E számunkban két olyan témát tűzünk napirendre, amelyekkel valószínűleg hosszabb ideig foglalkozunk majd. Az egyik az amerikai társadalom és politika elemzése. Az iraki háború felértékelte a biztonságpolitikai elemzőket, valamint az arab-iszlám világ, illetve általában a Közel-Kelet szakértőit. Legalább ennyire fontos azonban, hogy az Egyesült Államokkal kapcsolatos ismereteinket felfrissítsük, s a napi sajtó felszínes tudósításainak kontrolljaként tulajdonképpen újratanuljuk Amerikát. A másik téma az államszocializmus, annak társadalomelméleti összefüggés-rendszere. Kérdés, eljött-e az idő arra, hogy erről akár történelem-filozófiai mélységekig hatolva gondolkodjunk újra, de immár kilépve a korábbi sémák és ellensémák világából. Szigeti Péter – lapunk hagyományai alapján szokatlanul hosszúnak mondható – tanulmánya vitaindító is egyben, amelyhez a következő számokban hozzászólásokat szeretnénk közölni.

Tartalomjegyzék

1. Andor László, Farkas Péter, Csáki György : A globalizáció és fenyegetései (A világgazdaság és a gazdaságelméletek zavarai)
2. Alan Johnson : Kulturális hidegháború: Faust, a dudás és a dallam
3. Szigeti Péter : Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok
4. Borisz Kagarlickij : Mi maradt a szovjet kultúrából?
5. Jeffrey C. Goldfarb : Hogyan legyünk „intelligensen” Amerika-ellenesek?
6. Richard de Zoysa, Otto Newman : Globalizáció és Hollywood
7. Edward W. Said : Másként látni Amerikát
8. Emir Sader : A latin-amerikai baloldal sorsdöntő éve
9. Krausz Tamás : Az Irak elleni háború értelme és jelentései – hat tételben
10. Trencsényi László : Van-e a közoktatásban baloldali alternatíva?
11. Pirityi Sándor : Megsemmisítés és megsemmisülés, terrorizmus és önfeláldozás, elrettentés és biztonság a hidegháború után
12. I. Magyar Szociális Fórum : Az I. Magyar Szociális Fórum Zárónyilatkozata
13. Buzogány Áron : A Birodalom nem vág vissza
14. John Lea : Szocializmus vagy barbárság?
15. Christoph Stein, Ulrich Berger : Operett-imperializmus

Az Eszmélet Baráti Körben lezajlott beszélgetés szerkesztett változatában Farkas Péter ismerteti azonos című könyvének (Aula Kiadó, Budapest, 2002) téziseit, melyekre Andor László és Csáki György válaszol.

Farkas Péter: A globalizációval foglalkozó szakirodalom bőséges, de szűkös a baloldali nézőpontú elemzés. Ennek oka az, hogy a hagyományos politikai baloldal nagy része a ma már konzervatív társadalmi-gazdasági filozófia, a liberalizmus bűvkörébe került. Súlyos ára lehet, ha a szocialista-szociáldemokrata baloldal nem ocsúdik fel időben, nem vállalja saját történelmi szerepét és lehetőségeit, s a kezelhetetlen helyzeteket a jobboldal illetve a szélsőjobboldal használja ki saját céljaira. Szerencsére a Szociális Világmozgalom képében új baloldali kapitalizmus-kritikai mozgalom születetett és erősödik világszerte.

Könyvemben tehát vállaltan baloldali nézőpontból vizsgálom a globalizációt és a már széles körben felismert, ellentmondásos hatásait. Mégpedig vállalva a ma divatos értékelméletekkel szemben a munkaérték-megközelítést.

A könyv három fejezetéből az első a globalizáció fogalmával, hatásmechanizmusaival, következményeivel foglalkozik. Szerintem a globalizáció alapjában véve gazdasági meghatározottságú fogalom, amelyet tendenciaszerűen a társadalmi, politikai, kulturális folyamatok és hatások is követnek. Tulajdonképpen az emberiség egész fejlődéstörténete is értelmezhető globalizációként – amiről ma globalizációs korszakként beszélünk, az tulajdonképpen a folyamat kiteljesedése. A kapitalizmus egyfajta új korszaka (részleges formaváltozása), amelyben a transznacionális társaságok soha nem látott nagy konglomerátumokban egyesülnek, a tőkekoncentráció és centralizáció minőségileg új szintje jön létre. Ezen óriásmonopóliumok tevékenységüket immár világméretekben optimalizálják. E korszakot már nem egyszerűen az ún. termelési tényezők (áruk, tőke, munkaerő) országok és térségek közötti áramlása jellemzi, hanem a gazdasági viszonyok (tulajdon, termelés, pénzügyi folyamatok) új minőségi szintet jelentő nemzetköziesedése, egységesülése. E korszakban soha nem látott tőke-túlfelhalmozás valósul meg, melynek a pénzügyi luftballon az egyik konkrét megnyilvánulása. Mindezen folyamatoknak a liberalizáció és a mögötte álló neoliberális gazdaságfilozófia biztosít mozgásformát.

A múlt század hetvenes éveitől számítható transznacionális kapitalizmus korszaka a profitrátának a technikai fejlődéssel és a piaci versennyel összefüggő időszakos süllyedő tendenciája ellensúlyozását és az USA világgazdasági szerepének megerősítését szolgálta. (Ez utóbbi eredményeit az USA most érvényesíti politikailag az Irak elleni neo-imperialista háborújával.)

A könyvben szerepelnek a világgazdasági globalizációt érzékeltető statisztikák is: a kereskedelem, az ipari termelés és az ipari export, a nemzetközi pénzügyi áramlások történeti mutatószámai, az adósságválság s az országokon belüli és az országok-országcsoportok közötti jövedelmi különbségek növekedése, a hierarchikus világrend és mindezek elemzése is. Továbbá a szakirodalomban talán elsőként, pontokba szedve foglaltam össze azokat a folyamatokat, törvényszerűségeket, amelyek a fokozódó egyenlőtlenségek ("jövedelem-lecsapolások") és feszültségek hatótényezői a világgazdaságban. Főbb területei: a közvetlen és a közvetett tulajdonnal összefüggő jövedelmek, a monopoljáradékok, az értéktörvény érvényesülése a helyi és a nemzetközi piacon (azaz a cserében), a pénzügyi globalizáció, a felhalmozási és a struktúra-fejlesztési külső hatások.

A könyv második fejezete azt mutatja be, hogy a világgazdaság a globalizáció korszakában olyan makro-egyensúlyi zavarokkal küzd, amelyek nagyobbak, mint minden korábbi időszakban. A világgazdaság és egyes térségei általános növekedési ütemei és megtakarítási-beruházási rátái csökkentek az utóbbi évtizedekben. A nemzetközi kereskedelmi és fizetési mérlegek egyensúlyi zavarai elmélyültek, az egész világ az USA túlfelhasználását-túlfogyasztását finanszírozta. Az ipari és szolgáltató kapacitások szerkezeti válsága és a fizetőképes kereslet elmaradása folytán hatalmas kapacitásfelesleg és egyes ágazatokban jelentős ipari túltermelés keletkezett. A pénzügyi luftballon felfúvódása, repedései, a pénzügyi spekuláció egyes térségek gazdasági válságát, a világ tőzsdéinek megingását okozta.

A világgazdaság feszültségei a hetvenes évek óta azért halmozódtak, azért kulminálódnak a jelenlegi világgazdasági válságban, mert a kapitalizmus új működési módokkal, eszközökkel tovább görgette azokat. Ilyen volt 1. maga a tőkepiaci globalizáció; 2. az egyébként kiselejtezésre ítélt technikai-termelési eszközök áttelepítése az olcsó bérű országokba, 3. ugyanakkor a fejlett országokban a technikai megújulás – ciklustól független – permanenssé válása; 4. a termelés anyag- és energiaigényességének csökkentése; 5. a vállalati összeolvadások és felvásárlások (koncentráció); 6. az államok, vállalatok és a lakosság fejlett országokban, különösen az Egyesült Államokban jellemző eladósodása; 7. a liberális jelszavak ellenére az állami beavatkozást jelentő, keresletet ösztönző keynesi gazdaságpolitika alkalmazása; 8. új "fogyasztói piacok" megteremtése, illetve meghódítása (elsősorban Délkelet-Ázsiában és a volt európai szocialista országokban).

A második fejezet egyébként sorra veszi a kilencvenes évek jelentősebb regionális és világméretű recesszióit, a jelenlegi általános válság jellemzőit, és megpróbálja felvázolni a perspektívákat is. A véleményem az, hogy rövid- és középtávon a kilábalás, különösen a hadikiadások növekedése árán, talán biztosítható, de az a világgazdasági aránytalanságok és feszültségek újabb halmozódásával járna együtt. E tekintetben Immanuel Wallersteinre hivatkozom, aki szerint a kapitalizmus az ezredforduló táján az utolsó mintegy ötven éves ún. Kondratyev-ciklusba került, ugyanis minden társadalom eljut odáig, hogy saját eszközeivel már nem tudja kezelni feszültségeit.

A gazdaságelméletek fél évszázados áttekintését adja a harmadik fejezet. Pontosabban azt összegzi, hogy milyen nézetek, iskolák voltak az állam és a piac szerepéről, és hogy mennyire hatottak a gazdaságpolitikai gyakorlatra. A végkövetkeztetés szerint, a hetvenes évekre a keynesi tanokról bebizonyosodott, hogy a nemzetgazdaságok és a világgazdaság változó feltételei között már nem alkalmasak a korábbi viszonylag egyenletes gazdasági növekedés és viszonylagos egyensúly fenntartására. A kilencvenes évek eleji nagy depresszió nyomán a neoliberális-monetarista kísérletről is kiderült, hogy nem tud tartós stabilitást és prosperitást nyújtani. A gazdaságelméletek zavarba kerültek, a főbb iskolák engedményeket tettek egymásnak. Mindennek gyakorlati leképezését a "policy mix" alkalmazása jelentette a fejlett országokban – még ha erről nem is beszéltek szívesen. Nem, mert az elmaradott és a félperifériás országokban, valamint a nemzetközi gazdasági tárgyalásokon továbbra is az erőseknek kedvező liberális elveket erőltették.

A kötet végén az elmaradott országokra kidolgozott fejlődéselméletekről is szó esik. Elemzésem és véleményem szerint az elmaradott országok felemelkedését, iparosítását szolgáló fejlődéselméletek legfeljebb a kezdetekben hatottak a függetlenségüket elnyert fejlődő országokban, az idő múlásával, különösen a globalizációs-liberalizációs korszakban egyre kevésbé. (Az újonnan iparosodó országok éppen piacvédő politikával és nemzetközi politikai támogatással váltak kivételezetté.) Egyetértek Björn Hettnével, a fejlődéselméletek egyik kiváló ismerőjével-feldolgozójával, hogy a fejlődéselméletek által felvetett problémák létezőek, de a jelenlegi világrendben nincs "politikai relevanciájuk". Nem annyira a fejlődéselméletekkel volt baj, inkább a nemzetközi gazdaság hierarchikus, torzító és kizsákmányoló kényszermechanizmusaival. Azzal hogy az egyébként elkerülhetetlen világgazdasági globalizáció jelenlegi rendjében a multinacionális tőke szűk profitérdekei érvényesülnek, s mindent, ami ezt akadályozhatja – így a perifériák felemelkedését, az ezt szolgáló védekezőbb állami gazdaságpolitikát – félresöpör.

Andor László: Az utóbbi években tucatnyi könyv jelent meg a hazai boltokban a globalizációról, és ezek nagy része valamilyen formában a címében is jelezte, hogy kritikusan viszonyul a vizsgált jelenséghez. Ebbe a sorba lépett be Farkas Péter könyve, amelyről első látásra, a könyv kézbevételekor nem is látszik, hogy pontosan miben fog mást mondani, mint a korábbi hasonló munkák. Véleményem szerint ennek oka az, hogy Farkas Péter könyvének szerkesztése elrejti, hogy valójában miről is szól a könyv, hogy ténylegesen mire keres választ a szerző a műben. A három rész közül az első a világgazdaság globalizálódását írja le, a második a globalizált világgazdaság jelenkori feszültségeit, a harmadik pedig a világgazdasági elméletek fejlődését foglalja össze. Miért csalóka ez a sorrend? Elsősorban azért, mert az első két rész a közelmúltról és a jelenkorról szól, a harmadikban azonban a bemutatott elméletek döntő többsége az ötvenes-hatvanas évekből származik, s a kilencvenes évekből alig akad egy-két említett szerző.

Farkas Péter nem titkoltan Szentes Tamás és Kollár Zoltán elmélettörténeti munkáira támaszkodik, és ezeken érdemben nem is lép túl. Ebből is érezhető az a hiány, amely az elmúlt húsz év világgazdasági eszmetörténetének nélkülözéséből fakad Magyarországon. Emiatt talán nem nevezhető rossznak, hogy az elmélettörténeti rész a kötet végére került, tulajdonképpen egy nagyra nőtt függelékként. Másrészt azonban az elmélettörténeti rész első helyre sorolása nyilvánvalóvá tette volna, hogy Farkas Pétert ugyanaz foglalkoztatja, ami az általa idézett svéd Björn Hettnét. Kettejük kérdése így szól: vajon relevánsak-e a fejlődéselméletek az ún. globalizáció után is? Hettne válasza igenlő, és senki nem lepődhet meg azon, hogy ezzel Farkas egyetért, ha már egyszer olvasta az előző két fejezetet.

Az elmélettörténeti szálak kibontatlanságából fakad, hogy Farkas ugyan felvázolja az ún. neoklasszikus ellenforradalommal kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat, de nem szól azokról a szerzőkről (McKinnon, Krueger, Lal, Little, Bauer, Dornbusch stb.), akik ezt a fordulatot kifejezetten a fejlődéstanulmányok terén, a korábban széles körben elismert keynesiánus és újbaloldali irányzatokkal szemben véghezvitték. Ezek megismertetése a hazai szakmai közvéleménnyel azért is rendkívül fontos lenne, hogy lássuk: a kilencvenes évek globalizáció-ideológusai a rendszerelemzés és a gazdaságpolitika tekintetében nem sok újat mondtak, inkább csak megfejelték a korábban már összegyűjtött neoliberális receptúrát a szükségszerűség és az alternatívanélküliség téziseivel (hivatkozva az ún. információs forradalomra és az etatista szocializmusmodell összeomlására).

Annak ellenére, hogy Farkas Péter nem teszi explicitté a könyvében, milyen konkrét eszmetörténeti előzmények után és kontextusban írta művét, az első két részben mesteri elemzését mutatja be a világgazdaság fejleményeinek. Az első részben gyakorlatilag megadja a maga globalizációértelmezését, a másodikban pedig bemutatja a mai világgazdaság válságmechanizmusait. A definíciós problémán, amely a hasonló témájú könyvek egyik legsúlyosabb kérdése, Farkas hamar túljut. A globalizációt mint transznacionális monopolkapitalizmust határozza meg, amely nem az égből pottyant, hanem konkrét történelmi előzményei vannak (ti. a kapitalizmus korábbi fejlődési szakaszai). Innentől fogva a globalizáció szó használata tulajdonképpen fölöslegessé is válik, hiszen semmi olyan többlet nem kapcsolódik hozzá, amely a transznacionális monopolkapitalizmus kifejezésből ne lenne érthető. Egyetlen ok, ami miatt mégis elfogadhatjuk használatát, az, hogy jóval rövidebb, mint a precízebb formula. Ezzel a szemlélettel Farkas explicite ugyan nem, de implicite közel kerül Immanuel Wallersteinhez, aki szerint a globalizáció szó nem fed valóságos tartalmat, pusztán csak olyan fázisát jelenti a világkapitalizmus fejlődésének, amelyben a nemzetközi nyitottságot, a liberalizációt pártoló erők vannak offenzívában, és ennek megfelelően fogalmazzák meg ideológiájukat.

A válság elemzése a Farkas által művelt "baloldali globalizációkritika" egyik fő motívuma, és ez talán a legfontosabb mozzanat, amely alapján megközelítése szembeállítható a különféle liberális világrendszer-felfogásokkal; ezeket tekintjük főáramnak, illetőleg globalizáció-apológiának. Utóbbiakban a válságok csekély szerepet játszanak, és akkor sem a globális rendszer jellemzőiként jelennek meg.

A globalizáció apologétái implicite két fontos állításra támaszkodnak. Az egyik: minden válság elmúlik. A másik: a válságok után a növekedés mindig folytatódik. Következtetés: a rendszer jól működik, és ha netán valaki a maga helyzetét nem tartja kielégítőnek (méltányosnak stb.), nem a rendszerben, hanem az illető egyénben (vagy egyének csoportjában) kell keresni a hibát.

A globalizációra vonatkozó elméleti-ideológiai irányzatokat az Eszmélet egy korábbi (55-ös) számában elemeztük. Ezek a megközelítések nemcsak a kritikus jellegük intenzitása vagy radikalizmusa szempontjából állíthatók sorrendbe. Azt is mondhatjuk, a különböző irányzatok eltérő mélységben látják át a világgazdaság szerkezetét. Az imént jellemzett liberális felfogás képviselői (a "globalizátorok") leginkább csak a felszínt ragadják meg. Ennél mélyebb áttekintésre ad alkalmat a keynesi gyökerű "pénzügyi strukturalizmus", amely a közelmúltban az ún. valutaválságokat elemezte, ezeken keresztül mutatva be a világgazdaság szisztematikus egyensúlytalanságait. Még mélyebb és komplexebb elemzést a történeti szociológiai ihletettségű fejlődéskutatás ad, ahol az előbb említetteken túlmenően a teljes gazdasági-társadalmi kontextus vizsgálatára nyílik lehetőség. Itt szembesül egy komoly dilemmával minden közgazdász szerző, hiszen ezen a szinten csak politikai, társadalmi és történeti gazdaságtan lehetséges (à la Polányi, Wallerstein, Cox stb.), amit azonban még a nyitottabb szellemiségű szakkönyvkiadók sem könnyen fogadnak be.

Maga Farkas Péter megáll a közgazdasági és a társadalmi struktúrák határán, vagyis könyvét megtartja szigorúan a közgazdaság-tudomány szűkre szabott diszciplínájában. Ezáltal szükségképpen korlátozottan tudja csak teljesíteni a címben vállalt feladatot, vagyis bemutatni a globalizáció fenyegetéseit, hiszen azok jelentős része nem a szűken értelmezett gazdaság szférájában ragadható meg, hanem éppen a gazdasági rend szociális, morális, politikai és ökológiai következményeként, nem is beszélve a háborúkról. Ezekre a dimenziókra utalásokat tesz a szerző, ennek ellenére a szöveg – az önként vállalt diszciplináris korlátok miatt – elmarad attól, amit a cím ígér.

A könyv drámai tetőpontja a második rész vége (142-195. o.), amelyben Farkas Péter a mai válság mélységeit mutatja meg kellő szakszerűséggel. A válság görgetésének koncepciója valószínűleg az az újdonsága a könyvnek, amely a leginkább kuriózumnak számít, vagyis amelynek hasonlóan részletes és igényes kifejtésével másutt nem találkozunk a hazai szakirodalomban. (A válság táplálta globalizáció fogalmával találkozhattunk Lányi Kamilla írásaiban, ám azok nélkülözték azt a megfigyelést, miszerint az 1990-es évek pénzügyi válságai láncolatot alkotnak, sőt folytatását jelentik a megelőző évtized globális adósságválságának.)

A bemutatott szerkezeti és működési válság Farkas értelmezésében (logikusan) globális kezelést feltételez. Itt olyan szerzőkre támaszkodik, mint Stuart Holland vagy Soros György, akik az elmúlt évtized során az adósságválságból, majd a valutaválságból progresszív reformok szükségességére következtettek, és ezekről nagy terjedelemben értekeztek is. A mérsékelt, ámde következetes reformerekre való hivatkozások láttán feltehetjük a kérdést: igaz-e, hogy mindannyian keynesiánusok vagyunk? Valóban kialakult-e egyfajta konszenzus atekintetben, hogy aki a globalizáció (baloldali) kritikusának – tehát nem az egységesülő világgazdaság nacionalista ellenzékének – tekinti magát, annak nincs más választása, mint a keynesi alapokra helyezkedve, szolid állami szerepvállalást és nemzetközi szabályozást kezdeményezni?

Úgy látom, hogy a keynesi elmélet valóban egy széles platformot jelöl ki, de sok vele kapcsolatban a közkézen forgó félreértés, és ezek között van olyan is, amely felbukkan ebben a könyvben is. Megítélésem szerint például nem helytálló az a – lényegében Szentes Tamástól átvett – megállapítás, miszerint Keynes a maga munkásságát csak válságkezelő programként definiálta (236. o.), ugyanis a húszas évek kezdetétől fogva állást foglalt a nemzetközi pénzügyi reform mellett (vagyis az aranystandard ellen). Ez pedig nem egyszerűen egy, a nemzeti gazdaságpolitikáktól elszigetelt szférára vonatkozott, hanem éppen abból az igényből táplálkozott, hogy megteremtse az autonóm monetáris politika folytatásának külső feltételeit. Mégpedig függetlenül attól, hogy az egyes nemzetgazdaságok éppen a konjunktúra mely szakaszában találhatók (mellesleg az anticiklikus gazdaságpolitika Keynesnél ugyanúgy feladatokat ró a kormányokra a ciklus tetején, mint az alján). Keynes felfogásából tehát nem egyszerűen egy recessziók idején alkalmazható élénkítő recept következik, hanem egy megreformált kapitalizmusmodell, amelyben a külső és belső reform (nemzetközi intézményrendszer és nemzeti gazdaságpolitika) szorosan összefügg. Ezt érdemes lenne tudatosítani a szélesebb közvéleményben is.

Keyneshez kapcsolódva még egy dilemmát fel kell vetnünk. Kérdés ugyanis, hogy valóban megállíthatatlan folyamat-e a globalizáció (l. a könyv hátsó borítóját), amennyiben annak egyik meghatározó elemeként tekintünk a szabad tőkeáramlásra. A kapitalizmus globalizálódásának statisztikai megragadása fontos, de évszázados perspektívában valójában ciklikus mozgást mutat. Érdemes lenne megvizsgálni a szakirodalomnak azt a szálát, amely az 1930-as és 40-es évek változásait éppen hogy a korabeli globalizáció megfékezéseként, és gyakorlatilag visszafordításaként értelmezik. Ennek ugyanis nemcsak terminológiai következményei lehetnek.

Még egy szempontból érdemes méltatni Farkas Péter erőfeszítéseit. Ez a terület nem más, mint az elmélet és az empíria összekapcsolása. Ezek ugyanis többnyire elválnak egymástól a mai magyar közgazdaság-tudományi életben. Az elméletre szakosodott közgazdászokat találunk az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetében és néhány egyetemi tanszéken, más kutatóintézetek pedig inkább az elméletről leválasztott empirikus tanulmányokat űzik. Ilyenek a Kopint-Datorg, a GKI Gazdaságkutató Rt. vagy az MTA Világgazdasági Kutatóintézete. Farkas Péter munkahelye ez utóbbi, amiből azt sejtjük, hogy elsősorban nem a munkahelyi inspiráció hatására foglalkozik olyan elméleti kutatásokkal, amelyekre könyve épül. Mindenképpen érdemes azonban jelezni, hogy minőségileg más, vagyis sokkal érdekesebb, és ezért szélesebb körben hasznosítható elemzés születik akkor, ha a szerző képes a tapasztalatok sorba rendezésével összhangban elméleti téziseket megfogalmazni és nyomon követni.

Hogy egy zavaró tényezőt is említsünk: az alaposabb olvasó észreveheti, hogy hellyel-közzel névelírásokat talál (úgymint: "Ludvig" – 201. o.; "Stiglicz" – 137. o.; "Huffschmidt" – 184. o.; "Gorrz" – 219. o.). Ezek a második kiadásban nyilván javíthatók lesznek.

Csáki György: Farkas Péterrel vagy húsz éve vitatkozunk egymással a világgazdaság dolgairól. Én a pályámat huszonöt évvel ezelőtt mint fejlődéskutató kezdtem. Amikor aztán rájöttem, hogy Magyarországon ez az égadta világon senkit nem érdekel, akkor váltottam. Bár a huszonhetedik tanévemet tanítom – ezt tekintem hivatásomnak -, időnként kicsit hűtlenkedtem. Dolgoztam hét évig a GKI Gazdaságkutató Rt.-ben, ahol konjunktúraelemzésekkel és -előrejelzésekkel foglalkoztunk, s én a világgazdasági részeket csináltam egy kollégámmal. Akkor megtanultam: egy válságot nem lehet előre jelezni – legfeljebb ideológiai alapon.

Kiemeltem a könyvből öt kérdéskört, amelyekről beszélni szeretnék.

Az első a globalizáció. Hogyan definiáljuk a globalizációt? Andor Laci nemrégiben egy írásában rendkívül szellemesen vezeti le (annyira szellemesen, hogy mindjárt el is loptam, s megörökítettem a Kritikában), hogy a definíció tulajdonképpen előrevetíti, "mit is kell tenni" a globalizációval (én nem mondom, hogy vele szemben, ezt Farkas Péter mondja). Nos szerintem Farkas Péter nem definiálja pontosan a globalizációt, s ez nagy hiba. Egyetértek a történeti megközelítéssel – ennek sok jó példája van a szakirodalomban is. Például Balogh Andrásnak van egy csodálatosan frivol okfejtése arról, hogy a középkor volt a globalizáció igazi aranykora, mert azon a területen, ahol érvényesült, ott tényleg minden teljesen egységes volt: a jog a kánonjogon alapult, az értelmiség mindenütt latinul beszélt, ha valaki az egyik egyetemről átment egy másikra, ugyanott folytathatta a stúdiumait, a pénz is azonos volt, azzal a kis különbséggel, hogy melyik uralkodó arcképét verték az érme egyik oldalára stb.

A globalizáció lényegét azonban mégiscsak meg kellene határoznunk. Farkas Péternek abban igaza van, s itt a marxista hagyományt követi, hogy történelmi fejlődésről van szó, amely igen-igen hosszú, s abban is igaza van, hogy amióta egyáltalán kapitalizmusról beszélünk, "nemzeti" és "nemzetközi" mindig szorosan összekapcsolódott, s az "ínyencek" nem is igen választják szét, hogy mi volt előbb, a nemzetgazdaság vagy a világgazdaság – a kettő ugyanis együtt született. Ebben tehát igaza van, de azért mégis el kellene határolnunk, hogy mi a globalizáció – nemcsak mint korszak, hanem mint újfajta minőség is. Nos úgy vélem, Farkas Péter nem talál egy kellően szerencsés definíciót. A 32. oldalon azt írja: "a kapitalista gazdálkodásnak a tőke által vezérelt világméretű kiteljesedése, a világgazdaság egységbe szerveződése, nem egyszerűen a termelési tényezők (áruk, tőke, munkaerő)…" Az "áru" nem tudom, hogyan jön ide, miért termelési tényező az áru. Ez nyilván elírás. Tehát nem csupán ezeknek "országok, térségek közötti áramlása, hanem a gazdasági viszonyok, a tulajdon, a termelés és a pénzügyi folyamatok megerősödő nemzetköziesedése, egységesülése…" Sok pontatlanság van ebben, de nem akarok kötözködni… Mi értelme van azt mondani, hogy "a kapitalista gazdálkodásnak a tőke által vezérelt világméretű kiteljesedése"? A kapitalista gazdálkodást mi vezérli, ha nem a tőke? De nem ez a fő baj. Sokféleképpen lehet definiálni a globalizációt. Szerintem két dolog biztos – bár ettől még nem állt össze a definíció. Egyrészt hogy a transznacionális társaságok és a nemzetközi pénz- és tőkepiacok a globalizáció hordozói, a másik meg, hogy a globalizációt meg kell különböztetni a nemzetköziesedéstől. Ez nagyon lényeges kérdés, mert a nemzetköziesedés nemzetgazdaságok közötti kapcsolatelmélyülést jelent. A globalizációnak viszont éppen az a meghatározója, hogy túllép a nemzetgazdasági kereteken azáltal, hogy a transznacionális vállalatok a hordozói. Azt már csak félve teszem hozzá, hogy ha a te definíciód szerint fogjuk fel a globalizációt, akkor megkérdezem tőled, hogy szerinted az 1917 előtti és az 1990 utáni kapitalizmus között van-e különbség.

Farkas Péter: Van.

Csáki György: Ezt gondolom én is. Azután – éppenséggel a közös ősünk meg a közös gyökereink miatt is – a TNC-k és a pénzügyi szféra közötti összefonódást is nehéz lenne kihagyni. Mert imperializmus nélkül nincs globalizáció – mondom ebben a körben, félve használva a lenini terminus technicust…

A definíció után, a 33. oldalon Péter azt kérdezi, hogy "mi kényszerítette a kapitalizmust erre a részleges megújulásra a hetvenes évektől?" Most ezt "balról" bírálnám, mert szerintem a hetvenes és a nyolcvanas években még nem volt megújulás, ez egy zűrzavaros korszak volt, a huszadik századi kapitalizmus egyik legrosszabb időszaka. A kilencvenes évtizedben van inkább csak megújulás. (A nyolcvanas évek végén éppenséggel még mind a ketten azt hittük, hogy a nemzetközi adósságválságból nincs semmilyen kiút.)

Ott folytatja a 33. oldalon, hogy "most is elsősorban, mint korábban, mindenekelőtt a technikai fejlődés…" El kell azon gondolkodni, hogy van egy társadalmi formáció, amely válságról válságra bukdácsol, de azért részlegesen mindig megújul, mert folyamatos benne a technikai fejlődés. Itt is azt mondom, hogy pontosan körül kell határolni a fogalmat, kategóriát. Igazad van, hogy történetileg fogod föl, igazad van, hogy nem egy ma született dolognak véled a globalizációt, de időben is körül kell határolni. Mi volt az a technikai fejlődés, amely részlegesen segítette megújulni a kapitalizmust? Ez nem ugyanaz, mint a XIX. században. Akkor is volt egyfajta globalizáció; a történet a monopolizációval kezdődött.

Itt tennék egy kitérőt – ebben az esetben nem az egyet nem értés kedvéért. Van egy nagyon érdekes probléma a közgazdaságtanban, amikor történeti összehasonlításokat tesznek. Tudniillik a kapitalizmus aranykora – minden félreértés ellenére – a második világháború utáni negyedszázad volt, az 1974-76-os válságig. Ennek két vagy inkább három oka van: az egyik, hogy a második világháború után a gazdasági békét megteremtő fejlett tőkés országok tanultak az első világháború hibáiból, és egy kiegyenlített és kiegyensúlyozott újjáépítést tettek lehetővé. A másik két dolog a keynesiánus gazdaságpolitikák érvényesülése és sikere, illetve a jóléti állam kibontakozása. Ha 1950-től vesszük – mert statisztikailag ekkortól lehet jó idősorokat csinálni, addig a háborús újjáépítés vagy helyreállítás tartott -, de ha '45-től számoljuk, akkor még inkább, a fejlett országokban 4,5%-os volt az átlagos gazdasági növekedés, s egy óriási korszakváltás ment végbe. Ha 4,5%-os az éves átlagos gazdasági növekedés, ez azt jelenti, hogy a GDP tizenhat évente megduplázódik. Ez meg azt jelenti, hogy egy generáció alatt megnégyszereződött a GDP a fejlett országokban, és ezzel egyidejűleg, Amerikát leszámítva (egy kicsit ott is, de ott ez már megkezdődött a két világháború között), ez egy olyan tömegfogyasztási korszaka a kapitalizmusnak, ami páratlan volt. A kapitalizmus gyakorlatilag leküzdötte a tömeges szegénységet, ez teljesen egyértelmű. Teljes foglalkoztatás közeli helyzetben olyan fogyasztásbővülést hozott – és ebben minden benne volt: a jólét, a biztonság, a fizetett szabadság, a nyugdíj stb. -, hogy ilyen azelőtt soha nem volt. Péter rosszul tudja, ne higgyenek neki: az első világháborút megelőző negyvennégy évben, 1870-től 1914-ig az USA-ban volt 2,5%-os a GDP éves átlagos növekedési üteme, ez volt akkor a világ leggyorsabban fejlődő országa. A világgazdaságra 2% alatti szám adódik. Ez is mutatja, hogy milyen óriási dinamikával fejlődött a világgazdaság a második világháború után. Miért mondom ezt el? Két okból. Egyrészt azért, mert botránkoztattam már meg rendes, jobboldali magyar polgárokat azzal, hogy elmagyaráztam nekik: a Kádár-rendszert azért szeretik a magyarok, mert a Kádár-rendszerben is ilyen növekedési ütem volt, megnégyszereződött a jövedelem, s erre is hozok példákat. Nyugat-Európában a kocsit meg a tartós fogyasztási cikkeket. De Magyarországról is tudok példákat hozni: nem vályoglakás, vízvezeték… Ezt nem lehet elfelejteni. De senki ne hasonlítson soha semmilyen növekedési ütemet a második világháború utánihoz, mert az egyszer volt a világgazdaságban. Soha azelőtt nem volt ilyen. A XIX. századi angol kapitalizmus másfél százalékos éves gazdasági növekedéssel volt a világ ipari műhelye, kereskedelmi központja meg legnagyobb befektetője. Ilyen átmeneti, kegyelmi időszakokban lehet ennél lényegesen gyorsabb növekedés. A világgazdaság növekedésének természetes üteme nem a 4,5-5, hanem a 2,5%. Különben megjegyzem, hogy a kilencvenes évtizedben például Amerikában magasabb volt a növekedési ütem még az 1950-74 közöttinél is, de ez egy speciális eset volt.

Még egy dolog nagyon fontos: hogy miért lett vége ennek a rendszernek. Itt sem értek egyet Farkas Péterrel, vagy én másképpen fognám meg ezt a dolgot. Szerintem, a Bretton-Woods-i rendszer az eltérő ütemű inflációk miatt dőlt össze. Rögzített árfolyamrendszer nem tartható fönn akkor, ha számottevően eltérő a vezető országok inflációs rátája. Gondolják meg, hogy az Európai Gazdasági Közösségen belül Olaszországban tartósan két számjegyű volt az infláció, Németországban meg tartósan másfél százalék. A németek az első világháború utáni hiperinfláció miatt nagyon allergiásak az inflációra, már 3-4%-tól nagyon idegesek. Az olaszok meg derűsen, kedélyesen el voltak a tíz-tizenkettővel is. De mi volt ennek az inflációnak az oka? Ennek alapvetően a keynesiánus gazdaságpolitika volt az oka, a keresletvezérelt gazdaságpolitika. A keynesiánus rendszer definíciószerűen inflációs hajlamú. Ezzel az a nagy baj, hogy az infláció nem forradalmasítja a tömegeket; Magyarországon sem értik meg az emberek, hogy az inflációban mennyit veszítenek. A Bokros-csomag tényleg elvett 26 milliárdot a magyar egészségügyből, de az infláció 70 milliárdot vett el, ám az egészségügyi dolgozók szakszervezete ezt nem tartotta számon, mert az ilyesmi nem olyan "egyértelmű". A vállalkozók, a befektetők nagyon nem szeretik az inflációt, mert bizonytalan a beruházás megtérülése. Piacgazdaságban, a tőkén alapuló gazdaságban nagyon nehezen lehet tolerálni az inflációt.

Most néhány szót a válságról. Farkas Péter könnyen dobálózik a válság szóval. Le kellene írnia, hogy mit nevez válságnak. Mert egészen elképesztő dolgokat is leír, hogy tíz recesszió volt az USA-ban 1945 óta, meg állandóan válságok vannak, meg a világ most, az ezredfordulón is… Ugyanakkor a globális világgazdaság – írja Farkas Péter – "a globalizáció formájában, annak sokoldalú összetevőivel együtt megfelelő mozgásformát talált saját továbbfejlődéséhez. Ezzel azonban – teszi hozzá – nem oldotta meg a történelem fejlődésével együtt járó ellentmondásokat, csak továbbgörgette azokat. Továbbra is jelen van a gazdasági fejlődés ciklikussága, nem tűntek el a válságok, nem szüntette meg a bővülő termelés és a piaci kereslet közötti ellentmondást, nem szűnt meg a technikai fejlődéssel is együtt járó nyomás a gazdaságosságra." Itt az a probléma, hogy valahogyan azért a szövegben a kapitalizmus mindig mozgásformát talál magának a túlélésre. Tehát egyelőre, kedves Krausz professzor, még semmi sem volt a kapitalizmus után. Ez itt a nagy probléma. El kell tudni dönteni, mi az, hogy válság. El kell tudni dönteni, hogy mikor beszélünk világgazdasági válságról. Lehet-e egy válság a globalizáció körülményei között regionális, tehát földrajzilag korlátozott? Korlátozódhat-e ágazatokra? Hogyan különböztetjük meg a válságot a recessziótól stb. Én nem a teljesen technikai jellegű amerikai definíciót akarom használni. Az amerikaiak azt mondják, hogy recesszió akkor van, ha a GDP két egymást követő negyedévben kisebb, mint az előző negyedévben. Ezt sehol a világon máshol nem használják, csakis Amerikában, a világban mindenütt az előző év azonos negyedévéhez viszonyítják a GDP nagyságát. Ezért aztán az USA-ban sokkal gyakrabban van recesszió, mint a világban bárhol másutt. Nem akarom megbotránkoztatni azokat, akik még esznek, de elmondom, hogy Magyarországon, az amerikai számítás szerint, recesszió volt 2001-ben, mert két egymást követő negyedévben kisebb volt a GDP, mint az előzőben.

Nem tekinthetünk el az amerikai gazdaság félelmetes flexibilitásától, csaknem "korlátlan" alkalmazkodóképességétől, kiemelkedő innovativitásától. Ennek egyik eleme valószínűleg a rugalmas munkaerőpiac, ami egy európai ember számára tolerálhatatlan, gusztustalan dolog. Ha csökken a rendelési állomány a detroiti autógyárban, akkor elbocsátanak néhány száz embert, s ha nő a rendelés, visszaveszik őket – az USA-ban ez a szokás. Az állam nem vesz részt az oktatásban stb. De azért ez a dolog működik, szemben egy csomó derék európai dologgal, ami nem működik. Szóval, nem hiszem, hogy Farkas Péternek igaza lenne abban, hogy az amerikai gazdaság egyensúlyi problémái ma nehezebbek, mint a második világháború után bármikor. Nem volt tíz recesszió, legfeljebb növekedéslassulások voltak. Tíz éves a ciklus, Péter, nem volt minden ötödik évben növekedéslassulás sem. Semmi okunk nincs azt hinni, hogy ma nehezebbek a világgazdaság problémái, mint 1974-ben vagy '79-ben voltak. A kilábalás nem szokott lassú lenni. A recesszió előtt is meg után is az átlagosnál gyorsabb növekedési periódusok következnek. Ha a válságból nincs kilábalás – összedől minden, ez egy elméletileg elképzelhető szcenárió. De ha a válságból lesz kilábalás, az nem lesz lassú.

De megint felteszem a kérdést: kinek jó az, ha az USA-ban másfél százalékon stabilizálódik a gazdasági növekedés? Kinek, melyik fejlődő országnak, melyik közepesen fejlett országnak, melyik átalakuló gazdaságnak jó? Szóval én abszolút tanácstalan vagyok abban a tekintetben, hogy milyen alternatívái lesznek itt a kapitalizmusnak a jövőben…

1988-ban publikáltam egy cikket, aminek az volt a címe, hogy "A nemzetközi gazdaságpolitikai együttműködés szükségessége és lehetetlensége". Ebben az írásban a Reagan és a Thatcher gazdaságpolitikája közötti különbségre meg ellentmondásra akartam fölhívni a figyelmet, és arra, hogy a liberális felfogás a világgazdaság problémáit nem oldja meg. Ez az én problémám. Azzal egyetértünk, hogy valamiféle együttműködés szükséges. Ez a global governance, a globális kormányzás. Soros György azt mondja, hogy a gazdaság globális, kellene hozzá egy globális társadalom. Ezzel a global governance-szal tíz éve tele van a szaksajtó. De mi tudja kikényszeríteni ezt a transznacionális társaságokból? Farkas Péter azt mondja, hogy nem lehet vállalati keretek között megvalósítani. De kizárólag nemzetgazdasági keretek között sem lehet. A nemzetközi szervezeteket kik irányítják?

Krausz Tamás: A nagyhatalmak és a multik.

Csáki György: Hát, igen. Na most akkor az a két csoport, amelyik önmagában nem képes erre, az meg blokkolja a nemzetközi szervezeteket, ahol pedig nem lakosságarányosak a szavazatok.

Szigeti Péter: Nem nincs irányítva, hanem éppen hogy irányítva van.

Csáki György: Nem tudom, a dolog lényege az, hogy ebbe az irányba kell valamit keresni, csakhogy én ebben teljesen szkeptikus vagyok.

Farkas Péter használ egy olyan kifejezést, hogy létezik egyfajta "lopakodó keynesizmus". Nyugodtan lehetne ezt bátrabban mondani: sohasem szűnt meg a valóságban a keynesizmus – csak az ideológiában. Van egy amerikai mondás, hogy "Tedd, amit csinálok, ne, amit mondok." Akik szeretik követni az amerikai gazdaságpolitikai irányelveket, ha ezt az amerikai aranyigazságot nem ismerik, nagyon eltévednek.

Azt gondolom, hogy ez a globalizált világ valóban keresi a globalizált "felépítményt", aminek a megtalálása nem lesz nagyon egyszerű dolog, mert amit alternatívának gondoltunk sokan, sokáig, nem hiszem, hogy az előttünk álló néhány évtizedben valódi alternatívát jelentene. Lehet, hogy többek között éppen azért, mert el kellene gondolkodni azon, hogy van egy kapitalizmus, amely állandóan fejleszti a technikát meg a technológiát.

Krausz Tamás: Mindig ilyen volt…

Csáki György: Hát igen. De nem tudod ezt legyőzni egy olyan társadalmi formációval, amely ennek az ellenkezőjét csinálja. Én nem tudom, merre lehet ezekből a problémákból kilábalni. Mindenesetre irigylem Farkas Péter optimizmusát, aki hisz ezekben az alternatívákban. Meglátjuk… Illetve szerintem, nem fogjuk meglátni…

Farkas Péter: Minkét bírálóm kritikusan szólt a globalizáció-értelmezésemről. Andor László szerint túlságosan leszűkítettem a gazdasági tartalmára, ugyanakkor helyesli, hogy a kapitalizmus történeti korszakaként, transznacionális kapitalizmusként határozom meg. Csáki Gyuri meg egyenesen azt mondja, hogy nem szolgálok definícióval. Könyvem 32-36. oldalán megtalálható a saját globalizáció-felfogásom. Többek között az, hogy a kapitalizmus transznacionális-liberális korszaka egy, a profitráta süllyedő tendenciáját kifejező "csomópont-válságra" adott válasz volt. A kapitalizmus – nem először – részleges formaváltozáson ment keresztül. Mint a második fejezetben részletesebben is kifejtem, mozgásformát talált saját ellentmondásainak továbbgörgetésére, sőt halmozására. S e tekintetben – Csáki ezt a gondolatot az imént idézte – a gazdasági viszonyok – elsőrendűen a tulajdon és a termelés – korábbi korszakokhoz képest minőségi változást hozó nemzetköziesedésének (globalizálódásának) mértéke és az ezt lehetővé tevő neoliberális ideológia játssza a főszerepet. A folyamat fő hordozói pedig – ez is szerepel a 33. oldalon, bár Csáki hiányolta – a transznacionális társaságok és a pénzügyi globalizáció.

Igaza van Andor Lászlónak abban, hogy a globalizációt viszonylag szűken – szerintem gyökereire és lényegére koncentrálva – értelmezem, de ez a felfogás szerintem magába foglalja a gazdasági viszonyokból adódó társadalmi struktúrákat. (Persze, ha erőm lenne, ennél is sokkal szélesebben foglalkoznék a gazdasági viszonyok nemzetköziesedéséből adódó társadalmi, világpolitikai, szociológiai, kulturális, környezeti és egyéb következményekkel, hiszen sokféle megközelítés indokolt.) Szerintem a könyvemben ott lüktetnek a társadalmi viszonyok, az országokon belüli és országok közötti társadalmi hierarchiák: a történeti megközelítésben, a kapitalizmus korszakainak bemutatásában, a rohamosan növekvő társadalmi és nemzetközi egyenlőtlenségek statisztikailag is alátámasztott elemzésében, a liberalizmus társadalmi következményeinek, a globalizáció veszteseinek és a globalizációkritikai mozgalmak ismertetésében, továbbá a legegyértelműbben az egyenlőtlenségeket szülő törvényszerűségek (kizsákmányolási mechanizmusok) marxista gyökerű elemzése során. Alapjában Andor is tudja, hogy milyen eszmei alapok felől vizsgálódom. Ez irányú kérdése költői, amelyet meg sem kellene válaszolni. Valóban, többnyire csak más kifejezésekkel helyettesítve beszélek társadalmi osztályokról – másutt is puhítottam a terminológiát. Ez talán részben gyengeség, de inkább a mai korunkból adódó tudatos taktika. Azt hiszem, az alapgondolatokat így az olvasók nagyobb köre tudja befogadni, mint a hagyományos, bár szerintem érvényes terminus technikusokkal.

Bevallom, a globalizáció kifejezés használata is helyettesítő gumifogalom. Igaza van Lacinak, amikor azt állítja, hogy a transznacionális kapitalizmus terminológiájának bevezetésével a globalizáció kifejezés lényegében értelmét veszti. Használata innentől kezdve részemről üzleti (könyveladás) és szakmai marketing kérdése… De hiszem, hogy a terminológiai rugalmasság nem vezetett számottevő engedményekhez a törvényszerűségek feltárásában és a következtetésekben.

Vagy mégis? Andor László és Csáki György is úgy értelmezi, hogy a kapitalizmus jelenlegi feszültségeinek megoldására egy globális keynesi modellt ajánlok. Valóban, elég nagy terjedelemben foglalkozom azzal, hogy a kapitalizmus saját keretei között esetleg egy ilyen irányú átalakulás formájában juthat tovább jelenlegi válságszakaszán. Ugyanakkor érzékeltetem a globálkeynesizmus előtt tornyosuló akadályokat: "Valójában ennek megvalósítása – legalábbis egyelőre – szinte áthághatatlan akadályokba ütközik. A kapitalizmusra jellemző szegmentált érdekviszonyok nem teszik lehetővé alkalmazását. A jelenlegi helyzetben nagyobb a valószínűsége annak, hogy a világgazdaság ellentmondásai és az ezzel járó társadalmi ellentmondások nagy krízisben oldódnak fel… Napirendre kerülhet a baloldali, közösségi és szociális értékeket következetesebben érvényesítő, a kapitalizmuson túlmutató modell?" (185. o.) Úgy látszik, hogy a terjedelmi és terminológiai taktikázásom még értő olvasóim, kritikusaim előtt is elfedték, vagy tompították legfontosabb üzenetemet.

Én nem mondanám, hogy "semmi sem volt a kapitalizmus után". Még a tőlem távol álló "modernizációs elmélet" szerint is (a termelékenységben és sok másban) felzárkózó modell volt az európai szocialista országok kísérlete – legalábbis a XX. század hetvenes éveiig. És Kína? Nem is szólva az egyének – korántsem kiteljesedett – gazdasági felszabadításáról, a munkanélküliség – nem ellentmondásoktól mentes – megszüntetéséről. A történelem valóban ciklikusan fejlődik! Franciaország már az ötödik köztársaságnál "tart". Ilyen értelemben igaza van Andornak, hogy a globalizáció előrehaladása is ciklikus lehet. A technikai haladás azonban hosszú távon kikényszeríti az egyre nagyobb termelőegységeket, a tőke, a termelés koncentrálódását, a folyamatok (egyelőre óriásvállalatokon belüli és a közöttük kialakuló együttműködésen alapuló) tervezését. A hosszú távú tendencia tehát a globalizáció, a világfolyamatok egységesülése – akármilyen is legyen annak társadalmi formája. A folyamat kibontakozása persze nem egyenletes. Elfogadom Andor Laci utalását arra, hogy most a globalizáció előrehaladásának feltehetően lassúbb korszaka következik.

Teljesen igaza van Lacinak abban is, hogy a kilencvenes évek szakirodalmát hiányosan dolgoztam fel – bár elismeri, hogy a főbb tendenciákat sikerült megragadnom. Magam nem vagyok elmélettörténész, elsősorban másodlagos, szintetizáló forrásokból dolgoztam. Nem volt időm és lehetőségem elég eredeti művet átnézni. Ebből következik, hogy éppen a legfrissebb irodalom maradt háttérben. Ez hiányosság, igyekszem pótolni.

Ha már a jogosnak tartott kritikai észrevételeknél tartok, megemlítem, hogy a válság szót tényleg túl általánosan használom, ahol kellene, ott sem különül el mindig a recessziótól, a gazdasági lanyhulástól. Mentségemre legyen mondva, hogy én a válság szót két értelemben is használtam a művemben. Leggyakrabban nem egyszerűen a gazdasági visszaesést fejezem ki ezzel a szóval, hanem a tőkehozam csökkenésében, a szerkezeti és arányossági feszültségek növekedésében kifejeződő, a gazdasági növekedésben nem mindig azonnal megnyilvánuló, halmozódó folyamatot. Ami a II. világháború utáni tíz amerikai recessziót illeti, valóban értelmezési kérdés, hogy hányat számolunk. Én mindenesetre ezt, akárcsak a világgazdaság korábbi korszakainál is lassúbb növekedésének tényét a globalizációs korszakban, az IMF legfrissebb kiadványaiból idéztem.

Csáki nem hiszi, hogy az USA egyensúlyi problémái nagyobbak lennének, mint a II. világháború óta bármikor. A statisztika azonban a kemény valóságot tükrözi. Mikor volt az Egyesült Államoknak a GDP 5%-át megközelítő kereskedelmi és fizetésimérleg-hiánya? Mikor volt az állam, a vállalatok és a lakosság úgy eladósodva, mint manapság? Mikor volt ilyen "túlfogyasztás"? Miért magasabb lényegesen – még a jelenlegi recesszió után is – a tőzsdei papírok (fedezetlen) nyilvántartott értéke, mint a '29-33-as Nagy Válság előtt? Mikor voltak az amerikai gazdaságban olyan jelentős "felesleges" termelő és szolgáltató kapacitások, mint manapság?

Köszönöm az észrevételeket, különösen Andor László szavait a válság görgetésének koncepciójáról.

A F. S. Saunders könyve apropóján írt cikk a CIA és a kulturális hidegháború kapcsolatát elemzi, rámutatva arra, hogy a baloldal értékorientációs válságának kialakulásában nem csupán immanens ellentmondások játszottak szerepet. A szerző kitér azokra az ellentmondásokra is, amelyek különösen a sztálinizmus és a kortársi baloldal viszonyát jellemezték.

***

A hidegháború a progresszív politikát felőrölte, mert a baloldal jó része csatlakozott a tudat egyik vagy másik fausti paktumához. A két "baloldal" arra az álláspontra helyezkedett, hogy "az idők" vagy "a helyzet" megkövetelik ideiglenes – intellektuális és gyakorlati – alárendelődésüket az oroszországi vagy az amerikai állami hatalomnak. Az eredmény az lett, hogy megszűntek baloldalinak lenni. Mindkettő, miként Goethe Faustja, elvesztette lelkét. Mindkettő rájött, hogy az állami hatalom, miként Mefisztó, nagyon jó üzletet kötött: "…Az ördög egoista lény / s másnak, csak úgy Isten nevében, / tudjuk, nem használ, nem segél." (Jékely Zoltán és Kálnoky László fordítása)

Az első baloldal jóval túlterjedt a tagkönyvvel rendelkező kommunisták körén. William Phillips szavaival élve, ők lettek a "tudatalatti sztálinisták". Azáltal, hogy az antisztálinizmust fellegekben járónak, sőt, ami rosszabb, "ténylegesen imperializmus-pártinak" tekintette, ez a baloldal széttépte az ész, a szocializmus, a szabadság és a demokrácia közti kötelékeket, s helyükre a hatalomimádatot, a "kevésbé-aljasságot" és a szofizmust tette. Miközben képtelen volt rávenni magát, hogy szembeszálljon a "saját táborában" jelen lévő széleskörű rabszolgamunkával és a politikai gyilkosságokkal, dühkitörésekre volt hajlamos a Rosenberg házaspár sorsa vagy amiatt a tény miatt, hogy a Kulturális Szabadság Kongresszusa (Congress of Cultural Freedom, CFC) pénzének egy részét a CIA-tól kapta. A Monthly Review szerkesztője, Paul Sweezy például így írt: "A Szovjet-Oroszországra jellemző szabadság-korlátozások [kínvallatás, tömeges justizmord, rabszolgamunka-táborok – AJ] sokkal kevésbé szimptómái annak az időnek, mint a szabadság egyesült államokbeli krízise."¹ Ez a baloldal – melynek sorait az újbaloldal maoistái is szaporították – nem tűnt el. Mentális szokásai (különösen a "táborizmus", vagyis az a veszélyes elképzelés, hogy "az ellenségem ellensége a barátom"), érzékenysége (hatalomimádat, álrealizmus, karosszéki militarizmus), s szegénység sújtotta elképzelése arról, hogy mi a szocializmus (Sweezy szellemes definíciója szerint a szocializmus "egy olyan rendszer, amely nem engedélyezi a magántulajdont") meglehetősen sértetlen, és mostanában új formákat ölt. Az Interneten található olyan lelkendezés, mely szerint Milosevics a Balkán Castrója.

A második hidegháborús "baloldal", mely jóval túlmutatott a Kulturális Szabadság Kongresszusához hasonló csoportokon, egy szociáldemokrata és liberális baloldal volt, amely "a Nyugattal" mint a sztálinizmus elleni védőbástyával kötött fausti paktumot. Néhányan kezdetben még ékesszólóan beszéltek igazságról és szépségről, mint például Sidney Hook, aki végül Ronald Reagantől vette át a Becsületrendet, elismerésül azért, hogy szabadságharcosoknak ábrázolta a tömeggyilkos nicaraguai kontrákat.

Frances Saunders könyve, a Ki fizette a dudást? A CIA és a kulturális hidegháború (Who Paid the Piper? The CIA and the Cultural Cold War), a legteljesebb számadás a CIA-nak ebben a liberális és szociáldemokrata baloldalban a hidegháború idején történt térhódításáról, annak pénzeléséről és manipulációjáról. Az alaptörténet közismert. A CIA felismerte, hogy a pszichológiai vagy politikai hadviselés ugyanolyan fontos, mint a katonai ütőképesség. C. D. Jackson, Eisenhower elnök különleges tanácsadója kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy ezt a felismerést rá tudták tukmálni az amerikai politikai elitre. Edward Barrett külügyminiszter azt mondta: "egy rendkívül ötletes, jól finanszírozott és szabatos kampány ugyanolyan nélkülözhetetlen, mint a légierő." 1952. április 4-én, George Kennan sürgetésére, Truman már felállította a Pszichológiai Stratégiai Bizottságot (Psychological Strategy Board, PSB). A PSB D-33/2-es operatív jelentését titkosították, mindazonáltal köztudott, hogy bőkezűen finanszírozott, világméretű "politikai hadviselést" tartott szükségesnek Oroszország ellen. A pszichológiai hadviselés költségvetését, amely 1950-ben 34 millió dollárt tett ki, megnégyszerezték. Saunders elmélete szerint, a PSB-D33/2 szerzője James Burnham volt, amit a jelentésnek a The Machiavellians (A machiavellisták) című Burnham-könyvvel való hasonlatosságaira alapoz. Még meggyőzőbb példaként említhetnénk Burnham 1947-ben írott, The Struggle for the World (Harc a világért) című könyvét. A CIA célja egy szellemi és kulturális háború finanszírozása volt annak érdekében, hogy létrehozzon egy, Saunders szavaival "nyugat-európai hídfőállást, ahonnan a kommunista eszmék terjedése megállítható."

Miután ezt az irányvonalat meghatározták, a CIA hamar rájött, hogy a sztálinizmus elleni efféle harc megvívásához szükséges gyakorlati tudással és tömegbázissal Európában kizárólag a CIA által NCL-nek (non-Communist Left) titulált nem kommunista baloldal rendelkezik. Michael Warner, a CIA történeti stábjának dolgozó történész szerint az NCL "adta a következő két évtizedben az elméleti alapot a CIA politikai műveleteihez".

A CIA titokban támogatta a Kulturális Szabadság Kongresszusának (CCF) megalapítását 1950-ben. A CCF összekötötte az ex-kommunistákat, ex-trockistákat, szociáldemokratákat és liberális művészeket, írókat és értelmiségieket. Jól pénzelt nemzeti szekciók alakultak sok európai és nem európai országban. A CCF, látszólag a kulturális szabadság és a szellemi megnyilvánulás bármiféle állami korlátozása ellen lépve fel, a kommunizmusra zúdított össztüzet. Az NSC-68 jelzésű Nemzetbiztonsági Direktíva jóváhagyásával, az új CIA részleg, a Nemzetközi Szervezetek Részlege (International Organizations Division, IOD) ügynököket (név szerint Michael Josselsont és Lawrence de Neufville-t) foglalkoztatott a CCF központjában, Tom Braden, az IOD vezetője elszántan küzdött a részleg felállításáért. "Jobban érdekeltek a kommunisták által tűz alá vett eszmék, mint Guatemala megregulázása". Hogy helyzeti előnyét fenntartsa, Braden a következő instrukciókat adta az IOD ügynököknek: "A pénzt korlátozzák a magánszervezetek által hitelt érdemlően elkölthető összegre; tartsák titokban az amerikai érdekeltség mértékét; védjék a szervezet integritását azáltal, hogy nem várják el a hivatalos amerikai politika minden aspektusának támogatását".

Miként Saunders rámutat, "a Kulturális Szabadság nem volt olcsó mulatság". Valójában "a következő tizenhét évben a CIA-nak több tíz millió dollárt kellett a CCF-be és egyéb kapcsolódó programokba pumpálnia. E kötelezettsége révén a CIA lényegében az Amerikai Kulturális Minisztérium szerepét játszotta." Allen Dulles ötlete volt, hogy e támogatások zömét, a kellő távolság megtartásával, "filantróp alapítványok, üzleti testületek és egyéb intézmények, szervezetek konzorciumán" keresztül szervezzék meg, akik "a CIA-val kéz a kézben dolgoznak a látszat megteremtésén." Dulles 1950-ben annak a Nemzeti Bizottság egy Szabad Európáért (National Committee for a Free Europe) nevű szervezetnek a munkatársaként került a CIA-hoz, melynek forráskutató csoportjában dolgozott egy fiatal színész, Ronald Reagan is. Amikor 1954-ben a friss elveket és ügynököket magával hozó, a kulturális hadviselést megerősítő Cord Meyer került Tom Braden helyére, a CIA szerepe tovább nőtt. A CIA-nak a CCF-ben játszott szerepére az 1964-es Patman-féle feltárás, a The New York Times 1966-os nyomozása és a nevezetes 1967-es Ramparts leleplezés derített fényt.

Saunders könyvének öt komoly erőssége van. Először is, nem használja a CCF vétkeit a sztálinizmus bűneinek mentegetésére. A "szabadságnak" bármilyen fonák értelmezése vitte is rá a CCF értelmiségijeit a CIA pénzének elfogadására, Saunders világosan látja, hogy "a Szovjetunióban valóban nem volt szó semmiféle szabadságról, azokat az írókat és értelmiségieket, akiket nem küldtek a gulágra, az állami érdekek szolgálatának igájába hajtották". Csípősen jegyzi meg, hogy "a Rosenbergék védelmére alakult kommunista támogatottságú lobbyk egyike sem hozta nyilvánosságra azt a tényt, hogy ugyanazon a napon, amikor Franciaországban megalakult a Rosenberg Védelmi Bizottság, Prágában kivégezték a Cseh Kommunista Párt 11 korábbi vezetőjét."

Másrészt a könyv nagyon hatásos kutatói erőfeszítés. Bár korábbi kutatásokra épít, a szerző sok kulcsszereplővel saját interjút is készített, újabb dokumentumokat tárt fel, "bebújt jó néhány archívum poros zugaiba". Az előadásmód gyors tempójú és könnyen olvasható (bár némelykor úgy érezheti az ember, mintha egy 500 oldalas folyóiratcikket olvasna). S a szerzőnek van humora, tudatában van a történet abszurditásainak, mint például annak, hogy Arthur Koestler a Francia Kommunista Pártnak köszönhette meggazdagodását, mivel a párt az antikommunista Sötétség Délben minden egyes példányát fölvásárolta, ezáltal adva lehetőséget az újabb és újabb utánnyomásra.

Saunders jó néhány CIA-műveletet tár fel részletesen. Remekül mutatja be a CIA hollywoodi akcióját, a "Harcos Szabadságot" ('Militant Liberty'). Megismerjük Carleton Alsopot, a CIA-ügynököt, aki a Paramount-nál arról győzködte a rendezőket, hogy a filmekben "jól öltözött négereket" mutassanak. Ez része volt a CIA "Hollywood-receptjének", mely arról szólt, hogy a filmek hogyan közvetítsék a világ felé egy szabad, egyenlő és demokratikus Amerika képét. A CIA finanszírozta Orwell antisztálinista regénye, az Állatfarm animációs változatát, a mű végét azonban, kihagyva a harmadik utas üzenetet, átdolgozták, s ezzel kiforgatták Orwell saját mondandóját. Szintén részletesen dokumentálja a CIA-ügynök Sol Stein törekvéseit az 1984 című Orwell-műnek az amerikai ideológia igényei szerint történő megmásítására.

Saunders feltérképezi a CIA-nak az Európai Ifjúság (European Youth) kampány és azon európai politikai klikkek – például a Gaitskill körüli brit "revizionisták" – finanszírozásában betöltött szerepét, amelyek illetve akik egyre inkább egy egyesített, a demokratikus kapitalista Amerikához kötődő Európa eszméje felé mozdultak el. Jay Lovestone-nak ebben az európai műveletben betöltött központi szerepe teljesen világossá válik, miként az is, hogy a Brit Fabiánus Társaság folyóiratát, a Venture-t a CIA pénzelte, illetve, hogy Denis Healy információt szolgáltatott a Munkáspárt tagjairól és a szakszervezeti tagokról a Brit Külügyminisztérium hírszerző részlegének. Amikor az 1964-es általános választásokon a Munkáspárt legyőzte a konzervatívokat, Michael Josselson, a CCF-nél működő CIA-ügynök ezt írta Daniel Bellnek: "Mindannyiunk örömére szolgál, hogy oly sok barátunk van az új kormányban".

Harmadrészt, a könyv véget vet annak az elképzelésnek, hogy a CCF vezetésének tagjai nem tudtak a CIA CCF-ben betöltött szerepéről. Ez tulajdonképpen amúgy sem meglepő. Sidney Hook 1987-es memoárjában beismerte, hogy a CCF-ben azok, akik erről nem tudtak, "nem akartak róla tudni". Érdekesebb, hogy Saunders elgondolkodtató fejtegetést ad elő a CIA-nak az NCL-kapcsolat 1960-as évek végi, tudatos felszámolásában betöltött szerepéről. Tom Braden, aki a CIA-nál 1954-ig a CCF-ért felelős legmagasabb rangú vezető volt, 1967 májusában írt egy cikket a Saturday Evening Post-ba ["I'm Glad the CIA is Immoral" (Örülök, hogy a CIA erkölcstelen)], mely nevek, helyszínek és dátumok említésével adott bizonyságot a CIA-CCF kapcsolatokról. Josselsonnak vége volt. Saunders elképzelése szerint Braden, bár látszólag nyugdíjazták, még mindig a CIA-nak dolgozott, talán éppen Lyndon Johnson elnöknek. Elmélete szerint a CIA nemcsak azért számolta fel a nem-kommunista baloldallal fenntartott kapcsolatait, mert a Ramparts lerántotta róla a leplet, hanem azért is, mert az NCL – a vietnami háború hatására – egyre kiszámíthatatlanabbnak bizonyult. 1967-ben James Burnham írt egy cikket a The National Review-ba, melyet Saunders hosszan idéz. Úgy gondolja, hogy Burnham ismerte a CCF-től Braden és a CIA segítségével való megválás tervét, esetleg annak szerzője volt, vagy kitalálta a mögöttes gondolatot. Burnham így írt:

"Ezen tevékenységek zömét a CIA a ‘nem-kommunista baloldal' perspektívájában dolgozta ki. A CIA az NCL-t megbízható antikommunista erőnek tekintette, [de] ez a politikai elképzelés hibás volt. Az NCL nem megbízható. A kritikus események nyomása alatt az NCL fellazult. Ebben az országban és másokban sokan fordultak egy Amerika-ellenes pozíció irányába, s majdnem az egész NCL finomított a kommunizmussal és a kommunista országokkal kapcsolatos álláspontján. A szervezeti összeomlás tehát a politikai hiba következménye. A politikai hiba az a doktrína, mely szerint a kommunizmus elleni globális harcot az NCL-re kell építeni – s ezt a doktrínát a CIA Allan Dulles-nak köszönheti. Kuba, a Dominikai Köztársaság és mindenekelőtt Vietnam döntő próba elé állította az NCL-doktrínát és annak gyakorlatát. A CIA által az NCL-recept alapján támogatott szervezetek és egyének nagy része most aláássa a nemzet biztonságát."

Saunders idézi Jack Thompsont, aki a CCF-nek juttatandó CIA-támogatások csatornájaként használt Fairfield Alapítvány leghosszabb ideig regnáló ügyvezető igazgatója volt. "Él bennem egy képzelt forgatókönyv: Johnson elnök ül az íróasztalánál az Ovális irodában, éppen néhány folyóiratot fut át. Meglátja az Encounter egy példányát. Azt mondja: 'Hé, mi ez?' S valaki így felel: 'Ez az Ön újságja, elnök Úr'. Johnson azt mondja: 'Az én újságom? Ezek az emberek helytelennek tartják az én háborúmat, és az én újságomba írnak?' Hát erről van szó."

Saunders könyvének negyedik erőssége az, hogy bepillantást enged a korai CIA és CCF világszemléletébe és fogékonyságába. Úgy tűnik, mindkettő a "mi vagyunk az egyedüli legények a gáton" jellegű önképpel rendelkezett: "Mi kevesek, mi boldog kevesek, mi, a testvérek csapata", a kultúra és a civilizáció utolsó védőbástyái a barbárokkal és filiszteusokkal szemben. Ez nem egyszerű kémtörténet volt. Sokan voltak, különösen a CIA korai időszakában, szinte elioti, modernista módon, sőt intellektuálisan fogékonyak. Ez az elitizmus tartotta össze a CIA-CCF-kapcsolat többé vagy kevésbé szellemdús figuráit, James Jesus Angletontól Irving Kristolon keresztül Lionel Trillingig. Saunders egy keresztes hadjáratot folytató politikus és egy túlfizetett henyélő keverékeként festi le a CCF-et. A CCF korai időszakának lelkesedése Diana Josselson szerint "a Kennedy-kormány első száz napjához volt hasonlatos… Felvillanyozó volt. Az ember érezte, hogy minden eseménnyel, történjék az bárhol, kapcsolatban áll. A dolgok születőben voltak, mindez életteli volt… olyan, mint a Francia Forradalom vagy az Oxford Mozgalom. Igen, ilyen érzés volt."

De ez a bőkezűség, emlékeztet Saunders, a nyugati értelmiségiek jó részét "arany köldökzsinórral" kötötte a CIA-hoz. A szerző elkalauzolja olvasóját az észak-olaszországi Bellagio-ban lévő Villa Sarbelloni-ba, mely "informális pihenőházként állt a Kongresszus illusztrisabb tagjainak rendelkezésére, egyfajta tiszti kaszinóként, ahol a Kulturkampf frontharcosai feltölthették energiatartalékaikat". Az elragadtatott Hannah Arendt (aki megjárt egy náci internáló tábort is) azt írta barátnőjének, Mary McCarthy-nak, hogy "Az embernek olyan érzése van, mintha egy kis Versailles-ban lakna. A személyzet, beleértve a kertészeket is, 53 főt tesz ki. A személyzetet egy, a 'principassa' idejéből hátramaradt, a tizenötödik századi Firenzében élt kiváló úriember ábrázatával és modorával rendelkező főkomornyik felügyeli". A CCF fő fejeseit Londonban a Connaught-ban, Rómában az Inghilterrában, s ha Irving Brownt látogatták meg Párizsban, a Hotel Baltimore királyi lakosztályában szállásolták el. Íme a CIA által fizetett szabadságharc.

Ötödrészt a könyv bemutatja, hogy a "Nyugat" mellett letett voks kikezdte a politikai és szellemi függetlenséget. A sztalinofóbia jelensége nem "túlzott antisztálinizmust" jelent. Nem lehet valaki inkább "túlságosan Sztálin-ellenes", mint "túlságosan náciellenes". A sztalinofóbia a politikai orientáció elvesztését jelenti, mert az egyén fejében a sztálinizmus bűnei minden máson túlnőnek, legelőször is a kapitalizmus és az imperializmus bűnein. A sztalinofóbia természetéről Saunders Phillip Rahv-ot idézi, aki arra figyelmeztetett, hogy "a Sztálin-ellenesség szinte szakmai kiindulóponttá vált. Mára már annyi mindent jelent, hogy kizár lényegében minden más megfontolást és eszmét, s mindez azt eredményezi, hogy az antisztálinizmust olyan valamivé akarják formálni, amivé sohasem válhat: nem kevesebbé, mint általános életszemléletté, sőt, történelemfilozófiává". A sztalinofóbia-érzést Mary McCarthy ragadta meg, amikor 1952 márciusában néhány CCF-es tagtársának gondolkodásbeli megrögzöttségeiről írt Hannah Arendt-nek:

"Rettegésben élnek attól, hogy újraéled a harmincas évekre jellemző helyzet, amikor a szimpatizánsok voltak pozícióban az oktatásban, a kiadói tevékenységben, a színházi életben stb., amikor a sztálinizmus volt a mézeskalács házikó, s ezek az emberek kiszorultak belőle. Ténylegesen traumatizálta őket a sztálinizmus harmincas évekbeli rövid apoteózisa… Álmaikban ez az időszak újra és újra felbukkan; ‘valóságosabb' a jelennél. Így aztán kevéssé érzékelik a rosszabbodó jelenlegi helyzetet, inkompetensnek tartják, és lebecsülik McCarthy szenátort."

1969-es, The Cultural Cold War: A Short History of the Congress for Cultural Freedom (A kulturális hidegháború: A Kulturális Szabadság Kongresszusának rövid története) című tanulmányában Christopher Lasch azt írta, hogy a "Nyugat" félistenné magasztalásával lecsendesítették a Nyugatot uralók kriticizmusát. Az ezt követő csöndben morajlás kezdődött, mely aztán ünnepi lármává erősödött. Lasch-nek igaza volt abban, hogy az Encounter magazin "nagy vonalakban, de még a részletekben is következetesen támogatta az amerikai politikát". Amikor 1958-ban Dwight Macdonald az Encounterhez benyújtott egy cikket, melynek az élcelődő "America! America!" címet adta, s amely az akkor az értelmiségiek körében népszerűségnek örvendő, az USA-ról folytatott ünneplő hangnemű vita kritikája volt, megtagadták a közlést. Melvin Lasky eredeti álma egy a CIA által támogatott, "félelemtől mentes, önkritikus hangvételű" folyóiratról, mely "élő példája a demokratikus tudat működésének", egyszerűen nevetséges volt. A fausti paktumok nem így köttetnek. Goethe nagyon világosan kimondatta Mefisztóval a Faust által elfogadandó egyezség lényegét: "Én téged, itt, hiven szolgálni foglak, / csak egyet ints, ugrom, tüsténkedem. / S ha útjaink, túl, újra összefutnak,/ te ugyanígy szolgálsz nekem!" Macdonald akként kommentálta az ügyet, hogy az Encounter szerkesztői úgy vélték: "cikkem publikálása megzavarhatja a [Kulturális Szabadság] Kongresszusának az azt támogató amerikai alapítványokhoz fűződő viszonyát". Macdonald cikkének visszadobása cáfolja Sidney Hook állítását, miszerint "a Kongresszus semmit nem tett vagy mulasztott el megtenni, pusztán azért, mert részben amerikai forrásokból támogatták". Még nyilvánvalóbb azonban, hogy ha a CCF az Egyesült Államokban is elkötelezettje lett volna a civil szabadságjogoknak, akkor már a kezdetektől élesen támadta volna a McCarthy-kurzust.² Valójában, miként azt Saunders az apró részletek sokaságán keresztül bemutatja, "a Kulturális Szabadság Amerikai Kongresszusa (ACCF), akárcsak az Encounter, arra törekedett, hogy elhárítsa, vagy legalább minimalizálja a McCarthy-éra kultúrájára leselkedő veszélyeket".

Lasch-nek abban is igaza volt, hogy a "Nyugat" mellett voksolás egy idő után azoknak az öncenzúrájához vezetett, akik "oly tökéletesen magukévá tették a hivatalos álláspontot, hogy többé már tudatában sem voltak annak, hogyan szolgálják írásaik az amerikai világhatalom racionalizálását". Lasch ezt az öncenzúrát az értelmiség változó társadalmi funkciójához és státusához kötötte. A leviatán államnak minden eddiginél több értelmiségire volt szüksége, így közülük kevesebben panaszkodtak. "Csoportként az értelmiség félhivatali státusra tett szert, ami szakmai felelősséget ruházott rá az oktatás gépezetében és a kultúra ügyeiben általában. Ebben a szektorban – az iskolákban, egyetemeken, a színház világában, a koncerttermekben és a politikai-irodalmi folyóiratoknál – mind autonómiára, mind bőséges anyagiakra szert tettek, mivel szolgáltatásaik társadalmi értéke nyilvánvalóvá vált a kormányzat, a vállalatok és az alapítványok számára." Saunders idézi a Time magazint: "Az ellenállás lovagja megnyitotta az utat a melléállás lovagja előtt". Az "igazságot a hatalom szemébe mondó" értelmiségtől távol álló Lionel Trilling a Partisan Review-ban a következőképpen foglalta össze az új kapcsolat lényegét: "Az értelmiség a történelemben eleddig talán sohasem volt mértékben fonódott össze a hatalommal". Saunders CCF elleni legfőbb vádja éppen az, hogy "az értelmiségi útkeresés természetes folyamatait" eltorzította ez az államhoz fűződő újfajta kapcsolat.

Mégis, mindezen erősségek ellenére a Saunders által vázolt keret – a dallamot a felbérelt zenésznek, a CCF-nek diktáló CIA – túlságosan szűk. A CCF-es értelmiségiek által a huszadik század ezen extrém időszakában hozott döntések alapvetően politikai és ideológiai jellege elsikkad a "titkos ügynökökről" és "anyagi érdekeltségekről" szóló történetek között. Nagy árat kell fizetni a CCF történetének konspirációs sztoriként való megírásáért.

CIA-Wurlitzer?

A CCF nem groteszk és nevetséges emberekből állt, akik a CIA-tól kapott élelmet tömködték magukba, és fellengzősen a "szabadságról" beszéltek, miközben a háttérben "összekötőik" kezelték jutalomba kapott "érdekeltségeiket". A CIA nem rendelte a dallamot, s még csak a "dudásokat" sem fizette. Saunders elfogadja a CCF-ről a CIA által adott narcisztikus jellemzést, mely szerint a CCF a CIA által tetszés szerint lejátszható "wurlitzer" volt. De ez semmivel sem jobb, mint a "Moszkva aranya" cím alatt elmesélni a kommunista pártok korrupciójának történetét.³ A CCF tragédiájának mélyebb megértéséhez – s egy valódi megértés lenne a záloga annak, hogy a tragédia ne ismétlődhessen meg – először is a tagok motivációinak empatikus megértésére lenne szükség, megragadva annak a történelmi pillanatnak a komplexitását, melyben oly sok értelmiségi "választotta a Nyugatot", másrészt pedig be kellene mutatni azon antisztálinisták alternatíváját, akik az amerikai imperializmussal szemben is fenntartották hasonlóképpen éles kritikájukat.

Azt a bizonyos pillanatot három katasztrófa jelezte. Az egyik volt a sztálinista hadseregek végigzúdulása Európán és Ázsián, s a totalitarianizmus szörnyű terhe, ahol csak győztek. A politikailag tudatos "harmadik utasok", akik nem akarták a "Nyugatot" választani, többnyire elhitették magukkal, hogy ez valamiféle előrelépést jelent. Más szavakkal, legtöbbjük átadta magát "az illúzióvesztés önző elutasításának", ahogy azt Julian Symons nevezte. A második katasztrófát Orwell a szimpatizánsok "széleskörű intellektuális és morális kegyvesztettségeként" aposztrofálta. Ez volt az a világ, amikor a "szocialisták" ódákat írtak Sztálinhoz (Neruda) és Sztálin-portrékat festettek (Picasso). Ez volt az a világ, melyben a francia orvosok 1953-ban megerősítették Sztálin zagyválkodásait a (zsidó) "orvosok összeesküvéséről" Oroszországban. Más szóval, ez egy intenzív politikai harc időszaka volt, melyet a sztálinisták megnyerni látszottak, s amelyben a baloldal nem kis része lealjasodott.⁴ A harmadik s egyben legszörnyűbb katasztrófa az Európában feltünedező, mind Moszkvával, mind Washingtonnal szemben álló, s a munkásosztály által vezetett harmadik utas demokratikus szocializmus jövőjébe vetett remények összeomlása volt.

Emlékirataiban Irving Howe, a CCF elszánt kritikusa megkísérelte olvasója számára újrateremteni a huszadik század ama rendkívüli pillanatát, amikor ő maga elhagyta a harmadik utas tábort, s "a Nyugatot választotta":

"A világ félelme valódi volt. Indokolt félelem volt… Ahol Sztálin győzött, a szabadságnak nyoma veszett. Ezért volt szükséges az európai polgári demokratikus államok ellenállásának megerősítése, mivel ezek léteztek abban a pillanatban, s nem lehetett valamiféle feltételezett jövőbeli tökélyre várni. Ennek szellemében támogatni kellett a Marshall-tervet (…), a lehetőségek szerint segíteni kellett az antikommunista, liberális erőket (…) Kényelmetlen (…), de azt hiszem, korrekt politika volt. Az, hogy a kommunisták Franciaországban és Olaszországban soha nem kerültek közel a hatalomátvételhez, semmiképpen nem bizonyítja azt, hogy túlértékeltük volna a veszélyt: úgy fogalmaznék, bizonyítéka annak, mennyire fontos volt akadályokat gördíteni az útjukba. És valódi akadályokat – hatalmat, pénzt, politikát – s nem pusztán értelmiségi folyóiratokban megjelenő cikkeket."

Sidney Hook ehhez a következőket tette hozzá:

"Meggyőződésünk volt hogy, ha nem is de jure, de de facto immár defenzív háborút viselünk a kommunizmus ellen – a háború valóságosan tombolt Koreában -, s attól féltünk, hogy lángjai kicsapnak, és beborítják Nyugat-Európát. Napi kapcsolatban álltunk emigráns értelmiségiek egy csoportjával, s az ő üldöztetéseik szívszorító történetei nemcsak mélyen hatottak ránk, de egyfajta bűntudatot is generáltak bennünk. Igen, volt bizonyos csalás abban, hogy nem hoztuk nyilvánosságra azt, amit tudtunk vagy gyanítottunk [a CIA anyagi támogatásáról – AJ]. Háborúban még a legbecsületesebbek is elfogadnak ennél nagyobb csalásokat is. (…) Az a meggyőződésünk, hogy hamarosan minden valószínűség szerint belekeveredünk egy európai háborúba, melyet a Vörös Hadsereg előrenyomulása, vagy a francia, illetve az olasz Kommunista Pártnak a hatalom átvételére irányuló kísérlete fog kirobbantani, érthetővé tette a finanszírozással kapcsolatos kényelmetlen érzéseink háttérbe szorítását."⁵

Ahogy ezeket a visszaemlékezéseket olvasom, egy, a Mefisztó-Nyugattal kötött tragikus fausti egyezség körvonalai rajzolódnak ki. Nem a megvásárolt és kifizetett, CIA-dallamot játszó "dudásokról" szólnak.

"Hidegháborús retorika?"

A könyv egy másik problematikus aspektusa, hogy ha talán nem is tudatosan, de néhány helyen kokettál bizonyos mentális reflexekkel és gondolkodásmódokkal, melyek a régi oroszbarát baloldal sajátjai voltak, s amelyek még ma is veszélyeztetik a baloldal szellemi egészségét.

A sztálinizmus nem csak a kínzásokon, gyilkosságokon és a Gulágon keresztül őrölte föl a baloldalt mint független erőt, hanem azáltal is, hogy szellemi reflexiókat erőszakolt rá, amelyek romba döntötték független gondolkodásra való képességét. Mihelyst a kedvenc "tábor" – egyik vagy másik hatalom – konklúziói megszülettek, az igazságtól és igazságosságtól megtartották az egy lépés távolságot, bizalmatlanul és eszköznek tekintve közelítették meg azokat. Az eképpen kiművelt baloldaliak megrögzött öncsalókká s a baloldali kultúra szennyezőivé váltak. Sartre zsarnokság iránti, a bevezetőben idézett apológiája példa erre. A baloldal jó részének a szolidaritásra adott szégyenletes reakciója egy másik példa. Miért magasztalta sok szocialista Pablo Nerudát (az Óda Sztálinhoz szerzőjét), miközben – talán a "hidegháborús retorika" vádjától való félelmében – semmit nem szólt Oszip Mandelstamról (a nagy költőről, aki a Gulágon pusztult el, amiért egyik versében így írt: "Csótány bajsza sandít / Csizmaszára villan")? Nem felelősek-e ezek a "szocialisták" Mandelstam sorsáért? És hány Oszip Mandelstam létezett?

Nekünk kell szembe nézünk ezekkel a kérdésekkel, bármily fájdalmasak is. Nekünk kell a mélyben felkutatnunk azt, hogy – elméletünkben és gyakorlatunkban, etikánkban, a szocializmusról alkotott koncepciónkban – mi az, ami lehetővé tette a totalitárius hatalomhoz való végzetes idomulást. A mi mélyreható demokratikus szocialista számvetésünk nélkül ezt az űrt a párizsi Centre National de la Recherche Scientifique által kiadott 800 oldalas A Kommunizmus Fekete Könyve tölti be, mely folytonos bűnvonalat rajzol Marxtól egészen Pol Potig.

Az 1940-es és 50-es években "a Nyugatot választott" szocialista és szociáldemokrata értelmiségiek leegyszerűsítő ex cathedra elítélése megakadályoz minket abban, hogy kritikusan magunkévá tegyük mindazt, ami örökségükből értékes maradt. Ezen örökség egyes elemei hozzájárulhatnak a szocializmus mai és korábbi lényege körül kialakult elméleti és normatív zűrzavar kitisztulásához. Ez a keveredés megelőzte a sztálinizmust, s arra a tényre vezethető vissza, hogy a szocializmus mindig is két teljesen eltérő dolgot jelentett: egy előre tervezett társadalmi modell elitjének autoriter uralmát egyfelől – mely szükségképpen antidemokratikus, antiliberális és stagnálásra kárhoztatott – s a társadalom széleskörű demokratikus, "az elsöprő többség által az elsöprő többség érdekében való" kontrollját másfelől. Ez "a szocializmus két lelke". De a sztálinizmus a szocializmus jelentése körüli krónikus történelmi zavart akut, totális és majdnem végzetes válsággá tette. A "szocialisták" nagy része világszerte azzá lett, aminek a liberálisok mondták őket: autoriterekké.

A szabadság és a demokrácia visszahozatala a szocializmus alkotóelemei közé – ami szükséges feltétele a szocializmus mint politikai terv jövőbeni életképességének – hosszú folyamat lesz. Nem segíti az a szellemi reflex, amelyet Saunders könyve akaratlanul is megerősíthet: a félelem, hogy segítséget nyújtunk "az" ellenségnek. Ez megakadályoz bennünket az igazság kimondásában. Például Saunders rutinszerűen hidegháborús retorikának bélyegzi Alfred Barr kijelentését, mely szerint: "A modern művész nonkomformitása és szabadságszeretete egy monolitikus egyeduralmi rendszerben nem tolerálható, s a modern művészet a diktátor propagandája számára nem használható". De amit Barr mondott, az igaz. Ennek a mentális reflexnek másik példája a Saunders által idézett Jason Epstein nézete, miszerint "Jön Vietnam, és (…) az antisztálinizmus hozzászokik saját agressziónk igazolásához. Ezek az emberek most igazi kutyaszorítóba kerülnek. Most aztán nesze nekik: meg kell védeniük Vietnamot, hiszen az antikommunista oldalon sorakoztak fel". Meg kell értenünk, hogy ez az érvelés milyen veszélyes volt a baloldal számára. "Logikája" (melyet Mary McCarthy példája, hogy csak őt említsük, megcáfol) az, hogy antisztálinizmus = antikommunizmus = a vietnami háború támogatása. Ez az érvelés a baloldalt az egyik vagy másik államhatalom körüli pályán keringő szatelit szerepére kárhoztatja.

Saunders könyve akaratlanul is egybecseng ezzel a szellemi reflexióval, mivel a dudás/dallam séma azt sugallja, hogy az Oroszországgal való aktív szembehelyezkedés jelentette a CIA-csekkfüzethez és a neokonzervativizmushoz vezető előszobát. Például Saunders azt írja, hogy Malcolm Muggeridge a Moszkvai tél című, a Szovjetunióról 1933-ban írt, őszinte számvetése "jelezte MI6-os ügynökké való politikai átformálódásának kezdetét". Saunders szándéka ellenére ez a kijelentés értelmezhető úgy is, hogy maga az Oroszországról szóló harcos szókimondás ténye vezette őt az MI6, a brit kémszervezet karjaiba. Azt gondolom, hogy ma ez nem mindegy, mivel a szellemi reflex él és virul, s éppen olyan veszélyes, mint volt. Hányan nem tudtak a vérengző szerb szubimperializmus kapcsán szembenézni az igazsággal, vagy ellene szegülni, mert legfőbb megfontolásuk a "ne támogassuk a NATO-t!" jelszó volt. Hányan váltak a NATO ténylegesen kritikus támogatóivá, hányan tagadták meg a Szerbia bombázása elleni fellépést, mivel elsődleges gondolatuk a "ne támogassuk Milosevicset!" szlogen volt?

Saunders ezt a "táborista" mentalitást tudattalanul is megbocsájtja. Például elismerően idézi fel Deutscher George Orwell (az üldözési mánia freudi szublimációja) iránti hideg megvetését, miközben valójában annak józan felismerésére lenne szükség, hogy Deutscher – akit a baloldal még mindig szinte univerzálisan magasztal – olyan ember volt, aki szemben állt minden kelet-európai népfelkeléssel, s azt állította, hogy "a sztálini éra végén Kelet-Európa (Magyarország, Lengyelország és Kelet-Németország) a burzsoá restauráció határán találta magát; s csakis a szovjet fegyveres erők (vagy azok fenyegetése) akadályozta meg annak beteljesülését".

Egy másik példa az, ahogyan Saunders a nevezetes 1948-as, az oroszok által támogatott és a szimpatizánsok által megszervezett Waldorf Astoria-beli "békekonferenciát" kezeli. Egy kis ad hoc csoport, az Amerikaiak a Szellemi Szabadságért (Americans for Intellectual Freedom), a még mindig fiatalos Sidney Hook vezetésével, felbomlasztotta a Waldorf konferenciát azáltal, hogy az üléseken újra és újra felvetették az emberi jogok sztálinista megsértésének kérdését, rámutattak a szponzorok és a résztvevő szimpatizánsok képmutatására, s kijelentették, hogy az esemény valódi célja a szovjet államot támogató hadviselés. Saunders mégis (emocionálisan) próbál minket a konferencia szervezőinek és támogatóinak, például Arthur Millernek, az oldalára állítani. Gúnyos megjegyzéseket tesz a Hook-csoportra, s viselkedésüket "visszataszítónak" találja, amiért kínos helyzetbe hozták az orosz vendégeket. Szépen csengtek Arthur Miller faux naif szavai: "A konferencia egy jó tradíció folytatására tett erőfeszítés volt". Ám miféle jó tradícióra gondolhat? Az értelmiség hatalomimádatára? Az illúzióvesztéssel való szembesülés önző elutasítására? "Uncle Joe" apologetikájára?

Ha sorra vesszük, hogy ténylegesen milyen eszmecserék folytak a Waldorf-konferencián, egyre különösebbé válik az a gondolat, hogy szimpátiánkat a szervezőknek kellene fenntartanunk, s meg kellene vetnünk azokat, akik igyekeztek provokálni őket. (…) Egy tipikus eszmecsere a következőképpen folyt le: a "Tervezési és Építési Bizottság" ülésén feláll egy AIF-szimpatizáns, s határozat meghozatalát javasolja, mely felszólítaná Oroszországot a tisztogatások tizennyolc építész áldozatának rehabilitálására. Az elnök ezt mint nem konstruktív indítványt, elveti, és továbbmegy. Egy olyan baloldal, amely a fenti eszmecserére való visszatekintéskor nehéznek találja az állásfoglalást, nem érdemel XXI. századi jövőt.

Az antisztálinizmus nem a fellegekben járt

Saunders könyvének tehát lehet az az olvasata, hogy elveti az amerikai kormányzat patronálásától és politikai pályájától független antisztálinizmus lehetőségét. Ez a "harmadik utas" tradíció azonban létezett.⁶ Washingtont nem támogató módokon is folyt a sztálinizmus ellen politikai hadviselés. 1946-ban Orwell javaslatot tett egy új, nemzetközi demokratikus Emberi Jogok Ligájának (League for the Rights of Man) létrehozására az emberi jogok és a szellemi szabadság védelme érdekében. Egy másik példa a Dwight Macdonald által vezetett Europe-America Groups nemes bukása. Ide tartozik az Amerikai Dolgozók Pártja (U.S. Workers Party) – mely a "Sem Washington, sem Moszkva, csakis a független szocializmus harmadik útja" jelszót választotta – és a Rassemblement Democratique Revolutionnaire-be (RDR – Forradalmi Demokratikus Tömörülés) szerveződött francia antisztálinisták közötti együttműködés. Ezt az utat képviselte a David Rousset által szervezett Nemzetközi diktatúra- és háborúellenes nap (International Day Against Dictatorship and War) is. Még a CCF 1950-ben, Berlinben történt megalakulásakor is voltak olyanok, akik azt hangoztatták, hogy a politikai harc elsődlegesen a társadalmi igazságosságért, a prosperitásért és talán egy európai föderációért való küzdelmet jelenti. Ezek az erők, változó következetességgel és mesterkéltséggel, hajlottak a kétfrontos harcban való gondolkodására. Az EAG, az RDR, a Politics és a Horizon összeomlása, valamint a forradalmi szocialista harmadik utas hangok európai és amerikai marginalizálódása tette könnyebbé a CIA számára, hogy beférkőzzön a nem-kommunista baloldal soraiba, azt "a Moszkva elleni politikai hadviselés washingtoni verziójának" igájába hajtsa, "működését áthelyezze Párizsba, megbuktassa Laskyt, behozza Josselsont, és fokozatosan növelje a CIA-befolyást".⁷

Jenki tökfejek?

Saunders azt állítja, hogy "az absztrakt expresszionizmus és a kulturális hidegháború között valódi, mély kapcsolat" volt. Habár a kapcsolat tagadhatatlan, ebben az aspektusban a túl szűk "dudás/dallam" keret ismét csak alkalmatlan a történet tragédiájának és pátoszának megragadására.

A tények közismertek. Az absztrakt expresszionisták ellen az Amerikai Kongresszusban George Dondero vezetésével intézett nyárspolgári támadás ellenére, a CIA felismerte azt a lehetőséget, mely az absztrakciónak mint a sztálinista konformitással éles ellentétben álló nyugati szabadság megtestesülésének hidegháborús eszközként való manipulációjában rejlett. A CIA – az Amerikai Kongresszus megkerülésével – a Modern Művészetek Múzeumával (MoMA) működött együtt az absztrakt expresszionisták támogatása és európai vándorkiállítások finanszírozása érdekében. Még Eisenhower elnök is, aki gyaníthatóan nem volt Still, Rothko, Newman vagy Pollock lelkes híve, a "szabadság pilléreként" aposztrofálta a MoMA-t és annak modern művészeti programját.

Saunders szerint annak, hogy a MoMA az absztrakt expresszionizmust támogatta, politikai, s nem esztétikai okai voltak. Az absztrakt expresszionizmust Saunders annak hidegháborús kontextusára redukálja. Így ír Jackson Pollock-ról: "Spriccelt, véletlenszerű vonalbogaival, melyek a vásznon és azon túl, a széleken kanyarognak, úgy tűnt, mintha [Pollock] Amerika újrafelfedezésével, és a ‘Magányos Hang Nagy Amerikai Mítoszának' felélesztésével foglalatoskodna". Saunders az 1952-ben a Masses and Mainstream magazinban "Dollárok, Tökfejek és Halál" ("Dollars, Doddles and Death") címmel az absztrakt expresszionisták ellen intézett visszataszító nyárspolgári támadást "hátborzongatóan profetikusnak" találja. Ez tökéletes párhuzamban áll Serge Guilbaut "művészetkritikájával", aki a Hogyan lopta el New York a modern művészet ideáját (How New York Stole the Idea of Modern Art) szerzője. (…) Ez a könyv az absztrakt expresszionizmust durván az amerikai külpolitika eszközévé redukálta. (Guilbaut természetesen támogatta a sztálinista szocialista-realista André Fougeront, a hithű zsdanovistát, aki Picassót a Sztálin-portréról hiányzó hódolat miatt támadta.) Saunders Pollock "spriccelt, véletlenszerű vonalbogain" való gúnyolódása a "Jenki tökfejek" című fejezetben jelenik meg. Mélyreható elemzésként tárja elénk Ad Reinhardt sértegetését, miszerint Pollock pusztán egy "henye bazári bohóc", s azt sejteti, hogy az absztrakt expresszionizmus a közvélemény gigantikus megtévesztése. Jason Epsteinnek köszönhetően megtudjuk, hogy "ez az anyag szemét". (…)

Mindez politikai, esztétikai és histográfiai problémákat egyaránt hordoz. Először is, miért olyan nehéz belátni, hogy az absztrakt expresszionizmus valóban a "Nyugat" nagyobb kulturális szabadságának bizonyítéka volt? Vegyük az 1948-as évet. Oroszországban Zsdanov, Sztálin kulturális rendőrfőnöke, egybegyűjtötte a zeneszerzőket és kritikusokat, s kihirdette kulturális rendeleteit és tilalmait. Erre Sosztakovics, akit a Kilencedik Szimfónia miatt kritikák értek, bocsánatkérésként, annak rendje és módja szerint komponált egy darabot Sztálin erdészeti tervének dicsőítésére.⁸ Ugyanebben az évben Clyfford Still megfestette az 1948-D-t, Philip Guston a The Tormentorst, Barnett Newman a Onement 1-t, Robert Motherwell csodálatos sorozatán, a Spanish Elegiesen dolgozott, és Jackson Pollock megfestette mestermunkáját, a Number 1A-t. Az emberi művészi kifejező erő és kreativitás rendkívüli pillanata volt ez. Ez az, amit a CIA észrevett! Ez az, amiért használni tudták!

Saunders mindezt "véletlenszerűnek", "spriccelésnek", "tökfejeknek" és "CIA-pénznek minősíti. Hál' istennek, az "egy ötéves is meg tudná csinálni"-klisétől megkímél minket. Az ilyen nyárspolgári gondolkodással fertőzöttek legjobb ellenszere az lenne, ha öt percre odaállítanák őket Pollock mestermunkája, a Lavender Mist elé. Azok a vonalak nem véletlenszerűek. Attól tartok, a Saunders számvetésében megjelenő gyanakvás annak a jele, hogy tökéletesen képtelen elképzelni, hogy az Egyesült Államok (a föld összes országa közül!) képes lehetett kitermelni a huszadik század derekának legnagyszerűbb művészeti mozgalmát.

Az absztrakt expresszionizmus tragédiája abban rejlett, hogy ez az esztétikai törekvés az adott történelmi pillanatban politikailag időszerűtlen volt, és véleményem szerint ebben az aspektusban található a CCF értelmiségével való igazi párhuzam. A néhai Peter Fuller szerint – s figyeljünk a korábbiakban idézett – Howe és Hook – emlékiratok visszhangjára – "az átélt borzalmas történelmi pillanattal kapcsolatos személyes tapasztalataikról való tanúságtétel kényszere" vezette őket. Ebben rejlik az absztrakt expresszionista művészek és a CCF-értelmiségiek közti valódi kapcsolat. Először is abban a késztetésben, hogy az individuális személyiség és szabadság mellett foglaljanak állást a tirannosz és a konformitás korában. Ez a késztetés szivárgott át a "hivatalos" kultúrába az állami támogatás, a presztízs, a jólét és a siker halálos ölelésén keresztül. Nem tudtak függetlenek maradni. Másodszor is, egyiküknek sem volt kapcsolata egy olyan társadalmi közeggel vagy politikai programmal, amely következetesen a szabadság mellé állt volna, s képes lett volna életben tartani az állami támogatás ilyen vagy olyan formájától független művészeti vagy értelmiségi mozgalmat. Miután képtelenek voltak rátalálni a spirituálisan csődöt mondott fogyasztói kapitalizmus, illetve a totalitárius "szocializmus" alternatívájára, mindkét vonal visszavonult: a művészek az "ősibe", "időtlenbe", "mitikusba" és az "én" privát gyakorlásába, illetve az alkoholba (nem pedig "Amerika újrafelfedezésébe", ahogy Saunders állítja), az értelmiség pedig egy olyan "szabadság"-fogalomba, amely vakká tette a vállalati hatalom szabadság-ellenességével, az amerikai imperializmussal és a mccarthyizmussal szemben. A hatalommal kötött kölcsönös fausti paktumuk – melynek elméleti keretét az absztrakt expresszionisták esetében Clement Greenberg, a CCF esetében Hook és mások adták – idővel egyfajta "art officiel"-be, illetve "házi értelmiségi" létbe való hanyatláshoz és szimpla modorossághoz vezetett.

Mindez sokkal bonyolultabb, mint egy dallamot játszó dudás képe. Valójában az, amit David Anfam mondott – dühös válaszként Guilbaut-nak arra a megjegyzésére, hogy New York "ellopta" a modern művészetet, és a hidegháború fegyverévé tette -, kritikája lehetne Saunders ama elképzelésének, hogy a CIA az értelmiséget wurlitzerként játszotta ki a sztálinizmus ellen. Rámutatva Guilbaut tézisének "kérlelhetetlen korlátoltságára", Anfam azt kérdezte, hogy "vajon maga Marx mit hozott volna ki ezekből a lezárt horizontokból, ahol a rosszhiszeműség az éleselméjűség álarca mögé bújik. A művészet először kódolt titkosírássá válik, mert kevés komoly figyelmet kap. Miután így elhomályosult, vonásai már csak az eredeti hidegháborús atmoszférát és annak politikai stratégiáit tükrözik."⁹

"Kezdd el új értelemmel"

Kritikámat Goethe Faustjával – egy félistennel kötött baljós egyezséggel – kezdtem, s ezzel is szeretném befejezni. 1976-ban Phyllis Jacobson a New Politics-ben kritikát jelentetett meg Lillian Hellmannek a McCarthy-kurzusról Scoundrel Time (Gaz idők) címmel írt könyvéről, melyben figyelmeztetett azokra a baloldal számára végzetes következményekre, amelyekkel szembesülnie kell, ha egyik vagy másik félistent választja:

"Lillian Hellmannek reakciós sztálinista ellenfeleivel több közös tulajdonsága van, mintsem gondolná. Irving Kristol, Sidney Hook és barátaik egy Hellman szívének kedves politikai gyakorlatot folytatnak. Miután a ‘Nyugat' mellé álltak, hangosan és elszántan védelmezik a sztálinizmus áldozatait, alig-alig ejtve szót az amerikai imperializmus és annak csatlós államai által üldözöttekről. Nem ‘léptek színre', hogy megvédjék a Smith-törvényt vagy a McCarthy-áldozatokat. Mostanában sem hallunk tőlük semmit a CIA és az FBI által zaklatottakról. Lillian Hellman, miután a ‘Sztálin-kommunizmus' mellé állt, egyszer sem lépett színre a sztálinizmus áldozatainak védelme és támogatása érdekében. Ellenkezőleg, sztálinista buzgalmában támadta őket. Csakis a nyugati imperializmus áldozatait védte és támogatta. Mindketten azt a vulgáris politikát gyakorolták, melyet az 'ellenségem ellensége a barátom' elve vezérel. Táborlakóként tükörképei egymásnak."¹⁰

Valóban. S a Faustot olvashatjuk morálmeseként, amely a magabiztosság fontosságáról és a félistenekbe vetett bizalom veszélyeiről szól. A Goethe által megírt Lelkek Kórusa arra inti Faustot, vesse el az Ördöggel kötendő egyezséget. Ekként figyelmeztetik őt: "Jaj! Jaj! / Miattad omolt el / a szép Egész, / ó, durva ököl; / s most pusztul, enyész! / Egy félisten müve ez hát!" De azután olyan szavakkal, amelyeket a mai baloldal szempontjából különösen időszerűnek találok – ahogyan itt állunk a "dolgozók államainak" romjai közepette, miközben szemünk láttára egy nagyszerű globális antikapitalista mozgalom sarjad -, a Lelkek Kórusa Faustot az önállóságon alapuló alternatíva választására ösztökéli: "Elseje / a földi fajnak, / hogy ha te / tudnál nagyobbat, / szivedben építsd újra fel! / Új életre kelj, / és kezdd el/ új értelemmel, / s rá új daloknak / hangja felel!"

Megjelent: New Politics, 8. évf., 3. sz. (új sorozat), 2001. nyár.

Jegyzetek

A cikk apropójául szolgáló könyv:

Frances Stonor Saunders: Who Paid the Piper? The CIA and the Cultural Cold War (Ki fizette a dudást? A CIA és a kulturális hidegháború), London, Granta Books, 1999.

1 Sweezyt Irving Howe idézi Steady Work. Essays in the Politics of Democratic Radicalism, 1953-1966 (Szorgos munka. Esszék a demokratikus radikalizmus politikájáról. 1953-1966) című munkájának "Authoritarians of the Left" ('Tekintélyelvű baloldal') c. fejezetében.

2 "Sidney Hooknak a civil szabadságjogok és a teoretikus szabadság ellen intézett támadásai erőt jelentettek a mccarthyizmus számára, McCarthyt feloldották kötelezettségei alól." "A Kulturális Szabadság Amerikai Kongresszusa mint egész, akárcsak vezető személyiségeinek többsége, a mccarthyizmus apologétái voltak, egyesek inkább, mások kevésbé agresszíven támogatták." – Lásd: Julius Jacobson: "Revising the History of Cold War Liberals" ('A hidegháborús liberálisok történelmének revíziója'), New Politics (New Series) No. 28, 2000.

3 A kongresszus leegyszerűsített megközelítését Saundersnek az a diszpozíciója táplálja, hogy CIA-s forrásait meglehetős kritika nélkül kezeli. Valójában a jelentés megtételekor a CIA-ügynökök abban érdekeltek, hogy felnagyítsák az "érdekeltségek" fölötti befolyásukat és kontrolljukat.

4 Lásd David Caute: The Fellow Travellers (A szimpatizánsok), Quartet Books, London, 1977; Paul Hollander: Political Pilgrims, Travels of Western Intellectuals to the Soviet Union, China and Cuba (Politikai zarándokok. Nyugati értelmiségiek Szovjetunióba, Kínába és Kubába tett utazásai), Harper Colophon Books, New York, 1983; Czeslaw Milosz: The Captive Mind (A rabságban tartott tudat), Penguin, London, 1980.

5 S ez nem csak 1948-as téma. A kegyetlen igazság az, hogy amikor Sidney Hook Christopher Lasch 1969-ben a Kulturális Szabadság Kongresszusáról írt tanulmányát a Szovjetunió valóságos életének tekintetében "tökéletesen tájékozatlannak" minősítette, igaza volt. Efféle tudatlanság játszott közre a "francia marxizmusnak" az 1970-es évek végén bekövetkezett hirtelen összeomlásában, amikor jelentős részét a Gulag szigetcsoport egyszeri elolvasása egyik napról a másikra elsodorta.

6 Alan Johnson: "The Third Camp as History and Living Legacy" (A harmadik utas tábor mint történelem és élő örökség), New Politics (New Series) No. 27, 1999.

7 Lásd S. A. Longstaff: "Dwight Macdonald and the Anti-Stalinist Left" ('Dwight Macdonald és az antisztálinista baloldal'), New Politics (New Series), No. 18, 1995.

8 Leszek Kolakowski: The Main Currents of Marxism Volume III: The Breakdown (A marxizmus harmadik felvonásának fő áramlatai: Az összeomlás), Clarendon Press, Oxford, 1978, p. 123.

9 David Anfam: "Of War, Demons and Negation" (A háborúról, a gonoszról és a tagadásról), Art History, 16. évf. 3. sz., 1993, p. 480.

10 Phyllis Jacobson: "A Time of Assorted Scoundrels" (Válogatott gazságok ideje), New Politics (First Series) XI. évf. 4. sz., 1976, p. 24.

Létrejött és megszilárdulni látszik Magyarországon egy szelektív, a társadalmi esélyegyenlőség biztosítására alacsony szinten sem képes oktatási rendszer. Megszűntek a tömegoktatás színvonalát korábban "felfelé" mozdító tényezők (technológiai kényszer, államraison, munkásmozgalom). A közoktatás alapértékeinek (szabadság, demokrácia, szolidaritás) képviseletében, vajon újra találkozhat-e a pedagógiai progresszió a politikai baloldallal?

Írásomban nem vállalkozhatom többre, mint jelezni az igényt: megkerülhetetlen teoretikusan végiggondolni a "tömegoktatás korszakváltásának" problematikáját. Vajon teljességgel értelmezhető-e minden abból a nézőpontból, amire a XX. század végének elemzői hivatkoznak, ti. a iskolázás expanziójának nézőpontjából.¹ Az iskolázás expanzióján azt a világtendenciát értik a szerzők (hol hivatkozással a "tudástársadalomra", "információs társadalomra" vagy ezek ideológiájára, hol csupán egyszerűen a tényeket konstatálva), hogy a teljes középiskolázás általánossá válik a kötelező iskolarendszerben (legalábbis az euroatlanti civilizációban). A közoktatás lefelé terjeszkedik az óvoda-típusú intézmény felső évfolyamára. A fél-felsőfokú, más néven post-secondary képzés részévé válik a közoktatásnak. Sőt, tömegessé válik a felsőoktatás is.

Ugyanekkor a kor közoktatási folyamatainak értelmezéséhez – különösen a hazai változatéhoz – ott egy másik, ennél komorabb gondolat is. Nahalka István, a budapesti ELTE tanára fogalmazta igen élesen, adatokkal bizonyítva, hogy a "magyar közoktatási rendszer kettéosztása befejeződött". Hivatkozott írásában közreadott egy elemzést, amely 1997-ben készült a megyei és a nagyvárosi oktatáspolitikai fejlesztési tervekről. A szerző azt vizsgálta, hogy az önkormányzatok fejlesztési politikája milyen mértékben szolgálja az oktatásban az egyenlőtlenségek csökkentését. A tanulmány legfontosabb megállapítása az, hogy a magyar közoktatási rendszer átalakulása lezárult, s ezért a mai rendszer adta keretek között korlátozottak az esélyegyenlőség növelésének lehetőségei. Kiindulópontja az volt, s a vizsgálat eredményei csak még jobban megerősítették őt e hitében, hogy az esélyegyenlőség alakulása a magyar oktatási rendszer kiemelkedően legfontosabb kérdése. Legfőbb megállapítása: Magyarországon létrejött s megszilárdulni látszik egy rendkívül szelektív, a társadalmi esélyegyenlőség biztosítására még csak alacsony szinten sem képes, csak bizonyos társadalmi csoportok számára megfelelő feltételeket biztosító oktatási rendszer. Kicsit karcosabban fogalmazva: úgy tűnik, Magyarországon a társadalmi elit kiépítette a saját érdekeinek leginkább megfelelő iskolarendszert, s ezen legalábbis a közeli jövőben vagy a belátható jövőben nem kíván változtatni. Tanulmánya ennek az állításnak az alátámasztását célozza a megadott dokumentumok tartalomelemzése alapján.²

Hogyan is állunk tehát?

A helyzetképnek valóban lényegi eleme, hogy az iskolarendszer kettészakadt.

Hogy is van ez? Egy történeti áttekintés tükrében nem jogosulatlan egy ilyen kérdésfeltevés sem: egyáltalán volt-e valamikor is nem kettészakított? Mikor, meddig tekinthetünk úgy az iskola világára – akár a létező szocializmus viszonyai közepette is -, hogy reálisan, a valóságban nem ún. kettős iskolarendszer működött volna? A hátrányos helyzetet firtató oktatásszociológusok oly hamar, oly korán rámutattak arra, hogy az ideológiai csinnadratta mögött ez a helyzet igazán sosem szűnt meg. Leginkább Ferge Zsuzsától tanulhattuk meg, hogy mindig is érvényesült szelekciós funkció (a társadalmi különbségek elosztásának ideológiai leplezése – egyben legitimálása – a tudásbéli, képességbéli, iskolai teljesítmény-béli különbségekkel).³ Nos ez a tömegoktatásnak nemhogy kísérőjelensége, de éppenséggel elemi genetikus kódja volt. Mondhatni azt is: nem kis részt, ha nem egészében ez a szándék idézte elő az iskolarendszer létrejöttét!⁴ . S megmaradt az elitek számára a fejlesztő funkció. Szakmánk árulásának nevezték többen, hogy a pedagógia hajlandó volt a két funkciót összemosni, ködösíteni.

A tény az – szerintem legalábbis -, hogy napjainkban világszerte (s ennek nyomán hazánkban is) megszűnt az a közmegegyezés – feltételezzük óvatosan, hogy volt ilyen -, amely a tömegoktatásban (is) "felfelé" mozgatta az oktatás-képzés színvonalát. Úgy véljük – talán Gramscira hivatkozhatnánk leginkább -, hogy a tömegoktatás első nagy periódusában (a modernizáció különböző jelenségeinek egybeesése nyomán) volt ilyen közmegegyezés. S úgy véljük, hogy ez mára alapvetően megszűnt.

Megszűnt az a technológiai kényszer, amely az ipari forradalomban kikövetelte a "néptömegek" magasabb képzését. (A globalizáció munkaerőszükségletéről szóló rémtörténetek mind erről szólnak – nincs szükség "tömeg-munkaerőre".)⁵

Megszűnt – így vélem, legalábbis egy vitára invitáló írás keretei között – az az "államraison", melynek érdeke volt valamelyest is művelt "alattvalókat" nevelni iskoláiban – akár "felvilágosult monarchikus", akár polgári, akár "létező szocialista" változatban. Manipulatív célokhoz immár nincs szükség hatékony iskolázásra.

Megszűnt – tapasztaljuk – végül az a valóságos, és korábban a tömegoktatás színvonalára komoly befolyást gyakorló tömegnyomás is – mondjuk, a munkásmozgalom -, mely tehát valósággal kikövetelte fiainak az iskolázás növekvő idejét, színvonalát. Vajda Zsuzsa, szegedi pszichológus professzor írt erről (kéziratban-maradt) szomorú tanulmányt. Szerinte sem világméretekben, sem Magyarországon nincs ma olyan politikai erő, amely a peremre szorultak jobb iskolázása érdekében lépne fel. E sorok írójának is keserű tapasztalata ez.

Idézzük fel emlékeinket a civil társadalom (máskülönben örvendetes) aktivizálódásairól iskolaügyben! Egyetlen iskolabezárás elleni népmozgalom sem e peremre szorultak érdekében lépett fel. Az engedetlenségi mozgalmak jellegzetesen középosztálybeli megmozdulások voltak a 90-es években. No, legyen egy ellenpéldánk! Itt volt az észak-magyarországi bányaváros, ahol a városháza előtti szülői ülősztrájk során elhangzott: mi lesz a szegény cigánygyerekekkel, ha hagyományos iskolájukat bezárja az önkormányzat. Aztán kiderült, korántsem a szegény cigánygyermekek szegény szülei ülősztrájkoltak, hanem azon iskoláé, ahová a bezárt iskolából kizárt gyerekeket átiskolázták volna. Vagyis ez is egy szegregáció-párti engedetlenségi mozgalom volt! Jászladány elhúzódó válsága, helyi társadalom-állam konfliktusa ugyanerről szól: a tanszabadság demokratikus jelszavával hajtja végre a település fehér középosztálya exodusát a község iskolájából, hogy immár alapítványként bérbevegye ugyanazt az épületet szegregáció útján létrehozott "tiszta" tanulócsoportjai számára.

Magam is azt vallom, hogy három létező érdek egybeesése volt a korszakváltás előtt a tömegoktatás (szebben mondom: közoktatás) motorja. A felvilágosult abszolutista államraison, a képzettebb munkaerő iránti szükséglet s a tömegek kultúrakövetelő nyomásgyakorló ereje.

Ma a munkaerőpiac az iskolától nem igényel annyi jólképzett munkaerőt – a high tech kiképzi önmagának, s nem az iskolától várja, bizonyította több előadásában, írásában is a szakképzésért felelős (szakemberként is tiszteletreméltó) helyettes államtitkár, Benedek András. A multik saját képzőintézményeiben képzik ki kiválasztott dolgozóikat, a McDonald'snak is saját iskolarendszere, még "egyeteme" is van. Ez a tudás aztán nagyon huncut tudás – szólnak az elemzések. Nagy kreativitást igénylő, ugyanakkor mégis olyannyira speciális, hogy a kiképzett munkaerő más cégnél nem is tudja alkalmazni, ott – ha beválasztják az automatizált üzem új csapatába – újra kell tanulnia mindent.

A nagyszámú kívülmaradott esetére pedig beteljesült tehát a jóslat az "ifjúsági rezervátumról".⁶ Ha ennyi "fölösleges ember" születik, akkor az iskolába, legalábbis az ő iskolázásukba való beruházás nem több, mint a "karámban tartás" biztonságának biztosítása. Ez ugyan nem kevés, egyre növekvő létszámú biztonsági szolgálatot, iskolarendőrséget meg mágneses "beléptető kapukat", komfortosabb épületeket, pszichológust stb. kíván.

E komor helyzetkép – talán negatív utópia – után vegyük sorra a közoktatás fejlődését szolgáló, a baloldalon is nemesen csengő eszmék állapotát.

Szabadság, demokrácia, szolidaritás.

Mindezen értékek együttes érvényesítése, a "bilincses iskolák" elpusztítása érdekében igazolható az ún. polgári reformpedagógiák és a baloldal több évtizeden át tartó történelmi szövetsége. Voltak közös szellemi-eszmei gyökerek s közös vállalkozások is.⁷ Aztán a maga konkrétságában ugyan valóságos koncepciós perekben lefejezett "pedológia" mégiscsak a maga általánosságában nem cáfolhatóan eszközévé tudott válni a szelekciónak.⁸

A "munkaiskola" sajátos hazai megoldásai (főként a tragikusan korán meghalt Gáspár László Szentlőrince a 60-as évek legvégétől) mégiscsak a szabadság korlátozásának eszközévé is váltak, hiszen az "általános foglalkoztatás elve" érvényesült abban a pillanatban, amikor a – pedagógiailag egyébként impozánsan hatékony, s a magyar példában egyedülállóan megvalósuló – "termelés és gazdálkodás" bevonult a kötelező iskolai foglalkozások körébe.⁹ Példánk szemlélteti, hogy a fenti értékek együttes, organikus érvényesítése a maga nemében nem is olyan könnyű, talán nem is igazán megoldható feladat!

Most akkor a reális mozgásokból mi az, ami a baloldalt (is) segítheti?

• A középiskolázás expanziója. Vagyis a tény, hogy – a középosztály gimnáziumainak makacs, de nem felmorzsolhatatlan ellenállása ellenére – az érettségit adó teljes középiskolázás realitás. (Ha a középiskolai tanárság nem kívánja megfosztani önmagát munkahelyeitől, akkor szövetségeséül szegődik e tendenciának.)
• A Nemzeti Alaptanterv ún. modernizációs tartalmai. A NAT egy akadémikus-arisztokratikus műveltségképet próbált korrigálni az 1989 és 1996 közti érlelődési folyamatban. A kultúra demokratizálódása jegyében az alábbiak történtek ebben, az oktatás tartalmát – megannyi szabadságjog biztosítása mellett – szabályozni kívánó dokumentumban: teret nyert a mindennapi kultúra, a mindennapi kommunikáció, a médiakultúra, az ún. eszköztudások, a képességfejlesztés, az interkulturalitás elve. A természettudományokban egy "science" típusú gyakorlatias természetismeret oktatásának igenlése mutatható ki, a társadalomtudományokban a "jelenismeret"; a szinkron társadalmi eligazodást segítő tudások felértékelődtek: megjelent az embertan, mikroökonómia stb.¹⁰

(Van itt persze ellentmondás is! Éppen a francia baloldal "Elsőbbséget élvező Iskolázási Zónák" – ZEP-ek – mozgalmának aktivistái hívják fel a figyelmet arra, hogy a "kartoon-kultúra" iskolai legitimációja, sőt a kreatív önkifejezés igenlése a művészeti nevelésben – szemben a klasszikus elitiskolák kitartásával a klasszikus tudások mellett – végül mégis csak újratermeli a szakadékot a társadalom kultúrahordozó és -teremtő csoportjai között, ahelyett, hogy egy hatékony iskolázás e szakadékot hidalná át. A fenti eszközökkel kínált – bármily jószándékú – pedagógiai "öröm" könnyen a gyarmatosítók által adományozott csillogó üveggyöngy lesz e gyerekek számára. Az üveggyöngy-metafora nem véletlen: a ZEP-ekbe alapvetően a bevándorló-gyerekek járnak.)

S milyen tendenciák hajtják a jobboldal malmára a vizet?

• A korai szelekció liberalizálása. A "szabadság" jegyében és nevében zilálta széjjel már Glatz miniszter az egységes (bár igazán nem egészen "comprehensive") általános iskolát. A szabadság megvalósulása, az iskolarendszer ilyen értelmű széttagolódása nehezen, sőt egyáltalán nem "visszagyömöszölhető" szabadságjog, de ettől a tény még tény: a korai szelekció nyilvánvalóan kinek kedvez, kinek nem. A nyolcosztályos általános iskola – szólnak az elfogulatlan elemzők – mára jóformán újra csak zsákutcás képzést megvalósító, "Rest-schule", a maradék iskolája lett.
• A klasszikus középosztályi könyves-kultúra visszaerősödése. Lám még a NAT is rendelt – derék magyartanárnők követelésére – kötelező műlistát az irodalomtantárgyhoz, a kerettantervben újabb tantárgyak követték e példát, szűkítve az ízlések és (csoport)kultúrák – termékeny, igazoltan kultúrateremtő, de mindenképpen a társadalom minimális integráltságának esélyt adó – párbeszédének lehetőségét. Énektanításunk büszke konzervativizmusa – éppenséggel Kodály ellenében – kizár a sikeres énektanulásból tömegeket. Hátborzongató paradoxon: a Mester valóban népi és demokratikus öntudattól eltelve állt ki az éneklés-központú zenei tömegoktatás mellett (úgymond az énekhang a legdemokratikusabb hangszer, hisz mindenkinek megadatik), s ezenközben az ún. tömegkultúrában (az iskola számára alegális, ha nem illegális tömegkultúrában) a hangszer által, illetve elektronikusan rögzített, avagy kreatívan keltett zenei élmény az elfogadottabb – hogy úgy mondjam, a beatnik nemzedék óta.

S vajon kinek segít az Internet? Bizonyára demokratizál… Ha a hozzáférés valóban szabad lesz. Talán a Teleházak mozgalma szolgálhat ilyen irányt.

A szabadság – próbáltam igazolni néhány példával – a kínálat szabadsága. De ez a kínálat fizetőképes keresletre vágyik. Értük versenyez. (Alig néhány kivételtől eltekintve.) De őértük (!) senki sem fizet be!

A szegregáció szinte önszegregációvá válik. Nézzük csak egy metszetét: a nemzeti kisebbségek anyanyelvi kultúrájának őrzéséért voltaképpen a gyerekek szabadsága áldoztatik be. A "magyar" gyerek már rég focizik – szabadon vagy a napköziben -, amikor a "kisebbségi gyermek" még kötelező extraórában kisebbségi nyelvet tanul. No és mire viszi, ha szlovákul, románul ("odaát" meg magyarul), sőt lovári cigányul tanulja meg Pithagorász tételét, a Pragmatica Sanctiót – a kalcinált szódát¹¹ -, a kvantummechanikát?

Bonyolítja mindezt a oktatáspolitika néhány ellentmondása.

Központi beavatkozás versus autonómiák?

Jóformán feloldhatatlan csapda, ha baloldali oktatáspolitikus lép bele. A demokrácia és a szabadság elve konfrontálódik. Valamerre – s ami a legrosszabb ilyenkor: a napi politikai erőviszonyoknak alárendelődve – engedni kell.

Önkormányzati iskolafenntartás versus civil iskolafenntartás?

Újra csak a társadalmi akaratnak és a közösségi akaratoknak a baloldali gondolkodás számára igen nehéz antinómiája.

A tényekhez ugyanakkor hozzátartozik, hogy a leszakadók, hátrányos helyzetűek iskolázásába szellemi, pedagógiai tőkét mégiscsak a magániskolák pedagógusai, az Alapítványi és Magániskolák Egyesülete ún. "karitatív tagozatának" iskolái adtak a Burattinótól a Belvárosi Tanodán, a Zöld Kakason át a Józsefvárosi Tanodáig, a Kalyi Jag Iskoláig.

Miért van az, hogy az iskolaszékek rövid és hányattatott legújabbkori történetük során többnyire saját települési önkormányzataikkal hadakoztak?

Miért nem terjedt el Magyarországon a "community school", vagy az "open education"?

Azt mondjuk – balról fogalmazva -, hogy nincs más út: civil mozgalmakat lábra állítani az iskolákért. S ilyenkor mindig ott a történeti példa, a NÉKOSZ-é. Erényei igen! S irgalmatlan ellentmondásai – a janicsárképzés bélyege? Az emlékezetes Jancsó-film népikollégista-rajza?

Öntevékeny művelődési mozgalmak segítenék a kérdés megoldását – mint immár több mint száz éve a munkásmozgalomban is? De hát működik-e, működhet-e a médiahatalom mellett öntevékeny tömegkultúra, közösségi kultúra? A páva-körök népdalos mozgalmába életet lehelő Vass Lajos vajon nem az utolsó példa volt-e két kultúrahordozó szövetségkötésére? Létrejönnek-e – létrejöhetnek-e – a szabad művelődés kis körei? Olvasókörök, munkásdalárdák, szabad napközik mintáin? A közösségi média egyrészt valóban közösségi-e (s nem csupán néhány entuziaszta értelmiségi kedves játéka)? A népfőiskolát kisajátíthatja e a konzervatív oldal? A szükséges állami segítség nem válik-e gyámsággá, a kezdeményezések önszerveződő jellegének fékezőjévé? Állami segítség (fenntartási támogatás, animátorképzés stb.) nélkül nem halnak-e el szinte születésük pillanatában e kezdeményezések?

S még a hatékonyságról mint értékről nem is szóltam. Nemcsak egy – tartósan – forráshiányos társadalom oktatásügyében kérdés ez, hanem egy viszonylag jól finanszírozott oktatási rendszer esetében is. Nem véletlen, hogy a közgazdászok minden beruházási kampány idején prüszkölnek. Restrikcióért kiáltanak, legalábbis "lyukas zsákként" rajzolják meg az iskola képét.¹²

Megválaszolatlan, megvitatatlan kérdések. Ha feloldhatatlan ellentmondások, akkor igazolni látszik a karakteres baloldali oktatáspolitika bénasága, koncepciótlansága. Ha van feloldás, akkor az meg nem könnyű szellemi feladat.

Mindehhez – vitára serkentésül – immár csak egy, bár nem lényegtelen kérdésről szólnék. Szólnék azért, mert napjaink neveléstörténeti írásaiban a jelenségről nem esik szó, eltitkolni való, mint az ifjúkori botlás. Másfelől a korábbi – magát marxistának nevező – neveléstörténet ideologikusan igazolta a történelmi szakítást deklaráló (a sztálini thermidorral az iskola konzervatív visszarendeződését¹³ szolgáló) moszkvai vagy budapesti párthatározatokat, s ebbéli bűntudatától aztán alig tud megszabadulni.

De mégis fel kell tenni a kérdést – s érvényesen megmagyarázni -, vajon mi magyarázza, hogy a pedagógiai progresszió száz éve (a Gyermeknek jósolt évszázad kezdetén – Ellen Key híres könyvére, a reformpedagógia nyitányára utalok e kifejezéssel) mégis csak összetalálkozott a politikai baloldallal. Gondoljunk a Tanácsköztársaság közoktatási népbiztosságán aktív szerepet vállaló Nagy Lászlóra, s a pedagógiai nézeteit felvállaló Tanácsköztársaságra. Gondoljunk az elegáns Teofil Sackijra, aki a moszkvai proletárgyermekeknek s szüleiknek szervezett "settlementet". De gondoljunk Lunacsarszkijra. Vagy akár a francia Freinet-re, aki magát proletárok pedagógusának tartotta, miközben kései kritikusai – csak mert a derék Vence-i néptanító "odaát", a polgári Franciaországban működött – könnyedén "leburzsoázták", vagy gondoljunk a növendékeit a treblinkai haláltáborba is követő varsói Öreg Doktorra, Janusz Korczakra¹⁴ , s csaknem kortársunkra: a "felszabadítás brazíliai pedagógusára", Paolo Freire-re, s annyi mindenkire még!

Megismételhetetlen ez az összetalálkozás?

Jegyzetek

1 Ez az írás bővített változata annak a vitaindítónak, amelyet a Baloldali Alternatíva Egyesülés egyik összejövetelén végül is nem vitattunk meg igazán. Szervezési hiba? A kérdés bonyolultsága? Vagy éppen túlságos egyszerűsége? Tény, hogy a kisszámú hallgatóság nemigen segítette a dilemmák feloldását. Egy más nyilvánosság, az Eszmélet köre vajon hogyan fogadja?

Akkor végképp nem gondoltam, hogy váratlanul le is egyszerűsödhet a kédésfeltevés. Pusztán "bemelegítésül" – annak idején a FIDESZ-MDF-Kisgazda kormányzat ereje teljében volt még, ha volt "ereje telje" egyáltalán -, "figyelemfelkeltő riogatásul" idéztem az oktatási tárcának frissen bemutatott tervezetét a kétszintű érettségi tételeiről, s benne a Magyarország a II. világháború után című tételsor két változatát mutattam fel ijesztő példaként a fiatal nemzedék kemény ideológiai válaszok mentén való tudatos kettészakításának kísérleteként. Ugyanis az "emelt szintű" tételek közt e tétel kifejtésében van egy altétel: "1945-47, polgári demokratikus kísérlet", míg a "középszintű" érettségizőknek e témakörből csupán annyi van: "a kommunista diktatúrák kitörése". Vagyis e tervezet szerint lesz olyan érettségizett fiatal, aki csakugyan nem fog tudni mást erről a mégiscsak árnyaltan bonyolult korszakról, mint azt, hogy "bejöttek az oroszok és elvitték az órákat."

Mondom, nem gondoltam, hogy ez a kicsit ironikusan kiélezett "captatio benevolentiae" egy éven belül komolyra fordul. A média olyan arcátlanul sugárzott "ordas eszméket" nem kis részt ifjú hallgatóknak, nézőknek, hogy már-már azt hihetnők, a pedagógiának, a baloldali pedagógiának jóformán nem is lesz más dolga, mint azon fáradoznia, lehet-e hatékony "védőoltással" ellensúlyozni a bizony immár fertőzött szervezetet. Az írás első fogalmazása idején zajlott a MIÉP kampánya Fradi-MTK ügyben, a Pannon Rádióban pedig uszító dalt énekeltek, amelynek tartalma: "bosszuljuk meg Solymosi Eszter vérét". Az augusztus 4-i Hét-nek a Sziget Fesztiválról szóló tudósítását e sorok írójának beadványára marasztalta el az ORTT panaszirodája, mint gyűlöletkeltésre alkalmas műsort. Az már viszont e tanulmány alapkérdéseihez tartozik, hogy a jobboldali populizmus miképpen ötvözi az antiglobalizációs propagandát a nyílt antiszemitizmussal.

2 Nahalka István: "A magyar közoktatás kettészakadása befejeződött", Új pedagógiai Szemle 1998/5.

3 Ferge Zsuzsa: Az iskolarendszer és az iskolai tudás társadalmi meghatározottsága, Budapest, 1976.

4 Ferge emlékezetes bizonyítását aztán leginkább a létező szocializmus létező iskolájának lényegében újbaloldali kritikusai gondolták tovább. (Hogy az iskola szelekciós funkcióit feltáró Gazsó Ferencet lehet-e ebbe a körbe sorolni, az éppenséggel lehet vitatható, de nem feltétlenül az.) Különös érdekessége közgondolkodásunknak, hogy Loránd Ferenc annak idején, 1980 legelején a Világosságban megjelent, sok szempontból az iskolakritikában korszakhatárként felfogott "Cui prodest?" című dolgozatát 2002-ben, az OKKER-nél megjelent összegyűjtött tanulmánykötetében változtatás nélkül újra közreadta. (Értékek és generációk, Bp. 2002. 267. o.).

5 A globalizáció-kritika "negatív utópiái" közül ebben a vonatkozásban leginkább a német szerzőpáros röpiratára szoktak hivatkozni, akik adatokat sorakoztatnak fel arról, hogy a globalizáció előidézte technikai-technológiai fejlődés közepette az emberiség 80%-a válik "felesleges emberré". Témánk szemponjtából az "ifjúsági rezervátumban" (és pedagógiai szempontból is csupán a békében tartás-maradás szocializációs parancsának közvetítésére hivatott intézményekben – édes istenem, s ezt is még iskolának merjük nevezni?) őrizni rendelt "városi indiánná". (Hans-Peter Martin-Harald Schumann: A globalizáció csapdája. Támadás a demokrácia ellen. Perfekt Kiadó, Budapest, 1998.)

6 Talán még Ernst Fischer vezette be a fogalmat, talán még marxista korában: A fiatal nemzedék problémái. Bp. 1964.

7 Vö. Köte Sándor: A szocialista munkaiskola kezdetei 1917-1920. Bp. 1979., vagy Vág Ottó: Reformmozgalmak és reformelméletek a pedagógiában, Bp., 1985. c. könyvét, vagy a magam szerkesztette, a Magyar Drámapedagógiai Társaság gondozásában kiadott Reformpedagógiai olvasókönyv c. kötetbe felvett szemelvényeket (1993).

8 Neveléstörténetünk néhány úttörő kezdeményezés után máig adósa e problematika alapos elemzésének. Az egykori Szovjetunió első évtizedeiben végbement pedagógiai-közoktatási történések elemzése mára jóformán tabu, a történelmi amnéziában csupán démonok derengenek immár. (Vö. Knausz Imre: "A magyar pedológia pere", Pedagógiai Szemle, 1986/3., ill. Trencsényi László: "Vágyakozás kritikai szocializmuskritikára", Iskolakultúra, 2002/11.)

9 Az egyedülállóan új az volt éppen – szovjet, NDK és kubai megoldásoktól eltérően -, hogy a szentlőrinci típusú innovációkban a gyerekek a jól szervezett munkavégzés mellett valóban gazdálkodtak is, döntöttek bérekről, beruházásokról, felhalmozásról stb. Minden elemző – maga Gáspár is – ezeket a rokonszenvesen az emberi teljesség felé nyitó változtatásokat az 1968-cal bevezetett "új gazdasági mechanizmussal", azaz a korlátozott piacgazdaság térnyerésével hozta összefüggésbe. L. erről az iskolaalapító elméleti és gyakorlati megnyilatkozásait (A társadalmi gyakorlat és az általános nevelés tartalma, Bp. 1977., A szentlőrinci iskolakísérlet, Bp. 1984., "Lélegzetvétel" (interjú), Ifjúsági Szemle, 1989/2. stb.)

10 Hogy a Fidesz-MDF-Kisgazda kormányzat az ún. kerettantervvel fékezte a NAT jótékony "habzását", nos ezt tekintsük efemer közbeavatkozásnak. A 2002-ben hatalomra került MSZP-SZDSZ kormányzat, a választási programhoz képest ugyan reálpolitikus óvatossággal, de mégiscsak lazított a kerettantervek béklyóin, s reformígéreteiben a NAT tartalmait érvényesíteni kívánó, szakmailag az eddigieknél jobban támogatott helyi innovációgerjesztés szerepel (ami persze eredményezheti az elitek elitiskoláinak szárnyalását, s a "maradékok iskoláinak" (a német szaknyelv már alkalmazza a "Restschule" kifejezést erre az esetre) további, immár végzetes elmaradását, lemaradását.

11 Utalok Móra Ferenc klasszikus elbeszélésére.

12 Coombstól Timár Jánosig ível az így gondolkodók sora. Vannak szolidárisabb gondolkodók, ők azonban a szolidaritási beruházásokat nem az iskola zsákjába, hanem a szociális ellátás zsákjába tömnék. Mondhatnám: halat adnának a halfogás tudományának átadása helyett?

13 E fordulatoknak pedagógiai értelemben vett konzervatív voltát legélesebben Mihály Ottó igazolta "Fordulat és reform" című cikksorozatában, 1988-89-ben a Köznevelés című oktatási hetilap hasábjain. Tanulmány formájában megjelent 2000-ben Az emberi minőség esélyei című kötetében.

14 Egyébként utóbbiak ketten – egymástól függetlenül – először fogalmazták meg a 20-as évek elején a gyermekek jogait.

A halál "árfolyama" szélsőségesen ugrál az élet "világtőzsdéjén" – miközben a politika rendre értékeket és arányokat torzít, érdekeket abszolutizál. Vajon csakis a halállal, a megsemmisítéssel való fenyegetés vethet gátat a halálnak és a megsemmisülésnek, a tömegpusztítás kilátása a tömegpusztulásnak?

A végzetkultusz ezredfordulós fellángolása véget ért, a világvége-várás láza lecsillapodott, a rituális tömeges öngyilkosságok visszavonulóban vannak… Egy olyan rejtélyes tünetcsoport azonban, mint a halállal – a megsemmisüléssel és megsemmisítéssel – való manipuláció, megmaradt, sőt felerősödött világunkban: az együttélés mellett ismét tényező lett az együttpusztulás. A halál "árfolyama" szélsőségesen ugrál az élet "világtőzsdéjén", miközben a politika rendre értékeket és arányokat torzít, érdekeket abszolutizál – egyszóval, működik…

Tekintélyes fórumokon első számú közellenségnek kiáltották ki a néhány ezer áldozatot szedő "látványterrorizmust", miközben elhanyagolt kontinenseken tízmilliókat ítélnek halálra világunk "hagyományos" bajai. Egymilliárd ember éhezik szerte a világon, ebből 777 millióan a "harmadik világban". Az éhhalállal szembenézők számát – az ENSZ Élelmezésügyi Világszervezete (FAO) szerint -, a jelenlegi ütemben, a tervezett 2015 helyett csak 2050-ig lehet felére csökkenteni.

Az élet értelme – az élethez való ragaszkodás csakúgy, mint az élet eltaszítása vagy semmibevétele – fenntarthatóságának és minőségének függvénye. Aki nem ragaszkodik életéhez, kész vagy kénytelen tőle megválni, az bármire rávehető, bizonyos értelemben felelőtlen és fegyelmezhetetlen, irányíthatatlan és ellenőrizhetetlen. Ugyanakkor más szempontból befolyásolható és kihasználható: biztonsági kockázatot jelent a társadalom számára, azaz helyzetétől és eszköztárától függően veszélyes destabilizáló tényező.

Mindez olykor államokra, rendszerekre is érvényes.

2001. szeptember 11-e természetesen nem rengette meg a világot, amely összképében olyan maradt, mint amilyenre alakították. Némely tekintetben azonban új megvilágításba helyezte halál és élet, megsemmisülés és túlélés, közöny és veszélytudat, privát és állami terror, biztonság és elrettentés – a világrend és a világrendetlenség egész problematikáját.

***

Ráfordítás- és hozamkalkuláció a mai hadviselésben

Változnak a háborúk és változnak a hadviselők. Változik az államok szerepvállalása a konfliktusokban: beavatkoznak ott, ahol korábban nem avatkoztak volna be, beletörődnek befejezetlen hadjáratokba, sőt vereségekbe és visszavonulásokba is, ha aránytalan anyagi és főképpen emberáldozatokat kellene vállalni. "Privatizálódik" a fegyveres konfliktusok szférája, érvényesülést keresnek itt is a "piacgazdaság" törvényei, nő a kereslet az "olcsó katonák", a "nem ráfizetéses haderők", a "helyettesek háborúi" iránt. A nacionalista-szeparatista terrorizmus új, "jutányosabb" lehetőségeket keres: korábbi államképleteket gyengít meg, sodor megsemmisülésbe, s újak fogantatásához nyújt segédkezet. A fegyveres küzdelem új típusai nyomán új fogalmak, új definíciók honosodnak meg.

"Háború két állam között, amelyek közül az egyik még nem létezik." E meghatározást Martin van Creveld, a jeruzsálemi Héber Egyetem tekintélyes hadtörténész professzora vezette be az egyre tipikusabb, ún. "alacsony intenzitású" fegyveres konfliktusokkal kapcsolatban. A Berliner Zeitung 2000 elején interjút készített a merész, mondhatni "könnyed" szellemiségű kutatóval, aki a potsdami Hadtörténeti Intézetben éveken keresztül élvezte a Humboldt Alapítvány támogatását. Az interjú, amelyet teljes terjedelemben átvett a német hadsereg, a Bundeswehr hetilapja is¹ , elgondolkodtató megállapításokat fogalmaz meg a háború és a katonák, az állam és a háborúk mai viszonyáról.

"Nem lehet háborút vezetni, ha a katonák nem érzik a háborúban, hogy igazuk van. Ha ugyanis nincsenek meggyőződve arról, hogy az igazság az ő oldalukon áll, nem hagyják magukat megölni. S ha nem készek meghalni, akkor természetesen nem lehet háborút folytatni. Senki sem olyan ostoba, hogy igazságtalan, nem igaz ügyért áldozza fel önmagát. (…) Tulajdonképpen az egész szokványos hadijog ma már nem érvényes, mivel az az államok államok elleni háborúira vonatkozott. Igen gyakran nincs többé különbség kombattánsok és nem kombattánsok között; visszatérünk a harcosok és ártatlanok közötti középkori különbségtételhez. (…) Ezekben a háborúkban (…) immár nincsenek hadseregek. A hadsereget – eredeti meghatározása szerint – valamely állam építi. A hadsereg egyenruhát visel, és joga van ölni. (…) Az oroszok azt mondják – s a maguk szempontjából természetesen igazuk van -, hogy »ott (azaz Csecsenföldön – P. S.) nincs kormány, nincs hadsereg, csupán banditák vannak. Vannak vétkesek és ártatlanok. S a vétkeseket nem túl könnyű megkülönböztetni az ártatlanoktól…«"

Van Creveld felismeri, hogy miközben egyre kevesebb háborúra kerül sor államok között, mind több ugyanakkor a nem állami szereplők (szervezetek), illetve az államok és a szervezetek közötti háború. A kutató szerint, az államközi háborúkat az atomfegyverek tették lehetetlenné: a XX. század második felében egyetlen fejlett állam hadserege sem vívott háborút olyan ellenféllel, amely vele közel egyenrangú volt.

"Csak olyan parányi, jelentéktelen ellenféllel lehet háborút folytatni, amely annyira kicsi, hogy alig található meg a térképen, mint például Grenada. Ma kétszáz országból valószínűleg százkilencvenre érvényes, hogy hadserege hanyatlóban van nagysága, anyagi ellátottsága, a hazai bruttó nemzeti termékből való részesedése tekintetében. És ez sehol sem érvényes annyira, mint éppen a fejlett országokban, ugyanis ezek a legerősebbek, ezek rendelkeznek atomfegyverrel. A hadseregek olvadnak, mint a hó a napsütésben…"

Arra a kérdésre, törvényszerű-e, hogy a demokráciák "kelletlenül" bocsátkoznak háborúba, Martin van Creveld így válaszol: "Azt hiszem, a demokráciák elvben éppoly harciasak mint más államok. De a demokratikus országok nem viselnek hadat erős ellenféllel szemben, mert nem képesek rá, s nem viselnek hadat manapság gyenge ellenfelekkel szemben sem, mert nincs szükségük rá. Ha nincs lényegi fenyegetés, háborúzni – ostobaság… Az utolsó fél évszázadban az erős hadseregek a sokkal gyengébb ellenfelekkel vívott háborúkat majdnem kivétel nélkül elveszítették. Elmondható, hogy ha valaki lényegesen gyengébb ellenféllel bocsátkozik harcba, s ellenfelét megöli, akkor bűnöző. Ha viszont valaki nálánál sokkal gyengébbel hadakozik, s hagyja magát megölni, az idióta."

Valahányszor vita témája a NATO vezető hatalmainál a katonai erő alkalmazása mint a politika eszköze, felmerül a kérdés, elfogadható-e ezen országok lakossága, törvényhozása számára, hogy katonaságuk a bevetések során emberveszteséget szenvedjen el. Különösen vonatkozik ez olyan esetekre, amikor nem a szó szoros értelmében "a haza védelméről", hanem a haderők úgynevezett új feladatairól, egyebek között a nemzetközi békeműveletekben való részvételről van szó. Amerikai biztonságpolitikai állásfoglalások egész sora nevezi legmagasabb rendű célnak hadműveleteknél a saját veszteségek elkerülését. Általánossá válik, hogy a nyugati társadalmaknak az emberveszteségek vállalására való készsége mind alacsonyabbnak minősíthető.

Nem állnak rendelkezésre ugyanakkor megbízható adatok arra vonatkozóan, hogy a nyugati országok közvéleménye hajlandó lenne-e emberveszteséggel járó hadműveletek folytatásához hozzájárulni. Bizonyos vizsgálatokból azonban az derül ki, hogy míg a politikai és a katonai elit különösen érzékeny az emberveszteségre, addig – legalábbis az Egyesült Államokban – a társadalom elfogadhatónak tartana akár komolyabb veszteségeket is, ha például az USA Kína ellen lépne hadba Tajvan védelmében, vagy ha meg akarná akadályozni, hogy Szaddám Huszein tömegpusztító fegyverekhez jusson. Kisebb a veszteségvállalási készség viszont, ha a tét a demokrácia megvédése pl. Kongóban. A saját emberveszteségek vállalása nagy mértékben függ tehát a céloktól (amelyeknek ésszerűeknek kell lenniük) és az adott katonai vállalkozás sikerességének kilátásaitól.

• a katonai bevetések tervezése ezáltal szükségképpen nehezebbé válik, mivel hamis feltételezéseken nyugszik;
• ha a külföldön alkalmazott egységek legfőbb tennivalója az önvédelem, akkor többé nem oldhatók meg eredményesen a katonák tulajdonképpeni feladatai (például a nyugati békefenntartók a volt Jugoszlávia területén, tekintettel a várható kockázatokra, következetlenek voltak a háborús bűnösök üldözésében és őrizetbe vételében);
• a jövőbeni nyugati katonai műveleteknél bonyodalmat okozó tényező lehet az ellentmondás az ellenfél polgári lakosságának és létesítményeinek lehetőség szerinti kímélésére irányuló szándék és a saját veszteségek elkerülését, vagy alacsony szinten tartását célzó törekvések között (hosszabb ideig tartó és intenzívebb – egyben pontatlanabb – bombázás nagy magasságból, elkerülendő a szárazföldi csapatok bevetését, bár azok jobban különbséget tudnának tenni polgári és katonai célpontok között, s ily módon csökkenthetnék a "járulékos" károkozást – igaz, nagyobb saját veszteségek árán);
• külföldi bevetések során előbb-utóbb növekvő emberveszteségre kell számítani. Ha a haláleseteket a bevetés sikertelenségeként könyvelik el, akkor nemcsak a Nyugat politikai cselekvőképességét nyirbálják meg, hanem a nyugati politika keresztülvihetőségét is korlátozzák (az ellenfélnek elegendő néhány nyugati katonát megsemmisítenie ahhoz, hogy kieszközölje a nyugati haderő távozását).²

Egyre szembeötlőbbé válik a kontraszt egyrészt a halálra szánt gerillák, az öngyilkos merénylők, a terroristák, másrészt a technikával teleaggatott, bemázolt képű hímestojás-látványkatonák között. Ha a "Nyugat" "Keletre" néz, idegenkedve, hol csodálattal, hol elképedve tekint a "keleti" katonára, annak értékrendjére, a halálhoz való viszonyára, a hadsereg- és a katonaetika nyugaton túlhaladott szellemiségére.

"A kommunista hadseregek katonáinak soha nem szabad hadifogságba esniük. Inkább meg kell halniuk, s haláluk minél drámaibb, annál magasztosabb." Ezzel vezette be egyik írását 2000 végén a Frankfurter Allgemeine Zeitung, két példával illusztrálva egy "halálra szánt", illetve egy "életre szánt" kínai katona sorsának alakulását.

Akkoriban ünnepelték a Kínai Népköztársaságban Jang Ken-sze kínai kapitány hősi halálának 50. évfordulóját. A koreai háborúban a kínai tiszt, százada élén, az utolsó emberig – saját magáig – kitartott, hogy feltartóztassa a támadó amerikai First Infantry Divisiont, és "félelemre tanítsa az ellenséget". A végső amerikai támadáskor az egymaga maradt százados két dinamitrudat erősített derekára, és rohamra indult az ellenséges vonalak felé. A támadást feltartóztatta, s az amerikai zászlót kettétörte. Azóta – mint az írásban áll – "Jang Ken-sze ott él mélyen a kínai nép szívében".

"A hadifoglyok árulóknak számítottak" című cikk második fele könyvismertetés. Arról szól, hogy ugyancsak fél évszázada egy másik kínai hazafi, Csang Cö-si, aki fizikusnak készült, önként jelentkezett a hadseregbe, ahol politikai tiszt lett. Egységét Koreában egy amerikai gépesített hadosztály bekerítette, s az 1951. május 26-i kitörési kísérletnél az éhségtől és álmatlanságtól kimerült tiszt eszméletét vesztette, majd amikor magához tért, amerikai hadifogságban találta magát. Lekésett tehát arról, hogy a hadifogság helyett inkább az önkéntes halált válassza.

Az angolul jól beszélő Csang Cö-si a hadifogolytáborban tolmács lett, így szabadon mozoghatott, és – a német lap szerint – elkezdett pártcsoportot szervezni, s az amerikaiak ellen agitálni. 1953. szeptemberében – a fegyverszünet megkötése után – Csang a hadifogságból önként visszatért hazájába, miközben sok honfitársa "a szabadságot választotta", vagyis Dél-Koreában maradt. A kommunista párt, hivatkozva a katonai szolgálati szabályzat 7. pontjára, miszerint "soha ne hagyd magad foglyul ejteni", árulónak bélyegezte Csangot, s töredelmes vallomást követelt tőle. A "próbaidő" huszonhat évig tartott: Csang nem kapott munkát, első felesége politikai okokból elhagyta, második felesége pedig, akinek testvére Tajvanra szökött, kegyvesztett lett. Csang azonban nem ábrándult ki sem hazájából, sem a pártból. Változtak az idők, s így megírhatta visszaemlékezéseit, Az én koreai háborúm – egy kínai hadifogoly története címmel. A könyv a modernizálódó Kínában bestseller lett, s a nyugati sajtó is felfigyelt rá.³

Palesztina, Csecsenföld: szentesített célok, öngyilkos eszközök

"Mit veszíthetünk? Nincs szükség a mártíromságra való lelki felkészítésre, ezt Izrael már elvégezte." "A hazafiság ösztönöz, a vallás pedig megtanít arra, hogy ne félj, megtanítja, hogy lelked eljusson a boldogsághoz." "Az iszlám tanításában benne van, hogy azoknak, akik feláldozzák magukat Isten nevében, jutalom jár." "Amikor a mozgalomhoz csatlakozol, tudod, hogy az áldozat érték, ha pedig Isten kéri – kötelesség." "Izraeli koponyákkal szegélyezzük a paradicsomba vezető utat!"

Ezek palesztin megnyilatkozások az öngyilkos terrorizmusról, azaz saját szóhasználatuk szerint: a mártíromságról.

Az öngyilkos merényletek jelenlegi sorozata a Közel-Keleten alig két évtizedre nyúlik vissza. Először az 1980-as évek elején Libanonban fordult elő, hogy radikális iszlám öngyilkos gerillák – a síita Hezbollah tagjai – robbanóanyaggal teli teherautókkal áttörték az amerikai és a francia laktanyák kapuját, vállalva az előre megtervezett halált. Bejrútban 1983 októberében egy amerikai laktanya megtámadásakor 240 ember halt meg. A radikális iszlám palesztin ellenállási szervezet, a Hamasz első ízben 1993 májusában követett el öngyilkos merényletet izraeli polgári személyek ellen. Azóta, Izrael elleni harca során, a Hamasz és az Iszlám Dzsihád számtalanszor bevetette "élő robbanótölteteit". A tizenéves fiatalokat mint potenciális merénylőket jó előre kiválasztják s alaposan felkészítik tettük elkövetésére. Korán-iskolákban írástudók barátkoztatják meg őket az önkéntes halál gondolatával, s az ifjú mártírjelölteknek bátorsági próbákon kell megbízhatóságukat és félelmet nem ismerő eltökéltségüket bizonyítaniuk, hogy majdan hősök, haláluk után pedig honfitársaik számára példaképek legyenek.

A Washingtonban 1993-ban elindított izraeli-palesztin békefolyamatot – egyes vélemények szerint – ezek az öngyilkos merényletek futtatták zátonyra. A kamikáze stílusú merénylők elleni harcban egy ideig – különösen a Hamasz 1996. februári-márciusi bosszúhadjárata után – az izraeli és a palesztin titkosszolgálatok közötti együttműködés jelentős eredményeket hozott. Az amerikai titkosszolgálat, a CIA által összehangolt együttműködés lehetővé tette, hogy razziák és letartóztatások sorozatával nagyrészt felgöngyölítsék a terrorszervezetek infrastruktúráját. Palesztin részről ebben az ún. preventív biztonsági szolgálat működött közre, amelyet Ciszjordániában Dzsibril Radzsub, Gázában pedig Mohamed Dahlan irányított, akik ismertségre és hitelre tettek szert az izraeliek körében.

Az új intifáda megkezdődésével (2000. szeptember 28-a után) e biztonsági együttműködés gyakorlatilag megszűnt. Ariel Saron – akkoriban az izraeli ellenzék vezére – már 2000 októberében Dahlan fejét követelte, mert az – állítólag – részt vett terrorcselekmények előkészítésében. Érdekes módon Dahlant az izraeli titkosszolgálat egyik volt tábornoka vette védelmébe, hangsúlyozva, hogy a palesztin tiszt többet tett Izrael biztonságáért, mint sok izraeli kollégája. 2001 áprilisában – Saron miniszterelnöki kinevezése után – az izraeli hadsereg Gáza határán tüzet nyitott arra a palesztin gépkocsioszlopra, amellyel Dahlan tért haza az amerikai nagykövet által Tel Avivban rendezett biztonságpolitikai összejövetelről. Május végén az izraeliek Dzsibril Radzsub házából leadott állítólagos lövésekre "válaszoltak" hasonló módon. A két fél biztonsági szolgálatai közötti együttműködés, úgy tűnik, immár csak lényeges politikai engedmények árán állítható helyre – amire azonban egyelőre egyik fél sem mutat készséget.⁴

Izrael párizsi nagykövete, Elie Barnavi 2001 júniusában a tekintélyes francia lap, a Le Monde hasábjain "értelmezte" a palesztin "kamikáze"-jelenséget (miután az újság közölt egy karikatúrát, amely az öldöklések terén egyenlőségjelet tett a fanatizált palesztinok és izraeliek közé).

A nagykövet a radikális palesztin iszlámizmus célját tömören így határozta meg: kiirtani a zsidókat, bárhol is élnek, "felszabadítani" egész Palesztinát a tengertől a Jordán folyóig.

"Annak, aki vissza akarja szerezni az 1967 júniusában elvesztett területeket, hogy független palesztin államot hozzon létre Izrael szomszédságában, ha valamitől, hát leginkább éppen attól kellene tartózkodnia, hogy a zsidó állam szívében polgári célpontokat szemeljen ki magának. Ez ugyanis nyilvánvalóan a legjobb eszköz az izraeli társadalom egységbe forrasztására, és arra, hogy biztosítsa Izrael számára a nemzetközi közvélemény rokonszenvét."

A diplomata szerint, Izrael bármit is tesz, a harc palesztin oldalról folytatódni fog, "amíg az utolsó palesztinai zsidó is nem választja a száműzetés útját, vagy nem öli magát a Földközi-tenger vizébe". Elie Barnavi írásának kulcsmondata: "Az iszlámisták igazi ellensége a béke."

Ha minden politikai akció ideológiai indíttatású – fejti ki a szerző -, akkor az ideológiának számot kell vetnie a politikai akciók különböző típusaival. Az a fajta reménytelenség, kilátástalanság, amely fiatalokat állítólag arra késztet, hogy elnyomóikkal együtt rohanjanak vesztükbe, Barnavi szerint, "csak az arab propagandában létezik". Illetve olyan nyugatiak fejében, akiknek a racionalizmus évszázadaiban kiformálódott gondolkodásmódja képtelen befogadni a fundamentalista logikát. Ezeket a fiatalokat valójában tökélyre emelt agymosásnak teszik ki, s olyan halálkultusszal itatják át, amely a mártíromságot a "jó muzulmán" életének céljává avatja. "Nem a reményvesztettség motiválja e szegény fanatizált pojácákat, hanem a paradicsomba jutás reménye" – fogalmazott az izraeli nagykövet.

Palesztin részről ugyanakkor rámutattak, hogy immár női merénylők toborzása sem ütközik nehézségekbe: "Az izraeli hadseregnek a palesztin területeken való minden megjelenése újabb önkéntesek jelentkezését eredményezi… Az izraeli katonák palesztin civileket gyilkolnak. Nincsenek többé aggályaink, amikor egy öngyilkos merénylő felrobbantja magát Tel Aviv valamelyik vendéglőjében… Életviszonyainkat látva, megértem ezeket a fiatalokat, akár férfiak, akár nők" – nyilatkozták a Le Monde tudósítójának Jeruzsálemben.⁵

Szabadelvű nyugati sajtótermékek levelezési rovataiban az effajta palesztin érvek meglehetős változatosságban olvashatók. Ezekből kiderül: a palesztinok szívesebben alkalmaznának Izrael ellen hagyományos eszközöket (harckocsikat, helikoptereket és rakétákat), mivel azonban ezekkel nem rendelkeznek, számukra – a levélírók szerint – a sokszoros túlerőben lévő ellenféllel szemben utolsó harci lehetőségként a polgári személyek elleni öngyilkos merényletek módszere marad.

Korábban (a zsidó állam megalakulása előtt, a britekkel vívott függetlenségi harcokban) Izrael is élt a terrorizmus módszereivel – írják mások -, ha pedig most a palesztinokéhoz hasonló kétségbeejtő helyzetbe kerülne, nyilván visszatérne ehhez a módszerhez.

Bár az Oroszországi Föderációhoz tartozó Csecsenföldet óriási távolságok választják el Washingtontól és New Yorktól, de még Izraeltől és Afganisztántól is, erre az örökké forrongó, csöppnyi területre is érvényes, hogy a terrorizmus nem ismer sem távolságokat, sem határokat.

A csecsenföldi terrorizmusnak – azon túl, hogy minden terrorista valamely eszme harcosának tekinti magát – sajátos jegyei vannak. Az oroszországi és a nemzetközi sajtó 2000-ben kezdett foglalkozni a csecsenföldi "öngyilkos terrorizmussal", jelezve, hogy a jelenség viszonylag új, s nem irányul a polgári lakosság ellen. A Frankfurter Allgemeine Zeitung 2000 nyarán – utalva arra, hogy azokban a hetekben a csecsenföldi háború új fordulatot vett – beszámolt olyan muzulmán merénylők akcióiról, akik robbanóanyaggal megtöltött gépjárműveket röpítettek a levegőbe, saját életüket is feláldozva, hogy minél több orosz katonát – "hitetlen agresszort és megszállót" – pusztítsanak el.

A német lap szerint, 1994-1996 között, az első csecsenföldi háborúban, az öngyilkos terrorizmus jelensége még nem jelentkezett. Idézte Ahmed Kadirov muftit, az oroszok által kinevezett helyi vezetőt, aki szerint a térségben kizárólag arab zsoldosok hajtanak végre öngyilkos merényleteket. A mufti hangsúlyozta: a hagyományos csecsenföldi törvények tiltják az öngyilkosságot, ezért csecsenek ilyesmit nem követhetnek el. Ugyanakkor feltételezhető volt, hogy az életben maradásért folytatott harcban, a reménytelenség, a kétségbeesés hatására egyesek számára meggyengül a hagyományos normák kötelező ereje. Az orosz katonák 2000-ben már csecsen orvlövész-nőkkel is találkoztak, akik – különösen a hegyi falvakban – átvették a távol lévő férfiaktól házaik védelmét.⁶

Az iszlám fundamentalista formáinak, amelyeket Oroszországban többnyire a vahabizmus elnevezéssel illetnek (a vahabiták a XVIII. századi Belső-Arábiában keletkezett puritán muzulmán szekta tagjai), döntő szerepük van abban, hogy egyesek a "szent ügyért" mártírokként feláldozzák magukat. Az ilyen cselekedetet nem tartják öngyilkosságnak – amit tilt a Korán -, hanem Allahnak tetsző áldozati halálnak hisznek, mely közvetlenül a "mennybe jutás" ígéretéhez kapcsolódik.

Talgat Tadzsuddin oroszországi főmufti szerint, leginkább Tatárföldön léteznek külföldi radikális iszlámisták által ellenőrzött "vahabita iskolák", ahol Szaud-Arábiából és Kuvaitból jött "tanítók" készítik fel a 13-15 éves fiatalokat, akiket azután külföldi medreszékben képeznek tovább. Samil Bászájev, a szélsőséges csecsen parancsnok egyébként már 1999 őszén beszélt "kamikáze zászlóaljak" felállításáról, 2000 május-júniusában pedig már robbantak a csecsen autók az orosz ellenőrző pontok közelében. Ennek, minthogy orosz katonák nem sebesültek meg, akkor nem tulajdonítottak túlzott jelentőséget. Júliusban viszont már komolyan kellett vegyék a fenyegetést: egyetlen nap leforgása alatt négy teherautó robbant fel, s a merényletek tucatnyi áldozatot követeltek.

Az elrettentés nem vész el, csak globalizálódik

A halál vagy az életben maradás, a kölcsönös megsemmisítés versus a vezető nagyhatalmak közötti dinamikus erőegyensúly fennmaradása fél évszázadon keresztül a kölcsönös szuperhatalmi elrettentés és a szabad rendszerközi vetélkedés alapvető keretét jelentette. A verseny eldőlt – a győztesek most búcsúztatják a stratégiai elrettentést, s vele a hadászati stabilitást, a szerződéses-intézményes fegyverzetellenőrzést, a "divatjamúlt" nemzetközi biztonsági jogrendet. Ha pedig valami mégis megmaradna belőlük, azt, úgymond, az új kihívásokhoz kell igazítani.

Elsőnek a kölcsönösen elfogadott sebezhetőség stratégiája fölött húzták meg a vészharangot. Az atomfegyver-arzenálok mennyiségileg zsugorodnak, korlátozott rakétavédelmi rendszerek vannak születőben. Az atomelrettentés hidegháborús alapelve, miszerint az, aki elsőnek lő, másodiknak pusztul el, állítólag túlhaladottá vált. Immár nem érvényes a tétel – mondják -, miszerint ha az elrettentés csődöt mond, minden elpusztul, amit oltalmaznia kellett volna. A "kölcsönösen garantált megsemmisítés" fogalma ott, ahol megszületett, manapság téves elgondolásnak, sőt, eszeveszett, tébolyodott elmék szüleményének minősül. Kezdenek igazat adni a békemozgalmaknak, amelyek szerint a MAD (Mutual Assured Destruction) egymás túszaivá tette a népeket.

Az atomelrettentés kétségkívül az állami terrorizmus egyik klasszikus formája. Teoretikusai, mint Brodie, Kissinger vagy Waltz váltig abban hittek és azt hangoztatták, hogy "a terror egyensúlya" a béke legfontosabb záloga.

A fejlett ipari államokban az elrettentés kérdésében tudathasadásos állapot jött létre, amit egyesek az 1871 utáni egyik francia vezérelvvel úgy jellemeznek, hogy "soha nem beszélni róla, de mindig gondolni rá". A nyugati külpolitikai elit – jóllehet az erőszakkal való fenyegetést "ultima ratio"-nak tartja egy potenciális agresszorral szemben – ennek hangoztatásától egyre inkább tartózkodik.

Emlékezetes, hogy Németország atomfelfegyverzésének egyik elképzelt rendeltetése az volt, hogy megakadályozza polgárháborúk kitörését a Szovjetunió befolyási övezetében. Olyan mértékű volt a bizalom az atomelrettentés iránt, hogy az ilyesféle "bizarr ötletek" kitalálói nukleáris válságok okaiként csak "irracionális magatartást" vagy technikai zavarokat feltételeztek. Sokan úgy vélték, az Egyesült Államok és a Szovjetunió a kubai válságban azért rettent vissza fegyverek alkalmazásától, mert mindkét fél számára célszerűbbnek látszott kihátrálni egymás fenyegetéséből, semmint megkísérelni az ellenfelet a válság felpörgetésével térdre kényszeríteni.

Frank C. Zagare és D. Marc Kilgour néhány éve vállalkozott arra, hogy könyvet ír a "tökéletes elrettentésről". Úgy vélték, az elrettentés központi eleme a fenyegetés hitelessége. (Ez az ellenfél gyors és tökéletes megsemmisítésére való bizonyított képességet, illetve meggyőző, hasonlóan bizonyított eltökéltséget jelentett.) Bár a fegyverkezés a "külső" hatalompolitikát hatékonyabbá teszi, szükséges, de konfrontációkban nem elégséges eszköze a megbékítésnek. Válságok a szerzőpáros szerint csakis úgy akadályozhatók meg, ha az ellenfelek lemondanak a status quo gyengítéséről, s hitelesnek fogadják el a másik fél elrettentési erőfeszítéseit. Lélektani megfontolások is arra utalnak, hogy a téves percepció a háború fő oka lehet. Az elrettentés logikájának meg nem értése veszélyes lehetőségeket rejt magában, és válsághelyzetben helytelen reagáláshoz vezethet.⁷

Michael Rühle, a brüsszeli NATO-központ politikai osztályának tervezési referense 2001 őszén – Pearl Harbor megsemmisüléssel felérő tragédiájának évfordulója kapcsán – a sebezhetőség, az ésszerűség és az elrettentés hármasságát vizsgálta. A Frankfurter Allgemeine Zeitungban az elrettentésre vonatkozóan három elgondolkoztató, egyben óvatosságra intő fő tanulságot vont le:

1. A katonai fölény nem szükségszerűen véd meg váratlan fejleményekkel szemben. A japán vezetés 1941 végén tudta és elismerte az Egyesült Államok katonai és ipari fölényét, mégis belement a vállalkozásba, mert azt remélte, hogy az óriási amerikai megtorló képesség nem realizálódik.
2. Az ésszerűség, amely a sikeres elrettentés nélkülözhetetlen feltétele, válságban drámai módon "elpárologhat" (a japán támadás ésszerűsége, bár végzetes önbecsapás, "mégis ésszerűség" volt).
3. Egy megtorlási fenyegetésen nyugvó elrettentés hatástalan maradhat, ha a támadó úgy véli, passzivitása egyértelmű vereség, kockázatos aktivitása azonban még mindig ígér – igaz, korlátozott – sikerkilátást.

Rühle szerint, a Pearl Harbor-forgatókönyvnek új időszerűséget adott (elsősorban Amerika számára), hogy az a kiszámíthatóság, amely a két szuperhatalom és tömbjeik között évtizedek folyamán kialakult, veszendőbe ment egy olyan világban, amelyben mind több állam és mind több terrorista hozzáférhet tömegpusztító fegyverekhez. Ezek bevetésének valószínűsége többszörösére nő(tt), miközben vitathatatlan marad(ha)t az Egyesült Államok katonai világelsősége. Vagyis gyengül az ésszerűség, különösen olyan államok esetében, amelyeknek lakossága számára az élet és a halál "kevésbé végleges" jelentőséggel bír, s amelyeknek vezetői – minthogy a politikai és a katonai ésszerűség egy merőben eltérő koordinátarendszerében helyezkednek el – egyszerűen nem, vagy csupán korlátozott mértékben elrettenthetők.⁸

Manapság sokak számára úgy tűnik, a kelet-nyugati politikai-ideológiai konfrontáció a múlté. Európában nem néznek farkasszemet egymással többmilliós haderők, nincs eszkalációs veszély, Moszkva és Washington nem tervez meglepetésszerű atomtámadást egymás ellen. Sőt, "túl nagy" összegeket emészt fel a hadászati atomfegyvertárak alkalmazhatóságának fenntartása. Immár orosz oldalról sem fenyeget atomfegyverek parancs nélküli bevetésének veszélye, a meglévő nukleáris potenciál pedig éppenséggel hátráltatja a politikai kapcsolatépítést.

Washington arra helyezi a hangsúlyt, hogy a tömegpusztító fegyverek – valószínűleg megállíthatatlan – terjedésében rejlő új fenyegetésekkel szemben egyenesen hátrány a korábbi "kölcsönösen elfogadott sebezhetőség". Ritkán kerül szóba, hogy miként differenciálható a sebezhetőség egyes, illetve a sebezhetetlenség más fegyverrendszerekkel – különösen azok hordozóeszköz-összetevőivel – szemben. A többség úgy véli, hogy például Szaddám Huszeinnek nem lehet azt az ésszerűséget tulajdonítani, amely a hatékony elrettentés előfeltétele. Mások az iraki vezetőt a nemzetközi politika még beszámítható szereplőjének tartják, mégis azt hangoztatják, hogy jelenleg a Nyugat számára elengedhetetlen "a politikai és katonai cselekvőképesség fenntartása az agresszorokkal szemben".

A tömegpusztító fegyverek és célba juttatóik elterjedése – állítják – ahhoz vezethet, hogy a nyugati országok – mindenekelőtt az Egyesült Államok – nyomás alá kerülhetnek, s nem vállalkoznak majd katonai beavatkozásra az agresszor ellen, mint tették az 1991-es Öböl-háborúban. Kérdés, arról van-e szó, hogy a tömegpusztító fegyverek új esélyt kínálnak az agresszoroknak, vagy inkább szélesebb értelemben arról, hogy minden államnak joga van olyan elrettentési eszköztárra szert tenni, amilyent lehetőségei megengednek, s érdekei megszabnak. Az ENSZ Alapokmánya e tekintetben sem jogosítványokat, sem korlátozást nem ír elő.

A Pentagon szerint, a központi térségekben az elrettentés helyett a védelemnek kell előtérbe kerülnie, ha ez technikailag megteremthető és hatékony, illetve ha finanszírozható. Nem lenne tanácsos, úgymond, eleve lemondani például annak tisztázásáról, hogy egyáltalán lehetséges-e a védelem az ABC-fegyvercsoporttal szemben.

Ha Kína nem volna, minden nagyon egyszerű lenne. Tény, hogy a pekingi vezetés a maga kéttucatnyi interkontinentális-ballisztikus rakétájával nem tett szert olyan elrettentő képességre, hogy az Egyesült Államokat garantált megsemmisítéssel fenyegesse. (Oroszországot, a jelek szerint, Kína nem készül ilyesmivel fenyegetni.) Washington nem is hajlandó Peking számára ilyen képességet megengedni. Úgy látszik, mindkét fél számára továbbra is fontos az alacsonyabb szintű, kölcsönös atomelrettentési struktúra.

Az Egyesült Államok számára több okból sem kívánatos olyan hadászati vagy hadszíntéri rakétavédelmi rendszer létrehozása, amely konfrontációhoz vezetne Kínával. A fő kérdés Tajvan jövője. Peking attól tart, hogy Tajvan az amerikai rakétavédelmi ernyő védelmében egyszer csak kikiáltja teljes függetlenségét. Európai elemzők szerint, a pekingi vezetést ez politikailag megrendítené. Másrészt az Egyesült Államok azt sem szeretné, ha Tajvan a Kínai Népköztársaság felgyorsuló rakétafegyverkezésének hatására nem kívánatos újraegyesülési tárgyalásokba bocsátkoznék a "szárazfölddel".

Az USA az atomelrettentést olyan "felelőtlen" államokkal szemben is szükségesnek tartja fenntartani, mint például Irak vagy Észak-Korea, annak érdekében, hogy azok az Öböl-háborúhoz hasonló konfliktusokban ne nyúlhassanak tömegpusztító fegyverekhez. Itt elsősorban a biológiai fegyverek esetleges alkalmazásáról van szó, arról, az említett országok ne számíthassanak arra, hogy az Egyesült Államok egy "biológiai agresszióra" nem reagál atomfegyver bevetésével.

Ha felemás az elrettentés "hamvasztás előtti búcsúztatása", akkor a fegyverzetellenőrzési-fegyverzetkorlátozási-leszerelési folyamat haláltusájáról is említést kell tenni. Magyarázkodásban nincs hiány: a szerződések szükségtelenül vontatottá tették az atomleszerelési folyamatot, s ha egyetértés van, akkor szerződések nélkül gyorsabb lehet az előrehaladás. Természetesen gondolni kell az ellenőrzési rendelkezések írásos rögzítésére, valamint arra is, hogy a parlamentek ne maradjanak e téren szerep nélkül, azaz hogy belpolitikailag is "aládúcolhassák" a leszerelési megállapodásokat.

Kínos feszültség marad abban a tekintetben, hogy az atomsorompó-szerződés alapvetően eltér a biológiai és a vegyi fegyvereket eltiltó megállapodásoktól: öt nagyhatalomnak "engedélyez" atomfegyvert, a többiek esetében lemondást követel ezek birtoklásáról – úgy tűnik, egyre kevesebb eredménnyel. Az atomelrettentésnek ugyanis – bizonyos szinten és körben – mégis csak van vonzóereje és célszerűsége, legalábbis addig, amíg az öt deklarált atomhatalom nem látja időszerűnek Földünk atomfegyvermentessé tételét.⁹

Pszichológusok, szociológusok és politológusok egyetértenek abban, hogy a deviáns szereplő is az adott közösség része, s hogy egy állam is lehet "kalandor aktor". Évizedek óta sokakat furdal a kérdés, hogy nemzetközi bűncselekmény (az emberiség elleni összeesküvés) volt-e a tömegpusztító fegyverek létrehozása, amelyek válogatás nélkül ható, valóban felesleges pusztítást, szenvedést okozó fegyverek is. Vagy hitelt érdemel annak mindmáig tartó bizonygatása, hogy a szuperhatalmak atomfegyvereire és azok célba juttató eszközeire támaszkodó hadászati elrettentés gátolta meg a hidegháború harmadik világháborúba torkollását, ahogy azt mindkét fél vallotta és vallja, miközben az érdemet természetesen saját magának tulajdonítja?

Vajon csakis a halállal, a megsemmisítéssel való fenyegetés vethet gátat a halálnak és a megsemmisülésnek, a tömegpusztítás kilátása a tömegpusztulásnak? Úgy tűnik, a politikának sokféle és gyakran váltogatható logikája van.

Jegyzetek

1 Aktuell, 2000. március 6.

2 Europäische Sicherheit, 5/2000

3 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2000. december 2.

4 Le Monde, 2001. június 6.

5 Le Monde, 2002. április 2.

6 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2000. július 27.

7 Frank C. Zagare-D. Marc Kilgour: Perfect Deterrence, Cambridge University Press, 2000

8 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2001. szeptember 13.

9 Vö. Oliver Thränert (Berlin) cikkével, Europäische Sicherheit, 10/2001