Azért, mert akkor az üdvözlőbeszédek elmaradnak. Tehát a dolog lényege, hogy ez a megszállási mumus véleményem szerint nem állt fönn.

 

Vargyai Gyula: Annyiban csatlakoznék Sipos kollégámhoz, hogy Magyarország megszállásának a fölvetése ’43 szeptember 3-dikán, ez nem is a magyar belpolitika kizárólagos következménye. Hogy Romániát miért nem szállják meg, ez aztán egy teljesen más kérdés.

 

Sipos Péter: Ez is azt mutatja, hogy a németek mennyire óvatosak voltak a megszállással, hiszen Hitler ’43 áprilisában azt követelte Horthytól, hogy váltsa le Kállayt. Horthy ezt nem tette meg, és mégse következett be semmiféle német katonai intézkedés, semmiféle megszállás, és valóban, Hitler csak júliusban, az olaszországi események után tett egy olyan kijelentést, hogy nagyon vigyáznunk kell arra, nehogy Magyarországon valami Schweinerei, valami disznóság történjen.

 

Krausz Tamás: Az a kérdés következik most, hogy a német megszállás körülményei közé hogyan illeszkedik a holokausztprobléma. Mi az eredete, hogyan kell ehhez viszonyulni, hogyan kell értékelni?

 

Vargyai Gyula: Kérem szépen, én két vagy három évvel ezelőtt nekiestem a harminckilenc és negyvennégy közötti törvényhozás történetének, és az ottani magyar szélsőjobboldal, talán így is fogalmazhatnék, teljes precizitással megadja azt, amit a Sztójayék megcsinálnak ezerkilencszáznegyvennégyben. Ehhez talán még az Endre Lászlót is bevehetném, aki Pest megyei alispánként tulajdonképpen végre is hajtja… Hát persze vannak átjárások meg kapcsolódások a parlamentben megszólaló szélsőjobb és Endre között, de tulajdonképpen ezek a programok megvoltak, ezekhez nem kellett valami nagy szellemi teljesítmény egyébként. Olyan mérhetetlenül primitív a törvényhozásban a magyar szélsőjobboldal, hogy azt egyszerűen nem is lehet elmondani. Megdöbben az ember, amikor a felszólalásaikat vagy a beszédeiket olvassa… Különösen van egy gróf Serényi Miklós, az volt az egyik csúcs kedvencem, az ő beszédeit mindig ki is céduláztam. Hihetetlen… Szóval megvolt a fogadókészség a holokausztra. Nézzétek meg a Márainak a negyvenhárom–negyvennégyes naplóját. Nagyon sok minden van ottan erről. Azt mondja: itt vannak a szövetségesek felettünk hatezer méterrel, itt van az orosz háromszáz kilométerre, és akkor ezt a magyar középosztályt, vagy mit tudom én, mit, csak a zsidókérdés foglalkoztatja. Hogy ki mit tud ebből magának hasznot csinálni, üzletet szerezni, ingatlant szerezni, földet szerezni, meg mit tudom én, micsoda. Tehát az a fő kérdés számukra, hogy hogyan lehet hozzájutni a széfekhez meg egyebek.

 

Krausz Tamás: Na most te nagy vitában vagy ezzel az álláspontoddal azon történészekkel, akik azt mondják, hogy a magyar holokauszt a németek nélkül nem ment volna végbe, hogy a németek a döntő tényező a magyar holokauszttörténetben…

 

Vargyai Gyula: Erre így kapásból nagyon nehéz válaszolni. Én azt hiszem, hogy a német megszállás nélkül nem mehetett volna úgy, ahogyan történt, de valami történt volna…

 

Ungváry Krisztián: Rossz a kérdés. Azért rossz a kérdés, mert nyilvánvaló, ha Németország Magyarországot nem szállja meg, akkor nem lett volna magyar holokauszt, csak a probléma az, hogy fel kell tennünk akkor a kérdést, hogy vajon a holokauszttal megerőszakolták-e a magyar társadalmat vagy mondjuk, a magyar, politikailag véleményt nyilvánító emberek többségét. Nem, nem erről van szó, másról van szó. Mert itt van, mondjuk, Kamenyec-Podolszk, ami egy olyan eset, amikor a németek nem akarják, hogy ott és akkor lemészárolják ezeket a magyar zsidókat. Kozma Miklós kárpátaljai kormányzói biztos, aki pontosan tudja, hogy hogyan néz ki egy lengyel gettó, ő már fél évvel korábban regisztrálja, hogy a gettók tulajdonképpen a zsidóság elpusztítását szolgálják, és mégis minden további nélkül kihajtja oda az embereket, pedig sejtheti, hogy mi történik velük. Tovább megyek: a magyar antiszemita törvényhozás nem az 1930-as ciklusban merült fel, hanem már 1920-tól. Ami nagyon fontos, hogy nem fogadták el, csak a numerus clausust, de hát rengeteg más törvényjavaslat is készült már 1920 és 24 között, amiket be is terjesztettek a parlamentbe, csak Bethlen ezeket elsinkófálta. És itt jön viszont az a pont, ami nagyon érdekes. Hogy ha azt állítjuk, hogy Magyarországon volt egy nagyon jelentős tábora azoknak, akik zsidóellenes intézkedéseket követeltek, akkor mégis miért nem történtek meg ezek 1944-ig? Azt kell mondjam, hogy van mégis egy olyan politikai legfelsőbb elit, élén gróf Bethlen Istvánnal, akiknek az érdemeik annál nagyobbak, minél nagyobb ez a magyarországi antiszemitizmus, hiszen ők mindenkivel szembeszállva, magukra hagyatva kellett, hogy féken tartsák azokat a szélsőségeket, amelyek ezt az országot egyre inkább ellepték. Ilyen szempontból azt gondolom, hogy Bethlennek a valós értékét csak Romsics professzor úrnak köszönhetően ismeri fel lassan a magyar társadalom- és történelemtudomány is, hiszen ezen az emberen nagyon sok múlt abból a szempontból, hogy a radikalizálódást fékezni tudta. De hát mondhatunk mást is, hogy a Horthy szerepe is érdekes, hogy ő mennyiben volt, mondjuk, egy űző vagy űzött figura a zsidótörvénykezésben.

 

Sipos Péter: Teljesen egyetértek az Ungváry kollégával abban, hogy itt valóban az egész holokauszt historikumában vissza kell menni egészen 1919–20-ig. De azért Bethlennel egy kicsit bonyolultabb a dolog. Itt az alapvető az volt, hogy a Horthy-kormányzat, most itt általában beszélek, kénytelen volt aláírni a trianoni békeszerződést, mert nem volt más lehetősége. Viszont nem akarta ezért a felelősséget vállalni, sőt még attól is elzárkózott, hogy az 1918 előtti kormányokat felelőssé tegye, tehát azt a politikát, amely Magyarországot belevitte az első világháborúba, hanem bűnbakot kellett keresni, és ez a bűnbak egyértelműen a 1918–19-es forradalmak és a forradalmak aktorai voltak, s számukra elsősorban a zsidóságot jelentette. Tehát így alakul ki egy olyan közhangulat, amelyben az antiszemitizmus, hogy úgy mondjam, a nemzeti tudat egyik fontos tényezője volt, s Horthynak már itt megvan a maga szerepe. És ebben a légkörben fogadtatja el Teleki a numerus clausust. Hozzá kell tennem, egyértelműen bizonyítható, hogy Teleki elvi alapon volt antiszemita. Tehát ő nem egyszerűen kurzusantiszemita volt, hanem ő már a dualizmus időszakában például a Cél című folyóirat körébe tartozott. Valamint az Új Nemzedékhez, amelyet Milotay hozott létre, és amely egy rendkívül szűk csoport véleményét fejezte ki, de nagyon kemény antiszemita szövegek jelentek itt meg. Más kérdés, hogy ebből csak a tizennyolc–tizenkilences katasztrófa után kristályosodott ki a keresztény-nemzeti áramlat. Tehát Teleki ebben a tekintetben, bizonyos értelemben kezdeményező és úttörő volt. Most nem megyek bele abba, hogy Teleki aztán miért szorult háttérbe bizonyos értelemben. Bethlen felismerte azt, hogy – vulgárisan fogalmazva – zsidók nélkül nincs konszolidáció. Zsidó tőke nélkül nincs gazdasági konszolidáció, és ezért mondta – figyeljünk a fogalmazásra –, hogy ellene vagyok minden lármás antiszemitizmusnak. Tehát itt nem arról van szó, hogy ő szerette volna a zsidókat, mint ahogy, ugye, a Bethlen–Peyer paktum kapcsán egyáltalán nem volt szó arról, hogy ő szerette volna a szociáldemokratákat. Ő egyszerűen az államrezon szempontjából nem tartotta volna helyesnek a zsidóság kiszorítását vagy egyáltalán bármiféle olyan jellegű intézkedések meghozatalát, amelyek a zsidóság gazdasági pozícióit és ezzel együtt az egész magyar gazdaság pozícióit tönkretették volna. Ez egyébként jelentkezik a harmincas években is, amikor az Imrédy belép a politikába, 1938-ban miniszterelnök lesz, akkor ő is megmondja világosan, hogy nem szabad olyan intézkedéseket hozni, amelyek tőkemenekülésre vezetnek. Van egy legenda, amely a Gömböshöz kapcsolódik, ez legutóbb egy Gömbös-monográfiában is megjelent: Gömbös, a zsidómentő. Ebből az igazság az, hogy valóban, amikor Gömbös megtartja a programbeszédét, akkor kijelenti, hogy ő bizonyos értelemben elismeri, revideálja álláspontját a zsidókérdésben. Ennek az az alapja, hogy megegyezett Baross Gábor közvetítésével Stern Samuval, a budapesti hitközség vezetőjével, hogy tesz egy ilyen nyilatkozatot. Ennek ellenében a zsidóság gazdaságilag támogatja Gömböst. Nagyon szerették Gömböst, nevetni fognak, különösen az ortodoxok, mert Gömbös hozzájárult a kóser koszthoz a hadseregben meg a szombat megtartásához, bizonyos mentesítésekhez stb. Ugyanakkor viszont a Gömbös-korszakban kezdődik lényegében egy rendkívül erőteljes szélsőjobboldali irányzat megjelenése, amely aztán a ’39-es választásokban tetőződik. És itt a legveszélyesebb mozzanat, ahogyan erre Bethlen is rámutat, nem a nyilasok megjelenése és megerősödése volt, hanem az, hogy a gömbösi időszakban lényegében lecserélték a konzervatív-liberális állami tisztviselőréteget, amely még a dualizmusból megöröklődött, jönnek a homo novusok, az új emberek, akik már teljes mértékben a keresztény-nemzeti szemlélet és egy igen erőteljes antiszemita szemlélet jegyében iskolázódtak, ha úgy tetszik, szocializálódtak. Tessék gondolni az egyetemekre, hogy ott hogyan érvényesülnek a bajtársi szövetségek. Gömbös létrehoz két rendkívül elterjedt és olvasott napilapot, az Új Magyarságot és a Függetlenséget, amelyek teljesen egyértelműen a szélsőjobboldal hangvételét fejezték ki. És ezek olvasott napilapok voltak. A Függetlenséget százezer példányban négy fillérért adták, az Új Magyarságot pedig az úri középosztály nagyon buzgón olvasta. Csak zárójelben jegyzem meg, anélkül hogy napi politikába elegyednék, hogy ezeknek a szélsőjobboldali lapoknak, az Új Magyarságnak, a Függetlenségnek, de még a Magyarságnak is a publicisztikai színvonala sokkal magasabb volt, mint a mai szélsőjobboldali lapoké. A mai prominens szélsőjobboldali újságírókat Milotay úgy kirúgta volna, hogy a lábuk sem érte volna a földet. Mert ezekben a lapokban lehetett nagyon komoly szélsőjobboldali gondolatokat megfogalmazni, de nem lehetett szitkozódni, nem lehetett acsarkodni. Tehát a Gömbös-időszakban megkezdődik egy igen erőteljes jobbratolódás, és kormányzati pozícióba kerül egy új elit, egy új jobboldal, amely aztán a holokauszthoz vezető lépéseket megfogalmazza. Ez a réteg azért volt rendkívül veszélyes, mert csatlakozik hozzá a tisztikar jelentős része, a vezérkar, egy új vezérkari sorvány növekszik föl, amely Rácz Jenő nevelése – tehát Szálasi évfolyamtársai. 1939-ben már csak tíz százalék maradt a parlamentben az 1931-ben, tehát az utolsó bethleni választás idején bekerült képviselő-garnitúrából. Voltaképpen azt lehet mondani, hogy Telekinek az volt a legsúlyosabb politikai hibája, hogy nem volt hajlandó az úgynevezett disszidensekkel tárgyalni, nem volt hajlandó velük politikai szövetséget kötni, hanem beengedte ezt a garnitúrát, hangsúlyozom, nem a nyilasokat, hanem ezt a garnitúrát a kormánypártba. Ez oda vezetett azután, hogy ez a kormánypárti garnitúra nemcsak mindent megszavazott, hanem még kezdeményezett is. Ez vezetett oda, hogy Kállay 1943-ban csak úgy tudta kivédeni a támadásokat, hogy egyszerűen elnapoltatta a kormányzóval a parlamentet. Egyetlen német szövetséges országban nem fordult elő, hogy a parlament szembefordult volna a kiugrási kísérlettel. Ez csak Magyarországon történt meg. Finnországban a parlament titkos ülése megszavazta a fegyverszünetet. Tehát ezek a folyamatok vezetnek valóban a holokauszthoz… Az nyilvánvaló, hogy itt két dologról van szó. Az egyik az, hogy ha nincs német megszállás, akkor ebben a formában ez a tömegméretű deportálás és a magyar zsidók jelentős részének a fizikai megsemmisítése így nem történik meg. De az is nyilvánvaló, hogyha nincsen ez a belső folyamat, akkor a németek nem tudták volna, hangsúlyoznám, példátlanul rövid idő alatt, hiszen, április tizenötödikén kezdődik a deportálás, a gettózás, és június végére, amikor a Horthy a homlokára csap, és azt mondja, kérem szépen, hát azért mégsem volna szabad ezt csinálni, akkor már vége. Tehát két hónap alatt a világtörténelem legnagyobb méretű és leggyorsabb tömeggyilkossága zajlott le.

 

Vargyai Gyula: Nekem hajlamom van időnként elkomolytalankodni a dolgokat. Az egyik: azt hiszem, hogy Bethlennek elméletileg halvány fogalma sem volt róla, hogy mi az az államrezon, viszont kitűnően tudta aprópénzre váltani. Vagyis nagyon tudott bánni a hatalommal. A másik: a függetlenséget emlegettük Sipos Péterrel. Az Antal István-emlékiratban van erről egy nagyon jó valami. Őt, ugye, mint sajtófőnököt Gömbös Gyula behívatja, és azt mondja, hogy az ellenzéki lapokat az utolsó szálig eladják, a kormánylapokat pedig nem nagyon lehet eladni. (Ez egyébként nem volt igaz.) “Te vagy ennek a gazdája, mit lehetne itt csinálni?” És azt mondja az Antal neki: “Kegyelmes úr, lehetek őszinte?” Azt mondja: “Persze hogy lehetsz.” “Hát nézd, kegyelmes úr, a helyzet az, hogy az ellenzéki lapokat a közvéleménynek írják, a kormánylapokat viszont neked.”

 

Ungváry Krisztián: Nekem itt csak annyi megjegyzésem van, folytatván az előző gondolatot, hogy a holokauszt miért aggasztotta igazában a magyar felső politikai vezetésnek a józanabb részét. Horthyt is – bár ’44-es magatartása gyalázatos, hiszen tudta, hogy mi történik az emberekkel, és sokáig nem tett semmit. De végül is Horthy magától nem kezdett el a harmincas évek végén antiszemita törvényeket javasolni, és ő a nyilasokat igazából veszélyesebbnek tartotta, és többször, több helyen el is mondta, hogy a nyilasok rosszabbak. Ami nagyon érdekes, hogy a magyar uralkodó vagy vezető elitnek a jobbik része azt mondta: az antiszemitizmushoz való sodródás azért nem helyes, mert a kommunizmusnak teremti meg az alapot ott, ahol a vagyonnak az elrablása és ennek az elosztása lezajlik. És ezzel összefüggő volt a nyilasokkal szembeni fellépés is, és amikor a nyilas párt programját összehozták a szélsőbaloldal programjával, ami rengeteg ponton ugyanazt is mondta. Így: az államosítás például, Marx tőkeelméletének egy az egyben való átvétele, a kommunista párttagok átvétele a nyilaspártba, egészen Málnási Ödönig vagy Párkányi Istvánig…

 

Sipos Péter: De hát hol volt akkor a kommunista párt?

 

Ungváry Krisztián: Málnási Ödön, Párkányi István, Péntek István, a nyilaskeresztes párt vezetői korábban kommunisták voltak.

 

Krausz Tamás: Mindegyik politikai pártban van mindenféle ember. Ennek nincs jelentősége, hogy ez a három…

Ungváry Krisztián: De itt vezető személyekről van szó! Málnási sem volt akárki, hiszen korábban József Attilával írt közösen kötetbe. Egy teljesen közismert ember volt.

 

Konok Péter: Hogy mennyire működött az apparátusban is ugyanez, a fölső részen vagy a közepén. Gondolok Sombor-Weinizerre, aki a rendőrség politikai osztályának volt a vezetője 1937-től vagy ’38-tól, Hetényi után. Ő egyáltalán nem volt antiszemita, sőt ettől távol állt – konzervatív-liberális ember volt. Ugyanúgy megfigyeltette a Hasomér Hacairt, mint ahogy a kommunista pártot vagy a nyilasokat. A nyilasokat, ő személy szerint, némileg veszélyesebbnek tartotta még a kommunistáknál is. De ott volt a helyettese, Hain Péter. Tehát a Sombort nem lehetett rábeszélni arra, hogy mondjuk zsidóellenes dolgokban részt vegyenek. A német hatalomátvételkor, illetve megszálláskor azonban Sombort elvitték koncentrációs táborba, és Hain Péter került a helyébe, aki viszont az utolsó követelését is teljesítette a Gestapónak. Követelni sem kellett. Hain, aki addig is ott volt, benne volt az apparátusban, helyettese volt Sombornak. Az viszont, hogy Hain kerülhetett döntési helyzetbe, a német megszállás következménye. Tehát itt megint egybefonódnak a dolgok.

 

Sipos Péter: Hain Horthy személyes testőrségének volt a tagja, Horthy detektívje volt.

 

Krausz Tamás: Értem. Ez a Hain, ez tényleg egy nagyon fontos kérdés… De ennél sokkal fontosabb, amit nem lehet szó nélkül hagyni: a kommunista párt és a nyilas párt közötti összefüggés kérdése, amit Krisztián már öt cikkben megzenésített, s ami bennem sokkal rosszabb benyomást keltett, mint amit az Eszméletben támadott meg.

 

Konok Péter: Erre csak nagyon röviden tudok reagálni. Ez – szerintem – alátámaszthatatlan. Szóval, két-három figurával… – egyébként mindenféle irányban voltak ilyen fluktuációk. Málnási soha nem volt fontos kommunista. Ez egyszerűen nem igaz. A kommunista pártban, az illegális kommunista pártban fontos funkciókat nem viselt. De ez végül is lényegtelen.

 

Sipos Péter: Ungváry kollegának itt az alapvető tévedése abban áll, hogy túlbecsüli a kommunista párt erejét és tagságát. Tudniillik 1936-tól Magyarországon lényegében nem létezett kommunista párt. Voltak egyes kommunista személyek. Szálasinál tulajdonképpen már kezdettől azt lehet mondani, hogy ’38-tól, nem, már ’37-től programszerűen megfogalmazódik – és ebben áll a különbsége Festetich, Pálffy Fidél, Meskó és a többiek pártjaitól –, hogy alulról akarja kezdeni a szervezést, és nagyon keményen és határozottan rámegy a munkásság megszervezésére. Nem igaz, hogy ezt Németországban leste el, erre ő magától jött rá. Elkezdte tanulmányozni, még vezérkari tiszt korában, az első világháború tapasztalatait, és arra a következtetésre jutott, hogy a háború időszakában rendkívül fontos a munkásság szerepe. Ezért kezdett el olvasni Kautskytól Marx gazdasági tanaiig, tehát – ahogy Rátz Jenő mondta – “állandóan grüblizik a padlásszobájában, mint annak idején Marx”. Így kezdte meg nagyon komolyan a munkásság szervezését, és ehhez a tevékenységéhez valóban kapcsolódtak kommunisták. De itt a legfontosabb azért nem Málnási Ödön, hanem Kassai Schallmayer Ferenc volt, aki a slovenskói kommunista párt tagja volt, s onnan jött át Magyarországra. Kassai Schallmayer fogalmazta a nyilasok rendkívül radikális röplapjait, ő találta ki a “szociálnacionálé” jelszavát. És később nem véletlenül lett ő, ugye, a propagandaminiszter a Szálasi-kormányban. Ez az egyik dolog. A másik dolog, hogy valóban, ’37 végétől, de még inkább ’38-tól – és ez a ’39-es választások idején csúcsosodik ki, a nyilasok rendkívül erős tömegbefolyásra tettek szert az ipari munkásság, a bányászság és a tisztviselők körében. A ’39-es választások során taroltak az úgynevezett vörös övezetben, amely most már zöld övezet lesz, Csepelen, Újpesten, az összes nagy textilgyárban, fémipari üzemben. Itt alapvetően megint egy társadalmi jelenségről van szó. A gazdasági válságot követő és úgy ’35-től meginduló, majd a győri program kapcsán felgyorsuló ipari konjunktúra fölszívott igen jelentős új munkásrétegeket, elsősorban az agrárproletariátus soraiból. Ez bizonyítható, most nem akarok itt számokat mondani. Erre az új munkásrétegre nem terjedt ki a szociáldemokrácia és a szociáldemokrata szakszervezetek befolyása, mert ez az új munkásréteg döntően betanított és segédmunkát végzett, mert az ipari fejlődés közben valahogy elment a szakmunkásság mellett. Az az esztergályos, akit látni lehet képeken, aki keménykalapban áll az esztergapad mellett, megszűnt, eltűnt. Bejöttek a másológépek, a kopírgépek. Ugyanez zajlik le az építőiparban. Ami korábban, az első világháború előtt döntő mozzanat volt, megszűnik, s jön a beton. Amihez nem kell szaktudás, ugye, egyszerűen csak fogja a csillét, beönti. Ugyanez van a textilgyárakban is. És ezt a munkásréteget a nyilasok nagyon könnyen megnyerték maguknak, mert Szálasi rájött arra, hogy itt nem elég egy-két programpontot hirdetni, hanem alapvetően egy forradalmi jellegű rendszerváltozást kell meghirdetni. Amikor elbúcsúzik, ha jól emlékszem, 1927-ben a debreceni ezred tiszti karától, mert folytatja a vezérkari szolgálatát, akkor megdöbbennek a tiszttársai, hogy a Szálasitól ajándékba egy olyan tányért kaptak, amelyre az volt írva, hogy “Viszontlátásra a barikádokon!”.